Gyűrűs-Tán választ
Rustah Kord elmondta Prothallnak, hogy Ramen-szokások szerint a Ranyhynek
pusztítóit, holtukban, a keselyűknek hagyják. A Ramenek nem óhajtották
temetéssel megtisztelni a kresh-eket - sem a földet sérteni dögtetemükkel.
Elégetés nem jöhetett szóba, mert a máglyák pusztatüzet okozhattak volna
a Síkságokon. A lovasoknak így, miután a ronda szagot maguk mögött hagyták,
ami a farkasokból áradt, nem volt több gondjuk ezzel a dologgal. A Kord
elvezette a Különítményt dél felé úgy jó egy mérföldnyire az iménti helytől,
majd miután meggyőződött, hogy a dögszag a lovakat sem zavarhatja, elrendelte,
táborozzanak le. Mindenki örömmel fogadta a javaslatot.
Covenant nyugtalanul, fel-felzökkenve aludt: mintha
dárda hegye mutatna közelről egyenest a gyomra közepének; aztán, hogy a
hajnal eljött,
olyan gyengének érezte magát, mintha egész éjszaka az éhség gyötrelmeivel
küzdött volna. S hogy orrát megcsapta ismét a méreg jellegű amanibhavam
illata, ez a csípős szag, szemét elöntötte a könny - mint akit megütöttek.
Nem hitte, hogy sokáig talpon-lovon bírja még. De
a válasz, amire szükség volt, csak nem jött. Nem jutott semmi újabb belátásra,
és Morinmoss, a Mohos Vadon „írása" a köntösén olvashatatlannak bizonyult.
Biztos ösztöne súgta neki, hogy azt, amit keres, az éhezés végletében lelheti
meg. Hogy társai mind ettek, s készen álltak a továbbindulásra, komoran
kapaszkodott fel Dura hátára ő is, ment velük. Szeméből időről időre nedvesség
szivárgott, de nem azért, mintha sírt volna. Túl volt terhelve szenvedélyes
érzéssel, de nem tudott könnyíteni magán. A leprásság bánata nem engedett
semmi ilyen enyhületet.
Kedélye így hamvába holt-hűlt, ám maga a nap ennek
épp az ellentéte volt: vidám, egy ízig ragyogó, a napot nem árnyékolta
felhő, és meleg, északi szél fújt, mélységes volt az ég, futamodó-fürgék
voltak a dombok. A társaságon csakhamar úrrá lett a Síkságok bűvölete -
s ennek mintha zsoltáros éneke lett volna a Ranyhynek nyerítése egyre.
Olykor-olykor más, szabad óriási lovak száguldottak el mellettük, másutt
csak úgy legelésztek, s oldalt pillantva, őket látva szemükben nevetés
volt, torkukból tiszta hangok törtek elő. Látványuk fokozta a Kordok derűjét
is, és ahogy délelőttbe hajlott a nap, Grace és Thew énekelni kezdett:
Rohanj, Ranyhyn:
vágtass, ügetve játssz -
egyél-igyál, fényt tündököltess.
Te vagy a föld szín-veleje.
Zabolázhatatlan, szabad lény -
agyar, mancs, tépőfog nem bánthat;
ló-vér csak gyógyfüvet érint.
Vagyunk a Ramenek, szolgálni születtünk:
Manethrall csutakol,
Kord védelmez,
Winhome tűzhely és ágy ád meleget -
lábunk fürge, szívünk kitartó.
Hallván a dalt, a Ranyhynek hol odatáncoltak hozzájuk, hol tovaszökelltek, s oly könnyed volt a mozgásuk, mintha a talaj futott volna alattuk.Fű-honú paták, csillaghomlokok;
föld, fa virága fonnyad-hervad:
te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -
szolgáljuk mi az Ég Lófarkát,
áldjuk a Világ Sörényét.
A délután hátralévő részét a hegyek nézegetésével
töltötte. Úgy emelkedtek mind magasabbra a társaság tagjainak szemében,
akárha lassan talpra állnának. A délnyugatnak és északkeletnek lassan elhajló
lánc darabjai nem voltak olyan magasak, mint a Mithil Stonedown mögötti
hegyek, de igen sziklás, nyers volt a látvány, mintha magas, vékony oromtűk
tennék fenyegetően áthatolhatatlanná a köves tájat. Covenantnak fogalma
sem volt, mi lehet a hegyek túlján, és nem is akarta tudni. Áthatolhatatlanságuk
valami sötét lelki békét kölcsönzött neki, akárha kegyesen odaterülnének
ezek a magasok közéje s valami egyéb közé, aminek a látványát sem bírná
elviselni.
