contents
43
NÉGY

Kevin Orma



Kinyújtózott, s így hevert ott sokáig, moccanatlan, a hideg ködtől csontig fázva most jótéteménynek érezte a nap melegét. A szél békés egyhangúsággal fütyörészett körülötte, de nem ért hozzá; s nem sokra rá, hogy a Kárhozat Urának kavargása elült, meghallotta egy messzi madár hívását. Csöndben feküdt, mélyeket lélegzett, tagjaiba gyűjtvén mintegy új erőt - hálás volt a napsütésnek, annak, hogy véget ért az iménti rémálom.



44

    Mindazonáltal emlékezett rá azért, hogy ott, az utcán, mikor a baleset érte, volt a közelében pár ember. Olyan különös módon némák voltak; mintha maga a városka is azt mondta volna csak, mindenestül, hogy: Psszt! A rendőrautó nyilván súlyosabb sérülést okozott neki, mint amennyit ő most ebből érzékelhet. A leprásszorongás rákényszerítette, hogy feltápászkodjék négykézlábra.
    Sima kőfelszínen találta magát. Nagyjából kör alakú volt a „tábla", jó; három méter széles, körötte mintegy méternyi magas fal. Fölötte pedig ott feszült az ég töretlen kéksége. A fal peremeit körben érintette ez a boltozat, akárha a kőfelület így, falastul, ott úszott-lebegett volna valahol a mennyek terén.
    Nem. Lélegzete homokzúzalékká lett a torkán. Hol - ?
    Akkor egy ziháló hang így kiáltott: - Üdv! - Nem tudta volna megmondani, honnan jön a szó, bizonytalanul visszhangzott, mintha nagy távolság i választaná el tőle; hallucinációk ilyenek. - Üdv!
    Szíve reszketni kezdett. Mi ez?
    - Kevin Orma! Valami baj van?
    Ki a fene lehet ez?
    Hirtelen kapkodgató zajt hallott maga mögül. Izmai ugráshoz feszültek; a falhoz lendült, megpördült, hátát a sziklának vetette.
Vele szemközt, a falban nyíló hasadékon át, látta, hogy egy hegy magasul. A sziklák közel-szintjétől napsütötte csúccsá emelkedett-hegyesült, és hósipka volt a tetején, szirtes oldalai a rés „láthatárának" csaknem a felét elfedték. Covenant első benyomása az volt, hogy igen közel van ez a hegy, ám egy pillanat elég volt, hogy rájöjjön: a sziklaszirtes magasság amúgy kőhajításnyira van tőle.
    És egyenest a hegyre nézőn, ott tátongott a sziklafalban, vele szemközt, ez a rés. Az a halk, kapkodgató zaj meg mintha ebből a résből jött volna. Szeretett volna átkúszni a „táblán", hadd nézzen utána, a hang forrása mi is lenne. De a szíve ehhez túl erősen zakatolt; moccanni sem bírt hát. Félt attól, hogy mit is látna esetleg.
    A hang közeledett. Mielőtt Covenant válaszolhatott volna egyáltalán, egy lány dugta ki fejét-vállát a résen, két karjával a sziklaszegélyeket ölelve. Ahogy a lány észrevette Covenantot, megtorpant, és rámeredt.
    Hosszú, dús haja - barna zuhatag, benne mézes sávok s árnyalatok fakó fényeivel - lengett körötte a könnyű szélben; bőre mélybarna árnyú volt,



