contents
376
HÚSZ

Kérdés: remény



Meg-megrándulva járta álmát, rémlátomásokat várva. De nem jöttek. Ahogy így, sodródván, föl-le hullámzott az útja - mintha alvóként is éber érzékekkel felelne egész lénye az Országra! -, azt kellett éreznie, hogy messziről figyelik. A rá szegeződő tekintet aggódó volt és jóakaratú; emlékeztette arra az öreg koldusra, aki elolvastatta vele a tanulmányt „az etika alapkérdéséről". .



377

    Ahogy felébredt, látnia kellett, hogy Manhome-ot napfény fürdeti. Az üreg árnylepte mennyezete sötétlett ugyan, de a település kőalapjaira vetődő visszavert fények is elűzték a kőkomorság nyomasztó hatását. És a napfény épp eléggé mélyen behatolt Manhome-ba ahhoz, hogy Covenant tudhassa: belealudt ő jócskán a meleg kora nyári nap délutánjába itt most. Az üreg mélyének végéhez közel feküdt, nyugalom vette körül egy ízig. Mellette pedig ott ült Habkövető Sósszív.
    Covenant egy pillanatra behunyta a szemét. Érezte, túlélt egy vesszőfutást. És az a semmire nem összpontosítható, de biztos érzése volt, hogy alkuja eredményes lesz. Amikor ismét felpillantott, megkérdezte: - Mióta alszom? - Mintha épp most tért volna vissza a holtak birodalmából.
    - Üdv s jó szerencse véled, barátom - felelte az Óriás. - Bebizonyítod még a végén, hogy az én diamondraught-om gyengécske. Mindössze egy éjt s egy délelőttöt aludtál át.
    Covenant élvezkedőn elnyújtózott, s azt mondta: - Mit tesz a gyakorlat. Annyiszor volt már részem benne . . . szakértője leszek . . . a figyelésnek.
    - Ritka művészet - nevetett fel hamiskásan Habkövető.
    - Ne hidd. Több van belőlünk, leprásokból, mint gondolnád. - Hirtelen összevonta a homlokát, mint aki azon kapja magát, hogy otrombán megsérti, amit maga fogadott. Hogy elkerülje a komolyan vételt, panaszosan tette hozzá: - Ott vagyunk mi mindenütt.
    De ez a humorizáló próbálkozás csak elképesztette az Óriást. Egy pillanat múltán Habkövető azt mondta lassan: - Hát a többiek. . . Nem, „leprás", ez nem jó szó. Ez amúgy túl rövid az olyanra, mint amilyen te vagy. Nemigen ismerem a szót, de a hangzása kegyetlenséget sugall.
    Covenant felült, lerúgta takaróit. - Nem kegyetlen ez, ha pontos akarok lenni. - A tárgy mintha megszégyenítő lett volna neki most. Ahogy beszélt, nem tudott Habkövető szemébe nézni. - Nem is tudom . . . vagy mit sem jelentő baleset, véletlen. . . vagy „maga a sivatag". Ha kegyetlenség lenne, többször történne meg.
    - Többször?
    - Persze. Ha a lepra kegyetlenség következménye volna . . . isten részéről, vagy én nem tudom kitől . . . nem lenne ilyen ritka. Ugyan, ki-mi elégedne meg akkor pár ezer nyomorult áldozattal, ha milliókra is számíthatna a dologban?
    - Baleset, véletlen. - Habkövető mormolt csak magában. - Állj. Bará-



378

tom, megijesztesz. Olyan kapkodva beszélsz. Talán a te világod Megvetője nem elég erős, hogy szembeszálljon a világ Teremtőjével.
    - Talán. Valahogy nem hiszem, hogy az én világom ilyen srófra járna.
    - Mégis.. . azt mondtad. . . leprások mindenfelé vannak.
    - Az csak tréfa volt. Amolyan . . . hasonlat. - Covenant ismét megpróbálkozott vele, hogy a maró gúnyból humort oldjon. - Nem tudom kifejezni a különbséget.
    Habkövető egy hosszú pillanaton át tanulmányozta őt, majd óvatosan megkérdezte: - Barátom, te. . . viccelődsz?
    Covenant, epés gúnnyal az arcán, így felelt az Óriásnak: - A jelek szerint mégse.
    - Nem értem ezt a modort.
    - Ne aggódj felőle. - Covenant meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy kimásszon az egész társalgásból. - Együnk valamit még inkább. Én éhes vagyok.
    Megkönnyebbülésére, Habkövető elkezdett kedvesen nevetni. - Jaj, Thomas Covenant - vihogta -, emlékszel a mi folyami utunkra, ahogy a Lordok Honát közelítettük? Láthatólag az én komolyságomban van valami, amitől te annyira éhezni kezdesz. - És e szavak kíséretében odanyúlt egyik oldalára, és fölemelt egy jókora „tálca" kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, mellé egy flaska tavaszi bort is. Majd folytatta a derűs mulatást, miközben Covenant a falnivalókra vetette magát.
    A Hitetlen szép kitartóan evett egy darabig, majd végre körbepillantott. Máris megdöbbent a látványtól: hogy az üreg el van árasztva virággal. Füzérek és csokrok hevertek mindenfelé, akárha az éj során valamennyi Ramen learatott volna egy-egy kertet, ott is mind a sasfüveket, galambvirágokat, szálas-fürtös zöldeket. A fehér és a zöld szín enyhítette Manhome komoly komorságát, a köveket finom lepelként fedte.
    - Meglepődsz? - kérdezte Habkövető. - Ezek a virágok a te tiszteletedet szolgálnák. A Ramenek közül igen sokan azzal töltötték az éj hátralévő részét, hogy virágokat szedjenek. A Ranyhynek szívéig értél. . . és a Ramenek nem hálátlanok, nem érzéketlenek. Csoda volt ez nekik . . . száz Ranyhyn, ahogy egyetlen embernek hódol! A Ramenek oda nem adnának egy ilyen látványt egész Andelainért sem. Hát viszonozták a dolgot, úgy, ahogy a maguk erejéből telik rá. - Szólt, s elhallgatott.
    Hódolnak? Covenant csak ámult, úgy visszhangozta némán.



