contents
36
HÁROM

Felhívás árulásra



Egy ideig, melyet csak a szívverésével mérhetett, Covenant ott függött a sötétségben. A vöröslő, felnyársaló fény volt az egyetlen szilárd pont abban a világmindenségben, mely mintha merőben kavargott s forrt volna csupán körötte. Érezte, hogy hatalmas földrengést vagy égrengést láthatna, ha tudná, merre is tekintsen; de a feketeség s a forró, vörös sugár, amely a homlokának zúdult, megakadályozta bármi forgásban, s nem tehetett mást, hagynia kellett, söpörjenek mellette tova mind az áramlatok úgy, hogy nem lát belőlük semmit.
    A vad és kegyetlen fény nyomása alatt érezhette ütőerének minden meglüktetését a halántékán, akárha az agya verné-püfölné ki az életét, nem pe-



37

dig a szíve. Majd egyre lassultak a lüktetések, az ütések - túl lassúak voltak ahhoz a tömérdek érzéki élményhez, mely ugyanakkor rázúdult. Fel nem foghatta, mi történik vele. De mindegyik ütés úgy rázta meg, mintha agyának alapszerkezetét érné támadás.
    A vérvörös dárda hirtelen megremegett, ingadozni kezdett - aztán kettévált. Ő maga pedig elindult a fény felé, vagy mintha a fény kezdett volna feléje tolulni. A két lángoló folt két szem volt, látta.
    A következő pillanatban nevetést hallott - magas hang harsant élesen, diadalmasan, és ősi ellenségesség vibrált benne. Úgy kukorékolt, mint valami gonosz indulatú kakas, ahogy épp a pokol hajnalát hirdeti. Covenant pulzusa riadtabban lüktetett a hallatán.
    - Megtörtént! - kodácsolta a hang. - Én! Enyém! - És megint nevetéssé torzult élesen.
    Covenant eléggé közel volt hozzá most már, hogy világosan láthassa a szempárt. Nem volt ezeknek a szemeknek se fehére, se pupillája, az üregeket vörös golyók töltötték ki, és a fény úgy kavargott bennük, akár a láva. Forróságuk ennyire közel lévén, égette Covenant homlokát.
    Akkor a szemekből láng csapott ki, mintha fel akarnák gyújtani maguk körül a levegőt. A lobogás szétterjedt, és vad ragyogással vette körül Covenant egész alakját.
    Ott találta magát egy barlangüregben, mélyen - körötte kő. A falak felfogták, aztán sugározva őrizték a fényt, úgy, hogy a szemek egyetlen fellobbanása után is tökéletes világosság maradt az üregben. A szikla sima volt, de szabálytalan alakú sokszögek ezreire tagozódott, mintha összevissza tévelygő hegyű kés karcolászta volna tele a felületet valamikor. A barlang kerületénél a falakban bejárati nyílások tátongtak. Magasan a feje felett a tető sztalaktitok vastag kérgévé bütykösült-sűrűsült kötegesen, de a talaj sík volt, s mintha sok-sok láb csiszolta volna simára. A fenti sztalaktitok visszaverték a fényt, így aztán az üregben mindenütt vörös ragyogás kavargott.
    A helyiség tele volt egy sor különböző szaggal, maró bűz terjengett édes mellékízekkel - kén égett rothadó hús vészes leheletét árasztva. Covenant émelygést érzett ettől az egésztől, nemkülönben attól a lénytől, melynek szemei fogságukban tartották.
    Az üreg közepéhez közel, egy alacsony emelvényen ott kuporgott valami teremtmény: hosszú, cingár végtagok, lapát nagyságú és súlyú kezek, vékonyka, púpos törzs, s faltörő kost idéző fej. Ahogy kuporgott, a térdei



