contents
 

Mert van valami a szépségben.



9

EGY

Aranyfiú




A nő épp jókor lépett ki az üzletből: láthatta, ahogy a kisfia a járdán pontosan ott játszik, ahol a sáv közepén gépies komorsággal jön, jön az az ösztövér, elveszett-szürke ember. Egy pillanatra mintha megállt volna a szívverése. De aztán már ugrott is, megragadta a gyerek karját, elrántotta a balvégzet útjából.
    A férfi csak ment tovább, rezzenetlenül előrenézve. Hogy már a hátát látta, a nő odasziszegte neki: - Eriggy innen! Távozzál tőlünk! Hogy nem szégyelled  magad . . . !
    Thomas Covenant folytatta útját, közönyös óraműként, melyet pattanó rugóra húztak épp e cél érdekében. De magában ott visszhangozta: Szégyen? Szégyen? Arca vadul eltorzult. Vigyázz! Tisztátalan kitaszított!
    De hát tapasztalnia kellett, valóban, hogy amerre ment, az emberek - akik ismerték, akiknek a nevét, a házát, a kézfogását ő is ugyanekképp ismerte -, igen, az emberek kitérnek az útjából, nagyon is sok teret hagynak neki bárhol. Volt, akin az látszott, hogy mintha még a lélegzetét is visszafogná. Bensejében az ordítás egyszerre némasággá hullt szét. Ezeknek az embereknek nem volt szükségük az ősi figyelmeztetés rítusára. Összpontosított: le akarta gyűrni arcán azt a görcsös, rángó vigyort-vicsort, azon volt, hogy akaratának pontos gépezete vigye, csak vigye őt, lépésről lépésre, tovább.
    Ahogy haladt, szeme villámsebesen járt, önmagán söpört végig tekintetével, ellenőrizvén, nincsenek-e váratlan szakadások vagy dudorok a ruháján, kezét vizsgálta, nem lát-e kaparásokat rajta, megbizonyosodott felőle, hogy azzal a sebhellyel sem történt semmi újabb, mely jobb tenyerének szélétől-sarkától húzódott oda, ahol az utolsó két ujja volt. Hallotta orvosait: „VSE, Mr. Covenant. Végtagrészek Szemmeltartó Ellenőrzése. Egészsége függ ettől. A halott idegek sosem nőnek vissza - sosem tudhatja, mikor sérül meg, ha nem válik szokásává ez az állandó ellenőrzés. Hát