379

    Az Óriás letelepedett, kényelmesebben helyezkedvén el az iméntieknél, és mint aki hosszú mesébe fogott, folytatta: - Mondják, te nem láttad az Országot a Megszentségtelenítés előtt. Akkor a Ramenek olyan hódolattal fogadhattak volna téged, hogy örök életedben alázattal tölt el. Minden dolgok magasabban álltak abban a korban, de még a Lordok közt is kevés szépség számított többnek, mint a Ramenek. . . kevés volt oly erejű. „Velővájt" . . . ez volt a nevük . . . anundivian yaj öna, az Ó-Lordok nyelvén. Csontformázottak, így is mondhatjuk, külsődleg nézvést. Keselyű és idő tisztította csontvázakból a Ra Síkságokon, íme, akkoriban a Ramenek az igazság és a gyönyörűség ritka alakzatait formázták-faragták. Kezük alatt dalaik hatására - a csontok úgy hajoltak, alakultak, mint a puha agyag, különös formákat öltöttek, s így az elveszett életek fehér matériájából a Ramenek az élet újabb jelvényeit alkották meg. Magam sosem láthattam ezeket a figurákat, de a róluk szóló történeteket őrzi az Óriások emlékezete. Aztán a nélkülözés, a jogfosztottság és megaláztatás, mely nemzedékek során át a Ranyhynek és a Ramenek osztályrésze lett, a Megszentségtelenítés utáni korban ennek az ősi mívességnek, a „velővájásnak" hagyományát is kipusztította.
    Hangja elhalkult, így fejezte be mondókáját, és egy pillanatba alig telt, máris éneke zendült:

Kő és Tenger két mély élet -
Tiszteletteljes figyelem csendje vette körül nyomban. A Winhome-ok, kik a közelében voltak, leálltak, hogy hallgassák.
    Kis idővel később egyikük integetni kezdett, a tisztás kősíkja felé mutogatva, és Covenant, ahogy a jelzést követte, Lithe-et látta, ahogy büszke mozgással áthalad ott. Társaságában volt Lord Mhoram, aki egy szépséges Ranyhyn deresen ült. Ez a látvány örömmel töltötte el Covenantot. Kütta utolsó korty tavaszi borát, így köszöntötte Mhoramot.
    - Igen - mondta Habkövető, ahogy Covenant pillantására felfigyelt -, sok minden történt ezen a reggelen. Prothall Főlord nem mutatkozott hajlandónak, hogy feláldozza magát. Azt mondta, öreg csontjai inkább szerényebb hátast igényelnek. . . gondolom, nem merte volna azokat a bizonyos „öreg csontokat" Ranyhynnel megzöcsköltetni. Hanem azért ettől még nem kell alábecsülni sem az ő erejét.