38

csaknem a füléig értek föl. Egyik keze a sziklát fogta, mely ott volt előtte, a másik egy hosszú fabotot szorított, fémmel abroncsozott, két vége közt minden kihagyás nélkül bonyolultan megfaragott rúdfélét. Szürkés szája dermedten formázódott nevetésre, miközben vörös szeme mintha fortyogó magma lett volna a föld gyomrából.
    - Haha! Megtörtént! - rikácsolta megint. - Szólítottam, ezt. Erőm. Mind megölöm! - Ahogy magasba csapó hangján e dagályos szavak elhangzottak, ajkáról nyál csepegett, szinte éhesen. - Lord Drool! Nagyúr! Én!
    S a teremtmény talpra szökkent, vad és őrült büszkeséggel ugrándozva. Közelebb sodródott ekképpen áldozatához, és Covenant hátrahőkölt, közben pedig, akaratlanul is, átokszó szaladt ki a száján.
    A tér közepe táján járva, botját magasba tartva, a teremtmény elordította magát: - Megöllek! Hatalmad veszem! Szétzúzom valamennyiöket! Légy Lord Drool! - És botját meglengette, mint aki most már le akar sújtani Covenantra.
    Akkor újabb hang zendült meg a barlangüregben. Mély volt és visszhangos, de önmagában is elegendőképp erős, hogy könnyedén megtöltse a teret; s halálos is volt valamiképpen, úgy, ahogyan egy szakadék mélye fenyegető. - Vissza, Rockworm! - parancsolta. - Ez a zsákmány neked túl nagy falat. Magamnak kívánom.
    A teremtmény a mennyezet felé emelte és iszonyatosan forgatta arcát, ekképp üvöltötte: - Enyém! Én Botom! Láttad. Én hívtam. Láttad!
    Covenant követte a vörös szemek tekintetét, de nem látott mást, csak az egymásra torlódó kőképződmények derengő fény-árny-együttesét.
    - Segítséged volt abban neked - mondta a mély hang. - A Bot túl kemény ügy volt a te számodra. És összezúztad volna egyszer, pusztán vak dühödben, ha meg nem tanítalak pár dologra, hogyan kell rendesen használni. Segítségemnek pedig ára van. Tégy, különben, amit akarsz. De ez a zsákmány az enyém. Engem illet meg, fizetségként. Tőled.
    A teremtmény dühe csillapult, mintha valóban emlékeztették volna hirtelen valami titkos előnyre, mely akkor hát az övé. - Én Botom - motyorogta sötéten. - Az enyém, itt van. Nem vagy biztonságban.
    - Te fenyegetsz . . . engem? - A mély hang baljósra vált, és a veszély, mely áradt belőle, még közelebb ért a lentiekhez. - Vigyázz magadra, és ne heveskedj, Drool Rockworm! Végzeted fenyeget, tudd. Nézd csak! Hozzáláttam!



