Kérdés: remény
Meg-megrándulva járta álmát, rémlátomásokat várva. De nem jöttek. Ahogy
így, sodródván, föl-le hullámzott az útja - mintha alvóként is éber érzékekkel
felelne egész lénye az Országra! -, azt kellett éreznie, hogy messziről
figyelik. A rá szegeződő tekintet aggódó volt és jóakaratú; emlékeztette
arra az öreg koldusra, aki elolvastatta vele a tanulmányt „az etika alapkérdéséről".
.
Ahogy felébredt, látnia kellett, hogy Manhome-ot
napfény fürdeti. Az üreg árnylepte mennyezete sötétlett ugyan, de a település
kőalapjaira vetődő visszavert fények is elűzték a kőkomorság nyomasztó
hatását. És a napfény épp eléggé mélyen behatolt Manhome-ba ahhoz, hogy
Covenant tudhassa: belealudt ő jócskán a meleg kora nyári nap délutánjába
itt most. Az üreg mélyének végéhez közel feküdt, nyugalom vette körül egy
ízig. Mellette pedig ott ült Habkövető Sósszív.
Covenant egy pillanatra behunyta a szemét. Érezte,
túlélt egy vesszőfutást. És az a semmire nem összpontosítható, de biztos
érzése volt, hogy alkuja eredményes lesz. Amikor ismét felpillantott, megkérdezte:
- Mióta alszom? - Mintha épp most tért volna vissza a holtak birodalmából.
- Üdv s jó szerencse véled, barátom - felelte az
Óriás. - Bebizonyítod még a végén, hogy az én diamondraught-om gyengécske.
Mindössze egy éjt s egy délelőttöt aludtál át.
Covenant élvezkedőn elnyújtózott, s azt mondta:
- Mit tesz a gyakorlat. Annyiszor volt már részem benne . . . szakértője
leszek . . . a figyelésnek.
- Ritka művészet - nevetett fel hamiskásan Habkövető.
- Ne hidd. Több van belőlünk, leprásokból, mint
gondolnád. - Hirtelen összevonta a homlokát, mint aki azon kapja magát,
hogy otrombán megsérti, amit maga fogadott. Hogy elkerülje a komolyan vételt,
panaszosan tette hozzá: - Ott vagyunk mi mindenütt.
De ez a humorizáló próbálkozás csak elképesztette
az Óriást. Egy pillanat múltán Habkövető azt mondta lassan: - Hát a többiek.
. . Nem, „leprás", ez nem jó szó. Ez amúgy túl rövid az olyanra, mint amilyen
te vagy. Nemigen ismerem a szót, de a hangzása kegyetlenséget sugall.
Covenant felült, lerúgta takaróit. - Nem kegyetlen
ez, ha pontos akarok lenni. - A tárgy mintha megszégyenítő lett volna neki
most. Ahogy beszélt, nem tudott Habkövető szemébe nézni. - Nem is tudom
. . . vagy mit sem jelentő baleset, véletlen. . . vagy „maga a sivatag".
Ha kegyetlenség lenne, többször történne meg.
- Többször?
- Persze. Ha a lepra kegyetlenség következménye
volna . . . isten részéről, vagy én nem tudom kitől . . . nem lenne ilyen
ritka. Ugyan, ki-mi elégedne meg akkor pár ezer nyomorult áldozattal, ha
milliókra is számíthatna a dologban?
- Baleset, véletlen. - Habkövető mormolt csak magában.
- Állj. Bará-
tom, megijesztesz. Olyan kapkodva beszélsz. Talán a te világod Megvetője
nem elég erős, hogy szembeszálljon a világ Teremtőjével.
- Talán. Valahogy nem hiszem, hogy az én világom
ilyen srófra járna.
- Mégis.. . azt mondtad. . . leprások mindenfelé
vannak.
- Az csak tréfa volt. Amolyan . . . hasonlat. -
Covenant ismét megpróbálkozott vele, hogy a maró gúnyból humort oldjon.
- Nem tudom kifejezni a különbséget.
Habkövető egy hosszú pillanaton át tanulmányozta
őt, majd óvatosan megkérdezte: - Barátom, te. . . viccelődsz?
Covenant, epés gúnnyal az arcán, így felelt az Óriásnak:
- A jelek szerint mégse.
- Nem értem ezt a modort.
- Ne aggódj felőle. - Covenant meg akarta ragadni
a lehetőséget, hogy kimásszon az egész társalgásból. - Együnk valamit még
inkább. Én éhes vagyok.
Megkönnyebbülésére, Habkövető elkezdett kedvesen
nevetni. - Jaj, Thomas Covenant - vihogta -, emlékszel a mi folyami utunkra,
ahogy a Lordok Honát közelítettük? Láthatólag az én komolyságomban van
valami, amitől te annyira éhezni kezdesz. - És e szavak kíséretében odanyúlt
egyik oldalára, és fölemelt egy jókora „tálca" kenyeret, sajtot, gyümölcsöt,
mellé egy flaska tavaszi bort is. Majd folytatta a derűs mulatást, miközben
Covenant a falnivalókra vetette magát.