380

Covenant mintha titkos-bizalmas utalásokat hallott volna ki az Óriás szavaiból. Közömbösség látszatával azt mondta: - Hát Prothall eleve le akar mondani, miután ez a Különítmény bevégezte dolgát . . . már ha sikerrel bevégzi.
    Az Óriás szemébe vigyor szökkent. - Ez prófécia?
    Covenant megvonta a vállát. - Tudod te ugyanolyan jól, ahogy én. Túl sok időt tölt ő azzal, hogy töpreng: mennyire nem boldogult Kevin Lore-jával, a Tannal. És ugyanígy fog töprengeni tovább akkor is, ha a Törvény Botját visszaszerzi netán.
    - Prófécia, semmi kétség.
    - Ne nevess. - Covenant csak bámult; miként is magyarázhatná ama tény visszhangját, hogy Prothall visszautasította a Ranyhynhez jutás esélyét. - Mindegy, beszélj nekem Mhoramról.
    Habkövető boldogan mondta: - Lord Mhoram, Variol fia e napon belépett a kiválasztottak sorába . . . őt választotta ugyanis Hynaril Ranyhyn, aki eddig Variol-feleség Tamaranthát hordozta. Lásd csak! Tamaranthát nagy becsben tartja az óriási lovak emlékezete. A Ramenek szerint eddig még egyetlen Ranyhyn sem hordott a hátán két lovast ilyképp. Igaz, ami igaz: Ra Síkságain a csodák ideje következett el.
    - Csodák . . . - Covenant csak motyogott. Nem szívesen emlékezett vissza arra a félelemre, mellyel az a sok Ranyhyn nézett szembe vele. Belenézett inkább a flaskába, akárha azzal csalta volna meg őt ez az edény, hogy üres.
    A legközelebb lévő Winhome-ok elindultak felé, s hoztak egy korsót. Felismerte köztük Gayt. Közeledett ő is a virágok között, aztán megállt. Amikor látta, hogy a férfi nézi őt, lesütötte a szemét. - Szívesen újratöltöm az edényed - mondta a lány -, csak . . . eddig féltem, hogy megsértelek. Hogy úgy kezelsz majd, mint egy gyermeket.
    Covenant komoran nézett vissza rá. A lány mintha szemrehányóan pillantott volna rá most, s ő megmerevedett ültében. Aztán, mintha az erőfeszítéstől vált volna hideggé a hangja, azt mondta a Hitetlen: - Felejtsd el a múlt éjszakát. Nem a te hibád volt. - Akkor, suta mozdulattal, odanyújtotta neki a flaskát.
    A lány előlépett, töltött a tavaszi borból, a forrástisztából, és látszott, hogy keze egy kicsit remeg.
    A férfi mintegy szórakozottan felelte: - Köszönöm szépen.



381

    A lány tágra meredt szemmel nézett rá egy pillanatig. Akkor megbánás futott át az arcán, és el is mosolyodott nyomban.
    A mosolya a férfit Lenára emlékeztette. Önkéntelenül, akárha Gay valami teher lenne, melyet ő nem akarna lerázni mégse magáról, mutatta neki, üljön le. A lány keresztbe vetett lábbal telepedett oda akkor az ágya elébe, s arca, egész lénye izzott a büszkeségtől, hogy a Gyűrűs-Tán ilyesképp bánik vele, megtisztelőleg.
    Covenant megpróbált kitalálni valamit, mi is lenne az, amit mondhatna neki; de mielőtt rájött volna effélére, látta, hogy Quaan Warhaft beballag Manhome-ba. Quaan egyenesen feléje ment ráadásul, mintha Covenant pillantása vonzaná mágnesesen, s ahogy közel ért a Hitetlenhez, mindössze egy pillanatot várt ki, máris feltette kérdését: - Aggódtunk. Hogy élj, enned is kell. Jól vagy?
    - Jól? - Covenant azt érezte, hogy izzani kezd belül a második flaska tavaszi bor után. - Nem látod? Én magam téged látlak. Egészséges vagy, mint egy tölgyfa.
    - Nekünk te zárva vagy - felelte Quaan, és nemtetszéstől volt hajlíthatatlan. - Amit látunk belőled, nem ugyanaz, mint ami vagy.
    A kettős élű közlés valami nyers választ kívánt volna, de Covenant türtőztette magát. Vállat vont, így közölte: - Eszem, látod. - Mint aki nem tartja túl fontosnak az egészség makacskodó kérdéseit.
    Quaan ezt a választ láthatóan annyiba vette, amennyit ér. Bólintott, könnyedén meghajolt, távozott aztán.
    Ahogy figyelte, mint tűnik el, Gay Winhome fellélegzett. - Nem szeret téged ő. - Hangja áhítatos tiszteletet fejezett ki a Warhaft vakmerősége iránt; de ez a dőreségére is vonatkozott ugyanígy. Mintha azt kérdezte volna Gay, hogyan merészel így érezni Quaan, ahogy érez - mert az ő szemében, íme, múlt esti produkciója a Ranyhynek sorába emelte Covenantot. - Megvan rá a jó oka - felelte közömbösen Covenant.
    Gay bizonytalanul nézett rá. Mintha valami veszedelmes tudást érintene ekképp, azt kérdezte gyorsan : - Mert . . . azért, mert te egy amolyan „leprás" vagy?
    Covenant látta a lány komolyságát. De érezte, hogy ő maga máris túl sokat beszélt s mondott itt a leprásságról. Efféle beszéd pedig az alku része volt. - Nem - mondta tehát. - Csak mert azt gondolja, hogy én visszataszító vagyok.
    Erre Gay úgy vonta össze a szemöldökét, mint aki hallja e szavakból az



