contents
16
KETTŐ

„Nincsen remény"



Zavartan pásztázta tekintetével az utcát, de a fiút mintha a föld nyelte volna el. Akkor, ahogy az öreg koldus felé visszafordult, megpillantotta a kaput, ott állt aranybetűkkel: Bell Telefontársaság. A látvány hirtelen félelem görcsével járt, s ez feledtette vele mind az iménti kétes zűrzavart. Tegyük fel - nos, ez volt célja; személyesen jött el ide, hogy kitartson emberi joga mellett: vagyis hogy a számlát személyesen is rendezheti. Ám tegyük fel, hogy -
    Megrázta magát. Leprás volt; feltételezgetéseket nem engedhetett meg magának. Komor eltökéltséggel nézett végig magán: VSE. Aztán összeszedte erejét, és a kapubejárat felé indult.
    Onnét egy férfi épp kifelé sietett, és csaknem belerohant, majd felismerte, elhátrált, arca hirtelen hamuszürke lett; a félelem tette. A hökkentő esemény megtörte Covenant lendületét, s csaknem felkiáltott. Leprás, tisztátalan kitaszított! Megállt megint, pillanatnyi szünetet engedélyezett magának. A férfi Joan válóperes ügyvédje volt - tömzsi, jó húsban lévő férfiú, s afféle kedélyeskedés jellemezte, ami rendszerint ügyvédek s miniszterek sajátja. Covenantnak szüksége volt erre a pár pillanatra, hogy felocsúdjon az ügyvéd tekintetében tükröződő undor sokkhatásából. Akaratlan szégyenérzet fogta el, hogy ő, igen, ő efféle undor kiváltó oka. Egy pillanatig még az a meggyőződés is kihalt belőle, melynek hatására pedig a városba bejött.
    Ám csaknem egyidejűleg elkezdett csöndben füstölögni magában. A szégyen és a harag szétválaszthatatlanul eggyé vált benne. Hát azt már nem, hogy így bánjanak velem, csattant fel. Pokolba is! Ehhez nincs joguk. Mindazonáltal: az ügyvéd arckifejezését nem törölhette olyan könnyen a tudatából. A hirtelen váltás ugyanolyan kész tény volt, mint a leprásság - nem férkőzhetett hozzá jog vagy igazság kérdése, egy szál se. És a leprásnak mindenekfelett egy dolgot kell örökkön tudva tudnia: hogy a tények halálos realitások.
    Covenant akkor, hogy így leállt, azt gondolta: írnom kéne egy verset.



17
Ím, e sápadt halálok, megtévesztők,
ha életnek hiszik őket emberek,
mert minden illat, a zöld sarjaké,
minden lehelet a sír fojtó szele csak.
Rángnak a testek dróton-babákként,
s a pokol nevetve jár e földön -
Nevetés - ez helyes felismerés, igen. Pokol tüze!
    Egy egész élet nevetését hallathattam - ily rövid idő során?
    Érezte, milyen fontos kérdést tett fel most. Nevetett, mikor a regényét elfogadták - nevetett, látván Roger arcán azokat a mély és csöndes gondolatokat, melyek tengeráramlatokként jöttek s vonultak el - nevetett könyvén, mint készterméken - nevetett, hogy ott látta a sikerkönyvlistán. Ezernyi apró-cseprő dolog töltötte el tiszta derűvel. Amikor Joan megkérdezte, mit talál olyan mulatságosnak, csak azt felelhette, hogy minden lélegzetével újabb kihívást kap - ötletet, eszmét a következő könyvéhez. Tüdejét szinte szétfeszítették a képzelet szüleményei, az energiák. És hangja el- s felcsuklott, ha több öröm tört reá, mint amennyit befogadni bírt.
    De Roger hat hónapos volt, amikor a regény híres lett, és újabb hat hónap múltán Covenant még mindig nem kezdett valahogy hozzá az íráshoz. Túl sok elképzelése volt. Nem tudott választani köztük.
    Joannak nem tetszett ez a terméketlenség-luxusa. Felpakolta Rogert, aztán otthagyta szépen a férjét az újonnan vásárolt házban, dolgozószobájában, melyet frissen „telepítettek" egy apró, kéthelyiséges kunyhóba, s ahonnét egy folyóra lehetett látni, mely a Rév-Birtok hátsó felének sűrű erdején át folyt - otthagyta, azzal a szigorú meghagyással, hogy most aztán tessék íráshoz látni, s ő maga Rogerrel rokonokhoz költözött.
    Ez volt a tengelypont, innen kezdett görögni a szikla az ő agyaglábai felé - zörömbölőn, zajosan ígérkezett már a csapás, mely annyira határozottan érte, ahogy sebész metszi le az üszkös testrészt. Hallotta a figyelmeztetést, és nem törődött vele. Nem tudta, a jelek mit is jelentenek.
    Nem; ahelyett, hogy utánajárt volna, mi is ennek a tompa mennydörgésnek az oka, inkább sajnálkozva, közben meglehetős tisztelettel is búcsút intett Joannak. Belátta, hogy az asszonynak igaza van, s hogy ő nem bírna munkához látni, ha nem lehet egy ideig egyedül; és csodálta, milyen határozott cselekvésre képes a felesége, akkor is, ha neki magának rettentő


18

szívfájdalmat okozott különlétük terhe. Így aztán, hogy utánaintegetett a láthatáron eltűnő gépnek, visszatért Rév-Birtokra, bezárkózott a dolgozóba, bekapcsolta a villanyírógépét, első dolga az volt, hogy új regényének ajánlását lepötyögtesse:
    „Joannak, lehetőség-fenntartómnak."
    Ujjai bizonytalanul kalandoztak a billentyűkön, és harmadik nekifutásra jött létre csak a rendes szöveg. Ám Thomas Covenant nem volt olyan tapasztalt „tengerész", hogy a közelgő vihart gyanította volna.
    Nem vetett ügyet a csuklójánál-bokájánál érzett lassú sajgásra sem; toppantgatott csak, hogy a lábában gyülekező jegesség érzésétől szabaduljon. Aztán, hogy fölfedezte az érzéketlen bíbor foltot a kisujja tövének közelében, erről is megfeledkezett hamar. Huszonnégy óra sem telt el még Joan távozása óta, s ő mindenestül az új könyvet tervezte. Képek kavarogtak képzeletében. Ujjai botladoztak, belezavarodtak a legegyszerűbb szavak leírásába is, de a képzelete holtbiztos volt, pontos. És nem ért rá, hogy törődjék azzal a gennyedző kis sebbel, mely ott hasadt a bíbor folt közepén.
    Joan háromhétnyi családlátogatósdi után hazavitte Rogert. És nem vett észre semmi rosszat egészen addig az estéig, mikor Roger már aludt, ő meg ott ült férje ölelő karjai közt. Felrakták a viharvédő zsalukat, a ház tökéletesen zárva volt a hideg téli szél rohamaival szemben - tépázhatták a Birtokot, nem volt hatásuk. A nappali nyugodalmas levegőjén akkor az asszony megérezte Covenant fertőzésének enyhe, édeskés, beteges szagát.
    Hónapok múltán, ahogy Thomas Covenant a lepratelepen az antiszeptikus falakat bámulta, szobájának négy falát, átkozta magát érte, hogy nem kent jódot a kezére akkor. Nem annak a két ujjnak az elvesztése emésztette így. A sebészi beavatkozás, mely kezének e részét eltávolította, apró szimbóluma volt csupán annak a csapásnak, mely kihasította őt magát az eleven élet egészéből, száműzte világából, mintha valamiféle rosszindulatú fertőzet lenne ő, mindenestül. És amikor a jobb keze sajgott az elveszített részek „emlékével", ez a kín sem volt több, mint a várható. Nem, nem: gondatlanságát azért átkozta, mert megfosztotta ez egy utolsó öleléstől, Joanétól.
    Hanem akkor ott, azon a végső téli éjszakán, Thomas Convenant nem is gondolt ilyen lehetőségekkel. Meghitten mesélt az új könyvéről, magához szorította a drága nőt, elégedett volt abban a pillanatban, hogy a kemény, ruganyos test hozzásimul, érezheti hajának tiszta illatát, sugárzó melegét



