A Ra Síkságok
Bár csatatér vette körül - bár csípős füst szállt az égő testekből,
lángokból és erőkből -, bár ott voltak karnyújtásnyira szinte a frissen
ásott sírgödrök, melyekbe a tetemek szenesült agóniája belekerült, fáradságos,
gyötört létezésként, aminek csak a föld tudja használatát s enyhületét
- bár önmaga lényének mélye s igaz valója is tépett, tiprott harcmező volt:
Covenant aludt. Az éj megmaradt részében a harc többi túlélője ott mindegyre
tevékenykedett: temették vagy égették az ilyen-olyan halottakat, de Covenant
aludt. Nyugtalan öntudatlanság szállt fel belőle így, mint valami szüntelenül
végrehajtott VSE, és pihenésének ezt a kurta idejét ekképp töltötte akkor
hát, járva a képzetes rideg kört: bal kar válltól csuklóig. . . bal tenyér
és kézfej... sorra az ujjak... jobb kar... ing, mellkas... bal láb...
Felébredt, s látnia kellett, hogy a hajnal olyan,
mint valami kényelmetlen koporsó. Borzongva állt fel, s azt találhatta,
hogy a szín más: el voltak temetve mindenek. A sírgödrök mind tele voltak,
lefedve földdel-sárral, sőt, beültetve sarjakkal - Birinair lelte valahol
e zöldeket. A harcosok, az élők hevertek most mindenfelé olyan furcsa testtartásban,
fáradtan kerestek még valami lehetséges pihenést. Ám Prothall és Mhoram
buzgólkodott: főztek. A Vérgárdisták pedig ellenőrizték, felkészítették
a lovakat.
Undorodás futott végig Covenant arcán - magától
undorodott, hogy ennyire nem tette meg itt a magáét. Köntösére nézett;
a súlyos brokát merev volt a rászáradt fekete vértől. Igazán illő öltözet
egy leprásnak, gondolta, egy kitaszítottnak.
Tudta, hogy az az idő már elmúlt, amikor ő egyáltalán
dönthetett. Azt kellett most meghatároznia, hol is áll egy képtelen dilemmában.
Botjára támaszkodott a síri hajnalban, és érezte, hogy kibúvóinak végére
érkezett. Elveszítette önvédelmi szokásainak rendjét; utolsó esélyét a
gyűrű rejtegetésére; még a bakancscipője is odalett - és vért ontott. Végzetet
hozott Soaring Woodhelvenre. Olyannyira csak és csak az őrület előli menekülés
kötötte le a figyelmét, hogy nem vette észre az őrületet, amely felé ez
a menekvés sodorja, röpíti.
Mozognia kell, haladni előre; ezt megtanulta rég.
De a folytatás mindegyre ugyanazt az áthatolhatatlan problémát hozta. Részt
venni - és beleőrülni. Vagy visszautasítani a részvételt - és abba őrülni
bele. Jobb később, mint soha: döntenie kellett, találni valami kapaszkodót,
akárhol, és ahhoz ragaszkodni. Nem fogadhatta el az Országot - és nem is
tagadhatta. Válaszra volt szüksége. Ennek híján ugyanolyan csapdába szorul,
mint amilyenbe Llaura - táncolni, ahogy a Kárhozat Ura fütyül, beleveszni
a rend parancsába, hogy ne önmaga széthulltsága hozza vesztét.
Akkor Mhoram fölpillantott az ételkevergetésből,
és látta Covenant arcán az undort és a bánatot. A Lord szelíden azt kérdezte:
- Mi bánt, mondd, barátom?
Covenant egy pillanatig Mhoramra meredt. A Lord
olyan volt, mint aki egyetlen éjszaka megöregedett. A csata füstje és mocska
sötétítette arcát, hangsúlyozván a homlokráncokat, szeme köré pedig hirtelen
a fáradtság és a pusztulás vonásai vésődtek oda. Szeme kimerültségtől volt
fénytelen. De az ajka őrizte kedvességét, és a mozdulatai, bár tépett-véres
köntös redőzte valamennyit, szilárdak, határozottak voltak.
Covenant ösztönösen is visszahőkölt, hátrált ettől
a megszólítástól: „barátom". Ő azt nem engedhette meg magának, hogy bárkinek
is a barátja legyen. És visszarettent attól is, hogy megkérdezze netán,
miért lett Tamarantha botja olyan végzetes erejű az ő kezében. Félt attól
a választól, melyet erre a kérdésre kaphat. Hogy feszengését leplezze,
nyersen elfordult, s nekivágott, hogy megkeresse Habkövetőt.
Az Óriás ott ült háttal Soaring Woodhelven utolsó
roncsmaradványának. Arcát düh és vér árnyalta éjre; bőre színe fák belének
hiányhelyeiére emlékeztetett. De ami küllemét alapvetően meghatározta,
az a homloksebe volt. Kiszakított hús csüngött alá szemöldökére, akár a
fájdalom lombja, és a seben át egyre szivárgott a vér, mintha vörös gondolatok
serkennének agyában, törekedvén a napvilágra e koponyarepedésen át. Jobb
karjával roppant korsóját-flaskóját ölelte, melyben a diamondraught
volt, tekintete Llaurát követte, szeme a kis Piettent simogatta.
Covenant közeledett az Óriáshoz; de mielőtt megszólalhatott
volna, Habkövető azt mondta: - Gondolkoztál már rajtuk? Van valami elképzelésed
róla, mit is tettek velük?
A kérdés sötét visszhangot vert Covenant elméjében.
- Tudok a nőről, az ő dolgáról.
- És Piettenéről? A kicsi Piettenről? A gyermekről?
Covenant sután vállat vont.
- Gondolkozzál, Hitetlen! - Az Óriás hangjában rengeteg
köd kavarult. - Elvesztem. Én el. Megértheted.
Erőnek erejével tudott válaszolni Covenant. - Ugyanaz
a dolog. Pontosan, amit velünk tettek. És Llaurával. - Egy pillanat múlva
iszonyú komoran hozzátette: - És az Üregfattyakkal. - Habkövető szeme riadt
lett, és Covenant folytatta: - Mind ebben járunk... hogy mindent elpusztítunk.
.-. amit pedig megőrizni szeretnénk. Ez Kárhozat-Úr módszerének lényege.
Pietten ajándék nekünk. . . ékes példa, mit teszünk az Országgal, mikor
megmenteni akarjuk. A Kárhozat Ura ilyen magabiztos. És az ilyen jövendölések
önbeteljesítők.
Erre a Habkövető úgy nézett Covenant arcába, mintha
a Hitetlen valami átokkal sújtotta volna őt épp. Covenant próbálta állni
az Óriás tekintetét, de valami váratlan szégyenkezés eredményeképpen lehorgasztotta
a fejét máris. Nézte a füvet, melyet az erőhatalom taposott-irtott ki.
A tűz, mely ebből támadott, az perzselte fel. Furcsa látvány volt ez. Emitt-ott
nem volt oly pusztaság, ami maradt, nem oly üszök. . . talán a Lordok lángjai
nem végeztek akkora, oly alapvető pusztítást, mint az ős-gonoszok tüze.
Egy pillanat telt így, s akkor Habkövető azt mondta:
- Elfelejted, hogy különbség van a próféta és a látnok közt. A jövőt látni:
még nem prófécia.
Covenant nem akart ezen gondolkodni. Hogy elterelje
a beszélgetést e tárgyról, azt kérdezte: - Miért nem teszel egy kis íriszapot
a homlokodra?
Most Habkövető fordította el a tekintetét. - Nem
maradt már - hangzott a válasza, mintha messziről jönne. Keze a reménytelenség
kifejezésére tárult és zárult. - Mások haldokoltak. Megint másoknak a kezük-lábuk
veszett volna oda az íriszap nélkül. És. . . - hangja elcsuklott egy másodperc
töredékére - . . . szóval, azt gondoltam, a kis Piettenen segíteni kell.
Hiszen ő csak gyerek. - Makacs eltökéltséggel mondta ezt, s oly esdőn nézett
fel, hogy Covenant nem is értette. - De az egyik Üregfattya olyan lassan
haldokolt. . . akkora kínban. - Homloksebéből újabb vérhullám indult el,
végig a szemén, orcáin. - Kő és Tenger! - nyögte hörögve. - Nem bírtam.
Birinair Tűzfényvendégelő félretett nekem egy csipetnyi íriszapot, mind
a sok kezelendő seb anyagából. De én akkor ezt az . . . Üreg-
fattyának adtam. Igen. Még csak nem is a kis Piettennek. Hanem az Üregfattyának.
Mert azok a rettentő kínjai voltak.
