contents
96
NYOLC

Az üzenet hajnala



A szikla kemény kis bordázata lassan kisajgatta Thomas Covenantot a lágy ölelések álmaiból. Egy darabig mintha ott sodródott volna teste-lelke a hajnal zűrzavaros árján - és aszkéta-kemény ágyán körülvette a folyó önkutató vallomása, sose-mása, és legyezni kezdték az új nappal friss illatai, az égre fel-felröppengető madarak köröző kiáltozásai. Ahogy eszmélete visszatért, békét érzett, olyan volt az egész, mintha ő maga most harmóniában lenne a környezetével; és még a sziklakő kellemetlen keménysége



97

is megfelelőnek tetszett, olyan volt, mintha pontosan beleillene a reggel együttesébe.
    Ahogy az előző éjszakára emlékezni kezdett, az első, ami felrémlett benne, az orgazmus volt - az a szívüdítő, megnyugtató, könnyebbítő kielégülés, oly becses emlék, hogy szívét-lelkét eladta volna érte, ha ez így valós életének része lehet. Hosszú, kéjes pillanat volt ez az emlékidézés. Akkor hirtelen rádöbbent, hogy ami neki gyönyör volt, az Lenát megsebezte.
    Lena!
    Oldalt fordult, felült a hajnalban. A nap még nem bukkant elő a hegyek mögül, de épp elegendő fény szűrődött be a síkokról a völgybe, hogy Covenant láthassa: a lány nincs sehol.
    Tüzét is hátrahagyta, az konokul világított a homokon, míg Lena, a férfi tudta, a szakadék felé távozott. Talpra állt keservesen, összehúzott szemmel fürkészte a vízmosás szakadékát, a Mithil két partját, hátha rábukkan valami nyomra - észreveszi a lányt, vagy, így szökkent tovább a képzelete, a stonedown-lakók csapatát, ahogy bosszúra közelednek. Szíve vadul dobogott; ezek a sziklakemény emberek nem sokat törődnének az ő magyarázkodásával, mentegetőzésével. Mint akinek máris menekülnie kell, olyan gonddal fürkészte, nem kell-e üldözőktől tartania emitt, amott, mindenütt.
    Ám a hajnal zavartalanul tiszta volt és nyugodt, mintha nem is élnének benne emberek, nem volnának bűnök, büntetendő vágyak. Covenant páni félelme lassan oldódott. Még egyszer körbepillantott, aztán készülődni kezdett - lesz, ami lesz, neki kell vágnia.
    Tudta, hogy egyenesen a folyó mentén kell végigsietnie a síkságok viszonylagos biztonsága felé. De hát ő leprás, és leprások nem vállalkozhatnak hosszú, magányos utazásokra. Neki minden mozzanatot meg kell szerveznie.
    Lenára nem gondolt; ösztönösen is érezte, hogy efféle gondolatokat nem engedhet meg magának. Visszaélt a lány bizalmával, visszaélt a stonedown lakóinak bizalmával; ennyire közelíthette meg emlékezetével az éji dühroham történéseit. Túl volt rajta, visszavonhatatlan volt, ami történt - és illúziószerű volt, akár maga az álom. Erőfeszítése, hogy legyőzze az emléket, remegéssel töltötte el. Kevin Ormán csaknem véletlenül jött rá minden ilyen őrület gyógyszerére: csak menni, menni, rá nem gondolni, túlélni. A válasz most minden eddiginél fontosabb volt. Az előző este



97

„Berek"-félelme viszonylag lényegtelennek tűnt fel már. Hogy ő a legendás hősre emlékeztetne, része volt csak egy álomnak, igen, nem volt kényszerítő erejű tény, nem volt benne semmi elköteleződés. Ezen is túl van hát. Akaratlanul is gonddal végigvizsgálta magát, VSE volt ez a javából.
    Amikor megbizonyosodott felőle, hogy semmiféle rejtett sérülése nincsen, nincsenek veszélyes lila foltok, kiment a sziklanyelv végébe. Még mindig reszketett. Több fegyelemre, keményebb önlegyőzésre van szüksége; keze, íme, úgy remeg, hogy a szokásos borotválkozási rítus nélkül talán le sem áll sokáig. De a tollkés, amit a zsebében hord, alkalmatlan a borotválkozásra. Egy pillanat, aztán mély lélegzetet vett, megragadta a sziklaperemet, s úgy, ahogy volt, ruhástul beleereszkedett, fürödni egyet, a folyóba.
    Az ár csábítóan cibálta, mintha biztatná, engedje el magát, sodródjék csak a kék ég alatt e szép tavaszi napon. Hanem a víz eleve túl hideg volt; annyi ideig bírta csak, míg megbukik benne, aztán kész. Visszahúzódzkodott a sziklapartra, felállt, lefújta arcáról a habpermetet. Hajából víz csorgott a szemébe, egy pillanatra el is vakította - így nem látta meg Atiarant, aki ott állt a tűzkövek mellett a homokon. Ünnepélyes, komoly tekintettel nézett rá az asszony.
    Covenant megborzongott, olyan volt ez, mintha in flagranti kapták volna. Egy pillanatig ő és Atiaran csak méregették egymást homokon át, sziklatalajon át. Amikor a nő beszélni kezdett, Covenant görcsösen megrándult a szíve mélyéig, mert azt várta, őrjöngés jön, vádaskodás, sértések özöne. De Atiaran csak annyit mondott: - Gyere ide a forró kövekhez. Meg kell száradnod.
    Meglepetten mérlegelte, milyen is ez a hang, de fülének bármi ébersége is csak eltökéltséget és csöndes szomorúságot vélt kihallani belőle. Hirtelen azt kezdte gyanítani, hogy az anyának fogalma sincs még róla, mi történt itt a leányával.
    Mély lélegzetet vett, próbálta csitítani kalapáló szívét, így indult el, ment oda, s kuporodott le a graveling közvetlen közelében. Járt az agya sebesen, találgatni próbálta, mi motiválja Atiarannak ezt a viselkedését; de közben csak odatartotta arcát a melegbe, maradt csöndben, remélte, a nő majd mond valamit, amiből kiderül, ők ketten egymással itt hogyan is állnak.
    Az asszony csaknem nyomban azt mormolta: - Tudtam, hogy hol keres-



99

selek. Mielőtt visszatértem volna az otthonomba, tudod, a vének Köréből, Lena már megmondta Trellnek, hogy itt vagy.
    A nő szünetet tartott, és Covenant erőnek erejével azt kérdezte: - Trell látta is őt?
    Tudta, hogy ez gyanús kérdés. De Atiaran csak azt felelte rá: - Nem Lena egy barátnőjénél tölti az éjszakát. És csak úgy bekiáltotta a házba az üzenetet, ahogy elhaladt ott.
    Akkor pár pillanatig Covenant csöndben ült, moccanatlanul, elhűlve azon, hogy Lenának ez a viselkedése mit is jelent. Csak bekiáltotta. . . ! Első reakciója az volt most, hogy - hát akkor megkönnyebbülhet. Biztonságban van, legalábbis egyelőre. Zárkózottságával Lena becses időt nyert az ő számára. Világos, ennek az Országnak a lakói készek arra, hogy áldozatot hozzanak...
    Még egy pillanatba telt, hogy megértse: a lány nem az ő személyének hozta meg ezt az áldozatot. El nem képzelhette, hogy Lena az ő, Thomas Covenant személyes biztonságával törődne ennyire. Nem, akit a lány megvédett, az a benne rejlő Berek-alak volt, az, aki üzenetet visz majd a Lordok Tanácsának. Nem akarta, hogy küldetése meghiúsuljon a stonedown megtorlása miatt. Ezzel járult hozzá ő maga ahhoz, hogy az Országot a Kárhozat Urától, a Szürke Gyilkostól megvédjék.
Hősies hozzájárulás. Covenant minden önfegyelme, félelme ellenére érezte, mekkora erőszakot tett magán Lena mindezzel - az üzenet kedvéért. Mintha látta volna, ahogy ott kuporog meztelenül egy szikla mögött, valahol az előhegység hajlatai közt a pőre fényű éjben, s fiatal élete során először érzi, hogy közösségének védő karja elől is el kell húzódnia magában kell hordoznia meggyalázott testének kínját és szégyenét, azért, hogy a férfit felelősségre ne vonják érte. A férfiban akaratlanul is feltámadt egy vöröslő emlék: gyötrelmesen, az a vér ott a lány ágyékán.
    Vállát felhúzta, mintha a gondolatot akarná megfojtani. Fogát összeszorította, így suttogta magában: el kell, el kell jutnom, a Tanácshoz.
    Amikor összeszedte magát, komoran kérdezte meg: - Mit mondtak a vének?
    - Nem sokat mondhattak - felelte színtelen hangon az asszony. - Közöltem velük, mit tudok rólad és az Ország veszedelméről. Egyetértettek abban, hogy csak ez következhet: elvezetlek téged a Lordok Honába, Revelstone-ba. Ezért is jöttem most ide hozzád. Nézd. . . - mutatott a lá-