19

bőrének-húsának. Az asszony hirtelen, váratlan reagálása megdöbbentette. Mielőtt rájöhetett volna, mi is zavarja Joant, a nő már állt, és őt is felrántotta a díványról. Jobbját odatartotta maga elé, rámutatott a férfi fertőzetére, hangja elcsuklott, harag volt benne és aggódás.
    - Ó, Tom! Miért nem vigyázol magadra, mondd?
    Ezek után Joan nem tétovázott. Megkérte az egyik szomszédjukat, vigyázzon Rogerre; majd ő maga nekilódult: férjével a gyéres februári havon a kórház ambulanciájára hajtott. És nem is tágított mellőle, míg föl nem vették, be nem vitték egy szobába, ahol aztán a sebészet hozta meg „ítéletét".
    Ez pedig egyelőre az volt, hogy a diagnózis: üszkösödés.
    Joan a következő napot javarészt vele töltötte a kórházban - mindazt az időt, mely alatt nem vizsgálatokat végeztek rajta. És másnap reggel Thomas Covenant a sebészeti műtőbe került, a jobb kezével. Három óra múltán nyerte vissza az eszméletét, s a kórházi ágyon már két ujja híján feküdt. Az altatótól kellőképpen kábult maradt jó darabig, így dél is elmúlt, mire Joant hiányolni kezdte.
    Ám az asszony egész nap távol maradt tőle. S amikor - másnap reggel mégis megjelent, oly nagyon más volt. A bőre sápadt, mintha a szíve csak fakítaná a vért; s a csontjai szinte kiszúrták a bőrét. Az egész jelenség: akár egy csapdába került vadállat. A férje kinyújtott kezét mintha észre se vette volna. Hangja halk volt, mesterkélt; erőnek erejével préselt ki magából ennyi közeledést is. És a lehető legmesszebb állt ott a szobában, üres tekintettel, a latyakos utcát bámulva, közölte Thomas Covenanttal az újságot. Hogy az orvosok megállapították: leprás.
    A férfi még elképedni sem bírt, úgy mondta: - Viccelsz.
    Akkor Joan megpördült, felé fordult, felüvöltött: - Ne add itt nekem a hülyét. Az orvos meg akarta mondani neked, de azt kértem, ne, inkább majd én! Rád gondoltam. . . de most nem. . . nem bírom! Leprás lettél, érted?! Nem tudod, mit jelent az? A kezed és a lábad le fog rohadni, a karod és a lábad szára összevissza csavarodik, az arcod meg olyan undorítóan szivacsos lesz, mint egy lottyatag gomba. A szemüregeid elfekélyesednek, vakulásig, és én ezt nem bírom. . . Neked, persze, semmit se jelent majd az egész, mert nem fogsz érezni semmit, az isten verne meg! És. . . Tom, ez ragályos is! Hallod?!
    - Ragályos? - Covenant mintha semmit nem is fogott volna fel abból, amit a felesége mond.



20

    - Igen! - sziszegte a nő. - A legtöbben azért kapják meg, mert. . . - A félelem, mely dühkitörését egyre fokozta, most egy pillanatra elfojtotta a hangját. - . . .mert gyerekkorban erre nagyon érzékeny lehet az ember. Igen, sokkal inkább, mint felnőttként. Roger pedig. . . hát nem kockáztathatom . . . Rogert meg kell védenem ettől.
    Ahogy pedig Joan rohanni kezdett, menekülvén ki a szobából, Thomas Covenant azt mondta: - Igen, hát persze. - Mert mást nem is mondhatott. Lévén, hogy még mindig nem értette. Az agya üres volt. Hetekig nem fogta fel, mi mindent söpört ki belőle Joan szenvedélyének vihara. De akkor hirtelen elborzadt.
    Negyvennyolc órával a műtét után a sebész alkalmasnak nyilvánította Covenantot az utazásra - s így el is indította a lepratelepre, Louisianába. Az orvos, aki a repülőtéren várta aztán, míg a telepre hajtottak, nagy vonalakban elmagyarázgatott pár dolgot a lepra felületibb vonatkozásaiból. Hogy a mycobacterium leprae-t Armauer Hansen azonosította először 1874-ben, ám a bacilus tanulmányozása mindegyre meghiúsult, azért méghozzá, mert a kutatók képtelenek voltak két alaplépésre a Koch-féle négyfokozatú analízisből: senki sem tudta mesterségesen kitenyészteni ezt a mikroorganizmust, és senkinek fogalma sem volt róla, hogyan terjed. Ám bizonyos újabb kutatások, melyek a Hawaiiban élő dr. O. A. Skinsens nevéhez fűződtek, már ígéretesebbnek bizonyultak. Covenant szórakozottan hallgatta mindezt. A „lepra" szóból elértek tudatához a rettenet absztrakt vibrációi, de semmiről nem győzték meg. Olyan volt az egész, mintha valami idegen nyelven fenyegetnék! A baljós hangvétel mögött maguk a szók jószerivel semmit sem „jelentettek". Figyelte az orvos komoly arcát, valahogy úgy, mintha Joan felfoghatatlan szenvedélykitörésére reagálna, és nem válaszolt.
    De amikor Covenant beköltözött lepratelepi szobájába - négyzet alakú cella egy szál fehér ággyal és fertőtlenített falakkal -, az orvos újabb akcióba lendült. Hirtelen azt mondta ugyanis: - Mr. Covenant, úgy látom, mintha nem értené, mi itt a tét. Jöjjön velem, hadd mutassak valamit.
    Covenant követte őt a folyosóra. Mentek ott, és a doktor azt mondta: - A maga baját úgy nevezzük, hogy a Hansen-kór elsődleges esete . . . születésétől fogva meghatározott betegség, nincs, hogy is mondjam, genealógiája. Az országunkban előforduló esetek nyolcvan százaléka: olyanok, akik gyerekkorukban, idegen földön trópusi éghajlaton éltek; bevándorlók