45

napsütötte, ruhájának kékes anyagát fehér levélminták ékesítették a vállánál. Zihált, arca kipirult, mintha hosszú kapaszkodás végén lenne épp, ám Convenant ámuló pillantását nyílt csodálkozással s érdeklődéssel viszonozta.
    Nem látszott többnek tizenhat évesnél.
    Amilyen őszintén bámult rá ez a lány, úgy nőtt Covenant zavara. Mintha jelenés lenne, úgy nézte ő-aranybarnaságát.
    Egy pillanatnyi habozás után a lány akkor ezt lihegte finoman: - Jól vagy? - Aztán szavai rohanósakká váltak az izgalomtól. - Nem tudtam, magam jöjjek-e, vagy segítséget hívjak. A hegyek közül azt láttam, hogy szürke felhő kavarog Kevin Ormán, s azon belül, úgy tűnt, harc folyik. Láttalak téged, ahogy ott állsz, aztán elzuhansz. Nem tudtam, mit tegyek. Így azt gondoltam, többet ér a kis segítség azonnal, mint a nagy, ha késlekedik. Jöttem tehát. - S mint aki leállítja magát, elnémult, így mondta: Jól vagy?
    Jól?
    Hiszen az ütés, ami érte -!
    A keze csak horzsolást, zúzódást mutatott, mintha esését próbálta volna kivédeni vele. Fejében tompa fájdalmat érzett. De a ruháján nem látszott semmi balesetnek nyoma, jele sem volt rajta, hogy valami elütötte volna; hogy a járdára ilyképp odalökték.
Zsibbatag ujjakkal megdörzsölte az állát, kezével végigfutott a hasán, a lábain, de semmiféle éles fájdalmat nem érzett e műveletek nyomán így. Minden jel szerint ép maradt, lényegében.
    De hát az a kocsi valahol csak megtaszította.
    Jól van-e akkor? Nos?
    A lányra úgy bámult vissza, mintha az érdeklődő szavaknak semmi jelentése nem volna valójában.
    Az meg, hogy az ő csöndjét „látta", összeszedte bátorságát, így mászott át a hasadék száján, állt oda elébe a hegy sziklaszintjén. Covenant láthatta, hogy sötétkék ingféle van rajta, mint valami hosszú tunika, derekán fehér zsinórövvel megkötve. Szandált viselt, bokáján megkötve pánttal. Karcsú volt, filigrán alkatú; szépséges szemében riadalom volt, bizonytalanság, de élénkség is. Tett két lépést a férfi felé, ám úgy, mintha veszélyes alakzatot közelítene, aztán letérdelt, mint aki így akarja jobban szemügyre venni eléggé elképesztő észlelésének tárgyát.
    Hát ez meg mi a nyavalya? Úgy egyáltalán?



45

    Óvatosan, tisztelettel mondta a lány: - Hogyan segíthetnék rajtad? Idegen vagy, látom, az Országban - nyilvánvaló. Küzdöttél egy gonosz felhővel. Mondd meg, mit tegyek. - Csend következett, s ez mintha megriasztotta volna az aranybőrűt. Lesütötte a szemét. - Miért hallgatsz ily makacsul?
    Mi történik velem?
    A következő pillanatban a lány, hápogva szinte az izgalomtól, riadt tisztelettel mutatott Covenant jobb kezére. - Felekéz! Hát újjászületnek a legendák? - Arcán csodálkozás gyúlt. - Berek, a Felekéz! - mondta elfúlón. - Hát igaz lehet ez?
    Berek? Első pillanatra nem is emlékezett rá, hol hallotta korábban ezt a nevet. Akkor felderengett: Berek! Hát persze! Riadt rémület hidege markolta szívét, ahogy rájött: a rémálom nem ért véget, igen, ez a lány és a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek ugyanannak az élménynek részei.
    Megint azt látta, hogy feketeség vonul fel a kék ég tündöklete mögött. Fölébe tornyosult, verdesett reá borulva, akárha feje körül keselyűszárnyak.
    Hol -?
    Ügyetlenül, mintha ízületei félig bénává fagytak volna, talpra veszkődött.
    Egyszerre valami irtózatos panoráma tárult ki alatta és körötte, úgy rohanták meg tekintetét e képek, mint maga a zúduló lelkesülés és borzadály. Ott volt egy kőplatón úgy ezerkétszáz méternyire a föld színe fölött, vagy még magasabban is. Madarak siklottak, forogtak-bukdostak kilátója alatt a térben. A levegő kristálytiszta volt, áttetsző, s e légen át a hihetetlen messze szétterülő táj oly fel nem fogható végtelenséggel hullámzott, hogy fájt a szemnek e teljesség birtokbavétele. Hegyek nyújtóztak közvetlenül alatta; síkságok terebélyesedtek mindenfelé, a láthatárt közelítve; folyó ezüst színe bukkant elő a napfényben bal felől, a hegyek közül. És minden tavasziasan sugárzott, mintha most születne meg a hajnal harmatából.
    Ördög és pokol!
    A szédítő magaslat megtántorította. Feje körül a sötétség keselyűszárnyai. Szédülés örvényét érezte, s mintha megbillenne vele a föld.
    Nem tudta, hol van. Sosem látta ezt a helyet még. Hogyan került ide? Elütötte egy rendőrautó, jó, aztán a Kárhozat-Úr ide hozta. A Kárhozat Ura - idehozta.