100
 
bánál heverő két csomagra. - . . . készen állok. Trell, a férjem áldását adta rám. Búsít, hogy így kell távoznom: hogy Lenától, leányomtól el sem búcsúzhatom, de sürget az idő. Te nekem nem mondtál el mindent az üzenetedből, érzem mégis, hogy e perctől fogva minden késedelem: kockázat. A vének majd intézkednek a síkságok védelméről. Mennünk kell.
    Covenant tekintete összetalálkozott az asszony pillantásával, és megértette, micsoda elszántság él ebben a szívben. Félt Atiaran, és nem hitte, hogy élve fog visszatérni családjához. Egyszerre szánalmat érzett iránta. Maga sem értette pontosan, mit mond, de nyugtatni próbálta, biztatni: - A dolgok nem állnak olyan rosszul, ahogy állhatnának. Egy Üregfattya meglelte a Törvény Botját, és, ha jól értem, nem tudja pontosan, miként kellene használnia. A lordoknak valahogy el kell venniök tőle a Botot.
    Ám ez a kísérlete látható kudarcot hozott. Mert Atiaran csak még merevebb lett, s így szólt: - Akkor az Ország élete a mi gyorsaságunkon múlik. Jaj, kár, hogy a Ranyhyn-segítségért, a vadlovakéért nem mehetünk. De a Ramen-befolyás igen kicsi a mi Országunkban, ráadásul Ranyhyn hátán nem is lovagolt még senki, legföljebb Lord vagy Vérgárdista, az idők kezdete óta. Gyalog kell mennünk, Thomas Covenant, és Revelstone háromszáz hosszú mérföld ide. Száraz a ruhád? Indulnunk kell.
    Covenant készen állt; különben is: el innen, el! Talpra tápászkodott, majd azt mondta: - Pompás. Hát akkor induljunk.
    Ugyanakkor Atiaran tekintete, ahogy ránézett, valami rejtélyt tükrözött. A nő, mintha önmagát bátorítaná, halkan megkérdezte: - Bízol benne, Thomas Covenant, hogy jól vezetlek? Nem ismersz engem A Loresraatban csődöt mondtam már egyszer.
    Hangja nem árulkodott olyasmiről, hogy megbízhatatlannak tartaná magát, inkább - hogy a férfinak jogában áll megítélnie őt. Hanem Covenant nem volt abban a helyzetben, hogy bárkit is megítélhessen. - Bízom benned - mondta rekedten. - Miért is ne? Magad mondtad, hogy . . . - Elakadt a hangja, aztán kényszerítette magát, beszéljen: - Magad mondtad, hogy rajtam áll most már az Ország üdve vagy kárhozata.
    - Igaz - felelte a nő egyszerűen. - De nem bűzlik rólad semmi olyasmi, hogy a Szürke Gyilkos szolgája lennél. A szívem azt súgja nekem, hogy az Ország sorsa azt kívánja: higgyünk benned, ha jóra, ha rosszra lesz ez végezetül.
- Akkor gyerünk. - Covenant átvette a csomagot, melyet Atiaran feléje


101

nyújtott, és vállát a hevederek alá igazította. De az asszony, mielőtt a maga terhét a hátára vette volna, lekuporodott a tűzkövek mellé a homokba. Halkan dünnyögni kezdett, valami furcsa dallamot, mely eléggé sután hatott az ajkairól, mintha nem, szokta volna zümmögni ezt soha máskor, és ahogy kezével hullámmozdulatokat tett, a tüzes kövek izzása kihunyt. Egy pillanat múlva a kövekből sápatag, lapos kavicsok lettek, mintha Atiaran elaltatta volna őket, aztán össze is szedte valamennyit, betette az edénybe, lefödte az edényt, zsákjába dugta.
    Ez a látvány emlékeztette rá Covenantot, mi mindent nem tud álmáról. Ahogy Atiaran talpra állt, a férfi azt mondta: - Csak egy dologra van szükségem. Beszélj nekem, mesélj . . . a Loresraatról, a lordokról, és mindenről, ami itt érdekelhet engem. - Azután, mert okát nem adhatta, miért kér ilyesmit, csak azt tette hozzá eléggé félszegen: - Akkor jobban telik majd az idő.
    A nő fürkésző pillantással nézett rá, közben a vállára vette terhét, és azt mondta: - Különös ember vagy te, Thomas Covenant. Azt hiszem, túlzás, ahogy rám akarod bizonyítani tudatlanságomat. Hanem hát legyen. . . amit tudok, elmondom neked. . . bár hát, ha nem nézem ruhád és beszéded, eszembe se jutna olyasmit hinni rólad, hogy teljesen idegen vagy ebben az Országban. Gyere hát. Amerre ma reggel megyünk, sok-sok kincsbogyót lelünk majd. Az lesz a reggelink. Viszünk magunkkal élelmet, persze, de azt el kell tennünk az út ínségesebb szakaszaira.
    Covenant bólintott, s követte az asszonyt, így kezdtek visszafelé mászni a vízmosásban. Megkönnyebbülés volt a számára, hogy újra mozoghat, és a távolságok gyorsan tűntek mögöttük. Hamarosan lent voltak a folyónál megint, és közeledtek a hídhoz.
    Atiaran egyenesen a hídhoz ment, felment, de amikor ott járt az ív magaspontján, megállt. Egy pillanattal azután, hogy Covenant csatlakozott hozzá, észak felé mutatott a Mithil mentén, a távoli síkságokra. - Őszintén megmondom neked, Thomas Covenant, nem óhajtok egyenes úton menni a Lordok Honához - jelentette ki. - A Hon északnyugatra van tőlünk, háromszáz mérföld, ahogy a szem ellát az Ország Központi Síkságain át. Sok ember él arra, lakhelyük Stonedown és Woodhelven, és meglehet, utunk is, segítségünk is megfelelő volna, ha velük kapcsolatba kerülnénk. De nem számíthatnánk lovakra. Ritkák azok az Országban, és kevés nép ismeri őket, kivéve Revelstone népét ott.



