NNCL831-40Av1.0

JOHN DOS PASSOS

Három katona

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ

BUDAPEST 1982

Kiadta az Európa Könyvkiadó és a Zrínyi Katonai Kiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója

és a Zrínyi Katonai Kiadó parancsnoka felel

Készült a Zrínyi Nyomdában. 1982-ben

(81.1135/1-4051), rotációs ofs/eu-ljárással

Felelős vezető: Vágó Sámlorné ve/érigazgató

Felelős szerkesztő: Gy. Horváth László

A fordítást az eredetivel egybevetette: Bollobás Enikő

A védőborító- és kötésterv Bakucz Marianne munkája

Műszaki szerkesztő: Déri Erzsébet

Műszaki vezető: Szegleth Károly

Készült 55800 példányban, 23,5 (A/5) ív terjedelemben, New Times betűvel, EU-d-8283 ISBN 963 07 2693 9 ISBN 963 326 799 4

John Dos Passos Three Soldiers

Houghton Mifflin Company,

Boston. 1949

Copyright © 1921 by John Dos Passos, copyright renewed 1949 by John Dos Passos

Hungarian translation G* Bartos Tibor, 1982

ELSŐ RÉSZ

Ömlesztés

A század vigyázzban állt. Minden katonája meredten nézte az üres gyakorlóteret, a napnyugtával vörösben játszó salakhalmokat. A fuvallat nemcsak kaszárnyaszagot és fertőtlenítőszagot hozott, hanem a zsíros vacsora halvány ígéretét is. A tágas gyakorlótér túlsó végén hosszú sor araszolt be lassan abba a keskeny faépítménybe, amelynek étkezde volt a neve. A század a délutáni gyakorlatozásba belefáradtan, leszegett állal, domború mellel, macskásodó lábbal állta a vigyázzt. Egyenest előretekintettek, némelye bambán, törődötten, mása meg azon üdült, hogy a látószögbe eső mindenfélét aprólékosan az emlékezetébe véste -- a salakhalmot, a legényszállás meg az étkezde hosszas árnyékát, körülötte a leveles deszkafalat támasztókat, köpködőket, dohányzókat. Akadtak, akik a zsebórájuk percegését hallgatták. Valamelyikük mozdult. Roppant a salak a lába alatt.

-- Vigyázzban állunk! -- horkant fel az őrmester. -- Nem vakarózunk!

A szomszédja a szeme sarkából nézett a vétkesre.

Két tiszt a gyakorlótér túlsó sarkából igyekezett feléjük. A vigyázzban állók a taglejtésükön, de a lépteiken is láthatták, hogy valami mulatságos históriát tárgyalnak. Az egyik tiszt kamaszosan felnyerített, majd sarkon fordult, és visszatért a gyakorlótér végébe. A másik, a század hadnagya, mosolyogva igyekezett feléjük, majd amikor közelebb ért, lefagyott arcáról a mosolygás. Állat kiszöktette, és szabályosra fogta a léptét.

-- Oszlathat, őrmester úr! -- pattogott a hangja. Az őrmester tisztelgett, akár a szemafor.

-- Század, o-szolj! -- rivallt rájuk.

A libafosszínű egység poros csizmás, poros arcú egyénisé-

gekre bomlott. Tíz perc múltán ismét összeverődtek, és négyes rendekben megindultak az étkezdének. Néhány vöröslő villanykörte is poros fényt szórt a hosszú asztalok és lócák barna sivatagára. Az előző étkezés után fertőtlenített asztalok szagán átütött a moslékszag. A katonák tojásdad csajkájukkal elmentek az ajtóban álló nagy bádogvödrök előtt, s a kék kezeslábasban izzadó konyhai segédszemély krumplit meg húst mért mindenikbe.

-- Ehetőnek látszik ma -- szólt át Fuselli a szembenső szomszédjának, amint a gőzölgő ételnek nekigyürkőzött. Kondor fejű, tagbaszakadt legény volt, a telt ajka csettegett, ahogy farkasétvággyal enni kezdett.

-- A látszat csal -- szólt vissza a lenhajú szomszéd, s kackiásan félrevágta a széles karimájú kalapját.

-- Eltávozást kaptam éjszakára -- dicsekedett Fuselli.

-- Akkor mama pusztul a világ?

-- Pajtás... Van énnekem babám odahaza Friscóban. Vár az engemet.

-- Jobban is jársz, ha ebben a tetves városban nem teszed a testedet a tyúkokkal... Rossz tífuszterjesztők... Ha a nagy vízen át akarsz kelni, akkor jobban jársz. -- A lenhajú érdeklődőén hajolt át az asztalon.

-- Várjál, hozok még -- mondta Fuselli.

-- Akkor mit kezdel a városban? -- érdeklődött a lenhajú a visszatérő Fusellitől.

-- Nemtom... Járok egyet, benézek a moziba -- felelte Fuselli tele szájjal.

-- De beverem a szundit, pajtás! -- fogadkozott valaki a hátuk mögött.

Fuselli megtömte a száját krumplival, s a maradékot kelletlenül belekotorta a moslékosvödörbe.

Néhány pillanat múltán ott állt meredt vigyázzban a libafostos rend részeként, amely maga is más libafostos rendek százainak részeként töltötte ki a teljes gyakorlóteret. A kürt a zászló árboca alján búgott. Fusellinek a sorozóirodai em-

léke jutott az eszébe, hogy egy irodista ezzel nyomta kezébe az irányítópapírját: -- De elmennék magával! -- Fuselli kérges keze némi habozással vette ki a papírt fehér kezéből. -- Nagy érzés lehet, barátom -- lelkesült az irodista --, veszélyben élni! Hogy az embert minden pillanatban ledurranthassák! Sok szerencsét, barátom! Sok szerencsét! -- Fusellinek kellemetlen emléke maradt az irodista papirosfehér arca és egérrágta haja, de szavaira kidüllesztette a mellét, úgy vonult ki az irodából, s az ajtóban várakozókon hepciásan keresztültörekedett. Most is, ahogy a kellemetlen emlékbe a himnusz foszlányai beleszövődtek, hepciás kedv lett úrrá rajta.

-Század! Jobbra kanya-rodj! -- hangzott a parancs. Reccs, reccs, reccs, ropogott a salak. A századok visszakanyarodtak szálláshelyeiknek. Fuselli elmosolyodott volna, de nem mert. Éjfélig szól a kimenője, mert tíz perc múltán kinn lesz a kapun, túl a szögesdrótokon, a zöld kerítésen meg az őrségen. Reccs, reccs, reccs -- jaj, de lassan szedik a lábukat! Szabadságának drága perceit vesztegetik! -- Lépést tarts! -- rivallt rájuk az őrmester harapósán, mert valamelyik elvétette.

A század megállt vigyázzban. Fuselli a szája szélét harapdálta. A percek peregnek, rájuk esteledik.

Az őrmesterből mintha harapófogóval kellett volna kihúzni : -- Oszolj!

Fuselli megindult a kapunak, és fontoskodón lobogtatta eltávozási engedélyét.

Mikor kinn állt az öntött úton, végignézett a tornácok és kertek hosszú során, amerre a szürkülettel küszködő ívlámpák a kék fényüket vetették a sugárút cseplesz fáinál ösztövérebb kóróikról. A saroknál megállt, és nekidőlt egy telefonoszlopnak. A tábor a füle mögött, a kerítés, a három rend drótsövény mögötte, s most nem tudja, hová legyen. Vacak egy város ez. Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen utazni akart még, világot látni. -- Odahaza lesz a legjobb he-

lyem, ha megúszom -- motyogta. Azzal eleredt a város közepének tartó hosszú úton a mozi felé, s közben otthon járt az esze, a hétemeletes ház sötét földszinti lakásában, ahol a nagynénje lakott. -- Azt meg kell hagyni neki, hogy jól főz -- dünnyögte vágyódón.

Ilyen tikkadt estén odahaza kinn állna a sarkon a vegyesbolt előtt, és a cimborákkal lökné a szót. Röhincsélnének, amikor az utcában lakó lányok jönnek párban, hármasával összekarolva, és úgy tesznek, mintha az ő pillantásaik nem is nekik szólnának. Vagy Alléi járna egyet -- mert Ál is a látszerészetben dolgozik -- a színház s az éttermek ragyogóan megvilágított környékén vagy a rakodóparton s a rév táján, vagy letelepednének, és cigarettázva néznék az öböl bíborvörösét, hunyorgó fényeit, ingó árnyú kompjait, amint ökörszemablakukból vörös fényt hánynak a víz színére. Ha szerencséjük van, akár valami nagy személyszállító hajót is láthatnak bejönni az Aranykapun, s megbámulhatják, hogyan bontakozik ki fénygomolyából, mint valami nagy színház homlokzata, s vonul el a kushadó kompok között. Hallották akárhányszor vízi csavarjának dörgését, orra szántását a csendes öbölvízben s a zenekar élénkülő-halványuló játékát. -- Ha egyszer megszedem magamat -- szokta mondani Alnek --, ilyenen hajókázok el.

-- Apád is ilyenen jött az óhazából, mi? -- kérdezte Ál.

-- Ilyenen hát, csak a fedélközön! El se indulnék, ha énnekem a fedélközön kellene utazni. Ha én megszedem magamat, én első osztálynál, lakosztálynál alább nem adom.

Most meg itt van keleten, ebben a vacak városban, senkit nem ismer, és nincs hova lennie, legfeljebb a moziba.

-- Szevasz, pajtás -- hallotta. Az a szálas legény érte utol, amelyik az étkezdében szemben ült. -- Moziba?

-- Mivelhogy nincs máshova.

-- Hoztam egy bundást. Ma reggel vonult be -- mondta a szálas legény, s a fejével bökött a mellette haladóra.

10

-- Nem olyan kutya sor, mint amilyennek látszik -- biztatta Fuselli az újoncot.

-- Épp magyarázom neki -- mondta a szálas legény is --, hogy csak beletalálkozni kell jól. Akkor csúnya a világ a seregben, ha a lépés nem egyezik.

-- Az ám... Szóval a mi századunkba osztottak, bundáskám? Rosszabbul is járhattál volna. Az őrmesterrel meg lehet egyezni, hanem a hadnagy, az vaddisznó... Hova valósi vagy?

-- New York-i vagyok -- felelte a harmincasforma, hamuszürke arcú, fényes orrú kis zsidó bundás. -- A ruhaszakmában dolgozok. Az is botrány, hogy behívtak. Gyenge a tüdőm. -- Csipogó hangon habricskált.

-- Kikúrálnak, ne félj -- biztatta a szálas legény. -- Itt úgy kikúrálnak, hogy anyád nem ismer rád, bundáskám... Azért még szerencséd van.

-- Miért?

-- Mert New York-i vagy. A tizedesünk, Tim Sidis, az is New York-i, és valahány New York-i került a századba, mind keni.

-- Milyen cigarettát szívsz? -- tudakolta a szálas legény.

-- Nem dohányzóm.

-- Szokjál rá. A tizedes meg az őrmester is a finom cigarettákat szereti, s ha itt-ott dugsz nekik, kész a megértés.

-- Nem sokat használ -- mondta rá Fuselli. -- A szerencse többet ér. Inkább vágj jó képet, akkor megbecsülnek. Ha meg rád szállnak, ne hagyd magadat. Vagánynak kell lenni, hogy az embernek becsülete légyen.

-- Szent igaz -- helyeselt a szálas legény. -- Ne engesd, hogy rád szálljanak... Hogy is hínak, bundáskám?

-- Eisenstein,

-- Ezt Powersnek hívják, Bili Powersnek. Engemet meg Fusellinek... Velünk tart a moziba, Mr. Eisenstein?

-- Nem, inkább tyúkot fogok -- vigyorgott a kis ember. -- Örültem a szerencsének.

11

-- Beszart a bibsi -- jegyezte meg Powers, amint Eisenstein elkanyarodott a cseplesz fákkal tovább szegélyezett mellékutcába. Arra is gyári bűz és szénpor fuvallata rezgette a renyhe leveleket.

-- Meg lehet férni velük -- vélekedett Fuselli. -- Nekem is bibsi az egyik barátom.

Később gyári munkások feketéllő tömegével együtt dőltek kifelé a moziból.

-- Kis híján elbőgtem magamat, ahogy az a srác búcsúzik a nőjétől, mikor megy a frontra -- mondta Fuselli.

-- Nem-e?

-- Nálunk is így volt. Jártál Friscóban, Powers?

A szálas legény a fejét rázta, majd lekanyarította széles karimájú kalapját, és beletúrt kefére nyírt lenhajába.

-- Hű, de meleg volt odabe!

-- Hát akkor elmondom, mi a helyzet minálunk -- fogott neki Fuselli. -- Kompon átkelsz Oaklandbe. A nénikém .. .mert nekem anyám nem él, hát a nénikémnél lakok... Szóval a nénikém meg a sógornéja meg Mabe... Mabe a menyasszonyom.. . Szóval mind a hárman elkísértek a réven, hiába mondtam, hogy nincs miért. Mabe közben fújt rám, mert látta az egyik levelemet, amit Georgina Slaternek írtam. A mi utcánkban lakott az is, nem szívbajos, hát régebben megeresztettem 'neki egy-egy szerelmes levelet. De Mabe-nek hiába mondtam, hogy csak szórakozok, nincsen szándékom. Egyre hajtogatta, hogy soha meg nem bocsát, aztán amikor mondtam, hogy fogom, elesek, és sose lát többet, akkor aztán rákezdett bőgni. Pajtás! Micsoda tészta...

-- Nőktől elbúcsúzni létezhetetlen -- lódított Powers megértőén. -- Elgyöngül az ember. Azért jobb cafkákkal járni. Ott nincs búcsúzkodás.

-- Jártál már cafkával?

-- Hát nem -- vallotta meg a szálas legény, és úgy elvörösödött, hogy még a tábornak vezető ívlámpák kék fényében sem leplezhette.

12

-- Én jártam -- tudatta Fuselli büszkén. -- Egy portugál cafkával. Az volt a vagány! Bár amióta jegyben járok, nem foglalkozok vele... Csak úgy mondom... Szóval kibékülés lett a vége, összecsókolóztunk, és Mabe fogadkozott, hogy senki máshoz nem megy feleségül. Ahogy majd mentünk az utcán, selyem nemzeti lobogót szúrtam ki az egyik kirakatban. A csillag hímezve volt rá, hogy a zenekar előtt nem hordoznak különbet, hát gondoltam, ezt kapja tőlem Mabe. Beugrottam, s meg is vettem. Nem bántam én, mennyit elkérnek érte. Úgyhogy amikor megvolt a bőgés meg a kibékülés, és hogy a tengeren túlra induló hadosztályhoz leszek osztva, és már mennem kell, a kezébe" nyomtam neki a zászlót azzal: „Őrizd meg, és el ne felejts!" Ő meg, képzeld, egy két és fél kilós doboz cukorkát ránt elő a háta mögül, és. azt mondja: -- El ne csapd a hasad, Dán. -- Mert hiába fújt rám, csak ott hozta, hogy észre se vettem. Ravaszok a nők, mi?

-- Hát -- mondta a szálas legény tévetegen.

Mire Fuselli visszaért a szállásra, a legények izgatottan tárgyaltak a vaságyak körül.

-- Csúnya világ lesz. Valaki kitört az áristomból.

-- Hogyhogy?

-- Tudja fene.

Timmons őrmester azt mondja, kötelet font a pokrócaiból.

-- Inkább az őr a kezére játszott neki.

-- Nyavalyát. Ott voltam az őrszobán, amikor felfedezték.

-- Melyik századhoz tartozott?

-- Tőlem kérded?

-- Hogy hívták?

-- Parancsmegtagadásért volt bekalickázva. Meg egy tisztet szájon törült.

-- Arra befizettem volna!

-- Most aztán betette magának az ajtót.

-- Az egyszer kutyaisten.

-- Elég legyen a locskolásból! A takarodót elfújták rég i

13

-- dörrent rájuk az őrmester. Kinn ült az ajtó előtt a kis asztalánál, és gondosan elernyőzött gyenge lámpavilágnál olvasta az újságját. -- Ránk hozzátok az ügyeletes tisztet!

Fuselli a fülére húzta a takarót, és nekilátott az alvásnak. A pokróc alatt mintha nem érhette volna se az őrmester dörgő hangja, sem a tiszt metsző tekintete. Olyan boldogság fogta el a keskeny vaságyon, amilyet csak odahaza érzett gyerekkorában. Elképzelte a börtönből kitört szökevényt, olyannak, mint ő, tizenkilenc esztendősnek, s hogy valahol őrá is egy Mabe vár. Vacoghat most, amikor mindenfelé nyomában a tábori csendőrség! Elgondolta, ő hogy rohanna valami hosszú utcán, sarkában a fegyveresek meg az élesre töltött szemű, hűvös tisztek. Jobban a fejére húzta a takarót, és élvezte a gyapjú gyengéd simogatását az arcán. El ne felejtsen rámosolyogni az őrmesterre. Igaz, holnap nincs szolgálatban. Valakitől hallotta, hogy hamarosan előléptetések lesznek. De nem bánta volna, ha előléptetik! Megirhatná Mabe-nek, hogy leveleit ezután Dán Fuselli tizedesnek címezze. Jobban kell ügyelnie, hogy senkinek a tyúkszemére ne hágjon. Akármi történik, az derüljön ki, milyen talpraesett gyerek őkelme. „Majd a tengeren túl, ott megtudják, ki vagyok" -- gondolta el lelkesen, és első álmában hosszas híradófilmeket forgatott tulajdon hősiességéről.

Nyers hang riasztotta. -- Talpra!

De a zseblámpa hegyes fénye már a szomszédja arcába világított.

„Az ügyeletes tiszt" -- jutott eszébe Fusellinek.

-- Talpra! -- reccsent ismét a nyers hang.

A szomszédja mocorgóit, majd kinyitotta a szemét.

-- Ide álljon!

-- Igenis -- motyogta a szomszéd. Álmosan pillogott a zseblámpafénybe, majd kikászálódott az ágyból, és ingatagon megállt vigyázzban.

-- Nincs magának annyi esze, hogy a szolgálati ingét levesse?

14

-- Igenis.

-- Hogy hívják?

A szomszéd csak pislogott, nem jutott szóhoz.

-- A nevét se tudja, mi? -- pattogott a tiszt. -- Hadd látom, hogy kibújik a göncéből, s visszafekszik, ahogy kell!

Az ügyeletes tiszt hol erre, hol arra villantotta a zseblámpáját éjféli útján. Majd sötétség szállott rájuk újból. Ki szuszogott, ki horkolt álmában. Fuselli még hallotta, hogy a szomszédja egyenletesen, csöndesen káromkodik, s csak annyi időre hallgat el, míg friss rondaságot szed elő, s már fonta tovább, úgy sodródott álomba.

Lidérces rémületre riadt. Azt álmodta, hogy szájon törölte az ügyeletes tisztet, majd kitört az áristomból, és rohant lélekszakadottan, botladozón, a század pedig hajtotta a cseplesz fákkal szegélyezett sugárúton, s a nyomába ért, közben a tisztek parancsai kattantak, mint a zavar, hogy menekvése ne lehessen, s ledurrantsák utoljára. Mtgrázkódott, hogy lerázza a lidércet, majd új álmot keresett a pokróc alatt.

II

John Andrews pucéran állt egy hodály közepén, gyalulatlan fenyődeszka falak, mennyezet s padló közt. Gőzfűtés tikkasztotta. Az egyik sarokban írógép kattogott akadozón.

-- Mondja, fiatalember, maga szerint el-ipszilonnal írják az elmebajost?

John Andrews odalépett az asztalhoz, megadta a helyes választ, majd megkérdezte: -- Ez már a vizsgálat?

Az írnok nem felelt, tovább kopogott. John Andrews állt a hodály közepén karba font kézzel, és nem tudta, mérgelődjön-e vagy nevessen. Állt egyik lábáról a másikra, hallgatta az írógépkopogást meg az írnokot, hogyan betűzi a másolandó jelentést.

-- „Leszerelési javaslat" ... kát... kát... Isten rakja ebbe az írógépbe... „Coe Elbert közlegény" ... kát... kát... Kincstári ócskavas... „Oka: Gyengeelméjűség. Kórtörténete :..."

Ebben a pillanatban tért vissza a hadkiegészítő őrmester.

-- Hallja, Bili! Ha nem lesz meg ezzel a jelentéssel tíz percen belül, Arthurs kapitány kitér a hitéből! Igyekezzen, a jó jézusmárjáját. Már azt mondja nekem, ha maga nem győzi a munkát, kerítsek mást, aki győzi. Csak nem akar kicsöppenni a jóból? Nini -- akadt meg a szeme John Andrewson --, magáról el is felejtkeztem! No, szaladjon csak körbe... Ne nyargaljon, hé! Azt akarom látni, bírja-e a szíve. Ahány bundás, mind ütődött!

John Andrews szelíden tűrte, hogy mérjék, mustrálják, akár a lovat a vásáron, közben az írnok mondta a magáét:

-- „Nemi elb..." Szentségit ennek a radírnak! „... elferdülés vagy alkoholizmus jelei nem tapasztalhatók. Gazda-

16

ságban nőtt fel, külseje semmitmondó, bár nemiké..." Hány pével írják a némiképpet? „. . .némiképp csökött."

-- Meg is vagyunk, öltözzön -- vezényelt a hadkiegészítő őrmester. -- Csipkodja magát, hallja! Nem tölthetem itt a napomat! Hogy a jóistenbe erisztették magát ide egyedül?

-- Lepecsételten hoztam az iratokat -- felelte Andrews.

-- „B-vizsgája tízesztendős gyermek szellemi képességeit tükrözi" -- motyogta az írnok. -- „A C-vizsga meg éppenséggel nyolcévesét. Nem tudja megoldani a legegyszerűbb..." Hogy betűzzem ki az írásodat, nem vagyok én patikus!

-- Jól van. Megfelel, úgy látom. Ezeket az űrlapokat töltse ki. Ide jöjjön.

Andrews ment a hadkiegészítő őrmester nyomában a hodály túlsó sarkában álló íróasztaláig, ahová már nem hallatszott annyira az írógépkattogás meg az írnok dühös motyogása.

-- „Ahogy hallja a parancsot, úgy el is felejti. A szép szóra nem hajlik. Esze rendkívül rövid."

-- Tessék. Vigye ezeket vissza a B épületbe... Ide a negyedik, jobbra. Igyekezzen -- szólt utána az őrmester.

Andrews nagyot szippantott az éles levegőből odaki. Egy pillanatig határozatlanul tekingetett a lépcsőről a hirtelenében eszkábált faépületekre. Némelyiket zöldre festették., némelyiket meghagyták nyersnek, némelyik ott maradt félbe. Feje fölött nagy rózsaszínű felhők vonultak a mérhetetlen mennyboltozaton. Pillantása lesiklott a sárga őszi díszükben álló terebélyes fákra, majd a szükségépületek hosszú sorára s a köztük lépdelő őrszemre. Összevonta a szemöldökét, majd kackiásan nekilódult a negyedik épületnek jobbra.

John Andrews ablakot tisztított. Mocskos kék kezeslábasban állt a létra tetején, és szappanos ronggyal törölgette a szükségépület apró ablakszemeit. Orra megtelt porral, csípős szappanszaggal. Egy kis ember bagótól dagadó fél pofá-

17

val járt a nyomában a másik létrán, és szárazzal dörgölte a szemeket, amíg a bárányfelhős eget vissza nem verték. Andrews lába belefáradt a létrajárásba. Munka közben le-letekintett az egyformán bevetett vaságyak sorára, a némelyikén pihenésnek ereszkedett katonákra, és furcsállotta, hogy a látványról semmi nem jut az eszébe. Mintha ötlettelen gombóccá vált volna a feje az utóbbi napokban.

-- Meddig nyűjük még? -- kérdezte a kis embertől, de az csak rágott. Andrews azt hitte, meg sem hallotta a kérdését, mire a töprengő válasz megérkezett: -- Négyig.

-- Nem végzünk ma?

A kis ember megrázta a fejét. Az arca furcsán ráncolódott, majd megeresztett egy nagy láncos köpést.

-- Rég szolgál itten?

-- Nem olyan rég.

-- Mégis mióta?

-- Három hónapja... Nincs rég az. -- Azzal kiköpött megint, majd lekászálódott a létráról, és várakozón nekidőlt a falnak, amíg Andrews végzett a szappanozással.

-- Én megvesznék itt három hónapig... Az első hetemet töltöm -- motyogta Andrews, amint ő is leereszkedett, s a létráját továbbállította.

Szótlanul hágtak fel mind a ketten.

-- Hogy került a hadtáphoz?

-- A tüdőm kivan.

-- Miért nem szerelik le?

-- Az is meglesz.

Némán dolgoztak egy hosszú sort. Andrews jobb kézről kezdte, és bal fele haladt lefelé a szappanozással, majd leszállt, odábbította a létrát, és nekilátott a következőnek. Olykor az ablak közepén kezdte, hogy a változatosság meglegyen. Munka közben ütemesség fészkelődön agya gombócába, és lassan puhította, bomlasztotta. A nagy sivó unalmat dobolta, az újoncok vigyázzát-pihenjét a gyakorlótereken, az egyszerre roppanó lépést, a szakaszok futásának

18

porfellegét. A dobolás megtöltötte minden ízét, az ablakmosáson cserzett kezét, a menetelésben megolvadt lábát, amelyet most épp olyan formába öntenek, mint a milliom többi lábat. Összeszokott a dobolással, és zenét szerkesztett hozzá. Azt is elkÉipzflite, hogyan imbolyogna a dallamátjátszva valami hatalmas zenekar. Szívverése hozzáigazodott. Megdolgozza, hogy készen legyen, s lejegyezhesse, akkor már játszhatjuk, pezsdíthetik vele ezrek vérét.

Aj dallam hajszolta az unalmas délutánt. Mászta a létrát, kente szappanos rongyával az ablakokat. Egy tökéletlen fordulatot is rátett a dallam hátára, hadd vigye: „Arbeit und Rhythmus." Ezt hajtogatta. „Arbeit und Rhythmus." Később megpróbálta elhessenteni, hogy a poros unalom dobolására hangolt dallamot, az érző testek szakaszos mozgásának zenéjét, az ólomkatona-öntés zenéjét ki ne szorítsa emlékezetéből. A fordulat mégis garázdán követelőzött, elölt minden egyebet, szikkasztotta az agyát. „Arbeit und Rhythmus."

Egyszerre felnyeritett. Hiszen ez németül van! Most készítik, hogy olyanokat mészároljon, akik így beszélnek! Aki ilyet mond, azt meg kell ölnie. Meg kell ölniük, aki ezen a nyelven megszólal, neki és mindazoknak, akiknek lábát egyenlőre öntik a gyakorlótéri dobogásban.

m

Vasárnap délelőtt volt. Tizedesük, a karikalábú olasz, aki hiába élt kincstári koszton, így is csak fokhagysaabfeHvezte, kék kezeslábasba öltözött három katonát vezényelt a szállások közti utcán, a levélsepregetésben.

-•!<•,•/

- Nem úgy pattanik, mint a hathetes hamuból a szikra! Félórán belül nyakunkon a szemle! -- hangoztatta.

A három katona rá se rántott, csak seperte a falevelet.

-- Persze maguk fütyülnek raja! Énrólam szedik le a keresztvizet, nem magukról! Szaporán, szaporán. Hallja, maga! Kapkodja csak föl azokat a rohadt csikkeket!

Andrews elhúzta a száját, de szedni kezdte az elsárgult csöpp kis cigarettavégeket. Amint hajladozott, a mellette dolgozó bogárszemű legénnyel akadt össze a tekintete. Düh gyűrűzött a legény bogárszeme körül, és kiütközött kamaszos képe pirosságán is.

-- Nem azért jöttem ide, hogy ilyen hájgombóc digó pattogtasson! -- motyogta.

-- Egykutya, ki pattogtat, ha egyszer pattognod kell mondta rá Andrews.

-- Hát te honnan keveredel ide, pajtás?

-- Én? Én New Yorkból. Amúgy a szüleim virginiaiak -- felelte Andrews.

-- Én Indianából jövök, a tornádó államából... No, tegyünk úgy, mintha tennénk valamit, mert jön a zsírgombóc mifelénk.

-- Ne szemen szedegessék! Arra a söprű! -- dörrent rájuk a tizedes.

Andrews meg az indianai fogta a seprőt meg a lapátot, és sepregette fel az elrágott bagót, az elrágott szivarcsutakot, a málló cigarettavéget.

20

-- Hogy hívnak? Én Chrisfield vagyok. Chrisnek szólítanak mindenfele.

-- Az én nevem Andrews. John Andrews.

-- Apám énnekem felfogadott egy Andy nevezetű bérest, de szegény eldobta a kanalat tavaly nyáron. Mit mondasz, mikorára. jutunk mink át a tengeren?

w/Haufcdraat tudnám! '. -'Pedig-nem bánnék ott jobban szétnézni.

-- Nem-e?

-- Miért, te tán nem néznél szét?

-- De még mennyire!

-- Most meg mit állanak, mint akik dolgukat jól végezték? Döntsék már bele a szemetesvödörbe! Egykettő! -- vezényelt a tizedes. Fontoskodón topogott karikalábán, majd olykor elnézett a szállások iránt, úgy morgott: -- A szép szerelmit ... Mindjárt jönnek... Meg nem ússzuk szárazon.

Az arca egyszer csak megfagyott, s a keze a kalapja karimájához ugrott. Tiszti csoport viharzott be mellette a legközelebbi szállásra.

John Andrews éppen a szemetesvödröket ürítette, és fordult volna be a szállásuk hátsó ajtaján.

-Vigyázz! -- csattant a kiáltás a túlfélről. Andrews, amennyire lehetséges volt, megcövekelte a nyakát s a lábát.

A szállás csendjében csak a tisztek sarka koppant.

Andrews közvetlen közelében verteién arc, gödrös szem, szegletes, súlyos áll bukkant fel. Ahogy felbukkant s megállapodott, Andrews azt is megfigyelte, hogy az ádámcsutkája táján felejtett vörös borosta alatt új a rangjelzés.

-- Ki ez az alak, őrmester úr? -- kérdezte a verteién arc.

-- Nem tudom, tisztelettel. Újonc. Ki ez az ember, Valori tizedes?

-- Andrews közlegény, őrmester úr -- válaszolta vinnyogó alázattal az olasz.

A tiszt Andrewshoz fordult, és kurtára fogott szóval kérdezte: -- Mióta szolgál?

21

-- Jelentem, egy hete.

-- Nem tudja még, hogy szombatonként kilencre tisztán, megborotválkozva várja a szemlét?

-- A körletet takarítottam.

,>n t, h,--"

- És hogy megtanulja, hogy nem szól .vissza; ha tiszt beszél magához... -- A tiszt beszéde lassult, s a szeme sarkából feljebbvalóját leste. Majd amikor azt látta, hbg^az-iofrnagy homloka ráncolódik, fordított a szón. -- Ha még egyszer így látom, meg lesz fenyítve... Vigyázzban állunk! -- szólt'át a szállás túlsó végébe, ahol valaki moccant. A teljessé vált csendben ismét csak a tisztek sarka koppanása hallatszott, ahogy szemléjüket folytatták.

-- Halljuk, fiúk, együtt hogy szól! -- kurjantotta a K.LE. embere, és széttárta karját a mozivászon előtt. Zongorakalimpálás kezdődött, s a teremre való katona teli torokkal bőgte:

Csá-szár! Ront rád a had! Rá! Rá! Lesz hadd-el-hadd!

A falak hajladoztak.

A K.I.E. emberének arcán bohókás fintor jelent meg.

-- Valamelyiktek megtréfálta a Keresztény Ifjak Egyesületét, és azt lopta bele, hogy „Siserahad Itthon marad!" Ugye, fiúk, egy nem maradna itthon közületek?

Lanyha nevetgélés volt rá a válasz.

-- Akkor halljuk, fiúk -- buzdította őket a K.I.E. embere.

-- Mindent bele a haddelhaddba! Halljuk, hadd szóljon! A film peregni kezdett. John Andrews loppal körülnézett.

Szomszédja, az indianai gyerek rámeredt a vászonra. Csupa cserzett arcot, kurtára nyírt fejet látott, a derengésből mind a vászonnak szegült. Némelyik szempár visszfényét csillantotta a vásznon táncoló fénynek. Majd nevetés, majd szörnyülködés sepert végig a sorokon. Annyira eggyé váltak,

22

hogy óriás pihegő testének tetszettek időnként. Ezt remélte, gondolta el, amikor katonának állt. Ebben az érzésben keresett mentsvárat a lihegve követelőző világ elől. Torkig volt a lázadozással, a töprengéssel, a zászlaját fennen lobogtató egyéniséggel, így a jó. Hadd ernyedjen el. A zene vak vágya is hadd enyésszen. Hadd alázkodjék a közös szolgaság fertőjéig. Reggeli dühe duzzogóba vonult, de a tiszt hangja egyre piszkálta: „Ki ez az alak, őrmester?" Emlékezett a tiszt tekintetére, hogy az arcába úgy meredt bele, mintha bútordarabon vizsgálta volna a légypiszkot.

-- Bitang jó film, mi? -- fordult hozzá Chrisfield, és mosolygása elseperte a düh felhőjét az együttérzés nagy pillanatáról.

-- Hát még ami következik! Én már láttam odahaza Friscóban -- jegyezte meg Andrews másik szomszédja. -- Pajtás, meg is gyűlölöd a fritzeket!

A zongorista csilingelő futamokat gurítgatott a szünetben.

Az indianai gyerek átkarolta John Andrews nyakát, majd áthajolt előtte, s úgy tudakolta a szomszédjától:

-- Friscói vagy-e?

-- Az hát.

-- Nem furi? Te a nyugati partról kerülsz ide, ez a gyerek New Yorkból, én meg a kettő közül, Indianából.

-- Melyik században szolgálsz?

-- Még egyikben se. Minket ezzel a gyerekkel a hadtápban aszalnak.

-- Kutyasor... Engemet Fusellinek hívnak.

-- Engemet Chrisfieldnek.

-- Engem meg Andrewsnak.

-- Mikorára kerülünk ki a potyoló alól?

-- Nemtom. Van, aki azt mondja, három hét, más, hogy hat hónap... Te, meglehet, ti is a mi századunkba kerültök. Tegnap kiszórtak egy csomót, és a tizedes azt mondja, bundásokkal töltik fel a századot.

23

-- Nem az számos, hanem hogy a vízen onnét legyünk.

-- Csoda lehet az odaát -- mélázott Fuselli. -- Akár a festett kép. A nép díszbe jár... Nekem az egyik bácsikám mesélte, amelyik Torino mellett lakott.

-- Az meg more?

-- Tudja fene. Elég az eléghez, hogy a bácsikám még olasz volt.

-- Aztán mennyi időbe telik az átkelés?

-- Egy hét vagy kettő -- vélekedett Andrews.

-- Nem kicsiség! -- De addigra újból pergett a film. Csúcsos sisakos katonák vonultak be kutya vonta tejeskordékkal, paraszti viseletű öregasszonyokkal nyüzsgő belga városokba. A német lobogót fütty és miákolás kísérte mindenütt. Majd német katonák vonultak a nézőtér felé, és döfölték le jobbra-balra a lobogó gatyás holland parasztot, keményített főkötős parasztasszonyt. A Keresztény Ifjak Egyesületének fülledt barakkjában izgulok dühödött kiáltozással kísérték a cselekményt. Andrews úgy érezte, hogy valahányuk gyomrából vak gyűlölet kászálódik elő, s elragadja őket, akár a vad csorda rohanása. Rémület szállta meg. Mintha vaskezek markolták volna a torkát. Körülpillantott. Meredten bámulták a vásznat valahányan, és a homlokukon izzadság csillant.

Amint a moziból kifelé áradtak, Andrews hallotta, hogy az egyik katona így szól a másikhoz: -- Életemben még meg nem erőszakoltam nőt, de az is meglesz. Nagy erőszakos nemi köszörülést rendezek Németországban.

-- Én is meggyűlöltem őket -- válaszolta a másik --, valahányukat, férfit, nőt, gyereket, még az írmagjukat is! Mert vagy barom nép, vagy a hatalom az istene, hogy ilyen hadurak vezényelhetik.

-- Én a legszívesebben elfognék egy német tisztet, fényesre subickoltatnám vele a bakancsomat, aztán lepuffantanám -- magyarázta Chris Andrewsnak, amint a szállásuk felé igyekeztek.

24

-- Megtennéd?

-- Meg ám! Még szívesebben lepuffantanék valakit, akit jobban megismertem -- tüzeskedett neki Chris. -- De meg is teszem, ha nem hagy békémet.

-- Ki az, te?

-- Az a tahó Anderson, amelyiket tegnap őrvezetővé léptették elő. Azt hiszi, attól, hogy feléjük több eső esett, már engemet bizgethet.

Andrews jól belenézett az indianai gyerek arcába. Idegen volt neki az efféle fogadkozás. Indulatos embernek vélte magát is, de odáig még nem jutott, hogy a más vérére áhítson.

-- Csakugyan végeznél vele?

-- Nem ezen helyt. De már nagyon gyűlik a rovásán. Tegnap nekiszögeztem a bökőt. Nem voltál ottan. Nem szimatoltál puskaport a levegőben tegnap a gyakorlaton?

-- De... Mégis mennyi idős vagy te, Chris?

-- Húsz. Tőlem idősebb vagy, igaz-e?

-- Én huszonkettő vagyok.

Hátukkal megtámasztották a szállás oldalát, úgy bámultak fel a csillagos égre.

-- Mit mondasz, odaátról is ilyenek lehetnek a csillagok?

-- Alighanem -- nevetett Andrews. -- Bár én se nézegettem onnanfelől.

-- Nem sok iskolát jártam -- fűzte tovább a szót Chris. -- Amit jártam, az se sokat ért. Ki is maradtam tizenkét éves koromban. Az öreg is tintázott igen, hát a család engemet fogadott be a gazdaságba.

-- Mit termesztenek arra tifelétek?

-- Tengerit legjobban. Aztán rozsot meg dohányt. Meg állatokkal foglalkozunk... Hanem azt akartam neked elmondani, hogyan egyszer majdnem a kezemben maradt valaki.

-- Meséld el.

-- Én is be voltam csudálkozva szépen, nem mondom. Kegyetlen rossz suttyó gyerekek verődtünk ott össze Tallyville körül, másért se dolgoztunk, csak amit megittunk, aztán ad-

25

tünk a citerának. Csak az ulti meg a whisky. No, ez tengeritöréskor történt. No, én nem tudom, min akasztottuk össze a bajuszt, csak annyit tudok, hogy akivel összeakasztottam, az másképp jó cimborám volt énnekem. Egyszer csak fogja, nekigyürkőzik, és becsap az állam alá. Nem is tudom, szóltam-e erre, nem-e, hanem arra emlékszek, hogy a hántolókést kaptam, s azzal fogtam neki metélgetni őkelmét. A szúrása az ilyennek halálos, azért négyen fogtak le engemet, hogy a kezemből kicsavarják. Hanem afelől nem tehettek, hogy a mellét meg nejelöljem neki! Pedig a lábamon alig álltam. Mire hazakeveredtem, anyám nem ismert rám. Ing alig maradt rajtam, az öltő ruhám itt lifegett, ott lefegett, mert azon éjjel az árok volt a szállásom, és a hajam is sártól volt lustos... Azóta énnekem nem csúszik az ital.

-- Egyszóval igyekeznél át a vízen, akárcsak én -- fűzte hozzá Andrews hosszas tűnődés után.

-- De az úton én ezt az Andersent a tengerbe mártom, ha egy hajóra kerülünk -- ígérte Chrisfield nevetve, majd hozzátette : -- Az nem lett volna jó, ha azt a másikat kivégzem a világból. Nem is volt nekem szándékom.

-- A hegedülést megfizetik -- vélekedett valamelyik.

-- Defenét -- mondta rá a téveteg beszédű, lajtorja alak. Térdére könyökölt, úgy ült, s arcát a két tenyerébe temette.

-- Éppen a betevője megvan az embernek, nem több.

A szállás végébe gyűltek néhányan. Köztük s az őrmester ajtóban álló kis asztalkája közt vaságyak hosszú sorai húzódtak. Némelyiken aludtak már, más mellett vetkeztek, nyújtóztak az itt-ott hunyorgó villanykörték fényénél.

-- Tégedet leszerelnek, nem?- kérdezte egy zamatos ír beszédű, csaposra vallóan kedélyes, gorillaarcú alak.

-- Le, Flannagan, le -- hagyta rá a lajtorja mélabúsan.

-- Elég rosszul jársz -- jegyezte meg valamelyik.

-- Rosszul bizony, pajtás -- hagyta meg annak is a lajtorja,

26

s a mélyen ülő szemét megjártatta a társaságon. -- Odahaza megkeresném a negyven dollárt hetente, itt meg hetet kapok s még a rossz szót hozzája.

-- Inkább azzal járod meg, hogy leszerelnek.

-- Hogy nem küzdhetsz a demokráciáért -- visszhangozta valamelyik.

-- Én is jobban kelnék át a vízen, hogy a fritzek szeme közé nézzek -- mondta Flannagan, aki a nyívó londoni utcanyelvet ír zamatba foglalta.

-- Át a vízen? -- kapta fel a szót a lajtorja. -- Ha én a tengeren túl tanulhattam volna még jó időben, Kubeliknél többet keresnék. Énbennem nagy hegedűs veszett el.

-- Hát miért nem tanulsz? -- kérdezte Andrews, aki Fusellivel és Chrisszel a karéj szélén állt.

-- Nézz rám... A gümőkór kikönyököl a képemen -- világosította meg a lajtorja.

-- Felőlem, ha a hajón volnék, már későn volna -- jelentette ki Flannagan.

-- Fura lesz, hogy nem értjük, mit beszél a nép. Nem az anyósok mondják, hogy „randa vő", hanem a lányok.

-- Majd mutogatunk nekiek -- bizakodott Flannagan. -- Az írt el nem adják sehol a világon. A fritzekkel meg amúgy sincs mit szólani. Én azt mondom, ha ott leszünk egyszer, kocsmát nyitok nekiek. Mit szóltok hozzá?

A társaság nagyot nevetett.

-- Miért? ír kocsmát nyitok Berlinben, odajár majd O'Casey meg O'Ryan meg O'Reilly meg O'Flarrety, de még betér az angol király is, és istenúgyse fizet a német császárnak egy féldecit.

-- A császárt addigra már távírópóznán himbálja a szél. Rá ne legyen gondod, Flannagan.

-- Elébb a lelkét ki kellne kínozni, mint a feketéket lenn délen.

Kinn a gyakorlótéren takarodót fújt a kürtös. A társaság némán szétszéledt a vaságyak közt.

27

John Andrews kényelmesen megfészkelődött a pokróca alatt, és örült, hogy egy sort gondolkodhat, amíg elalszik. Rá is szorult, úgy érezte, nehogy élete fonalát elveszítse, inkább felvehesse megint, ahol elejtette, ha megéri. De a halál fölött elsiklott. Nem érdekes. Fütyülünk rá. Hanem egyszer zongorázna és zenét szerezne megint, azért nem szabad megrekednie a kincstári akaratlanság kátyújában. Pátyolgatnia kell az akaratát.

De most nem efelől gondolkodna. Mert magát, azt megunta. Magáról el kell felejtkeznie. Első főiskolás éve óta másról se gondolkodik, egyébről se beszél, mint magáról. Legalább itt a kátyúban, a szolgaélet legalján felejthet, és nekifoghat szőni új értelmet az életének a komázás és fitymálás valóságos bordájában. Fitymálás -- erre van a legnagyobb szüksége. Hajmeresztőén vad világba csöppent. Egy héttel előbb még úgy zajlott az élete, mintha regényben olvasta volna, vagy a dohánytőzsde kirakatában nézegette volna képeslapokon. Más-e a világ azóta? Vagy ő halt meg, csak nem eszmélt, és a hiábavalóság más poklában született újjá?

Gyermekkorát romladozó úrilakban töltötte vén tölgyek és gesztenyefák alján. A gyepes kerékvágást előtte csézák és ökrös szekerek ritkán rontották el. Elvadult kertjük álmait élte, a hosszas virginiai délutánokat áfonyacserjék tövén heverészvén el, s amíg a festőlegyek álmosan dönögtek a napsütésben, ő azon jártatta az eszét, milyen világba nő majd bele. Sokféle életet eltervezett. Hadvezérét, világhódító Caesarét, hogy majd a végén nagy márványteremben fekszik vértócsában, vándor hegedősét, kalandjainak csavargó füzérét... A nagy muzsikus életét is befoglalta lehetőségei közé, hogy majd ül a zongoránál, mint Chopin a metszeten, zokogó szépségek koszorújában. Csak a szolgaság nem szerepelt álmai műsorán. Fajtája úr volt évszázadokig. Márpedig a világ különféle szolgaságok igájában nyög, állapította meg.

A hátán hevert és gondolkodott, mikor már mindenütt szuszogtak, horkoltak körülötte az elsötétült szálláson. Ré-

28

mulct tartotta ébren. Egy hét nem kellett, és színekkel-összhangokkal teljes regényvilága összeomlott, pedig átvészelte az iskolát, a New York-i kenyérharc tülekedését. Teljes ürességben tapogatózott. Holott akármilyen szamárság okoskodott --, az emberek többségének, a piramis aljának mindig effajta élet jutott.

Majd új barátait, Fusellit meg Chrisfieldet forgatta a fejében, meg a lehetetlen kis Eisensteint. Mintha hazataláltak volna mind. Szabadságuk vesztét éppen nem fájlalták. Igaz, a másik világ csillogásából is alig jutott nekik. Harcias gyűlöletükben viszont ő nem osztozhat. Emlékezett, milyen lelkesen fújták a K.I.E. emberének vezényletével:

Csá-szár! Ront rád a had! Rá! Rá! Lesz hadd-el-hadd!

Majd a csikkszedés jutott az eszébe Chrisfielddel, majd a léptek rop-rop-ropogása a gyakorlótéren. Lehet-e efféle képek közt kapcsolat? Vagy ez is, az is agyrém? Akik itt körülötte hevernek, és mindenféle környezetből érkeztek, azoknak ilyen képekben kell egyesülniük? Vajon ők miről álmodnak? Álmodtak-e kamaszkorukban? Vagy erre készülnek már nemzedékek óta?

Odaképzelte magát az áfonyacserjék aljára egy zizegő meleg nyári délutánon, amint bíbor virágszirmok lassú hullását figyeli -- majd ismét itt volt meleg pokrócába vackolódottan az alvók között, és inai belesajdultak a vágyba, hogy kironthasson a friss levegőre zabolátlanul. Végül sötétség borult az elméjére.

Kürtszóra riadt. -- Feltámadás! -- rivallt az alvókra a törzsőrmester. Megint egy nap.

29

IV

A csillagok még javában ragyogtak, amikor Fuselli álomszesztől bódultán kibotorkált a szállásról. Úgy rezegtek a csillagok, akár az ezüst kocsonya az ég abroszán, s őbenne is izgalom rezgett.

-- Melyik tudja, honnan gyullad a villany? -- tudakolta az őrmester vidáman. -- Nocsak. Megvan. -- A szállás ajtaja fölött kigyulladt a villanykörte, és kenderbajszú, kerekded, jó kedélyű tiszthelyettest világított meg. Százada máris köpenyesen-sapkásan gyülekezett körülötte, majd hátizsákjukat a térdüknek döntve, várakozó álláspontra helyezkedtek.

-- Hát lássuk. Sorakozó.

Fusellin kíváncsi szemek jártak, amint a sorba verődött. Előző este osztották ebbe a századba.

-- Vi-gyázz! -- kiáltotta a törzsőrmester, s a század tetszéssel figyelte, amint huncutul összevonja szemöldökét, úgy tekint a listájára.

-- „Jelen !"-nel válaszoljon, akit szólítok. Allan, B. C.

-- Helyben! -- hangzott a válasz a sor végéről.

-- Anspach. -Jelen!

Közben már hallották, hogy a többi szállás előtt is olvassák a névsort. Messzebb ujjongás támadt.

-- Már nem árulok el titkot, fiúk, ha elmondom -- ragasztotta hozzá a törzsőrmester az utolsó névhez a mondókáját tudósán --, hogy indulunk a tengeren túlra.

Örömrivalgás volt rá a válasz.

-- Csönd! Még meghallanak a fritzek!

A század nevetett. Az őrmester arcára széles mosolygás telepedett.

30

-- Rendes főnököt fogtatok ki -- súgta Fuselli a szomszédjának.

-- Arany ember -- súgta vissza a szomszéd rajongón. -- Ez a század, így, ahogy van, megéri a pénzét.

-- Hajjaj -- tódította a másik szomszéd. -- A tizedesünk a Vörösingesek tartalékjában játszik.

A villanykörte fénykörében egyszer csak megjelent a század hadnagya. Rózsaszín képű gyerek volt, a lába szára harangozott vadonatúj viharkabátjában.

-- Semmi hiba, őrmester úr? Semmi hiba? -- tudakolta többször is, s állt egyik lábáról a másikra.

-- Vonatra készen, jelentem -- vágta rá az őrmester jókedvűen.

-- Helyes. Egy perc, és hozom az indulási parancsot.

Fuselli fülét szokatlan izgalom pattogtatta. „Vonatra készen", „indulási parancs" már szakszerűen hangzik. Megfordult a fejében, milyen is lesz majd a tűzkeresztség. Filmek emlékét pergette.

-- De örülök, pajtás, hogy ezt a lepratanyát végre itthagyjuk -- lelkendezett a szomszédjának.

-- Csak nehogy leprább lepratanya legyen a vége -- intette a törzsőrmester, amint ruganyos léptekkel elsétált mellette.

Nevettek.

-- Őrmesterek gyöngye -- súgta a szomszédja Fusellinek. -- Ennek több az esze, mint az esküdt sapkájának.

-- Nem bánom, oszolj -- mondta végül a törzsőrmester --, de ha valaki elbódorog, átteszem a körlettisztítókhoz, amíg... álmában visszájára nem hámozza a krumplit.

A század erre is nevetett. Fuselli kedvetlenül figyelte, hogy az a nagyhangú, szálas legény, akit először szólítottak, nem nevet, hanem dühösen kiköp.

„Nincs jó társaság ünneprontó nélkül" -- gondolta el.

Derengett. Fuselli lába elfásult a hosszas álldigálásban. A szállások során végig bomlott sorban várakoztak a katonák.

31

Ragyogó, felhőtlen nap ígérkezett. A szállások bádoghéján verebek csiripeltek.

-- A fene ott egye, tán ma el se indulunk.

-- Nem-e tán? -- ingerkedett valamelyik.

-- Nem ám, mert katonáéknál éjjeli az indulás.

-- Nem-e tán!

-- Jön már a törzsünk!

Mindenik arra nyújtogatta a nyakát, amerről a törzsőrmestert várta.

Titokzatos képpel állított közéjük. -- Sodorjátok fel a köpenyeteket, aztán elő a csajkával.

Az első napsugarak megcsillantak a zörgő csajkákon. Zárt rendben meneteltek az étkezdéig, vitték a málnájukat is, majd megfordultak, s tovább várakoztak.

Ingerültek, nyűgösek voltak már mind. Fuselli azon tűnődött, merre lehetnek barátai a másik századból. Jó gyerekek, állapította meg, Chris is, meg az a tanult fiú is, Andrews. Kár, hogy nem maradhattak együtt.

A nap már tizenhárom ágra sütött. A katonák egymás után surrantak be a szállásra, és végigdőltek puszta vaságyukon.

-- Mibe fogadsz, hogy egy hétig is itt ragadunk még?

-- kérdezte valamelyik.

Délben sorakoztak, és leverten, kutyafuttában költötték el az ebédet. Amint Fuselli a két koszos körmével csajkáján dobolva kifordult az étkezdéből, a tizedes odaszólt neki:

-- Kimosd ám a csajkát, öcsém. A málhánkat alighanem végigvizsgálják.

Vékonydongájú, pergamen arcú legényke volt a tizedes, s a szája csőrösen járt, akár a gyerekek papír sótartója.

-- Meglesz, tizedes úr -- válaszolta Fuselli derűsen. Jó fiúnak akart látszani. „Nekem is azt válaszolják hamarosan, hogy »meglesz, tizedes úr!«" -- gondolta el. Majd másvalami jutott az eszébe, de mindjárt el is hessentette a gondolatát. A tizedes gyenge legénynek látszott. Nem húzza sokáig a

32

tengeren túl. S szinte látta Mabe levele címzését: Dán Fuselli tizedes úrnak, T. T. 5. L. H.

Esteledett már, amikor a hadnagy kipirult arccal és szétálló viharkabátjában megjelent.

-- Gyerünk, őrmester úr! Sorakoztasson! -- mondta elfúlóan.

A szállások mentén mindenütt rendbe verődtek a katonák. Menetoszlopok kanyarodtak el mellettük, majd megálltak málnástól. Takarodó szólt a rőt alkonyaiban.

Fuselli fejében egymást kergették a gondolatok. A kürt és a „Csillagos lobogó"-t játszó zenekar hangjai álmodozását festették alá, hogy majd odaát mi lesz. Vásártéren volt, és öregemberek meg parasztruhás asszonyok nyüzsögtek körülötte, mint a „Virágzik az alma Normandiában" kezdetű dalban. Majd csúcsos tűzoltósisakos, marcona alakok rohanták meg a tömeget, akár a moziban a Ku-Klux-Klan. Ugráltak le a lovukról, és nagy handabanda közepette gyújtogatták a házakat, hasogatták kettébe a csecsemőket. A fritzek rohama. Majd csillagos lobogók szálltak a szélben, és megszólalt a zenekar. Jönnek a jenkik. Mozi-zivataros erőltetett menet következett a vásznon át. A kiáltozás még a képet is elhomályosította. „Pedig az ágyúk nagy zajjal lehetnek" -- fűzte hozzá az álomhoz.

-- Vi-gyázz!

-- Század! In-dulj!

A szállások tájéka lábra kelt. Indultak mindenünnen. Amint a kapun kifordultak, Fuselli meglátta Christ, amint a nyakába borul Andrewsnak. Majd őneki integettek mind a ketten. Fuselli vigyorgón düllesztette a mellét. Bundások ezek még, hiába. Ő jut át elsőnek a tengeren.

Málnájának szíja húzta a vállát, s a lábát annyira elnehezítette, mintha ólmot hurcolt volna. Az izzadság megindult kurtára nyírt hajából, a tengeren túli hadsereg sapkája alól, elöntötte a szemét, és legördült az orrcimpáján. A léptek ropogásán át zavaros éljenzés hallatszott a járdáról. Előtte tar-

33

kok s himbálózó málhák kisebbedő rendje, utcahosszat. Feje fölött az ablakokból zászlókat lebegtettek. De néznie nem lehetett, mert a málha súlya és a menetoszlopnak szembevilágító alkonyat arra késztette, hogy leszegje a fejét. Az előtte haladó lábszárvédőket és málhaszíjakat láthatta csak. Bele akart volna ragadni az öntött útba azon helyt. Szerelések csörgése, lábak ropogása fogta körül. Elöntötte az izzadság, s a század izzadságának gőzét szimatolta a levegőben. Lassan megszűnt körülötte a világ, válla, dereka, láoá" csak a málhát vonszolta, és a lépések roppantak az úton előtte, utána, mellette, ropp-ropp-ropp.

A vonat megtelt izzadságba avatott új egyenruhák szagával és olcsó cigaretták füstjével. Fuselli fölhorkant. Bill Grey vállán aludt el. Napvilág köszöntötte. A vonat kietlen külváros váltóin kattogott, kormos tárházak és teherkocsik végtelen sora közt, majd túl mindezeken barna lápvilág és palaszürke víz tünedezett elő.

-- Hűha! Ez már az Atlanti-óceán lesz! -- kurjantotta Fuselli izgatottan.

-- Nem láttad még? A Perth torkolata -- vetette oda Bili Grey megvetően.

-- Hogy láttam volna! Én a túlsó partról jövök! Fejüket kiszorították az ablakon, hogy az arcuk is összeért.

-- Nini! Pipik! -- lelkendezett Bill Grey. A vonat zökkenve megállt. Két vörös hajú csetres lány állt a pálya mellett, és integetett.

-- Adjatok egy csókot! -- rivallt rájuk Bill Grey.

-- Miért ne! -- szólt vissza az egyik lány. -- Katonáinknak mindent a világon!

Azzal lábujjhegyre emelkedett, Grey meg kihajolt, annyira, hogy a csókra csücsörített szája éppen elérte a lány homlokát.

34

Fusellit elöntötte a vágyakozás.

-- Akaszkodjatok a^ derékszíjamba! Majd én adok nekik! Messzi kihajlott, megragadta a lány szeplős vállát, megemelte, és vadul szájon csókolta.

-- Erisszél! Erisszél! -- sivalkodott a lány. A többi ablakon hajráztak a katonák.

Fuselli még egyszer megcsókolta, úgy engedte csak el.

-- Goromba,pokróc! -- siránkozott a lány.

,A masjik:ablakból kikiáltottak: -- Megyek, megmondom a mamádnak! -- Kitört a nevetés. A szerelvény meglódult. Fuselli büszkén nézett körül. Mabe képe ötlött fel benne a két és fél kiló cukorkával.

-- Egy kis etyepetyétől nem dől össze a világ -- mondta ki fennhangon.

-- Franciaországban vár a java! Űzzük a madmazellákat, mi, öcskös?- fogadkozott Bill Grey, és Fuselli térdére csapott.

Kiti-Kata-Katika, Patikaszert Nem kínál rád Piti-buta-patika! Aki kínál, Az is kinn áll Kipi-kupi-kapuba!

Rágyújtott a nótára a teljes szakasz, ahogy a kerekek kattogása gyorsult. Fuselli elégedetten tekintett málnájukon terpeszkedő katonapajtásaira.

-- Hiába, szép élet a katonaélet -- mondta Bili Greynek. -- Azt teszed, amire kedved csücsörödik.

-- Ez lesz a behajózótábor -- magyarázta az őrmester, amint a század elfoglalta az elhagyotthoz megszólalásig hasonló szállását --, csak azt ne kérdezzétek, hol a jóistenben hajóz-

35

nak be minket. -- Aztán mosolygást erőltetett, és panaszosán kiadta: -- Sorakozó vacsorához!

A körletükben sötét volt, akár az üst fenekén. A távoli villanykörték vöröslőn hunyorogtak. Fuselli majd kinézte a szemét, mert azt hitte, a tábor végén megláthatja a rakodópartot meg az árbocokat. Rosszul világított étkezőbe vonultak, ahol hosszú lére eresztett pörköltet löttyentettek a csajkájukba. Az ételmérés mögött a tisztesek, a kedélyes törzsőrmester meg a lelkészforma szakszerű őrmester, meg a Vörösingesek tartalék játékosa, a pergamen képű tizedes ette a marhaszeletet. Sült hús kellemes illata terjengett az étkezőben, és a vékony, fagyos pörköltjükhöz sehogyan sem illett.

Fuselli irigyen tekingetett a konyha iránt, és fente a fogát arra a napra, amikor majd tisztessé nevezik ki őt is. „Igyekeznem kell" -- intette magát szép szóval. Majd a tengeren túl, a tűzvonalban, ott tudják meg majd, ki lakik őbenne -- s már látta is, amint hősiesen cipeli hátra sebesült kapitányát a kötözőbe, miközben borzas pofaszakállú, tűzoltósisakos alakok ütik bottal a nyomát.

Gitár pendült váratlanul.

-- Valamelyik érti a muzsikát -jegyezte meg Bill Grey, amint zsebre tett kézzel battyogott Fuselli mellett.

Az egyik szállás ajtónyílásában látták, hogy a katonák két feketét ülnek körbe. Fekete arcuk és fekete mellük a halovány fényben ragyogott, akár az agát. -- Halljunk még valamit, Charley! -- biztatták az egyiket.

Adol-e rögvest vagy váratol?

-- vágott bele Charley, a másik meg hanyagul pönögetett hozzá.

-- Inkább a „Titanic"-et!

A gitár szaggatott egy percig, majd a fekete fejhangon szólt bele:

, ,

A Tengerbíró Titanic Halljuk, hogy jár -

A gitár egyre szaggatott. A fekete hangjának feszültsége átragadt a katonákra. Lélegzetüket visszafojtva hallgatták:

,_... j ;; •' "iiííi: {.Félakad a fagyos jégen, _: i •, i • j f. j i Felakad a fagyos jégen, ') / !i'„f^r; •(•••- 5 aztán hogy jár -

A fekete hízelgőén búgott, s a gitár bizalmasan verte alá az ütközőkkel tele ütemet. Versről versre fennebb szárnyalt és erősödött a szaggató zene.

Víz fakad a léken,

Víz fakad a léken,

így jár!

Ember, asszony, púja,

Ember, asszony, púja,

Ki jégen,

Ki vizén, porcolány-kéken,

Ki vízen, porcolány-kéken,

De fújja:

,Jsten országa nyitva áll!"

Jsten országa nyitva áll!"

Nyitva ám.

A gitár a dicséretet is beleszőtte. A fekete hangszálai feszültek, éneke szinte zokogott.

A Fuselli mellett álló katona gondosan célzott, és beleköpött a mozdulatlan katonák köre közepén álló fűrészporos ládába.

A gitár ismét szaggatni kezdte, szinte csúfolódón. A fekete fülbemászón duruzsolta:

37

Mert ahogy nyílt, el is nyelte, Ahogy nyílt, el is nyelte, El ám!

Még a végére sem jutott, kürt szólalt meg a távolban. A katonák szétszéledtek.

Fuselli meg Bill Grey némán ballagott vissza a szállásra.

-- Rohadt lehet a tengerbe fűlni -- állapkotta meg Bili Grey, amint a pokrócába csavarodott. -- Ha egy szaros tengeralattjáró véletlen...

-- Fütyülök raja -- vetette oda Fuselli helykén, de a sötétségben belemart a jeges rémület. Az is megfordult a fejében, hogy megszökik, vagy legalább beteget játszik, hogy lemaradhasson a hajóról.

Valahányat elnyelte, El ám!

A bőrén érezte, hogy süllyed a hideg vízben. „Ha az embert vízre teszik, s belefojtják, az a legrohadtabb" -- állapította meg, és szeretettel gondolt San Francisco meneteles utcáira, az öbölbéli napnyugtára és az Aranykapun át érkező hajókra. A nap fénye lassan kihunyt az emlékezetében, úgy aludt el.

A menetoszlop elfedte az utat, akár a terepszínű szőnyeg. Fuselli százada egy helyt topogva zúgolódott: -- Mi a francra várunk most meg? -- Bill Grey, Fuselli szomszédja kétrét görnyedt, hogy a málnája szíját eligazítsa a vállán. Dombháton álltak, s az útkereszten elláthattak a tábor szétterjedő szállásain és félszerein. Az épületek sorát itt-ott gyakorlótér szakította meg. Előttük az utolsó útkanyarban továbbkígyózott a menetoszlop, és mustársárga családi házak közt eltűnt a domb mögött.

38

Fuselli jókedvében volt. Az előző estén járt az esze, hogyan segített az őrmesternek a hideg élelem szétosztásában, hogyan hordta rekesz-szám a csomagolt kenyeret, s hogyan olvasta meg hibátlanul. Tettvágy töltötte el, hogy megmutathassa, mit tud. „Barátom -- gondolta el --, nekem beütött a háború! Lehettem volna öt esztendeig teddide-teddoda gyetek ''á Viteterf^fcég üzletében, hogy még a fizetésemet sem javítják. Itt'a hadseregben meg nekem áll a világ."

Mésszíleriti megmozdult a menetoszlop. Parancsok pattogtak a csípős reggeli levegőben. Fuselli szíve büszkén dobbánt. Büszke volt magára is, a századára is. Ilyen piszok jó gárda a teljes hadosztályban nem verődött össze több! Most a századon volt az indulás sora.

-- Század! In-dulj!

Belesiketültek a tulajdon léptük ropogásába. Por kélt az úton, s a menetoszlop benne tekergett, mint valami piszkos kukac.

Ismeretlen, csömörletes bűz csapta meg az orrukat.

-- Mi az istennek raknak ide le minket?

-- Tudja fene.

A hajófenék rémisztőnek tetsző vékjébe ereszkedtek lajtorján. Minden katona számozott kék lapot tartott a markában. Hodályforma derengő helyiségben állapodtak meg.

-- Hát ez lesz a fészkünk -- emelte meg a hangját a törzsőrmester. -- Reméljük, megbékélünk vele. -- Azzal eltűnt.

Fuselli körülnézett. Fenyőpalánkból ácsolt háromemeletes ágy alján üldögélt. A derengést vörös foltokkal tarkázták az itt-ott égő villanylámpák. Fehér fénnyel csak a lajtorjákat világították. Tipródás, málhahuppanás zaja hallatszott mindenfelől, s a katonák egyre ereszkedtek a lajtorján. Az ágysorok végén harsány tiszt ripakodott az embereire: -- Mozgás ! Mozgás! -- Fuselli csak ült a vackán, és riadtan, megalázottan figyelte a kavarodást. Hány napig lesznek ide beszo-

39

rítva? Dühre gerjedt. Emberrel bánni így nem lehet! Elvégre nem szénabála, hogy hömbölygessék, halmozzák!

-- Ha megtorpedóznak, nézhetünk az ujjunk közt -- jegyezte meg fennhangon.

-- A fedélzetre őrszemeket állítottak, hogy föl ne mehessünk -- tódította valamelyik.

-- Úgy terelnek, az isten tegye beléjük, akár a vágómarhát!

-- Többet nem is érsz, ágyútöltelék.

Ezt a felső ágyról mondta egy kis ember. Görcsbe rándult a verteién arca is, mintha inkább erőnek erejével magának tartotta volna a véleményét.

A többiek megvetően néztek rá.

-- A kis tetves Eisenstein -- mondta valamelyik.

-- Szorul a zabszem -- állapította meg Bill Grey jóakaratúan.

-- Hülyék -- motyogta Eisenstein, azzal befordult, és két kezébe temette az arcát.

-- Hát én nem tudom, mitől van ilyen büdös ideié -- tűnődött Fuselli.

Fuselli a hátán feküdt a fedélzeten, és tarkóját keresztbe font karjára támasztotta. Ha egyenest feltekintett, az ólomszínű árbocot látta, amint meszeli a galambszínű, ezüstszínű s a szegélyén sötétebb, majd a rojtján sárgás eget. Ha meg félrehajtotta a fejét, Bill Grey pápistaszínű nagy arcát látta, az állán a sertét, a balra húzó száját és a kihunyt cigarettavéget a szája sarkában. Túlnan is fejek, testek mindenütt, köpenyegben, mentőövvel. Amikor meg a tengerár billentett a fedélzeten, a zöld hullám görgését látta, a gőzhajójuk szürke-fehér oldalát, meg ahogy a feszes látóhatárt megtörik a hullámtarajok.

-- Háborog a belem, pajtás -- nyögte Bill Grey, azzal kivette a cigarettát a szája sarkából, és nézte elkeseredetten.

40

-- Megjárná, ha ez a bűz nem terjengene. Az étkezőre elég, ha rágondolok, kidobom a rókabőrt -- panaszolta Fuselli, közben az árboc hegyét figyelte, hogy tépi a felhőket.

-- Megint a hasatokat sajdítjátok? -- Sarlóképű barna ember kelt fel Fuselli túlsó szomszédságából. Busa szemöldökére rágöndörödött haja szinte eltakarta a homlokán gyülemlő ráncokat.

-- Söprés.

-- Nyavalygunk? -- érdeklődött a sarlóképű újból, és jóakaratúan összevonta a busa szemöldökét. -- Hanem azt megmondom, öcsém, hogy odahaza engemet ilyen szóval el nem zavarsz. Mert a hatlövetű, az mindig nálam.

-- Már rég kilőtted volna, amikor lezavarnak körlettakarításra -- jegyezte meg Fuselli kajánul.

-- Az étkezőben se jártam három napja. A magamfajta réti embernek olyan volna a víz másképp, akár a kacsának... De a fene érti, ezt a vizet én se állom.

-- A fene látott ilyen kókadt bandát! -- vidámodott neki Fuselli. -- Búval csinálták, valahány van. Bezzeg az én századom talpra esett, akár a macska. Ehhez mit szólsz, Meadville?

-- Persze, amelyik a járdát koptatta életében, és nem tudja, melyik a puska csöve, melyik a tusája, s még a söprűnyelet is hamarább megnyergelné, mint a lovat! Aztán terelik is, mint a birkát. -- Meadville lábra kapott, és billegő tehenész-járással átvergődött a hátsó fedélzeten hentergőkön a korlátig.

-- Én megmondom, mitől kavarog az ember gyomra -- kínálkozott egy orrhangú tanácsos.

Fuselli megfordult.

Eisenstein telepedett oda Meadville helyére.

-- Te megmondod, mi?

-- Az ilyen hajókat bűzzel bélelik, hogy megdolgozzák, akit hadba küldenek. Legyen belőle vadállat. Nem olvastad Tolsztojt?

-- Nem. Hanem azt ajánlom, hogy az ilyen beszédekkel vi-

41

gyázz. -- Fuselli bizalmasra fogta a hangját. -- Hallom, a Camp Merrittben egyet főbe is lőttek bomlasztásért.

-- Engem nem érdekel... Én halálra szánt ember vagyok -- vallotta Eisenstein.

-- Te nem hánykolódsz? Énnekem a gyomrom, mint a... Kiadtál rajta, Meadville?

-- Miért nem ott háborúznak, ahol lóra kaphat az emberfia?... Hé, az az én helyem!

-- Üres volt, azért telepedtem ide -- felelte Eisenstein, és morcosán leszegte a fejét.

-- Hármat számolok, addigra eltakarodol! -- harsogta Meadville, és megmutogatta a széles vállát.

-- Mivel erősebb vagy nálam -- válaszolta Eisenstein, és már szedte is a sátorfáját.

-- Öreg hiba, hogy a hatlövetűm nincs nálam -- böstörgött Meadville, amint a helyét visszafoglalta. -- Tudod-e, öcsém, hogy elkámpicsorodtam, amikor bedugtak szanitécnek? Mikor én tankásznak jelentkeztem? Életemben először nincs nálam hatlövetű. Pedig énvelem már a bölcsőmben velem rengették.

-- Mi a fene -- csodálkozott rá Fuselli.

Egyszer csak a törzsőrmester jelent meg köztük vöröslő képpel.

-- Hé, emberek -- suttogta --, gyerünk rendet tenni lenn a tanyán, mert nyakunkon a szemle. Eszik a kefét igen.

Valamennyien leereszkedtek a hajó bűzös gyomrába. Fény nem várta őket, csak a vöröses derengés. Alig jutottak el a vackukig, valaki elkiáltotta magát: -- Vigyázz!

Három tiszt sétált el mellettük. Peckes járásukat a hullámzás se háborította. Nyakuk előreszegült, ahogy az ágyakat fürkészték könyörtelenül. Akár a tyúkok, ha kukacot keresnek.

42

-- Hozza fel az egységnaplót a fülkémbe, Fuselli -- rendelkezett a törzsőrmester. -- A 213-asba, az alsó fedélzeten.

-- Meglesz, őrmester úr -- felelte Fuselli készségesen. Bámulta a törzsőrmestert, és szívesen szedett volna magára kedélyesen basás modorából.

Most járt először a fedélzeti folyosókon. Más világ volt itt, hiába. Vörös futószőnyegek mindenfelé, fehér festés és aranyozott párkányléc a falakon, ráérősen sétafikáló tisztek

-- az Aranykapun érkező nagy személyszállító hajók jutottak az eszébe, amilyenen Európába utazott volna, ha egyszer meggazdagszik. Ó, ha legalább törzsőrmester lehetne, hogy ebben a fényűzésben, kényelemben osztozhatna! Megtalálta a számot, és bekopogott. Nevetés és hangos beszéd hallatszott a fülkéből.

-- Várjon egy percet! -- válaszolt a kopogásra egy ismeretlen.

-- Olster törzsőrmester urat keresem.

-- Az én legényem lesz valamelyik -- hallotta a törzsőrmestert. -- Hadd jöjjön. Nem fúj be minket.

Az ajtó megnyílt, és Fuselli két fiatalember társaságában találta a törzsőrmestert. Ültek, a lábukat lógázták az ágyukat kerítő, vörösre fényezett deszkán át, és a vidám beszélgetés közben poharat forgattak a kezükben.

-- Párizs nem rossz hely, annyi biztos -- állapította meg az egyik. -- A nők a főutca szeme láttára a nyakába csimpaszkodnak az embernek.

-- Parancsára meghoztam az egységnaplót, őrmester úr jelentette Fuselli a lehető legszabályosabban.

-- Köszönöm... Egyébre nem is lesz szükség -- mondta rá a törzsőrmester kedélyesebben, mint valaha. -- Nehogy aztán nekem átessen a korláton, mint az az ember a C századból!

Fuselli nevetve fordult ki az ajtón. Csak aztán komorodott el, amikor eszébe jutott az egyik fiatalember ingén a zászlósságát jelző arany sáv.

43

„Hűha -- szörnyülködött el. -- Tisztelegnem illett volna!" Egy pillanatig még hallgatta kintről a beszélgetést, nevetgélést, és sokért nem adta volna, ha ebben a vidám társaságban hányhatja-vetheti meg a párizsi nőket. Tervbe is vette nyomban, hogy tisztes lesz, amint a tett helyére érnek, aztán néhány hónap múltán előléptetik őrmesternek mindenképpen. Csupán a tisztesi rang megszerzése bajos, de már ha bevetik őket, az őrmesterségig egykettő eljut.

„Vigyázni kell a lépéssel" -- intette magát, amint a lépcsőn leereszkedett a hajóűrbe. De mindjárt elfelejtkezett az óvatosságról, amint az áporodott levegőben elővette a tengeribaj.

A fedélzet hol lejtő lett, hol meg meredély, hogy úgy kellett felkaptatni rajta. Poshadt víz löttyent a járda egyik feléről a másikra a hajó minden billenésével. Amikor az ajtóhoz elért, a réseken át sivító szél elvette a kedvét, hogy fordítson a kilincsen. Rajta volt a keze sokáig. Amint nekifohászkodott, az ajtó kivágódott, és Fusellit mellbe taszította a szél. A fedélzet néptelen volt. A nedvesen feszülő kötelek kísértetiesen zizegtek. Minden pillanatban permetfelhő kélt fehéren a széloldalról, és akár a jégeső, úgy pattogott az arcán. Be sem húzta az ajtót, csak tapogatózott előre, fél keze el nem eresztette a jeges kötelet. A permeten át márványos zöld hullámokat látott előgördülni a ködből. A fülébe trombitáló szél megzavarta, megrémítette. Mintha a fél élete telt volna bele, amíg a hosszú folyosóra nyíló szentes ajtajáig elérkezett. Orvosságok szaga csapta meg az orrát. Emberek várakoztak odabenn, tömött sorban dőltek egymásnak a hajó imbolygásával. Gyengélkedőre vártak. A szél süvöltése tompult, csak az orrnak csapódó hullámok tompa dobbanása hallatszott.

-- Maródi vagy te is? -- kérdezte Fusellit valamelyik sort álló.

44

-- Én nem. A törzs küldött gyógyszerért egyikünknek, amelyik nem bír lábra állni.

-- Sok a nyavalya ezen a hajón.

-- Ma reggel is kettő múlott ki itt, ebben a szobában -- tudatta egy másik ünnepélyesen, s hátrabökött. -- Vízbe se lökték még. Mivel igen háborog.

-- Mi vitte el őket? -- tudakolta Fuselli.

-- Valami girinc-valami...

-- Agyhártyagyulladás -- világosította meg őket valaki a sor végéről.

-- Az ragadós, igaz-e?

-- Hajjaj.

-- Mijét kezdi ki az embernek? -- érdeklődött tovább Fuselli.

-- Először a nyakad dagad meg, aztán beléd áll a görcs -- válaszolt a sor végén álló.

Hallgatás támadt. A betegszobából gyógyszertáskás ember törekedett kifelé.

-- Sokan vannak odabe? -- súgta a fülébe Fuselli, amint a táskás elkönyökölt mellette.

-- Tegye el a... -- A táskás mondatának végét elnyelte a szél süvöltése, amint ajtót nyitott.

Amikor az ajtó ismét becsukódott, a Fuselli mellett álló szálas, vállas, bozontos szemöldökű alak kifakadt, mint aki már rég tartogatja:

- Az nem lesz jó, ha engem itt ér utol a baj... Énrám a menyasszonyom vár odahaza! Két éve én nem nyúltam nőhöz a menyasszonyom végett! A férfitermészet meg ágaskodik az emberben!

-- Miért nem vetted el, mikor bevonultál? -- kérdezte valamelyik csúfondárosan.

-- Azt mondta, ő nem akar hadimenyasszony lenni, meg hogy így könnyebben megvár, ha én nem is böjtölöm ki.

A katonák nevették.

-- Azért nem volna az rendjén, hogy ragadós nyavalya vi-

45

gyen el, ha már ennyit böjtöltem... Az sehogy se volna rendjén -- hajtogatta a vőlegény.

Fuselli meg már ott látta magát az ágyán, amint a nyaka dagad, s a karjai-lábai gémberednek.

Egy vörös képű szólalt meg a folyosó közepe táján: -- Én inkább elgondolom, mennyire hiányzók odahaza a családnak, és akkor mindjárt megszáll a bátorság. Mint akinek a pénz viszked a zsebében -- heherészett.

Senki nem tódított neki.

-- Igazán olyan ragadós? -- firtatta Fuselli a szomszédját.

-- Akár a rossz példa -- felelte a szomszéd keservesen.

-- Az még a legcifrább -- nyavalygott valamelyik --, hogy az embert bevetik a cápáknak! Pedig ahhoz joguk nincsen! Hiába a háború, kereszténnyel úgy elbánni nem lehet, mint a kutya dögével!

-- Úgy bánnak el veled, ahogy nekik tetszik, pajtás. Ki szabja itt a törvényt? -- szónokolt a vörös képű.

-- Bezzeg tisztet nem löknének vízbei -- vádaskodott a nyavalygós.

-- Ne jártassátok a szátokat -- csitította őket valamelyik. -- Nem sül ki abból semmi jó.

-- Kész kórság itt állani és várni, hogy ránk is ránk ragadjon -- súgta Fuselli a szomszédjának.

-- Meglehet, pajtás -- mondta rá a szomszéd egykedvűen. Fuselli visszafordult a bejáratnak.

-- Erisszetek, gyerekek, rajtam a hányhatnék -- magyarázkodott. Anyátok kínját, gondolta magában, inkább azt mondom, hogy bezárták a boltot. Úgyse meri senki megnézni.

Amint az ajtót nyitotta, elgondolta ismét, hogy a vackán majd nekifog kelni a nyaka, tüzelni a halántéka, bimberedni keze-lába, míg utoljára a halál rá nem borítja fekete szemfödőjét. Hanem a szél füttye s a permet zuhogása egykettő kijózanította.

46

Fuselli egy társával létrán vitte fel a csöpögő moslékos vödröt az étkezőből. Avas zsír, kávéalj, sűrű mártás sikamlósságával vergődtek, végül kibuktak a fedélzetre, és a sötét éjszaka féktelen szele kapott beléjük. Odabotorkáltak a korláthoz, és beledöntötték vödrüket a sötétségbe. A loccsanást elnyelte a hullámmoraj és a hajó oldalán elsurranó víz zurbolása. Fuselli áthajolt a korláton, és a víz sötét vermének sápadt villózását nézte. Soha ilyen fekete éjszaka nem vette körül. Két kézzel kapaszkodott a korlátba, tévetegen hallgatta a szél süvöltését és a tat iránt tartó vizet. Nem sietett vissza a hajó poshadt gyomrába.

-- Viszem én a virágvázát -- mondta a társának, azzal nagyot rúgott a vödör oldalába.

Erőlködött, hadd lásson már valamit. De mintha a sötétség ujjal bökött volna a szemébe. Egyszerre beszédet hallott a közelből. Kettő beszélgetését.

-- Még nem láttam tengert. Nem hittem volna, hogy ilyen.

-- Most jutottunk a fenyegetett övezetbe.

-- Szóval bármelyik pillanatban süllyedhetünk.

-- Éhe.

-- Akár a fekete szurok... Ilyenbe belesüllyedni!

-- Megvan az egy kettő.

-- Te, Ered, te már voltál így begazolva?

-- Te be vagy?

-- Nézd a kezemet... Nem ott... Itt van. Ekkora sötétben azt se tudni, melyik a keze melyiknek.

-- Mit remegsz? Én jobban egy kis pálinkáért remegek.

-- Nem láttam én még tengert... Nem tudhattam, hogy...

Fuselli jól hallotta, hogy kocog a félős foga a sötétben.

-- Embereid meg magad, cimbora. Ennyire nem szabad félni.

-- Jajistenkém.

Sokáig nem szóltak. Fuselli csak a víz zurbolását hallotta a palánk aljából meg a fel-felvisító szelet.

47

-- Én még tengert soha nem láttam, Fred, de énnekem az idegemet kikezdi ez a hánykódás, ez a ragadós nyavalya, ez a minden... Tegnap is hármat fordítottak a vízbe.

-- Ne gondolj raja, cimbora.

-- Te, ide figyelj, Fred... Ha én... És te meg találsz maradni, ugye megírod haza?

-- Meg én. De ha süllyedünk, együtt süllyedünk úgyis.

-- Ne beszélj már. írsz annak a lánynak is, ugye, amelyiknek a címét odaadtam?

-- Meg te is az enyémnek.

-- Jaj, dehogy, Fred, én már szárazra a lábamat nem teszem ... Pedig másképp volna énbennem élet... Nincs énnekem szándékom meghalni.

-- Csak ez a kurva sötétség ne volna.

MÁSODIK RÉSZ

Formába öntés

Az ablakon kívül tarjagos piros köd terjengett. A repedt ablakszemeken hosszú pászmákat vert az eső, és egyenletesen dobolt a bádogtetőn. Fuselli lekerítette vizes esőkabátját, és megállt az ablaknál, úgy bámulta az esőt keservesen. Mögötte az egyik társa tömte a fát a füstölgő kályhába, odébb a többiek nyűglődtek roskadt kerti székeken halálos unalmukban, az ételmérésnél meg a K..I.E. embere méregette gépies mosollyal a kakaót a sorakozóknak.

-- Mi az, amiért itt nem kell sorban állni? -- duzzogott Fuselli.

-- Egy szórakozásunk ezen a lepratanyán, pajtás -- vigasztalta a mellette ácsorgó szomszédja. Majd hüvelykujjával az ablak iránt bökött, és tovább fűzte a szót: -- Látod, hogy esik? Három hete itt rostokolok, azóta nem csendesedik. Miféle ország az ilyen?

-- Hát jobbnak nem jobb, mint otthon -- hagyta rá Fuselli. -- Azért egy kis kakaót megpróbálok.

-- Híg fos.

-- Az is valami.

Fuselli odabattyogott a sor végére, és beállt. San Francisco lejtős utcái jártak az eszében, meg a kikötő távoli sárga fényei, akár a borostyánkő szipkában izzó cigarettavég, amint munkából hazafelé tartott a szürkületben. Majd Mabe emlékét vette elő, meg a két és fél kilós cukorkáét, amikor a mögéje beálltak beszélgetésére lett figyelmes. Az egyik sebesen, idegesen habricskált. Fuselli nyakszirtjén érezte forró leheletét.

-- Csak nem te is ott voltál? -- kérdezte a hadarós. -- Aztán te hova kaptad?

-- A lábamba. Szépen javul.

51

-- Na, én nem javulok. Én soha ki nem heverem. Hiába mondja az orvos, hogy semmi bajom, hazudik a disznó.

-- Csuda volt, mi?

-- Még egyszer nem lesz benne részem, annyi szent. Éjhosszakat nem alszok, egyre a fritzek csúcsos sisakját látom. Mit szólsz a csúcsos sisakjaikhoz?

-- Olyanok, amilyenek -- tette hozzá a magáét Fuselli egy félfordulattal. -- Nekünk is mutatták a moziban -- nevetgélt mentegetőzőn.

-- Hallod a bundását, te Tub! A moziból ismeri a fritzeket! -- A hadarós hangja megbicsaklott, és karcos nevetés tört ki belőle. -- Mióta vagy ideát?

-- Két napja.

-- Mink meg már két hónapja, igaz-e, Tub?

-- Kettőt lefelejtettél belőle, pajtás.

A K.I.E. embere Fusellire sugározta gépi mosolyát, és megtöltötte bádogbögréjét kakaóval.

-- Mennyi lesz?

-- Egy frank. Az a negyeddolláros-forma -- felelte a K.I.E. embere. Jóltápláltságról tanúskodó hangja leereszkedően csengett.

-- Elég drágán méri -- állapította meg Fuselli.

-- Ne feledje, öcsém, hogy háború van -- torkolta le a K.I.E.-ember. -- Örüljön, hogy ihat.

Fuselli háta megborsózott, amint odaállt a kályhához, hogy megigya a kakaóját. Bizony lázongani nem szabad. Maholnap frontharcos. Ha a törzsőrmester ezt a megjegyzést hallotta volna, lő az őrvezetőségnek. Vigyázni kell a lépéssel. Úgy kell járni, mintha marékkal raknák elődbe az utat.

-- Hogyhogy nincs több kakaó, azt mondja meg! -- csattant fel egyszerre a Fuselli mögé beállt hadarós. Mindenünnen odanéztek. A K.I.E. embere zavartan forgatta a fejét, úgy csiripelt vissza:

-- Megmondtam, nincs több! Álljon odébb!

52

-- Maga engemet nem küldhet el! Magának az a dolga, hogy kakaót kerítsen, amíg szépen szólok! Maga rossz logos, a frontot hírből ha ismeri! -- A hadarós úgy ordított, mint akinek a szája megégett. Két kezével kapaszkodott az ételmérő asztalba, de imbolygóit úgy is. A barátja húzkodta odébb.

-- Ide figyeljen, én jelentem az ilyet -- mondta a K.I.E. embere. -- Nincs tiszthelyettes az étkezőben?

-- Jelentse, ahol akarja! Amit velem megtehettek, azt már megtették! -- A hadarós hangja fennen repdesett.

-- Nincs itt egy tiszthelyettes se? -- A K.I.E.-ember undok kis szeme úgy járt, akár a gyíké, s a szája cérnává keskenyedett.

-- Ne hülyéskedjen, én majd elviszem -- intette le a hadarós barátja csöndesen. -- Nem látja, hogy nincs ki a... ?

Fusellin rémület lett úrrá. Nem hitte volna, amikor ott ült a tábor mozijában, és a zsöllyéből figyelte a libafos-egyenruhás bevonulókat, hogy űzik a fritzeket krumpliföldeken át, s hogy mentik a szélmalmok körül riadozó fejőlányokat.

-- Sok jön így vissza? -- tudakolta a mellette állótól.

-- Bizony akárhány. Lábbadozók tábora ez.

A hadarós a barátjával ott állt meg a kályhánál. Halkan beszélgettek.

-- Embereid meg magad, komám -- csititotta a hadaróst a barátja.

-- Meglesz, Tub. Már jobban is vagyok, Tub. Csak ha ilyen lógóst látok, elönt az epe.

Fuselli kíváncsian belenézett a cseppentettviasz-színű arcába. Magas homloka siváran emelkedett göndör barna haja alá, s a szemét valahogy meredtnek látta, amikor tekintetük összetalálkozott. A hadarós azonban rámosolygott.

-- Nicsak, itt ez a gyerek, amelyik a moziból ismeri a fritzek sisakját!... Gyere, öcskös, legurítunk egy sört az angolok kantinjában.

-- Mérnek itt sört?

53

-- Mérnek hát. Az angoloknál.

Kiléptek a szitáló esőbe. Öreg este volt már, de az ég bíborvörös színe még ott játszott a sátrak oldalán meg a szállássorok bádogtetején. Sárgán ragyogó lámpák mutatták az útját nehéz léptű bakancsuknak a sárban locskoló deszkajárdán.

Egy helyütt sátor zárólapjának lapultak, úgy tisztelegtek egy hetyke, lovaglópálcás tisztnek.

-- Meddig marasztják az embert ilyen táborokban? -- érdeklődött Fuselli.

-- Azon áll, hogy alakul a mulatság arrafelé -- felelte Tub, és elmutatott a látóhatárnak a sátrak csúcsa felett.

-- Hamar kitelik itt a becsületed, ne aggódj, öcskös mondta a hadarás. -- Milyen alakulatnál szolgálsz?

-- Az Egészségügyi Kiegészítőnél.

-- Szóval szanaszét-katona vagy? No, azokat verették is szanaszét a Cháteau-nál, mi, Tub?

-- Nem mondom.

Fuselliben sipákoló tiltakozásba fogott valami hang: „Engem nem veretnek szét! Engem ugyan nem!"

-- Emlékszel még azokra a gyerekekre, akik szerencsétlen Jones őrmesterért mentek ki? Vesszek meg, ha azokból a nadrággombjuknál több megmaradt! -- Megint a karistoló nevetése tört ki belőle. -- Aknának állottak keresztibe.

A szeszes kantinban cigarettafüst és boldog sörgőz fogadta őket. Aranygombos, vörös képű alakok nyüzsögtek benn, de kerültek jócskán horgas amerikaiak is.

-- Tomik -- morgott Fuselli.

Egy darabig itt is sort kellett állnia, amíg a bádogbögréjét megtöltötték habzó sörrel.

-- Nicsak, Fuselli! -- csapott a vállára Meadville. -- A szeszre te is idetalálsz, mi?

Fuselli nevetett.

-- Letelepedhetek közétek?

54

-- Gyere csak, gyere -- biztatta Fuselli büszkén. - Ezek a komák megjárták már a frontot.

-- Nem-e tán? -- nézett rájuk Meadville. -- Azt mondják, a fritzek értik, hogyan kell odapörkölni a mieinknek. A puskázás dívik inkább, vagy a nagy ágyú?

-- Elegem volt nekem a puskából a gyakorlótéren. Nem ettem meszet, hogy madarászni odaálljak. Gránátos vagyok én.

Valaki az ivó végében rágyújtott:

Ó, armentiéres-i kisasszony, Parlevú!

A hadarós csak mondta, ügyet sem vetett a körülöttük felzendülő dalra. -- Azóta nekem éjszakáról éjszakára a fritzek fura sisakja jár az eszemben. Tinektek is biztosan szemet szúrt, milyen bolond sisakot viselnek!

-- Hagyd a sisakjukat, pajtás -- intette le a barátja. -- Elmondtad már.

-- De azt még nem mondtam el, miért járnak az eszemben örökké.

Egy német tiszt a Rajnán átkelt,

Parlevú! Megállt, valahol bort és lányt lelt,

Parlevú,

Mire jó a háború!

- Ezt hallgassátok meg, gyerekek -- mesélte a hadarós, s a hangja megbicsaklott, ahogy a tekintetét Fuselli szemébe mélyesztette. -- Úgy sebesültem meg, hogy egy kisebb támadást indítottunk, mivel gondoltuk, az árkainkat meg kellene egyengetnünk itt-ott. Zárótűzzel lecsippentettünk egy keveset a fritzek árkából, és hajnalban megrohamoztuk, hogy beleüljünk. Odahaza vasárnap reggel nincs olyan csönd, mint amilyen minket fogadott.

55

-- Az ám! -- helyeselt a barátja.

-- Nálam volt egy köteg kézigránát, hát jön az egyik oda rohanvást, és mondja: „Amott a fedezékben kártyáznak a fritzek! Azt se tudják, hogy bekerítettük őket. Gyerünk, foglyul ejtjük, ahány van!"

„Foglyul a francot -- mondom. -- Inkább kifüstöljük őket." Azzal fogtuk, odakúsztunk a fedezék lépcsőjéig, és belestünk...

A dal ismét felzendült:

Ó, armentiéres-i kisasszony, Parlevú!

- Belestünk, és láttuk, hogy úgy ülnek ott a sisakjukban, akár a kalaposgombák! Énbelőlem a nevetés majd kiböffent. Ültek, és elszántan verték a kártyát, ahogy odahaza látni őket a Ratskellerben.

Megállt, valahol bort és lányt lelt, Parlevú!

-- Sokáig feküdtem ott, és néztem befelé, utoljára kioldottam egy kézigránátot, és tapintatosan lecsúsztattam nekik a lépcsőn. Akkor egyszerre megemelkedett mind a kalaposgomba. Valamelyik elbődült, a világ elaludt, a kézigránát meg robbant. Leszórtam a többi gránátomat is, és eljöttem gyorsan, mert az egyik még nyögdécselt. Akkor eresztették ránk a zárótüzüket ők is, úgyhogy megsebesültem.

Jenkikre is rájár a rúd, Parlevú l

- Alig észre tértem, mindjárt azok a fura sisakok voltak előttem, s azóta is mihelyt előttem vannak, mindjárt feljön a

56

fejem vize. -- A beszéde nyüszítőre vált, mint a megrakott gyereké.

-- Embereid meg magad, komám -- noszogatta a barátja.

-- Tudod, mi kellene nekem, Tub? Nő kellene nekem.

-- Honnan lehetne keríteni? -- töprengett Meadville. Ilyen esős éjszakára énnekem is egy pihe kis francia nő kéne.

-- Messzi a város... Az utakon, azt mondják, nyüzsögnek a tábori csendőrök -- vélekedett Fuselli.

-- Ismerem én a rövidebb útját -- mondta a hadarós. -- Gyere, Tub.

-- Dehogy megyek. Elegem volt ezekből a francosakból. Együtt hagyták ott a kantint. Fuselli még soká hallotta a

hadarós el-elcsukló hangját az eső pergésén át: -- Nem létezik elfelejteni, hogy ültek ott a kalaposgombák a fény körül... Nem és nem, pedig...

Bill Grey meg Fuselli összedobta a pokrócait, úgy bújtak alája, hogy melegebben legyenek. A sátor kemény földjén mocorogva hallgatták, hogy veri az eső szüntelenül a fölébük boruló elázott vásznat.

-- Alighanem tüdőgyulladást szedtem össze, te Bili mondta Fuselli egy nagy orrfúvás után.

-- Engem is csak az izgat, hogy a kórság visz el... Hallom, elvitt megint egyet az a minek-is-mondják... agyhártyagyulladás.

-- Hát az volt a baja Steinnek?

-- A tizedes nem akarja kivallani.

-- Ő maga sincs valami jó bőrben -- tűnődött Fuselli.

-- Kutya ország ez -- suttogta Bill Grey, amint a köhögéstől szóhoz jutott.

-- Ne kehülj már, az Isten is megáld, hadd aludjak -- szóltak oda a sátor túlsó feléből.

-- Költözz szállodába, ha nem tetszik.

-- Úgy is van, Bili! Ne hagyd magadat!

57

-- Ha abba nem hagyják, indulnak körletet tisztogatni -csitította őket jóakaratúan a törzsőrmester. -- A takaródét tán nem hallották?

A sátorra csend borult, csak a sebes eső dobolása hallatszott, meg Bill Grey köhentett olykor.

-- Ettől az áldott rossz embertől a gálám kifordul -- súgta Bill Grey nyűgösen, és köhécselve fészkelődött a takarók alatt.

Majd Fuselli szólalt meg, de úgy. hogy csak a barátja hallhassa: -- Mondd, Bili, nem mást vártál te?

- Dehogyisnem.

-- Itt már nem arról van szó, hogy a fritzeket megverjük, hanem hogy a sok óhajnak, sóhajnak helye legyen.

-- A sóhajtás felfelé száll, fönn meg gondolkodnak helyettünk -- állapította meg Grey bölcsen.

-- Én azt hittem, olyan izgalmas lesz, mint a mozi.

-- Telibeszélték a fejedet.

-- Meglehet.

Fusellit elálmosította végül Grey teste melege meg az eső szüntelen dobolása a vásznon. Még megpróbálta maga elé idézni Mabe képét, de az álom elhessentette.

Derengéskor kürtszóra riadtak. Nem esett. Fehér köd úszott a levegőben, és harapta álomittas, meleg arcukat a hó. A tizedes gyufák lángjánál olvasta a névsort. Amikor oszoljt vezényelt, a sátorból a pokrócok alól kiszólt az őrmester:

-- Hallja, tizedes úr, szóljon már Fusellinek, hogy Stanford hadnagy szobáját a 4-es Tiszti Szálláson tegye rendbe pontban nyolckor.

-- Hallja, Fuselli?

-- Meglesz -- mondta rá Fuselli, de a vére felforrt. Életében nem végzett cselédmunkát. Nem azért vonult ő be, hogy valami nyiszlett hadnagy csicskása legyen! Tiltja a szolgálati szabályzat is! Majd ő kiveri az illemet! Nem szegődött ő... Már meg is indult a sátornak, és elgondolta, mivel utasítja

58

vissza a megbízatást. Hanem akkor látta, hogy a tizedes kínlódó képpel köhög a zsebkendőjébe. S ahogy ezt látta, meggondolta a dolgot. Ez nem a beolvasások ideje. Vigyázni kell a lépéssel. Szegény tizedes úgysem húzza sokáig. Nem, kár lenne elvéteni a lépést.

A düh feszegette, de a söprű ott volt a kezében, amikor a nyers deszkaajtón pontban nyolckor kopogott.

-- Ki az?

-- Jelentem, takarítani jöttem -- szólt be Fuselli.

-- Jöjjön vissza húsz perc múltán -- hallatszott ki a hadnagy hangja.

-- Parancs.

Fuselli megkerülte a tiszti szállást, nekidőlt a falának, és elszívott egy cigarettát. A levegő úgy csípte a kezét, mintha szerecsendió-reszelővel kapta volna le. A húsz perc lassan tellett. Keserűség fojtogatta. Elvész ebben a hatalmas gépezetben, a kiáltását sem hallaná meg senki. Úgy érezte, soha arra a helyre nem veti a szerencséje, ahol kivághatná a rezet. Taposómalmot jár, körbe-körbe, napjában, tehetetlenül. Az órájára pillantott. Huszonöt perc telt el. Kapta a söprűjét, és visszakerült a hadnagy ajtajához.

-- Tessék -- szólt ki a hadnagy. Ingujjban borotválkozott éppen. A borotvaszappan kellemes illata megtöltötte a palánkfalas szobát. Bútor nem volt benne, csak három derékalj meg a hozzávaló tiszti málha. A vörös képű, pofazacskós, hegyes szemöldökű hadnagy a minap vette át a század vezényletét.

„Rendes gyereknek látszik amúgy" -- gondolta Fuselli.

-- Hogy hívják? -- kérdezte a hadnagy kicsiny fém tükrétől, miközben az önborotváját visszájáról jártatta a gégáján. Fuselli angolosnak vélte a habogását.

-- Fuselli vagyok.

-- Olasz szülők gyermeke?

-- Az -- válaszolta Fuselli mogorván, és elhúzta az egyik derékaljat a faltól.

59

-- Pária Italiano ?

- Márminthogy beszélek-e olaszul? Nem jelentem -- felelte Fuselli nyomatékosan. -- Friscóban születtem én.