47

    Idehozott - engem?
    Sértetlen épségben?
    Rémülten imbolygott a lány felé, a hegy felé. Három zsibbatag lépéssel odaért a körfal réséhez. Onnét látta, hol van: egy karcsú kőszál tetején - lehetett legalább százötven-százhatvan méter magas a szirtoszlop -, mely rézsútosan mutatott fel a magasba a sziklaalapzatról, akár egy vádlón az égre meredő ujj. A meredek kőfalba lépcsőket vágtak, ám ez a lépcsősor olyan volt, akár egy létra, szinte függélyes.
    Egy idegfeszítő másodpercig azt gondolta tompán: hát nekem innen el kell szabadulnom. Ilyesmi velem egyszerűen nem történik.
    Aztán visszatért, kizárólagos valóságként, az egész helyzet őrjítő abszurditása, lecsapott rá az örvénylő levegőből, mint kondorkeselyű-karom. Megtántorodott; a szakadékmélység ott tátongott már alatta. Magában némán ordítani kezdett:
    Ne-e-em!!
    Ahogy előredőlt, a lány már el is kapta a karját, elrántotta teljes erővel. Covenant teste meglendült, odavágódott a szegélyfalon belül a kőlapra. Ott felhúzta két térdét a mellkasához, fejét eltakarta.
    Ez őrület, harsogott benne a kiáltás, aztán makogássá vált, elfúlt.
    Koponyájában hányingerként kavargott a sötétség. Eszelős látomások lüktettek tüzesen a tudatában: fel-le.
    Hogyan lett - ez?
    Képtelenség!
    Át akart menni az úttesten. Kétségbeesetten ragaszkodott ehhez a tényhez. A lámpa zöld volt.
    Hol ?
    Elütötte egy rendőrautó.
    Képtelenség!
    Egyenest neki tartott, mellbe, és akkor elütötte.
    És nem sérült meg akkor?
    Őrület. Én megőrülök, megőrülök, megőrülök.
    És nem sérült meg?
    Rémálom. Ilyesmi egyszerűen nem történik, nem történik, nem történik.
    Nyomorúságának vad kavargásán át most egy másik kéz fogta meg hir-



48

telen az ő kezét. Ez a fogás kemény volt, sürgető; és olyan szilárd, mint egy horgony.
    Rémálom! Hát álmodom. Én csak álmodom!
    Ez a gondolat fölfedezésként hasított át pánikállapotán. Álmodik! Hát persze hogy álmodik. Vadul zsonglőrködött, hogy a töredékdarabokat összerakja. Elütötte egy rendőrautó - és elvesztette az eszméletét. Agyrázkódás. Talán órák is beletelnek, míg magához tér - napok. És míg önkívületi állapotban van, addig ez az álom.
    Ez a válasz tehát. Belekapaszkodott, akárha a lány keze volna ez, mely az ő kezét szorítja. Megszilárdította tartását az örvénykavargás közepette, félelmeit leegyszerűsítette. De hát ez sem volt így elég, nem. A sötétség ott rajzott körötte egyre, mintha dögség lenne, az, igen, amit a Kárhozat Ura hagyott hátra.
    Hogyan?
    És honnét jönnek az embernek ilyen álmai?
    Nem bírt gondolkozni ezen; hogy bele ne őrüljön. Menekült az egésztől, de úgy, mintha már a csontjait kezdené emésztőn rágni.
    Ne gondolkodj erről. Ne próbáld érteni. Őrület - az őrület az egyetlen veszély. Túlélni! Tenni és menni. Előre. Nem visszanézni!
    Kényszerítette magát, hogy szemét kinyissa; és ahogy befogadta ekképp a napfényt, a sötétség tűnt, visszahullt a háttér mélységeibe, és ott lüktetett csak, mintha várná, hogy megfordul s belenéz, és akkor a zsákmánya lesz.
    A lány ott térdelt mellette. Csonkult jobb kezét két kezébe fogta, és a szeme részvéttel, aggodalommal könnyezett. - Berek - suttogta révülten, ahogy a férfi tekintete találkozott az övével -, ó, Berek. Mily kór sújt, mondd? Nem tudom, mitévő legyek.
    Máris eleget tett - segített neki, hogy magára találjon, hogy ellenálljon a veszedelmes kérdéseknek, melyekre úgysem lelhetett volna választ. Ám az ujjai zsibbadtak voltak; a lány hiába tartotta kezét a két keze közt, ebből jószerivel alig valamit érzett. Erőnek erejével felült, bár ez az igyekezet csaknem annyira igénybe vette, hogy elájult. - Leprás vagyok - mondta elhalón. - Ne érints engem.
    A lány tétovázva lazított szorításán, mintha nem venné egészen bizonyosra, hogy ez, amit Covenant mond, valóban így is van - mintha a férfi nem tudhatná egészen bizonyosan, mit is beszél.



