Hűtlen Hasadéka
Magabiztosan és jókedvűen szelték a Síkságokat északnak. Útjuk mintha
semmi veszélyt nem is ígért volna most - végre. A Ranyhynek pedig úgy vágtattak
a füves térségeken, mint eleven címerállatok; mint az élet megannyi kicsattanó
erejű kihívása. Habkövető vidám történeteket mesélt egyre-másra, mintha
azt akarná bizonyítani, hogy túlesett a válságos időszakon. Quann és harcosai
visszaszellemeskedtek, ők is tréfálkoztak. S a Ramenek vadászügyességük
mutatványaival szórakoztatták a többieket. A társaság első nap késő estig
lovagolt, nem törődvén a rútul fenyegető holddal. És második este már Kószaszegély
Gázlónál verhettek tábort.
Másnap reggel azonban már mentek is tovább, méghozzá
egy széles csapáson, mely a Kószaszegély és a Morinmoss Vadon közt vezetett.
Jól benne jártak a délutánban, mikor a Mohos legkeletibb végét elérték.
Innen a Kószaszegély, a Síkságokat szó szerint szegélyező folyó hirtelen
keletnek fordult - s a társaság északkelet felé folytatta útját, távolodván
így mind Morinmoss Vadontól, mind Ra Síkságaitól. Azon az éjszakán egy
rideg, barátságtalan síkföld szélén táboroztak le; ember nem lakott arra
soha, s hírlett, utazók sem szívesen keresik fel ezt a tájat. Északra tőlük
az egész vidék kemény, „sebhelyes" tagoltsága a leginkább valami csatatérre
emlékeztetett. Ahol túl sok vér ömlött már az idők során, s ez megrontotta
a földet . . . Éles füvek, korcs fák, pár szétszórt aliantha-bokor:
ennyi volt csak, amit a zord, sivatagos táj nyújthatott a szemnek. A Különítmény
a Mennydörgés Hegyétől délre elterülő vidéket közelítette.
Ahogy a társaság elfordult északkeletnek ezen a
tájon át, Mhoram elmesélte Covenantnak a hely történetének némely részletét.
Kelet felé Földhulltáig terjed ez a vidék, és természetes védelmet képezett
így ősidőktől fogva a Kárhozat Urának támadó seregei ellen. Az Országszelő
Folyó Vízesésétől egészen a Mennydörgés Hegyéig nyílt terep tárult - Földhulltáig.
A Kárhozatos Zugból - a Megvető honából - előtóduló seregek, persze, számtalan
helyen zúdulhattak a Felső Országra, hogy harcon vért onthassanak. Ekképpen
történt hát, hogy a Megvetővel vívott első nagy csa-
ták ezen a megviselt síkon zajlottak. Az egymást követő korok során
az Ország védelmezői mindig újra meg újra megpróbálták visszatartani a
Kárhozat Urát itt, Földhulltánál. De nem jártak igazi sikerrel, mert nem
tudták elzárni az összes utat, mely a Megrontott Síkságokra és a Sarangrave
Síkföldre vezet. Akkor a Kárhozat Urának seregei nyugat felé fordulhattak
a Mithil mentén, és mélyen behatoltak a Központi Síkságokra. Az utolsó
háborúban, mielőtt Földvesztő Kevin végül rákényszerült, hogy a Megszentségtelenítés
Rituáléját vállalja, Kárhozat-Úr rontva hatolt be a Központi Síkságok szívébe,
és északra fordult, hogy kikényszerítse a Lordok végső csatáját Kurash
Plenethornál - ennek a helynek a neve ma Trothgard.
Ennyi régi halál jelenlétében - a lovasok hogyan
is haladhattak volna hangoskodva! Ám az első pár nap során énekelgettek,
és olykor megjött a mesélőkedvük is, mondták-mondták Berek, a Felekéz legendáját,
és szóltak a Mennydörgés Hegyének Tűzoroszlánjairól. E parlag-vad földön
küzdött egykor Berek, itt szenvedte el barátai harci halálát, itt veszítette
el kezének ujjait is a csatában. Itt kellett szembenéznie a kétségbeeséssel,
s menekült a Gravin Threndor lejtőin, a Tűzoroszlánok csúcsáról. És itt
lelt rá két dologra, ezek pedig: a Földbarátság és a Földerő. Keményen
próbáló, szembenézésre késztető ének volt, de a lovasok együtt vállalták,
így énekelték, mintha bizonyítani akarnák igazságát, kölcsönösen, egymásnak:
Szükségük volt erre a vigaszra. A kemény, irdalt, parlaggá silányított hadföld mintha azt sugallta volna, hogy Berek diadalma illúzió volt csupán - hogy mind az ő nagy Földbarátságából, a Törvény Botjából, Lordleszármazottainak életéből és valamennyiük hatalmas igyekezetéből, munkájából ennyi lett volna csak, ilyen meddő füves térség, sziklatalaj és por. . . s hogy az Ország igazi históriáját ez a táj írja „'soraival", rideg rögökkel és kőtörmelékkel, melyek mintha jeltelennél is jeltelenebb sírjaiÓ, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,
Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!
Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;
Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,
Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!
lettek volna ki tudja, minek, a Ra Síkságoktól egészen a Mennydörgés
Hegyéig, Andelaintől Földhulltáig.
A vidék légköre felzaklatta Habkövetőt. Úgy haladt
Covenant oldalán, mint aki visszafogja magát - iszonyú késztetését, melynek
nyomán rohanni kezdene bármelyik pillanatban, el innen, el. És szüntelenül
beszélt, beszélt, mint aki így akarja elűzni pokoli rosszkedvét, így vidítaná
fel önmagát is minden jobb tudomása ellenére, azzal, hogy árad belőle a
történet, a legenda, az ének. Próbálkozásai eleinte tetszésre is találtak
a lovasoknál, enyhítették rosszkedvüket, ahogy az éhséget csillapítja a
kincsbogyó. De a Különítmény csak oda tartott, ahova: várta őket Drool
Rockworm sötét, fenyegető sziklamélye; ahogy e gonosz ott lapul, féregként,
átokként. A Mennydörgés Hegyének katakombái! Kószaszegély Gázló után negyednapon
Covenant kezdte azt érezni, hogy elege van az Óriás-karattyolásból; és
a harcosok éneke is inkább fohászkodó volt, nem bizalomsugalló. Mint aki
erdőben, sötét éjszakán fütyörészik.