-- Nocsak. Akkor legyen olyan kedves, hozzon nekem még egy kis vizet.

Fuselli hozta, majd megállt, a térde közé kapta a söprűt, s úgy lehelt a vödörtől meggémberedett, fagyos markába. A hadnagy közben elkészült, s már a gallérját igazgatta. A gallér vörös csíkot vont rózsaszín torkán.

-- Amikor elkészül, jelentkezzék a századánál. -- A hadnagy fontossága teljes tudatában húzta a kezére terepszínű kesztyűjét, azzal kifordult a szállásról.

Fuselli lassan ballagott visszafelé a század ázott, csepegő sátrai iránt. Elnézegette a szállások hosszú sorait a ködben, a konyhák bádogfélszereit és a főzés gőzében tapickáló szakácsokat meg a kék munkaruhás körlettakarítókat.

Az foglalkoztatta, hogyan húzta a hadnagy a kesztyűjét. Látott már ilyen mozdulatot a moziban, de csakis estélyre öltözött, tiszteletre méltó uraságoktól tellett. A látszerészcég igazgatója, akinél Friscóban odahaza dolgozott, az is ilyen előkelőén húzta a kesztyűjét.

Majd magát képzelte el, amint ujjról ujjra haladva, a tövén mindnek elégedetten eligazítva vonja a kezére... Az őrmesteri rangnak meg kell lenni!

Messzi van még Tipperary, Senki földjén visz az út.

A század diadalmasan fújta, amint a szögesdróttal begombolygatott karórácsok közt, tárházak és gyárkémények sorfala közt gázolta a fakó út sarát.

A hadnagy meg a törzsőrmester beszélgetve ment mellettük, s olykor fitymálón felkapták, fújták velük a dal egy-egy versét. Az őrmester csillogó szemmel fújta. A század menetelt. Kilencvenhat pár láb gázolta vígan a vályogszínű sarat.

60

A málhák billegtek jobbra-balra, mintha csakis ők menetelnének.

Messzi van még Tipperary,

Senki földjén visz az út!

Végre tartanak valamerre. Elváltak attól a csapattesttől, amelyikkel a tengeren átkeltek. Maguknak maradtak. Dologra fogják őket. A hadnagy fontoskodón szedte a lábát. Az őrmester fontoskodón szedte a lábát. A tizedes fontoskodón szedte a lábát. A jobb felőli rajparancsnok szedte a lábát a legfontoskodóbban. A század a fontosság tudatán részegült meg. Mintha bort ittak volna -- málhák, szíjak nem húzták őket, nyakuk-válluk felengedett, kilencvenhat pár láb könnyedén gázolta a vályogszínű latyakot.

Hidegben várakoztak az állomáson, a teheráruk raktárában. Fenn a hidlásgerendák között gázlámpák pislákoltak, és kísérteties fényt vetettek a fehér lőszeresládákra meg a gránátok homályba vesző rendjeire. Szénfüst és frissen metszett deszka szagát érezték. A századparancsnok meg a törzs eltűnt. A katonák csoportosan gubbasztottak szanaszét, köpenyegükbe bújtak, amennyire tehették, és a sáros cementen topogva élesztgették csatakos, elgémberedett lábukat. A tolóajtókat rájuk csukták. Tolató vonatok zaját, ütközők csengését hallották kintről, s mozdonyfüttyöt olykor.

-- Pajtás, a francia vasút kalap szart nem ér -- állapította meg valamelyik.

-- Honnan veszed? -- kapta fel a fejét Eisenstein, mert ott ült ő is, s kezébe támasztott arccal meredt sáros bakancsára.

-- Oda nézz -- mutatott fel Bill Grey fitymálón a fedélszéknek. -- Itt gázzal világítanak. Még villanyuk sincs.

-- A vonataik gyorsabbak a mieinknél -- mondta Eisenstein.

-- Nyavalyakórság. Épp itt a lábbadozó táborban beszélték, hogy négy-öt napba telik, amíg vonaton eljutsz valahova.

61

-- Zöldeket beszélnek -- hangoztatta Eisenstein. -- A világ leggyorsabb vonatai Franciaországban járnak.

-- Olyan gyorsan egy se jár, mint a mi Huszadik Századunk! Elvégre vasutas vagyok, tudom.

-- Öt ember kellene nekem az elemózsia szétrakásához -- állított oda egyszerre a törzs. -- Fuselli, Grey, Eisenstein, Meadville, Williams... Megvagyunk? Jöjjenek.

-- Hallja, törzsőrmester úr, mit mond ez a palimadár? Hogy a békán teleiteknek a vonaljaik gyorsabbak a mieinknél?

Az őrmester szellemességhez készülődött. A század nevetéshez.

-- Hát aki a Napnyugati Gyors helyett inkább a szakaszajtós pullmanokat választja az esti beszállásnál, annak szerencsés utat kívánok. Én utaztam bennük. Maguk még olyat nem pipáltak.

A század hálásan nevetett. A törzs bizalmasan odafordult ahhoz az öt emberhez, amelyik egy szállítmányozási irodára emlékeztető, jól világított kicsiny helyiségbe elkísérte.

-- Szét kell válogatni az elemózsiát, fiúk. Látják azokat a ládákat? Az egység háromnapi élelme. Három halomban akarom látni, a három kocsi részére. Értettem?

Fuselli feltépett egy papírdobozt. A marhahúskonzervdobozok kigurultak a kezéből. A szeme sarkából Eisensteint leste, mert az hanyagul, de nagy szakértelemmel válogatott. A törzs terpeszben, széles mosolygással nézte a munkájukat. Egyszer szólt csak a tizedesnek valamit, és Fuselli mintha úgy hallotta volna, a „tisztes" szó is elhangzott. Megdobbant a szíve. A munka néhány percen belül elkészült. Fölegyenesedtek, rágyújtottak.

-- No, gyerekek -- szólalt meg a kevés szavú Jones őrmester, aki mosolyogni is a padlásra járt fel --, én sem hittem volna, amikor a vasárnapi iskolában meg más kegyes helyeken beszéltem, hogy valaha trágárságot veszek majd a számra, de most kimondom: kurva jó társaság verődött itt össze!

62

-- Mondasz te még különbeket is, amikor majd a fronton a kurva német repülők tojjak le a fejedet -- biztatta a főtörzs s hátba verte. -- Most pedig magukra ötükre bizom az elemózsiát. -- Fuselli büszkén dagasztotta a mellét. -- A század parancsnokságát éjszakára a tizedes veszi át. Jones őrmesterrel együtt a hadnagy úr mellett kell maradnunk. Értettem?

Együtt ballagtak vissza abba a kietlen hodályba, ahol a század várakozott köpenyébe burkolózottan, és igyekeztek titkolni léptükben is nyilvánuló fontosságukat.

„Egyenesbe kerültünk -- gondolta Fuselli. -- Parton vagyunk végre."

A marhavagon egyhangúan döcögött. Csontig ható fagyos szél fújt be szurtos, szálkás padlója résein. Az emberek a kocsi sarkaiba húzódtak, s összebújtak, mint a szegényember malacai. A kaszát rá lehetett akasztani a sötétségre. Fuselli bóbiskolt, fejében egymást kergették a furcsa álomfoszlányok, de álmában is érezte a hideg fogát, a kerekek kalatolását, a köpenyekbe és pokrócokba belepállott testeket. Arra riadt, hogy a foga kocog. Mintha a csattogás megfészkelt volna a fejében, s az vontatta volna a hideg vaspályán. Valaki gyufát gyújtott. A marhavagon feketén imbolygó falai, a középre tornyozott málha, a terepszínű halmokból itt-ott kivillanó arc vagy szempár egyszerre megvilágosodott, majd sötétségbe merült ismét. Fuselli megvackolódott valaki hóna alatt, és megpróbált ismét elaludni, de a csikorgó robaj nem hagyta. Nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, és megpróbálta elzárni a rááramló fagyos levegő útját.

Amikor derengeni kezdett, mindannyian felkeltek, dobogtak, lapogatták egymást, dulakodtak, hogy megmelegedjenek. Már csaknem kivilágosodott, amikor a vonat megállt, s megnyithatták a tolóajtót. Idegenforma állomá-

63

son állapodtak meg, idegenek voltak még a falragaszok is. -- V-E-R-S-A-I-L-L-E-S -- betűzte Fuselli.

-- Verszél -- helyesbítette Eisenstein. -- Itt laktak valamikor a francia királyok.

A vonat lassan megindult. Az állomás tornácán ott állt a törzsőrmester. -- Hogy szolgált a nyugodalom? -- kiáltott fel nekik. -- Hallja, Fuselli, kezdheti az elemózsiaosztást!

-- Parancs! -- kiáltotta vissza Fuselli.

A törzs előreszaladt az első kocsihoz, és felpattant rá.

Fuselli a hatalom édes érzésével osztotta szét a kenyeret, a marhahúskonzervet, a sajtot, majd rátelepedett a mamájára, és jókedvűen fütyörészve látott neki száraz kenyerének és ízetlen húsának. A vonat ködös-zöld tájon döcögött. Fuselli füttyszava a közeledő frontnak, a közeledő dicsőségnek szólt.

Dél volt. A sápadt napkorong úgy lógott a menny boltozatán, mint a fáradt vásári léggömb. A vonat tolatóvágányon állapodott meg, rozsdaszínű síkság közepén. Ködösen sárgás nyárfák posztoltak a feketén csillogó patak mentén. A távolban toronysisak és néhány piros tető rajzolódott a látóhatárra.

A század toporgón melegedett. A patak túlsó felén öregember állt meg ökrös szekerével, és szomorúan bámulta a vonatot.

-- Hé! Merre a front? -- kiáltotta oda valaki.

A kiáltást mindenünnen felkapták: -- Hé! Merre a front?

Az öregember a fejét ingatta, legyintett, aztán rászólt az ökreire. Az ökrök zarándok-lépésben megindultak. Az öreg előttük ballagott, szemét a földre szegezte.

-- Ölég bumburnyákok ezek a franciák.

-- Te, Dán -- hozta Bill Grey egy beszélgető csoporttól a friss hírt --, azt mondják, a Harmadik Hadsereghez csatlakozunk.

64

-- Hé, gyerekek -- adta tovább Fuselli --, azt mondják, a Harmadik Hadsereghez csatlakozunk!

-- Azok merre vannak?

-- Az oregoni erdőben -- kockáztatta meg valamelyik.

-- Az már a front, igaz-e?

A hadnagy lépett oda hozzájuk. Hátán hanyagul csüngött a kincstári színű, hosszú nyakbavető.

-- A parancs úgy szól, emberek -- reccsent rájuk --, hogy a kocsiban kell maradni!

Kelletlenül visszakapaszkodtak a kocsikba.

Kórházvonat csattogott el mellettük lassan. Fuselli megbámulta titokzatos fekete ablakait, vöröskeresztjeit, ajtókon kihajló, integető ápolóit. Valaki felfigyelt, hogy az utolsó kocsi friss zöld festésén hegek éktelenkednek.

-- Rálőttek a fritzek.

-- Halljátok? A fritzek rálőttek a kórházvonatra!

Fusellinek eszébe jutott az a „Kegyetlenkedő németek" című röpirat, amelyet egy este a K.I.E. szállásán olvasott. Emlékezetében nyüzsögni kezdtek a megcsonkított gyermekek, a szuronyvégre tűzött csecsszopók, az asztalhoz kötözött és megkényszerített asszonyok. Majd Mabe jutott az eszébe. Nem bánta volna, ha harci alakulathoz osztják, hogy küzdhessen, akár az oroszlán. Elgondolta, hogy lövi rakásja a zöld egyenruhásokat, majd hogyan olvassa Mabe a hősiességéről szóló tudósítást. Megpróbál átkerülni valamelyik harci egységhez, döntött. Nem marad meg szanitécnek.

A vonat megindult. Ködös, rozsdamarta földek maradtak el, zömök fák forgatták sárga és barna lombjukat, majd végre fekete csipkeművüket mutatták a vöröslő égnek. Fuselli őrmestersége szép reményét színezgette.

Az éjszaka gyengén világított állomás-tornácon érte őket. A század két oszlopban várakozott, ki-ki a málnáján. A sínek közt bajuszos, apró, kék egyenruhás katonák kiáltoztak

65

és énekeltek, hosszú sáros köpenyegük a bokájukat verte. Fuselli enyhe undorral nézte őket.

-- Ezeknek is a sisakjuk elég fura, mi?

-- A világ legjobb katonái -- állapította meg Eisenstein. -- Nem mintha embert szebben nem dicsérhetnék.

-- Nézd csak, tábori csendőr -- kapta el Bill Grey Fuselli karját. -- Kérdezzük meg, mennyire lehetünk a fronttól. Mintha az előbb ágyúszót hallottam volna.

-- Nafene. Hát benne volnánk? -- tűnődött Fuselli.

-- Mondd, pajtás, mennyire lehetünk a fronttól? -- tudakolták egymás szavába vágva.

-- A fronttól? -- nézett rájuk a tört orrú, vörös képű ír tábori csendőr. -- Hiszen Franciaország kellős közepében vagytok! -- Kelletlenül kiköpött. -- Sose juttok ki a frontra, ne féljetek.

-- Nem-e? -- tekintett rá Fuselli megütközve.

-- Én pedig odajutok, ha kék fos esik is! -- fogadkozott Bili Grey vitézül.

De csak az eső szemerkélt. Az apró katonák formátlan kulacsukat hajtogatták, és Fusellinek ismeretlen nótát fújtak.

Fuselli továbbadta a hírt a századnak. Az emberek ott tolongtak körülötte, és káromkodtak. Fontosságának tudata enyhített azon az érzésén, hogy akár a birkát, úgy terelik.

Órák teltek el. Az eső szemerkélt, ők meg topogtak a tornác kövén, vagy a málnájukon ülve várták a parancsot. A fák mögül derengés kélt. A tornácot fakó világosság öntötte el. Ki-ki ült a málháján, és várt.

II

A század vigyázzban állt ácsolt, kátránypapírral fedett szállása előtt. Zilált platánok sorakoztak előttük, fehér törzsük úgy fénylett a vörhenyes napfényben, akár az elefántcsont. Odébb a keréknyomok marta úton búbos szürke hátú francia teherautók sorakoztak, akár az elefántok. Odébb más platánsor, más szállás, s előtte más század állta a vigyázzt.

Messziről kürt szólt.

A hadnagy feszes vigyázzba meredt. Fuselli a tükörfényes lábszárvédőjén meg az arany sávján jártatta a szemét.

-- Század, pihenj! -- hallatszott tompán a hadnagy hangja. A század keze-lába egyszerre mozdult.

Fuselli a városról álmodozott. Foglalkozás után végigmehet a macskaköves utcán a régi vásártéren vert tábortól a szürkekő kútig s a fogadóig, letelepedhet a tölgyasztalnál, sört, tojást és sült krumplit rendelhet a rózsás arcú és étvágygerjesztőén dundi karú lánynál.

-- Vigyázz!

Kezük-lábuk egyszerre mozdult ismét. A kürt oly messziről szólt, hogy alig hallották.

-- Ismertetem a kinevezéseket, emberek -- folytatta a hadnagy ráérősen. -- Pihenj!... Dicséretes munkát végeztek a tárházban. Örülök, hogy ilyen dologfogó emberek parancsnokának tettek. Remélem azért, hogy az előléptetések nem maradnak el sosem.

Fuselli keze elgémberedett, és a vér annyira dobolt a fülében, hogy a hadnagyot alig hallotta.

-- A következő közlegényeket nevezem ki tisztesekké mondta a hadnagy, majd darálva olvasta: -- Grey, Appleton, Williams, Eisenstein, Porter... Eisenstein lesz a század ír-

67

noka. -- Fusellit sírás környékezte. Hát ő nem került a listára? Kisvártatva a törzs szólalt meg simogatón, bársonyosan:

-- Fusellit elfelejtette a hadnagy úr.

-- Él ám! -- nevetett a hadnagy kurtán. -- Tehát Fusellit is. „Hűha, meg is írom Mabe-nek még ma! -- gondolta el Fu-

selli. -- De nagyra lesz vele!"

-- Század, oszolj! -- kurjantott a főtörzs kedélyesen. És máris dúdolta:

Ó, armentiéres-i kisasszony, Pariévá!

A kávézó elejében nyüzsögtek a katonák. Terepszínük beborította a kopott padokat, a négyszögű asztalok sarkát, a vörös téglás padlót. Bolyban ülték körül az asztalokat, dohányuk füstje ott kavargott a csillogó poharak-palackok körül. Ácsorogtak a söntésnél, üvegből ittak, nevettek, csoszogtak. A testes, rózsás képű, tömzsi karú lány békésen jött-ment köztük, szedte le az üres palackokat, vitte vissza telve, és hordta a pénzt egy fakó arcú, agátszemű öreg nagyságának, aki száraz kezével megolvasta, úgy ejtegette be kelletlenül a pénztárfiókba. A sarokban Olster törzsőrmester ült kipirultán a Vörösingesek tartalékosával, a tizedessel meg egy fekete hajú, fekete bajszú, nagydarab őrmesterrel. Fuselli, Bill Grey, Meadville, a tehenész, Earl Williams, a kék szemű és lenhajú drogista illő tisztelettel vette őket körül.

Jenkikre is rájár a rúd, Parlevú!

Palackjukkal verték az asztalon a nóta ütemét.

-- Hálás munka lesz -- szakította meg a törzs az éneklést. -- Nincs aggodalomra ok, gyerekek. Kinéztem a leghálásabb

68

munkát... A frontra sincs mit igyekezni. Amúgy is kijutunk ... Eltart még tíz évig ez a háború.

-- Addigra tábornokok leszünk mindnyájan, igaz-e, törzsőrmester úr? -- szólt bele Williams. -- Pedig inkább odahaza mérném a szódat.

-- Gyöngyélet, csak győzzed cérnával -- sütötte el Fuselli a kincstári bölcsességet.

-- Én már nemigen győzöm -- vallotta meg Williams. -- Ha meghallja akárki, pajtás, engem kínoz a honvágy. Nem bánnám, ha a fronton kihajtanák belőlem.

-- Szíverősítő kell ide, látom -- állapította meg a törzs, és az asztalra csapott. -- Hé, mamzell, mém sóz, mém sóz!¹

-- Nem is tudtam, hogy a törzsőrmester úr beszél franciául -- álmélkodott Fuselli.

-- Francokat -- mondta a törzs. -- Williams a francia tolmácsunk.

-- Vulé vu kusé avek moá?.. ,² Tőlem se telik több. A társaság megnevette.

-- Hé, mamzell -- rikkantott a törzs. -- Vulé vu kusé avek moá? Vui, vui, sampányt! -- A társaság a hasát fogta.

A pincérlány engedékenyen meglegyintette a törzsőrmestert.

E percben óriás termetű legény toppant be bő angol zubbonyban. A poharak összekoccantak, ahogy az asztalok közt elcsörtetett. Dudorászott, és széles vörös képén vigyorgás terült szét. Odalépett a pincérlányhoz, és úgy tett, mintha megcsókolná, a pincérlány meg nevette, és régi ismerősként karattyolt vele franciául.

-- Megjött Dan Cohen, a dúvad -- mondta a fekete hajú őrmester. -- Hé, Dan! Dan!

-Jelen!

-- Gyere, hajts le velünk egyet a gyöngyösborból.

1 Hé, kisasszony, ugyanazt, ugyanazt! (francia, fonetikusan)

2 Lefekszik velem? (francia, fonetikusan)

69

-- Nem vagyok semmi jónak elrontója. Helyet szorítottak neki a padon.

-- Berekesztettek a szállásra -- tudatta Dan Cohen. -- Nézze meg az ember! -- Nagyot nevetett, és furcsán félrecsapta a fejét. -- Kompri?¹

-- Csak ne kalicka legyen a vége -- vélte Fuselli.

-- Én a kalickából is ki-be járok, mint az istennyila. Háromszor rám húzták már a rögtöntörvényt, most húzzák negyedszer. -- Dan Cohen félrecsapta a fejét, és nevetett. -- Akinek Isten a barátja... A régi főnökömből hadtestparancsnok lett, az majd elgereblyézi. Nemhiába forogtam meg a politikában, kompri?

Megjött a pezsgő, és Dan Cohen ügyes vörös ujjai egykettő kipukkantották.

-- Már aggódtam, hogy nem lesz, aki megvendégeljen -- panaszolta. -- Zsoldot utoljára Krisztus őrmester korában láttam. Nem is tudom már, szegletes-e, kerek-e a pénz.

A pezsgő sörös poharaikba csordult.

-- Eltart a föld -- biztatta Fuselli..

-- Csak mindig legyen, aki megműveli -- vágta rá Dán.

-- Aztán most mivel fogtak be, te Dán?

-- Gyilkossággal.

-- Mi a fene! Hát az hogy történt?

-- Igaz, csak ha kipurcanik a palimadár, akkor lesz gyilkosság.

-- Hogy másztál bele?

-- A gépkocsizóknál kezdődött, Nantes-tól délre valahol ... Bili Reesszel voltunk... Úgy hittak minket, hogy rohanosztag. Hé! Marie! Encore champagne, beaucoup? A szanitécekhez osztottak akkor... Nem mintha ma tudnám, melyik csapattestnél szolgálok... Elég az eléghez, hogy az egységünk áthelyezésben volt, és leküldték néhányunkat

1 Világos? (francia, fonetikusan)

2 Még pezsgőt, sokat, (francia)

70

Nantes-ba, hogy Sandrecourt-ba kísérjünk fel egy gépkocsioszlopot. Mi meg úgy mentünk, akár a versenyzők, alváz, semmi más, értitek? Mi voltunk Bili Reesszel az oszlop farka. A hadnagyunkat, amilyen fafej volt, ott vertük át, ahol akartuk.

-- Hát Nantes merre? -- tudakolta a törzs, mintha kihagyott volna az emlékezete.

-- A tengerparton -- felelte Fuselli. -- Láttam a térképen.

-- Nantes a poklok fenekén van, s még onnét két óra járás -- tudatta a dúvad, azzal szippantott a pezsgőből, és elrágódott rajta egy darabig. -- Szóval a farka mi voltunk a hegyi menetnek, és ha már annyi betérő meg kávézó esett az utunkba, nem restelltük, meg-megálltunk egy kortyra, egy kis beszélgetésre, meg itt-ott beköszönni a lányoknak. Aztán felkerekedtünk, s mint a meszes, utána a többinek. Már azt nem tudom, elhagytuk-e őket siettünkben, vagy rossz útra tértünk, csak annyit tudok, hogy Nantes után többet nem láttuk az oszlopot. Gondoltuk, nem baj, szétnézünk, kompri?... Addig néztünk, nézgelődtünk, amíg Orleans-ban kötöttünk ki akkora fejjel, mint a búvár, benzinünk meg semmi, mikor a tábori csendőr vizsgálgatta a szekerünket.

-- Elkaptak?

-- El-e? -- nevetett a dúvad, és félrecsapta a fejét. -- Inkább adtak benzint meg fejadag-megváltást, és a lelkünkre kötötték, hogy reggel előtt el ne induljunk. Mivel ügyesen forgattuk a szót, kompri?... Minekünk se kellett több, bevágódtunk a legfényesebb étterembe... De lehet, a bolond angol egyenruha segített rajtunk, mert azt aggattuk magunkra, amikor a géhánk a göncökből kikopott, így aztán a tábori csendőr maga sem tudta, mire véljen bennünket. Bevágódtunk, mondom, rendeltük a jó ételeket, a vin rouge-t, a vin blanc-t meg a konyakokat, és mire eszméltünk, két százados meg egy őrmester mellénk szegődött. Az egyik százados úgy be volt csudálkozva, hogy én még olyat nem láttam! Jó gyerek volt amúgy. Szóval megvacsoráztunk, és alig a szánkat

71

megtörüljük, azt mondja Bili Rees: „Gyerünk, kocsikázzunk egyet!" A kapitányok rámondták, hogy jó, meg az őrmester is rámondta volna, hogy jó, csak a nyelve nem fordult. Lódultunk is nyomban... Gyerekek, a szám cserepes! Rendeljünk még egy palackkal!

-- Hát! -- mondták rá valahányan.

Bonszoár, ma seri, Koma álé vu?^}

-- Encore champagne, Marié, gentille!²

- Elég az eléghez -- fűzte tovább a szót a dúvad --, tüzeltünk és mentünk a sima országúton, mint a meszes. Addig nem is volt semmi baj, amíg a századosoknak eszükbe nem jutott, hogy egy kicsit versenyezni kéne. Hát versenyezzünk, kompri? .. .A szekerek még csak elszekereztek, hanem mi annyira nekimelegedtünk a versenynek, hogy valahol leejtettük az őrmestert. Igaz, nem is hiányzott. Mikor aztán egy betérő előtt megállapodtunk, kérdi az egyik százados: „Hová lett az őrmester?" A másik meg tagadja körme szakadtáig, hogy volt őrmesterünk. Erre ittunk is egyet. Emez meg csak mondja: „Micsoda dolog! Még elképzelni is! Hogy én őrmesterekkel barátkozok, hannagy úr!" Mert engem végig hannagyurazott. Ebből lett énnekem a bajom a végén. Mert az őrmestert utoljára felszedték agyrázkódással, és hogyha kipurcanik, énrám húzzák a vizes lepedőt, kompri? Hanem addigra a századosok a fejükbe vették, hogy ők Párizsba igyekeznek, mi megmondtuk, felőlünk... így aztán átszívattuk mind a benzint az én szekerembe, és tüzeltünk! Nem is lett volna semmi baj, ha énnekem a szemem keresztbe nem áll, mert két perc nem telt bele, felültünk egy kőrakás hegyébe. Mire feltápászkodtunk, kiderült, hogy az egyik századosnak

1 Jó estét, kedvesem, hogy van? (francia, fonetikusan)

2 Még pezsgőt, aranyos Marié, (francia)

72

eltörött a karja, de abból nagyobb parádé lett, mint amikor az őrmester lemaradt! Nem is tudom, hogyan világosodott ránk, de ott kutyagoltunk az úton valami városnak, amikor látjuk ám, hogy jön két tábori csendőr szemközt... Nahát, minekünk kisebb gondunk nagyobb volt a századosoknál! Bekunkorodtunk egy mellékutcába, találtunk egy kávézót, beültünk, és rendeltük a kafé-olét¹ egymás után. A kávé annyira helyreütött bennünket, hogy mondom Bilinek: „Te Bili, gyerünk be a parancsnokságra, és jelentsük, hogy lerobbant a szekér, nehogy már a tábori csendőrség ropogtassa meg a mogyoróinkat." Bili meg éppen rámondja: „Igaz is, pajtás" -- mikor látom ám az ajtórésen a tábori csendőrnek az egyenruháját. Vágódtunk ki az udvarba, onnan meg fel a kőkerítésre! Át is kászálódtunk rajta valahogy, habár énnekem a nadrágomból az üvegcserép kihasított egy darabot ... Csak az volt a feneség, hogy a tábori csendőrök is ugrottak át utánunk, a revolver meg a kezükben! Na, mondom, szervusz világ! Egy nagy kövér asszony rózsaszín ruhában épp a dézsába hajolva mosott, hát szegény Bili Rees ront neki feje nélkül, és ott köt ki a dézsában vele együtt. Amíg a tábori csendőrök ezeket szétszedték, én megpattantam. Még visszanézvést annyit láttam, hogy Bili ott éviekéi a dézsában, az asszony meg már kinn ül a földön, s az- öklét rázza. Bili Rees volt énnekem a legkülönb cimborám.

Elérzékenyülten hallgatott egy sort, kitöltötte magának a pezsgő utolját, és megtörölte izzadó homlokát a nagy vörös kezével.

-- Nem etetel minket véletlen, te? -- nézett rá Fuselli.

-- Kérdezd meg Whitehead hadnagyot, az véd a rögtöntörvény előtt. Én, pajtás, életemben a szorítóban küzdöttem, a szorító az embert igazmondásra tanítja.

-- Halljuk tovább. Dán -- biztatta az őrmester.

l Tejeskávé, (francia, fonetikusan)

73

-- Szóval azóta én hírét nem hallottam Bili Reesnek. Nem sokat teketóriázhattak vele, vitték ki a lövészárokba.

Dan Cohen cigarettára gyújtott.

-- Utoljára az egyik tábori csendőr utánam eredt, és lövöldözni kezdett. Nekem egy fillér nem maradt a zsebemben, csak szedtem a lábamat a nyakam közé! Hanem szerencsém volt, mert egy francia épp indult a teherautójával, hát bevágódtam mellé, és mondom, hogy gyía, mert a csendőrség a nyomomban. No, az a békarágó is fehér lett, akár a fal! Beletaposott a gázba, és mentünk, mint a meszes. Forgalom, az elég nagy volt, mert valami támadásnak vagy minek készülődtek, de csak feljutottam Párizsba... Nem is lett volna semmi baj, ha ott meg nem összefutok egy ismerős lujzával. Még ötszáz frank maradt énnálam, hát mulattunk, mint a kutya a kútban egypár napig. Csak aztán egyik este beültünk vacsorázni a Café de Paris-ba, és a számlára már nem futotta a pénzből. A lujza meglépett, de engemet fülön fogott a tábori csendőr, kompri?... Be is vágott mindjárt a Bastille-ba... Csuda egy hely az... Onnét átdobtak valami táborba egyhetes fegyvergyakorlatra, majd a társaságot, úgy, ahogy volt, csupa engedély nélküli eltávozókat, felrakták a vonatra, aztán indits ki a frontra. Na mondom, te Dániel, befellegzett. De aztán, mikor lejutottunk Vitry-le-Francois-ig, én a puskámat kilöktem az ablakon, aztán kiugrottam, és föl a szembenső vonatra Párizsnak! Az első utam a parancsnokságra vitt. Benyögtem a szekeret meg a Bastille-t, és a parancsnoknak nagyon nem tetszett, hogy a tábori csendőrség mit rendelkezik összevissza az ő fejük fölött, hát beosztottak egységhez, és nem volt kutya bajom, amíg jobban bele nem néztek az ügybe, s akkor átdobtak ide ebbe a rohadt táborba. Most aztán várom, mire jutnak.

-- Az áldóját!

-- Csuda egy háború ez, őrmester úr! Csuda! Ki nem maradtam volna belőle semmi pénzért!

74

Az ivó sarkában egy másik csoport nótára gyújtott.

-- Harsogjuk túl, gyerekek -- rendelkezett a törzsőrmester.

Ó, armentiéres-i kisasszony, Parlevú!

- Hát énnekem szabják az ingemet -- emelkedett fel a dúvad egy perc múltán. -- Vár a lujza, mennem kell, kompri? -- És fújta helykén kifelé:

Bon soir, ma chérie, Comment allez-vous? Si vous voulez Coucher avec moi...'

Az ajtó becsapódott mögötte, és a kávézóra csend telepedett.

Sokan felkerekedtek addigra. A Madame nekifogott a kötésének, és a tömzsi karú Marié melléje ült, és fejét a rendekben álló palackok közé hajtotta a polcra.

Fuselli a söntés mellől nyiló ajtót figyelte. Emberek keltek fel, nyitották mindegyre, és fura képet vágtak, amikor kihátráltak. Némelyik mosolyogva ütötte be a fejét, és csoszogva került beljebb, aztán gondosan becsukta az ajtót maga mögött.

-- Mi a fene lehet ott? -- tűnődött a törzs, mert ő is az ajtót figyelte. -- Mekkell tapasznyalni, mekkell tapasznyalni -- nevetgélt félnótásan.

-- Meg, meg -- lódította Fuselli. A pezsgő úgy kocogotl a fejében, akár a légy az ablakszemen, és igen nekibátorította.

A törzs felkászálódott. -- Tizedes úr, gondjaira bízom a zászlót -- mondta, azzal odabotorkált az ajtóhoz. Megnyi-

1 Jó estét, kedvesem, hogy- van? Legyen szíves, feküdjön le velem, (francia)

75

tóttá, bekukkantott, körülményes kacsintásokkal tudatta, mit lát odabenn, majd besuttyant, és gondosan becsukta az ajtót.

A tizedes kelt fel másodiknak. -- Ha egyszer menni kell, hát menni kell -- mondta, és becsörtetett. Az ajtó nyitva maradt utána, de egy pillanat múltán becsukták belülről.

-- Gyere, Bili, megnézzük, mit mérnek odabe -- mondta Fuselli is.

-- Gyerünk, pajtás -- tápászkodott Bili.

Együtt léptek az ajtóhoz. Fuselli benézett, s halkan fütytyentett.

-- Itt a helyünk, te Bili -- mondta vihogva.

A kicsiny szobát vörös abrosszal borított ebédlőasztal töltötte meg. Az üres kandalló párkányán kristályfüzéres gyertyatartók -- kristályaik vörös-sárga és bíbor visszfényt vetettek a lámpának, amely hasadt tükröt világított meg, akkorát, mintha ablaka lett volna egy másik, fülledtebb szobá' nak. A tapéta hámlott a nyirkos falról, s a penészes vakolat halottasházi szagát a sörbűz és dohányfüst sem nyomhatta el.

-- Nédd a portékát, Bili! De kirittyentette magát! -- suttogta Fuselli.

-- Nemtom -- morogta Bili --, nem az a lujza-e, amelyik a mi szivarunkat Párizsban várta.

Az asztal végében kurtára nyírt göndör hajú s mégis borzas nő könyökölt. Duzzadt, vörös ajka és bogárszeme dacosan fordult az asztalt körülülő s a fal tövébe szorult emberek felé.

Az emberek némán bámultak vissza rá. Egy súlyos állú, répafejű nagy lombár katona ült hozzá a legközelebb, és egyre közelebb húzódott. Egy másik elfogódottságában meglökte az asztalt, s a közepén álló palackok, pálinkáspoharak összecsöndültek.

-- Nincs ebben a portékában tisztesség egy szem se -- súgta Fuselli szomszédja. -- Másképp nem nyíratná kurtára a haját.

76

A nő franciául mondott valamit.

Az egybesereglettek közül csak egy értette. Nevetése üresen csengett a néma szobában, s hirtelen elhalt.

A nő figyelmesen körbetekintett az arcokon, majd vállat rántott, és igazgatni kezdte ölében tartott kalapjának szalagját.

-- Hogy kerül ez ide? Azt hittem, a tábori csendőrök megmelegedni nem engedik őket a városban -- okoskodott az egyik.

A nő egyre a kalapját birizgálta.

-- Kegyed vöné Paris? -- érdeklődött egy közelében ülő halk szavú fiú. Kék volt a szeme, s bár tejfeles képét megfogta a nap, mégis kirítt a cserzett és vörös arcok tömegéből.

-- Oui, de Paris -- felelte a nő némi hallgatás után, és belepillantott a fiú arcába.

-- Hazudik, mintha könyvből olvasná -- állapította meg a répáfejű, és közelebb araszolt ismét.

-- Neki azt mondtad, hogy Marseille-ből jössz, neki meg, hogy Lyonból -- mosolygott rájuk a tejfeles képű. -- Vraiment d oú venez vows?³

-- Jövök én mindenhonnan -- simított a haján a nő.

-- Sokat utazott? -- érdeklődött tovább a tejfelesképű.

-- Egy szivar mesélte -- mondta Fuselli Bili Greynek --, hogy beszélt olyan nőkkel, akik megjárták Törökországot és Egyiptomot... Egy darab világot láthatott ez is.

A nő egyszer csak dühös sivalkodással ugrott talpra. A répafejű óvatosan félrehúzódott, majd megadóan égnek emelte két koszos nagy mancsát.

-- Kamarád! -- mondta.

Nem nevetett senki. Csak lábak sikárlása hallatszott a padlón.

1 Párizsból jön? (tört franciasággal)

2 Igen, Párizsból, (francia)

3 Honnan jön maga tulajdonképpen? (francia)

77

A nő felillesztette a kalapját, apró dobozkát húzott elő ölében tartott lánctarsolyából, és kis kézitükrébe fintorogva rizsporozni kezdte az arcát.

Az emberek meredten bámulták.

-- Azt képzeli, szépségkirályné -- állapította meg az egyik, és feltápászkodott, majd rátenyerelt az asztalra, és hosszú köpést eresztett meg a kandallónak. -- Én megyek vissza a szállásra. -- Azzal a nőhöz fordult, és gyűlölködőn rábődült: -- Bon szar!

A nő visszatette púderdobozkáját lánctarsolyába. Fel sem tekintett. Az ajtó rájuk csapódott.

-- Gyertek, fiúkák -- szólalt meg egyszerre a fejét hátravetve. -- Melyik jön énvelem?

Senki nem ajánlkozott. Az emberek némán bámulták. Csak a talpak csiszálása hallatszott.

Ill

A zabkása súlyosan puffant a csajkában. Fuselli alig látott ki a szemrésén. Ült a zsíros padon, és kortyintott a tűzforró, mosogatóié-ízű kávéból. Megéledt valamennyire. Az emberek nem voltak beszédesek. Negyedórája rántotta ki őket pokrócuk alól a kürtszó, s most itt ültek sorjában, pislogtak egymásra a ködös sötétségben, és morcosán gyűrték le a reggelit. Ki a salakon süfütölt, ki a csajkáját koccantotta az asztalhoz, ki köhögött. Az ételmérő mögött az egyik szakács káromkodott, akár a jégeső.

-- Hallod-e, Bili, nekem kő a fejem -- mondta Fuselli.

-- Nem csodálom -- morogta Bill Grey. -- A hátamon vittelek be a szállásra. Egyre azt hajtogattad, hogy mész vissza, és megtüffented a rossz portékát.

-- Igazán? -- rötyögött Fuselli.

-- Alig bírtalak besuvasztani az őrség mellett.

-- Az a konyak, az betette az ajtót -- sóhajtotta Fuselli.

-- Én sem igen hiszem, hogy soká bírom.

-- Mit?

Az étkezde előtt öblögették a csajkájukat egy hordó meleg vízben, bár a víz zsíros színén látszott, hogy megjárta azt már több száz csajka. A villanyfény egy platán elázott törzsét világította meg s a víz színén úszó zabkásamaradékot, kávéaljat -- majd odébb két szemetesvödör festett feliratát: MOSLÉK, HULLADÉK. Mögöttük teljes raj várt az öblögetésre.

-- Ezt a kutyának való életet! -- felelte Bill Grey nekikeseredetten.

-- Hogyhogy?

-- Csak rohadni, csomagolni ki a kötözőszert, csomagolni

79

be a kötözőszert! Megveszek! Gondoltam, berúgok. De az se használ

-- Nekem kő a fejem, pajtás -- hangoztatta Fuselli.

Bill Grey Fuselli nyakába fonta az izmos karját, amint megindultak vissza a szállásra.

-- Tudod mit, Dán? Én meglépek.

-- Ne marháskodjál, Bili! Azt nézd, hogy hamarosan jobb lesz a sorunk. Egykettőre előléptetnek, ha nem vétjük el a lépést.

-- Fütyülök az előléptetésre... Mit gondolsz, miért vonultam én be? Hogy majd a cafrangjaimat fitogtatom?

Bill Grey mélyen vájt a nadrágja két zsebébe, és keserűen kiköpött.

-- Azért fikának nem akarnál megmaradni, mi, Bili?

-- Én a frontra akarok kijutni... Nem várni, amíg itt a rögtöntörvény bekalickáz... Ha meglépek, meglépsz te is, Dán?

-- Te Bili, nem lépsz meg te se... Ne okoskodjál már... Kidobnak minket a frontra, ne félj. De én addig őrmester akarok lenni -- düllesztette a mellét. -- Hadd tudják meg, mi telik tőlem. Értesz?

Kürt harsant.

-- Indulni kell munkába, én meg az ágyamat nem vetettem meg!

-- Én se... Nem számos, Dán... Csak azt ne engedd, hogy letörjenek.

Sárban totyogtak, amint felsorakoztak a sötét úton. A kerékvágásokban állt a fekete víz, az verte vissza a távoli villanyfényeket.

-- Az „A" tárházban dolgoznak ma, emberek -- adta ki a szomorú őrmester, amelyik valamikor vasárnapi iskolákban prédikált. -- A hadnagy úr azt mondja, délre meglegyenek, mert a szállítmány még ma indul a frontra.

Valaki meglepetést színlelve füttyentett.

-- Ki volt az?

80

Senki nem vállalta.

-- Oszolj! -- csattant az őrmester hangja megvetően. A század elszéledt a fények iránt. Gázolták a sarat kelletlenül.

Fuselli odabattyogott a tábor kapujában álló őrszemhez. Látta, hogy fenyődeszka szálkáján rágódik.

-- Te Phil, nem kerülne egy fél dollárod? -- Megállt előtte, a zsebébe mélyesztette a kezét, s úgy figyelte, hogy jár a szálka az őrszem szája sarkában.

-- Már ne is haragudj. Dán -- felelte az őrszem --, de én lepusztultam. Újév óta nem láttam egy cent zsoldot.

-- Mi az, hogy nem fizetnek?

-- Ráiratkoztál legalább a zsold-lajstromra?

-- Rá hát. Na, viszlát.

Fuselli tovább ballagott a sötét úton a város felé. Erre már ikrázott a kerékvágások latyakja. Azóta sem szokta meg ezeket az apró házakat, hoporjas stukkóhomlokukat, dimbes-dombos cseréptetejüket meg az erkélyes ablakok alján kanyargó szűk macskaköves utcákat. Ijesztették. Csak ott derült fel valamelyest, ahol ablakból fény esett a nedves járdára, vagy üzlet, kávézó bejárata hívogatta. Meg sem állt a főtérig, ahol már a kőkút bugyogását hallotta. Ott megtorpant, köpenyege tárva, két keze a nadrágzsebe mélyén -- de a körme sem talált egyebet a szösznél. Sokáig hallgatta a kút bugyogását meg a tolató szerelvények zaját a távoli állomás felől. Hát ilyen a háború? -- gondolta el. -- Nem fura? Csöndesebb, mint odahaza hajnaltájt. A tér végében fehér fénykéve bukkant fel, csapattisztek kocsijának fényszórója. A két autószem belevakított a szemébe, aztán fordult, és elsöpört mellette, csak a benzinbűz meg a beszéd foszlányai maradtak utána. Fuselli elnézte, amint az autó előtt sorra gyúlnak s kihunynak a főutcái homlokzatok. A város ismét csöndbe-sötétségbe borult.

81

Átvágott a téren a tisztek nagy kávézójának, a Cheval Blanc-nak.

-- Gombolja be a köpenyegét! -- dörrent rá egy szálas alak a tér sarkából. Ahogy jobban megnézte, a sovány sonkához hasonló pisztolytáskájáról látta, hogy tábori csendőr. Sietősen begombolkozott és odébbállt.

A másik kávézó ablakán tekintett be vágyakozón, ahová a SONKA SZEMES TOJÁSSAL fehérrel festett hirdetése csalta. Valaki hátulról szemére tapasztotta a két lapáttenyerét. Kibontakozott a szorításából.

-- Nini, Dán! -- bámult rá a dúvadra. -- Hogy eresztettek ki a kalickából?

-- Én megbízható rabnak számítok -- dicsekedett Dan Cohen. -- Korpád van-e?

-- Nincs egy fityingem.

-Nekem sincs... Azért térjünk be -- biztatta Cohen. -- Majd én megállapodok Marie-val. -- Fuselli kétkedőn követte. Tartott Dán Cohentől. Eszébe jutott az is, hogy a múlt héten hadbíróság elé állították valamelyiküket, mert szökött volna a kávézóból a fizetés elől.

Az ajtó tőszomszédságában telepedett le. Dán eltűnt a hátsó szobában. Fusellire rátelepedett a honvágy. Azon töprengett, mióta nem kapott levelet Mabe-től. Fölszedett valakit, gondolta el mordul. Megpróbálta maga elé idézni az arcát, de utoljára az óráját kellett előhúzni s belekandítani a hátsó lapja alá, mert nem akart eszébe jutni, egyenes-e az orra vagy pisze. Addigra a vaskos karú Marié is előkerült a belső helyiségből. Blúzában kívánatosán duzzadó nagy mellét meg-megrengette a nevetés. Arca igen kipirult, és egy tincs a füle mellett levált a gesztenyehajából. Sietve kapta fel, és betűzte a hajtűje alá. A keze a -tarkóján volt, amikor megállt a kávézó közepén. Dan Cohen jött a nyomában, a képén széles vigyorgás.

-- Ne félj, komám -- biztatta Fusellit. -- Mondtam neki,

82

hogy állja a számlát a Samu bácsi, majd ha a pénzes-zsákját kiborítja. Kümmelt ittál-e már?

-- Az meg mi a fittyegős fene?

-- Tapasztald meg.

Nekiültek a rántottának a törzsvendégek sarokasztalánál, ahová Marié maga is le-leült beszélgetni, ha a fonnyadt Madame szeme rajta nem volt.

Többen odavonták a széküket. A dúvad vonzotta a hallgatóságot.

-- Mintha megint támadás készülne Verdunnél -- kezdte Dan Cohen.

-- Furcsa, milyen keveset tudunk a hadihelyzetről ideát -- fűzte tovább a szót valamelyik gyámoltalanul. -- Odahaza Minneapolisban többet hallottam a háború állásáról.

-- Aprítjuk őket, akár a répát -jelentette ki Fuselli hazafiasán.

-- Nyavalyát! Másképp is uborkaszezonja van a hadakozásnak -- intette le Dan Cohen, és a vörös képén mosolygás terült szét. -- De a legutóbb is, amikor a fronton kinn jártam, a Boche éppen coup de ma/n-nel¹ foglalt el egy teljes árkot.

-- Kinek az árkát?

-- A mienket, amerikaiakét.

-- Mi a fene!

-- Hazugság! -- szólt bele egy rosszul beretvált, fekete hajú alak, alighogy belépett. -- Amerikait még el nem fogtak, de nem fognak eztán se, tudomistenem!

-- Mennyi ideig voltál a fronton, öcsém? -- tudakolta Cohen hűvösen. -- Talán Berlint is megjártad?

-- Én csak annyit mondok, aki azt terjeszti, hogy a göthes fritzek amerikaiakat fogdosnak el, az hazudik -- erősködött a rosszul beretvált, azzal letelepedett.

-- Csak nekem ne mondd -- nevetett Cohen, és tűnődőn nézegette a nagy vörös öklét.

l Kézzel, (francia)

83

Marie arcán aggodalom jelent meg. Rápillantott Cohen öklére ő is, aztán vállat vont és nevetett. Újabb társaság dőlt be a kávézóba.

-- Kit látnak szemeim! Nini, a dúvad! Megvagy, pajtás?

-- Szervusz, Bütyök!

A csöpp ember nagy garral rázta a kezét Dán Cohennek. Brit gyakorlósapkát, tisztizubbonynak tetsző, tiszthelyettesi sávokkal ékes, jól szabott zubbonyt viselt. Cohen helyet szorított neki a padon.

^í|;) -^f-

- Mit keresel ebben a tetűfészekben, te Bütyök?

A csöpp ember jól ápolt bajsza is félrecsúszott, ahogy a szája sarkából megsúgta:

-- 42-es nyílt parancs!

-- Párizsi csata? -- nézett rá Dan Cohen jóakaratúan.

-- Nizzai csata. Hamarosan visszatérek az egységemhez. Ha ott megmaradok, nem is állítanak hadbíróság elé. Amúgy a 15-ös tábori kórházban feküdtem súlyos tüdőgyulladással.

-- Ezt jól megszervezted!

-- Még jobb, hogy meg is úsztam szárazon.

-- Te Bütyök, nem a ti egységetek dolgozott össze a mienkkel Chamfort-ban akkoriban?

-- Amikor a diliházat ürítettük kifele?

-- De bizony. Csoda muri volt, mi? -- Dan Cohen lehörpintette a fél pohár vörös borát, csettintett, majd elkezdte, mint aki nagy történetnek ereszkedik:

-- Az egységünket épp leváltották Verdunnél, amikor már a bras-i úton hetekig verettek minket. Egy dombocskát kerülgettünk, amikor a szapora ránk jött, de akkora sarat dagasztottunk, és még a gránátok is meggázolták, hát hulláktól bűzlött a terep... Mondd, Bügyök, pénz van nálad?

-- Valamennyi -- válaszolta Bütyök lelkesedés nélkül.

-- Mert itt igen jó pezsgőt mérnek. Csendestárs vagyok a cégben, neked is mérsékelt árat számítanak.

-- Nem bánom.

84

Dan Cohen már fordult is, és susogott valamit Marie-nak. Marié nevetve került a söntés mögé.

-- Hanem Chamfort még kutyább hely volt. Húztuk be a nyakunkat, mert a németek üzenetet hagytak, hogy takarítsuk ki a kórházat három napon belül, mert aztán szétlövik a várost.

-- Még hogy a németek így üzengetnek! Ne nézz madárnak! -- tiltakozott Fuselli.

-- Souillyban is megtették -- erősítette a Bütyök.

-- Az ám... Fura dolog történt ott is. A kórházat huzatos nagy házba szállásolták, akár a nagyszálló Atlantic Cityben, olyan volt... Hátulról be is állhattunk a kocsinkkal, hát ott szálltunk. Odahordtuk mind a gránátnyomásosokat, csupa olyat, aki kerengett, reszketett, némelyik mozdulni nem bírt... No, ahol mi aludtunk, a szembenső szárnyon feküdt egy madár, az a nevetést nem bírta elhagyni. Bili Reesszel csak forgolódtunk a kocsi aljában a pokróc alatt, s olykor összesúgtunk: „Nem meg kell itt veszni?" Mert a madár úgy nevetett, mintha frissen meséltek volna neki valamit. Nem úgy hangzott, mint az eszeveszett nevetése. De elhagyni nem akarta... Csak henteregtünk a kocsink aljában Bili Reesszel, hallgattuk a távoli zárótüzet, ahogy itt-ott egy bomba robbanása megborsozza, meg ezt a nevetést, mintha folyvást valami felséges történetet jutalmazna vele. -- Cohen kortyintott egyet a pezsgőből, és félrecsapta a fejét. -- Másnap délben aztán elhallgatott a nevetése, mert az ápolók ráuntak, és megfujtották a madarat. Ami sokk, az sok, mondhatták.

Fuselli a helyiség távoli sarka felé tekingetett, ahol a félhomályból a borostás állú és társainak jogos felháborodása morajlott. Megfordult a fejében, hogy ilyen társaságban nem jó lesz, ha gyakran látják. Cohen a németeket dicsőíti, és közben hadbíróság vár rá. Nem lenne jó itt véteni el a lépést. Kisuttyant a kávézóból. A girbegörbe utcán nyirkos szél járt, a tócsákon visszaverődő fényt borzolgatta, és valahol redőnyt rázott szakadatlan. Fuselli visszament a főtérre,

85

irigyen bepillantott a Cheval Blanc-ba. A tükörablak mögött, a fehér és arany díszű fényes teremben tisztek biliárdoztak, és a söntes mögött egy szőke trónolt málnaszínű ingblúzban. Fusellinek eszébe jutott a tábori csendőr, és megszaporázta lépteit. A tér túlsó oldaláról nyíló keskeny utcában megállt egy szatócs kirakata előtt, mégpedig úgy, hogy az utca túlsó felének macskaköveire, málló falaira vetődő fénysáv rá ne essen. A pult mögött kis termetű, karcsú lány ült, két kicsiny fekete cipőjét illedelmesen egymás mellé tette a céklarekeszen, úgy kötött. A lámpavilág végigsöpört sima fekete haján, arca árnyékban maradt. A boltban katonák topogtak, akár a tojó galambok, s úgy figyelték a lány mozdulatait, mint a kutyák a hús sorsát a konyhában.

A lány kisvártatva összesodorta a kötését, és felpattant. Az arca láthatóvá vált. Seprő szempillás, duzzogó szájú, tojásdad arc volt. Egy darabig állta a félkörben toporgó katonák tekintetét, majd elfintorodott, s befordult az üzlet mögötti szobába.

Fuselli elment az utca végéig, a patakon átívelő hídig. Rákönyökölt hideg kőkorlátjára, és lenézett a cirmos jégkéreg közt alig láthatóan gurgulázó vízre.

-- Kutyának való élet -- motyogta.

Megborzongott a hideg szélben, de könyökét nem vette le a híd korlátjáról. A távoli vonatrobaj szakadatlansága sívó messziségek sejtelmét plántálta belé. A templomtorony órája nyolcat ütött. A nagyharang a gitár vastag húrjának pendülésére emlékeztette. A sötétségben szinte látta a duzzogó szájú lány fintorát. Majd a kietlen szállás jutott az eszébe, az ágyak végében gubbasztó emberek. Vissza nem térek, amíg nem muszáj, fogadkozott. A melegség, gyengédség, csend vágya gyötörte. Visszafelé ballagott a keskeny utcán, és egyenletesen, halk szóval szedte le a szenteket az égből. A szatócs előtt megállt. A katonák eltűntek. Hetykén félrevágta a sapkáját, hogy a sűrű göndör hajából egy fürt a homlokára kunkorodjon, azzal belépett. Az ajtócsengő megcsöndült.

A lány kifordult a belső szobából, és kelletlenül tette a kezét Fuselli odanyújtott tenyerébe.

-- Comment fa va, Yvonne? Bon?^[

Tört franciasága előcsalta a lány gyöngyház fogait.

-- Jó -- válaszolta angolul. Gyerekesen összenevettek.

-- Leszel a babám, Yvonne?

A lány a szeme közé nézett, és elnevette magát. '^'NfíH'ícompris² -- mondta végül.

-- Vui. Vui. Vu. Voulez-vous ef ma fi lie ?^}

A lány visongón nevetett, majd pofon teremtette.

-- Venez* -- mondta nevetve. Fuselli utánaeredt. A belső szobában kerek nagy tölgyasztalnál Eisenstein meg egy francia katona beszélgetett izgatottan. Annyira elmerültek, hogy a lányt és Fusellit meg sem látták. Yvonne beleakaszkodott a francia katona hajába, megrázta, és nevetve újságolta neki, mit mondott Fuselli. A francia is elnevette magát.

-- így mondani nem lehet -- fordult aztán Fusellihez angolul.

Fuselli dacosan leült az asztal túlsó felén, s nem vette le a szemét Yvonne-ról. Yvonne a köténye zsebéből előkapta a kötését, s a két ujja közt szemléltetően odafordította a szoba félhomályos sarkának, ahol egy öregasszony aludt csipkés főkötőben, aztán lerogyott egy székre.

-- Bumm! -- mondta.

Nevetett Fuselli is, míg a szeme meg nem telt könnyel. A lány meg Fuselli nevetését nevette. Sokáig ültek így, közben Eisenstein meg a francia mondta a magáét. Fuselli fülét egyszer csak különös mondatfoszlány ütötte meg.

1 Hogy vagy. Yvonne? Jó? (francia)

2 Nem érteni, (francia)

3 Akar a lányom lenni? (francia)

4 Jöjjön, (francia)

87

-- Hát az amerikaiak mit tennének, ha Franciaországban kitörne a forradalom?

-- Azt tennénk, amit parancsban kiadnak -- válaszolta Eisenstein keserűen. -- Igavonó barmok vagyunk. -- Fuselli megfigyelte, hogy Eisenstein máskor fakó, puffadt arca kipirul, s a szeme úgy villog, mint soha máskor.

-- Hogyhogy forradalom? -- nézett rájuk ámultán. A francia kutatón emelte rá a bogár szemét.

-- Úgy, hogy a forradalom véget vetne a mészárlásnak, és megdöntené a tőkés kormányt.

-- De ti már köztársaság vagytok, nem?

-- Akárcsak ti.

-- Úgy beszélsz, mint a szocialisták -- állapította meg Fuselli. -- Minálunk Amerikában egykettő lepuffantják az embert ilyen beszédért.

-- Látod -- mondta Eisenstein a franciának.

-- Mind ilyenek vagytok?

-- Kevés a másmilyen. Reménytelen állapot -- sóhajtotta Eisenstein, s arcát a kezébe temette. -- Megfordul a fejemben gyakran, hogy főbe lövöm magamat.

-- Inkább mást lőj főbe -- ajánlotta a francia. -- Több a haszna.

Fuselli feszengett.

-- Honnan veszitek az ilyesmiket? -- kérdezte, pedig készen állt a válasszal: „Egy biboldó meg egy békaleső mit ki nem főzne!"

A szeme elkapta Yvonne tekintetét. Öss/enevettek. Yvonne megdobta a fonalgombolyagjával. A gombolyag elgurult az asztal alá, s négykézláb kajtatták mind a ketten.

-- Már kétszer azt hittem, itt az idő -- mondta a francia.

-- Mikor?

-- Nemrég, amikor egy hadosztály megindult volna Párizs ellen... Aztán, amikor Verdunnél álltunk... Ó, a forradalom, az meglesz! Franciaország a forradalmak országa.

88

-- Mi majd itt leszünk, hogy lekaszáljunk benneteket -- jegyezte meg Eisenstein.

-- Várjatok, amíg a háború benneteket is megpróbál. Ha egy telet kihúztok a lövészárokban, ti is azt mondjátok, jöjjön a forradalom.

-- Csakhogy mi attól világosan nem látunk. A hadsereg gépezetében lelketlen fogaskerékké válik az ember. Szabadabbak vagytok, ne feledd. A mieink az oroszoknál rosszabbak.

-- Ne beszélj! Én mindig azt hittem, az amerikaiakra hatott a civilizáció, ezért szabadabbak is, felnőttebbek is minálunk. Tűrik vajon, hogy a vágóhídra hajtsák őket?

-- Nem is tudom. -- Eisenstein felemelkedett. -- Ideje hazatérni a szállásra. Jössz, Fuselli?

-- Mi egyebet tehetnék -- felelte Fuselli kedvetlenül, de maradt.

Eisenstein meg a francia kilépett az üzletbe.

-- Bonszoár -- szólt utánuk Fuselli csendesen, majd áthajolt az asztalon. -- Szervusz, pici!

Azzal hasra vetette magát az asztal széltén, elkapta Yvonne nyakát, és úgy csókolgatta, hogy a világ is elsötétült. Yvonne inas kis keze határozottan fosztotta le magáról.

-- Megállj -- mondta, és a félhomályos sarokban szunyókáló öregasszony felé biccentett. Egymás mellett álltak addigra, úgy hallgatták a szuszogását.

Fuselli átkarolta Yvonne nyakát, és hosszan szájon csókolta.

-- Demain¹ -- mondta aztán. Yvonne rábólintott.

Fuselli sietve iramodott a sötét utcán a tábornak. Vére boldogan lüktetett. Útjában utolérte Eisensteint.

-- Hallgass rám, Eisenstein -- mondta barátian --, nem jól teszed, ha mindenfelé eljártatod a szád. Egy szép nap ráfizetsz.

l Holnap, (francia)

89

-- Bánom is én!

Annyira csak nem akarsz bajt szerezni magadnak! Amiket te beszéltél, annál kevesebbért is lelőttek már mást!

-- Ha lelőnek, lőjenek.

-- Ne vessz meg, pajtás -- beszélt volna a lelkére.

-- Mondd, mennyi idős vagy te, Fuselli?

-- A húszat töltöttem be.

-- Én meg a harmincat. Hiába, többet láttam, öcskös. Jobban eligazodok jó és rossz közt. Ez a mészárlás tűrhetetlen.

-- Tudom én is. Kutya élet. De kit okoljunk érte? Legalább a császárt durrantaná le valaki.

Eisenstein keserűen nevetett. Fuselli elmaradt mellőle a tábor bejáratánál, és megvárta, amíg kacsázó járása belevész a sötétségbe.

„Nagyon megválogatom, kivel térek haza -- oktatta magát. -- Ez a nyavalyás biboldó lehet akár német kém, akár titkosszolgálati tiszt." Rémület markolt bele, és széles jókedvét fojtogatta. Minduntalan pocsolyába hágott, s a vékony jég ropogott a talpa alatt. Mintha lestek volna rá a sötétből -- majd meg úgy érezte, hatalmas alak taszigálja, s az ökle a feje fölött, hogy egy félrelépés, és szétmorzsolja.

Hanem amikor a pokrócába beleburkolózott, mégis odasúgta Bill Grey barátjának: -- Te, Bili, egy tyúkot megfőztem a városban.

-- Melyiket?

-- Yvonne-t. Meg ne mondd ám senkinek. Bill Grey halkan füttyentett.

-- Nagy franc vagy te. Dán. Fuselli kuncogott.

-- Megválogatom, hiába.

-- Én meg elpályázok -- mondta Bill Grey.

-- Mikor?

- Hamarosan. Nem ízlik ez a moslék élet. Csudálom, hogy te bírod.

Fuselli nem válaszolt. Befészkelődött a pokróca alá, s Yvonne-nal meg az őrmesteri sávval aludt el.

Az állomás tornácán, egy szem hunyorgó lámpa fényénél nézte meg jobban az eltávozási engedélyét. Február 4-én ébresztőtől február 5-én ébresztőig. Szeme álmatlanságtól égett a szeles tornácon. Huszonnégy órát lesz szabad, senki nem parancsol neki. Hiába várt rá a nyomasztóan magányos vasút ebben az idegen országban, Fuselli mégis boldogan csörgette a pénzt a zsebében.

A távolból vörös szem nőtt, közeledett a vágányon. Mozdony lassító szuszogását hallotta. Nagy olajos formái felrémlettek, majd eldöhögtek mellette. A mozdonyvezető szénporos, csupasz karral könyökölt ki, fél arcát sárgásvörös tűz világította. Ágyúk következtek utána pőrekocsikon, az ágyúk csöve, akár a vadászkutya orra, felszegült, marhavagonokból egy-egy szempár tekintett ki. A szerelvény mármár megállt. A kocsik sora egymásnak ütközött. Fuselli tekintete a lámpavilágnál összeakadt egy szempárral. Kéz nyúlt ki feléje az ablakon.

-- Isten veled, pajtás -- szólt ki utána egy gyerekes hang. -- Nem tudom, téged honnan szalajtottak, de isten veled. Sok szerencsét.

-- Isten veled -- szakadt ki Fuselliből is. -- A frontra?

-- Oda bizony -- felelte egy másik hang.

Az ütközők kongása elhalt. A kocsik gyorsabban gördültek el Fuselli szeme előtt. Az állomás ismét megürült, elsötétedett, míg utoljára egy halványuló vörös szem tekintett csak vissza.

Aranyos zöld kárpitok, selymek, húsos angyalkák, kúszólevelek zűrzavara kísérte ki Fusellit a palotából a nyers délutáni napvilágba. Napóleon, Jozefin, az Empire s az effélék most ragadtak tárgyukra, és kéjesen csiklandozták a képzeletét, akár a cirkuszi bronzemberek.

-- Ezeknél megvolt a korpa -- mondta egy repülős, amelyikkel a termeket járta. -- Gyerünk, öntsünk ürgét.

91

Fuselli gondolataiba merült, íme, testet öltöttek a vagyonról és dicsőségről nevelt régi álmai, amelyek felől Alnek áradozott, amikor kinn ültek, és figyelték az Aranykapun át érkező kivilágított személyszállító hajókat.

-- Ezek azt mondták, ha nő, legyen pucér -- folytatta a légierő lustos szájú kis közlegénye, aki máskülönben a textilszakmában dolgozott.

-Ha tehették...

-- Nem is hányom én föl nekik... Fütyülök az erkölcsre, aztán kész.

Szótlanul kóboroltak Fontainebleau utcáin. Benéztek a kirakatokba, megbámulták a nőket, elterpeszkedtek ligeti padokon, szederjes és sárga fénnyel áttört, levendulakék árnyékos lombok alján, öntött utak mentében.

-- Öntsünk ürgét megest -- ajánlotta a légierő közlegénye. Fuselli az órájára tekintett. Volt idejük bőven a vonatindulásig.

Loncsos lány takarította le az asztalukat.

-- Yin blank -- rendelt a légierő közlegénye.

-- Mém sóz -- mondta rá Fuselli.

Fejében kavarogtak az óarany stukkók meg a selyem-bársony kárpitok közt huncutkodó angyalkák. Egy szép nap, bizakodott, összekeres annyi pénzt, hogy majd ilyen házba költözhetik Mabe-bel -- nem, inkább Yvonne-nal vagy valami más nővel.

-- Ezek fütyöltek az erkölcsre -- hangoztatta a légierő közlegénye, s a szeme majd kiesett, úgy bámulta a loncsos pincérlányt.

Fusellinek eszébe jutott, milyen orgiát látott a Quo Vadis című filmben: a népek fürdőköpenyben, kelyhekkel lejtették a körtáncot, és döntögették fel az étellel megrakott asztalokat.

-- Cognac, beaucoup -- rendelt a légierő közlegénye.

-- Mém sóz -- fűzte hozzá Fuselli.

A kávézó megtelt óarany selymekkel, ékesen faragott

92

nagy mennyezetes ágyakkal, és húsos angyalok henteregtek bennük.

-- Szervusz, Fuselli -- szólt rá valaki.

Addigra már a vonaton ült. Fejére mintha vasabroncsot vertek volna, s a füle zümmögött. Egyetlen apró égő hunyorgott a fülkében, és Fuselli arra riadt, hogy aranyhal lett, és befőttesüvegben zavarják körül.

-- Szervusz, Fuselli -- szólt rá Eisenstein újból. -- Jól vagy?

-- Mellehetősen -- felelte Fuselli nehezen forduló nyelvvel. -- Ma honne.

-- Minek neked kocsmázni -- pirongatta Eisenstein.

-- Tudja fene -- motyogta Fuselli. -- Inkább alszok.

A fejében csak nem lett rend. Óarany selyemmel bélelt termeket járt -- a koronával díszes mennyezetes ágyakban Napóleon hancúrozott Jozefinnel. A császár meg a császárné? Vagy a király meg a királyné? Majd az aranyhimes virágfüzérekre, gyümölcsfüzérekre, angyalfüzérekre az a penészszagú sötét lépcsőház következett, amelyikben orra buktak a légierő közlegényével. A vörös bársonyszőnyeg porát még az orrában érezte. Majd áttört csipkeszoknyás nők sorfala előtt haladtak el -- talán a képtárban? Aztán volt tükrökkel körülállított ágy is. Kinyitotta a szemét. Eisenstein egyre a magáét mondta. Jó ideje beszélhetett már.

-- Énnekem az elvem -- fejtegette --, hogy egy kevés nem árt az egészségnek, s aki mértékkel él vele, vagy egyáltalán nem iszik...

Fusellinek sikerült elaludnia. Egy idő múltán az a gondolat nyilallt belé, hogy a szolgálati szabályzat kék kötésű könyvecskéjét mindenképpen meg kell szereznie. Jó az, ha kéznél van. A tizedest, a Vörösingesek tartalék játékosát beszállították a hadosztály kórházába. Gümőkórral, mondta Olster törzsőrmester. Alighanem helyettest állítanak neki. A hunyorgó kicsiny lámpát figyelte.

-- Hogy kaptál eltávozást? -- kérdezte Eisenstein.

-- A törzs intézte el -- felelte Fuselli titokzatosan.

93

-- Megértitek ti egymást a törzsőrmesterrel, mi? -- firtatta Eisenstein.

Fuselli csak somolygott.

-- Te, ismered a Stockton gyereket?

-- Azt a takonypócot? Annak a századnak az írnokát, amelyik a mi szállásunk túlsó végét lakja?

-- Azt, azt -- mondta Eisenstein. -- Lendíteni kéne rajta. Nem bírja az örökös fegyelmezést. Összecsuklik, amikor az a répafejű őrmester legorombítja... Szemlátomást fogy a gyerek.

-- Pedig az írnokságba jól beletalálkozott -- vélte Fuselli.

-- Azt hiszed, főnyeremény? Tegnapelőtt tizenkét órát dolgoztam a jelentéseken -- háborgott Eisenstein. -- A gyerek meg elkevert egy lapot, s azóta is cseszegetik, hol ezért, hol azért. Az ember szíve vérzik, ha látja. Ilyennek odahaza volna a helye az iskolában.

-- Az élet iskolája megtanítja -- bizonykodott Fuselli.

-- Majd meglátjuk, mit szólsz a vágóhídi iskolához -- torkolta le Eisenstein.

-- Hülye -- motyogta Fuselli, azzal újból nekivackolódott az alvásnak.

Se élő, se holt nem volt, amikor a kürt kiszólította a pokróca alól.

-- Te, Bili, énnekem megint kő a fejem -- morgott. Választ nem kapott. Akkor eszmélt, hogy a szomszéd ágy

üres. A takarosán összehajtogatott pokrócok ott feküdtek az ágy végén. Fusellin rémület lett úrrá. Hogyan lesz majd meg Bill Grey nélkül? Nem bírta levenni szemét az üres ágyról.

-- Vigyázz!

A század a sötét úton, kátyúk közt sorakozott. A hadnagy peckesen sétált előttük, kemény viharkabátja úgy szegült ki hátul, akár a kakas farka. Zseblámpáját hol ösztövér fák

94

törzsén, hol a század arcában, hol a tulajdon lábán, hol a pocsolyákon világította.

-- Aki William Grey őrvezető hollétéről tud, azonnal jelentse, különben szökésben lévőnek kell tekintenünk. Tudják, mi az? -- A hadnagy mintha baltával aprította volna a szót.

Senki nem szólt.

-- Kámfort játszik -- dörmögte valaki Fuselli mögött.

-- Még valamit tudatnom kell, emberek -- folytatta a hadnagy megenyhülten. -- Fuselli őrvezetőt ezennel megteszem helyettes tizedessé.

Fuselli térde összekoccant. Kis híján táncra perdült örömében. Örült is a sötétségnek, hogy senki nem láthatja boldog izgalmát.

-- Vegye át a vezényletet, törzsőrmester úr! -- pattogta a hadnagy, ismét katonásan.

Század, oszolj -- mondta rá a törzs kedélyesen. A század csoportokra bomlottan tárgyalta a nevezetes eseményeket, úgy indult meg lassan a kátyús úton az étkező felé.

IV

Yvonne földobta az omlettet. A levegőben átfordult, és sisteregve hullt vissza a serpenyőbe. Azzal bukkant elő a sötét tűzhely és a ragyogó rézüstök kékes félhomályából. Az asztal közepére tett fehér tálba csúsztatta ki az omlettet, a sárga lámpa világ alá.

-- Tiens^[ -- mondta elégedetten, és keze fejével félresimított a homlokából néhány hajszálat.

-- Ezt nevezem szakácsnénak - állapította meg Fuselli, és felkelt kényelmes ültő helyéből, ahonnan Yvonne szűk fekete ruhába bújt, kék kötényes karcsú testének mozgását figyelte a lámpa fénykörén túlról. A konyhát égő vaj borsos illata töltötte meg, s elindította Fuselli nyálát.

-- így is kell -- veregette a tulajdon vállát. -- Akár odahaza.

Zsebébe mélyesztett kézzel, hátra vetett fejjel figyelte, hogyan kanyarítja Yvonne a kenyeret maga felé, majd hogyan söpri le keskeny fehér kezével a ruhájára tapadt kenyérmorzsát.

-- Te vagy a babám, Yvonne, igaz-e? -- Azzal átkarolta.

-- Sale bété¹ -- nevetett Yvonne, és eltaszította. Kintről fürge léptek hallatszottak, s egy másik lány került

beljebb a konyhába, vézna, tökmagszínü. hosszú orrú, lófogú.

-- Ma cousine... Mon ''tit americain.^} -- S összenevettek. Fuselli pirongón szorította meg a lány kezét.

-- // est beau, hein /** -- tudakolta Yvonne kendőzetlenül.

-- Mais, ma petité, il est charmant, vő f americain? -- Me-

1 Tessék, (francia)

2 Ronda disznó, (francia)

3 Az unokahúgom. .. az én kis amerikaim, (francia)

4 Szép fiú. mi? (francia)

5 Ó, kicsikém, milyen elbűvölő a maga amerikaija, (francia)

gint összenevettek. Fuselli nem értette, de nevetett, s közben ez járt az eszében: „Elhűl a vacsora, ha neki nem ülünk hamarosan."

-- Hidd maman-i, Dán -- mondta Yvonne.

Fuselli a tölgy ebédlőasztallal megtöltött szobán keresztül kiment a boltba. A konyhából átvetődő fényben látta az öregasszony fehér horgolt főkötőjét. Az arca árnyékban maradt ugyan, de a fény megcsillant az apró gyíkszemén.

-- Vacsora, Madame.

Az öregasszony panaszosán nyikorogva követte befelé a konyhába.

A nagy levesestálból kélt gőzoszlopot bearanyozta a lámpafény.

Az asztalt fehér abrosz borította, s a nagy cipó ott feküdt a túlsó végén. Fuselli a sok csajkázás után mintha életében szebbet nem látott volna a rózsahímes tányéroknál. A borospalack sötéten őrizte a levesestálat, és a poharakba töltött vörös bor bíbor árnyékot vetett az abroszra.

Fuselli némán kanalazta a levesét. Nemigen értette a lányok szapora francia karattyolását. Az öregasszony ritkán szólt, de a lányok egy-egy odavetett megjegyzéssel megbékítették, és zavartalanul karattyoltak tovább.

Fusellinek az étkezde előtt sorakozó katonák jártak az eszében, meg az étel lottyanása, amint a csajkába belemérik. Eszébe ötlött, hogy jó volna a törzsöt elhozni Yvonne-ékhoz. Talán meghívnák őt is vacsorára. „Jobban bedolgoznám magamat nála." A helyettes tizedesség már megvolna, csak fel is terjesszék előléptetésre.

Az omlett olvadt a szájában.

-- Bitang bon -- dicsérte Yvonne-nak teli szájjal. Yvonne megütközve emelte rá a tekintetét.

-- Bon, bon -- erősítette Fuselli.

-- Te vagy a bitang -- állapította meg Yvonne, és nevetett. Az unokahúg irigyen nézett egyikről a másikra, és felső ajka mosolygásra húzódott lófogairól.

97

Az öregasszony szórakozottan majszolta a kenyerét.

-- Valaki van a boltban -- szólalt meg Fuselli hosszas hallgatás után. Zsö iré.¹ -- Letette az asztalkendőjét, s száját kifelé menet a keze fejébe törölte. Eisensteint találta a boltban egy sápadt fiúval.

-- Nini! -- csodálkozott Eisenstein. -- Te itt is konyhát tartasz?

-- Hát -- mondta rá Fuselli büszkén.

' ' ^^;r•'•

- Csokoládéjuk va? -- tudakolta a halvány fiú eihÉóan. Fuselli széttekintett a polcokon, és a pultra csúsztatott

egy szelet csokoládét.

-- Más lesz?

-- Nem, köszönöm, tizedes úr. Mit fizetek?

Fuselli a „Hosszú az út odáig"-ot fütyülte, úgy fordult vissza a szobába.

-- Combién chocolat?¹ - kérdezte.

A pénzzel aztán visszatért, és fontoskodóan elfoglalta helyét az asztalnál. Meg kell írnia Alnek mindezt, gondolta, majd eltűnődött, vajon Alt behívták-e már.

Vacsora után a két lány még soká csivitelt a kávénál. Fuselli feszengőn tekingetett az órájára. Éjfélig szólt az eltávozása, s már tíz felé járt. Megpróbálta elkapni Yvonne tekintetét, de Yvonne a konyhában tett rendet, s alig pillantott rá. Az öregasszony végül kicsoszogott, s a boltajtóban jól hallhatóan fordult a kulcs. Amikor visszatért, Fuselli illedelmesen jó éjszakát kívánt mindőjüknek, és kilépett az udvarra. Az udvarban megállt, és a sötét falnak vetett háttal hallgatta kelletlenül a házból érkező hangokat. Az ablakból kivetődő sárga fényben az árnyékokat is látta az udvar macskakövein. Majd az emeleti ablakban gyulladt világosság, és a szembenső félszer roskadt cserepein támasztott derengést. Ajtó nyílott, és Yvonne meg az unokahúga állt meg egy szóra

1 Megyek, (francia, fonetikusan)

2 Mennyi a csokoládé? (francia)

98

még a széles küszöbön. Fuselli befurakodott a pimpós bor szagát árasztó, fából épült hidas mögé. A két árnyék végre összefordult a macskaköveken, és egy pillanat múltán az unokahúg léptei elkopogtak az udvaron, majd az üres utcán. Yvonne árnyéka megmaradt.

-- Dán -- szólt ki halkan az ajtóból.

Fuselli örömmámorban kászálódott ki a hidas mögül. Yvonne a bakancsára mutatott. Fuselli lehúzta, és a küszöbön, hagyta. Órájára pillantott. Háromnegyed tizenegyet mutatott.

-- Viens¹ -- szólt Yvonne.

Fuselli remegő térddel követte a lépcsőn.

A városház órája éppen elverte az éjfelet, amikor lélekszakadva megérkezett a tábor kapujához. Vígan nyújtotta oda kilépőjét az őrszemnek, s megindult a szállás felé. A hosszas hodályban teljes volt a sötétség. Szuszogás és egy-egy vers horkolás zavarta csak meg a csendjét. Az egyenruhák izzadsággal megitatott posztójának szaga terjengett. Fuselli sietség nélkül vetkezett, és kéjesen nyújtózkodott. Csöndes jóérzések közepette fészkelődött meg a pokróc alatt, és elégedett mosolygással hajtotta álomra fejét.

A századok takarodóra sorakoztak a szállásuk előtt. Peckesen álltak, akár az ólomkatonák. Szinte meleg volt az este. Tavaszillatot libegtető játékos szellő kacérkodott a platánok duzzadó rügyeivel. Az álmosítóan lila ég alatt a vigyázzban állók karjában-lábában hevesebben keringett a vér. A tiszthelyettesek hangja érdesebb-rezesebb volt a szokásosnál. Az a hír járta, hogy tábornoki szemle várható. Parancsok pattogtak.

l Gyere, (francia)

99

Fuselli a százada mögött állt, és a mellét úgy kidüllesztette, hogy zubbonyának gombjai pattogtak. Bakancsa ragyogott, új lábszárvédője szorította.

A kürt hangja végre bejárta a csendes tábort.

-- Század, pihenj! -- kiáltotta a hadnagy.

Fuselli agyában nyüzsögtek az utóbbi héten biflázott szolgálati szabályzat tételei. Képzelt őrmesteri vizsgára készült, s persze meg nem bukhatott.

: >

Amikor a század szétoszlott, bizalmasan fordult,!oda a törzshöz: -- Van-e valami dolga este, törzsőrmester úr?

-- Mi dolga lehet a lepusztult embernek? -- nézett rá a törzs.

-- Akkor elviszem a városba ismerkedni.

-- Ezt nevezem!

-- Vajon kinevezésre előterjesztettek-e már, törzsőrmester úr?

-- Még nem, Fuselli -- válaszolta a törzs. -- De az előterjesztést már megírták -- tette hozzá bátorítóan.

Csöndben baktattak a város iránt. Az égbolt ezüstöslila lett. A szuvatos zöld házak ablakában narancssárga volt a fény, már ahol fény gyűlt.

-- Szóval meglesz, azt mondja, törzsőrmester úr? Csapattiszti kocsi robogott el mellettük, és beverte őket

sárral. Cserébe egy pillantást vethettek a hátsó ülésen terpeszkedő tisztekre.

-- Számíthat rá -- biztosította a törzs barátian. Kiértek a főtérre, és merőn tisztelegtek a szembejövő két

tisztnek.

-- Mit tegyen az olyan katona, amelyik francia lányt akar feleségül venni? -- bökte ki Fuselli.

-- Nocsak. Belelépünk a fűrészporba?

-- Á, dehogy! -- pirongott Fuselli. -- Csak érdeklődök.

-- A parancsnokság engedélyéhez kötött. Egyébről nem tudok.

Megálltak a szatócs kirakata előtt. Fuselli bepillantott, és

100

látta, hogy a boltban katona katona hátán, s a pult mögött Yvonne, és jólnevelten kötöget.

-- Gyerünk, öntsünk ürgét, aztán visszajövünk -- javasolta Fuselli.

A tömzsi karú Marié kávézójába tértek be. Fuselli két forró rumpuncsot fizetett.

-- Mert az a helyzet, törzsőrmester úr -- magyarázta --, hogy én már megírtam haza a tizedesi kinevezésemet, hát lefújni azt nem lehetséges.

A törzs lassan szopogatta a forró rumot. Arcára széles mosoly terült, s bátorítóan veregette meg Fuselli térdét.

-- Sose aggódj, öcsém. Egyenesben vagy. -- Majd atyásan hozzáfűzte: -- Gyerünk, nézzük meg a szíved választottját.

Kiléptek a sötét utcára. Hiába hordott a szél benzinbűzt és tábori szagokat, valami törékeny gombaszagot is szimatoltak benne -- tavasz illatát.

Yvonne a lámpa alatt ült a boltban, lába egy doboz konzervborsón. Vigasztalanul ásítozott. Mögötte a pulton nagy üvegharang alatt sárga és zöldesfehér sajtok halma. A pulttól balra a homályba vesző mennyezetig kis dobozok és nagy üvegek rendjei, lekvárok, zöldségkonzervek. A sarokban, a befelé nyíló martüveg ajtó táján kolbászfélék, vastagok, szálasak, vörösek, szeplősek. Yvonne felpattant, amikor Fuselli meg a törzs belépett.

-- Jó, hogy jöttetek! -- lelkendezett. -- Jé mourrais de cafard.¹

Nevettek.

-- Tudod-e, mi az, hogy cafard?¹ -Hát.

-- Mi is a háborúban ismertük meg. Avant la guerre on ne savait pás ce que c'était le cafard.³ Ez a háború nem ér semmit.

1 Meghalok rosszkedvemben, (francia)

2 Rosszkedv, (francia)

3 A háború előtt nem tudtuk, mi az a cafard. (francia)

101

-- Furcsa, hogy épp mink, katonák nem tudjuk, milyen -- vonta bele Fuselli a törzsöt.

-- Belöknek még a sűrűjébe, ne búsulj -- biztatta a törzs sokatmonóan.

-- Ez a mi törzsőrmesterünk, Yvonne.

-- Oui, oui, jé sais¹ -- mondta Yvonne, és rámosolygott a törzsre.

A szobában telepedtek le, és fehér bor mellett igyekeztek szóval tartani Yvonne-t, az meg takarosán ült fekete ruhájában és kék kötényében a szék sarkán, apró cipőcskéi egymás mellett, s olykor bámuló pillantást vetett a törzs cirkalmas rangjelzésére.

Fuselli otthonosan tért be a fűszerüzletbe, és fütyürészve nyitotta a szobába szolgáló ajtót. A fütty elhalt a száján.

-- Ejha -- szólt, és bosszúsan szétnézett.

-- Szolgája, tizedeském -- szólt vissza Eisenstein. Ő meg a fürtös fekete szakállú, égő szemű francia katona barátja meg Stockton, a tökmagszínű fiú ülte körül az ebédlőasztalt, és bizalmasan csevegtek Yvonne-nal, aki a francia mellett falnak dőlve gyöngyfogsorát mutogatta neveltében. Az asztal közepén vázában jácint s körülötte borospoharak. A virágillat a konyhából beúszó langyos illatokkal keveredett.

Fuselli némi habozás után letelepedett maga is. Gondolta, kiböjtöli a többiek távozását. A zsoldfizetés napja elmúlt régen, üres zsebbel nem mehetett sehova.

-- Mostanában hogy bánnak veled a századnál? ~ tudakolta Eisenstein Stocktontól némi hallgatás után.

-- Kutyául, mint mindig -- válaszolta Stockton meg-megbicsakló vézna hangján. -- Meguntam én az életemet is.

-- Hm -- morgott Eisenstein megértőén. -- Ne búsulj, leszünk mi még civilek.

l Igen, igen, tudom, (francia)

102

-- Én már nem leszek -- mondta Stockton.

-- Ugyan -- legyintett Eisenstein. -- Rémeket látsz. Én is azt hittem, ott maradok a hajó gyomrában az átkelésnél. De amikor kiskoromban a többi kivándorlóval együtt utaztam Lengyelországból kifelé, akkor is azt hittem. Az ember maga sem hiszi, mi mindent átvészelhet... Nem hittem azt sem, hogy a hadseregben majd jó rabszolga leszek, és tessék, itt vagyok. Ne félj, sok bajból kilábolsz te még életedben. -- Azzal barátságosan Stockton vállára tette a kezét. A gyerek elhúzódott.

-- Mit ijedezel? Nem bántlak -- bátorította Eisenstein. Fuselli alig leplezett undorral figyelte őket.

-- Majd én megmondom, mit tégy, öcskös -- mondta végül leereszkedően. -- Helyeztesd át magad a mi századunkhoz. Jobb társaság nem kell, igaz-e, Eisenstein? A hadnagyunk megjárkálja, a törzs mihozzánk húz, a gyerekeknek egy panaszos szavuk sincsen.

-- Itt járt a törzsünk nemrég -- jegyezte meg Eisenstein.

-- Itt-e? -- bámult rá Fuselli. -- Aztán hova lett?

-- Tudja fene.

Yvonne meg a francia katona halk beszélgetését nevetgélés tarkította. Fuselli hátradőlt ültében, és úgy érezte, kirekedt a társaságból. Nem bánta volna most, ha a franciaságából többre futja. Bakancsával a padlót csiszálta, majd a szeme újból megállapodott a fehér jácinton. Virágkereskedések kirakata járt az eszében, milyenek otthon, húsvéttájt. Majd forgalmas San Franciscó-i utcaképeket pergetett emlékezetében. „De utálom ezt a tetűfészket" -- böstörgött. Majd Mabe-re gondolt, és csettintett önkéntelen. Ménkő csapja meg, azóta talán férjhez is ment! Nem baj, az ő szíve választottja Yvonne. Csak keríthetné meg végképp, vihetne el messzire, hogy se a katonákat, se ezt a békalesőt, se a vén büdös édesanyját ne kellene látnia. Elgondolta, hogy hordaná Yvonne-t a színházba. Ha őrmester lesz, telik is majd. A hónapokat számolta. Márciust írunk. Öt hónapja rohad

103

itt Európában, és csak a tizedességig vitte, vagy még addig se. Keze türelmetlenül ökölbe szorult. Nem baj, vigasztalódott, ha tiszthelyettes lesz, jobban szalad az idő.

Ráhajolt az asztalra, és hangosan szimatolta a jácintokat.

-- Jó szagúak -- állapította meg. -- Que diszé-vous, Yvonne?¹

Yvonne úgy pillantott fel, mintha el is felejtkezett volna róla. Egyenest a szeme közé nézett, és elfakadt nevetve. Pillantása kellemes melegséggel töltötte el Fusellit. Ismét hátradőlt, s a gazda szemével vizsgálgatta Yvonne hajának lapos hullámait és takaros feketébe bújt karcsú testét.

-- Yvonne, gyere ide -- mondta, s intett a fejével. Yvonne kacéran nézett a franciáról őrá. Majd odament, s

megállt mögötte.

-- Que voulez-vous T²

Fuselli Eisensteinre sandított. Már belevonták a franciát is izgatott beszélgetésükbe. Fuselli fülét megint megütötte az a szó, amelytől maga se tudta, miért, de mindig felbosszankodott: a forradalom.

-- Yvonne -- súgta --, mit szólnál, ha összeházasodnánk?

-- Mariés... moi ét tói?³ -- nézett rá Yvonne zavartan.

-- Vi, vi.

Pillantása megint megmerült Fuselli tekintetében, majd hátravetette a fejét, és ideges nevetőgörcs lett úrrá rajta.

Fuselli elvörösödött, felkapott, és kirontott a szobából. Az ajtót úgy bevágta, hogy az üveg megzördült benne. Sietősen igyekezett vissza a táborba. Az úton szürke teherautóoszlopok verték rá a sarukat. Lassan dörögtek végig a főutcán, sárga szemük alig világította meg az előttük haladó kocsi zárófalát. A szinte üres szálláson sötétség fogadta. Az őrmester asztalánál telepedett le, és a szolgálati szabályzat kicsiny kék könyvecskéjében kezdett lapozni.

1 Maga mit mond, Yvonne? (tört franciasággal)

2 Mit akar? (francia)

3 Összeházasodnánk... én meg te? (francia)

104

Holdfény csillant a főtéri közkút vizén. A hold, mint valami ritka selyemkárpiton, úgy sütött át a meleg éjszaka fátyolfelhőin. Fuselli a kútnál állt, cigarettázott, és a Cheval Blanc sárga ablakait nézte a tér túlsó oldalán. Biliárdgolyók pattogását s beszédet hallott arról. Mozdulatlanul állt, s folyatta az orrán át a kesernyés cigarettafüstöt, fülét meg telemeritette a közkút ezüstös csobogásával. A fel-feltámadó nyugati szellőben meleg és hűvös pászmák úsztak. Fuselli várt. Olykor előhúzta az óráját, s forgatta, de fény nem esett rá elég, hogy az időt lássa. Végül a templom harangja kondított kettőt. Fél tizenegy lesz, gondolta Fuselli.

Lassan megindult Yvonne-ék fűszerüzletének. A derengő holdvilág teljes terjedelmét körülrajzolta az ablaktáblás, vápahupás, tetőablakos szürke házaknak. Fuselli boldog elégedettséggel tekintett a világra. Yvonne testét érezte a karjában, és elmosolyodott, mikor eszébe jutott, miféle apró fintorokat lát az arcán olyankor. Elsurrant a bolt zárt táblái előtt, és a kapualj sötétjén át belopakodott az udvarba. Lábujjhegyen járt, és megmaradt a mohos fal tövében, mert beszéd hangjait hallotta. A ház sarkánál kipillantva látta, hogy a konyhaajtóban többen beszélgetnek. Visszahúzódott az árnyékba. De aztán szemébe ötlött a zömök hidas a konyhaajtóval szemközt, és úgy határozott, hogy amögött búvik meg, amíg a vendégek el nem takarodnak.

A kerítés árnyékához lapulva került át az udvar túlsó felére, de amint húzódott volna a hidas mögé, azt tapasztalta, hogy valaki már elfoglalta a helyét.

Visszafojtott lélegzettel, kalapáló szívvel torpant meg. Az alak megmozdult, és a sötétben ráismert a törzs kerek arcára.

-- Maradj veszteg, hallod! -- suttogta a törzs ijedten.

Fuselli veszteg maradt, csak a keze szorult ökölbe. A vér a fejébe szállt, haja töve bizsergett.

A törzs mégiscsak törzs, csitította magát. Nem lenne tanácsos elvéteni a lépést. Visszalopakodott az udvar távoli

105

sarkába, s ott támasztotta meg a nyirkos falat. A szeme majd kiesett, úgy leste a beszélgető nőket a konyhaajtóban, meg a hidast szemben. Utoljára csókok cuppantak. A nők elindultak, s a konyhaajtó csukódott. A templom harangja gyászos lassúsággal ütötte el a tizenegyet. Amikor az utolsó ütés elhangzott, Fuselli halk kopogásra lett figyelmes, és meglátta a törzs árnyékát az ajtóban. Színpadias suttogásra fogott kedélyes hangját is hallotta mindjárt, mert az ajtó megnyílt. Yvonne fojtott nevetése volt rá a válasz. Majd az ajtócsukódással sötétség borult az udvarra, csak az égi derengés maradt.

Fuselli bakancsa díszlépést vert a macskaköveken. A város utcái aléltan nyúltak el a halvány hold alatt. A kút csobogása harsánynak tetszett. Fuselli odaadta kilépőjét az őrszemnek, és rosszkedvűen ballagott a szállásra. Az ajtóban málhás katonába ütközött.

-- Hahó, Fuselli -- köszönt rá egy ismerős hang. -- Az ágyam megvan-e még?

-- Tudja a ménkű -- felelte Fuselli. -- Azt hittem, rég hazazsuppoltak.

A tizedest, a Vörösingesek tartalék játékosát elővette a köhögés.

-- Francokat -- nyögte ki. -- Mikor látták abban a rohadt kórházban, hogy még van élet bennem, visszazavartak az egységhez.

-- Le nem fokoztak? -- nézett rá Fuselli hirtelen érdeklődéssel.

-- Dehogy fokoztak. Már miért fokoztak volna? Csak nem új tizedestek van?

-- Hát az még nincs -- válaszolta Fuselli.

Meadville a tábor kapujából nézte az országúton eldörgő teherautó-oszlopot. Szürkén nyomultak, csapták fel a friss sarat és vedlettek le a régit, ahogy jöttek végeláthatatlanul. Meadville terpeszben állt, és kiköpött az út közepéig, majd odafordult a Vörösingesek valamikori tartalékjához: -- Vesszek meg, ha nem valami készül!

-- Készülni készül -- állapította meg a tizedes a fejét ingatva. -- Találkoztál ezzel a Danielsszel, amelyik a frontról jött?

-- Nem én.

-- No, ez azt beszéli, hogy a pokol elszabadult.

-- Mi a fene! Még megérjük, hogy bevetnek -- vigyorodott el Meadville. -- A tanyán a legjobb coltomat kanyarítanám a derekára annak, aki végre tüzet vezényel!

-- Neked tanyád van? -- bámult rá a tizedes.

Az oszlop számtalan kereke egyhangúan őrölte az utat. A kormánynál ülők egyenruháját látni alig lehetett, annyira beverte a sár.

-- Miért, mit gondoltál? -- tudakolta Meadville. -- Tán hogy drogériát tartok?

Meglátták Fusellit, hogy a városba igyekszik.

-- Hé, Fuselli -- kiáltott rá Meadville. -- A tizedesünk azt mondja, elszabadult a pokol odaki. Utoljára még beleszimatolunk a puskaporba.

Fuselli melléjük szegődött.

-- Szegény Bill Grey azóta el is telhetett vele -- vélekedett.

-- Bár vele tartottam volna! -- sóhajtott Meadville. -- Ha a jó idő nyíltával neki nem indulunk, bizony én is megugrók.

-- Veszedelmes mulatság.

Nézzenek oda! Talán a lövészárok nem? Itt akarsz megmaradni magnak?

107

-- Dehogyis! Mennék már a frontra! Mit rohadjak itt?

-- Nahát akkor?

-- Csak az ember ne játsszon az életével, mikor semmi haszna... Inkább keresse az előmenetelt.

-- Mi haszna az előmenetelnek is? -- tűnődött a tizedes. -- Aki előremegy, az sem jut elébb haza.

-- Mégis inkább tiszthelyettes úr legyen a nevem! Új oszlop dörgése forrasztotta torkukra a szót.

Fuselli gyógyszereket csomagolt egy ládákkal teli nagy tárházban, ahová a nap néhány porküllője vetődött csak be a vaslemez tolóajtón. Munka közben a szomszédságában beszélgető Danielst és Meadville-t hallgatta.

-- A gáznál piszokabb találmány nincsen -- bizonykodott Daniels. -- Láttam olyat, hogy a karja egynek duplájára dagadt, a fakadások úgy megkölték. A mustárgáztól.

-- Téged mivel vittek be a kórházba? -- érdeklődött Meadville.

-- Engem csak tüdőgyulladással -- felelte Daniels --, de volt egy komám, azt kettébe hasította a repesz. Annyira állt tőlem, mint akár te, és a Tipperaryt fütyörészgette, mikor egyszer csak fölszökik a vére, és ott áll, a melle kettébe hasítva, a feje meg madzagon lóg vagy mi.

Meadville a bagóját áttolta a másik pofazacskójába, és a földön elterített fűrészporba sercintett. A hallótávolságban lévők mind abbahagyták a munkát, és tisztelettel tekintettek Danielsre.

-- Aztán mit gondolsz, mi lehet most kinn a fronton? -- szólalt meg Meadville.

-- Tudja a rossz nyavalya. Az a rohadt kórház Orléansban úgy megtelt, hogy a járdán rakták le előtte az újabbakat hordágyastól. Többet nem tudok. Azt beszélik, elszabadult a pokol. Szerintem a fritzek nyomulnak előre.

Meadville hitetlenül nézett rá.

108

-- A káposztafej űek?- méltatlankodott Fuselli. -- Nem telik azoktól előretörés, csak koplalás.

-- Fene megeszi -- legyintette Daniels. -- Azt hiszed, mind igaz, amit az újságok hazudnak?

Rosszallóan tekintettek Danielsre, majd munkához láttak megint.

Egyszerre a hadnagy robbant be izgatottan. Az ajtót szélesre rántotta, s úgy is hagyta, nyitva.

-- Tudja valamelyikük, hol lehet Olster törzsőrmester?

-- Pár perce járt itt -- nézett rá Fuselli.

-- Azt kérdem, most hol van! -- csattant fel a hadnagy.

-- Nem tudom, jelentem -- felelte Fuselli, és elvörösödött.

-- Hát lóduljon, és kerítse elő!

Fuselli a tárház túlsó ajtaján lépett ki a szabadba, majd megállt, és ráérősen rágyújtott. Hanem a vére, az forrt. Honnan az istenből tudja, hová lett a törzs? Csak nem távolba látónak is kéne lennie? Sokáig gyűlt-gyülemlett keserűsége kicsordulni készült. Nem bánnak ővele emberségesen. Tehetetlen dühe az irdatlan taposómalom ellen fordult. Napok véghetetlen sora, egyformasága, parancsra kelés-nyugvás, gyakorlatok-sorakozók egyhangúan vonultak el a szeme előtt. Úgy érezte, nem bírja tovább, és tudta, hogy bírnia kell, nincs megállás, a taposómalom halványához kötötték.

Megpillantotta a tárház felé igyekvő törzsöt. A teherautók beverték sárral az egyenruháját.

-- Törzsőrmester úr! -- kiáltott rá, majd titokzatosan odasietett hozzá. - A hadnagy úr kéreti azonnal a B tárházba.

Kényelmesen visszaballagott, s még éppen hallotta, hogy a hadnagy szigorú hangon kérdi a törzstől: -- Tudja-e, hogyan kell a hadbírósági eljárás indítványát megírni?

-- Igenis -- felelte a törzs csodálkozva, majd igazodott a hadnagy lépteihez, úgy hagyták ott együtt a tárházat.

Fusellin rémület lett úrrá. Remegő keze alatt égett a munka, úgy kutatta az emlékezetét, nem terheli-e valami súlyos vétség. Lassan megnyugodott. Nincs mitől tartania. Hogy is

109

lenne? Kuncogva állapította meg, hogy bolondság volt begazolni. Máskülönben se árthat a rögtönzött hadbíróság sokat az embernek. Fürgén és szakszerűen dolgozott tovább. Azon este majd a teljes század összeszaladt a szállás végében. Egyik tiszthelyettes sem volt köztük. A tizedes megmondta, hogy ő nem tud semmit, azzal rosszkedvűen belehengergőzött a pokrócába, s csak a meg-megújuló köhögését hallották.

-- Erről a biboldó Eisensteinről sülhetett ki, hogy kém -- kockáztatta meg valamelyikük.

-- Asszem.

-- Idegen születés, mi? Valahonnét Lengyelországból vagy honnét ette át a fene.

-- Gyanúsakat mondott.

-- Mindig tudtam -- tódította Fuselli --, hogy egyszer megégeti a száját.

-- Miért, miket mondott? -- tudakolta Daniels.

-- Ó, hogy a háború csibészség, meg amiket a németbarátok mind mondanak.