21

s effélék. Ha nem tudjuk is, miért és hogyan kapták meg a kórt, legalább arról van fogalmunk, hogy hol.
    - Persze, ha elsődleges, ha másodlagos a betegség, az út, melyet hordozói megtesznek aztán, igencsak hasonló lehet. Ám rendszerint azok, akik a Hansen-kór másodlagos esetébe sorolhatók, olyan helyen cseperedtek föl, ahol a baj kevésbé titokzatos ügy, mint nálunk. S így, mikor megkapják a fertőzést, azonnal tudhatják, mi történt velük. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb az esélyük: jókor elkezdett kezelés könnyebben segíthet rajtuk.
    - Szeretném, ha találkozna egyik betegünkkel. Ő itt jelenleg az egyetlen elsődleges eset. Amúgy remeteként élt . . . magányosan, mindenkitől távol, Nyugat-Virginia hegyei között. Nem is tudta, mi történik vele, míg a hadsereg fel nem kutatta - azt akarták közölni, hogy a fia elesett a háborúban. Amikor a tiszt megpillantotta, értesítette nyomban a Közegészségügyi Szolgálatot . . . Azok küldték őt hozzánk.
    Az orvos megállt egy ajtó előtt, mely Covenant cellájának bejáratát idézte pontosan. Kopogott, de válaszra nem is várt. Az ajtót betaszítva, Covenantot könyökénél megfogva betessékelte a helyiségbe.
    Ahogy átlépte a küszöböt, Covenant orrát nyomban megcsapta valami orrfacsaró bűz, mintha hús rohadna a latrinán. A szag még a karbolsav és a kivédésére használt olaj felett is diadalmaskodott. Jött pedig egy roskatag emberalakból, aki groteszkül kuporgott fehér ágyán.
    - Jó estét - köszönt neki az orvos. - Ez itt Thomas Covenant. Elsődleges Hansen-kór . . . és mintha nem fogná föl a veszélyt, ami fenyegeti.
    A páciens lassan fölemelte két karját, mint aki meg akarja ölelni Covenantot.
    Két keze két duzzatag csonk volt, ujja-híja tuskó, és a rózsaszínes, beteg húst hasadások szeldelték, fekélyek, melyekből sárgás váladék folyt az orvosságrétegeken át. És elvékonyult, görbe karok végén lógott ez a két kéz, s a karok rút, rémes botokra emlékeztettek. S bár a lábait kórházi pizsama fedte, látszott, hogy olyanok, mint a göcsörtös fa. Az egyik lábfej fele már nem volt meg, elrágta a kór, és a helyén csak gyógyíthatatlan seb tátongott.
    Akkor a beteg ajkai szóra nyíltak, és Covenant felnézett az arcára. Tompult fényű, hályogos szempár ült ebben az arcban, úgy, mintha mindegyik valami kitörés kráterközepe volna. Orcáin a bőr albínósan rózsásfehér volt; és a szemétől úgy hullámzott, dudorosan-árkosan lefelé, mintha



22

olvadáspontig hevülve áradna; s e hullámokat tuberkolotikus csomók szegélyezték.
    - Ölje meg magát - hörögte iszonyatos hangon a roncs. - Jobb, mint ez.
    Covenant akkor kitépte magát az orvos kezéből. Az előcsarnokba rohant, és okádni kezdett: gyomrának tartalma, mint valami vad dühkitörés szégyenfoltja, mocskolta a falakat, a padlót.
    Hát így történt, hogy eltökélte: életben marad.
    Thomas Covenant több mint hat hónapot töltött a leprakórházban. Ideje azzal telt, hogy révülten s valószerűtlenül rótta a folyosókat, gyakorolta a VSE-t s a többi túlélő-tudományt, a dolgok tisztázására hosszú órákat „tanácskozott" végig az orvosokkal, előadásokat hallgatott a leprabetegségről és a terápiáról és a rehabilitációról. Hamarosan rájött: az orvosok úgy gondolják, hogy a páciens pszichéje adhat kulcsot a leprabetegség kezeléséhez. Szerettek volna jó tanácsadói lenni hát. Ő azonban nem volt hajlandó beszélni magáról. A szíve mélyén, egész lényében kezdett kialakulni valami áthatolhatatlan harag kemény magja. Rá kellett jönnie, továbbá, hogy valami gonosz tréfa folyományaképpen, az idegek révén az a két elveszített ujja sokkal elevenebben érződött, „élt" testének egészével együttesként, mint a megmaradottak. A jobb hüvejkujja mindegyre odakapott volna a két lemetszett ujjhoz, és furcsálkodó, döbbent mozdulattal fogadta a sebhely tényét. Az orvosi segítség pedig mintha ugyanezt a trükköt idézte volna. Az a pár steril reménykép, amivel szolgálhattak, úgy hatott rá, mint az ujja-nincs képzelet semmit markolása. S így a megbeszélések, akárcsak az előadások, mind így végződtek: szakértők hosszú szónoklataivá lettek olyasvalamiről, aminek Thomas Covenant nem az elméletét tudta, de a gyakorlatát élte.
    A sok szó, szó, szó aztán, hetek során végig, annyira belésulykolódott, hogy már ilyesmikről álmodott éjente is. Intelmek világa lett agyának zilált tere. Történetek és szenvedélyek helyett szónoklatokat álmodott így.
    „A lepra - hallotta éjről éjre - talán minden emberi csapás közt a legmegmagyarázhatatlanabb. Rejtély, csakúgy, mint az a különös, vékony határvonal, mely az élő s a magatehetetlen anyag különbségét teszi. Ó, hát persze hogy tudunk róla egyet s mást: nem halálos; semmi elképzelhető módon nem fertőző; hatásának módja az idegroncsolás, különösen a végtagokban és a szem szaruhártyájában; alaktorzulásokat eredményez, elsődleg azért, mert akadályozza a test védekezését - érzés és reagálás révén - a



23

fájdalom ellen; eredményezheti a teljes magatehetetlenséget, az arc s a tagok legiszonyúbb eltorzulását, vakság járhat vele; folyamata visszafordíthatatlan, mert az idegek nem regenerálódnak, ha elhaltak egyszer. Tudjuk azt is, hogy csaknem minden esetben leállítható a kór elharapózása, ha időben kezdik a DDS - diamino-diphenyl-sulphone - -kezelést, eredmény érhető el csakígy egynémely újabb szintetikus antibiotikummal is, és ha az idegpusztulást feltartóztattuk, a megfelelő gyógyszerezés és terápiás kezelés a bajt ellenőrzés alatt tarthatja a beteg egész további élete során. Amit nem tudunk: miért s hogyan kapja meg egy-egy bizonyos illető ezt a betegséget. A tények, jelen tudomásunk szerint, arra utalnak, hogy a kór a semmiből jön mintegy, bármi ok nélkül. És ha egyszer kitört rajtad, gyógyulásra nincsen remény."
    Ezekben az álmodott szavakban nem volt semmi túlzás - elhangozhattak volna, pontosan így, bármelyik előadás vagy megbeszélés során -, és mégis, harangzúgásuk olyan hatást tett, mintha valami elviselhetetlen dolog szólna, amit soha nem lett volna szabad kimondani sem. Az orvos személytelen beszéde azonban nem csitult: „Sokévi tanulmányozás eredményeképpen tudjuk, hogy a Hansen-kór két egészen sajátos problémát jelent a páciensnek aztán - összefonódó bajokat, melyek más betegséggel kapcsolatosan nem jelentkeznek, s amelyek a leprás számára a kikezdettség tudatát elviselhetetlenebbé teszik, mint magukat a fizikai kínokat."
    Az első kérdés tehát: milyen kapcsolatban maradhatsz ezután embertársaiddal? Ellentétben a napjainkbéli leukémiával, vagy a múlt századi tuberkulózissal, a lepra sosem volt, mára sem lett afféle apoétikus betegség, nem lengi körül a romantika légköre. Ellenkezőleg. A leprást még az olyan társadalmakban is, ahol kevésbé gyűlölik a betegeiket, mint a mi Amerikánk teszi, mindenkor megvetették, rettegték - kitaszították még legközelebbi szerettei is, lévén, hogy olyan ritka bacilusról volt szó, melyet senki nem ismer, nem lehet jósolni vele kapcsolatban, nincs ellenőrzése. A lepra nem halálos kór, s az átlag páciensre akár harminc, negyven, ötven év is vár, amit leprásként él le. Ebből a tényből fakadóan, továbbá, mert a betegség előrehaladásával a tehetetlenné válás is fokozódik, a leprások e világ minden betegcsoportja közül a legesleginkább igényelnék az embertársi támogatást. Mire számíthatnak azonban? Hogy gyakorlatilag minden társadalom elszigeteltségre és kétségbeesésre ítéli leprásait - mintha bűnözők, degeneráltak, árulók vagy gazemberek volnának -, kiközösí-



