303
TIZENHÉT
Tűzvég
Aznap este a társaság egy keskeny völgyben táborozott le, két sziklás
hegyoldal közt, fél mérföldnyire Andelain dús füvű rétjeitől. A harcosok
derűsek voltak, visszatért régi kedvük, úgy érezték, valóban túlesett a
Különítmény a feszültségeken, egymást érték a történetek, zendültek az
énekek; s hallgatták mindezt Lordok és Vérgárdisták kellő csendben. Bár
a Lordok, ekképp, nem vettek részt a dologban, láthatóan örömmel figyelték
a fejleményt, s nem is egyszer azt lehetett hallani, hogy Mhoram és Quaan
együtt kuncog valamin.
De Covenant nem osztozott az Eoman felszabadultságában.
Súlyos kéz - a semmi keze -, mintha ez zárta volna le tekintetét minden
érzés lehetősége elől. És úgy érezte, elszigetelten, megérinthetetlenül
létezik ő csak. Aztán úgy bújt ágyba, hogy a harcosok még nem is végeztek
utolsó énekükkel.
Valamivel később felébredt - kezet érzett most is,
de valósat, és a vállán. Szemét kinyitotta, és Habkövetőt látta. Mellette
állt, föléje hajolt. A hold még alig ment le. - Kelj fel! - suttogta az
Óriás. - A Ranyhynek hozták a hírt. Farkasok űznek minket. Mögöttük nem
járhatnak messze az ős-gonoszok. Mennünk kell.
Covenant álmosan pillantott az Óriás éjies arcába
egy hosszúnak tűnő másodpercig. - Miért? Akkor abbahagyják az üldözést?
304
- Siess, ős-Lord. Terrel, Korik és talán Quaan Eomanjának
harmada itt marad lesben. Majd ők szétszórják azt a hordát. Gyere.
Ám Covenant makacskodott. - És akkor mi van? Meghátrálnak,
de megint előrelendülnek, és jönnek utánunk. Hagyjál aludni.
- Barátom, próbára teszed a türelmem. Kelj fel,
majd mindent elmagyarázok.
Sóhajtva göngyölődött ki Covenant a takaróiból.
Míg köntöse övét megkötötte, igazgatta, szandálját lábára fűzte, s megbizonyosodott,
vele van-e a botja és a kése, segítője, a Woodhelvennin nő összecsomagolta
az ágyneműt, elrakta rendben. Aztán odavezette hozzá Durát.
A társaság mintha csöndesen siettette volna - így
szállt nyeregbe. Aztán Habkövetővel a tábor közepére ment, ahol a Lordok
és a Vérgárdisták már lovon voltak mind. Mikor a harcosok is készen voltak,
Birinair a tűz utolsó zsarátjait is eltaposta-oltotta, majd merev mozgással
lovára kapaszkodott. Még egy pillanat - s a lovasok megfordultak, nekilódultak,
menekültek a szűk völgyön, a vörös hold maradék fényeinél lelték meg a
csapást a durva, köves talajon.
A göcsörtös föld Dura lába alatt olyan volt, mint
az alvadó vér, és Covenant marokra szorította gyűrűjét, hogy a rőtes ragyogástól
védje. Körülötte a társak feszült csendben lovagoltak mind; ha bármi halkan
megzörrent egy kard, elcsitították a zajt. A Ranyhynek árnycsöndesek voltak,
halkak, és széles hátukon a Vérgárdisták úgy ültek, akár a szobrok, örökkön
éberek és örökkön érzéketlenek.
Akkor a hold lement. A sötétség megkönnyebbülés
volt, bár a vak éjben a menekülés kockázatai is növekedtek. Igaz, körbe
volt véve az egész társaság a védő Ranyhynekkel, és a hatalmas lovak olyan
csapásokat választottak, hogy ezek közt a többi hátas biztonsággal haladhatott.
Hogy két-három mérföldet megtettek így, a Különítmény
hangulata valamelyest javult. Felengedtek. Nem hallották üldözők zaját,
nem érezték veszély közelét. Végül Habkövető megadta Covenantnak is az
ígért magyarázatot.
- Egyszerű dolog - suttogta az Óriás. - Miután a
farkasok falkáját szétszórják, Korik és Terrel hamis nyomon indul el, nem
erre, amerre mi. Egyenesen Andelainbe mennek, keletnek, a Mennydörgés Hegye
felé, míg ekképpen az üldözőket végleg meg nem zavarják. Aztán egy éles
fordulattal csatlakoznak hozzánk.
305
- Miért? - kérdezte szelíden Covenant.
Mhoram vette át a szót. - Nem hisszük - magyarázta
a Lord -, hogy Drool megértheti szándékainkat. - Covenant nem érezte Mhoram
jelenlétét olyan erősen, mint az Óriásét, ezért most ez a hang testtelen
maradt a sötétben, mintha maga az éj beszélne. S ez a benyomás mintha rosszat
tett volna szavai igazságtartalmának, mert a fizikai jelenlét valós képzete
nélkül az, amit a Lord mondott, hiábavalónak tűnt fel. - Drool sokakat
ostobának, korlátoltnak hisz a mi Különítményünk tagjai közül. Mivel nála
a Bot, eleve őrülteknek is gondol bennünket: hogyan merészelünk szembeszállni
vele. De ha mégis a közelébe merészkednénk, akkor a déli irány dőreség,
ugyanis az hosszadalmas út, az ő ereje pedig napról napra nőttön-nő. Azt
várja, hogy keletnek fordulunk, így keressük őt, vagy délnek, s akkor a
Balsors Menedéke felé futamodunk, mentve a bőrünk. Korik és Terrel meggyőzi
majd Drool felderítőit, hogy mindezek ellenére támadást határoztunk el.
És ha nem tudja ezek után sem, merre vagyunk, a céljaink felől is elbizonytalanodik.
Összekuszálja őt mindez: s keres minket nyilván Andelainben, és megpróbálja
megerősíteni védelmét a Mennydörgés Hegyénél. S hogy ilyesmit hisz, vagyis
hogy támadásra vállalkozunk mégis, arra következtethet a tényből, hogy
rájöttünk, miként kell hasznunkra fordítanunk a te fehéraranyadat.
Covenant egy pillanatig eltűnődött, s úgy kérdezte:
- És a Kárhozat-Úr mit csinál vajon mind ez idő alatt?
- Persze - sóhajtotta Mhoram -, ez nagy kérdés.
Ezen múlik a Különítmény sorsa . . . és az Országé. - Hosszú ideig hallgatott.
- Álmaimban nevetni látom őt.
Covenant megrándult - úgy a szíve körül, mert képzeletben
visszahallotta Kárhozat-Úrnak azt a megsemmisítő, őrlő nevetését. Ekképpen
haladtak a lovasok az éji sötéten át, teljességgel a Ranyhynek jó ösztöneire
bízván magukat. Hogy megpirkadott, hátrahagyták lesben az embereiket, a
farkasok elleni csapdául.
Négy további napba telt még, kemény lovaglással,
tizenöt nagy mérfölddel naponta, hogy elérjék a Mithil-folyót. Andelain
déli határát. Hatvan ily mérföldet haladt a Különítmény délkeletnek anélkül,
hogy bármi fogalmuk lehetett volna róla, mi is történt közben Korik csoportjával.
Összesen csak nyolcan váltak le így a Különítményről. Ám nélkülük valahogy
minden összébb zsugorodott, jelentéktelenebbnek tűnt fel. A Főlord
306
s társai gyakorlatilag a lovak patacsattogására figyeltek gépiesen,
s a csend úgy visszhangzott köröttük ekképpen, mint egy kongó, üres ravatalhely.
Nem égett már a harcosok szemében sem az a tiszta,
élénk érdeklődés, mellyel a tőlük balra alig egy mérföldnyire kezdődő andelaini
tájat vették szemügyre pár napja. Hajnaltól alkonyig minden tekintet a
keleti láthatárt fürkészte most; nem láttak mást, csak nagy ürességet,
teret, melyben azonban Korik és lovascsapata nem s nem tűnt fel. Telt-múlt
az idő, s ennek során Habkövető el-elszakadt a társaság zömétől, hogy fellépdeljen
valami magaslatra, onnan kémlelje a távolt; a csapat pedig ezalatt is rémálmokat
láthatott csak képzeletben, magyarázatul, hol maradnak el Korikék ily soká
s miért.
Kimondatlanul is egyetértett mindenki abban, hogy
nincs annyi farkas, mely két Vérgárdista ellen eredményesen vehetné fel
a falkaharcot. Főleg, ha ez a két Vérgárdista olyan Ranyhyneken ül, mint
amilyen Huryn és Brabha. Nem, Korik csapata csakis ős-gonoszok kisebb hadseregének
kezére kerülhetett - így vélekedett a társaság, bár Prothall úgy érvelt,
hogy Korik esetleg sok mérföldnyi kerülőt tett embereivel, hogy folyót
találjon, vagy más efféle módszerrel rázza le nyomukról a farkasokat. A
Főlord szavában volt jó elgondolás, de valahogy üresnek tűnt fel ez az
érvelés a hússzínű hold fényében. S ezért Quaan Warhaft úgy készült, hogy
szembe kell néznie majd hat emberének elvesztésével.
A lovasok mind komor hangulatba merültek, mikor
aztán negyednap alkonyattájt elérték hirtelen a Mithil partjait.
Bal kéz felől közvetlenül, ahogy a folyóhoz közeledtek,
látták a meredek hegyet, mely mintegy Andelain határát is képezte. A hegy
az északi partot vigyázta; s a csapat csak úgy tudott bejutni itt Andelain
területére, hogy a meredek sziklafal tövén, a vízparton libasorban lovagolnak.
De Prothall inkább erre szavazott, s nem az úsztatásra - olyan sebes volt
erre a Mithil árja. Előtte csak Tuvor, így vágott neki a Főlord a szűk
parti ösvénynek. A Különítmény tagjai egyesével követték. Csakhamar valamennyien
ott haladtak, átkelőben a sziklák fala és a víz mélyei közt.
Ekképpen tagozódva igen sebezhető is volt a csapat.
Ahogy a hegy oldala meredekebbre vált, és simább-sziklásabb lett, az út
végképp összeszűkült, s a magasok úgy tornyosultak fölébük, akár egy erőd
a falaival. Felszegett fejjel, a magasokat kémlelő tekintettel haladtak;
pontosan tudták, miféle kockázat jár így ezzel az egésszel.
307
Még egyre tartott az átkelés a hegyoldalban, mikor
a magasból üdvkiáltást hallottak. És a sziklák közt, fenn, ott állt egy
ismerős alak. Terrel volt az.
A lovasok örömmel viszonozták az üdvözletet. Most
már igazán sietve fejezték be a hegy-töve átkelést, és ott találták magukat
egy tágas, füves síkon, ahol lovak legeltek - két Ranyhyn és öt musztáng
volt az, valamivel feljebb a folyóparttól.
A musztángok kimerültek voltak; lábuk elgyöngülten remegett, a fejüket
leszegték: alig volt annyi erejük, hogy füvet ropogtatni bírjanak. Öt,
számolta Covenant. Valami zsibbadt biztonságérzete - reménye! - még mindig
volt, hogy elszámolta magát, nem vitás.
Korik már úton volt lefelé a hegytetőről. És öt
harcos jött vele. Quaan dühös kiáltással szökkent le a lováról, s rohant
is már a Vérgárdista felé. - Irin! - harsant a hangja. - Hol van Irin?
A Hét Őrzetre! Mi történt vele, nővérünkkel?
Korik nem válaszolt, míg csapatával ott nem állt
végre Prothall Főlord színe előtt. Covenant eléggé furcsának találta együttesüket:
öt harcos, valamennyien harci izgalom tüzében még mindig, s velük egy szál
Vérgárdista, valami pátriárkai közöny-méltósággal. Korik, ha érzett is
elégedettséget vagy fájdalmat, semmiképp sem mutatta.
Kezében valami duzzadó csomagot tartott, ám mintha
azzal egyelőre nem is törődött volna még. Helyette tisztelgett Prothallnak,
majd így szólt: - Főlord. Jól vagy. Nem követtek benneteket?
- Nem láttunk üldözőt sehol - felelte Prothall komor
ünnepélyességgel.
- Az jó, nagyon jó. Magunk is úgy láttuk, hogy sikerrel
jártunk.