Hirtelen hátraszegte a fejét, és jól meghúzta a
diamondraught-ot. Tenyere élével durván letörölte szemöldöke környékéről
a vért.
Covenant kitartóan nézte az Óriás tönkretett arcát.
Mert a részvét más kifejezését nem tartotta volna alkalmasnak, azt kérdezte
félszegen: - És a kezed hogy van?
- A kezem? - Habkövető egy pillanatra zavarba jött,
aztán ráemlékezett a dologra. -Ó, a caamora! Barátom, én Óriás vagyok
- magyarázta. - Közönséges tűz nekem nem árthat. De a fájdalom, az a kín
. . . az sok dologra megtanít. - Ajkát fintorba rántotta valami undor,
mintegy önmagától. - Azt mondják, az Óriások gránitból vannak - motyogta.
- Ne aggódj te miattam soha.
Ösztönös sugallatra, Covenant azt felelte: - A világnak
abban a részében, ahonnét én jövök, apró, öreg hölgyek kuporognak az útfélen,
sok helyütt, és azzal töltik napjukat, hogy nagy gránittömböket kis kalapácsokkal
apró darabokra hasogatnak lassan, de biztosan. Mondom, soká tart, de sikerül
a végén.
Habkövető egy kicsit eltűnődött, mielőtt megkérdezte
volna: - Prófécia volna ez, ős-Lordom, Covenant?
- Ne kérdezz engem . . . ne engem. Nem tudnék én
próféciát, ha oda jutna a dolog.
- Én se - toldotta meg Habkővető. És homályos mosoly
játszott az ajka körül.
Lord Mhoram akkor igen hamar összehívta a társaságot:
reggelihez, melyet Prothall Főlorddal ő készített. Elfojtott nyögések kíséretében
tápászkodtak talpra a harcosok, indultak el a tűz felé. Habkövető is fölkeserveskedett.
Covenanttal együtt követte Llaurát és Piettent, hogy egyenek valamit azért
végre.
Az étel látványa és illata Covenantot ismét oda
juttatta, hogy döntéskényszert érzett. Óriási mód üres volt belül, maga
a semmi kavargott benne, de ahogy kinyúlt egy darab kenyérért, látnia kellett
a valót: önmagát, hogy csak a karja is milyen vér- és hamumocskos. Ölt
ő - a kenyér kihullt az ujjai közül. Ez mind rosszul van így, mormolta.
Az evés az alkalmazkodó behódolás valami formája - aláveti magát ezzel
is az Ország fizikai meglétének. Nem követelhette magától.
Gondolkoznom kell . . . !
Az üresség, mely benne honolt, most követelésektől
sajdult, de ő vissza-
utasította mindet. Ivott egy kortyot a tavaszi bor forrástiszta nedűjéből,
aztán elfordult a tűztől, és gesztusában ott volt az elutasítás. A Lordok
és Habkövető arcán kérdés volt: így néztek utána, de senki sem tett rá
megjegyzést.
Szüksége volt rá, hogy próbának vesse alá magát,
hogy megtalálja a választ, mely túlélési képességét helyreállíthatja. Fintort
vágott elhatározván közben, hogy éhes marad, míg meg nem lesz ez a dolog,
ami kell, kell, kell. Talán korgó gyomorral tisztább lesz a feje, és megleli
a módját, miként oldható meg dilemmájának alapkérdése, a nagy ellentmondás.
Az elszórt fegyvereket rendre összeszedték a tisztáson,
ezek most halomban álltak. Odament, hogy megkeresse köztük Atiaran kőkését.
Rálelt. Majd valami homályos késztetés nyomán átsétált a lovakhoz, hadd
lássa, Dura ép-e. Enyhe megkönnyebbülést érzett, mikor kiderült, hogy hátasa
sértetlen. Semmi körülmények közt nem szerette volna, ha Ranyhyn hátára
kényszerítik.
Kis idő múlva a harcosok végeztek az evéssel. Fáradtan
láttak hozzá, hogy a Különítmény megint indulásra készen álljon.
Hogy Covenant felszállt a lovára, hallotta: a Vérgárdisták
éles füttyjelekkel hívják a Ranyhyneket. A hívás egy pillanatig mintha
ott remegett-lebegett volna a légben. Majd a tisztás különböző oldalai
felől megjelentek vágtatva a nagy lovak - sörényük és farkuk lobogott,
mint az eleven láng, patájuk döngette a földet, s ennek a zajnak már ütemes
száguldás volt a szelleme, hosszú utak sejlettek belőle ismét; a kilenc
csillaghomlokú ló, elevenségével és duzzadó erejével mintha az Ország egészségét
példázta volna lüktetve. Covenant hallotta boldog nyihogásukban a hazatérés
örömét - mert Ra Síkságai vártak rájuk.
De a Különítmény embertagjai, akiknek egy halott
Soaring Woodhelvenből kellett távozniok aznap reggel, nem voltak sem lelkesen
bátrak, sem hazatérő-megkönnyebbültek. Quann Eomanjéből most már hat harcos
hiányzott örökre, és a túlélők is nyúzottak, megviseltek voltak a csata
próbáltatásai után. Akárha árnyékukat hordták volna ott az arcukon, így
lovagoltak a Mithil-folyó mentén északnak. A lovasukat vesztett lovakat
is vitték magukkal, hogy esetleg könnyebbülést jelentsenek a túlságosan
elfáradott hátasoknak majd. Közöttük Habkövető Sósszív úgy haladt öles
lépteivel, mintha a halottak teljes súlyát a vállain cipelné. Egyik karját
behajlította, s ott vitte a kis Piettent, aki nyomban elaludt, mihelyt
a nap felvo-
nult a keleti láthatárról. Llaura Lord Mhoram mögött lovagolt, köntöse
szegélyét fölemelve a nyeregben. Megtörtnek és esendőnek látszott, a Lord
komor-rezzenetlen arca és merev tartása tette ezt a hatást; igaz, Mhoramon
az is látszott, hogy végtelenül együtt érez a nővel, s kimondatlanul bár,
éli a lelke mélyén ezt a rokon pusztulást. Előttük Prothall haladt, s az
ő két válla ugyanazt a hajthatatlan akaratot fejezte ki, amit Atiaran egész
lénye, mikor Covenantot Mithil Stonedowntól a Soulsease-folyóhoz kényszerítette.
Covenant tűnődött magában - tanácstalanul -, hogy
neki vajon meddig kell idegen emberek akaratát engedelmesen követnie. Ám
ezt a gondolatot el is ejtette aztán, s figyelmét inkább a Vérgárdistákra
fordította. Az egész társaságból kizárólag ők voltak azok, akiket mintha
szemernyit se viselt volna meg az ütközet. Kurta köntöseik rongyokban lógtak;
ugyanolyan mocskosak voltak, mint bárki más; egyik társuk elesett, és sokan
megsebesültek közülük. Védték Lordjaikat, különösen Variolt és Tamaranthát,
a végsőkig; de a Vérgárdisták maguk egyáltalán nem voltak nyűttek és fáradtak,
s a bánatnak sem férkőzött egy árnyalata sem testükhöz-lelkükhöz. Bannor
a maga felkantározatlan Ranyhynjén táncolva lovagolgatott Covenant mellett.
A társaság lovai csak lassú ügetésre voltak képesek,
botladoztak is néha, ám még ez a gyöngécske ütem is eljuttatta a lovasokat
delelő előtt a Mithil gázlójához. Hátasaikat megitatták, aztán kicsapták
legelészni, ők maguk pedig, a Vérgárdisták kivételével, örömest megmártóztak
a folyóban. A fenékről finom homokot merítettek, ezzel ledörzsölték testüket
- tűnjön a vér, a szenny, sodorja el a Mithil árja a hosszú éj minden nyomát,
a szenvedést, a bánatot s a halált. Tiszta bőrrel és tiszta tekintettel
szálltak ki a vízből - a csatán ennyiben túl voltak; kis sebek szakadtak
fel, íriszap híján vérezgetvén; ruhafoszlányok szakadtak le végleg, úsztak
el a habokkal messzire. Köztük Covenant is elvégezte a szükséges tisztálkodást:
kimosta köntöséből a mocskot, ledörzsölte s kapargatta testéről a foltokat,
akárha az ölés nyomát és emlékét próbálná örökre eltüntetni. És rettentő
mennyiségű vizet megivott, hogy éhes gyomrát megtöltse így legalább.
Aztán, hogy készen voltak mindezzel, a harcosok
visszatértek lovaikhoz, és a nyeregtarisznyájukból friss ruhát vettek elő.