24

tettjei lesznek így ők az emberi nemnek, s az oka ennek az, hogy a tudomány képtelen megfejteni e csapás titkát. Tekintsük a világ bármely országát, akármely kultúráját, a leprásra mindig úgy néztek, mint aki személyében testesíti meg az emberi egyedek vagy közösségek számára elképzelhető legvégső rettenetet és borzadályt.
    Az emberek több motívum hatására viselkednek így. Először is: a kórral tagadhatatlanul együtt jár a rútság s a kellemetlen bűz. Másodszor, mert nemzedékek orvosi kutatásai ellenére sem bírjuk elhinni, hogy valami, ami ily nyilvánvalóan iszonyú látványt nyújt, s ekkora titkot rejt, ne lenne ragályos. Az a tény, hogy mi, orvosok nem tudunk megválaszolni bizonyos kérdéseket a bacilus ügyében, igazolja félelmeiket - nem lehetünk biztosak benne, hogy az érintés vagy a levegő vagy az étel vagy a víz vagy akár csak a résztvevő együttes, bármi, nem terjeszti-e a kórt. S mert nem létezik semmiféle természetes, bizonyítható magyarázat a betegségre, az emberek másképp intézik el a dolgot, csupa rossz értékeléssel - hogy a lepra a bűn, a mocsok vagy a perverzió látványos bizonysága, afléle istenítélet, rettenetes bélyeg, mely valami lelki, szellemi vagy erkölcsi züllöttségért, avagy bűnért sújt valakit aztán. És ragaszkodnak hozzá, hogy ragályos, jóllehet beigazolódott, hogy szinte alig-alig fertőz, s még közelbéli gyerekekre is veszélytelen. Ezért aztán ti, leprások nagyon gyakran kényszerültök teljes magányban élni, úgy, hogy senki sincs, aki támogatna, terheiteket megosztaná.
    Ez az egyik oka, amiért mi olyan fontosnak tartjuk itt a tanácsadó segítést; szeretnénk, ha megtanulnátok, miként kell együtt élni az elhagyatottsággal. Betegeink közül, ha az intézetet elhagyják, sokan egyáltalán nem érik meg várható életkorukat. Elszigetelődésük következtében, sokkhatásra mintegy, elveszítik motivációjukat is; nem törődnek igazán az önkezeléssel, s így, ha passzívan, ha aktívan, engednek az öngyilkosság hajlamcsábításának; kevesen térnek vissza ide hozzánk még idején. Azok a betegek, akik túlélik, a kórt, találnak valahol valakit, aki kész segíteni nekik a leprás életben maradáshoz. Vagy rálelnek magukban arra az erőre, mely kibírni segít.
    Bármelyik utat válaszd is, egy tény nem változik: mostantól, egészen addig, míg meg nem halsz, a leprásságod lesz életed legjelentősebb egyedi ténye. Befolyásolja majd létezésed minden apró mozzanatát. Reggeltől, felébredésed pillanatától estig, elalvásodig mindvégig a legélesebben, a



25

legkihegyezettebben kell figyelned a környező élet minden éles felületére, hegyes kiszögellésére. Sosem mehetsz ebből a figyelemből vakációra. Nem próbálkozhatsz olyasmivel, hogy mint az alvajáró, mászkálsz, nem lehetnek kihagyásaid. Minden, ami zúz, üt, éget, tör, horzsol, csíp, lök vagy egyszerűen csak gyengít téged, megcsonkíthat, megnyomoríthat, sőt, meg is ölhet. Az meg, ha belegondolsz, hány, de hányféle életlehetőségtől foszt meg a kór, kétségbeesésbe és öngyilkosságba hajszolhat. Láttam, hogyan történik az ilyesmi."
    Covenant ütőere rohanva lüktetett, az ágynemű kezéhez-lábához tapadt a verítéktől. A rémálombéli hang sosem változott - nem próbálta rémisztgetni, nem kéjelgett a félelmeiben -, ám a szavak most olyan feketék voltak, mint a gyűlölet, s mögöttük ott tátongott hatalmas, nyers sebkráterként az üresség.
    „Elérkezünk így a másik problémához. Hallásra egyszerű, de látni fogod, milyen pusztító lehet. A legtöbb ember alapvetően függ a tapintásérzékelésétől. Lényegében a valósággal kialakult kapcsolatuk a tapintás köré szerveződik. Kételkedhetnek abban, amit hallanak vagy látnak, de ha megérintenek valamit, tudják, az valós. És az sem véletlen, hogy lényünk legmélyebb részét - az emocionális belvilágot - efféle szóval próbáljuk kifejezni: érzés; tehát az érzékelés köréből vesszük hasonlatát. Szomorú történetek szíven ütnek, rosszul érintenek minket. Kellemetlenségek irritálnak vagy sértenek. Érzékenyek vagyunk. Elkerülhetetlen következménye ez annak, hogy lényünk - biológiai organizmus."
    Nektek azonban küzdenetek kell mind e fölfogás, e beállítódás ellen. Intelligens lények vagytok - mindőtöknek van értelmes agya. Használjátok! Használjátok az eszeteket, hogy a veszélyeket fölismerjétek. Használjátok, hogy edződhessetek, hogy túlélők maradhassatok ekképp."
    S akkor felébredt, magányosan, verítékben úszott az ágya: szeme üresen meredt, ajkát nyögések hagyták el, de olyan szörnyűségesen, mintha összeszorított fogai közt próbálnának kitörni belőle. Álomra álom, hétre hét, ugyanez játszódott le egyre. Napra nap korbácsolta magát dühével, hogy mihaszna celláját, a semmitől meg nem védő helyet elhagyja végre.
Alapvető elhatározása mégsem változhatott. Találkozott betegekkel, akik többször is megfordultak . már korábban a leprakórházban - űzött visszaesők, akik nem tudtak eleget tenni kínzatásuk alapkövetelményének, ami ebben állt volna: ragaszkodni a puszta létezéshez anélkül, hogy az élet



