Tavaszünnep
Egyetlen sima mozdulat elég volt Baradakasnak, hogy
ruhája alól fütyköst rántson elő, s a kemény fadoronggal Covenant felé
rontson.
Covenant ösztönös reakciója ez volt: védekezz! Mielőtt
a Hirebrand elérhette volna, lehajolt, baljával felkapta a lornillialor-rudat.
Ahogy Baradakas a fütykössel a feje felé sújtott, ő csapott le előbb a
Nemes-Fással, és...
. . fehér szikrákat szórva robbant szilánkokra a
fütykös. Maga Baradakas pedig úgy vágódott vissza a helyére, mintha rettentő
dinamit ereje röpítené.
Az ütés ereje Covenant kezében is ott vibrált, egészen
könyékig, és az ujjai egy pillanatra belezsibbadtak. A rúd elkezdett csúszni
a kezéből. . . utánakapott, és azt gondolta: Mi a nyavalya . . . !?
De akkor a híírek néma ámulata, a Hirebrand görnyedt
tartása lelket öntött belé. Próbának kitenni - engem? Szinte hörögte magában
ezt. Ripőkök! Jobbjába kapta a rudat, és a közepénél fogta, ahogyan Baradakastól
látta az imént. A csillámos-fás anyag síkos volt; iszamosnak érezte, s
mintha csusszant, illant volna a szorításából, jóllehet anyagi, fás valója
nem látszott moccanni egy szemernyit sem Ahogy keményebbre markolta megint,
tekintetét körbejáratta közben a hííreken, és a szemében ott villogott
mind az a düh, amit ez a bánásmód váltott ki belőle nemrég. - Halljam,
miért nem szól róla senki se most, hogyan utasít el engem ez a micsoda!?
Soranal és Llaura Atiaran mellett állt jobbról-balról,
Malliner velük
szemközt, a falnál. Omournil és Padrias a földre zuhant Baradakas fölé
hajolt. Ahogy Covenant végignézett rajtuk, Atiaran arca komorrá vált. -
Ó-időkön - mondta az asszony -, bizony, mikor Kevin Főlord megbízott a
Szürke Gyilkosban, adott is annak felbecsülhetetlen értékű orcrest-et
és lomillialor-t. A legendák szerint ezek az ajándékok hamar veszendőbe
mentek . . . de amíg a Szürke Gyilkos birtokában voltak, nem taszították
el őt. Elképzelhető, hogy a Megvetés olykor az igazság álruháját viseli.
Talán a vad mágia fölébe kerekedik a színigaznak.
Nagyon köszönöm! Covenant csak pislogott dühösen
az asszony felé. Mi a nyavalyát játszik ez velem?
Élettelen hangon felelte erre Llaura: - Jó, eddig
a legendák. De mi csak woodhelven-lakók vagyunk, nem pedig lordok. Az ilyen
dolgok meghaladják ítélőképességünket. Népünk emlékezete nem őriz olyan
esetet, hogy a lillianrill Hirebrandját valaha is földre sújtotta
volna az igazság próbája. Mit is mond az ének? -: „megmenti vagy megrontja
a Földet". Imádkozzunk, nehogy kárhozat háramoljék ránk épp a bizalmatlanságunk
miatt. - Bizonytalan kézzel Covenant felé moccant, mint aki így, félénken
merészeli üdvözölni csak a vendéget. S kiáltott: - Üdv, Hitetlen! Bocsásd
meg kétkedésünket, és légy üdvözölve Soaring Woodhelvenben!
Covenant egy pillanatig keserűen nézett szembe a
nővel, ajka is félrehúzódott. De akkor látta, hogy az a tekintet őszinte
megbánást tükröz. Ez fékezte indulatát. Ha nem is egyértelműen, nem felhőtlenül,
de, azt mormolta: - Felejtsük el.
Llaura és Soranal úgy hajolt meg, mintha nyugtázná,
hogy Covenant elfogadta a bocsánatkérést. Akkor ők is Baradakasra fordították
figyelmüket, aki épp feltápászkodófélben volt. A Hirebrand úgy emelte két
kezét az arca elé, mintha pókhálót tisztogatna le, ám közben biztosította
Omournilt és Padriast, hogy sértetlen. Ámulattal és ellenérzéssel a tekintetében,
ő is tisztelgett Covenantnak.
Covenant komor biccentéssel válaszolt. Nem várta
meg, hogy a Hirebrand kérje tőle: maga nyújtotta máris a lomillialor~t
Baradakasnak, örvendvén, hogy megszabadul kényelmetlen, bizonytalan fogásától-tapintásától.
Baradakas átvette a rudat, de olyan fanyarul-kelletlenül
mosolygott rá, mintha neheztelne rá: vereségének tanújelére. Aztán becsusszantotta
ruhája alá. Mosolyával most Covenant felé fordult, és azt mondta: - Hitet-
len, a mi jelenlétünk nem szükséges itt tovább. Nem ettetek. . . a hosszú
út fáradalmai megviseltek titeket . . . Kérlek, elfogadod-e az én házamnak
vendégszeretetét?
A meghívás meglepte Covenantot; egy pillanatig habozott,
mintha azt próbálná eldönteni, bízhat-e a Hirebrandban vagy sem. Amúgy
nyugodtnak látszott Baradakas, egyáltalán nem volt ellenséges, de a mosolya
már összetettebb érzéseket fejezett ki, mint Llaura mentegetőzése. Ám akkor
az a meggyőződése támadt, hogy ha ez az egész itt bizalom kérdése, nyugodtabb
lehet, ha csak Baradakasszal vannak, mint ha az összes híír társaságában.
Ezért mereven azt mondta: - Nagyon megtisztelsz minket.
A Hirebrand erre így felelt: - Amikor elfogadjuk
az ajándékot, ezzel tiszteljük meg azt, aki adja. - Körülnézett, kérdő
tekintetet vetve a többi woodhelven-lakóra, s mikor azok egyetértőleg biccentettek,
megfordult s elindult kifelé a fának-szíve szobából.
Covenant Atiaranra pillantott, jön-e, de az asszony
már Soranallal beszélgetett szelíd hangon. Ő maga akkor, további habozás
nélkül, szintén kilépett a széles ágra, Baradakas mellé.
Az éjszakát most már mindenünnét fények világították
meg a nagy fán a woodhelven-lakók házi tüzei. Ragyogott így a fa megannyi
magas-rétege, de a fény nem ért le a földig sugaraival. Covenant megmarkolta
Baradakas vállát.
- Nem vagyunk messze már - nyugtatta a Hirebrand.
Hangja enyhült volt. - Csak fel még, a következő ágra. Megyek majd mögötted.
. . nem zuhanhatsz le.
Covenant csöndes átkokat eresztett meg a fogai közt,
így ragadta meg a létra egyik fokát, két oldalát. Még mindig a legszívesebben
visszafordult volna: a fának-szíve szoba biztos menedékére. . . ! De a
büszkeség s a harag visszatartotta ettől a lépéstől. És a létra anyaga
máris mintha biztonságot sugárzott volna két kezének, lábának. Érezte Baradakas
biztosító jelenlétét a háta mögött, így aztán, ha ügyetlenül is, mászni
kezdett.
Ahogy Baradakas ígérte, a következő szintet hamar
elérték. Covenant máris egy újabb vastag ágat érinthetett. Pár lépésnyire
a törzstől ez a nagy ág villává futott szét, s ebben a villában volt Baradakas
otthona. Covenant ismét Baradakas vállára támaszkodott, a biztonság kedvéért,
s így talált el a bejárati ajtóhoz, s úgy lépte át a küszöböt, mintha a
megkönnyebbülés szélrohama sodorná befelé.
Takaros, két helyiségből álló lakásba érkezett így;
a kis lakosztály teljességgel a fa elemeiből állt össze. A padló java részét,
de a falakat is összefont ágak alkották, s a két helyiséget elválasztó
elem is ilyen fonadékból készült. A mennyezet pedig kisebb gallyak és levelek
kupolaboltja volt. Az elülső helyiség falainak egyikén át jókora fagöcsök-bütykök
nyomultak át, ezek alkották az ülőalkalmatosságokat, s velük szemközt ott
volt egy hálóhely, priccsféle. De a hely egészének úgy mindenestül meghitt
légköre volt; tisztaság mindenütt; s a dolog amúgy jól érezhetően a lore-áhítat
jegyeit viselte magán, és ezt Covenant egy kicsit feszengetőnek, fenyegetőnek
is érezte: ez a Hirebrand tulajdonképpen veszedelmes ember így.