Hogy így átöltöztek, majd fegyvereiket is magukhoz vették, ők mentek őrségbe,
miközben Tuvor Első Mark és Vérgárdistái fürödtek.
A Vérgárda zajtalanul csusszant a vízbe, így is mosdott,
nem kavarták fel a folyót. Pár pillanat volt az egész, és már friss köntösökben
feszítettek - természetesen a Ranyhyneken; ez utóbbiak is felfrissültek,
nekirohantak az andelaini vidéknek, hengergőztek a dús füvön, míg lovasaik
fürdőztek. Most aztán a társaság készen állt megint az útra. Prothall Főlord
megadta a jelt, és a Különítmény elindult kelet felé, a folyó déli partján.
A nap hátralévő része nem jelentett gondot, fáradást
sem a lovasoknak, sem hátasaiknak. A paták alatt puha és süppeteg volt
a ruganyos fű, az utat friss víz szegélyezte az egyik oldalon, és a levegő
tele volt életkedvvel - Andelain mindezt még fokozta is gyönyörűséges látványával,
lüktető teljességével. Az Ország emberei erőt merítettek a Hegyek közelségéből
is. Hanem azért Covenantnak nehéz nap volt ez mindenképpen. Éhes volt,
és Andelain csupa nedv bősége ezt még fokozottabban éreztette vele.
Tekintetét el is fordította hát mind e szépségtől, amennyire csak bírta;
elutasítása volt ez a környezetnek ugyanúgy, ahogy az iménti gesztus a
táborban az evésnek. Sovány arcának vonásai megkeményedtek, szeme mélyen
ült üregében, karikásan - és eltökélten. Kettős ösvényt követett: testileg
ott haladt, Dura lovasa, mogorva kitartással, együtt a társasággal; lélekben
viszont szakadékos terepen járt, s e riasztó mélyek gyötörték tátongó mohóságukkal.
Nem akarok -
Túlélni, azt akart.
Én nem vagyok -
Időről időre az aliantha szinte bebólintotta,
bekínálta útjába-elébe gyümölcsét, az Ország ajándékaként - és ő mégsem
gyengült el.
Covenant, gondolta. Thomas Covenant. Hitetlen. Leprás,
tisztátalan, kitaszított. Amikor az éhség gyötrelmes rohama már-már legyőzte,
Droolt idézte fel magában: hogy milyen véres hatása van a gyűrűjére - és
inkább kitartott. Kibírni, bárhogy.
Olykor-olykor Llaura odanézett rá, szemében ott
volt Soaring Woodhelven valamennyi halála, de Covenant csak még keményebben
összeszedte magát, így lovagolt tovább.
Nem akarok ölni többé.
Kellett neki valami más válasz, kellett.
Azon az éjszakán tapasztalhatta, hogy gyűrűje változik.
Nyoma sem volt, hogy ellenállna a vörös elszíneződésnek. A halvány jegygyűrűanyag
most már merő bíborban égett a hold uralma alatt, hidegen lángolt a
kezén, akárha mohó válasz lenne Drool erejére. A következő reggelen Covenant
úgy vágott neki a lovas útnak, mintha két ellentétes őrület között őrlődne
immár.
De a delelő környéki szélnek valami nyári illata-jóslata
volt. A levegő meleg lett, édes ízeket sodort, a föld dús jó szaga szállt
benne. A virágok bizalommal nyíltak, és a madarak ékesszóló dala zengett.
Covenanton lassan erőt vett a bágyadás. Akaratának feszülése engedett -
az ernyedés gyönyörűségének műve volt ez. Dura hátán is csak a lovaglás
gépiessége tartotta meg; de minden fölösleges töprengés lehetetlenné vált
ebben a zsibbadatban. Alig vette észre, hogy a folyó kezd északnak el-
s elkanyarodni a társaságtól, vagy hogy a dombok-hegyek magasabbak. Ment
csak, kábultan-bódultan, lovagolt a levegő meleg áramain át. Azon az éjen
jól aludt, mélységesen, álomtalanul, és a következő nap is teljes zsibbadásban
lovagolt tovább, nem bírván törődni semmivel.
Éber álom vette körül. Senki földje volt ez, amin
ő maga, öntudatlan vándorolt; veszélyben volt, anélkül hogy tudta volna.
A bágyadás valami kérlelhetetlen logikai sorban volt az első lépés - a
lepra törvényszerűségében. A következő az üszkösödés, a rothadó, eleven
hús bűze, amely annyira borzadályos, hogy még némely orvosok sem bírják
elviselni - szag, mely a leprások kitaszítottságát véglegesíti, ugyanis
ez ellen sem a részvét, sem az előítélet-mentesség nem tud több elfogadható
érvet. De Covenant, álmában, merő álomállapotú elmével utazott most.
Amikor kezdett magához térni - kora délután volt
ez, Soaring Woodhelven után a harmadik napon, Revelstone elhagyása óta
a tizennyolcadikon -, azon kapta magát, hogy a Morinmoss - a Mohos - Vadont
nézi. A társaság az utolsó hegytetőn állt, mielőtt a táj a fák sötét burka
alá csúszott lentebb.
Morinmoss a hegy lábánál úgy terült el, mint egy
tenger, mely a magaslatot nyaldossa; és a hegyoldal olyan volt, mintha
fái görcsösen kapaszkodnának, nem hagynák magukat, ám ez a víztömeg feljebb
s feljebb szorítaná őket egyre. A Vadon sötétlőn változatos zöldje észak,
kelet és dél felé egészen a láthatárig terjedt. S parancsolóan tiltónak
látszott; mintha nem és nem akarná engedni, hogy a Különítmény áthatoljon
rajta majd. Prothall főlord megálljt vezényelt a magaslaton, aztán sokáig,
sokáig bámult maga elé, el a Vadon fölött a semmibe, mérlegelvén, mennyi
időbe is telhet majd az átjutás, figyelembe véve a fák egyenkénti ellenállását.
Végül leszállt a nyeregből. Nézett lovasaira, és
a szeme tele volt kitörni készülő haraggal, ahogy azt mondta: - Most pihenni
fogunk. Akkor belovagolunk a Morinmossba, és nem állunk meg, míg a túlfelén
ki nem jutunk - csaknem egy nap, egy éj az út. S míg ott megyünk, nem villanthatunk
se pengét, se szikrafényt. Halljátok? Hüvelybe minden kardot, tegezbe minden
nyílvesszőt, tokba minden kést, a dárdahegyeket bebugyolálni. És minden
szikrányi tüzet, mondom, kioltani. A Morinmoss még veszélyesebb, mint Grimmerdhore
- senki sem megy be félelem nélkül abba a vadonba sem. A fák hosszú korok
óta szenvedik itt sorsukat, és nem feledik, hogy rokonságban vannak a Fojtó
Méllyel. Könyörögjetek, nehogy összeroppantsanak minket irgalmatlanul.
- Szünetet tartott, fürkésző szigorral nézte a társaságot: mindenki érti-e.
Akkor már enyhültebben tette hozzá: - Lehet, hogy még mindig van Erdővédő
a Morinmossban. . . de hát a Megszentségtelenítés óta erről nincs tudomás.
A harcosok némelyike megmerevedett az Erdővédő szóra.
De Covenant, aki ernyedéséből lassan ocsúdott, nem érzett semmi olyan áhítatos
tiszteletet, amit mintha vártak volna tőle. Akár korábban is egyszer, megkérdezte
megint:
- Ti imádjátok a fákat?
- Imádjuk? - Prothall hökkentnek látszott. - Ez
a szó homályos értelmet rejt előttem.
Covenant bámult.
Egy pillanat múlva a Főlord már folytatta is: -
Azt kérdezed, tiszteljük-e az erdőket? Hát persze. Élő elevenek, ott van
bennük a Földerő, mint minden élő dologban, minden kőben és földben és
vízben és fában. Bizonyára érted, hogy mi ennek az Erőnek a szolgái vagyunk.
Mi vigyázunk az életre az Országban. - Visszapillantott megint a Vadonra,
aztán folytatta: - A Földerő sokféle formát ölt fák és kövek közt. A kő
a világ alapját képezi, és legjobb tudomásunk szerint - ismereteink gyengék!
- az erőnek ez a formája nem ismeri önmagát. De a fákkal más a helyzet.