A hegyek most mind jelentősebben magasodtak, ahogy
a társaság lassú vágtában közelített feléjük. A nap csusszanni kezdett
lefelé már a nyugati síkságok mögé, mikor a lovasok elérték a hegynyúlványokat
egy szakadékos oromtömeg tövében. És hátukon narancsfény játszott rózsaszínbe,
így tettek meg egy utolsó emelkedőt, hogy valami tágas síkságra érjenek
közvetlenül a sziklaszirtek alatt.
És ott volt Manhome, „Embertanya".
A sziklás hegyoldal töve az utolsó nyolcvan-száz
méteren meredeken emelkedett befelé egy széles, félovális homlokzat mentén,
üreget alkotván, mely olyan volt, mint egy mély, függőleges tál a sziklában.
Az üreg távoli mélyén, ahol védve lehettek az időjárás viszontagságaitól,
de a friss levegő mégis üdítően hatott még, ott voltak a Ramen családok
harang alakú sátrai. És elöl, a sziklaszirt védelmében szintúgy, a közösségi
tér terült el, nyitott tágasság, ahol tüzek égtek, s a Ramenek főztek,
társalogtak, táncoltak, énekeltek együtt, ha épp nem jártak künn a Síkságokon
a Ranyhynekkel. Az egész helynek volt valami rideg jellege, mintha a Ramenek
nem adtak volna rá, hogy a kővilág kedvesen fogadja be őket; Manhome ugyanis
csak olyan alkalmi központféle volt, kiindulópontja a Síkságot bejáró nomád
testű-lelkű embereknek.
Vagy úgy hetven Ramen gyülekezett össze, nézvén
az érkezőket. Csaknem mind Winhome-ok voltak, a Ramenek fiataljai és öregjei,
meg mások, akiknek biztonság kellett és kényelmes nyughely. A Kordoktól
és Manethralloktól eltérően, nekik nem volt harci kötelük.
De ott volt köztük Lithe is, és könnyű lábbal szökellve
sietett az érkezők üdvözlésére. Vele volt három másik olyan Ramen, akiket
Covenant szintén Manethrallnak nézett; sárga virágnyakláncot viseltek,
akár a nő, és kö-
telüket nem a derekukon, hanem a fejükön hordták. A társaság megállt,
és Prothall leszállt a Manethrallok előtt a nyeregből. Meghajolt feléjük
amúgy Ramen-mód, s ők viszonozták ezt a gesztust. - Üdv, megint, üdv, messziség
Lordjai - mondta Lithe. - Üdv, Gyűrűs-Tán, és üdv, Főlord, üdv, Óriás,
üdv néktek, Vérgárdisták. Legyetek üdvözölve, Manhome tűzhelye s nyughelye
védve fogad titeket.
Hogy Lithe ekképpen üdvözölte őket, a Winhome-ok
előrontottak a sziklatömb alól. A lovasok leszálltak a nyeregből, s mindőjüket
külön-külön máris egy-egy mosolygó Winhome üdvözölte, s mindőjükkel egy-egy
kis virágfonat volt. Rituális ünnepélyességgel kötötték-húzták a koszorúcskákat
a vendégek csuklójára.
Covenant lekászálódott Duráról, és azt láthatta
máris, hogy egy kicsit félénk, kicsit vakmerész Ramen lány áll ott előtte.
Szépséges-folyondáros fekete haja a vállára omlott, és a szeme tág volt,
mélybarna. Nem mosolygott; mert mintha megható ünnep lett volna ez a számára:
hogy ő egy Gyűrűs-Tánt üdvözölhet így. A fehéraranyviselőt . . . ! Óvatos
mozdulattal nyúlt a férfi felé, húzta fel csuklójára a virágfüzérecskét.
A virágillat felkavarta Covenant gyomrát - kis híján
hányni kezdett. Mert a füzérkét amanibhavam virágból fonták. Csípős
illata savként ingerelte orrát, és olyan éhséget keltett benne, hogy az
ürességtől majdnem az epe kezdett ömleni belőle. Nem is bírta visszafogni
a könnyeit, melyek így gépiesen patakzani kezdtek a szeméből.
A Winhome-lány, arcán a legnagyobb tisztelettel
továbbra is, odanyúlt, és törölgetni kezdte a könnycseppeket - mintha drágaköveket
érintene, úgy csinálta ezt.
Covenant mögött a Vérgárdisták lovai közben már
vágtatva hagyták el a színteret: indultak ki a Síkságokra, a szabadságba.
