Felhívás árulásra
Egy ideig, melyet csak a szívverésével mérhetett, Covenant ott függött
a sötétségben. A vöröslő, felnyársaló fény volt az egyetlen szilárd pont
abban a világmindenségben, mely mintha merőben kavargott s forrt volna
csupán körötte. Érezte, hogy hatalmas földrengést vagy égrengést láthatna,
ha tudná, merre is tekintsen; de a feketeség s a forró, vörös sugár, amely
a homlokának zúdult, megakadályozta bármi forgásban, s nem tehetett mást,
hagynia kellett, söpörjenek mellette tova mind az áramlatok úgy, hogy nem
lát belőlük semmit.
A vad és kegyetlen fény nyomása alatt érezhette
ütőerének minden meglüktetését a halántékán, akárha az agya verné-püfölné
ki az életét, nem pe-
dig a szíve. Majd egyre lassultak a lüktetések, az ütések - túl lassúak
voltak ahhoz a tömérdek érzéki élményhez, mely ugyanakkor rázúdult. Fel
nem foghatta, mi történik vele. De mindegyik ütés úgy rázta meg, mintha
agyának alapszerkezetét érné támadás.
A vérvörös dárda hirtelen megremegett, ingadozni
kezdett - aztán kettévált. Ő maga pedig elindult a fény felé, vagy mintha
a fény kezdett volna feléje tolulni. A két lángoló folt két szem volt,
látta.
A következő pillanatban nevetést hallott - magas
hang harsant élesen, diadalmasan, és ősi ellenségesség vibrált benne. Úgy
kukorékolt, mint valami gonosz indulatú kakas, ahogy épp a pokol hajnalát
hirdeti. Covenant pulzusa riadtabban lüktetett a hallatán.
- Megtörtént! - kodácsolta a hang. - Én! Enyém!
- És megint nevetéssé torzult élesen.
Covenant eléggé közel volt hozzá most már, hogy
világosan láthassa a szempárt. Nem volt ezeknek a szemeknek se fehére,
se pupillája, az üregeket vörös golyók töltötték ki, és a fény úgy kavargott
bennük, akár a láva. Forróságuk ennyire közel lévén, égette Covenant homlokát.
Akkor a szemekből láng csapott ki, mintha fel akarnák
gyújtani maguk körül a levegőt. A lobogás szétterjedt, és vad ragyogással
vette körül Covenant egész alakját.
Ott találta magát egy barlangüregben, mélyen - körötte
kő. A falak felfogták, aztán sugározva őrizték a fényt, úgy, hogy a szemek
egyetlen fellobbanása után is tökéletes világosság maradt az üregben. A
szikla sima volt, de szabálytalan alakú sokszögek ezreire tagozódott, mintha
összevissza tévelygő hegyű kés karcolászta volna tele a felületet valamikor.
A barlang kerületénél a falakban bejárati nyílások tátongtak. Magasan a
feje felett a tető sztalaktitok vastag kérgévé bütykösült-sűrűsült kötegesen,
de a talaj sík volt, s mintha sok-sok láb csiszolta volna simára. A fenti
sztalaktitok visszaverték a fényt, így aztán az üregben mindenütt vörös
ragyogás kavargott.
A helyiség tele volt egy sor különböző szaggal,
maró bűz terjengett édes mellékízekkel - kén égett rothadó hús vészes leheletét
árasztva. Covenant émelygést érzett ettől az egésztől, nemkülönben attól
a lénytől, melynek szemei fogságukban tartották.
Az üreg közepéhez közel, egy alacsony emelvényen
ott kuporgott valami teremtmény: hosszú, cingár végtagok, lapát nagyságú
és súlyú kezek, vékonyka, púpos törzs, s faltörő kost idéző fej. Ahogy
kuporgott, a térdei
csaknem a füléig értek föl. Egyik keze a sziklát fogta, mely ott volt
előtte, a másik egy hosszú fabotot szorított, fémmel abroncsozott, két
vége közt minden kihagyás nélkül bonyolultan megfaragott rúdfélét. Szürkés
szája dermedten formázódott nevetésre, miközben vörös szeme mintha fortyogó
magma lett volna a föld gyomrából.