- Valamikor, a leghomályosabb, feledett előidőkben
még csaknem az egész Országot az Egy Vadon borította - egyetlen hatalmas
erdőség alkotta ezt a földet Trothgardtól és Melenkurion Éggáttól
egészen a Sarangrave Síkig és a Tengertérig. És a Vadon élt. Ismerte és
üdvözölte megannyiszor az új életet, amit emberek hoztak az Országba. Érezte
a fájdalmat, ha közönséges emberek - elvakult, ostoba pillanatok is akadtak
az Ország őstör-
ténetében - fákat vágtak ki, égettek fel, hogy buta szeszélyeik számára
több helyet szabadítsanak fel ekképp. Ó, az emberi történelemben oly nehéz
büszkeséget lelni. Mielőtt a tudás, a tudomás lassan elterjedt volna a
Vadonban, úgy, hogy minden fa érthette a veszélyt, addigra sok száz mérföldnyi
életet tizedeltek meg. Becslésünk szerint sok időt vett igénybe ez a művelet
- ezer évnél többet. Hanem a fák számára ez sebes öldöklés volt! Ennek
a korszaknak a végén az Országban négy hely maradt csupán, ahol a vadon
szelleme élt - túlélt, borzongva riadt áhítatú kínjában -, s ahol önvédelmét
is eltökélte. Az Óriás Erdő, a Grimmerdhore, a Morinmoss és a Fojtó Mély
ép s eleven volt, és éberségüket az Erdővédők gondoskodása biztosította.
Emlékeztek ők, s bárki emberi lény, bármi Gonosz vagy Üregfattya tette
be ide a lábát, meghalt.
- Mostanra már azok az idők is elmúltak. Nem tudjuk,
élnek-e még az Erdővédők - de nyilvánvalóan bolond állítás, ha valaki azt
mondja, hogy Karvalybél már nem járja a Fojtó Mélyet. De az éberség, a
fáké, melynek révén visszaüthettek, már halványul. A Lordok védelmezték
a Vadonokat, mióta csak Berek, a Felekéz fölemelte a Törvény Botját - nem
hagytuk, hogy az erdők fogyatkozzanak. De az erdők szelleme gyengül. Ha
elvágják őket egymástól, meghal a Vadonok közös tudása. És fogyatkozik
a világ hajdani dicsősége.
Prothall szomorú szünetet tartott, mielőtt következtetésére
rátért volna. - Tiszteletadás a megmaradott szellemnek, hódolat a Földerőnek,
hogy engedélyt kérünk: léphetnénk be a Vadonba egyszerre ily számosan itt
most. És egész egyszerűen elővigyázat kérdése, hogy ne nyújtsunk támadási
felületet, ne is provokáljunk. A Szellem nem halott. És a Morinmoss ereje
ezerszer ezer embert is megsemmisíthet, ha fájdalmuk megeleveníti a fákat.
- Más veszélyek? - tudakolta Quaan. - Nem lehet
szükségünk a fegyvereinkre?
- Nem. A Kárhozat Urának szolgái nagy kárt tettek
az erdőkben már réges-rég. Talán Grimmerdhore elveszítette erejét, de a
Morinmoss Vadon emlékezik. És ma van holdfogyatkozás. Még Drool Rockworm
sem olyan bolond, hogy a Morinmossba vezényelje ma erőit. A Megvető pedig
sosem volt önmaga ellensége.
A lovasok csöndesen leszálltak a nyeregből. Az Eoman
egyik-másik harcosa enni adott a lovaknak, míg a többiek gyors vacsorát
készítettek. Csak-
hamar az egész társaság evett már, Covenantot kivéve. És utána, miközben
a Vérgárdisták átvették az őrséget, a Különítmény tagjai ledőltek, hogy
pihenjenek az erőltetett átkelés előtt.
Amikor ismét fölkeltek, majd indulásra készen álltak,
Prothall kiballagott a hegyél peremére. A szél ott erősebben járt, lobogtatta
a fekete szegélyes kék köntöst, mikor a Főlord fölemelte botját, kiáltván:
- Üdv, Morinmoss! Az Egy Vadon Erdősége! Ellenségeink ellensége! Morinmoss,
üdv néked, üdv! - Hangja a roppant erdőség hullámzó özönén szinte elveszett,
visszhangtalan maradt. - A Lordok vagyunk - folytatta. - Ellenségeiddel
szemben állunk, tanuljuk a lillianrill lore-t. Át kell jutnunk rajtad
itt!
- Hallga, Morinmoss! Gyűlöljük a fejszét és a lángot,
mely neked árt! Ellenségeid a mi ellenségeink. Soha fejsze élével, soha
láng emésztő nyelvével nem érintettünk, nem pusztítottunk téged - nem is
fogunk soha. Morinmoss, hallga! Engedj át minket, kérünk!
Kiáltása elhalt az erdőmélyeken. Végül a Főlord
lecsüggesztette karját, majd visszatért a többiekhez. Nyeregbe szállt,
még egyszer komolyan a társaira pillantott. Jelére pedig nekilódultak,
lefelé, Morinmoss Vadon hegykövető szegélyét közelítvén.
És mintha kőként zúdultak volna be a Vadonba aztán. Az egyik pillanatban
még lefelé kígyóztak a hegyoldalon a fák vonala fölött; a következőben
már áthatoltak az erdőszélen, és bent jártak a komor-sötét mélyben, s a
napfény úgy zárult kívülre itt, mintha ajtó rekesztené ki reménytelenül.
Birinair haladt a csapat élén, hátasának nyakán keresztbe volt rakva Hirebrand-botja;
mögötte lovagolt Tuvor Első Mark, alatta Ranyhynje, Marny - a csődörnek
mit sem kellett tartania a Vadontól, az ősi harag rá nem vonatkozott, és
Marny átvehette bármikor a vezetést is, ha Birinair netán eltéved. Tuvort
követte mindjárt Prothall, Mhoram, s Mhoram mögött Llaura jött; utánuk
Habkövető és Covenant. Az Óriás egyre a karján vitte az alvó gyermeket.
Végül Quaan következett és az Eoman, kis csapatrészüket a Vérgárdisták
vették körül.
Volt hely, tér, ahol haladhattak. A fák, sötét keverésű
ébenszín és rozsdaszín törzseik, egymástól jócskán távol álltak, s elfért
köztük aljnövényzet, volt hol mozogniok az állatoknak is; a lovasok erőlködés
nélkül meglelték a helyes utat szintén. Ám a fák nem voltak magasak. Hat-nyolc
méterre szökkentek csak fel zömök törzsükről, azután szétágaztak gacsos-göcsös
bogozatokká, visszahajló, sűrűn leveles boltozatokat képeztek, ek-
képpen a társaságot teljes árny borította Morinmossnak még a szabadabb
egű részein is. S az ágak összeértek, egybefonódtak, míg a végén az lehetett
a néző benyomása, hogy egymás vállára támaszkodnak, rokonaikéra. S a nagy
ágakról jókora függönyök lengtek-lógtak, mohából. . . hajfürtökre, tincsekre
is elemlékeztetőn . . . sötétek voltak; vastagok s puhák, nedvesek, így
hullt a moha, mint az ömlő vér, mely megalvad a levegőben. A moha függönyei
úgy lengedeztek, csapkodtak a lovasok előtt, mintha csapatukat szét akarnák
tagolni, mindőjüket külön-külön s együttesen útjukról letéríteni. A puha
mohaszőnyegen pedig a lovak patája nem ütött zajt. A lovasok olyan hihetetlen
csöndességben haladtak, mintha átálmodta volna őket valaki puszta illúzióvá.
Ösztönösen is elhajolgatván e mohafüggők elől, Covenant
benézegetett jobbra-balra a Vadon ős-sötéteibe. Ameddig csak a szeme ellátott,
ez vette körül: mohaszövedék, amit ágak és törzsek tagoltak. De fizikai
értelemben vett szemén túli látásával mást is látott, és érzékelt egyéb
módon: illatként érzett, és hallott . . . a csöndben . . . látta, szagolta
és hallotta a Vadon eleven lélegzését, a fák szívének lüktetését-dobogását.
És tűnődés volt ebben, komorlón - a fák itt mintha mind elmélkedtek volna,
emlékezgettek volna sötéten; felidézhették a hajdani kort, amikor éberek
voltak, pontosan érzékelték önmagukat, s nem is akárhogy: de a dús föld
sok száz és száz mérföldjén végig, hatalmasan, egyetlen erdőszellemként;
és emlékeztek arra a nyers és súlyos élményre, melybe kín s borzadály s
hitetlenkedés elegyült, mikor is, mint ha óceán vizén futnak végig váratlan
kereszthullámok, a legutolsó fáig, ágig, levélig eljutott a pusztítás borzongató
híre: hogy mészárolják a fákat, tépik ki őket gyökerestül, vágják ki törzseiket,
elvonszolják szálas lényüket, tönkké teszik őket, tönkreteszik; és az állatok
is menekültek, riadoztak, hulltak: mert őket is ölték, vagy a legjobb esetben
otthonuktól fosztották meg, egészségüktől, reményüktől; és az Erdővédő
tiszta éneke is emlékezetükben élt, a dal, melynek hangjai megtanították
őket, mi is a rombolás titkos kis gyönyöre, mily élvezet olykor visszaütni
a nyomorúságos apró emberféléknek, érezni a vérüket a gyökerekkel; és emlékezniök
kellett a lassú tétlenedésre, melynek eredménye az lett, hogy ez a vad
védöröm is kihalt, kihűlt, s a fák ott maradtak merevülő emlékekként, kétségbeesetten,
ahogy figyelniök kellett magukat, mint változik dühük szunnyadássá.