-- Tudjátok, a fronton mi jár az ilyesmiért? -- nézett rájuk Daniels. -- A második hadosztályban kettővel a tulajdon sírjukat megásatták, s belelőtték őket.

-- Nem-e tán?

-- Debizonyúristen. Én csak annyit mondok, hogy a hadseregben nem kukoricáznak.

-- Hallgassatok már, az isten a pofátokat! Elfújták a takarodót! Oltsd el a villanyt, Meadville! -- szólt ki a tizedes dühösen. A szállás elsötétült, hangnak csak az emberek vetkőzése meg a pusmogás maradt.

A század reggelihez sorakozott. A nap rózsásan kelt ki a puha fellegek közül. A verebek akkora zsibolást csaptak a platánsoron, hogy még az étkezővel szemből induló teherkocsik robaját is elnyomta.

110

A törzsőrmester is előkerült. Annyira sietett, hogy látták mind, fontos mondanivalója lesz.

-- Egy perc figyelmet, emberek! Csörögtek a csajkák, amint odagyűltek köré.

-- Reggeli után azonnal menjenek a szállásukra, és csomagoljanak. Aki megvan, álljon meg a málnája mellett, úgy várja a parancsot. -- A század felujjongott. Csajkáik úgy szóltak, akár a cintányér.

-- Tovább! -- mondta a törzsőrmester kedélyesen.

Egykettő legyűrték a ragacsos zabkását meg a zsíros szalonnát, s ahányan voltak, lélekszakadva rohantak a szállásra, csomagoltak, és elégedetten nyugtázták a szomszéd szállás embereinek irigy tekintetét, mivel azoknak nem szólt a parancs.

Aki a csomagolással megvolt, leült a kopár ágya szélére, vagy a közfal palánkját rugdalta s várakozott.

-- El nem indulunk holnapután kiskeddig -- jósolta Meadville, amint az utolsó szíjat csatolta a málnáján.

-- Mindig így van... Törd kezed-lábad, hogy a parancs meglegyen, aztán...

-- Kifele! -- kiáltotta a törzsőrmester. Belépni se lépett be. -- Sorakozó! Igazodj! Vigyázz!

A hadnagy viharkabátban és vadonatúj lábszártekercSben állt ünnepiesen a század előtt.

-- Emberek -- mondta, mint aki medvecukorba harap --, valamelyikük alighanem hadbíróság elé kerül, mert a katonabecsületet sértő mindenféléket írt haza. Elszomorít, hogy az én századomban történik ilyesmi. Nem is hinném, hogy a maguk fejében... megfordulnak ilyen aljas gondolatok...

A század egyként düllesztette a mellét, bizonyítván, hogy inkább meg nem fordít a fejében gondolatot, csak a hadnagy urat meg ne szomorítsa.

•- Annyit mondok, ha akad még ilyen a században, az a szavait válogassa meg, és jól vigyázzon, miket ír haza... Oszolj!

111

Parancsa úgy hangzott mintha a kivégzőosztagnak adta volna.

-- A tetves Eisenstein -jegyezte meg valamelyik a hadnagy füle hallatára.

-- Nem baj, törzsőrmester úr -- szólt vissza a hadnagy vigasztalóan --, a többinek van vér a pucájában.

A század betakarodott a szállásra, és várt tovább.

A főtörzs irodájában serényen kopogtak az írógépek. Vörösen izzó kiskályha állt középen, s kiégett könyökcsöve olykor füstbodrot eresztett. A kamaszos képű főtörzs maga nagy írógép mögött terpeszkedett, és képes újságot forgatott az ölében.

Fuselli bekerült az asztala mögé, és a főtörzstől alig kartávolságra tisztelgett.

-- Hát magának mi kéne? -- emelte rá a szemét a főtörzs barátságtalanul.

-- Főtörzsőrmester úrnak tisztelettel jelentem, hallottam, hogy látszerészi gyakorlatú embert keresnek. -- Fuselli hangja bársonyosan hízelkedett.

-- Hát aztán?

-- Én Friscóban három évig dolgoztam látszerésznél.

-- Neve? Rangja? Százada?

-- Dániel Fuselli, őrvezető, C század, gyógyszerraktár.

-- Majd utánanézek.

-- Csakhogy, jelentem...

-- Halljuk már. Ki vele. -- A főtörzsőrmester türelmetlenül pergette a képes lapot az ujjai közt.

-- A századom menetkészen. Várjuk az indulási parancsot.

-- Mi az istenért nem jött korábban?... Stevens, állítson ki egy áthelyezési kérelmet a parancsnokságnak, és írasson alája az őrnaggyal, amikor erre jár... Soha nincs másképp

112

-- panaszolta, és tragikusan elhanyatlott forgószékében. -- Az utolsó pillanatban jönnek mind!

-- Köszönöm tisztelettel -- mosolygott rá Fuselli.

A főtörzs beleszántott a hajába, aztán ingerülten nézegette tovább a képes újságot.

Fuselli visszatért várakozó társai közé. Többen egy karéjba kuporodva kockáztak. A többiek a málnájukkal vacakoltak még, vagy csak a lábukat lógatták az ágy szélén. Szemetelni kezdett az eső, és a tenyésző föld nedves illata libbent be a nyitott ajtón. Fuselli a földre telepedett az ágya mellé, és bicskáját állitgatta a padlóba a két térde közt, közben csöndesen fütyörészett. Lassan telt a nap. A városház óraütése is idehallott többször.

Végre belépett a törzs, lerázta esőkabátjáról a vizet, és komor képpel utasította őket: -- Csatolják le az elsősegélyövüket, és fektessék az ágyuk lábához. Vizsgálat lesz. Ott álljanak meg balra az övüktől.

A hadnagy meg egy őrnagy tért be a szállásra, és az övbe dugott csomagocskákat húzogatva haladtak a vizsgálattal. Az emberek a szemük sarkából figyelték őket. A két tiszt úgy csevegett, mintha maguk közt lettek volna.

-- Az ám -- sóhajtott az őrnagy. -- Most belemászunk... Azok is mit akarnak a támadással?

-- Legalább megmutatjuk nekik, mit tudunk -- nevetett a hadnagy. -- Azt hittem, sose kerül ránk a sor.

-- Hm! Ezt az övet cserélni kell, hadnagy úr. Járt már a fronton?

-- Nem, tisztelettel.

-- Hm... Ha majd megjárta, másként látja -- állapította meg az őrnagy.

A hadnagy összevonta a szemöldökét.

-- Hanem azt meghagyom, hadnagy úr, hogy a háza elejét szó nem érheti... Tovább, emberek! -- A hadnagy meg az őrnagy egy pillanatra megállt az ajtóban. Felgyűrték az esőkabátjuk gallérját, majd kiléptek az esőbe.

113

Néhány perccel később jött az őrmester. -- Kapják az esőkabátjukat és sorakozó!

Sokáig álltak sorba verődve az esőben. A szakadatlan esőfelhőt mintha réz fényesítette volna. Az eső csiklandozta, verte a század arcát. Fuselli aggodalmasan figyelte a törzsőrmestert. Végül jött a hadnagy.

-- Vigyázz! -- kiáltotta a törzsőrmester.

Névsort olvastak, és a sor végére új ember állt be, tagbaszakadt, gülüszemű.

-- Dániel Fuselli őrvezető, álljon ki a sorból, és jelentkezzen a parancsnoki századnál!

Fuselli látta a meglepetést társai arcán. Kérdőn Meadville-re mosolyodott.

-- Törzsőrmester úr, vigye ki a századot az állomásra!

-- Igazodj! -- kurjantott a törzs. -- Indulj! A század nekilódult a zuhogó esőnek.

Fuselli visszament a szállásra, letette málnáját, esőköpenyét, és megtörölte a vizes arcát.

A sínek aranyosan csillogtak a reggeli napsütésben a szederjes salak fölött. Fuselli szeme követte a kitérő hajlatáig, ahol az esőben megázott agyag aranysárgája kezdődött. Az állomás üres volt, az éjjeli eső tócsáit szellő borzolta. Fuselli zsebre dugott kézzel sétált a tornácon. Egy reggeli vonattal érkező szállítmány lerakására küldték ki. Amióta a parancsnoki századhoz áthelyezték, szabad és elégedett ember lett. Végre, biztatta magát, megmutathatja, mihez ért. Harsányan fütyörészni kezdett.

Vonat tolatott be. A mozdony megállt vízért, a szerelvény ütközői összecsendültek. A tornác hirtelen megtelt kiáltozó, tolongó terepszín ruhásokkal.

-- Hova lesz a séta, gyerekek? -- érdeklődött Fuselli.

-- Nem lerí rólunk, hogy Palm Beachbe? -- vetette oda valamelyik harapósán.

114

Hanem Fuselli addigra ismerős arcot pillantott meg köztük, s már rázta is a kezét a marhavagonban elszurtosodott két katonának.

-- Né, Chrisfield! Andrews! -- lelkendezett. -- Hát ti? Mikor értetek át?

-- Ó, már vagy négy hónapja -- válaszolta Chrisfield, s bogárszeme Fuselli arcát kutatta. -- Ohó! Emlékszek már! Te vagy a Faselli. Együtt voltunk kiképzésen. Emlékszel rá, Andy?

-- Háhogyne -- mondta Andrews.

-- Hát te hogy boldogulsz?

-- Jól -- mondta rá Fuselli. -- Az optikai osztályra osztottak.

-- Az meg hol a bánatban van?

-- Itt ni, mindjárt. -- Fuselli bizonytalanul bökött hátra az állomás mögé.

-- Mi négyhónapos kiképzésre kerültünk Bordeaux mellé -- közölte Andrews --, és most megyünk próbálni.

A mozdony füttyentett, és szuszogva rántott a szerelvényen. A tornácot gőzfelhő töltötte meg, a katonák kaptak fel a kocsijukra.

Sok szerencsét! -- mondta volna Fuselli, de Andrews meg Chrisfield már eltűnt. Még egyszer látta őket, amint a szerelvény kifelé kígyózott -- két ismerős cserzett, szutykos arcot az ismeretlen cserzett, szutykos arcok közt. Az oszló gőzfelhő foszlányait sárgával szegte a korai reggel, amint az utolsó kocsi is elkanyarodott a kitérőnél.

A foszlott seprű nagy port vert. A borongós délelőttön alig szüremlett fény a nagy fehér csomagokkal megrakott helyiségbe, ahol Fuselli söprögetett. Megállt olykor, és a söprűjére támaszkodott. Messziről idehallatszottak a tolató vonatok, a kiáltozások, a vezényszóra roppanó léptek. Az épület másképpen csendes volt. Tovább sepert, és esőben gázoló

115

századán jártatta az eszét, meg a kiképzőbeli cimboráin, Andrewson, Chrisfielden, hogy a front felé járhatnak már, ahol Dániel cimboráját kettébe hasította a repesz. Ő meg azt írta haza, hogy megtették tizedesnek! Mi lesz, ha majd levél talál érkezni Dán Fuselli tizedes címére? Félretette a söprűt, és azt a sárga széket-asztalt porolta le, amelyik ott állt a csomagok közt rendelésekkel megrakottan. Valahol lenn ajtó csapódott, és az emeletre vezető lépcsőn léptek indultak. Majomképű, szemüveges-ráncos kis ember érkezett, s bújt ki máris a köpenyegéből, mint valami babszem a hüvelyéből.

Vézna karján szembeszökően nagynak látszott az őrmesteri sáv is.

Kelletlenül köszönt Fusellinek, letelepedett az asztalhoz, és a rendelések közt kezdett matatni.

-- Hozott valamit a reggeli posta? -- tudakolta Fusellitől rekedten.

-- Mindent ide tettem, őrmester úr -- válaszolta Fuselli. Az őrmester tovább matatott.

-- Mama fogjon neki, és tisztítsa meg az ablakot -- mondta némi hallgatás után. -- Az őrnagy akármikor benézhet... Már tegnapra vártam.

-- Meglesz -- felelte Fuselli kedvetlenül.

Odabillegett a sarokba, fogta a seprűt, és nekiállt a lépcsőt seperni. A felvert por köhögésre ingerelte. Rátámaszkodott a seprűre. Hány nap eltelt már azóta, hogy Andrews! meg Chrisfieldet utoljára látta odahaza a kiképzőben! S hány napnak kell még eltelnie! Nekibúsultan sepert tovább lépcsőről lépcsőre.

Az ágya végében üldögélt. Az imént borotválkozott. Vasárnap reggel lévén már a délutáni kimenőt várta. Jól megtörölgette az arcát, majd felkelt. Az eső ezüstös cseppjei doboltak a szállás kátránypapírral borított fedelén.

116

Majd azt látta, hogy a túlsó ágysoron összecsődülnek a katonák, s egy ágyat bámulnak valamennyien. Letűrte az ingujját, félvállra kapta a zubbonyát, úgy slattyogott oda, hogy mi a baj. Vékony hangot hallott az esődobolásban:

-- Hiába, őrmester úr. Én beteg vagyok. Én innét föl nem kelek.

-- Megveszett a gyerek -- mondta valaki Fusellinek, s elfordult. • '

- Azonnal keljen fel! -- harsogta az ágy végéből az őrmester. Szálas fekete ember volt, akár a szénégető. Az ágyon a pokrócok kusza halma alól Stockton mészfehér képe tetszett elő. Mintha a rémület meresztette volna ki a szemét, s zárta volna össze az állkapcsát.

-- Azonnal keljen ki az ágyból! -- rivallt rá az őrmester megint.

A gyerek nem válaszolt, csak a fehér képe remegett meg.

-- Mi ennek a baja?

-- Miért nem rántja ki az ágyból, őrmester úr?

-- Fel! -- vezényelt az őrmester, rá sem hederítvén a közönségre.

A csődület oszladozott. Fuselli távolabb állt, de szemét nem vette le a jelenetről.

-- Nem bánom, majd megbeszélgetik a hadnagy úrrai. Ez már a hadbíróságra tartozik. Morton! Morrison! A maguk őrizetére bízom!

A gyerek mozdulatlanul feküdt pokrócai alatt. A szemét is lehunyta. A melle táján emelkedő-süllyedő pokróc mutatta, hogy zihál.

-- Ne hülyéskedj, Stockton, kelj fel -- szólt rá Fuselli. -- Szél ellen nem lehet pisálni.

A gyerek nem válaszolt.

-- Meghibbant -- motyogta Fuselli, és odébbállt.

A köpcös, vörös képű hadnagy szuszogva érkezett. Nyomában jött a szálas őrmester. A hadnagy megállt, és leverte

117

gyakorlósapkájáról az esővizet. Az eső szakadatlanul verte a szállás fedelét.

-- Beteg maga, hallja? Mert ha beteg, akkor induljon a gyengélkedőre -- ripakodott rá a hadnagy a legatyaibb hangján.

A gyerek üres tekintettel bámult rá, és nem válaszolt.

-- Keljen fel, és álljon vigyázzba, ha tiszt szól magához!

-- Nem kelek -- hallatszott halovány válasza. A pirospozsgás tiszt elvörösödött.

-- Mi ütött ebbe, őrmester úr? -- fortyant fel.

-- Nem tudom, jelentem. Megveszhetett, tisztelettel.

-- Mesebeszéd! Parancsmegtagadásért letartóztatom, hallja? -- kiáltott az ágynak.

Válasz nem érkezett. Csak az eső dobolt a tetőn.

-- Kísértesse le az őrségre, ha kell, erővel -- adta ki a hadnagy, azzal megindult az ajtónak. -- És a hadbírósági perindítványt azonnal sző végezze meg, érti? -- Az ajtó becsapódott utána.

-- Most talpra állíthatják -- mondta az őrmester Stockton két őrizőjének.

Fuselli félreállt, s az ablakból nézte a zuhogó esőt. -- Némelyiknek elmegy a jódolga -- jegyezte meg az egyik társának.

-- Hallják? Állítsák talpra -- pattogott az őrmester.

A gyerek mozdulatlanul feküdt, mészfehér arcát szinte elborította a pokróc. Lehunyt szeme sem rebbent.

-- Döntse el, hogy a maga lábán elmegy-e az őrségre, vagy vigyük! -- förmedt rá az őrmester.

Két őrzője félénken felültette.

-- Ne gatyázzanak! Rántsák ki!

A terepszín inges, fehér alsónadrágos törékeny termet egy pillanatig megállt két őrzője közt, majd összecsuklott.

-- Elájult, őrmester úr!

-- Mi a fene... No, Morrison, szóljon az egyik felcsernek a gyengélkedőn.

118

-- Nem elájult ez... Meghalt -- állapította meg a másik őrző. -- Segítsetek!

Az őrmesterrel együtt emelték vissza a tetemet az ágyra.

-- Még ilyet nem basztam -- állapította meg az őrmester. A gyerek szeme kinyílott. A pokrócot ráhúzták a fejére.

HARMADIK RÉSZ

Gépezet

A mezők meg a párába burkolt kékeszöld erdők soká nem maradtak el a döcögő marhavagonok mögött. A vonat hol órákig állt valami kitérő partján, legelők fölött, amerre az ezred zsibolásán is áthatolt a pacsirták éneke, hol kalatolt hidakon át, zöld jáspis folyók mentén, amerre karcsú jegenyék bontottak rügyet, s a sorfaluk közt halak szökkentek. Az emberek elpiszkosodottan, fáradtan dőltek egymás vállára az ajtóban, úgy nézték a forduló szántóföldeket, a boglárkával pettyezett selymes legelőket, a bomló rügyek és barckvirágok közt meghúzódó cserepes falvakat. A gőz szagán, a szén szagán, az angyalbőrben pálló mosdatlan testek szagán átütött a frissen trágyázott földek, a virágba boruló legelők illata.

Itt nem sajnálják a ganéjt... Nem ám, mint abban a szaros Polignacban, mi, Andy? -- mélázott Chrisfield.

-- Ott a földet úgy meggázoltuk, hogy utánunk nem nőhetett fű.

-- Az egyszer szent.

-- Eléldegélnék itt egy darabig -- mondta Chrisfield.

-- Hát szóljunk, hogy állítsák meg.

A front, az nem lesz ilyen -- jósolta Judkins, s a fejét úgy dugta ki az ajtón Andrews és Chrisfield feje közt, hogy a borostás álla Chrisfield képét sikálta. Nagy kockafejét kurtára nyírt szőke serte borította, s vörösre cserzett arcából csak a porcelánkék szeme világított ki, a borotválatlan álla hamvasszürkének tetszett.

-- Te mondd, Andrews, mióta döcögünk ezen a vonaton? Én már a napját sem számolom...

-- Csak nem vénülsz, Chris? -- vigyorgott rá Judkins.

123

Chrisfield kihátrált foglalt helyéről, és Andrews meg Judkins közé furakodott.

-- Négy napja és öt éjszakája utazunk ezen a vonaton, de mivel a készletünk félnaposra apadt, hamarosan lesz valami -- mondta Andrews.

-- Pedig a front, az még ilyen se lesz.

-- Tavaszodik ott is -- felelte Andrews.

A mályvával festett vonuló fellegek hol összetorlódtak a hegyek fölött, s vihart készítettek, hol megritkulván percekre áteresztették a napfényt, amely majd kék árnyékot vetett a nyárfákra, majd sárga ragyogást a hosszú szerelvény elején dohogó mozdonyra.

-- Nem furi, hogy itt minden ilyen kicsiny? -- nézett szét Chrisfield. -- Minálunk Indianában ekkora tag kukoricára rá se néznék. Amúgy olyan minden, akár odahaza tavasszal.

-- Megnézném tavasszal Indianát én is -- jegyezte meg Andrews.

-- Hát majd eljössz, ha a háborúnak vége, s hazatakarodtunk, igaz-e, Andy?

-- Persze hogy.

Város peremére érkeztek. Az utak mentén pengőtégla- és gipszhomlokú apró házak tűntek fel bolyokban, rendekben. A borostyánkő és ibolya színét játszó ég megeresztette csatornáit, és a város hamvasrózsaszín utcái fölött megcsillantak a palatetők. A kertecskék kivirultak a házak körül. Majd az eget tükröző palatetők sorain megsűrűsödtek a vörös kémények. Templom fakóvörös tornya tetszett fel s körülötte régi házak sűrűje. Befutottak az állomásra.

-- Dijon -- olvasta Andrews. A tornácon kék köpenyeges francia katonák ácsorogtak, de civilek is kerültek köztük jócskán.

-- Né! Az első igazi cibileket most látom, amióta átjöttünk ! -- álmélkodott Judkins. -- Polignac környékén a vidékieket nem is néztem cibilnek. Ezek bezzeg öltöznek, akár a New York-iak!

124

Szerelvényük átgördült az állomáson. Végtelennek tetsző tehervonatok között kattogott, de utoljára megállt. A mozdony füttyentett.

-- Senki le ne szálljon! -- kiáltott hátra az őrmester az előző kocsiból.

-- Teremtésit! Rabokkal különbül bánnak! -- zúgolódott Chrisfield.

-- Én se bánnék egyet kerülni Dijonban. -Hajjaj!

-- Én mint a féltégla, vágódnék mindjárt egy tejcsarnokba -- álmodozott Judkins.

-- Hallottak is a békalesők tejcsarnokról? Ezek csak a vin biankót hallották!

-- Én már alszok -- jelentette Chrisfield, azzal rádőlt a kocsi zugába halmozott málhákra. Andrews melléje telepedett. A csizmájára tapadt sár kérgét nézegette, és Chrisfieldhez hasonlóan cserzett kezének törékeny ujjai kurta haja közt szántottak.

Chrisfield Andrews nyúzott arcát figyelte lezáruló szemhéja alól, s mintegy befelé mosolyogva megállapította: „Fasza gyerek ez, hiába!" Majd Indiana tavaszi határa jutott az eszébe, s a kecskefejő dala a ház mögött virágzó fehér akácok közt a holdvilágnál. Az akác mézes illatát szimatolta, mint olyankor, ha a szántásba belefáradtan letelepedett vacsora után a tornác lépcsőjére, s onnan hallgatta anyja konyhai csörömpölését. Nem kívánkozott haza, mégis jólesett olykor rágondolni a sárga tanyára, a cseresznyeszín csűrre, amelynek kapuját az apja sose ért rá megfesteni, meg a kidőlt-bedőlt, zsindelyét hullajtó tehénistállóra. Végre az motozott az eszében, hogy a front nem lesz majd olyan hívogatóan hamvas, mint a vidék errefele. Pokoli, azt hallani mindenfelől. Na, őneki beszélhetnek. Ezzel aludt el.

Lassan ébredezett. Álma még kímélte volna a málhahalom tetejéről vállára nehezedő jancsiszöges csizma terhétől. Andrews töprengésbe merülten ült mellette most is. A többi-

125

ék a nyitott ajtóban lógatták a lábukat, vagy a málnájukon nyúltak el.

Chrisfield feltápászkodott, nyújtózott, ásított, majd kikukkantott az ajtón. A zúzott kövön fontos ember léptei ropogtak. Ment is el a kocsijuk mellett, fekete ember, fekete borostás, s az orra nyergén összefonódott a bozontos fekete szemöldök. Karján őrmesteri rangjelzés csillant.

-- Te, Andy- szólt hátra Chrisfield --, azt a szarházit megtették őrmesternek!

-- Melyiket? -- kérdezte Andrews, de feltápászkodott maga is, s a kék szeme gyengéden mosolyogva akaszkodott össze Chrisfield bogárszemével.

-- Tudod, melyiket.

Chrisfield cserzett, kerek arcára pír telepedett. Hosszú fekete szempillája alól szikrát hányt a szeme, s a keze ökölbe szorult.

-- Tudom hát, Chris. Csak azt nem tudtam, hogy ebben az ezredben szolgál.

-- Ebben, az isten rakná bele! -- morogta Chrisfield, és eldőlt megint a málhahalmon.

-- Ne mérgelődj, Chris -- csitította Andrews. -- Meglehet, mind eldobjuk a kanalat hamarosan, hát minek rágódjunk addig is.

-- Ha eldobjuk, eldobjuk.

-- Most még én se bánom. -- Azzal letelepedett Chrisfield mellé.

A szerelvény kisvártatva nekilódult. A kerekek kattogtak, és a padló résein itt-ott sár verődött fel. Chrisfield a feje alá kapta a karját, és azon mérgében elaludt.

Andrews az ujja rácsai közül tekintett végig a marhavagon félhomályában, padlón elnyúló társain, billegő fejükön, s az ajtóban álló fölött a mályvával festett fellegeken meg a ragyogó kék égen. A kerekek őrölték a messziséget.

126

A marhavagon akkorát rántott rajtuk, hogy felébredtek mind, egy meg a lábáról esett le. Harsány füttyöt hallottak.

-- Gyerünk a kocsikból! Mozgás, mozgás -- kiáltozott az őrmester.

Az emberek zsibbadtan ugráltak kifelé, s kézről kézre adogatták a málnájukat, míg a hátizsákok s a puskák kusza nagy halma nem állt a töltésen. De a töltés mentén végig ugráltak kifelé, és rakták a halmokat.

-- Mozgás!... Málhával sorakozó! -- rikkantotta az őrmester.

Az emberek lassan szedelőztek. A sorakozó századokat hadnagyok dongták körül meredt esőköpenyükben, és a szénrakásokban botladoztak. Majd „tovább !"-ot vezényeltek, s az emberek a puskájukra támaszkodva bámulták a fátyolszövettel letakart, három falábon álló, hatalmas zöld víztartályt. Amikor elhalt a sietős lábdobogás, olyasféle hangra lettek figyelmesek, mintha valaki a távolban irdatlan vaslemezt repegetett volna. Az égen apró bíbor, piros és sárga pamacsok ültek, s az alkonyat rőt fénye mindent elöntött.

Aztán megjött a parancs. Keréknyomokkal megszabdalt úton meneteltek, akkora kátyúk közt, hogy időnként megbomlott az oszlopuk. Az út egyik felén ritkás fenyvesben súlyos teherautók sorakoztak lőszeresládák tornyai közt, s a tábori konyhán készülő vacsora körül a teherautók sofőrjei ácsorogtak nagy ellenzős sapkájukban. Az erdőn túl, a tetejüket vesztett kő- meg paticsházak mögött mezőre fordultak ki, s ott megállapodtak. A fű fénylett, mint a smaragd, s a fenyves fái meg a távoli hegyek kék árnyékba borultak. A mezőn is kékes köd terjengett. A gyepet apró rágatok szaggatták meg. Az emberek úgy nézegették, mint valami ismeretlen állat műveit.

-- Gyufát gyújtani tilos! Az ellenség lőtávolában vagyunk! Aki gyufát gyújt, az egység életével játszik! -- szónokolt a hadnagy, mikor már a sátorverésre kiadta a parancsot.

Az emberek a sátrak körül topogtak a tejesedő hideg köd-

127

ben, úgy majszolták hideg élelmüket. Harákolás, rekedt beszéd hallatszott mindenfelől.

-- Tegyük el magunkat, Chris, amíg csontunkig nem hatol a hideg -- ajánlotta Andrews.

A kiállított őrszemek peckesen sétáltak fel s alá, és gyanakvóan kukkantottak be olykor a teherautósok ligetébe.

Chrisfield meg Andrews bekúszott apró sátrába, és szorosan összehengergőzött. Először fáztak, s a derekukat is sajdították a csupasz földön, de a testük melege lassan eláradt a pokrócokban, és izmaik elernyedtek. Andrews aludt el előbb, és Chrisfield jó darabig hallgatta még a nehéz fújtatását. Az a fekete ember járt az eszében, amelyik Dijon táján sétált el a kocsijuk előtt. A kiképzőtáborban látta utoljára ezt az Anderson nevezetűt. Akkor tizedes volt. Még emlékezett is az előléptetése napjára. Nem sokkal azelőtt volt, hogy egyik este a szálláson kést rántott rá. Egyik társuk még jókor lefogta. Anderson sápadtan odébbállt, s nem szólt őhozzá azóta sem. Amint most lehunyt szemmel húzódott oda Andrews melegítő testéhez, szinte látta emberének arcát, az orra nyergén összefonódott szemöldökét, s az állat fekete borostásan vagy kéken, ha kiberetválkozott. Lassacskán megenyhült. Nőkön jártatta az eszét, egy szőkén, akit a vonatból látott, majd egyszerre úrrá lett rajta az álmosság, és egyebet nem is vitt magával álmába, mint egyik felől a hideget, másik felől hálótársa melegét.

Hajnaltájt felébredt, és kibújt a sátorból. Hamarosan Andrews is követte. A foguk kocogott, ropogó lábukat nyújtóztatták. Hideg volt, de a köd felszállt, s a csillagok fényesen ragyogtak. Kisétáltak egy darabon a mezőre.

A sátrak felől távoli zörgés és szuszogás hallatszott. Mintha éjszakára összevert csordát hallottak volna. Valamerre patak csobogott. Hegyezték a fülüket, de ágyúszót nem hallottak. Álltak egymás mellett, úgy bámulták a milliom csillagót.

₁₂₈

-- Ott az Orion -- mutatta Andrews.

-- Az mi?

-- Azt a csillagképet ott Orionnak nevezik. Látod-e? Azt mondják, nyilashoz hasonlít, de én úgy látom, mintha nagy léptekkel róná a mennyboltot.

-- Csudára ragyog, mi? Oda nézz! Az micsoda?

A sötét hegyek mögött rőt fény kelt és nyugodott, akár a kovács tűzpartja mögött.

-- Arra lesz a front -- tűnődött Andrews borzongva.

-- Holnapra megtudjuk.

Meg bizony -- hagyta rá Andrews. Egy pillanatig némán hallgatták a patak csevegését.

-- Nem is lehet front errefele, ha ilyen nagy a csönd. Érzed ezt az illatot?

-- Miféle?

-- Almafa virágozhat... Gyerünk, bújjunk vissza, mert kihűl a pokrócunk.

Andrews egyre azt a csillagcsoportot bámulta, amelyikről úgy tudta, hogy az Orion.

Chrisfield a karjánál fogva húzta vissza a sátorhoz. Bebújtak, összehengeregtek, s máris nehéz álom szállt rájuk.

Ameddig Chrisfield ellátott előre a soron, mindenfelé csak málhák, lehorgadt, jobbra billent, balra csapott fejek bukdácsoltak a menet erőltetett ütemére. Langyos eső esett, s az izzadságával elvegyülten csörgött végig az arcán. Az oszlop sokáig tartott az erősen meggázolt egyenes úton. Sárga virágzásba boruló kertek-sövények múltával jegenyesor következett. Megázott sudár törzsük, zsenge zöld fátyluk egymás után maradt el -- soruk a végtelenséget ígérte, akár a málhacsörgés, a léptek ropogása.

-- Te, mit gondolsz, a frontnak tartunk?

-- Tudja a nyavalya.

-- Lesz még néhány mérföld odáig.

129

Az emberek lihegve lökték a szót.

Az oszlop félrehúzódott az útszélre, hogy helyet engedjen a szemből jövő teherautóknak. Chrisfield érezte, hogy veri rá a súlyos sarat kocsi kocsi után. Fél keze nedves fejével megpróbálta letörölni az arcáról, de a szemcsés sár sértette az esőben mepuhult bőrét. Hosszan, kacskaringósan káromkodott. Puskájának hevedere úgy szorította a vállát, akár a vasabroncs.

Faluba értek, vert falas házak mögé. Nyitott ajtajukon át barátságos konyhákba láttak, fénylő rézfazekak, takarosán téglázott padlók rendjére. A házak elejében sáfrány és jácint, s az ablakok alján olajos-zölden fénylett a puszpáng az esőben. Elhaladtak a falu sárga patakkővel kirakott terén, szürke templomának csúcsíves kapuja, kávézók festett cégtáblái előtt. Ablakokon-ajtókon férfiak s nők tekintettek ki rájuk. Menetük lassult, de nem állt meg, s amint a házak ritkultak, úgy fogyatkozott a megállás reménye. A makadámútón zavarossá vált léptük a fülüket sértette. Lábukba mintha ólmot öntöttek volna, s mintha a nyakukba akasztották volna valamennyi málhát. Még a kérges vállak is megpuhultak az izzadság gőzében, a fejek lehorgadtak, és ki-ki az előtte járó sarkát figyelte. A menetelés személyes vívódássá vált a málhával. Mintha a nyakukba ült volna valaki, hogy utoljára gonoszul leteperje őket.

Az eső elállt, ki is derült egy kissé. Megritkultak a napot rejtő felhők.

Út mentén épült tanyánál állapodtak meg. Az emberek szétugrottak, és sáros-zöld egyenruhájukkal tarkították az üde zöld útfelet.

Chrisfield az árok partján terült el, s arcát beletemette a nedvesen sarjadzó herébe. Vére a fülében dobolt. Karja-lába úgy tapadt a földre, mintha mozdítani nem bírta volna. Lezárta a szemét. A nyirkosság lassan átütött egyenruháján. Akkor felült, és kibújt hátizsákja hevederéből. Valaki cigarettát gyújtott. Megszimatolta a kesernyés füstjét.

130

Andrews hevert mellette. Fejét a málnájára támasztotta, úgy fújta a füstöt, és sáros kezével odakínálta pajtásának a cigarettát. Kék szeme fénye vadul lobogott sárral befent és gyulladt arcában.

Chrisfield elvette a cigarettát, majd gyufáért túrt a zsebében.

-- Beadott nekünk ez a menet -- szólalt meg Andrews. Chrisfield csak morgott, és szívta a cigarettát.

Fütty hasított a fülükbe.

Feltápászkodtak, s a terhük alatt görnyedezve sorba verődtek. A századok egymás után indultak tovább.

-- Olcsó játék hülye gyerekeknek -- hallotta Chrisfield, hogy a hadnagy odaszól az őrmesternek. -- Miért az istenért nem vezényeltek ide mindjárt?

-- Hát nem a frontra tartunk? -- kérdezte az őrmester. Frontra ám! -- fohászkodott a zsokéforma, többsincs

hadnagy, s a képe kivörösödött dühében.

-- Alighanem itt szállunk meg -- vélekedett az emberek közül valamelyik.

S máris körbejárt a hír: -- Itt szállunk meg! A század menetre készen várta meg az elvonulókat. Málhájuk súlya a vállukat hasogatta.

-- Jól van, emberek, vigyék fel a holmijukat a csűrpadlásra! -- kiáltotta végre az őrmester. Egymás sarkába hágva botorkáltak fel a sötét hiúba. A levegőben megállt a szénaillat és a lenti istállóból felpárolgó trágyaszag. A zugokban találtak egy kevéske szalmát, s aki tehette, mindjárt rávetette a pokrócát.

Chrisfield meg Andrews abba a sarokba fészkelődött, amelyik fölül néhány cserép lecsúszott, hogy kiláthassanak a szérűskertre. Fehér és iromba csirkék csipegettek izgágán odale, és a ház ajtajából egy középkorú asszony nézte gyanakvón a csűrbe özönlő katonákat.

Tiszt lépett oda hozzá, s a kezében kis vörös könyvet vitt.

131

Nehezen értekeztek. A tiszt vörös lett maga is, akár a könyve. Andrews feje hátranyaklott neveltében. Kéjesen henlergett a szalma közt. Nevetett Chrisfield is, bár nem tudta, mit. Fejük fölött a cserepeken galambok tapickáltak, és egyre hallották az álmosító burukkolásukat.

A szérűskertből lassan megindultak a tábori konyha zsíros illatai.

-- Tán valami jót suhantanak -- reménykedett Chrisfield. -- Éhesebb vagyok a kapásnál.

-- Én se kínáltatnám magamat -- lódította Andrews.

-- Te, Andy, te értesz a nyelvükön, igaz? Andrews bizonytalanul rábólinloll.

-- Akkor Ián kérhelnénk lojást, ilyesmit a gazdasszonytól. Megpróbálod vacsora után?

-- Nem bánom.

Mind a ketten hanyatl vetették magukat a szalmán, és lehunyták a szemüket. Arcukat még perzselte az eső. A kép máskülönben békés volt. A szanaszét heverő katonák álmosan duruzsollak egymásnak. Újabb zápor pergett csendesen a csűr héján. Chrisfield elgondolta, hogy soha ekkora kényelemben nem volt része, pedig a térdére nedvesen tapadt a nadrág, és a cipőjében még szotyogott a sár. De az eső pergése s a duruzsolás elandalítolla.

Azl álmodta, hogy odahaza van Indianában, csakhogy nem az anyja forgolódott a tűzhelynél, hanem ez a gazdasszony innen az ajtóból, és a hadnagy áll mellette a vörös könyvecskéjével, ő meg törölgeli közben kukoricamáiéval az édes máriást ízlett igen a máié, a kérge ropogósra sült, s a ráönlözölt vaj édesen olvadozotl a nyelvén. Egyszerre elment a kedve az evéstől, és torkaszakadtából káromkodni kezdeti. -- Az isten legye... -- Ennyi böffenl ki belőle, a lobbi a torkán akadl. Nekifohászkodoll isméi. A hadnagy ránézett, ő meg látta az orra nyergén bogozódó szemöldökét. Anderson őrmester az mégis! Kési rántott és nekimenl, de valahogy kenyeres pajtásába, Andybe szaladt bele a kés.

132

Megölelte Andyt, és keservesen sírt... Erre ébredt. Csajkák csörögtek a csűr megéledt padlásán. Az emberek indultak lefelé vacsorázni.

A pacsirták ezüst csengettyűszóval töltötték meg a borízű levegőt. Chrisfield meg Andrews a hegyoldalt beborító fehér herében barangolt. Piros tetőbolyt láttak lenn a völgyben s a köztük kanyargó fehér úton mezei poloskákhoz hasonlóan vonuló teherautósorokat. A nap éppen elnyugodott a túlsó hegyhát mögött. A szél a here és a virágzó galagonya-élősövények illatát keverte. Chrisfield meg Andrews nagyokat szusszant.

-- Jólesik elbitangolni a csürhéből - állapította meg Andrews.

Chrisfield némán ballagott. Lassan húzta a lábát a megtapodott herében. Az unalom úgy borult rá, mint valami pállott takaró. Még a járást is restellette, nemhogy a beszédet. S az izmaiban mégis furcsa rebegést érzett, mint verekedés előtt, vagy ha nőt környékezett meg.

-- Mi a valagamot váratnak minket? -- fakadt ki egyszer csak.

-- Bizony idegtépő ez a várakozás.

Mentek tovább, és hallgatták a pacsirták zenéjét, a lábuk süfütölését, a Chris zsebében csörgő aprópénzt, a távolban fel-felhorkanó repülőgépmotort. Andrews lehajolt olykor, és szakított a here fehér virágaiból.

A repülőgép egyszer csak felettük volt, lesiklóban nagyot kanyarodott, és puffogása elnyomott minden hangot a mezőn. Jól látták a pilótát s a megfigyelőt, mielőtt a gép ismét felszökött a magasba, és eltűnt a felhők rongyos bíborában. A megfigyelő még integetett is nekik. Álltak a sötétülő mezőben, és néztek fel az égre a szétrebbent pacsirták iránt.

-- Ezeknek a szivaroknak szívesebben volnék a cipőjükben -- jegyezte meg Chrisfield.

133

-- Igazán?

-- Én már a nyakamat szívesen kockáztatnám, csak ettől a tetű gyalogságtól szabadulhatnék. A feketéénél rosszabb az ember sora.

-- Nem embernek való élet, annyi bizonyos -- hagyta helyben Andrews.

-- Csak dobnának ki a frontra, hogy legyen egy kis verekedés, aztán megvagyunk... De hogy a kiképzés, a gránátvetési gyakorlat, aztán a kiképzés, szuronyrohampróba, aztán a kiképzés újfent... Ki bírja ezt cérnával?

-- Mi haszna a panasznak, Chris? Annyit legalább tudunk, hogy rosszabb egységet ki nem foghattunk volna -- nevetett Andrews.

-- Ott a röpzaj megen. -Hol?

-- Amott, az erdő mögött.

-- Arra a repterük.

-- Ezek élik világukat! Folyamodtam én a kiképzőtáborban, hogy tegyenek a repülősökhöz. Nem is válaszoltak. Hát igen, a disznógamat közt különb helyünk lenne.

-- Elégedj meg annyival, hogy innét a hegyről este szép a világ -- mondta Andrews, és belefelejtkezett a napnyugta felett lebegő narancssárga felhősávba. -- Menjünk le, s megiszunk egy üveg bort.

-- Ez beszéd. Vajon ott lesz-e a portéka?

-- Antoinette?

-- Az, az... Pajtás, azt ha kiszakíthatnám a bakák közül!

Lefelé a falunak szaporábban szedték a lábukat az élősövények közt vezető gyepes úton. Sötét volt már a garádok mindkét felén. A biborral sávozott égen fakult a narancs fény. A zsenge lomb közt csiripelve ültek el a madarak.

Andrews átkarolta Chrisfield vállát.

-- Ne siess -- intette. -- Nem jobb a füstös kocsmában, mint ideki. -- Mentében az ujja közé csippentette a galagonya fe-

134

hér ernyőit, és azzal se törődött, hogy tövises ágai köpenyegébe meg a lazán feltekert lábszárvédőjébe kapnak.

-- Ha elkódorogjuk az időt, még a garatra se önthetünk fel -- figyelmeztette Chrisfield. -- Későre jár.

Megint megszaporázták a lépteiket, és hamarosan elérték a falu első, gondosan betáblázott ablakú házait.

Tábori csendőrre lettek figyelmesek. Kinn állt az út közepén terpeszben, és unottan lóbálta gumibotját. Vörös képét felszegte az egyik ház felső ablakának, ahonnét az árnyékrácsok mögül sárga fény szűrődött elő. A száját füttyre csücsörítette, de hangot nem hallatott, csak ingott terpeszállásában. A ház zöld gyalogkapuján egyszer csak tiszt fordult ki. A tábori csendőr összekapta a sarkát, és hosszan tisztelgett. A tiszt éppen csak a sapkájához emelintette a kezét, a szivart alig emelte ki a szájából. Amint a léptei elkopogtak az úton, a tábori csendőr visszaereszkedett kényelmes állásába. Chrisfield meg Andrews a túlsó oldalról kerülte el, majd besurrantak egy súlyos ablaktáblák mögé zárkózott, mereglyefalas kicsiny házba.

-- Ilyen lógós se lehet sok a fronton -- vélekedett Chrisfield.

-- Se ilyen, se olyan -- felelte Andrews nevetve, amint az ajtót becsukta maguk mögött. Mintha majorház nappali szobájába jutottak volna. A kristálycsillár meg a kanadallópárkányon álló üvegharang alá terített narancsvirágmintás, poros bársony régi jómódról tanúskodott, a bútorokat azonban kihordták, és négy súlyos tölgyfa asztalt torlasztottak be helyettük. Az egyik asztalnál három amerikai ült, a másiknál egy olajos képű fiatal francia katona forgatta unottan a boros poharát.

Pincérlány kígyózott be. Fakult bársonyruhájajói mutatta válla-melle domborulatait, s a sötétkék kötényébe mélyesztett keze fölött a vaskos, aranybarna karját. Aranybarna volt az arca is szegsárga haja alatt. Csúf sárga fogai mosolyra villantak, amint a két katonát meglátta.

135

-- Ca va bien, Antoinette?¹ -- érdeklődött Andrews.

-- Oui -- felelte Antoinette, és elnézett a fejük fölött a szobácska túlsó felében üldögélő francia katona iránt.

-- Egy üveg fehér bort, vite² -- rendelt Chrisfield.

-- Nincs mire vite ma este, te Chris -- szóltak át a szomszéd asztaltól.

-- Miért?

-- Mert nem lesz névsorolvasás. A tizedestől tudom. A hadnagy elutazott, az őrmester meg azzal ment el a szállásról, hogy mama leszopja magát.

-- Az ám -- helyeselt a másik --, mama mulatunk hajnalig!

-- Az új tábori csendőr a feneség -- okoskodott Chrisfield. -- Itt álldigált nem messzi, a két szememmel láttam... Igaz-e, Andy?

Andrews rábólintott. A franciát figyelte, hogy a félhomálynak fordult arcából nem csillan ki a szeme, akkora seprő szempillák takarják. Csak annyi látszott, hogy az olajos bőrén pír ül pofacsontja táján.

-- Hajjaj -- sóhajtott Chrisfield. -- Igen csúszik ez a bor... Konyakod van-e, Antoinette?

-- Nekem inkább a borosüveget buktassa meg -- mondta Andrews.

-- Ahányszor tetszik, pajtikám. Énnekem a bor nem akar befűteni.

Antoinette kihozott egy üveg konyakot két pohárkával, és leült szembe velük, az üres székre. Két vörös kezét keresztbe tette a kötényén, úgy jártatta a szemét Chrisfield meg a francia közt.

Chrisfield maga is megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a franciát, mert bogárszemét egy pillanatig magán érezte.

Andrews a falnak dőlve szopogatta vörös borát. Tekintete

1 Jól vagy, Antoinette? (francia)

2 Gyorsan, (francia)

136

álmatagon állapodott meg a csillár árnyékán, amelyet az olcsó petróleumlámpa bádog fényvetője a túlsó fal málló vakolatára vetített. Chrisfield megbökte. -- Ébredj, Andy! Elszundítóttal!

-- Nem én -- mosolyodott rá Andrews.

-- Zavarj le egy hangyáni konyakot.

Imbolygó üveggel töltötte meg a két poharat. Szeme Antoinette-en legelt megint. Viseltes bársonyruháját kapcsok fogták volna össze a nyakánál, de az első három kapocs kiakadt, és az aranybarna bőréből meg a fehéres alsó ruhájából megmutatott egy darabot.

-- Te, Andy -- suttogta Chrisfield a barátja fülébe --, főzd meg a részemre, hallod, Andy? -- S a nyakát is átkarolta.

-- Én majd ezt a békánteleltet levakarom róla. Le én. Te csak főzzed nyugodtan.

Andrews nevetett. -- Megpróbálom. De ne felejtsd, hogy a Sába Királynőjét mindig megtalálod. Antoinette, fai un ami¹

- lendült neki a szónoklatnak, és finoman formált, mocskos kezével Chrisre mutatott.

Antoinette rájuk villantotta szuvas fogait.

-- Joli garcorí¹ -- folytatta Andrews.

Antoinette area elkomolyodott, és mindjárt megszépült. Chrisfield hátradőlt, és üres poharát szorongatva bárnulón leste barátját.

-- Antoinette, mon ami vous... vous admire^ -- szavalt Andrews lovagiasan.

Másik nő nézett be az ajtón. A haja meg az arca tíz évvel idősebb mása volt Antoinette-ének, csak az aranybarna bőre fakult s ráncosodott el.

-- Viens -- kiáltotta.

Antoinette felkelt, és mentében nekitörleszkedett Chris lá-

1 Antoinette, van egy barátom, (francia)

2 Csinos fiú. (francia)

3 Antoinette, a barátom... csodálja magát, (francia)

137

ba szárának. Felkelt a francia is. Elballagott az asztalok közt, az ajtóban tisztelgett és kiment.

Chrisfield talpra ugrott. A szoba, mint valami fehér doboz, megfordult körülötte.

-- Utánaeredt a békaleső! -- ordította.

-- Nehogy mán, Chris -- szólt rá valamelyik a szomszéd asztaltól. -- Maradj békével, pajtás. Teneked szorítunk.

-- Ülj le és igyál -- biztatta Andrews is. -- Énbelém még férne. Akár ne is ittam volna idáig. -- Azzal visszarántotta barátját a székre. Chrisfield próbált felkelni, Andrews meg akaszkodott rá, addig-addig, hogy a szék felborult, s mindketten elterültek a vörös téglapadlón.

-- Felfordult a ház -- állapította meg valaki. Chrisfield látta, hogy a vörös arcú Judkins áll meg fölötte

nagy vigyorogva. Feltápászkodott, és mogorván visszatelepedett a helyére. Andrews addigra már ott ült szembe vele, mintha mi sem történt volna. A helyiség megtelt. Egy dörgő hang rágyújtott:

Haj, a bikk, haj, a makk, a boróka, Zöld füvei hazavár Ameróka!

- Indiana! -- kurjantotta Chris. -- Az ám Amerika eleje! -- Egyszerre úgy érezte, mintha most elmondhatná Andynek, milyen az ő hazája, hogy csillog, hogy zúg a kukoricás a júliusi napsütésben, milyen az agyagágyú patak, amelyikben megmártózik, ha a meleg rekkenő. Mintha a takarmánysavanyító boros illatát érezte volna, s látta volna a zöld nyállal kérőző barmokat, amint a mezőkapuban várják, hogy a vályúhoz járulhassanak. Látta a cséplés kavargó porát, és mintha az otthoni este szellője hűtötte volna, amint dolga végeztével elheveredik a meghányt szénakazal tövén. Mondani azonban csak ennyit mondhatott: -- Indiana az igazi, nem igaz, Andy?

-- Amerre nézek, csupa igazság -- motyogta Andrews.

138

-- Egyszer is a jégverésben egy szem jeget fogtam volna a markomba, hát nem értem által! Ha nem igaz, hát akármi legyek!

-- Nagyobb lehetett a gránátnál.

-- Megnézném én azt a gránátot, amelyik nagyobb kárt tesz, mint amikor minálunk kopogni kezd a jég! -- hangoztatta Chris.

-- Mi már a gránátból többet nem látunk, mint amennyit a gyakorlaton megmutattak belőle.

-- Sose búsulj, pajtás -- szólt át valaki a szoba túlsó sarkából. -- Látsz te még gránátverést. Nincs ennek a háborúnak vége-hossza.

-- Nem bánnám, ha még az éjjel odapörkölhetnék a fritzeknek, hallod-e, Andy ~ súgta Chris a barátja fülébe. Dühös türelmetlenség feszítette az izmait. Ahogy hunyorgón széttekintett, torz fehér fényben és vörös árnyékban látta a katonákat. Elgondolta, hogy ha most bevágna egy kézigránátot közébük... Anderson kékre borotvált nagy arcát látta s az orra nyergén összefonódó szemöldökét.

-- Nem tudod, hol száll, Andy? Mert neki pörkölnék oda a legjobban.

Andrews sejtette, miről van szó.

-- Ülj le és igyál, Chris -- biztatta. -- Jusson eszedbe, hogy Sába Királynője vár.

-- Mert ha én egyszer odapörkölök... -- Chrisfield érthetetlen fogadkozásokba veszett.

Haj, a bikk, haj, a makk, a boróka, Zöld fűvel hazavár Ameróka!

- gyújtottak rá megint.

Chrisfield annyit látott, hogy egy nő áll neki háttal az asztalnál, szedi az üvegeket, Andy meg fizet.

139

-- Antoinette -- szólalt meg, azzal lábra kapott, és átkarolta a vállát. A nő a két könyökével visszataszította ültébe, és megfordult. Chris a szíve csücske nénjének fakó arcával és ványadt melleivel került szemközt. Részeg vigyorral fogadta a nő meglepetését, de aztán őrajta volt a meglepetés sora, amikor a nő az ajtóból intett, hogy kövesse. Felkelt s kibotorkált, húzta Andrewst is maga után.

A belső szobában a két nő nagy mennyezetes ágya állt, meg a tűzhely, amelyiken magukra főztek. Sötét volt, csak azt a sarkot világította meg egy szál gyertya az asztalon, ahol ők álltak. Odébb árnyékokat sejthettek, meg a vörös térítővel leborított ágy tömegét.

A francia a sötétség mélyéből hajtogatta: -- Avions boches... ss-t!¹

Visszafojtották a lélegzetüket.

Repülőgépmotor berregését hallották a fejük fölött. Hol erősödött, hol alábbhagyott, mint a légydöngés.

Furcsálkodón összenéztek. Antoinette semmitmondó arccal dőlt az ágynak. Sűrű haja kibomlott, és füstös arany hullámokban hullott a vállára. Nénje vihogott.

-- Gyere, Chris, nézzük meg, mi a helyzet -- szólalt meg Andrews.

Kifordultak a falu sötét utcájába.

-- Ilyenkor hagyd a nőket, Chris, amikor itt a háború!

-- harsogta Andrews részegen, és karöltve nekilódultak az utca hosszának.

-- Ha már itt a háború, én adok a büdös pofájának a...

-- Chrisfield érezte, hogy barátjának marka ráborul a szájára. Elernyedt, és a vezetésére bízta magát.

Valahonnan a sötétből tiszt hangját hallották: -- Vezesse ide azokat a jómadarakat!

-- Igenis! -- hangzott a válasz. "

l Német repülőgépek... pszt! (francia)

140

Súlyos léptek indultak meg feléjük. Andrews egy udvarba tuszkolta befelé Chrisfieldet, míg egyszerre rá nem dőltek a trágyadombra mind a ketten.

-- Ne moccanj, az Isten is megáld -- motyogta Andrews, és átölelte Chrisfieldet. Száraz ganéj súlyos bűze töltötte meg az orrukat.

Hallották, hogy a léptek közelednek, majd elbizonytalanodnak, s utoljára visszaindulnak, amerről jöttek. A motorok zúgása a fejük fölött egyre erősödött.

-- Nos? -- hallották a tisztet.

-- Nem lelem őket, jelentem -- felelte rá a másik hang.

-- Ne bolondozzon! Két részeget nem talál? -- csattant fel a tiszt.

-- Igenis -- hangzott a bizonytalan válasz. Chrisfielden röhögés lett úrrá. Úgy érezte, nyerítenie kell

a világ négy sarka iránt.

A legközelebbinek tetsző motor kántáló döngése kihagyott. Halálos csend öntötte el az éjszakát.

Andrews felpattant.

A csendet sivítás hasította ketté, majd robbanás ereje szaggatta meg. A trágyadomb fölött a falon vörös fény viliózott.

Felkapott Chrisfield is. Azt várta, hogy füstölgő romokat lát majd mindenfelé, de a falu olyan nyugalmas volt, mint az előbb. A hold még nem tűnt fel a hegyek mögül, fénye is alig derengett az égbolton. A szembülső ház ablakában tiszt egyenruhájának és sapkájának kék körvonalai tetszettek át a sárga lámpavilágon.

Az ablak alatt kis csoport csődült össze az utcán,

-- Mi volt az? -- szólt ki követelőzőn a kék árnyék az ablakon.

-- Egy német repülőgép bombát vetett, őrnagy úr -- jelentette valaki lélekszakadva.

-- Mi az istennyiláért tárja ki az ablakot? -- hallatszott közben a vádaskodó morgás. -- Jó cél! Célt ad nekiek!

141

-- Kár történt-e? -- tudakolta az őrnagy.

A csöndességben megint dönögni kezdtek a motorok, akár a felzavart legyek.

-- Mintha jönnének még -- tűnődött az őrnagy álmosan.

-- De még mennyien, tisztelettel -- vágta rá egy buzgó hang.

-- Mondja már neki, hadnagy úr, hogy csukja be az ablakot -- folytatta a vádaskodó.

-- Hogy mondjam meg? Mondja meg maga!

-- Én nem bánom, de a fogunkat itthagyjuk, ahányan vagyunk!

-- Se óvóhely, se fedezék! -- háborgott az őrnagy az ablakból. -- Erről is a parancsnokság tehet.

-- Itt vannak a pincék, tisztelettel! -- szólt fel a buzgó.

-- Ja? -- mondta az őrnagy.

Három robbanás gyors egymásutánban vörös derengésbe borított mindent. Az utca egyszerre megtelt fedezéket kereső falusiakkal.

-- Hátha mégis lesz névsorolvasás, te, Andy -- szólalt meg Chrisfield.

-- A mezőn át szaladunk haza akkor -- vélte Andrews.

Elrugaszkodtak a trágyadomb mellől. Chrisfield meglepetten tapasztalta, hogy minden ízébe remegés állt. A keze olyan volt, akár a béka lába, s a kocogó fogának nem bírt parancsolni.

-- Egy hétig bűzlünk.

-- Csak ebből a gamat faluból kikeveredjünk egyszer! -- motyogta Chrisfield.

Gyümölcsösön át indultak meg a hegyoldalnak, keresztültörtek egy sövényen, és már fenn jártak a herében.

Lenn a derékúton megszólalt a légelhárító ágyú, és az égen szikráztak a szétpattanó lövedékek. Géppuska is kerepelt valamerre.

Chrisfield egy lépésben igyekezett a barátjával felfelé. Mögöttük bombarobbanás bombarobbanást követett, s a leve-

142

gőt motordöngés és repeszzizegés töltötte meg. A konyak még a vérükben lüktetett. Olykor egymásba botlottak igyekezetükben. A dombhát legtetején megálltak és visszatekintettek. Chrisfield a konyaknál hatalmasabb lelkesültséget érzett buzogni magában. Önkéntelen átölelte barátja nyakát. Mintha maguk maradtak volna meg józannak a bomlott világban.

A völgyben égő ház világolt. A légelhárító ágyúk mindenfelől ugattak, de a repülőgépmotorok ráérős döngését nem zavarhatták.

Chrisfieldből nevetés böffent.

-- Látod, Andy, jól mulatok, valahányszor veled maradok ki!

Megfordultak, és futólépésben indultak a lejtőnek szállásuk felé.

II

Amerre a szeme ellátott, a bükkös szürke törzseinek fél felét üde zöld moha borította. Tavalyi avar zördült ijesztően minden lépésére. Előtte más olajzöld foltok is cserkésztek a fatörzsek közt. Feje fölött a bükkös lombjának szaggatott hálójából olykor előtetszett a súlyos szürke ég, a lépésről lépésre forduló bükkös fatörzseinél nyomasztóbb szürke. Annyira belemeredt a forgó fák közt ismétlődő árnyékpetytyes ezüstbe-zöldbe, hogy a szeme is megsajdult. Olykor a füle pattogásán áthatolt a távoli ágyúk pang-pang-pangja s a lombok jégesős zörgése, ha nehéz lövedék süvített el fölöttük, s mérföldekkel odébb súlyos dübörgése elült.

Chrisfieldet verte a veríték, de a lábával meg a kezével baja nem volt. Figyelme a szemébe meg a fülébe költözött, meg a fegyvere závárzata köré. Újra meg újra elképzelte, hogy meglát valami mozgó szürke foltot, és megcélozza. Mutatóujja bizsergett a ravaszon. Gondosan célozz, oktatta magát. Úgy sejtette, hogy valamelyik szürke fatörzs mögül kibukik a szürke folt, s amint kibukott, az ő puskája eldördül, és a szürke folt már hengeredik is az avar közt.

Sisakját ág sodorta le. Halk kondulással állapodott meg egy fa tövében, éppen a lábánál.

Chrisfieldet elvakította a rémület. Mintha a szíve ugrott volna át balról jobbra. Megállt meredten, s egy hosszú pillanatba beletelt, amíg lehajolt a sisakért. Vérízt érzett a szájában.

-- Megfizettek, ne féljetek! -- vicsorgott.

Remegő kézzel illesztette fel a sisakját, de a szíjat jól meghúzta az állán.

Vak düh lett úrrá rajta.

Az előtte járó terepszínű foltok nekieredtek. Megindult a

144

nyomukban, és tekingetett elszántan, hátha meglát valamit. De mindenütt csak a bükkfák ezüstös törzsét látta, s fél felükön az élénkzöld sávot. Az avar lépésről lépésre ijesztőt zördült a lába alatt.

A lábon forgó törzsökök közt szinte észrevétlen feküdt el egy. Hanem az nem volt törzsök. Inkább csukaszürke posztógöngyöleg. Chrisfield meg sem torpant, csak ment feléje. Az ezüstös bükkök forogtak körülötte, és részegen hadonásztak. Német feküdt el teljes hosszában az avaron.

Chrisfield boldogságot érzett a vére dühös lüktetésében.

Látta már a hosszú köpenyeg dragonyának gombjait s a sapka piros szalagját is.

Megrúgta a németet. Bakancsa bőrén át is érezte, hogy ütközik a bordája a lábaujjának. Rúgott rajta még egyet. Minden erejét beleadta a rúgásba. A német a hátára gördült. Arca nem volt. Chrisfield gyűlölete elmúlt. A német arca helyén bíbor, piros és sárga kását látott. A fele beletapadt az avarba, ahogy a hátára fordult. Páncéltestű nagy zöld legyek kerengtek körül. A német revolvert szorongatott agyagmaszatos barna kezében.

Chrisfieldnek a háta borsókázott. Agyonlőtte magát a német.

Lélekszakadtan iramodott vissza a felderítők törzséhez. A néma bükkös forgott vele, az ágak görcsösen hadonásztak a feje fölött. Agyonlőtte magát a német. Azért nincs arca.

Chrisfield felzárkózott a rajhoz.

-- Láttál valamit? -- kérdezte a tizedes.

-- Lófaszt se -- motyogta Chrisfield alig hallhatóan. A tizedes a raj élére állt.

Chrisfield megint magára maradt. Az avar őrjítőén zörgött lépésről lépésre.

m

Chrisfield tekintete a diófák koronáját kerülte, az ónos égbe metszett koronájuk peremét, amerre leveleiket sárgára szélezte-szegte a nap. Meredt mozdulatlanul állta a vigyázzt, bár a fájós bal bokája akkorára dagadt, hogy vásott bakancsát majd szétrepesztette. Kétfelől érezte az emberek hosszú sorát, de még a mögötte álló sorokat is. Mintha az a személyiség, akit itt vártak terepszín meredt vigyázzban, jelenlétével a teljes világot körülölelte volna. Chrisfield leeresztette tekintetét a sorakozó ezred által meggázolt fűre. Mogulé valahonnét tiszt sarkantyúpengését hallotta. Majd motormorajlás halt el távolabb az úton, és léptek indultak meg az ezred hosszán. Egy csoport tiszt lépett el mellettük lélektelenül, mint akik életükben egyebet nem tettek, csak elléptek. Chrisfield sasokkal himes terepszín vállat látott, egycsillagost, majd kétcsillagost, az egyik fölött vörös fület, a másik fölött őszbe csavarodott hajat. A tábornok arcát sem láthatta elhaladtában. Csöndesen szíttá a fogát, mert a bokája sajgott. Tekintete újból az ónos égbe metszett fakoronán állapodott meg. Szóval ennyi a jutalma az árokban töltött heteknek, sárba vagódásoknak, a sárból előtetsző sáros szürke foltokra eresztett golyóknak! Valami megindult felfelé a háta közepéről. Nem tudta, tetű-e, vagy csak képzelődik. Vezényszó hangzott. Önkéntelen ernyesztett pihenjbe. A kis ember jóval odébb járta már a terepszínű fal mentét. Szél kerekedett, és megrázta a diófák viaszos zöld koronáit. Beszéd hallatszott, Chrisfield alig értette egy szavát. A diófák lombjában ütemes zaj gerjedt, köpülés, amilyet a csapatszállító hajó tatja alatt hallott idefelé. Aranyszegélyek és olaj árnyak táncoltak a ringó lombok közt. Mintha sepertek volna valamit elfelé a tisztuló égen. Chrisfield elméjében világosság

146

gyúlt. Ha a levelek-lombok seprője szélesebbet kanyarítana, hogy már a földet seprenék, és sepernének szakadatlan, míg el nem söprik ezt a sok sajgást, tetvet, egyenruhát, sassal vagy tölgyfalombokkal, egy csillaggal vagy kettővel ékes tisztet! Egy pillanatra látta is magát régi lobogó kezeslábasában, nyakán nyitva az ing, hogy a szél, akár a pajkos lány, belefújhasson, amint fekszik a szénakazal tövében a perzselő indianai napon. Fura, mi meg nem fordul a fejemben, gondolta végül. Amíg Andyt nem ismertem, ilyesmikkel én nem foglalkoztam. Mi esett énbelém?

Az ezred megindult négyes rendekben. Chrisfield valahányat lépett, a bokájába belehasított. Feszült rajta a zubbony is, és izzadság csiklandozta a hátát. Körülötte csupa izzadt, ingerült arc -- a magas nyakú gyapjúzubbonyokat ezen a tikkadt délutánon úgy viselték, akár kényszerzubbonyt. Chrisfield ökölbe szorult kézzel menetelt. Megütközött volna valakivel, megmártotta volna benne a szuronyát, mint az örökös kézitusa-gyakorlatokon a szalmababúban -- lehántotta volna magáról ezt a göncöt, vagy valami lány csuklóját szorította volna, amíg nem visít.

Százada másik század előtt vonult el, amelyik már az oszoljt várta egy roggyant gerincű, rongyos csűr előtt. Az őrmesterük előttük állt, és összefont karral, vizsga szernmel tekintett végig az elvonuló századon. Húsos fehér arcából kiszökött az orra nyergén összefonódó szemöldök. Chrisfield jól a szeme közé nézett, de Anderson őrmester nem akarta megismerni. Chrisfield úgy megmérgesedett, mintha valamelyik jó barátja állította volna falhoz.

A század egyszerre szétszéledt zubbonyukat-ingüket gombolgató katonák közt egy zsilipéit falú kis pajtánál. Még a franciák építették szállásul Marne idejében, évekkel ezelőtt -- Andynek legalább így mesélte valaki.

-- Hol jár az eszed? Indianában? -- ugratta Judkins, és kedélyesen a bordái közé döfött.

147

Chrisfield ökle meglódult, s ha csakugyan állón kapja Judkinst, hát elnyújtóztatja. Judkins hosszú karja is ütésre lendült.

-- Hé, mi lesz itt! -- kiáltott rájuk valaki.

-- Minek akar ez megütni? -- lihegte Judkins. Többen közébük álltak.

-- Erisszetek!

— Hallgass, eszetlen -- szólt rá Andy, és elvonszolta. A század rosszkedvűen oszladozott. Némelyikje a szálas, kaszálatlan fűbe heveredett le a rongyos csűr tövében, amelyik még így, dűlőfélben is szállással szolgált.

Andrews meg Chrisfield hallgatagon gázolta az út porát. Chrisfield sántított. Mindkétfelől búza érett a napsütésben. A távolban hosszas dombhátak olvadoztak kéken, halványsárgán a búzatáblák közt. Itt-ott facsoport, nyárfasor törte meg a halmok hosszas rendjét. A gyepükben búzavirág és pipacs virított, huzal száruk hajladozott a szélben. A hadosztály zsivajgása elmaradt mögöttük az út kanyarulatában, s már jobban hallották a bíbor lóherék körül meg a százszorszépek arany fészke táján döngő méheket.

-- Dúvad vagy te, Chris. Mi bújt beléd, hogy szerencsétlen Judkie-t leterítetted volna? A végén csak te húzod a rövidebbet, hisz kétszer akkora.

Chrisfield némán ballagott.

-- Mikor pedig az ember torkig van az öldökléssel... Te se örülsz, ha a beled kieresztik, mi? -- Andrews keserűen lökte a szót, szemét sem emelte fel a földről.

-- Alighanem azért, hogy tegnap a bokámat ficamíthattam, mikor lefordultam a teherautó saroglyájáról.

-- Akkor jelentkezz gyengélkedőre... Én is már a betege vagyok ennek a mulatságnak... Szívesebben meglőném magamat, mint hogy a végét várjam.

-- Téged is utolér a gyász, Andy. Tudod mit? Ússzunk meg a tóban, erre lejjebb az út mentép.

148

-- Itt a szappan a zsebemben. Legalább egypár tetűtől megszabadulunk.

-- Ne rohanj annyira, hallod... Andy, te iskolát jártál, megmondhatnád, mi bújik az emberbe ilyenkor... Az ördög talán?

Andrews mákvirág selymes szirmával csiklandozta az arcát.

-- Nem tudom, foganata lenne-e, ha ezeket lelegelném -- bökte ki végül.

-- Hogy értve?

-- Azt mondják, aki mákvirág közt alszik el, az fel sem ébred. Úgy kellene, Chris, hogy addig fel se ébrednénk, amíg a háborúnak vége nincs, s ember nem lehet megint belőlünk.

Azzal beleharapott a mák zöld gubójába. Tejes lé serkent belőle. -- Keserű... Ez lesz az ópium.

-- Az meg mi?

-- Amitől nagyot alszol, és szép álmokat látsz. Kínában ...

-- Álmokat! -- vágott közbe Chrisfield. -- Az éjjel én is álmodtam. Azzal az öngyilkossal, amelyiket felderítés közben láttam a bringyi erdőben.

-- Hogy volt az?

-- Sehogy. Csak egy fritz meglőtte magát.

-- Az még az ópiumnál is foganatosabb -- állapította meg Andrews, és hangja megremegett izgalmában.

-- Úgy álmodtam, hogy akkora legyek zúgják körül, mint a röpülök... Emlékszel az utolsó szállásunkkal szomszédos falura?

-- Meg arra az őrnagyra, aki az ablakot nem akarta becsukni? De mennyire.

Leheveredtek az úttól a tónak ereszkedő füves lejtőn. Az utat szálas nád takarta el, szél motozott közte. Fejük fölött hatalmas gomolyfelhők úsztak, mint álombéli gályák, szélnek feszülő vitorlákkal, néha helyet cserélve a zöldbe forduló égen. Ezüstös árnyékukat a tó színén zsombok, úszó

149

hínár törte meg. Egy darabig elheveredtek, s nézték az óceánnál hatalmasabb, tágasabb, szabadabb eget, aztán láttak a vétkezésnek.

-- Azt mondja az őrmester, hogy küldik hamarosan a férgetlenítő gépet.

-- Ránk fér.

Andrews lassan hámozta a ruháit.

-- Csoda érzés a nap meg a szél az ember bőrén, mi, Chris? Azzal megindult a tónak, és elhasalt a zsenge vízparti

füvön.

-- Csoda az is, hogy együtt az ember teste -- folytatta álmatagon. -- A bőre lágy, mégis kitelt izommal... Az izomnál jobb tapintása semminek nincsen... Te, nem is tudom, mihez kezdenék a testem nélkül.

Chrisfield nevetett. -- Nézd, az én csánkom hogy megkőtt... Tetűt lőttél-e?

-- Megpróbálom vízbe fojtani, ahány van -- felelte Andrews. -- Hányd el te is azt a koszos angyalbőrt, Chris! Mindjárt megtudod, milyen, ha a napfény emberré tesz, s nem tétvek közt szégyenkezel.

- Szervusztok, fiúk -- cirpelt valaki rájuk. Hátranéztek, s a K.I.E.-ember gyenge állat, hegyes orrát látták.

-- Szolgája -- lökte oda Chrisfield mogorván, és sántikálva megindult a víznek.

-- A szappan kell-e? -- szólt utána Andrews.

-- Úsztok egyet, fiúk? -- érdeklődött a K.I.E. embere, majd a meggyőződés mellhangján hozzátette: -- Az pompás.

-- Akkor jöjjön be -- biztatta Andrews.

-- Köszönöm... De ha nem sértelek benneteket, azt ajánlanám, gyorsan gázoljatok be a vízbe, mert az útról két francia lány figyel benneteket. -- A K.I.E. emberén látszott, hogy kuncogással küzd.

-- Ha ők nem restellik... -- vélekedett Andrews, és nagy igyekezettel szappanozta magát.

-- Tán tetszünk nekiek -- szólt vissza Chrisfield.

150

-- Tudom, hogy a franciák erkölcse ingatag... Mégis.

-- Miért ne nézhetnének? Meglehet, ők látnak minket emberi formánkban utoljára.

-- Hogyhogy?

-- Figyelte-e, hogy egy csöpp repesz mekkorát változtat az emberen? -- érdeklődött Andrews kajánul, azzal belehasalt a sekély vízbe, és a tó közepének úszott.

-- Szólna inkább, hogy jöjjenek s tetvésszenek meg bennünket -- ajánlotta Chrisfield, és belecsobbant Andrews nyomdokvizébe. A tó közepén húzódó homokpadon megpihentek a langymeleg vízben, s úgy figyelték a K.I.E. kinn maradt emberét. Mögötte más katonák vetkeztek már, és a füves part hamarosan megtelt sárguló klottgatyákkal, pucér testekkel, a víz tükrén pedig fénylő fejek, sima hátak bukdácsoltak. Chrisfield már a parton találta Andrewst, ott ült törökülésben ruháik mellett. Nyomban magára is rántotta az ingét.

-- Látod, én magamra imádkozni nem bírom -- jegyezte meg Andrews álmatagon, mintha magában beszélt volna. -- Mintha a tiszta szabadságot önszántamból cserélném koszos rabságra... A legszívesebben csórén vágnék neki a mezőnek.

-- Rabságnak nevezi a hazája védelmét, barátom?,- A K.I.E. embere eddig a fürdőzők közt kószált. Meghordozta takaros egyenruháját, szép tiszta cipőjét, lábszárvédőjét a sáros, izzadságtól megszalonnásodott kacabajkájuk közt, de most leereszkedett Andrews mellé a fűbe.

-- Rabságnak bizony.

-- Baj lehet, fiam, az ilyen beszédből -- figyelmeztette a K.I.E. embere bizalmasan.

-- Meghatározhatnám másképp is a rabságot?

-- Ne feledje, hogy jelen minőségében a demokrácia önkéntes munkása.. . Azért dolgozik, hogy gyermekei békében ...

-- Lőtt-e embert?

151

-- Nem... Nem, az igaz. De jelentkeztem volna frontszolgálatra, ha a szemem bírja.

-- Lehetséges -- morogta Andrews.

-- Jusson eszébe, hogy az otthoni asszonynép, anyja, nénje, szerelme e percben magáért imádkozik.

-- Az lenne jó, ha imájukért tiszta ing szállna rám az égből -- jegyezte meg Andrews, és nekifogott öltözködni. -- Mióta van ideát?

-- Három hónapja. -- A K.LE. emberének hegyes orra és sápadt arca felragyogott. -- Hanem, fiúk, ez a három hónap felér leik... -- a nyelvére harapott, és fordított a szón -- életem minden esztendejével. Dobogni itt hallom Amerika nagy szívét. Ne feledjétek, fiúk, hogy egy hatalmas keresztényi vállalkozás részesei vagytok.

-- Gyere, Chris, odébb egy házzal. -- Ott is hagyták a K.I.E. emberét a tónál, amelynek színén a visszaverődő óezüst ég s a felhőpályák a szabadság ízelitőjével kínálták őket. Az útról még egyre hallották a K.I.E. emberének cirpelését.

-- Ilyenek maradnak majd magnak -- mondta Andrews.

-- Te bezzeg jól beolvasol nekik -- állapította meg Chris bámulón.

-- Mit ér a beszéd? Nézd, itt még virágzik a lőne! Érzed a hazai illatát?

-- Mit fizethetnek ezeknek a K.I.E.-embereknek, te Andy?

-- Tudja fene.

Éppen idejében érkeztek. A többiek már sorakoztak ebédhez. A beszélgetést, nevetgélést kellemesen aláfestette a csajkák csörgése meg az ételszag. Chrisfield a konyhától nem messze ott látta Andersont nagy beszélgetésben őrmesterükkel, Higginsszel. Két nevetésük közt hallotta is Anderson bölömbikaszavát: -- Eddig megúsztuk, Higgins... Ne félj, megússzuk ezután is! -- A két őrmester összenézett, majd pásztorító pillantást vetettek embereikre, s nevettek megint.

Chrisfield olyan tehetetlennek érezte magát, mint az ökör

152

a járom alatt. Ő csak engedelmeskedhet, ez a húsos képű Anderson meg úgy jár-kél, nevetgél itt, mintha övé volna a világ. Odatartotta a csajkáját. A szakács belemérte a húst meg a mártást. Nekidőlt az étkező kátránypapírral borított falának, úgy tömte a fejét, s nézte közben a két őrmestert, hogy rityegnek-rötyögnek, ráérősen, míg a két századjuk kutyafuttában pofázza be az ebédet.

Kisvártatva megint Andersonra tévedt a szeme. Ott ült az étkező mögött a gyepen, szeme a búzaföldeken tévedezett, s a cigarettája füstje körülkanyarogta. Békésnek, szinte boldognak látszott. Chrisfield keze ökölbe szorult, és érezte, hogy mozdul benne másik, gyűlölködő valója.

„Ördög lakik énbennem" -- gondolta el.

A csűr ablaka annyira belesüllyedt a fűbe, hogy benn a kevéske fény zöldesre változtatott mindent. Az emberek cserzett arca is olyanná vált, mint a hivatalban penészedőké, amikor eldőltek a drótkerítésből cölöpökre szerkesztett sovány dikójukon. A csűrhiúban fecskék ütöttek tanyát, s a piszkuk fehér foltokat hagyott a dikók közti deszkapadlón, amerre a kiütköző sápkóros gyomot el nem tapodták a bakancsok. Most, hogy a szállás kiürült, Chrisfield jól hallotta a kis fecskék csivegését sárfészkükben. Mozdulatlanul ült az egyik dikó végében, s nyitott ajtón át nézett ki a lassan nyúló árnyékokra. Gölöncsérmunkára valló két keze munkátlan lógott a két térde között. Halkan fütyörészett, seprős szempillákkal árnyalt szeme a messziségen pihent, s az eszét nem jártatta semmin. Kényelmes jó érzés töltötte el itt a szálláson egymagában, míg a többiek kinn törődtek a lőgyakorlaton. Addig sem pafancsolgat neki senki.

Kéjes álmosság lett rajta úrrá. A szomszédos tábori konyhából énekszó hallatszott be:

153

Az én babám Szépen szitái...

A fecskék halkan csivogtak. Olykor szárnycsapdosás támadt, és nagyobb fecske jelent meg a fedélszékben. Chrisfield arcát pír öntötte el, feje mellére nyaklott. A szakács egyre fújta kinn az edényzörgésben:

A szitáját Felakasztja, Ahol szeg kiáll!

Chrisfield elszundított.

Szinte sötét volt a csűr, amikor arra riadt, hogy az ajtó világosságában szálas ember áll, és rádörren: -- Mit csinál maga itt?

Chrisfield pislogott. Lábra kapott önkéntelen, mivel állhatott ott tiszt is az ajtóban. Majd a szeme hozzászokván a félhomályhoz, látta, hogy Anderson az, háttal a világosságnak. A zöld derengésben krétaszínűnek tetszett az arca, de a bozontos szemöldöke meg a borostája szénnél feketébbnek.

-- Hogyhogy nincs odaki a századával?

-- Én őrzöm a szállást -- motyogta Chrisfield. Érezte, hogy a vér lüktetni kezd a csuklóján és a halántékában, és viszketett a szeme is. Anderson lába elé szegezte a tekintetét.

-- A parancs úgy szólt, hogy a századok kivonulnak, és nem hagynak őrséget.

-- Nocsak.

-- Erről még beszélünk, ha majd Higgins őrmester úr.visszatér. Rendet tett a szálláson?

-- Csak nem meghazudtol? -- Chrisfieldet szinte megörvendeztette a dühe. Mintha valamelyik zugból figyelte volna, hogyan költözik belé a düh.

-- Ki kell takarítani a szállást... A tábornok jöhet szemlére akármikor -- vetette oda Anderson.

154

-- Szóval rám süti, hogy hazudok -- hangoztatta Chrisfield, amilyen pimaszul csak tellett tőle. -- Már elfelejtett alighanem.

-- Emlékszek, maga akart megkéselni egyszer -- nézett rá Anderson félvállról. -- Azóta talán becsületet tanult. De ha nem tanult is, ezt a szállást ki kell takarítani. Még a madárfészkeket se verték le! Micsoda század! -- nevetett csúfondárosan.

-- Nem állok oda takarítani magának.

-- Ha nem, odaállítják rosszabb helyre -- dörmögte az őrmester.

-- Én állitom a falhoz magát, ha innét egyszer elszabadulok. Elegem volt a szája széléből. -- Chrisfield félvállról beszélt, akár Anderson.

-- Majd elválik, mit szól hozzá a hadbíróság.

-- Nekem maga beszélhet, amíg a gyomra ki nem hűl.

Anderson a zubbonya gombját csavargatta két vaskos ujja közt, úgy fordult ki a csűrből. De már hallatszott is a menetelő lábdobogás, majd az oszolj parancsa. Az emberek nevetve, beszélgetve tódultak a csűrbe.

Chrisfield pedig ült a dikója szélén, és az ajtó világosságát bámulta. Látta, hogy Anderson odakinn beszélget Higgins őrmesterrel. Kezet ráztak, majd hallotta, hogy Higgins' utánakiált az elsiető Andersonnak: -- Mire legközelebb találkozunk, csaphatom össze a bokámat a tiszteletedre!

Anderson távolodó öblös nevetése volt rá a válasz.

Higgins őrmester bejött a csűrbe. Egyenest Chrisfieldhez lépett, és kemény, hivatalos hangon szólt rá: -- Őrizetbe veszem. Magát állítom melléje, Small. Fogja a puskáját meg a tölténytáskáját. Majd leváltatom, hogy vacsorázhasson.

Azzal kiment. A társaság szeme Chrisfield arcát kutatta. A vörös képű, répaorrú Small csak topogott Chrisfield dikójánál, utoljára nagy döndüléssel eresztette le puskája tusát a földre. Valaki elnevette magát. Andrews felhős szemmel, gondterhelten fordult oda.

155

-- Mi történt, Chris? -- tudakolta halkan.

-- Megmondtam annak a disznónak, hogy felőlem beszélhet, míg a gyomra ki nem hűl -- felelte Chrisfield tevetegen.

-- Azt hiszem, te Andy, hogy nem engedhetlek beszélgetni benneteket -- mentegetőzött Small. -- Nem értem, miért énrám osztja a piszkos munkát az őrmester mindig.

Andrews otthagyta őket.

-- Ne búsulj, Chris, nem lesz bántódásod -- mosolygott rájuk Jenkins jóakaratúan az ajtóból.

-- Ha lesz, azt sem bánom -- mondta Chrisfield.

Azzal végigdőlt a dikóján, s felbámult a csűrhiúba. A szálláson elkezdődött a nagytakarítás. Judkins vesszőből kötött seprővel karistolta a padlót. Egy másik szuronyheggyel ütögette le a fecskefészkeket. A sárlabdák töredezve hulltak le a padlóra, a dikókra, és pihével, madárlép szagával töltötték meg a szállást. A narancs csőrű csóré kis fecskék tompán puffantak a padlón, és tehetetlenül sipákoltak, a fecskeszülők meg a csűr fedelét verdestek a szárnyukkal.

-- Szedd össze őket inkább, hallod! -- szólt oda Small Judkinsnak, mert az együvé seperte a tátogó fiókákat a porralszeméttel. ,

Köpcösödő katona hajlott le, és szedte őket egyenként, édeskedőn. Két tenyeréből csészét formált, abból tátogtak ki a narancs csőrök. Andrews a csűr ajtajában ütközött belé.

-- Hé, papa! Mi a jó nyavalyát csinálsz?

-- Szedem fel a fiókákat.

-- Nem maradhattak volna fenn a helyükben szerencsétlenek? Mintha csak azt néznék, hogy ember-állat minél több pusztuljon!

-- A háború nem majális -- mondta Judkins.

-- Attól még nem kéne aprószenteket teremteni. Pergamen arc, hegyes orr jelent meg az ajtónyílásban.

-- Szervusztok, fiúk -- szólt be a K.I.E. embere. -- Gondoltam, személyesen tudatom, hogy holnap kantint nyitok a Beaucourt út utolsó épületében. Csoki, cigi, szappan, ami kell, minden kapható lesz.

156

A társaság ujjongott. A K.I.E. embere elégedetten nézett szét. A szeme megakadt a papa két tenyerében ülő madárfiókákon.

-- Hogy tehettek ilyet! -- háborodott fel. -- Én még kegyetlenkedő amerikai katonáról nem is hallottam!

-- Nem hallottál te még sok mindenről -- motyogta a papa, s karikalábán kibillegett a szürkületbe.

Chrisfield révedten bámulta az ajtóban zajló jelenetet. Reszketés fogta el, hiába küzdött ellene. Hiába magyarázta magának, hogy fütyül a világra, rémülten várta, hogy a tisztek tanácsa majd rideg, kurta keresztkérdések tüzébe fogja. Inkább választotta volna, hogy megbotozzák. Miket válaszol majd? Megverik, kihúznak belőle mindenféléket, vagy éppenséggel egy szót nem bír majd kinyögni. Ha Andy mellette lehetne! Iskolát járt, akár a tisztek, az esze több, mint a teljes rögtöntörvényszéknek. Ha szóhoz juthat, magát is megvédi, barátait is.

-- Én is úgy voltam, mint ezek a madárkák, amikor Boticourt-nál kezdték megszórni az árkainkat -- nevetett Jenkins. ,

Chrisfield hallgatta a beszélgetést, de mintha a másvilágon ítélkeztek volna felőle. Az egységtől máris elvágták. Eltűnik majd, nem tudják, mi lett a sorsa, de kíváncsi se lesz rá senki.

A kürt vacsorához szólított, és az emberek kiszállingóztak. Chrisfield hallgatta az előkerült csajkák zörgését. Feküdt a dikóján hanyatt, és a csűrhiút bámulta. A beszüremlő halványkék fény bíborral festette meg Small vörös arcát s az állat verő hosszú orrát, amelynek hegyén csillogó csepp jelent meg.

A falu romjai közt kanyargó patak partján talált Andrewsra, amint az ingét mosta a hadosztály szállásához vezető út túlsó felén. A rózsaszín-fehérrel megfoltozott kék ég leven-

157

dulaszínnel játszott a víz tükrén. A patakágyban összetört sisakok, fegyveralkatrészek, rég kiürült húskonzervdobozok hevertek. Andrews feléje fordult. Az orrára sár tapadt, az állára szappanhab.

-- Szervusz, Chris -- üdvözölte, s nézett rá a csillogó kék szemével. -- Mi újság? -- Homlokán ráncot vetett az aggodalom.

-- Kétharmados zsold és kimenőmegvonás egy hónapig -- válaszolta Chrisfield vidáman.

-- Ejha! Simán megúsztad.

-- Meg. Elmondták, milyen jó lövész vagyok, meg ez, meg az, s hogy még az egyszer.

Andrews újból nekiállt az ingének.

-- Ebből a sarat vízzel ki se mosom -- morogta.

-- Állj odébb, Andy. Majd én elbánok vele. Nem értesz hozzá.

-- Hagyd, majd én.

-- No, pusztulj innét.

-- Köszönöm a jóságod.

Andrews feltápászkodott, és a karjával letörölte orráról a sárfoltot.

-- Lelövöm úgyis a büdöst -- vetette oda Chris, míg az inget dörgölte.

-- Ne marháskodjál, Chris.

-- Delebizonyúristen.

-- Minek rágod magadat? Az ügy elintéződött. A szivart talán sose látod többet.

-- Én nem rágom magamat... Én őt emésztem el. -- Chrisfield gondosan kifacsarta az inget, s a levével szembefröcscsentette Andrewst. -- Nesze, fogjad.

-- Csak jó gyerek vagy te, Chris, akármekkora vadmarha vagy.

-- Hallom, hogy egy-két nap, s indulunk az első vonalba.

-- Tüzérség vonult az úton végeláthatatlan, francia, angol, mindenféle.

158

-- Azt mondják, az oregoni erdőben áll a bál. Átballagtak az úton. Motorbiciklis futár viharzott el mellettük.

-- Ezeknek van gyöngyéletük -- jegyezte meg Chrisfield.

-- Nemigen van itt senkinek.

-- Hát a tiszteknek?

-- Annyit fontoskodnak, hogy a javát elszalasztják.

A hideg eső úgy pattogott az arcán, akár az ostorhegy. Fényt nem látott semerre, hang sem volt több az eső susogásánál a fű közt. Addig erőltette, hogy átlásson a sötétségen, amíg vörös és sárga karikák forogtak előtte. Lassan, óvatosan szedte a lábát, az esőköpenye alatt pedig hímes tojásnál kényesebb valamit vitt. Fojtott düh lüktetését érezte. Mintha maga mögött járt volna, kémlelvén minden léptét, a látvány éktelen örömmel töltötte el. Kis híján dalra fakadt.

Úgy fordult, hogy az esőt szembe kapja. Érezte, hogy sisakja alól, a hajából megindul az izzadság, és esővel elegyedik nekitüzesedett arcán. Keze óvatosan markolászta az esőköpeny alatt rejtegetett bunkót.

Megállt, s lehunyta a szemét. Az esősusogáson át emberek beszédét hallotta valamelyik szállásról. De amikor a szemét lehunyta, mindjárt látta Anderson fehér arcát, borostás állat s az orra nyergén összefonódó szemöldökét.

Egyszerre házfalat sejtett maga előtt. Kinyújtotta a kezét, majd rántotta is el, mintha szemfödő lett volna a nedves kátránypapír. A fal mentén tapogatózott tovább, csínján, mint amikor felderítésre küldték a bringyi erdőbe. Még az akkori idő szólamai is eszébe jutottak. „Teret a világban a demokráciának!" -jutott az eszébe, bár a jelszó értelmén soha el nem gondolkodott. Jót tett a lelkiismeretnek, el is foglalta, hát ilyeneket morzsolt magában. Közben a szabad kezével óvatosan megbabrálta az ablak fatáblájának reteszét. Nagy

159

nyikordulással nyílt meg. Jól hallatszott a tetőn pattogó esőben is. Az ereszről egyenest az arcába zúdult a víz.

Az ablakon éles fény vágódott ki, elhasította a sötétséget. Az eső úgy csillogott, akár a gyöngyfüggöny. Chrisfield bepillantott a lámpafényes kis szobába. Tizedes ült az űrlapokkal teli asztalnál, mögötte prices, mellette a málhája. Képes újságba mélyedt. Chrisfield hosszan elnézte. Marka rászorult a bunkóra. Mást nem látott a szobában.

Hirtelen vak rémület töltötte el. Csörtetve megkerülte a barakkot, és belökte az ajtaját.

-- Anderson őrmester merre? -- kérdezte elfúlón a tizedestől.

-- Én helyettesítem -- felelte a tizedes. -- Tisztképzőre került. Két napja.

Chrisfield ismét kinn állt az esőn. Az arcába vert, szeme megtelt vízzel. Remegés fogta el. A bunkó mintha égette volna. A fülét hegyezte, nem hall-e robbanást. Megindult a domboldalon lefelé, és iszkolt, mintha a robbanás elől szökne. Megbotlott egy kőrakásban, akaratlanul kirántotta a kézigránát biztosítékát, s messzi elhajította.

Pillanatnyi csend támadt.

A rozsföld közepéből lángnyelv csapott fel. Dobhártyája megzördült.

Nagy léptekkel gázolt bele az esőbe. Mögötte, a szállásajtók felől izgatott hangokat hallott. De ő csak ment, hiába vakította az eső. Mikor végre megállapodott a bormérés világosságában, azt sem látta, kik veszik körül.

-- Akár az öntött ürge -- hallotta Andrews hangját. Egy darabig pislogott, aztán látta, hogy Andrews egy halom papírra borulva ír, és pezsgő áll előtte. Andy hangja mintha megnyugtatta volna dúlt idegeit. Órákig örömest hallgatta volna a beszédét.

-- Címeres ökör vagy -- tette hozzá Andrews biztatóan, majd belekarolt Chrisfieldbe, és egy kicsiny hátsó szobába

160

vezette. Barna takaróval leborított vállas ágyat látott benne, és nagy konyhaasztalt az ebéd maradványaival.

-Mi történt? Reszketsz, mint a nyárfalevél. Mégis... Opardon, Crimpette. Cest un ami...' Ismered Crimpette-et, igaz? -- Az ágy mögül előbukkanó fiatalos nőre mutatott. Ernyedt rózsás arcán árkok húzódtak a szeme alatt, mintha megverték volna, és kusza volt a haja is. Rosszul összekapcsolt szürke fátyolselyem ruhája alig tartotta össze nagy melleit és omlatag testét. Chrisfield szeme majd kiesett, úgy bámult rá, és érezte szinte, hogyan válik dühös ingerültsége vágyakozássá.

-- Mi a bajod, Chris? Most kellett éppen kitörnöd a fogságból?

-- Hagyjál, Andy. Úgyis bajt hozok rád... Másfélék vagyunk mink.

-Hogy megvesztél, azt meghagyom neked... De már inkább a tefélékhez húzok, mint a máshoz... Igyál.

-- Most nem kell.

Andrews letelepedett a pezsgősüvegével meg a papírjaival. Félretolta a kihűlt ételeket, elhelyezkedett a zsíros asztalnál, aztán meghúzta az üveget. Köhögött egy verset, majd szájába kapta a ceruzát, s úgy bámult az előtte fekvő papírra.

-- Bizony a teféle vagyok, Chris -- szólt hátra --, csak engem megszelídítettek. Hajjaj, de mennyire!

Chrisfieldet most nem érdekelte, mit beszél a barátja. Állt a nő előtt, bámult az arcába. A nő bamba ijedelemmel nézett vissza rá. Chrisfield a zsebében turkált. Pénzt keresett. Mivel a zsoldját nemrég kapta meg, talált egy ötvenfrankost egyben, és óvatosan kihajtogatta. A nő szeme megcsillant. Mintha a pupillája is összeszűkült volna, ahogy a kívánatos papírt leste.

l Ó, bocsánat, Crimpette. Ez a barátom. .. (francia)

161

Nemsokára Chrisfield is letelepedett az asztalhoz, szembe Andrewsnak. A vizes esőköpenye azóta sem került le róla.

-- Most azt mondod magadban, disznó ez a Chrisfield állapította meg nyugalmasan. -- De igazad is van.

-- Nem mondom én -- bizonykodott Andrews, és megindultán Chrisfield kezére tette a kezét. Egészségesen hűvös volt a tapintása. -- Miért reszkettél annyira, amikor megjöttél? Mintha most nem volna semmi bajod.

-- Nem is tudom -- dünnyögte Chrisfield.

Sokáig hallgattak. A nő léptei körülöttük kopogtak.

-- Gyerünk haza -- ajánlotta Chrisfield végül.

-- Gyerünk... Bonsoir, Crimpette.

Az eső elállt. Viharos szél tépdeste a felhőket. Foszlányaik közt itt-ott csillagbokor tetszett elő.

Vígan gázolták a pocsolyákat. Ha a szél nem borzolta a színüket, visszaverték a csillagfényt.

-- De nem bánnám, ha olyan lehetnék, mint te -- sóhajtotta Chrisfield.

-- Bezzeg bánnám én! Akit így megszelídítenek, az már semmilyen se. Nálam pedig nincs kezesebb.

-- Iskolával jobban boldogulsz a világban.

-- Igen ám, ha van világ, amelyikben boldogulni lehet. Magamfajta áltudós minden bokorban terem, te Chris. Ezzel a kezes nemzedékkel különb nem is történhet, mint hogy letaglózzák... A nagyobbik baj, hogy rátok se vár más.

-- Ne hidd... Én sem érek semmit... Hű, de rajtam az álmosság!

Amint a szállásuk ajtaján besurrantak, az őrmester vizsga szemmel nézett végig Chrisfielden. Andrews szava nyomban megeredt.

-- A latrinán az a hír járja, őrmester úr, hogy csütörtökön indulunk a rohadt sarokba. A harminckettesek beszélik.

-- Jár a szájuk.

-- Alighanem az ujjúkból szopták.

-- Fenéket. Ha tudni akarja, Andrews, csütörtökre már

162

rég ott leszünk, Samu legyen a nevem, ha nem. -- Higgins őrmester sokatmondóan tekintett szét.

Chrisfield szótlanul vetkezett a dikójánál, és bebújt a pokróca alá. Kéjesen nyújtózott, s Andrews javában tárgyalt az őrmesterrel, mikor ő már aludt.

IV

A hold úgy állt a felhőkön, mint a karmazsin úritök a levelei közt.

Chrisfield a borízű almák illatos terhe alatt roskadozó faágakon át tekintett rá. A földön ült, lábát tehetetlenül elnyújtotta, derekát nekitámasztotta a fa törzsének. Szemben a kockafejű Judkins dőlt egy másik almafának, köztük két üres konyakosüveg, körülöttük a susogó gyümölcsös. Az elnehezült ágak nyikorogtak a neki-nekifutamodó őszi szélben. A szél esővel megitatott erdő, elérett gyümölcs, fülledő szalma hírét hozta. Chrisfield érezte, hogyan szárítja izzadt haját a homlokán. A konyak zizegő ködén át csupán a hulló almák ponk-ponk-ponkját hallotta, meg az éji bogarak dödögését, s a messzi távolból olykor, akár a táncra szólító tamtamot, az ágyúdörgést.

-- Hallottad, mit mondott az ezredes, nem? -- szólt át Judkins az italtól rekedten.

Chrisfield böfögve rábiccentett. Emlékezett még, hogy Andrewst a düh majd felvetette -- hogy ült ott oszolj után egy rönk végén a tábori konyhánál, s egyre csak a sarat rugdosta bakancsa orrával.

-- „Továbbá -- utánozta Judkins az ezredes hivatalos hűvösségét -- a foglyok ejtéséről az a véleményem -- itt csuklott egyet, és lemondóan legyintett --, hogy a foglyok ejtése, az magukra tartozik. De jusson eszükbe, mit műveltek a németek Belgiumban... S ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy élelmiszer-tartalékaink igen megfogyatkoztak. Minél több foglyot ejtenek tehát, annál kevesebb jut maguknak."

-- Szó szerint ezt mondta, Judkie. Szó szerint.

-- „Mentői több a fogoly, antól kevesebb a zaba" -- visszhangozta Judkins diadalmasan.

164

Chrisfield meghúzta volna a konyakosüveget, de már üres volt. Megforgatta hát, és felhajította a szembülső fára. Judkins nyaka közé almazápor zúdult.

-- Én meg is mondom, gyerekek -- szavalta, amint feltápászkodott --, hogy a háború, az nem majális!

•., _;i Chrisfield is felkelt, és felszedett egy almát. A foga hersegett benne. -- Édes -- állapította meg. , -- Édes a halál -- motyogta Judkins. -- A háború, az igenis nem majális... Meg is mondom, pajtás, ha teneked hiába beszél az ezredes, és foglyot találsz ejteni -- e szónál megakasztotta a csuklás --, én laposra verlek... Dőtsd ki a bélit, mint a szalmabábnak a gyakorlaton. Dőtsd ki! -- Hanem a hangja egyszerre gyermetegen elbizonytalanodott. -- Jaj, te Chris, énrajtam a rókázhatnék! -- siránkozott.

-- Csak ne rajtam legyen aztán -- mondta Chrisfield, és eltaszította. Judkins nekidőlt a fának, úgy okádott.

A telihold kibukott a felhők mögül, és fagyos ezüst fényt borított az almáskertre. A fák koronái az árnyékok kusza hálóját vetették a hullott almára. Az ágyúdörgés közeledett. Mintha tekepályán lódultak volna a foglyok, s mögöttük bádoglemezeket ráztak volna.

-- Áll a bál odaát - jegyezte meg Chrisfield.

-- Megkönnyebbültem -- jelentette Judkins. -- Gyerünk, kerítsünk konyakot.

-- Én éhes vagyok -- mondta Chrisfield. -- Inkább a vénasszonyt kerítsük elő, hogy főzne nekünk tojást.

-- Nem lehet ilyenkor rátörni -- vélekedett Judkins.

-- Miért, mennyi az idő?

-- Nemtom. Eladtam az órámat.

Céltalanul barangoltak az almáskertben, végre kijutottak egy jókora tag úritök közé. A tökök gödörnyi árnyékokat vetettek. A messziségből erdős hegyoldal tetszett elő.