A Hitetlen szép kitartóan evett egy darabig, majd
végre körbepillantott. Máris megdöbbent a látványtól: hogy az üreg el van
árasztva virággal. Füzérek és csokrok hevertek mindenfelé, akárha az éj
során valamennyi Ramen learatott volna egy-egy kertet, ott is mind a sasfüveket,
galambvirágokat, szálas-fürtös zöldeket. A fehér és a zöld szín enyhítette
Manhome komoly komorságát, a köveket finom lepelként fedte.
- Meglepődsz? - kérdezte Habkövető. - Ezek a virágok
a te tiszteletedet szolgálnák. A Ramenek közül igen sokan azzal töltötték
az éj hátralévő részét, hogy virágokat szedjenek. A Ranyhynek szívéig értél.
. . és a Ramenek nem hálátlanok, nem érzéketlenek. Csoda volt ez nekik
. . . száz Ranyhyn, ahogy egyetlen embernek hódol! A Ramenek oda nem adnának
egy ilyen látványt egész Andelainért sem. Hát viszonozták a dolgot, úgy,
ahogy a maguk erejéből telik rá. - Szólt, s elhallgatott.
Hódolnak? Covenant csak ámult, úgy visszhangozta
némán.
Az Óriás letelepedett, kényelmesebben helyezkedvén
el az iméntieknél, és mint aki hosszú mesébe fogott, folytatta: - Mondják,
te nem láttad az Országot a Megszentségtelenítés előtt. Akkor a Ramenek
olyan hódolattal fogadhattak volna téged, hogy örök életedben alázattal
tölt el. Minden dolgok magasabban álltak abban a korban, de még a Lordok
közt is kevés szépség számított többnek, mint a Ramenek. . . kevés volt
oly erejű. „Velővájt" . . . ez volt a nevük . . . anundivian yaj öna,
az Ó-Lordok nyelvén. Csontformázottak, így is mondhatjuk, külsődleg nézvést.
Keselyű és idő tisztította csontvázakból a Ra Síkságokon, íme, akkoriban
a Ramenek az igazság és a gyönyörűség ritka alakzatait formázták-faragták.
Kezük alatt dalaik hatására - a csontok úgy hajoltak, alakultak, mint a
puha agyag, különös formákat öltöttek, s így az elveszett életek fehér
matériájából a Ramenek az élet újabb jelvényeit alkották meg. Magam sosem
láthattam ezeket a figurákat, de a róluk szóló történeteket őrzi az Óriások
emlékezete. Aztán a nélkülözés, a jogfosztottság és megaláztatás, mely
nemzedékek során át a Ranyhynek és a Ramenek osztályrésze lett, a Megszentségtelenítés
utáni korban ennek az ősi mívességnek, a „velővájásnak" hagyományát is
kipusztította.
Hangja elhalkult, így fejezte be mondókáját, és
egy pillanatba alig telt, máris éneke zendült:
Tiszteletteljes figyelem csendje vette körül nyomban. A Winhome-ok, kik a közelében voltak, leálltak, hogy hallgassák.Kő és Tenger két mély élet -
Covenant mintha titkos-bizalmas utalásokat hallott volna ki az Óriás
szavaiból. Közömbösség látszatával azt mondta: - Hát Prothall eleve le
akar mondani, miután ez a Különítmény bevégezte dolgát . . . már ha sikerrel
bevégzi.
Az Óriás szemébe vigyor szökkent. - Ez prófécia?
Covenant megvonta a vállát. - Tudod te ugyanolyan
jól, ahogy én. Túl sok időt tölt ő azzal, hogy töpreng: mennyire nem boldogult
Kevin Lore-jával, a Tannal. És ugyanígy fog töprengeni tovább akkor is,
ha a Törvény Botját visszaszerzi netán.
- Prófécia, semmi kétség.
- Ne nevess. - Covenant csak bámult; miként is magyarázhatná
ama tény visszhangját, hogy Prothall visszautasította a Ranyhynhez jutás
esélyét. - Mindegy, beszélj nekem Mhoramról.
Habkövető boldogan mondta: - Lord Mhoram, Variol
fia e napon belépett a kiválasztottak sorába . . . őt választotta ugyanis
Hynaril Ranyhyn, aki eddig Variol-feleség Tamaranthát hordozta. Lásd csak!
Tamaranthát nagy becsben tartja az óriási lovak emlékezete. A Ramenek szerint
eddig még egyetlen Ranyhyn sem hordott a hátán két lovast ilyképp. Igaz,
ami igaz: Ra Síkságain a csodák ideje következett el.
- Csodák . . . - Covenant csak motyogott. Nem szívesen
emlékezett vissza arra a félelemre, mellyel az a sok Ranyhyn nézett szembe
vele. Belenézett inkább a flaskába, akárha azzal csalta volna meg őt ez
az edény, hogy üres.
A legközelebb lévő Winhome-ok elindultak felé, s
hoztak egy korsót. Felismerte köztük Gayt. Közeledett ő is a virágok között,
aztán megállt. Amikor látta, hogy a férfi nézi őt, lesütötte a szemét.