39

    Halk, őrlő zaj hallatszott, mintha öriási fogak kezdenének zúzni valamit, egymáshoz súrlódva, s akkor Covenant és Drool közé fagyos köd kezdett áramolni, sűrűsödve és kavarogva, egészen addig, míg Drool el nem tűnt Covenant látómezejéből. A köd eleinte keveredett az égő kövek fényével; de ahogy kavarult tovább, a vörösség elhalványult, s minden világok ködeinek nyirkos-szürkéjébe veszett. Az ártó-gonosz szag édesebb illattá olvadt - temetéseket körüllengő rózsaolajossá. A vakító köd ellenére Covenant érezhette, hogy ő maga nincsen már Drool barlangjában.
    A változás nem hozott neki megkönnyebbülést. Félelem és vad riadalom örvénye rántotta magába, akárha rémálomvilágba süllyedne sebesen. Az a testtelen hang émelyítette. Ahogy a köd ott kavargott körötte, lába megremegett, nem tartotta őt tovább; térdre hullt.
    - Jól teszed, hogy imádkozol hozzám - zendült a hang. Hogy ilyen halálosan szól, Covenantot úgy sokkolta, mintha szörnyűséges gyilkosság fenyegetné. - Nincs más remény, nincs más segítség annak, aki sorsának olyképpen már csak roncsai közt él, ahogyan te. Az én Ellenségem nem fog segíteni rajtad. Ő választott ki téged erre a kárhozatra. És ha ő választ, hát ő nem ad, ő csak elvesz. - Megvetés vibrált végig nyersen a hang színében, s ahogy lecsengett, megborzolta-meghorzsolta Covenant idegeit. - Igen, azt te nagyon jól teszed, ha imádkozol hozzám. Én talán megszabadíthatlak terhedtől. Kérj bármi egészséget vagy derék erőt, az mind az én hatalmamban áll. Mert én elkezdtem támadásom e kor ellen, és a jövő az enyém. Csődöt nem mondok soha többé.
    Covenant elméjét sokkalta ez a hang. De az egészség ígérete egy ízig áthatotta, és szíve ugrálva dobogott. Tisztán érezte mellében a lüktetést, érezte, ahogy a szíve dolgozva küzd a félelem terhe ellen. Mégis, mintha túlságosan nyűgözte volna valami, hogy megszólalhasson.
    Csendjén át mintegy, a hang folytatta. - Kevin hülye volt, halál jegyzettje, szenilis elméjű, puhány. És hülyék ők mind. Nézd csak, te senki. A hatalmas Kevin Főlord, Loric fia és az általam gyűlölt Berek Lord-Atyaős dédunokája, itt állt, ahol te térdelsz, és az járt az eszében, hogy elpusztít engem. Földerítette formáimat, megismert némelyet valódi alakállagom jellemzőiből, mértékre... jóllehet a vén agyalágyult odaültetett jobbjára a Tanácsban hosszú éveken át, és nem érezte végzetét - s látta végül, ki vagyok. Akkor háború lett kettőnk között, háború, mely a nyugati részt letarolta, s fenyegette a becses Őrzést magát. Az én öklöm volt a bar-



40

bárabb, erősebb, s ő tudta ezt. Mikor seregei összeroppantak, s az ő ereje tűnt, kétségbeesés martaléka lett - az enyém, kétségbeesésében. Azt gondolta, még mindig hozhatja végveszedelmemet. Ezért találkozott velem abban a barlangüregben, amelyből kimentettelek - Kiril Threndor az üreg neve, azt jelenti ez, hogy A Mennydörgés Szíve.
    - Drool Rockworm nem tudja, mely fekete szikla az, amin ő áll. És tudatlanságát nem csupán ez teszi. . . ám a magam mélyebbre szántó terveiről mit sem szólok. Jól szolgál ő engem a maga módján, bár nem szándéka a szolgálat. Hasonlóképp fogsz te is szolgálni engem, meg a félénk Lordok mindannyian, akár tetszik ez néktek, akár nem. Hadd élvezkedjenek sekélyes misztériumaikban egy darabig, épp csak félve, hogy élek még. Nem értek fel ők a holt Kevin Lore-jának hetedik fokához, és mégis, íme, büszke önhittségükben Föld Ellenségeinek merészelik nevezni magukat, a Béke szolgáinak. Vakok ők ahhoz nagyon is, hogy felfogják, mily arcátlanok. De én majd megtanítom látni őket.
    - Igaz, ami igaz: számukra már minden késő. El fognak jönni Kiril Threndorba, és én oly dolgokra tanítom őlcet, hogy lelkük belefeketül. Megfelelő hely. Ott találkozott s szállt szembe velem Kevin, kétségbeesésében. És én elfogadtam a kihívást. A hülye! Alig tudtam kiejteni a szavakat a nevetéstől. Azt gondolta, hogy majd ilyen bűvigék engem eloldanak.
    - De az Erő, mely fenntart engem, áll az Idő teremtése óta. Ezért amikor Kevin kihívása jött, hogy szabadulnának el az erők, melyek lesújtanának az Országra s mind ennek elátkozott teremtményeire, hogy porrá lennének általuk, elfogadtam a kihívást. Igen, és nevettem, míg az ő arcán kétely jelent meg a vég előtt. Ez az őrültség az Ó-Lordok korát romba döntötte - de én maradtam. Én! Együtt álltunk ott Kiril Threndorban, a vak Kevin és én. Együtt hangzott el ajkunkról a Megszentségtelenítés Rituáléja. Ó, a hülye! Ő már rabszolgám volt, és nem tudta. Büszkén arra, ami övé volt, a Tan - a Tanra büszkén nem tudta, hogy maga az a Törvény, melyet ő szolgál, az szolgál fennmaradásomhoz mind a kataklizmán át, miközben neki csaknem minden embere és minden műve halálba és romlásba hullt.
    - Igaz, egy időre összébb zsugorodtam valómmal. Ezer évet töltöttem azzal, hogy vágyaimat emésztve rágtam, mint egy megvert korcs eb. Ennek árát még meg kell adni - ezért és más dolgokért kell nekem megtennem, ami a kötelesség. De elpusztítani nem tudtak. És amikor Drool meg-