Míg Covenant felmérte a szobát, Baradakas fáklyákat
helyezett el mindkét külső falra, s meggyújtotta mindkét fényforrás lángtömbjét,
olyképp, hogy végüket dörzsölgetni kezdte, s közben valamit mormolt hozzá.
Aztán matatott valamit a belső helyiségben, egy pillanat múlva pedig már
jött is, hozott egy tálcát, rajta kenyér- és sajtszeletek voltak, mellettük
egy nagy fürt szőlő, és egy faköcsög. A két szék közé odaállított egy apró,
háromlábú asztalt, a tálcát erre helyezte rá, majd felkérte Covenantot,
foglalna helyet.
Az ennivaló láttán Covenant rádöbbent nyomban, hogy
- éhes; az elmúlt két nap során egyebet se ehetett, csak alianthá-t.
Figyelte, hogyan hajol Baradakas egy pillanatig a tálca fölé. Aztán letelepedett.
Követvén házigazdája példáját, szendvicseket készített magának olyképp,
hogy kenyér- és sajtszeletek közé szőlőt tett, majd kedvére töltött magának
a tavaszi borból. Hogy elsőre „rohanta meg" az ennivalót, nem szólt egy
szót sem, minden figyelmét az étkezésre fordította.
De egy pillanatig sem feledte, ki is a vendéglátója,
és mi zajlott köztük nemrég.
Baradakas otthagyta Covenantnak az asztalon a tavaszi
bort, majd eltakarította a vacsora maradványait. Ahogy a szükséges rakodást
a belső helyiségben elvégezte, visszatért az asztalhoz, és megkérdezte:
- Nos, Hitetlen. Hogyan lehetek szolgálatodra?
Covenant nagyot kortyolt a tavaszi borból, majd
a lehető legkönnyebben így szólt: - Felelj nekem egy dologban. Az imént
kész lettél volna széthasítani a koponyámat, odaát. És a jelek szerint
valami jókora csapás ért erre . . . csapás attól a Nemes-Fástól. Hát akkor,
ezek után, miért hívtál meg ide magadhoz?
Egy pillanatig Baradakason volt a tétovázás sora.
Mintha mérlegelné,
mennyit is mondjon. Aztán átnyúlt a másik szobába, felvett ott egy sima
botot, közel két méter hosszút, azzal leült az ágyra, Covenanttal szemközt.
Míg beszélt, ennek a botnak sima felszínét kezdte dörzsölgetni, fényezgetni
tovább egy puha kendővel. - Több oka is van annak, Thomas Covenant. Szükséged
van itt éji szállásra, és az én lakásom van a legközelebb a fának-szíve
szobához, ami így olyasvalakinek, mint te, nem hátrány: hiszen tériszonyod
van. Aztán: sem rád, sem rám nincs szükség ott, ahol ma tanácsot tartanak,
elgondolásokat közölnek... igen, ma éjjel. Atiaran pontosan ismeri az Országot
- ő mindent elmond majd a ti utazásotokról, amit csak kell. És Soranal
meg Llaura, igen, mindketten megadhatják neki a szükséges jó tanácsokat,
vagy bármi segítséget, amit kér.
Ahogy nézte vele szemközt a Hirebrandot, munkálkodó,
szorgos kezét, átható tekintetét, Covenantnak az volt az érzése, hogy az
ő próbatétele most csak folytatódik - és a lomillialor-összecsapás
mindössze a bevezetője volt Baradakas felderítő hadműveletének. Ám a tavaszi
bor feloldotta lelkének görcseit, nem volt benne semmi feszültség, félelme
is eltűnt. Ezért hát igen határozottan közölte: - Csak folytasd.
- Szerettem volna, továbbá, hogy vendégszeretetem
felajánlása mentegetőzés is legyen. Semmiképp sem tagadom, ártani akartam
neked, ezzel megszegtem volna Békeeskümet, s a dolgok itt helyrehozandók.
Ha kiderült volna rólad, hogy a Szürke Gyilkos szolgája vagy, ez elegendő
ok, ugye, hogy börtönbe vessünk. Ám a sérülésed lehetetlenné tette volna,
hogy a Lordok érdemben kihallgassanak. Hát ebben is hibáztam. S még csak
fokozódott mindez azzal, hogy te felkaptad a lomillialor-t, lesújtottál
rám, s a földre estem. Remélem, azóta sikerült sok mindent feledtetnem
azért. Balga voltam, belátom.
Covenant érezte, hogy a Hirebrand szavaiban őszinteség
van, de az önfenntartás ösztöne egyáltalán nem lanyhult benne, inkább erősödött.
Ezért tekintetét vendéglátójának szemébe fúrta, így közölte vele: - A kérdésemre
még mindig nem válaszoltál.
Baradakas hangjában semmi meglepettség nem volt,
ahogy ekképp felelt: - Ugyan, miféle ok létezhetne még? Mi az, amit látsz,
ha még belém látsz valamit?
- Csak annyi, hogy továbbra is próbatétel ez - horkantott
fel Covenant.
A Hirebrand lassan bólintott. - Talán. Talán az.
- Akkor felállt, a bot egyik végét letámasztotta a földre, és az egészen
még egyet dörzsölt. Majd
így szólt: - Nézd csak, Thomas Covenant . . . csináltam én neked egy
botot. Amikor hozzákezdtem, azt hittem még, a magam számára lesz. De most
már tudom: mégsem. A tiéd. Vedd el, segíthet neked még, olyan helyzetekben,
amikor másra nem támaszkodhatsz, amikor tanácsot senkitől sem kaphatsz.
- Covenant szemében megláthatta a néma kérdést, ezért mondta: - Nem, ez
nem igazi Nemes-Fás bot, de azért sokat ér, hidd el. Hadd ajándékozzam
neked.
Covenant a fejét rázta csak. - Fejezd be a próbatételt.
Rajta.
Baradakas hirtelen fölemelte a botot, majd iszonyatos
erővel rálépett. Egy pillanatra megreszketett belé az egész ág, akárha
szélviharban ingadozna; kisebb ágak recsegtek-ropogtak, és maga a lakás
is úgy imbolygott, mint dühös hullám hátán a sajka. Covenant attól félt
már, hogy az egész fa kidől, dühösen kapaszkodott hát a székébe. Hanem
az erőszak, ahogy kitört, el is csitult azonnal. Baradakas rászegezte Covenantra
világos szemét, és azt suttogta: - Hát hallj engem akkor, Hitetlen. Az
igazság bármely próbájának akkora ereje van csak, amekkora a próbatevőnek.
Én viszont éreztem, hogy micsoda erő lakozik benned. A lillianrill
történetében nincs olyan emlék, hogy Hirebrandet valaha is földre sújtottak
volna a Nemes-Fással. Mi az Egy Fa barátai vagyunk, nem ellenségei. Hanem
hozzád képest én olyan gyönge vagyok, mint egy gyermek. Nem tudom én kikényszeríteni
belőled az igazságot. Minden próbálásom ellenére, ne tiltakozz, lehetsz
te magad akár a Szürke Gyilkos, aki eljött, hogy hamuvá tegyen mindent,
ami ebben az Országban élet.
Covenantot ingerelte ez a feltételezés, köpött hát,
és azt mondta: - Nevetséges.
Baradakas közelebb lépett, próbáló tekintetét -
azért csak! - belefúrta vendége szemébe. Covenant fészkelődött; érezte,
hogy a Hirebrand olyan mélységekig hatol le most lényében, ahol ő mindent
inkább elrejtene, titkolna. Mit művelt velem az a rohadék Kárhozat-Úr?
Ezt kérdezte némán, keserűen. Igazán nem ezt kértem volna Karácsonyra:
hogy elcserélt gyerek legyek valahol . . . !
Baradakas szeme hirtelen visszatágult, s ő maga
hátrálva távolodott Covenanttól a helyiség túlsó felébe. Az ágyon ülve
próbálta aztán összeszedni magát, kénytelen volt azonban szüntelenül remegő
kezét figyelni közben a boton. Majd óvatosan így szólt: - Jól van. Egy
nap majd talán leszek olyan bölcs én is, hogy megmondhassam, mi igaz és
mi nem. Hanem most
még idő kell nekem, amíg valamit megértek. Bízom benned, barátom. Ha
a végső döntés perce eljön, nem fogsz minket halálra szánni, veszni hagyni.