A Kordok elvezették a társaság lovait, hogy gondjaikba vegyék őket, és
egyre több Ramen tódult oda a sziklatisztásra, hallván a Különítmény érkezésének
hírét. Ám Covenant nem tudta levenni szemét a lányról, úgy nézte, mintha
étek lenne, enyhítő falat. Végezetül az így szólt erre: - Gay Winhome vagyok.
Nemsokára ott tartok tudásommal, hogy a Kordok közé léphetek, hurokkörükbe.
- Kis tétovázás után még hozzátette: - Én fogok gondoskodni rólad, míg
vendégünkként itt időzöl. - Mivel Covenant nem válaszolt, még ezt mondta
a lány: - Mások boldogan lépnének a helyemre, ha az én szolgálataim nem
megfelelőek néked.
Covenant egy pillanatig még őrizte csendjét, mihaszna
vadságát fékezvén valahogy mélyen. De akkor összeszedte a bátorságát, és
kivágta az egyetlen-és-tömör elutasítást: - Nincs szükségem semmire. Ne
érj hozzám! - A szavak mintha fölsebezték volna a torkát.
Kéz érintette meg a vállát. Hátranézett, s láthatta,
Habkövető áll ott mellette. Az Óriás lenézett magasából Covenantra, de
amit mondott, az a Gay arcán látható fájdalomnak szólt, az elutasítottságnak.
- Ne légy szomorú, kicsi Winhome - mondta. - Covenant Gyűrűs-Tán csak próbára
tesz minket egyre. Nem a szíve szerint beszél ő.
Gay hálásan mosolygott fel Habkövetőre, aztán hirtelen
hetykeséggel felelte: - Azért olyan kicsi nem vagyok, Óriás. Nem szabad,
hogy magad mérete megtévesszen. Én már a Kord-rendhez közel járok.
Ez a parányi csúfondárosság egy kis késedelemmel
jutott el Habkövető tudatáig. Akkor viszont beleremegett még drótszakálla
is. Olyan nevetésre fakadt hirtelen! És jókedve nőttön-nőtt, terjedt: a
végén már a Manhome feletti egész sziklatömbözet ezt visszhangozta. S olyan
járványos volt a nevetés, hogy a körötte s közelében állók mind kacagni,
hahotázni kezdtek, jóllehet azt sem tudták, miért. Hosszasan nevetett az
Óriás, olyan zöcskölődve, lökésszerűen, mintha valami törmeléket hányna
ki magából.
De Covenant elfordult, ő képtelen volt elviselni
az Óriás humorának e harsánykodó megnyilvánulását. Ördög és pokol, gondolta.
Tűzre-vérre, hé, mit művelsz te velem? Mit művel mindenki? Ám semmiféle
elhatározásra nem tudott jutni ilyesképp, s ezért önmegtagadási képessége
is oszolni látszott. ..
Így történt, hogy mikor Gay odavezette az ünnepi
lakomaasztalhoz, melyet a Winhome-ok készítettek, csak úgy zsibbadozva,
de követte. A lány a szikla jókora kiszögellője alá vitte, tiszta térségre,
ahol a tábortűz égett épp a középen. A társaságból sokan bementek már a
Manhome-ba. Összesen két további tűz volt még, és a Ramenek három részre
osztották a jelenlévők csoportját: a Vérgárdisták ültek az egyik tűznél;
Quaan és tizennégy harcosa a másiknál; míg középütt, a harmadik mellett
Prothall, Mhoram, Habkövető, Llaura, Pietten és Covenant foglalhatott helyet,
ugyanolyan szívélyes invitálásra. Covenant hagyta, vezessék csak, míg végre
helyet foglalhatott törökülésben a kőpadlózaton, szemközt a körben Prothallal,
Mhorammal és Habkövetővel. Négy Manethrall ült még oda a Lordok kö-
zé, és Lithe Covenanthoz igen közel telepedett le. A kör további részét
olyan Kordok alkották, akik a Síkságokról érkeztek Manethrall tanítóikkal.
A Winhome-ok nagy többsége az üreg távolabbi mélyein
helyezkedett el a főzőtüzek mellett, ám mindegyik vendég mögött ott állt
egyikük, szolgálatra készen. Gay természetesen Covenant kiszolgálója volt
ekképpen, s hogy dolgát ellátta, dúdolgatott közben, és a férfit ez valami
másik dallamra emlékeztette - amit régen, de régen hallott.
Az égő fából szálló füstön és a főzés megannyi jó szagán át mintha érezte volna Gay tiszta, friss fűillatát.Mert van valami szép,
ott nő a szívedben, ha nézel,
mint egy virág.