41

lelte a Botot, és ráismert, és nem tudta hasznát venni, láttam, itt van újra az én esélyem. Akarom ennek az életnek a jövőjét, akarom, hogy megsemmisíthessem vagy megtarthassam, vágyam kedve szerint. Hát imádkozz csak hozzám, söpredék. Hárítsd el magadtól a végzetet, melyet Ellenségem alkotott meg a számodra. Nem lesz sok alkalmad, hogy bánd, nem lesz okod.
    A köd és a rózsaolajszerű illattal kavargó lég úgy elgyöngítette Covenantot, mintha kiszívták volna minden erejét - de a véréből. Ám a szíve tovább vert, s ő maga mintha ebbe kapaszkodott volna, hogy félelmei ellen védekezzék. Karját összefonta a mellén, kuporgón előrehajolt, próbálta távoztatni magától a hideget. - Mely végzetet? - kérdezte akkor, erőnek erejével bírván magát szóra. A hangja szánalmas volt, elveszett a ködkavargásban.
    - Azt akarja ő, hogy végső ellenségem te légy. Kiválasztott téged. . . igen, téged, söpredék, s hogy oly hatalom lenne kezedben, amilyen még halandónak soha. . . kiválasztott téged az én pusztításomra. De rá fog jönni, hogy velem oly könnyen elbánni nem lehet. Van hatalmad, igen. . . vad mágia, mely megvédi életed e pillanatban. . . ám sosem fogod tudni, mi is az. És nem leszel képes megküzdeni velem legvégül. Nem, te az ő várakozásának áldozata vagy, s én nem szabadíthatlak meg halállal... még nem. Ám ezt az erőt ellene fordíthatjuk, és megszabadíthatjuk tőle a Földet mindörökre.
    - Egészség? - Covenant gyötrődve nézett föl a mélyből, ahová görnyedt. - Egészségről beszéltél.
    - Bármi legyen is egészséged híja, söpredék, arról szóltam. Csak imádkozz hozzám, ameddig türelmes vagyok.
    De a hang most már túl mélyre vágott a sértegetéssel. Covenant dühe erőszakosan kavarult, ott, e sebben. Térdre tápászkodott, és azt gondolta: Hát nem. Én söpredék nem vagyok. Összeszorította fogát, hogy ne reszkessen, s így kérdezte meg: - Ki vagy te?
    Mintha ráérzett volna, tévedett, a hang szelídebbre vált. - Sok nevem volt már - mondta. - Revelstone Lordjainak én vagyok a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek; a Tengertér Óriásainak vagyok Sátánszív és Lélekrontó. A Ramenek úgy neveznek, hogy Agyar-Tán. A Vérgárda álmaiban én vagyok a Megrontás. Ám az Ország népe csak úgy hív, hogy a Szürke Gyilkos.
    Covenant, tisztán ejtve a szót, azt mondta: - Felejtsd el.
    - Hülye! - hördült a hang, és ereje Covenantot a sziklához tapasztotta.