- Tessék - tette hozzá, és újra felajánlotta a botot.
- Nem fogadod el ajándékomat?
Covenant nem felelt azonnal. Remegett ő is, és a
szívében mintha kapaszkodnia kellett volna valamibe, mielőtt válaszol.
- Miért? Miért bízol bennem? - Ügyelt, ne reszkessen a hangja.
A Hirebrand szeme úgy égett, mintha közel járna
a könnyekhez, de azért csak mosolygott, és így mondta: - Olyan ember vagy,
aki értékelni tudja azt, ami szép.
Covenant elképedt ennek a válasznak hallatán. Aztán
tekintetét is elfordította. Sokféle szégyenérzet tört rá egyszerre: milyen
tisztátalan, milyen elemien szennyes is ő Baradakas ily roppant bizalmához
képest. ..! De akkor megkeményítette tartását. Mozogni, egyre tovább. Túlélni.
A bizalomnak mi köze mindezekhez? Büszkén a botért nyúlt, átvette akkor
hát.
Tökéletes tisztaságot tartott a kezében, és azt
is tudta, hogy ezt a tárgyat alkalmasint a legtisztább faanyagból készítették.
Megmarkolta, vizsgálgatta, mintha ez a bot sugározná belé majd a most úgy
hiányzó ártatlanságot.
Kis idő múlva maga is meglepetten vette észre, hogy
ásít. Nem gondolta volna, hogy ilyen fáradt. Megpróbálta legyűrni ezt a
gyengeséget, de hiába: csak egy újabb jókora ásítás lett a dologból.
Baradakas szívélyes mosollyal válaszolt. Felkelt
az ágyról, s jelezte Covenantnak, feküdjön oda, pihenjen le.
Covenantnak esze ágában sem lett volna elaludni
most. De ahogy vízszintes testhelyzetbe került, a tavaszi bor, amit ivott,
mintha mind-mind a fejébe áramlott volna, s azt kellett éreznie, hogy mintha
könnyű, lombkoronát járó szellő sodorná magával. Hamarosan mély szendergésbe
merült.
Aludt aztán, egészségesen aludt. Csak a Hirebrand
átható tekintetének emléke zavarta, meg az a döbbenet, ahogy érezhette,
kicsúszik kezéből a lomillialor, bármilyen erősen markolná is, ahogy
utánakap. Amikor másnap reggel fölébredt, két karja úgy sajgott, mintha
egész éjjel valami angyallal viaskodott volna.
Ahogy felnyitotta a szemét, azt látta, hogy Atiaran
ül ott szemközt vele a szobában, és várakozik. Ahogy észrevette, hogy a
férfi felébredt, az asszony máris felállt, közelebb lépett hozzá. - Rajta,
mozgás, Thomas Covenant - közölte. - Máris elvesztegettük e nap becses
hajnalát.
Covenant egy pillanatig tanulmányozta társnőjét.
Arcának mélyén, látta, ott vannak a fáradtság mélyebb nyomai, és azt is
föltételezte, hogy Atiaran az éjszaka jelentős részét ébren töltötte, tárgyalván
a híírekkel. Mégis, legalább így tűnt fel, hogy az; amit hallott, amit
megosztott velük, úgy együttesen aztán megnyugtatta valamelyest - tekintetének
fénye lényegében bizakodó volt. Lehet, hogy most már volt valami reménye.
Ő maga pedig mindennek örült, ami enyhíthette a
kettejük közt uralkodó feszültséget, az asszony ellenséges érzületét. Ahogy
az ágyból kiugrott, ő is úgy tett hát, mintha csupa bizakodás lenne. Bár
a karjai fájtak, meglepően frissnek is érezte magát, mintha a woodhelven-vendégszeretet,
az egész környezet elérte volna célját - ami nem volt más, mint az ő felüdítése
. . . ! Határozott mozdulatokkal megmosta az arcát, megszárítkozott egy
vastag levélfonat-törülközővel, szépen elvégezte a sérülés-ellenőrző vizsgálatot,
végül eligazgatta magán a ruhát. Cipó hevert a háromlábú asztalon, s ahogy
tört belőle, reggeliül, tapasztalhatta, hogy kenyértésztából és húsból
sütötték egybe. Majszolgatta, így nézett ki akkor az ablakon.
Atiaran csatlakozott hozzá, együtt tekintettek ki
az észak felőli ágakra. A távolban láttak egy folyót, mely csaknem egyenesen
keletnek tartott, s a túlpartján a hegyek lánca zárta a láthatárt. De valami
más is volt, ami elválasztotta ezeket az északi hegyeket azoktól, amelyek
mellett eddig haladtak Mithil Stonedownból való távozásuk óta, nemcsak
a folyó. A folyó vonalán túli vidék mintha fodrozódott volna a reggeli
napfényben: azt a benyomást keltvén, hogy a csöndes föld ott apró homokpadokon-zátonyokon
fut, „áramlik"; mintha az Ország mélyebb rétegeiben rejtőző titkos szikla
ott megnyilatkozna így, a felszínt gyűrűztetve, és szavakat szólna ahhoz,
aki olvasni tudja jeleit. A woodhelven-magaslesről Covenant csak nézte
ezt a látványt, s az volt az érzése, hogy ez a kép felülmúlja minden addigi
képzetét-képzeletét.
- Az ott - mondta akkor Atiaran szelíden, s mintha
csak valami szent helyről beszélt volna -, látod, az Andelain. A Hirebrand
jól választotta meg otthonát, ami a szép kilátást illeti. Itt a Mithil-folyó
keletnek tart, mielőtt ismét északnak fordulna, Gravin Threndor felé, a
Soulsease-hez, mely neve szerint is a Lélek Enyhe. És, túl az Andelaini
Hegyeken, ott az Ország szívet gyógyító gazdagsága. Jaj, Covenant, a látásuk
is bátorságot önt belém. És Soranal elmagyarázott egy ösvényt, amely legdédelgetettebb
álmaimat válthatná valóra: jó szerencsével és kellő fürgeséggel, meg-
lehet, legbolondabb elképzelésemből is bölcsesség lesz. De most aztán
mennünk kell. Készen állsz?
Nem, gondolta Covenant. Arra nem, hogy ezen a fán
körbe-le másszak itt. De csak biccentett. Atiaran hozta már a csomagját.
S míg az asszony kilépett a Hirebrand házából a széles ágra, Covenant a
hátára kanyarította a zsákot, nem is törődvén karjainak fájásával. Akkor
fogta a botot, amit Baradakastól kapott, és összeszedte minden bátorságát,
hogy nyaktörőnek érzett leereszkedésbe kezdjen a woodhelvenből.
A törzs csak három-négy lépésnyire volt, de az a
hatvan méter körüli mélység, mely ezt az emeletet a föld színétől elválasztotta,
így is megborzongatta; tétovázni kezdett hát, s ennek eredménye volt az
első tériszonyos émely. Hanem ahogy ott állt a Hirebrand ajtajában, hallotta,
hogy apró gyerkőcök kiáltoznak, rohangálván még magasabban lévő ágakon.
Egyikük-másikuk még kergetőzött is, és ennek során át-átugráltak ágkarokon,
köztük a mélységen, mely mintha nem is fenyegethette volna őket borzalmas
zuhanással.
A következő pillanatban két gyerek, egy kisfiú és
egy kislány pottyant oda Covenant elé a széles ágra, mintegy hatméternyi
magasból. A lány üldözte a fiút, ez azonban kisiklott megint a kezei közül,
és Covenantot megkerülve, ott keresett menedéket, kiáltván: - Nem ér a
nevem! Védve vagyok! Kergess mást! - Hangjában szertelen vidámság csengett.
- Védve vagyok, nem ér a nevem!
Covenant gondolkodás nélkül azt mormolta magában:
„Védve van!" Ki is mondta.
Akkor a kislány felnevetett, vágott egy grimaszt,
majd nekilódult, hogy valaki mást hajkurásszon. A fiúcska meg nyomban előreszökkent,
a fa törzséhez iramlott, fel a létrán, valami magasabban lévő játszóhelyre.
Covenant vett egy mély lélegzetet, megragadta jó
erősen a botot - hadd lenne egyensúlyozó eszköze. Esetlenül araszolva érte
el a fa viszonylagos biztonságot nyújtó törzsét.
