Arthur Conan Doyle
A görög tolmács

SHERLOCK HOLMES TÖRTÉNETEI

HUNGA-PRINT NYOMDA ÉS KIADÓ

Fordította: © Katona Tamás

ISSN    80 865 1485 ISBN 963 695 0067

Kiadja: Hunga-Print Kiadó

Felelős kiadó: Baráz Miklós ügyvezető igazgató

Kiadóvezetö: Szujó Béla

Felelős szerkesztő: Gimes Katalin

Műszaki szerkesztő: Faragó Ágnes

Borítóterv: Baráz Klára

Készült a Hunga-Print Nyomdában Felelős vezető: Tóth József

A nyomorék

Egy nyári éjszaka, néhány hónappal a házasságkötésem után, a kandallónál üldögéltem, az esti pipadohányomat szívtam, és egy regénnyel a kezemben szunyókáltam, mert a napom elég fáradságos volt. A feleségem már felment a hálószobába, és a kapu bezárásának hangjai azt is elárulták, hogy a cselédek is nyugovóra tértek. Felálltam, kivertem a hamut a pipámból, és egyszerre csak megszólalt a csengő.

A faliórára pillantottam. Háromnegyed tizenkettő. Látogató már nem lehet ilyen későn. Akkor hát beteg, és valószínűleg az egész éjszakámat igénybe fogja venni. Savanyú képpel mentem ki az előszobába és kinyitottam az ajtót. Legnagyobb ámulatomra Sherlock Holmes állt a küszöbön.

- Kedves Watson - mondta -, reméltem, hogy nem jövök későn, és még ébren találom.

-  Jöjjön be, kedves barátom!

-  Látom,   hogy meglepődött.   Nem is csodálom. De azt hiszem, meg is könnyebbült egy kicsit a lelke. Á, még most is azt az Arcadia-keveréket szívja, amit legénykorában! Ezt a bolyhos hamut itt a kabátján el sem lehet téveszteni. Látszik magán, Wat-son, hogy megszokta az egyenruhát. Nem is fogják igazi civilnek tartani, amíg a kabátja ujjába gyűri a zsebkendőjét. Be tud fogadni ma éjszakára?

-  Örömmel.

-  A múltkor   azt mondta,   hogy  egy vendég férfi számára van helye, és a fogas, a kalaptartó elárulja, hogy nincs férfi vendég a háznál.

-  Boldog vagyok, ha marad.

-   Köszönöm. Keresek egy üres akasztót. Sajnálattal tapasztalom, hogy szerelő járt a háznál. Ez rosszat jelent. Csak nem a csatornahálózat?

-  Nem, a gáz.

-  Értem. A bakancsszögei két helyen is megkarcolták a linóleumot, éppen ráesik a fény. Köszönöm, már vacsoráztam a Waterloo pályaudvaron, de szívesen elszívnék egy pipát magával.

Odaadtam neki a dohányos zacskót. Leült velem szemben, és egy darabig csendben szívta a pipáját. Tisztában voltam vele, hogy valami fontos ügy hozhatta ide ilyen kései órában, és türelmesen vártam, hogy belekezdjen a mondókájába.

-  Látom, hogy elég sok dolga van mostanában - mondta, és figyelmesen végignézett rajtam.

-  Igen, elég fáradságos napom volt -feleltem. - Lehet, hogy ez a maga szemében gyerekes dolog - tettem hozzá -, de fogalmam sincs róla, hogyan következtette ki.

Holmes kuncogott.

-  Előnyös helyzetben vagyok, kedves Watson - mondta. - Ismerem a szokásait. Ha kevés beteget kell meglátogatnia, gyalog szokott menni, ha sokat, kocsin. Látom a cipőjén, hogy járt benne, de mégsem piszkos, vagyis elég sok dolga volt hozzá, hogy a kocsit megszavazza magának.

-  Nagyszerű! - kiáltottam.

-  Egyszerű - felelte. - Vannak pillanatok, amikor csodálatosnak tetszik az ilyen következtetés, mert a hallgató nem vette észre azt a kicsiséget, ami az egész következtetés alapja. De ezt, kedves barátom, a

maga történetkéinek egyikérői-másikáról is elmondhatjuk, mert maga az összes tények birtokában van, és néhányat közülük, felettébb erkölcstelen módon, sosem árul el az olvasónak. Én is abban a helyzetben vagyok most, mint a maga olvasói: ritkán teszi ilyen különleges ügy próbára az ember eszét, máris sok szálát a kezemben tartom, de egy-két szál még hiányzik hozzá, hogy kidolgozhassam az elképzeléseimet. De nem sokáig fog hiányozni, Watson, nem sokáig!

Felcsilant a szeme, sovány arca is kipirult egy kicsit. Egy pillanatra fellebbent a mohó, érdeklődő természetét elrejtő fátyol, de csak egy pillanatra. A következő másodpercben már megint mozdulatlan volt az arca, akárcsak egy rézbőrűé - nem csoda, ha sokan inkább gépnek tartották, mint embernek.

- Ennek az ügynek akadnak érdekes vonásai - mondta. - Talán azt is mondhatnám, hogy felettébb érdekes vonásai. Már foglalkoztam a dologgal, és úgy érzem, hogy a megoldás elérhető közelségbe került. Ha elkísérne erre az utolsó néhány lépésnyi útra, nagy segítségemre lehetne.

-  A legnagyobb örömmel.

-  Akár Aldershotba is eljönne velem holnap?

-  Jackson bizonyára hajlandó átvenni a betegeimet.

-  Kitűnő. A tizenegy tízes vonattal szeretnék indulni, a Waterloo pályaudvarról.

-  Akkor épp elég időm van még.

-  Ha nem álmos, elmondanám, mi történt eddig, és mit kell még megtenni.

-  Álmos voltam, amíg maga meg nem jött. Most már egy csöppet sem vagyok álmos.

-  Amennyire tudom, tömören mondom el a történetet, de semmi fontosat nem hagyok el belőle. Elképzelhető, hogy olvasott már az esetről. Barclay ezredesnek, a Royal Mallows gyalogezred parancsnokának állítólagos meggyilkolása ügyében nyomozok Aldershotban.

-  Nem hallottam az ügyről.

-  Egyelőre nem vert föl nagy port, legföljebb Aldershotban. És csak két nappal ezelőtt történtek meg maguk az események. A következőkről van szó:

A Royal Mallows gyalogezred az angol hadsereg egyik leghíresebb ír ezrede. Csodálatosan helytállt mind a Krímben, mind az indiai lázadás idején, és azóta is minden elképzelhető alkalomkor kitüntette magát. Hétfő estig James Barclay volt a parancsnoka, egy derék öreg katona, aki közvitézként kezdte, az indiai lázadás idején tanúsított hősiességéért nevezték ki tisztnek, és végül a parancsnoka lett annak az ezrednek, ahol hajdan közvitézként a vállára vette a puskát.

Barclay ezredes őrmester korában nősült meg, Nancy Devoy kisasszonyt, az ezred akkori zászlótartó őrmesterének lányát vette feleségül. Gondolhatja, hogy volt is egy kis társadalmi feszültség, amikor ez a fiatal pár magasabb polcra emelkedett -mert még fiatalok voltak mind a ketten. De úgy látszik, könnyen beleilleszkedtek új szerepükbe, mert Mrs. Barclayt, mint hallom, nagyon megszerették az ezred tisztikarához tartozó hölgyek, a férjét pedig a tiszttársai. Hadd tegyem még hozzá, hogy az asszony nagyon szép volt, sőt, még ma, harmincévi házasság után is figyelemre méltó jelenség.

Barclay ezredes családi élete rendkívül boldog volt. Murphy őrnagy, akitől értesüléseim java részét szereztem, azt állítja, hogy a férj és a feleség közt soha semmifélé" nézeteltérés nem volt. Az a véleménye, hogy Barclay nagyobb odaadással csüngött a feleségén, mint az asszony Barclayn. Az ezredes valósággal rosszul érezte magát, ha egy napra el kellett válnia a feleségétől. Az asszony is hűségesen ragaszkodott az urához, de nem volt ilyen tolakodóan szenvedélyes. Mindent összevéve őket tartották az ezredben az ideális középkorú házaspárnak. Semmi sem volt a kapcsolatukban, ami előre vetíthette volna a későbbi tragédia árnyékát.

Barclay ezredes jellemében .voltak furcsa vonások. Általában keménykötésű, jó kedélyű öreg katonának ismerték, de néhányszor elárulta, hogy nem egészen idegen tőle az erőszakosság, a bosszúállás. Egyéniségének ezt az oldalát azonban sohasem fordította a felesége felé. Murphy őrnagy még egy dolgot figyelt meg, és ezt az öt tiszt közül, akikkel beszélgettem, hárman megerősítették - az ezredesen időnként valamiféle levertség lett úrrá. Murphy őrnagy

azt mondta, hogy néha az asztalnál, a jókedv és a tréfálkozás tetőpontján egyszerre csak lehervadt az ezredes arcáról a mosoly, mintha valami láthatatlan kéz törölte volna le. Ilyenkor napokra gyászosan rosszkedve lett. Tiszttársainak megfigyelése szerint az ezredes jellemében ez volt az egyedüli szokatlan vonás - és valami babonás hajlandóság. Babonás volta leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem szeretett egyedül maradni, kivált sötétben. Sok megjegyzésre és találgatásra adott alkalmat az ezredes nagyon is férfias természetének ez a gyermeteg vonása.

A Royal Mallows gyalogezred első zászlóalja (a hajdani 117. ezred) évek óta Al-dershotban állomásozik. A nős tisztek nem a laktanyában laknak, az ezredes maga az északi tábortól mintegy fél mérföldnyire lakik egy Lachine nevű villában, mindig is itt lakott. A ház parkban van, de nyugatról alig harminc lépésre esik az országúttói. Egy kocsis és két szobalány a személyzete. Nem is lakik más a Lachine-villában, csak ők meg a gazdáik, mert Barclayéknak nincs gyerekük, és nem szoktak hálóvendégeket fogadni.

Most pedig térjünk rá a Lachine-villá-ban hétfő este kilenc és tíz között történt eseményekre.

Mrs. Barclay római katolikus, és tevékenyen részt vett a Szent György Jótékonysági Egyesület munkájában, amely a Watt Street-i kápolna mellett működik, és a szegényeket látja el levetett ruhával. Az egyesület hétfőn este nyolc órakor tartott gyűlést, Mrs. Barclay nagyon sietett a vacsorával, hogy részt vehessen rajta. A kocsis hallotta, hogy induláskor valami érdektelen dolgot mondott a férjének, és azt is mondta, hogy nemsokára otthon lesz. Aztán beszólt a szomszéd villában lakó Miss Morrisonért, és együtt mentek el a gyűlésre. A gyűlés negyven percig tartott, Mrs. Barclay a szomszéd villa kapujában elköszönt Miss Morrisontól, és negyed tízkor már otthon is volt.

Az a szoba, amit nappalinak használnak a Lachine-villában, az útra néz, nagy üvegajtaja a gyepre nyílik. Ez a gyep harminc lépés széles, az úttól csak egy alacsony kőfal meg a vaskerítés választja el. Mrs. Barclay ebbe a szobába ment, amikor hazatért. A szobát este ritkán használták, a redőny nem is volt leeresztve. Mrs. Barclay meggyújtotta a lámpát, csengetett Jane Stewartnak, a szobalánynak, kérte, hogy vigyen be neki egy csésze teát. Mindez nagyon szokatlan volt. Az ezredes az ebédlőben üldögélt, Hallotta, hogy megérkezett a felesége, és bement hozzá a nappaliba. A kocsis látta, hogy átmegy az előcsarnokon, és belép a szobába. Senki sem látta többé élve.

A kért teát tíz perc múlva hozták is, de amikor a szobalány az ajtó felé közeledett, meglepődve hallotta, hogy az úr és az úrnő veszekszik. Kopogott, de senki sem felelt neki, megpróbált benyitni, de az aj tót belülről bezárták. Visszaszaladt a konyhába, természetesen mindent elmondott a másik lánynak, most már a kocsissal hármasban jöttek fel az előcsarnokba, hallgatták az egyre hevesebb szóváltást. Csak két hangot hallottak, az ezredesét és a feleségéét. Egybehangzóan azt állítják, hogy Barclay halkan és szaggatottan beszélt, egyikük sem értette, mit mond. Az úrnő annál indulatosabb volt, és amikor kiabálni kezdett, minden szavát érteni lehetett. “Te gyáva!" -egyre csak ezt kiabálta. - “Mit csináljak?

Add vissza az életemet! Egy pillanatig se szívok tovább egy levegőt veled! Te gyáva! Te gyáva!" - Ilyeneket mondott, aztán hirtelen felkiáltott-felhördült az ezredes, zuhanást lehetett hallani és az asszony fülsiketítő sikoltását. A kocsis tudta, hogy valami rettenetes dolog történt, nekirohant az ajtónak, megpróbálta betörni, bentről pedig egyre hallották az asszony sikoltozását. Az ajtó nem engedett, a lányok pedig annyira megvoltak ijedve, hogy nem tudtak segíteni a kocsisnak. Az ember gondolt egyet, kiszaladt, megkerülte a házat, a gyepre nyíló ajtóhoz sietett. Az ajtó egy szárnya nyitva volt - azt mondják, nyáron nyitva szokott lenni -, a gyep felől könnyen bejuthatott a szobába. Az asszony már nem sikoltozott, eszméletlenül feküdt a heverőn, a szerencsétlen ezredes pedig egy vértócsában, holtan - a lába egy karosszék oldalába akadva, a feje a kandallórács sarka mellett. A kocsis látta, hogy a gazdáján már nem segíthet, és természetesen azonnal ki akarta nyitni az ajtót. De váratlan és megmagyarázhatatlan nehézségbe ütközött: a kulcs nem volt az ajtóban, sőt, nem volt sehol sem a szobában. Megint a kertre nyíló ajtón ment ki,rendőrt és orvost hívott, és velük tért vissza a szobába. Az asszonyt, aki még akkor is eszméletlen volt, és akit alapos joggal gyanúsíthattak, a szobájába vitték. Az ezredest lefektették a heverőre, és gondosan megvizsgálták a szomorú eset színhelyét.

A szerencsétlen ezredes halálát egy tompa fegyver erős ütése okozta: a fején hátul egy körülbelül kéthüvelyknyi zúzott sebet találtak. A fegyvert nem kellett sokáig keresni. A holttest mellett egy csontfo-gantyújú faragott keményfa fütykös hevert. Az ezredesnek gazdag fegyvergyűjteménye volt, sok országban hadakozott, a rendőrség véleménye szerint ez a bot is hadizsákmány lehetett. A cselédek azt mondják, hogy a botot sohasem látták, de annyi különös fegyver van a házban, hogy talán csak nem vették észre. Más fontos dolgot nem találtak a rendőrök a szobában, sőt, megmagyarázhatatlan módon a kulcsot sem találták meg sem Mrs. Barclay-nál, sem az áldozatnál, sem másutt. Az ajtót végül is egy aldershoti lakatos nyitotta ki.

így álltak a dolgok, Watson, amikor kedden reggel Murphy őrnagy kérésére lementem Aldeshotba, hogy a rendőrök segítségére legyek. Elismerheti, hogy az eset így sem érdektelen, de csakhamar olyan dolgokra bukkantam, amelyek elárulták, hogy az ügy sokkal szövevényesebb, mint első látásra gondolná az ember.

A szoba átvizsgálása előtt kihallgattam a cselédeket, de csak azt tudtam meg tőlük, amit már elmondtam. Csak Jane Stewart, a szobalány említett valami figyelemre méltót. Talán emlékszik még rá, hogy a lány a veszekedés hallatára visszaszaladt a konyhába, és harmadmagával tért vissza. Amikor még egyedül volt az ajtóban, vallomása szerint a gazdái halkan beszéltek, alig hallott valamit, inkább a beszédmódjukból, mint a szavaikból állapíthatta meg, hogy veszekednek. Addig-addig faggattam, amíg eszébe nem jutott valami: az úrnője kétszer is azt mondta, hangosan, hogy: “Dávid". Ez a név nagyon fontos, elvezethet bennünket a hirtelen veszekedés okához, hiszen az ezredes neve, mint tudjuk, James volt.

Mind a cselédségre, mind a rendőrségre nagy hatást gyakorolt valami, mégpedig az ezredes eltorzult arca. Beszámolójuk szerint emberi arcon a rémület és borzalom ennél szörnyebb kifejezését elképzelni sem lehet. Olyan rémületes látvány volt, hogy az ezredes előre látta végzetét, és hogy ez irtózatos félelemmel töltötte el. A rendőrség elképzelésébe mindez pontosan beleillett: az ezredes látta, hogy a felesége meg akarja ölni. Nem számít, hogy a seb hátul volt a fején: elfordult, hogy a végzetes csapást elkerülje. Az asszonytól semmit sem tudtunk meg, a hirtelen támadt idegláz miatt beszá-míthatatlan.

A rendőröktől megtudtam, hogy Miss Morrison, aki aznap este Mrs. Barclay társaságában volt, semmiféle felvilágosítást nem tudott adni róla, mi lehetett az ezre-desné haragjának az oka.

Ezeket szedegettem össze, Watson, jó néhány pipát elszívtam fölöttük, megpróbáltam a fontosabb tényeket különválasztani a lényegtelenebbektől. Vitathatatlanul a kulcs eltűnése az ügy legjelentősebb és legtöbbet sejtető pontja. A szobában a legalaposabb kutatásra sem került elő. Nyilvánvalóan valaki elvitte. De sem az ezredes, sem a felesége nem vihette el. Ez világos. Vagyis egy harmadik személy is járt a szobában. Ez a harmadik ember csak a kertre nyíló ajtón juthatott be. Úgy gondoltam,hogy a szoba és a gyep átkutatása talán nyomra vezet, elárul valamit erről a rejtélyes alakról. Ismeri a módszereimet, Wat-son. Ebben a kutatásban valamennyit végigpróbáltam. Találtam is nyomokat, de másmilyeneket, mint amire számítottam. Volt egy ember a szobában, az útról jött a gyepen keresztül. Öt nagyon tiszta lábnyomát találtam meg - egyet az úton, ott, ahol átmászott az alacsony kőfalon, kettőt a gyepen, és két halvány nyomot a kertre nyíló ajtó közelében a padlón. A gyepen valósággal átszáguldott, mert a lábujja sokkal mélyebbre nyomódott, mint a sarka. De nem is az ember döbbentett meg. A társa.

A társa?

Holmes egy nagy darab selyempapírt húzott ki a zsebéből, és gondosan kiteregette a térdére.

- Mit tud megállapítani belőle? - kérdezte.

A papíron valamilyen kis állat lábnyomait lehetett látni. Öt kis kerek folt volt minden nyom, mondjuk, akkora, mint egy kávéskanál, ráadásul az állatnak hosszú karmai lehettek.

-  Kutya - mondtam.

-  Sohasem hallottam olyan kutyáról, amelyik felszalad a függönyön. Ez pedig felszaladt, megtaláltam a nyomait.

-  Talán majom.

-  A majom nyomai másfélék.

-  Hát akkor mi lehet?

-   Nem kutya, nem macska, nem majom,  sőt,  nem valamilyen ismerős  állat. Megpróbáltam a méreteiből kiszámítani. Itt van négy nyom. Itt mozdulatlanul állt. A hátsó  lábai tizenöt hüvelykre vannak  a mellső lábaitól. Adjuk hozzá a nyak, a fej hosszát. Az állat hossza két láb lehet, ha farka van, annyival több. De nézzük meg a többi méretet is. Az állat szaladt, láthatjuk a lépése hosszát. Alig három hüvelyk. Ez arra vall, hogy az állat hosszú, és a lába nagyon rövid.  Sajnos olyan óvatos volt, hogy a szőréből nem hagyott nekünk mutatóba. De az alakja olyan lehetett, amilyenről az imént beszéltem. A függönyre fel tud szaladni, és ragadozó.

-  Honnan tudja?

-  Onnan, hogy felszaladt a függönyre. Az ablakban egy kanári kalitkája van. Meg akarta fogni a madarat.

-  Milyen állat lehetett?

-  Ha ezt tudnánk, mindjárt közelebb lennénk az ügy megoldásához. Valami menyét- vagy hermelinféle lehet, de ekkora menyétet még nem láttam.

-   És mi köze volt a bűntényhez?

-   Ezt sem tudhatjuk. De azért sok mindent megtudtunk. Tudjuk, hogy egy ember az utcáról felfigyelt Barclayék veszekedésére. A redőnyök nem voltak leeresztve, és a szobában égett a lámpa. Tudjuk, hogy átszaladt a gyepen, bement a szobába, hogy vele volt ez a különös állat, és vagy leütötte az ezredest, vagy az ezredes úgy megijedt tőle, hogy hanyatt vágódott, és beverte a fejét a kandallórácsba. És tudjuk végül azt a furcsa tényt is, hogy a behatoló idegen magával vitte a kulcsot.

-  A maga kutatásának eredményeitől még kuszább lett ez az ügy - mondtam.

-  Igen. Bebizonyosodott, hogy nem olyan egyszerű, ahogy eleinte gondolták. Végiggondoltam a dolgot még egyszer, és arra a megállapításra jutottam,   hogy  másképp  kell folytatnom a munkát. De igazán nem szeretném feltartani, Watson. Elmondhatom mindezt holnap, utazás közben.

-  Ahhoz mindenesetre túl sokat mondott, hogy most félbeszakítsa.

-  Biztosra vehetjük, hogy amikor Mrs. Barclay este fél nyolckor elment hazulról, még a legjobb viszonyban volt a férjével. Soha nem volt látványosan szeretetteljes, ezt azt hiszem, mondtam is róla, de barátságosan beszélgetett az ezredessel, a kocsis vallomásából tudjuk. Azt is biztosra vehetjük, hogy hazatérve egyenesen abba a szobába ment, ahol a férje sohasem szokott este tartózkodni, teát kért, ahogy a zaklatott hölgyek tenni szokták, és végül, amikor a férje bement hozzá, hevesen a szemére lobbantott valamit. Fél nyolc és kilenc között tehát történt valami,  amitől megváltoztak  a  férje  iránti  érzései.   Miss Morrison ez alatt a másfél óra alatt mindvégig vele volt,  nyilvánvaló tehát, hogy minden tagadása ellenére tud valamit a a dologról.

Első gondolatom az volt, hogy az öreg katona és a fiatal lány bizalmas kapcsolatban lehetett, és a lány elárulta ezt Mrs. Barclay-nek. Ez megmagyarázná, miért tért haza az asszony indulatosan, és miért mondja a lány, hogy semmi sem történt. Azokkal a szavakkal sincs ellentétben, amelyeket a cselédek hallottak a szobából, de ellene szól a “Dávid" név említése, az ezredesnek felesége iránt érzett heves szeretete, hogy ne is említsük a másik férfi szomorú végű behatolását a szobába, bár az is lehet, hogy ez a korábban történtekkel semmiféle kapcsolatban sincs. Minden lépést meg kellett gondolni, de végül inkább arra hajlottam, hogy az ezredes és a lány közt nem volt semmi, meg voltam viszont győződve arról, hogy Miss Morrison tud valamit, miért gyűlölte meg Mrs. Barcley a férjét. Azt tettem, amit tenni kellett, elmentem Miss Morrisonhoz, megmagyaráztam neki, honnan tudom, hogy milyen titok birtokába jutott, és hogyha nem tisztázzuk a dolgot, a barátnőjét főbenjáró bűnnel vádolva bíróság elé fogják állítani.

Miss Morrison kicsi, törékeny, ijedt szemű, szőke lány, de megvan a magához való esze. Végighallgatott, azán egy ideig csendben ült, gondolkozott, majd hirtelen elszánta magát, határozottan felém fordult, és igen érdekes vallomást tett. A maga kedvéért egy kisé rövidebbre fogom.

“Megígértem a barátnőmnek, hogy nem beszélek a dologról - kezdte Miss Morrison -, és az ígéretet illik megtartani. De ha ilyen súlyos dologgal vádolják, és ö nem tud védekezni a betegsége miatt, én pedig segíthetek rajta, úgy érzem, felmenthetem magam a hallgatási kötelezettség alól. Elmondom pontosan, mi történt hétfőn este.

Háromnegyed kilenc tájbanjöttünkvisz-sza a Watt Street-i missziós házból. Utunk a Hudson Streeten, ezen a nagyon csöndes utcácskán vezetett keresztül. A Hudson Streeten csak egy lámpa van, bal kéz felől, és amikor a lámpához értünk, egy hajlott hátú ember jött szembe velünk, egy zsinegre kötött dobozfélét cipelve a vállán. Nyomorék volt, a feje lógott, a térde görbe volt. Amikor elmentünk mellette, ránk emelte a tekintetét, hogy a lámpa fényében megnézzen bennünket, egyszerre csak megállt, és ijesztő hangon megszólalt:

-  Istenem! Ez Nancy!