102

    - Szívem azt súgja, időt nyerhetünk, ha északnak megyünk, át a Mithilen, ahol keletnek fordul futása, és így jutunk el Andelain vidékére, ahol az ékes Hegyek a Föld legszebb virágát jelentik. Ott elérjük a Soulsease-folyót, neve is a Lélek Enyhe, Könnyebbülése, és nem lehetetlen, hogy csónakot is lelünk, azon mehetünk fel a kedves folyón, el Trothgard nyugati fele mellett, ahol a lordok ígéreteit őrzik, s jutunk így végül magába a nagy Revelstone-ba, a Lordok Honába. Minden utazónak áldás Soulsease áramló-iramló vize, és utunk hamarább véget ér, ha lelünk hajót. De ötven mérföldön belül ott vár ránk a Mennydörgés Hegye - a Gravin Threndor. - Ahogy az ősi nevet kimondta, mintha borzongás futott volna végig a hangján. - A Törvény Botját aligha találhatták meg másutt, és még annyira közel sem akarok menni a gonosz hatalom bitorló birtokosához, mint Andelain tája.
    Egy pillanatnyi szünetet tartott, habozott, majd így folytatta: - Se vége, se hossza nem lenne bajnak és bánatnak, ha egy bűnös Üregfattya a gyűrűt megkaparintaná például, amit te viselsz. . . a gonoszak hamar elszabadítják ekképp a vad mágia erőit. És ha egy Üregfattya nem volna képes is használni a gyűrűt, attól félek, ős-gonoszok még mindig élnek a Mennydörgés Hegye alatt. Ezek lore-tudó lények, és a fehéraranyról pontosan tudnák, mit gondoljanak.
    - De az idő igencsak sürget minket, és ott kell időt nyernünk, ahol tudunk. És más oka is van annak, hogy az andelaini átkelést keressük, mármint az évnek ebben a szakában. . . de arról nem beszélek. Sietéshez jó út ez, legyen elég. Látni fogod, méghozzá örvendve, és ehhez az is kell, hogy semmi gonosz ne keresztezze utunkat.
    Szemét Covenantra szegezte, benső erejét egy ízig reá fordította most, és a férfinak az volt az érzése, akárcsak előző este, hogy ez a nő az ő gyenge pontjait keresi ekképpen. Félt, hogy Atiaran itt szemtől szembe leleplezi az ő éji ténykedését, s ezért csak erőnek erejével kerülte a nő pillantását. . . míg az végre határozottan meg nem kérdezte: - Nos hát, Thomas Covenant, mondd meg. Jössz-e, amerre én vezetlek?
    Megszégyenülést és megkönnyebbülést egyszerre érzett, Covenant így felelte: - Vágjunk neki. Én készen állok.
    - Az a jó. - A nő bólintott, elindult tovább a keleti part felé. De Covenant még egy pillanatig a folyó vizét nézte. Az a szelíd panasz tele volt visszhanggal, és mintha komoly iróniával nyögték volna neki e hangok,



103

hogy: Meglep az impotenciám? Zűr és baj sötét felhője vetett az arcára árnyat, de összeszedte magát, megdörzsölte a gyűrűjét, és elindult, egyenes léptekkel Atiaran után, hagyván a Mithilt, folyjék csak, akár egy határfolyó: a feledésé vagy a halálé.
    Ahogy a nap magasabbra hágott a keleti hegyeken, Atiaran és Covenant észak felé igyekezett, lefelé a folyó mentén a tág síkságok irányába. Eleinte csöndben haladtak. Covenantot lekötötték kis behatolások a jobb kéz felé emelkedő dombvidékre, ahol is alianthá-t gyűjtögetett. Úgy találta, a gyümölcs jellegzetesen őszibarackillatú húsa továbbra is roppantul vonzó; a leve pedig, mint finom eszencia, további éhségérzetet keltett, ingert további hasonló karakteres ízek élvezésére. Nem szedett le egy-egy bokorról minden bogyós tokot - Atiaran komoly ütemben haladt közben előre, s neki el kellett kanyarodnia, majd útjukra vissza kellett térnie mindig -, a magokat lelkiismeretesen elhajigálta, úgy, ahogy Lena tanította neki. Aztán ügetett, hogy az asszonyt beérje. Ekképpen telt csaknem egy mérföldnyi út ideje, és amikor Covenant megvolt az evéssel, a völgy jelentősen kiszélesedett már előttük. Még egyszer „félrelépett", ezúttal egy folyópartot keresett fel, hogy szomját oltsa, aztán sietett, hogy felzárkózzék Atiaran mellé.
    A nő arcán volt valami, ami szinte kérte őt, hogy ne beszéljen, ezért Covenant fegyelmezte magát, hallgatott, s közben „túlélési gyakorlatokat" végzett. Majd megpróbálta visszaállítani járásának azt a gépi ritmusát, mely idáig hozta őt Rév-Birtoktól. Atiaranon látszott, hogy elszánta magát a háromszáz mérföldes útra, de ő nem. Érezte, hogy minden leprásügyességére szükség lesz, hogy akár egy napot is meneteljen így árkon-bokron anélkül, hogy megsértené magát. Lépéseinek ütemes ritmusába próbálta beleszorítani, fékezőleg, lényének egyébkénti nagy nyugtalanságát.
    Tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz feltárni helyzetét - veszélyeztetettségét! - Atiarannak. Szüksége lehet az asszony segítségére, de legalább a megértésére. Hanem most még ne - ezt ne. Ahhoz nem volt benne elegendő önuralom.
    Ám az asszony egy idő múlva irányt változtatott, kezdett elfordulni a folyótól, föl az északkeleti hegynyúlványok felé. A hegyekhez ily közel, ezek a kaptatós dombok is nehéz terepet, akadályt jelentettek, és Atiaran a jelek szerint semmiféle ösvényt nem követett. Mögötte Covenant ott kapaszkodott fel, bukdácsolt le a sziklás, tekervényes lejtőkön; a táj termé-



104
 
szetes tagoltsága mindeközben egyre nyugatnak terelte volna őket. A férfi nyaka, az oldalizomzat fájni kezdett kétfelől a háti teher húzása miatt, és a lapockái alá görcsök villámai nyilalltak. Hamarosan már hevesen zihált, és motyogva szidta Atiaran elképzelését a haladás irányával kapcsolatosan.
    Jól benne jártak már a reggelben, mikor a nő pihenőt rendelt el egy magas domb lefelé hajló oldalán. Ő maga állva maradt, de Covenant izmai remegtek az erőfeszítésektől, és így inkább lezöttyent a földre Atiaran mellé, kapkodván a levegőt. Amikor egy kicsit erőre kapott, így nyögött fel: - Miért nem kerüljük meg, amúgy északnak, ezeket a meredek dombokat, s aztán vesszük utunkat kelet felé? Megkímélnénk magunkat ettől a föl-le mászósditól!
    - Két oka is van ennek - felelte Atiaran röviden. - Előttünk ott egy hosszú, sima útvonal a hegyek közt. . . könnyű lesz ott haladnunk, időt nyerünk. Meg aztán . . . - Tétovázott. Így nézett körül közben. - . . . igen, veszíthetünk is valamit. Amióta átjöttünk a hídon, van bennem egy félelem, hogy követnek bennünket.
    - Követnek? - csattant fel Covenant. - Kicsoda?
    - Nem tudom. Lehet, hogy a Szürke Gyilkos kémei már át is keltek a határon. Azt mondják, legfőbb szolgái, a Rontók nem halhatnak meg, míg ő él. Nincs saját testük, szellemük pedig vándorol s bolyong mindaddig, míg nem lel élőlényekre, akiket uralma alá hajthat. Ekképpen aztán hol emberi, hol állati alakban tűnnek elő, ahogy a véletlen hozza, és romlást terjesztenek az Országban. Remélem azonban, hogy itt, ezeken a hegyeken-dombokon át nem követnek minket mégsem Kipihented magad? Mert mennünk kell tovább.
    Miután eligazgatta ruháját a hátizsák szíjai alatt, a nő ismét nekivágott a lejtőnek. Egy pillanatnyi késedelemmel bár, de Covenant is követte.
    A reggel további óráiban erőnek erejével kellett űznie, hajtania magát, hogy rettentő kimerültsége ellenére kitartson. Lábai belezsibbadtak a fáradtságba, hátán a súly már-már elemi módon akadályozta a lélegzetvételben csaknem fuldokolt néha. Nem szokta meg az ilyen erőfeszítést; bizonytalanul állt a lábán, ide-oda imbolygott csak dombnak fel, dombról le. Gyakran előfordult, hogy csak az erős cipője és a nadrágja óvta meg a sérüléstől. De Atiaran ott haladt előtte minden nehézség nélkül, alig volt egy felesleges mozdulata, hibás lépése, s hogy ezt látta, Covenant sem hátrálhatott.
    Végül aztán elérkeztek egy kanyar után valami vízmosásba, mely