Prothall bólintott, és Korik belefogott dolgának
elmesélésébe: - Találkoztunk a farkasokkal, és megpróbáltuk hamar szétkergetni
őket. De ezek kresh-ek voltak. . . - Korik itt úgy ejtette a szót,
mintha köpne. - . . . nem egykönnyen fordultak meg. Vezettük hát őket kelet
felé. Andelainbe nem akartak behatolni. Ott üvöltöttek a nyomunkon, de
nem hatoltak be. Figyeltük őket tisztes távolból, míg el nem kanyarodtak
végre északnak. Akkor keletnek lovagoltunk.
- Egy nap s éj után irányt változtattunk, s jött
dél. Ám itt martalóc rablókba ütköztünk. Erősebb volt a csapatuk, mint
hihettük. Ős-gonoszok és Üregfattyak voltak együtt, s velük volt egy griffin
is.
Korik hallgatósága meglepetten morajlott fel, s
jókora bosszúság, csalódottság is volt ebben. A Vérgárdista akkor mondott
valamit, ami alkalma-
308
sint hosszan elkanyarított átok lehetett a maga ősi Haruchai
nyelvén. Aztán folytatta: - Irin váltotta meg a menekülésünket. . . önmagával.
Ám messze elsodródtunk tervezett útirányunktól. Alig valamivel előttetek
értünk erre a helyre itt.
Aztán, miközben orrlikai szinte tiltakozón remegtek,
fölemelte a csomagot. - Ma reggel egy sólymot láttunk magunk felett. Furcsán
repült. Lelőttük. - Belenyúlt a kis zsákba, és egy madár tetemét húzta
ki belőle. Vad, fenyegető csőre felett egyetlen szeme volt csupán; nagy,
őrültforma gömb a homlokon.
Az egész társaság ugyanazt érezte hirtelen: a gonoszság
hatását, szétsugárzón. Ez beteg sólyom volt, fajához is méltatlan, torz
alakzat, láthatóan rossz célokra, rosszul „szerkesztett" lény - születésétől
fogva így alakíthatta valami erő, mely a természetet megcsúfolni merészeli.
A látvány Covenantot torokszorító borzadállyal töltötte el, csaknem öklendezett.
Világosan hallotta Prothall hangját: - Ez a Földveszte Kő műve. Hogyan
eredményezhet a Törvény Botja ilyen bűnt, ilyen erőszakos elvetemültséget?
Jaj, barátaim, ez a mi ellenségünk munkálkodása. Nézzétek meg alaposabban!
Kegyelem az ilyen teremtménynek, mint ez, ha életétől megfosztják. - A
Főlord hirtelen elfordult, akárha ez az új tudás roskasztóan nehezedne
rá.
Quaan és Birinair elégette a rosszul formázott sólymot.
Hamarosan a Korikkal járt harcosok is szóhoz jutottak, és elbeszélésük
nyomán kirajzolódott a kép ez utóbbi négy napjukról. A figyelem természetesen
arra a küzdelemre összpontosult így utólag, amelyben az Eoman tagja, Irin
életét vesztette.
Brabha, a Ranyhyn fogott szagot elsőül. Figyelmeztette
ekképp Korikot. Ő azonnal elrejtette csapatát a sarjerdőben, hogy ott várják
be a martalóc rablókat. Ahogy Korik a földre tapasztotta fülét, úgy ítélte
meg a dolgot, hogy vegyes erő közeledik: gyalogos ős-gonoszokból és Üregfattyakból
- az Üregfattyaknak nincs meg az a surranva haladó, zajtalan mozgása, ami
az ős-gonoszoké - összességükben talán tizenöten lehetnek. Korik feltette
a kérdést magának, milyen elképzelést kövessen: mindenképpen a társait
óvja-e, azért, hogy a Lordokat védhessék majd, vagy próbálja megsemmisíteni
a Lordok ellenségeit. A Vérgárda a Lordok védelmére esküdött fel, nem az
Országéra. Ezért hát a harcot választotta Korik, úgy vélte tudniillik,
hogy csapatuk kellőképpen erős, ráadásul meglepe-
309
tésszerűen csaphatnak le az ellenfélre, és mindkét feladatuknak eleget
tehetnek ember-életbeli veszteségük nélkül. ,
Ez a döntése mentette meg őket. Később rájöttek,
hogy ha nem támadnak, ők kerültek volna csapdába, beszorították volna őket
a sarjerdőbe. A lovak pánikszerű viselkedése ugyanis elárulta volna jelenlétüket.
Sötét éjszaka volt, holdszállta utáni, a második
éj azt követően, hogy Korik és csapata elvált a társaság zömétől, és a
rabló martalócok fényjelek nélkül haladtak. Még a Vérgárdista gyakorlott
szeme sem látott meg belőlük mást, csak árnyakat, ellenséges körvonalak
mozgását. S a szél úgy fújt a két tábor közt, hogy a Ranyhynek sem érezhették
finom szaglásukkal, mik az erőviszonyok.
Amikor a rabló martalócok nyílt terepre értek, Korik
jelt adott csapatának; s a harcosok kirontottak a sarjerdőből az ősz Terrel
nyomában. A Ranyhynek messze lehagyták őket azonban, s mire Korik és Terrel
az ellenféllel szembe találhatta magát, már hallották a lovak borzadályos
nyerítését. A félelem hangjai voltak ezek. A Vérgárdista megpördült, s
azt látta, hogy mind a hat harcos kétségbeesetten küzd a maga megbokrosodott
lovával, s fölébük magasodik a griffin. Ez afféle oroszlánszerű
lény, erőteljes, kurta szárnyakkal, melyeknek segítsége révén rövid távokat
repülni is tud. Megrémítette a lovakat, s a lovasokra támadt. Korik s Terrel
már rohant társaik felé. És a nyomukban a martalóc rablók.
A Vérgárdista a griffin-re vetette magát,
de ahogy ott magasult az állat, két karmos lábával megtámaszkodva szilárdan
a földön, mit sem ért ellenében így, fegyvertelenül. Akkor a rabló martalócok
a csoportra vetették magukat. A harcosok magukhoz tértek annyira, hogy
lovaikat védjék. A kavarodásban Korik fel tudott pattanni Brabha hátára,
hogy az első kínálkozó alkalommal a griffin-re vethesse magát. De
amikor ez a pillanat elérkezett, Irin megelőzte. Szerzett valahonnét egy
széles Üregfattya-pallost. A griffin felkapta karmos mancsával az
életre-halálra bátor harcosnőt, s ez, mikor az állat épp kettészakította,
egyidejűleg lefejezte a szörnyet.
A következő pillanatban újabb martalóc rablócsoport
lendült előre. A harcosok lovai egyébre se voltak jók, csak vágtatásra
most. Ezért az egész utóvéd menekülni kényszerült. Keletnek és északnak
futottak Korikék, s az ellenség végig a nyomukban lihegett. Mire sikerült
lerázniok őket, oly mélyen bent jártak már Andelainben, hogy csak most,
negyednapra találták meg aztán Prothall Főlordot és a Különítmény zömét.
310
Alkonyattájt az újra egyesült kis had letáborozott.
Míg vacsorájukat készítették, hűvös szél kerekedett lassan észak felől.
Eleinte frissítőnek érezték, remek andelaini illatokkal volt tele. De ahogy
holdkelte közelgett, a szél gorombább lett, valami majdnem kézzelfogható
sajgással-fájdítással járt együtt keményen, így sarabolta a völgyet. Covenant
ízlelte már-már a természetellenességet; s már érzett ő ehhez hasonlót
korábban. Akár a korbács, hajtotta a szél a sötét felhőtorlaszokat délnek.
Ahogy az este sötétült, láthatóan senki szemére
nem hozott álmot. A lehangoltság egyre mélyebb lett a társaságban, mintha
a szél félelemmel vette volna körül őket. A tábor két szemközti végén a
Habkövető és Quaan fel-alá járt, így akarták levezetni feszültségüket.
A harcosok többsége leverten üldögélt, céltalanul babrálva a fegyvert.
Birinair minden megkönnyebbülés és igazi elégedettség nélkül piszkálgatta
a tüzet. Prothall és Mhoram kihúzott derékkal állt, széllel szembe, mint
akik az idegeikkel próbálják kiolvasni belőle az üzenetet, arcukkal akarják
megfejteni. És Covenant lecsüggesztette fejét, ahogy elárasztották az emlékek.
A komorság szele csak Variolt és Tamaranthát látszott
elkerülni. Kart karba fűzve, a két agg Lord csak ült ott, meredt a tűzbe
álmodó, elmerült tekintettel, és homlokukon a visszfények úgy játszottak,
mintha valamit írnának is oda, jelbeszédet.
A tábor körül a Vérgárdisták szilárdan álltak, mint
a kő.
Végezetül aztán Mhoram adott hangot a társaság érzetének.
- Valami történik. . . valami iszonyú. Rémség szele ez, nem természetes
szél.
A felhők alatt a keleti láthatár vörösen izzott
a hold fényében. Covenantnak úgy rémlett, időről időre valami narancsvillódzást
is lát a bíborlásban, de nem lehetett bizonyos benne. Óvatosan megnézte
a gyűrűjét, és azt találta, hogy a fémen ott van ugyanaz a narancsbeütés
az uralkodó vérszínben. De semmit sem szólt. Túlságosan szégyellte, hogy
Droolnak ekkora hatalma lehet fölötte.
Vihar csak nem és nem jött. A szél nekiszilajult,
tele volt vörös lobogással és metsző jéggel, kézzelfoghatóan azonban mást
sem hozott a társaságra, csak felhőket és kedvszegést. Végül a harcosok
többsége már el-elbóbiskolt, meg-megrángott így, zökkenve ébredt, tottyadva
szunnyadt, és a szél csak jött, járt - aratott ekképpen, zúdította a szív
zavarodottságát a Balsors Menedéke és a Southron Puszták felé.
Nem volt hajnal se; felhők fojtották be a kelő napot.
De a társaságot fel-
311
riasztotta a szél változása. Enyhült, melegebb lett, lassan átlendült
nyugatira az iránya. De nem érződött egészségesebbnek - sem kellemesebbnek.
A harcosok közül mind többen göngyölőztek elő pokrócaikból, markolták kardjukat.
A csapat sietősen evett, sürgette őket a szellőből
kiérezhető, meghatározhatatlan baljóslat. Az öreg Hirebrand, Birinair volt
az első, aki megértette. Majszolt épp valami falatnyi kenyeret, és akkor...
Hirtelen, összerándulva, kihúzta magát. Mint akit megütöttek. Belereszketett
az összpontosításba, és ahogy a keleti láthatárt így kémlelte, kiköpte
a csócsát a földre. - Ég! - sziszegte. - A szél. Én érzem. Ég. De mi az?
Érzem szagát. Ég . . . egy fa . . . !
- Egy fa! - jajongta. - Ó, hát van merszük. . .
Egy pillanatig a társaság döbbent csendben nézett
rá. Akkor Mhoram felkiáltott: - Soaring Woodhelven lángban áll!
Társai azonnal megmozdultak. Talpra szöktek, s a
Vérgárdisták - éles füttyjelekkel - már hívták is a Ranyhyneket. Prothall
parancsszavai csattantak, melyeket aztán Quaan nyersen, harsogva adott
tovább. A harcosok némelyike rohant már, hogy a lovakat nyergelje, míg
mások tábort bontottak. Mire Covenant elkészült, mire fenn ült Dura nyergében,
a Különítmény már indulhatott is. Vágtában megindultak keletnek a Mithil
mentén.
Nemsokára a lovakkal baj lett. Még a legfrissebbek,
legerősebbek sem tudtak lépést tartani a Ranyhynekkel. Azok a musztángok
meg, amelyek Korikkal Andelainben voltak, végképp nem nyerték vissza még
az erejüket. A terep nem engedett sebes haladást; egyenetlen volt ahhoz.
Prothall két Vérgárdistát küldött előre, felderítőbe. Ám ahogy a dolgok
fordultak, kénytelen volt még lassabb ütemet engedélyezni - mert mégsem
hagyhata le, messze, csapatának jó részét. Ennek ellenére is: igyekeztek.
Gyötrelmes lovaglás volt. Covenant mintha azt is hallotta volna, hogy Quaan
a fogát csikorítja. . . hiába! Prothall komor arccal fogta vissza a frissebb
lovakat is.