- Szívesen újratöltöm az edényed - mondta a lány -, csak . . . eddig féltem,
hogy megsértelek. Hogy úgy kezelsz majd, mint egy gyermeket.
Covenant komoran nézett vissza rá. A lány mintha
szemrehányóan pillantott volna rá most, s ő megmerevedett ültében. Aztán,
mintha az erőfeszítéstől vált volna hideggé a hangja, azt mondta a Hitetlen:
- Felejtsd el a múlt éjszakát. Nem a te hibád volt. - Akkor, suta mozdulattal,
odanyújtotta neki a flaskát.
A lány előlépett, töltött a tavaszi borból, a forrástisztából,
és látszott, hogy keze egy kicsit remeg.
A férfi mintegy szórakozottan felelte: - Köszönöm
szépen.
A lány tágra meredt szemmel nézett rá egy pillanatig.
Akkor megbánás futott át az arcán, és el is mosolyodott nyomban.
A mosolya a férfit Lenára emlékeztette. Önkéntelenül,
akárha Gay valami teher lenne, melyet ő nem akarna lerázni mégse magáról,
mutatta neki, üljön le. A lány keresztbe vetett lábbal telepedett oda akkor
az ágya elébe, s arca, egész lénye izzott a büszkeségtől, hogy a Gyűrűs-Tán
ilyesképp bánik vele, megtisztelőleg.
Covenant megpróbált kitalálni valamit, mi is lenne
az, amit mondhatna neki; de mielőtt rájött volna effélére, látta, hogy
Quaan Warhaft beballag Manhome-ba. Quaan egyenesen feléje ment ráadásul,
mintha Covenant pillantása vonzaná mágnesesen, s ahogy közel ért a Hitetlenhez,
mindössze egy pillanatot várt ki, máris feltette kérdését: - Aggódtunk.
Hogy élj, enned is kell. Jól vagy?
- Jól? - Covenant azt érezte, hogy izzani kezd belül
a második flaska tavaszi bor után. - Nem látod? Én magam téged látlak.
Egészséges vagy, mint egy tölgyfa.
- Nekünk te zárva vagy - felelte Quaan, és nemtetszéstől
volt hajlíthatatlan. - Amit látunk belőled, nem ugyanaz, mint ami vagy.
A kettős élű közlés valami nyers választ kívánt
volna, de Covenant türtőztette magát. Vállat vont, így közölte: - Eszem,
látod. - Mint aki nem tartja túl fontosnak az egészség makacskodó kérdéseit.
Quaan ezt a választ láthatóan annyiba vette, amennyit
ér. Bólintott, könnyedén meghajolt, távozott aztán.
Ahogy figyelte, mint tűnik el, Gay Winhome fellélegzett.
- Nem szeret téged ő. - Hangja áhítatos tiszteletet fejezett ki a Warhaft
vakmerősége iránt; de ez a dőreségére is vonatkozott ugyanígy. Mintha azt
kérdezte volna Gay, hogyan merészel így érezni Quaan, ahogy érez - mert
az ő szemében, íme, múlt esti produkciója a Ranyhynek sorába emelte Covenantot.
- Megvan rá a jó oka - felelte közömbösen Covenant.
Gay bizonytalanul nézett rá. Mintha valami veszedelmes
tudást érintene ekképp, azt kérdezte gyorsan : - Mert . . . azért, mert
te egy amolyan „leprás" vagy?
Covenant látta a lány komolyságát. De érezte, hogy
ő maga máris túl sokat beszélt s mondott itt a leprásságról. Efféle beszéd
pedig az alku része volt. - Nem - mondta tehát. - Csak mert azt gondolja,
hogy én visszataszító vagyok.
Erre Gay úgy vonta össze a szemöldökét, mint aki
hallja e szavakból az
őszintétlenséget. Hosszú pillanatok teltek azzal, hogy csak meredt a
földre, mint aki a kövekből akarja kiolvasni, mekkora is itt a derekas
fondorlat. Majd felszökkent, megtöltötte Covenant flaskáját színültig,
meg, a maga korsajából. És ahogy elfordult, azt mondta halkan: - Te engem
gyereknek tekintesz. - Aztán nekiindult, és csípőjét pimaszul is, riadtan
is himbálta, s mintha ez a riszálása életre-halálra szólt volna: maga is
tudta, mekkora kihívás ez egy Gyűrűs-Tánnal szemben.
A férfi csak nézte a karcsú, fiatal hátat, s bámult,
miféle büszkeség is azoké, akik másokat szolgálnak - és azt sem tudta minden
további nélkül tűrni, hogy az igazi igazság kimondása olyan keserves, íme.
Akkor Gayról Manhome szegélyvidékére siklott át
a tekintete, s ott Mhoramot és Lithe-et pillantotta meg, ahogy együtt állanak
a napfényben. Egymást nézték, s a nő dióbarnasága meg a Lord kék köpenye
együtt olyan ellentétes volt, mint a föld meg az ég, oly tiszta viszály.
Ahogy Covenant jobban összpontosított rájuk, azt is hallotta körülbelül,
miről beszélnek.
- Akarom - mondta a nő makacsul. - Én igen, igen!
