Lena
Egyedül az éjszakában - egyedül, mert nem osztozhatott a stonedown lakóinak
spontán érzelemkitörésében, az ölelkezésben - Covenant hirtelen úgy érezte,
csapdába került; fenyegetve érezte magát. A sötétség szorongatta tüdejét;
mintha nem kapott volna levegőt. A leprás-klausztrofóbia tört rá, a leprás
félelme a tömegtől, a kiszámíthatatlan viselkedések közegétől. Berek! Ezt
lihegte sajgó-gúnyos, heves indulattal. Ezek az emberek hősnek akarnák
őt. Hirtelen támadt, legyőzhetetlen ellenkezéssel hagyta ott a gyülekezetet
- lénye csupa neheztelés volt, így ment gőgösen a házak közt, akárha a
helység lakói valami erkölcsi inzultust követtek volna el, romlására.
Berek! Mellkasa kifeszült e gondolatra. Vad mágia!
Nevetséges. Hát nem tudják ezek itt, hogy ő - leprás? Semmi sem állhatna
távolabb tőle, mint az a heroizmus, amit Berek, a Felekéz személyében látni
vélnek.
De a Kárhozat Ura azt mondta, Azt akarja ő, hogy
végső ellenségem te légy. Kiválasztott téged az én pusztításomra.
Viszolyogva - nagyon! - megpróbált előrepillantani,
hová is vezethet álmának útja; látta magát, ahogy elkerülhetetlenül össze
kell csapnia a Megvetővel.
Csapdában volt. Persze hogy nem játszhatja a hős
szerepét valami álombéli háborúban. Nem feledkezhet meg magáról ily nagyon;
a feledékenység az öngyilkossággal egyértelmű. Mégsem menekülhet ebből
az álomból, ha nem megy végig rajta, nem tud visszatérni a valóságba, ha
föl nem ébred. Tudta, mi történik vele, ha leáll, ha ép elméjét veszélyezteti
ilyképp. Már most is, csak ilyen távolságra is a gyűlés fényeitől, érezte,
ahogy a sötét éjszaka verdes felé, kering széles szárnyakon feje körül
az égen.
Erőnek erejével leállt, botorkálva eljutott egy
falig, nekidőlt, két kezébe temette homlokát.
Nem vagyok képes - zihálta. Minden reménye, hogy
ez az Ország kigyógyíthatja az impotenciájából, rendbe hozhatja szomorú-beteg
szívét, minden reménye összeomlott.
Nem mehet tovább.
Nem állhat le.
Mi történik velem?
Hirtelen léptek zaját hallotta - valaki rohant felé.
Szökkenésszerűen kiegyenesedett, és látta, Lena az, aki siet hozzá. Tüzes
kövekkel teli edényének lengése őrült árnyakat kavart mozgó alakja köré.
Pár lépés után lassított, aztán megállt, edényét úgy tartotta, hogy jól
láthassa a férfit. - Thomas Covenant? - kérdezte puhatolózva. - Nem érzed
jól magad?
- Nem -csattant fel a férfi. - Nem vagyok jól. Semmi
sincs jól, és nincs is jól, egyáltalán, amióta . . . - A szavak elakadtak
egy pillanatra a torkán - . . . amióta elváltam - És csak nézett a lányra
mereven, mintha kihívás lenne ez most a részéről: kérdezze csak meg Lena,
mit jelent az a szó, hogy válás.
Ahogy tartotta fényforrását, arcának java része
sötétben maradt; Covenant nem láthatta, hogyan fogadja iménti kitörését.
Amikor pedig megszólalt Lena, nem fokozta Covenant fájdalmát kegyetlen
kérdésekkel, de részvétnyilvánítással sem Hanem szelíden azt mondta csak:
- Tudok egy helyet, ahol magadban lehetsz.
Élesen rábólintott. Igen! Érezte, hogy agyonfeszült
idegei közel vannak az elpattanáshoz. Torka erőszakkal volt teli-lepedékes.
Nem akarta, hogy bárki is lássa, mi történik vele.
Lena gyengéden megérintette a karját, elvezette
a stonedowntól a folyó felé. A fakó csillagfényben el is érték a Mithil
partját, aztán a folyás irányában haladtak tovább. Fél mérföldnyire onnét
eljutottak egy régi-régi kőhídhoz, mely nedvesen, sötéten csillogott, úgy,
mintha épp most emelkedett volna ki a vízből Covenant szolgálatára. Ez
a gondolat olyan szuggesztív volt, hogy ő maga is megtorpant. A híd ívét
olyannak látta, akár valami küszöböt; a folyó túlpartján, a hegyek közt
valami válságos dolog leselkedett a messzi sötétségben. Hirtelen megkérdezte
társnőjét: - Hová megyünk mi? - Attól félt, ha átmegy a hídon, nem lesz
képes önmagára ismerni, ha majd visszatér.