Chrisfield felkapott egy jókora tököt, és ellódította, amennyire az erejétől telt. Háromfelé hasadt, amint huppanva földet ért, és a nyákos sárga bélé kifordult.

165

-- Gyenge legény vagy, öcsém -- mondta Judkins, s nagyobb tököt hajított.

-- Nédd, ott a tanya! Tán a tyúkólból kerülne is tojás.

-- A tyúk alól lehet...

Kakaskukorítás ütötte meg a fülüket. Már szaladtak is a sötét tanya felé.

-- Vigyázzál, hátha tiszteket szállásoltak be! Óvatosan megkerülték a négyszögű udvart, de fényt nem

láttak sehol. A leveles nagy kapu nyikorgás nélkül megnyílt. A csűrre épített galambdúcot élesen körülrajzolta a hold. Beljebb meleg istállószag csapta meg az arcukat. Az egyik szín alatt érni kitett körtéket találtak egy asztalon. Chrisfield beleharapott egy be. A körte leve lecsordult az állán. Látott a másikhoz.

-- Rakd meg a zsebedet -- susogta Judkins.

-- Hátha elkapnak.

-- Elkapnak a nyavalyát. Egy-két nap, és nyomulunk előre.

-- Tojást nem bánnék.

Chrisfield a csűr egyik odrába nyitott be. íróstej és sajt szaga csapta meg az orrát.

-- Ide gyere -- súgott kifele. -- Sajtot ennél-e?

A holdfény a nyitott ajtón át ezüstösen csillant meg egy polc sajton.

-- Énnekem most be nem venné a gyomrom -- felelte Judkins, és súlyos öklét belenyomta az egyik lágy sajtba.

-- Ne tégy csudát!

-- Nem mink óvjuk őket tán a fritzektől?

-- Akkor is.

-- A háború nem majális, hiába -- jelentette ki Judkins.

A csűr szalmával felszórt másik odrában találták az aprójószágot. A tyúkok a begyükbe eresztett csőrrel sipogtak álmukban.

Egy hangos kárálásra aztán felriadtak, és rémült kotkodálás kezdődött.

166

-- Tűnjünk el -- horkant fel Judkins, és futólépésben megindult a kapunak.

Fülsértő női hangok hallatszottak a házból. -- Cest les Boches! Cest les Boches.ⁿ -- hangzott ki a kotkodálásból. A nők zavarták fel a méla őszi éjszaka csendjét igazán.

-- Az isten tegye ezeket a francokat akárhova -- lihegte Judkins --, így mivelünk mégse beszéljenek!

Az almáskertben bujdostak megint. Judkins a lábánál fogva lóbált egy tyúkot, de a nők hangja még a tyúk vészes kárálását is túlharsogta. Judkins egyetlen mozdulattal kitekerte a tyúk nyakát, majd megszaporázták a lépteiket. Almák reccsentek a sarkuk alatt. A női hangokat lassan elnyomta az ágyúdörgés.

-- Hát nem szép az asszonyoktól -- állapította meg Chrisfield is.

-- Nem mink védjük őket a fritzektől elvégre?

-- Andy mást mond.

-- Mondok én is őfelőle egy s mást... Berezelt polgár, egyszer.

-- Hát nem az.

-- A hadnagy is megmondta. Ki gatyája ez a sárgás?

-- No, majd kiderül a vallatásnál. Annyi szent, hogy a háború nem majális -- böstörgött Chrisfield.

-- Hát a csirkével mi az istent kezdjünk? -- tűnődött Judkins.

-- Emlékszel-e, mit lehúzott egy ilyenért Eddie White?

-- Csak jobb lesz itt felejteni.

Judkins megforgatta a csirkét a nyakánál, és messzi behajította a bokrok közé.

Már a gesztenyefák alján jártak, a faluba vezető úton. A fák koronáján nem tört át holdfény, csak az út közepén folyt, akár a tej, a levelek zegzugos árnyéka közt. Körülöttük az erdők, az érett gyümölcsök, a sárguló levelek, az őszi érés hűvös illata terjengett.

l A németek! A németek! (francia)

A hadnagy ült az asztalnál a napon, a falusi utcára nyíló századiroda előtt. Előtte tarka bankjegyek és fényes fémpénzek halmai, mellette a hivatalos Higgins őrmester, a törzs meg a tizedes. Az emberek az asztal elé járultak, és alázatosan tisztelegtek, amint a pénzüket megkapták, majd elégedetten léptek el az asztaltól. A jelenetet néhány falusi figyelte girbegurba házának napszítta ablakából. A rozsdás napfényben sorakozók szederjeskék, százlábú árnyékot vetettek a tört köves útra.

Small, Judkins meg Chrisfield be is telepedett nyomban a „Nos Braves Poilus"¹ kávézóba a viszketeg zsolddal. Ablakából jól látták, hogy a szembülső ház utcára néző kiskertjében, a bársonyvirágok sövénye mögött ott ül a küszöbön Andrews, és egy gyalogszéken kucorgó öregasszonnyal beszélget az ajtónyílásban. Az asszony ősz feje Andrews szőke feje iránt billent.

-- Tessék -- állapította meg Judkins epésen. -- Még a zsoldjáért is restell odaállni. Azt hiszi, körülötte forog a világ.

Chrisfield elvörösödött, de nem szólt.

-- Naphosszat ezzel a nénével súg-búg -- fűzte hozzá Small vigyorogva. -- Meglehet, az anyját lelte meg benne.

-- Aki csak békántelelt kötélnek áll, azzal barátkozik minddel. Szívesebben, mint az amerikaival.

-- A nyelvüket tanulja alighanem -- vélekedett Small.

-- Sokra a hadseregben nem viszi, annyi szent -- mondta ki Judkins.

A kis házak szembülső sorát vörösbe borította a napnyugta. Andrews ráérősen feltápászkodott, és a kezét nyújtotta. A tipegő, selyemkendős kis öregasszony is felkelt. Andrews odahajolt hozzá, s mikor az öregasszony cuppanós csókot nyomott mind a két orcájára, gyakorlósapkájával a kezében, földre szegezett szemmel elindult a kvártély iránt.

l „A mi derék bakáink." (francia)

168

-- Ez úgy tűzi a virágot a füle mögé, mint más a cigarettát -- horkant fel Judkins.

-- Gyerünk mi is -- mondta Small. -- Hatra otthon kell lennünk.

Egy pillanatig hallgattak. Az ágyúk távoli tamtamja szakadatlan dörgött.

-- Ott kötünk ki hamarosan -- jegyezte meg Small. Chrisfieldnek megborsózott a háta. Megnyalta a száradó

szája szélét.

-- Csúnya világ lesz -- jósolta Judkins. -- Hiába, a háború nem majális.

-- Fütyülök rá, akármicsoda -- mondta Chrisfield.

Az ezred málhástól felsorakozott, úgy várta az indulási parancsot a falu utcáján. Fehér ködfoszlányok ülték meg a fák koronáját és a kicsiny belsőségeket. A nap még nem kelt, de a molnárkék égen tornyosuló felhők alját máris bíborba és aranyba borította. A menetoszlop zilált volt, a málnájuk alatt görnyedő katonák helyben jártak, karjukkal csapdostak. A fülük meg az orruk kivirult a hajnali hűvösségben, párás leheletük a fejük fölé emelkedett.

A ködös úton homokszínű személykocsi gördült oda a század elé. A hadnagy kiugrott a szembülső házból. A kesztyűjét húzogatta. A század kíváncsian nézte a kocsit. Annyit láttak, hogy két első tömlője lapos, s a szélvédő üvegje meghasadozott. Nem volt ép a homokszín máza sem, és az ajtaján golyó tépte három lyuk tüntette el a rendszámát. A századon moraj futott végig. A kocsi ajtaja bajosan nyílt, s egy őrnagy szállt ki belőle mosott színű esőkabátban. Véres kötéssel borított karját zsebkendőből rögtönzött hurok tartotta a nyakában. Sápadt arcára kiült a fájdalom. A hadnagy tisztelgett neki.

-- Merre itt az autójavító? -- tudakolta az őrnagy reszketeg hangon.

169

-- Ebben a faluban nincsen, őrnagy úr.

-- Akkor hol az isten csodájában találok?

-- Nem tudom -- felelte a hadnagy alázatosan.

-- Aztán miért nem tudja? Micsoda szervezés! Stanley őrnagy az imént lelte halálát... Mi a neve ennek a községnek?

-- Thiocourt.

-- Soha hírét nem hallottam.

A vezető kihajolt a kocsiból. Sapka nem volt a fején, haját sűrű por borította.

-- Tetszik tudni, hadnagy úr, mink ahova igyekszünk, annak a neve Chálons...

-- Ez az... Chálons-sur... Chálons-sur-Marne -- eszmélt az őrnagy.

-- A szállásolótisztnél van térkép. Az utolsó ház balra -- igazította el a hadnagy.

-- Akkor igyekezzünk oda -- mondta az őrnagy, és tehetetlenül rángatni kezdte a kocsi ajtaját.

A hadnagy kinyitotta neki.

A legközelebb állók a nyíló ajtón bepillanthattak a kocsi belsejébe. Pokrócba csomagolt hosszú valami dőlt végig a hátsó ülésén.

Az őrnagy, mielőtt beült volna, gyapjútakarót húzott elő, ép kezével messzi eltartotta magától, úgy ejtette le a földre. A kocsi lassan megindult, és az indulási parancsra váró ezred utcahosszat bámulta ajtaján a három, golyó ütötte lyukat.

A hadnagy az úton heverő takarót nézte, aztán megpiszkálta a lábával. Alvadt vér itatta.

A hadnagy meg a közelben állók szótlanul bámulták. A nap felkelt, és beragyogta a meszelt házak héját. Jóval odébb az úton megindult a menet.

A domb hátán megpihentek. Chrisfield vörös agyagpadra telepedett le, puskáját a térde közé kapta, és széttekintett. Az útfélen a francia katonatemető jobbra-balra dőlő kicsiny fakeresztjei az ég ellen ágáltak, és mirtuszkoszorúikon megcsillant a meleg napfény. Az út hosszán, ameddig a szeme ellátott, terepszínű hernyó kúszott, s egy-egy kocsioszlop törte meg. A terepszínű hernyó leereszkedett a lejtőn, átaraszolt a tetőtlen, kibelezett falun, majd eltűnt a következő dombhát megtépázott erdejében. Chrisfield meresztette a szemét, hogy túllásson azon a dombon. Csak párában delelő békés kékséget láthatott. Patak csillogott egy romba dőlt hid pillérei körül, majd elveszett a sárga nyárfák közt. A völgyben egyszerre ágyú dörrent. Lövedéke elsivított a kék békességnek.

Chrisfield ezrede megindult. Az emberek lába meg-megcsúszott az agyagos sárban. Nagy léptekkel haladtak le a völgynek, málháik bukdácsoltak.

Csodálatos táj, mi?- kérdezte a mellette menetelő Andrews.

-- Inkább volnék a tisztképzőn, akár az a szemét Anderson.

-- Hagyd már -- intette le Andrews. Elszennyesedett zubbonya gomblyukában még ott viselte a hervadozó nagy sárga körömvirágot. Orrát az égnek szegte, cimpái kitágultak, úgy szívta a csípős őszi levegőt.

Chrisfield kiakasztotta szája sarkából a kihunyt cigarettát, és dühösen sercintett az előtte járó sarka alá.

-- Nem fehér embernek való élet -- mondta ki.

-- Inkább élek így... mint úgy -- bökött Andrews keservesen a csapattisztek útfélre állított kocsija iránt. Hőpalack

171

járt a benn ülők közt kézről kézre, mint valami vasárnapi kiruccanáson. Szemmel láthatóan élvezték, hogy lazítják a fegyelmet. Még integettek is az elvonulóknak. Egyikük, hegyes bajszú kis fekete hadnagy, mindegyre elkurjantotta magát : -- Szaladnak, akár a nyulak, gyerekek! Akár a nyulak! -- Bizonytalan hajrá szólt rá a kocsi mellett elhaladó sorokból.

A nagy ágyú megint megdördült. Olyan közel jártak már hozzá, hogy Chrisfieldet fejbe kólintotta a dörrenése.

-- De szépen szóiasz! -- jegyezte meg valamelyik hátulról. Egy másik rágyújtott:

Jó reggelt

Mr. Zip, Zip, Zip, Jó színben van mama, Hogy a haja, mint az enyém

Ipp, ipp, ipp, Kefére van vágva!

A menetelők felkapták. Lépteik már a romba dőlt falu köves utcáján verték az ütemét. Mentőkocsik, fakó arcú, összebújt emberekkel tele teherautók kerülgették őket, és húzták a vér, az izzadság és a karbolsav szagát.

A nótán fordított valaki.

Ásó-kapa válasszon El minket egymástól...

- Nyeld le -- kiáltotta Judkins. -- Nem hoz szerencsét! Mégis felkapták valamennyien. Chrisfield látta, hogy

Andrews szeme huncutul csillog. Nagy franc vagy, gondolta magában, de azért fújta ő is torkaszakadtából:

Ásó-kapa válasszon El minket egymástól,

172

Ha a golyó le nem terít, Fordulj föl a gáztól!

Ismét kaptatón jártak. A mély kerékvágásokat lövedékek tölcsérei szaggatták meg. A sáros víz állt bennük, hol egyikük, hol a másikuk botlott bele. Bejutottak az elhagyott géppuskaállásokkal, fedezékekkel teli rongyos erdőbe. Az omlásfákon hálófoszlányokat láttak, a földön konzervdobozokat, réz töltényhüvelyeket. Az út mindkét felén telefonhuzalok füzérei lógtak a fákon.

Amikor az ezred legközelebb megállt, Chrisfield fenn járt a dombtetőn a francia hetvenötösök lövegállása táján. Kíváncsian nézegette a kék és rózsaszín ingükben üldögélő, kártyázó franciákat szanaszét a fatörzseken. Handabandázásuk idegesítette.

-- Mondd nekik, hogy nyomulunk előre -- biztatta Andrewst.

-- Nyomulunk-e? -- nézett rá Andrews. -- Nem bánom... Dites-donc, les Boches courrent-ils comme des lapins* -- kiáltott oda.

Egyikük visszanézett és nevetett.

-- Azt mondja, négy éve nyomulnak már előre ezen az úton -- magyarázta Andrews, majd kibújt a málnájából, •ráereszkedett, és cigarettát kotort elő. Chrisfield leemelte a sisakját, és sáros kezével a hajába szántott, aztán harapott egyet a bagójából, és térdére kulcsolt kézzel letelepedett.

-- Meddig rostokolunk itt? -- morogta. A megtépázott, kusza fák árnyéka lassan elnyúlt az úton. A francia tüzérek már vacsoráztak. Hosszú teherautó-oszlop húzott el, és sarat vert az út mindkét felén üldögélőkre. Napnyugtával a völgyben egymás után szólaltak meg az ütegek, hogy a veszteglők nem értették egymás szavát. Zümmögéssel-sivítással telt meg a levegő. A franciák nyújtóztak, ásítoztak, aztán le-

1 Futnak a németek, mint a nyulak, (francia)

173

vonultak a fedezékükbe. Chrisfield irigyen figyelte őket. A csillagok megjelentek a fák rongyos koronái fölött. Chrisfield lába megsajdult a hidegben. Már gyötörte a várakozás, hogy történne valami, de a menetoszlop nem mozdult, hiába szállt rájuk a sötétség. Chrisfield elszántan kérődzőit, hogy mást ne erezzen, csakis a bagó ízét.

Végre megindultak. A következő dombháton Chrisfield orrát furcsa, édeskés szag kezdte marni. Gáz -- gondolta el, és első rémületében nyúlt volna a nyakába kerített gázálarcért. De azt nem akarta, hogy ő legyen az első, aki felveszi. Parancsot nem kaptak rá. Menetelt tovább, és szidta magában az őrmestert meg a hadnagyot. Talán már le is terítette őket a gáz. Szinte látta, hogy az ezred szanaszét hever az útfélen.

-- Szimatolsz valamit, Andy? -- érdeklődött óvatosan.

-- Szimatolok bizony. Lódögöt, tubarózsát, banánolajat, fagylaltot, amilyet az egyetemen mértek, és döglött patkányt, amilyen csak padlásszobákban terem meg, de kit érdekel? -- nevetett Andrews. -- Ennél hajmeresztőbb mulatságot...

-- Elment a jódolga -- motyogta Chrisfield. Azért inkább az ég fekete kárpitján velük tartó csillagokat figyelte. Már úgy tetszett, ők meg a csillagok állnak, és a fák tört karjukkal integetve vonulnak vissza. A lábdobogást sem hallotta, akkora volt a dörgés fölöttük s mögöttük. Egyszer-másszor rakéta pattant, és vörös-zöld fénye kioltotta a csillagfényt. A látóhatárt mintha terjedő-lappadó futótűz borította volna el.

A lejtőn elfogytak a fák, s a völgyben csak a tüzelő csőtorkokat meg a fehér világítólövedékeket látták, mintha kályha izzó parazsa közé lestek volna. A mögöttük maradó dombhát megtelt sárga lángnyelvekkel és robbanások visszhangjával. Egy út menti üteg valahányszor megszólalt, mintha a fejük akart volna széthasadni -- köztük ott sejtették a fel-felvöröslő derengésben a lehetetlenül tornászó tüzéreket.

174

Utóbb már elvakultan, süketen meneteltek csak. Chrisfieldnek úgy tetszett, bármelyik lépésük lobbanó ágyútorokba viheti őket.

A domb alján épen maradt liget szélén állapodtak meg. Újabb gépkocsisor sötét foltjai görögtek el mellettük. Tüzelőállás nem volt a közelben, hát hallották az őrlő motorzajt, ahogy a kocsik a feltúrt úton kínlódnak.

Chrisfield kitapintott egy páfránnyal teli szárazabb árkot, abba dőlt. Fejét a málhájára eresztette, és elszundított. Elnyújtóztak körülötte is. Valamelyikük az ő combján nyugtatta a fejét. A zaj elült valamennyire. Félálmában hallotta az emberek sutyorgását -- mintha féltek volna kinyitni a szájukat. Az úton a teherautók vezetői kurjongattak, majd egyik a másik után állt meg. Szinte csönd lett, Chrisfield elalhatott.

Szorongás ébresztette, hogy százada odébbállt, mert senki nem feküdt keresztbe rajta.

Óriás szúnyogok döngtek a feje fölött. Hangjuk tűrhetetlenül lüktetővé vált.

A hadnagyuk kiáltozását hallotta: -- Higgins őrmester! Higgins őrmester!

A hadnagy mögött egyszerre tűzkárpit lobbant -- Chrisfield árnyékként látta félrecsapott gyakorlósapkáját, derékban összerántott és térdénél előreálló viharkabátját. Hanem a robbanás ereje őt is leverte a lábáról. Megint elsötétedett minden. Chrisfield csengő füllel tápászkodott fel. A menetoszlop megindult. Nyögést hallott a közeli sötétségből, de a lábdobogás s a málha csörgése elnyomta. Megint érezni kezdte a terhét. Egy újabb bombarobbanás világánál láthatta az útfélre dőlt teherautóroncsokat. Géppuska dadogott valamerre, az ezred azonban menetelt tovább, terhe alatt roskadozva, holtfáradtan.

A lobbanásokkal sűrűn megszaggatott sötétség derengeni kezdett, mire megállapodtak. Chrisfield égő szeme perzselte már a szemhéját is. Lábát, karját nem érezte. Az ágyúdörgés

175

pöröly zuholása volt a fején. Lassan haladtak, libasorban. Olykor belebotlott az előtte menetelőbe. Horhóban jártak, két nyirkos agyagfal között. Egyszerre bebukott valami fedezékbe, vaksötétbe. Szokatlan szag izgatta, de a gondolatai mintha messziről érkeztek volna hozzá. Kitapogatta a falat, majd a térde dikóba ütközött. Pokrócot tapintott, s már dőlt is végig rajta eszméletlen álomba.

Tisztult elmével ébredt. A fedezék tetejét gombolyagfákból rakták. A távoli világos négyszög csakis az ajtaja lehetett. Reménykedett, hogy nem szólítják szolgálatba, majd azon tűnődött, Andy hol lehet. Aztán eszébe jutott, hogy Andynek elment a jódolga, meg hogy Judkins betojt polgárnak szidta. Nagy nehezen felült, kifűzte a cipőjét, letekerte a lábszárvédőjét, és kényelmesen beburkolózott a pokrócba. Körülötte horkoltak-szuszogtak az elcsigázottak. Újból álomra hajtotta a fejét.

Hadbíróság előtt állt, tisztek asztala előtt, combjához szorított kézzel, vigyázzban. Mind a három tisztnek kékre borotvált volt a súlyos álla, és a szemöldöke is mind a háromnak az orra nyergén bogozódott. Fennhangon olvastak a papírjaikból, de ő hiába hegyezte a fülét, nem értette egy szavukat sem. Csak valami nyögést hallott egyre, és szokatlan szag izgatta. Nem bírt megállni mozdulatlanul, bár a tisztek szeme rászegeződött. -- Anderson! Anderson őrmester úr! Miféle szag ez? -- tudakolta nyívón. -- Megtudhatja azt a közkatona is, mit bűzlel! -- De a három tiszt az asztalnál csak olvasott, a nyögés meg mind hangosabbra vált. Utoljára fel kellett jajdulnia. Kézigránátot szorongatott. Kioldotta, elvetette, s látta, hogy lángkárpit hull a hadnagy viharkabátja mögé. Valaki ráugrott. Életre-halálra birkózott Andersonnal, de kiderült róla, hogy lógó mellű nagy rémunda. Magához rántotta, összeroppantotta, aztán a három tiszt ellen fordult, de a viharkabátjukat annyira összefűzték a derekukon, hogy darazsakká váltak. Képük elmosódott, felébredt.

176

Orra még tele volt az izgató szaggal. Felült a dikón, és nem találta helyét a ruháiban, mert tetű nyüzsgött benne.

-- Fura olyan helyen szállni, te, ahol nemrég még a fritzek voltak otthon -- jegyezte meg a közelben valaki.

-- Már meg nem állítanak minket, testvér! -- szólt egy másik.

-- Miféle előrenyomulás az ilyen? Én még egy fia németet nem láttam!

-- Csak a szagukat hagyják nekünk -- állapította meg Chrisfield, s már talpon volt.

Higgins őrmester feje jelent meg az ajtóban. -- Sorakozó! -- kiáltotta, majd közlékenyen hozzáfűzte: -- Megütközünk velük, fiúk.

Csipkerózsa akaszkodott Chrisfield lábszárvédőjébe. Tisztás szélén állt, és rúgvást szabadult volna. Sikerült is, hanem a hasadt lábszárvédőt húzta maga után. A tisztás közepén a napfényben olajbarna egyenruhás katonát látott valami mellett térdelni. Német feküdt a földön hasmánt, hátában vörös luk. Az olajbarna egyenruhás a zsebeit forgatta ki. Feltekintett Chrisfieldre.

-- Emléktárgyakat gyűjtök -- magyarázta.

-- Melyik egységhez tartozol, pajtás?

-- A száznegyvenhármasokhoz -- felelte az olajzöld egyenruhás, és felemelkedett.

-- Merre lehetünk amúgy?

-- Tudja a gyász.

A tisztáson csak a két amerikai állt, s az egy német feküdt. A távolból tüzérség mennydörgését hallották, közelebbről elszórt géppuskák kelepelését. A fák levelei barna, karmazsin és sárga színt játszottak.

-- Ezeknek a pénzük nem sokat ér, mi? -- kérdezte Chrisfield.

-- A németeké? Nem a... Hanem egy órát zsákmányol-

177

tam, az megéri a pénzt -- mondta, azzal aranyórát villantott elő, és összevont szemrésén át gyanakvón pillantott Chrisfieldre.

-- Láttam olyat is, aki aranymarkolatú kardot szerzett -- állította Chrisfield.

-- Merre, te?

-- Arra, az erdőben -jelezte Chrisfield bizonytalan karlendítéssel. -- Hanem énnekem vissza kell találnom az egységemhez. Jössz? -- S megindult kifelé a tisztásról.

-- Nincs énnekem kutya bajom itten -- felelte az olajzöld egyenruhás, és elheveredett a napos fűben.

Chrisfield lába alatt zörgött az avar. Félt egymagában. Olyan gyorsan vágott neki az erdőnek, ahogy csak a lábából telt, s húzta a rongyos lábszárvédőjét. Drótakadályhoz érkezett. Félig eltemette a bükkös avarja. Egy helyütt kikezdték fogóval, de ahogy átlábolt rajta, megsértette a combját. Lekanyargatta rongyos lábszárvédőjét, és bekötötte vele a sebet kívül a nadrágján, aztán ment tovább, bár érezte, hogy a vér lassan csordogál lefelé a lába szárán.

Keréknyomokkal megszeldelt, agyagpocsétás erdei útra jutott. Odébb álló alakot pillantott meg a napfényben. Eleredt feléje. Vörös hajú, rózsaszín arcú fiatalember volt, az inge gallérján látta a hadnagyi rangjelzést. Se köpenyeg, se sapka nem volt rajta, s a zubbonya elejét zöldes iszap borította, mint aki belehasalt valamibe.

-- Maga merre tart?

-- Jelentem, nem tudom.

-- Helyes, akkor velem jön. -- S a hadnagy nagy sebbellobbal megindult tovább az erdei úton. -- Géppuskafészkeket látott?

-- Nem én, tisztelettel. -Hm.

A hadnagy sietősen haladt árkon-bokron, pocsolyákon át, Chrisfield a nyomában maradni alig bírt. Nyakába szedte hát a lábát.

178

-- A tüzérség merre, azt tudnám! -- rikoltott a hadnagy, amint egyszer csak megtorpant, és beletúrt a vörös hajába. -- Merre a nyavalyába a tüzérség? -- S az eszelős zöld szeme Chrisfielden állapodott meg. -- Tüzérség nélkül nincs előnyomulás! -- Azzal nekilódult, s még sebesebben szedte a lábát.

Egyszer csak napsütés ragyogott rájuk, és olajos-zöld egyenruhák közt voltak. Géppuskák szólaltak meg harapósán. Chrisfield azon kapta magát, hogy egy csapat ismeretlen katonával ered el egy herét sarjadzó tarlón. A puskák ostorpattogásra emlékeztető hangja beleszólt a géppuskadadogásba. Apró fehér fellegek úsztak a kék égen, s levendulaszürke árnyékba boruló fehér házakat látott maga előtt, épp olyan színűeket.

Már benn állt az egyikben, s mindkét kezébe ananászforma gránátot szorított. A hirtelen rászakadt magány megrémisztetté. Odakinn géppuskagolyók pattogtak, gránátok robbantak, ő meg a piros köves padlót nézte, s a szembülső meszelt falon a színes kőnyomatos képét egy szoptató nőnek. Kicsiny konyhába került. A tűzhelyen fekete fazékban főtt valami. Chrisfield odaosont és belenézett. A bugyogó víz alján öt krumplit számolt. A konyha túlsó végében két széken túl ajtót látott. Mintha billegtek volna alatta a piros kockakövek, amint odaóvakodott. Megnyomta a kallantyút, de már le is kapta róla a kezét. Hosszan nézte az ajtót, majd elszántan benyitott. Szőke fiatalember ült az asztalnál kezébe támasztott fejjel. Chrisfield megörült, amikor látta, hogy az egyenruhája zöld. Megfontoltan kioldotta a kézigránát biztosítékát, egy pillanatig várt, aztán hajította be, de már vetődött is a konyhafal fedezékébe. A szőke fiatalember nem mozdult, kék szeme rebbenetlen meredt maga elé.

Kinn az utcán majd feldöntötte egy futó, szálas katona.

-- Közeledik a zárótűz -- ezzel markolt Chrisfield karjába.

-- Miféle zárótűz?

-- A mieinké. Szaladni kell, hogy előtte maradjunk. -- Lihegőn szakadozott ki belőle a szó, és az arcán piros foltok

179

ütköztek ki. Együtt loholtak tovább az üres falusi utcán. Elhagyták a kis vörös hajú hadnagyot foszlott egyenruhájában meszelt falnak dőlten, vértócsában. Eszelős kiáltozása kikísérte őket a falu végéig. -- Merre a tüzérség? Azt tudnám, merre a tüzérség?

Hajnali harmat pergett a fakó fákról. Chrisfield dermedten tápászkodott fel a derékaljául szolgáló avarhalomról. Éhség és hideg és árvaság kínozta, mióta egységétől elmaradt. Idegen hadosztály vette körül. Kese bajszú százados vállára kerített pokrócban méregette a bükkfák sora mögött húzódó utat. Chrisfield már jó ideje figyelte, hogy jár fel s alá, meg nem áll pitymallat óta. Majd maga is nekiindult. Dobogva melengette a lábát egy darabig, aztán kivált a katonák köréből. Senki rá sem hederített. Csak fa, nyers szürke törzsök, sárguló levelű suharc maradt körülötte. Bambán tűnődött, miért éppen arra tart, amerre tart, de éppen csak derengett, hogy arra valamerre lesz a százada. Higgins őrmester, Andy, Judkins, Small -- vajon mi lett belőlük? Elgondolta, hogy talán éppen most sorakoznak reggelihez, s hogy milyen is a tábori konyháról áradó zsíros ételszag. Farkaséhség marta. Megállt, és nekidőlt egy fa mohos oldalának. A felhasított lába úgy lüktetett, mintha minden vére odatódult volna. Most, hogy nem zörgött az avar, az erdő elcsendesedett, csupán a harmat pergését hallotta. Hegyezte a fülét, hátha hall mást is -- akkor eszmélt, hogy gyümölccsel terhes vadalmafát bámul. Teleszedte a két markát, és falta -- de a vadalma kemény volt, savanyú, és még éhesebb lett tőle. A fanyar szájíz megdühítette. Szeme is megtelt könnyel. Belerúgott a fa vézna törzsébe, és panaszosán káromkodva, földre szegezett szemmel vágott neki az erdőnek. Ágak csapdosták arcul, kajmók akadtak belé gonoszul, de ő csak ment. Valami keménybe botlott, és rúgással odábbította. Akkor dermedt meg. Két kézigránátot látott a földön,

180

meg egy fának dőlt, tátott szájú embert odébb. Azt hitte először, alszik, mert a szeme zárva volt. Aztán a kézigránátokat vizsgálta. Nem voltak kibiztosítva. Egyiket a jobb zsebébe, másikat a bal zsebébe csúsztatta, aztán egy pillantást vetett az alvónak nézett holtra, úgy indult tovább, új ösvényen, mert annak a végében napfényt látott. Bíborral szegett, sárgával tarkázott súlyos felhők vonultak az égen. A napos tisztás felé megfordult a fejében, hogy ki kellett volna forgatnia a holt zsebeit, hátha akadt volna nála kenyér. Már megfordult, aztán mégis a tisztásnak kanyarodott.

A zegzugos napfényen csillant valami. Katona ült a földön, gyakorlósapkája annyira a szemében, hogy csak az egy arany sávját érte a nap. Chrisfield mindjárt arra gondolt, hátha kerül harapnivaló.

-- Hé, hadnagy úr -- kiáltott rá --, nem tudja-e, merre mérik itt az ételt a bakának?

A hadnagy alig emelte a fejét. Chrisfieldben megállt a vér, amikor Anderson darabos fehér arcába tekintett. Szegletes állán több napos borosta sötétlett, s a bozontos szemöldökén át a szája bal sarkáig véres hasadás húzódott.

-- Vizet adjál, pajtás -- szólalt meg Anderson panaszosán. Chrisfield odalökte neki a kulacsát, s figyelte, hogy öntözi

végig mohóságában Anderson a vizet az állán meg a felkötözött fél karján.

-- Evans ezredes merre lehet?

Chrisfield csak bámult rá. A kulacs kiesett Anderson kezéből, s ott hevert előtte. A víz csillogón megindult a rozsdás levelek közt. Szél támadt, és visszhangot vert az erdőben. Sárga levelek zápora hullott rájuk.

-- Tizedesnek tettek meg, majd őrmesternek, utoljára hadnagynak -- mondta Chrisfield tűnődőn.

-- Azt mondja meg, Evans ezredes merre... Tudnia kell, mert ott látták feljebb az úton -- hajtogatta Anderson, és próbált feltápászkodni.

Chrisfield válasz nélkül hagyta ott. Hideg keze a kézigrá-

181

nátot markolta a zsebében. Lassan ballagott, a lába elé tekintett.

Egyszer azon kapta magát, hogy kioldotta a biztosítékot. A kézigránát megszorult a zsebében, úgy rángatta ki. Mintha a keze is rágémberedett volna. A vére csak akkor pezsdült meg, amikor elhajította.

Anderson kóválygón feltápászkodott. A robbanásba a fák belerendültek. Levelek zápora indult meg. Anderson úgy terült el a földön, mintha belesüppedt volna.

Chrisfield a másik gránát biztosítékát is kioldotta, és hunyt szemmel vetette oda. Az már frissen hullott levelet hányt szét.

Néhány csepp eső is esett. Chrisfield nekiindult az ösvénynek. A büszke öröm megmelegítette. Hanem az eső már verte a hátát.

A tekintetét akkor emelte csak fel, amikor idegen szót hallott. Zöld rongyokba öltözött, sárcsimbókos szakállú alak állt meg előtte feltartott kézzel. Chrisfield ránevetett.

-- Gyere, hallod, de gyorsan!

A rongyos alak nem tágított. Pedig a lábán alig állt, annyira remegett.

Chrisfield belerúgott.

A rongyos alak csak toporgott előtte, megfordulni nem akart. Chrisfield fordította meg, úgy rugdosta. A vastaghúsát minden rúgásra a lába ujján érezte, de közben annyira elővette a nevetés, hogy azt sem látta, merre tereli.

-- Halt! -- hallatszott egyszer csak.

-- Foglyot ejtettem -- kiáltotta Chrisfield nevetve.

-- Nem sokat ér -- bökött a kísérő katona a német felé a szuronyával. -- Lóg egy szál deszkája, asszem. Visszaküldeni nem érdemes. Majd én elbánok vele.

-- Jól van, pajtás -- nevetett rá Chrisfield. -- Akkor azt mondd meg, merre mérnek itt eledelt. Másfél napja nem ettem.

-- Az ösvény végén felderítőőrs táborozik, ott kap-

182

hatsz... Mi újság arrafelé? -- bökött a katona az ösvény túlsó vége iránt. -- Ne is kérdezd. Én már csak az éhségemet néztem.

A tábori konyháról áradó pörköltszag csiklandozta az orrát. Chrisfield állva töltekezett a zsíros krumplival meg a mártással, mint aki dolgát jól végezte, s a katonák körbeállták, és kérdésekkel ostromolták. Amint jóllakott, elfogta az álmosság, de hiába, mert puskát nyomtak a kezébe, és az őrssel meg kellett indulnia visszafelé.

-- Tisztünk múlott ki itt -- állapította meg az őrsöt vezető százados, és gyászosan csettintett. -- Ketten menjenek vissza, kerítsenek pokrócot, és vigyék ki ezt a szerencsétlent a keresztútra. -- A kapitány csettintgetve ment tovább.

Chrisfield le nem vette a szemét az útról. Hogy sorba verődhetett megint, elmúlt a magányossága. Lépte egyszerre roppanhatott a többi lépéssel. Nem kellett töprengenie, jobbra forduljon-e vagy balra. Azt tehette, amit a többiek.

NEGYEDIK RÉSZ

Rozsda

John Andrews apró békákat pillantott meg egy moszatos út menti pocsolyában. Egy pillanatra kiállt az előrenyomulok sorából, hogy szemügyre vegye őket. A békák háromszögletű feje a tócsa közepe táján szökött elő a vízből. Fölébük hajolt, kezét a térdére tette, úgy támaszkodott meg, hogy a málnája könnyebbedjen. Topázszínű ékkő-szemükbe is belelátott így. A szeme viszketett, mintha a gyengédsége könnyeivel akarta volna megöntözni a törékeny apróságokat. Valami azt súgta neki, hogy rontania kéne a csatarendben s dagasztani tovább a sarat, de ő megmaradt a pocsolyánál, és a békákat bámulta. A tócsában tulajdon tükörképére bukkant. Megnézte jobban. Elkoszosodott, fintorgó képének a körvonalait látta, de puskája csöve is belészögelt a tükörbe. Hát ez lett belőle, állapította meg, majd az apró békák után nézett, mert ruganyos lábuk közben nekilódult a pocsolyának.

Fél füllel hallotta, hogy az úton ágyúlövedék robban. Kelletlenül egyenesedett fel, és indult volna, amikor azt érezte, hogy meg kell merülnie a pocsolyában. Megkönnyebbülés fogta el. Mozdulatlanul feküdt a latyakban. A békák odébbálltak, hanem valahonnét kis vörös ér locsolgatta nedvét a moszatos vízre. Nézte az olajzöld egyenruhások nyomuló, zilált rendjeit, léptük a fülében csattogott, de örvendezőn tapasztalta, hogy köze nincs hozzájuk -- mintha páholyból ásítana rá egy unalmas színműre. Mind messzibbre került tőlük, míg végre oly aprók lettek, akár a padláson felejtett, porosodó ólomkatonák. A világosság is gyérült, nem látott jól, csak a sárban gázoló léptek izgatták a dobhártyáját.

187

Veszedelmesen ingó létrán állt, és elszennyesedett szivaccsal mosta a szállás ablakait. Bal felől kezdte, úgy szappanozta végig az apró, hosszúkás ablakszemeket. Karja elnehezült, meg is szédült a létrán, de valahányszor leszállt volna, tábornokok sapkájának tányérját s az ellenzője alól kiszökő állat látta, hátulról meg rádörrentek: -- Vigyázz! -- A kiáltásra létrája még jobban ingadozni kezdett, így aztán szakadatlan szappanozott, a szennyes szivacs meg nem állt a kezében, bár az ingó létrán kibicsaklott minden ízülete. Belülről fény áradt a szappanos ablakokra, és íme minden módszeresen megdolgozott szeme tükörré vált. Aszott képét látta mindenikben, s a tükörbe beleszegült nyakszirtje mögül a puskacső. Az ingás is megállapodott. Sötét verembe süppedt. Rezesen töredezett énekszóra riadt.

Él egy lányka Marylandben, Kis szíve az enyém...

Kinyitotta a szemét. Szuroksötétet látott, csupán itt-ott húzott fölfelé egy-egy sárga sáv az égnek, amerre a csillagokat sejtette. Ébredező figyelme garmadával kezdte szedni a részleteket. A nyakát forgatva annyit látott a sötétségben, hogy aki mellette elnyúltan hányja-veti a fejét, az fújja ilyen rezesen. Azt is megfigyelte, hogy karbolsav nyomja el a véres és verejtékes ruha ismerős szagát. Úgy fészkelődött, hogy a hordágy mindkét szárát érintse a válla. Majd megint az egymás után égre szökő sárga sávokra emelte a szemét. Hamar kiderült róluk, hogy ablakok -- házhoz közeledett.

Megmozgatta a karját. Nehezek voltak, de sértetlenek. Hanem a két lába, az tüzelt. Ahogy mozdította volna, hirtelen fájdalmában megint elsötétült körülötte a világ. A rezesreszketeg hang egyre bőgte a fülébe:

Él egy lányka Marylandben, Kis szíve az enyém...

188

Valaki más meg duruzsolt szakadatlan, hízelgőn, de jól érthetően.

-- Azt mondták, levisznek messzi délnek, csöndes tengerparti kis hajlékba, örökös napsütésbe...

A rezes ének recsegőre vált, mint a végét járó gramofonlemez:

Izentem, ha marylandi, Az enyimé mer-i lenni...

Szaggatott nyögések szóltak bele, s káromkodások cifra lánca formálódott belőle. Közben a duruzsoló is mondta a magáét. Andrews hegyezte a fülét, hogy őt hallja, mert a szava mintha illó olajjal kente volna a testét.

-- A kertjében virít a rózsa meg a mályva, és a messze déli napsütésben enyhe az idő és örökké kék az ég...

Andrews azon kapta magát, hogy a szája, mint az előimádkozó után, úgy formálja a duruzsoló szavait.

-- Csönd és nyugalom vár ott rád, s a kertben rózsa virul, mondták...

A közbeékelődő nyögések, káromkodások azonban el-elnyomták a duruzsolást.

-- És azt mondták, elüldögélhetek a napos tornácon, szíhatom a kert illatait, és elnézhetem a fehér partot meg a tengert...

Egyszerre érezte, hogy a feje emelkedik, majd a lába is. A sötétségből ragyogóan fehér folyosóra lódult be. Lángoló lüktetés állt a lábába. Arca előtt arc jelent meg, a szája sarkában cigaretta. Kéz motozott a torka táján a dögcédula körül, s valaki fennhangon olvasta:

-Andrews, 1432286.

De még ezen is áthangzott a kinti sötétségből érkező rezes hangú vívódás:

Él egy lányka Marylandben, Kis szíve az enyém...

189

Majd arra eszmélt, hogy nyög ő is, és teljes valója belesimul nyögéseinek dallamába. A nyögést meg a lába külön élete vezényelte. Hiába hajoltak fölé fehér alakok, hiába gyúltak-hunytak fények, hiába hadakoztak fölötte ingujjas, szőrös karok, bénítóan furcsa illatok, fájdalmának dallamától semmi el nem téríthette.

Majd esőt érzett az arcán. Jobbra-balra ingatta a fejét, és lassan észre tért. Szája száraz volt, akár a tapló, s ki-kiöltötte a nyelvét néhány esőcseppért. Mozgolódni kezdett a hordágyon. Megpróbálta a fejét emelni, és örömmel tapasztalta, hogy sikerült.

-- Ne kapdossa a fejét, hallja! -- förmedt rá valaki. Vizes esőkabátot látott libegni a hordágy végében.

- Ne emelgesse a lábamat, hallja! -- nyögte többször, mint aki szólamra talált. Majd hirtelen bukkanó következett, a feje nekizökkent a hordágy keresztvasának, s attól fogva málló fehér festékes famennyezetet látott maga fölött. Benzint szimatolt, motordörgés követte. Elgondolkodott, mennyi idő telhetett el, amióta az apró békákat nézegette a pocsolyában. A víz maszatos zöldje meg a békák háromszögletű feje színesen vetült elé, de akkora messziségből, mint valami gyermekkori emlék. Teljes életénél hosszabb időnek tetszett már az is, amióta a kocsi megindult vele. A hordágy rázkódott, billegett. Rúdjaiba kapaszkodott mind a két kezével. Sajgó lába felemésztette minden érzését megint. A rezes hang most alóla szólt, valahányat zökkentek. Egy darabig küszködött a nyögés kísértése ellen, aztán beadta a derekát, s újból felolvadt egyhangú dallamában.

Majd fejjel lefelé billent, és eső pergett az arcára. Házsor, őszi lomb, őszi égnek szegülő kémények tűntek fel, de már cserélődtek is egy lépcsőház fiókos mennyezetére. Nyögdécselt, de a szeme érdeklődőn járta a mennyezetet és a címereket a fiókok közepében. Annak az embernek az arcába tévedt a tekintete, aki a hordágy fejtől való végét vitte. Jóakaratú, szája körül pattanásos, vizenyős kék szemű fehér arc

190

volt, Andrews megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy rámosolyogjon, de hiába.

Újabb végtelenségek következtek, vergődés a hordágyon, nyögések dallamai, míg egyszerre megmarkolták keményen, lerángatták a ruháit, és heverőre emelték. Egy darabig lihegve szíttá az ágyruhák hűvös fertőtlenítőszagát. Feje fölött beszélgetés zajlott.

-- Nem is olyan veszélyes ez a láb... Mintha olyasmit mondtál volna, hogy le kell vennünk.

-- Jó, de akkor mi a baja?

-- Talán gránátnyomás...

Rémület verítéke verte ki. Moccanatlan feküdt, a szemét meg nem nyitotta, de a lázadás hullámai egymás után csaptak át rajta. Hát nem, mégsem végezhettek vele, mert idegeinek gyeplőjét szorítja keményen, vigasztalódott, bár érezte, hogy a hasán összefonódó keze remeg. Lába sajgása mintha szűnt volna feszült igyekezetében, hogy figyelmének más tárgyat keressen. Dallam után kutatott, hogy dúdolgathatná, de csak a rezes hang jutott az eszébe, pedig mintha fényévek teltek volna el, amióta hallotta:

Él egy lányka Marylandben, Kis szíve az enyém...

A rezes hang emléke s a lábában a fájdalom összemosódott, mígnem együtt tépték-szaggatták őrjítőén.

Kinyitotta a szemét. A sötétségből sárga fény derengett fel. Gyorsleltárt készített magáról. Fejét, karját mozgatta. Hűvös nyugalmat és gyengeséget érzett. Sokáig álhatóit. Cserzett, szutykos kezével végigsimított az arcán. Bőrének tapintása hűs és sima volt. Párnájára fordította az arcát, és elégedetten elmosolyodott, bár nem értette, miért.

Sába királynője virágharangokkal felfüzérezett kicsiny napernyője megcsöndült, amint feléje tartott. Színjátszó rizsporral hintette meg a magasra fésült haját bőven, és ma-

191

jóm hordozta hosszú uszálya az állatöv színes jegyeivel volt hímes. Kiderült aztán, hogy mégsem Sába királynője, hanem ápolónő, csak az arcát nem láthatta, amint karjával szakszerűen megemelte a fejét, és pohárból megitatta, de úgy, hogy rá sem nézett. Andrews természetes hangon mondott köszönetet, ami a környező csöndben őt magát lepte meg a legjobban. A nővér válasz nélkül hagyta ott, és Andrews akkor látta, hogy nem a napernyője csilingelt, hanem a poharakkal megrakott tálcája.

A félhomályban is megfigyelte, milyen rátarti a járása, amint a következő ágyhoz lejt. Félrehajtotta a fejét a párnán, úgy leste, milyen részvétlenül nyúl a szomszédja feje alá is.

„Szűz -- gondolta magában. -- Kőszűz." És kuncogáson kapta magát, bár a lába sajgott. Mintha szelleme hosszas kábaságból ocsúdott volna -- mintha hosszú hónapok nyűgös varázsa tört volna meg. Lerázta a szolgaság igáját. Kajánul állapította meg, hogy amíg itt fekszik a kórházban, senki nem pattogtathatja. Nem parancsolhatnak rá, hogy a puskáját tisztítsa, nem tiszteleg senkinek, nem kell az őrmester kegyeibe férkőznie. Heverhet naphosszat, s a maga dolgán jártathatja az eszét.

Talán van annyira súlyos a sebe, hogy le is szerelik. Ez a gondolat örömmámorral töltötte el. Akkor hát élhet! Pedig letett már a reményről is, és hagyta, hadd gázolják a szolgaság sarába. Azt gondolta, hogy a taposómalomból csakis halála árán szabadulhat. Most meg kiderül, hogy íme, John Andrews élhet.

Egyszerre lehetetlenségnek látszott az is, hogy ő valaha a potyoló fegyelem kényére-kedvére hagyatkozott. Ismét olyannak tetszett a tulajdon szemében, mint amikor még élt, s nem volt a szolgák közt olvasatlan szolga. Eszébe jutottak kamaszkorának álmai a zümmögő nyári kertben délutánonként, áfonyabokrok alján, amint eltekintett a hőségben rezgő kukoricaföldek iránt. Eszébe jutott az a nap is, amikor a

192

hadkiegészítőben állt pucéran a hodály közepén, s az őrmester mérte-forgatta. Nem tudta hirtelenében, melyik évet, hónapot, napot írják. Lehet, hogy csak egy éve sorozták? Lehet, de ez az esztendő lerontotta teljes életét. Nem baj, most ismét nekiállhat élni. Végét szakasztja a gyáva hajbókolásnak. Igaz vajóját éli eztán, ha törik, ha szakad.

Lába sajgása sebei köré húzódott vissza. Egy darabig küszködött a fájdalom ellen, hogy gondolkodhasson, de hiába próbált volna mindent összegereblyézni, élőt, élveteget az emlékezetében, hogy új alapot vethessen az érdemesebb életnek, nyűgös darab sebzett hús lett belőle ismét, nyakaszegett szolga, akitől csak nyögés telik.

Acélszürke világosság szüremlett a kórterembe, és elemésztette a sárga fényt. Andrews sejteni kezdte a szembülső ágyak körvonalait és a feje fölött vonuló sötét általgerendák sorát. Ez a ház igen régi lesz, állapította meg, s a gondolat furcsa izgalommal töltötte el. Furcsa volt az is, hogy éppen Sába királynője jutott az eszébe, mikor már oly rég nem gondolt rá. Az útkereszt gázlángja alatt éneklő lányból hogyan lesz gyaloghintója rózsáit szaggató királyi fenség -- e történetben testet ölt valahány kósza vágyakozásod... íme, a Sába királynője. El is susogta többször: „la reine de Sába, la reine de Sába" -- majd gyermekkorának karácsonyi üruiepvárásával fúrta karját a feje alá, és csendesen elszunnyadt.

-- Nem jellemző a békalesőkre, hogy ilyen bagolyvárat nyitnak meg kórháznak? -- kérdezte a műtős szónokian, és csípőre csapta a két kezét. Terpeszben állt az ágysorok közt, s a szavát mindenekhez intézte, akinek füle van a hallásra. -- Csodálom, hogy el nem ejtik a kanalat mind, ahányan itt vannak... Villany nem volt benne. Úgy vezettük be. Ehhez mit szólnak? Persze mit is érdekli a békaleső két... -- Elkínzott arcú, kapafogú ember volt a műtős. Amikor elmosolyodott, homloka ráncai meg az orra tövétől a szája sarkáig vonuló barázdái úgy ütköztek ki, mint valami gumiarcú moziszínésznek.

193

-- Amúgy művészies -- állapította meg Applebaum, Andrews szomszédja, riadt szemű, ösztövér ember, akinek érthetetlenül vörös arcát mintha frissen nyúzták volna. -- Tessék, micsoda faragások ott fenn! Akik ezt építtették, azoknak nem volt gond a korpa.

-- Nem mondom, táncteremnek megfelelne, ha helyrepofoznák, de kórháznak...!

Andrews kényelmesen megfészkelődött az ágyában, és szinte más világból tekintett a kórteremre. Se a körülötte zajló beszéddel, se a körülötte fekvőkkel nem érzett semmi kapcsolatot ebben az ágyakkal megtömött reneszánsz teremben. Amint átnézett a műtős gumiarcán, a villanykörték sárga fényében halványan látta a gerendafészkek aljából kiszökő elmeszelt címerpajzsokat s a pajzsot tartó, szürke kőből faragott félalakokat -- görnyedt kicsiny harcosok, kardjuk keresztben a falból kibukó térdükön, vaskalapos polgárok, itt-ott egy pucér kar, láb villant ki a hegyes, sodrott akantuszlevelek közül, amikor a jövő-menő műtős szele meglibbentette a villanykörtéket, de olyankor mintha kacsingattak-fintorogtak volna az alattuk fekvő sebesültekre. Andrews szemében mégis ismerős és barátságos szellemeknek tetszettek. Vágyakozás fogta el, hogy ott lehessen ő is köztük, valamelyik gerenda alján, s vághassa a torz pofákat akantuszlevelek, gránátalmafüzérek közül régi kiégett kéjek hírmondójaként. Itthon volt ő ebben a széles taglejtések és méltóságos léptek számára épült teremben. Inkább a katonásdi látszott benne bolhacirkusznak, s a sebesült félrevetett, tört játékszernek.

Andrewst Applebaum szava akasztotta meg a gondolataiban. Odafordult hozzá.

-- Háhogy vagyunk sebesülten, pajtás?

-- Pazarul.

-- Meghiszem azt... Jobb, mint naphosszat a gyakorlótéren hasmánt.

-- Teneked mi bajod?

194

-- Én már csak fél karral élek. Fütyülök rá, amúgy... Az utolsó fuvaromat, azt lezavartam.

-- Hogyhogy?

-- Mivelhogy taxit vezettem.

-- Az pedig jól fizet, ugye?

De mennyire! Aratsz, ha a dörgést érted.

-- Szóval maga taxisofőr volt? -- szólt bele a műtős. -- Ezt nevezem munkának! Amikor a providence-i kórházban dolgoztam, a törések javát taxik okozták. Került hozzánk egy hatéves kislány a gyermekosztályra, a két lábát bokában nyeste el a taxi. Pedig milyen szép szőke kislány volt! El is üszkösödött... Nem élt aztán egy napnál tovább. Tudom, nem bánnának ma este velem tartani, pedig ezer szerencséjük, hogy nem kell. .. Örüljenek, hogy a járványmegelőzésre nincs gondjuk. -- A műtős gumiarca kacsintásra húzódott.

-- Kérhetnék-e valamit magától? -- fordult hozzá Andrews.

-- Miért ne, ha nem nagy fáradság.

-- Megvenne nekem egy könyvet?

-- Nincs itt elég könyv a K.I.E.-nél?

-- Nem, ez valami más -- mosolyodott el Andrews. -- Ez francia könyv.

-- Nocsak. Aztán mi a neve?

-- Flaubert írta... Tudja mit? Ha van papírja-ceruzája, felírom.

De már írta is egy recept hátára. -- Tessék.

Ejnye. Ez az Antoine meg kicsoda? Valami disznóság lesz, biztos. Én se bánnám néha, ha bírnám a franciát. No, majd ha innét megpattanik, akkor ajánlom magának a rú Viliiéjt. Ott árulják a disznóságot.

Képeseket? -- tudakolta Applebaum.

-- Egyik szivar megpattant innét vagy egy hónapja... Nem bírta cérnával. A sebe meg is nyílt rendesen, s azóta már kinn fütyöl a stiglinckertben... No, én megyek. Jojcakát. -- A műtős kiviharzott a teremből.

195

A fények kialudtak, egy lámpa égett csak a nővér asztala fölött, a szürke kőbe metszett füzérdíszes ajtókáva mellett mindjárt -- már amennyi a díszekből sejlett az ajtót borító lepedő mögül.

-- Aztán miről szól az a könyv, te pajtás? -- firtatta Applebaum, és jól félrefordult, hogy Andrews arcába láthasson.

-- Olyan emberről, akiben a nagy kívánkozás megöli a kívánságot.

-- Úgy látom, te megjártad az egyetemet meg a begyedemet -- állapította meg Applebaum csúfondárosan.

Andrews nevetett.

-- Jó, én meg majd mesélek a taxis-időmből. Amikor a nagy pénzeket kerestem. Aztán jelentkeztem katonának. Tégedet behívtak?

-Be.

-- Ne hidd, hogy én jelentkeztem, mert behívtak engemet is. Azzal együtt nem értem, mire büszke az olyan, aki jószántából jutott ide.

-- Értelemmel nem is jutsz messzire itt.

-- Nenem-e? -- szólt bele Andrews túlsó szomszédja habogva. -- Mert én megismegis mondom, nekem az üzüzletem látja kárát, ha nem jelentkezek. Most aztán senkidesenkidesenki nem mondhatja, hogy nem jeletkeztem.

-- Hiába, nem lehetünk egyformák -- állapította meg Applebaum.

-- De nem ám.

-- Aztán miféle üzleted látta volna kárát, ha nem jelentkezel?

-- De csak látta volna, mert így ott fofolytatom, ahol elhagytam. A cécég neve makulátlan.

-- Mégis milyen mesterséget követsz?

-- Tetemetkezési vállalkozó vagyok. Apapám is az volt.

-- Megmaradtál itt is a szakmában -- biztatta Andrews.

-- Ilyeneket ne hahalljak, fiatal barátom -- torkolta le a te-

196

metkezési vállalkozó dühösen. -- Én érérző ember vagyok. Énnekem a mészárlás nem szaszakmám!

A nővér az ágysorok közt sétált.

-- Hogy mondhatnak ilyeneket? -- pirongatta őket. -- Kivált lámpaoltás után! Ilyenkor csendben kell lenni. .. Maga pedig ne feledje -- fűzte hozzá, és rántott egyet a temetkezési vállalkozó paplanán --, mit műveltek a németek Belgiumban ... Szegény Miss Cavellel is, pedig betegápoló nővér volt az istenadta, akár én.

Andrews lehunyta a szemét. A kórterem csendjéből fűrészelő horkolás szakadt fel olykor. -- Én pedig Sába királynőjének néztem -- tűnődött, és elfintorodott a sötétben. Majd azon kezdte az eszét jártatni, miféle zenét tervezett a Sába királynőjéhez, mielőtt abban a hodályban kivetkezett az életéből, és a kiég őrmestere kimérte volna belőle a katonának valót. Megállt keserűsége sivatagában, és hallgatta a közeledő karaván hangjait, sallangok csengését, tülkök tutulását, szamárordítást, úttalan utak vidítójául szolgáló harsány férfiéneket. Majd felnézett, maga előtt látott három zöld szellemalakot tajtékot túró vadszamár hátán, s mind a három őrá szegezte csontos mutatóujját. A zene erre forró forgószéllé változott, dobdöngéssé, trombitarecsegéssé, dudanyekegéssé, a vörösön és sárgán pattogó fáklyák pedig köréje gyülekeztek, fénysátorba állitották, szegletein tergenyes öszvérek, barna öszvérhajcsárok, káprázatosán felcsótározott tevék álltak meg, és az elefántok kötőfékjén drágakövek csillogtak. Mezítlen rabszolgák izzadó hátukkal fordultak felé. amint kárpitot gördítettek ki a lábánál, majd pattogó fáklyafénynél megindult feléje óarany és smaragd díszű Sába királynője. Majom bukdácsolt a nyomában hosszú uszályával. A királynő a vállára tette vércsekörmű kezét, s ahogyan a szemébe nézett, legrózsásabb álmainak valóra váltát sejtette.

Ó, ha legalább dolgozhatna rajta! Most életének elpocsékolt hónapjai vonultak szellem-zarándoklathoz hasonlato-

197

san a szeme előtt, ő pedig éberen feküdt az ágyán, s a mennyezetet nézve reménykedett, hogy sebei egyhamar be nem hegednek.

Applebaum az ágy szélén ült. Új egyenruhájának üresen lógó bal ujján még látszott a raktári hajtogatás.

-- Szóval felkerekedsz -- mondta Andrews, és feléje fordult.

-- Fel én, Andy... S ha ügyesen forgatod a szót, jöhetsz utánam te is hamarosan.

-- Adná az Isten. Nem mintha annyira igyekeznék haza... Inkább a kivetkőzés volna sürgős.

-- Engem ugyan meg nem botránkoztatsz. öcskös. Legközelebb több lesz az eszünk... A sorozó bizottság elnökét énrám bízhatod.

Andrews nevetett. -- Aki egyszer palimadár...

-- Nem vagytok mamamagatokban -- szólt bele a temetkezési vállalkozó Andrewson túlról.

-- Azt hittük, jókedvedből jelentkeztél, gyászhuszár.

-- Mimi tagadás, úgy is volt, de én nem ezt vártam.

-- Hát mit vártál? Majálist?

-- Fefenéket. Én nem bántam volna, ha gágáz fullaszt meg, ha ágyúgolyó szed cacafatokra, de én rendet teremteni jöttem ide... Értsétek meg, az én tetemetkezési vállalkozásomat még apám alapította, de virágzik azóta is... A legkényesebb munkákkal minket bíztak meg Tilletsville-ben...

-- Hol? - nyerített fel Applebaum.

-- Tilletsville-ben. Földrajzot nem tanultál?

-- Halljuk Tilletsville rejtelmeit -- buzdította Andrews.

-- Amikor Wallace szeszenátor nálunk boldogult meg, mit gondoltok, kire esett a választás, hogy bebalzsamozzák, gyágyászpompában vigyék az állomásra, és a város részéről a búcsúztatást megrendezzék? Persze miránk... Én meg éppen egy aranyos kislányt akartam volna elvenni, és hihiába

198

tudtam, hogy megvolna a módom akár a titiszti rang megvásárlására, bolond fejjel jelentkeztem, méghozzá a tütüzérséghez... Csak hát számítsátok, hogy mindenfelől azt visszhangozták, mi tisztítjuk meg a világot a dedemokráciának, és aki erre nem vállalkozik, azzal az üzleti életben szóba nem állnak többé.

Ellenállhatatlan köhögés fogta el, végül ennyit sikerült kiböknie:

-- Mit tegyünk? Ide jujutottam.

-- Ezt nevezem demokráciának! Esszük a fagyos pörköltet, a dagadt K. I.E.-nő meg az ezredesekkel jár el csokoládészuflét zabálni. .. Ezt nevezem! Nézd meg jól a demokráciában, hogy az erősebbik kutya te legyél.

-- Marad gyengébb akkor is elég -- mondta Andrews.

-- Bármimtől tudjuk, hogy a világon minden percben születik palimadár. De ha tőle nem tudnánk, a taxiban megtanultam volna. Nem, gyerekek, én politikusnak állok. Megvannak az összeköttetéseim a Százhuszonötödik utca táján ... Tudjátok, az egyik nénikém, Mrs. Sallie Schultz szállótulajdonos a Százharmincharmadik utcában. Jim O'Ryanről hallottatok, igaz? Nahát, az őneki jó embere. Mivelhogy mind a ketten nagy katolikusok... Én megyek is, gyerekek, megnézem, mi újság a városban... Azt mondják, a francia nők nagyokat szednek a lábuk közé.

-- Beszélsz, hogy fölfölpiszkáld a szegényembert -- motyogta a temetkezési vállalkozó.

-- Bár kiruccanhatnék én is -- mondta Andrews.

-- Hamarosan kiruccanhatsz, Andy. Gyógyultnak nyilvánítanak, kezedbe nyomják a puskát, aztán irány a dombtető, fiúk! Hátha a fritzek legközelebb jobban céloznak. .. Mit akarsz, tenálad jobb palimadárral életemben nem találkoztam! Mit akartál mondani a hadnagynak azzal, hogy teneked nem is fáj annyira a lábad? Kivágnak innét, mint a huszonegyet... Nem baj, én addig is a fenekére tekintek a madmazelláknak.

199

Azzal ványadt testére rázta a raktári hajtású egyenruhát, és a kórterem irigy pillantásainak kereszttüzében megindult az ajtónak.

-- Ez azt hiszi, elelnök válik belőle -- jegyezte meg a temetkezési vállalkozó keserűen.

S még igaza lehet -- mondta rá Andrews.

Kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, és átadta magát forradó ínszalagjai csiklandós-csípős sajgásának. Azazhogy elfelejtkezett volna róluk inkább, hiszen annyi meggondolnivalója lett volna! Ha teheti, inkább fekszik moccanatlan, és öltögeti gondolatfoszlányait. Összeszámolta, hány napot töltött már a kórházban. Tizenötöt! Lehetséges? S még épkézláb terv meg nem fogant benne. Applebaumnak igaza lesz. Hamarosan gyógyultnak nyilvánítják, és visszazavarják a taposómalomba -- akaraterejét, önuralmát még össze sem szedhette. Mekkora gyávaság volt az engedelmessége eddig is! A temetkezési vállalkozó köhögése nem szűnt. Andrews elnézte sápadt arcának körvonalait a párnán, a hegyes orrát meg a kapzsi kis szemét. Elgondolta közben, milyen lehet fekete kesztyűkkel, megnyúlt pofákkal és tapintatos suttogásokkal teljes jóhírű vállalkozása. A második nemzedék látja már a megélhetését a megrendelt megrendülésekből, a gyászfátyollal elkendőzött valóságból. Ezeknek a holt nem halott, csupán néhai és megboldogult. Pedig hát a temetkezés közérdekű ipar. A többi sem különb. S a temetkezési vállalkozó is iparának tisztessége érdekében jelentkezik katonának -- no meg, hogy a világot a demokráciának megnyissa. Ez a szólam az utcadalok meg a hazafias operettszámok műsorán szerepelt Andrews emlékezetében. Az Ötödik sugárúti diadalmas zászlólengetés meg a kötelességét tudó tömeg éljenzése is ott motozott az emlékezetében. Jó, hogy egy temetkezési vállalkozó felbuzdul mindezeken -- de vajon ő, John Andrews felbuzdulhatott-e? Nem. Nem lévén ipara, nem hajthatta a hadseregbe a közvélemény, de a bérelt tollú uszítok szólamai sem ragadhatták el. Neki az élet-

200

hez való bátorsága hibádzott. Vajon kik voltak, akik a történelemnek tisztelt hosszas tragédiasorozatban mosolyogva áldozták életüket eszményeikért? Neki magának egy ujja percét nem lett volna bátorsága mozdítani a szabadságért -- hanem az életét zokszó nélkül kockáztatta katonasorban, méghozzá haszontalannak ítélt ügyért. Van-e joga élni az olyannak, aki érzéseiért-gondolataiért kiállni gyáva, holott éppen érzéseinek és gondolatainak tulajdoníthatja, hogy egy sorban nem áll a többivel a kalapját forgatva, várván, mikor kap parancsot a felháborodásra.

Epeízű csömör tolult fel a gyomrából. Nem formált már szólamokat, csupán a csömört érezte, mint az olyan részeg, amelyik egy darabig kapaszkodik a gyeplőbe, majd egyszerre kiad rajta az akarata.

Hunyt szemmel feküdt, mozdulatlan, úgy hallgatta a körülötte fekvők beszélgetését, szomszédja meg-megújuló köhögési rohamait. Lábában egyenletesen lüktetett a viszkető sajgás. Éhsége feltámadt, és azon kezdte jártatni az eszét, nincs-e még vacsoraidő. De vékony kosztra fogják az embert a kórházban!

Átszólt a szembülső ágyra:

-- Hé, Kalbász, mennyi az idő?

-- Már kondítottak. Gyűjtőd a nyálat a hagymás bélszínhez meg a szalmakrumplihoz?

-- Ne etessél.

A kórterem túlsó végében felhangzó bádogcsörgésre Andrews felfelé húzódzkodott a párnáján. A shropshire-i legény sorai csilingeltek gúnyosan az emlékezetében.

A világ még a régi volt, A pöndölyöm is légi volt Meg rövid is, akár az élet Egyéb bajáról nem beszélek.

201

Vacsora után a mozdulatlan lábainál heverő Tentation de Saint-Antoine-t^] vette elő, és beletemetkezett bámulatosán árnyalt mondataiba. Mintha a magafelejtés kútja lett volna a könyv.

Majd letette, s behunyta a szemét. Lelke megtelt lebegő ragyogással, akár az óceán színe a meleg éjszakában, amikor minden hullám sápadt lángnyelvvé válik, és a titokzatos mélyből tejes fények törnek fel. Testetlen összhangok töltötték el, mint az eget a tünékeny fényárnyékok szürkület után.

De amikor utánuk kapott, hogy zenei rendet teremtsen, nem maradt a kezében semmi -- mint amikor a tengerparton a meleg szélvizet figyeli az ember, hogy cikáznak benne az ezüst halrajok, aztán hirtelen árnyék borul a vízre, s csupán a tulajdon tükörképébe bámul.

John Andrews hideg kéz érintését érezte a fején.

Jól van? -- hallotta.

Ébredő szeme puffadt középkorú arcba meredt. Éles metszésű orr és karikás acélszürke szem szegült neki kutatón. Aztán látta ébresztőjének zubbonya ujján a piros háromszöget.

-- Jól -- felelte.

-- Egy kis beszédem volna magával, öcsém, ha nem haragszik.

-- Nem én. Széket talált? -- mosolygott rá Andrews.

-- Tudom, nem illett volna felkeltenem, de mivel maga következett a soron, féltem, hogy kifelejtem, ha most odébbállok.

-- Értem -- mondta Andrews, és megérlelődött benne az elhatározás, hogy nem engedi szóhoz jutni a K.LE. emberét.

-- Mióta van Franciaországban? Hogy tetszik a háború?

-- szegezte neki.

A K.LE. embere szomorkásán elmosolyodott. -- Gyorsan

l Szent Antal megkísérlése, (francia)

202

jár az esze -- állapította meg. -- Alighanem ilyen fürgén igyekszik majd vissza a frontra, hogy még néhány fritzet leterítsen -- állapította meg atyai türelemmel. Andrews nem válaszolt.

-- Nem, öcsém, énnekem nem kedves Franciaország mondta a K.I.E. embere némi hallgatás után. Hazakívánkozok én is... De a kötelességünk teljesítése felemelő érzés.

-- Meglehet -- mondta rá Andrews.

-- Hallott-e a mieink elsöprő légitámadásairól? Frankfurtot bombázták. Már csak Berlint kell leradírozniuk a térképről.

Hát ha annyira gyűlöli őket, olyat elárulok, hogy a bőréből kibújik... -- suttogta fojtott hangon Andrews. -- Hajoljon csak ide.

A K.I.E. embere kíváncsian odahajolt.

-- Német foglyok járnak ide a kórházba minden este hatkor a szemetet elhordani. Ha igazán gyűlöli őket, valamelyik tiszti barátjától kölcsönveszi a szolgálati pisztolyát, és sorba ledurrogtatja őket. ..

-- Álljunk meg egy szóra... Hol nőtt fel, öcsém? -- bámult rá a K.I.E. embere megütközötten. -- Nem tudja, hogy a hadifogoly élete szent?

Hát azt tudja-e, mit kötött a lelkünkre az ezredesünk, mikor az argonne-i támadásnak indított? Hogy minél több foglyot ejtünk, annál kevesebb lesz a zabáinivalónk. Aztán tudja-e, mi történt a foglyokkal, ha mégis ejtettek? Miért gyűlöli a fritzeket?

- Mert barbárok. Mert a civilizáció ellenségei. Tanult ember hogy nem tudja? -- emelkedett a K.I.E. emberének hangja. -- Melyik hitfelekezethez tartozik?

-- Egyikhez sem.

-- Pogányul nem nőhetett fel Amerikában! A keresztségétől fogva minden keresztény tagja valamelyik egyháznak!

-- A kereszténységi címre sem pályázok. -- Azzal lehunyta a szemét, és elfordult. Érezte, hogy a K.I.E. embere ott áll

203

fölötte tanácstalanul egy darabig, de mire a szemét kinyitotta, már a következő ágy fölé hajlott.

A kórterem túlsó végéből nyiló ablakon át egy darabka kék eget láthatott mályvaszínnel árnyalt gomolyagfelhők közt. Addig bámulta, amíg a napnyugtával aranyosra váló felhők el nem takarták. Dühös, reménytelen ingerültség emésztette. Hogy lubickolnak a gyűlöletben! Ha ezekre tekint, jobb helye van a fronton. Egymást gyilkolni is emberségesebb, mint gyilkolásra uszítani. A civilizáció tehát nem egyéb hatalmas Potemkin-falunál, és a háború nemhogy rombolója lenne, hanem éppen a cukorhabos díszítménye. Ó, de nem csupa gyűlölet, kegyetlenség, kapzsiság a világ! Üresek az efféle szólamok is. Úsznak a levegőben, akár a papírsárkányok, messzi az emberiség feje fölött. Papírsárkányok, ez az. Selyempapír szerkezetek zsinórvégen, nem tekintendők semmibe. Elgondolta, mekkora sokaságokat vettek le a lábukról azok, akik a világtól való elrugaszkodottság szólamaival próbáltak a világon javítani. Szerencsétlen füstfaragó valahány -- Démokritosz, Szókratész, Epikurosz, Krisztus -- s alig sejthetők a történelem ezüstös ködében. Vajon nem a maga képzelgését látja-e bennük az elégedetlen? Lucretius, Szent Péter, Voltaire, Rousseau és ki tudja, még hányan következtek rájuk, jelesek, jeltelenek, az évszázadok tragédiájában! Némelyikük sírt, másuk nevetett, szólamaik káprázatos szappanbuborékként szálltak, majd elpukkantak. Kedve lett volna most e kudarcra ítéltekhez csatlakozni, szembenézni az óhatatlan vereséggel, élni kedvére s a világ ellenére, dörgedelmesen rámutatni a szentírásba takart irigységekre és félelmekre, amelyek az emberi lét másképp is súlyos vívódását megkeserítik.

Amint a kórházból szabadul, megszökik. E határozat egyszerre fogamzott meg benne, és diadalmasan megpezsdítette a vérét. Egyebet nem is tehet. Szinte látta magát, amint béna lábain billegve eltűnik a sötétségben, kivetkőzik az angyalbőrből, és valahol az isten háta mögött meghúzódik Fran-

204

ciaországban, vagy a határőröket kijátszva Spanyolországban lel szabadságra. Vállalt volna akármi sanyarú sorsot, akármi kínos halált néhány hónap szabadságért, hogy felejthesse az elmúlt év megaláztatásait. Kiválik a hordából igenis.

Elragadtatás töltötte el. Mintha ez lett volna élete első döntése. Kólindált eddig. A vér pattogott a fülében, s a szemét a címereket viselő elmeszelt félalakokra szegezte a szembülső falon. Mintha görcsös állapotukból kifelé lábolva mosolygósán helyeseltek volna. Elgondolta, hogy ők, régi mondák hősei, útjukban a sárkányöléshez, ügyes kezű céhmesterek és legények, cupidók, szatírok, faunok kiszöknek a gerendafészekből, és viszik lobogva, fuvolaszóra a fájdalom fellegvárának végső rohamára.

A fények kihunytak, s egy műtős kakaót hozott, és békítő klotyogással töltötte a bádogcsészékbe. John Andrews a kakaó zsíros ízével a szájában, melegségével a gyomrában találkozott az álommal.

Ribillióra ébredt. A vöröses napfénnyel zavaros zajok áramlottak be a szembülső ablakon, harangkougás, sípszó.

Andrews elnézett tehetetlen lábán túl, a Kalbász iránt. A Kalbász kikerekedett szemmel, meredten ült az ágya szélén.

-- Gyerekek! Vége a háborúnak!

-- Lépjetek bele a szájába!

-- Hagyjuk ezt a számot.

A vizet ne felejtsétek el lehúzni utána.

-- Meséld a nénikédnek -- hallatszott mindenfelől.

-- Gyerekek! -- harsogta a Kalbász rendületlenül. -- Ez nem kajli! Éppen most álmodtam, hogy a császár odadörgölőzik hozzám a Tizennegyedik utcán, és levág egy sörre. Aztán tessék. Vége a háborúnak. Nem halljátok a sípolást?

-- Jól van. Vége. Akkor gyerünk haza.

205

-- Fogjátok be a pofátokat! Nem látjátok, hogy alszok? A kórterem lassan elcsendesedett, de az emberek nyitott

szemmel feküdtek az ágyukon, és kényszerű nyugalomban várakoztak.

-- Én azt mondom -- harsogta a Kalbász --, hogy ilyen háborút se értek többet! Emlékezzetek a szavamra.

Alig hallgatott el, leszakadt az ajtó lepedőkárpitja, és az őrnagy rontott be. Sapkája betyárosan belebillent a vörös képébe, amint nagy rézcsengőt rázva nyomult a kórterem közepének.

-- Emberek! -- bőgte, mint aki a legfrissebb sporteredményt hozza. -- A háború ma hajnali négy óra három perckor véget ért... A fegyverszünetet aláírták. Vesszen a császár! -- Azzal az étkezéshez szólító harangot rángatta meg, és táncra perdült az ágysorok közt, egyik kezében a főnővér keze, másikban a ráncos fejű kis hadnagyé, aki egy másik nővért vonszolt magával, az meg egy harmadikat. A lánc körbejárt a kórteremben, az eleje a Csillagos lobogó-t fújta, a vége a Jönnek ajenkik-ei, az őrnagy meg szakadatlanul rázta a csengőjét. Akik jobban voltak, felültek az ágyukon, és ordítottak. A többiek még rosszabbul lettek a zajban.

Megkerülték a kórtermet, és kivonultak. Utánuk zűrzavar maradt. Az étkezésre szólító harang szava az épület más részeiből is idehallatszott.

-- Mit szólsz, gyászhuszár? -- kérdezte Andrews.

-- Semmit.

-- Miért?

A temetkezési vállalkozó Andrews felé fordult, majd egyenest a szeme közé nézett.

-- Tudod-e, hogy nekem a sebesülésem a kisebbik bajom?

-- Nem.

-- Azt hittem, a köhögés majd figyelmeztet. Gümőkóros vagyok én, öcsém.

-- Honnan veszed?

206

-- Holnap átköltöztetnek a gümőkórosok közé.

- Mi a fene! -- De a csodálkozását elnyomta a temetkezési vállalkozó köhögése.

Haza! Haza! Gyerünk, fiúk, haza!

Akik jobban voltak, zúgták -- a Kalbász vezényelt ágya végéből, rózsaszín vöröskeresztes pizsamájában, amely rövid lévén, nem takarta vörös szőrű pipaszár lábát. Cintányérul két ágytálat csöngetett össze.

-- Haza! Én ugyan sose jutok haza! -- állapította meg a temetkezési vállalkozó, amikor a fergeteges zaj elült. -- Tudod, mi lenne inkább a kívánságom? Hogy a háborúnak addig vége ne legyen, amíg mindenik csirkefogó oda nem vész.

-- Melyik mindenik?

-- Amelyik csak minket ide juttatott -- zihálta a temetkezési vállalkozó.

-- Nem eshet semmi bajuk, amíg a többi... -- magyarázta volna Andrews, de a kórterem végéből dörgedelmes hang szólt bele:

-- Vigyázz!

Hazai Haza! Gyerünk, fiúk, haza!

- szólt tovább az ének. A Kalbász odapillantott a kórterem végébe, meglátta az őrnagyot, elejtette az ágytálakat, hogy csak egy halom cserép maradt belőlük az ágy lábánál, azzal bevágódott a paplana alá, s az orra sem látszott ki.

-- Vigyázz! -- dörögte az őrnagy ismét. Kínos csend telepedett a kórteremre, csak a temetkezési vállalkozó köhögése nem akart abbamaradni.

-- Ha még egy pisszenést hallok ebből a kórteremből, kivágom a társaságot, aztán széledhetnek, amerre látnak, ha kell, négykézláb!... A háborúnak lehet vége, de maguk változatlanul a hadseregben szolgálnak, ne feledjék!

207

Az őrnagy dühösen végigmérte az ágysorokat, aztán sarkon fordult, és kifelé rosszalló pillantást vetett az ajtó leszakított kárpitjára. A kórteremben a légydöngést hallani lehetett. Kinn harangok zengtek, sípok sivítottak, és egy-egy énekfoszlány is behallatszott.

II

Az ablakot hó zörgette, és verte a kórháznak nekiépült, napozónak csúfolt kis bádogtetős félszert is. Hitvány zug volt,. szarufáit a K.I.E. embereinek szerető keze díszítette fel kicsiny papírzászlókkal még karácsony ünnepére. Tépett képes újságok halmozódtak az asztalon, s a hosszú ételmérőn fehér bögrék várták azt a ritka alkalmat, amikor löttyén beléjük. A helyiség közepe táján kályha állt, csöve a kórház falának vezetett. Kórházi komiszba öltözött emberek ülték körül, és álmosan dünnyögtek. Andrews az ablaknál ült, onnan figyelte a kályhának görnyedő széles hátukat, a semmittevésben elernyedt térdükre eresztett kezüket. A levegőben széngáz vegyült az emberek ruhájából áradó karbolsav szagával meg az áporodott cigarettafüsttel. A bögrék oszlopa mögött a K.I.E. szeplős vörös embere üldögélt, és a New York Herald párizsi kiadását böngészte. Andrews az ablaknál úgy érezte, mintha csontjait is átjárná az egyhangúság. Ceruzával megvonalazott kottaívet göngyölt a kezében idegesen, amig a kályhát meg a körülötte ülő mozdulatlan'embereket nézte. A kályha durrant olykor, a K.I.E. emberének újságja megzördült, az emberek dünnyögése hullámokban érte a fülét, és a hó egykedvűen zörgött az ablakszemeken. Andrews homályosan látta, hogy sietne az utcákon, hogyan csípné a hó az arcát, s hogyan örvénylene körülötte a nagyvárosi élet -- kipirult arcok, kalapkarimák alól rávillanó szemek, kendőbe burkolt, mellet és csípőt éppen csak sejtető karcsú női formák. De hátha sose kóborolhat majd a nagyvárosi utcákon? Kinyújtóztatta lábait. Lábak voltak, nem a lábai, furcsák, merevek, reszketegek. De az ólomsúlyt nem a sebesülés rakta rájuk. Az egyhangúság ivódott minden ízé-

209

be, a megrozsdált gépek élettelenségének unalma, mert gépnek is csak addig voltak gépiesek, amíg parancsra jártak. A hótáncba révedő merengéséből arra riadt, hogy a füle mögött valaki a tenyerét dörzsöli. Köpcös, piros arcú, takarosán lenyalt ősz hajú ember melengette kicsiny fehér tenyerét, és kenetesen harákolt. Andrews megfigyelte, hogy a tömzsi emberke hószín nyakát papi gallér szorítja, és hogy jól szabott tiszti zubbonyának ujján keményített kézelő kandikál ki. Antantszíja és lábszárvédője is ragyogott, vállán pedig apró ezüstkereszt szerénykedett. Amikor pillantása ismét felsiklott a rózsaszín pofijára, akkor látta, hogy a tömzsi emberke acélos szeme elfogná a pillantását.

-- Gyógyultnak látszik, barátom -- szólította is meg kántálón, paposán.

-- Lassan felépülök.

-- Pompás, pompás... Nem haragszik, ha azt ajánlanám, telepedjen át a helyiség végébe? Köszönöm. -- Majd a hátraköltöző Andrews nyomába eredve mentegetőzött: -- Rövid fohász után érdekes mindenféléket mesélnék maguknak.

Addigra már a céklafejű K.I.E.-ember is felkelt. Újságját lóbálva állt meg a helyiség közepén, és unottan biztatta őket: -- Hátul foglaljanak helyet, fiúk... Csöndet kérünk, ha lehet...

A katonák kezesen megindultak a helyiség végébe állított összecsukható székek iránt, és elcsendesedtek. Néhány kiment, más néhány bejött, és letelepedett az első sorban. Andrews reménytelenül roskadt le, s fejét a két kezébe támasztva bámulta a padlót a Iába közt.

-- Fiúk -- folytatta a K.LE. embere --, hadd ajánlom figyelmükbe dr. Skinner nagy tiszteletű urat, aki... -- s e szóval hazafiúság költözött a hangjába -- aki Megszálló Hadseregünktől érkezett Németországból.

A „Megszálló Hadseregünk" mintha rugó kallantyúját akasztotta volna ki. Taps és éljenzés támadt.

Dr. Skinner nagytiszteletű úr mosolygós bizalommal jár-

210

tattá körül szemét a gyülekezeten, majd csöndért emelte a kezét. Az emberek láthatták, milyen párnás rózsaszín a tenyere.

-- Mindenekelőtt szenteljünk egy áhitatos pillanatot a Mindenható végtelen kegyelmének, barátaim -- kezdte az episzkopális egyház jól öltözött és jól táplált gyülekezeteihez szabott leckéjét --, hiszen Ő mentett meg minket a pusztulástól, Ő enyhítette fájdalmainkat, azért illő, hogy kérjük, juttasson minket vissza ép egészségben és tisztult szívvel családunkhoz, feleségünkhöz, anyánkhoz, jövendőbelinkhez, kik minket olyannyira hazavárnak, és könyörögjünk, hogy életünket ezután is dicső hazánk szolgálatába állíthassuk, hiszen védelmére jókedvűen ajánlottuk ifjú életünket... Mondjuk el, fiaim, az Úr Imádságát!

Tompa csönd telepedett a helyiségre. Andrews a körülötte ülők szuszogását s a bádogtetőn zörgő havat hallgatta. Hosszú hallgatás és némi mocorgás után megszólalt ismét a nagy tiszteletű hang:

-- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...

Az ámentől életmagra kaptak mind. A torkukat köszörülték, süfütöltek, nekiereszkedtek az érdekes hírek hallásának.

-- Most pedig, barátaim, néhány szóval vázolom a mai Németországot, hogy elképzelhessék, hogyan élnek a Megszálló Hadseregnél szolgáló bajtársaink a fritzek közt... Karácsony első napján Koblenzban ebédeltem. Mit szólnak ehhez? Nem hittem volna magam sem, hogy majd egy karácsonyt nem otthon, szeretteim körében töltök. .. Ámde az élet sok meglepetést tartogat! Koblenzban ebédelni karácsony első napján, amerikai lobogó alatt!

Várt egy pillanatig, amíg a szórványos taps elült.

-- A pulyka a szokásos volt, azon kezdem... Fiaink nem szenvednek szükséget Németországban, s csak a parancsszóra várnak, hogy ha kell, folytassák győzelmes előrenyomulásukat Berlinnek. Mert azt fájdalmasan tapasztaltam, fiúk, hogy a németek szívük mélyén hajthatatlanok. Intézménye-

211

ik nevét megváltoztatták, de a szellemét nem. .. Mekkora csalódása lehet nagy elnökünknek, mikor minden igyekezetével azon volt, hogy kijózanítsa a német népet e szörnyű világégés után, amelyet egyes-egyedül ők okoztak. Fájdalom, elnökünk jó igyekezete meddőnek bizonyult. A németek odáig merészkedtek, hogy koholt hírekkel próbálták soraink egységét megbontani. .. -- Fojtott szitkok hallatszottak innen-onnan. Dr. Skinner nagytiszteletű úr tiltón emelte párnás tenyerét, és atyai mosollyal folytatta. -- Soraink egységét kezdték volna ki! A hadseregparancsnoknak szigorú intézkedéseket kellett foganatosítani. Nyíltan meg is mondjuk, barátaim, hogy győzelmes hadjáratunknak korán vetettünk véget! Porrá kellett volna zúznunk Germániát! Hanem most már megvárjuk, hogyan határoznak a Párizsi Konferenciára hamarosan egybegyűlő nagyok... Addig is, drága barátaim, bizakodjunk, hogy felépültök, és jókedvűen vállaljátok ismét a szolgálatot dicső hadseregünkben, amelynek még, hiába, jó darabig éberen kell őriznie az amerikai és keresztényi tettel megóvott civilizációt... Énekeljük hát együtt a hozsannát: „Az áldott orvos közeleg", hiszen ismerjük valamennyien.

Az emberek felkeltek, már aki felkelhetett, és az első versen így-úgy keresztültörekedtek. A második versnél megállt a tudomány, csak a K.LE. embere meg Skinner doktor zengte teli torokkal.

A nagytiszteletű úr ezután előhúzta aranyóráját, és rásandított.

-- Hajjaj, elszalasztani a vonatot -- motyogta. A K.I.E. embere rásegítette bő viharkabátját, és mindketten kilódultak az ajtón.

-- Még én is megirigyeltem a lábszárvédőjét, halljátok -- állapította meg a kályha mellé ültetett lábatlan.

Andrews nevetve telepedett mellé. Széles pofacsontú, hatalmas állú, barna szemű és finoman rajzolt szájú ember volt a lábatlan. Andrews ügyelt, hogy ne mérje végig.

212

-- Valakitől azt hallom, hogy a Vöröskereszt cigarettát osztani küldte... Megint falhoz állítottak -- állapította meg Andrews.

-- Nesze, élj vele -- mondta a lábatlan, és alabástromszínűre vált nagy keze odakínált egy doboz cigarettát.

Köszönöm. -- Andrewsnak a lábatlan fölé kellett hajolnia a gyufával, másképp nem gyújthatta meg a cigarettáját. S ahogy a terepszínű zubbony alatt üresen lifegő nadrágszárait nézte, a háta megborsózott. Majd a maga combjának zegzugos hegei jutottak az eszébe.

-- Te is a lábadba kaptad, komám? -- tudakolta a lábatlan csöndesen.

Oda, de én megúsztam... Mióta vagy itt?

-- Krisztus őrmesterségének idejétől fogva... Nem is emlékszek én már! Két héttel aztán kerültem ide, hogy az egységemet bevetették... Az még 1917. november 16-án volt... Sokat nem láttam a háborúból. Nem is vesztettem vele sokat, asszem.

-- Nem bizony. Láttál eleget a hadseregből.

Az már igaz... A háború még megjárkálná, hanem a hadsereg, az kutya.

-- Hamarosan visznek haza, igaz-e?

-- Lehetséges... Te hova valósi vagy?

-- New York-i -- válaszolta Andrews.

-- Én Wisconsinból való vagyok. Cranstonból. Ismered azt a vidéket? Ott a helye, aki a tavakat szereti. Napokig evezhetsz, partba nem ütközöl. Nekünk a Búbos vöcsök Taván van tanyánk. Ott éltük világunkat, akár a vadak. Egyszer három hétig kóboroltunk, házat se láttunk. Evezel?

-- Kevesebbet, mint szeretnék.

-- Pedig az edzi az embert. Az első dolgod, amikor a pokrócból kivackolódsz, hogy ugrasz a vízbe, és megúszol. Barátom, akkor nagy érzés úszni, amikor a reggeli köd még a vízen lebeg, és a napsugár alig éri el a nyírfák lombját...

213

Hát a szalonnasütések szagára emlékszel-e? Amikor az erdőben fenyőgallyból meg bükkből raksz tüzet a serpenyő alá... Az a felséges szag, mi? Mikor már naphosszat eveztél, és a nap a talpadig cserzett, akkor ott ülsz, és a parázson pisztrángot sütögetsz, a serpenyőben meg a zsír serceg... Pajtás! -- Nagyot nyújtózott.

-- Szívesen kitekertem volna ennek a kis tiszinek a nyakát -- fordított a szón Andrews.

-- Nem-e tán? -- nézett rá a lábatlan mosolyogva. -- Miért, ő sem bűnösebb a többinél... Akadhatnak effélék Németországban is.

-- Szóval azt hiszed, megnyitottuk a demokrácia útját szerte a világon? -- tudakolta Andrews halkan.

-- Honnét a jóistenből tudjam? Nem ültél még, ugye, jegeskocsi bakján? Mert én jegeskedtem odahaza nyárhosszat... Az volt ám az élet! Kelni háromkor hajnalban, aztán hordani be az ötven-száz kilós jégtáblákat a jégszekrényekbe ! Ilyen élet edzi az embert. Egy Olaf nevezetű szálas norvéggal dolgoztam, de annál erősebb embert nem láttam életemben! Hát még inni mit megivott! Egyszer a szemem láttára gurított le huszonöt száraz martinit, majd átúszott a tavon... Akkoriban megnyomtam én is a kilencven kilót, de az fél kézzel áthajított a vállán! Hát abban az életben elrozsdállni nem is lehetett... Ha kimaradtunk, hát háromkor úgyis kiugrottunk az ágyból, akár a macska...

-- OlafTal mi lett? -- vetette közbe Andrews.

-- Meghalt a hajón idefele... Influenza vitte el... Az ezredéből egy pajtásával találkoztam, attól tudom, hogy valahol az Azori-szigetek táján lökték a vízbe... Na, az influenzát, azt én is megúsztam... Elszívnál még egyet?

-- Nem, köszönöm -- mondta Andrews. Elhallgattak. A kályha dühögött. A többiek sem szóltak.

Álmosan kornyadozott ki-ki a székén, s odasercintettek néha a kályha elé. Andrews az ablakon át figyelte a hópelyhek

214

puha táncát. Tagjai elnehezültek, lelkében lomos enyészet honolt, akár a padlásokon és színekben, avítt masinák, repedt fazekak és tört játékszerek közt.

Padon ült, kinn a téren, hársak alján, s az arcán meg a két kezén fakó téli napfény játszott. Szempillái rácsán át tekintett a méz-színű napba, majd a káprázó szemét az ágak fekete csipkéjén eresztette lefelé a fák zöld törzsére s úgy a szembülső padon két nevelőnő közt üldögélő csöpp lánykára. A lányka arca piros volt, s mégis élettelen, mint a babáké. Csipkés szoknyája alól kibukott a kicsiny fehér térde s a fehér zokniba és sárga szandálba bújtatott lába. Hajának sárga fénykoszorúja fölött léggömb bukdácsolt. A lányka tartotta zsinegen, s a nap úgy átsüt ott .rajta, mint egy pohár vörös boron. Andrews soká elnézegette. Nem bírt betelni a törékeny csöppség látványával két ekkora hústömeg nevelőnő közt. Majd az a gondolat nyilallt belé, hogy már hónapok óta -- hónapok csak? -- nem tapintott selymeset, nem látott virágot sem. Az utolsót Argonne-ban kapta egy falusi öregasszonytól -- sárga körömvirág volt --, majd eszébe jutott, hogy a ráncos szájú öregasszony milyen puha csókot nyomott a képére. Megélénkült, mintegy zenére, amint elgondolta, milyen kedves emberek kopnak el egyhangúan a földtúrásban, ki városok szürke utcáin, régi füstös konyhákban, ahol az ablakban mindig bazsalikom virít.

Valami arra késztette, hogy odalépjen a kislányhoz, és megfogja a kezét. Az meg, ahogy egyszer csak ott látta maga előtt a viaszszínű, ösztöver katonát, akinek kese haja a szemébe hullik a kicsiny sapka alól, felsikoltott, és ijedtében eleresztette a léggömb zsinegjét. A hűvös szellő megkapta, és remegve emelte a magasba. A kislány jajgatva siratta, Andrews pedig megsemmisülten állt a két nevelőnő lesújtó pillantásainak tüzében, és fülig vörösen kérte a bocsánatot. A fityulás nevelőnők szalagjai a gyerek fölött lengedeztek,

215

ahogy vigasztalták volna. Andrews leverten kotródott el, s vissza-visszapillantott a léggömb emelkedő fekete pontjára a fakó topáz égen.

-- Sale Américain¹ -- hallotta még az egyik nevelőnő sopánkodását.

Mégis ez volt az első szabad órája hónapok óta, az első magányos perce, hogy élhessen, amíg vissza nem küldik a hadosztályához. Testi vágyak dühös hulláma csapott át rajta. Zabálta volna a sűrű, fűszeres mártásokkal tálalt húst, óborokon részegedéit volna meg, pucéran hengergett volna buja nők karjában. Közben csöndes kisvárosi utca lapuló házai és meredő vörös kéményei közt járt, fenn kék palatetőit látta, lenn sárga patakköveit. Egy óra nagy döndülésekkel négyet vert valamerre. Andrews felnyerített. Hatra kell a kórházban lennie.

Pedig már fáradt volt, a lába zsibogott.

Cukrászda hivogatta háborús szegénységében is, mert a kirakatában angolul olvasta: TEA. Belépett, és letelepedett a cicomás kis üzletben egy pirossal terített asztalhoz. Rózsaszín és zöld színnyomatok díszítették a brokáttapétás falakat. Tornyos ágyat ábrázoló nyomaton vagy húszan bókoltak az ágy nyíló kárpitja előtt, s ezt a címet olvasta alatta: „Secret d Amour"? A nyomat alól három fiatal tiszt szórta ingerülten elutasító pillantásait a kórházból szalajtott közlegényre, hogy az ő törzsteázójukba beszemtelenkedik. Andrews fojtott dühvei nézett farkasszemet velük.

Amikor már az illatos, forró teát szürcsölte, s szeme az előtte heverő üres kottapapíron tévedezett, akaratlanul is a tisztek beszélgetését kellett hallgatnia. Ronsard-ról folyt a szó. Andrews bosszúsan hallotta a nevét. Mi közük ezeknek Ronsard-hoz? Együtt nem tudnak róla annyit, mint ő. Sértett büszkesége berzenkedett. Értelmesebb, műveltebb, érzé-

1 Mocskos amerikai, (francia)

2 Szerelmi titok, (francia)

216

kenyebb náluk -- mi jogon mérték végig elutasítóan? Pedig talán akaratlan volt a pillantásuk, éppúgy, mint az ő gyötrő irigysége. De az a gondolat is keserűbb volt az epénél, hogy ha valamelyikük megállna az asztalánál, neki tisztelgőn pattannia kellene, s válaszolni alázatosan a kérdésükre, nem mert udvarias emberhez így illik, hanem mert máskülönben büntetés vár rá. Gyerekes vágyat érzett, hogy megmutassa nekik, mit tud, akár az iskolában, amikor a nagyobbak bántották, és arról álmodozott, bár leégne a házuk, hogy ő hősiesen kimenthetné őket. Zongora állt a belső, asztalok tetejére borogatott székekkel teli kietlen helyiségben. A legszívesebben fogta volna magát, odaült volna a zongorához, hogy káprázatos játékával söpörje el ezeket az alakokat, akik kutyába nem veszik.

-- De mikor vége a háborúnak! Én már élnék! „Vörös bort! -- szólt a rózsához a fülemüle" -- idézett az egyik tiszt.

-- Miért nem lógunk fel Párizsba?

-- Veszélyes.

-- Mit tehetnek velünk? Nem vagyunk ténylegesek, legfeljebb hazazavarnak. Azt tennék a legokosabban.

-- Tudjátok, mit? Ugorjunk át a Cochon Bleu-be,¹ igyunk meg egy koktélt, hátha megtaláljuk benne az igazságot.

-- „Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík."² Honnan is van ez? Már akárhonnét, még a fenekére nézünk a dicsőség poharának, amíg Peabody őrnagy Dijonban lakik.

A három tiszt nagy sarkantyúpengéssel felkerekedett. John Andrewst undor kerülgette. Elszégyenkezett tenni vágyása hirtelen ingerén. Ugyan, ha New Yorkban a barátainak hangversenyezne, s olajos ruhás munkásember csöppenne a társaságba, nem érezné-e ő is egy pillanatig, hogy az örömét elrontják? A szerencsések óhatatlanul gyűlölik a szerencsétleneket. Szerencséjüket féltik. De ő már az efféle böstörgés-

1 Kék Disznóba, (francia)

2 Szabó Lőrinc fordítása.

217

sel torkig van! Egy hajtásra kiitta a teáját, majd odament a kasszában ülő fekete bajuszkás öregasszonyhoz, és megkérte, hadd zongorázzon egy kicsit.

A kopár teremben, asztalra borogatott székek közt tornásztatta elgémberedett ujjait. Egy idő múltán elfelejtkezett a környezetről. Képzeletének zárt ajtói ki vágódtak, és tágas termek tárultak fel. Sába királynője hol sárhító tehén-ugrásokkal igyekezett elébe, hol úgy állt meg, mint szigorú Aphrodité, és a vállán megpihenő keze édességek meleg rezgését indította benne, fülét betöltő hangja pedig az élet példátlan gyönyörűségeit ígérte.

A helyiség mélyén valahol ziháló óra ütötte el a hetet. John Andrews felpattant, fizetett, elköszönt a bajuszos öregasszonytól, és kisietett az utcára. Olyan vagyok, gondolta el, akár a Hamupipőke a bálban. A gyéren világított utcán a kórház felé lassult a lépte. „Minek mennél vissza? -- firtatta egy titkos hang. -- Rosszabbat nem is tehetnél." Inkább menne a folyónak csakugyan. Már látta is alább a parti sás közt az olajzöld komiszát egy halomban... Elgondolta, hogyan roppanna alatta a jég, s hogyan merülne el a kínai tusnál feketébb vízben. De ha mégis kievickélne a túlsó parton, vajon vághatna-e úgy neki az életnek, mint aki ma született? Milyen lendületesen lódulna! Repesőn élne most, hogy a háborút átvészelte... Eljutott a kófház kapujáig, és le kellett küzdenie rúgkapáló ellenkezését.