- De nem, hallgass rám - felelte Mhoram eltökélten.
- Ő nem akarja. Nem. Te őneki csak fájdalmat okozol ezzel. . . meghidd,
magadnak is.
Covenant kényelmetlen érzéssel figyelte őket a hűvös
üreg félhomályából. Mhoram erőteljes vonalú orra egyértelműen tanúskodott
arról a jellemről, mely a tényeket egyenesen, szemközt akarja s bírja fogadni;
és a Hitetlen - hitetlenkedés nélkül! - tudta, hogy ilyen ellenfelet, mint
Mhoram, nem kívánna magának.
A vita hamar véget ért. Lithe Manethrall lendületesen
elfordult Mhoramtól, aztán megindult - a település utai, zugai felé. Közeledett
Covenanthoz, s akkor, a férfi nagy meglepetésére, térdre hullt előtte,
homlokával a kőtalajt érintette, ott, lábainál. Tenyere kétfelől a feje
mellett volt máris ugyanott, s így mondta: - Szolgád vagyok. Te vagy a
Gyűrűs-Tán, a Ranyhynek nagymestere.
Covenant meredten nézte a nő tarkóját. Egy pillanatig
nem is értette; meglepetésében el sem tudott képzelni oly erőt, mely egy
Manethrallt ilyen testhelyzetbe hozhatna - akár csak fizikailag is. Arca
akkor, ahogy nézte a nőt, szégyenpírba borult. - Nem igénylek szolgálót
- mondta mentegetőzve. Ám akkor észrevette, milyen szemrehányóan ráncolja
homlokát Lithe mögött Mhoram. Összeszedte magát, majd már szelídültebben
foly-
tatta: - Hogy ily szolgálattal tisztelnél meg, engem, érdem szerint,
nem illethet.
- Ó, dehogy! Igen! - felelte Lithe, s még mindig
lehajtva tartotta fejét. - Én láttam. A Ranyhynek meghódoltak neked, meg!
Covenant azt érezte, csapdába került. Mintha nem
lett volna más módja, hogy megakadályozza megalázkodását, mint hogy tudatára
ébreszti: ezzel így - megalázkodik. Covenant hosszú időn át úgy élt, hogy
semmi tapasztalata nem lehetett ilyen dolgokban - mi is a megbecsülés módja,
a tiszteleté. De azt ígérte, hogy türelmet tanúsít. És nagy-messze, úgy
jött ő Mithil Stonedown óta, hogy az Ország emberei valami mitikus alakként
kezelhették egyre. Összeszedte erejét, így felelte önfegyelemmel és engedékenység
nélkül: - Semmi kétség. Nem szoktam hozzá mindazonáltal ilyen dolgokhoz.
A magam világában, nos . . . ott én afféle kisember vagyok csak. Tiszteletadásod
feszengető.
Mhoram megkönnyebbülten sóhajtott, és Lithe ámulva
emelte föl a fejét. - Lehetséges volna ez? Létezhetnek oly világok, ahol
te nem a nagyok közt leledzel?
- Szavam vedd rá! - Avval Covenant jól meghúzta
a flaskóját.
Óvatos gyanakvással, mint aki fél azért még, hogy
a férfi nem gondolja komolyan, amit mondott, Lithe feltápászkodott végre.
Fejét hátravetette, megrázta összefont haját. - Covenant Gyűrűs-Tán, legyen,
ahogy választásod! De mi nem feledjük, hogy a Ranyhynek meghódoltak neked.
Ha bármiben szolgálatodra lehetünk, csak tudasd velünk, és meglesz. Parancsodra
készen állunk mindenben, ami nem a Ranyhyneket illeti.
- Egy dolog van akkor - mondta Covenant, és az üreg
sziklamennyezetét bámulta. - Adjatok otthont Llaurának és Piettennek.
Ahogy akkor Lithe-re pillantott, látta, a nő vigyorog.
Hevesen felcsattant: - A lány Soaring Woodhelven híírjei közül való, Pietten
meg fiúcska még. Rettentő dolgokon mentek át, egy kis kedvességet megérdemelnek.
Mhoram nemesen avatkozott közbe. - Habkövető beszélt
már a Manethrallokkal. Megegyeztek, hogy Llaurának is, Piettennek is gondját
viselik.
Lithe bólintott. - Az ilyen rendelés könnyű dolog.
Ha a Ranyhynek nem követelnek tőlünk épp semmit, többnyire csak fekszünk,
alszunk egész nap. - Még mindig mosolygott, aztán otthagyta Covenantot,
lejtve kiment a napfényre.
Mhoram is mosolygott egyre. - Jobb . . . színben
vagy, ős-Lord, igen. Jól is érzed magad?
Covenant figyelme ismét a tavaszi borra összpontosult.
- Quaan ugyanezt kérdezte tőlem. Honnét tudnám? E napok során, az idő jó
felében, még a nevemre sem emlékszem. Kész vagyok az útra, ha ez az, amire
kérdésed céloz.