382

őszintétlenséget. Hosszú pillanatok teltek azzal, hogy csak meredt a földre, mint aki a kövekből akarja kiolvasni, mekkora is itt a derekas fondorlat. Majd felszökkent, megtöltötte Covenant flaskáját színültig, meg, a maga korsajából. És ahogy elfordult, azt mondta halkan: - Te engem gyereknek tekintesz. - Aztán nekiindult, és csípőjét pimaszul is, riadtan is himbálta, s mintha ez a riszálása életre-halálra szólt volna: maga is tudta, mekkora kihívás ez egy Gyűrűs-Tánnal szemben.
    A férfi csak nézte a karcsú, fiatal hátat, s bámult, miféle büszkeség is azoké, akik másokat szolgálnak - és azt sem tudta minden további nélkül tűrni, hogy az igazi igazság kimondása olyan keserves, íme.
    Akkor Gayról Manhome szegélyvidékére siklott át a tekintete, s ott Mhoramot és Lithe-et pillantotta meg, ahogy együtt állanak a napfényben. Egymást nézték, s a nő dióbarnasága meg a Lord kék köpenye együtt olyan ellentétes volt, mint a föld meg az ég, oly tiszta viszály. Ahogy Covenant jobban összpontosított rájuk, azt is hallotta körülbelül, miről beszélnek.
    - Akarom - mondta a nő makacsul. - Én igen, igen!
    - De nem, hallgass rám - felelte Mhoram eltökélten. - Ő nem akarja. Nem. Te őneki csak fájdalmat okozol ezzel. . . meghidd, magadnak is.
    Covenant kényelmetlen érzéssel figyelte őket a hűvös üreg félhomályából. Mhoram erőteljes vonalú orra egyértelműen tanúskodott arról a jellemről, mely a tényeket egyenesen, szemközt akarja s bírja fogadni; és a Hitetlen - hitetlenkedés nélkül! - tudta, hogy ilyen ellenfelet, mint Mhoram, nem kívánna magának.
    A vita hamar véget ért. Lithe Manethrall lendületesen elfordult Mhoramtól, aztán megindult - a település utai, zugai felé. Közeledett Covenanthoz, s akkor, a férfi nagy meglepetésére, térdre hullt előtte, homlokával a kőtalajt érintette, ott, lábainál. Tenyere kétfelől a feje mellett volt máris ugyanott, s így mondta: - Szolgád vagyok. Te vagy a Gyűrűs-Tán, a Ranyhynek nagymestere.
    Covenant meredten nézte a nő tarkóját. Egy pillanatig nem is értette; meglepetésében el sem tudott képzelni oly erőt, mely egy Manethrallt ilyen testhelyzetbe hozhatna - akár csak fizikailag is. Arca akkor, ahogy nézte a nőt, szégyenpírba borult. - Nem igénylek szolgálót - mondta mentegetőzve. Ám akkor észrevette, milyen szemrehányóan ráncolja homlokát Lithe mögött Mhoram. Összeszedte magát, majd már szelídültebben foly-



383

tatta: - Hogy ily szolgálattal tisztelnél meg, engem, érdem szerint, nem illethet.
    - Ó, dehogy! Igen! - felelte Lithe, s még mindig lehajtva tartotta fejét. - Én láttam. A Ranyhynek meghódoltak neked, meg!
    Covenant azt érezte, csapdába került. Mintha nem lett volna más módja, hogy megakadályozza megalázkodását, mint hogy tudatára ébreszti: ezzel így - megalázkodik. Covenant hosszú időn át úgy élt, hogy semmi tapasztalata nem lehetett ilyen dolgokban - mi is a megbecsülés módja, a tiszteleté. De azt ígérte, hogy türelmet tanúsít. És nagy-messze, úgy jött ő Mithil Stonedown óta, hogy az Ország emberei valami mitikus alakként kezelhették egyre. Összeszedte erejét, így felelte önfegyelemmel és engedékenység nélkül: - Semmi kétség. Nem szoktam hozzá mindazonáltal ilyen dolgokhoz. A magam világában, nos . . . ott én afféle kisember vagyok csak. Tiszteletadásod feszengető.
    Mhoram megkönnyebbülten sóhajtott, és Lithe ámulva emelte föl a fejét. - Lehetséges volna ez? Létezhetnek oly világok, ahol te nem a nagyok közt leledzel?
    - Szavam vedd rá! - Avval Covenant jól meghúzta a flaskóját.
    Óvatos gyanakvással, mint aki fél azért még, hogy a férfi nem gondolja komolyan, amit mondott, Lithe feltápászkodott végre. Fejét hátravetette, megrázta összefont haját. - Covenant Gyűrűs-Tán, legyen, ahogy választásod! De mi nem feledjük, hogy a Ranyhynek meghódoltak neked. Ha bármiben szolgálatodra lehetünk, csak tudasd velünk, és meglesz. Parancsodra készen állunk mindenben, ami nem a Ranyhyneket illeti.
    - Egy dolog van akkor - mondta Covenant, és az üreg sziklamennyezetét bámulta. - Adjatok otthont Llaurának és Piettennek.
    Ahogy akkor Lithe-re pillantott, látta, a nő vigyorog. Hevesen felcsattant: - A lány Soaring Woodhelven híírjei közül való, Pietten meg fiúcska még. Rettentő dolgokon mentek át, egy kis kedvességet megérdemelnek.
    Mhoram nemesen avatkozott közbe. - Habkövető beszélt már a Manethrallokkal. Megegyeztek, hogy Llaurának is, Piettennek is gondját viselik.
    Lithe bólintott. - Az ilyen rendelés könnyű dolog. Ha a Ranyhynek nem követelnek tőlünk épp semmit, többnyire csak fekszünk, alszunk egész nap. - Még mindig mosolygott, aztán otthagyta Covenantot, lejtve kiment a napfényre.
    Mhoram is mosolygott egyre. - Jobb . . . színben vagy, ős-Lord, igen. Jól is érzed magad?