Covenant érezte, hogy a fák mit sem tudnak Lordokról,
barátságról; a
Lordok túlságosan újak voltak még az Országban, hogyan is emlékezhettek
volna rájuk a fák!
Nem, ez itt a gyengeség jele volt, a szellem hanyatlásáé,
hogy a lovasok akadálytalanul haladhattak - gyengeség élt már az erdőn,
bánat, tehetetlen álom. Itt-ott, hallotta jól, némely fák eleven-éberek
voltak még, és nyögve áhították volna a vért. De oly kevesen voltak ezek,
oly kevesen. A Morinmoss Vadon csak töprengeni tudott már maga sötétjén,
megfosztva erejétől önmaga ős-eredendő, hajdani halandó mivoltának következményeképpen.
Mohakéz legyintette meg, nedvességet hagyva arcán.
Úgy törölte le, mintha sav lenne.
Akkor a nap leszállt Morinmoss túlján, és még az
a kevéske fény is tovatűnt. Covenant előrehajolt nyergében, nagyon figyelt
most, félvén, hogy Birinair utat téveszt, vagy netán ő maga belekavarodik
megint egy mohafüggönybe, s még bele is fúl. De ahogy a sötétség átitatta
a levegőt, mintha a sűrű környező bokrokból hullna, a Vadon valami változáson
ment át. Fokról fokra ezüstszínt öltöttek a törzsek, s úgy növekedtek és
erősödtek, ahogy az éj eluralkodott, míg a végén mindegyik fa csillogva-derengve
állt, akár az elveszett lelkek a komor homályban. Az ezüstfény elegendő
volt a lovasoknak, hogy útjukat lássák. A halvány derengés változó mintáin
át, a mohafüggönyök között, melyek mintha szakadékok árnyékai lettek volna
- fekete lyukak a semmiben -, a vad fák egyszerre olyan foltos, leprás
jelleget öltöttek. A társaság jól összetartott, semmi sem szórhatta szét
a lovasokat, egy rajban haladtak a sötét éjen át, melyet csak ez a fatörzsderengés
világított meg. . . és Covenant gyűrűjének vörös fénye.
Érezte, hogy a fák mintha borzadállyal suttognának-motyognának
az ő jegygyűrűjének kihívására. S a fehérarany lüktető, vörös izzása őt
magát is rémítette. Arcát mohaujjak érintgették most már rendre, nyirkosan,
próbálóan. Kezét a szívére szorította, próbált befelé összpontosítani,
zsugorítani akarta magát, hadd lenne észrevétlen - mert az volt az érzése,
hogy ő mintha fejszét rejtegetne most a köntöse alatt, s reszketne, hogy
a fák rá ne jöjjenek.
A hosszú lovaglás ideje olyan volt, mint a sebsajgás.
Heves lüktetések olvadtak egybe végül, s a társaság megint amolyan nappali
félhomályon át haladt csak. Covenant megborzongott, ahogy körülpillantott
maga-mélyén. Mert amit így „látott", elnémította. Azt kellett megállapítania,
hogy haragjának tárolója tele van, színültig tele sötétséggel.
Foglya volt fáradozásának: melyre a megoldhatatlan
körülmények kényszerítették.
És reszketett az éhségtől.
Alig türtőztethette magát, hogy a moha nyirkos kezeinek,
lengésüknek vissza ne üssön.
A társaság ott haladt egyre a Morinmoss szüntelen
félhomályán. Csendesek voltak. Beleszorította őket ebbe a némaságba az
ágak szoros közele, a fojtogató hangtalanság. Covenant olyan elveszettnek
érezte magát, mintha abban az Ős-Vadonban tévesztett volna utat, mely egykor
az egész Ország beborítója volt. Dühe is csak úgy ködlött benne, így hajolgatott
le és le, és el és el, hogy a mohát kerülgesse, a kapkodó kezeket. Ahogy
az idő múlt, úgy érezte egyre jobban, hogy ordítania kellene.
Aztán, végre, Birinair meglengette feje fölött a botját, és alig hallható
kiáltással jelzett. A lovak értették; ütemet váltottak, akadozó ügetésbe
fogtak az egyenletesen haladó Ranyhynek mellett. Egy pillanatra a fák mintha
hátrahúzódtak volna, mintegy távol tartva magukat a társaság őrületétől.
Akkor - igen, a lovasok hirtelen kiértek a napfényre. Felettük, láthatták,
déli égbolt ragyogott, s előttük enyhe lejtő terült el, mely az alant útjukat
keresztező folyó felé hajlott. Birinair és Marny tévedhetetlen biztonsággal
vezette el őket a Kószaszegély Gázlóhoz.
A harcosok rekedten felkiáltottak - megkönnyebbülten
. . . ! Megsarkantyúzták lovaikat, s a társaság derekas vágtában haladt
máris lefelé a folyó irányában. S a paripák csakhamar ott paskoltak a vízben,
a Kószaszegély-folyó hűs vizét üdvös permetként zúdítván lovasaikra s magukra.
A déli parton Prothall álljt parancsolt. Átjutottak hát a Morinmosson,
a Mohos Vadonon.
Hogy így letanyáztak, a Különítmény tagjai mind
úgy érezhették: kiérdemelték, ami a jutalmuk. Az étlen éj nagyon megviselte
őket. De a lovak még rosszabb állapotban voltak. Reszkettek a kimerültségtől.
Hogy az utolsó, dombról-le vágta is megvolt, csak álltak lehorgasztott
fejjel, rogyott háttal; enni és inni alig volt erejük már. Hiába biztatták
őket nyihorászva a Ranyhynek, két musztáng, Eoman-hátas, összerogyott -
oldalt dőltek a füvön, s a többiek remegő térddel állták körül őket, akár
a csikók. - Pihenjetek, pihenjetek - mondta Prothall, öreges-fulladós hangon,
aggodalmasan. - Ma már nem megyünk tovább. - Beballagott a lovak közé,
vén kezével megérintgette őket, és valami erőt ígérő dalt dünnyögött nekik.
Csak a Ranyhyneket és a Vérgárdistákat nem kezdte
ki a fáradtság. Hab-
követő letette a kis Piettent - Llaura karjába; maga akkor fáradtan
zöttyent le a kemény fűbe, dőlt hanyatt. Mióta a társaság elhagyta Soaring
Woodhelvent, az Óriás szokatlanul néma volt; úgy kerülte a szót, mintha
attól félne: maga a beszéd is árulója lesz, hangja megcsalja. Ám így, hogy
történetekkel s jóízű nevetéssel nem erősítgette magát, az úti fáradalmakat
ő is gyötrelmesen érezte.
Covenant eltűnődött: vajon fogja-e hallani még valaha
is nevetni Habkövetőt?
Kedvetlenül nyúlt fel Dura nyergéhez, hogy botját
előhúzza, s akkor vette észre először, mit is művelt vele Mohos Morinmoss:
a köntöse tele volt sötétzöld foltokkal! Egyértelmű, hogy a „kezek" jeleivel.
Ezek a foltok felingerelték. Összevont szemöldökkel
tekintett körül a társaságon. A többi lovas ügyesebb lehetett, mikor a
hajolgatásról volt szó, gyakorlottabb; mert az ő öltözékükön nem voltak
zöld mohanyomok. Lord Mhoram volt az egyetlen kivétel: köntösének vállán,
akárha jelzés lenne, zöld vonalak és pettyek ékeskedtek, tömör csíkban.
Covenant nekilátott, hogy úgy nagyjából ledörzsölje
a maga foltjait. De a zöld nyomok mind szárazak voltak már, maradandóak.
Fülébe sötétség hangja mormolt, mint közelítő lavináé. Vállát ismét úgy
húzta fel, mint a fojtogatók. Elfordult a Különítményesektől, visszabotorkált
a folyóba. Két öklére húzta a köntös anyagát, így próbálta a vízben eltávolítani
a foltokat.