105

hosszan futott északnak, ameddig csak elláttak, olyan volt, mintha késsel metszették volna a hegyek közé. Folyt ott egy kicsiny folyó is, ennek az „ároknak" a közepén, megálltak hát mellette, ittak, megmosták arcukat, pihentek egy sort. Ezúttal mindketten letették terhüket, és a zsákok a földet nyomták, nem őket húzták egy kis ideig. Covenant nagy nyögések közepette hanyatt feküdt, lehunyta a szemét.
    Egy darabig egyszerűen csak pihent, kiengedett; fülelt: saját hörgő lélegzetére, míg el nem csitult ez is, s akkor meghallotta, milyen szelíden zúg a szél. Akkor kinyitotta a szemét, hadd lássa, hol is vannak.
    Azon kapta magát, hogy jó ezerháromszáz méteres mélységből Kevin Ormára bámul fel.
    Váratlan látvány volt ez; fel is ült, hogy jobban szemügyre vehesse. Az Orom - a Figyelőhely - pontosan délkeletre volt tőle, és úgy meredt az égre, ferdén, a sziklaalapzatból - a hegyből -, mint egy figyelmeztető ujj. Ilyen távolságról a kőanyag feketének látszott, végzetet sugallt, és jócskán behajolt a vágat fölé, melyen ők haladtak - s majd tovább, tovább! - Atiarannal. Eszébe juttatta a Megvetés Urát és a sötétséget.
    - Igen - mondta Atiaran -, hát itt van Kevin Orma. Ott állt Kevin, az Országveszítő, a Főlord, a Bot jogos hordozója, közvetlen leszármazottja Bereknek, a Felekéznek, ott állt utolsó csatáján a Szürke Gyilkossal. Mondják, hogy ott megismerte a vereség ízét, a keserves gyászt. A sötétségben, mely szívét elborította - holott ő volt az Ország mindenkori történetének legerősebb bajnoka -, igen, még ő is, Kevin Főlord, esküdött Földbarát, csak tűrhette tétlenül, hogyan száll le a Pusztulás az Országra, hogyan lesz úrrá rajta sok nemzedéken át. Nem jó előjel, hogy te ott fent jártál.
    Ahogy e szavakat szólotta, Covenant a nő felé fordult, és látta, hogy mered a szeme, nem fel, a sziklatoronyra, hanem befelé, mintha azt mérlegelné, mely rossz sors várna rá ott fenn Kevin Ormán. Akkor hirtelen erőt vett magán, felállt. - De hát ezen itt most nem segíthetünk már - mondta. - Ösvényünk sok mérföldön át az Orom árnyékában vezet. Indulnunk kell. - Amikor Covenant erre csak nyögött egyet, a nő kiadta parancsát: - Gyere. Nem szabad lassulnunk, mert attól félhetünk akkor, hogy késve érjük el utunk célját. Ez most a legkönnyebb útszakasz. És ha lépteiden könnyít ez netán, majd mesélek neked az Országról.



106
 
    Csomagjáért nyúlva Covenant azt kérdezte: - Még mindig követnek minket?
    - Nem tudom. Nem láttam, nem hallottam ilyesminek semmi jelét. De a szívem bizalmatlanságra biztat. Valami rosszat érzek ezen a mi utunkon a mai napon.
    Covenant a hátára vetette megint a zsákot, és nyöszörögve talpra állt. Az ő szíve sem vette jól a dolgokat. Ennek megvolt az oka - az ő személyes oka. Itt, a Kevin-Orom alatt a dünnyögő szél zaja olyan volt, mintha távoli keselyűszárnyak csattognának sötéten a feje körül. Megviselt vállán a zsák hevederei. . . maga meggörnyedt a súly alatt. . . így indult el Atiaran után a vágat mélyén.
    Az út csaknem végig egyenes volt és sima talajú, bár sosem szélesebb úgy öt méternél. Ezzel együtt, volt helye a kis vízfolyás mellett Atiarannak és Covenantnak is, hogy egymás mellett haladjon. Menet közben megálltak minden - ritka! - aliantha mellett, szedtek és ettek pár bogyót, s ezalatt Atiarannak gondja volt arra is, hogy Covenant tudását bővítse valamelyest: mert az Országot illetően főleg fehér foltok „tarkállottak" agyában.
    - Nem könnyű, persze, már az a mód sem, ahogy az ember az Országról beszélhet - kezdte. - Minden mindennek a része, és minden kérdés, amelyre választ adok, újabb kérdéseket hoz elő, hármat is esetleg, melyekre nem ismerem a feleletet. Az én lore-om korlátolt, annyi csak, amennyit az ember az első év során magába szívhat a Loresraatban. De hát elmondom neked, amit csak tudok.
    - Szívnagy Berek fia volt Damelon, az Óriásbarát, és az ő fia volt Loric, a Gonosznémító, aki gátat vetett a Démonidák rombolásának, azzal, hogy impotenssé tette őket. - Ahogy beszélt, Atiaran hangja úgy változott, hogy a kádencia az esti énekre emlékeztette Covenantot. Nem száraz tényeket idézett egyszerűen az asszony, hanem valami történetet mondott el, oly mesét, amely személy szerint is fontos volt neki, fontos az Országnak. - És Kevin, akit inkább részvéttel nevezünk Országveszítőnek, s nem megvetőleg. . . akinek értjük kétségbeesését. . . igen, ő volt Loric fia, Főlord a helyén, mikor a Bot reá szállt. Ezer éven át állt Kevin a Tanács élén, és a lordok földbarátságát kiterjesztette mindenre, ami csak ismerhető volt az Országban, és tekintélye-becsülete óriási volt.
    - Korai éveiben bölcs is volt, nemcsak hatalmas, és tudásának nem volt


107

határa. Amikor első jeleit vette, hogy az ősi árnyék elevenül, messze tekintett, a jövő esélyeit latolta, és amit látott, félelemmel töltötte el. Ezért gyűjtötte össze mind az általa hordozott Lore-t, tudományát, a Hét Őrzet formájába :

Ősi Lore Hét Őrzete: az Ország -
Mint fal és kapu védi a sorsát,
s ezt az Őrzetet, mely az Ország védője, úgy rejtette el, hogy ne múlhasson, soha, még az Ó-Lordok esetleges végpusztulásával sem.
    - Hosszú-hosszú éveken át élt az Ország békében. De ezen idő alatt a Szürke Gyilkos felnőtt egy jó barát csalképében. Valami módon Kevin szeme vak lett, és ellenségét barátként, lordként fogadta el. És ennek lett az eredménye az, hogy a lordok, minden művükkel egyetemben, eltűntek erről a Földről.
    - Kevin, elárultatván, pusztult. . . és vereség s Pusztulás sújtotta az egész Országot, átok, sok nemzedéken át; hanem a gyógyulás ideje is eljött, és az Ország hívni kezdte az embereket, népét, lakóit, mind akik ott rejtőztek a Pusztaságokban meg a Northron Climbs vidékén. Lassan vissza is tértek a hívottak. Múltak az évek, az otthonok és a települések biztonságossá váltak újra, s voltak, akik vándorútra keltek, felderíteni az Országot, megismerni félig feledett legendáit. És amikor végre leküzdötték az Óriáserdőket, eljutottak Tengertér ősi földjére, és meglelték az Óriásokat, a nép Sziklafivéreit, s kiderült, hogy az Országnak ezek a hívei túlélték a Megszentségtelenítés Rituáléját.
    - Sok dal szól, régi és új, dicsőítőleg az Óriások hűségéről - s mennyire joggal! Amikor az Óriások tudomást szereztek róla, hogy az emberek visszatértek az Országba, nagy utazásba kezdtek, elidőzgettek mindenfelé, az Ország megannyi stonedownjában és woodhelvenjében, s mindenütt tanították a Kevin vereségéről szóló mesét, megújították a régi sziklatestvériséget. Aztán, hogy velük tartottak már mindazok, akik így döntöttek; az Óriások utazása Revelstone-ban végződött, az időtlen ideje álló kastélyvárosban, melyet ők faragtak ki a hegy sziklájából, méghozzá Damelon Főlordnak, a köztük lévő szövetség zálogául.
    - Revelstone-ban az Óriások ajándékokat adtak az összegyűlt embereknek. Feltárták az Első Őrzetet, Kevine Lore-jának, a Tannak alapvető, el-