Délre elérték a Mithil gázlóját. Most már látták
is a füstöt, amúgy tőlük délre; és az égés szaga betöltötte a levegőt.
Prothall pihenőt rendelt el, hogy a lovakat megitassák. Akkor a lovasok
nekilódultak, remélve, hogy hátasaik csak lelnek valahol dúsabb legelőt
- hogy erejüket, gyorsaságukat visszanyerjék ekképp is.
312
Pár mérföld után akkor a Főlord még tovább lassította
- kényszerűen! - az iramot; a felderítők nem tértek vissza. Ahogy arra
gondolt: esetleg lesből rájuk törtek valahol - ráncba futott a homloka,
szeme villogott; mintha golyója gránitból lenne e szemnek. Lépésre kellett
fogni a lovakat; ki kellett küldeni két újabb harcost előörsbe.
Ez a két Vérgárdista hamar vissza is tért aztán;
még egy mérföldet sem tett meg közben a csapat. Jelentették, hogy Soaring
Woodhelven halott. Az egész hely. S a környéke pusztaság lett, rom s üszök.
Jelek arra mutatnak, hogy az előző két felderítő délnek haladt tovább.
Fojtott „Melenkurion. . . !" hördüléssel
Prothall a lovasokat kurta vágtával előreirányította, míg végre ott álltak
az egykori fatelepülés rommaradványainál.
A rombolás gonosz munka eredménye volt. A tűz a
Nagy Fát úgy lecsonkította, hogy alig harmincméternyi torzósága maradt
csak, és az egykori óriás törzs tövig kettéhasadva állt, a két fél messze
el is vált egymástól. Éleken-végeken még kis lángok lobbantak. És a fa
tövében mindenütt holttestek, szórtan. Valahogy úgy, mintha a föld mélye
túlságosan tele volna már tetemekkel, és ennek a falunak a holtait nem
bírná befogadni. Más woodhelven-lakók testei, elégetlenül, hosszú sorban
hevertek, délnek húzódó sávot alkotva a gyepen.
E déli vonal mentén pár halott Üregfattya is feküdt,
harci tartások dermedett ficamaiban. Ám a fa közelében csak egyetlen olyan
test volt, amely távol esett minden emberitől - egy halott ős-gonosz. Hosszú
hátán elnyúlva a fa déli oldalán lelték a földön, a meghasadt törzs felé
volt arccal; és szurokfekete alakja csaknem tekervénybe csavarult a vaslándzsa
körül, melyet egyre „szorított". Mellette mintegy három méter átmérőjű
vaslap, a pajzsa hevert.
A halott, megégett testek rémszaga betöltötte a
gyepes térség felett a levegőeget. Covenant belei megfacsarodtak, ahogy
- borzadály! - visszaidézte magában a Woodhelvennin-gyerekek emlékét. Hányni!
A Lordok csak bámultak, döbbeneten túli tekintettel:
azt kellett látniok, hogy az ő fennhatóságuk alatt álló lényekkel ilyesmi
történhet . . . emberek itt így halnak meg! Egy kurta pillanat még, aztán
Tuvor, Első Mark vázolta nekik, hogyan is mehetett végbe az ütközet.
Vagyis: hogyan zajlott az esemény, mely a woodhelven-lakóknak
egyetlen szemernyi esélyt sem hagyott.
313
Előző nap, már jócskán délután, Üregfattyak és ős-gonoszok
nagy csapata vette körül a fát. A letaposott fűből lehet következtetni
a létszám nagyságára. Kívül maradtak a nyíllövéstávolon. S nem is indítottak
támadást közvetlenül a woodhelven-lakók ellen, hanem kiküldtek egy kis
csoportot, valószínűleg ős-gonoszokat, hogy, vas védő pajzsuk emelve, a
fához jussanak, ott tüzet gyújtsanak sorra-rendre. Ez meg is történt.
- Szegényes tűz - mondta Birinair hirtelen. A fához
ment, botjával megkocogtatta. Faszéndarabok hulltak le, s a mélyből fehér
faanyag villant elő, sértetlen bél. - Az erős tűz mindent elemészt, a jó
tűz el. - Tovább motyogott. - Kis híja. . . és élnének. Jó fa ez. Csak
kicsit gyengébb láng. . . és a fa megmaradt volna. Akik ezt merészelték.
. . a semminél alig erősebbek. Igen. A szám nem számít. Ereje csak az erőnek
van. Persze. Az számít. Alig valami esély. Vagy ha a Hirebrand itt ezt
tudja. Ha készül rá. A fát felkészíthette volna . . . védanyaggal. Ami
erőt ad. Élhetnének. Ó! Ha én itt vagyok akkor! Ha én vigyázok itt, ezt
nem tehették volna.
- Ahogy a tűz fellángolt - folytatta Tuvor -, a
támadók egyszerűen nyílzáport zúdítottak a fára, hogy a védők az oltás
műveletére ne is gondolhassanak. Az ostromlók pedig így várták meg, hogy
a woodhelven-lakók ne bírják tovább. . . hogy menekülni próbáljanak. Innen
az elégetlen testek sora délnek. Erre próbálkoztak volna. Aztán, mikor
már végképp túl nagy volt a tűz, hogy akár az utolsó lakók is ellenállhassanak,
az ős-gonosz lore-mester a törzshöz ment, kettéhasította. Hogy a rejtőzőket
onnét is kiűzze.
Birinair vágott közbe ismét: - Tanulhatott valamit.
Hogy a büntetés mi. A hólyag. . . nem volt mestere a maga tudományának
sem. Erő! A fa leütötte. Jóravaló fa. Égve se halt meg. A Hirebrand . .
. derék ember. Visszaütött. És. . . és a Megszentségtelenítés előtt a lillianrill
megmenthette volna még, ami élet maradt. - Haragos lett a homloka, szemöldöke:
mintha kihívás lenne ez bárkinek, aki bírálni merészeli őt. - Ennyi az
egész. Mit tudnék még. - De aztán egy pillanat elég volt, és fensége lohadt.
A Tűzfényvendégelő elfordult, megint a szénné égett fát nézte, mintha bocsánatot
akarna kérni tőle: ó, ó. . . hogy ez történhetett.
Covenant nem vitatta, magában sem, Tuvor elemzésének
helyességét; betege volt ennek a vérfürdő-nyomtömegnek ott körülöttük,
oly mindegynek érezte, hogyan jutottak idáig a dolgok. De Habkövető másképp
fogta fel. Komoran így vélekedett: - Ez nem Drool műve. Nincs az az Üreg-
314
fattya, aki ilyen stratégiát kieszelhetne. A szél s a felhők leplezik
a készülő támadást. Nehogy támogatást kapjanak a védők. Vas ostromeszközöket
cipelnek ide, ki tudja, honnét. Rohamot indítanak, mely ennyire minimális
veszteséggel jár. Nem, itt a Lélekrontó, a Romboló keze művét érzem elejétől
végig. Kő és Tenger! - Aztán ugyanilyen hirtelen el is hallgatott, másfelé
fordult, s elkezdte énekelni Óriás-énekét, e monoton örök-ugyanazt, magában.
A hirtelen támadott csendben Quaan megkérdezte:
- De miért éppen itt? - A hangjában szinte pánik volt már. - Miért ezt
a helyet rohanták le?
Volt Quaan hangjában ez a majdnem-hisztéria, s akik
körülvették, lelkes, bátor, de tapasztalatlan ifjú harcosok voltak, akiket
ez a megpróbáltatás is ért ráadásul; Prothall nem hagyhatta ennyiben, visszatért
hát gondolatainak komor mezőiről a valóságba. S azt mondta a Főlord ünnepélyesen:
- Quaan Warhaft, itt nem sokat tehetünk már. A lovak pihenhetnek, de nekünk
cselekednünk kell. Eltemetjük a holtakat. Hogy a végső próba így érte őket,
semmi értelme nem volna, ha a tüzet adnánk nekik nyugvóul. Eomaned lásson
munkához. Ássatok sírokat a déli füvesen . . . ott. - És rámutatott egy
helyre, mintegy harmincméternyire a tönkreperzselt fától. Nézte a füvet,
zöldjét. Majd így fejezte be: - Mi pedig. . . - Avval Lord-társaira mutatott.
- . . . igen, mi pedig odahordjuk a sírokhoz a holtakat.
Habkövető abbahagyta zing-zeng dalát. - Nem. Majd
én hordom őket. Hadd fejezze ki tiszteletemet ez.
- Jó, rendben van - egyezett bele Prothall. - Mi
addig főzünk, tanácskozunk. . . megvizsgáljuk helyzetünket. - Bólintott
Quaan felé, menjen az Eomanhez, lássanak hozzá. Akkor Tuvorhoz fordult,
meghagyna, állítsanak őröket. Tuvor megjegyezte, hogy nyolc Vérgárdista
nem elegendő, hogy ilyen nagy nyílt terepet, mint ez a tisztás, minden
oldalról biztonságosan vigyázzon. De ha a Ranyhyneket szétküldi a környező
dombok oldalán, elegendő lesz úgy, s nem kell az Eoman tagjait is segítségül
hívnia. Egy pillanatnyi szünet támadt, s akkor kérdezte meg az Első Mark
azt is, mi legyen - mi lehet? - a két előreküldött felderítővel.
- Várunk - felelte súlyosan Prothall.
Tuvor bólintott, majd elindult, hogy megbeszélje
a dolgokat a Ranyhynekkel. Azok ott álltak kis csoportban, közel, és égő
szemmel nézték a megperzselt, feketült testeket szanaszéjjel. Mikor Tuvor
csatlakozott hoz-
315
zájuk, körülvették, mintha mohón várnák, mondjon nekik végre valamit
s ők megteszik, akármi lesz is a kérés. Aztán egy pillanat még, és nekivágtak,
a legkülönbözőbb irányokban, elhagyván a tisztást.
A Lordok leszálltak a nyeregből, kipakolták az élelmiszeres
zsákokat, majd hozzáláttak, hogy étket készítsenek egy kis lillianrill
tűzön, melyet Birinair rakott. A harcosok mind elvitték lovaikat a fától,
széllel ellenirányban, leszedték róluk a szerszámot, a nyerget. Akkor az
Eoman elment ásni.
Habkövető óvatosan, a holtakra ne lépjen, elindult
a fa felé, hogy a hatalmas vaslemezt szemügyre vegye. Rettentő nehéz volt,
ám ő fölemelintette, aztán a holtak köre mögé vitte. Letette, s elkezdte
rárakosgatni szegény tetemeket. Hogy sírgödreikhez vigye őket. A szíve
csaknem görcsbe rándult, és sziklahomloka tovább duzzadozott megannyi irdatlan
érzelemtől. Szemében fenyegető lelkesültség lobogott, alig józanul már.
Egy darabig Covenant volt a társaság egyetlen tagja,
aki feladat nélkül maradt. Ez a körülmény zavarni kezdte. A holtak bűze
. . . felidézte benne pár ismerősét: Baradakas! Llaura! valahol ők is itt
vannak a tetemek közt, e tiszták! s a gyermekek akkor, a gyermekek!. .
. és ő itt járt nem is olyan rég, itt járt Soaring Woodhelvenben. Magas
és büszke fa fogadta, derűs, óvatos, játékos, komoly lakókkal.
Kellett csinálnia valamit, hogy az emlékek ellen
legalább védekezzen. Ahogy szemügyre vette a társaságot, észlelte, hogy
milyen keservesen halad az Eoman a sírásással. Alig volt velük csákány,
lapát . . . s a legtöbbjük kénytelen volt a kardját vagy a puszta kezét
használni. Covenant átballagott a fához. A törzs töve körül ott hevertek
a tetemek, köztük kellett átvágnia, hogy a megperzselődött, de belül ép,
erős ágakhoz eljusson. A holtak húsának olyan szaga volt, mint az olvadott
viasznak, a csontok némelyike is elszenesült, s ettől az egésztől a bele
csaknem kifordult. De úrrá lett magán - és metszegetni kezdte a kiszemelt
ágakat. Voltak, amelyeket nem tudott eltörni a térdén. Ezeket odébb vitte,
majd stonedowni kését használva, szépen megfaragta a végüket. A hegyes-éles
rudakat halomba rakta. Keze, fehér köntöse csupa fekete lett e munka nyomán.