10

ezt tegye mindig; erre gondoljon mindig. Legközelebb esetleg nem lenne olyan szerencsés."
    VSE. Ez a három betű az egész életét magában foglalta.
    Orvosok! - gondolta maró gúnnyal. De hát nélkülük talán ennyi ideig sem sikerült volna neki a túlélés. Annyira nem volt tudatában a veszélyeknek. És ha nem ügyel magára, az a halála lehetett volna.
    Ahogy a döbbent, riadt vagy mit sem sejtő arcokat figyelte - mert sok ilyen mit sem sejtő arc volt, jóllehet kisvárosban éltek -, az arcokat, melyek között elhaladt, arra gondolt: bár biztos lehetne benne, hogy az ő vonásai a leghelyénvalóbb megvetést sugározzák. Ám az arcidegei csak úgy nagyjából érződtek elevennek, annak ellenére, hogy az orvosok erősködtek, ez a betegség jelenlegi állapotában így csak érzékcsalódás, és hogy sose bízzon abban a „frontban", melyet önmaga s a világ közé vonni vél. Most, hogy olyan nők, akik valamikor a regényét választották irodalmi klubjaik vitatémájául, úgy riadoztak tőle, mintha kisebbfajta szörny lenne, vagy ocsmány kísértet, egyszerre azt érezte: hirtelen elérte az árulás, mint vesztés, kifosztottság. Fojtogatta magánya, mielőtt egyáltalán visszanyerhette volna lélegzetének egyensúlyát.
    Közeledett céljához, melyet elismerése és - vagy! - eljövendöltetése révén oly komorsággal elfogadott. Látta a feliratot kéttömbnyire maga előtt: Bell Telefon Társaság. Megtette a gyalogszer két mérföldet a Rév-Birtok s a végpont közt, csupán, hogy távbeszélőszámláját rendezze. Persze, postán is feladhatta volna a pénzt, de felfogta, hogy az ilyesmi behódolás lenne - minek? - a fokozódó ellenszenvnek, mely érezhetően támadott ellene.
    Míg kezelték, felesége, Joan elvált tőle - magával vitte kisgyermeküket, így költözött el az államból. Az egyetlen dolog, amit ő, Thomas Covenant lefogadott volna: hogy a nő a kocsit nem hagyja ki; el is vitte, rendjén. A ruhatára java részét otthagyta. Aztán Covenant legközelebbi szomszédai, fél-fél mérföldnyire kétfelől, hisztérikusan panaszkodni kezdtek az ő jelenléte miatt; amikor ő nem volt hajlandó eladni mégsem a birtokát, egyikük maga költözött el a megyéből. Azután három hétre rá, hogy ő hazatért megint, a vegyeskereskedés - épp most haladt el előtte, a kirakatok tele voltak vadul élénk hirdetésekkel - szállítani kezdte neki egyszerűen, amire csak szüksége lehetett, függetlenül attól, hogy ő rendelt-e egyáltalán bármit, továbbá, mint gyanította, azzal sem törődvén, fizet-e majd vagy nem.
    Most a bíróság épülete előtt járt, nézte, milyen büszkén viselik a régi-



11

régi szürke oszlopok a maguk jog-s-igazság-terhét: e homlokzat mögött fosztották meg, távollétében, persze, a családjától. Még a bejárati lépcsők is fényesek-tiszták voltak, mintha gonddal óvnák őket a jogorvoslatot kereső, fel-le, ki-be áramló emberi valóság szennyfoltjaitól. A válást simán kimondták, hiszen nincs az az érző törvény, mely arra kényszeríthetne bárki asszonyt, hogy gyermekét ilyen férjjel társasan nevelje, amilyen ő. Voltak-e könnyek? - kérdezte most Joan emlékét. Bátran viselkedtél? Megkönnyebbültél? Covenant ellenállt ama késztetésnek, hogy most a veszélyből meneküljön és meneküljön. A bírósági homlokzat oszlopfőin azok a tátogón bámuló óriásfejek furán undorodni látszottak, mintha mindjárt le akarnák őt okádni.
    Egy ötezer lelket számláló városkában az üzleti negyed se túl nagy. Covenant elhaladt az áruház kirakatsora előtt, s látta az üvegen át, ahogy benn pár középiskolás lány mustrál olcsó ékszereket. Kihívó testtartásban dőltek a pultnak, és Covenant torka akaratlanul is elszorult. Úgy érezte, neheztel ezekre a könnyed csípőkre és mellekre - a vonalakra, melyeket más férfiak simogatása követ ízről ízre. Ő maga impotens volt. Idegeinek lepusztulása hozta, hogy szexuális képessége is olyan volt csak, mint bármely amputált tag. Még a kéj levezetésére sem volt módja; felszíthatta vágyait egészen az őrületig, ám akkor teljesen tehetetlen maradt. A lehető legváratlanabbul villant fel benne most a felesége emléke, szinte eltörölve a napfényt, a járdát, mind a járókelőket. Látta a nőt egy áttetsző hálóingben, melyet ő vett neki, mellei megrezzengető kis köröket írtak a fátyolszövetanyag mögött. Szíve üvöltött, Joan! Hogyan tehetted? Hát egy beteg test, így, fontosabb bárminél?
    Vállát előrefeszítette, mint a fojtogatók - hogy az emléket elfojtsa. Efféle gondolatok olyan gyengeséget jelentettek, amilyet nem engedhetett meg magának; kiirtandók! Jobb akkor a keserűség. A keserűség: az a túlélés. És az egyetlen íz, melyet még ő alkalmasint érezhetett.
    Undorral tapasztalta, hogy mozgása közben leállt. Odacövekelt a járdaközépre, keze ökölbe szorult, válla remegett. Durván kényszerítette magát mozgásra megint. S eközben összeütközött valakivel.
    Tisztátalan kitaszított!
    Okkerszín villant a szemébe; az illető, akinek nekiment, piszkos, vörösesbarna köntöst viselt. De nem állt meg, hogy mentegetőzzék. Folytatta csak útját, ne is kelljen látnia ennek a valakinek itt most a félelmét és ir-