42

Homlokát a kőhöz nyomva, ott feküdt rémületben: mert a hangban rettenetesen ott rezgett az ő megsemmisülése. - Könyörgésedre én semmit nem teszek, semmit el nem mulasztok. S ezt nem is feledem. Látom, büszkeségedet gőgöm sérti. Söpredék! Megtanítalak én, cenk, a megvetés valódi értelmére, mielőtt végem. De ez nem most van. Ez nem találkozik célommal. Hamarosan elég erős leszek, hogy kifacsarjam belőled a vad mágiát, és akkor a magad kárán tanulod meg, hogy megvető gőgöm határtalan, hogy vágyaim végtelen mélyek.
    - Hanem most épp elég időt vesztegettem. Fel, lássuk célomat. Jól figyelj rám, cenk söpredék! Üzenetet viszel tőlem Revelstone-ba, viszed pedig a Lordok Tanácsának.
    - Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik; kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött. Záloga pedig annak, amit mondok itt most, ez az egy igaz szó, mondd meg nekik ezt: Drool Rockworm, a Mennydörgés Hegyének Üregfattya megtalálta a Törvény Botját, melyet tízszer száz évvel ezelőtt Kevin veszített el a Megszentségtelenítés Rituáléja során. Mondd meg nekik, az ő nemzedékük feladata az, hogy a Botot visszaszerezzék. Mert anélkül hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem, és teljes győzelmem hatszor hét évvel hamarább jön el, mint jönne különben.
    - Ami meg téged illet, söpredék: csődöt ne mondj e hírnöki szerepben. Ha nem viszed meg a hírt rendjén a Tanácsnak, hát az Országban minden emberi lény halott lesz, mielőtt tíz évszak múlna.. Te ezt nem érted - de tudd meg, Drool Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek nagy, erős oka. Lordok Hona királlyá emeli őt két éven belül, ha ez az üzenet nem ér célhoz. Mert az Üregfattyak már most menetelnek az ő hívására; és farkasok, ős-gonoszok a Démonidák sorából, rettentő engedelmesek a Bot hatalmának. Ám nem a háború a legszörnyűbb rossz. Drool még mélyebbre ás a Mennydörgés Hegyének sötét gyökereinél... a hegyben, melynek Gravin Threndor, Tűzoroszlánok Csúcsa is neve még, tudd. És vannak szörny-átkok, mélyein a Földnek, betemetve, s túlsággal hatalmasak azok, semhogy bárki halandó megbirkózhatna velük, zabolázón. Ezek pedig mindörökre pokollá tennék a világegyetemet. Ám Drool épp ilyen átkot keres. Kutat ő a Földveszte Kő után. Ha ennek urává lesz, jaj mindeneknek fenn és lenn, s lészen ez ilyképp, míg maga az Idő el nem bukik, akkor.



43

    - Hát csődöt ne mondj hírnökként, söpredék cenk. Találkoztál Droollal. Volna kedved halálra: az ő kezei között?
    A hang elnémult, és Covenant a karjai közé szorította fejét, próbálván csitítani a Kárhozat Urának fenyegetéseit, visszhangjukat. Ez nem más, mint álom, gondolta. Egy álom! De a köd vakítása azt az érzést is keltette benne, hogy csapdába csalták, hogy az őrület veszi körül burkával. Beleremegett vágyába, hogy valami menekülés nyíljon, hogy melegség övezze. - Eriggy innen! Hagyj engem békén!
    - Még egy szót csak - mondta a Kárhozat Ura -, egy végső intést. Ne feledd, kitől is kell félned végezetül. Elégségem kellett, hogy legyen az ölés, a kínzás. De most terveim vannak, s csak kezdeteiknél tartok, és nem nyugszom, míg el nem töröltem magát a reményt a Föld színéről. Erre gondolj, és iszonyodj!
    Iszonyodj - e szó ott lebegett kitartóan a légben, és közben, körötte, megszólalt az őrlő zaj, e hang, mely mintegy görgetegköveké volt, ahogy kisebb sziklákat morzsolnak szét malmukban. A hang lezúdult Covenantra, aztán túljutott rajta, messze, s ő maga ott maradt térdelvén, fejét két karja közé szorítva, és elméjében pánikszerű üresség volt csak. Dermedten kuporgott tovább, míg az őrlő zaj el nem halt, és a szél halk zúgása fel nem támadt az új csendben. Akkor félve kinyitotta a szemét, és napfényt látott magával szemközt a sziklán. 


next chapter