Hogy a Ramenek is segítették, Prothall Főlord meglelte
a leggyorsabb, legcélszerűbb utat a nehéz terepen. A negyedik napon, jóval
napszállta után - amikor a kelő hold magasan, fenyegetően állt az éji égen
-, a Különítmény fáradtan táborozott le Földhullta peremén.
Másnap hajnalban Covenant ellenállt a kísértésnek,
s nem ment oda, hogy a nagy szikláról letekintsen. Szerette volna megpillantani
az Alsó Országot, a Megrontott Síkságokat, a Sarangrave Síkföldet - mind
e tájakat, melyekről Habkövető az utóbbi napokban beszélt, egyre csak beszélt.
De nem akarta kitenni magát a mélység örvényvonzásának. Egyezségének törékeny
biztonsága nem tűrt tetszőleges kockázatokat. Maradt tehát ő maga a táborban,
mikor legtöbb társa elment, hogy a Földhullta pereméről lenézzen. Később
azonban, mikor már északnak lovagolt a társaság, kőhajításnyira a szakadékperemtől,
megkérte Lord Mhoramot, mesélne neki a nagy szikláról.
- Jaj, a Földhullta - felelte Mhoram nyugodtan.
- Vannak mondák, igen régi legendák is, szóbeszédek, hogy a Földhullta-hasadást
az a szentségtörés hozta létre, mely rettentő átkokat süllyesztett le a
Mennydörgés Hegye alá. Kataklizma során, mely mélyes-mélyen megrázta, a
Föld háborgással válaszolt a kényszerűen befogadott gonoszságra. Mit tehetett
ám ezenközben a Felső Ország elvált az Alsó Országtól, az ég felé emelkedett.
Ekképpen ez a szikla a Southron Hegyláncból, mélyről szökken, túl
az Országszelő Folyó Vízesésén, a Mennydörgés Hegyének szívén át, legalább
félezer mérföld hosszan a térképe sincs télbe, a Northron Magasokéba. Hogy
meddig-égig, az helyenként változó. De itt van, metszve az egész Országot,
és nem hagyja, hogy felejtsünk.
A Lord érdes hangja csak fokozta Covenant szorongását.
Ahogy a társaság lovagolt tovább, tekintetét nyugatnak szegezte: inkább
az ugarföld kapaszkodóját kereste a mélység ellen, ösztönös félelmében.
Még nem volt dél, mikor az idő megváltozott. Minden
további nélkül feltámadt valami éles, metsző szél, s komor, természetfeletti
képzeteket sodort magával. Pár pillanat: és sötétlő fellegek borították
el az égboltot. Villámok hasogatták a levegőt; a mennydörgés mintha görgetegkövekkel
játszott volna. Majd a háborgó égből eső zúdult alá - mint a düh őrjöngése
maga, oly erővel. Fájt a paskolása. A lovak leszegték a fejüket, mintha
idegesek lennének. Vízesésszerűen verte a lovasokat az égi „áldás", pár
pillanat alatt bőrig áztak, belevakultak néha. Lithe Manethrall előreküldte
Kordjait, felderítőnek: nézzék, merre kell menniök, le ne zuhanjanak a
szakadékba. Prothall magasra emelte kék lángú botját, hadd világítana,
tartaná össze a társaságot. Nem is szóródtak szét most, szorosan egymás
közelében haladtak. A Vérgárdisták pedig a Ranyhyneken úgy zárták körbe
őket, hogy ezzel is felfogjanak valamit az elemek támadásából, esetleg.
A villámlás fehér megvilágosodásai közepette Prothall
botfénye szerénynek és törékenynek bizonyult egyre, s a mennydörgés megannyiszor
úgy robbant, mintha valami eszelős-nagyralátó érintésre következnék be
ez. Covenant szinte tapadt Dura hátára, próbált elhajolgatni a villám képzelt
becsapódásai elől; ám az ég mintha kő lett volna, s csupa repedés máris.
A Kordokat nem látta sehol, és azt sem tudta, mi történik körülötte; egyre
félt, hogy Dura következő lépése átdobja őt a Földhullta-peremen. Tekintetét
úgy szegezte hát Prothall lángjára, mintha az védené mégis az odaveszéstől.
A Ramenek ügyes és egyszerű szívóssága óvta valójában
a társaságot; így haladhattak tovább a Mennydörgés Hegye felé. De az utazás
mintha támolygás lett volna csak az összeomló egek alatt. A lovasok azért
lehettek csak biztosak benne, hogy jó irányban haladnak, mert végig a vihar
ellenében kellett előreküzdeniök magukat. A szél annyit verte már arcukba
az esőt, hogy látásuk valóban megromlott, bőrük gyötrelmesen sajgott. És
hogy bőrig áztak a hideg víztől, tagjaik is bénulttá váltak, s az egész
mint-
ha máris a halál dermedetét hozta volna. Mégis úgy nyomultak egyre,
csak egyre előre, tovább, mintha falon akarnák átfúrni magukat.
Két teljes napig tartott ez így - lankadatlan; de
mintha bele is morzsolódtak volna az égszakadásba. S nem ismertek nappalt,
éjszakát, ez volt csak: a szüntelen, sötéten öklöző, vad, engesztelhetetlen
vihar. Lovagoltak, végkimerülésekig! - amikor meg-megpihentek, vízben álltak,
sárban gázoltak akkor is, lovuk szerszámába kapaszkodtak, szutykos-lucskos
étket ettek, amit a lillianrill tüzeknél csak így-úgy tudtak megfőzögetni,
átmelengetni, szükséges volt ez mégis, legalább az életben maradáshoz;
egyre számolták, megvannak-e valamennyien; s egyre nekivágtak újból, és
csak az újabb iszonyú kimerültség parancsolhatott nekik álljt. Néha azt
érezték, hogy csak Prothall sápatag kék lángja az istápjuk. Akkor Lord
Mhoram végigjárta soraikat. A borzadályos villámlásban az arca olyan volt,
mintha csontig mosta volna, ronccsá már, a vízözön; de így is odalépett
valamennyi Különítményeshez, egyenként, s az esőt és a szelet túlordítva
közölte a biztatást: - Drool - vihara - nekünk! De ő - téved! Fő erő -irány
- nyugat! Bátorság! Jóslat - jó jele - miénk!