- Haha! Megtörtént! - rikácsolta megint. - Szólítottam,
ezt. Erőm. Mind megölöm! - Ahogy magasba csapó hangján e dagályos szavak
elhangzottak, ajkáról nyál csepegett, szinte éhesen. - Lord Drool! Nagyúr!
Én!
S a teremtmény talpra szökkent, vad és őrült büszkeséggel
ugrándozva. Közelebb sodródott ekképpen áldozatához, és Covenant hátrahőkölt,
közben pedig, akaratlanul is, átokszó szaladt ki a száján.
A tér közepe táján járva, botját magasba tartva,
a teremtmény elordította magát: - Megöllek! Hatalmad veszem! Szétzúzom
valamennyiöket! Légy Lord Drool! - És botját meglengette, mint aki most
már le akar sújtani Covenantra.
Akkor újabb hang zendült meg a barlangüregben. Mély
volt és visszhangos, de önmagában is elegendőképp erős, hogy könnyedén
megtöltse a teret; s halálos is volt valamiképpen, úgy, ahogyan egy szakadék
mélye fenyegető. - Vissza, Rockworm! - parancsolta. - Ez a zsákmány neked
túl nagy falat. Magamnak kívánom.
A teremtmény a mennyezet felé emelte és iszonyatosan
forgatta arcát, ekképp üvöltötte: - Enyém! Én Botom! Láttad. Én hívtam.
Láttad!
Covenant követte a vörös szemek tekintetét, de nem
látott mást, csak az egymásra torlódó kőképződmények derengő fény-árny-együttesét.
- Segítséged volt abban neked - mondta a mély hang.
- A Bot túl kemény ügy volt a te számodra. És összezúztad volna egyszer,
pusztán vak dühödben, ha meg nem tanítalak pár dologra, hogyan kell rendesen
használni. Segítségemnek pedig ára van. Tégy, különben, amit akarsz. De
ez a zsákmány az enyém. Engem illet meg, fizetségként. Tőled.
A teremtmény dühe csillapult, mintha valóban emlékeztették
volna hirtelen valami titkos előnyre, mely akkor hát az övé. - Én Botom
- motyorogta sötéten. - Az enyém, itt van. Nem vagy biztonságban.
- Te fenyegetsz . . . engem? - A mély hang baljósra
vált, és a veszély, mely áradt belőle, még közelebb ért a lentiekhez. -
Vigyázz magadra, és ne heveskedj, Drool Rockworm! Végzeted fenyeget, tudd.
Nézd csak! Hozzáláttam!
Halk, őrlő zaj hallatszott, mintha öriási fogak kezdenének
zúzni valamit, egymáshoz súrlódva, s akkor Covenant és Drool közé fagyos
köd kezdett áramolni, sűrűsödve és kavarogva, egészen addig, míg Drool
el nem tűnt Covenant látómezejéből. A köd eleinte keveredett az égő kövek
fényével; de ahogy kavarult tovább, a vörösség elhalványult, s minden világok
ködeinek nyirkos-szürkéjébe veszett. Az ártó-gonosz szag édesebb illattá
olvadt - temetéseket körüllengő rózsaolajossá. A vakító köd ellenére Covenant
érezhette, hogy ő maga nincsen már Drool barlangjában.
A változás nem hozott neki megkönnyebbülést. Félelem
és vad riadalom örvénye rántotta magába, akárha rémálomvilágba süllyedne
sebesen. Az a testtelen hang émelyítette. Ahogy a köd ott kavargott körötte,
lába megremegett, nem tartotta őt tovább; térdre hullt.
- Jól teszed, hogy imádkozol hozzám - zendült a
hang. Hogy ilyen halálosan szól, Covenantot úgy sokkolta, mintha szörnyűséges
gyilkosság fenyegetné. - Nincs más remény, nincs más segítség annak, aki
sorsának olyképpen már csak roncsai közt él, ahogyan te. Az én Ellenségem
nem fog segíteni rajtad. Ő választott ki téged erre a kárhozatra. És ha
ő választ, hát ő nem ad, ő csak elvesz. - Megvetés vibrált végig nyersen
a hang színében, s ahogy lecsengett, megborzolta-meghorzsolta Covenant
idegeit. - Igen, azt te nagyon jól teszed, ha imádkozol hozzám. Én talán
megszabadíthatlak terhedtől. Kérj bármi egészséget vagy derék erőt, az
mind az én hatalmamban áll. Mert én elkezdtem támadásom e kor ellen, és
a jövő az enyém. Csődöt nem mondok soha többé.