Mrs. Barclay olyan fehérlett, mint a fal, ha a nyomorék el nem kapja, összeesik. Rendőrért akartam kiáltani, de meglepetésemre Mrs. Barclay nagyon udvarias hangon felelt ennek az alaknak.

-  Azt hittem, Henry, hogy harminc éve halott vagy - mondta reszkető hangon.

-  Az is vagyok - mondta az ember, és rettenetes volt hallani, hogyan mondta.

Sötét és ijesztő ábrázata volt, és álmomban is látom, hogy villogott a szeme. A haja és a pofaszakálla Őszes volt, az arca összeaszott, ráncos, mint a fonnyadt alma.

-  Menj csak előre,  kedvesem - szólt hozzám Mrs. Barclay. - Szeretnék ezzel az emberrel beszélni. Ne félj semmitől.

Iparkodott nyugodtan beszélni, de még akkor is halálsápadt volt, és úgy remegett a szája, hogy alig tudott megszólalni.

Megtettem, amire kért, ők pedig néhány percig beszélgettek. Aztán Mrs. Barclay égő szemmel megindult felém, és a nyomorék csak állt a lámpaoszlop tövében, az eget fenyegette az öklével, mintha elment volna az esze. A barátnőm egy szót sem szólt, míg a kapuhoz nem értünk, akkor aztán megfogta a kezem, úgy kérte, hogy ne beszéljek senkinek se arról, ami történt.

- Régi ismerősöm, de lecsúszott -mondta.

Megígértem, hogy hallgatni fogok, ő megcsókolt - azóta nem láttam. Ez a teljes igazság. A rendőröknek azért nem mondtam el, mert nem tudtam, milyen veszedelemben forog a legkedvesebb barátnőm. Tudom, hogy neki csak használhat, ha kiderül az igazság."

így szólt a vallomása, Watson, és gondolhatja, olyan volt, mint fénysugár az éjszakában. Az összefüggéstelen elemek a helyükre kerültek, és megsejtettem, hogyan is történhetett minden. A következő lépésem az volt, hogy megkeressem azt az embert, aki Mrs. Barclay-ra ilyen végzetes hatást gyakorolt. Ha még Aldershotban van, gondoltam, nem lesz nehéz dolgom. Majdnem mindenki katona arrafelé, és egy nyomorékot mindenki észrevesz. Egy álló napig jártam az emberem után, és este, Watson, ma este megtaláltam. Henry Woodnak hívják, abban az utcában lakik, ahol a hölgyek találkoztak vele. Öt nap óta van Aldershotban. Nyilvántartási hivatalnoknak mondtam magam, és nagyon érdekes beszélgetést folytattam emberünk háziasszonyával. Henry Wood szemfényvesztő és mutatványos, kantinról kantinra jár esténként, szórakoztatja a katonákat. Valamilyen állatot cipel a dobozában, a háziasszony tagadhatatlanul tart is tőle, hiszen sohasem látott még ilyet. Szerinte valamilyen mutatványhoz van szükség rá. Ennyit mondott a derék asszony, és még azt is, hogy csoda, hogy ez az ember él, annyira meg van nyomorítva, és néha furcsa idegen nyelven beszél, és két nap óta éjszakánként nyög és sír a szobájában. Pénzügyekben nagyon megbízható, bár a foglalóba adott pénz közt volt egy hamis kétshillinges, mondta az asszony. Meg is mutatta a pénzt. Egy indiai egyrúpiás volt, Watson. Hát itt tartunk, kedves barátom, és most már azt is tudhatja, miért van szükségem magára. Nyilvánvaló, hogy ez az ember követte a hölgyeket, az ablakon keresztül szemtanúja volt az asszony és a férje összecsapásának, berohant, és a dobozban tartott állat elszabadult. Ezt tudjuk. És ő az egyetlen ember, aki pontosan elmondhatja nekünk, mi történt abban a szobában.

-  Ki akarja kérdezni?

-  Természetesen,  méghozzá tanú jelenlétében.

-  És én lennék a tanú?

-  Ha megtenné a kedvemért. Ha az emberünk tisztázza magát, rendben van. Ha nem beszél, nem tehetünk egyebet, letartóztatás! parancsot kérünk ellene.

-  És gondolja, hogy holnap meg is találjuk?

-  Magától értetődik, hogy megtettem a szükséges   óvintézkedéseket.   Egy   Baker Street-i fiú tartja szemmel, bárhova menne is, követni fogja. Holnap a Hudson Streeten találkozunk vele. De ha még most sem engedem lefeküdni, Watson, akkor én vagyok az igazi bűnös.

Délben a tragédia színhelyére érkeztünk, és barátom azonnal a Hudson Streetre vezetett. Bármennyire palástolta is az érzelmeit, láttam rajta, hogy fojtott iz-galombnan ég, én pedig a vadászat és a szellemi sport gyönyöreivel egyszerre kecsegtető érzést éreztem, mint mindig, ha részt vehettem Sherlock Holmes nyomozásában.

-  Ez az az utca - mondta Holmes, amikor egy emeletes téglaházakkal szegélyezett rövid utcácskába kanyarodtunk. - És itt van maga Simpson is.

-   Otthon van,  Holmes  úr kérem -mondta egy kis utcagyerek hozzánk szaladva.

-  Jól van, Simpson - mondta Holmes, és megsimogatta a fejét. Jöjjön, Watson. Ez az a ház.

Beküldte a névjegyét, azt írta rá, hogy fontos dologról szeretne beszélni vele, és néhány pillanat múlva találkoztunk is az emberünkkel. Meleg volt, de ez a férfi mégis a tűz előtt kuporgott, olyan volt a szoba, mint a kemence. Végképp és leírhatatlanul elnyomorodva, kifacsart tagokkal ült a székében, de felénk forduló arcán láttam, bármilyen füstös és barázdált volt is, hogy hajdan nagyon szép lehetett. Gyanakodva vetette ránk sárgás szemét, és egyetlen szó nélkül két székre mutatott.

-  Mr. Henry Wood. Indiából, ha nem tévedek - kezdte Holmes barátságosan. - Barclay ezredes halála ügyében kerestem fel.

-  Mit tudhatnék én róla?

-  Éppen erre vagyok kíváncsi. Tudnia kell, hogy ha nem tisztázódnak a dolgok, régi ismerősét, Mrs. Barclay-t gyilkosság vádjával bíróság elé fogják állítani.

Emberünk ijedten összerázkódott.

-  Nem tudom, kik maguk - mondta -, és honnan tudják, amit tudnak, szóval esküdjenek meg rá, hogy igaz, amit az előbb mondtak.

-   Csak azt várják, hogy magához térjen, nyomban le fogják tartóztatni.

-  Szent Isten! Maguk rendőrök?

-  Nem.

-  Akkor mi közük a dologhoz?

-   Köteleségünk kideríteni az igazságot.

-  Becsületszavamra, az az asszony ártatlan.

-   És maga bűnös?

-  Nem vagyok.

-   Ki ölte meg James Barclay ezredest?

-  Az isteni gondviselés ölte meg. De jegyezzék meg, ha én vertem volna szét a fejét, és meg akartam tenni, akkor is csak azt kapta volna, amit megérdemel. Ha a lelkifurdalás nem végzett vő Ina vele, lehet, hogy a kezemen száradna a vére. Elmondjam az egész történetet? Miért is ne mondanám el, nincsen benne semmi, amit szégyellnem kellene. Hogy is volt, uram? Itt ülök a púpostevére emlékeztető hátammal, a ferdére nyomorított   bordáimmal.    Pedig   valaha Henry Wood tizedes volt a 117. gyalogezred legcsinosabb katonája. Indiában táboroztunk akkoriban, egy Bhurtee nevű helyen.

Barclay, aki most halt meg, abban a században volt őrmester,  amelyikben én is szolgáltam, az ezred szépe pedig - és a világ legkülönb teremtése - Nancy Devoy volt, a zászlótartó őrmester lánya. Ketten szerették, de ő csak egyet szeretett. Lehet, hogy kinevetnek, ha meghallják, hogy a szépségemért szeretett, engem, aki itt kuporgok nyomorultan a tűz előtt. Engem szeretett, de az apja azt akarta, hogy Barclay-hoz menjen feleségül. Én meggondolatlan voltam, nagyszájú, ő meg jól nevelt, már akkor látszott, hogy tiszt lesz belőle. De a lány csak hozzám húzott, és talán meg is kaptam volna, ha ki nem tör az indiai lázadás, ha el nem szabadul a pokol az országban. Az ezredet, egy fél üteggel, egy század szikh katonával és jó sok polgári személlyel meg asszonynéppel együtt körülzárták. Tízezren ostromolták Bhurteet, mohón vártak, mint a kutya a patkánylyuk előtt. A második héten már fogytán volt a vizünk, és nem tudtuk,  öszeköttetésbe tudunk-e lépni Neill tábornok hadoszlopával, amelyik felénk közeledett. Csak benne bízhattunk, mert mi a gyerekekkel és asszonyokkal nem törhettünk ki. Önként jelentkeztem, hogy kiszököm, és elmondom a tábornoknak, milyen veszedelmben forgunk. A jelentkezésemet elfogadták, és én megbeszéltem a vállalkozást Barclay őrmesterrel, aki mindnyájunknáljobban ismerte az ottani terepet, és megmutatta, milyen úton csúszhatok keresztül a lázadók sorai közt. Aznap este tíz órakor indultam. Ezer ember élete fügött tőlem, de én csak egyetlenegyre gondoltam, amikor éjszaka átvetettem magam a falon. Az utam egy kiszáradt vízmosásban vezetett, azt reméltük, hogy a lázadók őrszemei nem vesznek észre benne, de az első kanyarban hat lázadóba ütköztem. Ott kuporogtak a sötétben, és rám vártak. Leütöttek, egy szempillantás alatt megkötözték keze-met-lábamat. De nem is a fejemet sebezték meg, hanem a szívemet, mert amikor magamhoz tértem, és figyeltem, hogy mit beszélnek, annyit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a bajtársam, az, aki az útvonalamat megrajzolta, elárult, egy indiai őrmester segítségével az ellenség kezére juttatott. De minek ennyit beszélni róla? Most már maguk is tudják, mi mindenre volt képes James Barclay. Neill tábornok másnap felmentette Bhurteet, de a visszavonuló lázadók magukkal hurcoltak engem, évekig nem is láttam európai arcot. Megkínoztak.   Megpróbáltam   megszökni, de elfogtak és megint megkínoztak. Láthatják, mi maradt belőlem. Néhányan Nepálba akartak menekülni, magukkal vittek Dar-dzsilingon túlra, a hegyekbe. A hegyi törzsek   megölték   a   lázadókat,   az   ő   rabszolgájuk  lettem.  Megszöktem  tőlük,  de nem  mehettem  dél   felé,   északra  kényszerültem, afgánok közé jutottam. Velük vándoroltam egy évig, aztán végre visszajutottam a Pandzsábba. Bennszülöttek közt éltem, abból tartottam fenn magam, hogy a fogságban ellesett szemfényvesztő mutatványokkal szórakoztattam őket. Mit segíthetett volna  rajtam,   a  nyomorékon,   ha hazamegyek Angliába, ha megkeresem a régi bajtársaimat? Még a bosszúvágy se vitt rá. Jobb, ha Nancy meg a pajtásaim azt hiszik, hogy egyenes gerinccel haltam meg, mint hogy ilyen görbén, majom módjára vánszorogva lássanak viszont. Azt hitték, hogy meghaltam, és én is azt akartam, hogy azt higgyék. Hallottam, hogy Barclay feleségül vette Nancyt, és hogy gyorsan haladt az ezredben a ranglétrán, de még erre sem szólaltam meg. De ha megöregszik az ember, hazavágyik. Évek óta Anglia zöld mezőiről és sövényeiről álmodom. Rászántam magam, hogy még egyszer megnézem, mielőtt meghalok. Összeszedegettem annyi pénzt, amennyi az utazáshoz kellett, és idejöttem a katonák közé. Ismerem a szokásaikat, el tudom szórakoztatni őket, meg is élek valahogy belőle.

-  Nagyon érdekes történet - mondta Sherlock Holmes. - Hallottam, hogyan találkozott Mrs. Barclay-val, hogyan ismerték fel egymást. Gondolom, követte őket, az ablakon benézve észrevette, hogy a férj és a feleség vitatkoznak. Tudta, hogy az asszony az ezredes szemére lobbant]a, hogy mit tett magával. Nem tudott parancsolni a haragjának, átvágott a gyepen, rájuk tört.

-  Igen, uram, és amikor az az ember meglátott engem,  úgy nézett rám,  ahogy embert még nem láttam nézni, és felbukott, beverteafejétakandallórácsba. De már halott volt, amikor összeesett. Olyan tisztán láttam az arcán a halál jegyét, ahogy a kandalló fölött az írást. Meglátott engem, és a félelem úgy járta át a szívét, mint a golyó.

-  És aztán?

-  Aztán Nancy elájult, én kikaptam a kezéből a kulcsot, ki akartam nyitni az ajtót, segítségért akartam szaladni. De aztán azt gondoltam, hogy legjobb, ha elmegyek, mert még majd engem gyanúsítanak. És ha elfognak, megtudják a titkomat. Nagy sietségemben zsebre vágtam a kulcsot. Amikor Teddyt kergettem,  elejtettem a botomat. Teddy felszaladt a függönyre, és mihelyt visszaimádkoztam a dobozába, menekültem, amilyen gyorsan csak tudtam.

-   Ki az a Teddy? - kérdezte Holmes. Az emberünk előrehajolt, és a sarokban

levő láda oldalát megnyitotta. A ládából egy gyönyörű, vörösesbarna állatka bújt elő, karcsú és hajlékony, a lába mint a hermeliné, az orra hosszú és vékony, a szeme piros, a legszebb állatszem, amit valaha láttam.

-  Mongúz! - kiáltottam.

-  Igen, annak is mondják, meg ichne-umonnak is - mondta a mi emberünk. - Mi csak kígyófogónak hívjuk. Teddy csodálatos ügyesen fog kobrákat. Van is egy kobrám, ki van szedve a méregfoga, és Teddy minden este megfogja a kantinban, a katonák gyönyörűségére. Akar még valamit, uram?

-  Ha Mrs. Barclay bajba kerül, magához kell fordulnunk.

-  Ha bajba kerül, számíthatnak rám.

-   De ha nem, nem feltétlenül szükséges botrányt kavarni, bármilyen ocsmány-ságot   követett   is   el   a   néhai   ezredes. Elégtételül szolgálhat magának, hogy harminc éven keresztül sokszor gyötörte Barc-lay-t      gonosz      cselekedete      miatt      a lelkifurdalás. Ott megy Murphy őrnagy az utca túlsó oldalán! Viszontlátásra, Wood. Meg akarom tudni, mi történt tegnap óta.

Az őrnagy még a sarokig sem jutott el, máris utolértük.

-  Hallotta, Holmes, hogy ez a sok hűhó mind semmiért volt? - mondta.

-  Hogyhogy?

-  Most lett vége  a  halottszemlének. A boncolás bebizonyította, hogy a halált szélhüdés okozta. A végén kiderült, hogy ez az ügy a lehető legegyszerűbb.

-  Semmiség - mondta Holmes mosolyogva. - Jöjjön, Watson, azt hiszem, hogy Aldershotban nincs már szükség ránk.

-  Egy dolgot szeretnék tudni - mondtam, ahogy az állomás felé ballagtunk. - Ha az ezredes neve James volt, Woodé pedig Henry, miért emlegetett az asszony valami Dávidét?

-  Bizony, Watson, ha én olyan kitűnő következtető   volnék,    amilyennek   maga rajzol engem, ebből az egy szóból kibogozhattam volna az egész történetet. Szemrehányás volt.

-  Szemrehányás?

-   Igen. A bibliai Dávid néha letért a jó útról, és egyszer valami olyasfélét csinált, mint James Barclay őrmester. Nem emlékszik Uriás és Bethsabé történetére? A bibliai ismereteim egy kissé fogyatékosak, de Sámuel első vagy második könyvében elolvashatja.

A bentlakó beteg

Ha végignézek leírt emlékeim kevéssé összefüggő sorozatán, melyben barátomnak, Sherlock Holmesnak különleges szellemi képességeiről próbáltam beszámolni, mindig érzern, milyen nehézséget okoz a célomnak mindenben megfelelő példák kiválasztása. Sok olyan bűnügyben csodáltam meg Holmes módszeres következtetésének remekléseit, egyéni nyomozó módszerének eredményeit, amikor maga az eset köznapi volt, érdektelen, nem is érdemli meg, hogy a nagy nyilvánosság elé terjesszem. De az is elég sokszor megesett, hogy a bűnügy izgalmas volt, érdekes, Holmes is részt vett a. nyomozásban, de az okok kibogozásában vállalt szerepe nem volt olyan fontos, amilyennek én, az életrajzíró, szeretném. A vörös szoba titka címen megírt eset és A Glória Scott címmel megjelent, egy hajó pusztulásáról szóló későbbi kaland jól példázza, milyen Szküllák és Kharübdíszek közt kell Holmes szegény történetírójának hajóznia. Lehet, hogy abban az ügyben, amiről most beszámolok, barátom nem játszott elég jelentős szerepet, de az események láncolata annyira érdekfeszítő, hogy nincs szívem kihagyni beszámolóim sorából.

Egy fülledt, esős augusztusi napon kezdődött, redőnyeink félig le voltak eresztve, Holmes pedig, kezében szorongatva a reggeli postával érkezett és már többször is elolvasott levelet, a heverőn kuncogott. Nekem a londoni hőség meg sem kőttyant, jobban bírtam a meleget, mint a hideget, nemhiába szolgáltam Indiában. De az újságban nem volt semmi érdekes. A parlament elnapolta az üléseit. Mindenki menekült a városból, én is a New Forest tisztásaira, Southsea kavicsos tengerpartjára áhítoztam. Sajnos, fogytán volt a pénzem a bankban, el kellett halasztanom a nyaralást, a barátomat pedig a legkevésbé sem vonzotta az erdő vagy a tenger. Itt szeretett heverészni a város kellős közepén, ötmillió ember közt, kutató csápjait kibocsátva, indulásra készen a legkisebb megoldatlan bűnügy hírére vagy akár csak gyanújára. A természet szépségei iránt sem volt fogékony, és csak akkor ment vidékre, ha nem városi gonosztevőre, hanem falusi bűnözőre vadászott.

Láttam, hogy Holmes elfoglalta magát valamivel, nincs kedve társalogni, letettem hát a sivár újságot, hátradőltem a székemben, elgondolkoztam valamin. Töprengésemből barátom hangja riasztott fel.

-   Igaza van, Watson - mondta. - Ostoba dolog egy vitát így dönteni el.

-   De   még   milyen   ostoba!   -   kiáltottam,   de  hirtelen  ráeszméltem,   hogy Holmes    a    legrejtettebb    gondolatomat mondta ki, felegyenesedtem ültömben, és leplezetlen   ámulattal   meredtem   rá.   -Honnan tudja, Holmes? Hiszen ez elképzelhetetlen!

Csodálkozásom láttán jókedvűen elnevette magát.

-  Nemrégiben   felolvastam   magának egy részletet Poe  egyik elbeszéléséből -mondta. - Arról szólt, ha még emlékszik rá, hogy valaki lépésről lépésre követi társának kimondatlan gondolatait. Maga írói bűvészmutatványnak tartotta az egészet, és amikor azt mondtam, hogy én is meg szoktam tenni ugyanezt, hitetlenkedett.

-  Nem, szó se róla!

-  Nem   a   szavai   árulták   el,   kedves Watson, hanem a szemöldöke. És most, amikor láttam, hogy leteszi az újságot, gondolkozni kezd valamin, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy csatlakozzam a gondolatmenetéhez,   és   alkalomadtán   majd közbeszóljak, bizonyítsam, hogy gondolataink összhangban vannak.

Nem értem be ennyivel.

-  Abban az elbeszélésben, amit felolvasott - mondtam -, a megfigyelő társának mozdulataiból vonta le a következtetéseit. Emlékezetem szerint a társa megbotlott egy kőrakásban, felnézett a csillagokra, és így tovább. Én meg mozdulatlanul ültem a székemben. Miből vonta le maga a következtetéseit?

-  Ne legyen igazságtalan saját magához. Az arcvonásaink arra szolgálnak, hogy érzelmeinket kifejezzék.  És a maga arcvonásai igazán jól megteszik a kötelességüket.

-  Azt akarja mondani, hogy az arcvonásaimról olvasta le a gondolataimat?

-  Az arcvonásairól olvastam le, és még inkább a szeméből olvastam ki. Talán nem is tudja már felidézni, mivel kezdődött az álmodozása.

-   Néni tudom.

-   Majd én megmondom. Ledobta az újságot. Ez a mozdulat hívta fel magára a figyelmemet. Utána fél percig kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Aztán Gordon tábornok frissen bekeretezett képére esett a tekintete, és az arckifejezésének megváltozásából láttam, hogy valamilyen gondolatmenet indult meg magában. De ez a gondolatmenet nem vezetett messzire. Tekintete a bekeretezett képről Henry Ward Beecher bekeretezetlen képére tévedt, ami ott van a könyvei tetején. Aztán megint felnézett a falra, és tudni lehetett, mire gondol: arra, hogyha bekeretezné a képet, kirakhatná oda, az üres helyre, és hogy milyen jó párost alkotnának Gordon tábornokkal.

-  Csodálatosan követte a gondolataimat! - kiáltottam.

-   Eddig szinte nem is téveszthettem el.  De a maga gondolatai visszakanyarodtak Beecherhez,  a képre szögezte a szemét,  mintha a jellemét akarná leolvasni az arcvonásairól. Utána már nem volt összehúzva a szeme, de még mindig elgondolkozó arccal nézte a képet. Bee-cher életének eseményeire gondolt. Tisztában voltam vele, hogy arra a küldetésre is gondolni fog, amit a polgárháború idején   az   északiak   érdekében  vállalt   Be-echer, mert nekem egyszer felháborodva emlegette,    milyen   csúful   fogadták   őt nemzetünk   szenvedélyesebb   képviselői. Maga  annyira fel volt háborodva rajta, hogy Beecherre gondolva ennek is eszébe kellett jutnia.   Láttam,   hogy  elfordul   a képtől, arra gondoltam, hogy most a polgárháború  jár   az   eszében,   és   mihelyt megfigyelhettem, hogy a szeme csillog, a keze ökölbe szorul, a szája megmerevedik, máris tudtam, hogy arra a hősiességre gondol, amit ebben a kétségbeesett küzdelemben mindkét fél tanúsított. De aztán megint elkomorodott az arca,  és megrázta a fejét. A sok szörnyűség, a sok bánat, az emberélet oktalan pazarlása jutott eszébe. A kezét a régi sebére tette, és a mosolya elárulta, mire gondol: hogy nevetséges dolog így oldani meg a nemzetközi élet kérdéseit. Egyetértettem magával, kimondtam, hogy ez szerintem is ostobaság, és örömmel láttam, hogy a következtetéseim helyesnek bizonyultak.

-  Tökéletesen helyesnek - mondtam. -És most, hogy mindent elmagyarázott, még csodálatosabbnak érzem az egészet.

-  Egyszerű dolog ez, kedves Watson, higgye el nekem. Ha a múltkor nem hitetlenkedik, nem is hoztam volna szóba. Estére   megenyhült   egy  kicsit   az  idő.   Nem sétálnánk egy kicsit London szívében?

Elegem volt a szűk szobából, örömmel mondtam igent. Három óra hosszat sétáltunk, figyeltük az élet tarka forgatagát, az emberek özönlését a Fleet Streeten és a Strandén. Mulattatott, magával ragadott Holmes jellegzetes csevegése, sok élesszemű megfigyelése, finom következtetése.

Tíz órakor értünk vissza a Baker Streetre. Egy zárt kétüléses kocsi várakozott a kapunk előtt.

-  Orvos - mondta Holmes. - Általános orvos, nem régóta dolgozik, de elég sokat. Azt hiszem, tanácsért jött hozzánk! Szerencse, hogy hazajöttünk!

Ismertem Holmes módszereit, én is követni tudtam a gondolatmenetét - láttam,hogy a kocsi kivilágított belsejében egy fonott kosárban díszelgő orvosi szerszámok szolgáltattak alapot erre a gyors következtetésre. A szobánk ablakából kiszűrődő fény bizonyította, hogy valóban nekünk szól a látogatás. Kíváncsi voltam, hogyan kerül hozzánk ez az orvostársam ilyen kései órán, sietve követtem Holmest közös szentélyünkbe.