- Jól van. A lehető leghamarabb el kell indulnunk
innen. Kellemes a biztonságos időzés; de épp azért kell mennünk, hogy az
ilyen kellemességeket védjük s biztosítsuk. Szólok Quaannak és Tuvornak,
készülődjenek.
De mielőtt a Lord is eltávozott volna, Covenant
azt kérdezte: - Mondd csak. . . felelj nekem. . . miért jöttünk mi tulajdonképpen
ide? Te szereztél magadnak egy Ranyhynt . . . összességében viszont elvesztettünk
öt napot. Morinmoss Vadont ki lehetett volna hagyni.
- Taktikai magyarázatokra vágyol? Nos, az a felfogásunk,
hogy ott járhatunk nagyobb biztonsággal, ahol Drool nem is sejt bennünket,
és időt adunk neki, hogy összeszedje magát a bosszúhoz, a Soaring Woodhelvennél
elszenvedett veresége okán. Elképzelésünk s reményünk az, hogy sereget
küld ránk. De ha túl hamar érünk oda a Mennydörgés Hegyéhez, az a sereg
még ott lesz.
Covenant nem akart hitelt adni e magyarázatnak.
- Rég tervezted már te azt, hogy eljövünk ide, akkor még nem is ért minket
támadás Soaring Woodhelvennél. Ezt tervezted elejétől fogva. Tudni szeretném,
miért.
Mhoram nem tért ki a nyílt kérdés elől, de arcának
feszessége elárulta: felteszi, hogy Covenant nem örül majd a válasznak.
- Mikor Revelstoneban a terveinket készítettük, előre láttam, hogy ez jóra
vezet majd.
- Láttad. . . ?
- Orákulum vagyok. Olykor. . . a jövőbe látok.
- És?
- És jól láttam.
Covenant nem akarta feszegetni így a kérdést. De.
a hangja gunyoros volt, ahogy azt mondta: - Mulatságos lehet. - Mhoram
vette a lapot, nevetett. Kacagása most ajkainak kedves vonalát hangsúlyozta.
Aztán, egy pillanat múlva, már keserűség nélkül mondta ezt is: - Nem bánnám,
ha több efféle jót láthatnék. Annyira kevés a jó manapság.
Ahogy a Lord elsétált, hogy a társaságot felkészítse,
Habkövető azt mondta: - Barátom, még van a számodra remény.
- Valóban - vigyorgott Covenant. - Óriás, ha én
olyan nagy lennék és erős, mint te vagy, mindig lenne a számomra remény.
- Miért? Azt hiszed talán, hogy az erő gyermeke a
reménység?
- Hát nem? Honnét támadhat reményed, ha nem az erőből?
Ha tévednék, hát. . . pokolba is! Sok leprás szaladgál a világon teljes
zavarodottságban.
- Az erő hatalmának mi a megítélése? - kérdezte
Habkövető olyan komolysággal, melyet Covenant nem is várt.
- Tessék . . . ?
- Nem szeretem azt a módot, ahogyan te a leprásokról
beszélsz. Hol az erőtök értéke, ha ellenségetek erősebb nálatok?
- Feltételezed mindig, hogy valamiféle „ellenségről"
van szó. Szerintem a dolog nem ilyen egyszerű. Mit sem szeretnék jobban,
mint ha az egészet. . . valaki másnak a csizmájába lehetne tolni. Ellenségre,
aki fenyeget engem. De hát ez csak az öngyilkolás másik változata. Áthelyezem
a felelősséget másra, hogy életben tartsam magam.
- Vagy úgy, életben. - Habkövető ellenkezett. -
Figyelj, gondolkozzál másképp, tovább, Covenant. Mi értéke van az erőnek,
ha a halál fölött nincs hatalma? Ha a reményt ennél csekélyebb dolgon méred
s próbálod, az csak félrevezethet a végén.
- Ugyan?!
- Hanem a halál fölötti hatalom: döntés kérdése.
Nem létezhet élet halál nélkül.
Covenant elismerte, hogy ez tény. De nem várt volna
ilyen érvelést az Óriástól. S ennek eredménye az lett, hogy vágyódni kezdett
ki innen, az üregből - a napfényre. - Habkövető - mormolta hát, és kimászott
ágyából -, te itten megint gondolkodtál egyszer. - Ám éreznie kellett,
milyen áthatóan szegeződik rá az Óriás tekintete. - Jól van, no. Igazad
van. Mondd meg nekem akkor hát, honnan a csudából merítesz te reményt?
Az Óriás lassan talpra tápászkodott. Covenant fölé
tornyosult, míg feje csaknem a mennyezetet érintette már. - A hitből -
mondta.
- Túl sokat foglalkozol emberekkel újabban. Túl
kapkodva beszélsz. „Hit": túl rövid kifejezés az. Mit jelent, a maga kurtaságában
is?
Habkövető elindult óvatosan a virágok közt; szedegetvén,
tűnődvén. - Hát. . . jelenti ez, szerintem, a Lordokat. Gondold meg, Covenant.