108
 
ső rétegét. Mert ő ezt az Óriásokra bízta, utolsó csatája előtt. És az emberek elfogadták ezt az Őrzetet, és szentesítették vele létüket, szent Földbarátságot és hűséget fogadva az Erőnek és a szépségnek, mely az Országé.
    - Még valamire megesküdtek - a Békére, lényük nyugalmára, hogy ezzel is védjék az Országot az olyan romboló érzületektől, mint amelyek Kevint megőrjítették. Mert az összegyűltek számára mind világos volt, hogy a hatalom, az erő félelmes dolog, és hogy az erő, a hatalom tudása a bölcset elvakítja. Amikor az Első Őrzetet megismerték, félni kezdtek egy új Megszentségtelenítéstől. Ezért felesküdtek arra, hogy megtanulják a Lore-t, azért, hogy meggyógyíthassák az Országot - és hogy önmaguknak is urai lesznek, hogy tudásuk révén ne essenek a harag és a kétségbeesés hibájába, ama csapdába, mely Kevint is önmaga legádázabb ellenségévé tette.
    - Ezeket az esküket elvitték aztán ország-szerin-tova, és az egész Ország felesküdött, rendre, a nyomukban. Akkor azon kevesek, a kiválasztottak, akikre Revelstone-ban a nagy munka várt, elvitték az Első Őrzetet a Kurash Plenethorhoz, az úgynevezett Megdúlt Kőhöz, ahol az utolsó csatában a legnagyobb pusztulás tanúja volt a Föld. A vidéket így nevezték el: Trothgard, zálogául annak, hogy ígéretet tettek a gyógyulásra, gyógyításra, és ott alapították meg a Loresraatot is - tanulás helyéül, hogy ott próbálnák visszanyerni az Ó-Lordok tudását és hatalmát, s gyakorolni magukat a Béke Esküjéhez való hűségben.
    Itt Atiaran elcsöndesült, s Covenanttal együtt jó darabon át csak mentek, mentek hallgatagon a vágatban, és hallgatták a vízfolyás suttogását, a madarak fel-felcsapó kiáltozását. A férfi valahogy meg tudott feledkezni önmagáról, vállának és lábának gyötrelmes sajgásáról is. És az asszony hangja mintha erőt adott volna neki; ez az elbeszélés ígéret volt arra, hogy semmiféle fáradozás nem lehet terméketlenül hiábavaló, amit az Ország javára áldoz bárki ember.
    Egy idő múlva Covenant mégis unszolni kezdte Atiarant: folytassa. - Tudnál beszélni nekem a Loresraatról?
    A nő válaszának keserűsége, hevessége meghökkentette. - Arra akarsz emlékeztetni, hogy mindenek közül én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy ily tárgyról beszéljek? Te, Thomas Covenant, a Hitetlen, te, a fehérarany hordozója . . . te vagy az, aki nekem ilyképp szemrehányást teszel?
    Csak nézett a nőre kábultan, képtelen volt felmérni azokat a mélysége-


109

ket, melyek évek hosszú küzdelmei során tárultak ott a szemek mögött - befelé.
    - Nincs szükségem az emlékeztetődre.
    De egy pillanat múltán a nő már megint előretekintett, arckifejezése mintegy észak vidékébe merült. - Hát jó, tégy csak szemrehányást - mondta -, túl könnyen sértődöm én, valóban, azon méghozzá, hogy amit oly tisztán tudok, azt mintha az egész világ tudná. Mint a bűnös nők, akik nem hisznek mások ártatlanságában, én is kétkedve fogadom mások tiszta szándékát. Kérlek, bocsáss meg. Igazán jobb bánásmódot érdemelnél.
    Mire a férfi felelhetett volna, Atiaran már nekilendült. - Ilyképp írom le hát a Loresraatot. Ott áll Trothgardban, a Két Folyó Völgyében, és tanulásra, tudós elmélyedésre szolgáló hely. Közösségi intézmény, odamehet bárki, aki csak akar, és ott következhet el a szentségesülés: a Földbarátság és az Ó-Lordok Lore-jának jegyében.
    - A Lore mély dolog, és nem lehetsz igazán az ura és birtokosa sok-sok évi tanulás, gyakorlás ellenére sem. A legfőbb gond a fordítás, hiszen az Ó-Lordok nyelve nem a miénk, és a szavak, melyek az egyik helyen egyszerűek, a másikon már bonyolultak. És a fordítás után a Lore-t értelmezni is kell, és akkor még meg kell tanulni, hogyan használd a Tant. Amikor én . . . - A hangja elakadt. - . . . mikor én ott tanultam, a Lore-tanítók, a Wardenek azt mondták, hogy az egész Loresraat nem érte el Kevin hatalmas tudásának még a felszínét sem. És az a tudás csak hetedrésze az egésznek, az Első Őrzet a Hétből.
    Covenant a nő szavaiból Kárhozat-Úr akaratlan megvetését vélte kihallani, és ezért még alaposabban figyelt mindenre.
    - A legkönnyebb, a legegyszerűbb fordítás - folytatta a nő - a Warlore volt, a háborúzás és a védelem tudománya. De itt is sok ügyesség szükségeltetik. Ezért a Loresraat egy része kizárólag azokkal foglalkozik, akik a Kardot fogják követni, és a Lordok Honának Hadi Őrzetéhez csatlakoznak majd. De a mi korunkban nincsenek háborúk, s így, mikor én ott tanultam, a Loresraaton, a Hadi Őrzet mindössze kétezer férfit és nőt számlált.
    - Ekképpen a munka dandárja a Loresraaton ez: tanítani és tanulmányozni a Földerő nyelvét és tudományát. Kezdődik azzal, hogy az újoncokat megtanítják az Ország történelmére, az imádságokra, az énekekre és a legendákra - vagyis manapság mindarra, ami az Ó-Lordokról és a Szürke