Hogy ott volt már, jobban érezte magát. A botot
átdugta a hátizsák két vállszíján, így meg tudta markolni a létrát jó alaposan
újra. Két kézzel fogta, és a fokok biztos tapintása, szívóssága megnyugtatólag
hatott rá. Még fele útig sem ért így lefelé, a szíve már nem vert olyan
vadul, és annyira nyugodt volt, magabiztos, hogy nem is a fogásra figyelt,
hanem a helybeliek lakásaira, melyek mellett így elhaladhatott.
Végezetül ott volt a legalacsonyabb ágszintnél, s
onnét már a fa-belseje lépcsőn követhette Atiarant. A fa tövében a híírek
összegyűltek, hogy búcsút mondjanak nekik. Amikor Baradakast megpillantotta,
Covenant megmarkolta a botot, mutatván, hogy nem felejtette ott, és a Hirebrand
széles mosolyára maga is valami kedélyes fintorral válaszolt.
- Hát akkor, üzenetvivők - mondta Llaura egy kis
szünet után -, elmondtátok nekünk, hogy vállatokon az Ország sorsa. Elhittük
nektek. Sajnáljuk, hogy terheteken nem könnyíthetünk - de úgy látjuk, hogy
senki sem léphet a helyetekre ebben a dolgotokban. Ami csekélyke segítséget
adhattunk, megadtuk. Számunkra már csak az marad, hogy otthonainkat védelmezzük,
és értetek imádkozzunk. Kívánunk nektek fürge utazást, ahogy az Ország
érdeke kívánja. És ami benneteket illet, kívánjuk külön is, érnétek oda
jókor, hogy az Ünnepen részt vehessetek. A remény ígérete az mindenkinek,
ha az Ünneplés részese lehet, a fesztiválon örvendhet társasan.
- Atiaran, Trell-feleség, menj hát, Béke járjon
veled és hűség. Ne feledd az ösvényt, melyet Soranal tanított neked, arról
soha el ne térj.
- És te, Thomas Covenant, Hitetlen, idegen itt az
Országban - légy hű. A sötétség óráján, bármikor, emlékezzél a Hirebrand
botjára. Most akkor induljatok.
Atiaran olyan ünnepélyesen válaszolt, mintha rítus
része lenne az ő minden szava is. - Megyünk, emlékezünk mindenkor Soaring
Woodhelven szárnyas nevére, és arra, hogy otthont, segítséget és reményt
adott. - Meghajolt, tenyerét homlokához érintette, azután két karját ölelőn
a levegőbe tárta. Covenant, kicsit bizonytalanul bár, követte példáját.
A híírek akkor viszonozták a szívtáró búcsúgesztust, s ugyanolyan ceremóniaszerű
volt minden mozdulatuk. Akkor Atiaran elindult észak felé, és Covenant
is meglódult, mintha levél lebegne ágának rendje szerint, magasabb rendeltetésére
riadva külön valójából.
Egyikük sem nézett vissza. A pihenés, a feltöltekezés
ebben a tiszta-szép faluban mindkettejüknek új erőt adott, és lendület
hajtotta lépteiket ekképp. Mindketten a maguk módján várták, hogy láthassák
Andelaint, és azt is tudták, hogy Jehannum a woodhelvent keletnek hagyta
el, nem északi irányban. Sietve haladtak el az egyre sűrűbben emelkedő
hegyek-dombok mellett, s így érték el a Mithil-folyó partjait, úgy kora
délután tájban.
Átkeltek egy sekély gázlón. Mielőtt a vízbe belépett
volna, Atiaran levetette szandálját, és valami félig öntudatlan belátás
Covenantot is arra késztette, kövesse példáját: cipő, harisnya a kézbe,
nadrágszár felgyűrendő. . .! Amikor a Hegyek első buja illatsugallatát
megérezte, tudta valahogy: mezítláb kell átgázolnia a Mithilen, akkor lesz
ő igazán egy ízig kész mindenre, ami várja; ez a lábmosás valahogy rítus,
átlényegülés kezdete, aminek azután Andelain tájának erőteljesebb „lényegisége"
majd az egyenes folytatása lesz. És amikor az északi partra kilépett, úgy
vélte, a folyó vitalitása átköltözött mintegy az ő testébe is ekképp, most
aztán még a talpa is érzékennyé vált az Ország egészségének befogadására.
Annyira élvezte a Hegyek talajának éltető érzését,
hogy a legszívesebben vissza se húzta volna cipőjét egy darabig, ám nem
akart lemaradni Atiaran mögött, így inkább megfosztotta magát ettől a gyönyörűségtől.
Követte az asszonyt a Soranal jelezte ösvényen; igazán könnyű megközelítése
volt ez Közép-Andelainnek; baktatott, és csodálkozott, a földnek miféle
változását érzi még ő is, amióta átkeltek a folyón.
Pontosan érzékelte a változást, amely azonban mintha
több lett volna megannyi összetevőjénél, az észlelhetőknél. A fák általában
magasabbak és terebélyesebbek lettek, mint délvidéki testvéreik; dúsan
termett az aliantha, ez szinte kincsbogyóvidék volt, egész domboldalak
tele voltak sárgászöldjével; az emelkedők és a völgyteknők dús füve csodálatos
illatot árasztott; virágok feje imbolygott mindenfelé a könnyű szélben,
apró erdei-mezei állatok futkostak, kúsztak-másztak, lestek: nyulak, mókusok,
borzok s társaik - és szinte alig jutott eszükbe, hogy félniök kell az
embertől. Ám a valódi változás mindezen túl volt valahol. Az Andelaini
Hegyek az egészségnek tisztább auráját árasztották, mint bármi más, amit
Covenant addig életében ismerhetett. A „helyesség" légköre itt olyan egyértelmű
volt, hogy a jövevény keservesen sajnálni kezdte, miért is él ő egy olyan
világban, ahol az egészség megfoghatatlan, alig érzékelhető, állagtalan
valami, s csak körülírása létezik. Egy darabig azon tűnődött, vajon hogyan
is lesz képes ő hazatérni innen, hogyan fogja bírni a felébredést. Ám az
Andelain-táj szépsége még ezeket az aggályait is feledtette. Veszedelmes
kedvesség honolt itt mindenütt - nem azért méghozzá, mert becsapó lett
volna vagy ártó, hanem mert csábító volt a végsőkig. Nem sok időbe telt,
és Covenant felejtett minden olyat, hogy betegség, VSE, Megvetés, düh,
felszívódtak e rémes dolgok az egészség teljes áradásában ott körötte.
Ahogy ott mentek, köröttük ezek a Hegyek, ez a szinte
kézzelfogható, túlburjánzó vitalitás, a férfi egyre jobban elcsodálkozott,
hogy Atiaran itt nem parancsol derekas megálljt. Haladtak ezen a tündökletes
terepen, egyre-másra hagyták maguk mögött a mérföldeket, s ő folyton csak
elidőzött volna mindenütt: egy-egy újabb völgynél, vágatnál, ligetes hajlatnál,
hogy feligya, lényévé hasonítsa, amit lát - szeme által legalább maradjon
vele örökre a kép, az legyen elveszíthetetlen, ha a nagy kifosztódás elérkezik.
Ha már nem lehetnek itt. De Atiaran csak hajszolta a ritmust, így mentek,
korán kelve, alig-alig megállva, késő alkonyig sebesen lépkedve. Az asszony
tekintete valahova messze előreszegeződött, és ha lapult is fáradtság az
arcvonásai mögött, felszínre nem törhetett soha. Nem volt kétséges, még
ezeknek a Hegyeknek a szépsége is elhalványult előtte, annyira csak arra
az egy dologra összpontosított a lelkében: hogy ama bizonyos „Ünnep"-re
idejében odaérjenek. Covenantnak nem volt választása, ügethetett a nő után;
mert Atiaran elhatározása megfellebbezhetetlen volt.
A második éj azután, hogy Soaring Woodhelvent elhagyták,
oly világos maradt, hogy napszálltakor abba sem kellett hagyniok a menetelést,
hanem Atiaran egészen éjfélig húzta a járóföldes nappalt; aztán, a vacsorát
követően, Covenant elüldögélt egy kicsit, csodálta az égboltot, a kedves
kis csillagokat. A hold öregbülő sarlója magasan állt fenn, és fehérezüstje
azt a vérfagyasztó fényt idézte, mely Covenant első éjszakáját világította
meg itt az Országban. Mellesleg megjegyezte hát: - A hold sötét lesz pár
nap múlva már.