Amikor beléptünk, a kandalló melletti székből egy sápadt, vékony arcú, szőke pofaszakállú férfi állt fel. Legföljebb harminchárom-harmincnégy éves lehetett, de beesett képe, beteges színe elárulta, hogy erejét felemésztette, ifjúságát megrabolta az élet. Ideges ember volt, zavarba jött, amikor fölállt, megkapaszkodott a kandallópárkányban - vékony, fehér keze inkább művészre, mint sebészre vallott. Öltözéke komoran ünnepélyes: fekete kabát, sötét nadrág, csak a nyakkendőjében villant meg valami szín.

-  Jó estét, doktor - mondta Holmes szívélyesen. - Örömmel látom, hogy alig néhány perce vár.

-  A kocsisom árulta el?

-  Nem, a gyertya az asztalon. Üljön le kérem, és mondja el, miben lehetnék szolgálatára.

-   Percy Trevelyan vagyok - kezdte a látogatónk. - A Brok Street 403-ban lakom.

-  Maga írt könyvet a rejtett idegártalmakról? - kérdeztem.

Kipirult a gyönyörűségtől, hogy ismerem a munkáját.

-  Olyan ritkán emlegetik a könyvemet, hogy úgy gondolok rá, mint valami halottra - mondta. - A kiadó szerint csüggesztően lassan fogy. Maga is orvos, ha nem tévedek.

-   Nyugállományú katonaorvos.

-  Én mindig az idegbetegségekkel foglalkoztam.  Szeretném,  ha  ez lehetne  az egyetlen szakmám, de az embernek meg kell alkudnia a lehetőségekkel. De hát ez nem tartozik ide, és higgye el, Holmes úr, tudom, hogy magának milyen drága az ideje. De a házamban, a Brook Streeten különös   események   zajlottak   le   az   utóbbi időben, és a ma este történtek után úgy éreztem, egy percet sem várhatok tovább, tanácsért és segítségért fordulok magához.

Sherlock Holmes leült, és rágyújtott a pipájára.

-  Szívesen adom mind a kettőt - mondta. - Kérem, számoljon be részletesen róla, hogy mi nyugtalanítja.

-  Néhány részlet annyira érdektelen, hogy valósággal szégyellen megemlíteni -kezdte Trevelyan doktor -, de az egész ügy olyan megmagyarázhatatlan, és az utolsó fordulata olyan érthetetlen, hogy inkább elmondanék mindent, maga talán látni fogja, mi lényeges benne és mi nem.

Bevezetésül kénytelen vagyok az egyetemi éveimről beszélni. A londoni egyetemre jártam, és talán nem tart szerénytelennek, ha elárulom, hogy a tanáraim nagyon tehetségesnek ítéltek. Kutatómunkával foglalkoztam azután is, hogy a vizsgáimat letettem. A King's College kórházban kaptam egy kis állást, a katalepszia kórtanával kapcsolatos munkám elég nagy feltűnést keltett, és az idegártalmakról írott könyvem, amiről az imént beszélt a barátja, elnyerte a Bruce Pinkerton-díjat. Talán nem túlzás, ha azt mondom: mindenki egyetértett benne, hogy nagy jövő vár rám.

Egyetlen akadály volt csak az utamban: nem volt pénzem. Tudhatja, hogy a nagyralátó szakorvosnak a Cavendish Square közvétlen környékén kell kezdenie, és ott a házbér, a felszerelési költség elképesztő. De nemcsak erről a befektetésről van szó. Évekig meg kell élnie különösebb jövedelem nélkül, ráadásul szép kocsit és lovat kell tartania. Számomra ez elérhetetlen volt, azt reméltem, hogy talán tíz év alatt megtakarítok annyit, hogy kitehessem a névtáblámat. De egy váratlan esemény más lehetőséget nyitott meg előttem.

Egy ismeretlen, Blessington nevű úriember keresett fel. Bejött a szobámba egy szép nap délelőttjén, és nyomban a tárgyra tért.

-  Maga  az a Percy Trevelyan,  akire nagy jövő vár, és aki díjat nyert mostanában? - kérdezte.

Meghajoltam.

-  Feleljen őszintén - folytatta -, nem bánja meg. Maga elég ügyes ember ahhoz, hogy sokra vigye. Elég becsületes is?

A kérdés olyan otromba volt, hogy elmosolyodtam.

-  Remélem, hogy ebből is, abból is jutott nekem - mondtam.

-  Rossz szokásai? Iszik?

-  Ugyan, kérem! - csattantam fel.

-  Jól van! Nagyon jól van! Meg kell kérdeznem. És ha ilyen kitűnő ember, miért nem gyakorló orvos?

Vállat vontam.

-  Ne szégyelljél - biztatott. - A régi nóta, nem igaz? Több van a fejében, mint a zsebében. Mit szólna hozzá, ha a Brook Streetre kerülhetne a segítségemmel?

Csodálkozva néztem rá.

-  Ez az én érdekem, nem a magáé -mondta. - Nyíltan beszélek. Ha magának megfelel, nekem is megfelel. Be akarok fektetni néhány ezer fontot. Magába fogom fektetni.

-  De miért?

-  Ez is csak olyan befektetés, mint a többi, sőt, még biztosabb.

-  És mi lenne a dolgom?

-  Elmondom. Megveszem a házat, berendezem, fizetem a személyzetet, én tartok fenn mindent. A maga dolga csak annyi, hogy koptassa a széket a rendelőben. Zsebpénzt, mindent adok magának. De maga a jövedelmének háromnegyed részét nekem adja, és csak a negyedrészét tartja meg.

így szólt az ajánlat, ezt mondta nekem Blessington. Nem részletezem, hogyan alkudoztunk, hogyan állapodtunk meg. Március 25-én beköltöztem a Brook Street-i házba, és nagyjából az előbb elmondott feltételekkel láttam munkához. Blessington is odaköltözött, ahogy mondta, bentlakó betegnek. Állandó orvosi felügyeletre van szüksége, gyenge a szíve. Az első emelet két legszebb szobáját foglalta le nappalinak és hálószobának. Furcsa ember, nem szereti a társaságot, és ritkán mozdul ki hazulról. Az életvitele rendszertelen, de egy dologban maga a megtestesült rendszeresség. Minden este, mindig ugyanakkor besétál a rendelőbe, átnézi a könyvelésem, minden guinea bevételemért fizet öt shilling három pennyt, a többit pedig elviszi a szobájába, a páncéldobozába.

Nyugodtan állíthatom, hogy nem kellett megbánnia a választását. Jó befektetés volt az első pillanattól fogva. Néhány sikeres eset és a kórházból magammal hozott jó hírem segítségével gyorsan ismert orvos lett belőlem, az utolsó egy-két évben gazdag emberré tettem Blessingtont.

Ennyit, Mr. Holmes, a múltamról és Blessingtonhoz fűződő kapcsolatomról. Most már csak azt kell elmondanom, miért jöttem ide ma este.

Néhány héttel ezelőtt Mr. Blessington láthatóan nyugtalanul jött el hozzám. Valami környékbeli nagy betörésről beszélt, nézetem szerint indokolatlanul kérség-beesett miatta, azt hajtogatta, hogy haladéktalanul erősebb zárakat kell az ajtókra-ablakokra szerelni. Egy hétig ilyen zaklatott volt, állandóan kilesett az ablakon, még a vacsora előtti szokásos sétájáról is lemondott. Éreztem a viselkedéséből, hogy halálosan retteg valamitől vagy valakitől, de amikor kérdezgetni kezdtem, olyan ingerült lett, hogy kénytelen voltam takaródét fújni. Idővel csillapodott a félelme, visszatért korábbi szokásaihoz, de aztán történt valami, amitől egészen összetört, most is szánalmas állapotban hever otthon.

Elmondom, mi történt. Felolvasok egy levelet, két napja kaptam. Nincs rajta keltezés, nincs rajta aláírás.

“Egy Angliában élő orosz nemes szeretné Perey Trevelyan doktor orvosi tudományát igénybe venni. Évek óta kata-lepsziás rohamai vannak, és tudomása szerint Trevelyan doktor ennek a betegségnek kitűmő szakembere. Ha Trevelyan doktornak megfelelne az időpont, holnap este negyed hétkor szeretné felkeresni."

Nagyon érdekelt ez a levél, mert a kata-lepszia tanulmányozásának egyik legfőbb akadálya, hogy a betegség ritka. Természetesen a rendelőmben voltam a megbeszélt időpontban. A kisinas bekísérte a beteget.

Öregember volt, sovány, hallgatag, jelentéktelen, nem olyan, amilyennek az ember az orosz nemeseket elképzeli. A társa annál feltűnőbb volt. Fiatal, magas, csinos, sötét arca sugárzó, karja, mellkasa herku-lesi. Karon fogva támogatta a beteget, olyan gyengédséggel ültette le, amit ki sem nézhetett volna belőle az ember.

-  Bocsásson meg, hogy én is bejöttem, doktor - mondta egy kissé pösze angolsággal. - Az apám a beteg, és az egészsége mindennél fontosabb számomra.

Megindított ez a gyermeki aggodalom.

-  A kezelés idejére is benn szeretne maradni? - kérdeztem.

-  A világért sem - kiáltotta riadt mozdulattal. - Olyan gyötrelem ez nekem, hogy el sem tudom mondani. Ha végig kellene néznem egy ilyen rohamot, talán túl sem élném. Nagyon érzékeny az idegrendszerem. Engedelmével inkább a várószobában maradnék, amíg az apámmal foglalkozik.

Természetesen megengedtem, és a fiatalember kiment. Hosszasan beszélgettem a beteggel a bajáról, sok jegyzetet készítettem. Nem volt különösebben eszes ember, a válaszai gyakran homályosak voltak, gondolom, azért, mert nem beszél te tökéletesen a nyelvünket. Egyszerre csak nem válaszolt a kérdésemre. Felnéztem a papírról, mert éppen írtam, és ijedten láttam, hogy mereven ül a székben, üres arckifejezéssel néz rám. Rejtélyes betegségének újabb rohama!

Először csak sajnálatot éreztem, mint már mondtam is. De aztán egy kis elégedettséget is. Megmértem a beteg hőmérsékletét, kitapintottam az érverését, megvizsgáltam a merev izmokat, kísérletezgettem a reflexeivel. Semmi .különöset nem tapasztaltam, minden megegyezett korábbi elképzeléseimmel. Ilyen esetekben jót szokott tenni az amilnitrátos belélegzés, és itt volt a ragyogó alkalom, hogy meggyőződjem ennek a kezelésnek a használható mivoltáról. Az üveg lent volt a laboratóriumomban, leszaladtam érte, otthagytam a beteget a székben. Nem találtam meg azonnal a gyógyszert, mondjuk öt perc múlva értem vissza. Legnagyobb ámulatomra a rendelő üres volt, a beteg eltűnt!

Azonnal kiszaladtam a várószobába. A fia is eltűnt. Az előszoba ajtaja csukva volt, de nem volt bezárva. A kisinasom, aki a betegeket ereszti be, új fiú, és nem is nagyon ügyes. Lent vár, csak akkor jön fel, ha csengetek, hogy kikísérheti a beteget. Nem hallott sémit. Érthetetlen volt az egész eset. Mr. Blessington nemsokára megjött az esti sétájáról, de nem szóltam neki a történtekről, mert az utóbbi időben olyan keveset társalogtam vele, amilyen keveset csak lehetett.

Nem hittem, hogy hallok még az oroszomról meg a fiáról, de legnagyobb csodálkozásomra ma este megint besétáltak a rendelőmbe, ugyanabban az órában, mint a múltkor.

-   Elnézését kell kérnem,  doktor úr, hogy tegnap olyan hirtelen távoztam el -mondta a betegem.

-   Bevallom, nagyon meglepődtem - feleltem.

-  Ha a roham elmúlik,  nem nagyon emlékszem, mi történt velem - mondta. -Felébredtem egy ismeretlen szobában, legalábbis én annak éreztem, és míg maga távol volt, kibotorkáltam az utcára.

-  Amikor   megláttam   apámat  a  várószoba   ajtajában   -   mondta   a   fiú   -, természetesen azt hittem, hogy vége a kezelésnek. Csak otthon eszméltem rá, mi történt tulajdonképpen.

-  Semmi baj - mondtam nevetve, bár az egész dolog rettenetesen meglepett. -Uram, maga talán foglaljon helyet a várószobában,   mi   pedig  folytassuk  múltkor olyan sajnálatosan félbeszakadt beszélgetésünket.

Körülbelül félóráig társalogtam az öregúrral a tüneteiről, felírtam neki a szükséges gyógyszereket, és láttam, hogy fia karján távozik.

Mint mondtam, Mr. Blessington rendszerint a napnak ebben az órájában teszi meg esti sétáját. Nemsokára meg is érkezett, és felment az emeletre. Egyszerre csak azt hallom, hogy lerohan a lépcsőn, és a riadalomtól tébolyultan berohan a rendelőbe.

-   Ki volt a szobámban? - kérdezte.

-  Senki - feleltem.

-  Hazugság! - ordította. - Jöjjön velem, nézze meg!

Nem törődtem a gorombaságaival, mert láttam, hogy a félelem elvette az eszét. Fölmentünk az emeletre. A világos szőnyegen látható lábnyomokra mutatott.

-  Azt mondja, hogy ezek az én lábnyomaim? - kiabálta.

A nyomok valóban sokkal nagyobbak voltak, mint az ő nyomai, és tagadhatatlanul újkeletűek. - Délután, mint tudják, zuhogott az eső, nem is volt más betegem, csak az apa meg a fia. Csak az történhetett, hogy amíg én a beteggel foglalkoztam, a másik ember a várószobából ismeretlen okból felment a bentlakó beteg szobájába. Semmihez nem nyúlt hozzá, semmit sem vitt el, de a lábnyomok bizonyították, hogy valóban ott járt.

Az eset valóban nyugtalaníthatta az embert, de Mr. Blessington annyira kétségbeesett miatta, hogy én nem is tudtam rá magyarázatot találni. Sírva ült a karosszékében, és alig sikerült egy-egy értelmes mondatot kiszednem belőle. Ő mondta, hogy forduljak magához, és én értem is, miért kért rá, hiszen az ügy felettébb különös, bár ő tagadhatatlanul túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít neki. Ha elvihetném a kocsimon, maga talán megnyugtathatná, bár erre a sajátos esetre talán még maga sem tud magyarázatot találni.

Sherlock Holmes olyan figyelmesen hallgatta végig az orvos hosszú elbeszélését, hogy tudhattam, nagyon érdekli az eset. Az arca most is szenvtelen volt, de az elbeszélés minden érdekes fordulatát jelezte szemhéjának jelentőségteljes le-lecsukódása, pipájának meg-megsűrűsödő füstgomolya. Mihelyt befejeződött a történet, Holmes felpattant, szótlanul a kezembe nyomta a kalapomat, felkapta a magáét is az asztalról, és máris megindultunk Tre-velyan doktor nyomában. Negyedóra múlva megálltunk a doktor Brook Street-i házának kapujában. A ház nagy volt, komor, ahogy az ember a környékbeli orvosok házát elképzeli. Egy kisinas engedett be bennünket, és mi nyomban nekivágtunk a széles, szőnyeggel borított lépcsőnek.

Egy meglepő fordulat megállásra kény-szerített. Az emeleti lámpát váratlanul eloltotta valaki, és a sötétségből egy reszketeg hang szólt ránk:

-  Pisztoly van nálam. Ha közelebb jönnek, szavamra, megölöm magukat.

-  Ez már több a soknál, Mr. Blessing-ton! - kiáltotta Trevelyan doktor.

-  Ó, maga az, doktor! - mondta a hang megkönnyebbülve. - De a másik két úr? Azok, akinek mondják magukat?

Éreztük, hogy a sötétségből bosszúsan szemügyre vesz minket valaki.

-  Rendben van - mondta végül. - Jöjjenek fel. Sajnálom, hogy az óvintézkedéseim   miatt   ilyen   kellemetlenségben   volt részük.

Újra meggyújtotta a lépcsőházi gázlámpát. Különös embert pillantottunk meg, és nemcsak a hangja, a megjelenése is elárulta, hogy tönkrementek az idegei. Nagyon kövér volt, de valaha még kövérebb lehetett, úgy lötyögött sápadt arcán a bőr, mint a véreb pofáján. Ritkás, szőke haja pedig valósággal égnek állt az izgalomtól. Pisztoly volt a kezében, de ahogy közelebb mentünk, zsebre vágta.

-  Jó estét, Mr. Holmes - mondta. -Nagy hálára kötelezett, hogy eljött. Nagyobb

szükségem van a tanácsára, mint bárki másnak. Azt hiszem, hogy Trevelyan doktor elmondta ennek a képtelen betörésnek a történetét.

-   Igen - mondta Holmes. - Ki ez a két ember, Mr. Blessington, és miért zaklatja magát?

-  Hát azt bizony nehéz megmondani -felelte a bentlakó beteg idegesen. - Mit válaszolhatnék erre a kérdésre, Mr. Holmes?

-  Csak nem akarja azt mondani, hogy nem tudja?

-  Kérem,  jöjjenek  be.   Ha   volnának olyan szívesek ide átfáradni.

A hálószobájába vezetett. Kényelmesen berendezett, nagy szoba volt.

-  Látják azt a dobozt? - kérdezte, és az ágy végénél álló fekete ládára mutatott. -Nem vagyok különösebben gazdag, sose voltam. Trevelyan doktor a megmondhatója, hogy egyetlenegyszer fektettem be a pénzem valamibe.  De a bankárokban nem bízom. Nem hiszek nekik, Mr. Holmes. Ami kis vagyonom van, be kell vallanom, ebben a dobozban van. Megértheti, hogy mit érzek, amikor azt hallom, hogy ismeretlen emberek behatolnak a szobámba!

Holmes kérdő arccal nézett Blessing-tonra, aztán megcsóválta a fejét.

-  Ha félre akar vezetni engem, nem adhatok tanácsot - mondta.

-  Mindent elmondtam. Holmes undorral fordult el tőle.

-  Jó éjszakát, doktor - mondta.

-  Hát nem tanácsol semmit? - kérdezte Blessington megtört hangon.

-  De igen. Azt, hogy mondja el az igazat. Egy perc múlva már az utcán voltunk,

és megindultunk hazafelé. Átvágtunk az Oxford Streeten, de csak a Harley Street közepén hallottam Holmes szájából az első szavakat.

-  Sajnálom,   az  ördögnek tartoztunk ezzel az úttal, Watson - mondta. - Pedig alapjában véve érdekes ügy ez.

-  Nem sokat értettem meg belőle - vallottam be.

-  Nyilvánvaló, hogy két ember - valószínűleg több is, de legalább kettő - valamiért le akar számolni Blessingtonnal. Meg vagyok győződve róla, hogy mind a két esetben a fiatalemberjárt Blessington szobájában, a társa pedig igen fondorlatosán megakadályozta a doktort, hogy megzavarja.

-  És a katalepszia?

-  Ügyesen megjátszottak, kedves Wat-son, bár ezt nem szívesen árulnám el a híres szakorvosnak. Könnyű megjátszani. Én is megtettem már.

-  És mi történt?

-  Blessington véletlenül egyik esetben sem volt otthon. Azok ketten azért választották ezt a szokatlan órát a látogatásra, hogy más beteg ne legyen a várószobában. Ez az időpont azonban éppen egybeesett Blessington sétájának idejével. Láthatjuk, hogy nem nagyon ismerik az időbeosztását. Ha egyszerűen pénzt vagy értéket keresnének, megpróbálták volna megtalálni. Különben is látni lehet az ember szemén, ha fél, hogy az élete forog kockán. Lehetetlen, hogy  valakinek   ilyen   halálos   ellensége legyen, és ne tudja, miért. Biztosra veszem, hogy Blessington tudja, kik ezek az emberek, de valamilyen ok miatt nem árulja el. Lehet, hogy holnap közlékenyebb kedvében lesz.

-  Más megoldást is el tudnék képzelni - mondtam. - Valószínűtlen, de talán nem elképzelhetetlen. Lehet, hogy a katalepszi-ás orosz és a fia csak Trevelyan doktor képzeletében él, és hogy ő maga járt valamiért Blessington szobájában.

A gázláng fényében láthattam, hogy Holmes jóindulatúan mosolyog kitűnő elképzelésem hallatára.

-   Kedves barátom - kezdte -, eleinte én is gondoltam erre a megoldásra, de aztán láttam, hogy az orvos történetét a nyomok megerősítik. A fiatalember olyan lábnyomokat hagyott a lépcsőházi szőnyegen, hogy nem is voltam kíváncsi a szobában látható nyomokra. A cipőjének szögletes orra volt, Blessington   cipőjének  hegyes.   A  fiatalember cipője legalább két ujjnyival hosz-szabb volt, mint a doktor cipője. Ez sok mindent   elárul   a  nyomokról.   Aludjunk egyet a dologra. Nem lepne meg különösebben, ha reggel friss híreket hallanánk a Brook Streetről.

Sherlock Holmes jóslata drámai módon beteljesedett. Másnap reggel fél nyolckor -alig világosodott ki - az ágyam mellett állt köntösébe burkolózva.

-  Vár ránk a kocsi, Watson - mondta.

-  Mi a baj?

-  A Brook Street-i eset.

-  Történt valami?

-  Valami szomorú, csak azt nem tudjuk, hogy mi - mondta, és felhúzta a redőnyt.  - Nézze csak!  Egy zsebkönyvből kiszakított lap. Ezt írták rá ceruzával: “Az Isten szerelmére, jöjjenek azonnal. . ." Barátunk, az orvos, nagy bajban volt, amikor ezt írta. Siessünk, sürgős hívásról van szó.

Körülbelül negyedóra múlva már a doktor házában voltunk. Rémült arccal szaladt felénk.

-  Rettenetes! - kiabálta, és a fejére tapasztotta a kezét.

-  Mi történt?

-  Blessington megölte magát! Holmes fütryentett.

-  Igen! Felakasztotta magát az éjszaka! Beléptünk. Az orvos egy szobába, valószínűleg a várószobába vezetett bennünket.

-  Azt.sem tudom, mit tegyek - panaszolta. - A rendőrök már fent vannak. Borzalmasan megviselt az egész.

-  Mikor találták meg?

-  Mindennap korán reggel bevisznek neki egy csésze teát. Ma hétkor is felment a szobalány, és Blessington ott lógott a szoba közepén. A kötelet arra a horogra erősítette, amin a nagy lámpa lógott, és annak a ládának a tetejéről ugrott le, amit tegnap mutogatott nekünk.

Holmes egy percigmélyen elgondolkozott.

-  Ha megengedi - szólalt meg aztán -, felmennék és közelebbről is megvizsgálnám az ügyet.

Fölmentünk, velünk tartott a doktor is.

Szörnyű látvány fogadott, amikor a hálószobába léptünk. Említettem már, hogy Blessington kövér testén lötyögött a bőr. Ahogy lógott, még elképesztőbb volt, szinte már nem is emberi. A nyaka megnyúlt, mint a megkopasztott csirkéé, a teste pedig még ormótlanabb, természetellenesebb lett tőle. Csak egy hosszú hálóing volt rajta, dagadt bokája, formátlan lába kikandikált belőle. Egy jóképű rendőrtiszt állt mellette, és szorgalmasan írt valamit a zsebkönyvébe.

-   Örülök, hogy látom, Mr. Holmes -mondta, amikor a barátom belépett.

-  Jó reggelt, Lanner - felelte Holmes. -Bocsássa meg, hogy magára török. Hallotta, hogy mi vezetett ehhez a szomorú esethez?

-  Hallottam róla valamit.

-  És mi a véleménye róla?

-  Amennyire meg tudom ítélni, ennek az embernek a félelemtől elment az esze.

Lefeküdt, látni az ágyon. A test körvonalai még látszanak. A legtöbb öngyilkosságot hajnali öt óra tájban követik el. Ő is körülbelül akkortájt akaszthatta fel magát. Azt hiszem, hogy mindent gondosan kitervelt.

-  Az izmok merevségéből ítélve körülbelül három órája halhatott meg - mondtam.

-  Talált valami szokatlant a szobában? - kérdezte Holmes.

-  Egy csavarhúzót és néhány csavart a mosdóállványon. És sokat dohányzott az éjszaka. A kandallóban négy szivarvéget találtam.

-  A szipkája hol van?

-  Nem láttam sehol.

-  És a szivartárcája?

-  Az a zsebében volt.

Holmes kinyitotta és megszagolgatta a benne levő egyetlen szivart.

-  Ez havanna. A szivarvégek pedig holland szivarok, Indonéziából. Szalmába vannak csomagolva, és sokkal vékonyabbak, mint a hozzájuk hasonló hosszúságú szivarok. - Felkapta a szivarvégeket, és a zsebben  hordható   nagyítójával  megvizsgálta őket. - Kettőt szipkából szívtak, kettőt nem.