384

    Covenant figyelme ismét a tavaszi borra összpontosult. - Quaan ugyanezt kérdezte tőlem. Honnét tudnám? E napok során, az idő jó felében, még a nevemre sem emlékszem. Kész vagyok az útra, ha ez az, amire kérdésed céloz.
    - Jól van. A lehető leghamarabb el kell indulnunk innen. Kellemes a biztonságos időzés; de épp azért kell mennünk, hogy az ilyen kellemességeket védjük s biztosítsuk. Szólok Quaannak és Tuvornak, készülődjenek.
    De mielőtt a Lord is eltávozott volna, Covenant azt kérdezte: - Mondd csak. . . felelj nekem. . . miért jöttünk mi tulajdonképpen ide? Te szereztél magadnak egy Ranyhynt . . . összességében viszont elvesztettünk öt napot. Morinmoss Vadont ki lehetett volna hagyni.
    - Taktikai magyarázatokra vágyol? Nos, az a felfogásunk, hogy ott járhatunk nagyobb biztonsággal, ahol Drool nem is sejt bennünket, és időt adunk neki, hogy összeszedje magát a bosszúhoz, a Soaring Woodhelvennél elszenvedett veresége okán. Elképzelésünk s reményünk az, hogy sereget küld ránk. De ha túl hamar érünk oda a Mennydörgés Hegyéhez, az a sereg még ott lesz.
    Covenant nem akart hitelt adni e magyarázatnak. - Rég tervezted már te azt, hogy eljövünk ide, akkor még nem is ért minket támadás Soaring Woodhelvennél. Ezt tervezted elejétől fogva. Tudni szeretném, miért.
    Mhoram nem tért ki a nyílt kérdés elől, de arcának feszessége elárulta: felteszi, hogy Covenant nem örül majd a válasznak. - Mikor Revelstoneban a terveinket készítettük, előre láttam, hogy ez jóra vezet majd.
    - Láttad. . . ?
    - Orákulum vagyok. Olykor. . . a jövőbe látok.
    - És?
    - És jól láttam.
    Covenant nem akarta feszegetni így a kérdést. De. a hangja gunyoros volt, ahogy azt mondta: - Mulatságos lehet. - Mhoram vette a lapot, nevetett. Kacagása most ajkainak kedves vonalát hangsúlyozta. Aztán, egy pillanat múlva, már keserűség nélkül mondta ezt is: - Nem bánnám, ha több efféle jót láthatnék. Annyira kevés a jó manapság.
    Ahogy a Lord elsétált, hogy a társaságot felkészítse, Habkövető azt mondta: - Barátom, még van a számodra remény.
    - Valóban - vigyorgott Covenant. - Óriás, ha én olyan nagy lennék és erős, mint te vagy, mindig lenne a számomra remény.



385

    - Miért? Azt hiszed talán, hogy az erő gyermeke a reménység?
    - Hát nem? Honnét támadhat reményed, ha nem az erőből? Ha tévednék, hát. . . pokolba is! Sok leprás szaladgál a világon teljes zavarodottságban.
    - Az erő hatalmának mi a megítélése? - kérdezte Habkövető olyan komolysággal, melyet Covenant nem is várt.
    - Tessék . . . ?
    - Nem szeretem azt a módot, ahogyan te a leprásokról beszélsz. Hol az erőtök értéke, ha ellenségetek erősebb nálatok?
    - Feltételezed mindig, hogy valamiféle „ellenségről" van szó. Szerintem a dolog nem ilyen egyszerű. Mit sem szeretnék jobban, mint ha az egészet. . . valaki másnak a csizmájába lehetne tolni. Ellenségre, aki fenyeget engem. De hát ez csak az öngyilkolás másik változata. Áthelyezem a felelősséget másra, hogy életben tartsam magam.
    - Vagy úgy, életben. - Habkövető ellenkezett. - Figyelj, gondolkozzál másképp, tovább, Covenant. Mi értéke van az erőnek, ha a halál fölött nincs hatalma? Ha a reményt ennél csekélyebb dolgon méred s próbálod, az csak félrevezethet a végén.
    - Ugyan?!
    - Hanem a halál fölötti hatalom: döntés kérdése. Nem létezhet élet halál nélkül.
    Covenant elismerte, hogy ez tény. De nem várt volna ilyen érvelést az Óriástól. S ennek eredménye az lett, hogy vágyódni kezdett ki innen, az üregből - a napfényre. - Habkövető - mormolta hát, és kimászott ágyából -, te itten megint gondolkodtál egyszer. - Ám éreznie kellett, milyen áthatóan szegeződik rá az Óriás tekintete. - Jól van, no. Igazad van. Mondd meg nekem akkor hát, honnan a csudából merítesz te reményt?
    Az Óriás lassan talpra tápászkodott. Covenant fölé tornyosult, míg feje csaknem a mennyezetet érintette már. - A hitből - mondta.
    - Túl sokat foglalkozol emberekkel újabban. Túl kapkodva beszélsz. „Hit": túl rövid kifejezés az. Mit jelent, a maga kurtaságában is?
    Habkövető elindult óvatosan a virágok közt; szedegetvén, tűnődvén. - Hát. . . jelenti ez, szerintem, a Lordokat. Gondold meg, Covenant. A hit az a mód, ahogy élünk. Egy ilyen mód. Ők, a Lordok, teljességgel az Ország szolgálatának szentelték magukat. És letették a Béke Esküjét, elkötelezték magukat, hogy életük nagy célját kizárólag bizonyos utakon-módokon szolgálják majd, s hogy inkább választják a halált, semhogy alá-