Atiaran ezt hallván élesen rápillantott, de úgy,
mint aki gyanakszik, hogy a másik az ő titkaiból jött rá valamire. Szólni
így sem szólt semmit, és a férfi nem tudta, vajon emlékek tolultak-e föl
az asszonyban, vagy előre látni vélt egynémely dolgokat.
A következő nap ugyanolyan ragyogóan indult, mint
az előző. A napsütésben a harmatcseppek drágakövekként csillogtak, gyémánt
volt valamennyi a fűszálak közt, a levelek közt; a levegő oly friss volt,
mintha a Föld most lélegezné az elsőket örök időktől, és az aliantha
s a vörösfenyők illata lengett mindenfelé, Gilden-fáké és bazsarózsáké
- a Hegyek közt voltak! Covenant ezt az egészet úgy fogta fel, mintha az
ő szívére záporozna az áldás, és úgy követte Atiarant észak felé, mint
aki tökéletesen elégedett. De kora délután történt valami, s ez elkomorította
a férfi minden örömét, megsértette velejéig. Ahogy ott haladtak végig egy
természetes
képződmény fasoron, sűrűn benőtt domboldalak közt, és Covenant a lábával
jól érzékelte a fű süppeteg finomságát, ruganyosságát, váratlanul odalépett
egy kis „tőzeges" területre, melyet olyan veszedelmesnek érzett mindjárt,
akár - átvitt értelemben is - valami ingoványt.
Ösztönösen visszarettent, tett hátrafelé három lépést.
A fenyegető érzés azonnal megszűnt. Ám idegeiben ott maradt, és tetőtől
talpig áthatotta lényét, felejthetetlenül.
Akkora meglepetés volt ez, akkora inzultus, hogy
eszébe se jutott odakiáltani Atiarannak. Inkább megint odaóvakodott az
imént veszélyesnek érzett helyhez, s érzékeny lábujjakkal megtapogatta.
Ezúttal viszont semmi mást nem érzett, csak az Andelain-vidék buja füvét.
Lehajolt, és végigkutatta a füves területecskét vagy egyméternyire minden
irányban. De bármi volt is az, ami valami Rossznak érzetét keltette föl
benne, eltűnt, és ő maga pillanatnyi zavarodottságát legyőzve, ment rendben
tovább. Először óvatosan - várta lépten-nyomon, hogy elkövetkezik újra
ez a szökkentő érzés. De a föld mintha továbbra is a korábbi tiszta, kapcsolatteremtő
vitalitást sugározta volna ismét. Hamarosan sietősebbre fogta léptét, hogy
felzárkózhassék Atiaranhoz.
Estefelé megérezte ismét a Rossz sejtelmét. Mintha
savba lépett volna. Ezúttal erőszakos hirtelenséggel reagált rá ő is; előreszökkent,
mintha így, lebukva menekülne valami villámcsapásszerűségtől, és már nem
tudta visszafogni, összepréselt ajkai közül is kiszakadt egy kiáltás. Atiaran
futva tért vissza hozzá, aztán ott találta . . . igen, ahogy Covenant térdel
a fűben, és dühödt marokkal tépi, tépi a szálakat, a csomókat.
- Itt volt! - kiáltotta, toporzékolva szinte a tőzeges-puha
gyepen. - Az ördögbe is. Itt volt!
Atiaran üres tekintettel bámult rá. Akkor a férfi
talpra szökkent, és vádló ujjal mutatott a talajra. - Hát nem érzed? Itt
volt. Az ördög vinné. . .! - Ujja reszketett. - Hogyhogy nem érzékelted,
hallod-e?
- Nem éreztem semmit - felelte az asszony szenvtelen
hangon.
A férfi megborzongott, két kezét maga mellé ejtette.
- Én meg . . . én meg úgy éreztem, mintha . . . tőzeg lenne, ingovány .
. . vagy sav . . . ? - Emlékei közül felbukkant
most a meggyilkolt waynhim. - Vagy gyilkosság.
Atiaran lassan odatérdelt szintén a kis hely mellé,
amelyre Covenant rámutatott. Egy pillanatig csak tanulmányozta, majd két
kezével is megérintette. Ahogy felállt, így szólt: - Semmit se érzek. .
.
- Eltűnt - vágott közbe Covenant. - Bármi volt is
. . .
- . . . de hát nekem nem is olyan az érzékelésem,
mint egy rhadhamaerl-é - folytatta Atiaran. - Éreztél már ilyet
valaha?
- Egyszer. Valamivel előbb, most.
- Jaj - mondta az asszony -, lennék csak Lord, tudnám,
mit tegyek. Valami gonosz hatás érvényesülhet, mélyen a Föld felszíne alatt
. . . nagy gonoszságé, hát persze, ha már az Andelaini Hegyek nem biztonságosak
úgy mindenestül . . . ! De ez a rosszaság, bármi legyen is, friss még vagy
félénk egyelőre. És elmúlhat. Reméljük, mi előbb túljutunk ezen a vidéken,
semhogy . . . Jaj, gyöngeség! A tempónk minden múló nappal kevésbé megfelelő,
tudod!
Azzal szorosan maga köré tekerte köntösét, s indult
is már tovább, bele az esti szürkületbe. Éjszakáig, sűrű sötétig haladtak
aznap ők ketten ott, a tűnő hold is messze magasan járt haloványan a csillagok
felett.
Másnap Covenant egyre gyakrabban érezte a fű közt
a Rossz hirtelen rohamait. Reggel kétszer. . . és a délután meg az este
során négyszer. . . egyik lábát vagy a másikat hirtelen fel kellett kapnia
a süppeteg füves talajról, és mire Atiaran elrendelte az éji pihenőt, az
ő idegei már a lábujjaitól a fogai gyökeréig táncot jártak, ugráltak vadul.
Ösztönösen azt érezte, hogy ezek a helyek itt, e rosszak, legalábbis megsértései,
ha nem elárulásai Andelain tiszta világának - hiszen különben minden érintésnyi,
sávnyi jeladásnyi égbolt, fa és fű és domb csupa-csupa gazdagság volt,
dús Jó maga. Ezek a támadások, rohamok, alattomos rántások-döfések akaratlanul
is aggályossá tették, kételyeket ébresztettek benne a talajt illetően,
mintha magának a Földnek az állagát, megalapozottságát tartaná zavarónak
ekképp.
A woodhelven elhagyása utáni ötödik napon kevésbé
gyakran érezte a fűben a Rosszat, ugyanakkor a támadások, ha jöttek, sokkal
hevesebbek voltak már. Valamivel dél múltán akkor lelt egy ilyen helyet,
ahonnét a Rossz nem múlt el azonnal. Az első érintés nyomán ismét odatette
a lábát, s valami reszketegséget érzett, mintha a talajbéli sajgó, rejtett
üregek egyikére lépett volna. A vibrálás hamarosan zsibbasztani kezdte
a lábát, és még az állkapcsa is fájt, ahogy a fogait összeszorította, de
csak kitartott, nem hátrált. Kiáltott Atiaranért, miközben egyre ott térdelt
a füvön, és érintgette a föld „sebét" a kezével.
Meglepetésére - nem érzett semmit.
Atiaran is megvizsgálta a talajt, aztán összevont
szemöldökkel vette vizslatóra a férfit. Mert ő sem érzett semmit azon a
helyen.
De amikor Covenant ismét megpróbálta, lábával érintve
a kérdéses pontot, a fájdalom egyre csak ott volt. Felkúszott az agyába,
verítékkel áztatta homlokát; torkából hördülést csikart ki. Ahogy a kínzó
érzés már a csontjáig hatolt, és a lábába hideg zsibbadást küldött, ő maga
lehajolt, ujjaival benyúlt a cipője talpa alá. . . ám a keze semmit nem
érzett ott, csak a lába volt érzékeny a veszedelemre.
Ösztönösen is tett most valamit: lerúgta fél pár
cipőjét, megszabadult a harisnyájától, és mezítláb állt oda a kérdéses
helyre. A Rossz-hatás ezúttal még meglepőbb változatot kínált: cipős lábával
érezte, mezítláb nem! Ennek ellenére tökéletesen biztos volt az érzékelése
felől; az a dolog nem a cipőjéből sugárzott, hanem a talajból.
Most már meg nem állhatta, lerúgta a másik fél pár
cipőt is, lerángatta a másik lábáról is a harisnyát, messze elhajította
mindkettőt. Akkor súlyosulva odadobbantott a sajgó helyre, lezöttyent a
fűre, lüktető koponyáját a két keze közé temette.