26

örömeiből bármi is juthatna nekik, ami ezt értelmessé tehetné. Körjáró degenerálódásuk nyomán Covenant láthatta: a rémálmokban ott volt, ott van a túlélés nyersanyaga. Éjre éj, ugyanaz és ugyanaz tanította a leprásság brutális, megváltoztathatatlan törvényére; ütésre ütés, megmutatta neki ez a lecke, hogy csak ha teljes odaadással ennek a törvénynek él, az mentheti meg a gennyesedéstől, a húsrágó rohadástól, a vakságtól. A leprakórházban, az ötödik-hatodik hónap során, már valami mániákus fegyelemmel követte a VSE s a többi eljárásmód előírásait. Nézett mereven a fertőtlenített cellafalakra, mintha hipnotizálná magát ekképpen. Agyának mélyén mindegyre számolta a gyógyszerezések időpontjai között eltelő órákat. És valahányszor hibázott, valahányszor csak elvétette az adagolás ritmusát, heves szitkokkal-átkokkal sújtotta magát nyomban.
    Hét hónap telt így, s az orvosok meggyőződhettek róla, hogy önfegyelme nem lesz szalmaláng. Nagyjából bízhattak benne, hogy betegségének folyamatát leállították. Akkor hazaküldték.
    Thomas Covenant, mikor nyár vége felé a Rév-Birtokra visszaérkezett, úgy gondolta: felkészült mindenre. Felvértezte magát a hiány ellen - hogy Joannak nem lesz se híre se pora, hogy régebbi barátai és munkatársai undorral fordulnak el majd tőle továbbra is; ennek ellenére, mind e sértések bizonyos szédülést okoztak neki, örvénylett benne a düh és az önutálat. Hogy viszontláthatta Joan és Roger holmiját a házban, hogy az istállók, melyekben egykor a lovait tartotta a felesége, most mind üresek voltak úgy hatott mindez az ő meggyötört szívére, mint valami marószer; hanem hát erre is felkészült. Nem és nem fog engedni az újabb fájdalmaknak.
    És mégsem számíthatott mindenre; nem, hát mindenre mégsem. A következő sokk több volt, mint amennyihez erőt gyűjtött. Miután többszörösen is ellenőrizte, nincs-e mégis posta Joantól, miután telefonon beszélt az ügyvéddel, aki üzleti dolgait intézte - hallotta, ahogy a nő kelletlensége átlüktet a fémes-gépies „kapcsolaton" -, fogta magát, és átment erdőbéli kunyhójába, ott leült, látni akarta, mit is írt meg eddig az új könyvéből.
    Amit olvashatott, egyszerűen elképesztette: sápasztóan üres volt, semmitmondó az egész. Nagy bók lett volna azt mondani rá, hogy nevetségesen naiv ügy. Alig hihette, hogy ő a felelős egy ilyen önhitt kacatért.
    Akkor éjjel újraolvasta első regényét, a bestsellert is. Majd igen nagy óvatossággal ügyködvén, tüzet rakott a kandallóban, és a lángok közé vetette mind a kész könyvet, mind az új kéziratrészletet. Tűzre velük! Ezt gondolta.



27

Tisztítótűzre! Ha soha többé egy szót sem írok le netán, legalább megszabadul az életem mindeme hazugságoktól. Képzelet! Hogyan gondolkodtam én ilyen közhelyekben? És ahogy figyelte, miként görbülnek pernyévé, hullnak hamuvá az oldalak sorra, úgy érezhette: tűzre vetette velük bármi jövőbeni írás tervét. Először értette meg legalább részben, amit az orvosok mondtak; hogy irtsa ki magából a képzeletet. Nem engedheti meg magának, hogy képzelete legyen, oly képessége, melynek segítségével felidézheti Joant, az örömöt, az egészséget. Ha elérhetetlen vágyakkal gyötri magát, nehezebben lesz ura önmagának, mikor a túlélés törvényét kellene betartania. A képzelete megölheti, öngyilkosságra vezetheti, csábíthatja, trükkösen beleugrathatja: látván, mi mindent nem érhet el már soha, kétségbe ejtheti csak.
    Ahogy a tűz kihunyt, a hamut is a talajba taposta, mintha azt akarná elérni ezzel, hogy a művelet eredménye visszafordíthatatlan legyen.
    Másnap reggel hozzálátott, hogy megszervezze az életét.
    Először is megkereste öreg borotvakését. A hosszú, rozsdamentes acélpenge a fürdőszoba fluoreszkáló fényében igazi kihívásként csillogott; ő azonban elejét vette minden effélének, összeszedte erejét, beszappanozta arcát, riadt arcát a mosdó fölé hajtotta, majd a kés élét a torkához vitte. Olyan volt, mintha hideg tűz csíkja érintené az ütőerét, vér és üszök és újjáaktiválódó lepra fenyegetése. Ha félig ujjait vesztett keze egy rossz mozdulatot tesz vagy megremeg, a következmények talán beláthatatlanok. De vállalta a kockázatot, tudatosan akarta így is önfegyelemre bírni magát, erőnek erejével elfogadni túlélése törvényeit, letörni saját makacskodását. A borotválkozás ezzel a késsel - személyi rítusa lett, napra nap szembenézés az állapotával.
    Ugyanezen oknál fogva kezdett magával hordani mindig egy éles bicskát. Valahányszor úgy érezte, hogy fegyelmezettségét ő maga fenyegeti így-úgy, ha remények vagy szerelememlékek támadtak benne, elővette ezt a kést, élét odaillesztette a csuklójára.
    Aztán, hogy a borotválkozással elkészült, jött a ház rendbehozatala. Takarított, átrendezte a bútorokat úgy, hogy a lehető legkisebb legyen a veszélye: nekimegy valami kiugró saroknak, kemény élnek, alattomos akadálynak; kiiktatott mindent, amiben felbukhatott volna, amin zúzódást szenvedhetett, ami bonyolíthatta a közlekedést, s így aztán szobái sötétben is biztos, egyszerű terepet jelentettek, könnyű navigálást; házát, amennyire csak tudta, a leprakórházbeli cellájához tette hasonlatossá. És ami koc-



28

kázatot jelenthetett, azt mind kipakolta a vendégszobába; és amikor ezzel megvolt, rázárta a vendégszoba ajtaját, elhajította a kulcsot.
    Majd, hogy ezzel is megvolt, a kunyhójához ment, azt szintén bezárta. És áramtalanította - nehogy a régi vezetékek tűzveszélyesek maradjanak.
    Végezetül lemosta izzadó kezét. Komoran, megszállottan mosta a kezét - nem tehetett róla, éppen elege volt a fizikai tisztátalanságnak még a nyomaiból is.
    Tisztátalan, leprás kitaszított.
    Az őszt amúgy az őrület szélén egyensúlyozva töltötte. Valami sötét erőszak lüktetett bensőjében, akár egy pikahegy, melyet a bordái közé nyomtak, s ott értelmetlenül piszkálja most már. Kielégíthetetlen vágy gyötörte, hogy aludjon, aludjon, de ezt nem engedhette meg magának, mert álmai emésztő rémálmokká váltak: szó szerint; tompultsága ellenére az volt az érzése, hogy elrágják csontját-húsát. Az ébrenlét pedig gonosz és változtathatatlan paradox helyzettel szembesítette. Hogy senki sem támogatta, nem bátorította, ő maga nem hihette, hogy viselni bírja majd a borzadály és a halál eileni küzdelem terhét; ám ha kifejti bárhol, mi is ez a borzadály s halál, ha megérteti másokkal a lényegüket, csaknem bizonyossággal ő maga „éri el", hogy megtagadják tőle a támogatást és bátorítást. Küzdelméhez ugyanazok a szenvedélyek vezettek, amelyek a kitaszítottságához. Gyűlölettel gondolt arra, mi történne vele, ha a küzdelemben elbukna. Gyűlölete azonban ugyanígy irányult önmaga ellen is, hogy ilyen meg nem nyerhető, végeláthatatlan háborút kell vívnia egyre. De nem volt képes gyűlölni az embereket, akik erkölcsi magányát ilyen teljessé tették. Hiszen csak az ő félelmeiben osztoztak.
    Dilemmájának bódító körében járva azt érezte, hogy az egyetlen válasz, ami erősítheti őt: a maró kíméletlenség. Vitriolos dühéhez úgy ragaszkodott, mintha ez lenne ép elméjének horgonya; kellett neki a bőszült harag, hogy a túlélés sikerüljön, hogy így kapaszkodjon, bármi eszközzel is, az életbe. Némelykor hajnaltól hajnalig őrjöngött, tombolásában nem ismert pihenőt.
    Ám az idők során ez a szenvedély is fakulni kezdett. A kitaszítottság önmaga törvényének része volt; kikezdhetetlen tény, oly teljességgel valós és kényszerítő erejű, akár a gravitáció, a métely, a zsibbadat. Ha nem képes betörni magát úgy, hogy élete tényeinek formáiba illeszkedhessék, a túlélés esélyének is vége.
    Ha kinézett, át a Birtokon, a fák, melyek földjét-kertjét a műút felől sze-