386

vessék magukat a Szenvedély erejének, melynek következményeképpen Kevin Főlord idején a Megszentségtelenítés bekövetkezett. Ugyan, menj már . . . Hát el tudod te képzelni azt, hogy Lord Mhoram valaha is kétségbeesik? Ez a Béke Esküjének lényege, szelleme. Sosem fog kétségbeesni, s nem tesz olyat sem, amit a kétségbeesés sugall. . . nem gyilkol, nem aláz meg, nem szentségtelenít, nem pusztít. És sosem fog meginogni ebben, mert a Lordsága, az Ország szolgálatának elkötelezett valója, igen, ez megóvja és erősíti. A szolgálat lehetővé teszi önmaga folytatását: a szolgálatot.
    - Ez nem azonos a reménnyel. - Az Óriás társaságában Covenant is kiért Manhome-ból a szabad ég alá, s megállt a napverte sík térségen. A fényesség hatása az volt, hogy ösztönösen behúzta a fejét. Ezért is vette észre, hogy megint mohafoltok zöldje szökken szemébe a köntösén. Hirtelen visszanézett a barlangüregbe. Ott a zöldek a galambvirágok közt úgy voltak elrendezve, hogy fehér szaténon moha foltjaira-csíkjaira emlékeztettek.
    Elfojtott egy hördülést. Mintha valami elvet fejtene ki aztán, úgy mondta: - Amit el kell kerülnöd, ennyi csak: a helyrehozhatatlan ostobaság vagy a korlátlan makacsság.
    - Nem - állította Habkövető. - A Lordok nem ostobák. Nézd az Országot. - Aztán karjával olyan széles mozdulatot tett, mintha elvárná Covenanttól, hogy az egész Országot, határtól határig befogja tekintetével.
    Covenant, persze, nem láthatott ilyen messzire. De a zöld mezőkön-réteken túlig, a Síkságokig elhatolt hunyorgó tekintete. Hallotta a Vérgárdisták távoli füttyjeleit, ahogy a Ranyhynjeiket hívják, és hallotta ezek nyihorászó válaszát is. Észrevette azt a csupa jóérzés csodálkozást, amely a Winhome-ok arcán ült: jöttek elő Manhome üregeiből, mert nem győzték kivárni, hogy a Ranyhyneket láthassák. Egy pillanat így telt. . . s akkor azt mondta: - Másképp fogalmazva, a remény abból az erőből, abból a hatalomból jön, melyet szolgálsz. . . nem pedig tenmagadból. A pokolba is, Óriás . . . elfelejted, ki vagyok.
    - Elfelejteném?
    - Akárhogy is, mitől vagy ilyen nagy reményszakértő? Nem látom, mi okod lenne egyáltalán bármi kétségbeesésre?
    - Nem? - Az Óriás ajka mosolyra szaladt, de bozontos szemöldöke alatt kemény maradt a tekintete, és homlokán a seb élénken lángolt. - Elfelejted, hogy megtanultam a gyűlöletet? El. . . De hagyjuk ezt. Mi van ak-



387

kor, ha azt mondom neked, hogy én téged szolgállak? Én, Habkövető Sósszív, a Tengertér Óriása, népem megbízott követe?
    Covenant visszhangokat vélt kihallani e szavak mélyeiről, tereiből, mintha tiszta, távoli csengés hullna szét a szélben, annak éles csendjén - s hátrahőkölt. - Ne beszélj már így, mint holmi fene ette misztikus. Mondj valamit, amit meg is értek.
    Habkövető lenyúlt „a mélybe", hogy megérintse Covenant mellkasát egy szál súlyos ujjal, akárha megjelölne így egy helyet a térképfoltos köntösön. - Hitetlen, te a kezedben tartod az Ország sorsát. A Lélekrontó éppen akkor támad a Lordok ellen, amikor a mi álmaink a Hazáról, az Otthonról ismét feléledhettek. Mondjam-e neked, hogy bennünket például hatalmadban áll megmenteni, de ugyanígy árvává tehetsz minket örökre, s akkor osztoznunk kell az Ország bármi végzetében, kárhozatában?
    - Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. - Hányszor mondtam már neked, hogy én leprás vagyok? Egy leprás. Ez a többi meg: merő félreértés. A Kárhozat Ura trükkösen játszik velünk csupán.
    Az Óriás egyszerűen és nyugodtan felelt erre. - Hát akkor miért vagy annyira meglepve, hogy én itt a remény kérdésén kezdtem gondolkodni?
    Covenant tekintete találkozott Habkövetőével, s az Óriás az előreszökkenő homloksebe alól „nézett ki". S olyan kifejezés volt ebben a nézésben, mintha a Hazátlanok reménye süllyedő hajó volna, és Covenantban ott sajgott a maga reménytelenségtudata - így kellett volna mentenie amazt a reményt. De akkor Habkövető, mint aki Covenant segítségére akar sietni azt mondta: - Ne aggódj, barátom. Ez a történet még túl rövid bármelyikünknek is, hogyan gondolhatnánk el, mi lesz majd a vége! Mint mondtad, túl sok időt töltöttem én sietős emberlényekkel. Népem nagyot nevet majd, ha meglát engem. . . egy Óriást, akinek nincs elegendő türelme, hogy végighallgasson egy hosszú történetet. És a Lordokban sok minden van, ami meglepetés lehet a Lélekrontónak. Ne csüggedj hát! Lehet, hogy te meg én, igen, mi már megtettük a magunk részét e rettenetes idők dolgaiban.
    Covenant mogorván mondta: - Óriás, túl sokat beszélsz te. - A Habkövetőben rejlő nemesség, a jóság képessége egyszerűen felfoghatatlan volt számára ily mértékben. Csak motyogta magában, hogy ördög és pokol, aztán elfordult, ment, hogy botját és kését megkeresse. Hallotta a sík téren túlról a készülődések zaját; s a településen a Winhome-ok buzgón csoma-