Covenant túlságosan fáradt és elnyűtt volt ahhoz,
hogy erre felelhessen. Hallotta azonban, ahogy a bátorság hangjai támadnak
körötte-mögötte rendre, Mhoram szavai nyomán. Ahogy pedig a társaság -
bátran! nyugatnak! - ismét nekilódult, úgy pislogott Prothall lángja felé,
mintha misztérium jelét látná kéklőn.
A küzdelem folytatódott, s messze túl volt már ez
az egész a tűrésponton. Egy idő múlva maga az is elvonttá vált, hogy mi
a „kibírható" - merő koncepcióvá lett, túlságosan is áthatolhatatlan sűrűséggé,
semhogy bármi elképzeléssel párosulhatott volna a lényege. A vihar korbácsoló
ereje, szilajsága a lovasokat mintha nyers, reszkető hússá tette volna
csupán; koloncokká a nyeregben, keserves kászálódókká, ha vissza kellett
szállniok. Minden újabb villám s dörgés dobott egyet Covenanton is a ló
hátán. Egyebet sem akart volna, csak lefeküdni a sárba, helyben. De Prothall
tüze tovább égett. Olyan volt, akár valami béklyó, mely fogságban tartja,
tovább vonszolja a lovasokat. A zúduló víz szüntelen őrjöngésében Covenant
úgy szorította össze a szemét, hogy ezt a „béklyót" becsesnek is lássa
ráadásul.
Akkor átléptek egy határt. Olyan hirtelenül történt
ez is, ahogy az eddigi újabb s újabb falakat titáni módon törték keresztül;
sáron átzúdulók.
Ugyanígy, tíz döbbenetes szívdobbanásba se telt, már kint is voltak
a viharból - az utolsó lökések söpörtek túl rajtuk, s ott állhattak egyszeriben
a ragyogó, napfényes déli ég alatt. Hallották, ahogy a vad kavargás zajosan
elvonul. Körülöttük az özönvíz maradványai - zagyva pocsolyák, kusza csorgók,
habzó sarak; csatatéri romok. S előttük magasodott a Mennydörgés Hegyének
tépett „feje": Gravin Threndort látták, a Tűzoroszlánok Csúcsát.
S a látvány egy végtelennek tűnő pillanaton át merő
bűvöletben tartotta őket - komor volt, ünnepélyes, fenséges is, mintha
a Föld szíve maga szökkent volna, törten, elő. A Csúcs észak felé magasodott,
egy kicsit még nyugatra is tőlük. És feljebb szökkent, mint Kevin Orma,
a Felső Ország fölé. Mintha a Sarangrave szegélyén „térdelt" volna, könyökölvén
a fennsíkra így, és fejét magasan a szikla fölé emelve, az eget valami
furcsa, büszkeséget és imát egyesítő tartással kémlelve; s a Szennyszoros
Útjánál négyezer méterrel feljebb érte csúcsa a Semmit - ekképp tornyosulván
a keletnek futó víz fölébe. A tagolt-elaprózott előhegységektől a koronáig
terjedő oldalai kopárak voltak, semmi se védte ezeket a felületeket a viharoktól,
a hótól, az idő és az időjárás megannyi viszontagságától, nem volt ott
fű, fa, hogy a maradandóság pajzsa lehetett volna, hanem csak rideg, töredékszínű
sziklák magasodtak mindenütt, obszidiánszínig, szürkéig egyebütt, mint
a gránit tüzének hamuja - akárha a Hegy kövei túl vaskosak lettek volna,
túlsággal is erőtöltetűek, hogy ellentételükként bármi élet megnyilvánulását
külszínükön viselhessék.
Itt volt, a hegy boltozatos-sötét mélyén, itt nyílt
a mélyekbe a Különítmény útja-célja: a Kiril Threndor, a Mennydörgés Szíve.
Még mindig tíz nagy mérföldnyire jártak a Csúcstól,
de a távolság megtévesztő volt. A szabdalt látvány, e látomás már uralkodó
volt az északi láthatáron; úgy szökkent szemközt vélük a Földhullta túlján,
mint valami ellenállhatatlan követelés! A Mennydörgés Hegye. . . Ahol Berek,
a Felekéz a maga nagy fölfedezését tette! Ahol a Különítmény most, a Törvény
Botjának nyomában járván, célját elérni remélte. Az Ország jövőjének biztosítását
. . . ! És talán itt lelheti meg Thomas Covenant, ekképp gondolta ő maga,
álmainak képtelenségétől való szabadulását. A társaság úgy meredt a felszökkenő
szirtre, mintha az az ő szívüket kutatná, fürkészné, kérdéseket tenne föl
nekik, melyekre ők nem tudhatnak megfelelni.
Akkor Quaan vadul elvigyorodott, s így szólt: - Legalább
jó tisztára mosott minket a sors kegye, ha ilyen feladat vár ránk.
Ez a kívül helyezkedő megjegyzés hirtelen megtörte
a varázslatot. A harcosok egy része nevetésben tört ki, mintha felszabadulna
végre az elmúlt két nap bűvölete alól, és a többiek nagyjából ugyanígy
kuncogtak; hogy íme, mintha Drool vagy bárki más ellenség azt hihette róluk,
hogy ők elgyengültek. . . ! Bár csaknem „négykézlábig" fáradtak, hogy az
árvízben utat kellett keresniök s lelniök, a Ramenek is csatlakoztak a
kacagókhoz, osztozván a derültségben, melynek okát lényegében nem egészen
értették.
Csak Habkövető nem nyilvánított érzelmeket. Az ő
tekintete valahova a Mennydörgés Hegyére szegeződött, és szemöldöke úgy
borult nézése fölé, mintha valami túlságosan fénylő vagy izzó tárgy szökkenne
szembe véle, védekeznie kellene legalább így.