Covenant elméjét sokkalta ez a hang. De az egészség
ígérete egy ízig áthatotta, és szíve ugrálva dobogott. Tisztán érezte mellében
a lüktetést, érezte, ahogy a szíve dolgozva küzd a félelem terhe ellen.
Mégis, mintha túlságosan nyűgözte volna valami, hogy megszólalhasson.
Csendjén át mintegy, a hang folytatta. - Kevin hülye
volt, halál jegyzettje, szenilis elméjű, puhány. És hülyék ők mind. Nézd
csak, te senki. A hatalmas Kevin Főlord, Loric fia és az általam gyűlölt
Berek Lord-Atyaős dédunokája, itt állt, ahol te térdelsz, és az járt az
eszében, hogy elpusztít engem. Földerítette formáimat, megismert némelyet
valódi alakállagom jellemzőiből, mértékre... jóllehet a vén agyalágyult
odaültetett jobbjára a Tanácsban hosszú éveken át, és nem érezte végzetét
- s látta végül, ki vagyok. Akkor háború lett kettőnk között, háború, mely
a nyugati részt letarolta, s fenyegette a becses Őrzést magát. Az én öklöm
volt a bar-
bárabb, erősebb, s ő tudta ezt. Mikor seregei összeroppantak, s az ő
ereje tűnt, kétségbeesés martaléka lett - az enyém, kétségbeesésében. Azt
gondolta, még mindig hozhatja végveszedelmemet. Ezért találkozott velem
abban a barlangüregben, amelyből kimentettelek - Kiril Threndor az üreg
neve, azt jelenti ez, hogy A Mennydörgés Szíve.
- Drool Rockworm nem tudja, mely fekete szikla az,
amin ő áll. És tudatlanságát nem csupán ez teszi. . . ám a magam mélyebbre
szántó terveiről mit sem szólok. Jól szolgál ő engem a maga módján, bár
nem szándéka a szolgálat. Hasonlóképp fogsz te is szolgálni engem, meg
a félénk Lordok mindannyian, akár tetszik ez néktek, akár nem. Hadd élvezkedjenek
sekélyes misztériumaikban egy darabig, épp csak félve, hogy élek még. Nem
értek fel ők a holt Kevin Lore-jának hetedik fokához, és mégis, íme, büszke
önhittségükben Föld Ellenségeinek merészelik nevezni magukat, a Béke szolgáinak.
Vakok ők ahhoz nagyon is, hogy felfogják, mily arcátlanok. De én majd megtanítom
látni őket.
- Igaz, ami igaz: számukra már minden késő. El fognak
jönni Kiril Threndorba, és én oly dolgokra tanítom őlcet, hogy lelkük belefeketül.
Megfelelő hely. Ott találkozott s szállt szembe velem Kevin, kétségbeesésében.
És én elfogadtam a kihívást. A hülye! Alig tudtam kiejteni a szavakat a
nevetéstől. Azt gondolta, hogy majd ilyen bűvigék engem eloldanak.
- De az Erő, mely fenntart engem, áll az Idő teremtése
óta. Ezért amikor Kevin kihívása jött, hogy szabadulnának el az erők, melyek
lesújtanának az Országra s mind ennek elátkozott teremtményeire, hogy porrá
lennének általuk, elfogadtam a kihívást. Igen, és nevettem, míg az ő arcán
kétely jelent meg a vég előtt. Ez az őrültség az Ó-Lordok korát romba döntötte
- de én maradtam. Én! Együtt álltunk ott Kiril Threndorban, a vak Kevin
és én. Együtt hangzott el ajkunkról a Megszentségtelenítés Rituáléja. Ó,
a hülye! Ő már rabszolgám volt, és nem tudta. Büszkén arra, ami övé volt,
a Tan - a Tanra büszkén nem tudta, hogy maga az a Törvény, melyet ő szolgál,
az szolgál fennmaradásomhoz mind a kataklizmán át, miközben neki csaknem
minden embere és minden műve halálba és romlásba hullt.