388

goltak: élelmet a nyeregtáskákba. A társaság készülődött, s ő nem akart lemaradni. A botot és a kést ott lelte, ahol ruhái voltak, kötegben odatéve egy kőlapra a virágok közt, akárha kiállítás lenne ez is. Aztán egy izgatott, lelkes Winhome ellátta őt vízzel, adott neki szappant és tükröt. Azt érezte ugyanis, hogy tartozik magának egy borotválkozással.
    De ahogy elhelyezte a tükröt, kellő szögben, az arcát pedig bevizezte, hirtelen azt vette észre, hogy Pietten áll ott ünnepélyesen vele szemközt; és a tükörben azt látta, hogy Llaura meg őmögötte áll. Pietten úgy bámult rá, mintha a Hitetlen megérinthetetlen is lenne - akár a füst. Llaura arca pedig feszesnek látszott, akárha erőltetné, hogy olyasmit tegyen, amit nem csinál szívesen. - Azt kérted a Ramenektől, hogy adjanak itt otthont nekünk?
    Megvonta a vállát. - Habkövető sem tett másképp.
    - Miért?
    Covenant hosszú okfejtéseket hallott ki a nő hangjából. Llaura tekintete egyre a tükörbe szegeződött, és Covenant látta, hogy ebben a szempárban ott egy lángoló fa emléke. Óvatosan kérdezte hát: - Csakugyan azt gondolod, hogy van esélyed, és visszavághatsz Kárhozat-Úrnak? Vagy hogy egyáltalán képes leszel élni a lehetőséggel, ha majd kínálkozik? - Aztán Piettenre nézett: - Hagyd ezt - tette hozzá -, igen, hagyd Mhoramra és Prothallra. Megbízhatsz bennük.
    - Persze. - A nő hangja szavaknál is tisztábban tanúsította csengésével, hogy képtelen volna bizalmatlanul nézni a Lordokra.
    - Akkor tedd, ami már most is a dolgod, ami eleve az. Itt van Pietten. Gondolj arra, mi minden történhetne még vele . . . jóval több, mint amin keresztülmentetek eddig. Neki segítségre van szüksége.
    Pietten ásított, mint akinek már ágyban a helye, s a fennlétet helyteleníti is. - Gyűlölnek téged. - A fiúcska olyan józannak hangzott ezzel, akár egy hóhér.
    - De hát hogyan, miféle segítségre? - felelte Llaura riadtan. - Megfigyelted már őt? Láttad már, hogyan üldögél éjnek idején? Láttad, hogyan falja a szeme a holdat? Láttad, hogy áhítozik a vér ízére? Nem gyerek ő már. . . többé nem az. - Úgy beszélt, mintha Pietten nem is hallaná az egészet, és Pietten csak úgy hallgatta a szavait, mint aki valami lényegtelen formulát hall csupán. - Árulás ő: gyermek alakban. Miként segíthetnék rajta?
    Covenant ismét benedvesítette, majd szappanozni kezdte az arcát. Érezte Llaura jelenlétét, a tarkóját nyugtalanította ez, és keményen dörzsölte a