A kés is olyan furcsán mozgott felekéz-szorításában, de nem adta fel. És
ő nyert.
Aztán hívta a harcosokat: tessék, vigyenek a rudakból.
Ezekkel szaporább lesz a munka. Nem ástak egyéni sírokat, hanem tömeggödröket
inkább, olyanokat, hogy tucatnyi tetem is beleférjen mindegyikbe. Cove-
316
nant eszközeivel most már sebesebben haladtak, mint ahogy Habkövető
a tetemeket hordani tudta.
Késő délután lett, mikor Prothall enni hívta a társaságot.
Akkorra már a tetemeknek közel a felét eltemették. Senki sem lelkesedett,
hogy ebben a hullabűzben, égett szagban kell falatoznia, és a látvány is
borzadályos volt. De a Főlord ragaszkodott hozzá: gyűjtsenek erőt legalább
így. Covenant furcsának találta már egyébként is ezt a kosztot. Prothall
főztje - ez a húsétel - olyan volt, amihez hasonlót ő még nem evett itt
az Országban. Íze éhesebbé tette, s ahogy lenyelt egy-egy falatot, azt
érezte, zűrzavarát nyugtatja, elsimogatja benn. Egy napja nem evett; s
most azt kellett tapasztalnia: mohósággal fal.
A harcosok többsége végzett már az evéssel, és a
nap is csaknem szálltán járt, mikor figyelmüket valami távoli üdvkiáltás
vonta magára. A legdélebbi őrszem válaszolt, és pár pillanat múlva a két
eltűnt Vérgárdista, a két első előörs lovagolt be a tisztásra. A Ranyhynek,
melyek hozták őket, habban s verítékben úsztak.
És volt a lovasokkal két másik valaki is: egy nő
és egy négy év körüli fiúgyermek. És mindketten woodhelven-lakók voltak,
és mindketten olyanok, mint akik csata túlélői.
A felderítők hamar elmondták történetüket. Elérték
a borzalmak tisztását, s megpillantották a délnek vezető nyomot - talán
arra menekülhetett el, aki mégis életben maradt. S ők csakhamar jelét látták,
hogy mintha valóban nem öltek volna meg itt mindenkit. Az ellenség nyilvánvalóan
tovavonult, nekik ezért a Lordokhoz visszatérniök nem kellett, s folytathattak
némi keresést-kutatást, hátha élőkre bukkannak valóban. A maguk nyomait
gonddal eltörölték, rájuk ne leljenek esetleg visszatérő rabló martalócok,
s akkor délnek vették az irányt.
Kora délután leltek rá a nőre és a gyerekre; ezek
vakon s vadul menekültek, cél nélkül, óvatosságot feledve. Sebesültnek
látszottak mindketten; a gyermek mintha teljességgel kívül lett volna a
világon, a nő meg hol igen világosan látta a dolgokat, hol teljesen széthullt
elmének tűnt fel. A Vérgárdistákat jó barátnak tekintette, ám értelmes
összefüggésben elmondani semmit sem bírt. Aztán egy világos pillanatában
annyit mégis tudott mondani, hogy egy Kötetlen Gyógyító él itt valamerre,
úgy egy-két mérföldnyire. Remélvén, hogy a nőről valami közelebbi felvilágosítást
kaphatnak, a Vérgárdisták úgy döntöttek, elviszik őt a Gyógyító barlangjába.
De a
317
barlangot üresen találták - s úgy látszott, már sok napja üres és elhagyatott.
Miért is a felderítők nem tehettek mást, nekivágtak a visszaútnak, hogy
a két túlélőt ide, Soaring Woodhelvenbe hozzák.
Ők ketten meg ott álltak most a Főlord színe előtt,
és a nő a gyerek szinte gépiesen-emberi kezét szorította. A fiúcska minden
különösebb kíváncsiság nélkül tekingetett körbe, ám mintha sem az arcok,
sem a hangok nem jelentettek volna a számára semmit. S hogy keze kicsúszott
a nőéből, karja már ernyedten, céltalanul hullt le teste mellé; aztán,
mikor a nő ismét megfogta, sem ellenállást, sem együttműködést nem tanúsított
még ebben sem. Szeme, mely semmire sem összpontosított, természetfölöttien
sötétnek látszott, akárha éjszín vérrel volna tele.
Látványa borzadállyal töltötte el Covenant szívét.
Hiszen ez az ő fiának, Rogernek a sorsa is lehetne éppen - a fiáé, akit
elragadtak tőle, akit kitéptek az életéből, úgy, mintha a leprássággal
az apaság törlődne; az apaság! Gyermekek! A Kárhozat Ura? Zihált. Gyermekek?
S akkor, mintha közvetett módon az ő kérdésére felelne,
a nő megszólalt, s ennyit mondott: - Ő Pietten, Soranal fia. Szereti a
lovakat.
- Igaz - helyeselt az egyik felderítő. - Előttem
ült épp az imént, és simogatta a Ranyhyn nyakát.
De Covenant nem figyelt oda. A nőt nézte. Zavartan
próbálta rendezni emlékeit, s mintha kirajzolódott volna valami emlék .
. . ez az arc . . . túl a sebesüléseken, zúzódásokon, a véren s a riadalom
kifejezésén. . . ismerős volt. S akkor tétovázva azt mondta: - Llaura?
A nap ereszkedőben volt, de még nem volt napszállta.
A láthatárt felhők vonták be, kedélyölőn, és a kevéske alkonyfény szinte
azonnal elapadt, tovatűnt a vastag rétegek túlján. És éjszínre váltott
minden. Hanem amikor a nap csakugyan lebukott, a levegő sűrűbb lett, nyirkosabb,
akárha a sötétség is verítékezne - szorongván.
- Igen, ismerlek - mondta akkor a nő, agyongyötört
hangon. - Megismerlek, te vagy Thomas Covenant, a Hitetlen. Akinél a fehérarany
van. Aki Berek, a Felekéz hasonmása. Jehannum igazat szólt. Nagy gonosz
sújtott le ránk. - Ezt mind a végsőkig óvatosan, erőlködve mondta, úgy,
mint aki fél, kardélen egyensúlyozó szavai lebillenhetnek a semmibe. -
Én Llaura vagyok, Annamar-leány, Soaring Woodhelven híírjeinek sorából.
Nem figyelmeztettek minket. Csak. . . Legye. . .
Ám ahogy most már e szavakat mondta volna, az egyensúly
felbillenhetett,
318
és a nő rekedtesen, értelmetlenül ismételgette: - Em . . . öm . . .
höm . . . em . . . höm . . . öm . . . - Mintha agya és torka közt megszakadt
volna a kapcsolat. Iszonyú küzdelem zajlott benne, ahogy képtelen volt
összehozni e két végpontot. Szemében iszonyatos összpontosítás égett, és
a fejét is úgy rázta, mintha így akarná kipréselni a szavakat. De reszketeg
ajkát egyéb sem hagyta el, csak: - Em . . . öm . . . höm . . . em . . .
höm . . . öm . . .
A Vérgárdista felderítő azt mondta: - Ebben az állapotban
volt, mikor rátaláltunk. Egyszer tudott beszélni, másszor nem. .
Hallván ezt, Llaura erőnek erejével összeszedte
magát. . . valamit magában ismét legyőzött . . . ? És ez talán a hisztéria
lehetett. Mert szinte vitába szállva a felderítővel, azt mondta: - Én Llaura
vagyok. Llaura. . . Soaring Woodhelven híírjeinek sorából. A felderítőinket
lemészárolhatták. Llaura vagyok - ismételgette. - Llaura vagyok. Csak.
. . Legyetek vigyá. . . - És a hangja megint megtört. - Em. . . öm. . .
höm.
Egyre fokozódott benne a pánik. - Legye . . . em
. . . öm . . . höm . . . em . . . höm . . . öm . . . Llaura vagyok. Ti
vagytok a Lordok. Nektek . . . em . . . öm . . . höm . . . Les . . . em
. . . öm . . . höm. - Ahogy így küzdött, Covenant körbepillantott a társaságon.
Mindenki pattanásig feszülő idegekkel figyelt Llaurára. Variolnak és Tamaranthának
könnyben úszott a szeme. - Tegyen már valaki valamit - motyogta az öreg
Lord fájdalmasan. - Akármit!
Llaura hirtelen mintha összeomlott volna. Szabad
kezével torkon ragadta önmagát, majd így ordított: - Meg kell hallgatnotok!
- Avval lerogyott. Hogy térdei nem tartották, Prothall, aki látta e fejleményt,
előreugrott, s még jókor elkapta. Erejének megfeszítésével tartotta a lányt,
karjával a karja alatt. - Állj ! - parancsolta akkor. - Állj, és több szót
ne szólj. Figyelj rám, szedd össze magad, gondolkodj! Én majd kérdezlek,
s felelj.
Llaura szemében a remény fényei villantak. Mintha
fölengedett volna az iménti görcs is, ahogy Prothall talpra segítette.
A gyermek kezét is megfogta újra.
- Akkor hát - mondta a Főlord színtelen hangon,
s mélyen a riadt, tönkretett mélyű szempárba nézett. - Nem vagy őrült.
Elméd tiszta. Valamit tettek veled.
Llaura hevesen bólogatott. Igen.
- Amikor néped menekülni próbált, téged foglyul
ejtettek.
Bólogatás. Igen.
319
- Téged és a gyermeket.
Igen.
- És vele is csináltak valamit?
Igen.
- Tudod, hogy mit?
Nem, jelezte a nő fejrázása.
- Hát nem ugyanazt tették mindkettőtökkel?
Nem.
- Jól van - sóhajtott fel Prothall. - Mindkettőtöket
elfogtak, nem mészároltak le. És az ős-gonosz lore-mester tett veled valamit.
Llaura bólintott. Igen. Beleborzongott.
- Tönkretett.
Igen.
- Ezt okozta, ami veled most van . . . ezt . . .
hogy nem tudsz igazából beszélni.
Bólogatás. Igen.
- Hol képes vagy beszélni, hol nem. Így van?
Nem!
- Nem?!
Prothall megállt egy pillanatra, hogy átgondolja
e dolgokat. Covenant közbekiáltott: - Az ördögbe is! Írassátok le vele,
amit akar!
Llaura megrázta a fejét. Fölemelte szabad kezét.
Ellenőrizhetetlenül reszketett.
Prothall hirtelen azt mondta: - Akkor hát vannak
bizonyos dolgok, melyeket nem mondhatsz el.
Igen!
- Van valami, és. . . a támadók azt akarják, hogy
azt te ne mondd el. Van valami ilyesmi.
Igen!
- Akkor. . . - A Főlord tétovázott, mert még maga
is alig akarta elhinni ezt a dolgot így. - Akkor a támadók tudták, hogy
mi rád fogunk akadni. Vagy valaki más . . . mindegy, késő lesz már, hogy
Soaring Woodhelvenen segíthessen, már késő.
Igen!
- Ezért menekültetek délnek, Banyan Woodhelven felé,
a Southron Stonedownok felé.
320
Llaura bólintott, de most mintha nem értette volna
meg a kérdés lényegét.
A Főlord pedig figyelte őt, majd azt mormolta: - A Hét Őrzetre! Ez
így nem fog menni. Az ilyen kihallgatáshoz idő kell, s nekem valami azt
súgja, nincs sok időnk. Mit csináltak a fiúval? Honnét tudhatták a támadók,
hogy itt mi . . . hogy valaki egyáltalán erre jön? Mit tudhat szegény?
Olyasmit, Llaura, mit tudhat, hogy az ős-gonosz lore-mester attól fél,
baj lesz, ha megtudjuk? Nem, másképp kell ezt valahogy. . .
Covenant, úgy látómezejének peremén, látta Variolt
és Tamaranthát, ahogy ott ül a két öreg a pokrócán a tűz közelében. S ami
velük volt, egy pillanatra még Llauráról is elterelte figyelmét. Mert valami
szomorú, furcsa mód titokzatos tekintettel meredtek maguk elé. Covenant
nem tudta felmérni e nézés mélyeit, de valamiért ez az egész azt súgta
neki, hogy ők ketten már most, mikor még Prothall meg sem hozta döntését
a Különítménnyel kapcsolatban, jól tudják, e döntés mi lesz.
- Főlord - mondta Birinair mereven.
Llaurára összpontosítva, Prothall így felelt: -
Igen. . . ?!