110
 
Gyilkos elleni harcukról, hagyományként, ránk maradt. Akik elsajátítják mindezt, Lorewardenek, Őrzők lesznek. Ők tanítanak azután másokat, vagy kutatással foglalkoznak, újabb tudnivalókat, újabb erőket derítenek fel az Első Őrzet anyagából - és vannak. . . - Itt a nő úgy beszélt tovább, mint aki eltökélte, nem kíméli saját érzelmeit. - . . . igen, vannak, akik nem tudnak megfelelni a kívánalmaknak. Én elbuktam, amikor az, amit tanulnom kellett, gyötörni kezdte a szívemet - vagyis amikor a Lorewardenek elvezettek odáig, hogy. . . épp csak egy kicsit bár. . . belelássak a Szürke Gyilkosba, Megvetésébe. Ezt nem bírtam elviselni, és így történt, hogy szakítottam az Elhivatottsággal, visszatértem Mithil Stonedownba, hogy legalább ezt a kevéske tudásomat népem javára használjam Most pedig azért, hogy oly sokat felejtettem, itt van próbatételem, büntetésem.
    Mélyen felsóhajtott, mintha ekképpen gyászolná sorsának ilyes bevallását. - Hanem hát nem ez a lényeg. A Loresraatban azok, akik követik s megértik mind a Kardot, mind a Botot, akik helyet vívnak ki maguknak ekképp a Hadi Őrzetben a Lorewardenek között, és akik nem fordulnak el mindettől, hogy elszigeteltségben kövessenek magánálmokat, ahogy a Kötetlenek teszik - ezeknek a derék, bátor szíveknek a neve Lord, ők a Lordok, és ők csatlakoznak a Tanácshoz, mely az Ország gyógyulását és védelmét irányítja. Maguk közül választják meg a Főlordot, hogy cselekedjék mindenek javára úgy, ahogyan azt a Lore kívánja:
S egy Főlord őrzi a Törvényt fennen,
Föld-Erő minden gonosza ellen.
    - Az én hajdanidőmön, mit a Loresraaton töltöttem, a Főlord Variol, Tamarantha férje volt, atyja Pentil. De ő öreg volt már, még Lordnak is, pedig a Lordok hosszabban élnek, mint a köznép - és a mi stonedownunk nem kapott hírt sem Revelstone-ból, sem a Loresraatról már sok-sok éve. Nem tudom, mostanság ki a Tanács feje.
    Gondolkodás nélkül vágta rá Covenant: - Prothall, Dwillian fia.
    - Ó! - kiáltott fel fojtott hangon Atiaran. - Ő ismer engem. Lorewardenként ő tanította nekem az első imákat. Emlékezni fog, hogy csődöt mondtam, és nem fog bízni a küldetésemben. - Fájdalmasan rázta meg a fejét. Aztán, egy pillanatnyi tűnődés után, hozzátette: - És te őt is tudtad.


111

Te mindent tudsz. Miért hajhászod akkor az én tudatlanságom megszégyenítését? Ez nem szép tőled.
    - Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. Hirtelen haragra lobbantotta a nő szemrehányása. - Ebben az egész dologban mindenki, te és . . . - De nem volt képes kimondani Lena nevét. - . . . te és mindenki, hallod, azzal vádol engem itt mindenki, hogy valami közeli, benső szakértő vagyok. Közlöm veled, egy nyomorult fikarcnyit se tudok ezekről a dolgokról, hacsak valaki el nem magyarázza, miről van szó. Én nem vagyok az a rohadt Berek, akinek hisztek.
    Atiaran ránézett, és csupa kételkedés volt a tekintete - gyümölcse a hosszan gyakorolt, erőteljes és kudarcos eredményű önvizsgálatoknak -, s a férfi azt érezte, válaszul, hogy valamiképpen „igazolnia" kell magát. Megállt, s roppant terhe ellenére tűrhetően kihúzta magát, kiáltván: - Íme, a Kárhozat Urának, a Megvetőnek üzenete: „Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik, kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött."
    Hirtelen megfékezte magát. Szavai mintha úgy rajzottak volna szét, lefelé a vágaton, mint a hollók, és ő maga a leprás forró szégyenkezését érezte orcáin, mintha bemocskolta volna az egek tiszta nappalát. Egy pillanatra valami teljességes csönd támadt körülötte - a madarak olyan némák lettek, mintha kitörölték volna őket az égből, és a vízfolyás is moccanatlannak látszott. A déli hőségben Covenant egész teste csatak veríték volt.
    Egy pillanatig Atiaran döbbenten meredt rá. Majd felkiáltott: - Melenkurion abatha! Ne mondd, amíg nem muszáj! Nem tudok védelmet ily rontások ellen.
    A csend megreszketett, tűnt; a vízfolyás rákezdte megint - beszélt; a madarak egyike is előtűnt - átvillant a fejük felett. Covenant megtörölte homlokát, a keze bizonytalan volt. - Akkor ne bánj úgy velem - mondta -, mintha olyasvalaki lennék, aki nem vagyok.
    - Hogyan tehetném? - kérdezett vissza a nő súlyosan. - Te zárva vagy nekem, Covenant. Nincs módom rá, hogy lássalak.
    A látás szavát úgy használta, mintha jelentene valamit még, amit a férfi nem érthet. - Mit akarsz mondani azzal, hogy nem látsz engem? - követelte a választ Covenant. A hangja komor volt. - Hiszen itt állok előtted.



112
 
    - Zárva vagy előttem - ismételte az asszony. - Nem tudom, jól vagy-e, rosszul-e, egyáltalán.
    A férfi bizonytalanul hunyorgott rá, aztán megértette, hogy Atiaran akaratlanul is alkalmat ad neki most: beszéljen a leprásságáról. Élt a lehetőséggel; épp elég dühös volt az ügyre most. Meg nem értést félretéve, rekedt hangon azt mondta: - Beteg, az vagyok, hát persze. Leprás vagyok.
    Erre Atiaran úgy horkant fel, mintha épp valami szörnyű bűnt vallottak volna be neki. - Akkor jaj az Országnak, mert tiéd a vad mágia, és valamennyiünk pusztulásának okozója lehetsz.
    - Megszabadítanál ettől? - És bal öklét odalendítette, majd fogcsikorgatva mondta: - Ez csak egy gyűrű. Hogy emlékeztessen rá engem, minek a híján kell most már élnem. Nincs több - varázsereje - mint - egy sziklakőnek.
    - A Föld minden erő forrása - suttogta Atiaran.
    Erejét megfeszítve, Covenant ellenállt a kísértésnek, hogy odaordítsa neki a maga csődjét. A nő átbeszélt rajta, valahova mögéje, úgy, mintha az ő szavai egyáltalán nem azt jelentenék, amit remél tőlük. - Álljunk meg egy percre! - mondta. - Hadd tisztázzuk ezt. Azt mondtam, beteg vagyok. Mit jelent ez neked? Ebben a ti világotokban nincsenek kórok?
    Egy másodpercig a nő ajkai a kórok szót formázgatták. Akkor hirtelen félelem feszítette meg a vonásait, és a pillantása oda szegeződött Covenant bal válla fölött valahova.
    Megfordult, hadd lássa, mi ijesztette meg Atiarant. Nem látott maga mögött semmit; de ahogy a vágat nyugati pereme felé fülelt, hallott valami zörejt, kaparászó hangot. Kavicsok hulltak, agyagpala - ide, a vágatba.
    - Az üldöző! - kiáltotta Atiaran. - Fuss! Fuss!
    Ez a hevesség őt is elragadta; amilyen gyorsan csak bírt, rohant már az asszony után, végig a vágaton.
    Egy pillanat leforgása alatt elfelejtette gyengeségét, a csomag súlyát, a hőséget. Dobogva követte Atiaran fürge lábait, mintha máris hallaná üldözőjét fönn a hasadék magas peremén, közel. De a tüdeje csakhamar kezdte felmondani a szolgálatot - sok volt ez az egész! -, s ő maga egyensúlyát vesztette mind többször. Amikor megtántorodott, törékeny teste csaknem elzuhant a földön.
    Atiaran azt rikoltotta: - Fuss! - De ő feladta hamar, és inkább remegve fordult meg, hogy szembenézzen az üldözővel.