29

gélyezve álltak, oly elérhetetlen messzinek látszottak, mintha ezen a szakadékon át nem vezetne semmi híd.
    Az ellentmondásra nem volt gyógyír. S ettől még az ujjai is remegni kezdtek, olyannyira, hogy reszkethetett ráadásul: megvágja magát borotválkozáskor. Szenvedélytelenül nem küzdhetett - ám minden szenvedélye visszaütött, önmaga ellen támadt. Ahogy elmúlt az ősz, egyre kevesebb átkot szórt az őt börtönükbe záró képtelenségekre. Kószált a Rév-Birtok mögötti erdőkben - magas, sovány férfi, elgyötört tekintet, gépies járás; és a jobb kezéről két ujj hiányzik. Minden hepehupás ösvény, minden sziklakiszögellés, minden meredek lejtő arra figyelmeztette, hogy csak nagy üggyel-bajjal tartja így életben magát, és annyi kell csak, hogy ne legyen önmaga felügyelője, s már jön az, hogy csöndesen meggyászolatlan, fájdalomtalan elindul kifelé minden bajából.
    Szomorúságát csak fokozta, hogy hozzáért egy fa kérgéhez - és semmit sem érzett. Világosan látta a rá váró véget; a szíve ugyanolyan érzéketlenné válik majd, mint a teste, s akkor ő maga, úgy, ahogy van, mindenestül elveszett.
    Mindazonáltal egyszerre valami fókuszpontja támadt, kristályosodási formája belül, mintha ellenséget azonosított volna, amikor megtudta, hogy valaki kifizette helyette a villanyszámláját. A nem várt ajándék hirtelen rádöbbentette, mi is történik. A helység lakosai nemcsak hogy kerülik őt, de igen tevőlegesen el akarnak vágni minden szálat, ami ürügye lehetne, hogy köztük feltűnjön újra.
    Amikor megértette ezt a veszélyt, első közvetlen válasza az volt rá, hogy kilökött hirtelen egy ablakot, aztán odaordította a téli világnak: - Csak rajta! Tegyétek! Esküszöm, semmi szükségem reátok! - De a téma nem volt olyan egyszerű, hogy efféle fenegyerekeskedéssel elintézhető lett volna. Ahogy a télből lassan amolyan szórt jelű kora márciusi tavasz lett, rájött arra is, hogy valamiféle tevékenységre mindenképpen szüksége van. Hiszen emberi személy ő, mint bárki más; egyszeri, eleven szív az éltetője. Abban aztán végképp nem segédkezhet senkinek, hogy még ilyen amputációt is akarjanak - személyi valójáét.
    Ezért hát, mikor megjött legközelebb a telefonszámlája, összeszedte a bátorságát, gyötrelmes alapossággal megborotválkozott, felöltözött vastag anyagú ruhába, lábára jó erős cipőt húzott, bakancsszerűt, és nekivágott a városba vezető kétmérföldes útnak, hogy a számlát maga rendezze.



30

    Ez az útja juttatta el végül a Bell Telefontársaság bejáratához; feje körül a zűrzavar érzete olyan volt, mint valami rátelepedő sötét felhő. Állt az aranybetűs ajtó előtt, egy kicsit így elgondolkodott:

Íme, e sápadt halálok. . .
ezt gondolta, és a nevetésen tűnődött még. Aztán összeszedte magát, és forgószélként lökte be az ajtót, ment fel a pult mögötti lányhoz, mintha az lenne a kihívója holmi ki-ki küzdelemre.
    Odatenyerelt a pultra, mint aki azt akarja, hogy jobbja-balja ekképp támogassa legalább. Egy pillanatra szinte maga a düh akart volna kitörni összeszorított fogai közül. Így mondta: - Nevem Thomas Covenant.
    Feszesen testhez simuló ruha volt a lányon, ráadásul a két karját úgy fonta össze a melle alatt, hogy az, külön fel is támogatva ily mód, a legvonzóbb látványt nyújthassa. A férfi erőnek erejével nézett inkább az arcába. A lány meg üres tekintettel bámult oda valahová mögéje. Ahogy Covenant a viszolygást és a riadalmat kereste volna vonásain, a lány tekintete lassan rásiklott, így kérdezte: - Igen?
    - Jöttem a számlám kifizetni - felelte, s azt gondolta közben: Hát ez nem tudja, ez itt még csak nem is hallott róla.
    - Ó, hogyne, kérem - hangzott erre. - Mi is a száma?
    Megmondta, a lány meg közönyös, ernyedt mozgással átment valami másik helyiségbe, hogy a kartotékok közt utánanézzen.
Távolléte akkora feszültséggel töltötte el, hogy a szíve jószerivel a torkában dobogott. Szüksége volt valamire, amivel a figyelmét lekösse, elterelje. Hirtelen a zsebébe nyúlt, aztán kihúzta azt a papírlapot, amit a fiú adott neki. El kell olvasnia, arról van szó. Kiteregette a pulton, ránézett.
    A régi, nyomtatott szöveg így szólt:
Egy valódi férfi - valódi mindama módokon, melyeket valósan valódinak fogadunk el - hirtelen azon kapja magát, hogy elszakadt ettől a világtól, és olyan fizikai körülmények közé helyeződött át, amelyek egyszerűen nem létezhetnének: a hangoknak aromája van, az illatoknak színe és mélysége, a látványoknak textúrája, az érintéseknek hangfekvése és árnyalata. Ott ő akkor egy testtelen hang által megtudja: mint világának bajnokát hozták erre a helyre. Küzdenie kell, halálos, ki-ki párviadalban, egy másik világ bajnoka