- Ez a fiatal süvölvény gravelingas, ez a Tohrm
tűzkőmester itten, adott nekem, ugye, egy rhadhamaerl ajándékot.
Már-már azt hittem, tényleg, hogy gúnyt űz belőlem. Nevettem. Nem vagyok
olyan nyámnyila, mint ő. Ápolja csak magát! De, szóval, amit adott, az
íriszap volt.
- Íriszap? - Prothall meglepetten visszhangozta
a szót. - Van belőle neked?
- Van-e? Persze. Bolond se vagyok, tudod. Nedvesen
is tartom. Tohrm tanítgatott a használatára. Mintha én bolond lennék.
Prothall legyűrte türelmetlenségét, így mondta:
- Kérlek, hozd ide.
Egy pillanat múltán Birinair már adta is át a Főlordnak
a kis kőedényt, melyben ott volt, színültig benne, a csillogó, puha anyag
- az íriszap. - Nézzünk oda - mormolta Covenant, félig öntudatlan emlékezéssel.
- Ez most elaltatja Llaurát. - De Prothall nem habozott. A sötétben, melyet
csak Birinair lillianrill tüze és az elszenesedett fa utolsó zsarátnokfénye
oszlatott emitt-ott, kiemelt az edényből egy kis íriszapot. Aranyló foltok
villantak a tűzfényben, izzva. A Főlord gyengéden rákente a szert Llaura
homlokára, orcáira, torkára.
Covenant, megint csak úgy figyelmének szegélyén,
látta-tudta, hogy Lord Mhoram nem foglalkozik tovább Prothallal és Llaurával.
Csatlako-
321
zott Variolhoz és Tamaranthához, és mintha vitatott volna velük valamit.
A két öreg úgy feküdt ott, hanyatt, hogy egymás kezét fogta, és Mhoram,
állva, fölébük hajolt, akárha elhárítana felőlük valami árnyat. De azok
ketten nem moccantak. Fiának tiltakozása ellenére, Tamarantha így szólt:
Meghidd, jobb ez így. - És Variol azt mormogta: - Szegény Llaura. Ez minden,
fiam, amit tehetünk.
Covenant hirtelen körbefuttatta tekintetét a társaságon.
A harcosok figyelmét mintha teljességgel lekötötte volna a hír faggatása,
de Habkövető üregmély szemei, látszólag minden különösebb cél s középpont
nélkül, úgy égtek, mintha készenlét volna ez: fenyegető látomásoké. S ahogy
Llaura visszafordult, Covenant gerincén valami baljós borzongás futott
végig.
Az íriszap első érintése mintha csak fokozta volna
Llaura szenvedését. Arca gyötrötten megfeszült, és mintha a halál ízét
érezné máris a szája, tágra-sikolyra kerekedett némán. De akkor végigrángott
egész testén valami görcs, és a válságos ponton máris túl volt. Térdre
hullt, aztán megkönnyebbülten zokogni kezdett, mint akinek kirántottak
az agyából egy gyilkos kést - legalább valami ilyen gondolatot.
Prothall már mellette térdelt, vigasztalóan veregette
meg a karját, s egyetlen szó nélkül várta, hogy a nő visszanyerje önuralmát.
Egy pillanat kellett még ehhez. Akkor a sírás abbamaradt. Llaura felszökkent,
azt sikította: - Meneküljetek! Menekülni kell! Ez csapda! Lesből körülvesznek
titeket! Csak...
. . . Csak ez a figyelmeztetés is túl későn jött
már. Ugyanabban a pillanatban már érkezett is futva Tuvor, s csaknem a
sarkában a másik Vérgárdista. - Felkészülni a támadásra! - mondta az Első
Mark színtelen hangon. - Körülvettek minket. A Ranyhyneket elvágták tőlünk,
nem jelezhettek nekünk. Csata lesz. Épp annyi időnk van még, hogy felkészüljünk
rá.
Covenant nem bírta felfogni, hogy mindaz, amit hall,
már a közvetlen, pillanatnyi jelen. Prothall parancsai harsantak; nyüzsgött
máris a tábor. Harcosok és Vérgárdisták szökkentek a még üres gödrökbe,
bújtak be a fa üreges hasadékába. - Hagyjátok a lovakat - rendelkezett
Tuvor. - A Ranyhynek úgyis áttörnek majd, megvédelmezik őket, ha lehet.
- Llaurát és a gyermeket Prothall Habkövetőre bízta, aki betette őket egy
sírba, csak kettejüket, aztán fölébük húzta a nagy vaslapot. Akkor Prothall
és Mhoram beugrott a legdélibb gödörbe. Ám Covenant csak állt ott, ahol
volt. Mel-
322
lesleg, ködösen látta Birinairt, ahogy kioltja a tábortüzet, hogy csak
zsarátnoka maradjon, majd elhelyezkedik, hátát megvetve a kiégett fánál.
De Covenantnak még idő kellett, hogy igazából felfogja, mit is tettek Llaurával.
A nő sorsa egyszerűen megbénította.
Először tudatták vele, mivel mentheti meg a Lordokat
- aztán tettek róla, hogy ezt a tudását ne használhassa, ne közölhesse.
És küzdelme a kifejezésért csak fokozta szerepét, a csőd állapotát: mert
az ellenség biztosra vehette, hogy így majd a Lordok a nő kifaggatásával,
megértésével fognak törődni menekülés helyett. Ám ezzel együtt is szükségtelen
volt, amit tettek vele. A csapda bezárult volna enélkül is. Covenant, ahogy
ezt elgondolta, szinte hallani vélte - a nő minden nyomorúságából is -
a Kárhozat Urának nevetését.
Bannor riasztotta fel - azzal, hogy megérintette
a vállát. A Vérgárdista olyan egykedvűen és nyugodtan, mintha csak a hajnal
jöttét jelentené be, azt mondta: - Gyere, ős-Lord. El kell rejtőznöd. Ez
most elengedhetetlen.
Elengedhetetlen? Némán, Covenant üvölteni kezdett
magában: Tudod te, hogy a Kárhozat Ura mit tett vele?! De ahogy
megfordult, azt láthatta, hogy Variol és Tamarantha mindegyre ott fekszik
még egymás mellett a tűznél, s mindössze két Vérgárdista védi őket. - Micsoda?
- döbbent meg Covenant. - Meg fogják ölni őket!
Ugyanakkor agyának másik fele makacskodott: Kárhozat-Úr
ugyanezt teszi velem is. Pontosan ugyanezt. Bannorra mordult hát: - Meg
ne érints! Ördög és rontó pokol! Hát sosem tanulod meg már?
Bannor késlekedés nélkül fölkapta Covenantot, meglengette,
majd belehelyezte a sírgödrök egyikébe. Ott alig volt már hely a számára;
mert a mély-tér java részét Habkövető töltötte ki. Az Óriásnak még guggolnia
is kellett, hogy fenn ki ne lógjon. Ám Bannor még magát is bepréselte ide,
méghozzá úgy, hogy kivont karddal, fegyverrel védhesse közvetlenül a Hitetlent.
Akkor teljes csönd borult a táborra - tele a félelem
sajgásaival s remegéseivel. Végre Covenantot is elfogta az iszonyú szorongás:
tudatára ébredt, mi fenyeget. Szíve rohanni kezdett helyben; homlokát elöntötte
a veríték; idegei olyanok lettek, mint a csupasszá tett vezetékek. Torkát
szürke-ocsmány hányinger töltötte el, akár valami kosz, melytől még fuldokolnia
is kellett. Próbálta volna lenyelni legalább, de nem bírta. Nem! Ezt zihálta.
Nem! Így ezt nem. Ezt én nem akarhatom így!
Pontosan ugyanazt, pontosan az, ami Llaurával történt.
323
Éhes üvöltés töltötte meg a levegőt; vijjogón. Aztán
már hallatszott is a lábdobogás, a közeledésé. Covenant megkockáztatott
egy pillantást, ki, a gödör peremén túlra, s láthatta, hogyan veszik körül
a tisztást a fekete formák, a lávaszerű szemek. Lassan mozogtak ezek az
alakok, mintha lehetőséget akarnának adni a bekerítetteknek, hogy élvezhessék
saját biztos végük ízét. S ez előrehullámzó arcvonal felett, a magasban,
ott imbolygott egy szörnyeteg feje is súlyosan.
Covenant visszahőkölt. Rettegve, mégis úgy figyelte
a támadást, mint valami kitaszított - csak úgy messziről, csak magányosan.
Ahogy az Üregfattyak és az ős-gonoszok szorosabbra
húzták a kört - közelítve tovább a védtelen táborhelyet -, annyira közel
kerültek egymáshoz a fekete rémalakok, hogy egyszerűen nem maradt rés,
amelyen át a bekerítettek kitörhessenek. Semmi esély! A közelítés lassanként
zajosabb lett; úgy topogtak, úgy verték lábukat a földhöz, mintha a füvet
is irtanák egyben, örök időkre. És az alacsonyan járó, enyhe szél egyéb
zajokat is hozott: személy ideig nézett a kérdéses irányba, hogy láthassa:
a musztángoknak nem esett bántódása. A szorosabbra húzódó gyűrű ott hasadékot
hagyott, hogy a közelítők elvonulhassanak mellettük. Sőt, néhány Üregfattya
ki is állt az arcvonalból, hogy elkösse és elvezesse őket. A lovak hisztérikusan
küzdöttek, de az Üregfattyak erejével nem bírhattak.
A támadók harminc méterre se voltak már a gödröktől.
Covenant lelapult, ahogy csak bírt. Lélegezni alig merészelt. Az egész
társaság reménytelenül, tehetetlenül várta sorsát a sírgödrökben.
A következő pillanatban valami üvöltés futott végig
a támadók sorain. Több Üregfattya is azt állította: - Csak öt?
- Az összes ló?
- A rohadtak . . . !
S dühödötten, hogy a várt zsákmány ily csekély,
az előrenyomulóknak mintegy harmada, türelmét veszítve, rohanni kezdett,
egyenesen a tábortüzet támadva.
A társaság egy pillanat leforgása alatt átlátta,
hogy mégis van valami esélye.
A Ranyhynek nyerítettek, nyüszítettek. A légben
úgy reszketett ez a hangegyüttes, mintha csatakürtök zendültek volna meg.
Együtt rontottak, mennydörgőn, kelet felől a foglyul ejtett lovak irányában.
324
Birinair ellépett a tönkresilányított fától. Botjának
erőteljes lendítésével s egy kísérő kiáltással a megégett fára sújtott.
Az anyag lángokat vetett, a holt fa - melynek bele élt azért! - iszonyatos
fényességet szórt sziporkázva a támadók felé.
Prothall és Mhoram egyszerre ugrott ki a legdélibb
gödörből. Botjaik kék Lord-tűzzel világoltak. Kilátván, „Melenkurion!”,
erejük hatalmát a támadók ellen fordították. A legközelebb lévő Üregfattyak
és ős-gonoszok hátrálni kezdtek a lángok elől.
Harcosok és vérgárdisták ugráltak ki a sírgödrökből,
száguldottak elő a hasadt fa rejtekeiről.
És mögöttük ott jött Habkövető Sósszív toronyalakzata,
és az Óriások egyik énekét harsogta: csatakiáltásként.
Félelem és düh kiáltásaival, gyors csapásokkal és
fegyvercsattogással kezdődött a csata.
A társasággal szemben tíz az egyhez volt a gonosztúlerő.
Covenant tekintete ide-oda szökkent, jelenetről
jelenetre, és látta, hogyan alakul ki a küzdelem. A Vérgárdisták mindegyre
párosával keltek egy-egy Lord közvetlen védelmére, egyikük mindig Birinair
mellett helyezkedett el, egy pedig, Bannor, ott volt, ahol Covenant lapult
gödrében. A harcosok gyorsan kialakították ötös csoportjaikat. Egymásnak
vetették hátukat ekképp, s ingázva, ki-be a támadók arcvonalán át, nyugtalanították,
ütötték-vágták az ellenfelet. Mhoram mindegyre változtatta helyét a forgatagban:
ő a támadók parancsnokait vagy lore-mestereit kereste így. Prothall pedig
középen maradt, hogy mintegy a tengelye, kétségtelen centruma legyen a
harci eseményeknek. Figyelmeztetéseket és rendelkezéseket harsogott egyre.