De azok már az anyag részeivé lettek, eltüntethetetlenül, ragaszkodtak
a kelméhez, megjelölték, mintha ábrák lennének, grafikonjelek, térképalakzatok:
valami nem is létező dolognak, tájnak a visszképei. Dühödt kudarccal verte-paskolta
a vizet, amúgy ököllel. De a folyó kis hullámai ugyanúgy fodrozódtak máris
tovább, mintha ez az egész dolog vele s körötte nem is lett volna.
Egyenes derékkal állt, csepegett róla a víz. A szíve
vadul rohant. Egy pillanatig azt érezte, hogy dühe vagy elsodorja őt magát
is mindenestül, vagy lemerül vele a fenékre.
Egyik se történt. . . Az állkapcsa rángott, reszketett.
Ezt nem bírom. Akkor halk kiáltást hallott, meglepettet. A társaság felől
jött a a hang. Majd egy pillanat múlva Mhoram azt mondta: - Covenant, gyere!
Ő pedig szinte fröcskölte magában a tiltakozás szavait
annyi dolog ellen, hogy megnevezni se bírta volna mindet - és megfordult.
A Különítmény
tagjai egyáltalán nem rá figyeltek, más volt itt az érdeklődés tárgya,
ő azonban nem látta, mert a szeme elhomályosult.
Mhoram elismételte: - Gyere.
Covenant megdörzsölte a szemét, a part felé gázolt,
aztán kikászálódott a vízből. Csöpögő vizesen indult az Eoman felé, s odaérkezett
Mhoramhoz és Prothallhoz.
Előtte egy idegen nő állt.
Apró volt és vékony - Covenantnak legföljebb a válláig
ért -, sötétbarna ingruhát viselt, mely lábát-karját szabadon hagyta. Bőre
napsütötte sötét volt, földszínű. Hosszú, fekete haját egyetlen varkocsba
fonva hordta, amit súlyos zsinór tartott össze. Az összhatás, úgy mindebből,
egy kicsit komor lett volna, ha ott nincs feloldónak-vidítónak a kis sárga
virágnyaklánc. Annak ellenére, hogy ilyen kicsi volt, büszkén állt ott,
karját összefonta, lábát kicsit terpeszbe vetette, mintha meg is akadályozhatná
éppenséggel, ha úgy akarja, hogy a társaság a Ra Síkságra lépjen. Figyelte
Covenant közeledését - mint aki már várt erre.
Hogy Covenant Mhoram és Prothall mellett megállt, a nő fölemelte a
kezét, furcsa-suta módon üdvözölte őt, de úgy, mint aki ezt nem tudja természetesen
csinálni. - Üdv, Gyűrűs-Tán - mondta tiszta, éles kis hangon. - Tudunk
a fehéraranyról. Tisztelet érte és szolgálatunk. Légy üdvözölve.
Covenant lerázta homlokáról a vizet, aztán csak
bámult erre a nőre. Aki pedig, miután őt így üdvözölte, rituális pontossággal
sorra meghajolgatott a többiek felé is. - Üdv, Prothall Főlord. Üdv, Lord
Mhoram. Üdv, Habkövető Sósszív. Üdv, Tuvor Első Mark. Üdv, Quaan Warhaft.
- Viszonzásul ők is mind komolyan köszöntötték a nőt, mint akinek a személyében
fontos valakit tisztelhetnek.
Aztán a nő így szólt: - Lithe Manethrall vagyok.
Láttunk benneteket. Beszéljetek. Ra Síkságai nincsenek akárki előtt nyitva.
Prothall előrelépett. Felemelte botját, két kézzel
ott tartotta homlokának magasában, így hajolt meg, mélyen. A nő ennek láttán
halványan elmosolyodott. Aztán, két kezét a fejéhez emelve, megérintette
a hajsodratot. Mozdulata ezúttal sima volt, természetes. - Ismertek minket
- mondta. - Messziről érkeztek; de nem vagytok tudatlanok.
Prothall azt válaszolta: - Tudjuk, hogy a Manethrallok
a Ranyhynek első belovaglói. A Ramenek közt ti vagytok a legbecsültebbek.
És ismertek minket.
Most már közel volt a nőhöz, ahol állt, és agg korának
hajlottsága révén mintha fölébe görbedt volna egyszersmind; és a nő továbbra
is csak visszatartotta üdvözletét: barna bőre és kék köpenye hangsúlyozta
csak egymást, mint föld és levegő. - Nem - felelte a nő. - Nem ismerünk
titeket. Ti messziről jöttök. Ismeretlenek vagytok.
- Nevünket mondod rendre.
A nő vállat vont. - Óvatosság jár velünk. Ekképpen
figyelünk titeket. Amióta csak elhagytátok a Mohos Vadont, Morinmosst.
Hallottuk beszédeteket.
Hallottátok? Kik? Covenant csak ámult.
A nő tekintete végigsöpört a társaságon. - Ismerjük
a sosem alvókat . . . a Vérgárdát. - A nő nem adta jelét, hogy külön örömet
okozna neki most a Vérgárdisták közele. - Ők azok, akik a Ranyhyneket veszélyekbe
viszik. De mi szolgálunk. Üdvözletünk övék. - Tekintete akkor megakadt
a két földre roskadt lovon. - Sietséggel jártok? - kérdezte a nő, de a
hangja azt sugallta, hogy nem sok magyarázatot fogad el erre most majd,
miért is vannak ilyen állapotban a musztángok. Covenant megértette, miért
vonakodott üdvözölni a nő a Lordokat, jóllehet ismernie kellett őket, ha
másképp nem, hírük szerint. Nem akarta, hogy bárki is, aki lovakkal rosszul
bánik, a Ra Síkságokra betegye a lábát.
A Főlord tekintéllyel válaszolta: - Igen. Mert Agyar-Tán
él.
Lithe egy pillanatra elbizonytalanodott. Amikor
Covenantra siklott a tekintete, valami távoli veszély guvasztó sugallata
villant a nézésében. - Agyar-Tán . . . - Ezt suttogta. - A Földnek s a
Ranyhyneknek ellensége. Igen. Fehérarany tudja. A Gyűrűs-Tán itt van, jelen.
- Hanghordozása hirtelen keményre változott. - Hogy megmentse a Ranyhyneket
az elszakíttatástól. - És úgy nézett Covenantra, mint aki valamiféle ígéretet
vár itt és most, nyomban.
Mit mondhatott, mit adhatott volna neki ő ilyet?
Állt csak, dühösen és csuromvizesen, agyonéhezetten, hogyan lehetett volna
elutasító, netán elismerő, vagy akár szégyenkező is . . . ! A nő hamarosan
hökkenten hátrált. Azt mondta Prothallnak: - Ki ő, mégis? Miféle ember,
módra?
Mosolya kettősséget villantott, így felelte Prothall:
- Ő Covenant ős-Lord. A Hitetlen. Aki a fehérarany viselője. Idegen az
Országban ő. Ne legyenek benne kételyeid. Ő fordította a javunkra az ütközetet,
mikor
Agyar-Tán népe ránk támadott . . . csupa Üregfattya és ős-gonosz . .
. velük egy griffin, valami ismeretlen gonoszság gyűlöletével.
Lithe biccentett, s ez a moccanat nem fejezett ki
lényegében semmit: mintha nem is értett volna az elhangzottakból minden
szót jól. Ám akkor azt mondta: - Semmi sem tűr halasztást. Agyar-Tán ellen
semmit sem akadályozhatunk, nem késleltethetünk. Voltak egyéb jelek. Tépázó
vadállatok próbáltak behatolni a, Síkságokra. Prothall Főlord, légy üdvözölve
Ra Síkságain. Gyertek, amily gyorsan csak tudtok, Manhome-ba. Tanácsra
van szükségünk az Embertanyán.
- Hogy így fogadtok, megtisztel minket - felelte
a Főlord. - A megtiszteltetést hadd értékelje az elfogadás. Mától számított
másodnapon ott leszünk Manhome-ban, az Embertanyán. Ha a lovak élnek.
Óvatosság volt a szavában, s ezért Lithe könnyed
hangon felnevetett. - A Ramenek vendégszeretetét fogjátok élvezni, nyugodalomban,
mielőtt a nap mostantól másodjára leszállna. Nem tudás nélkül szolgáltuk
a Ranyhyneket kezdetek kezdetétől fogva. Kordok! Fel! Próbája jött el Sörényvalóságtoknak!