12

tózatát. Egy pillanat - és járása megint a régi volt, üres, gépies tikkelés a térben.
    Most elérkezett a Villamossági Társaság irodáihoz - végső célja ez volt: személyesen akarta kifizetni a telefonszámláját. Két hónapja csekken adta fel a pénzt a Villamosságinak - csekély összegről volt szó; jelentéktelen volt az ilyen közenergia-szükséglete -, és visszatérítették neki. Valójában még csak ki se nyitották a borítékját. Mellékelt feljegyzés közölte vele, hogy a számláját névtelenül rendezték legalább egy évre.
    Belső küzdelem után arra jutott, hogy ha nem száll szembe ezzel a tendenciával, hamarosan semmi oka nem marad, hogy embertársainak körét kereshesse. Ezért hát ma bejött a városba, két mérföldet gyalogolt, hogy személyesen fizesse be a telefonszámlát - hogy megmutassa polgártársainak, íme, nem óhajtja ember mivoltának elsorvadását. Dühében, hogy kitaszították, megpróbált dacolni, védeni akarta jogait, melyek a közös halandó vérségből adódtak elemien.
    Személyesen, gondolta. Mi lesz viszont, ha elkésett? Ha a számlát már rendezték? Akkor mi ügyben jött személyesen?
Ez a gondolat mintha a szívét markolászta volna, reszketésig. Gyorsan: VSE . . . ! Aztán pillantása megint a Bell Telefontársaság fél háztömbnyire díszelgő cégérére siklott. Miközben ment, ment tovább, tudván, hogy szorongása ellen küzdenie kell, rádöbbent, hogy lépteinek ritmusára valami dallamot illeszt magában; s akkor a szavak is bejöttek, a szöveg:

Aranyfiú - lábad agyag! -,
Utadra hadd taszítalak.
Egy jó lökés majd messze visz,
Akármi ormótlan vagy is.
    A fűzfavers gunyorosan bukdácsolt végig gondolatain, és a bárdolatlan ritmus úgy érte, mint megannyi ütés, s közben afféle lassú sztriptízzene kísérte. Eltűnődött, létezik-e egy mindenható istennő valahol a világegyetem titokzatos mennyeiben, aki ezt az ő burleszk sorsát szövi: Egy jó lökés - kacsintás - majd messze visz, akármi ormótlan vagy is! - csúfsággal gyötört undor. Ó, hát persze, jól van, aranyfiú.
    De csak nem s nem tudta kicsúfondároskodni magát e gondolatkörből: mert egykor ő valóban aranyfiú volt. Boldog házasságban élt. Született