Kettőt egy nem nagyon éles késsel vágtak le, kettőt ép fogsorral haraptak le. Nem öngyilkosság ez, Mr. Lanner. Hidegvérű, jól kitervelt gyilkosság.

-   Lehetetlen! - kiáltotta a felügyelő.

-   Miért?

-   Miért végeztek volna ilyen körülményes halálnemmel az áldozatukkal?

-   Éppen ezt kell kiderítenünk.

-   Hogyan jutottak be?

-  A ház kapuján.

-  Reggel be volt zárva.

-  Valaki bezárta utánuk.

-  Honnan tudja?

-   Láttam a nyomaikat. Ha vár egy percet, talán többet is tudok mondani.

Az ajtóhoz ment, bezárta, szokott alaposságával megvizsgálta. A kulcs a belső oldalon volt, kivette, megnézte azt is. Az ágy, a szőnyeg, a székek, a kandalló, a holttest, a kötél, mind sorra kerültek. Holmes végül azt mondta, hogy minden rendbqn van, és segítségemmel és a felügyelő segítségével levágta a szerencsétlent a kötélről, és kegyeletes kézzel egy lepedőt terített rá.

-  De honnan van a kötél? - kérdezte Holmes.

-   Innen - mondta Travelyan doktor, és egy hosszú, összetekert kötelet húzott ki az ágy alól. - Nagyon félt a tűztől, azért tartotta ezt is magánál, hogy az ablakon kimenekülhessen, ha ég a lépcsőház.

-  Ezzel  megkönnyítette  a  dolgukat -mondta Holmes elgondolkozva. - Maguk a tények a lehető legegyszerűbbek. Remélem, hogy délutánra az okokat is kideríthetem. El-vinném Blessington fényképét a kandallópárkányról, segítségemre lehet a nyomozásban.

-  De hiszen semmit sem árult el! - panaszolta az orvos.

-  Az események menete nyilvánvaló -mondta Holmes. - Hárman voltak itt, a fiatalember, az öreg és egy harmadik, akiről egyelőre semmit sem tudok. A másik kettő, talán említenem sem kell,  az állítólagos orosz gróf meg a fia, róluk személyleírást is adhatunk. Egy bűntársuk engedte be őket a házba. Ha elfogadna tőlem egy tanácsot, felügyelő úr, tartóztassa le a kisinast, aki nemrég állt a doktor szolgálatába, ha jól emlékszem.

-  Eltűnt a semmirekellő - mondta az orvos. - A szakácsnő meg a szobalány éppen most kereste.

Holmes megvonta a vállát.

-   Pedig az ö szerepe ebben a szomorújátékban nem volt jelentéktelen. A három ember lábujjhegyen feljött a lépcsőn, elöl az öreg, utána a fiatal, leghátul az ismeretlen harmadik...

-   Holmes! - szaladt ki a számon.

-  Vitathatatlanul ebben a sorrendben nyomódtak egymásra a lábnyomok. Tegnap este már megtanulhattam, melyik melyik. Mr. Blessington szobájába mentek. Az ajtó be volt zárva. Egy drót segítségével megfordították a zárban a kulcsot. Még nagyító nélkül is látni lehet, hol karcolták meg a zárat és a kulcsot. Első dolguk az volt, hogy betömjék Mr.   Blessington  száját.  Lehet, hogy aludt, lehet, hogy ijedtében nem tudott segítségért kiáltani. A falak is vastagok, még az is elképzelhető, hogy sikoltott, ha volt rá ideje, de senki sem hallotta. Megkötözték, és aztán tanácskozást tartottak. Azt hiszem, hogy ez valami bírósági tárgyalásféle lehetett. Elég soká eltarthatott, közben szívták el a szivarokat. Az öregember a fonott székben ült, neki volt szipkája. A fiatal ott ült, a hamut a fiókos szekrény mellé szórta. A harmadik fel és alá járt. Blessington, gondolom, az ágyban ült, de nem vagyok biztos benne. A végén megragadták Blessingtont, és felakasztották. Előre kiterveltek mindent, valószínűleg még csigát is hoztak magukkal, hogy könnyebb legyen a dolguk. A csavarhúzóval és a csavarokkal azt akarták felerősíteni. De meglátták a horgot, ezért nem fáradtak vele. Amikor elvégezték a munkájukat, elmentek, és a bűntársuk bezárta mögöttük a kaput.

Nagy érdeklődéssel hallgattuk Holmes fejtegetését az éjszaka történtekről, de még most is alig tudtuk követni a gondolatmenetét, olyan finom és apró jelekből következtette ki az egészet. A felügyelő elsietett, hogy a kisinas felől tudakozódjék. Holmes meg én hazamentünk a Baker Streetre reggelizni.

- Három órára hazajövök - mondta a barátom reggeli után. - Akkorra kérettem ide a felügyelöt és a doktort is. Remélem, hogy addigra kiderítem, mi lappang még e mögött az ügy mögött.

Látogatóink meg is érkeztek a kijelölt órára, de Holmes csak háromnegyed négykor jelent meg. Az arcáról rögtön láttam, hogy sikerrel járt.

-  Mi újság, felügyelő úr?

-  Megvan a fiú.

-  Nagyszerű! És megvannak az emberek is?

-  Elfogta őket? - kérdeztük mind a hárman.

-   Nem,   csak  megállapítottam,   hogy kicsodák. Ezt a Blessingtont jól ismerik a Scotland Yardon, és persze a gyilkosait is. A három gyilkos: Biddle, Hayward és Moffat.

-  A worthingdoni bankrablók! - kiáltotta a felügyelő.

-  Úgy van - mondta Holmes.

-  Ezek szerint Blessington nem más volt, mint a hírhedt Sutton.

-  Úgy van - bólintott Holmes.

-  Hiszen akkor minden világos - mondta a felügyelő.

Trevelyan és én értetlenül néztünk egymásra.

-  Bizonyára emlékeznek a worthingdoni nagy bankrablásra - mondta Holmes. -Öt tagja volt a bandának, a mi négy ismerősünk,  és egy Cartwright nevű ember. Megölték Tobint, az éjjeliőrt, és hétezer fontot zsákmányoltak. Mindez 1875-ben történt. Mind az ötöt letartóztatták, de nem volt elég bizonyíték ellenük. Blessington, vagyis inkább Sutton, a banda legaljasabb tagja elárulta őket. Vallomása alapján Cartwrightot felakasztották, a másik három pedig tizenöt-tizenöt évet kapott. Mihelyt kiszabadultak, néhány évvel a teljes büntetés letelte előtt, rögtön az áruló nyomába vetették magukat, meg akarták bosszulni társuk halálát. Kétszer próbálkoztak eredménytelenül. Harmadszor sikerrel jártak. Mire kíváncsi még, Trevelyan doktor?

-  Azt hiszem, most már minden világos - felelte az orvos. - Azon a napon lett olyan nyugtalan,  amikor az újságban olvasta, hogy a társai kiszabadultak.

-  Igen. A betörésről szóló mese csakugyan mese volt.

-  De miért nem mondta el magának az igazságot?

-  Tudta,   hogy  a  bűntársai  bosszút akarnak állni, mindenki elől elbújt tehát, ha tehette. A titka szégyenteljes titok volt, nem tudta rászánni magát, hogy elárulja. De akármekkora gazember is volt, a törvény pajzsa őt is védte, és ha megvédeni nem is tudta, a felügyelő mindent elfog követni, hogy a törvény bosszuló kardja elérje a gyilkosait.

Ez a Brook Street-i orvos és a bentlakó beteg egyedülállóan érdekes története. A három gyilkosról azóta sem hallott a rendőrség, és a Scotland Yardon azt gyanítják, hogy a portugál partok közelében, Oporto mellett szerencsétlenül járt Norah Creina gőzös utasai közt voltak. A kisinast bizonyítékok hiányában nem ítélhették el, és az úgynevezett Brook Street-i rejtélyről mind ez ideig nem tudta meg az igazságot a világ.

A görög tolmács

Hosszú ideje voltam már bizalmas barátságban Sherlock Holmes-szal, de még sohasem hallottam, hogy a rokonait emlegette, és csak nagyon ritkán, hogy ifjú éveiről beszélt. Ez a zárkózottsága is hozzájárult ahhoz, hogy alakját ne tekintsem egészen emberinek, és néha csakugyan úgy gondoltam rá, mint valamilyen egyedülálló jelenségre, szív nélküli agyra, szellemiekben gazdag, érzelmekben szegény személyre. Jellemző volt erre az egyáltalán nem érzelmes természetre, hogy kerülte a nőket, nem kötött újabb barátságot, de az is, hogy a családjára vonatkozó megjegyzésektől is óvakodott. Már-már azt hittem, hogy apátlan-anyátlan árva, nincsenek élő rokonai, de egy szép napon nagy meglepetésemre a testvéréről kezdett beszélni.

Egy nyári este beszélgettünk, tea után, kapkodva és rendszertelenül, golfegyletekről, az ekliptika ferdeségének változásáról és az okairól, végül pedig a tulajdonságok öröklődéséről és az ősök szerepéről. Arról vitatkoztunk, hogy egy ember bármilyen tulajdonsága milyen mértékben köszönhető az őseinek, és milyen mértékben a neveltetésének.

-  Mindabból, amit maga elárult nekem saját magáról - mondtam -, világosan következik, hogy megfigyelőképessége és következtetési készsége a módszeres felkészülésnek és gyakorlatnak köszönhető.

-  Bizonyos mértékig - felelte Holmes elgondolkozva. - Az őseim vidéki földbirtokosok voltak, úgy éltek, ahogy a földbirtokosok szoktak. Mégis nekik köszönhetem, hogy ezek felé a dolgok felé fordultam, talán elsősorban a nagyanyámnak, aki Vernet-nek, a híres francia festőnek volt a húga. És a művészi hajlandóság a legkülönbözőbb formákban nyilatkozhat meg.

-  Honnan tudja, hogy ez öröklött képesség?

-  Mert  a   testvéremben,   Mycroftban még inkább megtalálható.

 Ez újdonság volt számomra. Ha még egy ilyen csodálatos képességű ember van Angliában, hogyhogy sem a rendőrség, sem a nagyközönség nem tud róla? Megkérdeztem, és arra is célozgattam, hogy barátom csak szerénykedésből tartja magánál is különbnek a testvérét. Holmes csak nevetett a célozgatásomon.

-  Kedves Watson - mondta -, sohasem értettem azokat, akik a szerénységet erénynek tartják. A módszeresen gondolkozó embernek mindent úgy kell látnia, amilyen,  és ha valaki lebecsüli magát, éppen úgy téved, mint aki túlbecsüli. És ha  azt  mondom,   hogy  Mycroft  különb megfigyelő, mint én, elhiheti, hogy csak a tiszta igazságot mondom.

-  Az öccse vagy a bátyja?

-  A bátyám. Hét évvel öregebb nálam.

-  És hogyhogy nem ismeri senki?

-  A maga körében nagyon is jól ismerik.

-  És mi az ő köre?

-  Mondjuk a Diogenész Klub.

Sohasem hallottam erről az intézményről, és a tudatlanságom kiülhetett az arcomra, mert Sherlock Holmes előhúzta a zsebóráját.

-  A Diogenész Klub London egyik legfurcsább klubja, és Mycroft a világ egyik legfurcsább embere. Háromnegyed öttől hét óra negyven percig mindig a klubjában van. Most éppen hat óra, és ha kedve van sétálni egy kicsit ezen a szép estén, szívesen bemutatom magának a két említett furcsaságot.

Öt perc múlva már az utcán voltunk, és a Regent körtér felé tartottunk.

-  Maga csodálkozik rajta - mondta a barátom -, hogy Mycroft nem használja fel a képességeit nyomozásra. Képtelen rá.

-  De hiszen azt mondta, hogy...

-  Azt mondtam, hogy jobb megfigyelő és következtető nálam. Ha a nyomozás csak abból állna, hogy az ember ül a karosszékében és gondolkozik, a bátyám volna minden idők legnagyobb nyomozója.  De nincs benne elég becsvágy és tetterő. Egy lépést sem tenne, hogy a feltevéseinek igazáról  meggyőződjön,   inkább  beismerné, hogy tévedett, mintsem igazságának a bebizonyításával vesződjön. Sokszor fordultam hozzá az ügyeimben, és a feltevései mindig helytállónak bizonyultak. De teljességgel képtelen elvégezni azokat a gyakorlati tennivalókat, amelyek nélkül nem lehet bíró vagy esküdtszék elé vinni az ügyet.

-  Szóval nem ez a foglalkozása.

-  A legkevésbé sem. Számomra ez a munka a megélhetés forrása, számára műkedvelő játszadozás. Csodálatos számtani képességei vannak, és több minisztérium könyvelését   ő  vizsgálja   felül   számszaki szempontból. A Pali Mailen lakik, minden reggel lesétál a Whitehallra, minden este hazasétál. Más testmozgást évek óta nem végez, és nem jár sehova, csak a lakásával szemközt levő Diogenész Klubba.

-  Nem ismerem ezt a klubot.

-  Ne csodálkozzon rajta. Sok olyan ember van Londonban, aki félénkségből vagy embergyülöletből   kerüli   embertársainak társaságát. De azért ők is meg tudják becsülni a kényelmes karosszéket, élvezik a legfrissebb folyóiratokat. Az ő kedvükért alapították a Diogenész Klubot, a város társaságba és klubba végképp nem való embereinek paradicsomát. A tagoknak nem szabad egymásról tudomást venniök. Beszélni semmiféle indokolással sem szabad, csak az idegenek fogadótermében, és ha valaki háromszor vét a szabályok ellen, a bizottság elé kerül, és az ilyen fecsegőt ki lehet zárni a tagok közül. Bátyám a klub egyik alapítója, és az intézménynek az én tapasztalataim szerint is nagyon megnyugtató légköre van.

Beszélgetés közben kijutottunk a Pali Mailre, és a St. James-palota felől végigsétáltunk rajta. Sherlock Holmes a Carlton Klubtól nem messze megállt egy ajtó előtt, csendre intett, és bevezetett az előcsarnokba. Az üvegajtón keresztül beláttam egy fényűzőén berendezett nagy terembe, sokan üldögéltek, újságot olvastak benne, mindenki a maga kis kuckójában. Holmes egy kisebb, a Pali Mailre néző szobába vezetett, egy pillanatra magamra hagyott, és nemsokára másodmagával tért vissza. Láttam, hogy ez csak a bátyja lehet.

Mycroft Holmes erősebb, testesebb ember volt, mint Sherlock. A teste volt igazán kövér, az arca - bár az sem volt sovány, inkább hegyes - emlékeztetett öccsének jellegzetes, kifejezésteli ábrázatára. A szeme nagyon világos, kékesszürke, mindig olyan távolba néző és befelé látó, amilyennek néha Sherlock Holmesét láttam, a legnagyobb szellemi erőfeszítés pillanataiban.

-  Örülök,   hogy   megismerhettem   -mondta,    és   megszorította    a    kezemet fókauszonyra emlékeztető,  széles,  lapos kezével. - Mindenki Sherlockról beszél, amióta maga felcsapott a krónikásának. Azt hittem,  Sherlock,  eljössz hozzám a múlt héten, hogy azt a kastélybeli esetet megbeszéljük.   Úgy  éreztem,   hogy  nem nagyon boldogulsz vele.

-  De azért megoldottam - felelte a barátom mosolyogva.

-  Adams volt a tettes, nem igaz?

-  Adams volt.

-  Az első pillanattól kezdve tudtam. Leültek a kiugró ablakmélyedésbe.

-  Ez a megfelelő hely, hogy megfigyeljük embertársainkat - mondta Mycroft. -Micsoda remek figurák! Nézd csak ezt a két embert, éppen errefelé jönnek.

-  A biliárdfelíró meg a másik?

-  Igen. Mit tudsz kisütni a másikról? A két ember megállt az ablak alatt. Az

egyik mellénye a zseb fölött krétafoltos volt, de más jelét a biliárdozásnak nem vettem észre rajta. A másik alacsony, sötét bőrű ember volt, a kalapját hátratolta a homlokán, és több csomagot szorongatott a hóna alatt.

-  Úgy   nézem,   kiszolgált   katona   -mondta Sherlock.

-  És nemrég szerelt le-felelte a bátyja.

-  Látni, hogy Indiában szolgált.

-  És hogy altiszt volt.

-  Azt mondanám hogy tüzér.

-  Özvegy.

-  De gyereke van - mondta Sherlock.

-  Gyerekei, barátom, gyerekei!

-  Ugyan! - nevettem fel. - Ami sok, az sok!

-   Nem is olyan nehéz megállapítani, hogy ez a tekintélyt parancsoló, napbar-nította ember katona, de nem közkatona, és hogy nemrég tért haza Indiából - felelte Holmes.

-  Azt, hogy nemrég szerelt le, az bizonyítja, hogy kincstári bakancs van a lábán - mondta Mycrift.

-  Nern úgy jár, ahogy a lovasok szoktak, de a kalapját félrecsapva viselte, mert a homlokának az egyik széle világosabb, mint a másik. Árkász nem lehet, mert sovány. Tehát tüzér.

-  A gyászruháján látni, hogy nagyon közeli hozzátartozóját veszítette el. Mivel ő maga vásárol be, valószínűleg a feleségét.

Gyerekholmikat vásárolt, láthatja. Csörgőt is, tehát egészen apró gyereke is van. Az asszony valószínűleg belehalt a szülésbe. De egy képeskönyv is van a hóna alatt, vagyis egy nagyobbacska gyerekről is gondoskodnia kell.

Kezdtem érteni, miért mondta a barátom, hogy a bátyja nála is különb képességekkel rendelkezik. . Sherlock Holmes rám nézett és mosolygott. Mycroft tubákot szippantott egy teknőc-héj dobozból, majd nagy vörös selyem zsebkendővel lesöpörte a kabátjáról az odatévedt szemeket.

-   Most jut eszembe, Sherlock, hogy egy szivedhez nagyon közel álló ügyben, igazán egyedülálló esetben a tanácsomat kérték. Nem volt annyi kitartás bennem, hogy kellőképpen utánajárjak, alig tettem valamit, de igen kellemesen elgondolkoz-hatam rajta. Ha szívesen meghallgatnád a részleteket...

-  De   még   milyen   szívesen,   kedves Mycroft!

Mycroft írt valamit a zsebkönyvéből kiszakított lapra, aztán csengetett, és a levelet egy ajtónállónak adta.

-  Megkértem Mr. Melast, hogy jöjjön át ide - mondta. - Egy emelettel fölöttem lakik, futólag ismerjük egymást, ezért is fordulthoz-zám tanácstalanságában. Mr. Melas tudomásom szerint görög származású, és kitűnő tolmács, de idegenvezetőként is dolgozik, ha a Northumberland Avenue szállodáiban megszálló keleti hatalmasságok valamelyikének erre van szüksége. Azt hiszem, leghelyesebb, ha ő maga mondja el rendkívüli kalandját.

Kisvártatva egy alacsony, zömök ember csatlakozotthozzánk. Olajbarna arca és szénfekete haja elárulta, hogy déli országból származik, bár a beszéde olyan volt, mint akármelyik művelt angolé. Örömmel rázott kezet Sherlock Holmesszal, és amikor meghallotta, hogy a híres szaktekintély a történetére kíváncsi, elégedetten villant meg a szeme.

-  Attól félek, hogy a rendőrség nem nagyon hisz nekem - mondta panaszosán. -Szavamra, nem. Azt hiszik, hogy az ilyen dolog elképzelhetetlen, mert ők még nem hallottak ilyesmiről. De nincs nyugtom addig, amíg meg nem tudom, mi történt az én összevissza ragtapaszozott arcú,  szerencsétlen ismerősömmel.

-  Érdeklődve   hallgatom   -   mondta Sherlock Holmes.

-  Szerda este van - kezdte Mr. Melas -, tehát hétfőn éjszaka történt, amit elmesélek, vagyis alig két napja. A kedves szomszédom talán már említette, hogy tolmács vagyok. Sok nyelvből fordítok, majdnem valamennyiből, de mert görögnek születtem, és a nevem is görög, leginkább ezzel a nyelvvel foglalkozom. Évek óta én vagyok a legnevesebb görög tolmács Londonban, és a szállodákban is jól ismerik a nevemet.

Elég gyakran megesik, hogy a legváratlanabb időpontokban keresnek bajba jutott idegenek vagy frissen ideérkezett utasok, akiknek szükségük van a szolgálataimra. Nem lepődtem meg tehát, amikor hétfőn este egy jól öltözött fiatalember, egy bizonyos Mr. Latimer jelent meg a lakásomban. Azt mondta, hogy lent vár a bérkocsi, és hogy menjek vele. Egy görög ismerőse kereste fel üzleti ügyekben, és mivel csak az anyanyelvén beszél, feltétlenül tolmácsra van szüksége. Tudomásomra hozta, hogy a háza nem nagyon messze, Kensingtonban van.

Szemmel láthatólag sietett, amikor leértünk az utcára, valósággal betuszkolt a bérkocsiba.

Bérkocsit mondtam, de csakhamar arra kellett gondolnom, hogy nem bérkocsi az, amiben utazom. Tágasabb volt, mint London négykerekű szégyenei, a felszerelése kissé kopott, de előkelő. Mr. La-timer leült a velem szemben levő ülésre, és megindultunk a Charing Cross majd a Shaftesbury Avenue felé. Amikor az Oxford Streethez értünk, megjegyeztem, hogy nagy kerülővel közelítjük meg Ken-singtont, de útitársam különös viselkedése láttán elakadt a szavam.

A kabátja alól egy kurta, de félelmetes ólmos botot húzott elő, többször is megló-bálta, mintha a súlyát, a keménységét ellenőrizné. Aztán szótlanul letette maga mellé az ülésre. Utána mind a két oldalon felhúzta a kocsi ablakát. Döbbenten láttam, hogy az ablakok papírral vannak beragasztva, hogy ne lehessen kilátni rajtuk.

- Sajnálom, hogy megosztom a szép kilátástól, Mr. Melas - mondta. - Be kell vallanom, nem szeretném, ha megtudná, hova megyünk. Esetleg kellemetlen lehet számomra, ha máskor is odatalál. -Gondolhatja, hogy ettől a szónoklattól mmennyire megijedtem. Ráadásul az útitársam fiatal volt, erős, széles vállú, akkor sem szállhattam volna szembe vele, ha nincs ólmos botja.

-  Nem helyénvaló ez a dolog, Mr. Latimer - dadogtam. - Tudja meg, hogy amit csinál, megengedhetetlen.

-  Egy kissé önkényes, nem tagadom -mondta -, de majd kárpótolni fogjuk érte. De figyelmeztetnem kell, Mr. Melas, hogyha feltűnést próbál kelteni, vagy bármi olyasfélét tesz, ami az érdekeimet sérti, nagyon meg fogja bánni. Engedje meg, hogy emlékeztessem: senki sem tudja, hova ment, és ebben a kocsiban is, a házamban is az én kezemben van.

Halkan beszélt, de érdesen, nagyon fenyegetően. Szótlanul ültem a helyemen, azon töprengtem, miért rabolt el ilyen meg-magyarázhatatlanul. Bármi volt is az oka, tudtam, hogy nincs értelme tiltakozni, be kell várnom, mit hoz a jövő.

Két óra hosszat kocsikáztunk, és fogalmam sem volt róla, merre járhatunk. Néha a kerekek zörgéséről hallottam, hogy macskaköves utcában vagyunk, néha simán, csendesen suhantunk, mintha asztalfozott úton haladnánk. De ezt az egy dolgot leszámítva semmi sem árulta el, hol vagyunk. Az ablakokon levő papíron nem hatolt át a fény, az előrenéző üveget kék függöny borította. Negyed nyolckor indultunk el a Pali Mailről, és az órám tanúsága szerint tíz perccel kilenc előtt álltunk meg végre. Útitársam leeresztette az ablakot, és én egy alacsony, ívelt tetejű kaput pillantottam meg, lámpa égett fölötte. Kiszálltam a kocsiból, a kapu kinyílt, és én mintha füvet és fákat láttam volna, amikor beléptem. Hogy park volt-e ez vagy egyszerűen vidéki táj, nem tudnám megmondani.

Odabent egy színes burájú gázlámpa égett, de olyan halványan, hogy nem sokat láttam, csak annyit, hogy az előcsarnok jó nagy, és képekkel van teliaggatva. A gyér világosságban is kivehettem, hogy egy alacsony, görbe vállú, gyanús külsejű, középkorú ember nyitott ajtót nekünk. Amikor felénk fordult, az üveg csillogásán láttam, hogy pápaszemet visel.

-  Ez Mr. Melas, Harold? - kérdezte.

-   Igen.