Egyszerre négy alak toppant elő; úgy emelkedtek
ki a fűből, a társaságot körülállva, mintha a föld szökkentené őket. Három
férfi és egy nő: ugyanolyan aprók voltak, mint Manethrall Lithe, és nap
cserzett bőrükön ugyanolyan barna ruhát viseltek; de virágot nem, derekukra
pedig kurta kötelek voltak tekerintve.
- Gyertek, Kordok - vezényelte Lithe. - E lovasokat
tovább ne titkon lessétek-kövessétek. Hallottátok, hogyan üdvözöltem őket.
Gondoskodjatok hát lovaikról, biztonságukról. Oda kell érniök Manhome-ba
holnap éjszállta előtt. - A négy Ramen akkor előlépett, Lithe pedig azt
mondta Prothallnak: - Íme, az én Kordjaim - Thew, Hurn, Grace és Rustah.
Vadászok. Miközben a Ranyhynek módján élni tanulnak, a Manethrall-tudást
mélyítvén magukban, védelmezik egyszersmind a Síkságokat a veszedelmes
vadállatoktól. Sok időt töltöttem velük . . . jól fognak bánni hátasaitokkal.
A Kordok udvariassan biccentettek a társaságnak,
aztán máris a lovakhoz mentek, vizsgálgatni kezdték az állatokat.
- Akkor hát - közölte Lithe - nekem mennem kell.
Hírét viszem jöveteleteknek, szerte a Síkságokon hadd tudják. A Winhome-oknak
is föl kell készülniök rátok, közembereinknek. Kövessétek Rustaht. Ő jár
legköze-
lebb a maga Sörényvalóságához. Üdv, Lordok! Holnap alkonyatkor már együtt
költjük el vacsoránkat.
És válaszra sem várva, a Manethrall délnek fordult, elszáguldott. Meglepő
gyorsasággal futott; pár pillanat múlva már fönn járt egy hegyélen, aztán
eltűnt mögötte.
S figyelve ezt, Mhoram e szavakkal fordult Covenanthoz:
- Azt mondják, a Manethrallok úgy tudnak futni, mint a Ranyhynek. . . csak
épp rövid ideig.
Mögöttük Hurn, a Kord azt mondta erre: - Azt mondják.
. . és ez az igazság is.
Mhoram szembenézett most a Korddal. Ott állt az,
s láthatóan arra várt, hogy beszélhessen. Megjelenése hasonló volt, mint
Lithe-é, csak a haja nem volt olyan hosszúra megnövesztve, s a vonásai
morcak voltak. Amikor látta, hogy Mhoram figyel már rá, hozzátette: - Van
egy bizonyos fű, amely gyógyító hatású a lovakra. El kell mennem, hogy
ilyet hozzak.
A Lord szelíden válaszolta: - Te jársz e tudással.
Cselekedj, ahogy a leghelyesebb.
Hurn szeme tágra meredt, s úgy nézett, mint aki
nem is várna ilyen enyhületes szavakat afféle emberektől, kik lovakkal
ily rútul bánnak. Akkor, bizonytalan mozdulattal, tisztelgett Mhoramnak,
Lordok módjára. Ezt Mhoram Ramen-meghajlással viszonozta. Hurn vigyorgott,
s már azon volt, hogy elvágtat, mikor Covenant hirtelen megkérdezte: -
Miért nem lovagoltok? Itt van nektek az a sok Ranyhyn.
Mhoram elkésett már a mozdulattal, hogy Covenantot
mintegy fizikailag visszatartsa. Megvolt a baj. Hurn úgy nézett, mint aki
szentséggyalázást hall, és erős ujjai közt a kötél olyan lett, mint a fojtó
hurok. Azt mondta csak: - Mi nem lovagolunk.
- Lassabban, Hurn - mondta Rustah kedvesebben. -
A Manethrall köszöntötte őt.
Hurn Kord a társára nézett, majd nyers mozdulattal
visszatekerte derekára a kötéldarabot. Megfordult, s máris vágtatott el
a társaságtól; tovatűnt, mintha elnyelte volna a föld.
Covenant karját megragadva, Mhoram komolyan azt
mondta: - A Ramenek szolgálják a Ranyhyneket. Ez életük értelme. Ne légy
kihívó velük, Hitetlen . . . igen hirtelen haragúak, és az Ország leghalálosabb
vadászai. Lehet, hogy százan is vannak itt belőlük, hallótávolságon belül,
s nekünk
fogalmunk sincs róla. Ha úgy határoznak, hogy megölnek téged, meghalsz,
s nem is tudsz róla.
Covenant érezte a figyelmeztetés baljós komorságát.
S a nyomában a környező fű mintha megtelt volna, képzelete szerint, figyelő
szemekkel végzetesekkel. És az ő zöld foltos köntöse is mintha csak felhívó
jel lenne, s erre várnának-lesnének a talajban lapuló fenyegető-halálos
szándékok. Megint reszketni kezdett.
Mialatt Hurn távol járt, a másik három Kord a lovakkal
foglalatoskodott - csutakolták, dédelgették őket, rávették valamennyit,
igyon végre, egyen. Kezük alatt a musztángok erőre kaptak. A Lordok pedig
elégedetten nézhették, hogy jó kezekben vannak így az állatok, s mehettek
dolgukra: tárgyalni Quaannal és Tuvorral; a harcosok meg hozzáláthattak
emitt is, ott is, hogy főzzenek, ételt készítsenek a társaságnak.
Covenant átkozta a jó illatokat. Feküdt a kemény
fűben, és megpróbálta úgy csillapítani emésztő ürességét, hogy az égbe
bámult. Fáradtság lett úrrá rajta, és egy kis időre el is szunnyadt. De
hamarosan felriasztotta valami újabb szag, s ettől a gyomra, a bele megfacsarodott:
az éhség borzalmasan tetőzött benne most már. Az illat pedig valami dús,
páfrányszerű fűvirágból szállt, amit a lovak rágcsáltak - gyógyfüvek voltak
ezek, s Hurn Kord hozta őket. A lovak mind talpon voltak már, és szemmel
láthatóan felerősödtek evés közben. A virágok csiklandó illata nyomán Covenant
szinte látta magát négykézláb, ahogy ő is legelészik, és alig visszafojtott
gyűlölködéssel így mormogott: - A nyomorult lovaknak jobb sora van, mint
nekünk.
Rustah Kord ferdén mosolygott, azt mondta: - Ez
a fű méreg az embernek. Amanibhavam a neve, virága az egészségnek
és az őrületnek. Lovakat gyógyít, de férfiakat és nőket. . . Nem is mondom.
Csekélyek ők e fűhöz.
Covenant csak égő szemmel válaszolt, némán, és megpróbálta
elfojtani éhsége hördülését. Valami perverz vágyat érzett e fű kóstolására;
mert az illat szinte ellenállhatatlanul ingerelte érzékeit. De az a gondolat,
hogy így lealacsonyodhatott, keserűséggel töltötte el - s ennek az ízét
csócsálta akkor már inkább, étkek helyett.
A növények kétségkívül csodát tettek a lovakkal.
Hamarosan ugyanúgy ropogtatták a füvet, szürcsölték a vizet, mint annak
előtte - s ugyanígy alkalmasnak látszottak a hátasszerepre is. A Különítményesek
befejezték étkezésüket. Aztán összecsomagolták, ami maradt. A Kordok is
útra fogha-
tónak nyilvánították a paripákat. Nem telt bele sok idő, s a lovascsapat
tovább folytathatta útját délnek, Ra fürgén szökkenő dombjain át, s a Ramenek
ott haladtak mellettük a lehető legkönnyedébben.
A lovak patái alatt a füves táj könnyedén, gördülve
tűnt, akár hullámok sora, s a társaság azt érezhette: nagyon gyorsan halad.
A ruganyos-kemény fű föl s le vezette őket lankákon és lejtőkön, csekély
völgymélyeket szeltek át néha, sarjerdők és ligetek sötétlettek vékonyka
vízfolyások túlján; széles síkokon vitt aztán megint az út. Megrontatlan,
nyers táj volt ez. A hűséges aliantha kivételével semmi hasznosnak
nevezhető növény, emberi ültetvény nem volt erre, virág se más, csak az
amanibhavam. De a Síkságok mintha tele lettek volna elemi élettel;
az alacsony, fürge dombok szinte a talaj lüktetéséből születtek, s a kemény
fű is alkalmasnak látszott bárki táplálására, csak erős legyen hozzá. Mikor
a nap lejjebb szállt, a domboldalak sasharasztjai bíborlón felizzottak.
Nilgauk csapatai jöttek elő a fák közül, hogy igyanak a patakokból, folyócskák
vizéből - és varjak, hollók lepték el zajos csapatokban a terebélyes pamutfákat,
melyek a terepet tarkázták.