A Különítmény talált egy viszonylag száraz dombhátat,
ahol letanyázhatott egy kicsit pihenni és enni, s a hátasok is legelhettek,
erőt gyűjthettek; s Habkövető amúgy szórakozottan tartott velük. Míg a
társaság egy időre a lehető legkényelmesebben letanyázott, félrehúzódva
állt, nézte csak a hegyet, mintha titkokat olvasna ki hasadékaiból és sziklaszirtjeiből.
Szelíden énekelgetett:
Prothall Főlord elrendelte, pihenjenek - amíg effélét merészelt ő a nyílt terepen. Aztán megint úgy határozott, lóduljanak neki, volt még idő délután, haladjanak a Földhullta szegélyéhez igazítván útjukat, mintha ez lenne utolsó reménységük. A vihar kitörése előtt még, Covenant megtudta, hogy a Mennydörgés Hegyének katakombáiba egyedül a Lélek Enyhe nyugati hasadékán át lehet bejutni - ez volt az úgynevezett Hűtlen Hasadéka, a sziklás szurdok, mely a folyót benyelte, hogy aztán kiköpje vizét az Alsó Országba, miután átforgatta sok zúgón s vízesésen, a Szennyezés Út-Itt vagyunk, Hontalanok,
nincs rokonunk, társ-népünk, gyökerünk.
Idegen titkok honából kilépünk,
követünk, vissza, tovatűnt nyomot -
de már nem az az élet jár velünk;
tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.
ján keresztül, s a folyó szürke volt és sivár ott már, mintha kilúgozta
volna a Fattyúfészek. Ekképpen Prothall reményei a délkeleti megközelítéshez
fűződtek. Hite szerint a Mennydörgés Hegye elérhető délről, majd a Hűtlen
Hasadéka felé haladva, tovább, keletről, s a társaság úgy érkezhet, hogy
nem látják, nem is várják - a Hasadék nyugati nyílásánál. De semmi szükségtelen
kockázatot nem akart vállalni. Gravin Threndor veszedelmesen magasult-szökkent
az égnek, s úgy látszott, mintha a Csúcs maga újra meg újra Drool rosszindulatát
hajlítaná fölébük. Sürgette a fáradt Rameneket, igyekezzenek legjobb tudásuk
szerint, keressék meg a célszerű utat a Földhullta mentén, s ő maga a lovasokról
gondoskodott: el ne lankadjanak, míg napszállta lehetetlenné nem teszi
a továbbhaladást.
De egész idő alatt előrecsuklott fejjel lovagolt
azért, mintha nyakát hóhérbárdnak tárta volna oda. És minden ereje abban
merült ki, hogy társait buzdítsa - tartsanak ki a viharban. Valahányszor
megszólalt, az évek zörömböltek nyűtten a torkából.
A következő reggelen a napkelte olyan volt, mint
a hamuhodott ég sebe. Szürke fellegek lógtak a földig majdnem, és borzongató
szél járt, akárha a Mennydörgés Hegye nyöszörgött volna ekképp. A parlag
senki földjén az esővíz tócsái apadni kezdtek, de csak oly lassan, mintha
a föld vonakodott volna befogadni ezt a nedvességet. És ahogy a Különítmény
tagjai induláshoz készülődtek, hallani véltek valami tompa dobajt: akárha
dobszó hangzana, vonulatosan, a sziklák belsejében. Érezték is a döngést,
a rázkódást a közvetlen érintkezés révén lábukban, feljebb, térdük ízületeiben.
A háború toborzó üzenete szólt így.
A Főlord válasza olyan volt rá, mint minden igazi
kihívásra. - Melenkurion! - rikoltotta csengő hangon. - Keljetek,
Ország Bajnokai! Hallom a Föld dobolását! Eljött, íme, korunk nagy művének
ideje! - S úgy szökkent föl a lovára, hogy kék köpenye égtágasan lebbent-lobbant.
Quaan Warhaft lelkesen válaszolt: - Üdv néked, Prothall
Főlord! Büszkék vagyunk, hogy követhetünk téged!
Prothall kihúzta magát. Lova a fülét hegyezte, fejét
felszegte, tett pár táncos lépést - oly magasztosan, akárha Ranyhyn lenne
ő is. A Ranyhynek pedig úgy nyerítgettek erre a látványra, mintha mulattatná
őket; s akkor a csapat megindult Prothall után vakmerészen - bátran lehetett
mondani, hogy az ősi Lordok szelleme éledt valamennyiökben.
Ahogy haladtak a Mennydörgés Hegye felé, kísérte
őket egyre a
rejtekes-fojtott dobszó. Hogy meglelték útjukat a hegyet egyszersmind
sűrűbben övező bozótos-törmelékes akadályrendszeren át, a dübögő föld alatti
zaj akárha a Megvetés ütemét sulykolta volna beléjük, úgy vált állandó
kísérőjükké. Ám ahogy nekivágtak a Csúcs felé vezető első kaptatónak, meg
is feledkeztek erről a dobszóról; mert minden figyelmükkel a mászásra kellett
összpontosítaniok. Az előhegység törmelék-zúzalékkő halmaza volt, görgeteges:
maga a Mennydörgő zuhogtatta le, erózióval, ezt az anyagot. Korok emlékét
őrizték ezek a lejtők, s ami a nyugati oldalt illette, nem is volt olyan
egyszerű ott a mászás. A lovasok időről időre kénytelenek voltak leszállni
a nyeregből, s vezetgetni hátasaikat a durva, egyenetlen, nyak- és lábtörő
talajon. A terep nehézzé és lassúvá tette az előrehaladást, jóllehet a
Ramenek még így is a legelőnyösebb csapásokat keresték meg a Különítménynek.
A Csúcs mintha komoran hajolt volna fölébük, mintha figyelte volna az élettelen
sziklakő is a kemény küzdelmet. S a tornyosuló sziklákról a szél metsző
élességgel rontott rájuk, hidegen, akárha tél leheletét hozná.