-  Pompás! Jó munka volt! Ne haragudjon, Mr. Melas, de maga nélkül nem boldogultunk. Ha értelmesen viselkedik, nem fogja megbánni, de ha valami ostobasággal kísérletezne, Isten legyen irgalmas magának.

Idegesen, kapkodva beszélt, olykor nevetgélt is közben, és én mégjobban féltem tőle, mint a másiktól.

-  Mit akarnak tőlem? - kérdeztem.

-  Néhány kérdést kell intéznie egy görög vendégünkhöz, és meg kell mondania, hogy  mit  felelt.   Csak   annyit  mondjon, amennyit magának mondanak, különben -és itt megint idegesen nevetett - jobb lett volna meg sem születnie.

Közben kinyitott egy ajtót, és bevezetett egy előkelőén berendezett szobába, már amennyire az alig pislákoló lámpa fényében meg tudtam ítélni. Nagy szoba volt, gazdagságról árulkodott az is, hogy minden lépésnél puha szőnyegbe süppedt a lábam. Bársonnyal behúzott székeket láttam, szép fehér márványkandallót és egy japáninak látszó páncélt a kandalló mellett a falon. A lámpa alatt volt egy szék, az idősebb ember intett, hogy oda üljek le. A fiatalabb kiment,

és nemsokára egy másik ajtón jött be, egy bő köntösfélébe bújtatott, lassan lépegető embert vezetett. Amikor a lámpa halvány fénykörébe értek, és alaposabban szemügyre vehettem az embert, borzongás járt át. Csont és bőr volt, halálsápadt; kidülledő, fényes szemén láttam, hogy a teste erőtlen, de a lelke szilárd. Mégsem a testi elesettsége rémített rneg, hanem az, hogy ragtapasszal összevissza volt ragasztva az arca, és a száját egy vastag rongycsomó takarta el.

-  Megvan a palatábla, Harold? - kérdezte az öregebb, miközben a szerencsétlen leült, vagyis inkább leroskadt egy székbe. -Levetted a kötést a kezéről? Add oda neki a palavesszőt. Maga fogja feltenni a kérdéseket, Mr. Melas, ő meg majd leírja a feleleteket.     Először    is    kérdezze    meg    tőle, hajlandó-e aláírni az iratokat?

A fogolynak szikrázott a szeme.

-  Soha - írta a táblára görögül.

-  Mik a feltételei? - kérdeztem zsarnokunk parancsára.

-  Egy ismerős görög pap előtt kössenek házasságot az én jelenlétemben.

Megint az ideges, gonosz nevetés.

-  Tudja, mi vár magára?

-  Nem érdekel.

Ezek csak szelemvények képtelen, félig elmondott, félig leírt társalgásunk kérdéseiből és válaszaiból. Ismételten meg kellett kérdeznem tőle, nem hajlandó-e aláírni az iratokat. Mindig elutasító választ kaptam. Egyszerre csak eszembe jutott valami. Minden kérdéshez hozzáfűztem valamit, eleinte csak ártatlan dolgokat, hogy lássam megértenek-e belőle valamit azok ketten, és amikor láttam, hogy nem, veszélyesebb játékba kezdtem. Ilyesféleképp társalogtunk:

-  Ez a csökönyösség nem vezet jóra. Ki maga?

-  Nem  érdekel.   Idegen  vagyok Londonban.

-  Csak magát okolhatja mindenért. Mióta van itt?

-  Rendben van. Három hete.

-  Úgysem lesz magáé a vagyon. Mi baja

van?

-  De  gonosztevőké  se  legyen.   Éhez-

tetnek.

-  Ha mindent aláír, kiszabadul. Miféle hoz ez?

-  Nem írok alá semmit. Nem tudom.

-  A lányon nem segít vele. Mi a neve?

-  Elhiszem, ha látom. Kraüdes.

-  Láthatja, ha mindent aláírt. Honnan jött?

-  Akkor sosem fogom látni. Athénból. Ha   még   öt   percem   lett  volna,   Mr.

Holmes, mindent kiszedtem volna belőle, a többiek orra előtt. Talán már a következő kérdésem tisztázta volna a történteket, de egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy nő lépett a szobába. Nem láttam tisztán, csak annyit állapíthattam meg, hogy magas, csinos, fekete hajú, és valami lobogó fehér köpeny van rajta.

-  Nem tudtam tovább várni, Harold! -mondta tört angolsággal. - Olyan egyedül voltam... Szent Isten, hiszen ez Paolos!

Az utolsó szavakat már görögül mondta. A férfi utolsó erejével letépte a ragtapaszt az arcáról, és a nő karjába vetette magát.

-  Sofia! Sofia! - kiabálta.

Csak egy pillanatra ölelhették meg egymást, mert a fiatalabb rabtartó megragadta a lányt, és kituszkolta a szobából, az öregebb pedig könnyűszerrel elbánt a ki-éheztett áldozatával, és a másik ajtón kivonszolta. Egy percre magamra maradtam, fel is ugrottam, abban a hiszemben, hogy elárulja valami, hol is vagyok tulajdonképpen. Szerencsére egyetlen lépést sem tettem, mert amikor felnéztem, láttam, hogy az idősebb ember az ajtóban áll, és le nem veszi rólam a szemét.

-  Készen   is  vagyunk,   Mr.   Melas  -mondta. - Láthatja, hogy egy magántermészetű   üggyel  kapcsolatban  fogadtuk bizalmunkba. Azért kellett magához fordulnunk,    mert   az   a   görögül   beszélő barátunk,   aki   tárgyalásainkat   vezette, kénytelen volt visszautazni Keletre. Szükséges volt, hogy valaki átvegye a szerepét, és szerencsénkre hallottunk a maga kiváló képességeiről.

Meghajoltam.

-  Remélem, hogy a tiszteletdíjat megfelelőnek fogja találni - mondta, és odajött hozzám. -Tessék, öt font. De ne felejtsen el valamit, kérem - és nevetgélve megkopogtatta a mellemet. - Ha bárkinek, érti, bárkinek csak egy szót is szól a dologról, Isten legyen irgalmas magának!

Leírhatatlan undorral és rettegéssel töltött el ez a jelentéktelen külsejű ember. A lámpa éppen az arcába világított, jobban megnézhettem magamnak. Az arca vékony volt és beesett, a szakálla hegyes, finom szálú és ritkás. Beszéd közben előreszegte a fejét, az ajka, a szemhéja szüntelenül rángatózott, mintha vitustánc gyötörné. Arra gondoltam, hogy nyugtalan nevetgélése is valamilyen idegbaj jele. De a szeme riasztó volt, acélszürke, hidegen csillogó, iszonyatosan, engesztelhetetlenül kegyetlen.

-  Megtudjuk, ha beszél róla - mondta. - Megvannak a magunk hírforrásai. A kocsi már várja magát. A barátom elkíséri.

Keresztülvezettek az előcsarnokon, felültettek a kocsira. Megint láttam egy pillanatra a fákat és a kertet. Mr. Latimer szorosan a nyomomban lépkedett, a kocsiban szótlanul leült a velem szemben levő ülésre. Csendben kocsikáztunk nagyon sokáig, felhúzott ablakokkal. Nem sokkal éjfél után megállt a kocsi.

-  Itt ki kell szállnia, Mr. Melas - mondta az útitársam. - Sajnálom, hogy ilyen messze van a lakásától, de nem tehetek mást. Ne próbálja meg a kocsit követni, mert rosszul járhat.

Ezzel kinyitotta az ajtót, és nekem alig volt annyi időm, hogy kiugorjak, a kocsis máris a lovak közé csapott, és a kocsi elrobogott. Kíváncsian néztem körül. Hangával benőtt, itt-ott rekettyebokrok sötét foltjával tarkított réten voltam. A távolban egy házsort láttam, egy-egy emeleti ablakban még égett a lámpa. A másik oldalon pedig a vasút piros fényeit pillantottam meg.

A kocsi már eltűnt a szemem elől. Nézelődtem, azon törtem a fejem, hol lehetek. Valaki felém tartott a sötétségben. Közelebb érve láttam, hogy egy vasúti hordár.

-  Meg tudja mondani, mi ez a hely? -kérdeztem.

-  Wandsworth Common - felelte.

-  Van még vonat Londonba?

-  Körülbelül egy mérföldet kell gyalogolni, Clapham Junction állomásig - mondta. - Még éppen elérheti az utolsó vonatot.

így végződött a kalandom, Mr. Holmes. Nem tudom, hol voltam, nem tudom, kivel beszéltem, csak annyit tudok, amennyit elmondtam. De tudom, hogy itt valami nincs rendjén, és szeretnék segíteni azon a szerencsétlenen, ha lehet. Másnap elmondtam a történetet Mr. Mycroft Holmesnak, aztán a rendőrségnek is.

Egy ideig szótlanul ültünk az elképesztő beszámoló után. Aztán Sherlock Holmes a bátyjára nézett.

-  Mit tettetek? - kérdezte.

Mycroft felvette a mellette levő kis asztalon heverő újságot, a Daily News-t.

“Jutalom Paolos Kratides angolul nem beszélő athéni görög férfi hollétére vonatkozó felvilágosításért. Ugyancsak jutalom jár egy Sofia keresztnevű görög hölgy hollétére vonatkozó felvilágosításért. X 2473." Minden újságban megjelent. Eddig semmi válasz.

-  A görög követség mit mond?

-   Érdeklődtem. Nem tudnak semmiről.

-  Táviratozni kell az athéni rendőrfőnöknek.

Mycroft felém fordult.

-  Sherlock az egyetlen tevékeny ember a családban - mondta. - Szeretném, ha a kezedbe vennéd az ügyet, és tájékoztatnál, ha megtudsz valamit.

-  Meglesz - mondta a barátom, és felállt. - Értesítelek téged is, Mr. Melast is. Kérem, Mr. Melas, vigyázzon magára, mert ezekből a hirdetésekből az emberrablók látni fogják, hogy elárulta a titkukat.

 Hazafelé menet megálltunk egy távíróhivatalban. Holmes számos sürgönyt adott fel.

-  Látja, Watson - mondta -, ez nem volt elvesztegetett este. A legérdekesebb eseteim közül jó néhányat Mycroftnak köszönhetek. A most hallott esetnek, sajnos, csak egyféle magyarázata van, de néhány részlete nagyon figyelemre méltó.

-  Reméli, hogy meg tudja oldani?

-  Sok mindent kisütöttünk már, meglepő lenne, ha nem tudnánk meg a még hiányzó   dolgokat   is   hozzá.   Valószínűleg magának is van valami elképzelése, ami minden ismert részletet megmagyaráz.

-  Homályosan ugyan, de van.

-  Halljuk, mi az!

-  Szerintem nyilvánvaló, hogy ezt a görög lányt a Harold Latimer nevű fiatalember szöktette meg.

-  Szöktette meg, de honnan?

-  Talán Athénból. Sherlock Holmes a fejét rázta.

-  A fiatalember egy szót sem tud görögül. A lány elég jól beszél angolul. Következésképp a hölgy már egy ideje Angliában van, és a fiatalember sohasem járt Görögországban.

 -  Tegyük föl akkor, hogy a hölgy eljött Angliába látogatóba, és Harold rábeszélte, hogy szökjön meg vele.

-  Ez már elképzelhetőbb.

-  És a lány bátyja - mert alighanem ez a rokoni kapcsolat áll fenn közöttük - utánajön Görögországból, hogy közbelépjen. Vigyázatlanságában a fiatalember és öreg cinkosa kezébe esik. Fogva tartják, és rá akarják kényszeríteni, hogy írjon alá bizonyos papírokat, mondjuk, adja át nekik a lány vagyonát, hiszen ő lehet a gyámja. Megtagadja. A tárgyalásokhoz tolmácsra van szükség, először valaki más tolmácsol, aztán ezt a Mr. Melast veszik elő. A lány nem tud a bátyja megérkezéséről, és csak véletlenül deríti ki az igazat.

-  Kitűnő, Watson! - kiáltotta Holmes. -Azt hiszem, nem jár messze az igazságtól. Láthatja, hogy minden ütőkártya a mi kezünkben van, legfeljebb attól kell félnünk, hogy megpróbálnak végezni velünk. Ha elég időnk lesz, kézre kerítjük őket.

-  De hogy fogjuk megtalálni azt a házat?

-  Ha az elképzelésünk helytálló, és a lányt valóban Sofia Kratidesnek hívják, könnyen a nyomára fogunk bukkanni. Elsősorban ebben bízhatunk, mert a bátyja nemrég érkezett Angliába, idegen még itt. Bizonyos időnek el kellett telnie azóta, hogy Harold barátunk kapcsolatba került a lánnyal, legalábbis néhány hétnek, hiszen a lány bátyja Görögországban megtudta a dolgot, és utánajött. Ha egész idő alatt ugyanazon a helyen laktak, valószínűleg nyomra fog vezetni valaki, hála Mycroft hirdetésének.

Beszélgetés közben meg is érkeztünk a Baker Streetre. Holmes ment föl elsőnek az emeletre, és mikor benyitott a szobánkba, meglepetten kiáltott fel. Átnéztem a válla fölött. Én is elcsodálkoztam. A karosszékben ült és pipázott Mycroft, Holmes bátyja.

-  Kerülj  beljebb.  Sherlock!  Fáradjon be, uram - mondta nyájasan, és mosolygott megütközött arcunk láttán. - Ennyi tettrekészséget nem  néztél ki belőlem,   ugye, Sherlock? De be kell vallanom, érdekel ez az ügy.

-  Hogy kerültél ide?

-  Kocsival. Megelőztelek benneteket.

-  Van valami fejlemény?

-  Válasz jött a hirdetésemre.

-  Ne mondd!

-  De bizony. Alig néhány perccel azután, hogy elmentetek.

-  És mi van a válaszban? Mycroft Holmes egy levelet vett elő.

-  Itt van - mondta. - Vékony tollal írták, csontszínű miniszterpapírra, az írás alapján   egy   beteges,   középkorú   ember küldte. Ezt írja: “Uram, mai hirdetésére válaszolva van szerencsém közölni, hogy jól ismerem a szóban forgó hölgyet. Ha felkeresne, tájékoztathatnám erről a szomorú történetről. A hölgy jelenleg Beckenhamben lakik, a Mirtusz-villában. Tisztelő híve: Davenport. " Brixtonból ír - tette hozzá Mycroft Holmes. - Nem kellene most mindjárt elmennünk hozzá,  hogy meghallgassuk a szomorú történetről szóló tájékoztatást?

-  Kedves Mycroft, a férfi élete fontosabb számunkra, mint a lány története. Szóljunk be a Scotland Yardra Gregson felügyelőért, és menjünk egyenesen Becken-hambe. Tudjuk, hogy végezni akarnak vele, minden pillanat életbevágóan fontos lehet.

-  Útközben beszólhatnánk Mr. Mela-sért - javasoltam. - Szükségünk lehet tolmácsra.

-  Nagyszerű ötlet! - mondta Holmes. -Agyerek szaladjon el kocsiért, és máris indulhatunk.

Kihúzta az asztalfiókot, és láttam, hogy zsebre teszi a pisztolyát.

-  Szükség lehet rá - mondta kérdő tekintetemet látva. - A hallottak alapján különösen veszélyes társasággal van dolgunk.

Már majdnem besötétedett, mire Mr. Melas házához értünk, a Pali Mailre. Megtudtuk, hogy valaki érte jött és magával vitte.

-  Nem tudja, hogy hova? - kérdezte Mycroft Holmes.

-  Nem tudom, uram - felelte az asz-szony, aki ajtót nyitott. - Csak azt tudom, hogy kocsival mentek.

-  Megmondta a látogató a nevét?

-  Nem, uram.

-  Egy elég magas, jóképű fiatalember volt?

-  Nem, uram, alacsony, pápaszemes kis ember volt, beesett képű, de nagyon kedves, mindig nevetgélt, ahogy beszélt.

-  Gyerünk!     -    kiáltotta    Sherlock Holmes   türelmetlenül.   -  Egyre   komolyabb a dolog - mondta, miközben a Scotland Yard felé haladtunk. - Megint megfogták Melast. A múltkori tapasztalataikból tudják, hogy nem valami bátor ember. Most is csak megjelent ez a gonosztevő, és ő ijedten és ellenkezés nélkül követte. Megint a nyelvtudására van szükségük, de ha végzett a munkájával, lehet, hogy vele is végezni akarnak, hiszen elárulta őket.

Azt reméltük, hogy vonattal hamarabb megérkezünk Beckenhambe, mint a kocsi, de legalábbis vele egyszerre. Igen ám, de a Scotland Yardon egy órába telt, amíg előkerítettük Gregson felügyelőt, és megszereztük a házkutatási engedélyt. Háromnegyed tízkor értünk a London Bridge állomásra, és fél tizenegykor érkeztünk meg Beckenhambe. Az állomástól fél mérföldnyire volt a Mirtusz-villa - egy nagy, sötét épület egy park közepén, jó messzire az úttól. Elküldtük a kocsinkat, és megindultunk az épület felé.

-  Minden ablak sötét - mondta a felügyelő. - Kihaltnak látszik a ház.

-  Kirepültek a madarak, üres a fészek - mondta Holmes.

-  Honnan tudja?

-  Az elmúlt órában egy sok csomaggal megrakott kocsi hajtott ki a parkból.

A felügyelő nevetett.

-   Én is láttam a keréknyomokat a kertkapunál levő lámpa fényében. De honnan szedi azt, amit a csomagokról mond?

-  Láthatta, hogy ugyanaz a keréknyom vezet kifelé is, befelé is. De a kifelé menő sokkal mélyebb.  Biztosra vehetjük, hogy nagy súlyt cipelt az a kocsi.

-   Ez több, mint amennyit én látok -mondta a felügyelő a vállát vonogatva. -Nem lesz könnyű betörni a kaput. Próbáljuk meg, hátha meghallanak bennünket.

Vadul megkopogtatta a kaput, megrángatta a csengő zsinórját, de hiába. Holmes elosont, és néhány perc múlva már jött is visszafelé.

-  Egy ablak nyitva van - mondta.

-  Szerencse, hogy maga a mi oldalunkon van, Mr. Holmes, és nem ellenünk -mondta a felügyelő, látva, milyen ügyesen pattantotta fel az ablakzárat a barátom. -Ilyen körülmények közt, gondolom, hívás nélkül is besétálhatunk.

Egyikünk a másik után mászott be egy nagy szobába, alighanem abba, amelyikről

Mr. Melas beszélt. A felügyelő meggyújtotta a lámpását. Láttuk a két ajtót, a függönyt, a lámpát, a japáni vértet - mindent, amiről beszámolt. Az asztalon két pohár volt, egy üres konyakosüveg és a vacsora nyomai.

-  Mi ez? - kérdezte hirtelen Holmes. Hallgattunk és füleltünk. Halk nyögést

hallottunk valahonnan a fejünk fölül. Holmes az ajtóhoz ugrott, kirohant az előcsarnokba. A baljós hang az emeletről hangzott. Felrohant a lépcsőn, a felügyelő meg én a nyomában, és Mycroft is sietett, már amennyire hatalmas teste megengedte.

Három ajtót láttunk az emeleten, és a középső mögül szivárgott ki a nyögés, sokszor elhalóan, sokszor szinte a sikoltásig felerősödve. Az ajtó be volt zárva, de a kulcs kívülről volt a zárban. Holmes feltépte az ajtót, beszaladt, de egy szempillantás múlva megint kijött, és a szája elé tartotta a kezét.

-  Széngáz! - kiáltotta. - Várjunk. Ki fog tisztulni.

Benéztünk, és láttuk, hogy a szobában egy háromlábú rézüstből halvány, kékes láng csap fel. Csak ez világított a szobában, sápadt, furcsa kört rajzolt a padlóra, a fal tövében, az árnyékban pedig két összeros-kadt emberalak körvonalait vehettük ki. Rettenetes, fojtó gáz áradt ki a nyitott ajtón, fuldokoltunk, hörögtünk tőle. Holmes felszaladt a lépcső tetejére, hogy friss levegőt szippantson, aztán berohant a szobába, kinyitotta az ablakot, és a rézüstöt kihajította a kertbe.

- Egy perc múlva bemehetünk-mondta lihegve, mihelyt újra kint volt. - Hol van gyertya? Odabenn nem nagyon tudnánk még gyufát sem gyújtani. Tartsd ide a gyertyát az ajtóhoz, Mycroft, és mi kihozzuk a szerencsétleneket. Gyerünk!

Berohantunk, és kirángattuk a megmérgezett embereket a szobából. Mind a kettőjüknek szederjes volt a szája, puffadt, sötét az arca és dülledt a szeme. Eszméletlenek voltak. A vonásaik annyira eltorzultak, hogy ha a fekete szakáll és a tömzsi termet el nem árulja, talán fel sem ismerjük a görög tolmácsot, akitől alig néhány órája köszöntünk el a Diogenész Klubban. A keze és a lába gondosan össze volt kötve, a szeme fölött egy nagy ütés nyoma. A másik megkötözött ember magas volt, csonttá-bőrré aszalódott, az arca ragtapasszal furcsán összevissza ragasztva. Amikor lefektettük, már nem is nyögött, és egyetlen pillantással megállapíthattam, hogy rajta már nem tudunk segíteni. Mr. Melas azonban élt, és egy óra múlva elégedetten láttam, hogy az ammónia és a konyak hatására kinyitja a szemét, és tudtam, hogy én hoztam vissza az élők közé onnan, ahonnan egyszer nem lesz visszatérés.

A történet, amit elbeszélt, elég egyszerű volt, és mindenben megerősítette következtetéseinket. A látogatója ólmos botot vett elő a kabátja ujjából, mihelyt belépett hozzá, és ő annyira félt a rögtöni és biztos haláltól, hogy másodszor is elrabolhatták. A nevetgélő gonosztevő olyan delejes hatással volt a szerencsétlen nyelvészre, hogy még most is csak reszkető kézzel és falfehér arccal tudott beszélni róla. Nyomban Becken-hambe vitték, egy újabb tárgyaláson kellett betöltenie a tolmács szerepét. Ez a tárgyalás még az előzőnél is drámaibb volt: a két angol meggyilkolással fenyegette a foglyot, ha nem teljesíti követelésüket. De végül be kellett látniuk, hogy minden fenyegetésük hiábavaló. Visszavezették a fogságba, aztán Melast vették elő, árulással vádolták, a hirdetést hozták fel bizonyítékul, leütötték az ólmos bottal. Utána már csak arra emlékszik, hogy fölé hajoltunk.

Ez volt a görög tolmács páratlanul érdekes esete - a megoldását még ma is egy kis rejtély övezi. A hirdetésre válaszoló úriember jóvoltából megtudtuk, hogy a szerencsétlen görög lány gazdag családból származott, látogatóba jött a barátaihoz Angliába, megismerkedett ezzel a Harold Latimer nevű fiatalemberrel, beleszeretett, és a fiatalember rábeszélte, hogy szökjön meg vele. Megdöbbent barátai megelégedtek azzal, hogy a bátyját értesítették - és mosták a kezüket. A lány bátyja Athénből Angliába utazott, és ügyetlenségében Latimer és a társa, egy William Kemp nevű, szörnyeteg elődöktől származó gonosztevő kezébe került. Ezek ketten tudták, hogy a görög nem tud angolul, ki van szolgáltatva nekik, rabságban tartották, kegyetlenségükkel és az éheztetéssel azt akarták elérni, hogy rájuk ruházza, a maga és a lány vagyonát. A lány nem tudott róla, hogy a bátyját a házban tartják fogva, és Latimerék azért is ragasztották összevissza a férfi arcát ragtapasszal, hogy ha véletlenül meglátja, ne

ismerje fel egykönnyen. De a lány finom női ösztönével már az első pillanatban, a görög tolmács látogatásakor felismerte a bátyját. A lány is fogoly volt, hiszen rajtuk kívül csak ketten voltak a házban, a kocsis meg a felesége, a két gonosztevő engedelmes eszközei. Amikor megtudták, hogy a titkuk kipattant, és megértették, hogy a foglyukat semmire sem tudják rákényszeríteni, néhány órával az érkezésünk előtt a lánnyal együtt megszöktek a bútorozottan bérelt házból, de előbb még megpróbáltak bosszút állni azon, aki dacolni mert velük, és azon, aki elárulta őket.

Néhány hónap múlva egy érdekes újságkivágást kaptunk Budapestről. Arról volt benne szó, hogy két angol férfi, aki egy lánnyal utazott, tragikus körülmények közt meghalt. Egymást szúrták le, legalábbis a magyar rendőrség véleménye szerint, hajba kaptak, és halálosan megsebezték egymást. Holmesnak azonban, úgy tudom, más a véleménye: mindmáig azt hiszi, hogy ha valaki megtalálná a görög lányt, megtudhatná tőle, hogyan állt bosszút a maga megrontóin és a bátyja gyilkosain.