Majd kapta-haptákban hallgatta, hogy az őrmester leápolja a késésért.

Sokáig bámulta ágyáról az érett, régi általgerendákat gyámolító címerpajzsokat a terem túlsó felén. A címereket elmeszelték, és az alattuk kuporgó kecskelábú szatír, szegletes kalapú polgár, pallosát térde közt szorongató vitéz más háborúk során rég megkopott már. A délutáni súrló fényben alig hámozhatta ki valódi mivoltukat, s azon tűnődött, ho-

218

gyan láthatta őket az ágyáról oly élőnek, hogy gyógyuló sebeinek csiklandó zsibogásában a vigaszukkal is élhetett. Gyengéd búcsúpillantást vetett rájuk, amint kifordult a kórteremből.

Lenn az irodában lakkgőz, sűrű dohányfüst és iratok poros szaga fogadta. Sokáig várakozott, állt egyik lábáról a másikra.

-- Mit akar? -- szólalt meg végre egy vörös hajú őrmester, de az asztalán tornyosuló irathalomból fel sem tekintett.

-- A nyílt parancsomat várom.

-- Nem ma^jaak mondtam, hogy háromkor jöjjön vissza?

-- Három az óra.

Hm! -- Az őrmester szeme az egyik halomról a másikra átemelt zörgő iratcsomókon volt. A szoba túlsó végében írógép kattogott vontatottan. Andrews csupán egy fekete tarkót látott pamutinges unott váll fölött, ahogy a gépre borul. A fal mellett a hengerded kályhánál bonyodalmas rangjelzésű, fekete bajszos kórházi őrmester piros kötésű regényt olvasott. A vörös hajú őrmester hosszas hallgatás után felkapta a fejét az iratok közül, és megszólalt:

-Ted!

A gépelő lassan feléjük fordította húsos nagy arcát és kék szemét.

-- E-egen -- mondta megfontoltan.

-- Menj be már, nézd meg, a hadnagy alája írt-e a nyílt parancsoknak.

A széles képű felkelt, nagyot nyújtózott, aztán kislattyogott a kályha mellől nyíló ajtón. A vörös hajú őrmester hátradőlt forgószékén, és cigarettára gyújtott.

-- Hajjaj -- ásította.

A bajszos is ásított, s a könyve a térdéről lecsúszott a földre.

-- Szaros fegyverszünet kiöli az emberből a lelket -- állapította meg.

Bebaszott bizony -- mondta rá a vörös hajú is. -- Tudod,

219

hogy nekem már rajta volt a nevem a tisztképzősök listáján? Most meg mehetek haza ántántszíj nélkül.

A széles képű visszatért, és ráborult az írógépre megint. A vontatott kopogás folytatódott.

Andrews hangosan topogott.

-- No, mi van a nyílt paranccsal? -- tudakolta a vörös hajú őrmester.

-- A hadnagy házon kívül -- szólt a széles képű, és zavartalanul kopogott.

-- Nem hagyta az íróasztalán? -- csattant fel a vörös hajú.

-- Nem láttam.

-- Csak nekem kell előkeríteni, a szentség a boltba! -- fohászkodott a vörös hajú, és dühösen kirobbant az irodából. Egy pillanat múltán nagy halom papírral tért vissza.

-- Jonesnak hívják? -- förmedt Andrewsra.

-- Nem.

-- Snivisky?

-- Nem a... John Andrews a nevem.

-- Miért nem mondta mindjárt?

A bajuszos megélénkültén felkapott a kályha mellől, és a képén mosoly terült szét.

-- Tiszteletem, százados úr! -- fuvolázta.

Gömbölyű százados fordult be. Vaskos szája sarkában szivar himbálózott, nagy húsos kezén majd elrepedt a zöldes szarvasbőr kesztyű, s a lábszárvédője mahagónifénnyel csillogott.

A vörös hajú őrmester megfordult, és kutyafuttában tisztelgett.

-- Látom, a társas élet szólítja ismét a százados urat -- nézett rá.

A százados elvigyorodott.

-- Mondjátok, gyerekek, kerül-e vöröskeresztes cigarettátok? Mert énnálam csak szivar van, s azzal mégsem kínálhatom a hölgyeket, igaz?

A tréfát illően megkuncogták.

220

- Két csomag elég lesz? -- nyúlt be a vörös hajú a fiókjába.

-- Elég. -- A százados zsebre csúsztatta a cigarettát, és homokszín köpenyét gombolgatva kilejtett.

-- Megkerült a nyílt parancsom? -- érdeklődött Joh Andrews félénken. -- Négy óra kettőkor indul a vonatom.

-- Az a vonat nem jön vissza... Mit is mondott? Andersonnak hívják?

-- Andrewsnak... John Andrewsnak.

-- Itt van, fogja... Miért nem jött korábban?

A téli este levegője csípte az orrát, és a boldog szabadulás érzésével töltötte el az áporodott kórház után. Sietősen szedte a lábát a kisvárosi utca sárga fényű ablakai közt, és egyre azt hangoztatta, hogy új élete kezdődik. Megkönnyebbült, hogy se a kórházat, se a lakóit nem kell többet látnia. Chrisfield gyermetegen kerek s mégis férfiasán cserzett arca, fekete szemöldöke, seprő szempillája érzelmes aranykeretben jelent meg előtte, hónapok óta először. Azt sem tudja, él-e, hal-e! A tűnődés felbuzdította benne az örömet. Mert ő, John Andrews, él! Mit bánja, ha a más mind odaveszett! Jó pajtás akad mind a tíz ujjara, kerül értelmes ember is, akivel beszélhet, nagyeszű, akitől tanulhat. A csípős levegő átjárta orrát, tüdejét. Karját izmosnak, kiteknek érezte, s a lába járása ruganyos volt a patakköveken. A fagyos váróterem pállott szájbűze mellbe vágta. Francia katonák aludtak a padokon szennyes kék köpenyükben, kenyeret majszoltak, s a kulacsukat hajtogatták. A terem közepén gázlámpa szórta szűrős fényét. Andrews egykedvűen zöttyent le a padra. Ötórányi várakozásnak nézett elébe, a lába máris sajgott, s mintha máris csontjaiban érezte volna az út fáradságát. A kórháztól idáig csak elhozta a lelkes sietség, de most elhanyatlott benne, és fásultság vett rajta erőt. Élete tehát a szegényember malaca módján folytatódik, e savanyú testszagok, kétszer lélegzett levegők, renyhe hadmozgások köze-

221

pette. S hogy a hadviselésnek vége? A hadsereg húsdarálója forog tovább. Lesz-e vajon része akkora szabadságban valaha, hogy a taposómalom unalmát kiheverheti? Reménytelenül tekintett a jövő elébe. Az élete olyan lesz ezután is, mint a váróterem -- egymásnak tehénkedő egyenruhák dögletes bűze, sorakozók és hosszas pihenések, amilyen ólomkatonáknak jut ki a padlás porában.

Andrews felkerekedett, és kilépett az üres tornácra. Hideg szél fújt. Távolabb, a rendezőn tolatómozdony pufogott, és fehér gőzének pamacsai elérték a lánycsókosan világított tornácot. Andrews a mellére szegett fejjel, zsebébe mélyesztett kézzel látott neki a méregetésének, amikor egy alak beleütközött.

-- Sszam -- mordult az alak, és berontott a Buvette¹ feliratot viselő szutykos üvegajtón. Andrews szórakozottan követte.

-- Ne haragudj, hogy beléd rohantam. .. Tábori csendőrnek néztelek, azért futamodtam meg. -- Az amerikai bakának bizonyult alak fürkészőn tekintett Andrews arcába. Arca majd kicsattant a pirosságtól, s az ajka fölött pimasz barna bajuszka húzódott. Vontatottan, bostoniasan beszélt.

-- Semmi baj -- nyugtatta meg Andrews.

-- Igyunk raja -- ajánlotta a baka. -- Úgyis lógok. Te merre tartasz?

-- Bar-le-Duc táján valahova, vissza a hadosztályomhoz. Kórházban voltam.

-- Sokáig?

-- Október óta.

-- Ajha... Akkor curacaót igyál. Az jót tesz. Sápadt vagy. Az én nevem Henslowe, a francia mentőknél szolgálok.

Szurtos márványasztalhoz telepedtek. A mozdonyok korma ökörhúgyos mintákat rajzolt a boros- és pálinkáspoharak karikái közé.

1 Söntés. (francia)

222

-- Mert én Párizsba igyekszem -- magyarázta Henslowe. -- A szabadságom három napja lejárt, azért útközben összeszedek egy peritonitiszt, egy kétoldali tüdőlobot, vagy ha kell, egy kardiális léziót... A szolgálat unalma öl.

-- A kórház sem jobb -- sóhajtotta Andrews. -- Bár azt sem felejtem el soha, milyen megkönnyebbüléssel eszméltem, hogy a sebesülés megváltott a hadseregtől. Csak azt hittem, elég súlyos, és hazaküldenek.

-- Na, én a háborúnak egy percét el nem szalasztottam volna... De most, hogy vége... Most az utazás a jelszó! A Pireneusokban töltöttem éppen két hetet. Nimes, Arles, Les Baux, Carcassonne, Perpignan, Lourdes, Gavarnie, Toulouse! Mit szólsz, milyen út? Melyik fegyvernemnél voltál?

-- A gyalogságnál.

-- Kutya élet lehetett.

-- Máig is az.

-- Miért nem jösz velem Párizsba?

-- Mert nem akarom, hogy lekapcsoljanak -- motyogta Andrews.

-- Arról szó sem lehet. Én ismerem a dörgést. Az Olympiát meg a pályaudvarokat kerülöd, nem őgyelegsz, és a cipőd mindig ragyog... Meg az eszed a helyén, értesz.

-- Ami kevés van, az sincs a helyén mindig... Inkább igyunk meg egy üveg bort. Enni nem adnak itt?

-- De nem ám. Én meg a kapuba állított tábori csendőr miatt nem szimatolhatok... A márseille-i expresszen lesz úgyis étkezőkocsi.

-- Csakhogy én nem mehetek Párizsba.

-- Már miért ne?... Hogy is hívnak?

-- John Andrewsnak.

-- Ide süss, John Andrews! Azt ajánlom neked, ne add be a derekadat. Mulassál, ha a fene fenét eszik is. Legkivált, ha a hadsereget eszi. -- S úgy le találta állítani a borospalackot

223

az asztalra, hogy feneke kiesett, és a bor bíbor tócsája szétterült az asztalon, és csöpögni kezdett a padlóra. A söntésnél álldigáló néhány francia katona megfordult.

-- Vlá un gars qui gaspille le bon vin^[ -- szólt ki egy vörös arcú a pofaszakálla bozontjából.

-- Pour vingt sousfmangerai la bouteille² -- ajánlkozott egy kis ember, és részegen nekidőlt az asztaluknak.

-- Állom -- mondta Henslowe. -- Hallod, Andrews? Azt mondja, egy frankért megeszi a palackot!

Le is tett egy fényes ezüstfrankost az üvegcserepek mellé. A vállalkozó karomra emlékeztető fekete kezébe kapta a palack nyakát, és megforgatta. Koszos kriptaszökevény volt, szakálla-bajsza mint a foszlott kenderkötél. Arcán borvirág virult, egyenruháját beverte a csaták. Amikor a többiek körülfogták, hogy eltérítsék szándékától, így felelt: -- Afen fous, c' est man metier^ -- s égnek emelte a szemét, hogy a fehérje úgy villant a halvány lámpafényben, akár a döglött tőkehalé.

-- Ez nem a szavak embere! -- kurjantotta Henslowe.

A vállalkozó fogai ropogva kezdték meg a zegzugos üvegnyakat. Iszonyú volt hallgatni az őrlő recsegést. Majd körbemutatta a fogyó üvegnyakat.

-- Meg is eszi! -- harsogta Henslowe, és röhögve fűzte hozzá: -- Te meg Párizstól félsz!

Mozdony rontott be sistergőn az állomásra.

-- Hűha! Ez a párizsi! Tiens! - S a vállalkozó szennyes markába nyomta az egyfrankost. -- Gyerünk, Andrews!

Kifelé még hallották az újabb falat recsegését.

Andrews megmaradt Henslowe nyomában a gőzölgő tornácon mind az első osztályú kocsi.ajtajáig. Amint felkapaszkodtak, Henslowe azonnal elárnyékolta a villanykörtét. A

1 íme, egy fickó, aki pocsékolja a jó bort. (francia)

2 Húsz sou-ért még az üveget is megenném, (francia)

3 Teszek rá, ez a mesterségem, (francia)

224

fülke üres volt. Henslowe a révbe jutottak sóhajával vetette el magát az ülés bolhaszín párnáin.

-- Mégis hogy a nyavalyába... ? -- ocsúdott Andrews a meglepetéséből.

-- M'en fous, c'est ínon metier -- intette le Henslowe. A vonat kigördült.

Ill

Henslowe töltött a barna cserépkorsóból. A bor világosan csillogva állt meg a poharakban, akár a ribiszkeszörp. Andrews hátradőlt a székén, és leeresztett szemhéja alól vizsgálta az asztal műremekét, a fehér abroszt, a pézsmaszínűre pörkölődött kenyeret. Majd az ablaknak fordult, és a citromsárga gázlángokkal megvilágított tér ormos kis házain tekintett végig.

A szembülső falnak tolt asztalnál egy béna, csíraképű, gyenge ibolyaszemű béna fiú nyomult neki egy kopasz lánynak. A lány a szemét le nem vette volna a fiú arcáról, s a mankóját markolászta.

A helyiség közepén kályha duruzsolt, és a benyíló konyhából sercegve sülő húsok rőt fénye hatolt be. Egy falfestmény, mintha minden ízt-zamatot beszívott volna falra kerültének napja óta, vadnyugati prérihátat ábrázolt, amilyen valamikor lehetett, szálas füvű, szélmalmos.

-- Én csak utaznék -- magyarázta Henslowe álmatagon. -- Abesszíniába, Patagóniába, Turkesztánba, a Kaukázusba... Akármerre és mindenfelé. Mit szólnál, ha Új-Zélandban telepednénk le juhásznak?

-- Miért nem telepszünk le itt? Csodák közé nem mindenütt csöppenik az ember.

-- Helyes. Akkor elhalasztóm az új-guineai utazásomat egy héttel. De azt megmondom, hogy egy helyben én meg nem maradnék már. A sok gyilkoskodás megvadított. Bujdosót tett belőlem. Kalandor lettem.

-- Bár énbelőlem is tett volna valami érdekeset!

-- Köss követ aggályaid nyakába, s lökd őket a vízbe a Pont Neufről, aztán mindjárt másképp látod a világot. .. Barátom! Akik ésszel élnek, azokra most virrad!

226

-- Nem, amíg a hadseregben vagy.

-- Az a legkevesebb. .. Majd átpártolok a Vöröskereszthez.

-- Hogyan?

-- Van annak is módja.

Tojásdad arcú, enyhén szederjes szájú lány hozta a zöldes színű sűrű levesüket. Élvezték, hogy az arcukba gőzölög.

-- Ha elárulod, hogyan szabadulhatok a hadseregtől, az életemet mented meg -- monta Andrews ünnepélyesen.

-- Két módja van... Visszatérünk rá. Most beszélgessünk érdemesebb kérdésekről. Szóval zeneszerző vagy?

Andrews rábólintott.

Omlett került az asztalra kettejük közé. Halvány aranysárgájából szemer zöld pontok ütköztek ki, és a szélein megfagyott a pattogó vaj néhány buborékja.

-- Illatorgonára nem írsz? -- tudakolta Henslowe.

-- Mint afféle gáncs-, és gátlástalan kalandor, hogyhogy mégis megmaradtál közbakának?

Henslowe kortyintott a borból, és harsányan felnevetett. -- Épp ez a titkom!

Némán ettek egy darabig, és hallották a falnál ülő pár susogó beszélgetését. A kályha duruzsolt, a konyhában potyoltak valamit. Andrews hátradőlt a székén.

-- Olyan nyugalmas és érett itt minden -- mélázott. -- Az élet gyönyörűségeiről egykettő elfelejtkezik az ember.

-- Fenéket... Majomparádé az egész.

-- Láttál elkeserítőbbet a cirkusznál? Az arcodra ráfagy a nevetés.

-- Justine, encore du vin^] -- kiáltott Henslowe.

-- Szóval a nevén szólítod?

-- Ez az én tanyám... A prérihát pajzsomnak címere, kerekemnek tengelye. Azért ilyen nyugalmas, mert a cirkuszi forgószél körülötte kavarog.

l Még bort. Justine, (francia)

227

Justine sok mosogatást látott vörös keze az asztalra helyezte a langusztát. Csápjai és ollói szétterültek az abroszon, de virított már rajta amúgy is néhány borvörös folt. A rák mártása sárga volt és habos, mint a kanárimadár bögye.

-- Tudod-e -- lendült neki Andrews a beszédnek, és izgatottan seperte félre a szemébe szabadult szőke haját --, hogy azt sem bánnám, ha az év utolján főbe lőnének, csak addig itt dőzsölhetnék egy zongorával meg egymillió ív kottapapírral ... Meg is érné.

-- Telepnek megfelel. Gondold el, hogy ide térsz vissza Tibet fennsíkjairól, mikor a folyó kis híján elsodort, a skalpolást épp megúsztad, és megkettyintetted egy afgán törzsfő lányát ... Lokummal kent szájának édes íze még a szájadon. .. -- Henslowe a bajuszkáját pödörgette.

-- Mi haszna látni s érezni, amit nem jellemezhetünk?

-- Élni mi haszna? Fütyülök a célra, de mulatok közben.

-- Énnekem egyetlen igazi mulatságom, hogy... -- De itt megbicsaklott. -- Istenem, könnyűszerrel letennék én minden élvezetről, ha egyoldalnyi talpraesett jellemzés telne tőlem ... Mintha évek teltek volna el, mióta akár szót válthattam valakivel!

Némán bámultak ki az ablaknak toluló gyapjas zöldarany ködbe.

-- Ma éjjel el nem kapnak bennünket! -- dörgette meg az asztalt vidáman Henslowe. -- Akár kedvem volna odaállítani a rue St. Anne-ra, és otthagyni a névjegyemet a tábori csendőrség főnökénél. Emlékszel a palackfalóra? Az fütyült a világra! Még hogy jellemzés! Azt miért nem jellemezed? Pályád fordulójához segített. Nélküle nem jutottál volna Párizsba.

Düledeztek neveltükben. Andrews úgy látta, hogy nevetésük átragad az ibolyaszemű béna fiúra meg a bogárszemü kopasz lányra.

-- Meséljük el nekik is! -- ajánlotta nevetve, s a hosszú kórházi hónapokban halványra vált arca kivirult.

228

-- Salut -- fordult hozzájuk Henslowe, s a poharát emelte.

-- Nous rions parce que nous sornmes gris de vin gris.' -- Azzal mondani kezdte az üvegfalót, majd felkelt, és taglejtésekkel kísérte a történetet. Justine ott állt mellette egy tál töltött paradicsommal, amelynek piros héja átviláglott a sötétbarna mártáson. Amikor mosolygott, kikerekedett a képe, akár a fehér macskának.

-- Maguk itt laknak? -- tudakolta a pártól Andrews, mikor már kinevették magukat.

-- Csakis. Nemigen járok be a városba. . . Nehézkes... A lábam sorvadt. -- Ragyogva mondta, mint a gyermek, ha új játékát újságolja.

-- Hát kegyed?

-- Hol lennék másutt?- felelte a lány. -- Kereszt, de viselni kell. -- Azzal fogta a mankóját, és úgy kopogtatta a földön, mintha menne vele. A fiú nevette, és szorosabban vonta magához.

-- Én is szívesen élnék itt -- bökte ki Andrews.

-- Mi akadálya?

-- Nem látod, hogy katona? - súgta oda a leány.

A fiú homloka ráncot vetett. -- Nyilván nem jókedvéből

-- vélekedett.

Andrews nem válaszolt. Elröstelkedett. -- A régi görögök szerint -- rögtönzött keserűen -- a szolga a becsületének felét leteszi szolgasága első napján.

-- Becsületének felét -- visszhangozta ámulón a béna fiú. -- Mire jó a becsület? A szerelem tudjuk, mire jó -- állapította meg a lány.

-- A paradicsomrészedet már megettem, Andrews barátom -jelentette Henslowe. -- Nem baj, hoz Justine. -- Azzal minden pohárba töltött ribizkeszínű bort a palack maradékából.

Odakinn a köd elnyomta a sötétséget is, és sárgáspirosan

l Üdv. Azért nevetünk, mert kedvünk a rosétól rózsás, (francia)

229

terjengett a ritka utcai lámpák körül. Andrews meg Henslowe vakon tapogatózott le a Prérihát esősen fénylő lépcsőin a népesebb utcák teljesebb fényei, zavarosabb hangjai iránt. A köd a torkukra forradt, az orrukat dugaszolta, és mint valami nedves kéz, úgy simogatta az arcukat.

-- Minek jöttünk el? Úgy elnéztem volna még azt a párt!

-- Még kávét sem ittunk... De mit akarsz, Párizsban vagyunk ! Nem is sokáig. Nem ragadhatunk le egy helyt. Különben is közeledik a záróra...

-- A fiú festő. Elmondta, hogy játékkészítésből él. Noé bárkájának elefántjait és tevéit faragja fából... Hallottad?

Már sietősen haladtak a lejtős utcán. Alattuk megjelentek a körút arányló fényei.

Andrews egyre mondta, szinte magának. -- Mekkora gyönyörűség lehet valami ilyen lehetetlen foglalkozásból élni fönn egy padlásszobában, széttekinteni a városon, és a megtakarított időben dolgozni s eljárni hangversenyekre... Csöndes, meggondolt élet lehet... Vesd hozzá az én életemet. Húzom az igát a vassal-rézzel csengő-bongó New York városában, és írom sületlenségeimet a vasárnapi lap zenei rovatába!

Zajos kávéházban állapodtak meg. A sárga fény hol szemekben, hol üvegeken csillant, hol a poharak peremére tapadó vörös ajkakon.

-- Nem letépni volna a legjobb? -- tette fel a kérdést Andrews, és mindkét kezével belekapaszkodott a melle táján buggyosodó zubbonyába. -- Ó, milyen szép volna, amint a szertepattogó gombok likőröspoharakat ütnének le, és meglőnék végre ezeket az urizáló francia tiszteket, akik úgy érzik, győztek, mert átvészelték a háborút.

-- Híres a kávéjuk -- magyarázta Henslowe. -- Jobb kávét csupán Nizzában ittam egy kis bisztróban, most, legutóbbi eltávozásomon.

-- Sokfelé megfordulsz.

230

-- S még hányféle tekintek! Addig is igyunk prunelle-t.' Többet ér a háborúnál.

A pincér megfontolt ember volt. A szakáiiát úgy hordta, mint a miniszterelnök. Hozta a palackot, akár az úrmutatót, és ajka műértően csücsörödött, amíg a csillámos folyadékot a poharakba töltötte. A szertartás végezetéül megszomorodott szívvel fordította fel a palackot, de egy csepp nem sok, annyi nem csorrant belőle.

-- A boldog békeidő utolja -- fűzte hozzá.

- Fújd föl a boldog békevilágot -- morogta Henslowe. Igyunk az új majomparádéra!

-- Épp azon gondolkodom, hány embert fogad be a cirkuszod -- jegyezte meg Andrews.

-- Hol szállanál? -- tudakolta Henslowe.

-- Nem is tudom... Majd betalálkozok egy szállóba, valahova.

-- Gyere, látogassuk meg együtt Berthe-et. Lesznek nála többen is.

-- Nem Berthe baráti körével van a bajom -- mentegetőzött Andrews --, hanem én kiéheztem a magányra... Inkább magamban kószálnék.

Magában kószált a hömpölygő ködben. Taxi görgött el mellette, s nyomban a homályba veszett. Tompán dobbanó léptek jelezték a járást-kelést. John Andrews! nem is érdekelte, merre kószál, csak ment, népes sugárutakon, arany- és narancscsipkés fényekben, terek sűrű köd-aknáiban. Befordult keskeny mellékutcákba, ahol a lépés zaja elhalt, s ha megállt hallgatózni, egyebet nem hallott a város fojtott zihálásánál. Utoljára kijutott a folyópartra. Itt volt a köd a legsűrűbb és leghidegebb. Elfogta a hídpillérek alatt örvénylő víz látványát. A lámpák fénykörei rezegtek, halványultak, rezegtek,

l Kökénypálinkát, (francia)

231

halványultak, s itt-ott beléjük metszett egy tar faág. Az elsuhanó árnyalakok közül ki a pufók orcáját mutatta, ki a szeme bogarát. A köd engesztelőén simogatta. Mintha csupa ismerős barátságos szellem töltötte volna meg a ködöt. Zihálásukból itt-ott baráti hangokat hallott.

Az útkereszt gázlángja alatt éneklő lányból hogyan lesz gyaloghintója rózsáit szaggató királyi fenség - e történetben testet ölt valahány kósza vágyakozásod...

A nagyváros moraja árnyalt mondatokká formálódott a fülében, és csöndes megnyugvást támasztott benne -- mintha valami attikai műhelyben nézte volna, hogyan mintázzák táncosok lapos domborművét angol lágy porcelánba.

Megállt és nekidőlt egy utcai lámpa gyöngyöző sudarának. Két gomoly körvonalai bontakoztak ki lassan, amint felé tartottak, s a béna fiút meg a kopasz lányt látta szoros ölelésben. A fiú sántított, és az ibolyaszemét figyelőn ráncolta. John Andrewst hirtelen várakozás töltötte el, mintha majd odalépnek hozzá, kezüket a karjára teszik, és fellebbentik élete nagy titkának fátylát. Akkor látta csak, hogy tévedett, amikor a lámpa fényének teljességébe jutottak. Más pár, nem ezekkel beszélgetett a Prérihátban.

Sietősen nekilódult a kanyargó utcáknak. Macskaköveken bukdácsolt, itt-ott belesett egy kocsma ablakán, hogy ülnek a beszélgetők az üzlet mélyén egy lámpa alatt, vagy az álmosan pillogó, feltűrt ingujjú csaposfiúk hogy mossák a poharakat, vagy rongyzsákra emlékeztető öregasszonyok hogy törölgetik a padlót. A kapualjakból beszélgetést, illanó kacajokat hallott. Emeleti ablakokból sárga fények szüremlettek a ködön át.

Egy kapualjban karon függő lámpa alatt két alak fonódott egybe szoros ölelésben. Andrews bakancscsattogására odanéztek mind a ketten. A fiúnak ibolyaszeme volt és szakálltalan csíra-arca, a lánynak kopasz feje, s a szemét le nem vette a fiú arcáról. Andrews szíve megdobbant. Csak megtalálta őket! Tett egy lépést feléjük -- aztán még szaporábban

232

lódult neki az utcának. Tévedett megint. A kavargó köd baráti arcokat rejtett, kézszorításra nyújtott kezeket, szikrát fogni kész szempárokat, csókot váró fagyos szájakat. Az útkereszt gázlángja alatt éneklő lányból hogyan lesz... Magában kószált tovább az úszó ködben.

IV

Andrews kelletlenül lépett ki az állomásról, és megborzongott a csípős hajnali párában. A pára ráborult a falusi házakra, a gépkocsioszlopokra és a bő köpenyegükbe bugyolált francia katonákra. Úgy érezte, ragad a tömött kocsifülkében töltött éjszaka után. Ásított egyet, nyújtózott, és határozatlanul álldigált vállába metsző málnájával az út közepén. Az állomásépület nyers fényein túl mozdony füttyentett, s a vonat lassan elzakatolt a messzeségbe. Andrews egy darabig elkeseredetten hallgatta a távolodó kerékcsattogást. Ez a vonat hozta vissza Párizsból a hadosztályához.

Eszébe jutott, milyen vonakodón tért vissza az intézetbe is, a szünidők múltán. A legkanyargóbb kerülőn számítgatta az állomástól az iskoláig, hány perce maradt még a szabadságból. Most is éppolyan nyűgösen húzza a lábát, mint akkor, az iskolának vezető meneteles úton.

Egy darabig tétován kóválygott az alvó faluban, remélvén, hogy kávézóra akad, és néhány pillanatig magába tekinthet, mielőtt a hadsereg csúszó-mászó gomolyagába visszatalálkozik. De nem látott fényt semerre. A rópatéglás meg vakolatdíszes kis házelők ablaktáblái zárva voltak egytől egyig. Kedvetlenül battyogott tovább, amerre a Vasúti Továbbítás irodájából eligazították.

A derengő égbolt lassan körülrajzolta a formátlan párát. A fagyos út visszhangosan kopogott. Olykor párába burkolt fatörzs magasodott előtte, de már lombjának csúcsát megtisztította a nap.

Andrews azt bizonygatta magának, hogy néhány hónap s szabadul, hiszen a háborúnak vége. Mi az a pár hónap ide vagy oda? Józanságát azonban eltiporták bogárzó csorda módjára rémült gondolatai. Szelleme lázadozott, olyannyi-

234

rá, hogy a teste is belevonaglott, és szeme előtt sötét foltok táncoltak. Belenyilallt az a gondolat is, hogy megbolondult talán. Hatalmas tervek szökkentek ki elméje zűrzavarából, de oszlottak is szerte mindjárt, mint a füstoszlop a szélben. Megszökik! Ha elkapják, végez magával. Zendülést szít a században! Beszéde felkorbácsolja a kedélyeket! Az emberek takarodóra nem lesznek hajlandók sorakozni, a kivörösödött képpel ordítozó tiszteknek a szemükbe nevetnek, majd megindul a teljes hadosztály fegyvertelen, zászlók nélkül a fagyos hegyeken át, magukhoz szippantanak teljes hadseregeket, ős énekszóval, nevetéssel űzik ki emlékezetükből a lidérceí. Vajon egy villámfényes látomás nem támaszthatja-e új életre az embert? Mi haszna volt véget vetni a háborúnak, ha a hadseregek megmaradtak?

Efféle szónoki kérdésekkel igyekezett helyreállítani agya józan egyensúlyát. Még a szónoki kérdések ecetes szivacsa is jobb, biztatta magát, mint a sivó valóság.

A fagyos úton elcsengő léptei mindeközben vitték közelebb ahhoz a faluhoz, ahol a hadosztályt elszállásolták. Hosszú kaptatón hágott fel. A pára ritkult körülötte, és napfény öntött el mindent. A dombháton már ághegyről sütött a nap, de előtte s mögötte még a völgyeket, a szederjes színű erdőket pára ülte meg. A lábánál húzódó völgyben, a dombhát árnyékából éppen úgy emelkedett ki a templom tornya s néhány tető, mintha ár vonult volna le róla.

A házak közül a kürt reggelire szólított.

A dombhát csendjében felhatoló hetyke, recsegő hang belemarkolt. Milyen hosszú lesz ez a nap is! Órájára pillantott. Fél nyolc volt az idő. Hogyhogy ilyen későn mérik a reggelit?

Az éltető napsütés pillanata után hidegebben és fojtóbban borult rá a ködpára. A veríték az arcára fagyott, s a málh;i alatt izzadó testén csíkokban futkosott a hideg. A falu utcáján megállított valakit, hogy megtudja, merre az iroda.

235

A megállított ember rágódott valamin, azért szó nélkül bökött az utca túlsó felén álló zöld napvetős házra.

Az íróasztalnál odabenn Chrisfield cigarettázott. Amint felugrott, Andrews meglátta a tizedesi két sávot a zubbonya ujján.

-- Szervusz, Andykém! Barátságosan szorongatták egymás kezét.

-- Kiheverted, komám?

-- Ki hát -- felelte Andrews. S egyszerre nem volt mit mondaniuk.

-- Úgy is kell -- mondta Chrisfield.

-- Látom, tizedes lettél. Gratulálok.

-- Öhö. Egy hónapja tettek meg.

Hallgatás telepedett rájuk. Chrisfield visszaült az íróasztal mögé.

-- Hát ez a falu miféle?

-- Tetűfészek.

-- No, ez derék.

-- Állunk odébb hamarosan, úgy hallom... Csatlakozunk a Megszálló Hadsereghez. Bár ezt nem volna szabad kifecsegnem ... Ne add tovább, légy szíves.

-- Hova szállásolták a századot?

-- Rájuk nem ismernél, te! Tizenöt új emberünk van. Más társaság. A második eresztésből.

-- Hát a falusi civilek?

-- Kerülnek... Gyere, Andy, szólok a szakácsoknak, hogy éhen ne maradj. Nem, várj csak egy percig... Meg is úszód a gyakorlatot. A fegyverszünet óta két gyakorlatot rendeltek napjában. Körlevél jött, hogy rákapcsolni.

S már hallották is, hogy osztogatják odaki a harsány parancsokat. A szűk utca megtelt ütemes léptekkel. Andrews nem fordult az ablak felé, de a lábában görcsösen rángott egy ín. Lépést tartott.

-- Ott mennek a! -- mondta Chrisfield. -- Velük a hadnagy. . . Kérjünk zabát? Az is rohad a fegyverszünet óta.

236

A K.I.E. háza sötét volt és üres. Az elkoszosodott ablak megszűrte az ólmos szürke ég fátyolsárga fényét, amely a kopasz fákra és a borostás tarlóra viaszos sárgákat borított. Andrews tétlenül üldögélt a zongoránál. Elgondolta, hogy valamikor az élete nyűgös unalmait is jellemezte volna mind -- igazodó sorait, léte ropogását, igavonása jármát. Keze önkéntelenül összhangot matatott a billentyűzeten, s a lehangolt zongora megszólalt. -- Hű, de mákos! -- dünnyögte, s elrántotta a kezét. Majd ismét dallamfoszlányokat torzított, zagyvált- s ahogy összekutyulta, jól meg is rázta. A megbolondított zongora hangja betöltötte az üres házat.

Egyszerre elhagyta a kalimpálást, és elszántan játéknak látott.

Köhentettek mögötte, színpadian, tapintatosan. Andrews a füle botját nem mozdította. -- Pompás, pompás! -- szólalt meg valaki kisvártatva.

Andrews megfordult, s háromszegletű arcba illesztett két gülü szemmel került szemközt. A gülüszemű a kelleténél egy számmal kisebb K.I.E.-egyenruhát viselt, ezért a gombjaitól ráncok indultak keresztbe a zubbonyán.

-- Ó, játsszon csak! Évek óta nem hallgattam Debussyt.

-- Ez nem Debussy.

-- Nem? Akármi, pompás. Játsszon még. Megállók itt, és hallgatom, ha lehet.

Andrews játszott tovább egy percig, belehibázott, újrakezdte, és ugyanott belehibázott. Ököllel megdöngette a billentyűket, azzal megfordult.

-- Elfelejtettem -- restelkedett.

-- Dehogy felejtette, öcsém, dehogy felejtette!... Hol tanult zongorázni? Ha így játszhatnék, megadnék egymillió dollárt is... persze, ha volna.

Andrews némán méregette.

-- Ugye, maga jött meg a kórházból a minap?

-- Cseberből vederbe.

-- Nem is csodálkozok. .. Ezeknél a francia kisvárosok-

237

nál unalmasabb nincsen. De Franciaországot szereti velem együtt, igaz? -- nyavalygott a K.I.E. embere.

-- Ahol a hadsereg, ott az unalom.

-- Tudja mit, ismerjük meg jobban egymást... Az én nevem Spencer Sheffield... Spencer B. Sheffield. Köztünk maradjon, hogy a teljes hadosztályban egy teremtett lélek nincs, akivel szót válthatnánk. Intellektuális sivatag ez itt... Gondolom, New York-i.

Andrews rábólintott.

-- Uhum. Én is az vagyok. Bizonyára olvasta a dolgaimat a Hiú Abránd-ban... Micsoda? Nem olvasta a Hiú Ábrándot"? Úgy látszik, nincs otthon az okos fiúk körében... Némelyik zenész nem is szereti... Nem a village-iekről beszélek, mert ott hemzseg az anarchista meg az úrinő...

-- Én egyik körben sem vagyok otthonos, de nem is...

-- Sose búsuljon. Majd teszünk felőle odahaza New Yorkban. Most inkább üljön vissza a zongorához, és játssza el nekem Debussy Arabeszk-jeit... Tudom, szereti, mert én is szeretem. Mi is a családi neve?

-- Andrews.

-- Virginiaiak?

-- Azok. -- Andrews nem bírt megmaradni egy ültében.

-- Akkor a Penneltonoknak is rokonaik.

-- Úgylehet, még a császárnak is.

-- A Penneltonok... Lássuk csak. Az én anyám ugyanis a virginiai Spencer Fallsból való. Spencer lány, az ő anyja viszont Penneltonnak született... így hát rokonok vagyunk. Szervusz. Nem csodálatos véletlen?

-- Igen távoli a rokonság. De már mennem is kell vissza a szállásra.

-- Keress meg, amikor kedved tartja -- szólt utána Spencer B. Sheffield. -- Ennek az épületnek a végében találsz. Kettőt koppants, hogy tudjam.

Andrews a szállása előtt találkozott az új főtörzsőrmester-

238

rel. Szemüveges, egyszálbél ember volt, bajusza gyökérkefére emlékeztetett.

-- Levele jött -- mondta a főtörzs. -- Ne felejtse el megnézni a konyhai szolgálatra osztottak névsorát. Most ragasztottam ki.

A levél Henslowe-tól jött. Andrews elmerengve olvasta a halványuló délutáni fényben, mert eszébe jutott Henslowe vontatott beszéde, a világ megjárandó négy sarka, a palackevő meg a másfél napos párizsi kéjutazás.

„Andy -- így szólt a levél --, itt a megoldás: Párizsban febr. 15-én kezdődnek a szemeszterek. Folyamodj a pékához azonnal, hogy ezt meg ezt akarsz tanulmányozni a párizsi egyetemen. Csapj a hasadra. Minden kapcsolatot dobj be, őrmesterit-házmesterit, ne sajnáld! Üdv, Henslowe."

Andrews dobogó szívvel eredt el a főtörzs után. Izgalmában tisztelgés nélkül szaladt el a hadnagy mellett.

-- Álljunk meg egy szóra -- reccsent rá a hadnagy. Andrews feszes vigyázzban, tisztelegve állt meg előtte.

-- Miért nem mindjárt ezen kezdte?

-- Siettem, és nem figyeltem. Sürgős századügyben járok el, tisztelettel.

-- Jegyezze meg, hogy fegyverszünet ide vagy oda, nincs odahaza. Tovább.

Andrews összecsapta a bokáját. A hadnagy tisztelgett, sarkon fordult és ellejtett. Andrews még éppen utolérte a főtörzset.

-- Coffin főtörzsőrmester úr! Kérdezhetnék valamit?

-- Csak röviden. Sietek.

-- Tetszett hallani arról, hogy a K.LE. vagy ki az egyetemistákat szedi össze a hadseregből, és itt Franciaországban taníttatja tovább?

-- Sorkatonákra nem vonatkozhat. Egy szót nem hallottam felőle. Csak nem iskolába akar járni még?

-- Elvégezném, ha lehetne.

-- Szóval egyetemista? Én is. Hát majd tudatom, ha en-

239

gem is tájékoztatnak. Amíg parancs nincs, addig kár az igyekezet. Büdös nekem ez.

-- Nekem is, tessék elhinni.

Az utcára ráborult a szürkület. Andrews a lázadás meg a tehetetlenség érzéseivel küzdve jutott vissza a század szállására. Úgy látszott, elkéste a vacsorát. Az utca kihalt. Ablakok derengő világossága vetett rácsot a szembülső ház homlokára.

-- Ha nem hiszed, rakom a füledbe, kérdezd meg a hadnagyot ... Igaz vagy nem, Toby, hogy a mi egységünk piszkosabb munkákat látott az utászoknál?

A bulldogpofájú, sebhelyes, szálas Toby éppen akkor lépett be a kávézóba. Ünnepnek számított, ha jenkis orrhangján megszólalt.

-- Asszem -- ennyit mondott csak, azzal letelepedett a padra.

A másik keserűen szavalt tovább: -- Asszed hát! Hova jöhetnek mihozzánk a sírásók!

-- Még hogy sírásók! -- Az utász ökle megdördült az asztalon, és az aszott arca kipirult mérgében. -- Nem kotortunk mink félannyit, mint a gyalogság... S ha kotortunk, nem bújtunk mindjárt belé a kotrásba, mint a befosott üregi nyúl!

-- Hol jártatok ti az első vonaltól!

-- Akár a befosott üregi nyúl! -- hangoztatta az aszott képű utász, és harsogón nevetett. -- Hát nem igaz? -- Széttekintett helyeslésért, hanem a két hosszú asztal mellékét a gyalogság lepte el, és dühösen meredt vissza rá. Mikor az utász látta, hogy a rokonérzés hibádzik, meghátrált.

-- A gyalogságra is szükség van, nem mondom, de hol volnátok tik, ha a szögesdrótot nem szerelnénk nektek?

-- Az oregoni erdőbe minekünk senki nem szerelt szöges-

240

drótot, öcsi! De nem is kelletett, mert akkor hogyan nyomultunk volna előre?

-- Tudod mit... Fogadjunk egy üveg konyakban, hogy a mi századunk többet vesztett a tiétekénél!

-- Alijuk, Joe -- szólalt meg Toby éledő érdeklődéssel.

-- Jól van. Vágjátok el.

-- Minekünk tizenöt halottunk és húsz sebesültünk volt -- jelentette az utász diadalmasan.

-- Milyen súlyos sebesültek?

-- Mit számít az? Hol a konyak?

-- Ácsi. Minekünk is tizenöt halottunk meg húsz sebesültünk volt, igaz-e, Toby?

-- Hát -- mondta rá Toby megfontoltan.

-- Igaz vagy nem, mondjátok meg -- tekintett szét a gyalogság szószólója.

-- Itt dögöljünk meg -- morogták rá egypáran.

-- Döntetlen -- állapította meg az utász.

-- Nem a -- szólt bele Toby. -- Akinek súlyosabb a sebesültje, azé a konyak. Nem ez az igazság?

-- De bizony -- zúgták.

-- Minekünk már hetünket hazaküldtek -- lódította az utász.

-- Minekünk nyolcunkat, nem igaz?

-- De bizony -- helyeselt a kar.

-- Aztán milyen súlyosak voltak?

-- Kettejük megvakult -- tudatta Toby.

-- Ide süssetek! -- pattant fel az utász, mint aki a tromfot vágja ki. -- Egyőnket keze-lába nélkül menesztették, háromnak meg a gáztól lukadt ki a tüdeje!

John Andrews a kávézó sarkában üldögélt. Felkelt, mert valami eszébe juttatta azt a lábatlant a kórházból, aki a testedzés hasznáról oktatta. Hajnalhasadtával ugrani ki az ágyból, akár a macska... Majd a székről üresen lelifegő nadrágszárai jutottak az eszébe.

241

-- Az semmi! A mi őrmesterünknek új orrot ragasztottak...

A sötét falusi utca kerékvágásaiban állt a latyak. Andrews tétován nézett szét. Még egy kávézó volna, de az se másmilyen. Szállásukra, a puszta csűrbe se térne vissza szívesen. Elülni a tyúkokkal? Hideg szél sepert végig az utcán, s az égen sötét fellegek bonyolódtak. Az itt-ott megroppanó sár a bakancsára tapadt, és érezte, hogy szivárog bele a víz. Az utca vége táján, a K.I.E. háza előtt megtorpant, majd elnevette magát, és megkerülte a házat, hogy bekukkant igenis a rokonához.

Kettőt koppantott, de szinte remélte, hogy nem találja otthon. -- Ki az? -- szólt ki Sheffield fejhangja.

-- Andrews.

-- Kerülj beljebb... Már nagyon vártalak!

Andrews megállt a szobában, de nem vette le kezét a kilincsről.

-- Foglalj helyet, és helyezkedj kényelembe!

Spencer Sheffield csöpp íróasztalnál ült. Szobájának falát gyalulatlan deszkából rótták, s egy apró ablak törte át. íróasztala mögött kétszersültek dobozai és cigaretták papírládái tornyosultak, azok közé nyílt az apró ablak, amelyen át, akár az állomások pénztáránál, úgy árusította a K.I.E. embere a mindenféle kívánatos holmit a türelmes sort állóknak.

Andrews szék után nézett.

-- Né, majd elfelejtem! Én ülök az egyetlen széken -- nevetett Spencer Sheffield, s a száját úgy biggyesztette, akár a teve.

-- Megállók én. Inkább azt szerettem volna megkérdezni, nem tudsz-e valamit a...

-- Tudod mit? Menjünk át a szobámba -- ajánlotta Sheffield. -- Bleezer hadnagy szobája mellől nyílik... A kandallóban ég a tűz. Ott beszélgethetünk... Mióta nem beszélhettem már a szellem dolgairól!

242

-- Hallottál valamit, hogy sorkatonákat francia egyetemre küldenek? Olyanokat, akik a tanulmányaikat félbeszakították?

-- Ugye, milyen szép dolog! Mindig mondom, öcsém, hogy kormányunk gondoskodása bámulatra méltó!

-- Közelebbit nem tudsz?

-- Nem, de majd szólok, ha valami a fülembe jut... Eloltanád a villanyt?... Köszönöm. Indulj meg a nyomomban. Bizony rászolgáltam a pihenésre. Könyékig ledolgozom a két kezemet, mióta a Kolumbusz Lovagjai rám szálltak... Botrányos, hogy a K.I.E.-t próbálják lejáratni... Itt nyugodtan lehetünk. Elmondhatod az életed folyását.

-- Csakugyan nem hallottál semmit még a hadseregnek szánt egyetemi helyekről? Pedig a félév február 15-én kezdődik -- firtatta Andrews.

-- Majd érdeklődöm Bleezer hadnagytól -- biztatta Sheffield, s Andrews vállát átkarolva tessékelte befelé a nyíló ajtón.

Kicsiny szobába jutottak a sötét folyosón. A nyitott kandallóban ropogó tűz lángja tömör diófa asztalon s két súlyos, bőrhátú, bőrületű széken viliózott sárgán és vörösen.

-- Fejedelmi -- ámult el Andrews.

-- Én romantikusnak nevezném. Dickenst juttatja . az eszedbe, igaz? Meg Locksley Hallt.

-- Hát igen -- mondta rá Andrews. -- Rég vagy Franciaországban? -- érdeklődött aztán, mikor már beleereszkedett az egyik székbe, és elpihent a szeme a rönkök körül játszó tűzön. -- Rágyújtasz? -- Azzal előhalászott egy tört cigarettát.

-- Nem, köszönöm. Csak a magamét szívom, mert a szívem gyenge. Nem is váltam be a sorozáson... Éppen mondani akartam, mennyire csodállak, hogy a gyalogsághoz jelentkeztél. Nekem is az volt az álmom, hogy majd a névtelen ezrek közt menetelhetek.

-- Bolondul cselekedtem, vagy éppen bűnösen -- állapította meg Andrews, és mogorván bámulta a tüzet.

243

-- Ugye, nem beszélsz komolyan? Vagy azt mondanád, hogy képességeiddel alkalmasabb helyen is szolgálhatnád a hazát?... Akárhány barátom osztozna a véleményedben.

-- Nem azt mondom... Az ember ne álljon oda a fajtáját irtani... Az emberirtás különben sem hozott semmi jót soha... Márpedig én úgy tettem, mintha a mészárlástól vártam volna a boldogulást... Megszédültem-e, vagy gyáva voltam, nem tudom. De utóbb látom, hogy bűnös vagyok.

-- Hogy beszélhetsz így? -- rettent meg Sheffield, majd sietősen fordított a szón: -- Szóval szintén zenész? -- érdeklődött huncutkásan.

-- Pöntyögünk, pöntyögünk, ez a helyes válasz.

-- Engem a zene soha nem foglalt le teljesen, csupán néhány zenemű ejtett a hatalmába... Debussy meg Nevin pompás apró darabjai... Nyilván ismered... A költészet az én bolondériám... Amikor még nálad is fiatalabb voltam, szinte gyerek még... Ó, ha megmaradhatnánk fiatalnak ! Én már harminckettő vagyok.

-- Eszközként hasznos csak a fiatalság -- mondta ki Andrews, azzal felkászálódott. -- Hiába, mennem kell. Ha az egyetemi beiratkozás felől hallanál valamit, ugye, nem felejtkezel el rólam?

-- Nem, kedves öcsém, ne aggódj.

Színi kézszorítással búcsúztak, és Andrews kibotorkált a sötét folyosóra. Nagyot szusszant, amikor kinn állhatott megint a fagyos estében. Az ablakon kiszűrődő világosságnál megnézte az óráját. Még éppen benézhet az ezredparancsnokságra takarodó előtt.

A falu túlsó végén tágas pást közepén állt a parancsnokság sátortetős kis háza. A mindegyre beálló gépkocsik úgy megszabdalták a pástot, hogy az esőzésben szinte elmocsarasodott, és keskeny palló-járdán lehetett csak eljutni a ház ajtajáig. A palló közepe táján Andrews egy századossal került szemközt. Letért a sárba, s úgy tisztelgett.

Az ezrediroda termét valamikor elrajzolt és vérszegény

244

falfestmények díszítették Puvis de Chavannes modorában, hanem az ötesztendős katonai megszállás annyira megviselte, hogy alakjainak csupán térképek fölött meg felrajzszegezett hirdetmények alatt tetszett elő egy-egy tagja, ruhafoszlánya. A terem végében például kékes-zöld nimfacsoport kandított ki egy francia hadikölcsön-falragasz alól. A mennyezet lapos domborműve gipsz virágfüzérei és gipszcupidói is annyira megsérültek, hogy a nádazás kitetszett alóluk. Az irodában alig lézengtek. A csöndes írógépek a régi bútorok roncsai közt pusztában kiáltó szónak tetszettek. Andrews összeszedte a bátorságát, és benyomult a legtávolibb íróasztalig, amelynek az írógépéhez támasztott tábla hirdette, hogy itt székel a főtörzsőrmester.

Az íróasztal mögött egérrágta hajú, többsincs ember borult a gépelt jelentésekre. Amikor Andrews megállt az asztal előtt, felemelte szemét, és várakozón rámosolygott.

-- No, elintézte?

-- Mit? -- bámult rá Andrews.

-- Ejnye, összetévesztettem valakivel! -- ' A mosolygás nyomban el is tűnt a főtörzs cérnaszájáról. -- Magának mi kell?

-- Azt hallom, a főtörzsőrmester úrtól megtudhatnám, hogyan és kinél jelentkezhetnek sorkatonák a tanulmányaik befejezésére a francia egyetemen.

-- Hol a rendelkezés? Kitől hallotta, hogy énhozzám forduljon?

-- A főtörzsőrmester úr vajon hallott felőle?

-- Nem, semmi határozottat. A dolgom tenger különben is. Szolgálati úton tudakozódjon a százada valamelyik tiszthelyettesénél. -- Azzal visszaborult a papírjaira.

Andrewsban forrt a méreg, de amint az ajtót kereste, látta, hogy az ablaknál dolgozó egyik alak furán rángatja a nyakát, elébb a főtörzs irányába, majd az ajtónak. Andrews biccentett neki és rámosolyodott, majd odakinn a Saturday Evening Post elrongyolt példányát olvasó napos mellett

245

megállt, és várta, mi lesz. Az előszoba is a valamikori bálteremnek lehetett a része, mert kijárt bükkfa-tégla padlója volt ugyancsak, és talán kárpitok keretéül szolgáló arany- és levendulaszínű gipszművel szegett nagy kopár fala. A gyalulatlan deszkából összetákolt választófal az iroda felé elszakasztotta a díszekkel terhelt mennyezet nagyobbik felét, de a cupidók rózsaszínnel árnyalt feneke innen is látszott, amint úszva igyekszenek a levendulaszínű felhők közt, és kacéran tekeregnek viaszszínű délszaki virágok füzérében. A közbeközbe kottyos gyümölcsöt döntő bőségszaruik alól Andrews ijedten félrehúzódott.

-- Kappa Mű vagy te is?

Andrews a nyakát rángató alakot látta maga előtt. Mire eszmélt, az alak már megismételte a kérdését.

-- Nem, vagy nem tudok róla -- habogta tájékozatlanul.

-- Hát hova jártál?

-- A Harvardra.

-- A Harvardra?... Talán nincs is páholyunk ott. Én az Északnyugatirajártam. Fontos, hogy itt akarsz beiratkozni. Mert én is.

-- Gyere, megiszunk valamit.

A Kappa Mű összeráncolta a homlokát, majd ráhúzta a gyakorlósapkáját, és titkolózón körülpillantott.

-- Mehetünk -- mondta. S már együtt gázolták a falusi utca sarát.

-- Teljes tizenhárom percünk van a takarodóig... Engem Waltersnak hívnak. Téged? -- Halkan, szaggatottan beszélt.

-- Andrewsnak.

-- Az ügyet nem szabad nagydobra verni, Andrewskám. Ha híre fut, végünk. Öreg hiba, hogy nem vagy Kappa Mű, de az egyetemi polgárok tartsanak össze.

-- Jó, én nem ütöm nagydobra -- fogadkozott Andrews.

-- Hihetetlen így is. Rendelkezés még nem érkezett, csak tájékoztató. Hova iratkoznál?

-- A párizsi Sorbonne-ra.

246

-- Úgy is kell. Jártál már a Szellentyű szeparéjában? Walters balra fordult két ház csepegője közt, és áttört egy

hézagos galagonyasövényen.

-- Résen legyen az ember, ha meg akar élni a hadseregben -- jegyezte meg.

Amint az egyik ház hátsó ajtaján nyomultak befelé, Andrews szeme rögzítette a horpadt tető-tarék derengő égre rajzolódó vonalát. Sárpadkára telepedtek le, nyílt tűzhely mellett, és egy pillanatig némán hallgatták a rőzsepattogást.

-- Monsieur desire?¹ -- Vörös képű nő lépett hozzájuk karján ülő csecsemővel.

-- Ez Babette. Bab-ette. Azért hívom a műintézetet Szellentyűnek -- nevetett Walters. -- Chocolat -- rendelt.

-- Nekem is megfelel. És ne feledd, a vendégem vagy.

-- Dehogy felejtem. Térjünk a tárgyra, írsz egy folyamodványt. Holnap lekopogom neked. Itt találkozunk este nyolckor, akkor megkapod. Rögtön alákanyarítod a neved, és az őrmestered kezébe nyomod. Az a teendőd. A folyamodvány azonban csak előzetes. Amikor a rendelkezés megjön, írsz még egyet.

A nő előbukkant a szoba sötétjéből, de most nem a csecsemőjét hozta, hanem egy szál gyertyát meg két csempe bögrét tett le elébük. A gyertyafény kankalinszínűre festette a bögrékből felszálló párát.

Walters egy hajtásra kihajtotta a bögréjét, röffent egyet, és mondta tovább a magáét. -- Dobj meg egy cigarettával... Szóval szemfülesnek kell lenni, mert mire a rendelkezés megérkezik, a hadosztály minden seggfejéből kitör a tudásvágy. Ki figyelmeztetett?

-- Egy jó emberem Párizsból.

-- Szóval jártál Párizsban? -- nézett végig rajta Walters csodálattal. -- Aztán csakugyan olyan bámulatos? Barátom,

l Mit parancsol az úr? (francia)

247

ezek a franciák! Ezek tesznek az erkölcsre! Ez az asszony is borul, akár a káposzta. Persze egykettő fölszedi a kocát.

-- Hát a folyamodvány kihez kerül?

-- Az ezredeshez vagy a megbízottjához. Katolikus vagy?

-- Nem.

-- Mert én se. Épp ez a bökkenő. A főtörzsőrmester tudniillik katolikus.

-- Hát aztán?

-- Nyilván nem tudod, hogyan intéződnek az ügyek fenn a hadosztályirodán. Akár a káptalanban. Sehol egy eretnek. Hanem én most elsuttyanok... Jobb, ha az utcán meg se ismersz, érted?

-- Nem bánom.

Walters eltűnt. Andrews egymagában bámulta tovább az apró lángnyelvek táncát a rozsén, amíg a két tenyere közé szorított meleg bögréből lassan elszürcsölte a kakaót.

Gyermekkorának egyik csapnivalóan vadregényes színi élményéből ötlött az eszébe egy mondat: „Nyakadba akasztom Róma Keresztjét!"

Elfogta a nevetés. A tűznél melegedő nemzedékek ülepei simára csiszolták a sárpadka deszkáját, hát csúszkált rajta neveltében, a vörös arcú asszony meg csípőre csapott kézzel nézte.

-- Mais quelle gaité, quelle gaité^] -- hajtogatta.

A szalma minden moccanására megzizzent alatta. Egy perc és megszólal a kürt, akkor aztán pattanhat, kapdoshatja a ruháit, és sorakozhat névsorolvasásra a falusi utca vendégmarasztó sarában. Nem is lehet, hogy még csak egy hónapja tért vissza a kórházból. Nem ám! Mintha már évtizedek óta rángatnák ki a takarója alól erre a falusi utcára kürtszóval, majd olvasnák a névsort, majd megindulnának lassan csoszogva a konyhának, onnét megint lassú libasorban a sze-

1 Micsoda jókedv, micsoda jókedv, (francia)

248

métnek a maradékkal, s a mosogatónak, amelybe már százan belemosták a zsíros csajkájukat, aztán sorakozni gyakorlatra, vágni neki az autókerekekkel sokszorosan megnyomtatott sárnak, sorakozni a konyhánál még kétszer, amíg a kürt a pokróc alá nem szólítja az embert, s aludni el az izzadságos gyapjúholmik, poros pokrócok, zihálások nehéz bűzében. Most meg egy perc és a kürt kiszakítja e fosztó gondolatok közül is, és felzárkóztatja gépnek a parancsok rendjébe. Gyermekes dac éledezett benne. Ha legalább a kürtös felfordulna! Látta a kefebajuszos kis tökmagját, hogy nyújtóztatják ki karikalábát is -- de mindenképp ráfér a mészáros tőkéjére. Hülyeség! Kerítenek más kürtöst! Eltűnődött, hány kürtöse lehet a hadseregnek. Elképzelte valahányat koszos kis falukban, városi kaszárnyákban, mérföld hosszan nyúló táborokban, keskeny tárházak hosszú sorai közt, amint állnak terpeszben, és megkocogtatják kürtjüket, majd szájukhoz illesztik, hogy elvegyék másfél millió (kétmillió? hárommillió?) ember álmát, és a renyhe álmodozókat beállítsák gépnek, hadd verjék léccel az időt inkább, mint hogy fellázadjanak.

A kürt megszólalt. Friss hangjainak utoljára megrezzent a csűr.

Chrisfield tizedes a csűrhiúba támasztott létrán állt meg, onnan kiáltott társaira: -- Támadjatok fel, gyerekek! Aki a névsorról késik, egy hétig nyalhatja a konyha földjét!

Amint Andrews a zubbonyát gombolgatta, elment mellette, és a fülébe súgta: -- Azt hallom, megint berántanak minket, Andy... Megyünk a Megszálló Hadseregbe.

Andrews gondolatai rémülten örvénylettek, amíg feszes vigyázzban várta, hogy „jelen!"-t kurjanthasson. Mi lesz, ha odébbállnak, amíg a rendelkezés megérkezik az egyetemistákról? Folyamodványa nyilván elkallódik a hurcolkodás zűrzavarában, akkor pedig vár rá ilyen süket hét meg hónap jó néhány még! Vajon ha bármilyen dolgos, boldog életnek néz is elébe, elfelejtheti-e a szolgaságnak házát valaha?

249

-Oszolj!

Beszaladt a csűrbe a csajkájáért, és néhány perc múltán megint ott sorakozott a keréknyomokkal megszabdalt falusi utcán. Amint a súlyos ég alján derengeni kezdett, a házak felöltötték fakó formájukat. Szalonnapirítás és kávéfőzés-távoli illata csiklandozta az orrát, és kedve kerekedett, hogy nyugtalan gondolatait gyorsan befalt zsíros ételbe és lehörpintett forró kávéba fojtsa, akármilyen vizes a kávé, akármilyen horpadt bádogbögrébe mérik. Közben szüntelenül csipkedte magát, hogy tennie kell valamit, mert másképp belefásul az egyformaságba.

Később, amikor a század szállásának szálkás padlóját seperte, szólam támadt fel a fülében, mintegy két születéssel korábbról, amikor még a kiképzőtábor szállásának végtelen ablaksorát dörgölte szappanos szivaccsal. Ez az emlék újból meg újból elővette az elmúlt évben, s elgondolta valahányszor, hogy majd dallamot sző köré, híven jellemzi vele újonc-igáját. „Igában" -- ez lesz a címe. Már elgondolta azt is, hogy koccan a karmester pálcája az emelvény peremén, milyen csend ereszkedik a tömött hangversenyteremre, hogyan marnak bele az első hangok a feszülten figyelő fülekbe. De amint szőtte volna tovább a zenét, más szólamokkal gabalyodott. Sába királynője siklott bele tarkán felsallangozott elefántja hátáról, és aranykörmű, felgyűrűzött kezét a vállára ejtette. Gyönyörűségek képei, kéjes áramok indultak meg teljes testében, s a megálmodhatatlan vágyak remegésében zagyvalékká változott a zene -- vadászkürtök, harsonák, bőgők hamis zivatarává, s egy pikula harsányan kukorította a Csillagos Lobogó-í.

Kábán körülnézett, és megállt a kezében a seprű. Egymaga maradt. Kinn a „vigyázz!" vezényszava csattant. Elejtette a seprűt, s még épp idején rontott ki, hogy a sor végére állhasson, csak a hadnagy dühös pitykeszeme állapodott meg rajta. Azzal már lódultak is a gyakorlótérre vezető kátyús útnak.

250

A foglalkozás végeztével Andrews bekopogott a K.I.E. bódéjának ajtaján, de mivel senki nem szólt ki, elszántan bekerült a folyosón Sheffield lakásáig. A veríték is kiverte, amíg a választ várta a kopogására.

-- Mi baj, öcsém? Csak nem megszalasztottak? -- nézett ki Sheffield, de az ajtón nyitott rést mindjárt el is zárta a karjával.

-- Bemehetnék? Néhány szavam volna... -- habogta Andrews.

-- Miért ne... Egy tiszt úr van ugyan nálam... Sheffield hangja elbizonytalanodott. -- Ejnye, gyere be -- fuvolázta aztán. -- Bleezer hadnagy zenebarát velem együtt... Ez az a fiatalember, hadnagy úr, akit említettem. Egyszer majd rávesszük, hogy játsszék nekünk. Ha a módja meglett volna, bizonyára híres zenész válik belőle.

Bleezer hadnagy fekete hajú fiatalember volt és szivarozott. Karvalyorrán csíptetőt viselt, zubbonya gombolásával nem vesződött, mosolyán pedig meglátszott, hogy a kiskatona feszengésén könnyítene.

-- Bizony, én is szeretem a zenét, kivált a modern zenét

-- mondta, azzal nekidőlt a kandalló párkányának. -- Hivatásos?

-- Nem éppen... De majdnem. -- Andrews zsebre s-ülylyesztette mind a két kezét, és dacosan nézett egyikről a másikra.

-- Hogyhogy nincs az ezred zenekarában? Zenekari gyakorlata van?

-- Nemigen. Csak a Múzsákban játszottam.

-- A Múzsákban? Hát harvardi? Andrews rábólintott.

-- Magam is harvardi vagyok.

-- Hát nem bámulatos véletlen? -- lelkendezett Sheffield.

-- Úgy örülök, hogy sikerült betessékelni!

-- Melyik évben kezdtél? -- tudakolta Bleezer hadnagy barátságosabban, és megpödörte fekete bajuszkáját.

251

-- Tizenötben.

-- Én sem végeztem még -- nevetett a hadnagy.

-- Épp az iránt érdeklődnék, Mr. Sheffield...

-- Ej, öcsém, nem mai keletű az ismeretségünk, miért nem szólítasz Spence-nek? -- vágott közbe Sheffield.

-- Érdeklődnék -- magyarázta tovább Andrews --, ,nem leanél-e a segítségemre, hogy rákerülhessek a párizsi egyetemre jelentkezők névsorára... Tudom, hogy készült ilyen lista, bár a rendelkezés még nem érkezett meg. Hanem engem a legtöbb tiszthelyettes utál, és a listára nem kerülhetek segítség nélkül... Pedig ezt az életet én nem bírom tovább.

-- Andrews összeharapta a száját, elvörösödött, s a padlóra szegezte a tekintetét.

-- A magadfajtának mindenképpen menni kellene -- vélekedett Bleezer hadnagy, ha nem is a legszentebb meggyőződéssel. -- Én az oxfordi egyetemre jelentkeztem.

-- Bízz meg bennem, öcsém -- ígérte Sheffield --, én elintézem. Kezem rá. -- Megragadta Andrews kezét, s nyirkos tenyerében szorongatta. -- Én megteszem, ami emberileg lehetséges.

-- Hát én megyek -- indult meg egyszerre Bleezer hadnagy.

-- Megígértem a marquise-nak, hogy benézek hozzá. Szervusztok. Egy szivart elfogadsz? -- S hármat kínált oda Andrewsnak.

-- Nem, köszönöm.

-- Hiába, ez a régi francia arisztokrácia bámulatos! Bleezer hadnagy majd minden este tiszteletét teszi Marquise de Rompemoupille-nél, s azt hallom tőle, hogy az ilyen spirituelle^] élmény szavakba sem foglalható... A hadosztályparancsnokkal is akárhányszor találkozik nála.

Andrews lerogyott egy székre, arcát a kezébe temette, s ujjai rácsán át tekintett a tűzbe. Nézte a lángok babirkáló fe-

1 Szellemi, (francia)

252

hér ujjait a szürke bükkfa rönkön, és agya lázasan kutatta a helyes megoldást.

Utoljára felpattant és kifakadt: -- Nem bírom ezt az életet, nem érted? Olyan jövővel engem meg nem kínálhatnak, amiért tovább viselem! Ha Párizsba eljutok, hagyján. Ha nem, meglógok, és utánam az özönvíz.

-- Hiszen megígértem, hogy mindent megteszek. ..

-- Tedd most -- förmedt rá Andrews.

-- Nem bánom, megkeresem az ezredest, és elmondom neki, milyen kiváló zenészünk akadt.

-- Menjünk együtt.

-- Furcsa színezete volna a dolognak, öcsém.

-- Fütyülök rá. Gyerünk. Majd megmagyarázod. Puszipajtása vagy a tisztikarnak, úgy látom.

-- Akkor meg kell várnod, amíg felcihelődöm -- tűnődött Sheffield.

-- Megvárom.

Andrews fel-le sétált a ház előtt, és ujjait pattogtatta türelmetlenségében, míg Sheffield végre megjelent. Szótlanul nekiindultak.

-- Várj itt kinn egy pillanatig -- suttogta Sheffield, amikor az ezredes házához értek. Fehér ház volt, kopár repkényindák hálózták be.

Andrewst némi várakozás után fényesen megvilágított társalgó ajtajába szólították. A szivarfüst áradt kifelé. Doktorbácsis kecskeszakállú, idősödő ezredes állt meg előtte, a kezében kávéscsészével. Andrews nyalkán tisztelgett.

-- Hallom, jó zongorista... Kár, hogy ilyen későn mondta az ezredes nyájasan. -- Párizsban folytatná a tanulmányait?

-- Igenis, ezredes úr.

-- Előbb is szólhatott volna. A jelentkezők listáját már összeállítottuk. Persze ha az utolsó pillanatban valaki kiugrik, beállhat helyette.

253

Az ezredes kegyesen rámosolygott, azzal visszafordult a társalgóba.

-- Köszönöm, ezredes úr -- mondta Andrews, és tisztelgett.

Meg sem várta Sheffieldet, úgy indult el az utcán a szállás felé.

A falu utcáján szinte felszáradt már a sár, és meleg szél nyaldosta a néhány megmaradt kátyút is. Andrews a kávézó ablakán bámult befelé, nem akadna-e valaki, akit megvághatna egy pohárkára. A zsebe kiürült, két hónapja nem kapott zsoldot. A korai meleget hozó tavaszi nap éppen ráhanyatlott a szürke házakra, és lilával festette meg a hódfarkú cserepes tetőket. A hideg földből feltámadó élet hírét jelentő szél Andrews unalmából dühöt szított. Március elsejét írjuk, hangoztatta. Úgy számított pedig, hogy február tizenötödikén már Párizsban lesz, s ha szabadon, ha kurtavasban, de láthat a dolgához. Most pedig itt a március, és ő még itt kuncsorog, akár a piaci kutya, utcahosszat, a K.LE. bódéjától a templom előtt álló kútig, majd a templomtól a falu farkáig, a hadosztály-parancsnokságig, és nézeget be az ablakokon, fürkészi az emberek képét, de nem lát semmit. Már letett Párizsról, le a gondolkodásról, csak a kétség keringett benne kattogón, mint valami repedt hanglemez.

Sokáig bámult befelé a Braves Alliés-hez címzett kávézó ablakán, majd a Repos du Poilu ablakán bámult volna be ugyanúgy, ha az AMERIKAIUL BESZÉLÜNK széles mondatszalagja el nem zárja a belátást. Két tiszt ment el mellette. Keze úgy emelkedett tisztelgésre, akár a szemafor. Szürkült erősen. Álldigálás közben érezte, hogy a szél hidegre fordul, azért eleredt megint.

Látta, hogy Walters jön vele szemközt. Már elkerülte volna, de Walters beleütközött, és a fülébe súgta: -- Gyere a Szellentyűbe! -- Azzal, mintha mi sem történt volna, továbbállt. Andrews lehorgasztott fejjel tűnődött egy darabig, majd

254

lelkesedés nélkül megindult. Benn nem égett a tűz. Mogorván bámulta a kihunyt parazsat, amíg Walters meg nem szólalt mellette:

-- Rendben vagyunk.

-- Hogyhogy?

-- Hogyhogy... Hát alszol, Andrews? Egy név lekerült a listáról. Ha most ügyeskedsz, és más nem kerül elébed, egy szemhunyás és Párizsban vagy!

-- Köszönöm, hogy tudatod.

-- Itt a folyamodványod. -- Walters papírt húzott elő a zsebéből. -- Vidd el az ezredeshez, írja rá az ajánlást, majd azon melegében hozd vissza az ezredirodára. Most írják a nyílt parancsokat. Viszlát.

Azzal el is tűnt. Andrews egymaga bámulta tovább a hamut. Egyszer csak talpra ugrott, s mint akit puskából lőttek, úgy rohant a parancsnokságra. Az ezredes előszobájában sokáig várakozott. Közben elnézegette sáros csizmáját. „Ilyen csizmával nem állhatsz elébe" -- intette egy benső hang. Egy hadnagy is várt az ezredesre, rózsás képű, hófehér homlokú fiatalember. A sapkáját meg a terepszínű szarvasbőr kesztyűjét az egyik kezében szorongatta, a másikkal jól fésült haját simogatta. Andrews piszkosnak és büdösnek érezte magát a lötyögő egyenruhájában. Elkeserítette a skatulyából kihúzott fiatalember kord lovaglónadrágja, ápolt körme és tükörfényes lábszárvédője. Szívesen belekötött volna, hogy megmutassa, ki a legény, vagy legalább az eszén járt volna túl, hogy rangjára és fontosságának tudatára rácáfoljon ... A hadnagy bement az ezredeshez. Andrews valami táblázatot nézegetett a falon. A nevek, idők és számok nem akartak az értelméig elhatolni.

-- No, indítson -- súgta oda a napos, és már ott is állt sapkájával a kezében az ezredes előtt. Az ezredes szigorúan ráemelte szemét. Öreges keze egy halom papír közt lapozott az íróasztalon.

Andrews tisztelgett. Az ezredes türelmetlenül leintette.

255

-- Az egyetemi jelentkezés ügyében jöttem, tisztelettel.

-- Nyilván engedélyt kapott, hogy hozzám forduljon.

-- Nem kaptam, ezredes úr. -- Az agya közben lázasan járt, hogy valami okosat kisüssön.

-- Először szerezzen engedélyt.

-- Arra már nincs idő, jelentem. A nyilt parancsokat e pillanatban írják, én pedig azt hallottam, hogy egy fő számára üresedés történt.

-- Elkésett, fiatalember.

-- De ezredes úr, ez énnekem igen fontos! Zenész a szakmám, s ha leszerelésig nem gyakorolhatok, álláshoz sem jutok soha... Anyámat és nagynénémet kell eltartanom. Családom jobb napokat látott, tetszik tudni, és teljes elnyomorodásunkon csakis az én igyekezetem segíthet... Az ezredes úr nagyvilági ember, tudja, mit tesz egy zongoristával a néhány hónapos párizsi tanulmányút.

Az ezredes elmosolyodott. -- Lássuk a folyamodványát.

Andrews remegő kézzel nyújtotta oda. Az ezredes ceruzával néhány szót firkantott a sarkára. -- Ha ezzel idejében eléri a főtörzsőrmestert, hogy a lajstromra rákerülhet, hát nevezze szerencséjének.

Andrews tisztelgett, s kirontott az irodából. Émelygés fogta el, és alig állhatott ellen hirtelen támadt eszelős vágyának, hogy széthasogassa a folyamodványt. „Isten ezredes úr, Krisztus főtörzsőrmester úr!" -- motyogta, de szedte a lábát, hogy mihamarább az ezredirodán lehessen.

Lihegve állt meg a névjeggyel jelzett íróasztal előtt. A főtörzs vizsga szemmel tekintett fel rá.

-- Jelentem, meghoztam a folyamodványomat a párizsi Sorbonne-ra való felvételem ügyében. Wilkins ezredes úr szalajtott a főtörzsőrmester úrhoz azzal, hogy nagyon szeretné, ha bekerülnék.

-- Elkésett -- állapította meg a főtörzs.

-- De ha az ezredes úr igen szeretné -- erősködött Andrews.

-- Akkor is -- mondta a főtörzs.

256

Andrews úgy érezte, mintha a francia hadikölcsön falragasza mögül előbújt három nimfa az írógépeknél ülő, ingujjra vetkezett egyenruhásokkal lejtene körülötte táncot. Majd valaki megszólalt mögötte:

-- John Andrews a neve a folyamodónak, főtörzsőrmester úr?

-- Honnét a francból tudnám? -- bődült el a főtörzs.

-- Mert a nevét a kiállítandó nyílt parancsok jegyzékébe már belefoglaltam... Nem is tudom, hogyan keveredett közéjük. -- Walters szaggatott, tárgyilagos hangja volt az.

-- Akkor meg mit baszogatnak engemet? Ide azt a papírt! -- A főtörzs kitépte a folyamodványt Andrews kezéből, és dühösen rámeredt.

-- Nem bánom. Holnap utazik. A nyílt parancsát holnap reggel kapja a századánál -- dörmögte a főtörzs.

Andrews kifelé elkapta volna Walters tekintetét, de nem sikerült. Mintha az epéje fakadt volna meg, amikor kinn állt megint a szabadban. Megaláztatása könnyeket csalt a szemébe. Kifelé tartott a faluból, s óvatlanul gázolt keresztül pocsolyákon, agyagosán sikamlós árkokon. Mintha az egyszeri sebesült fonogatta volna benne szitkainak végtelen füzérét. Végre megállt ökölbe szorult kézzel. Besötétedett, a hold éppen csak márványozta a felhőket. Az út mindkét felén jegenyék kopár vázai tornyosultak. Csak amikor a lépte elhallgatott, akkor fülelt, hogy valamerre víz bugyog. Az út közepén állt, hallgatta, és lelke lassan megcsendesedett. „Megvesztél te, John Andrews" -- mondta el többször halkan, majd megfontoltan visszaindult a falunak.

Arra eszmélt, hogy kar kulcsolódik a nyakába. -- Kerestelek mindenfele, te Andy -- ismert Chrisfield hangjára és a leheletére is, mert az konyakban pácolódott.

-- Holnap indulok Párizsba, Chris.

-- Tudom, pajtás. Én ne tudnám? Azért kaptalak el. Minek teneked Párizs? Miért nem jössz inkább Németországba? Úgy élnénk, akár a kiskirályok.

-- Gyere -- mondta Andrews --, megbeszélgetjük Babettenél.

Chrisfield a nyakába akaszkodott, mert a lábán alig állt meg. A galagonyasövényben megbotlott, s kis híján fölbuktak mind a ketten. Nevetve botorkáltak be a sötét konyhába, és beleütköztek a vörös képű asszonyba meg a karonülő csecsemőjébe. A tűz mellett kuporogtak, a hunyó parázs volt a lámpásuk. A csecsemő sírva fakadt a két katona láttán. Az asszony felkelt, egy darabig csitította, aztán ment lámpát gyújtani s hozni a bort.

Andrews a parázs fényénél nézegette Chrisfield képét. Lefogyott róla a csecsemőháj azóta, hogy először szóba elegyedtek a kiképzőtáborban, csikksöprés közben.

-- Én azt mondom, pajtás, jobban teszed, ha mivelünk tartasz ... Párizsnak kurva a lelke is!

-- Az a baj, Chris, hogy én nem úgy akarok élni, mint a kiskirály, se úgy, mint a törzsőrmester, se mint a táborszernagy ... Én úgy élnék inkább, mint John Andrews.

-- Aztán mihez kezdenél Párizsban?

-- Zenét tanulnék.

-- No, majd egy szép napon befordulok a moziba, aztán mit látnak szemeim, ki nem zengeti a zengurát, mint az én kenyeres pajtásom, Andy.

258

-- így valahogy... Hát a tizedesség hogy ízlik, Chris?

-- Tudja fene! -- Chrisfield két lába közé sercintett. -- Az is fura, milyen jó pajtások voltunk mink valamikor... Mit tesz a cafrang, hiába!

Andrews nem válaszolt.

Chrisfield a tűzbe meredt. -- De legalább elbántam vele... Nem is tellett sokba -- bökte ki.

-- Hogyhogy.

-- Hát elbántam. -A...?

Chrisfield rábólintott. -- Uhum. Az oregoni erdőben -- tette hozzá.

Andrews erre sem szólt. Fáradtság lepte meg. Elgondolta, hányféle halált látott.

-- Nem hittem, hogy ilyen semmiség lesz -- fűzte tovább a szót Chrisfield.

A vörös képű asszony gyertyával jelent meg a konyhában. Chrisfield elhallgatott.

-- Holnap indulok Párizsba! -- kurjantotta Andrews. Majd kibújok az angyalbőrömből!

-- Én azt mondom, Németország se kutya, te Andy... Az őrmester azt mondja, Kablencsébe vagy hova megyünk...

-- Koblenzbe.

Chrisfield töltött egy pohár bort, s egy hajtásra kiitta. Nagyot csettintett, s a keze fejével törölte a száját. -- Emlékszel, Andy, hogy kapdostuk a csikkeket egymás elől a kiképzőtáborban?

-- Azóta lefolytak némi vizek.

-- Nem is igen találkozunk mink többet az életben, hallod.

-- Már miért ne?

Elhallgattak megint, és együtt bámulták a kunyhó parazsát. Az asszony csípőre tett kézzel figyelte őket a gyertyafény mögül.

-- Tán azt sem tudná már az ember, mihez kezdjen, hogyha a hadseregből kicsöppenik... Mi, Andy?

259

-- Na, isten áldjon, Chris, én odébbállok -- csattant fel Andrews, és lábra kapott.

-- Isten áldjon, Andy... A bort én állom. -- S már intett is. A vörös képű asszony megindult a gyertya fénykörének.

-- Kösz, Chris.

Andrews kilépett az ajtón. Szúróan hideg eső szemergett. Fölhajtotta a köpenye gallérját, úgy indult meg sáros falusi utcán a szállás felé.

VI

A fülke túlsó sarkában Walters horkolt tátott szájjal. Sapkája az orrán, feje vele zötykölődött a vonattal A lámpa ernyője kék homályt borított a fülkére, s az ablakon át betetsző éjjeli égbolt, perdülő fák, házak valahogy mind e kékség részei lettek. Andrewsnak nem hiányzott az alvás. Ült, fejét az ablak keretének szorította, bámulta a rohanó árnyékokat, a feltünedező apró zöld-piros fényeket, állomások robbanó világosságát, amint hunyrkk ki egyszerre a sötét házak, tar fák, hegyoldalak hamvában. Mintha életének minden fordulata éjszakai vonatutakhoz fűződne. A kerekek meg-megugró csattogása megkergette ereiben a vért is, és mintha már vele sietett volna a vonattal fénylő síneken, forduló földek, fák és házak rendjei közt, szaporítván a múlt mérföldjeit. Amikor megnyitotta az ablakot, a bevágódó éjjeli levegő, gőz és széngáz mosolyt csiklandozott az arcára, akár egy nyüzsgő utcán felbukkanó furcsa alak. Hogy mi marad el mögötte, azon nem töpreng. Inkább mered bele a sötétségbe, hogy milyen élő jövő bukkan majd ki betöle. Dolgozhat, hallgathat zenét, és barátkozhat szabadon. Nagyokat szusszant. Tüdejéből erő áradt szét ujja begyéig és horgasináig. Órájára pillantott. Egy, állapította meg. Hat óra múltán Párizsban lesz. Hat óra hosszat ülhet itt, bámulhatja a vidék tűnő árnyékait, szűrheti át a vérén a vonat robogását, és élvezheti a múltra ráboruló mérföldeket egyenként.

Walters tátott szájjal aludt, de már csúszott ki a köpenyege alól s le az ülésről. Andrews kinézett az ablakon, s megfürdött gőzben és széngázban. Verssor járt az eszében: „Ambróziás éjszaka, éj ambróziája, végtelen!" Szerencséje, hogy ez nem esti tábortűznél, borivás és csapzott hajú akhá-

261

jók dicsekvéseinek hallgatása közben jut az eszébe, hanem a múlt egyhangú nyívásából kifelé tartó vonat diadalmas szuszogásában.

Most idézte csak maga elé múltjának embereit, amint ilyenkor éjszaka csűrökben, szállásokon alszanak, gémberedő lábbal állják az őrséget, s kezük ráfagy a puska závárjára. Messzi elmaradhat mögötte a ropogó menetelés, a tömegszállások istállóbűze, mégsem szakadhat ki belőle. Ha tisztet lát, önkéntelen lesz a hunyászkodása ezután is, ha kürtszót hall, gyűlölet támad benne. Ha e torz életet, az emberi vágóhíd unalomra váltott futószalagját valaha jellemezhetné, talán meg is érte volna -- neki, bár senki másnak. „Úgy okoskodsz, mint aki kinn a vízből, pedig katona vagy még, John Andrews!" Mintha két fülével hallotta volna, oly érthető volt a gondolat. Keservesen elmosolyodott, és inkább nekiült megint a fák, sövények, házak, hegyoldalak árnyképeinek.

Szürkült, mire felébredt. A vonat váltókon kattogott, és az ablakból kék ködpárába burkolózó városi házak palatetőinek bolya látszott. Walters cigarettázott.

-- Ezek a vonatok sem érnek többet az országnál -- állapította meg, látván, hogy Andrews ébren van. -- Akadozik itt minden.

-- Hadd akadozzon! -- vetette oda Andrews, azzal talpra ugrott. Nagyot nyújtózott, majd kinyitotta az ablakot. A fűtés például egy pillanatra nem akad el... Úgy látom, közeledünk.

Nyirkos hideg dőlt be a fülledt fülkébe. Megkönnyebbülés volt minden lélegzet. Andrewsnak bolond jókedve kerekedett. A vonat kerekeinek kattogása megtöltötte a fülét. Elvetette magát a poros kék ülésen, és kirúgott, akár a csikó.

-- Kapj már életmagra, pajtás! -- rivallt rá Waltersra. -- Párizs következik!

-- Burokban születtünk -- vigyorodott rá Walters a szájában lógó cigarettával. -- Körülnézek, összeszedem a bandát.

262

Andrews, amint a fülkében egyedül maradt, azon kapta magát, hogy torkaszakadtából énekel.

Virradt. A köd lassan emelkedett a csupasz jegenyesorokkal megszabdalt tüdőszín lapályról. A kéklő tetejű, rozsdás házak máris városiasnak tetszettek. Téglaégetők és agyagfejtők vöröses vizű gödreit hagyták el, majd jáspis-zöld folyót szeltek át, amin bárkák hosszú sorának frissen festett orra nyomult a híd iránt. A mozdony nagyot füttyentett. Teherpályaudvaron csattogtak át, majd kültelki házsorok öltöttek formát a kertvárosi összevisszaságból, utcák, sarkok, boltok. Hirtelen szürke gátfal zárta el a látványt. A vonat lassított, és apró állomások során siklott át. Munkába igyekvők várakoztak a tornácukon -- vegyes öltözetű hétköznapi emberek, kék vagy terepszín egyenruha csak itt-ott tetszett elő. Újabb gátfalak következtek. Majd felüljárók alatt rontottak át petróleumlámpák poros, narancsvörös fényénél, nyirkosán csillanó falak mentén, nagy kalatolással. Rendező pályaudvarokon, arcokkal teli vonatok mellett görögtek el, míg végre zökkenve megállapodtak. Andrews egyszerre szürke cementjárdán állt, és fűrészárukat, gőzt szimatolva topogott. Ormótlan málnáját, pokróctekercsét úgy viselte a vállán, akár a keresztet. A puskáját meg a tölténytáskáját még a vonaton betessékelte az ülés alá.

Walters több társukkal egyetemben igyekezett feléje málnástól.

Walters arcán zavar tükröződött. -- Most mit tegyünk? -- bámult Andrewsra.

-- Tegyünk! -- kacagott fel Andrews.

Olajzöld egyenruhák takarták el a zsenge füvet az út mentén. Pihent a század. Chrisfield egy fa tönkjén ült mogorván, és ágat farigcsált bicskájával. Judkins mellette hevert.

-- Mire jó ez'a gyakorlatozás úgy mégis, tizedeském?

-- Attól tarthatnak, hogy elfelejtel járni.

263

-- Hát nem jobb, mint odahaza tekeregni a szállás körül, meg káromkodni, meg pöködni, meg haza vágyni? -- szólalt meg a tönk túlsó feléről egy alak, aki éppen a pipáját tömte.

-- Utálom már, hogy itt parádézunk naphosszat a francok csudájára.

-- Van mit röhögni nekijek -- fűzte hozzá egy harmadik.

-- Nemsokára csatlakozunk a Megszálló Hadsereghez tudatta Chrisfield vidoran. -- Németországban aztán elkezdődik az aranyélet.

-- Vége se lesz -- tette hozzá Judkins, és rémülten felült. -- Tudod-e, meddig maradnak a megszálló csapatok Németországban? Tizenöt esztendeig.

-- Olyan soká minket ott nem marasztanak, tudomistenem!

-- Azt tesznek velünk, amit akarnak. A rúd, az miránk jár. Nem is az olyan iskolázottakra, mint Andrews meg Coffin őrmester! Azok bezzeg komáznak a K.I.E. embereivel, tisztekkel, s egykettő beletalálkoznak a jóba! Mink meg szalutálhatunk, akár a bazári majom, ha a poklok fenekére rendelnek minket, akkor is! Hát nem szent igaz, tizedeském?

-- De bizony igazad lesz, Judkie. Utoljára csak mink húzzuk a rövidebbet.

-- Ezt a betojt Andrewst is Párizsban iskoláztatják!

-- Nem volt az betojt gyerek, te Judkins.

-- Akkor mit tett úgy mindig, mint aki a hadnagynál többet akar tudni?

-- Többet is tudott -- mondta Chrisfield.

-- Azt akkor se mondhassátok, hogy akiket Párizsba küldtek, azok a kötelességüket mitőlünk különbül megtették! .. .Tessék, én még szabadságon se voltam!

-- Akkor sincs a lázongásnak haszna.

-- Nincs, nincs. De csak kerüljünk haza, majd megindítjuk mi a vizsgálatot, arra számíthatnak! -- fenyegetőzött az egyik új fiú.

-- Feljön az ember feje vize, bizony, ha azt látja, hogy

264

kibabrálnak vele... Ezek ott Párizsban baklatnak, mink meg maradunk magnak, puskát tisztogatni, sarat dagasztani... Adnék én a pofájuknak, ha egyszer összetalálkoznánk!

Sípszó hangzott. A zsenge fű megszabadult olajzöld takarójától. Az emberek az útszélen nyújtózkodtak.

-- Sorakozó! -- harsogta az őrmester.

-- Jobbra igazodj!

-- Vigyázz!

-- Jobbra nézz! Nem ám mint a tetű, mert meg találom zavarni magukat, hogy lepörög magukról a gatya!

-- Szakasz, jobbra át! Indulj! Egy, kettő, egy!

A század nekieredt a sáros útnak. Léptüket összemérték. Karjuk ütemre lendült. Képük egyformára nyúlt, fejükben egyszerre állt meg a gondolat. Menetük ropogása egyenletesen halt el az úton.

A madarak megszólaltak a rügyező fákon. Csak a zsenge fű őrizte az egyenruhák lenyomatát.

ÖTÖDIK RÉSZ

Nagyvilág

A hadosztályból hetedmagával ült kinn a kávéház teraszán, szemben a Gare de l'Esttel. Megemelte a kávéscsészéjét, majd hátradőlt, úgy szemlélte a nagy kőházak erkélyeinek rendjét. Tej- és kávéillatú gőz csapta meg az orrát, amint a csészét a szájához emelte, füle meg a forgalom zaját, a nedvesjárdán hangzó sarokkopogást itta. Nem is figyelte jó darabig, mit beszélnek-nevetgélnek a társai. Akaratlanul is keresztülnézett terepszínű egyenruhájukon, csónak formájú sapkájukon. A kávé gőze s a zaj lekötötte. A nap ráhunyorgott a terasz márványasztalára és az öntött járdára boruló latyak fénymázára. Amint az állomástól elvezető sugárút hosszán végigtekintett, az enyhe napfényben szürkéből zöldbe forduló homlokzatok sora lassan elenyészett. Erkélysorok alján fakuló arany feliratok derengtek elő. Az élet színterén, a járdán férfiak-nők siettek, arcukat megcsípte a reggeli hűvösség. A fakó égbe rózsaszín vegyült.

-- Mindenekelőtt az Eiffel-tornyot tekintem meg -- mondta Walters éppen.

-- Ugyan mivégre? -- emelte rá karikás szemét egy fekete bajszos kis őrmester.

-- Hát nem tudod, te pupák, hogy minden az Eiffel-toronnyal kezdődik? Ha az Eiffel-torony nem volna, felhőkar¹ colóink se lennének...

-- Hát a Szegvas-ház meg a Brooklyn-híd nem az Eiffel-torony előtt épült? -- szólt bele egy New York-i.

-- Az Eiffel-torony a világ első vasból épült rácsszerkezete -- hangoztatta Walters.

-- Nekem a világon az első, amit itt meg kell nézni, a Foli Berzser. Azt is a cafkák végett.

-- Ne vadulj, Bili -- intette le Walters.

269

-- Én nőre rá se nézek -- jelentette ki a fekete bajszos őrmester. -- Elegem van a szájuk széléből... A háborút különben is lefújták.

-- Csak várd meg, pajtás, amíg a bajszodra az első parizienn ráakad! -- nevette egy tizedesi rangjelzésű borostás, lombár fickó.

Andrews elveszítette a beszéd fonalát. Félig hunyt szemmel bámult a hosszú utca vége iránt, zöldek, lilák, barnák molnárkék találkozásába. Egymaga lett volna inkább, hogy kószálhasson kedvére a városban, megbámulhasson jelenségeket, szóba elegyedhessen emberekkel, elmerülhessen az utcák gyöngyházfényű életében. A köd szaga emléket vert fel benne. Egy darabig nyomozott utána, amíg eszébe jutott vacsorája Henslowe-val meg a Prérihátban látott pár. Elő kell kerítenie Henslowe-t haladék nélkül. Pillanatnyi megvetéssel tekintett körbe társain. Mit is ül itt! Elég kínnal jutott a szabadsághoz, élveznie kell minden cseppjét.

-- Én a vezényletedre bízom magamat, Andy -- hallotta egyszer csak Walters. -- Másrészt kinevezlek a tolmácscsoport főnökének.

Andrews kötelességét tudóan nevetett. -- Megkérdezted, merre az iskolai parancsnokság?

-- Az eligazító azt mondta, földalattin menjünk.

-- Hát én gyalog megyek -- mondta Andrews.

-- Nem tévedsz el, ugye?

-- Ne aggódjatok -- felelte Andrews, és felkerekedett. -- Akármilyen gyanúsan hangzik, de az iskolai parancsnokságon találkozunk... Szervusztok.

-- Ott legyél ám, Andy! -- kiáltott utána Walters. Nekilódult egy mellékutcának. Az örömrivalgást elfojtani

alig bírta, amint végre maga maradt a szabadsággal, a munka és gondolkodás ígéretével. Érezte, hogy tagjai felengednek a gépies mozgás hetei után. Az utcák meg a köd szaga, akár a tömjén, kacskaringós járatokon csavarogta be az agyát, éhessé tette, megszédítette, karját-lábát ernyesztette,

270

hogy készen legyen az örömre, akár az alamuszi macska az ugrásra. Súlyos bakancsai kopogóst lejtettek a nedves kövezeten. Sietősen szedte a lábát, csak itt-ott állt meg egy perc gyönyörűségre, egy zöldséges színpompás bakszekerénél, egy festői utcakönyöknél, egy borozó ajtajában, elnézni, hogy a barna mélyein hogyan csoportosulnak a fehér bort szopogató munkásemberek. Törékeny tojásdad arcok, szakállas arcok, megviselt fiatal nők arca, pirospozsgás gyermekarcok, ráncos öregasszonyok arca, amelyekben együtt látta fiatalkoruk szépségét életük tragédiáival -- úgy áradtak felé, akár a zenekar hangjai. Hosszas gyaloglás után kiválasztotta a legkellemesebb utcát, azon eljutott egy térre s a téren kerek talpazatú, pöffeteg lovasszoborhoz. „Place des Victoires" -- olvasta kuncogva a tér nevét. Egy darabig elnézte a Napkirály hősi tartását, majd nevetve odébbállt. -- Akkoriban jobban boldogultak a büszkeség koreográfiájával -- motyogta, és az öröme még teljesebb lett, hogy csupa olyan emberbe botlott, akiket nemigen ültetnének bronzlóra győzelmeket ünneplő tereken. Széles sugárútra lyukadt ki, és mindjárt került tábori csendőr meg amerikai tiszt, akiknek tisztelegni kellett a drága holmikkal megrakott fényes tükörablakok előtt. „További győzelmek kirakata" -- gondolta el, s magával vitte egy mellékutcába az Opera szürkéskék halmának, lámpahordó csóré bronzhölgyeinek emlékét.

A keskeny utcában egymást érték a szállodák, kaszinók, báltermek, fogadások világvárosi levegőjét árasztó divatos fodrászatok. Amerikai tiszt jött szembe, imbolygón -- szálas, vörös képű, rezes orrú idősödő őrnagy. Andrews tisztelgett neki.

A tiszt megállt, megtántorodott, majd panaszosán fordult Andrewshoz: -- Nem töd, ösém, Henry sapszéke merre?

-- Nem tudom, őrnagy úr -- válaszolta Andrews, és úgy érezte, rákönyökölhetne a kérdéséből áradó szeszgőzre.

-- Segítel keresni, ösém, igaz-e?... Misoda beszéd, hogy nem találom... Trevors hadnaggyal kell énnekem találkoz-

271

ni Henrynél! -- Az őrnagy megcövekelte magát, és Andrews vállára tette kezét.

Civil ment el mellettük. -- Die-donk -- kiáltott utána az őrnagy. -- Die-donk, mösjő, óéj Henry?

A civil meg sem fordult.

-- Hát nem rávall a békalesőjére, hogy a tulajdon nyelvét nem érti? -- sopánkodott az őrnagy.

-- Hiszen itt van szemben! -- fedezte fel Andrews.

-- Bon, bon -- bólogatott az őrnagy.

Átvágtak az utcán és betértek. A söntés előtt az őrnagy Andrews nyakába akaszkodott, úgy sugdosta: -- Lógok, értettél?. .. De nem ám sak én, a légierő mind... Igyál az egésségemre, ösém! Sorkatona vagy? Itt nem számos... A háború meghozta ide is a democsokráciát!

Andrews éppen a pezsgőkoktélját emelte, és élvezettel tekintett körül a mahagóni burkolatú csöpp ivóban tolongó amerikai tiszteken és civileken, amikor ismerős hang dörrent rá hátulról: -- Kit látnak szemeim!

Andrews megfordult, és Henslowe barna arcával, selymes bajuszával került szemközt. Azon nyomban sorsára hagyta az őrnagyot.

-- Nohát, ezt nevezem!... Már attól féltem, nem sikeredik ... -- mondta Henslowe lassan, akadozón.

-- Isten hozott, Henry, de magam is igyekeztem, hidd el! Pár órája érkeztem... -- Nevetve kaptak egymás szavába, beszéltek összevissza örömükben.

-- Aztán hogy kerülsz éppen ide?

-- Az őrnagy úr hozott.

-- Mi az ördög!

-- Méghozzá az ott -- súgta a barátja fülébe Andrews. A lábán alig állt, azért engem kért, hogy vezessem el Henryhez, majd a néhai demokrácia emlékezetére belém töltött egy pezsgőkoktélt... Hát te mit keresel itt? Ezen a nem éppen délszaki vidéken?

-- Olyasvalakivel találkoztam volna, aki megmondja, ho-

272

gyan jutok el Romániába a Vöröskereszttel... Hanem az még várhat... Gyerünk innét! De aggódtam, barátocskám, hogy nem szabadulsz szépszerével!

-- A hasamon csúsztam, és sok pár csizmát lenyaltam idáig... Gerinctelenül, de itt vagyok.

Kinn jártak az utcán, és hadonászva magyaráztak egymásnak.

-- Viszont ,Libertad, Libériád, allons, ma fémmé!",¹ mint Whitman énekelte volna -- harsogott Andrews.

-- Felemelő érzés... Én már három hónapja vagyok itt. Az egységem hazatakarodott. Isten hordja őket.

-- Hát te mihez kezdesz?

-- Mihez? Semmihez! -- vágta rá Henslowe. -- De a világon semmihez! Nem mondom, hiába is kezdenék... Tenni ekkora zűrzavarban végképp semmit nem lehet.

-- Én a Schola Cantorumba szeretnék benézni, hogy beiratkozzak.

-- Mindennek eljön az ideje. Ha ilyen szigorúan látsz neki, sohasem lesz belőled igazi muzsikus.

-- Aztán, hogy ne feledjük, pénzt is illene kerítenem.

-- Ez már értelmes beszéd! -- Henslowe égetettbőr tárcát húzott elő a zubbonya belső zsebéből. -- Monacói -- veregette meg a vert művű vörös virágait, majd lebiggyesztette a sz'áját, és néhány százfrankost nyomott Andrews markába.

-- Egy elég -- tiltakozott Andrews.

-- Mindet vagy semmit... Egynek-egynek öt perc a forgási sebessége.

-- A visszafizetésük bezzeg keservesebb.