113

    Fentről, a vágat pereméről egy alak nagy lendülettel vetette le magát, zuhant egyenesen felé. Félreugrott a zúduló elől, s két karját maga elé kapta, hogy a támadó handabandázó karjával szemben védekezzen.
    A napsütés mintha mindent élesen bevésett volna Covenant látomásterébe. Látta a fal egyenetlenségeit, lenn az árnyékokat, melyek mintha tátongtak volna feketén.
    A támadó hatalmas termetű, sötét hajú fiatal férfi volt - nem lehetett kétség felőle, hogy stonedownbeli, bár az átlagnál magasabb. Kőből volt a kése, tunikájának vállába pedig a családi jelvény volt beszőve, egymást keresztező villámfélék. Düh és gyűlölet torzította el vonásait, olyan volt, mintha a koponyája darabokra akarna hasadni a feszültségtől. - Rontó! - üvöltötte. - Nőgyalázó!
    Közeledett, a kést lengetve, Covenanthoz. Ő így hátrálni volt kénytelen, s ott állt már a folyócska vizében bokáig.
    Atiaran rohant feléjük, ám ahhoz túl messze járt, hogy a kést lengető kar és Covenant teste közé vethesse magát.
    Covenant ujjaiból hullámokban áradt, vörösen, a vér. A pulzusa ott lüktetett a sebben, ott dobolt az ujjai hegyében.
    Hallotta Atiaran parancskiáltását: - Triock!
    A kés egészen közel villogott már. Covenant úgy látta, világos abszolútumként, mintha a szemgolyójába volna bevésve.
    Pulzusa az ujjbegyeiben lüktetett.
    A fiatalember, minden erejét összeszedve, gyilkos sújtásra készült. Atiaran újra azt ordította: - Triock! - És: - Megőrültél? Letetted az esküt, a Béke Esküjét. . . !
    Az ujjbegyeiben?
    Maga elé kapta kezét, hogy rájuk bámuljon. De a látványt hirtelen valami áhítat homályosította el. Nem bírta felfogni, mi is történik.
    Ez lehetetlen, zihálta végső csodálkozással. Ez egyszerűen - nincs.
    Zsibbadt-élettelen, lepra sújtotta ujjaiban fájdalom lángolt.
    Atiaran közeledett a két férfihoz, aztán megállt, s a háti csomagot a földre ejtette. Láthatóan rettentő hatással volt Triockra; mert a férfi megállt, s szinte toporzékolt ott helyben. Akárha szenvedély füstje fojtogatná, úgy hörögte: - Öld meg őt! a Rontót!
    - Megtiltom ezt! - rikoltotta Atiaran. Parancsának hatása most olyan volt, mintha valóban megütötte volna vele Triockot. Az üldöző megtánto-



114
 
rodott, hátrált egy lépést, aztán nyakát hátraszegve üvöltött: torkából a tehetetlen düh és gyűlölet iszonyatos hörgése tört fel.
    A nő hangja pedig élesen hasított bele ebbe a borzadályba. - Kötelesség a hűség. Letetted az Esküt. Átkot akarsz hozni az Országra?
    Triock megborzongott. Egyetlen görcsbe rándult pillanat . . . és a kés repült. Triock a földbe vágta, oda maga elé, úgy, hogy markolatig eltűnt a pengéje a talajban. Aztán ugyanilyen heves mozdulattal fölegyenesedve, odasziszegte Atiarannak: - Megbecstelenítette Lenát. Az éjszaka.
    Covenant fel sem tudta fogni a helyzetet. A fájdalom: hihetetlen élmény volt, csodálatos, igen, hát az ujjai feledni bírtak; nem is volt erre válasza, magyarázata, csak hogy „Lehetetlen. . . lehetetlen!" Észrevétlenül: vére vörösen és emberien futott le a csuklóján.
    Arcát iszonyú görcs rántotta össze. Sötétség gyülekezett a légben körötte; a vágat egének tere zsúfoltig tele lett verdeső szárnyakkal, karmokkal, melyek az ő vonagló arca felé kapkodtak. Azt hörögte: - Lehetetlen.
    De Atiaran és Triock egymással volt elfoglalva, tekintetük úgy kerülte őt, mintha fekélye lenne csak a tájnak, pestises folt. Ahogy Triock szavai elhatoltak Atiaran tudatáig, a nő letérdelt, arcát két kezébe temette, majd homlokát szorította a földhöz. Válla rázkódott, mintha zokogna, jóllehet sírásnak semmi hangja nem hallatszott; aztán e riadt megrázkódtatásból Triock szava hallatszott: - Ott találtam őt - mondta a fiatal férfi keserűen a dombok közt, mikor a nap első sugarai a síkságokat érintették. Tudod iránta érzett szerelmemet. Figyeltem őt a gyűlésben, és nem örültem annak, hogy ez az idegen alak így megbűvöli. Szívemet facsarta valami: hogy hozzáérhet egyáltalán ez az ember, ez a jöttment, akinek dolgairól fogalmunk sem lehet. Ezért, késő éjszaka, érdeklődtem Trellnél, a férjednél, és megtudtam, hogy Lena egy barátnőjénél szándékozik aludni. . . Terassnál, Annoria lányánál. Akkor Terassnál érdeklődtem . . és ő nem tudott Lena ilyen szándékáról. Félelem árnyékolta be a szívemet: mert mikor volt itt nálunk bárki is hazug? S akkor, az első napfényben, megleltem őt, a ruhája szétszaggatva, testén vér. Menekülni próbált előlem, de gyenge volt ahhoz, a hideg, a fájdalom és a bánat elcsigázta, és egy pillanat múlva már ott volt a karjaimban, és elmondta, mit. . . mit művelt vele ez a Rontó.
    - Akkor hazavittem apjához, Trellhez. Míg ő gondoskodott róla, nekivágtam, hogy megkeressem és megöljem az idegent. Ahogy téged meglát-


115

talak, követtelek azonnal. . . mert úgy gondoltam, céljaink közösek: azért viszed őt a hegyek közé, hogy megöld. De hát te meg akarod menteni őt! Lena meggyalázóját! A lányod becstelenítőjét! Hogyan rontotta meg így a szívedet? Te - megtiltasz nekem valamit? Atiaran, Trell-feleség! Oly gyönyörű gyermek volt a leányod, hogy sírt a gondoskodó, örömtől a férfiszem, ha látta! És most kíméletlenül összetörték, elszaggatták. Felelj nekem! Mi köze, ehhez bármi Eskünek?
    A sötét szárnyak vad, tomboló kavargása lekényszerítette Covenantot a földre, le, le, míg ott kuporgott a kis folyó vizében. Képek peregtek az agyában - a lepratelep emlékei, orvosok szava, ahogy azt mondják, „Nincsen remény". Elütötte egy rendőrautó. Bement a városba, hogy a telefonszámláját rendezze - hogy személyesen fizesse be azt az összeget. Hangjában mindenen túli borzadály remegett, így mondta: - Ez nem történhet meg!
    Atiaran lassan fölemelte a fejét, két karját kitárta, mintha keblét tárná oda az égnek, kapjon halálos döfést. Arcát fájdalom vájta-faragta, és a szeme sötét kráter volt, benne gyász, és befelé néztek ezek a szemek, kiegyezett ember mivoltára, mely bensőjében élt. - Trell, segíts - zihálta elhalón. Majd erő költözött a hangjába megint, és szorongó riadalma mintha a levegőt is megreszkettette volna körben. - Jaj! Ó, jaj e világban mindenkinek, aki fiatal! Miért, hogy a gyűlöletes gonoszság ily szörnyű teher rajtunk? Ó, Lena, leányom! Látom, mit tettél. Megértem. Derék cselekedet volt, méltó rá, hogy dicsérjünk érte, hogy büszkék legyünk rád. Bocsáss meg nekem, hogy nem lehetek melletted most, megpróbáltatásod óráján.
    De egy kis idő múltán ismét a világ felé fordult a tekintete. Bizonytalanul feltápászkodott, imbolyogva állt így egy pillanatig, mielőtt rekedten azt hörögte volna: - Hűség a kötelesség. Megtiltom neked a bosszút.
    - Büntetlenül mehet? - tiltakozott Triock.
    - Vész tört az Országra - felelte az asszony. - Hagyjuk a Lordokra, legyenek büntetői ők. - Vér íze, szomja tette élesebbé a hangját. - Tudni fogják, mit gondoljanak egy idegenről, aki ártatlanra támad. - Aztán visszatért a gyöngesége. - Ez az egész dolog. . . meghalad engem, Triock. Emlékezz, kérlek, az Esküre. - Megragadta saját vállát, ujjait a levélmintázatba vájta, mintha bánatát próbálná visszaszorítani ekképpen.
    Triock Covenanthoz fordult. Volt valami végső törtség a fiatal férfi ar-