389

a felhabzó szappant. Végül azt mormolta: - Próbáld a Ranyhyneket. A fiú szereti őket.
    Amikor Llaura átnyúlt felette, hogy Pietten kezét megfogja, aztán elvigye magával a gyermeket, Covenant felsóhajtott, s a kést a szakállához vitte. Bizonytalan volt a keze; rémlátomásként ott volt már előtte, hogy megvágja magát. De a kés olyan simán futott a bőrén, mintha emlékezne rá: Atiaran sem akarta megsebezni ezt az embert.
    Mire a művelettel kész lett, a társaság is összegyűlt Manhome előtt. Sietett, hogy csatlakozzék a lovasokhoz - mintha attól félne, hogy a Különítmény nélküle indulhat el!
    Folyt a nyergek, nyeregtáskák utolsó ellenőrzése, és Covenant csakhamar ott állt Dura mellett. Meglepte a lovak állapota. Kicsattanóan egészségesnek és frissnek látszottak mind, jól tápláltnak - akárha tavasz dereka óta a Ramenek viselték volna gondjukat. Az Eoman némelyik lova igazán rettentő állapotban volt már, s most ezek is vígan toporzékolgattak, rázták sörényüket élénken.
    Mintha az egész társaság elfelejtette volna, hová is igyekeznek. A harcosok együtt nevetgéltek. Az öreg Birinair amúgy kotyorászva dohogott, hogyan kezelték a Ramenek az ő lillianrill tüzeit. A Rameneket tulajdonképpen elrontott gyermekeknek tartotta, és mintha túlságosan is élvezte volna saját magasabbrendűségét, semhogy méltósága mögé rejthetné. Mhoram széles mosollyal ült Hynarilon. És Prothall Főlord olyan hanyag nyugalommal állt hátasa mellett, mint aki évek gondján-törődésén van túl. Csak a Vérgárdisták - immár lovuk hátán -, csak ők maradtak ünnepélyesen komolyak.
    A társaság jó hangulata Covenantot úgy zavarta, mint valami burkolt fenyegetés. Megértette, hogy ez az egész a pihenés eredménye, meg a visszanyert biztonságé. Ám csak részben. Mert bizonyosra vehette, hogy része van benne az ő találkozásának is a Ranyhynekkel. Nemcsak a Ramenekre tett az nagy hatást, de a harcosokra is; igazolódni látszott, hogy joggal várják tőle: új Felekéz lesz, új Berek. A fehérarany viselője következetes férfinak bizonyult - akinél e következmények nem is akármilyenek!
    A Ranyhyneket valaki megrendszabályozta! Magában így csattant fel Covenant. Eh . . . ! Csak a Kárhozat Urának sugallatát érezték belőlem, addig van! Ezért volt az egész. Mindenesetre erről mélyen hallgatott most inkább. Ígéretet tett a mértékletességre, hogy a túlélés reményét vissza-



390

nyerhesse. Annak ellenére, hogy némasága a társak csúnya becsapása is volt egyben, csöndben maradt. Higgyenek róla, amit akarnak.
    A lovasok nevetgéltek és tréfálkoztak, Lithe Manethrall pedig odaállt elébük, vele volt más Manethrallok társasága, és sok Kord. Amikor a Különítmény végre odafigyelt rá, megszólalt: - A Lordok - mondta ekképpen Lithe - a Ramenek segítségét kérték Agyar-Tán elleni küldetésükben, a Lórabló elleni küzdelemben. A Ramenek a Ranyhynek szolgálói. Mi nem hagyjuk el Ra Síkságait. Ez az életünk, és ez jól van így. . . nem is kérünk magunknak semmi mást, legyen ez mindvégig így, míg az egész Föld Andelainné nem lesz, ahol az emberek és a Ranyhynek békében élnek egymással, farkasok nélkül, éhséget nem ismervén. Ám segítenünk kell Agyar-Tán ellenségeinek, amiben csak tudunk. Ezt meg is tesszük. Veletek tartok. Kordjaim is követik példámat, ha úgy tartják helyesnek. Gondoskodni fogunk az úton a lovaitokról. És míg a föld mélyén keresitek az ott rejtőzködő Agyar-Tánt, vigyázunk rájuk fenn. Lordok, fogadjátok el ezt, mint barátok közti tiszteletadást és szövetségesek közti hűséget.
    Akkor négy Kord - Hurn, Thew, Grace és Rustah - előlépett, s esküvel fogadta szintén, hogy kész bárhova menni, ahová csak vezeti csapatukat Lithe Manethrall.
    Prothall meghajolt Lithe felé, amúgy Ramen-mód. - Nagy szolgálatot kínálsz. Tudjuk, hogy szívetek a Ranyhynekkel van, egyre. Barátaitokként el is utasítanánk ezt az ajánlatot, ha szövetségetek nem lenne oly nélkülözhetetlen a küzdelemben. Ezeknek az időknek a próbatételeihez minden segítség és támogatás elkél. Hát üdvözlünk titeket sorainkban. Vadászügyességetek nagy könnyebbséget jelent majd nekünk megannyi veszélyben. Reméljük, viszonozhatjuk majd nektek, amit tesztek értünk - csak éljük túl Különítményünk harcát.
    - Öljétek meg Agyar-Tánt - mondta Lithe. - Ez épp elegendő megtiszteltetés nekünk és viszonzás, életünk végéig. - Avval máris viszonozta Prothall meghajlását, és a köréje gyűlt Ramenek mind követték e példát.
    Akkor a Főlord a maga embereihez intézett pár szót. És a Törvény Botjának keresésére indult Különítmény máris nyeregben volt, indulásra készen. Lithe Manethrall állt az élre, Kordjaival, s a társaság pillanatokon belül nekilódult - sebesen, lendületesen távolodtak Manhome-tól, mintha itt végre valóban feltöltekeztek volna a dolgukhoz szükséges erővel.