-- Visszafizetni! Csak nem megvesztél! Tedd el, és fogd be a szád. Többet talán nem is látok együtt ennyi pénzt. Kaparj kurta, neked is lesz. Fontos, hogy a hét végére eltakarítsd.

-- Meglesz. Mindjárt most alig látok az éhségtől.

-- Telepedjünk le valahol a boulevard-on, és gondolkod-

1 Szabadság, szabadság, gyerünk, feleségem! (spanyol, francia)

273

junk el, hol rendezzük díszebédünket Libertad kisasszony tiszteletére... kár, hogy a neve úgy hangzik, mint a Liverpool, az pedig borzalmas hely.

-- Nevezzük Freiheitnek?- ajánlotta Andrews, amint a narancsvörös napfényben leereszkedtek a fonott székekbe.

-- Aztán Fritznek becézheted.

-- Az a világ elmúlt -- harsogta Andrews. -- A mészárlásnak vége, minden ember ember!

-- Háború már alig tizennyolc dúl -- fűzte hozzá Henslowe.

-- Újságot nem láttam emberemlékezet óta... Hogyhogy tizennyolc háború?

-- Az ellenséget verik mindenütt, csupán nyugaton változatlan a helyzet -- tudatta Henslowe. -- Itt kezdődik az én szerepem... A vöröskeresztes vonatok tartják a lelket mindenkiben ... Még Oroszországba is eljuthatok.

-- Hát a Sorbonne-ra?

-- A Sorbonne elmehet melegebb éghajlatra.

-- Ha el nem viszel ebédelni, Henry, a karjaidban halok éhen.

-- Vörös bársony vagy rózsaszín brokát környezetben vagy méltóságosabb?

-- Mit kezdjek a méltósággal?

-- A méltóság az ízletes étel legjobb körítése. Szertartásos étterem a beledhez imádkozik. Tudom is már! Átmegyünk Brooklynba.

-- Hova?

-- A Rive Gauche-ba. Az egyik ismerősöm nevezi következetesen Brooklynnak. Az még a fura madár... Talán életében józan nem volt. Mindenképpen találkoznod kell vele.

-- Mindenképpen... Új emberrel csakis teveled akadtam össze már időtlen idők óta. Pedig az én életelemem a tarka tömeg.

-- Akkor itt a sugárúton helyben is vagy. Szerbek, franciák, angolok, amerikaiak, ausztráliaiak, románok, cseh-szlovákok, amit parancsolsz. Milyen egyenruha nem forog meg

274

itt? Tudd meg, Andy, hogy a háború áldás volt azoknak, akik értették, hogyan fordítsák a javukra. Nézz végig a lábszárvédőjükön!

-- Nyilván a béke áldásait is kamatoztatják majd.

-- Az a majom még nem ugrott a vízbe... Gyere, éljünk urasán! Fogjunk taxit.

-- Kozmopolisz főutcáját járjuk, az egyszer igaz.

A csillogóan tarkabarka egyenruhák két irányba áramlottak a széles járdán a kávézó meg a csupasz fák között, alig furakodhattak át rajtuk. Taxiba ültek végül, és zötyögtek a párás napfényben, utcák homályos szürkéjén és homályos kékjén át, amilyenek a galamb bögyén vegyülnek. Elrobogtak a Tuileriák lombtalan kertjei és a Louvre tágas udvarai közt, látták bíbor manzárdtetőit, kimagasló kéményeit s egy pillanatra a folyó tompa jáspis-zöldjét, majd a part szamárszürkével és vajszínnel foltozott platánsora következett, utoljára belevesztek a régi negyed kávébarnájába.

-- Az volt kozmopolisz. Ez Párizs itten -- állapította meg Henslowe.

-- Nem vagyok válogatós -- lelkendezett Andrews.

Az Odéon tere fehér paca volt, s az oszlopsora öblös homály, amint a taxi sikoltva kanyarodott a sarkon. A Luxembourg-kert vaskerítésén ágak, szobrok, mellvédek kuszán változatos rajza ütközött át messzi hátterek előtt. A kocsi zökkenve megállt.

-- Place de Médicis -- mondta Henslowe.

A ködpárában laposnak tetszett a Panthéon kupolája az egyik utca végében. A tér közepén sárga villamosok és alacsony építésű buszok közt csöndes tóban tükröződtek a házak párkányai.

Ablakhoz telepedtek, hogy a teret szemmel tarthassák. Henslowe rendelt.

-- Emlékszel-e a hosszú rabságból szabadultak érzelmes történeteire, hogy a napvilágot nem állhatták, és visszatértek börtönükbe?

275

-- Ennél sole meuniére-lV

- Bármit, vagy ha lehet, mindent! Szóval hidd el, hogy a regények hazudnak. Én még életemben boldogabb nem voltam ... Legfeljebb annyit vallók meg, Henslowe, hogy valamely részünk fázhat a boldogságtól.

-- Hagyjuk az ilyen beteg dolgokat... Súlyosabb csapás embert nem érhet, mint hogy valahova odacsöppenik, és többé nem szabadulhat... Sört rendeltem, mert Párizsban csupáncsak itt mérnek tűrhetőt.

-- Én pedig minden vacak hangversenyt végig fogok ülni igenis... Vasárnap Colonne-Lamoureux lesz, már tudom ... Embert súlyosabb csapás nem érhet, mint hogyha zene hallgatása és szerzése nélkül kell élnie... Lucullusi osztriga!

-- Miért nem andrewsi vagy henslowe-i? Mit kell római szellemeket megidézni, ha valamirevaló osztriga kerül az asztalunkra? Eszünk mi magunkért emberül. Elébem ugyan nem állhat egy Lucullus nevezetű csontzenész azzal, hogy én nem tudom, mi az orsóhal!

-- Próbáld borsóval, Bob! -- dörrent rájuk egy rekedt hang.

Andrews kerek fehér arcba tekintett fel. Akár lehetett volna kínai, ha acélkeretes szemüvege mögött nem acélszürke a szeme.

-- Szervusz, Heinz! Mr. Andrews, Mr. Heineman -- intézkedett Henslowe rögtön.

-- Örvendek -- károgta Heineman rekedten. -- Úgy látom, hasfakadásig esznek az urak. -- Még az orrán keresztül is beszél, jenki módra, állapította meg Andrews.

-- Foglalj helyet, és ments meg bennünket -- ajánlotta Henslowe.

Ezer örömmel... Tudod-e -- fordult Andrewshoz --, minek nevezem ezt a csavargót?... Szinbádnak!

l Nyelvhal molnárné módra, (francia)

276

Szinbádé a Szajna hölgye, A Balkán s a Marica völgye! Valahány hasadék s domborulat...

Teli torokból fújta és kenyérrúddal vezényelte a dalt.

-- Halkabbra fogd, Heinz, különben kiebrudalnak minket, mint az Olympiából a múltkor!

Összenevettek.

-- Hát a kabátos Monsieur Le Guyre emlékszel-e?

-- Még hogy emlékszek! -- S akkorát nevettek, hogy a könnyük is eleredt. Heineman a szemüvegét törölgette, majd Andrewshoz fordult:

-- Ó, Párizs utolérhetetlen! Az első számú bolondériája: a békekonferencia s a kilencvenkilenc ágazati ülésszak. Második bolondériája: a kémek. Harmadik: a lógós amerikai tisztek. Negyedik: a hét nővér összeesküvése. -- Megint elfogta a nevetés, annyira, hogy tömzsi teste hengergett a széken.

-- Aztán mire esküdtek össze?

-- Hárman arra, hogy Szinbádot emésztik el, négyen, hogy engem fojtanak egy kanál vízbe... De ez a história ebéd mellé hosszú. Nyolcadik bolondériaként álljon Szinbád magánszáma, a női lélekmentés, kilencedik meg maga Szinbád...

-- Hallgass, Heinz, mert már könnyben azok -- tiltakozott Henslowe tele szájjal.

Megismeri Szinbád urat!

- fújta Heineman. -- Hát engem nem itat senki? -- fakadt ki egyszer csak panaszosán. — Garcon, une bouteille de Mácon, pour un Cadet de Gascogne...' Van-e még bolondéria? Van ám, vergogne² a vége. Láttátok a művet, igaz? Az egyet-

1 Pincér, egy üveg máconit a gascogne-i legénynek, (francia)

2 Szemérem, (francia)

277

len említésre méltó színművet? Én magam kétszer láttam józanul és hétszer más alkalommal.

-- A Cyrano de Bergerac-ott

- Azt hát. Nous sommes les Cadets de Gascogne...' ívrogne-nyal és sans vergogne-nyaf- rímel... Mivelhogy én a Vöröskereszt zsoldjában állok... Peterson rendes gyerek, te Szinbád! E pillanatban például azért fizetne, hogy gümőkóros gyermekeket fényképezzek... Én meg elkértem a filmeket az angolkórosok fényképészétől, ilyenformán három hónapig semmi dolgom, és költségelszámolás címén ötszáz frank ütötte a markomat. Jaj, gyerekek, én Istentől csak a mi mindennapi piros munkavállalási engedélyünket kérem, a többit megadja a Vöröskereszt! -- Heineman akkorát nevetett, hogy a poharak összecsöndültek az asztalon. Utoljára lekanyarította a szemüvegét, és megbánóan törölgette.

-- Azért a Vöröskeresztre les Cadets nevet ragasztottam a szárazkeresztségben! -- rikoltotta elfúlón.

Andrews lassan kortyolgatta a kávéját, és a jövő-menőket figyelte az ablakon át. A sarkon virágárus öregasszony ült kicsiny bambuszszéken. Virágainak rózsaszínje, sárgája és kékeslilája mintha az utca télies, párás szalmaszínének és mély árnyékának lett volna színmása. Majd testre szabott fekete ruhás, fekete kalapos lány állt meg az öregasszony előtt, vett egy csokor halványsárga százszorszépet, és lassan elment az étterem ablaka előtt a kertek felé. Elefántcsont arca, karcsú termete, bogárszeme villanyossággal töltötte meg Andrewst. A lenge fekete kísértet eltűnt a kertek kapujában.

Andrews felszökkent.

-- Mennem kell -- magyarázta kapkodón. -- Most jut eszembe, hogy az egyik kollégám vár az iskolai parancsnokságon.

-- Hadd várjon.

1 Mi vagyunk a gascogne-i legények, (francia)

2 Részeges, szemérmetlenül, (francia)

278

-- Még az ebédet el sem nyomtattuk! -- tiltakozott Heinemán.

-- Hát nem... Hol találkozhatnánk később?

-- A Café de Rohanban ötkor... Szemben a Palais Royallal.

-- Oda se találsz.

-- Már miért ne? -- nézett rájuk Andrews.

-- A Palais Royal-metróállomáson szállsz ki! -- kiáltották utána, mikor már az ajtónál járt.

Nekilódult a kerteknek. A gyenge napfényt sokan élvezték a padokon. Rikítóan öltözött gyerekek karikát kergettek. Egy asszony nagy köteg kármin-zöld-bíbor léggömböt sétáltatott. Mintha hatalmas tarkabarka szőlőfürt libegett volna a feje fölött. Andrews rótta az ösvényeket, és minden arcba beletekintett. Hanem a leány, az eltűnt. Nekidőlt egy kő mellvédnek, és az üres tóban a Kövér Berta lövedékének ott maradt tölcsérét bámulta. Igyekezett megértetni magával, hogy bolondot tesz. Hiszen ha rátalál is, mit mond neki? Attól, hogy a hadsereg egy vagy két napja hosszabb pórázra bocsátotta, még az aranykor nem tért vissza. Erre a gondolatra elmosolyodott, s keresztülvágott a kerteken. Régi, szürke és fehér gipszdíszű, palával fedett manzárdtetős házak közé jutott. Egy darabig a kémények szédítő rengetegébe felejtkezett bele, majd egy neoklasszikus templomelőn bámult el, hogy oszlopsora le nem roskad tulajdon terhe alatt.

Megkérdezte az egyik újságárus asszonytól, kinek a tiszteletére szentelték.

-- Mais, Monsieur, c'est le Saint-Sulpice¹ ~ csodálkozott rá az asszony.

A Saint-Sulpice. No lám. Manón dalai jutottak az eszébe s velük a tizennyolcadik századi Párizs mélabúja, a Palais Royal játéktermei, ahol az ifjak catói atyjuk színe előtt keve-

1 De uram, ez a Saint-Sulpice. (francia)

279

redtek becstelen adósságba, s ahol a billets doux-t^l aranyos díszű apró asztaloknál írták, a Porté d'Orléans-on meg a Porté de Versailles-on begördülő sáros nagy batárok, Diderot, Voltaire meg Jean-Jacques Párizsának szutykos kocsmái, ahol a bisque-et, a szalonnával megtűzdelt jércét meg a soufflé-t ették, az aranyrojtos hatalmi álmok, a múltak fellengző unalma, a jövő szertelen reményei.

Keskeny füstös utcán kutyagolt, antikváriumok és régiségkereskedések között, majd a folyónál bukkant ki, szemben Voltaire szobrával. Quai Malaquais-t olvasott az utcatáblán. Lement a folyópartra, és elnézte a vizet. Szemben tar gallyak fonadékán át látta a Louvre tetőormait, kéményrendjeit. Mögötte a rakodópart régi házai álltak, meg egy kupolás palota. A nevét nem tudta, csak annyit látott, hogy a párkányát jókora kőurnákkal díszes mellvéd koronázza. Bárkák cammogtak fölfelé a folyón, tompa orruk tolta a sűrű zöld vizet, és kis vontatóhajójuk kéménye hátrabillent, hogy a hídba ne ütközzön. Egyszerre harsány gőzfütty szakadt ki belőle. Andrews megindult a folyó mentében. A Louvre sarkánál átment a hídon, meg sem nézte Napóleon híres cukrászati művét, a Szent Márk lovai számára épített diadalívet, hanem nekivágott a Tuileriáknak, az emberek sétálva, üldögélve napfürdőző tömegének, fehér fityulás nevelőnők, babaforma gyerekek, pórázukat rángató pelyhes fehér kutyák közt. Andalító álmosság lett úrrá rajta. Letelepedett egy napos padra, de már csak nézte, alig látta a hosszú árnyat vető jövő-menőket. A forgalom távoli lüktetése megszűrte a fülét érő beszélgetés-nevetgélés hangjait. Mintha messziről rezesbanda fújt volna indulót. A sárga kavicsos ösvényekre kék-szürke árnyékkal borultak rá a fák, abból ütköztek ki újonnan a sétálók árnyékai. Ernyedt boldogság fogta el.

Felkapta a fejét. Elszundított. Művészi kecskeszakállú

l Szerelmes levél, (francia)

280

öregúrtól érdeklődött, hogyan juthatna el a rue du Faubourg St. Honoréra.

Egyszer-kétszer elvétette az utat, majd lihegve kaptatott a márványlépcsőkön, ahol fönn terepszín egyenruhások népes csoportja beszélgetett. Az ajtószárnak dűlve Walters vitte a szót. Andrews ezt hallotta, amint közelebb ért:

-- Az Eiffel-torony az első vasból épült vázszerkezet... Akinek esze van, azt nézi meg először.

-- Azt mondják, az Opera se kutya -- vélekedett valaki mellette.

-- Ha bort meg nőt mérnek benne, ott a helyem.

-- Hogy a dalt ne is említsük.

-- Azzal együtt nem olyan érdekes, mint az Eiffel-torony -- hangoztatta Walters.

-- Te, Walters, ugye nem vársz itt azóta is? -- habogta Andrews.

-- Sort álltam a tanulmányi osztályon... Hogy rendben feliratkozhassak.

-- No, én majd holnap -- fogadkozott Andrews.

-- Szállás iránt érdeklődtél, te, Andy? Mert bérelhetnénk ketten egy szobát.

-- Lehet... Bár nem hiszem, hogy szívesen laknál ott, ahol én.

-- Mármint hol? A Latin negyedben?... Nem a fenét. Beleszagolnék én is a francia életbe.

-- Ma már késő szobát keresni.

-- Nem baj, úgyis a K.I.E.-nél szállók.

-- Engem meg egy ismerős befogad. Akkor holnap találkozunk -- búcsúzott volna Andrews.

-- Várjál! Megyek veled... Kerüljünk egyet a városban.

-- Nem bánom -- felelte Andrews.

281

A nyúl formátlan volt, pehelykönnyű és a fekete szeme bogarában rózsaszín téboly tüzelt. Úgy ugrált a járdán, akár a veréb. Hátuljából a gazdája kezébe gumicső vezetett, és labdában végződött. A labdát nyomni kellett, s a nyúl ugrott, mint a parancsolat. Volt benne a természet teljességéből mégis. Andrews csiklandósan nevetett, amikor meglátta. Az árus karján egy kosár tele volt hasonló guminyúllal. Amikor látta, hogy Andrews neveti, odasomfordált az asztalához. Rózsaszín arca, ijedt szája nyúlra emlékeztetett a leginkább, de a fakó barna szemében is riadalom tükröződött.

-- Maga készíti? -- mosolyodott rá Andrews.

Az árus hanyagul az asztalra ültette a nyulat. -- Oh, oui, Monsieur, cfaprés nature.¹

Hirtelen labdaszorítással megbucskáztatta a nyulat. Andrews is nevetett, meg az árus is.

-- Hogy ilyen nagydarab, egészséges ember különbül ne keresse a kenyerét! -- háborgott Walters.

-- Én készítem hát... de mailére premiere au profit de Taccapareur² -- magyarázta a nyúlás.

-- Szervusz, Andy! Már ne haragudj, megkéstem! -- robbant be Henslowe, és lezöttyent egy székre. Andrews bemutatta neki Walterst. A nyúlás megemelte a kalapját, hajlongott, majd indult tovább, maga előtt ugráltatván nyulát a járdaszélen.

-- Heinemant mi lelte?

-- Itt jön -- felelte Henslowe.

Nyitott taxi állt meg a kávézó terasza előtt. A szélesen vigyorgó Heineman ült benne, oldalán pedig egy lazacszín ruhás, hermelines, smaragdzöld kalapos nő. A taxi tovagördült, Heineman meg vigyorogva állított oda az asztalukhoz.

-- Hol az oroszlánkölyök? -- tudakolta Henslowe.

-- Azt mondják, ágynak döntötte a tüdőgyulladás.

1 Igen, uram, természethű. (francia)

2 Olyan nyersanyagból, amin a beszerző keres, (francia)

282

-- Mr. Heineman. Mr. Walters.

A vigyorgás lehervadt Heineman képéről. -- Örvendek -- vetette oda, majd dühösen Andrewsra pillantott, és végérvényesen elhelyezkedett a széken. OB

A nap leszállt. Az ég megtelt lilákkal, ragyogó bíborral és . kárminnal. Az utca kék árnyékai közt kankalinszínű utcai lámpák, ibolya ívfények, rozsdás kirakati derengések támadtak,

i

-- Gyerünk be. Fázok, mint a kutya -- panaszolta Heinemán, s már kerültek is beljebb a forgóajtón. A pincér vitte utánuk az italt.

-- Benn töltöttem a délutánt a Vöröskeresztben... Azt hiszem, Andy, mégis lesz Romániából valami... Velem tartasz? -- súgta Henslowe Andrews fülébe.

- Ha végre szert teszek zongorára, s az órák is meg a hangversenyek is rendben következnek, engem Párizsból hat ökörrel ki nem vonszolsz. Nem, barátom, én kitapasztalom Párizst fenékig... Még gondolkodni nem értem rá, csak kóválygok.

-- Ne gondolkodj, igyál -- dörmögte Heineman harapósán.

-- Semmi mástól nem tartózkodók Párizsban, csakis az ivástól meg a nőktől -- vetette közbe Walters. -- Pedig a kettő együtt jár.

-- Szent igaz... Azért a fogyasztásuk együtt ajánlatos mondta rá Heineman.

Andrews eleresztette beszédüket a füle mellett. Ürmöspoharának szárát forgatta az ujja közt, és a Sába királynője járt az eszében, amint lesiklik az elefánt hátáról gyantásán pattogó fáklyalángok s fenséges ékszerragyogás közepett. A zene úgy szivárgott a jelenetbe, mint a tengerparton ásott gödörbe a víz. Minden ízében érezte a lüktetését, és tudatának határán szólamokat formált belőle. Az útkereszt gázlángja alatt éneklő lányból hogyan lesz gyaloghintója rózsáit szaggató királyi fenség -- e történetben testet ölt valahány kósza vágyakozásod... Eszébe jutott az az érett elefántcsont

283

arcú lány, akit a Mediciek terén látott. Sába királynőjének arca ahhoz alakult. Nyugalmassá és kifürkészhetetlenné lett. Az öröm hirtelen cintányérzörrenésére nekilódult a szíve. Vágyai visszanyerték szabadságukat. Naphosszat váltogathatja a kávéházakat, figyelheti az asztalok dominómintáít, megtöltheti testét-lelkét az élet körbeforduló domborművének visszatérő formáival, amelyek nem a szolgálati szabályzat gépies rendjében mozognak, hanem a tragédia teljes hármas egységében.

-- Tűnjünk el innét... Az idegeimet kezdi ki ez a kávéház -- mondta Heineman, és öklével az asztalra sújtott.

-- Gyerünk -- hagyta rá Andrews, és ásítva felkelt. Henslowe-val előrement, Walterst Heinemanra hagyta.

-- A Rat qui Danse-ban vacsorázunk... Bolond egy hely... Amíg kényelmesen elsétálunk odáig, megjön az étvágyunk is.

A gyéren világított Rue de Richelieu-n jutottak ki a körútra, s elvegyültek a tömegben. A rezgő fények mintha arannyal hintették volna meg a levegőt. A kávéházak teraszain gombostűt nem lehetett leejteni, és az orrukat ürmös, kávé, illatszer, cigarettafüst meg a taxik kipufogóbűze bizergette.

-- Nem szédítő? -- ámuldozott Andrews.

-- A Nagykörúton minden este hétkor áll a karnevál.

Nekieredtek a Montmartre-ra kapaszkodó meredek utcáknak. Az egyik sarkon viharvert arcú, agyonfestett lány mellett mentek el. Amerikai katona karjába kapaszkodott nevetve. Andrews belenézett a katona fakó képébe s az utcai lámpa fényében vizenyős zölden csillanó szemébe.

-- Szervusz, Stein -- szólt oda.

-- Ez meg ki?

-- A hadosztályunkból egy. Velem érkezett ma reggel.

-- A száját nem nézném zsidósnak -- állapította meg Henslowe.

Két meneteles utca elágazásánál betértek egy étterembe.

284

Kicsiny ablakait piros papírral ragatták be, az szűrte a fényt. Tölgyasztalok torlódtak egymásra, és a tölgy falburkolaton polc vonult végig, rajta lövedékhüvelyek, koponyák, repedt majolika tányérok meg egy csomó kitömött patkány. Csupán egy pár ült középen -- egy kövér asszony meg égy megeresztett hajú-szakállú ember. Két pohárka fölött beszélgettek. Holland főfödős, kötényes, tenyeres-talpas pincérlány ácsorgóit a belső ajtónál, amerről az olívaolajban sülő hal felséges szaga áramlott.

-- Marseille-i a szakácsuk -jegyezte meg Henslowe, amint letelepedtek egy négyszemélyes asztalnál.

-- Nem elkeveredtek-e a többiek? -- tűnődött Andrews.

-- Heinz inkább beugorhatott lehajtani valamit -- vélekedett Henslowe. -- Lássuk az hors (Toeuvre-t,¹ amíg várakozunk.

A pincérnő hajóforma tálkákban hozta a vörös salátát, a sárga salátát, a zöld salátát, és két kicsiny fasajtárban az orosz halat meg az ajókát.

Henslowe megkérdezte: -- Rien de plus?²

A pincérnő összefonta a karját telt keblén, és lesújtóan tekintett végig a lerakott étvágygerjesztőkön. -- Que voulezvous, Monsieur, c'est Parmistice}

- A háborús üzlet legpimaszabb csalása a béke! Énnekem addig ne meséljék, hogy a háborúnak vége, amíg az hors cFoeuvre-í teljes változatosságában és méltóságában helyre nem állították.

A pincérnő vihogott.

-- Az a világ elmúlt, hiába mondta, s azzal visszatért a konyhába.

Heineman robbant be az étterembe. Az ajtót úgy vágta be, hogy ablakszemei megzörrentek, és a kövér asszony meg

1 Előételt, (francia)

2 Ez minden? (francia)

3 Mit akar, uram, fegyverszünet van. (francia)

285

a szőrmók összerezzent ültében. Heineman ragyogó képpel ereszkedett le az egyik székre.

-- Hát Waltersszal mit tettél?

Heineman gondosaa/megtörölgette a szemüvegét.

-- Belefúlt a málnaszörpbe -- vetette oda, majd dödögő franciaságával a pincérnőt szólította: -- Dí-dong petit, du ving de Bourgogne!¹ Le Guy is mindjárt megérkezik, az imént találkoztam vele -- fűzte hozzá.

Az étterem lassan megtelt vegyes öltözetű férfiakkal és nőkkel. Került köztük amerikai egyenruhás, de kivetkezett is.

-- Barátom, hogy utálom az olyat, amelyik nem iszik! -- fakadt ki Heineman, míg a bort töltötte. -- Megfertezi a föld kerekét!

-- Mit kezdesz majd a szesztilalom alatt nyögő Amerikában?

-- Ne is említsd... Le Guy megjött! Titkolnám előtte a végsőkig, hogy olyan nemzet fia vagyok, amelyik a jó italt tiltja... Monsieur le Guy, Monsieur Henslowe et Monsieur Andrews -- mondta, és szertartásosan felkelt. Pödrött bajszú, csöpp kecskeszakállas kicsiny ember telepedett le a negyedik helyre. Orrán borvirág kelt, s a csöpp szeme csillogott.

-- Végtelen örömömre szolgál -- kezdte, furcsa mozdulattal tévén közszemlére keményített kézelőit --, hogy van kivel ebédelnem! Az öregedés magánossága elviselhetetlen. Gondolkodni csakis fiatalember merészel... Utóbb az embernek egyetlen gondolata az öregedés.

-- A munka mindig megmarad -- ajánlotta Andrews.

-- A munka rabszolgaság. Mindenféle munka. Mi haszna a szabad gondolatnak, ha odahajlik az első iga alá?

-- Huncut a világ -- állapította meg Heineman, és új üveget nyitott.

Andrews figyelni kezdte a szomszéd asztalnál ülő párt -- a

l Hé, kicsike, burgundit! (francia)

286

francia-kék egyenruhás, sápadt fiatal katonát egy lánnyal, aki a megszólalásig hasonlított hozzá. Kiülő arccsontján és homlokán áttetsző, enyhén olajos bőr követte koponyája formáját. Hatalmas gesztenye sörényét hanyagul kapta össze hátul. Csöndesen beszélt, a száját összeszorította, amikor mosolygott, és gyorsan, takarosán evett, akár a macska. Az étterem megtelt. A pincérnő meg a hasára kötött széles vörös szalaggal járó-kelő hájas patron¹ alig fért el az asztalok közt. Egy holthalvány színű, meredt tekintetű asszony az egyik sarokasztalnál rekedten nevetgélt, és elhált tollas kalapos fejét nekivetette a falnak. Tányérok-poharak csörgésének nem volt vége-hossza, az olajos füst illatszerekkel és bor szagával keveredett.

-- Megmondjam, mit tettem a barátoddal? -- hajolt oda Heineman Andrewshoz.

-- Remélem, nem lökted a Szajnába.

-- Udvariatlanul jártam el vele, nem mondom... De udvariatlan volt ő is, hogy nem ivott. Én az olyanra, aki nem iszik, nem vesztegetek időt. Bevittem egy kávézóba, és mondtam neki, hogy várjon, telefonálok. Még most is ott vár. A Boulevard Clichy egyik legismertebb kurvatanyája különben. -- Heineman harsogva nevetett, majd dödögőn elmagyarázta Monsieur le Guynek is a történteket.

Andrewst először elöntötte a pulykaméreg, de aztán ő is csatlakozott a nevetéshez. Heineman megint rágyújtott a nótájára:

Szinbádé a Szajna hölgye,

A Balkán s a Marica völgye!

Valahány hasadék s domborulat

Megemlegeti Szinbád urat!

Megtapsolták mindenfelől. A sarokban ülő holthalvány nő bravót károgott.

l Tulaj, (francia)

287

Heineman meghajolt. Vigyorgó nagy képe úgy bukdácsolt a tömeg felett, akár a kínai hold.

-- Lui est Sinbad- rikkantotta, és lendületesen Henslowera mutatott.

-- Újrázd meg, Heinz! Ne sajnáld! -- nevetett Henslowe.

Meghágta Monté Rosát, Tiport gyopárt-mimózál! Nagy al-pinista Szinbád, Bár kedveli a tintát!

Viharos taps támadt megint. Andrews egyre a szomszéd asztalnál ülő lányt figyelte. Belepirult az is a nevetésbe. Zsebkendőjét a szájához szorította, úgy motyogta egyre: -- O qu'il est drőle, celui-lá... O qu'il est drőle.¹

Heineman felkapott egy talpas poharat, és ráemelte a teljes társaságra, úgy itta ki. Többen felkeltek, és újratöltették. A francia katona leakasztotta széke karjáról a kulacsát, és Heineman nyakába kanyarította.

Heineman rákvörösen hajlongott mindenfelé, és kántált tovább:

Útban a hellászi Katerinába Betökintett Bánja Lukába...

De itt már ütemesen rengett a dalhoz. A sarokban ülő nő igazodott hozzá. A hosszú fehér karját lengette fennen.

-- Kígyóbűvölő lehet -- vélekedett Henslowe.

Felfedező, mindig kutat, És minden csőben lel lukat!

l Hogy ez milyen jópofa, (francia)

288

Heineman utoljára Henslbwe-ra mutatott, és Shakespeare-játékosi lendülettel rogyott le a székre. -- Cest lui SinbadP

A lány az abroszba temette arcát, úgy nevetett. -- O qu'il est rigolo...² -- hallotta Andrews az elfúló hangját.

Heineman lekanyarította a kulacsot, és szertartásosan visszaadta a katonának. -- Merd, Camarade -- mondta s meghajolt.

-- Eh bien, Jeanne, c'est temps deficher le camp³ -- fordult a katona a lányhoz. Felkeltek. A katona kezet rázott az amerikaiakkal. Andrews elkapta a lány tekintetét, és a nevetés ismét kitört mindkettőjükön. Andrews szeme az ajtóig kísérte a lányt.

Nemsokára ők is felkerekedtek.

-- Igyekeznünk kell, ha zárás előtt akarjuk érni a Lapin Agile-t... Márpedig nekem hamarosan innom kell -- mondta Heineman, a Shakespeare-játékos modorában.

-- A világot jelentő deszkákon is szerencsét próbáltál talán? -- érdeklődött Andrews.

-- Az én hazám a világot jelentő vászon! Ha mégis ki talál törni a béke, mi Mokival együtt a művészi fényképezés csillagai leszünk!

-- Ki az a Moki?

-- Moki Hadj a lazac-színű estélyis hölgy -- súgta Henslowe színi suttogással Andrews fülébe. -- És van egy Bubu nevű oroszlánkölykük.

-- Elsőszülöttünk -- tudatta Heineman széles karlendítéssel.

Az utcák elnéptelenedtek. A felhők mögül elő-előbukkanó holdsugár lapuló házakat, macskaköves utcákat világított meg, s a többit a falból kiszökkenő pislancs lámpákra

1 Ő Szinbád! (francia)

2 Hogy ez milyen mókás fickó! (francia)

3 Nos, Jeanne, ideje lekopni, (francia)

289

hagyta, amelyek a lépcsőkön felfelé mutatták az utat a Prérihátnak.

A Lapin Agile előtt francia tábori csendőr állt. A kis utcán bolyokban áradtak az éppen kicsődült vendégek, amerikai tisztek és K.I.E.-nők, helybéliekkel elegyen.

-- Tessék, elkéstünk! -- panaszolta Heineman sírósan.

-- Oda se neki, Heinz -- vigasztalta Henslowe. -- Le Guy elvisz minket a Clocheville-be, mint legutóbb, igaz, le Guy?

-- Majd Andrews hallotta, hogy egy ismeretlennek még hozzáfűzi: -- Gyere, Aubrey. A bemutatásokat később eszközöljük.

Kaptattak felfelé. Ázott kertek illata terjengett a levegőben. A csendesség teljes volt, csak a léptük csosszant a macskaköveken. Heineman táncosán vezette a menetet. Kísértetiesen magas ház előtt álltak meg, majd nekieredtek meredek falépcsőinek.

-- Erről a kapaszkodóról jut eszembe, hogy a drótot olyan adta le, aki a Béketanácskozáson személyesen van jelen.

-- Andrews megállapította, hogy a mögötte kapaszkodó Aubrey chicagóiasan börrög.

-- És mi a drót? -- tudakolta Henslowe.

-- Azt mondod, hogy a Békekonferenciát dróton rángatják? -- szólt vissza Heineman, aki jóval előttük zihált.

-- A lábad járjon, Heinz!

Magas küszöbön át buktak be egy tágas padlásszobába. Barna csuhába burkolt kóró ember fogadta őket. A kőpadlós szobában égő egy szál gyertya ijesztően táncoltatta árnyékukat a tető lejtését követő fehér falakon. A szoba egyik falán három ablak nyílott a fal teljes magasságában, egy-egy törött szemük újságpapírral volt kifoltozva. Az ablakok alatt takarókkal megtornyozott két heverő nyúlt végig. A túlsó falnak kifeszített vásznak dőltek tömegestül, kardalészában.

290

C*est le bon vin, le bon vin, C*est la chanson du vin¹

- kántálta Heineman. A társaság a heverőkön helyezkedett el. A kóró csuhás asztalt kerített a félhomályból, megrakta fekete palackokkal és súlyos poharakkal, maga pedig hajósszékre ereszkedett le.

-- Egymagában él itt... Azt beszélik, soha ki sem dugja az orrát. Csak fest, és amikor barátai jönnek látogatóba, csapottan méri a bort és tetézetten az árát -- magyarázta Henslowe. -- Ez is élet.

A csuhás gyertyacsonkokat szedett elő az asztalfiából, és sorra gyújtogatta. Andrews megfigyelte, hogy a csuha alatt a csupasz lába harangoz. A gyertyák már megvilágították jól a vöröslő arcú társaságot, a falnak döntögetett vásznak sértő banánsárgáit és arzénzöldjeit meg a támasztékul odatett festékes és ecsetes köcsögöket.

-- A drót szerint -- magyarázta Aubrey -- elnökünk felkel a Békekonferencia asztalától, az ajtóból visszafordulván megátkozza őket, és a rezesbanda az Internacionálét fújja, mikor kivonul.

-- Ezt nevezem jó hírnek! -- rikkantotta Andrews.

-- Ha megteszi, egy lélegzetre elismeri a szovjetekéi is

-- fűzte tovább a szót Henslowe. -- Én pedig belekerülök az első, Oroszországnak induló Vöröskeresztes nyomorenyhítő misszióba... Óriási! Moszkvából kapsz tőlem képeslapot, Andy, ha ugyan el nem törölték a képeslapot is, mint burzsoá csökevényt.

-- Ne, az istenért... Verától én vagy ötszáz dollár értékű orosz államkölcsön-kötvényt kaptam! Ha a cár visszatér, az megér ötmilliót, ha nem tízet! Én a Minden Oroszok Cárjának szorítok -- harsogta Heineman. -- Mokitól azt hallom,

l Ez a jó bor, a jó bor, a bor dala. (francia)

291

hogy még él... hogy Szavarov a Ritz egyik lakosztályába zárta el... Márpedig Moki tudja.

-- Azt meg kell hagyni, hogy Moki sokat tud -- tódította Henslowe.

-- S ha az Egyesült Államok állna a világforradalom élére

-- lelkesült Aubrey --, ahhoz mit szólnátok?

-- Moki nem örülne -- válaszolta Heineman. -- Márpedig Moki tudja, mitől döglik a légy.

-- Moki csak annyit tud, amennyit a levitézlett tábornokoktól hall -- torkolta le Aubrey. -- Meg nem nevezhető hírforrásom a Crillonban nem mástól értesült, mint magától... úgyis sejtitek, kitől. -- A sokatmondóan mosolygó Henslowe-hoz fordult. -- E pillanatban küldöttség tárgyal a békéről Oroszországban Leninnel.

-- Botrány! -- kiáltotta Heineman, és levert egy palackot az asztalról. A csuhás panasz nélkül szedte fel a cserepeit.

-- Új korszak virrad ránk, gyerekek! -- szavalt Aubrey.

-- Bomlik a régi rend. Nyomor és bűnözés mállasztja... Ez az első lépésünk egy újabb és jobb világ felé! Kibúvó nincsen! Az alkalmat el nem szalaszthatjuk! Vagy bátran törünk előre, vagy beleveszünk a polgárháború zűrzavaros borzalmába... Vagy béke, vagy sötét középkor!

Andrewst pusztító álmosság lepte meg. Belehengergett az egyik pokrócba, és ledőlt az üres heverőre. A harsogó, vetekedő hangok egy pillanatig értelmetlenül küzdöttek a fülében. Aztán elaludt.

Ébredéskor ismeretlen mennyezet repedésein állt a tekintete. Egy darabig nem tudta, hová került. Henslowe a másik heverőn aludt pokrócba göngyöltén. Más zaj nem hallatszott, csak a szuszogása. A tágas ablakokon ezüstösszürke fény ömlött be. Galambszínű fellegek torlódtak az égen. Andrews feltápászkodott. Éjszaka valamikor kibújhatott a zubbonyából, bakancsából, lábszárvédőjéből, mert oda rakta le a heverőhöz. Asztal-palack eltűnt, és a csuhást sem látta sehol.

292

Andrews harisnyásan lopakodott az ablakhoz. Párizs palaszürke és hamuszürke szőnyegként terült el alatta, csak a folyó ködcsíkja szakította meg. Az Eiffel-torony mintha át akart volna lábalni rajta. Innen-onnan kék füst, barna füst kanyargóit felfelé, és beleveszett a házak fölött hasasodé barna ködkárpitba. Andrews sokáig állt az ablakszárnak dőlten, majd Henslowe szólalt meg mögötte: -- Olyan vagy, akár „Louise".

Andrews megfordult.

Henslowe kócosán ült a heverő szélén, és zsebfésűvel gereblyézgette selymes bajuszát.

-- Tök a fejem -- jegyezte meg --, s a nyelvem böstörő... Te nem vagy rottyul?

-- Nem. Üde vagyok, friss és ütőképes.

-- Mit szólnál, ha lemennénk a Szajnára, és megpróbálnánk Franklin Béni feredődézsáját?

-- Azt hogy kéne? Ötletnek pompás.

-- Utána hatalmasan bereggelizünk.

-- Ezt nevezem!... Hát a társaság hová lett?

-- Heinz alighanem hazament Mokijához, Aubrey pedig elszaladhatott drótért a Crillonba. Azt mondja, hogy az újságíró hajnali négykor arat, amikor a részegek hazafelé botorkálnak.

-- Hát a csuhás?

-- Kiforgathatod a zsebemet.

Munkába sietők töltötték meg az utcákat. A levegőt is mintha frissen csutakolták volna. A pékségekből új sütetű kenyér andalító illata áradt, a kávézókat friss pörkölés szaga jelezte messziről. Piacok társzekerei és zöldséggel megrakott szatyros asszonyai közt vergődtek át. Megtiport káposztalevél, répa és ázott agyag átható szaga kísérte ki őket a vízpart csípős ködébe. Arcukat egyszerre pirosra csípte a dér, s a kezük meggémberedett.

A fürdőház testes bárkára épült. Keskeny járódeszkája szélén cserepes muskátli virított. A fürdőszolga két egymás

293

melletti szobát nyitott nekik a fedélközön. Begőzölt ablakain át Andrews olykor látta a hömpölygő zöld folyóvizet. Egykettő nekivetkezett. A rézkád belsejét valami fehér fémmel futtatták. A vizet két rézhattyú köpte a kádba. Amikor Andrews belelépett a zöld forró vízbe, a választófal kicsiny ablaka kivágódott, és Henslowe kiáltott át: -- Hagyjuk a modern komfortot! Itt még beszélgetni lehetett fürdés közben!

Andrews a szögletes rózsaszín szappannal jól felszappanozta magát, majd gyermeteg örömmel lubickolt. Újból felkelt, újból szappanozkodott, és úgy csusszant vissza a kádba, hogy a víz kiömlött körülötte.

-- Cirkuszi fókát játszol? -- tudakolta Henslowe.

-- Röhög a vakbelem -- kiáltotta vissza Andrews, és csakugyan elfogta a nevetés. -- Elsőszülöttük egy Bubu nevű oroszlánkölyök, aki azt beszéli, hogy Romanov Miklós a Riízben bujdokol, és a forradalom kitörését holnapután déli tizenkettőre teszi.

-- Én inkább május elsejére időzíteném -- kiáltotta át Henslowe nagy pacsálás közben. -- Mit szólnál, ha megtennének népbiztosnak, és az Internacionáléra taníthatnád a dalai lámát?

-- Kacagna a mandulám -- kiáltotta vissza Andrews, és ismét belesiklott a kádba.

II

Két tábori csendőr ment el a kirakat előtt. Andrews elnézte sárga disznóbőr pisztolytáskájukat, és boldog biztonság érzése töltötte el. A karjára vetett asztalkendővel ajtót támasztó pincér volt a forrása biztonságának. Márványasztalán pikoló sör, előtte kottavonalas jegyzőkönyv és-két sárga ceruza. A kirakaton beömlő gyöngyházfény topáz-színűre festette a sört, és halványsárga árnyékát a fénylő asztal közepére vetette. Kinn a körúton nem volt nagy a sietség. Üres társzekér dörgött el olykor, a padon kötött kendős asszony a sonit számlálta végtelen ragaszkodással a térdére fektetett újságcsomagon.

Andrews az órájára pillantott. Még egy órája van a Schola Cantorumig.

Felkapott, fizetett, majd ráérősen nekivágott a körútnak. Mosolyogva gondolta el, hány kottalapot teleírt már, s hányat teleír még. Jóakaratúan tekintett a szürke reggel oszladozó sárgás ködébe. A nyirkos kövezet nők szoknyáját, férfiak nadrágszárát, taxik szögletes dobozát tükrözte. Egy virágárus asztala körül az ibolyák, a fehér meg a vörös szegfűk szabálytalan színfoltjai egybefolytak tulajdon visszfényükkel. Andrews halvány ibolyaillatot szimmantott a ködben, amint elhaladt a virágárus előtt, és az illat eszébe juttatta, hogy jön a tavasz. Ennek a tavasznak ugyan egy percét el nem szalasztja, fogadkozott. Ibolyanyílástól megmarad a sarkában. Jaj, mi mindent bele kell foglalni az életébe, hogy elrontott éveit jóvátehesse!

Ballagott tovább a körúton, és eszébe jutott, milyen ellenállhatatlan nevetés fogta el őt is meg a francia katona Jeanne nevű nőjét is, amikor a szemük összeakadt azon éjjel az étte-

295

rémben. Nem bánta volna, ha a szakadozó ködöt ilyen nevetős leánnyal járhatná.

Nem tudta ugyan, Párizs melyik része felé visz az út, de boldog álmodozásában nem is nagyon bánta. Gyönyörűek ezek a ráérős reggelek!

Előző nap a Salle Gaveau-ban hallgatta Debussy nocturne-jeit meg a Szirének-et. Tételeik irányították a gondolkodását. A látását mindenfelé elzáró barna ködfüggönyfoszlányok mögül a maga tételeit, átmeneteit, szólamait hallotta előcsendülni, halványulni, rebegni dagadó zászló módjára az utcai robogásban.

Alig hatolt el a figyelméig, hogy hosszú épület végtelen ablaksorai alatt kutyagol, s hogy a nagykapuja előtt amerikai katonák csoportokba verődve cigarettáznak. Önkéntelenül szaporázta meg lépteit, nehogy tiszttel találkozzék, és tisztelegnie kelljen. Úgy sietett el a csoportok mellett, hogy rájuk sem pillantott.

-- Te, Andrews! -- állította meg egy hang. Megfordult, s azt látta, hogy egy kis termetű göndör fekete

hajú katona válik ki az egyik csoportból, és feléje igyekszik. Az arca ismerős volt, de nem tudta hova tenni.

-- Szervusz, Andrews... Nem Andrews a neved?

-- De bizony az.

Kezet ráztak. Andrews izgatottan kutatott az emlékezetében.

-- Fuselli vagyok... Emlékszel? Legutóbb akkor láttalak, amikor a frontra vitt benneteket a vonat Chrisfielddel... Chrisnek hittük... Cosne-nál az állomáson, emlékszel?

-- Persze!

-- Chrisszel mi lett?

-- Tizedes lett belőle -- felelte Andrews.

-- Nocsak... Az nagy szó... Egyszer engemet is majdnem kineveztek. -- Fusellin olajos-zöld lovaglónadrág volt, a lábszárvédőjét hanyagul tekerte fel, és az inge nyaka nyitva állt. A kék csinvatvászon zubbonyából áradó avas zsír sza-

296

gára nyomban ráismert Andrews -- a tábori konyhákat juttatta eszébe. Hajnali derengések képe villant benne, sorbaállás, zaba loccsanása a csajkában.

-- Aztán miért nem neveztek ki mégse? -- tudakolta Andrews kényszeredetten.

-- Elvétettem a lépést, asszem.

Poros házfalnak dőltek neki. Andrews a cipőjét nézegette. A járdáról felverődő latyak egyenletes lábazati párkányt vont a fal aljára, Andrews azon dörgölgette a cipője orrát.

-- Hogy vagy máskülönben? -- nézett rá Fusellire.

-- Munkaosztagban szolgálok. Ez a helyzet máskülönben.

-- Kifogtad.

Andrews már ment volna. Félelem fogta el, hogy elkésik. Alkalmas végszót keresett.

-- Mert beteg lettem -- magyarázta Fuselli vigyorogva. A kutya bánás az agyamra ment... Máig se hevertem ki.

-- Cosne-ban voltál mindvégig? Bizony nem irigyellek, Fuselli.

-- Ronda tetűfészek, meg kell hagyni... Te biztos a harc sűrűjében voltál. Szerencséd, hogy nem az egészségügyiekhez osztottak.

-- Nem mondanám, hogy a sűrűségben sok örömem telt... De talán mégis jobb volt.

-- Amíg rájöttek, hogy a bajom mi, addig rondán meghurcoltak ... A haditörvényszék nem babra ment... Nem ám, még a fegyverszünet után se! Hajjaj! Miért nem erisztik az embert haza?

Hupikék ruhás nő ment el mellettük. Andrews pillantása a fehérre vakolt arcára esett. Csípője a magas sarkú cipője minden koppanására megremegett, akár a kocsonya.

-- Ejnye, lehetne Jenny is... Örülök, hogy nem vett észre! -- nevetett Fuselli. -- Láttál volna a múlt héten valamelyik este! Együtt rúgtunk be, hogy a lábunkon nem álltunk!

-- Nem árt a bajodnak az ilyesmi?

-- Mit számít már! Fütyülök rá.

297

-- Beszélsz hülyéket! -- Aztán meggondolta, és fordított a szón: -- Milyen egységben szolgálsz most?

-- Itt vagyok állandó konyhai beosztásban- bökött Fuselli a hosszú épület kapuja iránt. -- Könnyű szolgálat, heti két kimenő, gyakorlat nincs, jó koszt... Vagyis ehetsz, ami beléd fér... Nem mondom, elég rohadt, hogy az elvonókúra itt csak a szénlapátolás meg a hamvas vödrök kiborogatása...

- Talán hazaeresztenek, amint kigyógyítottak, nem?

-- Tudja fene... Van olyan, aki azt mondja, hogy ebből a nyavalyából kilábolni létezhetetlen.

-- Nem unalmas a konyhán mindig?

-- Nem unalmasabb, mint másutt. Te meg mit keresel Párizsban?

-- Iskolára tettek.

-- Hogyhogy?

-- Aki ügyeskedett, bejuthatott itt az egyetemre.

-- Nekem ne mondd az iskolát, pajtás. Énnekem abból egyszer is elég volt.

-- Hát isten áldjon, Fuselli.

-- Sok szerencsét, Andrews.

Fuselli sarkon fordult, és visszaslattyogott a kapuban állongó csoportjához, Andrews pedig továbbsietett. Amint a sarkon befordult, még látta, hogy Fuselli a zsebébe csúsztatja a két kezét, és megtámasztja a nagykapu tokját.

HI

Az utcai lámpák halvány fénykörének határát csillogó esőpászmák vonták meg. Andrews egyebet sem hallott, mint az ereszek s a csatornák gurgulázását meg az esőcseppek szakadatlan pattogását a kövezeten. Jóval záróra után járt az idő. A kávézók mind lehúzták hullámlemez rendőnyeiket. Andrews sapkája átázott, az eső az arcát mosta, és a homlokáról a szemébe csörgött. Cipője átázott, s a nadrágja egyre jobban dörzsölodött a térdéhez, ahogy köpenyege széléről odaverődött a víz. Az út néptelenül tárult elébe, csak a lámpák zöldes derengése szaggatta meg a sötétséget. Ahogy gyalogolt neki hosszú léptekkel az esőnek, egyszer csak azt látta, hogy alig tart lépést egy esernyős nővel, pedig az csak aprózza, úgy igyekszik a körút iránt. Bolond reménység lobbant benne. Egy hitvány színház és a fényszóró trágár fénye jutott az eszébe, a fényben egy lány rizspor alól is kitetsző szoborragyogású aranybarna bőre, amelyről pedig napperzselte felföldek és táncoló alakos görög vázák jutottak az eszébe. Két napja járt a színházban, azóta is mindegyre eszébe jutott a lány. Most a neve is az eszébe ötlött. Naya Selikoff! Hátha a domborműre kívánkozó Naya Selikoff megy előtte! Utolérte, és az esőcsöppektől homályos szeme sarkából visszapillantott rá. Szamárság, állapította meg. Hogy is lehetne Naya, mikor az még javában táncol ilyenkor. Más éhes szemek falják a karcsúságát, más kezek nyúlnak aranybarna bőre után. S hiába verte az eső az arcát szakadatlan, hiába csörgött le már a hátán is, esztelen vágyakozás fogta el. Köpenye zsebébe mélyedő két keze görcsösen ökölbe szorult. Úgy érezte, lüktető erei mindjárt megpattannak. Az eső gyöngyfüggönyének pattogása idegeit borzolta. A háta lúdbőrözött. Az ereszcsatornákon gurgulázó víz hangjában bu-

299

ja zeneszót hallott, érzékeinek izgalma kusza szólamokat szőtt belőle.

-- O ce pauvre poilu! Qu'il dóit étre mouillé¹ -- szólt rá egy félénk hang.

Andrews megfordult.

A lány az esernyőjét kínálta.

-- O c'est un Américain!² -- állapította meg a lány, mintegy magának.

-- Mais (a ne vaut pás le peine}

- Mais oui, mais oui*

Andrews legörnyedt az esernyő alá.

-- De akkor én viszem.

-- Bien.⁵

Amint az esernyőt átvette, tekintete összeakadt a lányéval. A lába földbe gyökerezett.

-- Hiszen magával találkoztam a Rat qui Danse-ban!

-- Maga ült a szomszéd asztalnál, ahol énekeltek.

-- Nahát, ez érdekes!

-- Ét celui-lá! O il était rigolo.. .⁶ -- A lány elnevette magát. Kicsiny kerek kalappal borított feje bókolt az esernyő alatt. Nevetett Andrews is. Amint a Boulevard St. Germainen átmentek, egy taxi kis híján elgázolta őket, és sűrű sárfátylat borított rájuk, A lány belekapaszkodott Andrews karjába, és megállt. Rázta a nevetés.

-- O quelle horreur! Quelle honeurl¹ Andrewson is nevetés vett erőt.

-- Tartsa ám azt az esernyőt a fejünk fölé! A legjobb kalapom elázik!

1 Jaj, szegény baka, de el lehet keseredve, (francia)

2 De hisz ez egy amerikai, (francia)

3 Nem érdemes, (francia)

4 Dehogynem, dehogynem, (francia)

5 Jó. (francia)

6 Hogy az milyen mókás fickó volt. (francia)

7 Jaj de szörnyű! Jaj de szörnyű! (francia)

300

-- Magát Jeanne-nak hivják -- emlékezett Andrews.

-- Szemtelen! Hallotta, hogy az öcsém Jeanne-nak szólít! Még azon éjjel visszautazott az egységéhez szegény gyerek ... Összevissza tizenkilenc éves... Milyen értelmes fiú!... Ó, mennyire örülök, hogy a háborúnak vége!

-- Maga az idősebb?

-Két évvel... Én vagyok a család tiszteletre méltó feje.

-- Mindig Párizsban éltek?

-- Nem, Laonból kerültünk ide... A háború elől.

-- Menekültek?

-- Nem viseljük ezt a nevet. Dolgozunk. Andrews nevetett.

-- Messzi megy? -- tudakolta Jeanne, és Andrews arcába pillantott.

-- Nem, itt lakok nem messze... S a nevünk egy.

-- Jean? Milyen furcsa!

-- Hát maga merre tart?

-- A rue Descartes-ra... A St. Etienne mögött.

-- Közel lakok magához.

-- Nem kísérhet hazáig. A házmesternénk nőstény tigris... Etienne elkeresztelte Mme Clemenceau-nak.

-- Ki keresztelte el? A szent?

-- Dehogy, bolondos! Az öcsém! Mert az öcsém szocialista. Az Humanilé-nél szedő.

-- Igazán. Gyakran olvasom az Humanité-t.

- Fogadkozott is szerencsétlen, hogy nem vonul be, inkább elmegy Amerikába.

-- Azzal se járt volna jobban - állapította meg Andrews epésen. -- Hát maga mivel foglalkozik?

-- Én? -- A lány hangjából keserűség csendült. -- Mi köze magának ahhoz? Varrodában dolgozok.

-- Akár Louise?

-- Hát ismeri? Jaj, mennyit sírtam rajta!

-- Miért?

301

-- Nem is tudom... De gyorsírást tanulok... Meg is érkeztünk!

A Panthéon roppant tömege bontakozott ki az esőből. A St. Etienne-du-Mont tornyát alig látták a zuhogó esőben.

-- Ó, de eláztam! -- sóhajtott Jeanne.

-- Tudja, mit? Holnapután a Louise lesz műsoron az Opera Comique-ban... Elmenjünk?

•" • -

-- Ne, mert kisírom a szemem!

-- Majd segítek.

-- Nem is illő...

-- Cest Farmistice^} -- vágott közbe Andrews. Mind a ketten elnevették magukat.

-- Nem bánom. Várjon a Boul' Mich' végén a kávéházban negyed nyolckor... Úgysem lesz ott.

-- Már hogyne lennék -- tiltakozott Andrews.

-- Meglátjuk! -- Azzal szaladt is végig a St. Etienne-duMont mellett. Andrews maga maradt a zuhogó-gurgulázó esőben. Megnyugodott és elfáradt.

Hazajutván hónapos szobájába, nem talált a zsebében gyufát. Az udvarra nyíló ablakon át nem derengett világosság, csak az eső szakadatlan zuhogása hallatszott. Majd átbukott egy széken.

-- Berúgtál? -- hallotta Walters takaróba fűlt hangját. -- Ott a gyufa az asztalon.

-- Meglehet, de az asztal hol? Utoljára kitapogatta.

Elvakította a láng vörös-fehér fénye. Pislogott, hogy az esőcseppeket lerázza a szempillájáról. Gyertyát gyújtott, odaállította az asztalon tornyosuló kottapapírokra, majd nekiállt lehántani csuromvizes ruháját.

-- Bámulatos leánnyal találkoztam, te, Walters! -- újságolta, mikor már a pucér testét dörgölte törölközővel. -- Bőrig áztam! Még Párizsban nem találkoztam különbbel!

l Fegyverszünet van. (francia)

302

-- Mintha megfogadtad volna, hogy nem foglalkozol lányokkal.

-- Kurvákat érthettem.

-- No hiszen! Aki lányt az utcán szedsz fel...

-- Ne hidd.

-- Inkább azt hiszem, hogy akár utcán, akár nem, ebben a franckarikás országban... Istenem, csak már a szememet egy romlatlan amerikai lányra vethetném!

Andrews nem válaszolt. Elfújta a gyertyát, és ágyba bújt.

-- Állásom akadt -- tudatta Walters. -- Az iskolai parancsnokságon.

-- Mi a ménkűnek vállaltad el? Nem azért jöttél, hogy a Sorbonne-ra járj?

-- Dehogynem. Járok is, ahová csak beengednek. Hanem amíg a hadseregben szolgálok, nem maradnék ki ott se semmiből, így velem ki nem babrálnak.

-- Mondasz valamit.

-- Mondok ám, pajtás. Másképp az emberről elfelejtkeznek a felettesei... Az is megtörténhet, hogy harcba bocsátkozunk megint. Nyavalyás németjei nem férnek a bőrükben ... Pedig elnökünk mit meg nem tett értük! Én az állásból egy őrmesterséget mindenképpen kinézek.

-- Én meg már alszok -- dünnyögte Andrews morcosán.

A Café de Rohan teraszán ült. A nap rozsdabarna délutánra áldozott rá, és mindent eltöltött ibolyakék és hűvös-zöld árnyékaival. Az orgonaszínű égen borostyán felhők úsztak. Szemben a Magazin du Louvre kirakataiban mind égtek a fények, azért az üvegtáblák a napnyugtában fénylő üvegmozaikoknak tetszettek. A Palais Royal oszloprendjének árnyékai mind sötétebbre és hidegebbre váltak. Metróból ki, metróba be egyre dőltek az emberek. Andrews körül akár a tánczene, úgy szólt a forgalom dörgése, a léptek kopogása

303

meg a szakadatlan karattyolás. Egyszerre azt látta, hogy a nyúlás áll előtte, gumicső póráza végén ernyedt nyúllal.

-- Ét fa va bien le commerce ?' -- érdeklődött Andrews.

-- Csöndeskén -- felelte a nyúlás, és szórakozottan megbucskáztatta a nyulát. Andrews a metróba áramlókat nézte.

-- Az úr mostanában Párizsban mulat? -- tudakolta a nyúlás félénken.

-- Én igen. Hát maga?

-- Én is, csöndeskén -- mosolyodott el a nyúlás. -- A nők igen szépek ezen az esti órán -- állapította meg tartózkodón.

-- Párizs a legszebb ezen az esti órán.

-- Meg a párizsi nők -- csillant a szeme a nyúlásnak, majd hozzátette: -- Ugye nem haragszik, ha odébbállok? Megpróbálok elsózni néhányat.

-- Au revoir -- nyújtotta a kezét Andrews.

A nyúlás hirtelen lelkesedéssel megrázta, majd a nyulát ugráltatva megindult a járdaszélen. Az örvénylő tömeg egykettő elnyelte.

A téren halványkék ívfények lobbantak, és megvilágították dróthálóba foglalt üveggömbjeikét. Olyanok voltak, akár a kihalászott holdak.

Henslowe zöttyent le Andrews mellé.

-- Szinbád hogy van mostanán?

-- Elbilleg, mint afféle tengerész... Hát tebeléd nem fagy beléd a lélek?

-- Hogy értve?

-- Hogy értve! Hogy az üleped oda nem sül a székre!

-- Ugyan... Hanem hát hova visz a hajó? -- nevetett rá Andrews.

-- Holnap indulok Lengyelországba.

-- Milyen minőségben?

-- Vöröskeresztes nyomorenyhítő vonat őreként. Azt hiszem, te is ráférsz, ha most rögtön beszaladunk a Vöröske-

1 Jól megy az üzlet? (francia)

304

resztbe, és még elcsipjük Smithers őrnagyot. Vagy fogjuk és el visszük vacsorázni.

-- Csakhogy a szándékom énnekem a maradás, Hennykém!

-- Mi a jóistennek maradnál ezen a lepratanyán?

-- Nekem tetszik. Sose hittem, hogy ilyen jó hangszerelési leckékben lesz részem... Másrészt találkoztam egy lánnyal, és beleszerettem Párizsba.

-- Ha le találsz kozmálni, én lengyel tollas buzogánnyal töröm össze a fejedet... Ki nem találkozott Párizsban lánnyal? Lengyelországban még többel találkozhatsz, és minddel eljárhatod a ramazurkát.

-- Hiszen láttad te is, milyen bájos lány... Aki azzal a poi/M-vel ült a Rat qui Danse-ban aznap este, mikor Párizsba érkeztem. Együtt néztük meg a Louise-t.

-- És a könnyeitek árja egybefolyt... Itt-ott én is meghajszolok egy lujzát, nem mondom, de az életembe nem engedem beleszólni őket -- morogta Henslowe bosszúsan.

Elhallgattak.

-- Majd úgy jársz, mint Heinz a Mokijával meg az oroszlánkölykével... Az oroszlánkölyök egyébként fölfordult. Hol vacsorázunk?

-- Én Jeanne-nal vacsorázok... Fél óra múlva találkozunk ... Bocsáss meg, Hennykém, de miért ne vacsorázhatnánk hármasban?

-- Van eszemben! Nem, inkább előkerítem azt a szamár Aubreyt, és meghallgatom friss drótjait a Békekonferenciáról... Heinz nem hagyhatja magára Mokit, mert tombol Bubu miatt... Utoljára még ráfanyalodok Berthe-re... No, isten áldjon, aranytökű barátom.

-- Holnap nagy búcsúvacsorát csapunk a tiszteletedre, Hennykém, ne félj.

-Te! Majd elfelejtem! Holnap ötkor találkoznod kell Aubreyval a Crillonban, hogy elvigyen Geneviéve Rodhoz.

-- Abban meg kit tisztelhetek?

305

-- A franc jobban tudja. Elég az hozzá, hogy Aubrey igen köti az ebet a karóhoz. Valami kultúrtehén, azt állítja.

-- Azzal nálam is tele a padlás.

-- Hiába. No szervusz.

Andrews még elüldögélt egy darabig. A szél hidegre fordult. Az ég kékesfeketére változott, és a hamvas fehér ívfények halottasházi derengésbe borították a teret. A Palais Royal oszloprendje tintafolt-árnyékot vetett. Ritkult a tömeg. A Magazin du Louvre kirakatai megvakultak. A kávéházból kiáramló friss ételszag szerteszállt a hűvös szél szárnyán.

Végre látta, hogy Jeanne közeledik karcsún és feketén az ívfények alatt. Alig meglátta, rontott elébe.

A hengerded kályha barátságosan duruzsolt a helyiség közepén. Fehér macska gömbölyödött össze előtte, s orra-füle úgy szegült ki a puha gomolyagból, mint némely fehér rózsák szirmának éle. A kályha és az ablak közt egy asztalnál barnára aszalt öregember ült, kitérdelt-kikönyökölt kordbársony ruhája és bőre barnaságából csak két pofacsontján a pirosság szökött elő. Bütykös kezében kiskanállal egyre valami sárga és gőzölgő folyadékot kandargatott. Az ablakot havas eső verte, és télies délutáni világosság vetődött be rajta. A kályha túlsó felén a horganyzott lemezzel borított söntésen sárga palackok, zöld palackok. Odébb, a sarokban lakkozott faoszlopból hattyúnyakú vízcsap ívelt elő. Az oszlopot cserepes páfrányok díszítették. A sarokban ült, ahol Andrews, párnás lócán, a páfránylevelek fekete csipkelegyezőként borultak az ablak iránt, másik felől meg az öregember sapkás fejének barna árnyékmetszete látszott. A kályha eltakarta az ajtót, és a világegyetem látható középpontját a kerek macskagomolyag alkotta.

Andrews könyökénél a márványasztalon megvajazott friss kenyér és csészealjban szilvalekvár állt, mellette ibrik-

306

ben ott gőzölgőit a forró tejeskávé. Andrews kigombolta a zubbonyát, s fejét két kezével támasztotta meg, úgy tekintett az ujjain keresztül az előtte tornyosuló kottapapírkazalra, a kutyafuttában hol tintával, hol ceruzával jegyzett kottafejekre, s olykor közéjük javított ceruzával. A papírhalom túlsó felén két könyv hevert, az egyik sárga, a másik kávépecsétes fehér.

A tűz duruzsolt, a macska aludt, a cserzett öreg kandargatott, s alig hagyta el, hogy szájához emelje a poharat. A havas eső hallhatóan kaparászott az ablakon, és a konyhából beszűrődött a mosogatódézsa kongása.

A tükör fölött a halvány képű óra nekirugaszkodott, és egyet csöndített, felet jelezvén. Andrews fel sem nézett. A macska is aludt tovább a dünnyögő-duruzsoló kályha előtt, az öreg pedig egyre kandargatta poharában a sárga levet. Az óramutató felfelé kaptatott.

Andrews keze hideg volt, s a csuklójában is, a mellkasában is ideges rebegést érzett. Mintha messzi világosság támadt volna benne, azon át áramlottak volna hangok, ő pedig velük remegett az ujja hegyéig. Szólamok formálódtak, hullámzottak, és összhangok öblében csendesedtek el.

A nagy világosság mögött Flaubert Sába királynőjének aranyozott hegyű vércsekörme pihent a vállán, ő meg az élet peremén tekingetett feléje. Zilált kép volt, árnyékul vetődött inkább belső ragyogására.

Az óra négyet vert.

A fehér szőrgomolyagból lassan kibontakozott a macska. A sárga szeme kerekre nyílt. Egyik lábát, majd a másikat nyújtóztatta a kövön, és kimeresztette szürkésrózsaszín körmeit. A farka hegyesen szegült az égnek, akár az árboc, majd szertartásosan megindult az ajtónak.

A cserzett öreg kihörpintette a sárga levet, és kettőt csettintett tűnődőn.

Andrews feltekintett, de kék szeme semmi látványt be nem fogadott. Elejtette a ceruzáját, hátát nekidöntötte a fal-

307

nak, és kinyújtóztatta a két karját, majd fogta a kávésibriket, és beleivott. A kávé már elhűlt. Lekvárt tornyozott egy darabka kenyérre, bekapta, és megnyalta az ujjait. Utoljára odafordult a cserzett öreghez.

-- Ön est bien ici, ríest-ce pas, Monsieur Morue?^{

— Oui, ön est bien ici² — felelte az öreg oly érdes hangon, hogy szinte zörgött. Majd felkászálódott. -- Ezzel is megvagyunk. Megyek vissza a bárkára -- fűzte hozzá, és kikiáltott a konyha iránt: -- Chipette!

-- Oui, m'sieu.

Tömött két varkocsba font hajú, fekete kötényes kislány tolta be golyófejét a ház belsejébe nyíló ajtón.

-- Nesze, ezt add anyádnak -- mondta a cserzett öreg, és aprópénzt nyomott a leányka markába.

-- Oui, m'sieu.

- Inkább maradna meg itt a melegen -- tanácsolta Andrews ásítva.

-- Nekem dolgoznom kell. Csak a katona él dologtalanul -- recsegte az öreg.

Amint az ajtót megnyitotta, csípős levegő járta körül a borozót, és havat hordó szél sziszegése hallatszott be a vízpartról. A macska farát fitítva, farkát lengetve menekült vissza a kályhához. De az ajtó már csukódott, és a cserzett öreg szélnek dőlő árnyképe elvonult az ablak előtt.

Andrews újból munkához látott.

-- Sokat dolgozik pedig, ugye, M'sieu Jean? -- nézett fel rá Chipette a bogárszemével, ahogy az állat leejtette az asztalra a könyvek mellé.

-- Magam sem tudom.

-- Ha én megnövök, én bezzeg nem dolgozok! Én csak kocsikázok naphosszat!

1 Jól érzi magát itt az ember, ugye, Morue úr? (francia)

2 Igen, jól. (francia)

308

Andrews nevetett. Chipette egy percig bámult rá, majd megindult a konyhának az üres kávésibrikkel.

A macska maga alá sodrott farkán ült a kályhánál, és takarosán nyalta rózsasziromtalpát.

Andrews bámulta, és elfütyült néhány ütemet.

-- Ehhez mit szólsz, Minet? LM reine de Sába... La reine de Sába...

A macska megfontoltan összegömbölyödött, és nekilátott az alvásnak ismét.

Andrews Jeanne-on kezdte jártatni az eszét. Kedélyes megnyugvás ereszkedett rá. Kihegyezett idegszálai kellemesen elernyedtek, amikor elgondolta, hogyan sétál vele az esti utcán a sokatmondóan összebúvó párok közt. Kellemes volt a séta izgalma is, annyira, hogy még a szoros angyalbőréről is elfelejtkezett, sőt vágyakozás sem feszítette. Elég volt, hogy Jeanne-nal az oldalán lebeg súlytalanul, megnyugodott szerelmek közt. Mintha személyiségének falai is leomlottak volna, amint eggyé lett a derengő szürkületi utcaképpel. S ahogy az utcát elgondolta, hímporos virágillat, zsendülő fű, nedves moszat, duzzadó rügy szaga csiklandozta az orrcimpáját. Valamikor, ha szeles napon úszott meg az óceánban, akkor töltötte el ilyen féktelenség kinn a part felé, amikor egy nagy tarajos hullám alákapott és kisodorta. Az üres borozóban itt ezen a fakó délutánon a vére úgy indult meg, mint az új élet, a fák ragacsos mezgéje a kéreg alatt, vagy akár az apró rágcsálók a tavalyi avarban, meg az édes bűzű csorda, mikor először tipodja a fűhegyet. A tavasz sejtelmének árja ringatta őt is a többi élettel együtt.

Az óra ötöt vert.

Andrews felpattant, és a köpenyegét húzkodva fordult ki az ajtón.

A szél belekapaszkodott a téren. A folyó zöldes-szürkére dagadt, és diadalmasan morajlott. A havas eső elállt, de a járdákat latyak borította be, és a csatornanyílások körül szélborzolta nagy tócsák terpeszkedtek. Daruszíne volt ház-

309

nak, hídnak, folyónak, égnek -- csupán az égen támadt egy zegzugos okkersárga hasadás, amelybe a Notre-Dame, de még karcsú huszártornya is szépen beleillett. Andrews hosszú léptekkel gázolta a pocsétákat, amíg a Morgue alacsony épületével szemközt fel nem kapott egy tömött zöld buszra.

A Crillon-szálló előtt terepszínű zárt kocsik sorakoztak, ajtajukon fehérrel festették a rendszámot -- vezetőik felhajtották vöröslő arcukra a köpenyegük gallérját, úgy topogtak a bejárat körül. Andrews elment az őrszem mellett, és a forgóajtón bekerült az ismerős előcsarnokba. New York-i szállodákból volt ismerős a szaga is -- szivarfüst és bútormáz. Oldalt tágas szalonba nyílt ajtó, sütemények és édességek súlyos illata iránt. Benn hölgyek és urak teáztak. A csarnok messzire nyúló vörös szőnyegén tisztek és civilek beszélgettek. Az ebédlő felől sarkantyúpengés és edénycsörgés hallatszott. A csarnoknak abban a felében, ahol Andrews állt egyik lábáról a másikra, bőr karosszékben fekete nemezkalapos kövér ember terült el, pazar hasán vaskos óralánc ívelt át. Olykor jelentősen megköszörülte a torkát, és belesercintett a mellé készített köpőcsészébe.

Végre megpillantotta a skatulyából kihúzott, simára borotvált képű, teknőckeretes szemüvegű Aubreyt.

-- Gyere -- karolt bele Andrewsba nyomban. -- Késtél. S már kifelé a forgóajtón sugdosott: -- Nagy dolgok történtek a mai tanácskozáson, annyit mondhatok, barátom.

Átmentek a hídon, és a magas lábazatú, szürke oszloprendes képviselőháznak tartottak. A folyó mentében, lejjebb, a keresztbe áramló ködben úgy látták az Eiffel-tornyot, mint valami ég s város közt lebegő pókhálófoszlányt.

-- Mindenképpen meg kell ismerkednem ezekkel a népekkel, te Aubrey?

-- Meg, meg. Nincs kibúvó. Geneviéve Rod az amerikai zenéről hallana.

-- Mi a ménkűt mondhatok én az amerikai zenéről?

310

-- Hát nem volt valami MacDowell nevezetű, amelyik megőrült, vagy valami más bolondot tett?

Andrews elnevette magát. -- Mikor pedig tudod, milyen bugris vagyok... Tőlem hiába várják, hogy Focht eldicsérjem az ólomkatonák hadurának.

-- Semmi olyat nem kell mondanod, ami a szádon ki nem fér... Szabadszájúak különben is.

-- Már elegem van a szabad szájuk széléből.

Barna szőnyeges lépcsőn tartottak felfelé. A pihenőkben metszetek függtek, és amíg megálltak, poshadó étel és szemétláda szaga csapta meg az orrukat. Aubrey fényezett ajtó csöngőjét nyomta meg az utolsó fordulóban. Cigarettázó nő nyitotta ki egy pillanat múltán. Vörösesbarna sörénye alatt sápadtnak tetszett az arca, és a rozsdabarna szeme tágra nyílott, mint Fayun sírkamráiban az Artemiszek és a Berenikék ábrázolatain. Egyszerű fekete ruhát hordott.

-- Enfin!¹ -- fogadta Aubreyt.

-- Hadd ajánlom Andrews barátomat.

A nő szórakozottan nyújtotta a kezét Andrewsnak, mert a szeme Aubreyn volt. -- Franciául beszél?... Helyes... Erre tessék.

Tágas zongoraszobába jutottak. A kandallónál ősz hajú, sárga fogú idős hölgy állt. Éppoly kerekre nyílt a szeme, akár a lányának.

-- Mamán... enfin Us arrivent, ces messieurs.²

- Geneviévemár attól tartott, nem jönnek fordult Mme Rod Andrewshoz mosolyogva. -- Monsieur Aubrey oly rajongóan nyilatkozott zongorajátékáról, hogy egy merő izgalomban vártuk... Imádjuk a zenét.

-- Több is telhetne tőlünk -- fűzte hozzá Geneviéve, azzal nevetve megfordult. -- Majd elfelejtem... Monsieur Andreffs... Monsieur Ronsard. -- Egy karmozdulatot tett And-

1 Na végre! (francia)

2 Mama... végre itt vannak az urak. (francia)

311

rews meg a fiatal, bajszos, szűk mellényes, frakkos francia közt. A francia meghajolt.

-- Teázzunk -- ajánlotta Geneviéve. -- Mert amíg nem teáztunk, a józanságával áll elő mindenikünk... A mulatság mindig aztán kezdődik. -- S félrehúzta a szomszéd szobába nyíló ajtó kárpitját.

-- Megértem Sarah Bernhardtot, miért szerette a függönyt annyira -- magyarázta. -- Hősiessé teszi mindennapi életünket. A függönynél nincs drámaibb díszlet.

Tölgyfa asztal végében foglalt helyet. Az asztalon változatos színű sütemények táljai sorakoztak, odébb ónozott teakatlan, alatta borszeszégő, halvány sárgás-zöldes drezdai porcelán teáskanna s még odébb csészék, csészealjak, süteményestányérok borvörös színű kétfejű sassal.

-- Tout fa -- lendítette a karját Geneviéve -- ces Booties...' Hiába, ha más nincs.

Anyja mellé telepedett, és nevetve súgott valamit a fülébe. Geneviéve teknőckeretes szemüveget illesztett az orrára, majd nekilátott a teamérésnek.

-- Ebből a csészéből valamikor Debussy ivott... Csempe csésze -- fűzte hozzá, és Andrewsnak nyújtotta. -- Ismer valamit Moussorgskytól, ami tea utánra szól?

-- Én nem szólok tea utánra... Mához három hónapra talán.

-- Nem várjuk magától, hogy cifrázza. Elég, ha érthetően játszik.

-- Éppen ezt kétlem.

Andrews lassan szopogatta a teáját, és nagy néha vetett egy pillantást Geneviéve-re, aki most Ronsard-t tartotta szóval. Hosszú ujjai közt a cigaretta, két nagy barna szeme ma született ártatlanság, csak a kemény kis szája sarkában játszott olykor gonoszkodó mosoly. Mellette ülő anyja ven-

1 Mindez... a németek, (francia)

312

dégszerető mosollyal mutogatta a társaságnak nagy sárga fogait.

Később visszatértek a szalonba, és Andrews leült a zongorához. A lány egyenes derékkal ereszkedett melléje egy kis székre, amíg Andrews megfuttatta ujjait a billentyűkön.

-- Azt tnofldja, ismerte Debussyt? -- nézett a lányra hirtelen.

-- Én? Nem. Apámhoz látogatott el egyszer-másszor kiskoromban. Nagy zeneszó közepette nőttem fel... így nevelik az ostoba nőket mifelénk. Mert lehet, hogy érzékenyen hallgatom a zenét, de érzékenységemben osztoznak a ház székei-asztalai, mert amit én hallottam, hallották ők is.

Andrews Schumannt kezdte játszani, majd elhagyta, és megint Geneviéve-hez fordult. -- Énekel?

-- Nem.

-- Megpróbálom a Croses Lyriques-si... Az énekszólamát sose hallottam.

-- Egyszer megpróbálkoztam a De Soir-ral...

- Pompás. Adjon bele apait-anyait.

-- Ne kínozzon!

-- Mi haszna a zene szeretetének, ha akár egy kis erőszakot nem hajlandó tenni rajta! Higgye el, én szívesebben hallgatom, ha egy koca kürtös az Auprés de ma Blonde-ot gyöfri, mint ha Kreisler émelyítő tökéletességgel játssza Paganinit.

-- Lehet azért közbülső út.

Andrews ismét játszani kezdett. Érezte, hogy a lány feszült tekintete az arcát kutatja, majd felkel, és a háta mögül figyeli. A keze egyszer csak megérintette a vállát. Andrews abbahagyta a játékot.

-- Ó, bocsásson meg...

-- Nincs miért. Befejeztem.

-- Talán a maga szerzeményét játszotta.

-- Olvasta a Tentaíion de Saint Antoine-tl -- tudakolta Andrews halkan.

-- Flaubert-től?

313

-- Tőle.

-- Nem a java művei közül való. Tévedésnek mindenképpen érdekes -- felelte Geneviéve.

Andrews nyögve tápászkodott fel a zongora mellől. Alig bírt ingerültségével.

-- Egymástól tanulják a szellemességeiket -- motyogta. Akkor látta, hogy a szobába újabb vendégek gyűltek.

Egyenesen Mme Rodhoz tartott.

-- Ezer bocsánat -- mentegetőzött --, de a kötelesség szólít. Te ne zavartasd magad, Aubrey. Máris megkéstem, szaladok.

-- Lássuk máskor is.

-- Köszönöm alássan -- motyogta Andrews. Geneviéve kísérte ki.

-- Kíváncsivá tett -- mondta --, hogy ilyen nagy dérrel-dúrral távozik.

Andrews elvörösödött. -- Hiányos volt a nevelésem mondta, és megszorította Geneviéve száraz kis kezét. -- Kegyedék pedig soha ne feledjék, hogy mi, amerikaiak barbárok vagyunk... Némelyikünk talán bűnbánó barbár, de én nem vagyok az.

Geneviéve nevetett, Andrews pedig leszaladt a lépcsőn, ki a kankalin-lámpákat virágzó molnárkék utcára. Az a tehetetlen érzés kínozta, hogy bolondot tett. Nagy léptekkel sietett végig a munkából hazatérők közt a Rive Gauche-on a Quai de la Tournelle kis borozója felé.

Párizsias vasárnapi reggel volt. Fekete kendős öregasszonyok csoszogtak befelé a St. Etienne-du-Mont-ba, s valahányszor az ajtó bőrkárpitja félrelebbent, tömjénfuvalom vegyült a füstös reggeli levegőbe. A kockaköveken három galamb lépdelt. Korall lábukat méltóságosan emelgették. A templom csúcsos homlokzata, karcsú tornya és sisakja kék árnyékot vetett az előtte elterülő térre, amerre a temp-

314

lomnak tartó öregasszonyok sorra meghurcolták az árnyékukat. A tér túlsó fele, a Panthéon korlátja és hatalmas barnásszürke épületszárnya szűrt narancsos napfénybe borult. Andrews a templom elejét méregette. Felnézett az égre, le a galambokra, majd eltekintett a Sainte Geneviéve könyvtára felé. Figyelte a tér túlsó felén elhaladókat, a formákat, a színeket, a mulatságot kínáló mozdulatokat, és szinte belefelejtkezett jó érzéseibe. Zenéje érlelődik szépen most, hogy naphosszat vele hullámzik, állapította meg. Képzelete is, játéka is megnyugszik. A lelke köré nőtt kéreg szakadozik, tapasztalta. Amíg a templom előtt sétált, és Jeanne-t várta, hamarjában készített leltárából kitetszett, hogy íme boldog.

-- Eh bien ?

Jeanne mögéje került. Kézen fogva iramodtak neki a napos térnek, akár a gyerekek.

-- Ma még nem kávéztam -- közölte Andrews.

-- Mert olyan későn kelsz!... Most már nem is kávézol, amíg a Porté Maillot-hoz nem érünk, Jean.

-- Miért nem?

-- Mert nem engedem.

-- Kegyetlen vagy.

-- Kiböjtölöd.

-- Éhhalállal haljak a karjaidban?

-- Nem érted? Amire a Porté Maillot-hoz érünk, elmarad mögöttünk a te életed is, az enyém is. Miénk lesz a nap. Ne késleltessük a szabadságot.

-- Furákat beszélsz.

A metrón alig utaztak. Andrews és Jeanne szótlanul ült szemközt egymással. Andrews a lány ölében heverő ernyedt kezét nézte. Munkába fáradt kis kéz, az ujja hegyén itt-ott meghasadozott a bőr, a körme töredezett. Jeanne egyszer csak elkapta a pillantását, és elpirult.

-- Egy szép nap meggazdagszunk -- mondta bizakodóan --, és miénk lesz a fele ország, mint a mesében.

Nevettek.

315

Amint a végállomásnál kiszálltak, Andrews félénken átölelte a lány derekát. Nem tapintott fűzőt. Ujjai megremegtek, amint a ruha alatt rugalmas húst tapintott. Ijedelemféle cikázott át rajta, és elkapta a kezét.

-- Most pedig annyi café-au-lait-í iszol, amennyi beléd fér -- parancsolt rá Jeanne, amint a tágas sugárút kopása fai közt ragyogó napfénybe értek.

-- Iszol te is.

-- Mit szórjuk a pénzt? Én a. petit déjeuner-meV már elköltöttem.

-- Ma szórunk-szórakozunk csakis... Úszók a boldogságban! Még brioches-t is eszünk!

-- Manapság csak a láncolóknak telik brioches-ra.

- Azt nézd meg, tőlem mi telik!

Befordultak egy patisserie-be.² Sárga arcú, ritkuló hajú, idősödő asszony szolgálta ki őket, és irigy pillantásokat vetett rájuk a szeme sarkából, ahogy a kicsattanó barna briósokat selyempapírra tornyozta.

-- A szabadban töltik talán a napot? -- kíváncsiskodott tapintatosan, amint Andrews odaadta a pénzt.

-- Ördöge van -- nevetett Andrews.

Kifelé még hallották a sápítozását: O la jeunesse, la jeunesse.³

A szembülső kávézó előtt találtak egy üres asztalt, onnan elnézhették, hogyan járnak a kapun emberek, autók, kocsik ki-be. A kapun túl fűvel benőtt erődítések kölcsönöztek 1870-es levegőt a tájéknak.

-- Milyen bájos kép ez itt a Porté Maillot-nál! -- lelkendezett Andrews.

Jeanne ránézett és nevetett. -- Kivált ma, igaz-e?

-- Nemcsak ma. Itt mindig jó érzések fognak el... Elég

1 Reggeli, (francia)

2 Pékség, cukrászda, (francia)

3 Ó, ezek a fiatalok, ezek a fiatalok, (francia)

316

idejönni, s az ember azt hiszi, kinn van a városból, aztán megy megint vissza... Nem eszed a brióst?

-- Egyet megettem. A többi a tiéd. Te vagy éhes.

-- Ilyen boldog sem voltam talán még életemben, Jeanne... Szinte megérte a szolgálat, hogy annyira megbecsülöm most a szabadságot! Mert a hadseregben kutya az élet... Etienne hogy van?

-- Mayenne-ben unatkozik.

-- Nekünk élnünk kell nagyon, hallod-e, Jeanne! Hogy azokért is kitegyünk, akiket még mindig unalomra szorítanak.

-- Köszönik is majd szépen -- nevetett Jeanne.

-- Kinevethetsz, de én a katonaságot úgy fogadtam, mint a megváltást. Addigra éppen torkig voltam a szabadságommal. Nem jutottam vele semmire. Hanem azóta megtanultam, hogy az élettel élni kell, nem eltenni, mint egy doboz bontatlan bonbont.

Jeanne értetlenül nézett rá.

-- Más szóval ki kellene aknáznunk. Gyere. Felkeltek az asztaltól.

-- Mégsem értem -- tűnődött Jeanne. -- Az ember elfogadja, amit az élet kínál, egyebet nem is tehet... Nézd csak, ott a malmaisoni helyiérdekű... Szaladjunk!

Vihogva, kifulladtán kapaszkodtak fel a pótkocsijára, és összeszorultak a hangos tülekedők közt. A helyiérdekű átdöcögött Neuillyn. A körülöttük állók összesajtolták őket. Andrews elszántan átkarolta Jeanne derekát, s a mellének nyomódott halvány arcát nézte. Rros virággal díszes csöpp fekete kalapja éppen az álla alá került.

-- Nem látok semmit -- kuncogott Jeanne.

-- Majd én festem a tájat -- ajánlotta Andrews. -- íme, most megyünk át a Szajnán.

-- Ó, milyen szép lehet!

Hegyes szakállú, idősödő úr nevetgélt mellettük jóakaratúan.

317

-- Talán nem mondaná szépnek a Szajnát? -- nézett rá Jeanne helykén.

-- De, mindenképpen, mindenképpen... Egy szóval nem kétleném -- hangoztatta a hegyes szakállú úr. -- Talán St. Germainbe tartanak? -- tudakolta Andrewstól.

-- Nem. Malmaisonba.

-- Pedig St. Germaint meg kell nézni! Kiváltképpen M. Reinach ősrégészeti múzeumát. Csodálatos gyűjtemény. Ne térjen vissza a hazájába, amíg nem látta.

-- Majmok is vannak benne? -- kérdezte Jeanne.

-- Nincsenek -- válaszolta az öregúr, és elfordult.

-- Pedig én imádom a majmokat -- jelentette ki Jeanne.

A helyiérdekű fákkal, füves térségekkel, alacsony tárházakkal és hétvégi viskókkal szegélyezett széles, néptelen sugárúton görgött. Sokan leszálltak, és volt már hely elég, de Andrews karja nem került le Jeanne derekáról. A szoros közelség elbódította.

-- Milyen friss illatok! -- sóhajtott Jeanne.

-- Itt a tavasz.

-- Legszívesebben leheverednék a fűbe, és ibolyát legelnék. .. A jóságos szívedre vall, Jean, hogy engem hozol ki a szabadba, amikor hozhattál volna művelt, finom hölgyeket is. Hogy lehet, hogy megmaradtál közkatonának?

-- Nézzenek oda! Nem lennék tiszt semmi pénzért!

-- Miért? A tisztnek tisztelet jár.

-- Talán Etienne is tiszt akarna lenni?

-- Etienne szocialista. Az más.

-- No, akkor alighanem szocialista vagyok én is. Beszéljünk másról.

Andrews átállt a peron túlsó felére. Apró családi házak maradtak el mögöttük, a kertjükben sáfrány virított. Olykor ibolyaillat úszott el a nyirkos levegőben. A nap bíborosán szürke felhők mögött bujkált. A felkerekedő szél esőt ígért.

Andrewsnak Geneviéve Rod jutott az eszébe. Furcsa, gondolta el, milyen aprólékosan látja arcát, tágra nyílt sze-

318

mét és mosolygásában is mosolytalanul maradó határozott száját. Ismét elfogta a bosszúság. Hogy lehetett akkora szamár! Nem bánta volna, ha visszamehet -- és már fogalmazta is, miket mondana.

-- Mi az, elaludtál? -- bökte meg Jeanne. -- Megérkeztünk. Andrews dühösen elvörösödött.

-- Ó, milyen szép itt! Ó, milyen szép itt! -- sóhajtozott Jeanne.

-- Nicsak, tizenegy óra -- állapította meg Andrews.

-- Még ebéd előtt meg kellene néznünk a palotát -- fontoskodott Jeanne, és futva indult a hársfasornak. A hársak vaskos rügyei most pattantak szét fodros legyezőkké. Friss fű zsendült az árkok partján. Andrews nagy bakancsdobogással iramodott Jeanne után a kavicsos úton. Utolérte, átkarolta, és keményen megcsókolta a ziháló száját. Jeanne kitépte magát az öleléséből, és tartózkodón igazgatta a kalapját.

-- Szörnyeteg -- duzzogott. -- A kedvedért pofoztam ki ezt a kalapot, s most tessék, elnyomorítod.

-- Szerencsétlen kalap -- sopánkodott Andrews. -- Fontos, hogy a szépen sikerült napnál is szebb vagy, Jeanne.

-- A Nagy Napóleon is ilyesmiket mondhatott Jozefin császárnénak, aztán mit tett vele! -- mondta Jeanne szinte sze'mrehányóan.

-- Mire ilyeneket mondott, Jozefin már javában unhatta.

-- Nem -- állította Jeanne. -- A nők nem ilyenek. Nagy vaskapun jutottak be a kastély kertjébe. Étterem kerthelyiségében telepedtek le később. A halvány

napsugár alig ütközött ki a felhők közül, és fakó fényt vetett késükre-villájukra meg a fehér borukra. Az ebéd késett. Némán méregették egymást. Andrewsra mélabú telepedett. Semmi nem jutott az eszébe. Jeanne apró fehér százszorszépeket rakott ki körben és keresztben az abroszon.

-- Lassú a felszolgálás -- állapította meg Andrews.

-- Ni, hogy búsong, pedig milyen szép minden körülöt-

319

tünk! -- mosolygott rá Jeanne, és megdobta egy százszorszéppel. -- Hiába, az éhség -- tette hozzá gúnyosan némi hallgatás után. -- A has a férfiak ura.

Andrews egy hajtásra kiitta a borát. Erőt gyűjtött, hogy levesse a mélabú mind súlyosabb terhét. • Vörös nyakú, vörös fejű katona támolygott be a kertbe sárral vastagon bevert motorkerékpárral. Lerogyott egy vasszékre, s a motor zörögve dőlt el mellette.

-- Hé! Hé! -- kiáltotta rekedten.

A pincér megjelent, és gyanakvóan mérte végig. A katona fejénél is vörösebb haja izzadtán tapadt a homlokába, inge elhasadt, köpenyege nem volt, nadrágját és lábszárvédőjét befogta a csaták.

-- Egy sert -- rendelkezett.

A pincér vállat vont és otthagyta.

-- // demande une biére -- szólt utána Andrews.

-- Mais Monsieur...

- Az én számlámra. Hozza csak ki neki. A pincér eltűnt.

-- Kösz, jenkikém -- kurjantott oda a katona.

A pincér hozta a sárgán habzó karcsú poharat. A katona lekapta a tálcáról, legurította egy hajtásra, és már tette is vissza üresen. Kiköpött, megtörölte száját a keze fejével, feltápászkodott, és kacsázva indult Andrewsék asztalának.

-- Nem zavargók, jenkikém, ha egy csöppet parlezálok veled meg a drága nagysosasszonnyal?

-- Nem hát. Ülepedj le. Honnan jössz?

A katona a szomszéd asztaltól húzott egy vasszéket, s kissé odébb leült rá, de előbb szertartásosan bókolt Jeannenak. Még a vörös hajába is belekapaszkodott, hogy a bók nagyobbra sikerüljön, majd vörössel szegett zsebkendőt kotort elő a zsebéből, és megtörölte az arcát, de a homlokán hosszú gépolajcsík maradt.

-- Fontos és titkos üzeneteket hordok én, jenkikém -- tudatta, s hatást várva hátradőlt a vasszéken. -- Táviratokat.

320

-- Inkább mintha be volnál káfolva.

-- Nem én, komám. Csak itt az egyik tó mellett az erdőben rajtam ütöttek. Ki akartak nyiffantani, az anyjuk valagát!

-- Hogyhogy?

-- Alighanem a híreim végett. Mert én hordom az üzeneteket a roueni főhadiszállásról az elnöktöknek. Hát jövök errefele át egy rohadt cseresen, már nem is tudom, melyik várostól idébb... De nem többel harmincnál, mert az út, az kátyúba fúlt, amikor látom ám, hogy négyen elállják az utamat. .. Semmi jót nem néztem ki belőlük, hát mondom, adj neki... megtaposom a gázt, azzal közébük! A középső félreugrott, aztán elkezdtek lődözni. A nyamvadt motor ki is nyiffant alattam... Éngemet nem ér golyó, mivel én burokban születtem. Hát az árokban lapítottam egy darabig, aztán leráztam őket a sötétben, így jutottam a másik városba, ahol a motort helyreütötték... Hány kilométer ide Párizs, jenkikém?

-- Tizenöt-tizenhat lehet.

-- Mit mond, Jean?

-- Megpróbálták útját állni. Sürgönyhordó amúgy.

-- De csúnya az istenadta! Angol vajon? -ír.

-- Az, az, nagysádkám! Irlandia, onnét valósi vagyok én... Jól választottál, jenkikém! De várj csak, én is eljutok egyszer Pariba! Ezen a munkán besöprök vagy száz fontot, ha igaz. Te merről kerülsz ide, jenkikém?

-- Virginiai vagyok, de másképp New Yorkban élek.

-- Jártam én is Detroitban... Felnyalok itt még egypár jó üzletet, és megyek vissza, mert ott az autóiparban az én helyem. Európában csak a néma csönd van meg a hullaszag, jenkikém. Nem fiatalembernek való. Néma csönd és hullaszag, hidd el.

-- Élni mégis kellemesebb itt, mint Amerikában... Aztán mondd, hányszor állták már az utadat?

-- Velem még nem történt meg, de kollegákkal igen.

321

-- Mit gondolsz, kik lehetnek?

-- Nem tudom. Talán a Békekonferencia körül ólálkodó titkos ügynökök... Megyek is, mert ez a sürgöny nem várhat.

-- Menjél. A sört én fizetem.

-- Köszönettel, jenkikém! -- A katona felkapott, kezet rázott Andrewsszal meg Jeanne-nal, aztán felugrott a motorkerékpárjára, és a vasasztalok és székek között kigörgött az útra.

-- Láttál már ilyen kelekótyát! -- nevetett Andrews. -- Bolond a világ!

A pincér megérkezett az első fogásként rendelt omlettel.

-- Láthatod, hogy fortyog a láva a vulkán mélyén. Márpedig a táncot sehol olyan jól nem ropjuk, mint ahol ég a föld a talpunk alatt.

-- Miket beszélsz! -- mondta Jeanne, és letette a kését-villáját. -- Borzasztó, hogy ilyesmikkel teljen el az ifjúságunk. Apáink bezzeg mulattak fiatal korukban... Mi is Etiennenel olyan boldogok lehettünk volna, ha ez a háború ránk nem következik! Apánk szappant és illatszert gyártott kis üzemében, Etienne-nek meglett volna mellette a helye... Nekem sem kellett volna dolgozni. Szép házunk volt, jól férjhez mehettem volna.

-- Nem nagyobb a szabadságod így, Jeanne? Jeanne vállat vont.

-- Mi haszna a szabadságnak? -- fakadt ki kisvártatva. -- Mihez kezdhetsz vele? Inkább jól élni, lenne egy szép házad, és megbecsülnének... Ó, a háború előtt olyan jól éltünk Franciaországban!

-- Más szóval a szabadság nem bolt -- állapította meg Andrews kajánul.

Némán ettek tovább. Beborult, és néhány esőcsepp pötytyent az abroszukra.

-- Kávézni már benn kávézunk -- jósolta Andrews.

-- Te meg nevetsz, hogy a sürgönyhordóra úgy lődöznek,

322

akár a nyúlra! Én azt mondom: Iszonyú! Iszonyú! -- sóhajtott Jeanne.

-- Gyerünk csak! Nyakunkon az eső!

A nekiereszkedő záporcsattogásban beszaladtak az étterembe, és az ablak mellőli asztaltól nézték, hogy paskolja a kerthelyiséget. Az ajtón nedves föld és pállott avar gombaszagát hordta be a szél. A pincér behajtotta és elreteszelte az üvegajtót.

-- Hiába rekesztené ki a tavaszt -- mondta Andrews. Összemosolyogtak a kávéjuk fölött. Az egyetértés helyreállt.

Amikor az eső alábbhagyott, nekieredtek az ázott mezőknek. Kék eget, fehér és borostyánkőszínű fellegeket, szederjes árnyékokat vertek vissza a pocsolyák. Kart karba öltve, összeborulva sétáltak. Fáradtak voltak, maguk sem tudták, miért, és nedves fatörzseknek dőlve pihentek meg. Tintát, borostyánkövet és ezüstöt tükröző tó partján, egy nagy bükkfa alatt jókora folt ibolyára leltek. Jeanne kapzsin szedte szoros csokorba a sárga fészkű százszorszépekkel. A kertvárosi vasútállomáson szótlanul ültek egymás mellett a padon, és csak a csokorba szagoltak bele olykor. Oly kéjes fáradtság telepedett rájuk, hogy a vidékről hazatérőkkel megtömött harmadosztályú kocsira alig birtak felkapaszkodni. Mindenkinél ibolyát, sáfrányt, rügyező ágakat láttak. Az utasok városias ruhája ázott mezők és rügyező erdők illatát lehelte. A lányok visongtak, és a férfiak nyakába akaszkodtak, amikor a vonat alagútba vagy híd alá jutott. Minden apróságon nevettek. Mikor a vonat befutott, már a leszállás esett nehezükre, mintha egyenest a munkás hétköznapoknak mentek volna neki. Andrews és Jeanne nem is kapaszkodott össze. Kezük ragacsos volt a fűszálaktól, a rügyektől, a fodrosodó levelektől. A városi levegő tikkasztónak tetszett.

A Quai Voltaire-en vacsoráztak meg egy kicsiny étteremben, majd lassan megindultak a Place St. Michel felé. A me-

323

leg étel meg a bor megélesztette fáradt tagjaikat. Andrews átölelte Jeanne vállát, s úgy sétáltak duruzsolván egymásnak, hogy a szájukat is alig nyitották. Hosszan elnézték a padokon összebúvó párokat, a hozzájuk hasonlóan suttogó, összekaroló, egymásra hajló sétálókat.

-- Mennyi a szerelmes! -- mélázott Andrews.

-- Hát mi szerelmesek vagyunk-e? -- nevetett rá Jeanne furcsálkodón.

-- Magam sem tudom... Voltál valaha őrülten szerelmes, Jeanne?

-- Talán... Volt egy Marcelin nevű fiú Laonban... Csak én még kis hülye voltam akkor... Utoljára Verdunből írt...

-- Hát ilyen magamfajták... voltak?

-- Ejnye, de regényesek vagyunk! -- nevetett Jeanne.