A szavak és a táncmozdulatok is azt sugallták neki, hogy ez így együtt valami titkos tudást közvetít, melyet nem árt befogadnia. Az érzés ellenérzéssé vált benne; tekintetét erőnek erejével elfordította a táncosokról, nézte inkább e tűz izzó parazsát. Amikor a táncnak vége lett, ő akkor is csak a lángokba bámult, és tele volt bizonytalan izgatottsággal.Fű-honú paták, csillaghomlokok;
föld, fa virága fonnyad-hervad:
te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -
szolgáljuk mi az Égő Lófarkát,
áldjuk a Világ Sörényét.
A kőmennyezet mintha úgy borult volna fölébe most,
mint valami kegyetlen szárny, a rádöbbenésé; s az ő legteljesebb tehetetlenségének
pillanatát várta így alkalmasint egy rettentő csőr, hogy nyakára lecsapjon.
Iszonyatosan éhes volt.
Meg fogok őrülni ebbe, motyogta a lángokba.
Gay Winhome biztatta, hogy végre egyen, egyen már
- ő azonban nem válaszolt.
A kör túlfelén Prothall épp a Különítményük vállalkozásáról,
céljáról beszélt. A Manethrallok bizonytalanul hallgatták, mintha nem látnák
egészen pontosan az összefüggést a messzi gonosz veszedelmek és Ra Síkságai
között. Ezért a Főlord elmesélte nekik, mi történt Andelainnel.
Pietten semmire sem összpontosító tekintettel bámult
az éjbe, mintha a hold felkeltét várná ekképp. Mellette Llaura nyugodt
hangon beszélt a köröttük ülő Kordokkal, hálás volt a Ramenek vendégszeretetéért.
Ahogy részletezte a borzalmakat Habkövető, mindazt,
ami Soaring Woodhelven két túlélőjével megesett, homloka dagadozott az
erőfeszítéstől - hogy valamiképpen fékezze magát, még most is.
A tűz úgy sütött a fényével, mint valami ajtó, mely
türelmetlen kegyetlenséggel várja őt. Covenant tarkója belemerevült ebbe
a sebezhetőségbe, és a szeme is vaksin pislogott csak, mint fák göblyukai.
Köntösének zöld foltjai úgy jelölték meg egész valóját,
mintha arra figyelmeztetnének: Leprás, tisztátalan, kitaszított.
Közeledett VSE-jének végéhez. Mögötte ott volt az
a képtelenség, hogy valós igaznak higgye az Országot. Előtte pedig: hogy
ugyanígy képtelenség valótlannak hinni azt.
Hirtelen Gay beszökkent a körbe, ott megállt szemközt
vele, két kezét a csípőjére tette, a szeme lángolt. Két lábát kicsit széttette,
így a tűz fénye átviláglott a combjai közt. Véres színárnyalatok.
A férfi felnézett rá.
- Enned kell, nem hallod? - parancsolta szinte dühösen
a lány. - Már így is félholt vagy. - Válla megfeszült, és a ruhája minden
vonalat kirajzolva tapadt a keblére. Az egész látvány Lenára emlékeztette
Covenantot.
Prothall akkor így szólt: - Nem mondott el nekünk
mindent, mi is történt az Ünnepen. A Szellemek elpusztítását nem akadályozta
meg. . . senki és semmi; meggyőződésünk azonban, hogy ő a maga részéről
küzdött
azért valahogy az ős-gonoszok ellen. Társa mindazonáltal őt is, magát
is hibáztatta azért, ami azokkal a szegényekkel a Tánc során történt.
Covenant reszketett. Mint Lena, azt gondolta. Lena?
Sötétség kezdett kavarogni körötte, örvény - karmokkal.
Lena?
Egy pillanatra elhomályosította látását-látomását
valami zúgó, fekete víz. Majd nagy zajjal talpra tápászkodott. Ő azt tette
Lenával - azt tette? Félrelökte most a lányt, a tűz felé rohant.
Lena! Botját fejszeként lengetve, verni kezdte a lángokat. De az emlékezést
nem tudta kioltani, nem tudta visszavetni az emléket. A bot belegörbült
az ütés erejébe, kiesett a kezéből. Szikrák; parázs repült szanaszéjjel.
Vörös fények mindenfelé. Ő. . . Lenával. . . azt tette! Felekéz-öklét
megrázta Prothall felé, azt kiabálta: - Az a nő tévedett! Én nem tehettem
semmit! - És közben azt gondolta: Lena. . . ! Mit tettem? - Leprás vagyok
- mondta.
Körötte sorra talpra ugrottak az ott lévők. Mhoram
gyorsan előrejött, segítő kezet nyújtott, nyugtatót. - Csak csöndesen,
Covenant. - Aztán hozzátette: - Mi a baj? Vendégek vagyunk itt.