- A túloldalra - közölte Lena. - Ott egymagadban
lehetsz. Népünk szinte sosem megy át a Mithilen . . . az a hír járja, hogy
a nyugati hegyek vidéke nem barátságos, hogy az Átok Menedéke, mely ott
van e vonulatok mögött, eltorzította szellemüket. De én jártam odaát a
nyugati völgyön, végig, köveket gyűjtögettem suru pa-maerl képekhez,
és semmi bajom nem lett. Van a közelben egy hely, ahol senki nem fog zavarni.
te bőrét, s így döbbent rá, milyen hideg is különben az éj, legalábbis
hűvös annyira, hogy kellemes legyen „tábortűznél" üldögélni. Odakuporodott
a kövek mellé, és megborzongott: ez a reszketés a kitörni készülő hisztéria
előtti utolsó állomás volt már.
Lena, miután a gravelinget kiöntötte a homokba,
a folyó felé ment. Ahol a kiszögellőn megállt, az izzó kőkupacocska fénye
alig érte, alakja sötéten rajzolódott ki, ám Covenant látta, hogy arcát
az ég felé emeli lassan.
Követte a lány tekintetét, fel, fel a hegy sötét
oldalán, s akkor megpillantotta a kelő holdat. Ezüst fény sápasztotta el
a csillagokat, mindvégig a sziklaperemek fölött, árnyvetésével besötétítve
a völgyet is; de az árnyék hamar lecsúszott a vízmosáson, és a holdfény
a folyóra hullt, s a víz felszíne egyszerre olyan lett, mint az óezüst.
S ahogy a telihold a hegyek közül kikelt, Lenát is elérte olvadt fénye:
fehér izzásba fogta, mintha simogatná ekképpen a fejét, a vállát. A lány
egyre csak ott állt a víznél, fejét felszegte a holdsütésbe, és Covenant
valami furcsa, komor féltékenységgel nézte őt - mintha olyan meredély szélén
állna „modellt", amely az övé, csak az övé lenn és fenn.
Végezetül, hogy a holdfény átkelt a folyón a keleti
völgy felé, Lena lecsüggesztette fejét, aztán visszatért a graveling-tűzhöz.
Kerülvén Covenant pillantását, lágy hangon megkérdezte: - Menjek el?
Covenant tenyere zsibongott, mintha rögtön meg akarná
ütni társnőjét már csak azért a gondolatért is, hogy egyáltalán eszébe
jut az itt maradás. . . Másrészt félni is kezdett az éjszakától, nem akart
egyedül szembenézni vele. Sután talpra tápászkodott, pár lépésnyi távolságra
eltávolodott Lenától. Komoran felmérte a vízmosás jókora üregét, megpróbált
szenvtelen hangon válaszolni közben: - Miért, mit akarsz?
A lány válasza, mikor felhangzott végre, nyugodt
volt és magabiztos. - Szeretnék többet tudni rólad.
A férfi felnyögött, feje körül mintha karmok kapkodtak
volna, sötéten, a légből. Aztán összeszedte magát, egyenesen állt, egyenesen
mondta:
- Kérdezz!
- Nős vagy?
Erre már odapördült elé, szemközt vele, hadd lássa,
ki az, aki hátba szúrta e szavakkal. Szeme zavarodottan izzott, és elővillantak
a fogai, és a lány ettől megriadt, lesütötte a tekintetét, elfordította
fejét. Látván Lena bizonytalanságát, Covenant tudta, hogy az arca elárulta
őt megint. Nem
hant ő is a homokra, úgy, hogy háttal volt Lenának, és két térdét olyan
erősen ölelte, ahogy bírta. Nem törődvén hangjának bizonytalanságával,
megkérdezte: - Hogyan házasodnak itt nálatok?
A lehető legegyszerűbb hangon felelte a lány: -
Nem bonyolult az egész, ha egy férfi és egy nő kölcsönösen egymást választja.
Miután összebarátkoztak, házassági szándékukat közlik a vének Körével.
És a vének várnak egy évszakot, hadd lássák, hogy a két ember barátsága
biztos-e, nincs-e rejtett féltékenység, hamis ígéret a mélyén, ami aztán
később, az évek során zavarhatná boldogságukat. Akkor a stonedown népe
összegyűlik a központban, és a vének a karjukba veszik ezt a férfit és
ezt a nőt, és azt kérdezik: - Meg akarjátok osztani hát egymással az életet,
annak minden örömét és bánatát, a munkát és a pihenést, a békességet és
a harcot, hogy újjászüljétek az Országot ekképp?
- Akkor ezek így felelnek: „Élettel élet, úgy döntöttünk,
hogy megosztjuk egymással a Föld áldásait és szolgálatát."