49

    Akkor, legyűrve roppant gyöngeségét, Thomas Covenant visszahúzta kezét.
    A lány beharapta az alsó ajkát. Csalódás volt ebben a gesztusában. Mintha attól, hogy megsérti, most már csakugyan félne, ő is elhúzódott, így ült le a szemközti fal tövébe.
    De Covenant látta, hogy minden ugyanúgy emészti tovább - az érdeklődés, az együttérzés. Nem maradhat csöndben sokáig. S egy pillanat múlva meg is szólalt szelíden: - Helytelen az, ha megérintelek? Nem akartam rosszat. Te Berek vagy, a Felekéz, a Lord-Atyaős. Megtámadott valamely kór, melyet magam átlátni nem tudok. Hogyan viseljem el viszont, hogy ily gyötröttnek mutatkozol?
    - Leprás vagyok - ismételte el Covenant, és megpróbálta őrizni közben az erejét. De a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy egy szót sem ért a dologlból. - Beteg vagyok . . . szörnyű nyavalyám van. Nem értheted a veszélyt.
    - Ha megérintelek, akkor én . . . én is „beteg" leszek?
    - Ki tudja? - Akkor, mert alig hihetett szemének és fülének, Covenant feltette a kérdést: - Hát nem tudod, mint jelent, hogy „lepra"?
    - Nem - felelte a lány, és korábbi tiszta csodálkozása visszatért. - Nem. - Megrázta a fejét, és haja könnyedén az arca elé lebbent. - De hát nem félek én.
    - Félj ! - hördült fel Covenant. A lány tudatlansága vagy ártatlansága indulatba hozta. Mert a szavai mögött szárnycsapásokat hallott: az erőszak suhogását. - Oly betegség ez, amely elrág téged. Rág és rág, míg a kezed és a lábad ujjai és a kézfejed s a lábfejed maga, aztán a két karod és a két lábad is el nem rohad, le nem hull, ízenként. Vakká és rútságossá tesz.
    - Gyógyítható? Talán a Lordok . . .
    - Nincs rá gyógyír.
    Szerette volna folytatni, hadd köphesse ki legalább a keserűség egy részét, amit Kárhozat-Úr hagyott benne. De tülságosan kimerült volt ahhoz, hogy dühe ne lohadjon. Nyugalomra volt szüksége, arra, hogy gondolkozhasson, felderíthesse dilemmájának vonatkozásait.
    - Akkor én hogyan segítsek rajtad? Nem tudom, mit tehetnék. Te vagy Berek Fele . . .
    - Nem vagyok az - sóhajtotta. A lány megdöbbent, s ő még ennek a csodálkozó arcnak ismételte el: - Nem vagyok.
    - Akkor ki vagy? Kezeden ott a jel. Hiszen a legendák szerint Berek, a Földbarát visszatérhet közénk. Lord vagy?