116
 
cán - látszott rajta, hogy az elégedettség, az öröm mindörökre száműzve van a lelkéből, vagy legalábbis sosem lehet oly tiszta, mint volt. Átok szent hitével hördült rá: - Ismerlek, Hitetlen. Találkozunk még. - Akkor hirtelen nekilódult: el, el onnan. Mozgása egyre gyorsult, a végén már rohant, szinte repült, lépteinek dobaja megannyi vád volt az ekhós vágat kemény talaján. Egy pillanat még. . . és elérte a helyet, ahol a nyugati fal emelkedik, majd el is tűnt Covenant szeme elől, a vágatból a hegyek közé tért vissza.
    - Lehetetlen - motyogta Covenant. - Ez nem történhet. Idegek nem regenerálódnak. - De az ujjai úgy fájtak, mintha szét akarná morzsolni őket ez a kín. Az idegek minden jel szerint igenis regenerálódnak, újjászületnek az Országban! Üvölteni szeretett volna - szemközt ezzel a sötéttel körülötte, bele a vak rémületbe, de mintha semmi hatalma nem lett volna torkán, hangján, önmagán.
    Akárha borzadály vagy szánalom iszonyú messzijéből jött volna, úgy szólt akkor Atiaran hangja: - Vadon pusztasággá tetted a szívemet.
    - Idegek nem regenerálódnak. - Covenant torka megfacsarodott, mintha émely gyötörné, de nem bírt felüvölteni. - Nem, olyan nincs.
    - És ez felment téged? - kérdezte az asszony lágyan, keserűen. - Ettől szabad vagy? Ez igazolja bűnödet?
    - Bűnömet? - Covenant úgy vette ezt a szót, mintha kés sújtana le a verdeső szárnyak közül. - Bűnöm? - Vére úgy folyt a vágásokból, mintha normális ember lenne, ám a vérzés fokozatosan csökkent is most már. Hirtelen görcsöt érzett, összerándult, így kiáltotta, nyomorultul: - Fáj! Fáj!
    Jajkiáltására, rándulására a kavargó sötétség mintha távolodott volna tőle. Fáj! Ez a képtelenség áthidalt számára egy szakadékot. A fájdalom az egészséges emberek tulajdona, azoké, akiknek épek az idegei.
    Nem történhet! Ez - nincs. Hát persze. Bizonysága ez is, hogy mindez csak álom.
    Hirtelen elemi erővel tört föl benne a sírás vágya. De hát ő leprás volt, és a leprások gondos igyekezettel jutnak el oda, hogy megvessenek bármi efféle érzelmességet. A leprás nem engedheti meg magának a bánatot. Lázasan remegve mártotta megvágott ujját a folyócska vizébe.
    - Fáj, ami fáj - mondta Atiaran. - Jó, de mi a te fájdalmad az enyémhez képest? Gonosz, sötét tettet követtél el, Hitetlen . . . erőszakos és kegyetlen dolgot, jogosulatlanul és részvétlenül. Olyan fájdalmat okoztál nekem,


117

hogy azt se vér, se idő soha el nem mossa. És Lena . . . leányom . . . ! Ó, fohászkodom a Lordokhoz, büntessenek meg érte! Büntessenek. . .
    Az iramló víz tiszta volt és hideg. Egy pillanat, és ujjai már a jeges közegtől sajogtak, és ez a sajgás az ízületeken át a csuklójáig elhatolt. Vörösség buggyant, futott tovább a vízzel a sebeiből, de a hideg áramlat hamar elállította a vérzést. Ahogy figyelte a kristályos vizet a sérülései körül, a tiszta öblítést, bánata és félelme hirtelen dühhé változott. Mert Atiaran volt az egyetlen társa, neki üvöltötte oda: - Miért mennék tovább? Ez mind nem számít. . . teszek én a ti becses Országotokra!
- A Hét Őrzetre! - Atiaran hangja kemény lett, mint a véső, s mintha így metszette volna ki szavait a légből. - Eljössz Revelstone-ba, még ha lépésről keli téged lépésre vonszolnom, akkor is!
    Covenant fölemelte a kezét, megvizsgálta: Triock kése olyan tisztán metszett bele, mint a borotvapenge, nem voltak roncsolt szélek, ahol piszok lapulhatna meg, vagy a gyógyulás durva felületet adna. Ám a vágás a középső két ujjánál csontig hatolt, s onnét most még mindig szivárgott a vér. Felállt. A támadás pillanata óta most először nézett Atiaranra.
    Az asszony ott állt pár lépésnyire tőle, két kezét összeszorította a szíve fölött, mintha a dobogás is sebezné belülről másképp. Megvetően nézett a férfira, arcvonásai megmerevedtek, lázas düh tükröződött rajtuk, nyers erő. Covenant látta, hogy ez az asszony képes megküzdeni vele, ha Revelstone-ban úgy adódik. Atiaran szégyennel töltötte el most az egész lényét, fokozta felindulását. Kötekedőn mutatta sebesülését. - Kötszer kell! - Még a szó is. . . !
    Egy pillanatra úgy megfeszült a nő tekintete, mintha rá akarná vetni magát Covenantra. De aztán erőt vett magán, legyűrte a büszkeségét. Odament a csomagjához, kinyitotta a zsákot, elővett egy darab fehér vásznat. Ezt kellő hosszúságú csíkokra tépte, majd visszatért Covenanthoz. Gondosan megfogta a kezét, szemügyre vette a vágást, bólintott, hogy minden rendben, aztán a puha anyagot erősen az ujjak köré kötözte. - Íriszapom nincs - mondta -, és nincs is időm, hogy keressek neked. De a seb, úgy látom, tiszta . . . és be fog gyógyulni így is.
    Hogy ez megvolt, a nő visszament a csomagjához. Vállára kapta, majd így szólt: - Gyerünk. Sok időt vesztettünk. - Covenantra rá se pillantva, elindult tovább a vágatban.
    A férfi egy másodpercig még habozott, ujjainak fájdalmát „ízlelgette".



118
 
Volt a sajgásnak valami forró szegélye, akárha a kés ott lenne még a sebben. De most már megvolt rá a válasza. A sötétség valahogy távolabb került tőle, és riadalom nélkül nézhetett körül. Mégis: egyre félt. Egészséges idegeket álmodott; nem fogta fel, milyen közel van az összeomláshoz. Tehetetlenül, öntudatlanul heverve valahol - válság mélypontján volt. És ez a válság annyit jelentett: életben maradhat-e. Hogy leküzdje, ami van vele: szükséges volt neki ehhez minden íznyi önfegyelme, hajthatatlansága . . . már ha felvonultathat ilyesmit.
    Ösztönösen is: odahajolt, hogy kihúzza Triock kését a földből. A jobb kezével. Felekéz-fogása gyengének bizonyult, akkor rángatni kezdte a markolatánál ide-oda, lazította, és a kés végül kint volt. Az egész szerszám egyetlen lapos, ezüstös kőből volt kifaragva, lapogatva, élezve. . . a markolata bőrrel volt bevonva, hogy a fogása biztosabb legyen, és olyan volt az éle, hogy borotválkozni lehetett volna vele. Bal karján ki is próbálta, s látnia kellett, hogy olyan simán, finoman viszi le róla a szőrt, mintha még meg is lenne kenve a penge.
    Fogta, az övébe dugta. Majd ő is vállára vette csomagját, így indult el Atiaran után.