A haditengerészeti szerződés

A házasságkötésemet követő júliust három érdekes eset tette emlékezetessé, mindháromban ott lehettem Sherlock Holmes oldalán, és tanulmányozhattam a módszereit. Mindhárom esetről jegyzeteket készítettem, a címük: A második folt esete, A haditengerészeti szerződés esete és A fáradt kapitány esete. Az elsőben olyan komoly kérdések forogtak kockán, az országnak olyan neves családjai keveredtek bele, hogy még évekig nem hozhatom nyilvánosságra. Pedig Holmes minden vállalkozása közül ebben bizonyította következtetéses módszerének fölényét a legcsattanósabban, ebben vívta ki társainak legőszintébb tiszteletét. Őrzöm annak a beszélgetésnek a csaknem szó szerintijegyzőkönyvét, amelyben Dubuque úrnak, a párizsi rendőrség egyik vezetőjének, és Fritz von Waldbaumnak, az ismert danzigi szaktekintélynek elmagyarázta, mi történt valójában, mert a két úr másodrangú fontosságú kérdések megoldására pazarolta erejét. Majd ha beköszönt az új évszázad, talán történetünket is el lehet mondani. Éppen ezért most a második említett esetre térek rá, hiszen néhány pillanatra ez is létfontosságúnak látszott országunk számára, és számos részlete valóban egyedülállóan érdekessé teszi.

Középiskolás koromban jó barátságban voltam egy Percy Phelps nevű fiúval. Nem volt nagy korkülönbség köztünk, két osztállyal járt fölöttem. Kitűnő képességű fiú volt, minden megnyerhető iskolai jutalmat bezsebelt, ösztöndíjjalljutottbe az egyetemre, és Cambridge-ben is sikert sikerre halmozott. Ráadásul kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, már kisfiú korunkban is tudtuk róla, hogy anyai nagybátyja Lord Holdhurst, a hires konzervatív politikus. Az iskolában nem sok hasznát vette ennek az előkelő rokonságnak: mi remek szórakozásnak tartottuk, ha megkergethettük a krikettpályán, ha megcsapkodhattuk a krikettkapu pálcáival. De minden megváltozott, mihelyt elvégezte az iskoláit. Hallottam valamit róla, hogy a jó fejének és a kitűnő összeköttetéseinek hála, remek állást kapott a külügyminisztériumban, de aztán még a létezéséről is megfeledkeztem, míg a következő levél eszembe nem juttatta:

Biarbrae, Woking

Kedves Watson,

minden bizonnyal emlékszik még Phelpsre, az “ebihalra", o7ci akkor járt ötödikbe, amikor maga harmadikba. Lehet, hogy még azt is tudja, hogy a nagybátyám jóvoltából kitűnő állást kaptam a külügyminisztériumban, becsültek és tiszteltek, de most egy rettenetes szerencsétlenség véget vethet szépen ívelő pályámnak.

Nincs értelme, hogy megírjam a szörnyű esemény részleteit. Ha eleget tesz a kérésemnek, úgyis elmondhatom személyesen. Kilenc hétig ideglázban feküdtem, és még most is nagyon gyenge vagyok, Nem tudná-e elhozni hozzám a barátját, Mr. Holmest? Szívesen meghallgatnám, mi a véleménye az ügyről bár az illetékesek azt mondják, hogy nincs mit tenni. Kérem, próbálja meg idecsábítani, mégpedig minél hamarabb. Rettenetes feszültségben élek, minden perc egy örökkévalóságnál^ látszik. Mondja meg neki, hogy nagyra becsülöm a képességeit, és csak azért nem fordultam hozzá hamarabb, mert a végzetes csapás óta szinte még nem is tértem magamhoz. Most újra tisztább a fejem de el sem merem hinni, annyira félek a visszaeséstől. Olyan gyenge vagyok, hogy tollba mondom ezt a levelet is, mint az írásból láthatja. Kérem próbálja meg magával hozni!

Hajdani iskolatársa Percy Phelps

Volt ebben a levélben valami, ami szíven ütött: a szánalomra méltó esedezés, hogy Holmest vigyem magammal. Annyira meghatódtam, hogy egyedül is megpróbáltam volna mindent, bármilyen nehéznek is ígérkezett az ügy, de tudtam, hogy Holmes örömmel segít, olyan szívesen ad tanácsot, amilyen szívesen fogadják. A feleségem egyetértett velem, azt mondta, hogy ne vesztegessük az időt, haladéktalanul terjesszük Holmes elé az esetet. Egy órával a reggeli után ott voltam ismét a jól ismert Baker Street-i szobában.

Holmes a kis asztalnál ült házikabát-ban, valami vegytani kísérletet végzett. A kékes fényű Bunsen-lámpa fölött vadul fortyogott valami a nagy retortában, a lepárolt cseppek egy kétliteres mérőedényben gyűltek össze. A barátom alig nézett rám, amikor beléptem, és én, látva, hogy a kísérlet fontos, egy karosszékbe telepedtem, és vártam. Holmes néhány csepp vegyszert szippantott fel különnbözö üvegekből a pipettájával, és a végén egy oldatot tartalmazó kémcsővel állt meg az asztal mellett. Jobb kezében egy darabka lakmuszpapírt szorongatott.

-  Sorsdöntő pillanatra érkezett, Wat-son - mondta. - Ha a papír kék marad, minden rendben van. Ha pirosra változik, egy ember eljátszotta az életét.

Beletette a papírt a kémcsőbe. Nyomban piszkosvörösre változott a színe.

-  Gondoltam! - mondta. - Egy pillanat, és a rendelkezésére állok, Watson. A perzsa papucsban talál dohányt.

Leült az íróasztalához, megírt néhány táviratot, átadta őket az inasfiúnak. Aztán a szemközti székbe vetette magát, fölhúzta a térdét, átkulcsolta hosszú, vékony lábszárát.

-  Közönséges kis gyilkosság - mondta. -Remélem, hogy maga érdekesebb dolgot tartogát a számomra. Maga valamilyen bűntény viharmadara, Watson. Miről van szó?

Átadtam neki a levelet. Nagy figyelemmel olvasta.

-  Nem sokat tudunk meg belőle - jegyezte meg, és visszaadta.

-  Szinte semmit.

-   De a kézírás érdekes.

-  Nem ő maga írta.

-  Tudom. Egy nő írta.

-  Nem! Biztosan férfi írta - kiáltottam.

-  Női írás, méghozzá erős akaratú nő írása. Tudja, a nyomozás kezdetén az is számít, hogy megtudtuk, hogy a barátja, szerencséjére   vagy   szerencsétlenségére, egy kivételes jellemű nővel van közeli kapcsolatban. Máris érdekel ez az ügy. Ha maga is útra kész, indulhatunk Wokingba. Megnézzük a bajba keveredett diplomatát és a hölgyet, akinek a leveleit tollba mondja.

Kedvezett nekünk a szerencse, még elértük a legközelebbi vonatot a Waterloo pályaudvaron, és egy óra múlva már Woking hangás rétjein és fenyői közt sétáltunk. Bi-arbrae egy nagy parkban álló ház volt, alig néhány percre az állomástól. Beküldtük a névjegyünket, bevezettek minket egy szépen berendezett fogadószobába. Néhány perc múlva egy köpcös ember lépett be, és nagyon szívélyesen üdvözölt. Közelebb lehetett a negyvenhez, mint a harminchoz, de pirospozsgás képe, fürge szeme láttán inkább valamiféle kövérkés és haszontalan iskolás fiúnak tartotta az ember, mint férfinak.

-  Örülök, hogy eljöttek - mondta, és hevesen megrázta a kezünket. - Percy hajnal óta magukat emlegeti. Szegény fickó! Ez az utolsó szalmaszál. Az apja meg az anyja megkért, hogy fogadjam magukat. Nekik kínszenvedés volna beszélni erről az eseményről.

-  A részleteket még nem ismerjük -mondta Holmes. - Látom, hogy maga nem tartozik a családhoz.

Új ismerősünk meglepődött, de aztán végignézett magán, és nevetni kezdett.

-  Szóval észrevette az óraláncomon a J. H. betűket! - mondta. - Egy pillanatra azt hittem, hogy ez valami bűvészmutatvány. Joseph Harrison vagyok, és mivel Percy a húgomat, Annie-t veszi feleségül, mégiscsak rokonságba fogok kerülni vele. A húgom ott is van mellette, a szobájában, ő ápolta az elmúlt két hónapban. De talán mehetnénk is, mert Percy már nagyon türelmetlen.

Átmentünk egy másik szobába, nem messze a fogadószobától. Minden zugát, minden sarkát virágok díszítették, maga a szoba félig nappali, félig háló volt. Az ablakon beáradt a kert. a balzsamos nyári levegő illatárja, az ablak előtti heverön pedig egy sápadt, törődött fiatalember feküdt. Egy nő üldögélt mellette, és amikor beléptünk, felállt.

-   Elmenjek, Percy? - kérdezte.

A férfi megfogta a kezét, hogy el ne mehessen.

-   Hogy van, Watson? - üdvözölt barátságosan. - Meg sem ismertem ezzel a nagy bajusszal, de azt hiszem, maga sem ismerne rám egykönnyen. Ha nem tévedek, ez Mr. Sherlock Holmes, a maga híres barátja.

Gyorsan bemutattam őket egymásnak. Leültünk. A köpcös férfi magunkra hagyott bennünket, de a húga ott maradt, fogta a beteg kezét. Érdekes nő volt, alacsonyabb és erősebb a megszokottnál, a bőre gyönyörű, olajbarna, a szeme olaszosan nagy és sötét, a hajkoronája csodálatosan fekete. Mellette még sápadtabbnak, még megvisel-tebbnek látszott társának fehér arca.

-  Nem akarok visszaélni a türelmükkel - mondta Phelps,  és felült a heverön. -Mindjárt a közepén kezdem. Szerencsés és boldog ember voltam, éppen nősülni készültem, amikor ez a váratlan és végzetes balszerencse tönkretette az életemet.

Watson alighanem elmondta, hogy a külügyminisztériumban dolgoztam, és a nagybátyám támogatásával gyorsan elég magas állásba jutottam. Amikor a nagybátyám a jelenlegi kormányban külügyminiszter lett, több titkos munkát rám bízott, és mivel mindig sikerrel oldottam meg a feladatot, jó véleménye volt tudásomról és tapintatomról. Körülbelül két héttel ezelőtt, pontosan május 23-án behívott a dolgozószobájába, megdicsért, hogy jól végeztem a munkámat, és elárulta, hogy újabb bizalmas feladatot oszt ki rám.

-  Ez itt - mondta, és egy szürke irattekercset vett elő az asztalból - az Anglia és Olaszország közötti titkos szerződés eredeti példánya. A sajtó, sajnos, már megneszelt valamit a dologról. Nagyon fontos, hogy semmi további ne szivárogjon ki róla. A francia vagy az orosz nagykövetség óriási összeget fizetne, ha megtudhatná, mi van ebben az iratban. Ha nem volna elengedhetetlenül szükséges, hogy lemásoljuk, ki sem adnám a kezemből. Van íróasztal a szobájában?

-  Van, uram.

-   Fogja a szerződést, és zárja. el. Kiadom az utasítást, hogy maga itt maradhat, amikor a többiek elmennek, és akkor nyugodtan másolhatja, nem fogják kilesni a titkot. Ha elkészült a munkával, zárja el az eredetit is, a másolatot is, és holnap reggel személyesen adja át nekem.

Fogtam az írást...

-   Bocsánat,  egy pillanat!  - mondta Holmes. - Négyszemközt beszélgettek?

-   Igen.

-  Nagy szobában?

-   Legalább kilencszer kilenc méteresben.

-  A szoba közepén?

-  Körülbelül.

-  Halkan?

-  A nagybátyám mindig nagyon halkan beszél. Én pedig szinte meg sern szólaltam.

-  Köszönöm - mondta Holmes, és lehunyta a szemét. - Kérem, folytassa.

-  Mindent     úgy    csináltam,     ahogy mondta,  és  megvártam,  hogy a többiek elmenjenek. Egy szobatársamnak, Charles Gorot-nak volt valami hátralékos munkája. Magára  hagytam,   elmentem vacsorázni. Mire visszajöttem, már elment. Sietni akartam a munkámmal, tudtam, hogy Joseph -Mr. Harrison, akivel az előbb találkoztak -a városban van, és hogy a tizenegyes vonattal utazik haza Wokingba. Szerettem volna elérni ezt a vonatot, ha lehetséges.

Belenéztem a szerződésbe, és láttam, hogy a nagybátyám nem túlzott, amikor végzetesen fontosnak nyilvánította. Nem akarok a részletekről beszélni, de annyit elárulhatok, hogy Nagy-Britannia és a hármas szövetség kapcsolatait szabályozza, és meghatározza, milyen politikát kövessen Anglia, ha a francia flotta erősebb lesz a Földközi-tengeren, mint az olasz. Csak haditengerészeti kérdésekről volt szó benne. A végén a szerződést megkötő magas rangú megbízottak aláírása. Végigfutottam az egészet, aztán nekiültem a másolásnak.

Hosszú irat volt, huszonhat cikkely, francia nyelven. Iparkodtam, ahogy csak tudtam, de kilenc órára csak kilenc cikkellyel készültem el, láttam, hogy a vonatomat már nem érhetem el. Szédültem, üres volt a fejem, talán a vacsora, talán az egész napi munka miatt. Egy csésze kávé talán felébresztene. A lépcsőházban, a portásfülkében egész éjszaka ül egy portás, ő szokott kávét főzni a túlózázó hivatalnokoknak a borszeszlámpáján. Csöngettem neki.

Meglepetésemre egy asszony jelent meg a szobámban, egy középkorú, durva arcú, kötényes asszony. Azt mondta, hogy a portás felesége, ő szokott takarítani. Megrendeltem a kávét.

Még két cikkelyt lemásoltam, de álmosabb voltam, mint valaha. Felkeltem, sétáltam a szobában, hogy megmozgassam a lábam. A kávénak se híre, se hamva, el sem tudtam képzelni, hogy miért nem hozzák már. Kinyitottam az ajtót, kimentem a folyosóra, hogy utánanézzek. A szobámnak nincs más kijárata, csak ez a rosszul világított, keskeny folyosó, íves lépcsőben végződik, és a lépcső tövében van a portás fülkéje. A lépcsőből a pihenőnél egy másik folyosó ágazik el. Ez egy keskeny lépcsőben folytatódik, az oldalbejárathoz vezet. Itt jönnek be a hivatalszolgák, de a hivatalnokok is, ha gyorsan be akarnak jutni a Charles Streetről.

Itt van a színhely vázlata:

-  Köszönöm, azt hiszem hogy értem -mondta Sherlock Holmes.

-  Nagyon fontos, hogy ezt jól megjegyezze. Lementem a lépcsőn, és az előcsarnokban láttam, hogy a portás alszik a fülkéje mélyén, forr a víz a borszeszlángon, ki-kifröccsen a fazékból a földre. Már nyújtottam a karom, hogy felrázzam a portást, aki rendületlenül aludt, de egyszerre csak megszólalt a feje fölött a csengő, és ő felriadt.

-  Mr. Phelps? - kérdezte csodálkozva.

-  Lejöttem, hogy megnézzem, mi van a kávémmal.

-  Feltettem a vizet, de elaludtam, uram - mondta, rám nézett, aztán fel a falra, a csengőre, és egyre döbbentebb képet vágott. - De ha maga itt van, uram, ki csengetett?

-  Ki csengetett? - kérdeztem. - Milyen csengő ez?

-  A maga szobájának a csengője, uram. Jeges kéz szorította össze a szívemet.

Valaki van a szobámban, és a féltett írás az asztalon hever! Felrohantam a lépcsőn, végigszáguldottam a folyosón. A folyosó üres volt, Mr. Holmes, és üres volt a szoba is. Minden úgy volt, ahogy hagytam, de a gondjaimra bízott irat eltűnt az asztalról. A másolat ott volt. de az eredeti eltűnt.

Holmes felegyenesedett ültében, a kezel dörzsölte. Láttam, hogy nagyon kedvére való a történet.

-   És mit csinált? - kérdezte.

-  Rögtön tudtam, hogy a tolvaj az oldalkapu felöli lépcsőn jött fel. Ha a másikon jön, találkozunk.

-   Biztos benne, hogy nem rejtőzködhetett egész idő alatt a szobában vagy a maga szavai szerint is nagyon rosszul világított folyosón?

-  Képtelenség. Még egy egér sem tudna ott megbújni. Nincs mi mögé elrejtőzni.

-  Köszönöm. Kérem, folytassa.

-  A portás a sápadt arcomról látta, hogy valami baj van, feljött velem a lépcsőn. Mind a ketten kirohanunk a folyosóra, leszaladtunk a Charles Streetre vezető lépcsőn. Az oldalkapu csukva volt, de nem volt bezárva. Feltéptük, kiugrottunk az utcára. Világosan emlékszem, hogy a közeli templom órája hármat ütött. Háromnegyed tíz volt.

-  Koromsötét volt az éjszaka, meleg eső szemerkélt. Egy lelket sem láttunk a Charles Streeten, de a sarkon, a Whitehallon nagy volt a forgalom. Ahogy voltunk, kalap-

 sapka nélkül kiszaladtunk a sarokra. A túlsó sarkon állt egy rendőr.

-  Betörés! - lihegtem. - Egy nagy értékű iratot loptak el a külügyminisztériumból. Nem látott valakit erre?

-  Negyedóra óta vagyok itt,  uram -mondta a rendőr. -Azóta egyvalaki járt erre, egy kockás kendőbe burkolózó, magas, idős asszony.

-  Az az én feleségem- mondta a portás. - Más nem járt erre?

-  Más nem.

-  Akkor a másik úton ment a tolvaj -kiabálta a portás, és megrángatta a kabá-tom ujját.

Nem tetszett nekem a dolog, és gyanakodni kezdtem, hogy mindenáron el akar távolítani innen.

-  Merre ment az az asszony? - kérdeztem.

-  Nem tudom, uram. Láttam, hogy erre jön, de nem volt okom rá, hogy szemmel tartsam. Sietett.

-  Mennyi ideje látta?

-  Néhány perce.

-  Öt percen belül?

-  Nem lehetett több, mint öt perce.

-  Csak az idejét vesztegeti, uram, pedig minden perc számít - kiabálta a portás. -Szavamra mondom, hogy a feleségemnek semmi köze az egészhez, jöjjön az utca másik végére! Ha nem jön, megyek egyedül! -és már futott volna az ellenkező irányba.

Utánakaptam, elcsíptem a kabátja ujját.

-  Hol lakik? - kérdeztem.

-  Brixtonban, Ivy Street 16. - felelte. -Higgye el, hamis nyomot követ, Mr. Phelps. Jöjjön az utca rnásik végére, hátha ott megtudunk valamit.

Nem tehettem egyebet, megfogadtam a tanácsát. A rendőr is velünk tartott. Itt is nagyon forgalmas volt az utca, sok ember járt-kelt erre, de mindenki sietett, hogy behúzódjon valahova az eső elöl. Senki nem ácsorgott az utcán, senki sem tudott felvilágosítással szolgálni.

Visszamentünk a minisztériumba, átkutattuk a lépcsőházat és a folyosót, de hiába. A szobába vezető folyosót vajszínű linóleum bontja, nagyon jól látszanak rajta a lábnyomok. Gondosan megvizsgáltuk, de nem láttunk rajta idegen nyomot.

-   Egész este esett?

-  Hét órától fogva.

-  Hogyhogy a takarítónő,  aki kilenc órakor ment be magához, nem sározott össze mindent a cipőjével?

-  Jó, hogy szóvá teszi. Én is gondolkoztam rajta annak idején. A takarítónők a portásfülékben   leveszik  a   cipőjüket,   és posztópapucsba bújnak.

-  Értem.  Szóval nem láttak lábnyomokat, pedig esős volt az idő aznap este. Rendkívül   érdekesen   bonyolódnak   az események. És mit csinált?

-  A szobát is átkutattuk. Titkos ajtó nincs sehol. Az ablakok kilenc méterre vannak az utcától. Mindkét ablak belülről volt bezárva, a szoba szőnyegborításos, tehát csapóajtó sem lehet benne. A mennyezet sima, fehér. A nyakamat teszem rá, hogy az, aki a papírokat elvitte, csak az ajtón juthatott be a szobába.

-  És a kandalló?

-  Nincs kandalló. Kályha van. A csengőzsinór éppen az asztalom fölött lóg. Aki csengetett, oda kellett jönnie az asztalomhoz. És miért csenget az ilyen bűnöző? Megoldhatatlan rejtély.

-  Az eset valóban szokatlan. És ezek után mit tett? Körülnézett a szobában, gondolom, hogy nem fedezi-e fel a betolakodó nyomait - szivarvéget, ottfelejtett kesztyűt, haj tű t, valami apróságot.

-  Semmit sem találtam.

-  Nem érzett valamilyen szagot?

-  Nem is gondoltam rá.

-   Pedig a dohány szaga nagy segítség lehet.

-  Nem dohányzóm, éppen ezért, gondolom, megéreztem volna, ha dohányszag van a szobában. Semmi sem volt, ami útbaigazíthatott     volna.      Egyetlen      kézzelfogható valami akadt: az a tény, hogy a portás felesége, Mrs. Tangey elsietett a minisztériumból. A portás nem tudott magyarázatot   adni   a   viselkedésére,   csak   azt mondta, hogy az asszony mindennap ilyen idő  tájban   szokott  hazamenni. A rendőr meg én úgy éreztük, leghelyesebb azonnal megkeresni az asszonyt, hogy ne szabadulhasson meg a papíroktól, ha ugyan egyáltalán nála vannak.

Ekkorra már a Scotland Yard is megtudta a dolgot, és egy nyomozó, Mr. Forbes meg is jelent, és nagy buzgalommal látott munkához. Kocsit béreltünk, félóra múlva már meg is érkeztünk a megadott címre. Egy fiatal lány nyitott ajtót, mint megtudtuk. Mrs. Tangey legidősebb lánya. Az anya még nem ért haza, így hát leültettek bennünket az utcai szobában.

Tíz perc múlva kopogtak az ajtón, és itt követtük el az egyetlen komoly hibát, engem terhel érte a felelősség. Nem mi nyitottunk ajtót, hanem a lány. Hallottuk, hogy mit mond: ..Két ember vár magára az utcai szobában, anyám." Hallottuk, hogy valaki nyomban ezután végigszaladt a folyosón. Forbes felrántotta az ajtót, berohantunk a hátsó szobába vagy inkább konyhába. Sajnos, az asszony megelőzött minket. Dacos tekintettel nézett ránk. de amikor megismert, leesett az álla.

-   Mr. Phelps az irodából! - kiáltotta.

-  Miért,   mit   gondolt,   hogy  kik  vagyunk? Miért akart elszökni előlünk? - kérdezte a társam.

-  Azt hittem hogy a végrehajtó - mondta. - Meggyült a bajunk egy kereskedővel.

-  Nem valami ügyes kibúvó - mondta Forbes. - Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük, hogy maga egy fontos iratot elhozott a külügyminisztériumból, és most azért szaladt be ide. hogy megszabaduljon tőle. Velünk kell jönnie a Scotland Yardra, meg fogják motozni.

Hiába tiltakozott, hiába rúgkapált, kocsiba ültettük, és útnak indultunk. Előbb természetesen kikutattuk a konyhát, belenéztünk a tűzhelybe, hogy nem égette-e el a papírokat, amíg néhány pillanatra egyedül volt. Nem láttunk sem papírfoszlányokat, sem iratra valló hamut. A Scotland Yardon tüstént átadtuk egy női nyomozónak. Halálra válva vártam, hogy mit fog mondani. Az iratnak se híre, se hamva. Ekkor éreztem először, milyen kétségbeejtő a helyzetem. Eddig csinálhattam valamit, nem értem rá tépelődni. Annyira bíztam benne, hogy visszaszerzem a szerződést, hogy nem is gondoltam rá, mi lesz, ha nem sikerül. Most már nem tehettem semmit, nyugodtan gondolkozhattam a helyzetemről. Iszonyatos volt! Watson a megmondhatója, hogy már az iskolában is túlérzékeny, ideges kölyök voltam. Ilyen a természetem. Nagybátyámra gondoltam, a minisztertársaira, a szégyenre, amit rájuk hoztam, de magamra is, a szeretteimre is. Rettenetes balszerencse áldozata voltam, de hiába, ha egy ország érdeke forog kockán, a balszerencse is megbocsáthatatlan. Tönkretettem magam, szégyenteljesen és jóváte-hetetlenül tönkretettem. Nem is tudom, mit csináltam. Azt hiszem, hogy valami kínos jelenetet rendeztem. Homályosan emlékszem, hogy körülálltak a tisztviselők, csití-tani próbáltak. Az egyikük kivitt a Waterloo pályaudvarra és felültetett a wokingi vonatra. Azt hiszem, egészen hazáig kísért volna, ha nem találkozunk össze a vonatnál a közelünkben lakó Ferrier doktorral. Az orvos igen kedvesen a védőszárnyai alá vett, és jól tette, mert a wokingi állomáson kitört rajtam a roham, és valósággal őrjöngtem, mire hazaértünk.