-- Nem, csak azért kérdem, mert olyan keveset tudok az életről -- mentegetőzött Andrews.

-- Mulattam legjobb tehetségem szerint -- válaszolta Jeanne komolyra váltán. -- Mulatok, de nem vagyok kicsapongó... Nem sok férfival barátkoztam... A néhány barátomat, azt nevezzem szeretőmnek? Szeretőt férjes asszonyok tartanak a színművekben...

-- Nem is olyan régen regényes szerelmekről álmodtam, folyondáron kúsztam fölfelé várfalakon, és holdvilágos erkélyen váltottam tüzes csókokat.

-- Akár az Opera Comique-ban látnám! -- nevette Jeanne.

-- Bolondság, tudom. Mégis, máig többet kívánok az élettől, mint a józanságát.

-- Nekidőltek a mellvédnek, és hallgatták a folyó hol halk, hol hangos sodrását a túlsó part felől, amerre a fények úgy vonaglottak a part mentében, akár az aranykígyó.

Andrews felfigyelt, hogy néhány lépéssel odébb áll valaki. A vízparti lámpa zöldes fényében megismerte azt a béna fiút, akivel a Prérihátban elegyedtek szóba hónapokkal ezelőtt.

324

-- Vajon emlékszik-e rám? -- szólt oda.

-- Maga az az amerikai a Place du Tertre-i étteremből! Nem tudom, mikor találkoztunk, de már régen lehetett.

Kezet ráztak.

-- Magában van -- állapította meg Andrews.

-- Mindig magamban vagyok -- szegezte le a béna fiú, azzal ismét nyújtotta a kezét.

-- Au revoir' -- mondta Andrews.

-- Sok szerencsét -- búcsúzott a béna fiú. Andrews még egy darabig hallotta a kövezeten kopogó mankóját.

-- Jeanne -- fordult a lányhoz Andrews --, ugye, eljössz hozzám?

-- Hiszen egy barátoddal laksz.

-- Elutazott Brüsszelbe. Holnapnál előbb nem jön meg.

-- Ha egyébért nem, a vacsoráért tartozom ennyivel mondta Jeanne kajánul.

-- Beszélj, beszélj! -- Andrews a mellvédre könyökölt, és a híd alatt zúgó folyó hangjával töltötte meg a fülét. Gyűlölethez fogható keserű vágy csiklandozta, hogy megmarkolja Jeanne kezét, és összemorzsolja.

-- Gyere -- förmedt rá nyersen.

-- Kicsúszott a számon -- mentegetőzött Jeanne fáradtan. -- Tudod, hogy a nyelvemben nem bízhatsz. -- A lámpa zöldes világa körülrajzolta a fél arcát, és megcsillant a szemében, ahogy felnézett rá. Andrewson fájdalmas szomorúság lett úrrá, mint kicsiny korában, amikor anyja Nyúl Bátyáról mesélt, s a hangján elandalodva sodródott a mesés ismeretlen felé.

Újból nekiindultak a Place St. Michel ragyogásának, és elhaladtak a Pont Neuf mellett. Andrews három nevet morzsolgatott:

Arszinoé, Berenike, Artemisz. Majd az jutott észé be, hogy a Geneviéve Kodéhoz hasonló nagy szem, széles és sima

l Viszontlátásra, (francia)

325

homlok, határozott kicsiny száj Fayumban látható a festett múmiakoporsókon. Csakhogy az alexandriai patríciusnők haja nem volt rezesbe forduló gesztenye -- bár festethették volna, ha eszük van.

-- Mit nevetsz? -- tudakolta Jeanne.

-- A bolond világot.

-- Inkább talán a bolond embereket - firtatta Jeanne, s a szeme sarkából rásandított.

-- Igazad van.

Szótlanul jutottak el Andrews kapujáig.

-- Menj előre és nézd meg, nincs-e senki fönn -- rendelkezett Jeanne hozzáértőn.

Andrews keze kihűlt, s a szíve vadul kalapált, amíg a lépcsőn felkapott.

Walters nem volt odahaza. A kis kályhába be volt készítve a gyújtós. Andrews hamarjában letakarította az asztalt, és berúgta az ágy alá a sarokban halmozódó szennyest. Eszébe jutott, hogy így járt el a kollégiumban is, amikor rokoni látogatást jeleztek. Majd leszaladt a lépcsőn ismét.

-- Bien. Tű peux venir, Jeanne.¹

Jeanne mégis eléggé elfogódottan ült le az egyenes hátú karosszékbe a kályha mellé.

-- Milyen szépen lobog a tűz -- jegyezte meg.

-- Nekem az a gyanúm, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd, Jeanne -- tudatta Andrews izgatottan.

-- Akár az Opera Comique-ban! -- Azzal vállat vont. -- Kedves szoba. És nicsak, mekkora ágy!

-- A szoba első női látogatója te vagy, mióta itt lakok, Jeanne... Tudod mit, elegem volt az egyenruhából!

Andrews agyán végigfutott az a sokféle meredt testhelyzet, amiben csak egyenruhást látott -- a géppé alakítás emberi színjátékának minden őrült mozdulata. Ó, ha megtalálná azt a mozdulatot, amelyikkel az élethez, szabadsághoz,

l Rendben van. Jöhetsz, Jeanne, (francia)

326

örömhöz visszaidomíthatná őket! Ez a vágy egy pillanatig kiszorított a fejéből minden egyebet.

-- Letéptél egy gombot -- vihogott Jeanne idegesen. -- Állhatok neki varrni!

-- Ne törődj vele. így sem utálom jobban.

-- Milyen fehér a bőröd! Akár egy nő. Alighanem azért, mert szőke vagy -- állapította meg Jeanne.

Andrews ajtózörgetésre ébredt. Kipattant az ágyból, és a szoba közepén szedte össze az eszét. Az ajtót megint megdörgették, majd Walters hangját hallotta: -- Andy! Andy! -- Andrewst émelyítő szégyenkezés fogta el. Hirtelen megutálta magát, Jeanne-t, Walterst. Úgy surrant az ajtóhoz, akár a tolvaj, és rést nyitott rajta.

-- Ide figyelj, egykomám -- magyarázta --, nem eriszthetlek be. Nővel vagyok. Már megbocsáss, de azt hittem, holnap jössz meg.

-- Ne hülyéskedj -- hallotta Walters suttogását a sötétségből.

-- Nem hülyéskedek. -- Andrews elszántan becsukta az ajtót, és visszatolta rá a reteszt.

Jeanne zavartalanul aludt. Fekete haja kibomlott, és 'befedte a párnát. Andrews eligazgatta rajta a takarót, másik felől mászott be az ágyba, és sokáig bámulta álmatlanul a mennyezetet.

IV

A körúti jövő-menők kíváncsian nézték a kerítésen át az olajbarna egyenruhások udvar végében kanyarodó sorát. A sor lassan mozgott. Egyenként léptek egy asztal elé, ahol egy tiszt meg két önkéntes hosszú lajstromokat böngészett, és számolta a halvány bankókat meg a fehéren csillanó ezüstfrankokat. A sor fölött vézna cigarettafüst kanyargott a napfénynek. Fecsegés, kavicson karistoló bakancsok zaja hallatszott. Akik a zsoldjukat megkapták, hetyke pénzcsörgetéssel álltak tovább.

Az asztalnál ülőknek feszült és vörös volt az arcuk. Mintha gép kattant volna, úgy olvasták a neveket, úgy lökték oda a pénzt a katonáknak.

Andrews látta, hogy az asztalnál ülő egyik önkéntes Walters. Rámosolygott, és odasúgott egy szervuszt, amint az asztal elé ért, de Walters beletemetkezett a lajstromba.

Amíg a sorára várt, két katona beszélgetésére lett figyelmes hátrébb.

-- Micsoda szemét hely volt az! Emlékszel arra a gyerekre, amelyik a szálláson halt meg?

-- Emlékszek hát. Ott szolgáltam az egészségügyieknél. Vaddisznó őrmester mindenáron ki akarta rángatni az ágyból, majd a hadnagy fenyegette meg haditörvényszékkel. Utoljára csak azt látták, hogy feldobta a bakancsot.

-- Mi vitte el a szerencsétlent?

-- A szíve, azt hiszem. Bár a katonaélethez se akart sehogy hozzászokni.

-- Nem hát. A bakancsát szívesebben feldobta az ember, mint hogy Cosne-hoz hozzászokjon.

Amint Andrews megkapta a zsoldját, odalépett a két beszélgetőhöz.

328

-- Ti Cosne-ban voltatok? -Hát.

-- Ismertetek ott egy Fuselli nevezetűt?

-- Nem is tudom...

-- Hát hogyne! -- kapott észbe a másik. -- Hát nem emlékszel Dán Fusellire? Arra a kis digóra, amelyik mind a tizedesi kinevezését várta.

-- No, arra várhat! -- nevettek mind a ketten. Andrews neheztelőn hagyta ott őket. A Boulevard Mont-

parnasse-on nyüzsögtek a katonák. Hirtelen elbizonytalanodott, s úgy surrant be az egyik mellékutcába, mintha attól tartott volna, hogy valami vaddisznó őrmester ripakodik rá. De a lovaglónadrágja zsebében minden lépésre csörrent az ezüst.

Andrews rádőlt a mellvéd korlátjára, onnan nézett le az Opera Comique előtti térre. Az imént hallott zene szépsége elbódította. Képzelete távolaiból tengerrengést hallott. A tágas erkélyen mindenfelé beszélgettek, de ő csak az éjszaka kékesszürke páráját látta, s benne a fények zöldesarany és vörösarany mintáit. Hozzá meg a robajló tengert hallotta.

-- Gondoltam, hogy itt találom -- köszönt rá Geneviéve Rod.

Andrews nem jutott szóhoz. -- Örülök, hogy láthatom -- bökte ki egypercnyi álmélkodás után.

-- Bizonyosan szereti a Pelléas-t.

- Most hallom először.

-- Miért nem keresett meg minket? Két hete már... Vártuk pedig.

-- Nem is hittem... Megyek, miért ne mennék! Nincs senkim, akivel zenéről szót válthatnék.

-- Nincs, ha engem ismer?

-- Mondhattam volna, hogy nincs senki másom?

-- Dolgozik?

329

-- Persze... Csak ez hátráltat -- felelte Andrews, azzal megrántotta a zubbonyát. -- Várom, hogy hamarosan szabaduljak. Leszerelésért folyamodok éppen.

-- Nyilván könnyebbségére szolgál majd, hogy a kötelességét megtette.

-- Nem az. Arról szó sincs.

-- Mondja már meg, mit játszott minálunk.

-- A három zöld lovast vadszamárháton -- mosolyodott rá Andrews.

-- Hogyhogy?

-- Előjátéknak szántam a Sába Királynőjéhez -- válaszolta Andrews. -- S ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy egy véleményen legyen a St.-Antoine felől M. Emilé Faguet-vel, akkor majd elmagyarázom egyszer, hogy hogy.

-- Butaság volt, megvallom... De ha minden butaságon megdühödik, amit csak hall, a guta kerülgetheti egyvégtében.

Nem látta Geneviéve tekintetét a félhomályban, csupán hegyes állat a kalapja alól. A mögöttük beszélgetők arcát jobban látta, mert a csarnok arányló fénye rájuk esett a nagy szárnyas üvegajtókon.

-- Régen nem szabadulhatok a Kísértés-ben attól a résztől, ahol a Sába Királynője meglátogatja Antalt. Ennyi a magyarázat -- vetette oda Andrews.

-- Az első szerzeménye? Egy kissé Borodine-ra emlékeztetett.

-- Az első nagyobb lélegzetű szerzeményem, ezért alighanem belegyúrtam mindent, amit csak életemben hallottam.

-- Nem szapulni akartam. A fejében forgathatta a háború legvéresebb és legdicsőségesebb napjaiban, olyan... Zongorára vagy zenekarra írta?

-- Zongorára szól, amennyi elkészült belőle. Talán majd átírom zenekarra... Hogy szavalok! Hol vagyok még attól! Évekig dolgoznom kell, amíg odáig eljutok... Mennyi időt elvesztegettem! Ez a legijesztőbb. Hasznos ifjú éveket.

330

-- Szól a csengő, igyekeznünk kell vissza a helyünkre. Viszontlátásra a következő szünetben! -- Geneviéve besiklott az üvegajtón, és eltűnt. Andrewsban nyugtalan lobogás támadt. A zene súlyos indítását minden ízében érezte.

A végső felvonás után együtt eredtek neki a sötét utcának, majd áttörekedtek a boulevard kavargásán.

-- Azt mondja, Franciaországban marad? -- érdeklődött Geneviéve, mikor az Opera Sugárútjára értek.

-- Maradnék, ha lehetséges. Holnap folyamodom, hogy itt szereljenek le.

-- Aztán miuez kezd?

-- Olyan munkát kerítek, hogy mellette járhassak a Schola Cantorumba. Egy darabig a félretett pénzemből is futja.

-- Elszánt ember.

-- Elfelejtettem megkérdezni, nem szállna-e inkább metróra.

-- Nem. Menjünk gyalog.

A Louvre árkádja alatt haladtak. A levegőt annyira telítették az apró páracseppek, hogy a lámpák derengő gömbbé nőttek.

-- Debussy a vérem lüktetésévé vált -- lelkesedett Geneviéve, és kitárta a két karját.

-- Nem jellemezhetjük a zenéjét. A szavak egyébként sem sokat érnek.

-- Már amelyik.

Szótlanul haladtak a vízparton. A sűrű ködben nem látták a Szajnát, de valahányszor hídnál mentek el, ívei alól hallották a víz susogását.

-- Franciaország fojtogat -- fakadt ki Andrews. -- Lassan, szép selyemszalagokkal, de fojtogat. Amerika viszont rendőri gumibottal csépeli az ember fejét.

-- Hogy értsem? -- hallotta Geneviéve hűvös kérdését.

-- A franciák oly bennfentesek! Úgy értenek az élethez...

-- Mégis itt akar maradni -- torkolta le Geneviéve nevetése.

331

-- Az a baj, hogy nincs hova lenni. A zenész meg éppenséggel csak Párizsban érlelődhet... Hiába, nem elégedettségre termettem.

-- Csupán a birka termett rá.

-- Ez a hónap Párizsban mégis az életem legboldogabb hónapja. Hat más hónap kitellett volna belőle.

-- Én a legboldogabb Poissacban vagyok.

-- Hát az merre?

-- Régi vidéki kúriánk áll ott, de éppen csak. Azt mondják, Rabelais is lejárt a falunkba. A mi kúriánk persze későbbi. IV. Henrik idejében épült. Poissac nem messze esik Tours-tól. Nem valami hangzatos a neve, ugye? Én mégis nagyon szeretem. Gyümölcsös veszi körül a házat, és az ablakom alatt vöröslő kelyhet nyit a sárga rózsa. Tornyocskája is van, amilyet Montaigne szeretett.

-- Ha leszerelhetek, beveszem magam valami vidéki házba, és dolgozok rogyásig.

-- Zenét csakis vidéken kellene szerezni, bimbófakadáskor.

-- £)' aprés nature, mint a nyúlás mondta.

-- Ki az a nyúlás?

-- Kellemes úr -- nevetett Andrews. -- Majd találkozik vele egyszer. Ugrabugra guminyulakat árusít a Café de Rohan előtt.

-- Meg is érkeztünk... Köszönöm, hogy hazakísért.

-- Ejnye, de hamar! Biztos, hogy ez a házuk? Nem érkezhettünk meg máris!

-- Mérget veszek rá -- nevetett Geneviéve Rod, majd kezet nyújtott. Andrews lelkesen szorította meg. A biztonsági zár kattant.

-- Nem jönne el holnap teára? -- szólt vissza Geneviéve.

-- De, örömest.

A karikás kopogtatóval ékes nagy kapu becsukódott mögötte. Andrews könnyű szívvel, vidoran indult az útjára.

A ködös vízparton, a Place St. Michel felé nem is hallott egyebet, mint a víz selypes susogását a hidak ívei alatt.

332

Walters már aludt. Az asztalán Jeanne levelezőlapja várta.

„Milyen rég láttalak -- olvasta gyertyafénynél. -- Szerdán hét tájban elnézek a Café de Rohan felé. A Magazin du Louvre-ral szemközti járdán sétálok majd."

A levelezőlap képes felén Malmaisont látta.

Elvörösödött. A pár sor a szívébe markolt. Borús kedvvel lépett az ablakhoz, és kibámult a sötét udvarra. Lejjebb egy ablak a ködös éjszakába meleg fényt döntött, annál látta, hogy a nedves kockaköveken cserepes páfrányok állnak. Valahonnét jácintok sűrű illatát szimatolta. Gondolatfoszlányok után kapott. Eszébe jutott, hogyan mosta az ablakot a táborban réges-rég, és a szivacs hogyan marta a kezét. Az emlékhez szégyen társult. -- Az a világ elmúlt -- nyugtatta meg magát. Némi ingerültséggel forgatta Geneviéve Rod frissebb emlékét. Kit lásson benne? Tágra nyitott szeme, hegyes álla, vörösbe forduló, szerényen homlokába bodorított gesztenye haja világosan állt előtte, de az arcélét hiába próbálta felidézni. A keze keskeny, az ujja hosszú, jól zongorázhat. Vajon öregségére olyan lófogú, vidám vénség lesz-e, mint az anyja? Öregnek el sem képzelhette. Fékezetten szenvedélyes taglejtése, gonoszkodása csupa fiatalság. Majd az elmosódó emlékképéből Jeanne tűvel megszurkált, itt bütykös, ott szutykos keze nőtt elő, de a jácintok egyetlen illathulláma ezt a képet is elsöpörte. Az udvar nyirkos levegője elbágyasztotta.

Mélabúsan vetkőzött és ágyba bújt. A jácintillat annyira elhalványodott, hogy azt hitte, már csak képzeli.

Az őrnagy irodája stukkódíszes nagy fehér terem volt, s amíg Andrews kezében sapkájával várakozott, hogy az őrnagy íróasztala elé járulhasson, a négy hatalmas fali tükörben figyelte, hogyan sokszorozódik a kis kerek őrnagy számtalanná.

333

-- Mit akar? -- nézett fel az őrnagy az aláírandói közül. Andrews odalépett az asztalához. A terem mindkét falán

számtalan olajzöld katona lépett számtalan mahagóni íróasztalhoz. A poros tükörképek egymással feleseltek.

-- Jóváhagyná az őrnagy úr a leszerelési kérelmemet?

-- Hány eltartottját igazolhatja? -- motyogta az őrnagy, míg a kérelmet átfutotta.

-- Egyet sem. Kérelmem célja, hogy Franciaországban tanulhassak zenét.

-- Elégtelen. Tanúsítványt szerezzen, hogy tanulmányai folytatásához az anyagi fedezet biztosított. Zenetanulásról van szó? Hát a tehetsége? Afelől semmi kétség? Zenetanuláshoz kiváló tehetség kell ám.

-- Értettem... A tanúsítványon kívül csatoljak egyebet a kérelemhez?

-- A tanúsítvány elegendő a gyors leszereléshez. Szívesen szabadulunk az emberektől... Azaz, akik a szolgálatban kitűntek, azokat dicsérettel leszereljük... Williams!

-- Igenis!

Őrmester kelt fel az ajtónál álló íróasztala mellől.

-- Mutassa meg ennek az embernek, milyen a helyes leszerelési kérelem.

Andrews tisztelgett. A szeme sarkából látta, hogy a tükrök során katonák végtelen rendje tiszteleg.

Az őrnagy irodájának nagy fehér épülete előtt, kinn az utcán tehetetlenség dacos érzése lepte meg. A járda mentén sokféle automobil állt, csukott, vászonfedeles, terepjáró, és az olajbarna oldalára mindnek takarosán, fehérrel pingálták rá a rendszámát. A fehérmárvány épületet olykor fontos személyiség hagyta el, és azon ragyogó antantszíjasan-lábszárvédősen ugrott be valamelyik az automobilba. Máskor rotyogó motorkerékpár állt meg nyikorogva a szélesre tárt kapuban, porvédőszemüveges, sárral bevert viharkabátos tiszt pattant le róla, és nyomban eltűnt a forgóajtók mögött. Andrews elképzelte, hogyan rója a hosszas folyosókat a le-

334

nyűgöző írógépkattogásban, sárga fénymázas íróasztalok papírtornyai közt, egyenruhába bújtatott tökmagszínű tintanyalók bolygásában, mennyezetig nyúló fiókos rendek közepette. Andrewsnak olyan .sejtelme támadt, hogy egy szép nap majd meghasad ez a márványpalota, és a széles sugárutat papíráradat söpri el.

-- Gombolja be a köpenyét! -- dörrentek rá.

Andrews egy tábori csendőr élesen metszett orrú, goromba arcába pillantott. De már gombolkozott is, nem szólt semmit.

-- Ne itt lófráljon ilyen lomposan! -- szólt utána a csendőr.

Andrews elvörösödött, és vissza sem fordult, úgy állt tovább. A leckéztetés megszégyenítette -- ráadásul egy dacos belső hang is szidta, hogy gyáva, mert legalább tiltakozhatott volna. Zendülő képek villantak az agyában, mígnem eszébe jutott, hogy gyerekkorában is éppen így sajgott a megsértett hiúsága, ha valaki idősebb rápirított. Tehetetlensége úgy röpdösött benne, mint a kalitkába zárt madár. Nincs kibúvó, nincs felmentés, nyelheti nap mint nap szolgaságának újabb keserves piruláit?

Háborogva rótta a kicsiny gyermekekkel, fityulás nevelőnőkkel, kutyás hölgyekkel nyüzsgő Tuileirák kertjét, mikor egyszer csak Geneviéve Rodba és anyjába ütközött. Geneviéve legdivatosabb szabású gyöngyház-szürke ruhája nem tetszett Andrewsnak. Mme Rod feketét viselt. Előttük négerbarna kis terrier ficánkolt, ideges lábai rezegtek, akár az acélrugók.

-- Ugye, milyen szép reggelre keltünk! -- lelkendezett Geneviéve.

-- Nem is tudtam, hogy kutyát tartanak.

-- Ó, mi a házból ki nem lépünk a két védtelen nő őrzője, Santo nélkül! -- nevetett Mme Rod. -- Viens, Santo, dis bonjour au Monsieur.'

l Gyere, Santo, köszönj az úrnak, (francia)

335

-- Többnyire lenn van Poissacban -- fűzte hozzá Geneviéve.

A kis kutya dühödten ugatta Andrewst. Ugatása gyermekvisongásra emlékeztetett.

-- Nyilván tudja, hogy ahány katona, mind gyanús... A legtöbb irhát cserélne veled... Viens, Santo, \iens, Santo... Cserélnél velem, Santo?

-- Úgy látom, összekapott valakivel -- vetette oda Geneviéve.

-- Csakis magammal... Feltettem, hogy könyvet eresztek meg a szolgaság lélektanáról. Lenyűgöző lesz -- bökte ki Andrews.

-- Igyekeznünk kell, szívem, különben nem jutunk el a szabóhoz -- mondta Mme Rod, és már nyújtotta is a fekete kesztyűs kezét Andrewsnak.

-- Ma délután otthon teázunk. Örülnénk, ha még játszana a Sába Királynőjéből -- biztatta Geneviéve.

-- Nem hinném, hogy telik tőlem... Bár, ki tudja... Azért köszönöm a meghívást.

Megkönnyebbülten állt tovább. Már attól tartott, gyermekesen kizengi a fájdalmát. Milyen kár, hogy Henslowe még nem tért vissza! Neki kiöntené a szívét, mint annyiszor már. Henslowe-nak sikerült megszabadulni. Andrews lassan arra az elhatározásra jutott, hogy áskálnia és kilincselnie kell megint, mint ahogy áskált és kilincselt Párizsért. De aztán eszébe jutott a fehérmárvány palota, a lábszárvédős tisztek fényes jövése-menése, a megfélemlítő írógépkattogás, és a terve előtt tornyosuló nehézségek elborzasztották.

Mentő ötlete támadt. Leszaladt a metró lépcsőjén. Aubrey bizonyára ismer valakit a Crillonban, aki segíthet.

Hanem amikor a szerelvénye befutott a Concorde megállójába, nem volt elég lelkiereje, hogy kiszálljon. Irtózott az ügyeskedéstől. Ha barátságokért esedezik, megint csak megaláztatás lesz a vége. Berzenkedő hiúsága viszont azt harsogta, hogy az ilyen ember, mint ő, aki nemcsak éli, hanem jel-

336

lemzi is fájdalmát s örömét, az igenis kényszerítse akaratát az emberekre. Adalék a szolgaság lélektanához, állapította meg végül, és elpukkantotta önzése szappanbuborékát.

A szerelvény a Porté Maillot-hoz érkezett.

Andrews megállt a metróállomás előtt a napos körúton. A platánok kibontották apró aranybarna levelüket, s egy virágárus körülményesen kötözgette az ibolyacsokrait. Szeretett volna vidéken lenni, kinn, házaktól, emberektől távol. A St. Germainbe utazók hosszú sora kígyózott a pénztár előtt. Némi töprengés után csatlakozott hozzájuk, majd szinte akaratát veszítve döcögött a helyiérdekű zöld pótkocsiján Neuillyn át. Valahányszor gyorsított a vonat, a pótkocsit úgy megbillegtette, mint a kacsa a farkát.

Eszébe jutott, hogy legutóbb ugyanezen a kocsin utaztak, és vágyódón gondolta el, milyen szép lett volna, ha beleszeret Jeanne-ba -- hadseregről, magáról, mindenről ha elfelejtkezhetett volna egy regényes nagy lobogásban.

Mire St. Germainben leszállt, már nem is vesződött gondolatai rendezésével. Bánata lanyhán lüktetett, mint valami hegedő seb.

Egy darabig elüldögélt a kastéllyal szemben a kávézó teraszán, és a téglapiros falakat nézegette, meg a kőkávás ablakokat meg a hetyke tornyocskákat, és a kéményeket, amelyek messzi fölé emelkedtek a főpárkány bábos, urnadíszes kőmellvédjének. A kastély kertje a magas vaskerítésen át friss lomb ködébe borult. Vajon a reneszánsz emberei teljesebben éltek? Andrews szinte látta tollas kalapjukat, rövid köpenyüket, borkáttunikájukat, kardjuk markolatán fitogtatott kezüket a kastély kapuja előtti nyugalmas térségen. Miféle szél kerekedett Itáliából akkor, hogy egyszerre annyi hittételt és hamis hódolatot elsöpört! Bezzeg a mai világ milyen sivár! Az emberek mintha eltörpülnének találmányaik mozgó bálványai mellett. Vajon ütköznek-e ki közülük még olyan hatalmasságok, mint Michelangelo, Leonardo. Aretino, Allini? A mai világot torlódás jellemzi. Hangyák lettek

337

az emberek. Nem csoda, hogy a szolgaság járma súlyosabban nehezedik rájuk. S akár az igázó zsarnokság lesz a győztes, akár a torlódó tömeg, egyéniségnek nem lesz helye az új világban.

Bejutott a parkba néhány árvácskával hímes virágágyás közé, szilfák sötét sora alá, amerre az égbolt itt-ott mohazöld szoborra vetette ragyogó fényét. A fasor végén teraszra jutott. Mellvédjének kovácsoltvas ívei közt a messzi vidék halványzölden enyészett el a szemhatár iránt, apró palaszínhússzín házakkal megpettyezetten, vasúti'sínekkel megszabdaltan. Lábánál a Szajna csillant, akár a görbe kard.

Kimért léptekkel kerülte meg a teraszt, és az erdőnek forduló útra tért. A gyaloglás hevülete, az erdő susogó csendje, az északnak smaragdzölden burjánzó moha, a faágak csipkézetében kéken remegő ég feledtette a gondolkodás fájó imamalmát. A zöldellő fákról a Pelléas első felvonása jutott az eszébe. Kigombolt zubbonnyal, kibomló ingnyakkal, zsebre vágott kézzel, fütyülve rótta az utat, mint valami diák.

Egy óra múltán országúira jutott ki, s arra eszmélt, hogy kétkerekű kordé mellett gyalogol, és hiába próbálna elébe kerülni, az lépést tart vele. A kocsis egy idő múltán feléje fordult.

-- Hey, FAméricain, vous voulez monter?¹

- Merre tart?

-- Conflans Sainte-Honorine-ba.

-- Az meg merre?

A legény bizonytalanul elbökött az ostor hegyével a ló fölött.

-- Nem bánom -- mondta Andrews.

-- Helyezkedjen kényelembe a krumplin.

Andrews cigarettával kínálta, s a kocsis megforgatott egyet sáros ujjai közt. Darabos arcú, kicsattanó színű legény

l Hé, amerikai, fölszáll? (francia)

338

volt, vörösesbarna haja siskán meredt elő sárfoltos béret-je¹ alól.

-- Hogy is mondta a községet?

-- Conflans Sainte-Honorine. Annyi erre a szent, akár a nyű. -

Andrews nevetett.

-- Hát maga hová igyekszik? -- kérdezte a legény.

-- Sehova. Járok egyet.

A legény hátrafordult, és Andrews fülébe súgta a kérdését: -- Szökevény tán?

-- Nem én... Csak éppen szabadnapos vagyok, és gondoltam, megnézem a környéket.

Mert ha netalántán szökevény, azon is lehet segíteni. Piszkos élet a katonaélet... De hát maga a vidéket szereti. Velem együtt. Igaz, ez nem is annyira vidék. Én nem vagyok idevalósi. Bretagne az én hazám. Arrafelé láthatna igazi vidéket. Itt Párizs környékén a sok háztól meg embertől nem látni.

-- Énnekem így is tetszik.

-- Mivel maga katona. A kaszárnyánál csak különb, nem igaz? Kutya élet az. Én ugyan nem lennék katona. Inkább tengerésznek állok. Kereskedelmi hajóra jelentkezek, aztán ha szolgálni kell, legyen a haditengerészet.

-- Lehet, hogy az jobb.

-- Nincs kötve az ember keze-lába. A tenger meg... Tudja, mink, bretonok vagy vízbe vagy italba fúlunk mind.

Összenevettek.

-- Régen él ezen a vidéken? -- kérdezte Andrews.

-- Hat hónapja. Unalmas dolog a paraszti élet. Gyümölcsösben dolgozok itt többekkel egy bandában, de nem sokáig. Egyik bátyám vitorlással hajózik, hát majd amikor ő kiszáll Bordeaux-ban, én szállók be helyette.

-- Merre vitorláznak?

l Svájcisapka, (francia)

339

-- Dél-Amerikába. Peruba vagy mit tudom.

-- Vitorlásra én is szívesen kerülnék.

-- Ugye. Énnekem egykutya, csak utazás legyen. Hogy más országokat láthassak. S egyikben talán ott is ragadhassak.

-Hol?

-- Honnét tudjam? Ahol megtetszik... Európában keserves.

-- A sok nemzet, a sok acsargás keserves eléggé, nem mondom -- elmélkedett Andrews --, de Európa még így is különb, sokkalta szebb Amerikánál.

-- Hajtsunk le valamit. Ott egy bisztró. -- A legény már ugrott is le a kordéról, s a lovat kikötötte. Kicsiny borozóba léptek be, egyéb nem volt benne a söntésnél meg egy négyzetes tölgyfa asztalnál.

-- Nem megkésik majd a dolgával? -- érdeklődött Andrews.

-- Nem bánom. Én a beszélgetést szeretem. Hát maga?

-- Én is.

Zöld kötényes öregasszonytól rendelték a bort. Három sárga fogát számlálták, amikor a száját kinyitotta.

-- Még ma semmit nem ettem -- tűnődött Andrews.

-- Várjon egy szóra! -- A legény kiugrott a kordéhoz, és behozta vászontarisznyáját. Fél kenyeret és sajtot vett ki belőle.

-- Nekem Marcel a nevem -- tudatta, mikor már a bort szopogatták.

-- Az enyém Jean... Jean Andre.

-- Nekem az egyik öcsém Jean, az apám meg André. Hát mitőlünk is telik kettőből egy.

-- Nem akármilyen munka lehet ez a gyümölcsösben -- vélekedett Andrews, amint a kenyeret meg a sajtot majszolta.

-- Jól megfizetik, de amúgy elunja az ember egy helyt. Más itt, mint Bretagne-ban, hiába... -- mélázott Marcel. Hintázott a széken lovaglóülésben, és furcsa csillogás támadt a

340

szemében. -- Nagy ott a csöndesség -- folytatta ellágyultan --, és minden domboldal a tengerre néz... Tetszene magának is, igaz-e? -- fordult Andrewshoz mosolyogva.

-- Örülhet a szabadságának -- mondta rá Andrews keservesen, és úgy érezte, mindjárt könnyek öntik el.

-- De hát a mészárlásnak vége, leszerel hamarosan. Mehet haza a családjához. Az csak jó lesz, nem?

-- Nem is tudom. Nyughatatlanság a neve az én bajomnak.

-- Hát mi volna jó?

Eső szemetelt. Visszamásztak a krumplis-zsákokra és a ló farkasügetésbe csapott. Eső csillant a hosszú barna combján.

-- Gyakran jár ki erre? -- tudakolta Marcel.

-- Majd eztán. Nincs Párizs közelében szebb vidék.

-- Vasárnap jöjjön, akkor megkocsikáztatom a környéken. A kastély igen szép. A malmaisoni, ahol a nagy császár lakott Jozefin császárnéval.

Andrewsnak eszébe jutott Jeanne levelezőlapja. Szerda ma van! Árnyalakját odaképzelte a Café de Rohan előtt hullámzó tömegbe, így kellett lennie, persze. Szinte édes tehetetlenség fogta el.

-- Hát a lányok? -- fordult egyszerre Marcelhez. -- Elfogadhatók?

Marcel vállat vont. -- Nőkben nem látunk hiányt, csak pénzünk legyen elfogadható. Andrews elszégyenedett, maga sem tudta, miért.

-- A bátyám írja, hogy Dél-Amerikában a nők amilyen barnák, olyan tüzesek -- magyarázta Marcel alamuszi mosollyal. -- Bár énnekem inkább az utazás meg az olvasás tetszene ... Nézze csak, ha vonaton menne vissza Párizsba... -- Marcel megállította a lovát. -- Ezen az ösvényen átvág, aztán megmarad a bal felé vezető úton, úgy jut ki a folyóhoz. A révnél. Herblaynek hívják a helységet, állomása van... S ha vasárnap délelőtt jön, Reuilben megtalál, a rue des Evéques három alatt. Akkor körbejárunk s elnézelődünk.

341

Kezet szorítottak. Andrews eleredt a nedves mezőnek. Marcel beszédének bújócskás édességét hüvelyezte, és ráébredt, hogy a tenger hatalmas hömpölygését sejti benne.

Majd az őrnagy irodája jutott az eszébe reggelről és a tulajdon sokszorozodo veznasaga, amint alázatosan toporog az íróasztal előtt. Hiába hogy egymaga járja a zsendülő földeket, még így sem szabad. Ott a fehérmárvány csarnokokban kattanó sarkú tisztek őrzik kártyákon és gépiratban az ő igazi valóját milliom más igaz való neve és száma közt, s ha akarják, el is törlik mindörökre. Ez a szanaszét kísértő valója lehetőségeivel és reményeivel együtt amahhoz kötött, s amazért hajbókol, szenved, hogy megszabadítsa. Egyre előtte lebegett egyenruhában lötyögő vézna formája, ahogy a tükrök pofozzák az őrnagy íróasztala előtt.

S egyszerre a kopár jegenyék sora közt szemébe ötlött a Szajna.

Megszaporázta a lépteit, s imitt-amott egy fényes tócsába is belegázolt, amíg a révhez ért. A folyó széles ezüstös sávját az esti ég szalmaszíne, ibolyája, fakadó zöldje csíkozta. Tar jegenyék meredeztek szemből is, és a homokszínű házak mögöttük fürtösen kapaszkodtak fel egy zöldellő domboldalon a templomnak. A kép a visszájára, lépcsősen ismétlődött a víz csíkos tükrén. A folyó medre kitelt, szinte púposán, mint amikor poharat töltenek csordultig. A sodrása sejtelmes halkuló-erősödő szólam volt Andrews fülében.

Válaszul zene támadt benne, és szeme a csíkos színek szűrésével, füle a hömpölygés érzéklésével vezényelte.

-- Meglógtam -- nevetett Andrews.

-- Jaj, de jó! -- nevetett Geneviéve. -- Úgyis mit tehetnének magával? Chartres itt egy ugrásra, Párizs kapujában.

Maguk telepedtek be a fülkébe. A vonat kigördült az állomásról, és külvárosok családiház-dobozkái, piros kertfalakon áthabozó gyümölcsfavirágzás közepette vitte őket.

-- Már akármi lesz -- vélekedett Andrews --, az alkalmat el nem szalasztottam volna.

-- A katonáskodásban a szabályzat megkerülése lehet a legizgalmasabb. Nem tudom, Damoklészt nem csiklandozta-e a kardja.

Nevettek.

-- Anyám szabályzata kérlelhetetlenebb. Igyekszik szabad szellemű lenni, de az utolsó pillanatban elfogja a kétség. A nénikém meg éppenséggel azt hiszi majd, hogy kiesett a világ feneke, ha odaállítunk.

Alagutakon dörögtek át. s amikor a vonat megállt Sévresben, végigpillanthattak a Szajna völgyén, s látták a borsózöld leveleken a parti pára kék patináját. Bíboros szemhatárú tágas síkságra jutottak ki. a levegője rezgett a búzamezők üde zöldjében és a zabföldek hamvasságában. A vonat kék árnyéka a szemük előtt vetődött töltésre, kerítésre.

-- Milyen szép is kora reggel hagyni el a várost! Van a nagynénjének zongorája?

-- Kijátszott régi teknő.

-- Szívesen megmutatnám, mire jutottam azóta a Sába Királynőjével. Hasznosak a tanácsai.

-- Mert azon vagyok, hogy egy szép nap legyen is valami magából.

Andrews vállat vont.

343

Szótlanul ültek, fülüket a kerekek kattogása töltötte meg. Szinte loppal tekintettek egymásra olykor. Mezők, sövények, virágba boruló gyümölcsösfák, zöld hímporos nyárfák úgy bontakoztak, akár a pergamentekercs a villanó távírópóznák vörösréz huzallal ívelődő rendjében. Andrews felfedezte, hogy a napfényben villogó sürgönydrótok színe éppolyan, mint Geneviéve hajáé. „Berenike, Artemisz, Arszinoé" motozott az agyában, s ahogy a huzalok hasasodó füzéreit nézte, elképzelte az arcát is, kerek, halványbarna szemét, kicsiny száját, sima széles homlokát, hogyan merevedik valami alexandriai lány múmia-kérgének mélyített rajzú arcképévé.

-- Mikor kezdett zenét szerezni? -- fordult hozzá Geneviéve.

Andrews félresöpörte a homlokába hulló szőke kócot. -- Nicsak, a reggeli sietségben fésülködni is elfelejtettem -- állapította meg. -- Látja, loholtam, hogy Chartres-ba jöhessek magával.

Nevettek.

-- Zongorázni anyámtól tanultam, szinte karonülő koromban már -- fordította komolyra a szót Andrews. -- Magunkban éltünk ketten Virginiában, családjuk régi házában. El sem gondolhatja, miféle élet volt az, mert Európában nem élhetnek emberek ilyen elszigetelten... Anyám boldogtalan asszony volt, megverten, reménytelenül élt, ahogy csak nők élhetnek... Amit mesélt, arra szereztem zenét, apró dalokat, mindenfélékről. Emlékszem, első sikeres művemet a kutyatejhez címeztem -- nevetett. -- Arra is jól emlékszem, hogy csücsörítette anyám a száját, ahogy az íróasztalra borult ... Szálas asszony volt, a régi nappalinkba pedig nemigen sütött be a nap, hát rá kellett borulnia a papírra... Mert órákat eltöltött a szerzeményeimmel, amíg szép légyfej-kottákkal leírta... Anyám az egyetlen jelentős személyisége életemnek... Hanem a technikám, az megragadt gyermeki fokon.

344

-- Akkora fontosságot tulajdonít a technikának? -- hajolt hozzá Geneviéve, hogy a kalatolásban érthető legyen.

-- Nem is tudom. Talán nem annyira fontos.

-- Az elképzeléseihez hozzánő a technikája is.

-- Csak az a kétségbeejtő, amikor az elképzelésének hiába kap utána az ember. Érzi, hogy erősödik, mégsem foghatja meg. Mintha valami gyönyörű menetet látna a járda széléről, de nem csatlakozhat hozzá, vagy sört nyitna, s a habja elöntene mindent, mert nincs pohár kéznél.

Geneviéve elnevette magát. -- Hát az üvegből inni nem lehet? -- villant a szeme Andrewsra.

-- Azt próbálom éppen.

-- Meg is érkeztünk. Ott a székesegyház! Tessék, elbújt! -- lelkendezett Geneviéve.

Felkászálódtak. Az állomásról kifelé Andrews megjegyezte: -- Fontosságot én csakis a szabadságnak tulajdonítok. Majd ha megszabadultam a hadseregből...!

-- Igaza lehet... De csakis magának. A művészt ne szorítsák kötelezettségek.

-- Nem látom a különbséget a művész meg a más mesterember közt -- mondta Andrews.

-- Lehetséges... De most nyissa ki a szemét!

Téren álltak, és kis liget zöldellő lombfátylán át láthatták a vajszínű és rozsdabarna székesegyházat, szigorú tornyát és szeszélyes tornyát, köztük a nagy rózsaablakot, a zsúfolt íetők közé térdig süppedő roppan: alkotmányt.

Álltak egymás mellett, s bámulták szótlanul.

Délután leereszkedtek a domboldalon, a zegzugos ormú házakkal és zörgő tömlöcű malmokkal szegélyezett folyónak. Mögöttük virágzó körtefákkal teli kertek fölébe türemlett a székesegyház szentélye, neki a sápadt mennyboltnak. Keskeny, ősi kőhídon álltak meg, és nézték az ég kékjét, zöldjét, szürkéjét visszavillantó vizet és a part menti füzek zsenge lombját.

345

Érzékeik elteltek a nap szépségeivel, a székesegyház méltóságával, s a jövőt hánytorgatták halkan, fáradtan.

-- Minden azon áll, hogy az embernek vérévé válik-e a dolga -- bizonygatta Andrews. -- Hogy céljának igájába hatja-e az ember a fejét. Olyanformán, mintha mestert választana.

-- Alighanem. Egyféleképp rabszolgák voltak mind, akiknek a kezük jegye rajta az emberiségen -- tűnődött Geneviéve. -- Aki igazán élni akar, annak sok mindenről le kell tennie életében. De megéri. -- És Andrews szeme közé nézett.

-- Megéri, meg... Most azonban a segitségére szorulok. Olyan vagyok, mint akit boltozatos sötét pincéből bocsátottak a napvilágra. Elvakít a ragyogás, csupán azon vigasztalódhatok, hogy a pincét már megjártam.

-- Nicsak, hal szökkent.

-- Vajon csónakot bérelhetnénk-e? Ugye, milyen élvezetes volna most a csónakázás?

Geneviéve feleletét idegen hang akasztotta meg. -- Hadd látom a nyílt parancsát!

Andrews megfordult. Barna, vöröslő arcú katona állt meg mellette a hídon. Andrews az arcába meredt. Napbarnított bőrét zegzugos sebhely szaggatta meg a bal szeme fölött.

-- Lássuk a nyílt parancsot -- szólt rá a katona újból pityeri fejhangon.

Andrews pattogást érzett a fülében. -- Tábori csendőr talán? -Az.

-- Én a Sorbonne parancsnokságának beosztottja vagyok.

-- Az meg mi a bánat? -- nevetett a képébe a tábori csendőr.

-- Mit mond? -- tudakolta Geneviéve mosolyogva.

-- Semmi különöset. Be kell mennem a parancsnokságra, mert magyarázattal tartozom -- mondta Andrews elfúlóan. -- Menjen vissza a nagynénjéhez. Megyek én is, amint az ügyet elintéztem.

346

-- Inkább magával tartanék.

-- Tegye, amit mondok. Lehet, hogy nem kicsiség. Ha elengednek, megyek én is -- szólt rá elutasitóan.

Geneviéve gyors, határozott léptekkel indult a domboldalnak, vissza sem nézett.

-- Erről bizony kár volt lecsúszni, koma -- állapította meg a tábori csendőr. -- Én is eltöltenek vele egy félórácskát.

-- Értse meg, hogy én a Sorbonne iskolai parancsnokságán szolgálok Párizsban, és ide nyílt parancs nélkül látogattam el. Mit tehetek?

-- Megmondják azt magának, ne féljen! -- rivallt rá a csendőr. -- Mindjárt gondoltam, hogy nem a vezérkartól küldték ide álruhában. Iskolai parancsnokság! Ki hallott már ilyet! Bill Huggis a hasát fogja majd nevettében, ha meghallja! Mindig ilyen fényeseket szokott mondani, koma? Nem baj -- tette hozzá bizalmasan --, ha szépszerével velem jön, nem verem bilincsbe.

-- Honnan tudjam, hogy tábori csendőr-e?

-- Megbizonyosodik egykettő.

Moha- és esőmarta gipszdíszek közé szorult szűk utcába fordultak.

Egy csöpp borozó ajtajában vörös táboricsendőr-karszalagos alak cigarettázott. Amikor kettőjüket meglátta, felpattant, és a pisztolytáskájához kapott.

-- Fogtam egy madarat, te, Bili -- jelentette Andrews őre, és betaszította foglyát az ajtón.

-- Úgy is kell, Csinoskám. Nem nyughatatlan?

-- Nem -- dörmögte Csinos.

-- Itt üljön le, s ha moccanni talál, keresztüllövöm. A karszalagos kiszöktette az állat. Fénytelen, szürke szeme alatt püffedt és sárgás volt a bőr.

-- Azt magyarázza, hogy valami iskolai parancsnoksághoz tartozik. Ilyennek még nem jött senki, mi?

-- Iskolai parancsnokság? Csak nem a tiszti iskola pa-

347

rancsnoksága? -- Bill neveltében visszarogyott az ajtóban álló székére, és szétvetette a két lábát.

-- Óriási szám -- röhögött Csinos.

-- Az iratai? Van tán valami irata?

Andrews vörösödön kutatta a zsebeit. -- Az iskolai igazolványnak nálam kéne lenni...

-- Kéne hát, fejre ejtett gyerek -- állapította meg Bili, azzal hátradőlt a széken, s orrán át fújta ki a füstöt. -- A dögcéduláját nézd meg, Csinos.

Csinos odalépett Andrewshoz, és föltépte a zubbonyát. Andrews elhúzódott volna.

-- Nincs a nyakamban. Elfelejtettem reggel feltenni.

-- Se dögcédula, se paroli.

-- De az igenis van. Gyalogsági.

-- Se papírok... Bujdoshat egy ideje -- tűnődött Csinos.

-- Verd bilincsbe -- ajánlotta Bili ásítva.

-- Várjunk még. Mikor jön meg a hadnagy?

-- Este előtt nemigen.

- Honnan tudod?

-- Hát honnét! Nincs vonat addig.

-- Se más járgány?

-- Nem jön, ha mondom -- mordult rá Bili.

-- Nem iszunk meg valamit, Bili? Lehet pénze az ürgének. Meghívsz bennünket egy pohár konyakra, iskolás?

Andrews meredten ült a széken. -- Meg -- bámult rájuk. -- Rendeljenek, ami tetszik.

-- Tartsd szemmel, Csinos. A nyavalya tudja, mi kitelik az ilyen alamuszi fazontól.

Bili Huggis súlyos léptekkel került-fordult, és konyakosüveget lóbálva tért vissza. -- Megmondtam a madámnak, hogy maga fizet, keszegem -- vetette oda Andrewsnak. Andrews rábólintott.

A két tábori csendőr odatelepedett Andrews asztalához. Andrewsnak minduntalan rajtuk feledkezett a szeme. Bili Huggis dudorászva húzta ki a dugót az üvegből.

348

Van mosoly mosolyfakasztó, S van, hogy a sírásra ok...

Csinos vigyorgón figyelte.

A nevetés egyszerre böffent ki belőlük.

-- Ezzel a fejjel az iskolai parancsnokságon! - sipákolta Csinos.

-- Beosszák magát, Keszegkém, ne féljen -- jósolta Bili Huggis, és a nevetését a konyakosüvegbe fojtotta. -- Rohadtnak nem is olyan rossz -- csettintett, majd ismét dúdolni kezdte:

Van mosoly mosolyfakasztó, S van, hogy a sírásra ok...

- Iszunk, Keszeg? -- tolta oda az üveget Csinos.

-- Nem, köszönöm -- válaszolta Andrews.

-- Az új beosztásban nem mérnek ám konyakot, Keszegkém -- bökte ki Bili Huggis nagy nevetés közben.

Andrews gondolt egyet. -- Nem bánom. Egy hangyányit.

-- Pajtás, ennek be is veszi a gyönge gyomra! -- állapította meg Csinos.

-- Telik még egy üvegre?

Andrews bólintott, és szórakozottan törölte száját a zsebkendőjével. Úgy nyakalta be a komisz konyakot, hogy az ízét sem érezte.

-- Hadd jöjjön a következő -- rendelkezett Bili Huggis, és az orcáin pirosság terjedezett. -- Az utolsó üveg, amit ez a kifogott Keszeg megtapasztal -- nevetett rá az új üveggel megtérő Csinosra. -- Igyon, ne sajnálja! Majd adnak magának iskolai parancsnokságot, ne féljen! De nem konyakkal! S hátradőlt neveltében.

Csinos képe is vörösre vált, csak a zegzugos forradása maradt meg fehérnek. Pogányul káromkodott, amíg a dugót sikerült kirántania.

Andrews tekintete egyikről a másikra fordult, csak olykor

349

akadt meg a tapéta sárga és barna négyszögein s az üres üvegekkel díszített söntéspolcon. Megpróbálta megolvasni, hányat raktak ki. Egy. Kettő. Három. De megint Bili Huggis fénytelen tekintetével akadt össze a szeme. Elterpeszkedett a széken, úgy nyúlt a konyakosüveg után, és szakadatlanul dudorászta:

Van mosoly mosolyfakasztó, S van, hogy a sírásra ok...

Csinos az asztalra könyökölt, és álla a két húsos kezében pihent. Asszonyosan puha arcát elborította a pirosság.

Sötétedni kezdett.

Csinos és Bili Huggis egyszerre felugrott. Félrecsapott gyakorlósapkás, határozott arcú tiszt állt meg terpeszben az ivó közepén.

Andrews odalépett hozzá.. -- A Párizsban állomásozó sorbonne-i parancsnoksághoz tartozók -- magyarázta.

-- Aztán ott tisztelegni nem tanítanak? -- mérte végig a hadnagy. -- Valamelyikük megtaníthatná -- tette hozzá jelentősen.

Csinos odalépett Andrewshoz, és a szeme közé vágott. Mintha villámlott volna, megfordult az ivó, s a mennydörgés akkor követte, mikor a feje a padlón koppant. Feltápászkodott, de Csinos öklét megint a szeme közé kapta. A három alak meg a hosszúkásán derengő ablak körbefordult. Zuhantában magával rántotta a széket, s tarkója koppantával sötétség ereszkedett rá.

Ennyi elég is lesz -- hallotta valahonnan egy fekete alagút végéből.

Mintha súlyos nyűgöt kellett volna megemelnie, amikor könnyektől és vértől vakultan felkelt. Nyilallás járta át a fejét. A csuklóján bilincset érzett.

-- Talpra! -- vezényelt valaki.

Amint a talpán állt, könnyein át felderengett körülötte a

350

világ. A homloka úgy perzselt, mintha élő szenet raktak volna rá.

-- Őrizetes, vigyázz! -- csattant a tiszt hangja. -- Indulj!

Andrews gépiesen rakta a lábát. Az utca hűvösödő levegője csapott az arcába. Kétfelől a tábori csendőrök léptének kopogását hallotta, belülről pedig visongást, vigasztalant.

HATODIK RÉSZ

Sínek között

A födetlen szemetesvödrök zörögve buktak bele a teherautóba egymás után. Por és oszlás bűze lengte körül a szemeteseket. Az őr terpeszben állt a járda szélén, puskatusa a két lába közt. A hajnali köd nem szállt fel, még a kórház emeleti ablakait elborította. A szemetesvödrök sora mellől az ajtóból a karbolsav sűrű szaga áradt. Mikor az utolsó vödör felkerült a teherautóra, a négy rab meg az őr is felkapott rá, s helyet szorított, ahogy bírt. A vödrök véres kötésekkel, hamuval, penészedő ételmaradékkal teltek meg, s a teherautó megindult vele a kora reggeli Párizs vidáman csillogó utcáin az emésztő felé.

A rabok nem viseltek zubbonyt. Ingjükön, lovaglónadrágjukon zsírfoltok, koszfoltok éktelenkedtek, kezüket tépett vászonkesztyű védte. Az őr rózsás képű, szégyellős mosolyú fiatalember volt, és a kanyarokban kis híján lefordult a kocsiról.

-- Hány napot kell a szemeteseknél letölteni, Nótás? -- tudakolta az egyik vöröses-göndör hajú, tejfölös arcú, ártatlan kék szemű rab.

-- Affene jobban tudja -- felelte a mellette álló bikanyakú ökölvívóforma. -- Nem számlálja a napját senki. -- Csodálkozó vigyorgással nézte közben a fiút, s meg is jegyezte: -- Csak nem a dedóból zavarták ide, öcskös?

-- Megdurrantottam egy Fordot -- válaszolta a fiú vidáman.

-- Miafene!

-- Ötszáz frankot megadtak érte.

Nótás nevetett, és meg kellett kapaszkodnia az egyik szemetesvödörben, hogy a rázkódó kocsi le ne vesse.

355

-- Hallott már ilyet, mester? -- szólt oda az őrnek. Nem csuda egy gyerek?

Az őr somolygott.

-- Azért is nem vágtak be Leavenworthbe, mivelhogy fiatal vagyok -- magyarázta a gyerek.

-- Mennyi idős vagy mégis? -- tudakolta Andrews, aki a vezetőfülkének dőlten állt.

-- Tizenhét -- felelte a fiú, és vörösen pillogott.

-- Az is vak volt, aki besorozott a szaros seregbe -- szólt hátra a vezető, amikor kikönyökölt, hogy a bagóié fölösétől szabaduljon, majd beletaposott a fékbe. A szemetesvödrök összezördültek.

-- Lassan a testtel, hé! -- jajdult fel Öcsi. -- A lábamat majdnem eltörted!

-- Az isten rakja a fülükbe ezeknek a kótyagos, kerge francoknak! -- cifrázta a vezető. -- Nem néz, csak megy, mint az állat! Ugorj már ki, Nótás, robbantsd be!

-- Akinek a lába törne, az lenne köztünk a szerencsés, mi, Keszeg? -- kockáztatta meg halkan a negyedik rab.

-- A munkásszázadot lábtöréssel meg nem úszni, igaz-e, mester? -- fordult Nótás az őrhöz, amint visszamászott a kocsira.

A teherautó a hamu s a szemét savanyú csíkját húzván, továbbgördült. Andrews eszmélt, hogy a folyó mentében haladnak. A Notre-Dame olyan volt a ködös napsütésben, akár a virágzó orgona. Bámult rá egy percig, aztán elfordult. Mintha mélységes akna mélyéről pillantott volna fel egy csillagra, olyan messzi került tőle.

-- A pajtásomat öt évre vágták be Leavenworthbe -- szólalt meg Öcsi, mikor egy ideig hallgatták, hogy zörög a kocsi a kockaköveken.

-- Amelyik veled durrantotta meg a Fordot? -- tudakolta Nótás.

-- Fordot ám! Az lőszeres vonatot durrantott! Mint vasutas. De mivel szabadkőműves volt, hát öt évvel megúszta.

356

-- Öt év Leavenworthben beteszi az ajtót akárkinek -- dörmögte Hoggenback. Tagbaszakadt ember volt, leszegett fejjel dolgozott mindig.

-- Mink már csak Párizsban lettünk pajtások, amikor a nagy hepajt rendeztük az Olympiában. Onnan gyűjtöttek be minket. Aztán vittek a Bastille-ba. A Bastille-ban voltál-e?

-- Voltam hát -- mondta rá Hoggenback.

-- Ne etessél.

-- Kabbe! -- mordult rá Hoggenback, és elvörösödött. Elfordult, úgy nézte a kora reggeli utca sietős járókelőit, az útféli kávézók asztalait törölgető ingujjas pincéreket, a zöldséges bakszekerüket toló asszonyokat.

-- Könnyen szaladgálnak, nem mint mink -- állapította meg Nótás. -- Én azt mondom, jobban járnánk a háborúval. Bevágnának bennünket a lövészárokba, ott is jobb sorunk lenne.

-- Csipkodjátok magatokat -- szólt hátra a vezető, amint beállt a szeméttelepre a salakhalmok közé. -- Még öt fuvarunk van hátra.

Az őr megmerevedett, és morc pofát vágott, mert attól tartott, tiszt bukkanhat fel, a rabok meg nekiálltak lerakni a szemetesvödröket. Orruk megtelt az oszlás bűzével, foguk alatt hamu recsegett.

A félhomályos étkezőbe dőlt a gőz a konyhából. Az emberek sorakoztak, s az ételmérő loccsantott a csajkájukba. Olykor egy-egy méltatlankodó követelte a nagyobb adagot. Egymáshoz szorulva költötték el az ételüket a zsírral-kávéval örökké lelocsolt és átabotában lemosott hosszú, durván gyalult asztaloknál. Andrews a pad végén ült, közel az ajtóhoz, amerről beszüremlett valamennyi a szürkületből. Lassan evett, és csodálkozott maga is, hogy csúszik a zsíros étel, és mekkora fáradt elégedettség tölti el. Hoggenback ült szemben vele.

357

-- Furcsa -- szólt oda Andrews --, hogy nem is olyan keserves, mint vártam.

-- Micsoda? A munkaszázad? Nem tanultad meg a katonáéknál, hogy az ember mindent elvisel?

-- Csak azt tanultam meg, hogy inkább viseljük, mintsem változtatnánk.

-- Igaz beszéd. Cigid van?

Andrews odanyújtott egyet. Kisétáltak a szürkületbe, és vitték a csajkájukat. Amíg az ételmaradékok kérgén áttörtek vele, s elmosogatták a zsíros vízzel teli hordóban, Hoggenback odasúgta: -- A számlán összegyűlik minden, öcsém, aztán egy nap jön a leszámolás. Hiszel a vallásban?

-- Nem.

-- Mert én se. Az én rokonságomban nem bízzák Istenre az utolsó ítéletet. Apám se bízta rá, öregapám se. Nem nyelhet epét az ember, míg a világ s két nap.

-- Pedig nyeli, Hoggenback -- állapította meg Andrews, amint visszafordultak a szállásnak.

-- Nyavalyakórság! -- förmedt rá Hoggenback. -- Eltelik vele az ember, és a káromkodás sem segít. Egy szép nap csak kitör belőle a hat elemi!

Leszegte a fejét, úgy ment be a szállásra. Andrews kintről támasztotta meg a falát, és fölnézett az égre. Elszántan szedte volna össze azt a néhány gondolatát, amelyet a lidérc elől megmentett. Öt perc nem telik bele, behajtja a kürtszó a szállásra. Dallam motozott a fülében, de amikor az emlékével összekapcsolódott, utálattal szabadult volna tőle.

Van mosoly mosolyfakasztó, S van, hogy a sírásra ok...

Rásötétedett. Ketten mentek el a homályban előtte.

-- Szólhatnék egy bizalmas szót az őrmester úrral? -- hallotta az egyik hangját.

A másik hümmentett.

358

-- Kiszúrtam, hogy ketten kitörnének innét.

-- Melyik kettő? Ide figyeljen, ha játszik, maga húzza a rövidebbet.

-- Surley meg Watson. Hallottam, amint összebeszéltek a latrina mögött.

-- A marhák.

-- Fogadkoztak, hogy ők nem bánják, de nekik elegük van ebből az életből.

-- Nocsak!

-- Halkabban, őrmester úr. Ha meghallják, hogy az őrmester úrral beszéltem, nekem lőttek... Mondja, őrmester úr -- s a besúgó hangja nyavalygósra vált --, nem szinte letöltöttem én már az időmet itten?

-- Mit tudom én. Nem én szabom ki a büntetést.

-- Tetszik tudni, írnok voltam a régi egységemnél... Nem tudna benyomni engemet irodistának?

Andrews mellettük fordult be a szállásra. Vak düh töltötte el. Szótlanul vetkőzött, és bebújt a takarója alá. Nótás és Hoggenback beszélgetett az ágya mellett.

-- Ne törődj vele -- biztatta Nótást Hoggenback --, majd kitörik neki a nyakát!

-- Kitörik, kitörik! Abban a táborban olyan begazolt legények voltak, hogy megijedtek a légydöngéstől is. Hiába, a-fegyelem kiöli az emberből az akaratot -- berzenkedett Nótás.

Andrews nem szólt, úgy hallgatta a beszélgetésüket. Minden porcikája belefájdult a megerőltető napi munkába.

-- Hallom, valamelyiket hadbíróság elé állították -- mondta tovább Hoggenback. -- Tudod-e, mi lett vele? Fél fizetéssel nyugdíjazták. Mivelhogy őrnagy volt az istenadta.

-- Énnekem a legboldogabb napom az lesz -- sóhajtott Nótás --, amikor ebből a csordából kikerülök...

-- Aztán el is felejted mindjárt -- vágott közbe Hoggenback --, milyen kutyául bántak veled, és meséled majd mindenfelé, hogy szép élet a katonaélet.

A kürtszó kajánul rikoltott Andrews fülébe. -- Csönd!

359

-- csattant fel egy tiszthelyettes az épület végében, s a szavára mindenütt kialudt a világosság. Andrews máris hallotta a szuszogást körös-körül. Egy darabig bámult bele a sötétségbe, és teste a munka egyhangúságában lüktetett tovább. A besúgó nyavalygása járt az emlékezetében. „Vajon én is ide jutok?" -- rágódott a kérdésen.

A latrináról kijövet utánaszóltak: -- Keszeg!

-- Mi az? -- nézett vissza.

-- Gyere ide, beszédem volna veled. -- Öcsi hangjára ismert. A latrinául szolgáló büdös félszerben nem világítottak. A szállásuk előtt járó-kelő, dudorászó őr lépte oda is behallatszott. -- Legyünk jó pajtások, te, Keszeg.

-- Legyünk -- mondta rá Andrews.

-- Mit gondolsz, kitörhet az ember innét?

-- Nemigen.

-- Nem lehet, hogy megpördülsz s elszállsz, akár a búgatytyú?

Összenevettek.

-- Kockázatos dolog, te, Öcsi -- tette rá Andrews a kezét a gyerek karjára. -- Én is efféle kockázaton buktam meg, de újra nem próbálkoznék, mivel az már dezertálásnak számít. A húsz évet Leavenworthben töltheted le, ha nem az életfogytiglant. Cseberből vödörbe.

-- Ott legalább tudod, mikor szabadulsz!

-- Tán szélnek eresztenek egy nap innen is...

-- Pszt... Pszt... -- Öcsi rátapasztotta a kezét Andrews szájára. Megdermedtek. A szívük dobogása is hallatszott.

A kinti kavicson léptek roppantak. Az őr megállt és tisztelgett, majd a léptek elhaladtával tovább dudorászott.

-- Két gyereket bevágtak az egyesbe, amiért ilyeneket beszélt ... Egy hónapra -- suttogta Öcsi.

-- Hiába, Öcsikém, nincs énnekem merszem semmihez mostanában.

360

-- Dehogyis nincs, te, Keszeg! Több minekünk a merszünk, mint a teljes társaságnak együtt. Pajtás, ha volna mindnek, nem törölnék belénk a sáros lábukat! Ha én innen kikerülhetnék, olyan filmforgatókönyveket írnék, hogy a világ a száját eltátaná! Értsd meg, hogy én élnék, te, Keszeg!

-- S ha vissza se mehetsz az Egyesült Államokba?

-- Bánom is én. New Rochelle szűk volt nekem mindig. Olaszországban is forgatnak filmeket, nem igaz?

-- Persze. Gyere, tegyük el magunkat holnapra.

-- Jó, de mostantól cimborák vagyunk, igaz, Keszeg? Andrews a sötétben érezte, hogy Öcsi jól megmarkolja a

karját.

Sokáig feküdt álmatlanul, és hallgatta a horkolást, szuszogást a háromemeletes ágy levegőtlen legaljából. Gondolatok rebegtek a fejében, de a sötét kietlenségben egyebet nem tehetett, hengergette párnául összegöngyölt zubbonyát, s a szája szélét rágva figyelte a neszeket.

Mikor végre elaludt, azt álmodta, hogy magára marad a Schola Cantorum hangversenytermében Geneviéve Koddal, és hegedűn játszana el neki valamit, de a dallamot elfelejti minduntalan, és az emlékezés igyekezetében a könnyei is megindulnak. Átkarolta Geneviéve vállát, úgy sírt, sírt keservesen, amíg nem eszmélt, hogy vájt ládát ölelget, annak a festett fedelén csókolgatja a széles homlokú, nagy barna szemű, cérnaszájú leányt, közben valami gyerek biztatja, lehetett akár Chrisfield, akár Öcsi, hogy szökjön, mert elkapja a tábori csendőr. Utoljára dermedten üldögélt, és konyakos üveget szorongatott, a háta mögött pedig fújták nagy hangon:

Van mosoly mosolyfakasztó, S van, hogy a sírásra ok...

A kürtszóra riadt, és beverte fejét a felső ágyba. Visszadőlt volna, hogy a bibit gyermetegen elsirassa, de igyekeznie kellett az öltözessél, mert névsort olvastak. Megkönnyeb-

361

bülten látta, hogy a reggeli még nem készült el, s az emberek sorba verődve topognak, csörgetik a csajkájukat a konyha előtt a felderengő tavaszi napfényben. Hoggenback mögé állt.

-- Hogy van a nagysága, Keszeg? -- súgta oda Hoggenback titokzatosan.

-- Éhes disznók vagyunk valahányan -- nevetett Andrews.

-- Hát -- morogta Hoggenback, majd némi hallgatás után hozzátette: -- Azt hittem pedig, hogy az iskolázott ember nem keveredik a korpa közé. Én is jártam iskolát, de úgy látszik, nem eleget.

-- Efelől ugyan elég. Énszerintem az írástudatlan se kínlódik itt 'kevesebbet, mint aki az egyetemet megjárta.

-- Nem tudom, te Keszeg. Aki életében nem sok szépet látott, az jobban győzi. De az is igaz, hogy én már a tiszti iskolán lehetnék, ha bírom cérnával. Odahaza fatelepünk van, és apám a hadi rendeléseken szépen megszedte magát. Akár az utászokhoz beszerzehetett volna, ha énnekem nem olyan sürgős, hogy elébb jelentkezzek.

-- Mi a fenének?

-- Türelmetlenségemben. Világot látni. A háborúra, arra fütyültem, csak azt lett volna tudni jó, mi zajlik ideát.

-- Hát megtudtad -- mosolyodon rá Andrews.

-- Meg s a tőkém tele van vele -- felelte Hoggenback, és tolta a csajkáját kávéért.

Munkába menet egymás mellett ültek a teherautó oldalán Öcsivel és a kipufogó dörgésén át beszélgettek, ahogy tudtak.

-- Tetszik Párizs? -- kérdezte Öcsi Andrewstól.

-- Innét ha nézem, nem.

- Valamelyiktől hallom, hogy jól parkírozol francul. Tanítsál meg engem is. Másképp ebben az országban el nem boldogulok.

-- Ahhoz már tudnod kellene valamennyit.

-- Tudok is, amennyit az ágyban megtanultam -- nevetett Öcsi.

₃₆₂

-- Miért, neked mennyi kell?

-- Ha valami olasz filmnek írnám meg a forgatókönyvét, nem elég, ha csak a „vule-vu-kusezavekmoát" hajtogatják.

- Nem, mert ahhoz olaszul kell megtanulni, Öcsikém.

-- Majd sorra veszem azt is. Kacskaringós úton megyünk mama.

-- Passyba megyünk követ kirakodni -- szólt bele valamelyik.

-- Cement lesz az, te... Ahhoz a stadionhoz, amelyikkel a francia nemzetet megajándékozzuk. Nem olvastad a Csillagos Lobogó-bán l

-- Én egy valagba rúgással ajándékoznám meg őket... de nemcsak őket, igaz.

-- Szóval rakodhatjuk naphosszat a cementet -- dörmögte Hoggenback --, hogy a franciáknak az ajándékjuk meglegyen.

Ha nem készülne ajándék, minekünk munkát akkor is találnának.

-- Miért nem engedik, hogy odahaza dolgozzunk! -- tört ki Hoggenback. -- Csak izzadunk hiába! Stadion! Ki hallott ilyet?

-- Söprés lefele!... Egykettő! -- dörrent a vezető hangja.

Andrews olykor látta a fojtó fehér porfelhőben a szürkészöld folyón dühögo vontatókat, fehér gőzpamacsokat, kanyargó füstcsíkjukat, a tompa orrú uszályokat, a járópallókon a friss sürgés-forgást. A cementes zsákok nehezeknek bizonyultak, és a szokatlan munkába hamar belesajdult a háta. A maró por megült szájában, szemében meg a körme alatt. Délig az járt az eszében, mint afféle visszatérő dallam: „Egyebet sem tett némelyik... elpergett az élete. Egyebet sem tett némelyik, elpergett az élete." A keskeny pallón jövő-menőben egyre a tengernek áramló fekete vizet nézte, és vigyázott, nehogy megcsússzon a lába -- mégis remélte szinte, hogy megcsúszik, és a fekete sötétségben elfelejtkezhet vigasztalan küzdelméről. Egyszer megpillantotta Öcsit az őr-

363

mester előtt, és azt is látta, hogy fáradtságában megtört kék szeme könyörgően tekint rá, mintha gyerek volna, s a verést várná. A látványon elandalodott, és megállapította: „Ha ilyen rózsaszín képem és csókos pici szám volna, megélnék belőle." Majd elképzelte elhízott, vén csecsemőnek, amint csukott fehér autóból lép ki, akár a mozivásznon, és körüljártatja a nézőkön ártatlan kék szemét. Aztán belefelejtkezett végképp a hátára és derekára nehezedő zsákok cipelésébe. -

Mikor ebédelni vitték őket vissza a teherautón, a fehér porból feltámadt többi izzadó kísértet közt Öcsi frissnek és mosolygósnak tetszett. Amíg a többiek az autó zörgését kiabálták túl, ő odacsusszant Andrews mellé.

-- Úszni szeretsz-e, Keszeg?

-- Szeretek hát. Még jobban szeretném, ha ezt a cementport leáztathatnám -- vetette oda Andrews.

-- Én egyszer megnyertem a serdülők úszóversenyét a Coneyn -- tudatta Öcsi.

Andrews nem felelt.

-- Te nem álltái be úszni iskolás korodban? -- firtatta tovább Öcsi.

-- Nem... De most megúsznék örömest, akár éjjelente a Chesapeake-öbölben régen, ha a víz csillámlott.

Akkor eszmélt, hogy Öcsi kék szeme lobogó izgalommal kapná el a tekintetét.

-- Hogy az eszem nekem hol jár! -- motyogta.

Öcsi barátságosan hátba vágta. -- Azt mondja az őrmester, hogy ma, ha ránk sötétedik is, dolgozunk tovább -- fordult nagy hangon a körülötte állókhoz.

-- Bele is gebedek -- dörmögte Hoggenback.

-- Te hömbölygeted a törzsököket odahaza?

-- Nem arról van szó. Ha kedvem volna, kettesével is elhordanám a rohadt zsákjaikat. De így az embert csak a méreg eszi, nem igaz, Keszeg? -- mosolyodott rá Andrewsra.

Andrews bólintott.

364

A délutáni első két-három zsák után azt hitte, hogy ha belerokkan, se bír megemelni többet. Hátába-derekába nyilallás állt, arcát, ujja begyét kérgesre cserzette a cement.

Mikor az alkonyat bíbora kezdett végigterülni a vízen, azt látta, hogy két civil fiatalember sétapálcával, homokszínű felöltőben megáll a pallónál, és figyeli a csapat munkáját.

-- Azt mondják, újságírók, és arról írnak, mit tesz békében a hadsereg -- súgta valamelyikük áhítatosan.

-- No, itt helyben vannak.

-- Mondjátok nekik, hogy éppen hazafelé igyekszünk. Dobáljuk fel a málhánkat a gőzösre.

Az újságírók cigarettát osztottak. A köréjük csoportosulok közül egy elkurjantotta magát: -- Minekünk jutott a potya munka! Hiába, ha a Csökös Pershing kedvenc munkaszázada mi vagyunk!

-- El nem eresztenének, annyira szeretnek minket!

-- Marhák -- morgott Hoggenback, amint leszegett fejjel elment Andrews mellett. -- Majd hallanának éntőlem olyat, hogy a fülük is belecsöndül.

-- Aztán miért nem hallanak?

-- Beszélhetek én ezeknek, ha egyszer nincs meg az iskolám.

A kurta bajuszú, tömzsi, vörös képű őrmester odalépett a csoporthoz. -- Gyerünk, gyerekek, rakjuk ki ezt a cementet, amíg az eső meg nem ered -- ajánlotta atyaian. -- Ha hamarább elkészülünk, hamarább szabadulunk.

-- Figyeld csak, milyen mézes-mázos, ha más is hallja!

-- morogta Hoggenback, mikor a zsák cementet hozta kifelé az uszályról.

Öcsi úgy ment el Andrews mellett, hogy rá sem pillantott.

-- Tedd, amit én teszek, Keszeg -- szólt oda.

Andrews nem fordult utána, de a szíve kalimpálni kezdett. Tompa rémület nehezedett rá. Próbálta összeszedni az akaraterejét, hogy majd vissza ne hőköljön, de mindegyre az jutott az eszébe, hogyan fordult vele a szoba, amikor a tábo-

365

ri csendőr leütötte, és a hadnagy lelketlen hangját hallotta: „Egyikük tanítsa meg tisztelegni."

A percek ólomlábon jártak.

Végre látta már a rakodópart széléről, hogy kiürült az uszály. Leereszkedett a pallóra. Gondolkodni is fáradt volt. Kékesszürke homály borult a tájékra, csak a passyi híd szökött ki belőle bíbor ragyogással.

,, | ;

Öcsi zöttyent mellé, és izgatottan remegő karját átvetette_: a nyakán. -- Az őr másfelé néz. Amíg a teherautó elő nem áll, nem fogunk hiányozni. Gyere, Keszeg -- mondta csöndesen, nyugalmasan.

Megfogta a palló szélét, úgy ereszkedett le az áramlásba. Andrews meg sem gondolta, mit tesz, siklott utána. A ruháját átitató jeges víz egyszerre megélesztette. Amint a nagy kormány lapát mellett sodródott el, belekapaszkodott Öcsibe, aki még a kötélen ficánkolt. Együtt taposták a vizet, amíg át nem jutottak a kormánylapát túlsó felére. Bajosan haladtak az erős sodrásban.

-- Itt már meg nem látnak -- mondta Öcsi vacogva. -- Ki bírsz bújni a nadrágodból meg a cipődből?

Andrews fél kézzel belekapaszkodott a cipőjébe, másik kezét Öcsi fogta a szabad fél kezével.

-- Én már megszabadultam tőle -- nevetett, s a foga összekoccant. -- Idején.

-- Nohálisten. Elszakítottam a fűzőt -- mondta Andrews.

-- Úszol a víz alatt is? Andrews rábólintott.

-- A híd túlsó végének tartunk, oda, a bárkákhoz. A bárkasok majd elrejtenek.

-- Honnan tudod? Hanem Öcsi már eltűnt.

Andrews tanakodott egy pillanatig, majd nekirugaszkodott, s úszott az árral, ahogy csak bírt.

Lelkesedése nem vitte messzire. Hamarosan érezte a jeges víz szorongatását. Karja-lába fásulni kezdett. Attól fogva

366

inkább a bénulás ellen kellett küzdenie, mint a víz ellen. Felbukott, levegőért kapott, s egy szemhunyásnyi ideig látta a hadonászó katonákat az uszályon. Ólomkatonáknál nem voltak nagyobbak. Lövés hangja pattogott a víz színén. Önkéntelen bukott le, tagjai meg sem várták az esze parancsát.

Mire újból felbukkant, látását elhomályosította a hideg. Vér ízét érezte a szájában. A híd árnyéka éppen ráesett. Egy percig a hátára fordult. A híd fényeit nézte.

A sodrás elvitte egy bárka mellett. Már a másodikat hagyta el. Bizonyosság fészkelődött meg benne, hogy a vízbe vész. „A Szajna martaléka lett! A Szajna martaléka lett!"

-- zokogta a fülébe egy részeg hang.

Kötelek közé bonyolódott, és rugódzva szabadult volna. Bárka fekete oldala siklott mellette. Milyen villámsebesen haladnak ezek fölfelé! -- gondolta, aztán eszmélt, hogy kötélbe kapaszkodik, válla egy ladik orrát veri, szeme előtt pedig hatalmas timonkormány íve rajzolódik a bíbor égre. Izmos, meleg kéz ragadta nyakszirten, és ahogy az örvénylő vízből kirántotta, a csónak oldalának feszülő dereka jobban megsajdult, mintha verték volna.

-- Rejtsen el! Szökevény vagyok! -- hajtogatta franciául. Barnásvörös, rapancsos, barázdált, ősz borostás arc úszott fölötte a rózsaszín párafelhőben.

II

-- Oh, qu'il est propre! Oh, qifil a lapeau blanche!¹ -- Női sopánkodás törte át a ködpárát. Puha, birizgálón bolyhos takaró került rá. Renyhe melegség fogta körül, de az áramló gondolatai közt valami fekete csúszómászó igyekezett feléje, és rágódott át renyhesége rózsaszín fátylain. Sok időbe telt, amíg elfordulhatott tőle és körülpillantott.

-- Mais resté tranquillé¹ -- rivallt rá egy asszony.

-- Hát a másik? Nem látták a másikat? -- kérdezgette elfúlón.

-- Megvan. Itt szárítgatom a kályhánál -- hallott egy másik asszonyt. Dörgő hangon beszélt, akár egy férfi.

-- Mamán itt szárítja a pénzét a kályhánál. Megvan, ne aggódjon. Milyen gazdagok is az amerikaiak!

-- Még jó, hogy nem vágtam be a vízbe nadrágostól

-- mondta rá a másik.

Andrews jobban körülnézett. Sötét, alacsony fülkében feküdt. Mögötte, ahonnan a hangokat hallotta, sárga fényesség derengett. Fejek nagy borzas árnyékai bolyongtak a mennyezeten. A fülke fülledtségébe meleg ételszag furakodott. Barátságos zsírsercegés hatolt a fülébe.

-- Öcsit nem látták? -- tudakolta angolul, aztán fölébe kerekedett a kábaságnak, és franciául folytatta, nyugodtabban : -- Volt énvelem egy másik is.

-- Nem láttunk mást. Kérdezd meg az öreget, Rosaline

-- mondta az idősebbik nő.

-- Ő se látott mást -- csendült a fülébe a lány hangja, amint odajött az ágyához, és ügyetlenül eligazította a takarót rajta.

1 Hogy ez milyen tiszta! Milyen fehér a bőre! (francia)

2 Maradj már nyugton, (francia)

368

Andrews felnézett a lányra, látta a melle dombját, a lámpafényben csillanó nagy fogát és árnyékba boruló loncsos haját.

-- Qu'il parié bien franfais¹ -- mosolyodott rá.

Súlyos csoszogást hallott, s az idősebbik nő arca jelent meg felette.

-- // va mieux² -- jegyezte meg sokatmondóan.

Kendőbe burkolt nagy testű, nagy arcú asszony volt. Bokros szemöldök húzódott át az orra fölött. Pofaszakálla szinte a szája sarkáig ért, és az állán serte meredezett. Dörgő hangja mintha terebélyes teste mélyéből kelt volna.

Újabb léptek nyikordultak, s az öreg nézett le rá orra hegyére csúszott szemüvegén keresztül. Andrews ráismert a rapancsos-ragyavert arcára.

-- Köszönöm szépen -- mondta neki.

Bámulták egy darabig mind a hárman, majd az öreg újságot húzott elő a zsebéből, óvatosan széthajtogatta, és meglobogtatta Andrews előtt. Libertairé -- betűzte ki címét a derengésben.

-- Hát ezért -- mondta az öreg, és merően nézte Andrewst a szemüvegén át.

-- Szocialista-féle vagyok én is -- mondta rá Andrews.

-- A szocialisták csavargók -- mordult fel az öreg, és a rapancsai is nekivörösödtek.

-- De az anarchista elvtársak a kedvemrevalóbbak -- tette hozzá Andrews, és helyzetének humora megmosolyogtatta.

-- Szerencséje, hogy az én kötelemet kapta el, nem a szomszéd bárkáét. Azok magát feljelentik. Sönt des royalistes, ces salauds-lá.⁴

-- Valamit adjunk neki enni... Igyekezz, Mamán. Ugye, megfizeted, kis amerikaim?

1 Milyen jól beszél franciául, (francia)

2 Jobban van. (francia)

3 Anarchista, (francia)

4 Azok royalisták. azok a szemetek, (francia)

369

Andrews biccentett. -- Akármennyit -- tette hozzá.

-- Ha azt mondja, elvtárs, hát el nem fogadunk tőle egy sou-t -- dörmögte az öreg.

-- Majd meglátjuk -- csattant fel az asszony, s a tüdeje harciasán sípolt.

-- Csakis azért, mert az élet olyan drága manapság -- békítette őket a lány.

-- Megfizetek én mindenért, amire csak a pénzemből futja -- mondta Andrews fáradtan, és lehunyta a szemét.

Mozdulatlanul feküdt a hátán, majd egy idő múltán kéz furakodott a párnája és a háta közé. Felült. Rosaline gőzölgő húslevest tartott elébe.

-- Mange-ca^] - biztatta. Andrews a gőzön át a szemébe nézett és rámosolygott. Rozsdaszínű haját szépen megfésülte addigra. Bíborfoltos zöld papagáj billegett a vállán, és féltékenyen megkövült szemmel tekintett Andrewsra.

-- // est jaloux, Coco- -- csendült Rosaline kacagása. Andrews két kézre fogta a levesestálkát, és beleszürcsölt a

tűzforró lébe.

-- Éget -- mondta, azzal visszadőlt a lány karjára.

A papagáj berregett rá valamit. Andrews nem értette. Majd az öreg hangját hallotta valahonnan:

-- Nőm de Dieu?

A papagáj megint elberregte a magáét. Rosaline nevetett.

-- Az öreg tanította rá -- magyarázta. -- Szegény Coco, maga sem tudja, mit beszél.

-- Mit? -- tudakolta Andrews.

-- „Les bourgeois á la lanterne, nőm de Dieu!"⁴ Egy dalból való -- mondta Rosaline. -- O, qifil est malin, ce Coco f

Rosaline összefont karral állt Andrews vackánál. A papa-

1 Edd meg. (francia)

2 Féltékeny a Coco, (francia)

3 A szentségit! (francia)

4 Lámpavasra a burzsujokkal, a szentségit! (francia)

5 Nagy ravasz ez a Coco! (francia)

370

gáj a nyakát méregetve dörzsölődött az arcához, és hol lehunyta, hol kinyitotta szűrős szemét. A lány csókra csücsörítette a száját, és álmatagon duruzsolta neki: -- Tű nfaimes, Coco n'esl-ce pas, Coco? Bon Coco.

- Kaphatnék még valamit? Borzasztó éhes vagyok mondta Andrews.

-- Jaj, el is felejtem -- kiáltott Rosaline, és elszaladt az üres tálkával.

Egy pillanat múltán visszatért egy mélytányér barna krumplifőzelékkel és hússal. A papagáj nem volt a vállán. Andrews gépiesen kanalazott, majd visszanyújtotta az üres tányért.

-- Köszönöm -- mondta. -- Alszok még egyet. Elhelyezkedett a vackán. Rosaline ráhúzta a takarót, és

bedugdosta a válla alá. A keze mintha a kelleténél tovább elidőzött volna az arca körül, de addigra Andrews már visszasüppedt a renyheségbe, és nem érzett egyebet a jóllakottságnál és tagjai fásultságánál.

Szürke fényre ébredt meg valami surrogásra, amit nem értett mindjárt. Sokáig töprengett rajta. Utoljára öröm lobbant benne, hogy a bárka úton lehet.

Moccanás nélkül feküdt a hátán és nézett fel a vackáról a mennyezet ezüstös derengésére. Semmire nem gondolt, csak a félelem lappangott agya hátsó rekeszében, hogy valaki jön, és faggatni kezdi.

Jó idő múltán Geneviéve Rod jutott az eszébe. Gondolatban hosszan elbeszélgetett vele a zenéről. Geneviéve azon erősködött, hogy a Sába Királynőjét be kell fejeznie mindenképpen, mert ő megmutatná Monsieur Gibier-nek, az egyik hangverseny-igazgató régi jó barátjának, s az talán műsorra tűzi. Mennyi idő eltelt már azóta, ahogy ilyesmiről beszélhettek! Kép vonult át az emlékezetén, hogy szorosan egymás mellett állnak, és nézi a chartres-i székesegyházat,

l Szeretsz, Coco, igaz. Coco? Derék Coco! (francia)

371

amint áll hányavetin a tetők zilált halmaza fölött, és mekkora rózsaablak nyílik komor tornya és víg tornya közt. Kényszerűen végignyomozta annak a napnak minden pillanatát, amíg megaláztatásának szégyene megálljt nem parancsolt. Nagy ég! Hát élete végéig ezen emésztődik majd?! „Egyikük tanítsa meg tisztelegni" -- szólt a tiszt, Csinos meg odalépett, és a szeme közé vágott. Nem élhet e nélkül az emlék nélkül?

-- Köveket göngyöltünk a göncébe, úgy ejtettük bele a vízbe -- mondta Rosaline, és megbökte a vállát, hogy ébren van-e.

-- Az volt a legokosabb.

-- Felkel-e már? Mindjárt eszünk megint. Kialudta a fejszét a nyeléből.

-- Csakhogy most nem lesz mibe öltöznöm -- nevetett Andrews, és kinyújtotta pucér karját a takaró alól.

-- Várjon, választok valamit az öreg holmija közül. Az amerikaiaknak mind ilyen fehér a bőrük? Nézze csak.

Azzal mellé rakta Andrews pelyhes fehér karjának a szutykos, töredezett körmű kezét.

-- Mivelhogy én szőke vagyok -- mondta Andrews. -- Talán a franciák közt nincs szőke?

Rosaline kuncogva szaladt el, néhány pillanat múltán kordbársony nadrággal és bagószagú rongyos flanellinggel tért vissza.

-- Ideiglen megteszi -- ajánlotta. -- Áprilishoz képest meleg van odaki. Este majd veszünk magának ruhát meg cipőt. Merre igyekszik másképp?

-- A jóisten a megmondhatója.

-- Mert mi Le Havre-ba tartunk megrakodni. -- Mindkét kezével a fejéhez kapott. -- Jaj, a hajam! -- sopánkodott. A víz mellett meg ezekben a rongyos bárkákban mind elloncsosodik az ember! Mondja, kis amerikai, nem ragadna meg nálunk egy darabig? Volna mit segítenie a bárkán az öregnek.

372

Andrews arra eszmélt, hogy Rosaline szeme vágyódón keresi a szemét.

-- El sem gondoltam még, mit tegyek -- vetette oda. -- Nem hiszem, hogy tanácsos lenne felmennem a fedélzetre.

Rosaline durcásan elfordult, és megindult előtte felfelé a lépcsőn.

-- O, v'tó le camarade* -- üdvözölte a hosszú kormányrúdnak nekidőlő öreg. -- Segítsen csak, jöjjön!

A bárkájuk négyes libasor végén cammogott a folyó széles kanyarulatában borsózöld levendulaföldek és közéjük ékelődött zsenge jegenyesorok közt. Az ezüstös eget piros petytyezte, akár a vörösbegytojást. Andrews felelgetett az öreg kurta kérdéseire, nekifeszült a kormányrúdnak, ha kellett, és a folyó áporodott szagát szimatolta.

Mikor a többiek lementek ebédelni, ő maradt a kormánynál. A víz surrogása, halvány színe, a kétfelől elsikamló kékes-zöld part éppúgy megnyugtatta, mint egészséges álma. Mégis mintha a valóságot kendőző mindenféle fátyolon túl emberek igazodtak és meneteltek volna -- gyakorlótéren egyformára szabott lábak, egyazon ruhák, egyazon alázatos tisztelgések fényes öveknek, subickolt lábszárvédőknek, meredő sapkaellenzőknek -- és a végtelen menetelésben irodák kartotékrendszerein át mindegyre efféle hűvös parancsok hallatszottak: „Egyikük tanítsa meg tisztelegni!" -- Andrews emlékezete vergődött, akár a madár a tőrben.

Majd párizsi szobájának asztalát gondolta el, a kottapapirosok halmát rajta, és úgy érezte, hogy a munkájánál semmije jobban nem hiányzik. Nem bánta volna, ha akármi történik vele, csak a vére áramlásához hasonlatos ágazó-bogazó zeneáramlásba beterelhesse.

Dőlt neki a hosszú kormányrúdnak, figyelte a folyó ezüstös tükrében is visszaverődő kékes-zöld nyárfák vonulását,

l Ó, itt van az elvtárs, (francia)

373

és a nyirkos szél rongyos ingét lebegtette -- látott és érzett, nem gondolt semmire.

Idő múltával feljött az öreg. Rapancsos arca bíborrá vált, pipájából sűrű füstbodrokat eregetett.

-- Megvagyunk, fiatalember. Menjen le, egyen -- mondta.

Andrews a fedélzeten hasalt, álla a keze fején pihent. A bárka más bárkák sora közt ringott a part mentében. Apró borzas kutya ugatta mellőle a parton kuncsorgó rozsdás korcsot. A folyó menti szürkület gyöngyház páráján át előtetszettek a kocsmák vöröslő fényei. Újhold udvaros karéja ült fel a nyárfák közé. Andrews kört rovó gondolataihoz Öcsi emléke csatlakozott. Ötszáz frankért túladott a megdurrantott Fordon, majd olyannal mulatott, aki lőszeres vonatot durrantott meg, végül arról álmodozott, hogy majd olasz filmek forgatókönyvét írja. Háború az efféléknek nem szegheti kedvét. Andrews mosolyogva tekintett le a fekete vízre. Furcsa, hogy Öcsi alighanem beleveszett, ő pedig él, és szabad is. De hiába, mert egyre a sérelmeit fájlalja. „Embereid meg magadat, az Isten is megáld!" -- ezzel a gondolattal kapott lábra. A fülke ajtajában Rosaline enyelgett a papagájjal.

-- Adj egy csókot, Coco -- duruzsolta. -- Egy icipici csókot a szegény Rosaline-nek.

Andrews annyit látott csak a félhomályban, hogy a madár feléje dől, a szárnyát rebegteti, és csókosan csattogtatja a csőrét.

Rosaline megrezzent. -- Jaj, azt hittem, kimentek inni az öreggel!

-- Én nem.

-- Hát tetszik itten?

Rosaline visszatette a papagájt az ágasára. A madár állt egyik lábáról a másikra, és tiltakozón kárálta: -- Les bourgeois á la lanterne, nőm de Dieu!

374

Összenevettek.

-- Mennybéli a katonaság után.

-- Pedig az amerikaiakat szépen megfizetik.

-- Hét frankot kaptunk naponta.

-- Kényeztették magukat.

-- Akár a kutyát. Parancsszóval, naphosszat.

-- De megvolt mindenük... A keresetüket félretehették... Bolondok maguk, emberek. Akár az öreg. .. Hogy itthagytak bennünket, igaz, Jean?

Andrews nem válaszolt. Az járt az eszében, mit szólna Geneviéve Rod, ha megtudná, hogy bujdosó lett.

-- Nekem bezzeg nem tetszik itt... Koszos is, hideg is, telente kivált -- mondta tovább Rosaline. -- Én nem bánnám, ha ez a sor bárka mind elülne a folyó fenekén... Hát a párizsi nők? Azokkal hogy boldogult?

-- Csak egyet ismertem meg. Nemigen foglalkozok én nőkkel.

-- Pedig szerelem nélkül bajos az élet.

A bárka orrában ültek a korláton. Rosaline úgy telepedett fel Andrews mellé, hogy a lábuk teljes hosszában összeért.

Geneviéve Rod emléke mind élőbben állt előtte. Mondatai jutottak az eszébe, hangjának lejtése, ügyetlenkedése a teáskannával, a világra nyíló nagy halványbarna szeme s, arról a fayoumi sírláda mélyített rajzú női arcképe.

-- Anyám a tejüzemben beszélget egy öregasszonnyal. Régi barátnők. Két órát eltölt nála legalább -- mondta Rosaline.

-- Meg a ruhámat is hozza, ugye?

-- Nem mintha kellene. Ezekben is ellehet.

-- Csak hát az apjáé.

-- Hát aztán?

-- Vissza kell mennem Párizsba. Találkoznom kell ott hamarosan valakivel.

-Nővel? Andrews bólintott.

375

-- De ha nem szenved a bárkán? Nekem van csak elegem az egyedüllétből meg ebből a sok öregből. Azért szidom... Mindjárt nem lenne semmi baj, ha itt maradna egy darabig.

Azzal Andrews vállára hajtotta a fejét, és esetlenül belekapaszkodott a pucér alsókarjába. -- Milyen hűvös természetűek is az amerikaiak! -- kuncogta.

Andrews érezte, hogy haja az arcát csiklandozza.

-- Nem is mondom én, hogy nem tetszene itt az élet. Csak ne csupa öregek járnák a folyót -- panaszolta Rosaline.

-- Úgy élnék pedig!

Arcának szorította az arcát. Andrews a bőrén érezte a zihálását.

-- Nyáron is mennyire szeretek lustálkodni a fedélzeten, amikor a nap melegíti, és elnézni a kétfelől vonuló fákat, mezőket, házakat... Csak ez a sok vénember ne volna... A korombeli mind szökik a városba... Gyűlölöm a vénembereket ... Lassúak, akár a tetű és koszosak... Minek pacsálja el az ember a fiatalságát, nem igaz?

Andrews lecsusszant a korlátról.

-- Mi baja? -- jajdult fel Rosaline.

-- Csakis azon jár az eszem -- magyarázta Andrews halkan, tapintatosan --, hogy juthatnék el Párizsba.

-- Persze, a nő Párizsban várja -- mondta Rosaline megvetően. -- De mit tesz az, ha egyszer itt nincs?

-- Nem tudom... Talán többet nem is találkozók vele

-- tűnődött Andrews.

-- Nincs magának tökéletes esze. Addig mulasson, amíg lehet. Meg aztán szökevény is... Ha elkapják, főbe lövik, aztán hol mulat?

-- Kár a szóért. Szent igaz. Csakhogy engem más fából faragtak.

-- Nagyon jó lehet magához a párizsi nőce.

-- Nem tudom. Éppen hogy a kezét fogtam meg. Rosaline hátravetette a fejét, úgy nevetett. -- Nem beteg

maga véletlen? -- tudakolta rekedten.

376

-- Az emlékezetemben élhet csak... De annyi bizonyos, hogy tökéletes eszem nincs, mert maga aranyos lány, Rosaline.

A járópallón léptek döndültek. Az öregasszony igyekezett feléjük zihálva, a fején kendő, a karján batyu. Rosaline-ről Andrewsra tekintett, és az arcukról próbált olvasni a sötétben.

-- Fiatalság... Veszedelem... -- mondta, amint lélegzethez jutott.

-- Ruhát talált-e? -- tudakolta Andrews ártatlanul.

-- Találtam hát. A pénzéből, ha kosztot-kvártélyt leszámítok, megmaradt negyvenöt frank. Mit szól?

-- Köszönöm a fáradságát.

-- Megfizet azért is, ne féljen -- mondta az öregasszony, azzal Andrews kezébe nyomta a batyut. -- Itt a ruhája meg a negyvenöt frankja. Mondjam, mit mennyin vesztegettek?

-- Előbb felpróbálom -- nevetett Andrews, és megindult a létrán le a fülkébe.

Mintha a szokatlan szabású ruhák új erővel és örömmel töltötték volna el. Kordbársony nadrágot, olcsó posztócipőt, kék pamutinget, gyapjúharisnyát, használt fekete csinvatvászon ujjast hozott az öregasszony. Amint visszament a fedélzetre, lámpást tartott fölébe, hogy jobban megnézze, mit vásárolt.

-- Amilyen csinos, franciák közt elmehetne olvasatlan -- motyogta elégedetten.

Rosaline szó nélkül ment le a fülkébe, és vitte az ágason imbolygó papagájt.

-- Les bourgeois á la lanterne, nőm de Dieul- hallatszott az öreg hangja a partról.

-- Berúgott a disznó -- zsémbelt az öregasszony. -- Még szerencse, ha a járódeszkán betalál.

A palló végén imbolygó árnyék jelent meg a jegenyefák közt álló házak derengő fénye előtt. Andrews a karját nyúj-

377

tóttá neki, amint a bárka felé közeledett. Az öreg nekitántorodott a csárda oldalának.

-- Ne ápolj le, anyukám -- magyarázta fél kézzel az asszonynak, mert a másik karját Andrews nyakába kanyarította --, találtam ám katonapajtást a kis amerikainak!

-- Micsoda! -- csattant fel Andrews. Más szó nem telt tőle rémületében, s arra eszmélt, hogy körme a hirtelenében elhűlt tenyerébe vájt.

-- Magához illő amerikaira találtam -- fontoskodott az öreg. -- Jön is már. -- S mintegy a szavára másik árnyék jelent meg a palló végében.

-- Les bourgeois á la lanterne, nőm de Dieu! -- bőgte az öreg.

Andrews elhúzódott a bárka túlsó felére. Vastaghúsától a horgasináig minden izma megfeszült, s egy hang buzdította: „Ugorj a vízbe! Fulladj bele! Ki se fognak!"

Az árnyék megállt a járópalló végén. A jegenyefák felől derengő fényben kirajzolódtak egyenruhájának körvonalai. „Legalább pisztolyom lenne!" -- jutott Andrews eszébe.

-- Merre vagy, pajtás? -- hallotta az amerikai lejtésű kérdést, s az idegen megindult feléje a fedélzeten.

Andrews izmai pattanásig feszültek.

-- Nicsak, bicsak! Megvált az angyalbőrtől... Nem vagyok én tábori csendőr, hallod-e! Lógok, akárcsak te! Itt a kezem.

Andrews habozón nyújtotta a kezét, és nem tágított a bárka széléről.

Annyit mondok, pajtás, hogy abban jobb, mint anélkül. Nem eldobtad tán? Mert így, ha elkapnak, rád sózzák az életfogytiglani.

-- Hiába. Megtörtént.

- Csak nem még mindig csendőrnek nézel?... Ezzel az erővel én is nézhetnélek csendőrnek. Ilyen élet ez, hogy egyik a másikban meg nem bízhat.