50

    Fáradt kézmozdulattal hárította el egyelőre a választ. Gondolkoznia kellett. Ám ahogy lehunyta a szemét, fejét hátradöntve a mellvédnek, érezhette, hogyan gyűlik fel lénye mélyén megint a félelem. Mozdulnia kell, lépnie, előrejutni - az álom ösvényén menekülni tovább.
    Tekintetét megint a lány arcára szegezte. Ez volt az első alkalom, hogy észrevette: milyen csinos. Még az áhítata is, ahogy az ő szavain csüggött, kedves volt és szép. És nem félt a leprásoktól.
    Még egy pillanatig habozott, majd közölte: - Thomas Covenant vagyok.
    - Thomas Covenant? - A név félszegen hangzott ajkáról. - Különös név. . . de ilyen különös név illik talán a te különös jelenségedhez. Thomas Covenant. - Avval a lány meghajtotta a fejét, mintegy tiszteletadásul biccentett ekképpen.
    Különös, gondolta Covenant enyhülten. A különösség... hát az kölcsönös volt itt. Még mindig nem tudta, mi is várhatja ebben az álomban. Innen, ahol most van, el kell szabadulnia valahogy. - Ki vagy te, mondd ?
    - Lena vagyok - felelte készséggel a lány. - Atiaran leánya. Apám Trell, a rhadhamaerl Gravelingasa. Otthonunk Mithil Stonedownban van. Jártál már a mi stonedownunkban?
    - Nem. - Kísértést érzett, hogy megkérdezze, mi is egy ilyen „stonedown", de fontosabb kérdés járt az agyában. - Hol. . . - A szó úgy akadt meg a torkán, mintha veszélyes engedmény volna a sötétségnek. - Hol vagyunk?
    - Fönn, Kevin Ormán. - Könnyed mozdulattal talpra szökkenve, a lány széttárta a karját, s mutatta a földet és az eget. - Nézzed.
    Keserves eltökéltséggel Covenant megfordult, a .mellvédhez térdelt. Mellkasát a szegélyének döntve, erőnek erejével körbepillantott.
    - Ez az Ország - mondta Lena vidáman, mintha a terjedelmes földnek valami izgató ereje volna rá nézvést. - Szem el nem lát addig, ahogy északnak, nyugatnak és keletnek terjedelmes a vidék, jóllehet a régi énekek szerint Kevin Főlord úgy állt itt, hogy az Ország egészét s teljes népét belátta. Hát ezért nevezik ezt a helyet Kevin Ormának, avagy Figyelőjének. De mondd csak, lehetséges az, hogy te nem tudsz minderről?
    Bár hűs szellő fújdogált, Covenant verítékezett. Szédülés bizonytalanította agyát, s ahogy ilyképp lüktető halántékkal kuporgott, a kő éles pere-



51

méhez nyomta szívét, hogy fegyelmezze magát valahogy. - Semmit sem tudok - nyögte, és a tátongó mélységbe meredt.
    Lena aggódva szemlélte, aztán egy pillanat múlva megint az Ország felé fordult vissza tekintetével. Egyik karcsú karjával északnyugatnak mutatott, s így szólt: - Az ott a Mithil folyó. A mi stonedownunk ott áll a partján, épp csak rejtve, látod, a hegy mögött. A folyó a Southron Range-ből hozza vizét, településünkön túl pedig a Fekete-folyóba torkollik. Ez a Déli Síkságok északi határa, ahol a talaj nem termékeny, és kevés ember is él ott. Csak öt stonedown van a Déli Síkságokon. Ám ez az észak felé tartó hegyvonulat számos woodhelvennin, vagyis erdei-falulakó vidéke.
    - A hegyektől keletre terülnek el Ra Síkságai. - Hangja tiszta, lelkes fénnyel csengett tovább: - Az a szabad, vad lovak hazája is. Ezeket a lovakat hívják úgy, hogy Ranyhyn, gondozóikat úgy, hogy Ramen. Ötven mérföldnyit is vágtatnak a Síkságokon át, és nem szolgálnak senki mást, csak akit ők választanak így maguknak.
    - Jaj, Thomas Covenant - sóhajtotta a lány. - Nagy álmom, hogy azokat a lovakat lássam. Népem legtöbbnyire igen önelégült . . . nem utaznak, és még egy woodhelvent sem láttak. De én szeretnék ott járni Ra Síkságain, és látni, hogyan vágtatnak, ügetnek a lovak.
    Hosszú szünet után így foglalta össze: - Ezek a hegyek a Southron Range nevet viselik. Rajtuk túl vannak a puszták, délen, és ott a Szürke Sivatag. Élet nincs arra, se járható út; az Ország mindenestül tőlünk északra és nyugatra és keletre terül el. S mi itt állunk Kevin Ormán, ahol az Ó-Lordok legrangosabb ura állt s figyelt, mikor a végső csata dúlt, s mielőtt eljött volna a Pusztulás. Népünk emlékezete megőrizte mindezt, kerülik hát az Ormot, mert baljós helynek tartják. De anyám, Atiaran idehozott engem, hogy az Országról tanítson. És két év múlva elérem azt a kort, hogy a Loresraatba járhassak, az iskolába, ahol magam tanulhatok, ahogy anyám is tanult. Tudod-e - mondta büszkén -, hogy az én anyám a lorewardenekkel, a tanárokkal tanult együtt? - Covenantra nézett, mintha várná, hogy szavai nagy hatást tesznek. De aztán lesütötte a szemét, ezt mormolván: - Igaz, te Lord vagy, és tudsz mind e dolgokról. Hallgatod beszédem, és nyilván nevetsz a tudatlanságomon.
    A lány hangjának hatására, meg a szédülésétől is gyötörve, Covenant egy pillanatra látomásosan látni vélte, milyen is lehetett az Ország, miután Kevin elszabadította a Megszentségtelenítés Rituáléját. A fényessé-