13

egy fia. Írt egy regényt, micsoda eksztázisban és micsoda elfogulatlanul, s figyelhette, hogyan ékeskedik a mű egy éven át a bestsellerlistán. Ezért aztán most legalább rendelkezésére állt a pénz, amire szüksége volt.
    Jobban jártam volna, gondolta, ha tudom, hogy efféle könyvet írok. De hát csak írta, és - nem tudta. Még abban sem hitt, hogy kiadót talál majd rá, akkortájt; azután volt ez, hogy Joant elvette. Ők ketten együtt: nem gondoltak pénzzel, sikerrel. Az alkotás tiszta ihlete volt, ami felgyújtotta képzeletét; és a felesége forró lelkesedése és büszkesége villámlás erejű volt, méghozzá nem pillanatokra csupán, pillanattöredékekre, nem, ez neki akkor öt hónapon át biztosította a vad energiák forrását, hadd teremthessen a semmiből világot, e világosság tiszta fényén - dombokat és szirtes hegyeket, fákat, ahogy szenvedélyes szélben hajlonganak, éj űzte embereket, s mindnek az ő villámló varázspálcája volt a forrása, e folyamatos jelfény a nagy égen. Ahogy a mű elkészült, Thomas Covenant olyan kimerültséget és elégedettséget érzett, mintha az élet minden szerelme egyetlen aktusba sűrűsödött volna.
    Nem volt könnyű idő. Félelem járt mind ama szakadékok és magasok érzékelésével - ahogy megannyi szónak, amit leírt, így adta száraz, fekete vérszerű formáját. És ő nem az az ember volt, aki a magaslatok kedvelője; a korlátlanul tomboló érzelmek nem születtek könnyűszerrel a szívében. Hanem hát csodálatos volt az úgy mégis akkor. Hogy összpontosíthatott arra a felfokozottságra - olyan volt, mintha élete mindenkori legtisztább és legdicsőbb dolgát élné! Lelkének erős fregattja hasította a mély és veszedelmes óceán habjait. Hogy postára adta a kéziratot, valami nyugodalmas magabiztossággal tette.
    Az írás és utána a várakozás hónapjai során a felesége jövedelméből éltek. Az asszony, Joan Macht Covenant nyugodt nő volt, csendes lény, aki a szemével és a bőre tónusával többet fejezett ki magából, mint szavai által. Testének aranya melegséget sugárzott, s olyan szépséget, akár az öröm szilfidje, parázna buja-lánya. De sem termetes, sem igazán erős nem volt, s így Thomas Covenant mindegyre csak bámult, hogy a felesége lovak betörésével keresi meg a kenyerüket.
    Betörésével - pontatlanul jelölte ez a szó Joan ügyességét, ahogy állatokkal bánni tudott. Munkájában nem volt erőpróbaelem, szó sem volt őrjöngő szemű, habzó orrlikú, lovasuk levető csődörökről, Covenant úgy látta, hogy a felesége nem betöri tehát a lovakat; inkább elcsábítja őket. Érintése



14

nyugalmat árasztott szét a feszülő izmokban. Suttogó hangja lecsillapította a feszültséget - a fülükét. Ha pedig a hátukra szökkent, szőrén ülve meg mindet, lábának szorítása nyomán vad félelmükből fakadó erőszakosságuk csöndesült. S valahányszor egy ló kitört mégis, ő csak lecsusszant a hátáról, hagyta, rohanja ki magát, nyűje el tomboló kedvét. És akkor kezdte az állattal az egészet elölről. A végén aztán félelmetes vágta következett Rév-Birtok körül, hadd tapasztalja a ló, hogy végső erejét is kiadhatja, de nem kerekedhet semmiképp sem lovasa akaratának fölébe.
    Valahányszor így figyelte őt, Covenant ámult e nagyszerű képessége láttán. Ő maga, bár a felesége megtanította végül lovagolni, sosem győzte le e hátasoktól való félelmét.
    Munkája nem volt különösképpen jövedelmező, ám éhezniök sem kellett, s így ment ez - míg a kiadótól az az elfogadólevél egy nap megérkezett! Akkor Joan úgy döntött, hogy itt a pillanat, gyereket akar.
    Mert a kiadást jellemző húzom-nyúzom most sem maradt el, egy évig még Covenant tiszteletdíjának előlegeiből kellett élniök. Joan is dolgozott tovább, de csak addig, amíg a születendő gyerek egészségét nem kockáztatta vele. Aztán, hogy teste jelezte, itt az idő, feladta foglalkozását. Innen az élete merő befelé fordulás lett, teljességgel a születendő gyermek kihordására összpontosult, s tette ezt oly végtelen egyközpontúsággal, hogy szeme, amellyel a világba, kifelé tekintett, gyakran csak ürességet sugárzott, várakozó feszültséget.
    Mikor megszületett, Joan bejelentette, hogy a fiú neve Roger lesz, ugyanis az ő apját és apai nagyapját is így hívták.
Roger! Covenant felhördült, ahogy a telefontársaság irodájának ajtajához közeledett. Elviselni sem bírta soha ezt a nevet. De gyermekének újszülött-arca, az a parányi tökélyű forma, ember mivoltának teljességével máris, fájdalommal és büszkeséggel sajdította meg a szívét - igen, a büszkeség az apa részvétele a nagy rejtelemben. És most - most a fia sincs már, elvitte Joan, el, ki tudja, hova. Ő viszont miért nem képes sírni?
    A következő pillanatban egy kéz ragadta karon. - Hé, miszter! - hallotta a vékonyka, ijedt, sürgető hangot. - Hé, miszter. - Megpördült, és torkából már-már kiáltás tört fel: „Nehogy érints! Tisztátalan kitaszítottat!", ám a fiú, aki a kabátujját fogta, az arckifejezése, igen, meghökkentette, s így nem is igyekezett szabadulni. Fiatal gyerek volt, ha nyolc-kilenc lehetett; nyilván túl kicsi még, hogy féljen. Foltos kis arc, sápadtan élénk, csu-