Ám Habkövető egymaga harcolt. Vadul törtetett át
a küzdők sorain, és mint egy megszállott őrült, ököllel, rúgással, minden
eszközzel támadta, csépelte az elérhető távolságra kerülő ellenfeleket.
Az ő aggályt nem ismerő háborúja egyetlen ámokfutás volt ekképp, hörgő
harag hajtotta; óriási léptekkel mindig ott termett, ahol a harc sűrűje
volt. Eleinte még az is volt a látszat, hogy Habkövető hihetetlen ereje
elegendő lesz az egész ellenséges horda leküzdésére. De az Üregfattyak
roppant szívóssága, keménysége csakhamar érvényesülni kezdett. Nem voltak
ők gyöngék! Fürtökben ugrottak s csimpaszkodtak rá; négyen már földre is
tudták rántani. Persze, talpon termett ő megint, s hajigálta a testeket,
mint a bábukat. De
325
az világos volt, hogy ha az Üregfattyak valamennyien egyszerre rohannak
rá, elveszett.
Variol és Tamarantha sem volt kevésbé veszélyben.
Moccanatlanul feküdtek végig a támadás ideje alatt, és négy Vérgárdistájuk
rendkívüli erőfeszítéssel védte őket. A támadók közül néhányan nyilakkal
kezdtek próbálkozni; a Vérgárdisták a vesszőket amúgy kezük fejével elhárították.
Dárdák következtek, és akkor az Üregfattyak elkezdték kardokkal és tépővasakkal.
Fegyvertelenül, s mindenfajta segítség nélkül, a Vérgárdisták puszta kézzel,
ügyességgel, fürgeséggel, mesteri ütésekkel és rúgásokkal védtek ki minden
védhetőt. Hihetetlenül sikeresek voltak. A két Lordot csakhamar tömérdek
halott vagy elkábult Üregfattya vette körül a földön elterülve. Hanem ők,
a Vérgárdisták is sebezhetőek voltak, akár Habkövető - sebezhetőek lettek
volna nagyon is valami összpontosított támadás esetén.
Prothall rendelkezése nyomán harcosok egy csoportja
sietett akkor a Vérgárda megtámogatására.
Covenant másfelé nézett.
Azt kellett látnia, hogy Mhoram elkeseredett küzdelmet
folytat egymaga vagy harminc-negyven ős-gonosszal. Az ős-gonoszok kevesen
voltak az Üregfattyakhoz viszonyítva, de végig, az egész támadás során
zárt harci alakzatot vettek fel valamennyien, s ennek az éknek a hegyét legmagasabbjuk,
a vezérlő lore-mester képezte. Mintha a többieknek minden ereje is ebben
az egyetlen személyben összpontosult volna. S a lore-mester ekképpen is
küzdött! Handzsár volt a kezében, annak lángoló pengéjét forgatta, s vele
szemben Mhoram a tüzes botot vonultatta fel. Erő csapott össze erővel,
és szikrák röppentek, perzselve-kigyújtva szinte magát a levegőeget is.
Akkor valami csataforgatag Covenant gödre felé kavarult
hirtelen. Alakok szökkentek feléje, fölébe, rá; és Bannor úgy küzdött a
dárdákkal szemben, mint egy hadonászó dervis. Pár pillanat múltán egy harcos
sietett a segítségére. Ez volt az a Woodhelven-lakó nő, aki Covenant „szárnysegédjeként"
szolgált az út során. A nő és Bannor küzdött, hogy Covenant életben maradjon.
Ő maga meg a melléhez emelte két kezét, akárha a
gyűrűt védelmezné így. Ujjai önkéntelenül is hozzáértek a fémhez.
A lábak sötét kavargásán át megpillantotta hirtelen
Prothallt, s látta,
326
hogy a Főlordot ugyancsak szorongatják. Lángoló botját forgatva, Prothall
épp a griffin-nel küzdött. A vad lény kurta szárnyai csaknem feldöntötték
őt, ám sikerült megőriznie egyensúlyát, és tüzes botjával életveszélyes
csapásokat mért a bestiára. De azon ott ült egy másik ős-gonosz lore-mester.
A szörnyet onnét védte egy hasítóvassal a Főlord csapásai ellenében.
Ahogy Covenant nézte az ütközetet, látnia kellett,
mennyire hullámzó a siker. Alakok görcsösen rángva hulltak és keltek, vér
fröcskölt szanaszéjjel - rá is. A tisztás túlfelén épp Habkövető tápászkodott
fel, lerázván egy fürtnyi ellenfelet, ám a következő pillanatban az Üregfattyak
hordája ismét elárasztotta. Támadóinak egyesült ereje Prothallnak is sok
volt: fél térdre esett. Az ős-gonosz ék s hegye mind hátrább és hátrább
szorította Mhoramot. Két Vérgárdistája is nehéz helyzetben volt, hogy minden
oldalról védjék a Lordot.
Covenant torkát mintha homok tömte volna el.
Most már két harcos is elesett az Üregfattyak csapásai
alatt Variol és Tamarantha körül. Egy Vérgárdista hirtelen azt tapasztalhatta,
hogy egyszerre három Üregfattya támad rá - s mögötte Tamaranthára -, méghozzá
dárdákkal. A Vérgárdista az első dárdát egy ügyes kézmozdulattal eltörte,
s a másodikat - magasra felugorva - visszataszította az Üregfattya képébe.
De még az ő roppant gyorsasága is kevés volt itt. A harmadik Üregfattya
elkapta a karjánál. Ocsúdva nyomban, az első is megint akcióba lépett,
és hosszú ujjait a Vérgárdista csuklójára fonta. S akkor ketten kifeszítették
egymás közt a foglyukat, a harmadik pedig dárdáját a Vérgárdista hasának
szegezte.
Covenant csak nézte, minden ízét átjárta a tehetetlenség,
ahogy a Vérgárdista nekifeszült a két Üregfattyának, és összerántotta őket,
úgy, hogy ő maga ki tudott térni a dárda útjából. A fegyver hegye a hátát
érte. A következő pillanatban ágyékon rúgta mindkét fogvatartóját. Ezek
megtántorodtak, eleresztették, hátráltak. Ő maga a földre zuhant, gurult
egyet. De a középső Üregfattya rúgása olyan erősen találta el, hogy messze
repült Tamaranthától.
Torz diadalüvöltéssel lendült előre most ez az Üregfattya,
dárdáját két kézzel emelte a magasba, hogy a földön feltámaszkodva fekvő
Lordot elintézze.
Tamarantha!
Az öreg nő végveszélye láttán Covenant minden félelme
szétoszlott. Gondolkodás nélkül kiszökkent a védelmet nyújtó gödörből,
és a Lord felé rohant. Olyan agg volt, oly törékeny, Covenant egyszerűen
nem türtőztethette magát.
327
A Woodhelvennin nő azt üvöltötte: - Le! - A férfi
váratlan megjelenése fenn, a gödör peremén, teljesen megzavarta. Egyszerre
ő, a harcosnő lett jó célpont ellenfeleinek. Egy védést elvétett, és akkor.
. . az egyik kard felhasította oldalát. De Covenant őt most nem is látta.
Már Tamarantha felé száguldott - és már elkésett volna.
Az Üregfattya dárdája végzetesen meglendült.
Az utolsó pillanatban a Vérgárdista még úgy menthette
Lordját, hogy közbevetette magát, teljes testtel, és így a fegyver az ő
hátába fúródott. Covenant rávetette magát az Üregfattyára, és megpróbálta
kőkésével leszúrni. De a penge megremegett a felekéz-szorításban, és a
szörnyetegnek csak a vállát karcolta, a lapocka felett.
A kés kihullt a tehetetlen ujjak közül.
Az Üregfattya megpördült, és egyetlen ütéssel a
földre terítette. Covenant egy pillanatra elkábult, de Bannor megmentette:
rátámadt a rémalakra. Az Üregfattya, akit láthatóan felvillanyozott a siker
- a halott Vérgárdista -, hárította a támadást. Egyre kitért Bannor kemény
csapásai elől, aztán ő kezdeményezett. Hosszú karjaival elkapta Bannort,
és szorongatni, fojtogatni kezdte. Bannor belevágott az Üregfattya szemébe,
fülébe, de a megvadult, őrült lény egyre csak fokozta a szorítást.
Őrjöngő dühkiáltások hasogatták Covenant fülét.
Ő maga, még egyre kábultan, Tamarantha felé támolygott - a Lord moccanatlanul
hevert. Ő akkor elvette tőle a botját, engedélyt sem kért erre. De Tamarantha
továbbra sem mozdult. Covenant megfordult, s a botot vadul pörgetni kezdte
a feje fölött, aztán lesújtott vele, teljes erőből, az Üregfattya koponyájának
hátulsó felére.
Fehér és bíbor erők összecsapása volt ez egy pillanatra,
csendes robbanás. Az Üregfattya szörnyethalt.
A lobbanó láng egyszerre elvakította Covenantot.
De akkor már felismerte a beteges vörös árnyalatot e tűzfényben. S ahogy
látása kitisztult, azonnal a kezéhez, gyűrűjéhez kapott. Nem is emlékezett
rá, hogy levette, íme, a clingor-ról, melyen a mellkasán hordta
nemrég. De most a gyűrűsujján volt, és vörösen lüktetett a felhők közé
zárt hold hatására.
A csata forgatagában egy újabb Üregfattya tornyosult
sötéten előtte. Ösztönösen is hatalmasat sújtott rá a bottal. A rémalak
összerogyott, és jött megint a vörös fényjelenség, most színbíbor.
A látvány fölébresztette régi, őrjöngő haragját.
Elméjében minden mást
328
kioltott az erőszak áhítása. - Kárhozat-Úr! - üvöltötte, mintha a Megvető
lenne ott vele szemközt, s így vetette bele magát a küzdők sűrűjébe. Cséphadaró
őrület volt, amit művelt, s így ütött le még egy Üregfattyat, majd még
egyet és még egyet. De nem nézte hova tart, mire lép. A harmadik ütés után
belezuhant egy gödörbe. Akkor így sokáig hevert ott a sírban, mint aki
már meghalt. Hogy végre feltápászkodott, érezte, reszket a hirtelen változás
nyomán.
Fölötte a csata vad hévvel folytatódott. Eleven tűz!
Covenant nem tudta volna megmondani, a támadók közül hányan lelték már
halálukat, hányan váltak harcképtelenné. Ám valami fordulópont következhetett
be; nem volt kétséges. A Különítmény harcmodort változtatott. Prothall
elmenekült a griffin elől, és így Habkövetőre hagyta a szörnyet.
Az Óriás, ahogy véresen-mocskosan feltápászkodott éppen, át is vette a
griffin-t, s Prothall akkor Mhoram segítségére siethetett az ős-gonoszok
ellen. Bannor vigyázott Covenantra, ám közben Quaan az Eoman túlélőit odavezényelte
Variol és Tamarantha köré.
Egy pillanat múlva a Ranyhynek tisztán csengő jelkiáltása
zendült. Hogy megszabadították a lovakat, bekapcsolódtak ők is a küzdelembe.
Ahogy patáikkal, fogaikkal az Üregfattyaknak rontottak, Prothall és Mhoram
még sikeresebben lengethette tüzes botját, hogy a lore-mester sújtó kezét
tovább akadályozzák. A lángoló szablya mintha reszketeg lávává hullt volna
szét, és a visszahanyatló erő magát a vezért döntötte le. A rémalakok,
persze, azonnal zárták elöl az éket, hogy új vezért jelöljenek ki ekképp,
ám legerősebbjük már elhullt, és az ék is kezdett berogyni.
A terep másik felén eközben Habkövető meglepetésszerűen
támadott a griffin-re. A szörny a Variolt és Tamaranthát védő harcosokat
zaklatta életveszélyesen. Az Óriás nagy üvöltéssel a magasba szökkent,
és két roppant karját halálos ölelésre fonta az állat köré. Súlyával ledöntötte
lábáról a griffin-t, s akkor hengergőzni kezdtek a véres földön,
küzdve. Lovasa, az ős-gonosz is a földre zuhant, és Quaan lefejezte, mielőtt
tépővasát meglendíthette volna.