Dél volt, mikor Prothall megállt egy mély vízmosásban,
mely a hegyoldalról éles bevágásként futott alá. A társaság itt pihent
egyet, evett. Amikor nem mozogtak, hallották megint a dobszó fenyegető
egy-ütemét. A hideg szél pedig mintha le akarta volna taszítani őket, úgy
zúdult le a sziklás magasokból. Ültek ott az éles napfényben, és - borzongtak;
volt, aki a hidegtől, mások a dobok kísértetzajától.
A pihenő alatt Mhoram átment Covenanthoz, és azt
javasolta, másszanak fel egy darabon a vízmosás medrében együtt. Covenant
bólintott; örült, hogy valami elfoglaltsága akad így. Követte a Lordot
a bevágás törmelékes útján, míg el nem értek egy oldalhasadékot a nyugati
falban. Mhoram ide behatolt; és amikor Covenant is követte, hirtelen Andelain
széles látványa tárult elébe.
Az oldalhasadék olyan magasan volt - két kőfal közt
-, hogy azt hihette: a Mennydörgés Hegyének ablakán át tekint ki a szépséges
tájra. A Hegyek dús zölddel töltötték be a nyugati láthatárt, és ékességük
lélegzetelállító volt most is. Covenant mohón, kábultan nézte a panorámát,
kebelében tökéletes volt a csend és nyugvás, akárha az örökkévalóság hirtelen
érintése lett volna ott ez az egész. Andelain buja, tiszta egészsége úgy
tündökölt, mint egy csupa-égi-csillag világ, jóllehet maguk a mennyek szürkék
voltak épp, csatadörejjel terhesek. Covenant szinte lélegzetet sem akart
volna
venni, meg ne törje a varázslatot, de - bűvölés ide vagy oda - a tüdeje
hamarosan követelni kezdte a jogait.
- Íme, az Ország - suttogta Mhoram. - Komoran és
hatalmasan áll felettünk a Mennydörgés Hegye. A Föld legsötétebb átkai
és fenyegetései rejteznek e hegy alatt a mélyekben. A mögöttes táj: csatatér.
Alant: Sarangrave Síkföld. De itt, látod . . . ez a mindenek feletti gyönyör,
Andelain. Az élet szépsége maga. Igen. Ez az Ország szíve közepe. - Olyan
tisztelettel állt ott, míg e szavakat mondta, akárha a dolog ünnepélyessége
elsőül érzett áhítatot keltene benne.
Csak nézte őt Covenant. - Felhoztál hát ide engem,
hogy meggyőzz: érdemes harcolni, van miért - mondta. És ajka megremegett,
úgy eltöltötte száját a szégyen keserűsége. - Akarsz valamit tőlem. . .
valami elkötelezettségi nyilatkozatot. Mielőtt Drool ellen indulhatsz.
- És ahogy ezt mondta, élesen látta emlékezetében az általa leölt Üregfattyakat.
- Persze - felelte a Lord. - De hát maga az Ország
kéri elköteleződésedet. - Aztán hirtelen szenvedéllyel mondta még: - Nézd
ezt mind, Thomas Covenant. Láss, ne csak nézz. Tekintsd az egészet. . .
! És legyen füled is - a dobszóra. És hallgass rám csakígy. Látod magad
előtt, íme, szívét az Országnak. Ez nem a Megvető hona. Neki itt nincs
helye. Ó, vágyik ő az átkok hatalmára, de igazi helye a Kárhozatos Zug.
. . s nem a mi földünk. Nem lakozik benne elegendő mélység, tiszta komolyság,
se szépség, hogy helye lehetne nálunk. És ha valamiképpen hatni próbál
erre mégis, csak ős-gonoszai által teheti, az Üregfattyak révén. Nem érted?
- Értem. - Covenant nem nézett szembe úgy igazán
a Lorddal. - Már megvan az alkum... a „különbékém", ha úgy akarod. Megfogadtam,
hogy többet nem ölök.
- A „különbékéd"? - Mhoram úgy visszhangozta ezt,
hogy a hangjában egyszerre sok minden volt. Lassan összegyűlt szemében
a veszélyes fenyegetés. - Jó, hát akkor . . . bocsáss meg nekem. Nehéz
órákon a Lordok néha furcsán viselkednek. - S ellépett Covenant mellől,
majd nekivágott megint a vízmosásnak, vissza, amerről jöttek.
Covenant ott maradt még az ablakban egy pillanatig,
és figyelte, hogyan távozik Mhoram. Nem kerülte el figyelmét a Lord áttételes
Kevin-utalása. Ám arra kíváncsi lett volna, miféle „rokonságot" lát Mhoram
közte és az Országveszítő között? Vajon a Lord őt is képesnek érzi efféle
kétségbeesésre?
Halkan motyorászott magában erről, így tért vissza
Covenant is a társasághoz. A harcosok tekintetét figyelve, észre kellett
vennie valami méregetést - így nézték őt; próbálták kitalálni, mi zajlott
le közte és Lord Mhoram közt. Ám azzal végképp nem törődött, milyen előjeleket
olvastak ki lényéből. Ahogy a társaság nekilódult megint, ott vezette Durát
a rézsűs oldalban, nem törődvén vele, hogy az agyagpala, e csúszkáltató
talaj többször is négykézlábfélére kényszerítette, veszedelmes horzsolásokat
s zúzódásokat okozván neki. A Tavaszünnepre gondolt, a csatára aztán Soaring
Woodhelvennél, a gyerekekre, Piettenre és Llaurára, Atiaranra és a névtelen
Kötetlen Lényre, és Lenára és Triockra, és a harcosra, aki meghalt őt védelmezve.
. . rájuk gondolt, s mégis arról igyekezett meggyőzni magát, hogy különbéke-alkuja
szilárd, s hogy nem fog több harcba bocsátkozni, soha.
Aznap délután a társaság keserves terepen kapaszkodott
felfelé, lassan, nyugatnak. Céljukat egyáltalán nem látták most itt. A
nap lejjebb szállt az égen, a vizek zúgása kivehetően társult már a rejtett
dobszóhoz, ám a Hasadék csak nem akart előbukkanni. Ám akkor elérkeztek
egy meredek, bozóttal fedett vízmosáshoz a hegyoldalban. Ebből a vízmosás-szakadékból
egy vágat ágazott el a sziklába; túl keskeny volt a lovak számára; s ezen
keresztül világosan hallották már a zajosan zuhogó vízrohanást. A vágatnál
a lovasok a Kordok őrzetére bízták lovaikat. Gyalog hatoltak be a vágatba,
ahogy a sziklák közt elkanyargott - s akkor ennek a végén elérkeztek egyenesen
a Hűtlen Hasadéka fölé.