15

pa riadalom és kényszeredett feszültség, mintha erőnek erejével vennék rá éppen, hogy olyasmit tegyen, ami elrémíti közben.
    - Hé, miszter - mondta vékonyka, esdő hangon. - Tessék. Fogja. - Avval egy lap papírt, inkább olyan gyűrötteset, Covenant béna ujjai közé dugott. - Az a férfi meghagyta, adjam oda magának. El kell olvasnia, arról van szó. Uram, kérem!?
    Covenant ujjai akaratlanul is a papír köré fonódtak. Az a férfi? Hökkenten gondolta ezt, kérdőn meredt a fiúra. Miféle férfi?
    - Ott, az. - És a fiú remegő ujjal mutatott hátra a járdára.
    Covenant követte tekintetével, és megpillantott egy öregembert, fél háztömbnyire onnét, koszos okkerszín köntösben. Motyogott, ahogy ott állt, csaknem dúdolni látszott valami értelme-sincs dallamot-szöveget; ajka tártan lefittyedt, de nem mozgott, ahogyan az állkapcsa sem, a motyogást nem kísérte arcjáték. Hosszú, zilált haja és szakálla a feje körül verdesett, ahogy a könnyű szél fel-felkapta szálait. Arcát az égnek emelte; mintha egyenesen a napba bámult volna. Baljában fa koldustányért tartott. Jobbja hosszú farudat szorított, melynek tetején ott volt egy jeltábla, rajta egyetlen szó: „Vigyázz!"
    Vigyázz?
    De furcsa pillanat volt az. . . ! Mert, egy villanásnyit, a jel maga is mintha romlást ígért volna Covenantnak. Veszedelmek torlódtak ott, hogy elérjék, iszonyatos veszélyek úsztak felé a levegőben, s mint keselyűk, vijjogtak. És közöttük, rámeredve az ordítozás zaján át, ott volt egy szempár - a két szem, akárha fogak volnának, szuvas, halálos tépőfogak. S nézték őt meredten, hideg és éhes rosszindulattal, gonoszul szegeződtek rá, s csak és csak ő lehetett a préda, melyet kívántak maguknak. Ebben a pillanatban Thomas Covenant szívét valami megmagyarázhatatlan félelem markolta meg.
    Vigyázz!
    De hát ez csak egy jel volt, néma-értelmetlen tábla, melyet egy bot végéhez erősítettek. Covenant megborzongott, és előtte kitisztult a levegő.
    - Hogy ezt olvassa el - makacskodott a fiú.
    - Ne érints - motyogta Covenant, és a karját szorító kézhez intézte szavait. - Leprás vagyok.
    Ám, mire körülnézett, a fiú már eltűnt. 


next chapter