52

ges reggel túlján kopárrá szaggatott hegyoldalakat látott, szétszórt talajt, rögöket, áporodott vizet, ahogy ott csordogál gonoszul mocsarasodó mederágyak alján, s e rothadás felett és mindenütt a csend komorsága madár sehol, rovar sehol, sehol egy állat, egy ember, sehol egyetlen élőlény, hogy levelét emelné, dünnyögését, hördülését vagy intő ujját a pusztítással szemközt. Akkor veríték ömlött a szemébe, elhomályosította látását, akár a könnyek özöne. Nem bírta nézni tovább, amit látott, és inkább visszaült, háttal a falnak. - Nem - mormolta Lenának, elgondolkozva: Mit érted te ezt! - Nem, én végeztem minden nevetéssel. . . régen vége nálam annak ma már.
    Most már látta viszont, hogyan tovább, miként menekülhet a sötét őrületből, mely fölébe tornyosul. A Pusztulásnak e rövidke látomásában megpillantotta az álom kivezető útját. Kerülvén minden átmenetet, csak azért is, hogy magyarázkodnia ne kelljen, hirtelen azt mondta: - A Lordok Tanácsába kell mennem.
    Látta a lány arcán, hogy azt szeretné megkérdezni tő1e: miért? De mintha azt is érezte volna Lena, hogy neki itt nem helyénvaló a férfi céljai felől érdeklődni. Hogy a Tanácsot említette, megerősítette ez, hogy helyesen ítélte meg rangját. Elindult a lépcső felé. - Jöjj - mondta a lány. - Le kell jutnunk a stonedownba. Akkor megleljük majd útját-módját, hogy Revelstone-ba juss. - És úgy mondta ezt, mint aki Covenanttal menne oda maga is.
    Ám a lépcső puszta gondolata is rémes volt Thomas Covenantnak. Hogyan lesz képes ő erre az alászállásra? A párkányon se bírt keresztülnézni iszonyatos szédülés nélkül. Amikor Lena megismételte: - Jöjj! -, ő csak a fejét rázta. Nem volt hozzá bátorsága. Valahogy mégis meg kellett őriznie aktivitását. Lena döbbenetére azt kérdezte hát: - Mennyi ideje volt ez a Pusztulás?
    - Nem tudom - felelte amaz komolyan. - De a Déli Síkságok népe a hegyeken át a csupasz-kopár Nyugatról tizenkét nemzedéke tért vissza. És azt mondják, Kevin Főlord jókor figyelmeztette őket. . . és ők elmenekültek, száműzöttként éltek a vadonban kapargálva-gyűjtögetve, foggal-körömmel s rhadhamaerl-lel ötszáz éven át. Olyan örökség ez, melyet nem feledünk. Tizenöt évesen így mindannyian letesszük a Béke Esküjét, és az Ország életéért és szépségéért létezünk.
    Covenant alig hallotta őt; nem érdekelte különösebben, amit Lena be-