A dobokat nem hallották már; a folyó vizének zúgása
elnyomott minden hangot, csak az ő kiáltozásféléjük érvényesülhetett itt
már. A sziklahasadék falai magasak voltak és sivárak, mindkétfelől eltorlaszolták
a láthatárt. De a vízhabon át, mely borította őket, látták már a Hűtlen
Hasadékát is - a szűk szirtcsatornát, mely beszorította a folyót, mígnem
az ár üvöltővé változott, és a vad, fehér, napfény csillámoltatta anyag,
a zúduló víztömeg szinte önmaga ellen fordult ilyesképp, őrjöngő rohanatban.
Közel egy mérföldnyi szakaszon át jött a folyó így, a Hasadékon át, majd
az ő lábuk alatt, közvetlenül, mintha a hegy nyelte volna el aztán, szakadékában.
A Hűtlen Hasadéka fölött a leszálló nap, mint vérgolyó, olyan volt az ólom
égen; és a fény tűzárnyakat vetített arra a kevés, szikár fára, mely itt
megélt, kapaszkodván a szakadékos falba, fenn, akárha a kötelesség tartaná
csak valamennyit. Mert lent, a Hűtlen Hasadékában semmi más nem volt, csak
tajtékzó víz, csak permet verte, őrület-tanyája sziklák kusza sora.
A zúgás süketítette Covenantot, s a ködnyirkos szikla
mintha csúszni kezdett volna: ki a lába alól. Egy pillanatig még forogni
is kezdett ez a szirtdarab, s ő azt érezte, hogy mintha a Mennydörgés Hegye
kinyúlna érte, benyelné. Akkor összeszedte magát, visszakapaszkodott a
résen, megállt, hátát a sziklafalnak vetve itt fönn, két karját összefonta
a mellén, s próbált legalább nem zihálni.
Körülötte nyüzsgés támadott. Kiáltásokat hallott
- meglepetteket, ijedteket, a harcosokét ott a nyílás túlvégén, s Habkövető
hörgését is kivette a zajból, s hogy az Óriást mintha valaki-valami fojtogatná.
. . ! Nem mozdult. Kapaszkodott a kőbe, körötte permetködök, habok, fülében
a vad folyózúgás - bámult, várta, hogy térde ne remegjen már, hogy a talaj
ne legyen a lába alatt merő bizonytalanság. Csak akkor indult el, visszafelé.
Egyik kezével így is a sziklához tapadt; ment, hadd lássa, mi okozta társainak
zúdulatát. Akkor már ott járt végre köztük, mintha válltól vállig haladt
volna, így is, vigyázva.
S közte és a sziklatömb közt ott küzdött-birkózott
Habkövető. Két Vérgárdista fogta le a karját, s ő így is ide-oda vágta
őket a hasítékban, a kőfalakhoz, sziszegvén vadul, őrjöngve: - Eresszetek!
Eresszetek engem. . ! Akarom őket! - s olyan volt, mint aki le akar ugrani
a Hűtlen Hasadékába.
- Nem! - S akkor hirtelen maga Prothall állt ott
az Óriással szemközt. Hátulról érte a napfény, arca így sötétlőn derengett,
árnyképként csupán, s alakja ugyanígy: kitárt két karja, magasra emelt
botja. Öreg volt, s feleakkora csak, mint az Óriás. De az a narancsrőt
fény mintha megnövelte volna sziluettalakját, magasabbá is tette volna,
s tekintélye szinte végtelennek tűnt fel. - Sziklafivér! Uralkodj magadon!
A Hét Őrzetre! Rontanál őrjöngve?
Erre a Habkövető lerázta a Vérgárdistákat. Megragadta
a Főlord köntösét elöl, grabancosan, és felemelintette őt a levegőbe, nekiszorította
a falnak. S amúgy bele egyenest az arcába, zihálva-sziszegve mondta, mintha
fortyogó dühéből törnének elő a szavak: - Rontani? Én? Vádolni merészelsz?
A Vérgárdisták ismét rávetették magukat. De Mhoram
kiáltása leállította őket. Prothall ott lógott a sziklafal előtt az Óriás
kezében, mint valami ócska rongycsomó, de a szeme nem tört meg. Folytatta,
ismételvén: - Őrjöngve rontanál?
Egyetlen iszonyatos pillanatig a Habkövető úgy szorította
most a Főlordot, mintha meg akarná ölni. Öklének markolása-szorítása elegendő
lett volna ehhez. Covenant agya sebesen járt, hogy mondjon mégis valamit,
közbeavatkozhasson ilyképp - de semmi nem jutott az eszébe. Elképzelni
se bírta, mi üthetett Habkövetőbe.
Akkor Covenant háta mögül Tuvor Első Mark tisztán
csengő hangon így szólt: - Rontó? A Tengertér Óriásainak egyikében? Az
ő alakjában itt? Képtelenség . . . !
Mintha hirtelen belehasított volna Tuvor kijelentése,
az Óriás viselkedése megváltozott: köhögés tört rá görcsösen. Reagálásának
hevessége mintha egész lényét, minden rostját lemerevítette volna - a bénultságig.
Leengedte így Prothallt, aztán rettentő döndüléssel hátrazuhant, hanyatt,
a sziklafalnak, szemközt a Főlorddal. Majd e végromlásos görcsállapota
oldódni kezdett, s olyasképp nevetett már, rázkódva-zöcskölődve, mint akire
hisztéria tört.
Ahogy a folyó vizének zúgásán át hallotta, Covenantnak
szinte iszamosan simogatta a bőrét ez a hangjelenség. Nem tudott szabadulni
tőle. Ám azt is látni akarta, mi okozhatta Habkövető hirtelen, hatalmas
változását előrement hát, hogy lepillantson a Hűtlen Hasadékába.