A hit az a mód, ahogy élünk. Egy ilyen mód. Ők, a Lordok, teljességgel
az Ország szolgálatának szentelték magukat. És letették a Béke Esküjét,
elkötelezték magukat, hogy életük nagy célját kizárólag bizonyos utakon-módokon
szolgálják majd, s hogy inkább választják a halált, semhogy alá-
vessék magukat a Szenvedély erejének, melynek következményeképpen Kevin
Főlord idején a Megszentségtelenítés bekövetkezett. Ugyan, menj már . .
. Hát el tudod te képzelni azt, hogy Lord Mhoram valaha is kétségbeesik?
Ez a Béke Esküjének lényege, szelleme. Sosem fog kétségbeesni, s nem tesz
olyat sem, amit a kétségbeesés sugall. . . nem gyilkol, nem aláz meg, nem
szentségtelenít, nem pusztít. És sosem fog meginogni ebben, mert a Lordsága,
az Ország szolgálatának elkötelezett valója, igen, ez megóvja és erősíti.
A szolgálat lehetővé teszi önmaga folytatását: a szolgálatot.
- Ez nem azonos a reménnyel. - Az Óriás társaságában
Covenant is kiért Manhome-ból a szabad ég alá, s megállt a napverte sík
térségen. A fényesség hatása az volt, hogy ösztönösen behúzta a fejét.
Ezért is vette észre, hogy megint mohafoltok zöldje szökken szemébe a köntösén.
Hirtelen visszanézett a barlangüregbe. Ott a zöldek a galambvirágok közt
úgy voltak elrendezve, hogy fehér szaténon moha foltjaira-csíkjaira emlékeztettek.
Elfojtott egy hördülést. Mintha valami elvet fejtene
ki aztán, úgy mondta: - Amit el kell kerülnöd, ennyi csak: a helyrehozhatatlan
ostobaság vagy a korlátlan makacsság.
- Nem - állította Habkövető. - A Lordok nem ostobák.
Nézd az Országot. - Aztán karjával olyan széles mozdulatot tett, mintha
elvárná Covenanttól, hogy az egész Országot, határtól határig befogja tekintetével.
Covenant, persze, nem láthatott ilyen messzire.
De a zöld mezőkön-réteken túlig, a Síkságokig elhatolt hunyorgó tekintete.
Hallotta a Vérgárdisták távoli füttyjeleit, ahogy a Ranyhynjeiket hívják,
és hallotta ezek nyihorászó válaszát is. Észrevette azt a csupa jóérzés
csodálkozást, amely a Winhome-ok arcán ült: jöttek elő Manhome üregeiből,
mert nem győzték kivárni, hogy a Ranyhyneket láthassák. Egy pillanat így
telt. . . s akkor azt mondta: - Másképp fogalmazva, a remény abból az erőből,
abból a hatalomból jön, melyet szolgálsz. . . nem pedig tenmagadból. A
pokolba is, Óriás . . . elfelejted, ki vagyok.
- Elfelejteném?
- Akárhogy is, mitől vagy ilyen nagy reményszakértő?
Nem látom, mi okod lenne egyáltalán bármi kétségbeesésre?
- Nem? - Az Óriás ajka mosolyra szaladt, de bozontos
szemöldöke alatt kemény maradt a tekintete, és homlokán a seb élénken lángolt.
- Elfelejted, hogy megtanultam a gyűlöletet? El. . . De hagyjuk ezt. Mi
van ak-
kor, ha azt mondom neked, hogy én téged szolgállak? Én, Habkövető Sósszív,
a Tengertér Óriása, népem megbízott követe?
Covenant visszhangokat vélt kihallani e szavak mélyeiről,
tereiből, mintha tiszta, távoli csengés hullna szét a szélben, annak éles
csendjén - s hátrahőkölt. - Ne beszélj már így, mint holmi fene ette misztikus.
Mondj valamit, amit meg is értek.
Habkövető lenyúlt „a mélybe", hogy megérintse Covenant
mellkasát egy szál súlyos ujjal, akárha megjelölne így egy helyet a térképfoltos
köntösön. - Hitetlen, te a kezedben tartod az Ország sorsát. A Lélekrontó
éppen akkor támad a Lordok ellen, amikor a mi álmaink a Hazáról, az Otthonról
ismét feléledhettek. Mondjam-e neked, hogy bennünket például hatalmadban
áll megmenteni, de ugyanígy árvává tehetsz minket örökre, s akkor osztoznunk
kell az Ország bármi végzetében, kárhozatában?
- Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. - Hányszor
mondtam már neked, hogy én leprás vagyok? Egy leprás. Ez a többi meg: merő
félreértés. A Kárhozat Ura trükkösen játszik velünk csupán.
Az Óriás egyszerűen és nyugodtan felelt erre. -
Hát akkor miért vagy annyira meglepve, hogy én itt a remény kérdésén kezdtem
gondolkodni?