De még most is, hogy a Lordok szavára így tiltakozott,
most is tudta Covenant, hogy Atiarannak igaza volt. Látta magát, ahogy
öl és öl ott, Soaring Woodhelvennél, és balgaságában azt gondolta, hogy
gyilkosnak lenni valami merő új dolog az ő számára, valami addig példátlan.
Holott ez egyáltalán nem olyasmi volt, amivé ő most vált csak, a legújabban;
az volt ő már álma kezdetétől, igen, gyilkos volt kezdettől fogva. Ösztönös
gondolatszökelléssel most, végső soron, azt kellett látnia, hogy amit az
ős-gonoszok a Szellemekkel tettek, semmivel sem volt rosszabb, mint amit
ő tett Lenával. Ő az első naptól fogva a Kárhozat Urát szolgálta itt az
Országban.
- Nem! - fröcsögte, úgy, mintha egész valója forrongó
sav lenne. - Nem. Ezt én nem csinálom tovább. Nem akarok áldozat lenni
tovább. Nem akarom, hogy gyermekek várjanak megmentőként. - Belerázkódott
haragja erejébe, ahogy eközben magában azt, igen, azt ordította: Megerőszakoltad
őt! Te rohadt dög szemét!
Olyan gyöngeséget érzett, mintha az, amit tett,
már elkezdte volna emészteni a csontjai velejét is.
Mhoram nagy nyomatékkal azt mondta: - Hihetetlen!
Mondd, mi a baj?
- Nem! - ismételte Covenant. - Nem! - Ordítani próbált,
de a hangja mintha távoli lett volna, nyomorúságos. - Nem akarom . . .
eltűrni . . . ezt. Ez nincs rendjén. Meg akarok maradni. . . túlélni. Hallotok
engem?!
- Ki vagy te? - sziszegte Lithe Manethrall akkor,
összeszorított ajakkal. Fejét villámgyorsan megrázta, csuklója villant,
és homlokáról már ott is volt a kezében a hurokkötél. . . és harcra készen
tartotta.
Prothall elkapta a nő karját. Öreg hangjában tekintély
remegett, de most kérelmezőleg. - Bocsáss meg, Manethrall, Sörény-Vendégelőnk.
Ez a dolog meghaladja elképzeléseidet. Vad mágia jár vele, mely a béke
megrontója. Meg kell bocsátanunk.
- Megbocsátani? - próbált ordítani továbbra is Covenant.
A lába csaknem kiesett alóla, de nem bukott fel. Bannor hátulról elkapta,
megtartotta. - Nem bocsáthattok meg.
- Azt kéred, kapjál büntetést? - mondta hitetlenkedve
Mhoram. - Mit tettél?
- Kérem? - Covenant küzdött, hogy rájöjjön valamire.
Aztán ez meglett. Tudta, mit kell tennie. - Nem. Hívjátok a Ranyhyneket.
- Micsoda? - csattant fel Lithe sértetten. És valamennyi
Ramen az ő tiltakozását visszhangozta.
- A Ranyhyneket. Hívjátok őket.
- Megőrültél? Vigyázz, azt mondom, Gyűrűs-Tán. Mi
a Ramenek vagyunk. És ez azt jelenti, hogy mi nem hívunk. . . mi szolgálunk.
Akkor jönnek ők, amikor kedvük tartja. Nem úgy van az, hogy mi csak úgy
szólíthatjuk őket. . . Éjszaka különben sem jönnek soha.
- Hívjátok, ha mondtam! Hívjátok őket!
Rettenetes-erőszakos sürgetésében volt valami, ami
megzavarta Lithét. Tétovázott bár, megzavartan és dühvel nézett a férfira,
tiltakozva, de váratlan együttérzéssel is hirtelen, majd sarkon fordult,
és elbaktatott Manhome-ból.
Bannortól támogatva, Covenant kibotorkált a nyomasztó
sziklamennyezet alól. A társaság és a Ramen-nép követte, úgy, mintha bódító
erőszaktétel nyomán térnének magukhoz. Mögöttük a vörös hold épp fölkelt
a hegy éle mögül; és a távoli Síkságokat, melyek az előhegység alsó nyúlványain
túl látszottak innen Manhome-ból, már bíborló fényben fürdette. A hússzín
áradás mintha átírta volna a föld felszínét, „lefordítva" sziklát és rögöt
és füvet valami másra: pusztuló romlásra és keserű vérre.
A jelenlévők lazán szóródtak szét a síkon fenn kétfelől,
úgy, hogy a tárt középső teret szabadon világították meg a tűzfények.