Egy pillanatra csillagfényes hangja tisztelettudóan elnémult. Majd
így folytatta: - A stonedown népe egy emberként kiáltja akkor: „Jól van,
jól! Legyen élet és öröm és erő, amíg csak tartanak az évek!" Majd örvendezve
töltik a napot, és az új pár új játékokat, táncokat és énekeket tanít az
embereknek, úgy, hogy a stonedown boldogsága megújul máris, és az egység
s az öröm nem szűnik az Ország szerén.
Megint rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta
volna: - Atiaran és apám, Trell házasságának napja csuda mulatság volt.
Az öregek, akik tanítóink, sokat mesélgetnek róla mindmáig. Vakmerő nap.
A megerősítés várakozó szakaszának minden napján, egy évszakon át Trell
egyre a hegyeket járta, kereste az eltűnt ösvényeket, a feledett barlangüregeket,
a rejtett vízeséseket, az újdonat szakadékokat, hogy egy bizonyos kőre,
az orcrest kőre bukkanjon valahol - ez egy igen becses, nagy erejű
szikladarab. Mert aszály dúlt a Déli Síkságokon az idő tájt, és a stonedown
élete éhínséggel, szomjúsággal volt terhes.
- Akkor, az esküvő előestéjén, megtalálta a kincset
- ez az orcrest még öklömnyi sem volt. És az öröm idején, miután
elhangzottak a rituálé szavai, ő és Atiaran, az én anyám megmentette a
stonedownt. Míg anyám mélységes imát énekelt a Földhöz - ezt a dalt a Loresraatban
ismerik, de népünk amúgy rég elfeledte -, apám kezébe fogta az orcrest-et,
és ujjainak erejével összetörte. Ahogy a kő a porba hullt, mennydörgés
gördült szét a
nyögte. - Hiszen te . . . te nem vagy undorító. Miféle világ az, amelyik
így mer bánni veled?
Izmai még feljebb szökkentek a vállában, úgy, mintha
valami gyötrő démon torkára fonódnának az ujjai. - A való világ. A valóság,
igen. A tények világa. És a lepra is tény. Olyan tény, amely megöl téged,
ha nem hiszel benne. - A folyó felé mutatott, elutasítólag. - Ez itt. .
. ez itt egy rémálom.
Lena hirtelen haragra lobbant. - Nem hiszem . . . ! Lehet,
hogy a te világod. . . az. . . de az Ország, az Ország, tudd meg, valóság!
Covenant háta hirtelen elernyedt, és valami természetfeletti
nyugalommal kérdezte: - Tényleg. . . meg akarsz engem őrjíteni?
Baljós hangszíne megdöbbentette a lányt; beleborzongott. Egy pillanatra
elhagyta a bátorsága; úgy érezte Lena, mintha a folyó és a vízmosta szakadék
köréje zárulna, csapda két pofájaként. Akkor Covenant megperdült, és rettenetesen
pofon ütötte.
Az ütés ereje visszatántorította a lányt, egészen a tűzkövek fényköréig.
A férfi gyorsan követte, arcán torz, vad vigyor ült. Ahogy Lena visszanyerte
az egyensúlyát, még egy utolsó, tiszta, borzadt pillantást vetett Covenantra,
és bizonyosra vette, hogy a férfi meg akarja őt ölni. Ez a gondolat megbénította.
Dermedten állt, védtelenül és kiszolgáltatottan, ahogy társa közeledett
felé.
Ahogy elérte a lányt, két kezét összekötözte elöl,
az ingruhája előtt, melyet aztán egy rántással letépett róla, mint valami
fátylat. A lány moccanni se bírt; Covenant egy pillanatig csak bámult rá,
nézte tökéletes, hegyes melleit, apró alsóneműjét, és a szemében komor
diadal gyúlt, mintha most robbanna ott valami gonosz terv. Akkor baljával
megragadta Lena vállát, jobbjával letépte alsóneműjét, és ahogy a lány
pőrén ott állt, lekényszerítette a homokra.
Most Lena már megpróbált volna ellenállni, de hiába,
végtagjai megtagadták a szolgálatot, tehetetlen riadalomban vonaglott.
Egy pillanat múlva a férfi ránehezült a mellére, és Lena azt érezte,
hogy ágyékába valami vadul beledöf - iszonyatos tűz égette, és ez megtörte
csendjét; sikított. De hiába, akkor már azt is tudta, hogy késő. Valamit,
amit az ő népe becses kincsnek tartott, elragadtak tőle.
Ám Covenant nem érzett igazi élvezetet. Az aktus
tetőpontja olyan áradás érzetét keltette benne, mintha olvadt düh Mithil-folyójába
zuhanna.