- Igaz, egy időre összébb zsugorodtam valómmal.
Ezer évet töltöttem azzal, hogy vágyaimat emésztve rágtam, mint egy megvert
korcs eb. Ennek árát még meg kell adni - ezért és más dolgokért kell nekem
megtennem, ami a kötelesség. De elpusztítani nem tudtak. És amikor Drool
meg-
lelte a Botot, és ráismert, és nem tudta hasznát venni, láttam, itt
van újra az én esélyem. Akarom ennek az életnek a jövőjét, akarom, hogy
megsemmisíthessem vagy megtarthassam, vágyam kedve szerint. Hát imádkozz
csak hozzám, söpredék. Hárítsd el magadtól a végzetet, melyet Ellenségem
alkotott meg a számodra. Nem lesz sok alkalmad, hogy bánd, nem lesz okod.
A köd és a rózsaolajszerű illattal kavargó lég úgy
elgyöngítette Covenantot, mintha kiszívták volna minden erejét - de a véréből.
Ám a szíve tovább vert, s ő maga mintha ebbe kapaszkodott volna, hogy félelmei
ellen védekezzék. Karját összefonta a mellén, kuporgón előrehajolt, próbálta
távoztatni magától a hideget. - Mely végzetet? - kérdezte akkor, erőnek
erejével bírván magát szóra. A hangja szánalmas volt, elveszett a ködkavargásban.
- Azt akarja ő, hogy végső ellenségem te légy. Kiválasztott
téged. . . igen, téged, söpredék, s hogy oly hatalom lenne kezedben, amilyen
még halandónak soha. . . kiválasztott téged az én pusztításomra. De rá
fog jönni, hogy velem oly könnyen elbánni nem lehet. Van hatalmad, igen.
. . vad mágia, mely megvédi életed e pillanatban. . . ám sosem fogod tudni,
mi is az. És nem leszel képes megküzdeni velem legvégül. Nem, te az ő várakozásának
áldozata vagy, s én nem szabadíthatlak meg halállal... még nem. Ám ezt
az erőt ellene fordíthatjuk, és megszabadíthatjuk tőle a Földet mindörökre.
- Egészség? - Covenant gyötrődve nézett föl a mélyből,
ahová görnyedt. - Egészségről beszéltél.
- Bármi legyen is egészséged híja, söpredék, arról
szóltam. Csak imádkozz hozzám, ameddig türelmes vagyok.
De a hang most már túl mélyre vágott a sértegetéssel.
Covenant dühe erőszakosan kavarult, ott, e sebben. Térdre tápászkodott,
és azt gondolta: Hát nem. Én söpredék nem vagyok. Összeszorította fogát,
hogy ne reszkessen, s így kérdezte meg: - Ki vagy te?
Mintha ráérzett volna, tévedett, a hang szelídebbre
vált. - Sok nevem volt már - mondta. - Revelstone Lordjainak én vagyok
a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek; a Tengertér Óriásainak vagyok Sátánszív
és Lélekrontó. A Ramenek úgy neveznek, hogy Agyar-Tán. A Vérgárda álmaiban
én vagyok a Megrontás. Ám az Ország népe csak úgy hív, hogy a Szürke Gyilkos.
Covenant, tisztán ejtve a szót, azt mondta: - Felejtsd
el.
- Hülye! - hördült a hang, és ereje Covenantot a
sziklához tapasztotta.
Homlokát a kőhöz nyomva, ott feküdt rémületben: mert a hangban rettenetesen
ott rezgett az ő megsemmisülése. - Könyörgésedre én semmit nem teszek,
semmit el nem mulasztok. S ezt nem is feledem. Látom, büszkeségedet gőgöm
sérti. Söpredék! Megtanítalak én, cenk, a megvetés valódi értelmére, mielőtt
végem. De ez nem most van. Ez nem találkozik célommal. Hamarosan elég erős
leszek, hogy kifacsarjam belőled a vad mágiát, és akkor a magad kárán tanulod
meg, hogy megvető gőgöm határtalan, hogy vágyaim végtelen mélyek.