Az éjszakában pedig, távolodva, ott haladt Lithe a Ra Síkságok felé
- vé-
gül megállt a magaslat peremén. Covenant sem haladt tovább, csak figyelte
a nőt. Bizonytalan volt, mégis kiszabadította magát Bannor keze közül,
imbolyogva állt - akár valami roncs gálya, melyet kisodorva otthagyott
az ár, képtelen magasban, zátonyán. Majd fából faragott mozdulatokkal megindult
Lithe után.
Előtte a holdfény fürdette terep olyan volt, mint
valami holt tenger, mely vonzotta is ráadásul, ahogy a hold feljebb szálltával
egyre közelebb ért hozzá szemköztről. Gyűrűje hidegen, lappangó tűzzel
égett. Érezte, hogy ő maga a mágnesanyag itt. Ég és föld egyképp skarlátárnyalatokat
öltött, s ő úgy haladt, mintha tengely is volna, mely körül az éj forog
ekképp - ő lenne, gyűrűjével, aki erő erejével kikényszeríti ezt a megerőszakolt
éjszakát. Hamarosan kint állt a tág sík közepén.
Csönd szemfedője leplezte-burkolta azokat, akik
nézték.
Előtte pedig Lithe Manethrall úgy tárta szét a két
karját, mintha a sötétséget hívná, csábítaná önmaga felé. Hirtelen éles
kiáltást hallatott: - Kelenbhrabanal marushyn! Rushyn hynyn kelenkoor
rillynarunal! Ranyhyn Kelenbhrabanal! - Aztán egyet füttyentett. Ezt
a sziklatömb úgy visszhangozta, mint egy éles sikolyt.
Hosszú pillanatokon át csak csönd fojtogatta a síkot.
Lithe kihívó mozdulatokkal indult el, vissza Manhome felé. Ahogy odaért
Covenanthoz, odavágta neki: - Hát megvolt a hívás. - Majd minden további
nélkül otthagyta, és Covenant maga bámulhatta a holdfény ostromát.
De csakhamar patadobaj hallatszott. Nagy lovak verték
fel visszhangosan a messzeség csöndjét; és ez a hang olyan volt, mintha
maguk a messzi, nagy hegyek hullámlanának Manhome felé. Ranyhynek csapatai
jelentek meg. Covenant összeszorította két térdét, hogy ezzel is lábon
tartsa magát valahogy. Szíve úgy elgyengült, hogy a dobogását alig érezte.
Félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy a nézők áhítatos-halkan felszisszentek.
Akkor a síkság külső pereme mintha vöröslőn megemelkedett
volna, és Ranyhynek hulláma rontott be a nyílt térközépre - közel száz
paripa vonult föl vele szemközt, mintegy élő falat alkotva.
A Ramenek torkából döbbenet és ámulat kiáltásai
törtek fel. A legöregebb Manethrallok közül is alig akadt bárki, aki egyszerre
ennyi Ranyhynt látott volna. És Covenant tudta, hogy az Ország legbüszkébb
élőlényeivel néz szembe most. Félt, hogy esetleg el akarják tiporni.
De a dübörgő fal elkanyarodott, bal kéz felé tőle,
kört járt, míg őt telje-
sen be nem kerítette. Sörényt-farkat lengetve, homlokcsillagokat a tűzfényben
villogtatva - ahogy tovaszökkentek ott -, a Ranyhynek, vagy százan, döngették
a füves földet, és körülvették őt. Patájuk dobaja ott mennydörgött Covenant
fülében.
Ahogy a lovak száguldottak, a kör egyre szűkült
körülötte. A forgó erő valahogy elragadta, és ő is követni kezdte a Ranyhyneket
a tekintetével, úgy, mint aki valamennyiöknek a szemébe akar nézni, rendre.
Szíve sajgón rohant. Nem tudott eléggé gyorsan forogni, hogy ezt az ütemet
követhesse. Igyekezetébe beleszédült elvesztette egyensúlyát, térdre bukott.
De a következő pillanatban ismét egyenes derékkal
állt, lábát keményebben megvetve a kavargás örvényében, az arca pedig úgy
eltorzult, mintha üvöltene - mintha ez a kiáltás ott veszne el a Ranyhynek
patái között. Karját kiterjesztette, mintha az éjszaka szemközti falainak
feszülne.
Lassan, meggyötrőn csitult le akkor a forgás: sok
dübögéssel, dobrokolással, forrongva. A Ranyhynek mind befelé néztek, oda,
ahol Covenant állt. Forgott a szemük, és többüknek a pofája is habos volt.
Covenant először nem bírta felfogni érzéseiket.