És akkor, ott, minden örvénykavargás ellenére, a
folyóvíz bömbölésének áradatán át is látta és hallotta, mitől őrült meg
Habkövető így. Jaj, te Óriás! Ekképpen hördült ő is. Ölni - ! S lent, alatta
mindjárt, s a folyó szintje fölött alig hatméternyire, volt egy keskeny
út, falkiszögellő a sziklában, a Hasadék egyik oldalán. S ezen az úton,
a láthatatlan dobok ütemére ott vonult egy Üregfattya-hadsereg, előbújván
a Mennydörgés Hegyéből. Ős-gonoszok éke ment elöl, parancsolólag, s ezt
követték a sorok, a sűrű sorok egyre meg egyre, bukdostak elő így a nyakigláb
rémalakok, amúgy sikamlósan, a hegy gyomrából, s dübögtek előre, előre,
lávaszemükben mohósággal, buja rontásvággyal. Ezrek hagyták el máris Fattyúfészkeiket;
és ezek mögött újra meg újra tódultak elő a további sűrű sorok, akárha
a Mennydörgés Hegye kiköpni készült volna minden pusztító-rontó hordáját
a védtelen Földre.
Habkövető!
Covenant egy pillanatig azt érezte: szíve az Óriás
fájdalmával együtt lüktet. Nem tudta elviselni a gondolatot, a tudatot,
hogy Habkövető most már világosan láthatja: ő és övéi nem nyerhetik el
soha többé így az Ott-
hont, a Hazát - semmi reményük rá, s épp azért van ez így, mert ilyen
szörnyteremtmények léteznek.
Az ölés - az egyetlen válasz?
Zsibbatagon, félig vakon nézett arrafelé, ahol Habkövető
a sziklaperemet - s lent az Üregfattyakat - elérni akarta volna.
Meglehetősen könnyűnek találta a dolgot; egyszerű feladat bárkinek,
aki nem szenved tériszonyban. Volt ott valami durva lépcsőzet is, a sziklafalba
vágva, délnek, a szűk szorostól le, a mélyútig. Szemközt megint lépcsők,
amelyeken a Hűtlen Hasadékának felső pereméig mehetett a vakmerész. Szürkék
voltak e lépcsőfokok, látszott rajtuk, hogy a víz vad permete, az idő nem
múlhatott felettük nyomtalanul.
Lord Mhoram érkezett oda most Covenant mögé. Hangja
szinte fojtva szólt csak a folyóvíz zúgásán át. - Ez az ősi Kilátó a Hűtlen
Hasadékára. Az Első Őrzetnek az a része, mely erről beszámol, igen könnyen
is érthető. Az volt a célja, hogy az árulók megfigyelő- és rejtőzőhelye
legyen. Mert itt, a Hűtlen Hasadékánál tárta fel valódi lényét-kilétét
Kevin Főlordnak a Kárhozat Ura, a Megvető. Innen támadott az első csapás,
mely a nyílt háborúságot előidézte. . . ami aztán a Megszentségtelenítés
Rituáléjához vezetett.
- Addig Kevin, az Országveszítő kételyben élt Kárhozat-Úr
felől . . . maga sem tudta, miért. . . mert a Megvető nem követett el semmi
olyas gonoszságot, amit Kevin láthatott volna. S ő így azért is bizalommal
viseltetett a Kárhozat Ura iránt, mert szégyenletesnek tartotta önmaga
gyanakvását. Akkor, a Megvető fondorlata révén, üzenet érkezett a Lordok
Tanácsához a Démonidáktól, a Mennydörgés Hegyéből. Az üzenet azt tartalmazta,
hogy a Lordok mennének a Démonidákhoz lore-munkára, a szerteágazó kriptákhoz,
ahol az ős-gonoszok születnek, azért, hogy lore-mesterekkel találkozzanak,
kik is titkos erő tudását biztosíthatják számukra ekképp.
- Világos, hogy a Kárhozat Ura azt akarta: Kevin
menjen oda a Mennydörgés Hegyéhez. De a Főlordnak kételyei támadtak, s
nem ment. Akkor elszégyellte magát mégis e kételyek miatt, s maga helyett
elküldte legalább néhány legközelebbi barátját, legerősebb szövetségesét.
Az Ó-Lordok tekintélyes kis csapata indult útnak, le a Lélek Enyhén, át
Andelainen, a Mennydörgés Hegyéhez. S akkor, a Hűtlen Hasadékának zúgása
és habförgetege közepette lesből legyilkolták őket az ős-gonoszok. A mészárlás
után a tetemeket a hegy szakadékmélyére taszították. Majd ilyen hadak
tódultak elő a hegyből, amilyeneket most is láttál, és az egész Országot
elborították - védtelenül érte az Országot a harc, felkészületlenül.
- Hosszú küzdelem kezdődött, ám csatáról csatára
nőtt az áldozatok száma . . . de a remény nem. Kevin Főlord derekasan küzdött.
De ez nem változtatott a tényen: barátait a vesztükbe küldte. Kezdődtek
éji találkozásai a kétségbeeséssel. . . és itt sem volt semmi reménysége.
A folyó csábító, kábító hangja lassan elmosta Covenant
belső ellenállását. Arcát is úgy borította el a habpermet, akár a veríték.
Habkövető ugyanezt akarta tenni hát - leugrani a
Hasadék gyötrelmes vonzásába, orvul támadni az Üregfattyakra.
Covenant minden erejét összeszedte, hogy ezt a vonzást
ő maga legyőzze most, s fogcsikorgatva, hátat fordítva távozott a Kilátóról.
S akkor, a falhoz tapadva, azt kérdezte minden látható érzelem nélkül:
- Ő. . . még mindig nevet?
Mhoram láthatóan megértette. - Nem. Most már ül,
és nyugodtan énekelget, a Hontalanok dalát dalolja, és nem jelez semmit
egyébként.
Habkövető! Covenant nagy lélegzetet vett. - Miért
kiáltottál álljt a Vérgárdistáknak? Prothallnak még baja eshetett volna.
. . !
A Lord most háttal fordult a Hűtlen Hasadékának,
hogy szembenézhessen Covenanttal. - Habkövető Sósszív a barátom. Hogyan
avatkozhatnék közbe? - Egy kis szünet után hozzátette: - Prothall Főlord
sem védtelen.