De a lovasok figyelmét elsődleg a kószáló Ranyhynek
kötötték le. Akár vágtattak, felszegett fejjel, mint diadaljelvények, akár
csendesen űzték közös esti játékaikat - a nagy lovak valami fenséges légkört
árasztottak, úgy, mintha az a föld, melyet döngetnek patáikkal, az ő teremtésük
műve lenne. Vad örömben törtek ki a Vérgárdisták hátasainak láttán, s ez
állatok is eljárták a maguk kis patatáncát, mintha nem és nem bírnának
örömükkel, hogy hazájukban járnak, íme, újra. Akkor a szabad Ranyhynek,
játékos vérüktől űzve, nekilódultak: hajtotta-repítette őket a kimeríthetetlen
energia, és száguldás közben nyihogtak-nyerítgettek: Hangjuk nyomán a levegőben
maga az életkedv lengett ellenállhatatlanul.
A nap nemsokára leszállt nyugaton, narancslángokkal
búcsúzván a Síkságoktól. Covenant elégedetten figyelte tűntét. Fáradt volt;
elege volt a lovakból - unta a Ranyhyneket, Rameneket, Vérgárdistákat és
Lordokat, különítmény-feladatokat, fáradt volt az életnek ettől a nyughatatlanságától.
Ám ahogy a nap lebukott, Rustah közölte Prothallal,
hogy a társaságnak tovább kell lovagolnia. Mert veszély fenyeget, azt mondta.
Figyelmeztető jeleket hagytak a fűben más Ramenek. A társaságnak addig
kell lovagolnia, míg biztonságba nem jut - még pár nagy mérföldet. Folytatták
hát út-
jukat. Később fölkelt a hold, a bemocskolt-ezüst fény vérszínűre festette
az éjszakát, kísérteties rémválaszt csalván elő Covenant gyűrűjéből és
éhség gyötörte lelkéből.
Akkor Rustah intett, lassítsanak, és csendre is
kérte őket. Amennyire csak lehetett lopakodniok ekképp: így vágtak neki
átlósan egy hegyoldalnak, s jutottak fel, délről, a gerinc alá, ahol megálltak.
Lekászálódtak a nyeregből, hátrahagytak a lovak őrzésére pár Vérgárdistát,
majd a Kordokat követve elindultak tovább, fel a hegytetőre.
Észak felé, alacsonyan, tágas síkság terült el.
A Kordok egy darabig arra kémleltek, aztán mutatták is: valamit látnak.
Covenant megpróbálta leküzdeni szemének fáradtságát, a bíborló ködöt, melyen
át bármit látott - és akkor valami sötét foltot pillantott meg a síkon,
a folt déli irányban mozdult el egyre.
- Kresh - suttogta Hurn. - Sárga farkasok
. . . Agyar-Tán pereputtya. Átkeltek a Kószaszegélyen.
- Várjatok meg minket - Rustah zihálva mondta ezt.
- Biztonságban lesztek.
S akkor a többi Korddal együtt eltűnt az éjben.
A társaság tagjai ösztönösen is közelebb húzódtak
egymáshoz, s mindenki lázas szemmel nézett a gyér, vöröses fényderengésen
át a messziségbe: páratávlatokat láttak, akárha a táj gőzén-verítékén át
lenne csak alakja mindennek. A pattanásig feszülő sötétségben pisszenetlen
álltak ott, lélegezni alig mertek.
Pietten Llaura karján ült, és olyan éber volt ő
is, mint aki virraszt. Covenant később megtudta, hogy a falka tizenöt nagy,
sárga farkasból állt. A marmagasságuk emberderékig ért, és az állkapcsukat
görbe, iszonyatos erejű tépőfogakkal csattogtatták; szemük mindehhez sárgán,
telhetetlen-mohón villogott. Két Ranyhyn-csikó nyomán haladtak lopakodva,
bízván, hogy kevés lesz az egy szál csődör s egy szál kanca védelme. A
Ramen-legendák szerint az ilyen kresh-ek lélegzete is elegendőképp
forró ahhoz, hogy felperzselje, ahol járnak, s valóban, bárhová sodorta
is őket a fosztogató-gonoszság, siralom lett utánuk a táj. Látni azonban
annyit látott csak Covenant most, hogy ez a sötét folt percről percre növekedvén
közeledik.
Akkor bizonytalan tekintete azt észlelhette, hogy
a falka végén valami kavarodás támad; nem tartott soká az egész, csak amikor
a farkasok tovább száguldottak, két-három fekete folt a földön maradt moccanatlan.
Csakhamar újabb kis forgatagot láthatott. S most
kurta üvöltések is hangzottak, meglepett hangok, és félelem törte meg velük
a csendet. Egy iszonyú éles hördüIést mintha elvágtak volna. A következő
pillanatban a falka tovább vágtatott a társaság felé, ám most már öt folt
maradt fekve moccanatlan. Covenantnak nem lehetett kétsége felőle: megölt
farkasok.
Három újabb kresh pusztulása következett
el. És most már az is nyilvánvaló volt, hogy három alak szökken el a tetemek
mellől, iramodik a még élők után.
Valamennyien eltűntek a hegy tövén, az árnyak közt.
A sötétből harc hangjai hallatszottak kavarulva - dühödött horkanások,
állkapcsok mihaszna csattogása, csontok törése.
Most csönd lett végre az éjben. A társaság még feszültebben
figyelt, hiszen látni sem láthattak semmit; az árnysötét csaknem a hegyélig
ért, ahol ők álltak. Hirtelen vad rohanást hallottak. Egyenesen feléjük
tartott valami. Prothall előreszökkent. Botját emelte, melynek hegyéből
kék láng lövellt elő. A hirtelen támadt fényben ott látták magukkal szemközt
azt az egyetlen kresh-t - szemében gyűlölet izzott, ahogy a Főlordot
nézte egy pillanatig.
Tuvor már ott volt Prothall oldalán, megelőzvén
így Habkövetőt. De az Óriás továbblendült, összecsapni készen a farkassal.
Ám valamennyiük döbbenetére Grace Kord bukkant ki akkor a fűből - akárha
a földből. Szemközt állt a farkassal, s nem is állt: szinte könnyeden táncolt.
Egyetlen gyors mozdulattal letekerintette magáról a kötelet. Amikor pedig
a kresh rávetette magát, már repült is a hurok, egyenesen az állat
nyakára, Grace ugyanakkor félreszökkent kecsesen, ám szilárdan megvetette
közben a lábát. A farkas maga törte ki a nyakát, ugrásának hevessége folytán.
A rántás kibillentette egyensúlyából a Kordot is, de olyan ügyesen esett
el, hogy máris odagurult a farkas mellé, hátha szükség van még valami végső
„műveletre". Nem volt.
Az Eoman tagjai elismeréssel és ámulattal nézték.
Halk morajukra Grace Kord odapillantott feléjük, és szégyenlősen mosolygott.
Prothall botjának kék fénye megvilágította szerénységét. Aztán már más
dolga volt; jöttek a Kordok a hegy lejtőjének sötétjén, s ő fogadta a triót.
Sértetlenek voltak ők is. A farkasok pedig egy szálig elpusztultak.
Prothall lebocsátotta botját, majd Ramen-köszöntéssel
tisztelgett a Kordoknak - Jó munka volt - mondta. Azok meghajlással nyugtázták
az elismerést.
Amikor a Főlord kioltotta botjának lángját, vöröslő
sötétségbe borult köröttük újra minden a hegytetőn. A véres fényben a lovasok
elindultak lovaikhoz. Ám Bannor átlépte a döglött farkast, lerántva nyakáról
Grace kötélhurkát. Harcosmozdulattal fogta, majd egyenesre rántotta.
- Jó fegyver - jegyezte meg akkor furcsa érzéketlenséggel.
- A Ramenek jó munkát végeztek vele azokban a napokban is, mikor Kevin
Főlord vívta harcát a Megrontás ellen, nyíltan. - Hangjában volt valami,
amiről Covenantnak az jutott az eszébe, hogy a Vérgárdisták hajdan élethabzsoló
férfiak voltak, akik aztán, most már kétezer éve, asszony nélküli életet
fogadtak mégis.
Most Bannor valami tisztázhatatlan belső késztetésre
iszonyatosan megfeszítette izmait, és a kötél elszakadt. Enyhe vállvonás
kíséretében dobta oda a két darabot a kresh tetemére. Mozdulatában
próféciák végérvényessége volt. Egyetlen pillantást sem vetve Grace Kordra,
elindult, otthagyván a hegytetőt, hogy felpattanjon megint arra a Ranyhynre,
amely őt választotta.