31
ellen. Ha legyőzik, meghal, és világa - a való világ - csakígy elpusztul, mert hiányzik abból akkor, íme, a túlélés ereje.
    A férfi nem akarja elhinni, hogy amit mondtak neki, igaz. Ragaszkodik feltevéséhez, mely szerint ő itt most vagy álmodik, vagy hallucinál, és nem hajlandó ilyen téves pozíciót vállalni, hogy tehát küzdjön a halálos viadalban, mikor semmi „valós" veszély nincs jelen. És eltökéltsége nem is rendül meg, továbbra sem hiszi pillanatnyi helyzetét, nem is védi magát, amikor az idegen világ bajnoka rátámad.
    Kérdés: ennek a férfinak a viselkedése bátor-e vagy gyáva? Ez az etika alapkérdése.
    Etika! Covenant felhorkant magában. És ki a pokol hozta össze ezt a szöveget?
    A következő pillanatban a lány visszatért, és kérdés ült az arcán. - Thomas Covenant? A Rév-Birtokról? Kérem, uram, az ön számlájára egy letéti összeg érkezett, mely mindent fedez több hónapra, előre. Küldött ön nekünk nagyobb összegről szóló csekket a közelmúltban?
    Covenant, mintha megütötték volna, úgy érezte, megtántorodik - és belekapaszkodott nyomban a pult szélébe; így is oldalt billent, akár egy megrakott, régi kincsesbárka. A papírt akaratlanul is összegyűrte ökölbe szorított keze. Azt érezte, hogy a feje szinte üres, és a fülében szavak visszhangzanak: Gyakorlatilag minden társadalom elátkoz, feljelent, kitaszít - nincsen remény.
Figyelmét hideg lábára és sajgó bokájára összpontosította, miközben azért küzdött, hogy csak semmi erőszakosságra ne. vetemedjék most, ne. . . ! Erőnek erejével, óvatosan odateregette a gyűrött papírt a pultra a lány elé. Igyekezett csak úgy társalgásszerűen megemlíteni közben: Nem ragályos, tudja. Nem fogja elkapni tőlem... azért ne aggódjék. Nem ragályos, mondom. Kivéve, ha gyerekekről van szó.
    A lány rápillantott, de úgy, mint aki egy kicsit bámul ezen a szórakozott gondolatmeneten.
    Covenant felpúpozta a vállát, torkát veszett düh fojtogatta. Elfordult, s e mozdulatába igyekezett annyi méltóságot sűríteni, amennyit csak bírt, aztán ki-, igen, szinte kisodródott a helyiségből, ki a napfényre; az ajtó bevágódott mögötte. Égő pokol! Magában így káromkodott. Pokol tüze és átkozott kárhozat.


32

    Dühtől reszketve állt, így tekingetett végig az utcán. Onnét, ahol állt, láthatta a városka teljes-baljós hosszát. A Rév-Birtok felé nézvést az apró boltok úgy sorakoztak szorosan egymás mellett, két sorban szemközt, mint szájban a fogak. Az éles napfényben ő maga mintha sebezhető lett volna és még magányosabb. Gyorsan ellenőrizte a kezét, nem lát-e karcolást, horzsolást, aztán elindult: jöjjön ez a vesszőfutás is. Ahogy ment, zsibbatag lába bizonytalanul érintette a járdát, mintha a cement csupa kétségbeeséstől lenne csúszós. Szentül hitte, hogy bátorságról tesz tanúbizonyságot, mert nem kezd rohanni.
    Pár pillanat múlva ott magasodott előtte már a bírósági épület. Előtte, a járdán ott állt az öreg koldus. Látszott rajta: nem is moccant azóta. És egyre csak a napba bámult, egyre csak motyogott valamit értelmetlenül. Jelzése olyan mihaszna módon látszott közölni egyre, hogy „Vigyázz" - akárha egy figyelmeztetés már túl későn érkezik.
    Ahogy közeledett hozzá, Covenant megdöbbent, mennyire elveszettnek tűnik fel ez az öreg. Koldusok és fanatikusok, szent emberek, próféták, kik az Apokalipszist hirdetik netán: effélék igazán nem illettek egy ilyen napsütötte utcához itt; a kőoszlopok haragos, lekicsinylő szigora-nézése igazán nem arra volt, hogy a múltak ily egzaltáltságait jól tűrje. Az az esetlegesen-kevés aprópénz meg, ami összegyűlhetett neki, nyilvánvalóan egy tál ételre sem volt elegendő. A látvány Covenantot a részvét különös érzésével töltötte el. Csaknem önmagát megtagadva cövekelt le hirtelen az öreggel szemközt.
    A koldus semmilyen gesztussal nem válaszolt, rezzenetlenül a napsütésen tűnődött továbbra is; de a hangja megváltozott, és a formátlan dünnyögésből egyetlen szó hallatszott ki tisztán:
    - Adjál!
    A felszólítás mintha egyenesen és személy szerint Covenantnak szólt volna. S mintha parancsszó hangzott volna el, tekintete megint a koldustálra szegeződött. De a követelőzés, a kényszerítő szándék ismét a dühét hozta vissza rögtön. Nem tartozom neked semmivel se, kaffantotta csöndben.
    Mielőtt továbbállhatott volna, az öregember ismét megszólalt.
    - Figyelmeztettelek.
    Ez a kijelentés Covenantra egészen váratlanul úgy hatott, mintha bevilágítana valahová: mintha az ő elmúlt évének minden tapasztalatát foglal-



33

ná egybe hirtelen. Dühén át ugyan, de azonnal megvolt a döntése. Arca eltorzult, így nyúlt ügyetlen kézzel - a jegygyűrűjéhez.
    Eddig még sosem került le a helyéről ez a fehér kis házasságjel, e kötelék-képmás; hiába volt a válás, hiába Joan válasz-se csöndje, ő azért csak az ujján hordta a gyűrűt. Igazából - mint önmaga ikonját. Emlékeztette őt arra, hol volt egykor, és hová jutott azóta - ígéretek ködlöttek fel, melyeket valaki azóta megszegett, társas viszony veszése látszott egyre ilyképp, tehetetlenség állapota szorította -, és tudhatta, milyen csökevényesen emberi most már ő maga. Hát akkor legyen! Lerántotta baljáról, belepottyantotta a tálba. - Ez valamivel többet ér, mint pár apró - mondta, avval súlyosan elvonult.
    - Várj!
    A szóban annyi parancsosztó tekintély rezgett, hogy Covenant megint megállt. Csendesen állt ott, fékezte haragját, s akkor egyszerre megérezte karján a férfi kezét. Megfordult, belenézett azokba a kék szemekbe, melyek annyira kifejezéstelenek voltak, mintha még most is a napsütést tanulmányoznák, a titkos tüzet. Az öregember egyszerre csupa erő tornyosulása volt.
Hirtelen bizonytalanság fogta el, kisebbségi érzés oly dolgok tárgyában, melyekhez nem ért - Covenant zavarba jött. De leküzdötte ezt is. - Ne érj hozzám! Leprás vagyok.
    Az üres tekintet mintha figyelembe se vette volna őt, mintha nem létezne, vagy mintha ez a szempár volna vak; ám a hang, az öregember hangja tiszta volt és határozott.
    - Végromlásra jutottál, fiam.
    Nyelvével megnedvesítette ajkát, így válaszolta erre Covenant: - Nem, öregapó. Ez nagyon is normális így . . . az emberi lény már csak ilyen. Hiábavalóság és csőd. - Mintha a lepra valamiféle törvényét idézné, így mondta magában: Az élet meghatározó vonása a hiábavalóság és a csőd. - Ilyen az élet maga. Nekem épp csak kevesebb hívságom maradt, hogy leplezzem ezt a tényt, ahogy a többi ember.
    - Ilyen fiatalon . . . már ekkora keserűség.
    Covenant hosszú ideje nem hallott rokonszenvező szót, és a hang szinte ellenállhatatlanul hatott most reá. Dühe csitult, torka feszes volt, valami furcsa érzés feszítette. - Ugyan már, öreg - mondta. - Nem mi csináljuk a világot. Nekünk csak élnünk kell benne, ennyi az egész. Ugyanabban a hajóban evezünk. . . ki így, ki úgy.
    - Hát nem?