53

szél. Szüksége volt mégis arra, hogy a hangja szóljon, hadd erősítse legalább ez - ahogy megpróbálta összeszedni a bátorságát. Üggyel-bajjal talált még egy kérdést, amit föltehet. Mély lélegzetet vett, s azt mondta: - Mit csináltál a hegyek közt. . . miért jártál fent, amikor aztán megpillantottál engem itt?
    - Kőkereső úton jártam - felelte a lány. - Tanulom a suru pa-maerl-t. Ismeretes előtted ez a mesterség?
    - Nem - felelte két ziháló lélegzet között a férfi. - Beszélj róla nekem.
    - Ez olyan mesterség, amelyet Acencétől, anyám nővérétől tanulok, és ő Tomaltól sajátította el, aki a legjobb mestere minden mesterségnek a mi stonedownunkban. Ő is tanult egy ideig a Loresraatban. De a suru pa-maerl mesterségének jegyében a kövekből úgy kell ábrákat alkotni, hogy ne köss össze és ne is formázz mesterségesen semmit. Járom a hegyeket, figyelem a szikladarabok és a kavicsok alakját. És ha fölfedezek egy formát, amelyet értek, visszatérvén magammal viszem azt a követ, otthonomban helyet találok neki, egyensúlyozva áll ott, esetleg összekapcsolódik más formákkal, és így létrejön valami újabb forma.
    - Olykor, ha nagyon merész vagyok, ledörzsölök egy-egy durvább felületet, hogy a kövek kapcsolódását szilárdabbá tegyem. Ezen a módon a Föld tört titkainak nyomán járok, és szépséget nyújtok másoknak.
    Covenant bizonytalanul azt mormolta: - Nyilván nehéz lehet. . . elgondolni egy formát, és aztán megtalálni a követ, amelyik beleillik az elképzelésbe.
    - De hát nem erről van szó. Nézem, nézem a köveket, és keresek olyan alakzatokat, amelyek bennük vannak már. Nem kérem a Földet, hogy adjon nekem lovat. Mert ennek a mesterségnek az a lényege, hogy megtanuljuk észrevenni, amit a Föld kínál nekünk. Aztán az is lehet, hogy épp egy ló lesz az.
    - Szívesen látnám a munkádat - mondta Covenant, és a saját szavaira se nagyon figyelt. A lépcsők úgy hívták, akár a feledékenység csábító mélye ahol a leprások elveszítik önvédelmi szabályaik fegyelmét, s avval a kezüket, lábukat, életüket.
Hanem hát ő most - álmodik. Az meg, hogy kibírjunk valami álmot, úgy megy, hogy hagyjuk, sodorjon, míg vége nem lesz. Véghez kell vinnie ezt a leereszkedést: a túlélés érdekében. És ennek parancsa alapvetőbb bármi más szempontnál most.



54

    Hirtelen, mintha felrántanák, erőnek erejével talpra szökkent. Odaállt egyenest a kör közepére, s attól a pillanattól fogva nem törődött a heggyel és az éggel, nem az alatta tátongó mélységgel, hanem alapos önvizsgálatba kezdett. Reszketett, mégis próbát tett még élő idegeivel, hogyan állnak fájdalomhoz, nyilalláshoz; tekintete végigfutott a ruháján, nézte, nincs-e fölös kidudorodása, hasadása; ellenőrizte zsibbadt két kezét.
    Ezt a lépcsőt neki most le kell küzdenie.
    Túl kell élnie, hiszen ez az egész: álom - nem lehet halálos -, és azért is meg kell lennie most ennek, mert nem és nem bírja, ahogy a füle körül ott verdes, lüktet ez a sötétség.
    - Nos hát, figyelj - mondta Lenának élesen. - Én megyek elsőül. És ne nézz rám ilyen riadtan. Mondtam, leprás vagyok. A kezem és a lábam feje érzéketlen - teljesen zsibbatag. Nem tudok markolni. És nagyon. . . nagyon tériszonyos vagyok. Lezuhanhatok bármikor. Hát nem akarom, hogy alattam legyél. Te . . . - Elakadtak szavai, de aztán nyersen folytatta. - Te kedves voltál hozzám, és ez nekem régóta idegen már.
    A lány szinte nyüszítve kérdezte. - Miért haragszol rám? Mivel bántottalak meg?
    Azzal, hogy kedves voltál velem! Magában mondta ezt csak, felhördülve. Arca elszürkült a félelemtől, ahogy most már megfordult, négykézlábra ereszkedett, aztán, háttal a mélység felé, elindult a nyíláson át.
    Reszketésének első rohamában még vakon tapogatta ki lábával a lépcsőfokot. Hanem hát így, hunyt szemmel mégsem vállalhatta a leereszkedést; a leprás eleve megszokta, hogy figyelje magát, eleve túl erős az az ösztöne, hogy minden érzéke éber legyen mindenkor. Hanem ahogy a szemét kinyitotta, a mélység most okozott neki igazi szédülést. Megpróbálta hát az előtte lévő sziklafalra szegezni tekintetét. Az első lépcsőfogástól kezdve tudta, hogy a fő-fő veszélyt lábfeje érzéketlensége jelenti. Zsibbatag keze ugyanakkor bizonytalanná tette számára mindenkor a „fogást" fenn. És húsz métert sem ereszkedett, már fájt a válla: olyan keményen markolt fenn egyre. Hanem hát a kezét legalább látta, tudta, hogy mikor vannak a sziklán, és hogy az a fájás a csuklójában és a könyökében nem képzelődés. A lábát nem látta - csak ha letekintett. Azt tudta csupán, hogy a lába biztosan lépcsőfokon van, amikor a bokáján érezhette testének súlyát. Valahányszor lejjebb lépett, találgatásra volt utalva. Ha váratlan feszülést érzékelt lábának ívén, tudhatta, kapaszkodnia kell görcsösen tovább, és talpá-