- Hanem most épp elég időt vesztegettem. Fel, lássuk
célomat. Jól figyelj rám, cenk söpredék! Üzenetet viszel tőlem Revelstone-ba,
viszed pedig a Lordok Tanácsának.
- Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak,
Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva
hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik; kezemben lesz
a hatalom minden élet és halál fölött. Záloga pedig annak, amit mondok
itt most, ez az egy igaz szó, mondd meg nekik ezt: Drool Rockworm, a Mennydörgés
Hegyének Üregfattya megtalálta a Törvény Botját, melyet tízszer száz évvel
ezelőtt Kevin veszített el a Megszentségtelenítés Rituáléja során. Mondd
meg nekik, az ő nemzedékük feladata az, hogy a Botot visszaszerezzék. Mert
anélkül hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem, és teljes győzelmem
hatszor hét évvel hamarább jön el, mint jönne különben.
- Ami meg téged illet, söpredék: csődöt ne mondj
e hírnöki szerepben. Ha nem viszed meg a hírt rendjén a Tanácsnak, hát
az Országban minden emberi lény halott lesz, mielőtt tíz évszak múlna.. Te
ezt nem érted - de tudd meg, Drool Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek
nagy, erős oka. Lordok Hona királlyá emeli őt két éven belül, ha ez az
üzenet nem ér célhoz. Mert az Üregfattyak már most menetelnek az ő hívására;
és farkasok, ős-gonoszok a Démonidák sorából, rettentő engedelmesek a Bot
hatalmának. Ám nem a háború a legszörnyűbb rossz. Drool még mélyebbre ás
a Mennydörgés Hegyének sötét gyökereinél... a hegyben, melynek Gravin Threndor,
Tűzoroszlánok Csúcsa is neve még, tudd. És vannak szörny-átkok, mélyein
a Földnek, betemetve, s túlsággal hatalmasak azok, semhogy bárki halandó
megbirkózhatna velük, zabolázón. Ezek pedig mindörökre pokollá tennék a
világegyetemet. Ám Drool épp ilyen átkot keres. Kutat ő a Földveszte Kő
után. Ha ennek urává lesz, jaj mindeneknek fenn és lenn, s lészen ez ilyképp,
míg maga az Idő el nem bukik, akkor.
- Hát csődöt ne mondj hírnökként, söpredék cenk.
Találkoztál Droollal. Volna kedved halálra: az ő kezei között?
A hang elnémult, és Covenant a karjai közé szorította
fejét, próbálván csitítani a Kárhozat Urának fenyegetéseit, visszhangjukat.
Ez nem más, mint álom, gondolta. Egy álom! De a köd vakítása azt az érzést
is keltette benne, hogy csapdába csalták, hogy az őrület veszi körül burkával.
Beleremegett vágyába, hogy valami menekülés nyíljon, hogy melegség övezze.
- Eriggy innen! Hagyj engem békén!
- Még egy szót csak - mondta a Kárhozat Ura -, egy
végső intést. Ne feledd, kitől is kell félned végezetül. Elégségem kellett,
hogy legyen az ölés, a kínzás. De most terveim vannak, s csak kezdeteiknél
tartok, és nem nyugszom, míg el nem töröltem magát a reményt a Föld színéről.
Erre gondolj, és iszonyodj!
Iszonyodj - e szó ott lebegett kitartóan a légben,
és közben, körötte, megszólalt az őrlő zaj, e hang, mely mintegy görgetegköveké
volt, ahogy kisebb sziklákat morzsolnak szét malmukban. A hang lezúdult
Covenantra, aztán túljutott rajta, messze, s ő maga ott maradt térdelvén,
fejét két karja közé szorítva, és elméjében pánikszerű üresség volt csak.
Dermedten kuporgott tovább, míg az őrlő zaj el nem halt, és a szél halk
zúgása fel nem támadt az új csendben. Akkor félve kinyitotta a szemét,
és napfényt látott magával szemközt a sziklán.