A griffin iszonytatóan üvöltött - düh és
kín gyötörte, és megpróbált szabadulni Habkövető szorításából, hogy aztán
karmos mancsainak erejével intézhesse el az Óriást. De az csak szorongatta,
minden erejével, magához fogta, nem hagyta, hogy borzalmas erőfeszítéseivel
lerázza őt, s azon volt,
329
hogy fojtogató szorítása sikert hozzon, mielőtt az állatnak mégis sikerülhetne
netán a szabadulás.
És - ez volt a lényeg - sikerrel járt az Óriás.
Rettenetes düh sokszorozta meg erejét, így rázta és szorította az ellenfelet,
míg végre csontok ropogását hallhatta a gerincnél. A griffin még egy borzadályos
üvöltést hallatott, aztán kimúlt. Habkövető pár pillanatig ott hevert még
a tetem mellett, ki kellett fújnia magát. Zihálva tápászkodott talpra.
Homlokán csontig tépett seb tátongott.
De nem állt meg. Szeméből kitörölte a vért, így
rohant tovább, vetette magát teljes hosszában az ős-gonoszok feszes ékére.
A támadás ereje alatt az alakzat összeroppant.
Az ős-gonoszok ekkor a menekülést választották.
Mielőtt Habkövető feltápászkodhatott volna, már nem voltak sehol, elnyelte
őket a sötétség. Kudarcuk mintha az Üregfattyak őrült bátorságát is kikezdte
volna hirtelen. A nyurga lények nem tudtak ellenállni tovább a Lord-tüzének.
Pánik tört ki köztük, ahogy a lángoló botok ott suhogtak és zuhogtak, mintha
a szívük vált volna egyszerre pusztulékonnyá, gyúlékonnyá.
A támadás egyszerre összeomlott. A kudarc kiáltozásai
hallatszottak, és az Üregfattyak is fejvesztve menekültek már.
Riadalmasan üvöltözve távolodtak el az égő fától.
Groteszk szökkenésekkel menekültek, rogyadoztak csomós ízületeik, de olyan
nyakigláb volt valamennyiök, hogy így is fürgén mozogtak, és pillanatok
múltán legutolsójuk is a semmibe veszett.
De Habkövető - követte őket. Óriás-átkokat harsogott,
és üldözőbe vette a menekülő rémalakokat, mintha lábbal akarná eltiporni
mindet. Sebesen eltűnt ő is a sötét éjszaka mélyén, hamarosan már hallani
sem lehetett. Ám időről időre sikolyok harsantak, borzadályos, messzi üvöltések
ilyenkor kapott el ő egy-egy Üregfattyat.
Tuvor megkérdezte Prothallt, ne csatlakozzék-e a
Vérgárdisták közül is bárki netán az Óriáshoz; és erre a Főlord a fejét
rázta: - Tettünk eleget mondta. - Emlékezzél a Béke Esküjére.
A társaság egy darabig még kimerülten és megkönnyebbülten
állt, ernyedetten, s a csöndet zihálásuk s a harcképtelenné tett Üregfattyak
hörgései törték meg. Senki se moccant; és ez a teljes némaság olyan volt
Covenant fülének, mint valami ima. Kicsit roskatagon, kimászott a gödörből.
Körülnézett, s valamelyest révülten vette szemügyre a csata utáni tájképet.
330
Üregfattyak hevertek szanaszéjjel, egymáson - kitekert
tagokkal, holtan, sebesülten; haldoklón, öntudatlan; és a vérük úgy ült
mindenen, mint hajnali füvön a harmat. Tíz ős-gonosz volt a holtak közt.
Öt harcos, tudták, nem száll nyeregbe többé e földi tereken; ám ezen túl
is: Quaan valamennyi embere több sebből vérzett. De a Vérgárdistáknak csak
egy halottja volt.
Oly hördüléssel, mely a szavak tartalmát mintha
meg is hazudtolta volna nyomban, Prothall Főlord azt mondta: - Szerencsések
vagyunk.
- Szerencsések? - visszhangozta Covenant bizonytalanul,
hitetlenkedve.
- Szerencsések vagyunk. - Düh felhangja érvényesítette
az öreg Lord beszédének roskatagságát megint. - Gondold meg, valamennyien
itt pusztulhattunk volna. Gondold meg, mi van, ha telihold idején ér minket
a támadás. Gondold meg, hogyha Drool gondolatai itt jártak, nem sokszorozhatta
meg a Mennydörgés Hegyének őrségét. Az ár, amit fizettünk. . . hangja azért
egy pillanatra elcsuklott. - . . . életünkért s reményeinkért, az ár nem
is olyan borzasztó.
Covenant egy pillanatig nem felelt. Elbódították
az erőszak látomásai. Halott valamennyi Woodhelven-lakó . . . itt ez a
sok Üregfattya, a sok ős-gonosz, mégis . . . és halott az a nő, a harcos,
aki őt védte. S ő még a nevét sem tudja! Habkövető öldökölt . . . ő maga
megölt öt . . . öt . . .
Reszketett. De hát szólnia kellett, önmagát védenie
kellett. Mintha belebetegedett volna mégis a borzadályba.
- Habkövetőnek igaza van - mondta. - Ez a Kárhozat
Urának műve.
Mintha senki se hallotta volna szavát. A Vérgárdisták
a Ranyhynekhez mentek, és elesett bajtársuk hátasát közelebb hozták a tűzhöz.
Gyengéd mozdulatokkal emelték föl a földről a halottjukat, feltették a
Ranyhyn hátára, odakötözték erős clingor-szíjakkal. Aztán együttesen
tisztelegtek majd el is engedték a Ranyhynt. Derekas vágtával indult az
állat, vitte a hátán a Vérgárdistát, vitte haza a Westron Hegyek közé,
át az Őr-Résen majd. . . vitte haza.
- Kárhozat-Úré volt ez az egész játszma. A terve.
Hogy a Ranyhyn eltűnt az éjben, az egyik Vérgárdista
hozzálátott, hogy hátasaik sebeit megápolja, míg a többiek az őrfeladatokat
vették át megint. Közben már a harcosok is ott jártak-keltek az Üregfattyak
közt, s ráleltek a halottak között a még élőkre. Mindet, amelyik nem volt
halálos sebe-
331
sült, talpra segítették, aztán elzavarták őket a táborból. A többit
mind halomba rakták: a fa északi oldalának tövénél állt a máglya.
- Két dolgot jelent ez - folytatta Covenant, és
legyőzte hangjának reszketegségét. - Ugyanarról van szó, amit ő velem is
tett. Lecke ez . . . ahogyan az is, ami Llaurával történt. A Kárhozat Ura
közli velünk, mi a szándéka . . . velünk, igen, az is: velünk . . . mert
meggyőződése, hogy hiába tudjuk, mi jön, semmit sem tehetünk ellene. Táplálgat
minket, kihizlalja áldozatait ama kétségbeejtő sorsra, melyet - szerinte
- érdemlünk.
Két harcos segítségével Prothall Llaurát és Piettent
is kiszabadította a sírból. Llaura kimerültsége most már, úgy látszott,
határtalan; gyakorlatilag nem tudott a lábán se megállni. De a kis Pietten
beledörzsölte két kezét a véres fűbe, aztán még az ujját is megnyalta.
Covenant felmordult - és elfordult. - A másik dolog
- folytatta tovább -, amit akart tőlünk, hogy essünk Droolnak. És haljunk
meg, vagy ne haljunk meg, ennek során. Trükkösen belehajszolta Droolt ebbe
a támadásba, azért, hogy ne foglalkozhasson véderőinek fokozásával. Azért
hát a Kárhozat Urának nyilvánosan tudnia kell, pontosan, mit cselekszünk
s mikor, még ha Drool nem tudja is.
Prothallt mintha zavarták volna a távolból néha
odahallatszó borzadályos sikolyok és üvöltések, de Mhoram mintha meg sem
hallott volna semmi ilyet. Míg a társaság megannyi tagja a dolgát tette,
a Lord odament Variolhoz és Tamaranthához, s letérdelt melléjük. Szülei
fölé hajolt, vörös vérfoltos köpenye alatt, látszott, megfeszül a teste.
- Halljátok. . . Hát nem halljátok? Ez mind Kárhozat-Úr
tervének része. Ördög és pokol! Senki se figyel rám?
Mhoram hirtelen felállt, Covenant arcába nézett.
Az, ahogy mozdult . . . olyan volt, mintha most nyomban . . . valami szörnyűséges
átkot vágna majd Covenant fejéhez. Hanem csak a szeme telt meg, könnyel,
csak a hangja volt maga a sírás, ahogy ezt mondta: - Halott. Variol és
Tamarantha. Mindkettő halott. A szüleim . . . halottak. Az én apám és anyám,
testem és lelkem. Mind a kettő.
Covenant most már látta a halál árnyalatszíneződését
öreg bőrükön.
- Ez nem lehet igaz! - kiáltotta az egyik harcos.
- Nem lehet igaz. Én láttam. Fegyver őket nem érte. Megvédte őket a Vérgárdista.
Prothall is odasietett, hogy a két Lordot megvizsgálja.
Megérintette a szívüket, a fejüket, aztán összecsuklott, s azt mondta:
- Semmi kétség.
332
Variol arcán, Tamarantha arcán mosoly volt.
A harcosok mind abbahagyták, amit csináltak épp;
az Eoman is csendben félretette maga fáradtságát, mind a bánatot, s csak
álltak valamennyien, meghajtván fejüket a holtak előtt, Mhoram bánata előtt.
A Lord lehajolt, karjába emelte Variolt, Tamaranthát. Vékonyka madárcsontjaik
könnyűek voltak ebben az ölelésben, mintha elveszítették volna most már
a halandóság súlyát is. Mhoram arcán narancsszínben csillogtak a könnyek,
de a válla egyenes volt, azt nem rázta a sírás, így emelte szüleit a föld
színe fölé, a szabad levegőégbe.
Covenant agya szinte elborult. Ködben járt, és szavait
mintha szél szakította-tépte volna messze nyomban, messze tőle. - Azt akarod
mondani, hogy mi . . . hogy én . . . mi itt . . . ? Pár holttestért?
Mhoram jelét sem adta, hogy hallotta volna. De Prothall
arcán mintha rángás futott volna végig rettenetesen, rosszallóan, és Quaan
odalépett a Hitetlen mellé, megragadta a könyökét, aztán a fülébe suttogta:
- Ha még egy szót szólsz, eltöröm a karod.
- Meg ne érints! - felelte Covenant. Ám a hangja
erőtlen volt. Megadta magát, körülvette a köd.
Valójában a társaság készülődése vette körül, készülődés
a rituáléra. Prothall Főlord a botját a harcosok egyikére bízta, majd elhozta
a két halott Lord botját, s ezeket, mintegy áldozati tárgyként, karjába
vette. Mhoram pedig az izzó-lángoló fa felé fordult, s ő a két halottat,
Variolt és Tamaranthát fogta ugyanilyen merevségként. A csend gyötrelmesen
vibrált. Hosszú szünet után a Lord énekelni kezdett. Nyers dala olyan volt,
mint a folyók sóhajtása, és a hangerő sem volt sokkal több annál - csak
mint a tovaáramló víz halksága a nyugodalmas partok közt.
Világ-Szépség: halál arat -
vén testeket visz, hozna újakat.
Te, szív, nyugodj:
békéd megőrizd.
Sarjadni jobb, mint romolni:
hallom a léttől létet elmetsző pengét.
Te, béke, őrizz:
nyugtasd a szívet.
333
Tovatűnő a halál -
így teremt magának időt és teret az élet.
Az ölést és a meghalást gyűlöld, ne a halált:
Te, szív, nyugodj -
ne tiltakozz.
Őrizz békét és bánatot,
és nyugodj csöndesen.
Ahogy bevégezte, válla megrázkódott, mintha képtelen
volna tovább viselni terhét úgy, hogy legalább egyszer föl ne zokogjon
halottaiért. - Ó, Teremtő! - kiáltotta, és hangja maga volt a gyász. -
Hogyan adjam meg tisztességüket? Szívem hasogatják, és felemészt, amit
tennem kell, egy ízig. Te add meg nékik a végső tisztességet - mert egész
életükben ezt adták néked ők!
A tűzfény peremvidékén Hynaril Ranyhyn bánatos nyerítést
hallatott. A nagy, derekas kanca felágaskodott, belekapált a levegőégbe,
aztán megpördült, és elvágtatott keletnek.
Majd Mhoram ismét ezt mormolta:
Te, szív, nyugodj -
ne tiltakozz.