Covenant tekintete találkozott Habkövetőével, s
az Óriás az előreszökkenő homloksebe alól „nézett ki". S olyan kifejezés
volt ebben a nézésben, mintha a Hazátlanok reménye süllyedő hajó volna,
és Covenantban ott sajgott a maga reménytelenségtudata - így kellett volna
mentenie amazt a reményt. De akkor Habkövető, mint aki Covenant segítségére
akar sietni azt mondta: - Ne aggódj, barátom. Ez a történet még túl rövid
bármelyikünknek is, hogyan gondolhatnánk el, mi lesz majd a vége! Mint
mondtad, túl sok időt töltöttem én sietős emberlényekkel. Népem nagyot
nevet majd, ha meglát engem. . . egy Óriást, akinek nincs elegendő türelme,
hogy végighallgasson egy hosszú történetet. És a Lordokban sok minden van,
ami meglepetés lehet a Lélekrontónak. Ne csüggedj hát! Lehet, hogy te meg
én, igen, mi már megtettük a magunk részét e rettenetes idők dolgaiban.
Covenant mogorván mondta: - Óriás, túl sokat beszélsz
te. - A Habkövetőben rejlő nemesség, a jóság képessége egyszerűen felfoghatatlan
volt számára ily mértékben. Csak motyogta magában, hogy ördög és pokol,
aztán elfordult, ment, hogy botját és kését megkeresse. Hallotta a sík
téren túlról a készülődések zaját; s a településen a Winhome-ok buzgón
csoma-
goltak: élelmet a nyeregtáskákba. A társaság készülődött, s ő nem akart
lemaradni. A botot és a kést ott lelte, ahol ruhái voltak, kötegben odatéve
egy kőlapra a virágok közt, akárha kiállítás lenne ez is. Aztán egy izgatott,
lelkes Winhome ellátta őt vízzel, adott neki szappant és tükröt. Azt érezte
ugyanis, hogy tartozik magának egy borotválkozással.
De ahogy elhelyezte a tükröt, kellő szögben, az
arcát pedig bevizezte, hirtelen azt vette észre, hogy Pietten áll ott ünnepélyesen
vele szemközt; és a tükörben azt látta, hogy Llaura meg őmögötte áll. Pietten
úgy bámult rá, mintha a Hitetlen megérinthetetlen is lenne - akár a füst.
Llaura arca pedig feszesnek látszott, akárha erőltetné, hogy olyasmit tegyen,
amit nem csinál szívesen. - Azt kérted a Ramenektől, hogy adjanak itt otthont
nekünk?
Megvonta a vállát. - Habkövető sem tett másképp.
- Miért?
Covenant hosszú okfejtéseket hallott ki a nő hangjából.
Llaura tekintete egyre a tükörbe szegeződött, és Covenant látta, hogy ebben
a szempárban ott egy lángoló fa emléke. Óvatosan kérdezte hát: - Csakugyan
azt gondolod, hogy van esélyed, és visszavághatsz Kárhozat-Úrnak? Vagy
hogy egyáltalán képes leszel élni a lehetőséggel, ha majd kínálkozik? -
Aztán Piettenre nézett: - Hagyd ezt - tette hozzá -, igen, hagyd Mhoramra
és Prothallra. Megbízhatsz bennük.
- Persze. - A nő hangja szavaknál is tisztábban
tanúsította csengésével, hogy képtelen volna bizalmatlanul nézni a Lordokra.
- Akkor tedd, ami már most is a dolgod, ami eleve
az. Itt van Pietten. Gondolj arra, mi minden történhetne még vele . . .
jóval több, mint amin keresztülmentetek eddig. Neki segítségre van szüksége.
Pietten ásított, mint akinek már ágyban a helye,
s a fennlétet helyteleníti is. - Gyűlölnek téged. - A fiúcska olyan józannak
hangzott ezzel, akár egy hóhér.
- De hát hogyan, miféle segítségre? - felelte Llaura
riadtan. - Megfigyelted már őt? Láttad már, hogyan üldögél éjnek idején?
Láttad, hogyan falja a szeme a holdat? Láttad, hogy áhítozik a vér ízére?
Nem gyerek ő már. . . többé nem az. - Úgy beszélt, mintha Pietten nem is
hallaná az egészet, és Pietten csak úgy hallgatta a szavait, mint aki valami
lényegtelen formulát hall csupán. - Árulás ő: gyermek alakban. Miként segíthetnék
rajta?
Covenant ismét benedvesítette, majd szappanozni
kezdte az arcát. Érezte Llaura jelenlétét, a tarkóját nyugtalanította ez,
és keményen dörzsölte a
a felhabzó szappant. Végül azt mormolta: - Próbáld a Ranyhyneket. A
fiú szereti őket.
Amikor Llaura átnyúlt felette, hogy Pietten kezét
megfogja, aztán elvigye magával a gyermeket, Covenant felsóhajtott, s a
kést a szakállához vitte. Bizonytalan volt a keze; rémlátomásként ott volt
már előtte, hogy megvágja magát. De a kés olyan simán futott a bőrén, mintha
emlékezne rá: Atiaran sem akarta megsebezni ezt az embert.
Mire a művelettel kész lett, a társaság is összegyűlt
Manhome előtt. Sietett, hogy csatlakozzék a lovasokhoz - mintha attól félne,
hogy a Különítmény nélküle indulhat el!
Folyt a nyergek, nyeregtáskák utolsó ellenőrzése,
és Covenant csakhamar ott állt Dura mellett. Meglepte a lovak állapota.