A nézők soraiból hirtelen kiáltás hallatszott. Felismerte
Llaura hangját. Arra fordult, s akkor látta, hogy a kis Pietten rohan a
lovak felé, és Llaura küzdve fut utána, de túl nagy köztük a távolság,
nem érheti utol egyhamar. A gyermek elhatározása mindenkit meglepetésszerűen
ért; valamennyien Covenantot figyelték. Most Pietten elérte a kör külkerületét,
s kúszni-mászni kezdett, át a Ranyhynek tomboló lábai közt.
Lehetetlennek látszott, hogy élve megússza. Feje
nem volt magasabban, mint egy-egy emelt pata, és a paripák igencsak emelgették
a lábukat, nyugtalanul remegtek. Akkor Covenant észrevette a maga esélyét.
Hirtelen előreszökkent, és az egyik ló lába alól kirántotta a fiúcskát.
Csonka keze nem tudta megtartani őt sokáig; Pietten
kicsúszott. Ám akkor Pietten már talpon is volt, és rohant rá Covenantra,
bele a férfiba olyan erősen, fejjel-testtel, ahogy csak bírt.
- Gyűlölnek téged! - kiáltotta. - Menj el!
Holdfény hullt a síkra, akárha a hegyoldalból szökkent
volna. A bíbor izzásban Pietten apró arca igazi senki földje volt.
A gyermek küzdött, ám Covenant fölemelte őt a földről,
két karjával a mellkasához szorította. Így, Piettent ölelve, ekképpen nézett
megint a Ranyhynekre.
És akkor megértette. A múltban nagyon is kerülte
őket, tekintetüket, nem vehette észre hát, hogyan reagálnak rá. Nem fenyegették
őt, dehogy. Ezek a nagy paripák riadtak voltak - ezek tőle voltak riadtak.
Lábuk és mellük izmai remegtek. Mégis, gyötrődve is csak nyomultak előre.
Régi szerepük a visszájára fordult. Nem nekik lehetett választani társat,
lovast, hanem azt kellett várniok, hogy közülük kit választanak.
Covenant valami ösztönös belső késztetésre elengedte
bal karjával Piettent, s odalendítette hideg, vöröslő gyűrűjét a lovak
egyike felé. Az visszahőkölt, lekapta a fejét, úgy, mintha kígyót dobtak
volna oda neki, de nem mozdult igazából a helyéről.
Visszaölelte magához Piettent, aki most már nem tiltakozott olyan vadul,
s kedves kézmozdulatai is csitították csak. Ám a Hitetlen nem adta alább.
Vadul nézett a Ranyhynekre, és egy kicsit imbolyogni kezdett, mintha nem
tudná visszanyerni az egyensúlyát.
De már meghozta döntését. Látta, hogy a Ranyhynek
felismerik a gyűrűjét. Piettent a szívéhez szorította, így kiáltotta akkor:
- Hallgassatok rám! - A hangja nyers volt, mint a zokogás. - Figyeljetek.
Alkut ajánlok nektek. Jól értsetek meg. A pokolba is! Jól értsétek. Alkut.
Figyeljetek. Nem bírom tovább . . . Széthullok. - Szorította Piettent.
- Látom . . . látom, mi történik veletek. Féltek. Féltek. . . tőlem. Azt
gondoljátok, én valamiféle . . . Mindegy. Szabadok vagytok. Egyikőtöket
sem választom.
A Ranyhynek félve figyelték.
- De tehettek értem egyet s mást. Vissza kell
hátrálnotok! - Ez a könyörgés csaknem a maradék erejét is elvette.
- Ti. . . az Ország. . . - Zihált, könyörgött tovább, magában így esett:
Hagyjatok létezni! - Ne akarjatok annyit! - De tudta, hogy valamivel
többet kell kérnie, viszonzásául az ő engedékenységéért, valamivel többet,
mint hogy Hitetlenségét elszenvedni készek legyenek.
- Figyeljetek. . . jól értsetek meg. Ha szükségem
van rátok, hát jöjjetek, úgy lesz jó az. Hogy ne kelljen hősnek lennem.
Félre ne értsetek. Rendben? - Szeméből, bár nem sírt, könnyek patakzottak.
- És . . . és van itt még egy dolog. Még egy. Lena
. . . Lena . . . ! - Lena! - Igen, egy lány. Ott él Mithil Stonedownban.
Trell és Atiaran lánya. Azt akarom, egyőtök menjen el hozzá. . . Ma éjszaka.
És évről évre így. Utolsó teliholdkor a tavasz közepe előtt. A Ranyhynek
. . . azok, akikről ő álmodik mindig.