- Nincs a számodra szandálom - mondta Atiaran mereven.
- És szükséged lesz lábbelire, még mielőtt ez az utazás véget ér.
Covenant alig hallotta. Pontosan érezte, hogy valami
veszélyt észlelt, fenyegetést vett észre, amely napok óta leselkedett rá,
anélkül hogy ő maga tudott volna róla.
Hát így munkálkodsz, te, Kárhozat Ura? Szinte felhorkantott.
Először az jön, hogy az idegeim elkezdenek érezni újból. Aztán az Andelain-vidék
feledést hoz . . . Akkor eldobom a cipőmet. Ez volna az? Letörni minden
védekezésem, hogy ott álljak a végén merőben kiszolgáltatottan? Ez az,
ahogy tönkre akarsz tenni, de végképp, Pusztítók Ura?
- Tovább kell indulnunk - közölte Atiaran. - Döntsd
el, mit akarsz.
Eldönteni? A pokolba is! Covenant talpra szökkent.
Füstölgött magában egyre, a fogai között káromkodott. - Nem olyan könnyű
- mondta aztán csikorogva-vicsorogva. Majd elindult, hogy összeszedje cipőjét,
harisnyáját.
Túlélni.
Úgy húzta vissza a cipőt a lábára, mintha vértezetet
öltene.
A nap hátralévő részében azonnal elszakadt minden
sajgó talajponttól, követte csak komoran Atiarant, szemében villogott a
dac: kitartani, küzdeni a gonoszság támadásai ellen, megőrizni a függetlenséget,
önmaga valós érzetét. És estére ez a harc mintha máris sikert hozott volna.
Késő délután
jött még egy különösen heves támadás - aztán az egész mintegy véget
ért. Nem tudta, visszatérnek-e a „rohamok" a mélyből, tény, hogy egy időre
most megszabadult tőlük.
Az az éjszaka fekete felhőket hozott, és Atiaran
rákényszerült, hogy korábban verjen tábort a szokásosnál. Ám neki se, Covenantnak
se volt része sok pihenésben. Könnyű, kitartó eső áztatta csuromvizesre
a takaróikat, s elaludni sem tudtak tőle az éjszaka java részén - behúzódtak
végül egy boltozatos koronájú fűzfa alá, hogy valamivel tűrhetőbb fedezékük
legyen.
De másnap reggel - Soaring Woodhelven után a hatodik
úti nap volt ez fényekkel jött a hajnal, igazi Andelain-vígság uralkodott
mindenütt köröttük. Atiaran hevesen, mohón fogadta ezt minden mozdulatával;
és ahogy sürgette Covenantot, ez is mintha több baráti érzést, bajtársiasságot
fejezett ki, mint részéről bármi is addig, közös útjaik kezdete óta. Sebességóhajtása
ragályos volt; Covenant boldogan „kapta" el tőle ezt a fertőzetet, mert
örült, hogy akkor legalább - ha ő is rohan - nem gondolhat a Gonosz esetleges
újabb támadásaira. Hosszú, fürge léptekkel vágtak neki újabb napjuk terepszakaszának.
Ez a nap ráadásul eszményi vándoridő volt. A lég
hűsen simogatott, a nap tisztán sütött, bátorítólag: az ösvényen kellemes
volt a járás: se kanyargók, se kaptatók; a ruganyos fű szinte lendítette
előre Atiarant és Covenantot lépésről lépésre. S a nő ellenállhatatlan
üteme társát is vonzotta így - ügetett közvetlenül a nyomában. Dél körül
Atiaran lassította lépteit, hadd ehessenek kincsbogyókat; de még eközben
is derekasan tartott egy bizonyos tempót, és estére megint szinte szökdelésre,
futólépésre váltottak.
Akkor az úttalan út, melyet a woodhelven-lakó ily
bölcsen ajánlott, egy széles völgy végéhez vezette el őket. Kurta pihenő
után, minek során is Atiaran ellenőrizte, hogyan s merre tovább, nekivágott
egy hosszú, lapos domboldalnak, mely láthatóan messze keletnek nyúlt tova.
Amúgy toronyiránt vágott neki méghozzá, s így haladtak el két egyforma
Gildenfa között, vagy százméternyire a völgy mélye felett, és Covenant
szó nélkül követte az asszonyt, szökdelt ő is fölfelé a kaptatón, nem tiltakozott,
nem kérdezett. Túlságosan fáradt volt ahhoz, inkább lihegett csak.
Kapaszkodtak így fel s fel a dombtetőre - Atiaran
a magasba szegte fejét, haja úgy lobogott, mintha ő lenne a messze látható
mennyek tiszta jelvénye maga, és Covenant fújtatva, keservesen tartotta
az iramot ott mögötte. Még hátrább pedig, amerről távolodtak, a nap lassú,
nehéz lélegzet-
tel kiadni készült a lelkét megint egy napra. Szemközt velük a domboldal
valóban az egekbe futott.
Covenant csak álmélkodott, ahogy Atiaran a dombtetőt
elérte, ott hirtelen megállt, aztán vállon ragadta őt, aki szintén ott
volt már mellette akkor, megforgatta istenigazából, és közben örömteli
kiáltásokat hallatott: Itt vagyunk! Időben megérkeztünk!
A férfi elvesztette az egyensúlyát, s végigzuhant
a gyepen. Egy pillanatig ott feküdt zihálva, annyi ereje alig volt, hogy
Atiaranra felpillantson. De a nő nem is ügyelt rá. Szeme lefelé szegeződött,
a túlsó lejtő alatti völgybe - és fel is kiáltott, fáradtan bár, de lelkesülten
és elemi tisztelettel: - Banas Nimoram! Ó, boldog szív! Andelain
boldog szíve. Ezért a percért éltem.
Hangjában volt valami bűverő, s Covenant is érezte, fel kell állnia,
oda kell mennie mellé, le kell pillantania, hadd lássa Andelain megtestesült
szellemét.
Nem tudta megállni, hogy fel ne horkanjon első csalódásában.
Mert mintha semmit se látott volna, ami indokolhatja Atiaran elragadtatását,
semmit, ami egészségesebb vagy becsesebb, mint Andelain más milliónyi látványa,
melynek tömérdekje mellett ez az asszony oly végtelen közönnyel száguldozott
el mind e napokban. Alatta, itt most, a füves terep valami csészefélét
alkotott, mintha az éji ég ivóedénye lenne. Hogy a nap lement már, az „edény"
körvonalai nem is látszottak egészen tisztán, de a csillagok fényében annyi
kiderült róla, hogy fák, bokrok sehol sincsenek ott lenn, az edény simaságát
semmi meg nem töri. Szabályosnak látszott, mintha a füvet egyenesen így
nyírták volna, sőt, valami csiszolás, politúrozás műve is sejlett ekképp.
Ezen az éjszakán a csillagok mintha különös játékos fénnyel ragyogtak volna,
mintha a hold halványulata külön kihívás lett volna nekik erre. Ám Covenant
úgy érezte, hogy ennyi azért - kevés jutalom a csontig hasogató fáradásért.
Atiaran érdekes módon most nem hagyta figyelmen
kívül a hördülést. Megragadta a férfi karját, így mondta kérlelőn: - Még
ne ítélj meg ennyiből. - Aztán egy kicsit arrébb vonta őt, tovább, előre.
Az utolsó fa ágai alatt, már az edény pereménél, ledobta csomagját, és
maga is leült, hátát a fatörzsnek vetette, úgy nézett lefelé. Amikor Covenant
is csatlakozott hozzá, Atiaran lágyan ennyit mondott: - Fékezd őrült szívedet,
Hitetlen. Időben megérkeztünk. Ez Banas Nimoram, a holdfogyta, a
tavasz közepe
éjén. Nemzedékem életében se volt soha még egy ilyen éj, ily ritka szépségű
idő. Ne mérd az Országot a magad mércéjével. Várj. Ez Banas Nimoram,
a Tavaszünnep - a Föld minden kincse közül a legszebb rítus. Ha nem zavarod
a levegőt haragoddal, látni fogjuk Andelain Szellemeinek Táncát. - Ahogy
ezt mondta, hangjában gazdagon visszhangoztak különböző harmóniák, mintha
énekelt volna megint; és Covenant érezte az erőt abban, amit a nő ígért
ekképp, ha nem érthette is. Ám ez nem volt kérdések ideje, s ezért úgy
döntött, megvárja, mikor jönnek a jelenések.