55

val tovább kell keresnie a láthatatlan lépcsőfokot. Megpróbálta lábfejét lengetni, úgy, hogy az érintkezés - a változás mechanizmusa - közölje vele, mikor érnek lábujjai a következő fok szegélyéhez; de amikor tévedett, sípcsontja vagy térde a kősarkokhoz ütődött, és az éles fájdalom nyomán lába szinte görcsbe rándult.
    Ahogy így ereszkedett mégis fokról fokra, ahogy mereven nézte két kezét - s közben veríték patakzott a szemébe! -, elátkozta a sorsot, mely két ujjától megfosztotta: két ujjal kevesebbje volt, hogy mentse magát, ha csődöt mondana a lába. Ráadásul kezének csonkoltsága miatt azt kellett éreznie végig, hogy jobbjával sokkal gyengébben markol, mint a bal kezével, s hogy súlya is bal felé billen el így a lépcsőn. Lábával próbál egyensúlyt teremteni ezért, ám épp ennek következtében vétette el fél lábával sokszor a lépcsőfokokat.
    A verítéket sem bírta kitörölni szeméből. Olyan volt, mint a hályog, mint a vakság, de a kezével félt volna elengedni a sziklát, hogy homlokát egyszer is megtörölje - félt még a fejét megrázni is, nehogy egyensúlyát veszít-e. Hátát és vállait görcsök gyötörték. Fogcsikorgatva állt ellen, hogy segítségért kiáltson.
    Lena mintha megérezte volna, milyen kínok közt van, így kiáltott: - Félúton vagyunk!
    Mászott tovább, fokra fok, lefelé.
    Nem tehetett róla - azt érezte, hogy haladása gyorsul. Az izmai kezdtek csődöt mondani, azért volt ez; túl nagy erőfeszítésnek volt kitéve könyöke, térde; és lépésről lépésre tudnia kellett, mind kevésbé a maga ura. Próbált megálljt kényszeríteni mozgására, szeretett volna pihenőt tartani, bár rémülete eközben azt sugallta neki üvöltve, hogy csak tovább, tovább, túl kell lennie ezen az ereszkedésen mielőbb. Egy vad. pillanat erejéig azt gondolta: megfordulni! leugrani! hátha eléggé közel van már a hegy enyhébb lejtőjéhez, s akkor életben is maradhat. Ám akkor meghallotta feje fölött Lena lépéseit, ahogy a lány közeledik hozzá. Szeretett volna felnyúlni a magasba, megragadni a lány bokáját, így kényszeríteni őt, hogy mentse meg valahogyan. De még a remény is reménytelennek tűnt, s így Thomas Covenant csak függött ott, ahol volt, egész testében remegve.
Összeszorított fogainak résén zihálva tört elő lélegzete, s ennek zajában alig hallotta, amit Lena kiált oda neki:
    - Thomas Covenant! Légy erős! Már csak ötven lépcsőfok van hátra!



56

    Megborzongott - s ennek nyomán is csaknem elvált a sziklától; így folytatta útját ismét lefelé.
    Az utolsó lépcsőérések már harsány káoszban, tömény verítékben úszva teltek, vakon. S akkor lent volt, lent, hason feküdt az Orom tövében, és lihegve tolmácsolta tüdejével a meggyötört tagok kínját. Hosszú időn át eltakarta az arcát, és csak a levegő ki-be mozgásának zaját hallgatta, olyan volt, mintha valaki sírna - hallgatta, míg csitult végre e zörej, és visszatért a nyugodtabb lélegzetvétel állapota.
    Amikor végre fölnézett, látta a kék eget, látta Kevin Ormát, mint sötét ujjat, mely felmutat magasan a déli napfénybe, látta a hegy feltornyosuló meredekjét, és látta és érezte Lenát, ahogy a lány odahajol fölé, oly közel, hogy haja az arcát súrolja. 


next chapter