-- Melyik hadosztálynál szolgáltál?

378

-- Értsd meg, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, mivel ez a békaleső a kocsmában részegen ellocsogta, hogy ő anarchista, meg hogy ő amerikai szökevényt bújtat, és az is anarchista, úgyhogy gondoltam magamban: „Elcsípik azt, ha nem vigyáz." Azért ajánlottam a vén betyárnak, hogy majd én elkísérem, és beszélek a pajtásommal, hátha együtt előbb kikászálódunk a kakaóból.

-- Rendes vagy, hogy szólsz. Már ne haragudj a gyanakvásért, de én bizony betojtam, mikor megláttalak.

-- Nem csodálom. Csak az angyalbőrből minek kellett kibújni?

-- Gyere, ne tanakodjunk. Majd egy házzal odébb megbeszéljük. -- Andrews kezet rázott az öreggel meg az asszonnyal. Rosaline eltűnt.

-- Nyugodalmas jó éjszakát... És köszönöm -- szólt még vissza, amint a másik nyomában kifelé haladt a pallón.

A partról is hallották az öreg harsogását: -- Les bourgeois á la lanterne, nőm de Dieu!

- Eddy Chambers a nevem -- mondta az amerikai.

-- Az enyém meg John Andrews.

-- Mióta bujdosol?

-- Két napja.

Eddy halkan füttyentett.

-- Párizsban szöktem meg a munkaszázadból. Chartresban szedtek össze nyílt parancs nélkül.

-- Én már bujdosok egy hónapja, pajtás. Te is a gyalogosoknál szolgáltál?

- Ott hát. De már az iskolai parancsnokság keze alatt voltam Párizsban, amikor elkaptak. Még üzenni sem üzenhettem nekik. Tárgyalás nélkül vágtak be munkára. Szolgáltál munkaszázadban ?

-- Nem hál'isten. Az én grabancomat még nem kapták el. Csillaghímes ég alatt gyalogoltak, hosszú, egyenes úton.

-- Tegnap múlt nyolc hete, hogy kinn vagyok. Ehhez mit szólsz?

379

-- Úgy látszik, volt miből gazdálkodnod.

-- Két hete üres a zsebem.

-- Hogy boldogulsz pénz nélkül?

-- Nem is tudom. Elevickélek... Az történt, hogy amig én kórházban feküdtem, az egységemet hazavitték, engem meg, alig felépültem, A osztályba soroltak a tetvesek, hogy küldenek a Megszálló Hadseregbe. Énnekem elgondolni elég volt, hogy kezdhetem elölről tök ismeretlenek közt, a többiek meg parádéznak a főposta előtt rezesbandával, és a lányok csókokat szórnak nekik... Merre tartasz?

-- Párizsba.

-- Gondold meg, hallod. Veszedelmes.

-- Barátaim vannak Párizsban, pénzt is kaphatok tőlük.

-- Énnekem mintha a kerek világon egy barátom nem volna. Már azt sem bánnám, ha ott lennék az új hadtestben, vadidegenek közt... Amúgy is az utászok közé kellett volna állnom mindjárt az elején.

-- Mi voltál civilben?

-- Ács.

-- Pajtás, ilyen mesterséggel megélsz a jég hátán is.

-- Csak a jég alatt nem. Mert oda szorultam. Ha bujdokolni nem kéne, fütyülnék én a világra. Ha kivonulna a hadsereg meg a tábori csendőrség, akár itt, valamelyik kisvárosban megvetném a lábamat. A nyelvem rájár a francia szóra. Elvennék egy francia lányt, és lennék franckarika magam is. Én arra az országra se vagyok kíváncsi, amelyiknek a hadserege így elbánt velem. Nemhogy a demokráciájukra!

Megköszörülte a torkát, és dühösen kiköpött az útra. Némán mentek tovább. Andrews az égen válogatta szét az ismerős csillagképeket.

-- Miért nem próbálod meg Spanyolországot vagy Itáliát?

-- szólalt meg aztán.

-- Nem bírom a nyelvüket. Nem, én már elhatároztam, hogy Skóciába megyek.

-- Hogyan jutsz át?

380

-- Le Havre-ból a kocsiréven. Beszéltem olyanokkal, akik megjárták az útját.

-- Hát ott mihez kezdesz?

-- A fene jobban tudja. Majd csak lesz valahogy. Mit tehet az ember, ha napvilágnál szégyellnie kell a pofáját?

-- Mégis elmondhatod, hogy volt merszed a bujdosást választani ! -- felelte Andrews.

-- Majd ha két hónapot kihúztál, te se gondolkodsz másképp ... Kutya a hadsereg, de százszor kutyább, ha a magad jószántából szereikezei le.

-- Annyit hagyj meg, hogy az éjszaka gyönyörű!

-- Lehet, találunk is szalmakazlat, hogy meghálhatunk benne.

-- Más volna, nem mondom, ha barátaim nem lennének

-- tört ki Andrewsból a bizakodás.

-- Szóval megismerkedtél egy lánnyal, mi? -- gúnyolódott Eddy.

-- Meg hát. De nemhogy megismerkedtem, jól meg is vagyok vele.

-- Alighanem meg se csókoltad -- állapította meg Eddy.

-- Nem azért, de megismerkedtek pajtásaim nekem is jótét lelkekkel. Az egyik meg is nősült. Rá két hétre elkapták.

-- Lehet, hogy beszélek bolondjában... Mégis az embernek a bizalma nagyobb, ha tudja, hogy valaki mellette áll, és megérti minden cselekedetét.

-- Úgy látom, nősülni készülsz te is.

-- Már miért készülnék! Az olyan lenne, mintha jódolgomban elmenne az eszem.

Eddy hitetlenül szívogatta a fogát.

Némán szedték a lábukat egy darabig. Léptük ropogott a kérges úton, a csillagboltozat hűvösen csillámlott a fejük fölött. Az árkokból békák vartyogása hallatszott. Andrews hónapok óta először érezte, hogy kalandos kedvre pezsdül. A Sába Királynője előjátékának három zöld lovasa kopogta ki a fejében lépteink ütemét.

381

-- Mit akarsz, Eddy! Hiszen ez bámulatos! Ketten a világrend ellen! -- lelkendezett.

-- Várj csak -- intette Eddy.

Amikor a Gare St.-Lazare-nál elment egy tábori csendőr mellett, keze megdermedt rémületében. A csendőr rá sem nézett. Az állomástól kissé odébb megállt a nyüzsgő járdán, és belepillantott egy kirakat tükrébe. Félrecsapott kockás sapkájában és kordbársony nadrágjában olyan volt, mint valami két hete munka nélkül sétáló borostás fiatal munkás.

„Bizony, ruha teszi az embert" -- állapította meg. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mennyire meglepődik majd Walters, ha ebben a hacukában látja, azzal jókedvűen nekieredt a kora reggeli Párizs csengés-bongásának, a friss kávépörkölések illatának, a reggeli sütések kenyérgőzének. Még volt három frank a zsebében. Egy mellékutcában kicsiny kávézó illata csalogatta be. A söntés végében emberek vitatkoztak nagy hangon. Egyikük Andrews iránt fordította bozótos pofaszakállát, úgy tudakolta: -- Ét tói, tű vas chömer le premier mai?*

- Én már javában sztrájkolok -- nevetett vissza Andrews.

A férfi felfigyelt a beszéd idegenszerűségére, jól megnézte Andrewst, majd mondta tovább a magáét, de halkabbra fogott hangon. Andrews kihörpintette a kávéját, és dobogó szívvel fordult ki az ajtón. Loppal vissza-visszanézett, nem követik-e. A sarkon megállt, ökölbe szorította a kezét, és nekidőlt a ház falának.

„Csak nem inadba szállt a bátorság?" -- gúnyolódott magával.

Keserű elhatározással lódult neki, hogy többet vissza nem néz. Tervezéssel próbálkozott. Lássuk csak. Mitévő legyen? Legelőször felmegy a lakására. Megkeresi Henslowe-t, Wal-

1 És te. te se fogsz dolgozni május elsején? (francia)

382

terst, azután Geneviéve-et. Majd belefelejtkezik a munkájába, és föl sem néz belőle, amíg a katonaság haza nem takarodik, s egyenruhát az utcán nem is látni már. A jövője? Mi dolga a jövővel?

Amikor az ismerős utca sarkán befordult, felötlött benne, mi lesz, ha a szobájában tábori csendőr várja. Dühösen félretette a gondolatot, nagyokat lépett, és utolérte az előtte battyogó leszegett fejű katonát. De amint elsietett volna mellette, egyszer csak visszafordult. Felnézett a katona is. Chrisfield volt az.

Andrews a kezét nyújtotta neki. Chrisfield elkapta, és boldogan szorongatta jó darabig.

-- Nédd már! Franciának nézlek, Andykém! Szóval leszereltél! No, ez derék!

-- Magam is örülök, hogy franciának nézel... Rég vagy szabadságon, Chris?

Chrisfield egyenruhájáról két gomb hiányzott, arcán koszcsíkok húzódtak, lábszárvédőjén sár kérgesedéit. Elkomorodva nézegette Andrewst, majd mégrázta a fejét.

-- Nem az. Megpattantam, Andy -- válaszolta csöndesen.

-- Mikor?

-- Már vagy két hete. Majd elmondom töviről hegyire. Elszánakoztam úgyis, hogy megkereslek. Mivelhogy pénzem, az nincsen.

-- Tudod mit, holnapra kerítek... Mivelhogy nekem sem áll már a házhoz.

-- Hogyhogy?

-- Mivelhogy nem leszereltek, hanem megléptem.

-- Mi az isten! Hát egy cipőben járunk! Aztán mi ütött beléd?

-- Nagy sora van annak. Gyere fel a szobámba, elmondom.

-- Ki tudja, kivel nem találkozók ottan. A Sanghai Lilben jártál?

-- Nem én.

383

-- Mert én ott szállók. Több más bujdosóval. Szeszt is főznek benne.

-- Hol a Sanghai Lil?

-- Ru dö Peti Zsardingz nyolc alatt.

-- Hát az merre?

-- A vadaskerten túl, arra még kijjebb.

-- No, holnap megkeresem, és viszem a pénzt.

-- Várlak akkor, Andy, kilenckor. Kávézóféle kívülről, és szeszt csak akkor kapsz, ha én ajánllak, mert a nyomozóktól igen tartanak.

-- Szerintem az én lakásomon a hajad szála nem görbülhet.

-- Nem, énnekem ez a tájék büdös.

-- Legalább azt mondd meg, miért bujdosol?

-- Nem is tudom... Az egyik Párizsban szolgáló gyerek megszerezte a címedet.

-- De amúgy felőlem semmit nem mondott?

-- Nem a.

-- Ejnye... Hát jól van, Chris. Ha odatalálok, ott leszek holnap.

-- Nagyon igyekezzél.

-- Ne félj semmit -- mosolyodott rá Andrews.

-- Tudod-e, Andy -- mondta Chrisfield, és nem eresztette Andrews kezét --, hogy én azért lógtam meg, mert az egyik őrmester... Ménkű vágja, kimondom, annyira kínoz mostanában ... Szóval az egyik őrmester tudja.

-Mit?

-- Neked meséltem Andersont... Jól van, tudom, hogy te nem mondtad tovább... -- Chrisfield eleresztette Andrews kezét, és az arcába sandított, majd megátalkodottan folytatta : -- Pedig én sem beszéltem felőle senki másnak az égvilágon ... Hát hogy lehet, hogy a D században az őrmester mégis tudja?

-- Ne bolondozzál, Chris.

384

-- Én nem bolondozok! Én a szent igazat mondom! Az őrmester tudja! -- harsogta Chris.

-- Hallod-e, itt az utcán nem állhatunk le kiabálni, mert annak nem lesz jó vége.

-- Akkor mondd meg, mit tegyek. Süss ki valamit. Nem bánom, holnap is jó lesz, de járjon ám az eszed!

Chrisfield sarkon fordult és elsietett. Andrews nézett utána egy pillanatig, majd megindult az udvaron át a hónapos szobája felé. A lépcső alján öregasszony hangja állította meg:

-- Mais, Monsieur André, que vous avez Fair étrange..." Hogy kivetkezett!

A házmesterné mosolygott rá üvegkalickájából. Ott ült, és fekete kendőbe bugyolálva kötögetett ráncaiba süppedten az apró öregasszony.

-- Hát igen... Ott, ahol leszereltek, nem akadt más ruha rám való -- dadogta Andrews.

-- Szóval közben leszerelt? Azért nem láttam olyan sokáig! Monsieur Valters mondta is, hogy nem tudja, hova lehetett. .. Jobban tetszik civilben?

-- Jobban -- mondta rá Andrews, és nekieredt a lépcsőnek.

-- Monsieur Valters éppen idehaza van -- magyarázta az asszony. -- Május elsejére is épp jókor tetszett érkezni. •

-- Az ám! A sztrájkra! -- szólt le Andrews.

-- Borzasztó dolog -- sopánkodott az öregasszony. -- Ugye, nem tetszik kimenni? A fiatalság olyan szeles... A barátai úgyis annyit aggódtak Monsieur André miatt!

-- Nocsak -- mondta Andrews, és indult tovább a lépcsőn.

l Ugyan, André úr, de furcsán néz ki. (francia)

Ill

-- Szépszerével ugyan vissza nem térek. Kár a szóért.

-- Te meghibbantál, pajtás. Nincs tökéletes eszed. Azt ne hidd, hogy egymagád kifoghatsz a gépezeten, igaz, Henslowe?

Walters a lámpánál ült, ünnepélyesen áthajolt az íróasztalán s úgy beszélt. Henslowe a szék sarkán kuporgott, és összeszorított szájjal bólintott. Andrews az ágyán nyúlt el teljes hosszában, a lámpa fénykörén kívül.

-- Fogadj szót, Andy -- mondta Henslowe szívhez szólóan.

-- Walters a javadat akarja. Nincs mit hősködni.

-- Nem hősködök én, Henny -- kapta fel a szót Andrews, majd felült, és törökülésben, nyugalmasan mondta tovább.

-- Személyes ügy ez. Odáig jutottam, hogy a sorsommal nem törődök már. Ha lelőnek, jó, ha nyolcvanesztendős koromig élek, úgy is jó... De engemet ne rángassanak. Ha még egyszer pattannom kell parancsra, inkább ne érjem meg a nyolcvanadik születésnapomat. Rólam van szó, nem rólatok. Azért beszéljünk másról.

-- Hányszor pattantál parancsra, amióta az iskolai parancsnokság kötelékébe tartozol? Egyszer sem. Akár a leszerelési kérelmedet is elintézik... -- Walters lendületesen kelt fel, a szék is eldőlt mögötte. Lehajolt, felemelte, úgy leckéztette Andrewst: -- Hallgass meg, mit javaslok. Nem hiszem, hogy az iskolaiaknál szökevényként tartanának számon. Hanyag az ügyintézés. Akármelyik nap odaállítasz, azt mondod, beteg voltál, és kifizetik a benn fogott zsoldodat is. Szó nélkül. Vagy ha gondolod, a főtörzs elé terjesztem az ügyet. Jó emberem nekem. Legfeljebb itt-ott pacát ejtünk a bizonyítványodra. Egy kis makacskodásra nem fizetheted rá az életedet, se holmi anarchista eszmékre, mert már

386

amikor a füledbe jutottak, tudhattad volna, hogy szamárság...

-- Jól beszél, Andy -- állapította meg Henslowe bölcsen.

-- Jól, de a kelleténél többet -- vágott vissza Andrews, azzal ismét végigdőlt az ágyon, s a falnak fordult.

Sokáig hallgattak. Az udvarból beszéd és léptek kopogása szüremlett fel.

-- Pedig hát, Andy -- szólalt meg Henslowe, és idegesen pödörgette a bajszát --, te a munkádnak inkább barátja vagy, mint a személyes szabadság légből kapott eszményének. Mert ha nem is kapnak el... márpedig nemigen kapnak, ha ésszel élsz... akkor sincs az élethez itt elég pénzed. Hova fordulnod sincs...

-- Azt hiszitek, nem gondoltam meg mindezt? Nem ejtettek fejre! Szolgáltatok már munkaszázadban? Ütött-e le már benneteket olyan, akivel öt perccel elébb barátságosan beszélgettetek? Istenem, nem tudjátok, mit beszéltek... Énnekem szabadnak kell lennem, mégpedig most. Hogy az ára mi, az nem érdekel. Csupáncsak a szabadság.

Andrews hanyatt feküdt, s a mennyezetnek beszélt. Henslowe türelmetlenül rótta a szobát.

-- Mintha élt volna a földön szabad ember! -- morogta.

-- Csűrd csak, csavard csak. Kiforgathatsz bármit. Az* is igaz, hogy a gyávaság a legjobb politika. Semmit átvészelni másképp nem lehet. Akiben tehát legtöbb az akarat, az lapul a leggyávábban... Mondd csak! -- Andrews hangja feszülten rebegett, s meg-megtört, mint a kamaszoké.

-- Mi ütött beléd, te, Andy? De nem szeretem, ha így beszélsz ! -- szólt rá Henslowe némi hallgatás után.

-- Megúszom, Henny, ne félj. Alighanem sejknek öltözve látogatlak meg Szíriában -- vihogott Andrews.

-- Ha tudnám, hogy használhatok, maradnék, ne félj... Csakhogy így nem segíthetek. Ki-ki a maga feje szerint rontja el a dolgát. Szervusz, Walters.

Szórakozottan kezet szorítottak.

387

Henslowe odaállt az ágyhoz, és Andrewsnak nyújtotta a kezét.

-- Annyit ígérj meg, hogy legalább óvatos leszel. S hogy írsz az Amerikai Vöröskereszt címére Jeruzsálembe. Foglalkoztat a sorsod, hidd el.

-- Sose búsulj, utazunk mi még együtt -- biztatta Andrews. Felült, úgy rázott kezet Henslowe-val.

Majd hallották, hogyan hal el a lépte a lépcsőn, s hogyan hallik fel ismét az udvar kövéről. Walters odavonta a székét Andrews ágyához.

-- Most pedig beszéljünk egymással férfiasán. Az életedet tönkretehetnéd ugyan, de jogod nincs hozzá. Gondolj a családodra, a hazádra... S jusson eszedbe, hogy van a világon nemcsak szabadság, hanem kötelesség is...

Andrews felült. -- Helyes, nincs magyarázatom -- mondta lassan, dühös nyomatékkal. -- Hanem egyenruhát énrajtam többet nem látsz... Azért a Krisztus nevére kérlek, hagyj békém!

-- Felőlem akár a nyakad szegheted, végeztünk! -- Az indulat Walterst is elöntötte. Némán vetkőzött. Andrews sokáig feküdt hanyatt az ágyán, majd ő is nekivetkőzött az alvásnak, és lámpát oltott.

A rue des Petits-Jardins rövidke utca volt a tárházak negyedében. Egyik felét ablaktalan szürke fal rekesztette el a napvilág elől, másik felén három régi ház támaszkodott egymásnak. Mintha a két szélső segíteni akart volna, hogy a középső manzárd-ormai fennen kukoríthassanak. Hatalmas épület fekete ablaksorai húzódtak mögöttük. Andrews megállt, körülnézett, és úgy látta, hogy az utca tájéka is kihalt. A városra telepedő fenyegető csöndesség a Panthéon melletti hónapos szobájából idáig sivó kietlenséggé változott. A csendben még az utca túlsó végéből is hallotta egy szaladó kutya körme pattogását. A manzárdtetős ház volt a nyolcas. Föld-

388

szintjének elejét valamikor csokoládészínre festették, s még olvasható volt a málló felirat rajta: „Charbon, Bois.¹ Lhomond." Az ajtó mellé a szutykos ablakra fehérrel mázolták oda: „Debit de Boissons."²

Andrews megtaszította az ajtót. Könnyen nyílott. Csengő szólalt meg valahol benn, az utcai csend után meghökkentő harsányan. Az ajtóval szemközt csillag formájú, vakuló tükörbe tekinthetett. A fal mentén három asztal állt. A másik falat horganyzottbádog borítású söntés foglalta el, a harmadikon át újságpapírral kifoltozott üvegajtó nyílt. Andrews a söntéshez lépett. A csengőszó elhalt. Furcsa nyugtalanság fogta el, de várt. Verem az időmet léccel, gondolta. Inkább a jövőm felől tennék valamit. Visszaindult a bejáratnak. A csengő ismét megszólalt, amint az ajtót nyitotta. De abban a pillanatban már az újságpapírral megfoltozott ajtó is nyílt, és köpcös ember lépett ki rajta. Koszos fehér inge barnállott a hónalja táján, s a hasán a sárga kordbársony nadrágját tartó gumiöv szorosra korcolta. Arca penészszínű volt és ernyedt, fekete szeme a kiülő pofacsontjai fölött keskeny résen tekintett Andrewsra. „Ez lesz a cég reklámja" -- gondolta el Andrews.

-- Nos? -- szólalt meg a kínai, amint megállt terpeszben a söntés mögött.

-- Egy sört lesz szíves -- mondta Andrews.

-- Nincs.

-- Akkor egy pohár bort.

A kínai bólintott, de a szemét egy pillanatra le nem vette Andrewsról. Végül fogta s kiment az újságpapírral foltozott ajtón megint.

Kisvártatva Chrisfield jelent meg, kócosán, álmosan, s a szemét az öklével dörzsölgette. -- Alig bírtam feltámadni... Kerülj beljebb, Andy.

1 Szén. fa. (francia)

2 Italbolt, (francia)

389

Andrews követte, asztalokkal-padokkal megrakott kis szobán át, majd tovább egy folyosón, amelynek ammóniabűze a szemét marta, s felfelé egy koszos-szemetes lépcsőn. A lépcsőről nyíló ajtón botlottak be egy nagy szobába, amelynek ablaka az udvarra nyílott. Chriesfield gondosan becsukta az ajtót, és rámosolyodott Andrewsra.

-- Azt hittem, sose találsz ide, pajtás.

-- Szóval itt húzódsz meg?

-- Több mással.

Egy csupasz ágy volt a szoba egyetlen bútora, s azon olajzöld egyenruhás alak aludt pokrócába hengeredve.

-- Hárman járunk egy ágyra -- magyarázta Chrisfield.

-- Ki az? -- riadt fel egyszerre az alvó.

-- Semmi baj, Ál. Énnekem jó pajtásom -- nyugtatta meg Chrisfield. -- Elhányta az angyalbőrt.

-- Csudálom, hogy a gatyád nem sárga -- állapította meg az alak, és visszadőlt.

Andrews megnézte. A fejére csavart törölközőfélén itt-ott száraz vérfoltok éktelenkedtek, s a bebugyolált fél kezét a melléhez szorította. Ahogy fejét visszaeresztette a párnára, szája sarka legörbült fájdalmában.

-- Hát téged mi lelt?

-- Tehervonatra próbáltam felugrani Marseille-ben.

-- Ahhoz is szerencse kell pedig, akár a lólopáshoz -- magyarázta Chrisfield, azzal lezöttyent az ágy szélére, és lehúzta a bakancsát. -- Visszadőlök én, Andy, ne is haragudj. Nem látok a fáradtságtól. Hajnalig hánytam a káposztát a csarnokban. Ott nem kérdik, ki vagy, dolgozni beállhatsz.

-- Gyújts rá. -- Andrews is leereszkedett az ágy végébe, és cigarettát dobott Chrisfieldnek. -- Te is rágyújtanál? -- kérdezte Altől.

-- Nem. Énnekem nem volna türelmem hozzá. Majd megbolondulok a kezemmel. A kerék átment rajta... Ami a kisujjamból rajta maradt, azt már én beretváltam le. - Andrews látta, hogy beleizzad a beszédbe.

390

-- Erre a szerencsétlenre rájár a rúd. Orvosnak megmutatni félt, mink meg nem tudtuk, mihez kezdjünk vele, Andykém.

-- Kerítettem tiszta szeszt, abban mosdattam. Elfertőzve nemigen lehet. Majd csak felépülök.

-- Honnan való vagy te, Ál? -- tudakolta Andrews.

-- Friscóból. Meg is próbálom, hátha elalszok. Négy éjszaka nem aludtam egy szemhunyást.

-- Miért nem szedsz altatót?

-- Mivelhogy nincs heverő pénzünk, Andykém.

-- Hajjaj! Ha pénzünk volna, nem cserélnénk mink senkivel világot! -- vihogott Ál idegesen.

Figyelj ide, Chris -- mondta Andrews --, osztozzunk. Szereztem ötszáz frankot.

-- Ne bolondozz, pajtás!

Tessék, itt van kétszázötven... Ne hidd, hogy meggazdagodtál. Azzal kezébe számlált öt darab ötvenest.

-- Te meg miért húztad fel a nyúlcipőt? -- fordult Ál Andrewshoz.

-- A munkásszázadból léptem ki egy szép este, ennyi a története.

-- Pedig nem bánnám, ha elmesélnéd, pajtás, mert a kezemet nem érzem annyira, ha beszélgetek... Ha az az elzászi pálinkafőzde az utamba nem kerül, már odahaza lehetnék... Mit szólsz az elzásziaknak ahhoz a ménkű nagy fejdíszükhöz? Én a számat ellátottam, valahol egyet megláttam ... Grenoble-ból jöttem a szabadságról vissza, hát átutaztam Strassburgon, mivel az egységünk Koblenzben állomásozott. Ott is találkoztam Chrisszel. Csuda város az a Strassburg! No, ott legénykedtünk addig-addig, hogy egy pálinkafőző pincébe be nem botlottam... Az a város, akár a képeskönyv... Az a gyerekkori pajtásom mesélt nekem ilyesmikről, amelyiknek olaszok voltak a szülei, és egyre azon álmodozott, hogy majd megszedi magát, és átjön

391

ide... No, ott lenn a főzőben találkoztam én egy lánnyal, s mondta is váltig, hogy ő csak a bátyját keresi, mert az az idegenlégióba állott be... Andrews összenevetett Chrisfielddel.

-- Mit nevettek? -- nézett rájuk Ál szigorúan. -- Biz' isten ezt mondta. Hogy máskülönben ott nem lelném. De szerencse, hogy ott leltem, mert jobb kiállású lánnyal én még nem találkoztam életemben. El is veszem, ha ebből a bajból kilábalok ... Étteremben pincérkedett, s ha nem volt szolgálatban, elzászi népviseletben járt. Le is ragadtam én. Mindennap elhatároztam, hogy majd holnap odébbállok... Elvégre sok hasznomat nem látják, lefújták a háborút is... Hát az ember már magát se vehesse emberszámba?... No, a tábori csendőrök egy szép nap kezdték a lógósokat összeszedni, akkor én is nekieredtem... De most már nem tudom, visszajutok-e az egységemhez valaha.

-- Hallod-e, Andy -- szólalt meg Chrisfield --, kerítsünk valami innivalót.

-- Nem bánom.

-- Hát teneked hozzak-e valamit a gyógyszertárból, Ál?

-- Nem kell nekem semmi. Elszundikálok én itt magamnak. A kezemet meg olykor megmosogatom szeszben, hogy el ne fertőzzem. Május elseje van máskülönben is. Én ki nem mennék a helyetekben. Azt mondják, zavarog a nép. Még begyűjtenek benneteket.

-- Ej, el is felejtettem, hogy május elseje! -- kapott észbe Andrews. -- Általános sztrájkot hirdettek, tiltakozásul az orosz háború ellen...

-- Az egyik koma azt mondja -- vetette közbe Ál izgatottan --, hogy ebből forradalom is lehet!

-- Gyere, Andy -- szólt vissza Chris az ajtóból. Andrews a lépcsőn arra eszmélt, hogy Chris keményen

szorítja a karját. -- Te, Andy -- súgta a fülébe rekedten --, te tudod csak, senki más... Te meg az az őrmester. Nehogy nekem itt elpötyögjél valamit!

392

-- Nem pötyögök, nem pötyögök, Chris... Nem tudom, mit golyózol ezen annyit... Nem te vagy az egyetlen, aki tisztet eltett...

-- Befogod-e a pofádat? -- mordult rá Chrisfield vadul. Szótlanul ereszkedtek le a lépcsőn. A söntéssel szomszédos szobában az újságjába mélyedetten találták a kínait.

-- Francia ez? -- suttogta Andrews.

-- Nem tudom, miféle, de hogy nem fehér ember, arra a nyakamat teszem -- mondta Chris. -- Hanem a jóakaratához nem fér szó.

-- Nem tud valami újságot? -- tudakolta tőle Andrews franciául.

-- Honnan? -- A kínai felkelt, és Andrewsra pillantott ferde metszésű szeme sarkából.

-- Kintről... Az utcáról... Párizsból... Amerre csak emberek élhetnek a szabadságukkal... Hogy vélekedik a forradalomról?

A kínai vállat vont.

-- Minden lehetséges.

-- Az is, hogy a kormányt meg a hadsereget egy napon döntik meg?

-- Kicsoda? -- szólt közbe Chrisfield.

-- A nép, Chris! Az egyszerű ember, a magunkfajta, aki nem akar tovább parancsra pattogni, és nem tűri, hogy a más magafajta gázolja le, csak mert amaz a rendszerrel jobban megfér.

-- Tudja, én mit teszek, ha a forradalom kitör? -- tette fel a szónoki kérdést a kínai, és nyomatékul megdöngette a mellét. -- Én egyenest megyek a rue Royale-ra, benyomulok egy ékszerüzletbe, megtöltőm a zsebemet gyémánttal, és hozom haza.

-- Mihez kezd vele?

- Mihez? Elásom itt az udvar végében, és várok. Utoljára csak kezdhetek vele valamit. Mert tudja, mit hoz a maga forradalma? Másik rendszert! S amikor az újabbik rendszer

393

bejön, akkor megint lehet gyémánton venni embert. A világ már ilyen marad.

-- A forradalom után a gyémántnak nem lesz értéke, hanem csakis az emberi munkának.

-- Majd elválik -- mondta a kínai.

-- Megtörténhet az is, te, Andy, hogy a forradalom után nem lesz többet hadsereg, és mink civil módjára szaladgálunk, akár a pók a falon? No, én azt nem hiszem. A magunkfajták nem bírják hazavágni a rendszert, Andykém.

-- Sok rendszert hazavágtak már. Ez is megy a többi után.

-- A Garde Républicaine most ütközik meg a tömeggel a Gare de l'Est előtt -- tudatta a kínai semmitmondó hangon. -- Mit keresnek ideié? Inkább maradnának hátul a szobájukban. Nem tudni, mikor jutunk a rendőrség eszébe.

-- Két üveg vinblank kéne -- bökte ki Chrisfield.

-- Mikor lesz a fizetség?

-- Ezen percben. Hozott nekem a komám ötven frankot.

-- Úrrá tett, mi? -- állapította meg a kínai gyűlölködőn, majd Andrewshoz fordult. -- Hamar a seggére vágnak. Várjanak itten.

Kifordult a söntésbe, és gondosan becsukta az ajtót maga után. Egyszerre megszólalt a csengő, és lábdübörgés, harsány beszéd hallatszott be. Andrews meg Chrisfield lábujjhegyen óvakodott végig a folyosó félhomályán, majd sokáig szítták az erjedő bor és a nedves kő orrfacsaró bűzét. Utoljára visszatért a kínai három palack borral.

-- Igaza lesz -- vetette oda Andrewsnak. -- Az Avenue Magentán rakják az utcatorlaszt.

Sepregető lánnyal találkoztak a lépcsőn. Loncsos haja kibukott álla alatt megcsomozótt kék főkötője alól. Chrisfield elkapta, és megcsókolta a rózsás színű, húsos arcát.

-- Kutyafejűnek nevezzük -- magyarázta Andrewsnak. Mos meg takarít ránk. Tegnap már úgy volt, hogy összekapok rajta Síkossal... Igaz-e, Sikos?

Andrews az ablakpárkányon ülve találta Sikost. amint

394

Chrisfield nyomában belépett a szobába. Zászlósi egyenruhában volt, lábszárvédője ragyogott, és hosszú borostyán szipkából szívta a cigarettáját. Gondosan ápolt volt még a rózsaszín körme is.

-- Figyelmedbe ajánlom Síkost -- udvariaskodott Chrisfield. - Andy régi kenyeres pajtásom. Sokáig egy derékaljon háltunk, igaz-e?

-- Az ám.

-- Szóval kivetkeztél? No, az nem volt okos dolog mondta Sikos. -- Mi lesz, ha lefülelnek?

-- Késő bár,at. De majd ha az árokhoz érünk, akkor mondunk hoppot -- nevetett Andrews.

-- Bort hoztunk -- jelentette Chrisfield.

Sikos két kockát halászott ki a zsebéből, és ujját csettintgetve szórakozottan vetette a lába elé.

-- Játsszunk az egyik üvegbe, Chris -- ajánlotta. Andrews az ágyhoz lépett. Ál nyugtalanul fészkelődött,

arca kipirult, szája meg-megvonaglott. -- Mi újság? -- nézett Andrewsra.

-- Azt mondják, a Gare de l'Est táján épülnek az utcatorlaszok. Mégis lesz valami, úgy látszik.

-- A próféta szólna belőled! Ha itt is megtennének mindent, amit Oroszországban, még szabadok lehetnénk. Haza nem mehetnénk egy darabig, az már igaz, de a tábori csendőrök se nyomoznának minket, mint a betörőket... Fölülök egy kicsit beszélgetni -- mondta Ál vihogva.

-- Meghúzod az üveget?

-- Hát. Talán életmagra kapok. Kösz. -- Mohón ivott, az állán is lecsordult.

-- Kicifráztad a képed, te Ál?

-- Nem, éppen csak lehorzsoltam. Olyan lehet, akár a bélszín. .. Jártál Strassburgban?

-- Nem.

-- Pedig, pajtás, az ám a város! Hát még a lányok, viseletben ! Ereszd el a hajamat!

395

-- Máskülönben San Franciscó-i vagy, ugye? -Az.

-- Már azért kérdem, hogy nem ismertél-e ott egy Fuselli nevezetűt... Én még a kiképzőtáborban találkoztam vele...

-- Még hogy ismertem! Testi-lelki jó barátom volt énnekem. .. Mi lett belőle, nem tudod?

-- Itt találkoztunk Párizsban két hónapja.

-- Nézzenek oda... Ez a nagy újság! -- Ál beszéde szaggatottá vált izgalmában. -- Szóval a kiképzőben jöttetek össze? Utoljára vagy egy éve kaptam Dantől levelet. Épp akkor nevezték volna ki tizedesnek. Talpraesett gyerek az, akarat is van benne, az ilyenek viszik valamire... Nem örülnék bizony, ha így látna. .. Friscóban sülve-főlve együtt voltunk, és mind azzal szórakoztatott, hogy majd meglátom, elébb boldogul énnálam. Hát igaza is lett. Megjósolta, hogy énnekem a lányok lesznek a vesztemre... Jól ismered?

-- Jól. Még arra is emlékszek, hogy egy Ál nevűről mesélt mindig... Hogy együtt jártatok le a kikötőbe, és figyeltétek az este érkező nagy személyhajókat, amint fényesen nyomulnak be az Aranykapun... S ígérte neked, hogy majd ilyenen jön át Európába, ha egyszer megszedi magát.

-- Azért is járt nekem Dán az eszemben Strassburgban -- vetette közbe Ál izgatottan. -- Mert az a város is olyan festeni való... De hidd el, én is megtettem mindent, hogy a hadseregben boldoguljak. Hiába, ha több nem tellett tőlem ... Csak éppen az ezredirodán találkoztam bele a jó kényelmes állásba... Dánból már azóta tiszt is lehetett.

-- Hát az nem lett -- nyugtatta meg Andrews. -- Jobban tennéd, ha ezzel a kezeddel nem hadonásznál annyit.

-- Ott egye meg a fene. Akkor gyógyul, ha rá se rántok. Úgy történt, hogy a lábam megcsúszott, éppen amikor kapcsolták össze azt a kocsit, amelyikre felugrottam volna... Még szerencsém, hogy ott nem maradtam. Azt is elég elgondolni, hogy ha az a lány nincs, rég odahaza lehetnék...

396

-- A kínai azt mondja, az Avenue Magentán rakják a torlaszt.

-- Akkor már fele se tréfa, pajtás!

-- Tréfa az -- szólt oda Síkos az ablak mellől, ahol a kőpadlón vetették a kockát Chrisfielddel. -- Egy tank meg egypár szálas'Szenegáli'úgy megszalasztja a szaros szocialistáidat, hogy Dijonig meg se állnak... Lehetne nektek is több eszetek. -- Talpra állt, s a kockáit csörgetve odalépett az ágyhoz. -- Pár szál németbérenc szocialista miatt ugyan meg nem bomlik a hadsereg. Mert ha megbomlana, nem megbomlott volna már régen?

-- Hallgassál csak! Mintha valamit hallanék! -- szólt Chrisfield, és az ablakhoz lépett.

Visszafojtották a lélegzetüket. Az ágy nyikorgását hallották, amint Ál kínosan fordult.

-- Hát mégse. Azt hittem, énekszót hallok.

-- Az Internacionálét! -- rikoltotta Ál.

-- Fogdbepofádot -- mordult rá Chrisfield.

A hirtelen csöndben lépteket hallottak a lépcső felől.

-- Semmi baj, Smiddy az -- állapította meg Síkos, és újból elvetette a kockát.

Az ajtó lassan nyílt, és hórihorgas, csapott vállú, ásóképű, kapafogú katona lépett be rajta.

-- Hát ez a békaleső? -- kérdezte riadtan, hogy a keze is rajta maradt a kilincsen.

-- Ne izgulj, Smiddy, nem békaleső ez. Chrisnek kenyeres pajtása. Csak kivetkezett.

-- Szervusz, pajtás -- nyújtotta a kezét Smiddy Andrewsnak. -- Mint aki békán telelt, tisztára!

-- Az a jó -- felelte Andrews.

-- Kutya világ -- fohászkodott Smiddy. -- Ismeritek Gus Evanst meg azt a fekete, többsincs embert, amelyik mindig vele jár? No, lebuktak. A tulajdon két szememmel láttam őket, amint tábori csendőrök kísérték a Place de la Bastilleon. Egy szivar meg, amelyikkel a híd alján háltam múlt éjjel.

397

azt meséli, hogy hallotta megbízható valakitől, hogy a lógósokat összeszedik Párizsban, még ha minden házat tűvé tesznek is.

-- Ha idepimaszkodnak, olyat kapnak, amit nem kerestek

-- morogta Chrisfield.

-- Én egyszer lemegyek Nizzába... Kezdjtt meleg lenni

-- vélekedett Sikos. -- A zsebemben a nyílt parancs.

-- Hogy szerezted?

-- Gyerekjáték - jelentette ki Sikos, azzal cigarettára gyújtott, és kényeskedőn fújta a füstöt a mennyezetnek. Találkoztam egy szivarral a Knickerbocker bárban, zászlós volt amúgy. Hát együtt szépen bekáfoltunk, és elmentünk két lányismerősömhöz. Énnekem egyebet tennem nem kelletett, csak fölkelni szép piros hajnalban, mindjárt volt ötezer frankom, nyílt parancsom, még egy ezüst cigarettatárcám is, J. B. Franklin zászlós meg újságolja városszerte, hogy a párizsi lotyók megrabolták, ha ugyan bölcsen nem hallgat. Hát így kell utazáshoz felszerelkezni.

-- Szép munka! Kifosztod, akivel ittál, barátkoztál! -- förmedt rá Ál az ágyból.

-- Az sem rosszabb, mintha a kockán szedtem volna el a pénzét.

-- Hát aztán?

-- Ha tudta>volna a nyavalyás, hogy közönséges baka vagyok, bezzeg mindjárt a tábori csendőrök kezére juttatott volna!

-- Nem hinném -- vélte Ál. -- Félnek ők is, akárcsak mink, hogy elvétik a lépést, de a másiknak a nyakát ki nem törnék, ha nem muszáj.

-- Nyavalyakórság! -- csattant fel Chrisfield. -- Azt nézik, hol üthetnek az emberen. A közbakát kutyába nem veszik! Akár a feketét, keresztüllőném akármelyiket!

Andrews figyelte az arcát. Hirtelen elvörösödött, s el is hallgatott, amikor rémült tekintete összeakadt Andrews szemével.

398

-- Tisztek közt is kerül mindenféle, akár miköztünk -- állította Ál.

-- Mit vitatkoztok, marhák! -- dörrent rájuk Smiddy. -- Az a kérdés, hova legyünk! Mert itt vége a biztonságnak.

Elhallgattak.

-- Te mihez kezdesz, Andy? -- szólalt meg Chrisfield.

-- Magam sem tudom. Meglehet, kimegyek St. Germainbe, megkeresem azt az ismerős legényt, amelyik ott dolgozik valami gazdaságban, és meglátom, kerül-e biztonságos munka. Párizsban nem maradok. De egy nőismerősömet meg kell még keresnem... -- Andrews elhallgatott, és türelmetlenül méregetni kezdte a szoba hosszát.

-- Csak jól vigyázz, mert ha elkapnak, le is lőnek -- figyelmeztette Sikos.

Andrews vállat rántott.

-- Tudod mit, engem is inkább lőjenek le, mint hogy Leavenworthben húzzak le húsz évet! -- sóhajtott Ál.

-- Hát enni mit esztek itten? -- tudakolta Sikos.

-- A kutyafejű nőce megfőzi, amit veszünk.

-- Délire főzött már?

-- Majd én kinézek, van-e üzlet nyitva -- ajánlotta Andrews. -- Énnekem csak biztonságosabb.

-- Nem bánom, itt van húsz frank -- rendelkezett Sikos, és odalökte a pénzt Andrewsnak,

Chrisfield lekísérte a lépcsőn. Lenn a folyosón Andrews vállára tette a kezét, úgy súgta a fülébe: -- Te, Andy, te hiszel a forradalmi kutyakomédiákban? így rendszert szerintem hazavágni nem lehet.

-- Oroszországban lehetett.

-- Mert akkor szabad civil lenne belőlünk egy csapásra. De hát ilyen nincs a sifonérban, te, Andy.

-- Meglátjuk -- mondta Andrews, azzal benyitott a söntésbe.

Csupa várakozással lépett oda a pultra rakott üvegek mögött üldögélő kínaihoz.

399

-- Mik történtek újabban? -Hol?

-- A Gare de l'Est táján, amerre az utcatorlaszokat rakták.

-- Utcatorlaszokat! -- kiáltotta az egyik asztalnál iddogáló vörös selyeminges fiatalember. -- A fák körül a rácsot leszedni itt-ott, az is torlasz már? Gyáva nyulak! Valahányszor a rendőrség rájuk támadt, szétrebbentek. Gyáva nyulak!

-- Mit gondol, lesz belőle valami?

-- Mi lehetne abból, ha egy falka gyáva nyúl együtt tanácstalankodik?

-- Mit szól hozzá? -- fordult Andrews a kínaihoz.

A kínai nem szólt semmit, a fejét ingatta. Andrews kifordult az ivóból.

Mire visszatért, már csak Chrisfieldet találta a szobában Alléi. Chrisfield a szoba hosszát rótta, s a körmét rágta idegességében. Szemben az ablak az udvar túlsó végébe vetődő napsugarat tükrözte.

-- Tűnj el, Chris, az isten is megáld! Én megvagyok magam -- hajtogatta Ál gyenge, panaszos hangon, és az arca eltorzult fájdalmában.

-- Mi történt? -- bámult rájuk Andrews, és elejtette a szatyrot.

-- Sikos tábori csendőrt látott a ház körül ólálkodni.

-- Mi a ménkű!

-- Ők ketten odébb is álltak... Öreg hiba, hogy Ál dögrováson van... Ne félj, komám, én megmaradok melletted.

-- Minek maradnál? Ha van hova menned, menjél, Chris! Majd én elüldögélek itt Alléi, és francia szóval tartom a tábori csendőrt, ha föltéved. Hátha leveszem a lábáról. -- Andrewst egyszerre kellemes jó érzés fogta el.

-- Pedig bizonyúristen maradnék, Andykém, ha nem tudnám, hogy az az őrmester tudja -- nyögte ki Chrisfield.

-- Tűnj el, Chris. Amíg jól van dolgod.

-- Hát szervusz, Andy. -- Azzal kisuttyant.

-- Magam is furcsállom. Ál -- mélázott Andrews, amíg az

400

ágy szélén bontogatta a szatyrot --, hogy énnekem már nincsen féltenivalóm. Úgy látszik, megszabadultam a hadseregtől végképp... Hogy van a kezed?

-- Nem is tudom. Énnekem inkább az jár az eszemben, mennyivel szívesebben forgolódnék a derékaljamon Koblenzben. Én nem arra születtem, hiába, hogy a világ rendje ellen küzdjek... Legalább Dán lenne velünk... Milyen érdekes, hogy ismered... Neki bezzeg támadna mentő ötlete dögivei... Azért jobb, hogy nincs itt, mert csak leteremtene, hogy semmire nem vittem. Nagytörvényű gyerek az, hiába.

-- Többre vinni itt lehetetlenség -- mondta Andrews tűnődőn. Hallgatás telepedett rájuk. Az udvarból nem hallatszott hang, csupán jóval messzebbről a lovas rendőrök járőrének patacsattogása a kövezeten. Az ég elborult, a szobán derengés ült. A falról hámló vakolatból zöld erek tetszettek elő. Az udvarból beszüremlo fény is zöldes volt, az festette az arcukat holthalványra, mintha már a börtönben ültek volna évtizedek óta.

-- Volt Fusellinek egy Mabe nevű szerelme is -- jegyezte meg Andrews.

-- Hozzáment az már rég egy tartalékos tengerészhez. Nagy lakodalmat csaptak -- emlékezett Ál.

IV

-- Csakhogy megtaláltam!

John Andrews szőlőlugas alján, padon, kert végében talált rá Geneviéve-re. Haján lobot vetett a napsugár, amint felkapott, s mindkét kezét nyújtotta.

-- Milyen jó így látni magát!

Andrews e percben csakis a két kezét látta, csakis a halványbarna tekintetét meg a haján játszó /öldárnyas napfoltokat.

-- Szóval szabadult a börtönből, és szabadult a katonaságtól! -- lelkesült Geneviéve. -- Hát ez csodálatos! Miért nem írt? Annyit furdalt a lelkiismeret maga miatt! Hogy talált rám?

-- Édesanyjától hallottam, hogy itt van.

-- Aztán tetszik-e az én Poissacom?

Geneviéve széttárta a karját. Szótlanul tekintettek körül a kertben. A lugas előtt kerekre nyírt puszpángok sorai választották el egymástól a rózsaszín, bíbor és barackszínben viruló-kókadozó rózsák ágyasait. Az ágyasokon túl csillogó smaragd pázsit húzódott egy régi szürke ház iránt, amelynek egyik sarkában gyertyakoppantó-fedelű, tömzsi kerek torony őrködött. A ház mögött telt lombú jegenyék magaslottak, csak a folyó ezüstszürke sávja és sárga homokpadjai tetszettek át rajtuk imitt-amott. Frissen kaszált fű álmosító illata csiklandozta az orrukat.

-- Milyen cserzett! -- ámuldozott Geneviéve. -- Már azt hittem, elvesztettem végképp... Megcsókolhat, Jean.

Ahogy magához vonta, karjának izmai megfeszültek, és Geneviéve gesztenye haja a szemébe csillant. A tenyérnyi szőlőleveleket megzörgető szél fényt és árnyékot rázott rájuk.

402

-- Hogy megizzasztotta a nap! -- áradozott Geneviéve.

-- Szeretem a teste szagát. Szaladt alighanem.

-- Emlékszik még arra az estére, amikor tavasszal a Pelléas és Mélisande előadásáról hazakísértem? Milyen szívesen megcsókoltam volna akkor! -- Andrews rekedten, nehézkesen beszélt.

-- íme a chateau trésfroid ét trés profond¹ -- kacagta Geneviéve.

-- Meg a haja! „Jé les tiens dans les doigts,je les tiens dans la bouche... Toute ta chevelure, toute ta chevelure, Mélisande, est tombée de la tour... "* Emlékszik?

-- Bámulom.

Mozdulatlanul ültek egymás mellett a kőpadon.

-- Szamárság -- magyarázta Andrews izgatottan --, hogy mihelyt érzelmek kerülnek szóba, nyomban irodalmi idézetekkel bizonyítunk! Hát ennyi hitünk nincs magunkban? Az irodalom annyira elkábított bennünket, hogy az életünkre nem lehetünk figyelmesek!

-- Hogy jutott ide, Jean? Rég leszerelték?

-- Gyalog jöttem Párizsból szinte mindvégig. Az út piszkát látja rajtam.

-- Bámulatos! De mostantól hallgatok, maga pedig elmondja rendre, mi történt azóta, hogy Chartres-ban utoljára láttam.

-- Chartres-ra még visszatérek -- jegyezte meg Andrews.

-- Hanem ez a hét, ez csodálatos volt csakugyan. Életem legszebb hetének mondanám. Gyalogszerrel a napsütésben, az út fehér szalagján, hegyen át, patakok mentében, bimbózó sárga nőszirmok közt, rigófüttyös erdőben, lábam körül kerekedő porpamacsokban, mindegyre maga iránt, mintegy toronyiránt.

1 A dermesztő, mély kastély, (francia)

2 A markomban tartom, a számban tartom... Egész hajad, egész hajad lehullott a toronyból, Mélisande. (francia)

403

-- Hát a Reine de Sába hogy alakul?

-- Nem is tudom. Meg sem fordult a fejemben egy ideje... Rég van itt?

-- Alig egy hete. A tervei mik?

-- Folyóra néző szobát béreltem egy terebélyes vörös arcú, szakállas házinéninél...

-- Madame Boncournál.

-- Persze, hiszen maga mindenkit ismer itt... Csöpp helység.

-- Soká elidőzne?

-- Akár örökre, ha dolgozhatok, és magával beszélhetek ... Élhetek a zongorájával is olykor?

-- Csodálatos!

Geneviéve Rod felpattant, és nekidőlt az egyik vastag, kacsos szőlőtőkének. Ahogy Andrews! elnézegette, a széles levelek árnyéka arcára tenyeredéit. Ezüstösfehér felhő fedte el a napot, s a zsenge, hamvas leveleket meg a fű szélborzolta szálait ezüstös homály borította be. Két fehér lepke rebegte körül a lugast.

-- Mindig így öltözzön -- szólalt meg Geneviéve egy pillanat múltán.

-- Csak valamivel tisztábban -- nevetett Andrews. -- Sokat amúgy sem változtathatok az öltözetemen. Ez az egyetlen rend ruhám, és a zsebe csaknem üres.

-- Kit érdekel a pénz?

Andrews mintha színjátszásra lett volna figyelmes, de elhessentette a gyanúját. -- Van-e gazdaság itt a közelben, ahol munkát vállalhatnék?

-- Nem magának való a napszámosság! -- csúfolódott Geneviéve.

-- Majd meglátja.

-- A keze eldurvul, nem zongorázhat.

-- Bánom is én. Ráérek még zongorázni. Előbb azon kell dolgoznom, ami már bevonulásom óta foglalkoztat... Érdekes téma. Ablakmosás a táborban.

404

-- Jaj, de mulatságos ember maga, Jean! Mennyire örülök a társaságának! Csak azt furcsállom, hogy olyan borongós a kedve ma. Talán azért, mert megcsókoltattam magamat?

-- De hát gondolja meg, Geneviéve, egy nap vissza nem hajlíthatja a szolga gerincét... Ha ugyan maga nem, ebben a meseországban... Milyen buján tenyészik itt a növényzet! Azt is gondolja meg, hogy egy hetet gyalogoltam a girbegurba hegyvidéken, majd Blois-nál leereszkedtem a Loire-völgy pazar gazdagságába... Ismeri Vendöme-ot? Vendőme fura csöpp városán át jutottam el Blois-ba... Először a lábam. De aztán következtek az üdítő fürdők a Loire homokpadjain... Nem is telik majd sok időbe, elfelejtem a gyakorlótéren egy hosszra leszabott lábam ropogását, meg az unalom ketrecében vergődő reménytelenségemet is eltemetem itt a maga varázslatos világában!

Levelet morzsolgatott az ujja közt, és lábra kapott.

-- Látja, már formálódnak az apró szőlőszemek -- mutatta Geneviéve, félresodorván a leveleket a feje fölül. -- Nézzen ide! Ez a legkorábban termő szőlő a vidéken... De a birodalmamat mindenestől látnia kell! Unokahúgostól, tyúkudvarostól, mindenestől!

Azzal elkapta Andrews kezét, és kivonszolta a lugasból. Együtt szaladtak, kéz a kézben, akár a gyerekek, a puszpáng szegélyezte ösvényen.

-- Csak azt akartam mondani -- habogta Andrews, amint a pázsiton vágtak át --, hogy amint nyomorúságaimnak zenei hangot adtam, el is temethetem nyűgeimet emlékezetem mélyére, s akár ezt a nyarat is élvezhetem már szabadon.

A ház előtt Geneviéve hozzáfordult. -- Látja azokat az elnyűtt kőszüzeket a kapu felett? -- mutatta. -- Azt mondják, Jean Goujon egyik tanítványától származnak.

-- A tájba bámulatosán illenek! Meséltem-e már a domborművekről abban a kórházban, ahol sebesülten feküdtem?

-- Nem, de most ezt a házat nézze. Tessék, ott a torony.

405

Ennyi maradt meg az ősi épületből. Én a toronyban lakom, és mindjárt a sisakja alatt van a kísértet járta szoba... Hogy féltem ott valamikor! Nem mondom, félek ma is... Ez a IV. Henrik-kori rész éppen negyedében épült meg... A díszudvar itt lett volna a pázsit helyén. A rózsaágyások alatt is romok rejtőznek. Mindenféle mendemonda járja, miért nem épült meg ez a ház soha.

-- Elmondhatná nekem is.

-- Majd máskor. Most találkoznia kell a nénikémmel meg az unokahúgommal.

-- Jaj, csak ne most, Geneviéve! Nincs most kedvem mással beszélgetni. Annyi mindent kellene elmondanom magának!

-- De hiszen nyakunkon az ebéd, Jean! Ebéd után beszélgethetünk kedvünkre.

-- Nem, éntőlem most nem telik nyájaskodás. Úgyis hamarosan mennem kell, hogy kivakarózhassak az út porából.

-- Ahogy gondolja... De akkor délután jöjjön el, és játsszon nekünk! Ketten-hárman hivatalosak teára... Megtisztelne minket, ha játszana, Jean!

-- Hát nem érti? Nem vagyok kíváncsi a mások társaságára!

-- Ahogy tetszik -- mondta Geneviéve, és elvörösödve állt, keze a vaskapu reteszén.

-- Nem látogathatnám meg inkább holnap délelőtt? Aztán már, ha beszélgettünk egy jó darabig, akár találkozhatunk másokkal, csak hát most... -- Andrews felemelte lesütött szemét, és kitört belőle a fojtott indulat: -- Legfeljebb a léptek dübörgését, a parancsszavakat verhetném ki a fejemből!

A keze remegett, amikor Geneviéve kezét megszorította. Geneviéve nagy barna szeme nyugalmasan mélyedt a tekintetébe.

-- Milyen furcsán viselkedik, Jean! Holnap délelőtt várom.

Azzal belépett a kapun. Andrews megkerülte a házat, és a

406

kétszárnyú nagykapun jutott ki a kertből a folyó mentén vezető útnak, amely hársfák alján vitte a faluba.

Gondolatok döngtek az agyában, akár a darazsak a kotytyos gyümölcs körül. Tehát mégis találkozhatott Geneviéver vei! Megölelhette, meg is csókolhatta! Ennyi a haszna, nem több. Igaz, a jövőt sem tervezte messzibbre. Párizsi bujdosásában, napsütötte gyalogútján nem is számított többre, mint hogy találkozhatik Geneviéve-vel, és úgy hengerítheti ki az életét előtte, mint az irattekercset. S hogy majd a jövőt együtt betűzik. S most meglepte a rémület, hogy Geneviéve semmi hasznára nem lesz. Ellenkezések keltek benne. Persze azért, mert sokat várt. Hogy ösztönösen, magyarázatok nélkül megértse. Hiszen nem is mondott neki semmit! Azt sem mondta el, hogy szökevény. Ugyan miért nem? Hiába törte a fejét, nem talált értelmes válaszra. Töprengése mélyein mégis ott érezte a jeges csalatkozást. Magára maradt. Vajon bolondul fövényre építette hát reménysége házát? Nem. Inkább a szavakkal való kacér játékért vethet magára. Olyan, akár a képzelgéseibe merült sértődékeny vénlány. Névértéken vásárolj -- intette magát gyakorlatiasan. Egymásra találtak. Minek firtatni mindjárt, mit találtak egymásban? Akár munkához láthat mindjárt. Nem elég ennyi?

Hát a holnapi napot hogyan várja ki, hogy mindent- elmondhasson, hogy minden apró gáncson átgázolhasson, s végre nyíltan tekinthessenek egymás életébe?

Az út elfordult a folyótól, és keritőfalak közt kanyarodott be a faluba. A betámasztott kapukon át Andrews takaros konyhakertekbe és ezüstös levelű gyümölcsösökbe pillanthatott. Az út a falu sűrűjének fordult, szűk kövezett utcává lett, és zöld meg szürke árnyékrácsok előtt, fehér meg vajszínű homlokzatok alján, piros ereszek mentén vezetett el. Majd ahol tágult, zuzmókkal tarkállt mályvaszínű csúcsíves templomtorony emelte égnek a harangjait. Andrews a templom előtt rövid keresztutcán a folyónak fordult ismét, és egy pillanat múltán odaért a vézna akácok árnyékába boruló

407

hajóálláshoz. A sarokház mindenfelé kiszökő zárt erkélyein, meredező oromfalain egyetlen felirat uralkodott: ..Rendezvous de la Marine". Andrews oly alacsony helyiségbe lépett, hogy az érett barna gerendák alatt le kellett szegnie a fejét -- innen, a sarokban álló biliárdasztal mellől lépcső vitt fel az emeletre. Mme Boncour azonban elállta a lépcsőt. Megereszkedett hajú, kerek arcú, kerek szemű, idősödő asszony volt, a szája körül tudós somolygás játszott.

-- Monsieur payera un petit peu dadvance, ríest-ce pás, Monsieur ?~

-- Lehet -- mondta Andrews, és a tárcájáért nyúlt. -- Egy hétre elég lesz?

Az asszony szélesen elmosolyodott.

-- Si Monsieur desire...' Nagy a drágaság, hiába. Magunkfajta szegényember alig győzi a fizetést.

-- Magam is tudom -- motyogta Andrews.

-- Monsieur est étranger...⁴ -- kezdte magyarázni az asszony álnokul, amint a pénzt eltette.

-- Az bizony. Nemrég szereltek le.

-- Aha! Monsieur est demobilise. Monsieur remplira la petite feuille pour la police, ríest-ce pás?

Azzal keskeny nyomtatott szelvényt húzott elő a háta mögül.

-- Akár ki is tölthetem mindjárt -- jegyezte meg Andrews, de a szíve kalapált.

Gondolkodás nélkül írta a biliárdasztal szélén: „John Brown, 23 éves. Chicago, 111., Etats-Unis. Zenész. Útlevelem száma 1432286."

1 Tengerészek találkozója, (francia)

2 Ugye előre fizet az úr? (francia)

3 Ha óhajtja az úr. (francia)

4 Az úr külföldi, (francia)

5 Az urat leszerelték. Ugye kitölti ezt a kis ívet a rendőrségnek az úr? (francia)

408

-- Merd, Monsieur. A bientót, Monsieur. Au revoir, Monsieur. '

Az asszony kántáló hangja követte a recsegő lépcsőn mind a szobájáig. Akkor eszmélt csak, mikor az ajtaját becsukta, hogy a dögcédulája számát írta be útlevélszámul. „Hát John Brown nevéhez hogy jutottam?" -- tűnődött.

János bácsi testét kukacok eszik, És az egyik fölkiált: Glóri-glóri-alleluja!

Úgy harsogott a fülébe, hogy már-már azt hitte, mellette éneklik. Megállt az ablakban, és beletúrt a hajába. Lenn a Loire nagy hurkokat vetett a kék messziségnek. Kanyarulata kanyarulatot követett, és itt-ott homokzátony széles ékje repesztett ezüstös sáyjába. A túlsó felén jegenyék és zöld mezők sorakoztak fel az árnyas ligetekkel borított dombok aljáig. A legmagasabb domb kopasz volt, tetején szélmalom lengette lusta karjait a márványosan erezett égnek.

Lassanként rátelepedett a táj nyugalma. Kolbászt meg egy darab kenyeret kotort elő a kabátja zsebéből, jól meghúzta a mosdóállványon álló vizeskancsót, majd letelepedett kottapapírjainak halma elé az asztalhoz. Mélán majszolta a kolbászt meg a kenyeret, s egyik ívre nagy betűkkel rákanyarította: „Arbeit und Rhytmus". Kitekintett a lassú bárkákként elúszó felhők után, majd egyszerre fogta, áthúzta a címet, s ezt firkantotta fölébe: „János bácsi csatája". Azzal felugrott, és ökölbe szorult kézzel róni kezdte a szobát.

-- Hogy épp ezt a nevet választottam! Épp ezt! -- hajtogatta fennhangon.

Utoljára letelepedett ismét, és a zene áradásában mindenről elfelejtkezett.

l Köszönöm, uram. A közeli viszontlátásra, uram. Viszontlátásra, uram. (francia)

409

Másnap reggel sétára indult a folyó mentén. Az időt akarta elütni, amíg elindulhat Geneviéve látogatására. A hadseregben töltött első napjai foglalkoztatták, de emlékezete minduntalan a táborbeli ablakmosást idézte elé. Kopár hodály közepén látta magát csupaszon, amint a hadtápőrmester méregeti, forgatja. Most pedig ide jutott, a sor túlsó végére. Szökevény. Mi az értelme ezeknek? Vajon irányt olvashat-e az életébe, mióta a taposómalom rabja lett, vagy csak a véletlen rántja magával? Béka-e, amelyik az úthenger elől menekül?

Megállt, körülnézett. A hereföldön túl a folyó homokzátonyai és ezüstös kanyarulatai kezdődtek. Egy legény lábalt a vízben, és ághegyhálóval csellét méregetett. Andrews figyelte egy darabig, milyen fürge. Pedig katonának termett ő is. Karcsú testét bevetették volna az olvasztóba a többi közé -- mozgását a fegyvergyakorlatokhoz szabják, fürkész, rakoncátlan elméjét szolga-ésszé idomítják. A karám megépül, a birkák meg nem szökhetnek. S amelyik nem birka? Az szökevény kezdettől. Rászegeződnek a puskacsövek, hosszú élete nem lehet. Igaz, régi lidérceitől szabadulhat. Aki a lábát bátran megveti, és a halállal szembenéz, lerázza mind.

Andrews lassan ballagott az úton, és diákosan rúgta a port. Az út kanyarulatában fehér akácok csoportja alatt leheveredett a fűbe. Az akác súlyos illata és fehér fürtjei körül a részeg méhdöngés elálmosította. Szekér haladt el az úton, testes fehér lovak vonták. Hajlott kóró öregember bicegett a nyomában, s az ostornyélre támaszkodott. Andrews látta, amint a szeme gyanakvóan állapodik meg rajta. Rémület nyilallt bele. Tudja vajon, hogy szökevény vagyok? A szekér meg az öregember eltűnt az út kanyarulatában. Andrews még sokáig hallotta a hám réz-sallangjainak csengését, majd ismét magára maradt a méhdöngéssel.

Amikor felült, a fehér akácok karcsú törzse mögött a sövényen át látta Geneviéve Rodék régi tornyának koppantóforma sisakját. Eszébe jutott az a nap, amikor Geneviéve-vei

410

megismerkedett, és Geneviéve kamaszosan esetlen mozdulata, ahogy a teát töltötte. Vajon a teljesebb megismerésnek eljön-e a napja, Vagy az eszes nő kezes zongoristát kíván-e magának szalonja díszére? -- gondolta el keservesen. Lábra kapott, és sietve elindult toronyiránt. Ennek a végére jár. A toronyóra csöndülései jól hallhatóan rezegtek a mezők felett. Tízet ütött.

A falu határán eszébe jutott a pénz. Szobája húsz frankba kerül hetente. Tárcájában százhuszonnégy frank lapul. Minden zsebét kiforgatta, és talált még három és fél frankot. Százhuszonhé: írank ötvennek ura tehát. Ha negyven frankon meglehetne egy héten, három hétig dolgozhatna gondtalanul a János bácsi csatáján. Aztán munkát kellene kerítenie. Henslowe-nak mindenképpen ír, hogy küldjön pénzt, ha van -- a tapintatok ideje lejárt --, pénz nélkül meg nem lehet. Erős esküvéssel fogadta, hogy gondtalan három hete kemény munkában telik majd, s hogy elképzelését addig igenis papírra veti. Törte a fejét, kinek írhatna Amerikába pénzért. Iszonyú magányosság fogta el. S ha ráadásul Geneviéve-ben is csalódnia kell?

Mire a kocsibehajtójukhoz ért, Geneviéve éppen fordult ki a kapun, és elébe szaladt.

-- Jó reggelt! Éppen indultam volna magáért! -- Azzal megragadta Andrews kezét, és megszorította.

-- Milyen aranyos!

-- Hanem maga nem a faluból jön, Jean.

-- Jártam egyet.

-- Ej, de korán kel!

-- A nap kél korán, s az ablakon át éppen a hasamra süt. Nem hagyott nyugodni.

Geneviéve betessékelte a kapun. A folyosón át magas terembe jutottak, ahol a hangversenyzongorát régimódi hátasszékek állták körül. A kertre nyíló szárnyas üvegajtó előtt a kerek mahagóni asztalon könyvek halmozódtak. A zongoránál két karcsú lány állt fátyolszövet ruhában.

411

-- Az unokahúgaim... Hát megjött! Monsieur Andrews, ma cousine Berthe ét ma cousine Jeanne. Most pedig játsszék nekünk, mert amit mi tudunk, azt már unjuk is halálosan.

-- Meglesz... De később annyival többet beszélgetünk kettesben -- súgta oda Andrews.

Geneviéve megértőén rábólintott. -- Miért nem a Reine de Sabá-í játssza, Jean?

-- Jaj, dehogynem! -- csicseregték az unokahúgok.

-- Ha nem haragszanak, inkább Bachot játszanék.

-- Bach ott áll egy kazal a sarokban -- kiáltotta Geneviéve.

-- Nevetséges! Ebben a házban kazalra mérik a zenét. Együtt hajoltak bele a sarokszekrénybe. Andrews érezte,

hogy Geneviéve haja végigsöpri az arcát, és az illatát szimatolta. Az unokahúgok megmaradtak a zongoránál.

-- Hamarosan négyszemközt kell maradnunk -- súgta Andrews.

-- Semmi akadálya -- súgta vissza Geneviéve, s talán hajoltában elvörösödött.

A kottákon pisztoly hevert.

-- Vigyázzon, töltött! -- szólt rá Geneviéve, mikor Andrews a kezébe vette.

Andrews kérdőn tekintett rá.

-- Van a szobámban is egy -- magyarázta Geneviéve.

-- Anyámmal gyakran maradunk itt magunk, de szeretem a fegyvert különben is. Maga nem?

-- Én utálom -- motyogta Andrews.

-- Tessék, itt a Bach-kazal.

-- Helyes... Figyeljen ide, Geneviéve -- fordult hozzá Andrews --, adja kölcsön ezt a pisztolyt néhány napra. Később elmondom, mire kell.

-- Tessék. Csak vigyázzon vele -- vetette oda Geneviéve, majd megindult a zongorának egy-egy kottacsomóval a hóna alatt. Andrews behajtotta a szekrény ajtaját, és utánaeredt. Jókedvre derült, és találomra hajtotta szét az egyik kottacsomót.

412

-- „Utazás ellen ajánlom barátilag" -- olvasta. -- Ó, ezt játszottam valamikor!

Elsöprő lendülettel kezdte. A pianissimo tételnél hallotta, hogy az egyik unokahúg odasúgja a másiknak -.-Qu'ila fair intéressant.¹

- Farouche, ríest-cepas? Génre révolutionnaire -- vihogott vissza a másik.

Akkor eszmélt, hogy Mme Rod mosolyog rá. Felkelt a zongora mellől.

-- Mais ne vous dérangez pás¹¹ - tartóztatta Mme Rod, Fehér flanellnadrágos. teniszcipős férfi lépett a terembe,

majd egy fekete ruhás, mosolygós szürke szemű ősz kecskeszakállas, kalapos-fátylas, karjára vetett fehér kesztyűs testes asszonnyal. Andrews kedve megcsappant. Ez a sok ember mind falat emel Geneviéve elé. Valahányszor rátekintett volna, valami jól öltözött személy állta el udvarias mondókajával. Úgy érezte, hogy bekerítették a jól fésültek, és az illedelem fonák táncát lejtik körülötte. Ebéd közben akárhányszor felugrott volna, üvöltvén: „Nézzetek meg jól! Katonaszökevény vagyok! Síneitek közé estem! Ha ki nem vasaltok, ti lesztek a gyengébbek, aztán már sokat sem vasaltok ki egykönnyen!" Volt szó a leszereléséről, a szerzeményeiről, a Schola Cantorumról. Úgy érezte magát, akár a bazári majom. „Szerencsére nem tudják, kit mutogatnak" -- gondolta kajánul.

Ebéd után kimentek a szőlőlugasba, és ott kávéztak. Andrews némán ült, és az empire bútorról meg az új adókról szóló beszélgetést nem is hallotta, csak bámult fel a napban fürdő szőlőlevelek közé, és emlékezett, hogyan játszott a fény Geneviéve haján, majd hogyan lobbant vörös lángra,

1 Érdekes arca van. (francia)

2 Ádáz, ugye? Olyan forradalmárfajta, (francia)

3 Ugyan, ne zavartassa magát, (francia)

413

amikor itt találkoztak. Ma árnyékban ült, s a haja fénytelennek, rozsdásnak tetszett. Ólomlábon járt az idő. Geneviéve végre felkelt.

-- A csónakomat nem is látta -- szólt oda Andrewsnak.

-- Gyerünk, csónakázzunk egyet. Majd én evezek. Andrews készségesen pattant.

-- Vigyázzon rá, Monsieur Andrews, mert szörnyen szeles

-- kötötte a lelkére Madame Rod.

-- Elunhatta az életét -- állapította meg Geneviéve útban a csónakállás felé.

-- Inkább mintha a társaság újabb falakat emelt volna kettőnk közé... Holott hát van éppen elég.

Geneviéve fürkészőn pillantott Andrews szeme közé, de nem válaszolt. Lassan sétáltak a folyókanyarulat fövényén, amíg el nem jutottak egy sárgával csíkozott lapos fenekű régi zöld ladikhoz a nádas közt.

-- Ha süllyedni talál, kiúszik? -- nevetett Geneviéve. Andrews visszamosolygott. -- Ki én -- felelte kimérten.

-- így úsztam meg a hadsereget is.

-- Hogyhogy?

-- Úszva szöktemx

-- Megszökött?

Geneviéve lehajolt a csónak láncáért. A fejük csaknem összeért, amint a csónakot kivontatták a nyílt vízig, majd nekitaszították a folyó sodrának.

-- S ha elfogják?

-- Főbe is lőhetnek. Nem tudom. Mivel a háborúnak vége, talán életfogytiglannal megelégszenek. De a legkevesebb a húsz év.

-- Ilyen hányavetin beszél róla?

-- Nem először gondolom meg.

-- Mi jutott eszébe, hogy ilyet tett?

-- Elegem volt a taposómalomból.

-- Gyerünk, szálljunk be!

Geneviéve beugrott a ladikba, és megragadta az evezőket.

414

-- Taszítson rajta még egyet, de bele ne hasaljon a vízbe! -- kiáltott Andrewsra.

A ladik benne járt a víz sodrában. Geneviéve lassan, egyenletesen evezni kezdett. Andrews szótlanul nézte.

-- Ha elfáradt, átveszem -- mondta egy idő múltán.

A fehér, homokszínű, rozsdás és téglavörös falu ormos cseréptetői a templommal csúcsos halommá növekedtek a hátuk mögött. A torony legfelső emeletén a harangállás széles ívei közt jól látták a szabadon lengő harangokat. A folyó tükre befoglalta a teljes falut. Csak ott gyűrődött meg a tükörképe, ahol a szél acélkéken végigszántott rajta.

Az evezővillák ütemesen nyikorogtak.

-- Szóljon, ha fáradt -jegyezte meg Andrews ismét hosszú hallgatás után.

-- Hazafiúi érzés, az persze nincs magában -- mormolta Geneviéve összeszorított foggal.

-- Papírforma szerinti egy szem se.

Amint a limányt kerülték, Andrews megragadta az evezőt Geneviéve keze mellett, úgy segített. A ladik orra kákán feneklett meg a fűzfák alján.

-- Itt megállunk -- vezényelt Geneviéve, és az evezők tolla ezüstösen csillant meg a napfényben, amint a rúdjait bevonta, majd a térdére fonta a kezét, úgy hajlott közelebb Andrewshoz. -- Szóval ezért kellett a pisztolyom... Mondjon el apróra mindent Chartres-tól -- mondta elfúlóan.

-- Chartres-ban annyi történt, hogy letartóztattak, és munkaszázadba osztottak... Az olyasmi, mint a maguk katonai börtöne... De a feljebbvalóimat egy szóval nem értesítették az Iskolai Parancsnokságon... -- Itt elakadt.

A fűzfán madár dalolt. A nap felhő mögé rejtezett. A fűz hosszú, halványzöld levelei alig láthatóan rebegtek a szélben, és az ezüstös-tejszínes fellegek közt itt-ott vörösbegy tojására emlékeztető színfolt jelent meg. Andrews halkan elnevette magát.

-- Figyeli, Geneviéve, milyen semmitmondóan csikorog-

415

nak az efféle káplár-szavak: század, parancsnokság, felettes? Persze zenghetnének, akár a cimbalom, akkor is megszöktem volna. Betelt a pohár. Malomkő volt már a nyakamon a fegyelem... Ez is szamárság persze, mert a németeket jókedvűen odaálltam mészárolni, amíg a kíváncsiságomból meg a gyávaságomból futotta, holott semmi bajom nem volt velük... Sokára eszméltem, miféle a világ, érti? Senki nem tanított ki.

Elhallgatott, mint aki biztatásra vár. A madár az ágon egyre fújta. A szél egyszerre félresimította a fűzfa lombját, és Andrews megpillantotta a dagadó torkú csöpp szürke dalost.

-- Úgy látom már -- magyarázta csendesen --, hogy az emberi társadalom nem volt különb soha, és nem is lesz talán. .. Intézményei nőnek, elnyomják egyéniségeit, majd az egyéniségek hiábavaló hosszas lázongások után új társadalmakat szerveznek a régiek megdöntésére, és új szolgaságot vesznek a nyakukba...

-- Mindjárt szocialistának néztem -- vágott közbe Geneviéve. Megjegyzése Andrews elevenébe hasított, maga sem tudta, miért.

-- Az egyik rab mesélte a munkaszázadban -- vette fel a fonalat --, hogy a pajtásával égő cigarettákat nyeleitek... Én is mintha parazsat nyeltem volna minden paranccsal, minden megalázkodással, nem érti? -- fogta könyörgőre.

Geneviéve rábólintott. Hallgattak. A fűz levelei borzongtak. A madár elröppent.

-- Éppen az úszást nem meséli. Pedig az lehetett a legizgalmasabb.

-- Passyban rakodtunk ki cementet... Cementet egy stadionhoz, a hadsereg franciáknak szánt nemzeti ajándékához, amelyet rabszolgamunkával építenek, akár a piramisokat.

-- Balzac is Passyban élt... Látta a házát?

-- Mellettem dolgozott egy gyerek. Öcsinek neveztük...

416

Nélküle talán meg sem szöktem volna... Kis híján úsztam meg én is... Ő belefulladt, azt hiszem... Szóval együtt úsztunk a víz alatt, amíg bírtunk... Amikor már rám sötétedett, megkapaszkodtam egy bárka kötelébe, és a bárka kelekótya anarchista lakói fogtak ki... Öcsi felől nem is hallottam ... Ez a család öltöztetett fel a kegyed mulatságára, kedves Geneviéve, s ezen mód indultam vissza Párizsba, főként azért, hogy kegyedet láthassam.

-- Hát ennyire látni akart? -- suttogta Geneviéve.

-- Kivált Párizsban. Aztán egy Marcel nevű legényt kerestem St. Germainben... Amikor találkoztunk, még ott dolgozott egy gazdaságban, de azóta tengerre szállt..: Ha nem feltett szándékom, hogy kegyeddel találkozom, talán egyenest lemegyek én is Bordeaux-ba vagy Marseille-be, mert ott nemigen nézegetik mostanában, kit vesznek a hajóra.

-- Hát nem volt elég a hadseregben mindenféle alja nép közt bűzben-piszokban? Egy érzékeny lélek! Egy művész! Nem csodálom, hogy akár egy év efféle nyomorúság az eszét vette! -- szavalt Geneviéve, s a szemét le nem vette Andrewsról.

-- Nem erről van szó -- legyintett Andrews fásultan. -- Én még szeretem is, akiket alja népnek mond... Különben is oly csekély különbséget tapasztalok a mindenféle ríép közt... -- Gondolatmenete elenyészett. Elhallgatott, és kínosan fészkelődött a helyén, mert attól tartott, ordítás talál kitörni belőle. A pisztoly határozott körvonalait nézegette a combján.

-- Hát ilyen lehetetlen? -- tört ki Geneviéve. -- Barátai csak vannak! A napnál világosabb, hogy igazságtalanul bántak magával! Miért nem fogadhatnák most vissza, s majd leszerelnék tisztességesen! Nyilván az értelmes embert tisztelik magában! Nem kezelhetik úgy, mint valami jöttmentet!

-- Igaza lesz, Geneviéve, hogy úgy néz rám, mint az ütődöttre -- jegyezte meg Andrews. -- Most azonban, ha már akármi tétován a szabadság után kaptam, nem visz rá a lé-

417

lek... Ütődött lehetek... Nem is bánom, legyek a szemében, aki vagyok, Geneviéve.

Mellére ejtett állal ült, két keze a ladik széldeszkájába fogózott. Geneviéve hosszú idő múltán kijelentette: -- Visszaindulunk. Itt a tea ideje.

Andrews feltekintett. Egy nádszál hegyén hosszú, bíbortestű, ezüst szárnyú szitakötő billegett.

-- Nézzen csak hátra, Geneviéve!

-Jaj, szitakötő! Kik is tették meg az élet jelképének? Nem az egyiptomiak? El is felejtettem.

-- Majd én evezek -- ajánlotta Andrews.

A ladikot vitte a sodrás. Néhány pillanat múltán Rodék háza mögött rántották ki a partra.

-- Jöjjön, teázzon velünk -- biztatta Geneviéve.

-- Nem mehetek. Dolgoznom kell.

-- Új művén dolgozik talán? Andrews bólintott.

-- A címe?

-- János bácsi csatája.

-- Ki volt az a János bácsi?

-- Ütődött rabszolga-szabadító. Dal szól róla.

-- Műve tehát a néphagyományokhoz kapcsolódik?

-- Tudtommal nem... A cím tegnap ötlött csak az eszembe, nem is akárhogy.

-- Hát holnap eljön?

-- Ha nem nagy a vendégjárás.

-- Hadd látom... Boilleau-ékat ebédre várjuk, uzsonnaidőben senki nem jön. Teázhatunk együtt, ha tetszik.

Andrews oly ügyetlenül fogta meg a kezét, mint valami új játszópajtásáét.

-- Négy tájban benézek. S ha nem lesz vendég csakugyan, muzsikálunk is -- ígérte.

Geneviéve sietősen visszavonta a kezét, illedelmesen búcsút intett, és vissza sem nézett, úgy fordult be a kapun. Andrews a legszívesebben szaladt volna fel a szállására, zár-

418

ta volna kulcsra az ajtaját, és vetette volna el magát hasmánt az ágyán. Csiklandozta is a gondolat, mert így tett gyerekkorában is mindig, ha tótágast állt a világ. Szaladt, zárta az ajtót, és terült el az ágyán. „Vajon pityeregni fogok-e?"

-- tűnődött.

Madame Boncour éppen lefelé tartott a lépcsőn. Andrews visszalépett néhányat, és megvárta az alján.

-- Az úr Madame Rodék barátja? -- érdeklődött az asszonyság zihálva, amint leért.

-- Honnan tudja?

Az asszonyság két orcáján gödröcske támadt.

-- Vidéken, tetszik tudni, mindenről értesül az ember

-- magyarázta.

-- Au revoir -- búcsúzott Andrews máris, és indult fel a lépcsőn.

-- Mais, Monsieur. Igazán tudathatta volna. Nem kértem volna előleget. Jaj, már bánom! Bocsásson meg. Monsieur.

-- Semmi baj.

-- Monsieur est Américain ? Tetszik látni, mennyi mindent tudok? -- Kitelt orcái rengtek neveltében. -- Még azt is hogy az úr régen ismeri Rodékat. Régi barátjuk. Mivel az úr zenész.

-- Igaz. Bon soir. -- Andrews nekieredt a lépcsőnek.

-- Au revoir, Monsieur. -- Az asszonyság kántáló hangja a szobájáig követte.

Becsapta az ajtót, és végigvágódott az ágyon.

Másnap reggel arra a gondolatra ébredt, hogy mennyi időt kell még elvernie léccel, amíg Geneviéve-vel találkozhat. Aztán jutott csak eszébe a beszélgetésük. Vajon érdemes-e meglátogatnia egyáltalán? Fagyos keserűség fogta el. Mintha lelketlen gépek világában élne egyedül -- úthenger elől menekülő varangy. Majd Jeanne-ra emlékezett, ölébe ejtett szutykos, kirepedezett kezére. Elképzelte, hogy sétált a Café

419

de Rohan előtt azon a szerda estén egymagában. Ugyan Geneviéve helyében mit tenne? Persze az emberek magukra maradnak mindig. Hiába szeretik egymást, együtt nem éreznek. Aki nagy autóban gördül el, hogyan is erezhetne együtt a menekülő varangyokkal? Nem vethet semmit Geneviéve szemére.

Amíg reggelijét, a kávét meg a száraz kenyeret elköltötte, elhagyták a kínzó gondolatok is. Később, amikor a folyóparton sétált, úgy érezte, hogy lelke kitelik, hajlékonnyá válik a zene hullámzásában, és rezeg, akár a nyárfa a szélben. Meghegyezte ceruzáját, és felment a szállására.

Az ég felhőtlen volt aznap. Az asztala mellől egyre a kékséget látta, a szélmalmot a kopár dombtetőn meg a folyó ezüstös sávját. Hol villámgyorsan jegyezte a hangjegyeket, vakon, eszméletlen, hol az eget bámulta, a szélmalmot, és bambán, boldogan játszott el repeső gondolataival, amelyek az ablakon érkeztek, akár a molylepkék, elvergődtek egy darabig a mennyezet gerendái közt, s eltűntek, ki tudja, merre.

Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, észbe kapott, hogy a gyomra korog. Két napja egyebet sem evett, mint kenyeret, kolbászt meg sajtot. Madame Boncour a poharakat tisztogatta odalenn a söntésnél. Rendelt nála ebédet. Meg is jelent a húslevessel meg az üveg borral egykettő, és ott állt, karba tett kézzel, gödröcskés, rengő orcával, amíg Andrews el nem költötte.

-- Ilyen kis étkű fiatalembert nem láttam még, mint az úr -- jegyezte meg.

-- Nincs időm a munkától -- válaszolta Andrews pirongón.

-- Pedig ha dolgozik, egyék is bőven.

-- Szűk pénzen? -- mosolygott rá Andrews, de az asszony fürkésző pillantása elhallgattatta.

-- Nem sokan járnak ide mostanában. Monsieur, de amikor a piac van, érdemes szétnézni... Egyebet parancsol?

-- Sajtot és kávét.

-- Hát gyümölcsöt? Az eper most érik.

420

-- Egyebet nem, köszönöm.

-- Laktak itt nálam amerikaiak egyszer. Monsieur - mesélte Madame Boncour, amikor a sajttal visszatért. -- Egy darabig nem lehetett rájuk panaszom, pedig szökevények voltak amúgy. Aztán szöktek innen is, fizetés nélkül. A csendőrök meg a nyomukban. Remélem, elfogták, és dobták ki őket a frontra, a semmirekellőket!

-- Amerikai közt is kerül mindenféle -- állapította meg Andrews csöndesen. Haragudott magára, hogy a szíve kalimpálásának nem parancsolhat. -- Megyek, levegőzök egyet. Au revoir. Madame.

- Sétál egyet az úr? Amusez-vous bien, Monsieur.* Aurevoir, Monsieur -- kísérte az ajtóig Madame Boncour kantáivá.

Négy előtt bekopogtatott Rodék főkapuján. A kis Santo ugatását hallotta bentről. Ajtót Madame Rod nyitott.

-- Ó, maga az! Jöjjön, teázzon velünk. Haladt a munkával?

-- Hát Geneviéve? -- bámult rá Andrews.

-- Ismerősökkel ment el autókázni. Hagyott levelet magának a teaasztalon.

Azon kapta magát, hogy fecseg, kérdez, felel, issza a teát, tömi a fejét süteménnyel, de valami tejfehér köd fogta.be.

„Jean -- olvasta Geneviéve levelében --, lehetőségeket latolgatok. Semleges országba kell eljutnia. Miért nem beszélhetett velem előbb, mielőtt felégette mind a hidakat? Holnap ebben az időben itthon leszek. Bien á vous.² - G. R."

-- Nem zavarnám, asszonyom, ha néhány percig zongoráznék? -- tudakolta Andrews, és maga is elcsodálkozott a kérésén.

-- Tessék csak. Később bemegyünk, és meghallgatjuk. Amikor a szobából kifordult, akkor ocsúdott, hogy nem-

1 Jó szórakozást, uram. (francia)

2 Üdvözlettel, (francia)

421

csak Madame Roddal csevegett, hanem Geneviéve két unokahúgával is.

A zongoránál aztán elfelejtkezett mindenről, és a bágyadt derű lett rajta úrrá ismét. Papírt, ceruzát lelt a zsebében, és a táborbeli ablakmosás témáját formálta, alakította. Ütemezett, zárlatokkal kísérletezett, és nem gondolt semmi egyébre. Szinte rásötétedett, mire a munkát befejezte. A kertbe nyíló kétszárnyú ajtóban Geneviéve állt, fátyolban.

-- Hallottam. Játsszon csak.

-- Elkészültem. Hogy ízlett az autókázás?

-- Nagyon. Ritka mulatság.

-- Az is ritka mulatság lenne, ha kettesben beszélgethetnénk -- jegyezte meg Andrews keserűen.

-- Mintha jogot formálna rám. Nem örülök.

Andrewsnak úgy tetszett, Geneviéve nem először tiltakozik így. Nekidőlt az ajtófélfának. -- Nagyot csalódott, Geneviéve, amikor megtudta, hogy szökevény vagyok?

-- Nem, egyáltalán nem -- felelte Geneviéve sietve.

-- Én pedig azt hiszem... Hát mit ajánl, mit tegyek? Jelentsem fel magamat? Párizsban egy Ál nevű San Franciscó-i katona tudomásom szerint feljelentette magát, de az nem vetette le az egyenruháját. Az olyat másképp ítélik meg. Kedves gyerek volt, bátorság is szorult bele elég, mert a kisujja maradékát maga metszette le, amikor a kezét összeroncsolta a tehervonat ütközője.

-- Ne, ne, ne mondja! Borzalom! Magából nagy zeneszerző lehetett volna! Érzem.

-- Miért csak lehetett volna? Hogy a mostani munkám sokkal különb a régi szenvelgéseimnél, azt én tudom.

-- Meglehet, de tanulnia kellene, hogy jobban megismerhessék.

-- Ha még hat hónapot megúszok, mindent megúsztam. Addigra hazatér a hadsereg, és nem hinném, hogy a szökevényeket utánuk küldenek.

422

-- Lehet, de a szégyen! Meg a veszedelem addig is! Hogy kézre kerítik!

-- Életemben sok mindenért szégyenkeztem, Geneviéve, de a szökésemre büszke vagyok.

-- Hát nem fér a fejébe, hogy mások a személyes szabadságról nem a maga meggyőződését vallják?

-- Mennem kell, Geneviéve.

-- Lássuk hamarosan.

-- Majd valamelyik nap.

Máris kinn járt a szürkületben, s vitte összesodort kottapapírjait a szeles úton. Az égen torlódtak a bíbor viharfelhők, köztük könnyű vörös borok színe úszott, s itt-ott opál világosság. A szél zörgette a hársak nagytenyerű leveleit, a búzaföldeket megringatta, akár a tengert, és feketére festette a folyót rózsás színű homokpadjai között. Előbb néhány esőcsöppet vert csak Andrews arcába, majd esni kezdett tisztességesen, Megszaporázta a léptét, hogy egyetlen öltő ruhája el ne ázzon. Amint felért a szobájába, meggyújtott négy szál gyertyát, s az asztal négy sarkára tette. A derengésből megmaradt kevéske hűvös kármin beszivárgott az esőfüggönyön át, és kísértetiesen fogta körül a gyertyák fényét. Andrews hanyatt dőlt az ágyon, és a mennyezetre vetődő lobogást figyelve gondolkodni próbált.

-- Hát magadra maradtál, John Andrews -- állapította meg fél óra múltán fennhangon, és hetykén kipattant az ágyból. Ásított és nagyot nyújtózott. Az eső hangosan, egyenletesen kopogott az ablakon. -- Készítsünk mérleget -- biztatta magát. -- Amíg Amerikából pénzzel megsajnálnak, egy hónapba is beletelhet, még több, amíg Henslowe jelentkezik, de már húsz frankomat felzabáltam, így nem boldogulunk. Ha ingó vagyonomat tekintem, van egy kötet Villonom, egy zöld kötetem az ellenpontról, egy hasadt Franciaország-térképem meg az eszem félüres kamrája.

A két könyvet kitette az asztal közepére a kottapapírok és hangjegyfüzetek rendezetlen halmára. Majd rakta rá tovább

423

az ingóságait, ahogy a keze ügyébe kerültek. Három ceruza, egy töltőtoll. Nyúlt volna az órájáért, de eszébe jutott, hogy Alnek adta. tegye zálogba, ha mégis meggondolná a jelentkezést, és pénzre lenne szüksége. Fogkefe. Borotvakészlet. Egy szappan. Törött fésű, hajkefe. Hát még? Az ágy lábán lógó kefetarsolyban kotorászott. Egy doboz gyufa. Zsebkés. Egyik kése törött. Elnyomorított cigaretta. Egyre jobban mulattatta a halom látványa. Az is eszébe jutott, hogy a fiókban ott egy tiszta ing meg két pár koszos harisnya. Ez minden vagyona. Pénzzé semmi nem tehető. Csakis Geneviéve pisztolya. Előhúzta azt is a zsebéből. A gyertyafény megvillant fényes nikkelezésén. Nem, erre szükség lehet. Megfizethetetlen érték. Maga felé fordította. Azt mondják, az áll alá a legfoganatosabb. Elgondolta, vajon meghúzná-e a ravaszt, ha odáigjut. Nem, eladja inkább, ha fogytán a pénze. Az éhező szalmaszál után kapjon, ne pisztolyért. Leereszkedett az ágy szélére, úgy nevetett.

Fölfedezte, hogy éhes. Kétszer enni napjában! Botrány! Diákosan fütyörészve robogott le a reszketeg lépcsőn, hogy vacsorát rendeljen Madame Boncourtól.

Csodálkozva eszmélt, mit is fütyül:

Glóri-glóri-alleluja! Glóri-glóri-alleluja!

Virágoztak a hársak. A ház mellett álló fa felöl tömjénhez hasonlóan súlyos illatfelhők áramlottak. Andrews lehunyt szemmel borult az asztalon halmozódó kottapapírokra. Elfáradt. A János bácsi csatájának első tételét papírra vetette. A toronyóra kettőt ütött. Andrews felkelt, és egy pillanatig szórakozottan bámult ki az ablakon. Álmos délután volt. A felhők alacsonyan úsztak a folyó felett. A szélmalom mozdulatlanul állt a kopasz dombtetőn. Mintha Geneviéve hangját hallotta volna. „Pedig nagy zeneszerző lehetett vol-

424

na magából!" -- mondta, ki tudja, milyen régen, amikor legutóbb találkoztak. Visszalépett az asztalhoz, és vakon megforgatott néhány ívet. „Lehetett volna." Vállat vont. Szóval nem lehet az ember egyszersmind nagy zeneszerző és katonaszökevény 1919-ben. Geneviéve-nek igaza lesz. Viszont enni mindenképpen kell.

-- Ilyen későn! -- berzenkedett Madame Boncour, amikor ebédet rendelt.

-- Késő, tudom, de a munkám első harmadát most fejezem be.

- S amikor mind befejezte, szép pénz jár érte? -- tudakolta Madame Boncour, és a gödröcskék megjelentek széles orcáján.

-- Előbb-utóbb.

-- Ki lesz társasága most, hogy Rodék elutaztak?

-- Hát elutaztak?

-- Nem is tudja? Nem búcsúzott el tőlük? Lementek a tengerre ... Egy kis omlettet azért megsütök.

-- Köszönöm.

-- Nemigen látogatta Rodékat az utóbbi hetekben -- súgta oda bizalmasan az asszonyság, amikor az omlettet meg a sült burgonyát vitte a lépcső alján ácsorgó Andrewsnak.

- Nem.

Madame Boncour összefonta a két vörös karját, és a fejét rázogatta.

S amint Andrews nekieredt a lépcsőnek, utánaszólt: -- Hát a pénzemet mikor látom? Két hete nem fizetett.

-- De, kedves Madame Boncour, én megmondtam, hogy elfogyott a pénzem. Ha néhány napig türelemmel van, kapok postán. Két napnál többe nem telik.

-- Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni.

-- Gazdaságokban is próbáltam munkát keríteni a környéken.

Madame Boncour a fejét is hátravetette, úgy nevetett.

425

Andrews az elfeketedett fogait megolvashatta alsó állkapcsában.

-- Figyeljen ide -- mondta, mikor végre szóhoz jutott --, még a héten türelemmel leszek. Aztán vagy fizet, vagy... -- S hizelgően kántált megint: -- De ne feledje, hogy éberen alszok. Monsieur!

Andrews nekiiramodott a lépcsőnek. Ma éjszaka nyúlcipőt kell húznom, fontolgatta. Igen ám, de ha a pénzeslevelek holnap érkeznek? Délutánhosszat halogatta a döntést.

Azon este nagyot sétált. Elmentében Rodék háza előtt látta, hogy az ablaktáblákat mindenütt bereteszelték. Mintha meg is könnyebbült volna, tudván, hogy Geneviéve közelségével nem kell számolnia. A magánya végre teljes.

De miért zenét szerez, ami mégis szaporább az olyannak, aki nem bujdosik? Miért nem cselekszik inkább? Ha bármi esendő próbát tett volna, hogy mások szabadságát is megszerezze, amikor maga szinte véletlenül szabadult a taposómalomból? Valóban. Nem segíthetett volna másokat is?

Besötétedett, mire a faluba visszaért. Még vár egy napot, határozott végül.

Másnap reggel a következő tételhez látott. Zongora híján akadozva haladt, de egyre sarkallta magát, igyekeznie kell. mert ilyen jó dolga nem soká lesz.

Éjszaka, mikor a gyertyát elfújta, s az abalakból nézte még a hold ezüst hídját a folyón, a lépcsőfordulóból, az ajtaja elől súlyos léptek nyikordulását hallotta. Mintha elefánt jött volna fel lábujjhegyen, hogy az ajtaját kívülről óvatosan rázárja, majd ismét leereszkedett a lépcsőn. Andrews felkacagott. Ablaka négy méterre nem lehet a földtől, s közbül még a lugas! Elégedetten tért nyugovóra. Nagyot kell aludnia, mert holnap kiugrik az ablakon, és elindul Bordeauxnak.

Reggelre szél támadt, és Andrews munkája közben a papírjait borzolgatta. A folyón kék sávok vonultak ezüst sávok és palaszínű sávok között. A szélmalom vitorlái izgatot-

426

tan integettek a felhőtornyoknak. A hársfaillat áradását meg-megszaggatta az élénk szél. Andrews! a maga zenéjéből mindegyre kizökkentette a János bácsi dallama. A haját birizgálta ceruzájával, úgy fütyörészett, de mintha a lelke mélyéből felelt volna rá elsöprő karének:

Glóri-glóri-alleluja! Glóri-glóri-alleluja!

Egyszerre megdermedt, és két kézzel kapaszkodott az asztal sarkába.

Amerikai szót hallott az ablak alól: -- Nem a néne falhoz állít minket, Charley?

A mélység szédülete fogta el. Csak nem megismétlődik minden? Újra-újra, körbe-karikába? S mintha a fülébe suttogták volna: „Egyikük tanítsa meg tisztelegni!"

Talpra ugrott, és kirántotta a fiókot. A pisztoly nem volt benne. Az asszonyság már tett felőle. Kifőzött ez mindent, állapította meg Andrews.

Nyugalom telepedett rá.

Csónak csörgött lefelé a folyón, üde zöld színű. A benne ülő horgász furcsa égettbarna mellest viselt.

Andrews visszatelepedett az asztal mellé. A csónak eltűnt a szeme elől, csak a szélmalom vitorlái integettek egyre a fehér felhőgomolyoknak.

Léptek hangzottak a lépcsőn.

Két csevegő fecske kanyarodott el az ablaknál. Andrews azt is látta, hogy húzzák a lábukat a fehér fecskehasuknak.

Kopogtak.

-- Tessék -- szólt ki Andrews rendületlenül.

-- Már megbocsásson -- nyitott rá egy katona, és lekapta vörös sávos sapkáját. -- Maga az amerikai?

-Én.

-- Mert odalenn az asszonytól azt hallottuk, hogy az irataival nincs rendjén valami -- motyogta a katona zavartan.

427

Összenéztek.

-- Nincs bizony -- felelt Andrews. -- Katonaszökevény vagyok.

A tábori csendőr szájához kapta a sípját, és megfújta. Sípszó válaszolt rá az ablak alól.

-- Szedje a holmiját.

-- Nincs mit.

-- Akkor induljon meg előttem lassan lefelé.

Az ajtóból még látta, hogy a szélmalom vitorlája forog szakadatlan. Majd a tábori csendőr becsukta az ajtót, és megindult lefelé a sarkában.

A szél megzörgette a kottapapirosok íveit John Andrews asztalán. Lesodort egyet, majd egy másikat, amíg tele nem hordta a padlót papírszeméttel.

ELSŐ RÉSZ

Ömlesztés........................... 5

MÁSODIK RÉSZ

Formába öntés ........................ 49

HARMADIK RÉSZ

Gépezet............................ 121

NEGYEDIK RÉSZ

Rozsda ............................ 185

ÖTÖDIK RÉSZ

Nagyvilág...........................267

HATODIK RÉSZ

Sínek között .........................353