Őrizz békét és bánatot,
és nyugodj csöndesen.
Aztán Variolt gyengéden letette a fűre, s utána Tamaranthát
két karjában emelte magasba. - Üdv, jaj, üdv! - kiáltotta, s odahelyezte
anyját az égő fatörzs hasadékába. S mielőtt a tűz feketíteni kezdhette
volna az agg ráncú bőrt, felkapta Variolt is, odafektette anyja mellé,
és megint azt kiáltotta: - Üdv, jaj, üdv! - Aztán a két halott merevült-szép
mosolya látszott még egy pillanatig, míg a tűz fényfüggönye el nem födte.
Feküdtek ott együtt, egyesülésben.
Már holtan, hördült magában Covenant. A Vérgárdistát
is megölték. Ó, Mhoram! Összekuszálódott benne minden, és nem tudott különbséget
tenni gyász és harag közt.
Szeme száraz volt már, Mhoram így fordult a társaság
felé, és a tekintete
334
mintha Covenantra összpontosult volna. - Barátaim, ne csüggedjetek
- mondta vigasztalólag. - Minden bánatotokban is őrizzétek meg békétek.
Variol és Tamarantha bevégezte. Ki szegülhetne ellenükbe? Tudták haláluk
óráját. Kiolvasták haláluk közelét Soaring Woodhelven hamvaiból, és boldogok
voltak, hogy végső nagy álmukkal még minket szolgálhatnak. Választott útjuk
az volt ehhez, hogy a támadást magukra vonták, hadd jussunk lélegzethez
mi magunk, élhessünk. Ki mondaná, hogy a kihívás, amivel szembenéztek,
csekély volt? Emlékezzetek az Esküre, és ne távoztassék tőletek a béke.
Az Eoman egy emberként köszöntötte végbúcsúként
az elkötelezetteket - szívszorító volt. Fegyvereiket is széttárták, mintha
szívüket nyitnák fel így a szeretett lények előtt s után. Akkor Quaan elkiáltotta:
- Üdv! - És visszavezette máris a harcosait, hogy végezzék az elvégzendőket,
temessenek woodhelven-lakókat, s rakjanak máglyahalomba Üregfattyakat.
Miután az Eoman eltávozott, Prothall Főlord ekképpen
szólott Mhoramhoz: - Lord Variol botja. Apáról fiúra. Vedd el. Ha túléljük
a Különítmény dolgát, és valami békésebb kor köszönthet ránk ekképpen,
használd üdvre. Főlord botja volt ez.
Mhoram meghajlással vette át a botot.
Prothall egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha
tanácstalan is lett volna közben, aztán fordult csak Covenanthoz. - Használtad,
láttuk, Lord Tamarantha botját. Vedd át, s használd megint. Meglátod, hasznosabb
egészítője lesz gyűrűdnek, mint a Hirebrand botod. A lillianrill
egyéb módon hat, mint a Lordok eszközei, s te ős-Lord vagy, ne feledd,
Thomas Covenant.
Emlékezvén a vörös fényre, mely e botból kilövellt,
mikor ölt és ölt, Covenant azt mondta: - Égesd el!
Mhoram tekintetében veszélyek fénye villant. De
Prothall szelíden vállat vont, aztán fogta magát, s a tűzhöz vitte Lord
Tamarantha botját - behelyezte a fa hasadékába.
Egy pillanatig a bot fémvégei úgy ragyogtak, mintha
patinás réz lenne az anyaguk. Akkor Mhoram felkiáltott: - Vigyázzatok!
A fa . . . ! - A jelenlévők gyorsan szétugrottak.
A bot oly éles hangokat adott, úgy pattogott, mintha
feszes abroncsokat törnének szét. Kék lángok robbantak a hasítékban, és
a megrontott fa apróra hullt, a földre omlott, minden maradványával; úgy
omlott szét, mintha belseje-szíve most semmisült volna meg igazán. Aztán
a maradék fahalom fenyegetően égett.
335
Távolabb állván, mégis tisztán hallotta Covenant
Birinair mordulását: - A Hitetlen műve! - Akárha valami rágalom hangzana.
Esne. . . ?!
Meg ne érints, motyogta, merő magában.
Gondolkodni is félt. Körötte a sötétség úgy verdesett,
mint az éjfél keselyűi. Rettenetek borzasztották; azt érezte, hogy szellemek
hasogatják rétegről rétegre, belül. Nem bírta elviselni gyűrűjének vérességét.
Nem bírta, amivé ő maga lett. S mintha úgy keresett-kutatott volna maga
körül miféle térben? -, akárha küzdelmet akarna kihívni.
Mikor is, váratlanul, Habkövető Sósszív visszatért.
Úgy bukkant elő a sötétből, mint maga a megtestesült
ikonforma mészárlás - a gyilkolás hús-vér alakja. Vér borította mindenütt,
s ebből sok a maga vére volt. A homlokán a seb valami sötét, dermeteg fátyollal
borította el arcát, nyirkos maszkot vont rá, és ezen át a sötét szemek
csömörlötten és nyomorultan néztek. Ujjaihoz Üregfattya-hús tapadt cafrangosan.
Pietten azonnal az Óriásra mutatott, és úgy vigyorgott,
mint aki ennél elégedettebb nem is lehetne. Llaura hirtelen megragadta
a gyerek kezét, s elrángatta onnét, egy ágyhoz, melyet a harcosok vetettek
a számukra.
Prothall és Mhoram segítőleg indult az Óriás felé,
ám ő elsodródott mellettük, egyenest a tűzhöz. Letérdelt a lángok mellé,
akárha a lelkének volna szüksége melengetésre, és ahogy ekképpen térdre
hullt, úgy nyögött fel, hogy az sziklák hasadását idézte.
Covenant látta esélyét, közeledett az Óriáshoz.
Habkövető nyilvánvaló gyötrelme az ő zavarodott, dühös bánatát odáig juttatta,
hogy nélkülözhetetlennek érződött az önkifejezés. Ő maga is öt Üregfattyat
ölt meg, ötöt! Gyűrűje színvér volt. - Hé! - kiáltotta. - Jó mulatság lehetett.
Remélem, élvezted.
A tábor másik feléről Quaan fenyegetőleg sziszegett
át. Prothall odahúzódott Covenant mellé, s azt mondta: - Ne gyötörd őt,
kérlek. Óriás ő. Ez a caamora - a bánatosság tűzpróbája. Hát nem
adatott elegendő gyász erre az éjszakára?
Öt Üregfattyat öltem meg! Covenant magában ezt ordította,
zaklatottan és őrjöngve.
De Habkövető úgy szólalt meg most, mintha elbűvölné
a tűz, és képtelen lenne hallani is a jelenlévők szavát. A hangja metsző
volt; s ahogy a tűznél térdelt, maga volt most a panasz, a sirám.
- Jaj, testvérek, nővérek, láttok-e engem? Láttok,
mondjátok, fivér né-
336
peim? Ide jutottunk. Óriások, nem vagyok egyedül, itt vagyunk. Érezlek
titeket magamban, akaratotokat bennem. Másképp ti sem cselekedtetek volna
- nem éreztetek volna egyéb mód, mint én, s nem is gyászolnátok soha az
én gyászomtól távolodva. Ez az eredmény. Kő és Tenger! Csökkent számunk.
Veszítettünk Hazát, és a gyatrult sarjadék tovább fogyasztotta népünk erejét.
Maradtunk-e hűek, még most is, így is? Jaj, hűség? Népem, népem, vajon
a rendületlen állhatatosság ide vezet? Nézzetek reám! Engem ti - bámulnivalónak
találtok? Gyűlölettől és szükségtelen haláltól bűzlök! - Szavaiból hideg
borzongás áradt. Fejét most hátraszegve, énekelni kezdett, Óriás módján.
S ez a gyászdal addig folytatódott, míg Covenant
már azt érezte: egy pillanat, és üvölteni kezd. Szerette volna megölelni
az Óriást, vagy talán megrúgni, hogy hagyja végre abba. Ujjai bizseregtek,
egyre fokozódó őrületben reszkettek. Állj! Ezt nyögte magában. Nem bírom!
Ezt lihegte néma gyötrelemmel.
Egy pillanat telt még, s akkor Habkövető lehorgasztotta
fejét, és elcsöndesült. Ez a némasága olyan volt, mintha valamire készülne
vele. Majd megkérdezte lázasan: - Ki veszett oda?
- Számra kevesünk - felelte Prothall. - Szerencsések
voltunk. A te erőd sokat jelentett nekünk.
- Ki nincs?! - kiáltotta Habkövető fojtott hangon.
S akkor, sóhajjal, Prothall megnevezte az öt harcost,
a Vérgárdistát, és mondta, hogy Variol és Tamarantha.
- Kő és Tenger! - ordított fel az Óriás. Aztán megremegő
vállal, rángva vágta két kezét a tűzbe.
A harcosok lélegzete elállt; és Prothall, Covenant
mellett, megdermedt. De hát ez volt az Óriások rítusa, a caamora,
és senki sem mert volna közbeavatkozni.
Habkövető arca gyötrelmesen megmerevült, de tartotta
magát csendjéhez. Szeme mintha kigúvadt volna; kezét mégis a tűzbe kényszerítette,
akárha a lángok hatása gyógyító lenne, vagy legalább kiégetné a rosszat,
le a vért, sterilizálná, ha feledtetni nem tudja is a kioltott életek bűnfoltját.
Ám kínjait a homloka mutatta. A sérülés mélye-lényege átütött a felszínen,
s így szivárgott egyre a friss vér, öntötte el szemét, csorgott le arcán,
bele a szakállába.
Zihálván: Ördög s pokol . . . ! - Covenant elszökkent
Prothall mellől.
337
Merev mozdulatokkal húzódott egészen a térdelő Óriás közelébe. Valami
lázas igyekezettel, ami - szándéka ellenére! - gunyorosság látszatát kölcsönözte
hangjának, azt mondta: - Hát valakinek tényleg nevetnie kellene már rajtad!
- Előreszegezett feje alig ért fel az Óriás válla magasságáig.
Egy pillanatig Habkövető semmi jelét nem adta, hogy
hallotta volna e szavakat. De akkor a válla megrándult, elernyedt. És lassú,
erőltetett mozdulattal, mintha igazából nem akarna véget vetni ennek az
öngyötrésnek, visszahúzta két kezét. Nem volt rajtuk sérülés - valami oknál
fogva a bőre, a húsa ellenállt a tűz hatásának -, de a vér kifutott belőlük
egy cseppig; olyan „tisztának" látszottak, akárha feloldozást kaptak volna,
nem kell életszerűnek lenniök.
Ujjai még merevek voltak mindazonáltal a fájdalomtól,
ahogy összekulcsolta kezeit, mielőtt véres arcát Covenant felé fordította
volna. És mint aki ítélet ellen fellebbez, úgy találkozott a tekintete
a Hitetlen érzéketlen nézésével, s akkor megkérdezte: - Mondd, te nem érzel
semmit?
- Érezni? - csodálkozott Covenant. - Leprás vagyok.
- Még a kis Pietten iránt sincs érzésed. . . semmi?
A gyermek iránt?
Ez a „folyamodás" úgy megindította Covenantot, hogy
a legszívesebben átölelte volna nyomban az Óriást, mert a Habkövető szavaiból
áradó roppant rokonszenv mintha máris válasz lett volna az ő eldönthetetlen
eldöntendőjére. Ám azt is tudta ugyanakkor, hogy ez nem elég, leprásságának
veleje táján tudnia kellett, hogy mindez így kevés. - Mi is öldöstük őket
- mondta krákogó hangon. - Én sem vagyok más, mint ők.
Hirtelen sarkon fordult, elment a sötétbe, hogy
szégyenét rejtse. A csatatér teljességgel megfelelő hely volt a számára
- hozzá illett; mert a szaglása nem érezte igazán a halált, közönyös volt
iránta. Egy idő múlva botladozni kezdett, akkor lefeküdt a halottak közé,
a vérre, melyet fű és üszök vett körül.
Gyermekek! Ő volt az oka üvöltéseiknek, haláltusájuknak,
végső rettegésüknek. A Kárhozat Ura az ő fehérarany gyűrűje miatt támadta
meg Soaring Woodhelvent. Én soha többé. . . nem akarok. . . És hangja sírástól
volt üreges.
Én soha többé nem akarok ölni.