34

    De a koldus akkor, válaszra sem várva, csak folytatta bágyadt dünnyögését. Nem engedte el Covenantot, míg a dalocskában valami váltáshoz nem ért. Akkor új minőség jelent meg a hangjában, agresszivitás, mely Covenant váratlan sebezhetőségét használta ki.
    - Miért nem pusztítod el magad?
    Covenant mellében valami nyomás érzete támadt, mintha a szívét szorítaná össze, olyan. A fakókék szemek gonosz veszélyt sugároztak volna rá?! Szorongás fogta el, megtántorító. Szeretett volna távolabbra kerülni ettől az öreg arctól, csinálni egy VSE-t, megbizonyosodni felőle, hogy nincs vele semmi baj. Ám minderre képtelen volt; az a puszta pillantás lenyűgözve tartotta. Végül annyit mondott csak: - Az túl könnyű megoldás.
    Válasza nem ütközött ellenkezésbe, de az izgalma nőttön nőtt. Az öregember akaratának hatása alatt állt, s hol: jövője szakadékának szélén, letekintve a szirtfokos, kegyetlen-mohó veszélyvilágba - a kárhozottság nyers kíméletlensége mintha megsokszorozódva tekintett volna onnét vissza reá. Agyán átfutott megannyi lehetőség: hányféleképpen is halhatnak meg a leprások. Ám a panoráma meg is szilárdította; olyan volt az egész, mint valami próbakő egy fantasztikus szituációban. Az ismerősség érintőköve; s ez visszahozta a számára oly ismerős talajra. S azt érezte, hogy most már el tud fordulni rettegése tárgyától, s így meg is kérdezte: - Nézd csak, mit tehetek én érted? Ennivaló kell? Hely, ahol fejed lehajtsd, fedél? Amim nekem van, tessék, a tiéd is.
    Mintha Covenant varázsszót mondott volna ki, az öregember szeméből eltűnt az a veszélyt sugárzó fénytelenség.
    - Túl sokat is tettél már. Az ilyen ajándékot én vissza szoktam adni annak, akitől kapom.
    És Covenant felé nyújtotta tálját.
    - Vedd vissza a gyűrűt. Légy hű. Nem kell csődöt mondanod.
    Az a parancsoló felhang is eltűnt. Helyette Covenant mintha nemes könyörgést vélt volna kihallani e szavakból. Válaszolnia azért csak kellett valamit. Elvette a gyűrűt, visszahúzta az ujjára. Akkor így szólt: -Mindenki csődöt mond. De én - túlélő leszek. Már ameddig módom van rá.
    Az öregember megroggyant, mintha épp most rakott volna át valami próféciaterhet, valami szent elrendelést Covenant vállára. A hangja egyszerűen törékenynek hallatszott.
- Úgy van ez, ahogy lennie lehet.



35

    Aztán több szót nem szólt, elfordult, ment. Botjára úgy támaszkodott, mint valami kimerült próféta, akit az eldadogott látomások teljesen kimerítettek. Botja furcsán csengett-bongott a járdán, mintha a fa keményebb lenne, mint a cement.
Covenant csak bámult a szél lengette okker köntös és a lobogó haj után, míg az öregember egy sarkon befordulva el nem tűnt. Akkor megrázta magát, nekifogott a VSE-nek. De a szeme rögtön megakadt a jegygyűrűjén. A karika mintha lazán lötyögött volna bal kezének ujján - egyszerre túl nagy lett rá? Végromlás, gondolta. Letéti összeg érkezett, mely mindent fedez. Tennem kell valamit, mielőtt elbarikádozzák előlem az utakat.
    Egy darabig állt ott, ahol volt, és megpróbálta elgondolni, mit is tehetne és hogyan. Szórakozottan felpillantott a bírósági épület oszlopainak kőfejeire. A szemük olyan végtelen közönyt árasztott, ajkuk körül pedig állandó undor játszott, belefaragva az örök fenyegetésbe, erőszakosságba és befejezetlenségbe. De valami ötlete támadt a láttukon. Csendes átkot szórt feléjük, aztán megindult ismét a járdán, lefelé. Elhatározta, hogy megkeresi az ügyvédjét, és azt követeli, hogy a nő, aki a szerződéseit és az anyagi ügyeit kezeli, találjon valami jogi választ ennek a „fekete jótékonykodásnak" a megakadályozására, mely kizárná őt a városból. Visszavonni ezeket a letétes befizetéseket! Ezt gondolta. Képtelenség, hogy kifizessék az adósságaimat - ha én nem egyezem bele.
    Az ügyvédi iroda ott volt egy keresztutca sarkán, az út túlfelén. Egypercnyi határozott léptű séta elegendő volt Covenantnak, hogy odaérjen. Állt a sarkon, a város egyetlen közlekedési jelzőlámpájánál. Sietősnek érezte a dolgot, nem akarta bevárni, hogy felülkerekedjék benne ismét a bizalmatlanság, amit ügyvédekkel, s egyáltalán, az egész hivatalos gépezettel szemben érzett - mert akkor badarságnak látja majd az elhatározását. Csábította valami, hogy átmenjen a piroson.
    A jel lassan váltott át, de a végén zöld lett, és mehetett. Lelépett az átkelősávra.
    Három lépést sem tehetett, mikor szirénahangot hallott. Vörös lámpák villantak, és rendőrautó vágódott ki egy mellékutcából a főútra. A kanyart iszonyú gyorsan vette, megfarolt utána, csúszni kezdett. Aztán egyenest Covenant felé zúdult.
    A szíve felé, úgy érezte; mert mintha láthatatlan kéz markolta volna meg. Mozdulni akart, de nem bírt, végtelen pillanat csapdájába zártan állt



36

ott, és látta, hogyan tart felé az elszabadult kocsi. Egy másodpercre még hallotta azt az iszonyatos fékcsikorgást. Akkor összeomlott.
    Ahogy így eldőlt, még homályosan a tudatában volt annak, hogy mintha túl hamar zuhanna, hogy még nem is érte ütés. De nem tehetett róla; túlságosan félt, félt, hogy összezúzódik. Ennyi önfegyelem és vigyázat után: meghalni így. . . ! Majd valami nagy feketeséget látott, a napfény mögül sötétlett elő, és a kirakatok megvillogtak, a gumik sivítottak. A fény és a fejével érintkező aszfalt mintha nem lett volna egyéb, mint fekete alapra odafestett ábrasor; és most a háttér átvette az uralmat, kinyúlt, mindent átfedett, őt berántotta magába. Sötétség sugárzott át a napfényen, mint az éj hideg kévéje.
    Azt gondolta: ez egy rémálom: Képtelen módon az öreg koldust hallotta: Légy hű. Nem kell csődöt mondanod.
    A sötétség mindenen eláradt, magával söpörte a nappalt, és Covenant egyetlen dologban volt csak biztos: hogy egy rendőrautó egy szál piros fényét látja - forró, vörös foltot, világosan és halálosan, átjárva homlokát dárdaként. 


next chapter