Várni - nem volt ebben semmi nehézség. Atiaran először
is kenyeret nyújtott neki, aztán odaadta a tavaszi bor utolsó maradékát,
s hogy enni-inni lehetett, enyhített ez valamit Covenant fáradtságérzetén.
Majd, hogy az éj mélyült, úgy találta: a levegő, mely fölfelé áramlik hozzájuk
az edényből, gyönyörködtetően érzéki hatású, kész pihenés. Hogy mélyen
a tüdejére szívta, olyan volt, mintha minden aggályát és szorongását elűzné,
mindenből kiszabadítaná - s maradna csak ez a könnyűség vele, mely merő
nyugalmas lebegés állapotába emeli. Pihentető volt ez a könnyű szél, s
Covenant még kényelmesebben helyezkedett el a fa törzsénél. Atiaran válla
is érintette őt melegével, s olyan volt ez, mintha megbocsátana neki. Az
éj tovább sötétült, és a csillagok csupa várakozással ragyogtak, a szellő
pedig letakarította a port és a pókhálót Covenant szívéről - várni így:
nem volt ebben semmi nehézség.
Az első fényremegés úgy jött, mint valami elhatározás
kezdeménye, mely az egész éjszakát fókuszába vonta. Az edény távolabbi
feléről Covenant lángot látott lobbanni, akárha gyertyáét - apró volt,
oly nagy messziségben, de élénk, lengő sárga és narancsszínű, mintha valaki
kézben hozná a gyertyát. Furcsán bizonyosra vette, hogy a távolságnak itt
nincs jelentősége; ha a láng ott előtte lobogna a füvön, akkor se lenne
nagyobb, mint a tenyere.
Ahogy a Szellem megjelent, Atiaran felszisszent,
csak úgy a foga közt, Covenant pedig jobban kihúzta magát ültében hadd
összpontosíthasson a látványra igazán.
Élénk-átható, köröző mozgással haladt lefelé a láng
az „edénybe". Félúton sem volt még a kis katlan mélyéhez, amikor a második
láng is megjelent az északi peremen. Aztán két újabb Szellem tűnt elő dél
felől - végül pedig, oly hirtelen, hogy őket már számolni sem volt mód,
egy egész sereg indult el, mind a maga útján, az edényszerű katlanba. Némelyikük
alig
háromméternyire haladt el Atiaran és Covenant mellett, innen is, onnan
is egy-egy, és mintha mégsem észlelték volna, hogy figyelőik vannak jelen;
követték a maguk lassú pályaívét, akárha mindegyikük csak úgy egymaga létezne
itt a Hegyek közt, függetlenül minden más lobogástól. De a fények aztán
összeolvadtak lent, és az eget arany ragyogás kupolájával bélelték, melyen
át a csillagok fénye aztán már alig derengett át; és voltak pillanatok,
mikor egy-egy Szellem hajlongani kezdett, forgolódni másika körül, akárha
üdvözlő szertartás volna ez a központi hely felé igyekvők kapcsolatában.
Covenant figyelte a nagy mozgalmasságot, mely lángok
ezreit hozta elő, vállmagasságban imbolyogva az edény mélye felé, s ahogy
ezt elnézte, lélegzetet venni is alig mert. Csodálkozásának bűvöletében
úgy érezte magát, mint valami oda nem engedhető néző, aki ekképpen mégis
szemtanúja lesz egy titokzatos aktusnak, amelyet pedig nem emberi szemeknek
szántak. Mellkasát szorította karjával, úgy, mintha az ő végső-végső csendje
is alapfeltétele volna annak, hogy ez az Ünneplés végbemehessen; nem volt
szabad egy hangos lélegzetvételének, egy felröppenő sóhajának sem megzavarnia
ezt az összejövetelt, elijeszteni akaratlan erőszakcselekedettel a Szellemeket.
Akkor valami változás következett be az összegyűlt
lángok „színpadán". Az égre magas hangú, vibráló, szó nélküli ének szállt
fel, ívelő dallam. Az edény-katlan közepéből a Szellemek egyéni forgása
átalakult-sugárzó, kört járó Tánccá. Mintha mindegyik Szellem meglelte
volna a maga végső helyét a nagy, kerékszerű Egészben, mely félig betöltötte
az edény mélyét, és akkor a kerék elkezdett a középpontja körül forogni.
Ám a középpontban nem voltak lángok, a kerék tengelye merő sötétség volt,
mely elutasította a Szellemek izzását.
Ahogy az ének szállt az éjen át, a nagy kör forgott,
forgott - mindegyik láng titokzatos, független táncot járt, változatosan
lejtve-lengetve -, minden egyes láng pontosan a helyén, végig, ahogy a
kerék forgott vele. És a térben a központi tengely s a külső kerület között
további körök is indultak, így az egész kerék tele lett kisebb kerekekkel,
melyek ugyancsak pörögtek a tengely körül. Aztán egyik Szellem sem őrizte
meg eredeti helyét sokáig. A lángok mindegyre átfolytak egyik mozgó mintából
a másikba, így aztán, ahogy a nagy kerék forgott, a Szellemek egyénileg
át- s áttáncoltak helyről helyre, hol a külső kerületen lengedeztek, hol
egy beljebb for-
gó körön már, hol pedig közvetlenül a tengelyközéppontot táncolták körül.
Mindegyik Szellem folyton mozgott, folyvást változtatta a helyét, de az
összmintázat sosem tört meg - hibás lépés nyomán keletkező hiány egyszer
sem szakította meg a kerék teljességét, egy pillanatra sem -, és mindegyik
láng tökéletesen magányosnak tűnt fel, titokzatosan vándorolva ilyen-olyan
személyes sors parancsa és rendelése szerint a Tánc egészében, és mindegyik
tökéletesen az Egésznek volt a része. - Ahogy táncoltak, a lángok egyre erősebbek
lettek, a fényesség fokozódott, míg a csillagok fénye teljésséggel le nem
sápadott az égről, és az éj úgy húzódott vissza, mintha szintén távoli
szemlélője lenne csak az Ünnepnek.
És a Tánc szépsége és csodája Covenant feszült várakozását
áhítozó szívfájdalommá változtatta.
S most a fesztiválnak még újabb változása következett;
Covenant észre sem vette, míg Atiaran meg nem érintette a karját; ez a
jelzés a figyelem reszkettető izgalmát hozta meg számára, s most már látta:
a Szellemek kereke lassan elhajlik, kifordul formájából. Azaz a kerék java
része megőrzi az eredeti formát, és a fekete tengely is marad, nem moccan.
Csak a külső kerület kezdett kidudorodni fokról fokra, úgy, hogy a legkülső
Szellemek közelebb nyomultak a nézőkhöz. Hamarosan kialakult egy dudor,
melynek csúcsa egyenesen Covenant felé mutatott.
Ennek megfelelően pedig ő mintha még intenzívebben
érezte volna éneküket - siratós, eksztatikus panaszdal volt ez, gyászkar,
oly végsőkig szenvedélyes, akár egy himnusz, és ugyanakkor annyira szenvtelen
is, mint valami átlényegülten személytelen eskütétel. A közeledő lángok
Covenantot áhítattal töltötték el, lelkesedéssel, így aztán csak visszazuhant
önmaga lényébe, ám e roskadásból nem bírt volna moccanni most. Ciklusra
ciklus, a Szellemek sorra kinyúltak így felé, s ő két térdén összefonta
két kezét, és nagy-nagy csendben volt, feszült szívvel ült ott, pisszenetlen,
e lázas Táncolók színe előtt.
Voltak pillanatok, mikor a kör kidudorodása a magasban
szinte föléje tornyosult, s ilyenkor látta, hogy az előtte eltáncoló lángok
mintha meghajolnának neki. Akkor egy terjedelem - a kidudorodásé - megnőtt,
és a Tánc üteme is lassult, mintha minden egyes Szellemnek módot akarna
adni ez a fejlemény arra, hogy társaságában hosszasabban időzhessék. A
tüzek csakhamar oly közel haladtak el mellette, hogy kézzel érinthette
volna mindőjüket. A Tánc hosszú karja meglobogott, mintha azt fejezte volna
ki
ez, hogy a Táncosok határoztak valamit. S akkor
a legközelebbi Szellem egész egyszerűen rátelepedett az ő jegygyűrűjére.