Elgondolhatja, mit éreztek az otthoniak, amikor a doktor csengetése felverte őket álmukból, és látták, milyen állapotban vagyok. Szegény Annie-nek és anyámnak majd meghasadt a szíve. Ferrier doktornak elmondott a nyomozó egyet-mást a pályaudvaron, tehát be tudott számolni róla, mi történhetett, és ez a beszámoló nem nyugtatta meg a kedélyeket, nyilvánvaló volt, hogy elég sokáig fogok betegeskedni, éppen ezért szegény Josephet ki tették ebből a szép szobából, ezt rendezték be nekem betegszobának. Kilenc hétig feküdtem itt eszméletlenül vagy az idegláztól tébolyodottan. Csak Miss Harrison ápolásának és az orvos gondosságának köszönhetem, hogy egyáltalán beszélhetek magukkal. Miss Harrison egész áldott nap velem volt, éjszaka pedig egy ápolónő viselte a gondomat, mert örjöngésemben mindenre képes voltam. Lassan kezdett tisztulni az agyam, de csak az utolsó három napban tért vissza az emlékező-tehetségem. Bár néha azt szeretném, ha sohasem tért volna vissza. Mihelyt magamhoz tértem, táviratoztam a nyomozást vezető Mr. Forbesnak. El is jött hozzám, és elmondta, hogy minden fáradozásuk ellenére sem bukkantak nyomra, ízekre szedték a portást és a feleségét, de nem jutottak vele sehova. Aztán az ifjú Gorot-t kezdték gyanúsítani, azt, aki aznap este valamilyen hátralékos munkája miatt benn maradt egy ideig a minisztériumban. Semmi sem szólt ellene, csak az, hogy sokáig benn maradt, és hogy francia neve van. De én csak akkor láttam munkához, amikor Gorot elment, és ez a. hugenotta ősöktől származó fiatalember éppen olyan angol érzésű és neveltetésű, mint bármelyikünk. Semmi terhelő adatot nem találtak, ezt a szálat is el kellett ejteni. Maga az utolsó mentsváram, Mr. Holmes. Ha maga sem tud segíteni rajtam, elveszítem az állásom is, a becsületem is.

A beteget kifárasztotta a hosszú szónoklat, visszahanyatlott a párnáira, a gondviselője egy pohárka erősítő orvosságot adott neki. Holmes szótlanul ült, a fejét hátravetette, a szemét lehunyta - más talán azt hihette, hogy nem is figyel, de én tudtam, hogy ez a legteljesebb összpontosítás jele.

-  A beszámolója olyan alapos volt -mondta végül -, hogy csak egy-két kiegészítő  kérdést  kell  feltennem.   Egy  dolog mindenesetre nagyon fontos.  Említette-e bárkinek is, hogy milyen munkát kell elvégeznie?

-  Senkinek.

-  Mondjuk Miss Harrisonnak?

-  Nem. Nem is voltam itthon a megbízatás és a munka megkezdése közötti időben.

-   És egyetlen ismerőse sem kereste fel véletlenül?

-  Egyetlenegy sem.

-  Tudták az ismerősei, hogyan juthatnak be magához a minisztériumba?

-  Tudták. Én magam mutattam meg nekik.

-  De ha nem szólt nekik a dologról, úgyis hiábavaló az érdeklődésem.

-  Nem szóltam senkinek.

-  Mit tud a portásról?

-  Semmit, csak azt, hogy kiszolgált katona.

-  Melyik ezredben szolgált?

-  Ezt véletlenül tudom. A Goldstream gárda ezredben.

-  Köszönöm. Forbestól bizonyára megtudhatom az összes részletet. A rendőrség kitűnően össze szokta szedni az adatokat, de nem mindig használja fel őket kellőképpen. De hogy ez a rózsa milyen szép!

Megkerülte a heverőt, odament a nyitott ablakhoz, megemelte egy moharózsa lehajló ágát, lenézett erre a csodálatos vörös és zöld színfoltra. Ez még az én számomra is újdonság volt, hiszen eddig sohasem tapasztaltam, hogy érdeklik a természet szépségei.

-  A vallás az a terület, ahol a következtetések a legfontosabbak- mondta, és nekidőlt az ablaktáblának. – A gondolkozó ember akár tudománnyá is emelheti. A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más. a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.

Percy Phelps és a hölgy csodálkozva nézett Holmesra, és szavai hallatán kiült az arcukra a csalódás. Holmes, az ujjai közt szorongatva a rózsát, álmodozott. A hölgy néhány másodperc múlva odafordult hozzá.

-  Maga szerint, Mr. Holmes, van remény rá, hogy megoldódik ez a rejtély? -kérdezte egy kicsit talán éles hangon.

-  Ó, a rejtély! - mondta Holmes, aki úgy látszik, újra ráeszmélt a nyers valóságra. -Nem tagadhatom, az eset nagyon homályos és bonyolult, de megígérhetem, hogy megvizsgálom az ügyet, és tudatni fogom, ha valami figyelemre méltóra bukkanok.

-  Van valami nyom, amin elindulhat?

-  Hét nyomot is találtam az elbeszélésben,  de még nem nyilatkozhatom róluk, meg kell vizsgálnom őket.

-  Gyanúsít valakit?

-  Magamat gyanúsítom...

-  Tessék?

-   ...hogy túl gyorsan vonom le a következtetéseimet.

-  Menjen vissza Londonba, és vizsgálja meg a nyomokat.

-  Kitűnő   tanács.    Miss   Harrison   -mondta Holmes, és máris indult. - Azt hiszem, Watson, nem is tehetnénk okosabbat. Ne tápláljon indokolatlan reményeket, Mr. Phelps. Nagyon szövevényes ez az ügy.

-  Izgatottan várom vissza magukat -mondta a diplomata.

-  Holnap is ezzel a vonattal fogok érkezni. Sajnos, valószínűleg kedvező hírek nélkül.

-  Isten áldja meg, hogy eljön! - mondta betegünk. -Valósággal újjászülettem, mert tudom, hogy mégis történik valami. Kaptam egy levelet Lord Holdhursttől is.

-  Mit ír?

-  Hidegen írt, de nem gorombán, bár azt hiszem, hogy csak a súlyos betegségemre való tekintettel. Megint elmondta, milyen fontos a dolog, és hozzátette, hogy aj övömről - természetesen az elbocsátásomat érti - csak felgyógyulásom után döntenek, és hogy még jóvátehetem a hibámat.

-  Nagyon értelmes és tapintatos határozat - mondta Holmes. - Induljunk, Wat-son, sok munka vár ránk Londonban.

Joseph Harrison vitt ki minket az állomásra, és nemsokára már a portsmouth-londoni vonaton száguldottunk. Holmes a gondolataiba mélyedt. és jóformán meg sem szólalt Clapham Junction állomásig.

-  Szívderítő ezen az emelt pályán érkezni Londonba, letekinteni a mélybe, a házakra.

Azt hittem, hogy tréfál, mert a látvány elég elszomorító volt, de Holmes megmagyarázta a dolgot.

-  Nézze csak azokat a többi háztető fölé magasodó nagy épülettömböket. Szigetek a palaszínű tengeren!

-  Iskolák.

-  Világítótornyok,   barátom!   A   jövő fényjelei! Száz és száz kis magot tartalmazó gubók, belőlük fog megszületni az új, a jobb, a bölcsebb Anglia. Remélem, hogy ez a Phelps nem iszik.

-  Nem hinném.

-  Én sem. De minden lehetőséggel számolnunk kell. Szörnyű örvénybe került szegény fiú, és nem tudom, ki tudjuk-e cibálni belőle. Mi a véleménye Miss Harrisonról?

-  Határozott nő.

-  Igen, de igazán derék teremtés, ha nem tévedek. Egy Northumberland vidéki vasiparos gyereke ő is, a bátyja is. Phelps télen járt arra, akkor jegyezte el, és most a lány lement hozzájuk, hogy megismerkedjen  Phelps  szüleivel.  A bátyja  elkísérte. Amikor a baj megtörtént, a lány Wokingban maradt, hogy ápolhassa a szerelmesét, és ez a Joseph éppen elég jól érzi magát ahhoz, hogy ő is megüljön egy kicsit.  Láthatja, hogy máris nyomoztam utánuk a magam szakállára. De ma aztán még több dolgot meg kell tudnunk.

-  A betegeim... - kezdtem.

-  Ó, ha a maga orvosi esetei érdekesebbek, mint az én eseteim... - mondta Holmes kesernyésen.

-  E   betegeim   nyugodtan   várhatnak egy-két napig, ezt akartam mondani. Ez az év legnyugalmasabb része.

-  Nagyszerű! - tért vissza Holmes jókedve. - Akkor együtt dolgozhatunk. Először talán Forbest kellene felkeresnünk. Tőle megtudhatjuk mindazokat a részlete két, amelyekre szükségünk van, és kitapasztalhatjuk, merről közelíthetjük meg ezt a rejtélyt a legkönnyebben.

-  Azt mondta, hogy vannak nyomok, amiken elindulhat.

-  Több nyom is van, de csak további vizsgálatokkal dönthetjük el, melyik mit ér. Legnehezebb a cél és értelem nélküli bűntetteket kideríteni. Ennek a bűntettnek célja és értelme van. Ki húzhat hasznot belőle? A francia nagykövet, az orosz nagykövet,  aztán azok,  akik el akarják adni nekik a zsákmányukat, és végül lord Holdhurst.

-  Lord Holdhurst!

-  Elképzelhető olyan helyzet, hogy egy államférfi örül, ha egy ilyen okmány véletlenül megsemmisül.

-   De nem az olyan becsületes államférfi, mint Lord Holdhurst!

-  Természetesen ez csak egy lehetőség   a   sok   közül,   de   figyelembe   kell vennünk. Még ma felkeressük a nemes lordot, megnézzük, tud-e valami érdekeset mondani. A nyomozásunk egyébként máris megindult.

-  Máris?

 -  Igen. A wokingi állomásról táviratoz-íam minden londoni esti lapnak.  Mindegyikben meg fog jelenni ez a hirdetés.

Egy zsebkönyvből kitépett lapot adott át nekem. Ez volt rajta ceruzával írva:

,.Tíz font jutalom. - Milyen számú bérkocsi tett le utast május 23-án este háromnegyed tízkor a külügyminisztérium Charles Street-i ajtajában vagy közelében. Értesítéseket Baker Street 221/b címre."

-  Annyi biztos benne, hogy a tolvaj bérkocsin érkezett?

-  Ha nem, semmi baj. De ha Mr. Phelps igazat mond, és a szobában és folyosón nincs búvóhely, kívülről kellett bejönnie a tolvajnak. És ha kívülről jött, és -bármilyen esős volt is az este - mégsem hagyott nedves nyomokat a linóleumon, több mint valószínű, hogy kocsin érkezett, mert a linóleumot alig néhány perccel a távozása után vizsgálták meg. Igen, azt hiszem, joggal következtethetünk bérkocsira.

-  Valószínűnek látszik.

-  Ez az egyik nyom, amiről beszéltem. Ezen a nyomon is eljuthatunk valahova. Aztán ott van a csengő, az egész eset legérdekesebb eleme. Miért szólalt meg a csengő? Szemtelenségböl csöngelett-e a tolvaj? Vagy volt vele valaki, aki meg akarta akadályozni a bűntényt? Vagy véletlenül csöngettek? Vagy talán...?

Visszasüppedt feszült és elmélyült töprengésébe, és én, aki minden kedélyhullámzását jól ismertem, tudtam, hogy valamilyen új lehetőség jutott az eszébe.

Három óra húsz perckor érkeztünk meg Londonba, gyorsan megebédeltünk a pályaudvaron, és azonnal a Scotland Yardra siettünk. Holmes Forbesnak is táviratozott. és Forbes már várt is ránk. Rókaképű kis ember volt, az arckifejezése értelmes, ele egy csöppet sem barátságos. A lehető leghűvö-sebben fogadott bennünket, kivált amikor megtudta, mi járatban vagyunk.

-   Hallottam már a módszereiről, Mr. Holmes - mondta mogorván. - Szívesen felhasználja   mindazt,   amit  a  rendörségtől megtudhat, és aztán maga oldja meg az ügyet, és megszégyeníti a rendőrséget.

-   Éppen     ellenkezőleg!     -     mondta Holmes. - Az ötvenhárom legutóbbi ügyemben csak négyszer említették meg a nevemet, negyvenkilencszer a rendőrségnek jutott minden dicsőség. Maga még fiatal és  gyakorlatlan, talán ezért nem tudja mindezt. De ha jó munkát akar végezni, velem dolgozzon, ne ellenem.

-   Köszönettel vennék egy-két jó ötletet

- mondta megváltozott hangon a nyomozó.

-  Mert eddig nem sok dicséretet kaptam ezért az ügyért.

-  Mit csinált ez idáig?

-  Állandóan figyeljük Tangeyt, a portást. A testőrségtől kitűnő bizonyítvánnyal szerelt le. mi sem találtunk semmi gyanúsat a viselkedésében.   De  a felesége gyanús alak. Azt hiszem, hogy többet tud a dologról, mint az ember gondolná.

-  Őt is szemmel tartják?

-  Egy nyomozónőt rászabadítottunk. Mrs. Tangey iszik, és a nyomozónő kétszer is vele volt, amikor jól elázott, de semmit sem tudott kiszedni belőle.

-  Hallom, hogy végrehajtó járt náluk.

-  Igen, de mindent kifizettek.

-  Honnan szereztek pénzt?

-  Tisztességes úton.  éppen esedékes volt az ember testőrségi nyugdíja. És semmi jele, hogy nagyobb összegű pénzt szereztek.

-  Mivel magyarázta, hogy ő jelent meg Mr. Phelps csengetésére, és nem a férje?

 -  Azt mondta, hogy nagyon fáradt volt a férje, segíteni akart neki.

-  Igaz lehetett, hiszen nem sokkal később alva találták a portást a fülkéjében. Tehát semmi terhelő adat nem szól ellenük, hacsak az asszony rossz szokásai nem. Megkérdezte, miért sietett el aznap éjszaka? Még a rendőrnek is feltűnt, hogy mennyire sietett.

-  Később indult, mint máskor, haza akart menni.

-  Nem  mondta  neki,   hogy  különös, hogy Mr. Phelps és maga hamarabb érkeztek meg hozzájuk, mint ő, pedig húsz perccel később indultak?

-  Azt felelte, hogy ennyi különbség van a bérkocsi és az omnibusz között.

-  Mit mondott, miért rohant a konyhába, amikor hazaért?

-  Mert ott volt a pénze, fizetni akart a végrehajtónak.

-  Mindenre tud válaszolni. Megkérdezte tőle, hogy nem találkozott-e valakivel vagy nem látott-e valakit eltávozásakor a Charles Streeten ácsorogni?

-  Csak a rendőrt látta.

-   Látom, elég alaposan kikérdezte. Mit csinált még?

 -  Kilenc hét óta követjük Gorot-t, azt a másik tisztviselőt. Semmi sem szól ellene.

-  És még mit csinált?

-  Mást nem nagyon tudtunk. Semmi nyom, amin elindulhatnánk.

-  Van valami elképzelése arról, miért szólalt meg a csengő?

-  Be kell vallanom, hogy képtelen vagyok választ adni rá. Hidegvérű fickó lehetet, akárki volt is, hogy ő maga riasztotta a házat.

-  Igen, ez legalábbis meglepő. Köszönöm a tájékoztatást. Értesíteni fogom, ha a kezére játszhatom  a  tettest.   Mehetünk, Watson!

-  Hova megyünk? - kérdeztem, amikor elhagytuk az épületet.

-  Elbeszélgetünk Lord Holdhurst miniszter úrral, Anglia eljövendő miniszterelnökével.

Szerencsénkre Lord Holdhurst még a hivatali szobájában tartózkodott a Downing Streeten, és mihelyt Holmes beküldte neki a névjegyét, bevezettek hozzá. Az államférfi a rá jellemző régimódi udvariassággal fogadott bennünket, a kandalló mellé ültetett egy-egy pompás karosszékbe. Elnéztem vékony, magas alakját, szellemes, határozott arcát, korán megőszült, hullámos haját. ahogy megállt kettőnk között a kandalló előtti kis szőnyegen, és arra gondoltam, hogy ritka jelenséget látok, egy olyan nemesembert, aki valóban nemes.

-   Nagyon jól  ismerem a nevét,  Mr. Holmes - mondta mosolyogva. - És nem tagadhatom,  azt is tudom,  mi járatban vannak. Csak egy olyan eset történt ebben a házban, ami méltó a maga figyelmére. Kinek a megbízásából kerestek fel. ha szabad kérdeznem?

-  Mr.  Percy Phelps kérésére - felelte Holmes.

-  Az én szerencsétlen unokaöcsém! Ez a rokonság természetesen még lehetetlenebbé teszi számomra, hogy megpróbáljam elpalástolni a történteket. Sajnos, ez a szerencsétlen eset nagyon kedvezőtlenül fogja alakítani hivatali pályafutását.

-   És ha megkerül a szerződés?

-  Az mindent megváltoztatna.

-   Szeretnék   néhány  kérdést   intézni magához, Lord Holdhurst.

-   Örömmel  adok felvilágosítást  mindenről, amiről csak tudok.

-  Ebben a szobában adta ki az utasítást a szerződés lemásolására?

-  Igen.

-  Ezek szerint aligha hallgathatták ki.

-   Elképzelhetetlen.

-  Említette bárkinek is, hogy szándékában van lemásoltatni a szerződést?

-  Senkinek és soha.

-  Egészen biztos benne?

-  A lehető legbiztosabb.

-  Ha maga sem beszélt a dologról semmit és Mr. Phelps sem, senki sem tudhatott róla, vagyis a tolvaj véletlenül jelent meg Phelps szobájában. Felismerte a lehetőséget, és élt is vele.

Az államférfi elmosolyodott.

-  Ez már az én szakterületem. Holmes gondolkozott egy pillanatig.

— Még egy nagyon fontos kérdést szeretnék megbeszélni magával - mondta. -Tudomásom szerint tartott attól, hogy kínos következményei lesznek, ha a szerződés részletei kiszivárognak.

Most elkomorult az államférfi kifejezésteljes arca.

-  Nagyon kínos következményei.

-  És bekövetkezett-e, amitől tartott?

-  Eddig még nem.

-  Tegyük fel, hogy a szerződés eljut a francia vagy az orosz nagykövetségre. Meg fogja ezt tudni valamiből?

-  Meg bizony - mondta fanyar ábrázat-tal Lord Holdhurst.

-  Majdnem tíz hét telt el, és még nem történt   semmi.   Feltételezhető-e,   hogy   a szerződés valamilyen ok miatt riem jutott el hozzájuk?

Lord Holdhurst megvonta a vállát.

-  Aligha tételezhetjük fel, Mr. Holmes, hogy a tolvaj azért vitte el a szerződést, hogy otthon bekeretezze és kiakassza.

-  Talán nagyobb összeget akar kicsikarni.

-  Ha sokáig vár, semmit sem fog kapni. Néhány hónap múlva már nem lesz titok a szerződés tartalma.

-  Ez nagyon fontos - mondta Holmes. - Elképzelhető, hogy a tolvaj hirtelen megbetegedett...

-  Csak nem ideglázra gondol? - kérdezte a miniszter, és fürkészve nézett Hol-mesra.

-  Semmi ilyesfélét nem mondtam - felelte Holmes rendíthetetlen nyugalommal.

 - De már így is túl sokáig vettük igénybe a drága idejét. Ideje, hogyjó napot kívánjunk.

-  Én pedig sikeres nyomozást kívánok, akárki is legyen a tolvaj - mondta a nemes férfi, meghajolt, és kikísért bennünket.

-  Kitűnő ember - mondta Holmes, amikor kiértünk a Whitehallra. - De meg kell küzdenie az állásáért. Nem valami gazdag, és adósságai is vannak. Nyilván észrevette, hogy a cipőjét újra talpalták! Nos, Watson, visszaadom magát hivatásának. Ma már én sem csinálok semmit, hacsak a hirdetésemre nem jön válasz. Nagyon lekötelezne, ha holnap újra eljönne velem Wokingba. Azzal a vonattal mehetnénk, amelyikkel ma.

Másnap reggel találkoztunk is, lementünk Wokingba. Holmes azt mondta, hogy a hirdetésre nem jött válasz, és hogy semmi érdekeset sem tudott meg az ügyről. Olyan mozdulatlan volt az arca, mint egy indiáné, ezúttal sem tudtam leolvasni róla, hogy meg van-e elégedve a dolgok állásával vagy sem. Emlékszem, a Bertillon-féle mérési módszerekről beszélgettünk, és Holmes lelkesen magasztalta a francia tudóst.

Ügyfelünkre most is tegnapi áldozatos ápolónője vigyázott, és a beteg sokkal jobban volt. Föl is állt a heverőről, amikor beléptünk, méghozzá könnyedén, izgatottan üdvözölt bennünket, és megkérdezte:

-  Van valami újság?

-- - Sajnos, amint számítottam is rá, nem hoztam semmi kedvező hírt - mondta Holmes. - Beszéltem Forbesszal, felkerestem a nagybátyját, néhány szálon elindítottam a nyomozást. Talán mehetünk vele valamire.

-  De azért nem adta föl a reményt?

-  Szó sincs róla.

-  Áldja meg az Isten ezekért a szavakért! - mondta Miss Harrison. - Ha van bennünk türelem, ha van bennünk lelkierő, ki fog derülni az igazság.

-  Akkor mi több újságot mondhatunk magának, mint maga nekünk - mondta Phelps elkomoruló arccal, és mintha félelem villant volna meg a szemében. - Kezdem azt érezni, hogy akaratlanul is egy hatalmas összeesküvés középpontjába kerültem, és nemcsak a becsületemre, hanem az életemre is törnek.

-  Ne mondja! - kiáltotta Holmes.

-  Hihetetlenül hangzik,  mert tudomásom  szerint  nincsenek   ellenségeim.

 Mégis erre kell gondolnom az éjszaka történtek után.

-  Mondja el, kérem.

-  Tegnap volt az első nap, hogy éjszaka nem volt mellettem ápolónő. Sokkal jobban éreztem magam, úgy gondoltam, hogy megleszek nélküle. De azért égett egy kis lámpa a  szobámban.   Két  óra  tájban  felületes alvásomból valami  kis  zaj  felébresztett. Olyasféle zaj volt, mintha egér rágná az ablakdeszkát. Figyeltem a hangot, és azt hittem, hogy valóban   ez   az   oka. De egyszerre csak hangosabb lett, és éles, fémes kattanást hallottam az ablak felől. Csodálkozva ültem fel. Semmi kétségem sem volt, hogy mi okozta a zajt. A halk zörgést az, hogy valaki egy szerszámot dugott be az ablaktáblák közé, a hangos csattanást pedig az, hogy a zár nyelvét visszanyomta. Körülbelül tíz percig nem történt semmi, mintha arra várt volna a betolakodó, hogy felébredek-e a zajra. Aztán gyenge nyikorgást hallottam, mert valaki óvatosan felhúzta az ablakot. Az idegeim már nem a régiek, nem bírtam tovább. Egy ember kuporgott az ablakban. Nem nagyon nézhettem meg, mert egy szempillantás alatt eltűnt. Valami köpenybe burkolózott, még a fél arcát is eltakarta. Csak egy dolgot láttam tisztán, azt, hogy fegyver van a kezében. Hosszú késnek néztem. Megvillant a kezében, mikor sarkon fordult és futásnak eredt.

-  Nagyon érdekes - mondta Holmes. -És mit csinált utána?

-  Ha erősebb volnék, kiugrottam volna az ablakon, hogy üldözőbe vegyem, így csak a csengő zsinórját cibáltam meg, felvertem a házat. Nem valami gyorsan, mert a csengő a konyhában szól, a cselédség pedig odafent alszik. Kiabáltam is, Joseph meghallotta, lejött, és szólt a többieknek. Joseph és a lovász találtak is néhány lábnyomot az ablak alatt, de az idő mostanában olyan száraz volt, hogy nem követhették a nyomokat a fűben. De az út felőli fakerítésen, azt mondják, van valami sérülés, valaki átmászhatott rajta, az egyik léc le is tört. Nem szóltam semmit sem a helybeli rendőrségnek, mert először is a maga véleményét akartam hallani.

Phelps elbeszélése elképesztő hatással volt Holmesra. Barátom felpattant a székéből, és fel-alá szaladgált a szobában, nem tudott parancsolni az idegeinek.