Kirázta szeméből a könnyeket, és látta, hogy a Ranyhynek
figyelembe vesznek mindent, amit elmondani próbált. És értik őt.
- És most menjetek - zihálta. - Legyetek irgalommal
irántam.
Hirtelen, kitörő, egységes eltökéltséggel valamennyi
Ranyhyn odagyűlt most egészen szorosan köréje, és úgy kapálták a levegőt
a feje fölött, mint akik így ígérnek meg valamit. Akkor megfordultak, könnyebbülten
felnyerítgettek, és vágtatva távolodni kezdtek Manhome-tól. A holdfény
mintha hozzájuk sem érhetett volna. Túllendültek a sík terep szegélyén,
s eltűntek, mintha ismét a földnek karjai fogadnák vissza őket örömmel.
Csaknem ugyanekkor Llaura odaért Covenant mellé.
A férfi lassan elengedte és átadta neki Piettent. A nő hosszan ránézett,
s ezt Covenant nem is értette egészen - aztán elfordult. Csak követte Llaurát
a Hitetlen, lába kicsit roskadozott, úgy, mint akit saját súlya nyom teherként.
Hallotta a Ramenek elragadtatását - túl nagy elragadtatás volt, amit éreztek,
dehogy fogták volna fel sértésnek, amit ő tett. Meghaladta őket ő; hallhatta
ezt. Meghódoltak neki - hallatszott a suttogás ugyanis. De ő nem törődött
vele. Valami perverz émelyt érzett, hogy íme, semmit sem ért el, semmit
sem bizonyított, semmit sem oldott meg hát.
Lord Mhoram jött elébe, csatlakozott hozzá. Covenant
kerülte a Lord tekintetét, ám hallotta a nagyon összetett csodálatot a
hangjában, ahogy ezt mondta Mhoram: - Ős-Lord. .. ah! Ilyen megtiszteltetés
nem ért még halandó férfit vagy nőt. Sokan eljöttek már Ra Síkságaira;
s felajánlották őket a Ranyhyneknek. .. és elutasításban részesültek. S
amikor anyámat, Lord Tamaranthát ajánlották fel nekik így, öt Ranyhyn ment
oda, hogy figyelembe vegye őt. . . öt, és ez nagyobb tisztesség volt neki,
mint amiről valaha is álmodhatott különben. Ám ezt most nem hallottuk egy
ízig. Elutasítottad őket? Elutasítottad?
- Elutasítottam. - Covenant hördülve mondta ezt.
- Gyűlölnek engem.
Elsietett Mhoram mellől, majd ismét lassúra fogta
léptét, így ért be Manhome-ba. Bizonytalanul járt, akár egy törött gerincű
csónak, billegett, s a legközelebbi főzőtüzet célozta meg. A Ramenek félrehúzódtak
útjából, áhítatos tisztelet volt az arcukon, úgy figyelték. Nem törődött
velük. Elérte a tüzet, aztán megragadta az első darab étket, az első falatot,
amit látott. A hús kicsusszant volna felekéz-fogásából, ezért bal öklével
markolta át, úgy ette.
Gépiesen evett, nyelte a húst, a falatokat nagy gombócokban,
markában alig fért egy-egy adag. Akkor inni is akart volna valamit. Körülnézett,
fölfedezte Habkövetőt, hogy ott áll a közelben, jókora flaskó diamondraught-tal
a kezében.
Covenant elvette a flaskót, meghúzta. Majd csak
állt zsibbatagon-némán, várta a diamondraught hatását.
Gyorsan jött az. Fejét hamarosan ellepte a köd.
Hallása egyszerre üregessé vált, mintha Manhome alól fülelne csak mindenre,
a mélyből. Tudta, hogy el fogja veszteni eszméletét - éhesen vágyott erre!
-, de mielőtt elsötétülhetett volna körötte a világ, az a fájdalom ott
a mellében, az azt mondatta vele: - Óriás. . . nekem barátok kellenének.
- Miért hiszed azt, hogy nincsenek?
Covenant pislogott, és látott egyszerre mindent,
amit eddig művelt az Országban. - Ne nevettesd ki magad.
- Akkor viszont hidd el, hogy valóság vagyunk.
- Hogy micsoda? - Covenant az Óriás szavainak értelme
után kapkodott, ujjatlan kezekkel.
- Képesnek tartasz minket arra, hogy ne bocsássunk
meg neked - magyarázta Habkövető. - Ki bocsátana meg neked könnyebben,
mint akit álmodsz?!
- Nem - mondta a Hitetlen. - Az álmok. . . sosem
bocsátanak meg.
Akkor eltűnt a tűzfény, el Habkövető kedves arca,
s ő álomba bukott.