Ebbe ő belerezzent, mert azt
hitte, égetni fogja a tűz, de nem volt semmi fájdalom. A láng úgy kapcsolódott
a gyűrűhöz, mintha kanócra szállna rá, s ő maga halkan érezni kezdte az
Ünnep énekének harmóniáit, ahogy átáramlanak ujján. A Szellem, ahogy gyűrűjéhez
tapadt, úgy táncolt és szökdelt, mintha a gyűrűből merítené minden erejét.
És a színe is átváltozott lassan: lett lángoló sárgás-narancsból fehérezüst.
Amikor tökéletessé vált az
átalakulás, az a Szellem el is tűnt onnét, s helyére lebegett a következő.
Tüzek sorjázása következett, mindegyik táncolt egyet a gyűrűjén, míg ezüstszínűvé
nem vált ekképp; és ahogy az ő szorongása enyhült, úgy sűrűsödtek az érkezések.
Rövid idő múltán a csillámlóan fehér Szellemek sora csaknem vissza is ért
már a Táncba. Mindegyik új láng gyorsan átadta magát a gyűrűhatásnak, mintha
mohón kívánna valami megdicsőülést, létének csúcspontjára vágyna, tetőzésre,
Covenant fehérarany gyűrűjének jóvoltából.
Hamarosan túl erős lett benne
valami érzés, nem is bírta ki ülve; talpra szökkent, gyűrűjét úgy tartotta,
hogy a Szellemek rászállhattak anélkül, hogy le kellett volna ereszkedniök.
Atiaran ott állt mellette.
A férfi teljes figyelmét az átalakulások kötötték le - amit rendre az ő
gyűrűje tett lehetővé valahogy, csak az, csak az . . . ! Ám az asszony
közben a Táncra is odanézett.
És amit látott, annak nyomán
az ujjai karmokká görbültek, belemélyedvén Covenant karjába. - Nem! A Hét
Őrzetre! Ez nem lehet igaz!
Kiáltása most hirtelen mintha
felébresztette volna valamiből Covenantot, és ő is az edényre, a völgyteknőre
villantotta tekintetét.
- Ott, tessék! Ott a jelentése
annak a Rossznak, amit a lábad egyre érzett !
És amit Covenant látott, mintha
kényelmesen szívgödrön ütötték volna, olyan volt.
Az edény északkeleti peremétől
elindult ugyanis az arany fénytenger felé valami sötét, valami behatoló
sötét él-vonal, szurokfekete, minden világosságnak áthatolhatatlan, akár
az éj burjánzó mélye. Ez az él-vonal elkezdte vágni szűk folyosóját a Tánc
felé, és a lángok énekén át valami olyan hangot surrogtatott, mintha véres-átkos
lábak serege közeledne csusszangatva a füvön. Ösztönös-ellenállhatatlan,
gyötrőn-emésztőn ha-
tolt beljebb és beljebb az él-vonal, formáját
mindvégig őrizve. Pár pillanat, és az él-vonal ék-hegye már ott járt a
Tánc térében, és elkezdett a közepe felé nyomulni.
Covenant riadalommal látta,
hogy a Tánc nem áll le, folyik tovább. Az él-vonal első érintésére a Szellemek
dala kiszakadt, leszakadt a tiszta magasból, úgy, mintha szentségtörő kéz
rántana le valami szépséges leplet. És nem maradt más hang, csak zaj, akár
a folyamatos öldöklés zaja. És a Tánc még most sem állt le. A lángok folytatták
forgásukat, mintha nem is volnának tudatában, mi történik velük, mintha
nem is lehetnének abban. Követték ciklikus útjuk rendelését, bele az él-vonal
útjába is, és akkor, összetalálkozva, eltűntek, mintha szakadékba hullanának.
Egy szellem sem bukkant elő többé ebből a sötétből.
Elnyelvén minden fényt, mely
csak az útjába került, a sötét él-vonal fúrta útját tovább az Ünneplés
elevenébe.
- Meghalnak valamennyien!
- hörögte Atiaran. - Nem képesek leállni nem bírnak menekülni, nem. Táncolniok
kell, míg meg nincs a Tánc telje. Mind meghal - valamennyi Szellem, az
Ország minden tündöklő fénye! Ez nem történhet meg. Segíts nekik! Covenant,
segíts!
De Covenantnak fogalma sem
volt, hogyan segíthetne ő. Bénultságot érzett. A sötét él-vonal látványa
émellyel töltötte el, mintha valami zsibbadás örvénymélyéből figyelné csak,
hogyan eszi le ujjait - valami őrült émely volt benne és düh és tehetetlenség,
mintha túl hosszan kivárt volna azzal, hogy védje magát, és most már nem
volna keze, amellyel védekezhet, visszavághat. Triock kése kicsusszant
zsibbadt ujjai közül, eltűnt a sötétben.
Hogyan - ?
Egy pillanatra Atiaran őrjöngő
közelét érezte. - Covenant! Segíts nekik! - rikácsolta a férfi arcába.
Aztán az asszony megfordult, rohant le az edény-völgybe, hogy az él-vonallal
találkozhasson.
A Szellemek - !
A nő mozdulatai megtörték
Covenant rémületét-dermedetét. Felkapta Baradakas botját, lebukott a lángtánc
alá, és sietett társnője után, mégpedig szinte kétrét görnyedve, nehogy
a Szellemek lángútját keresztezze. Mintha őrület hajtotta volna, magát
a lábát; elérte Atiarant, mielőtt az asszony akár feleúton is lett volna
a tengelyközépponthoz. Odaszökkent akkor elébe, így törtetett a mindenen
áthatoló él-vonal felé, űzte valami
Reszketve lépett előbbre. Fogalma
sem volt, mit kellene csinálnia.
Akkor az él-vonal él-hegy
ős-gonosza, a vezér előrántott egy hosszú kést, melynek gyilkos-éles, vérvörös
színű volt a pengéje. Barbár erő sugárzott a késből; minden más szándéka
ellenére Covenant is, Atiaran is visszahőkölt.
Az ős-gonosz magasba emelte
a kést, hogy lesújtson.
Covenant a fehér, égő Szellemet
ösztönösen is az ős-gonosz pofája elé lendítette. Az alak valami fájdalmas
horkantással szökkent hátra. Valami hirtelen ösztönös ötlete támadt. És
botjának végét azonnal oda is érintette az égő Szellemhez. Egy villanás
- hatalmas fehér láng virult ki a bot végén, árnyalva a Tánc aranyát, kihívóan
csapott oda az ős-gonosznak. A vezető ismét hátrált.
De ugyanakkor az eltökéltsége
is felfokozódott, döntése meglett. És előugrott, az ős-gonosz-vezér, és
a kését, a vérvörös pengét beledöfte a fehér tűz szíve-közepébe.
Az erő sújtott le a Tánc magvába
ekképp. Az ős-gonosz pengéje izzott, mint a forró gyűlölet, és a bot az
erőre erővel válaszolt: vadul lángolt. Összecsapásuk nyomán szikrák szálltak
iszonyatosan, mintha a levegő vérrel és lánggal villámlana.
De az ős-gonosz igazi nagymester
volt. Hatalma valami mély, mindent felőrlő hanggal töltötte be az „edényt",
akárha egy görgeteg-sziklakő zúzódna ízekre nagy nyomás alatt. Egyetlen
gyors kitörés elég volt, hogy Covenant lángja kihunyjon.
Az előlobbanó erő őt is, Atiarant is hanyatt
vágta a füvön. Diadalhördüléssel szökkent fölébük akkor az ős-gonosz, hogy
késével bevégezze a gyilkolás műveletét.
Covenant látta, ahogy a vörös
kés közeleg, s úgy lapult a földhöz, hogy elméjét a halál borzadályos tudata
töltötte el.
De Atiaran talpra szökkent,
és így kiáltott: - Melenkurion! Melenkurion abatha! - Hangja törékenynek
tűnhetett fel az ős-gonosz diadalittasságával szemben, mégis egyenesen
szembeszállt a gyilkossal, megragadván a vezér késes kezét. És egyelőre
megakadályozta, hogy lesújtson.
Abban a pillanatban pedig,
nyugat felől, az asszony kiáltására válasz jött. Vaserejű hang kiáltotta,
merően izzó haraggal: - Melenkurion abatha! Binas mill Banas Nimoram
khabaal! Melenkurion abatha! Abatha Nimoram! - A hang áthatolt Covenant
pánikállapotának kérgén is, és most már