 -  A baj ritkán jár egyedül - mondta Phelps mosolyogva, bár látni lehetett rajta, hogy az éjszakai kaland nagyon megviselte.

-  Magának jól  kijutott  mindenből -mondta Holmes. - Körül tudná járni a házat velem?

-  Talán jót tenne egy kis napfény. Joseph is elkísér minket.

-  Én is - mondta Miss Harrison.

-  Sajnos, nem lehet - mondta Holmes, és a fejét rázta. - Kérem, hogy maradjon itt, ne mozduljon a székéből.

Miss Harrison elégedetlen arccal ült le. A bátyja velünk tartott, négyesben indultunk útnak, átmentünk a fiatal diplomata ablaka előtti gyepre. Valóban láttunk is lábnyomokat a virágágyban, de reménytelenül elmosódottak és kuszák voltak. Holmes egy pillanatra leguggolt a nyomok mellé, de aztán megvonta a vállát, és felállt.

-  Ebből nem sokat olvashatunk ki -mondta. -Járjuk körül a házat, gondolkozzunk, miért éppen ezt az ablakot választotta a betörő. Azt hinné az ember, hogy a fogadószoba és az ebédlő nagy ablakait ígéretesebb kiindulási pontnak tartja.

 -  De oda az útról jobban be lehet látni - mondta Joseph Harrison.

-  Igen, persze. De ezzel az ajtóval is kísérletezhetett volna. Milyen ajtó ez?

-  Oldalbejárat, a személyzetnek és a szállítóknak. Éjszakára természetesen be van zárva.

-   Próbáltak-e   máskor   is   betörni   a házba?

-  Soha - mondta Phelps.

-  Sok ezüstneműjük van? Vagy bármi, amire különösebben fájni szokott a betörök foga?

-  Semmi komoly érték.

Holmes zsebre vágta a kézéi, hozzá nem is illő nemtörődömséggel járta körül a házat. Odaszólt Joseph Harrisonnak:

-  Hallom, hogy egy helyen a kerítést is megrongálta a betörő. Mutassa meg, kérem, hol.

Harrison a kerítéshez vezetett bennünket. Az egyik lécből valóban letörtek egy darabot. Egy szilánk még ott fityegett a törés helyén. Holmes leszakította, és gondosan szemügyre vette.

-  Gondolja, hogy ezt tegnap este törték le? A törés elég réginek látszik.

 -  Lehet, hogy igaza van.

-  És semmi jele, hogy a túloldalon leugrott valaki. Ezzel nem megyünk sokra. Térjünk vissza a hálószobába, és beszéljük meg a dolgot.

Percy Phelps nagyon lassan járt, jövendő sógora karjára támaszkodott. Holmes gyorsan lépkedett a fűben, sokkal hamarabb értünk vissza a hálószoba nyitott ablakához, mint ők ketten.

-  Miss Harrison - mondta Holmes a lehető legkomolyabban -, kérem, ne mozduljon  el  ma  erről  a helyről.  Történjen bármi, ne hagyja el ezt a helyet. Életbevágóan fontos!

-  Megteszem, ha akarja, Mr. Holmes -mondta á lány meglepődve.

-  És ha lefekszik, zárja be ennek a szobának az ajtaját kívülről, és vigye el a kulcsot, ígérje meg, hogy megteszi!

-  És mi lesz Percyvel?

-  Velünk jön Londonba.

-  És én maradjak itt?

-  Az ő kedvéért. Neki segít vele. Gyorsan ígérje meg!

A lány bólintott. Most érkezett meg a másik két ember.

 -  Mit búslakodsz itt, Annié? - kérdezte a bátyja. - Gyere ki a napra!

-  Köszönöm, Joseph, de inkább nem mennék. Fáj egy kicsit a fejem, és itt jó hűvös van.

-  Mit tegyünk, Mr. Holmes? - kérdezte Percy Phelps.

-  Utánajárunk ennek a dolognak is, de ne  feledkezzünk  meg  a  fontosabbikról. Nagy segítséget jelentene számomra, ha velünk tudja jönni Londonba.

-  Most mindjárt?

-  Amennyi idő alatt el tud készülni. Mondjuk egy óra múlva.

-  Elég erősnek érzem magam. Csakugyan segítek vele valamit?

-  Nagyon sokat.

-  Azt akarja, hogy Londonban töltsem az éjszakát?

-  Éppen erre szerettem volna kérni.

-  És ha az éjszakai látogató visszatér, csodálkozva fogja látni, hogy a madár kirepült a kalitkából. Mindnyájan a maga kezében   vagyunk,   Mr.   Holmes,    csak mondja meg, hogy mit tegyünk. Talán Joseph is velünk jöhetne, hogy a gondomat viselje.

 -  Nem szükséges, hiszen Watson orvos,  majd  ő  ellátja magát.   Ha szabad, megebédelünk itt, és aztán hármasban indulunk Londonba.

Minden úgy történt, ahogy Holmes elrendezte, éppen csak Miss Harrison nem jött le a hálószobából - de hiszen ezt is Holmes kérte. Nem értettem, mi célja van ezeknek a hadműveleteknek, ha csak az nem, hogy elválassza egymástól a hölgyet és Phelpset, aki olyan jól érezte magát és akit annyira felvillanyozott az utazás, hogy velünk ebédelt a ház ebédlőjében. De Holmes még egy meglepetést tartogatott nekünk, mert amikor az állomásra értünk, felültetett minket a vonatra, és nyugodt hangon azt mondta, hogy neki esze ágában sincs eljönni Wokingból.

-  Egy-két dolognak utána szeretnék nézni, mielőtt elmegyek innen - mondta. -A maga távolléte, Mr. Phelps, meg fogja könnyíteni a munkámat. Nagyon hálás lennék, Watson, ha Londonba érve nyomban a Baker Streetre vinné a barátunkat. Maradjon vele, míg haza nem érek. Szerencse, hogy régi iskolatársak, nyilván lesz mit mesélniük egymásnak. Mr. Phelps a. vendég-

 szobában alhatna. Reggeli idejére én is hazaérek, mert van egy vonat, amelyik reggel nyolckor van a Waterloo pályaudvaron.

-  És mi lesz a londoni nyomozással? -kérdezte Phelps panaszosán.

-  Arra holnap is ráérünk. Azt hiszem, hasznosabb munkát végezhetek most itt.

-  Mondja meg a többieknek a Biarb-rae-ban, hogy holnap este remélhetőleg hazatérek - mondta Phelps, mikor a vonat megindult.

-  Nem  hiszem,  hogy  eljutok  oda  -mondta Holmes, és barátságosan integetett a kigördülő vonat után.

Phelps és én megbeszéltük a dolgot útközben, de egyikünk sem tudott kielégítő magyarázatot adni a legfrissebb fejleményekre.

-  Azt hiszem, hogy a tegnap esti betörésről akar megtudni valamit, ha ugyan betörés volt. De én nem hiszem, hogy tolvaj kísérletezett nálunk.

-  Hanem mit hisz?

-  Lehet, hogy a gyenge idegeim miatt, de az az érzésem, hogy valami nagy politikai cselszövény közepébe kerültem, és Isten tudja,  miért,  de az életemre törnek  az

 összeesküvők. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de vegye csak szemügyre a tényeket! Miért akar valaki éppen az én hálószobámba betörni, ahol semmiféle zsákmányra nincs reménye? És miért van egy hosszú kés a kezében?

-  Nem feszítővas volt az, amit látott?

-  Nem, kés volt. Tisztán láttam a pengét, ahogy megvillant.

-   De miért törne valaki a maga életére?

-  Igen, ez itt a kérdés.

-  Lehet, hogy Holmes is éppen ezt gondolja, és akkor mindjárt érthető, amit tesz. Ha magának igaza van, és ő kézre tudja keríteni a tegnapi merénylőt, közelebb jut a szerződést ellopó ember leleplezéséhez is. Nevetséges arra gondolni, hogy magának két ellensége van, egy, aki ellopta a szerződést, és egy, aki az életére tör.

-  De Mr. Holmes azt mondta, hogy nem megy vissza a Biarbrae-villába.

-  Elég régóta ismerem - mondtam -, és tudom, hogy semmit sem tesz ok nélkül.

Társalgásunk másfelé kanyarodott.

Nehéz nap várt rám. Phelps még gyenge volt a hosszas betegeskedéstől, szerencsétlensége nyugtalanná és siránkozóvá tette. Hiába próbáltam Afganisztánról, Indiáról, társadalmi kérdésekről beszélgetni vele, semmi sem mozdította ki az agyát a régi kerékvágásból. Mindig az elveszett szerződéssel hozakodott elő, azt találgatta, fontolgatta, mit csinálhat Holmes, mit tesz majd Lord Holdhurst, milyen hírek várnak ránk másnap reggel. Nyugtalansága az idő múltával egyre kínosabb lett.

-  Vakon bízik Holmesban? - kérdezte.

-  Szemtanúja voltam néhány csodálatos munkájáak.

-   De ilyen sötét üggyel még neki sem volt dolga.

-  Megoldott már olyan ügyeket is, ahol a mostaninál  is  kevesebb  kézzelfogható nyomon kellett elindulnia.

-  De azok nem voltak ilyen nagy fontosságú esetek.

-  Nem vagyok biztos benne. De annyit tudok, hogy nagyon fontos esetekkel foglalkozott hatom európai uralkodó család megbízásából is.

-  Maga jól ismeri, Watson. Annyira kifürkészhetetlen, hogy nem tudok eligazodni rajta.  Gondolja,  hogy bízik a sikerben?

 Gondolja,  hogy ki tudja bogozni ezt az ügyet?

-  Nem mondott róla semmit sem.

-  Rossz jel.

-  Éppen   ellenkezőleg,    inkább    azt szokta megmondani, ha nem halad előre. Ha valamilyen nyomot követ, de nem teljesen biztos benne, hogy helyes nyomon indult el, hallgat. De azzal, hogy idegeskedünk, semmit sem segítünk a dolgokon, gondolom, jobb lesz, ha lefekszünk, hogy legyen erőnk holnap mindarra, ami vár ránk.

Nagy nehezen rábeszéltem társamat, hogy tegye meg, amit kérek, bár izgatott viselkedéséből arra következtettem, hogy nem sokat fog aludni. Ez a kedély állap óta rám is átragadt, fél éjszaka csak hánykolódtam az ágyban, örökösen ezzel a lehetetlen üggyel foglalkoztam, száz és száz elméletet dolgoztam ki, de mindegyik csődöt mondott a végén. Miért maradt Holmes Wokingban? Miért kérte meg Miss Harri-sont, hogy egész nap üljön a betegszobában? Miért titkolta el gondosan a Biarbrae-villa lakói elől, hogy a közelükben akar maradni? Törtem a fejem, hogy olyan választ találjak, ami mindenre magyarázatot ad, de a végén elaludtam.

Hét órakor ébredtem fel, és nyomban átmentem Phelps szobájába. Fáradt volt, törődött, egész éjszaka nem aludt. Első kérdése az volt, hogy megjött-e már Holmes.

-  Itt lesz, amikorra megígérte - mondtam. Egy perccel sem későbben, de korábban sem.

Úgy is történt, ahogy mondtam, mert nem sokkal nyolc óra után egy kocsi állt meg a ház előtt, és a barátom kászálódott ki belőle. Láttam az ablakból, hogy a bal keze be van kötve, és hogy az arca nagyon komor és sápadt. Bejött a házba, de csak elég sokára ért fel hozzánk.

-  Kudarcot vallott! - kiáltotta.Phelps. El kellett ismernem, hogy igaznak látszik, amit mond.

-  A megoldást valószínűleg itt kell keresnünk Londonban - tettem hozzá.

Phelps nagyot nyögött.

-  Nem tudom, mi lesz - mondta. -Mennyi mindent vártam a visszatértétől! De a keze nem volt bekötve tegnap. Mi történhetett vele?

 -  Megsebesült, Holmes? - kérdeztem, amikor belépett.

-  Csak egy karcolás - mondta, és üdvözlésül biccentett. - Azt is a magam ügyetlenségének köszönhetem. A maga ügye, Mr. Phelps, az egyik legnehezebb eset, amivel valaha is foglalkoztam.

-  Féltem is tőle, hogy még maga sem tudja megoldani.

-  Rendkívül   érdekes   tapasztalatokat szereztem.

-  A kötés izgalmas kalandokat sejtet -mondtam. - Nem árulná el, mi történt?

-  Reggeli után, kedves Watson. Harminc mérföldön keresztül kitűnő surreyi levegőt szívtam, ne felejtse el. Gondolom, hogy a bérkocsira vonatkozó hirdetésemre nem érkezett válasz. Na, de nem sikerülhet minden.

Az asztal már meg volt terítve, és éppen amikor csengetni akartam, megjelent Mrs. Hudson, behozta a kávét és a teát, néhány perc múlva pedig a letakart ételeket is. Letelepedtünk az asztal mellé. Holmes farkasétvággyal, én kíváncsian, Phelps pedig kétségbeesve.

-  Mrs. Huddson felnőtt a pillanat nagyságához - mondta Holmes, mikor a currys

 csirkéről levette a fedőt. - Nem valami változatos a konyhája, de annyit ő is ért a reggelihez, mint a többi skót asszony. Maga mit kapott, Watson?

-  Sonkát tojással - feleltem.

-  És maga mit kér, Mr. Philps? Currys húst, tojást vagy inkább megnézi, és úgy választ valamit?

-  Köszönöm, én semmit sem kérek -mondta Phelps.

-  Ugyan, ugyan! Nézze csak meg, mit rejteget a maga előtt levő tál!

-  Köszönöm, de inkább nem ennék.

-  De arra csak megkérhetem hogy kínáljon meg engem - mondta Holmes ravaszul hunyorítva.

Phelps levette a tálról a fedőt, felkiáltott, az arca olyan fehér volt, mint a tál az asztalon. A tál közepén egy kékesszürke, összesodort irattekercs hevert. Phelps felkapta, nézte, forgatta, aztán végigtáncolt vele a szobán, a szívére szorította, örömében rikkantgatott. Utána egy karosszékbe zuhant, annyira kimerült a nagy lelkendezésben, hogy konyakot kellett a szájába töltenünk, nehogy elájuljon.

 -  Jól   van,   jól   van   -   nyugtatgatta Holmes és megveregette a vállát. - Nem volt szép tőlem, hogy így ajtóstul törtem be a házba, de Watson a megmondhatója, hogy sohasem tudtam ellenállni az ilyen színpadias jelenetek csábításának.

Phelps megragadta a kezét, még meg is csókolta.

-  Isten áldja meg magát! - kiabálta. -Megmentette a becsületemet.

-  Már az én becsületem is kockán forgott - mondta Holmes. - Legalább annyira gyűlölök eredménytelenül nyomozni, mint létfontosságú szerződéseket elveszíteni.

Phelps a belső zsebébe gyömöszölte az értékes iratot.

-  Nem akarom a jól megérdemelt reggelijében megzavarni, de alig várom, hogy megtudjam, hol találta meg és hogyan szerezte vissza a szerződést.

Sherlock Holmes megitta a kávéját, nekilátott a tojásos sonkának. Aztán felállt, rágyújtott a pipájára, és leült a karosszékébe.

-  Először azt mondom el, mit tettem, aztán azt, hogy miért - kezdte. - Elbúcsúztunk az állomáson, aztán a szép surrey-i vidéken sétáltam egyet, eljutottam egy csinos kis faluba, Ripleybe, meguzsonnáztam a kocsmában, előrelátóan megtöltöttem a palackomat, és zsebre tettem néhány szendvicset. Estig maradtam Ripleyben, aztán megindultam megint Woking felé, és nem sokkal napnyugta után ott voltam a Briarbrae-villa előtt az úton. vártam, míg elnéptelenedik az út, bár azt hiszem, hogy különösebben sohasem forgalmas, és átmásztam a kerítésen, be a parkba.

-  Nem volt nyitva a kapu? - kérdezte Phelps.

-  De   igen,   csakhogy  nekem   furcsa szokásaim vannak. Azt a helyet választottam ki a bemászásra, ahol a három fenyő van, mert ott a legkönnyebb bejutni, és oda a legnehezebb ellátni a házból. Megbújtam a bokrok közt, egyikről a másikhoz kúsztam - ez mentse nadrágom térdének szégyellni-való állapotát -, míg csak el nem értem a maga betegszobájának ablaka alatti rodo-dendronbokrokat. Lekuporodtam és vártam. A maga szobájában nem volt becsukva a fa ablaktábla, láttam, hogy Miss Harrison az asztalnál ül és olvas. Negyed tizenegykor becsukta a könyvét, bezárta az ablakot, és elment. Hallottam, hogy becsukja az ajtót, és biztos voltam benne, hogy megfordítja a kulcsot a zárban.

-  A kulcsot a zárban? - visszhangozta Phelps.

-  Igen. Én kértem meg Miss Harrisont, hogy zárja be kívülről az ajtót, és vigye magával a kulcsot, ha lefekszik. Mindent úgy is tett, ahogy mondtam, és ha ő nem segít nekünk, aligha volna most az irat a maga zsebében. Miss Hamson elment tehát, a lámpák kialudtak, és én a rododendronbo-korban kuporogtam. Szép éjszaka volt, de azért csak fárasztó a virrasztás, igaz, van benne valami olyasféle izgalom, amit a vadász érez a vízmosás mellett, nagy vadra várva. De nagyon sokáig tartott, majdnem annyi ideig, amennyit a végzetes szobában töltöttünk, Watson, a pöttyös szalag érdekes kis ügyére keresve a választ. Egy toronyóra  Wokingban  minden  negyedórát jelzett, bár néha már-már azt hittem, hogy megállt. Végre két óra tájt hallottam, hogy egy reteszt félrehúznak, és kulcs fordul a zárban. A személyzeti ajtó kinyílt, és egy pillanat múlva Mr. Joseph Harrison jelent meg a holdfényes éjszakában.

 -  Joseph! - kiáltotta Phelps.

-  Kalap  nem volt rajta,  fekete köpenyt terített a vállára, hogy egy szempillantás alatt el tudja takarni az arcát, ha baj van. Lábujjhegyen végigment a fal tövében, egy hosszú pengéjű kést dugott be az ablaktáblák közé, és hátranyomta a zár nyelvét. Feltolta az ablakot, aztán a fa ablaktáblák közé dugta a kést, felütötte a csappantyút, és benyitott. Búvóhelyemről  tisztán láttam a szobát és Joseph minden mozdulatát. Meggyújtotta a kandallópárkányon levő két gyertyát, és felhajtotta az ajtó közelében a szőnyeget. Lehajolt, kiemelt egy kockát a padlóból,    amilyet   a   szerelőknek   szoktak szabadon hagyni, hogy a gázvezeték csatlakozásaihoz hozzáférhessenek. Ez a kocka például a konyhába levezető elágazás T csatlakozását borította. Ebből a rejtekhelyből  húzta  ki az  irattekercset, visz-szatette   a   padló   kiemelhető   darabját, megigazította   a   szőnyeget,   eloltotta   a gyertyákat, és egyenesen a karomba sétált, mert már lestem az ablak alatt. El-szántabb volt, mint hittem volna. Kétszer is földhöz kellett teremtenem Joseph úrfit, hogy elismerje a vereségét, és még így is megvágta a kezemet a késével. Gyilkos szemmel nézett rám, valóban csak egy szemmel, mert a másikra már nem látott a küzdelem végére, de aztán hajlott az okos szóra, és szépen átadta a papírokat. Futni hagytam, de ma reggel mindent megtáviratoztam Forbesnak. Ha gyorsan cselekszik, és el tudja csípni a jómadarat, rendben van. De ha a kalitka üres lesz - és én erre számítok -, mire megérkezik, a kormány csak örülni fog neki. Gondolom, sem Lord Holdhurst, sem Mr. Percy Phelps nem ragaszkodik hozzá, hogy az ügy akár csak a rendőrbíróság elé kerüljön.

-  Édes Istenem! - mondta ügyfelünk. -Tíz hétig gyötrődtem, és nem tudtam, hogy a papírok ott vannak a szobában!

— Pedig ott voltak.

-  És hogy Joseph! Hogy Joseph tolvaj, sőt még rosszabb!

-  Az ember nem is nézné ki Joseph-ból, hogy ilyen veszélyes és bonyolult jellem. Ma hajnalban megtudtam tőle, hogy sok pénzt vesztett a tőzsdejátékon, és hogy mindenre képes, ha segíteni tud vele magán. Végtelenül önző ember, sem a húgának a boldogsága, sem a maga becsülete nem volt fontos számára, annyira megörült ennek az alkalomnak.

Percy Phelps hátradőlt a székében.

-  Egészen    elszédültem   attól,    amit mondott. Forog velem a világ.

-  A legnagyobb nehézség ebben az ügyben az volt - jegyezte meg Holmes -, hogy túl sok mindent tudtunk. A lényeges dolgokat lényegtelenek takarták el. Ki kellett választanunk a számtalan apróság közül azt, ami fontos volt a számunkra, sorbarendbe kellett szedni, hogy megismerjük a rendkívüli eseménysorozat egész történetét. Már csak  amiatt is  gyanakodtam Josephra, mert vele akart hazautazni aznap éjszaka, tehát könnyen elképzelhető volt, hogy beszól magáért a minisztériumba. Tudtuk, hogy ismeri a járást. Amikor meghallottam hogy valaki be akart hatolni a maga hálószobájába, ahol csak Joseph rejthetett el valamit - éppen maga mesélte el, hogy milyen hirtelen hajították ki a szobájából, mikor   az   orvos   hazavitte   magát  -,   gyanakvásom bizonyossággá változott. Annyival is inkább, mert a behatolási kísérletet éppen aznap követték el, amikor hosszú idő után első ízben ápolónő nélkül aludt. Vagyis a behatoló személy jól ismerte a ház szokásait.

-  Milyen vak voltam!

-  Az események láncolata, már ameny-nyire össze tudtam állítani, a következő: Joseph Hamson a Charles Street felől ment be a minisztériumba. Ismerte a járást, egyenesen a maga szobájába ment, éppen akkor, amikor maga elhagyta a szobát. Látta, hogy a szoba üres, csengetett, de aztán észrevette   az   asztalon   heverő   szerződést. Egyetlen szempillantással felmérte, hogy a vakszerencse egy nagy fontosságú, titkos íratott vetett eléje, gyorsan zsebre dugta, és eltűnt.   Emlékezzék  csak,   eltelt   egy-két perc, mire az álmos portásnak eszébe jutott, hogy felhívja a figyelmét a csengőre. Ez alatt az idő alatt a tolvaj eltűnt. Az első vonattal   Wokingba   utazott,   alaposabban szemügyre vette a zsákmányát, látta, hogy kincset ér, elrejtette a lehető legbiztosabb helyre, és egy-két nap múlva el akarta vinni. a francia nagykövetségre, bárhova,  ahol sok pénzt kaphatott volna érte. De maga váraüanul  megjelent.  Egy szempillantás alatt ki tették a szűrét a szobájából, és attól a másodperctől fogva legalább ketten mindig ott voltak a szobában. Tébolyító helyzet, gondolhatja. De aztán kínálkozott egy kis lehetőség. Be akart lopózni, de maga ébren volt és elijesztette. Emléke/zen csak, aznap nem vette be a szokásos esti orvosságát.

-   Igaz.

-  Joseph valószínűleg iparkodott, hogy az az ital elég hatásos orvosság legyen. Számított rá, hogy maga eszméletlen lesz. Tudtam, hogy mihelyt alkalma adódik, megint kísérletezni fog. Maga velünk jött. Itt volt a jó alkalom. Miss Harrisonnak azért kellett egész nap a szobában tartózkodnia, hogy Joseph meg ne előzhessen bennünket. Elhitettem Joseph-fal, hogy tiszta a levegő, de lesbe álltam. Tudtam, hogy a szerződés valahol a szobában van, de nem sok kedvem volt hozzá, hogy felszedjem a padlót, leszaggassam a falburkolatot. Megvártam, hogy kiszedje a szerződést a rejtekhelyéről, sok fáradságtól kíméltem meg ezzel magamat. Kíváncsi még valamire?

-  Miért az ablakkal próbálkozott első alkalommal? - kérdeztem. - Bemehetett volna az ajtón is.

 -  Csakhogy akkor hét hálószoba ajtaja előtt kellett volna elmennie. Innen pedig egykettőre kiugorhatott a kertbe. Van még valami kérdeznivalójuk?

-  Ugye nem volt Josephnak semmiféle gyilkos  szándéka?  -  kérdezte  Phelps.  -Csak szerszámnak használta azt a kést.

-  Lehet - mondta Holmes, és megvonta a vállát. - De én a magam részéről egyetlen pillanatra sem bíznék Joseph Harrison úr szívjóságában.