Kicsattanóan egészségesnek és frissnek látszottak mind, jól tápláltnak
- akárha tavasz dereka óta a Ramenek viselték volna gondjukat. Az Eoman
némelyik lova igazán rettentő állapotban volt már, s most ezek is vígan
toporzékolgattak, rázták sörényüket élénken.
Mintha az egész társaság elfelejtette volna, hová
is igyekeznek. A harcosok együtt nevetgéltek. Az öreg Birinair amúgy kotyorászva
dohogott, hogyan kezelték a Ramenek az ő lillianrill tüzeit. A Rameneket
tulajdonképpen elrontott gyermekeknek tartotta, és mintha túlságosan is
élvezte volna saját magasabbrendűségét, semhogy méltósága mögé rejthetné.
Mhoram széles mosollyal ült Hynarilon. És Prothall Főlord olyan hanyag
nyugalommal állt hátasa mellett, mint aki évek gondján-törődésén van túl.
Csak a Vérgárdisták - immár lovuk hátán -, csak ők maradtak ünnepélyesen
komolyak.
A társaság jó hangulata Covenantot úgy zavarta,
mint valami burkolt fenyegetés. Megértette, hogy ez az egész a pihenés
eredménye, meg a visszanyert biztonságé. Ám csak részben. Mert bizonyosra
vehette, hogy része van benne az ő találkozásának is a Ranyhynekkel. Nemcsak
a Ramenekre tett az nagy hatást, de a harcosokra is; igazolódni látszott,
hogy joggal várják tőle: új Felekéz lesz, új Berek. A fehérarany viselője
következetes férfinak bizonyult - akinél e következmények nem is akármilyenek!
A Ranyhyneket valaki megrendszabályozta! Magában
így csattant fel Covenant. Eh . . . ! Csak a Kárhozat Urának sugallatát
érezték belőlem, addig van! Ezért volt az egész. Mindenesetre erről mélyen
hallgatott most inkább. Ígéretet tett a mértékletességre, hogy a túlélés
reményét vissza-
nyerhesse. Annak ellenére, hogy némasága a társak csúnya becsapása is
volt egyben, csöndben maradt. Higgyenek róla, amit akarnak.
A lovasok nevetgéltek és tréfálkoztak, Lithe Manethrall
pedig odaállt elébük, vele volt más Manethrallok társasága, és sok Kord.
Amikor a Különítmény végre odafigyelt rá, megszólalt: - A Lordok - mondta
ekképpen Lithe - a Ramenek segítségét kérték Agyar-Tán elleni küldetésükben,
a Lórabló elleni küzdelemben. A Ramenek a Ranyhynek szolgálói. Mi nem hagyjuk
el Ra Síkságait. Ez az életünk, és ez jól van így. . . nem is kérünk magunknak
semmi mást, legyen ez mindvégig így, míg az egész Föld Andelainné nem lesz,
ahol az emberek és a Ranyhynek békében élnek egymással, farkasok nélkül,
éhséget nem ismervén. Ám segítenünk kell Agyar-Tán ellenségeinek, amiben
csak tudunk. Ezt meg is tesszük. Veletek tartok. Kordjaim is követik példámat,
ha úgy tartják helyesnek. Gondoskodni fogunk az úton a lovaitokról. És
míg a föld mélyén keresitek az ott rejtőzködő Agyar-Tánt, vigyázunk rájuk
fenn. Lordok, fogadjátok el ezt, mint barátok közti tiszteletadást és szövetségesek
közti hűséget.
Akkor négy Kord - Hurn, Thew, Grace és Rustah -
előlépett, s esküvel fogadta szintén, hogy kész bárhova menni, ahová csak
vezeti csapatukat Lithe Manethrall.
Prothall meghajolt Lithe felé, amúgy Ramen-mód.
- Nagy szolgálatot kínálsz. Tudjuk, hogy szívetek a Ranyhynekkel van, egyre.
Barátaitokként el is utasítanánk ezt az ajánlatot, ha szövetségetek nem
lenne oly nélkülözhetetlen a küzdelemben. Ezeknek az időknek a próbatételeihez
minden segítség és támogatás elkél. Hát üdvözlünk titeket sorainkban. Vadászügyességetek
nagy könnyebbséget jelent majd nekünk megannyi veszélyben. Reméljük, viszonozhatjuk
majd nektek, amit tesztek értünk - csak éljük túl Különítményünk harcát.
- Öljétek meg Agyar-Tánt - mondta Lithe. - Ez épp
elegendő megtiszteltetés nekünk és viszonzás, életünk végéig. - Avval máris
viszonozta Prothall meghajlását, és a köréje gyűlt Ramenek mind követték
e példát.
Akkor a Főlord a maga embereihez intézett pár szót.
És a Törvény Botjának keresésére indult Különítmény máris nyeregben volt,
indulásra készen. Lithe Manethrall állt az élre, Kordjaival, s a társaság
pillanatokon belül nekilódult - sebesen, lendületesen távolodtak Manhome-tól,
mintha itt végre valóban feltöltekeztek volna a dolgukhoz szükséges erővel.