Covenant makacskodott. - De talán egy Rontó . .
.
- Nem. - Mhoram kereken kijelentette ezt, s nem
tűrt ellentmondást. - Nincs az a Rontó, akinek hatalma lehetne egy Óriáson.
- De valami - próbálta folytatni Covenant, elakadva
-, igen . . . valami bántja őt. Mintha. . . mintha nem hinne a jó előjelekben.
Attól félhet, hogy Drool. . . vagy bárki más. . . megakadályozhatja az
Óriások hazatértét, még most is.
Mhoram válasza olyan halk volt, hogy Covenantnak
szinte az ajkáról, e furcsán görbülő szájról kellett leolvasnia. - Magam
sem vagyok ezzel másképp.
Habkövető!
Covenant a sziklaszoroson át lenézett az Óriásra.
A sötétségben úgy ült ott a hatalmas alak, mint egy halom agyagpala az
egyik szirtfal mellett, csendesen dúdolgatott, s mindenféle láthatatlan
látomásra meredt maga
előtt a kőben. A kép valami dühödött rokonszenvet ébresztett Covenantban.
De legyűrte magában ezt is, taglalatlan ragaszkodott belső egyezségéhez
- magával. A sziklaszoros falai mintha fölébe hajoltak volna, akár a fojtogató
félelem, akár a fenyegető szárnypár. Elhaladt hát, csak úgy az Óriás mellett,
vissza a szakadékútra.
Nem sok időbe telt, s a társaság vacsorához gyülekezett
itt. Egy szál derengő fényű lillianrill fáklya világított nekik
ehhez; és amikor megvoltak, mindjárt nyugovóra is tértek - aludni szerettek
volna legalább egy keveset. Covenant úgy találta, hogy itt most képtelenség
bármi nyugvás; érezte, fizikailag szinte, ahogy az Üregfattyak serege vonul,
viszi a pusztulás hullámát az Országra, ellenállhatatlanul, halálosan.
De a folyó szüntelen zúgása-morajlása sem volt hatástalan, s végül csak
lefeküdt a földre, és hamarosan elszenderedett. A háború dobszava ott lüktetett
alatta egyre a mélyben.
Később hirtelen felébredt - riadalomszerűen, élénken.
A vörös hold feljebb hágott a Mennydörgés Hegyének élénél is immár, s bevilágította
a szakadékvölgyet. Éjfél elmúlhatott már, gondolta Covenant. Először azt
hitte, a hold ébresztette fel, ezzel a csaknem teli ragyogásával. Ám akkor
rájött, hogy a sziklamélyből nem hallatszik már a dobszó. Körbepillantott
a táboron, és látta, ahogy Tuvor ott suttog valamit Prothall Főlorddal.
És a következő pillanatban az Első Mark hozzálátott, hogy felköltögesse
az alvókat.
A harcosok csakhamar talpon is voltak, készen is
álltak. Covenantnak is ott volt a kése az övébe dugva, ott volt a botja
a kezében. Birinair magasba tartott egy fáklyarudat, melynek hegyén apró
láng lobogott, és a bizonytalan kis fény-félhomályban ott állt együtt Mhoram
és Prothall, Lithe Manethrall, Quaan Warhaft meg az Első Mark. Prothall
arcán félárnyak villództak-sötétültek, mint az elszántság és a félelem
jelei. A hangja is öregesen gyengének hatott, így mondta: - Ez akkor utolsó
óránk a szabad ég alatt most. Drool hadserege kiözönlött. Közülünk most
azoknak, akik erre elszánják magukat, be kell menniök a Mennydörgés Hegyének
katakombáiba. Kockáztatnunk kell ezt az alászállást, miközben Drool figyelme
egyre a seregénél jár - meg kell tennünk ezt a lépést, mielőtt rájön, hogy
nem vagyunk ott, ahol hisz bennünket.
- Ez az utolsó pillanat, hogy aki akar, kiszálljon
a Különítményből. Ezután nincs már visszaút, nincs menekvés, ha kudarcot
vallunk ott, a
Fattyúfészkeken. A Különítmény eddig is derekasan tette a dolgát, igazán
mindenki megérdemel minden elismerést, s aki visszalép, nem kell, hogy
szégyenkezzen.
Quaan óvatosan megkérdezte: - Főlord, te magad.
. . visszalépsz?
- Ó, még mit nem - sóhajtott fel Prothall. - Dehogy.
Ezeknek az időknek a keze a vállamra nehezül. De nem szabad összerogynom
alatta.
Akkor Quaan így felelt: - A Lordok Honának Hadi
Őrzetéből vétetett Eoman ugyan meghátrálhat-e, ha maga a Főlord a vezére?
Soha!
És az Eoman visszhangozta: - Soha!
Covenant kíváncsi lett volna, hol van Habkövető,
és mit szándékozik tenni. A maga részéről ösztönösen is érezte, hogy nincs
választása; álmából különben is alighanem csak a Törvény Botja szabadíthatja
ki. Vagy a halál.
A következő pillanatban Lithe, a Manethrall szólt
Prothallhoz. Fejét hátraszegte, és karcsú teste úgy megfeszült, mintha
szét akarna pattanni bármikor. - Szavamat adtam. Lovaitokra vigyázunk.
A Kordok őrzik majd őket, abban a reményben, hogy ti visszatértek. De
ami engem ület . . . - Megrázta átkötött haját, mintha önmagával is dacolna.
- . . . én veletek tartok a mélybe. Igen. Veletek. - És Prothall tiltakozását
heves, határozott kis mozdulattal hárította el. - Példádat követnem kell.
Hogyan állhatnék oda különben megint a Ranyhynek elé? Ha eljövök idáig,
aztán mikor az igazi veszedelmek elkövetkeznek, meghátrálok? És valamit
még érzek, ezen kívül is. A Ramenek ismerik az eget, a nyílt földet. Tudói
vagyunk levegőnek és fűnek. Nem veszítjük utunk a sötétben. . . a Ranyhynek
megtanítottak minket, hogyan legyen biztos a lábunk. Érzem, hogy egyre
tudni fogom az utam - kifelé. Lehet, hogy szükségetek lesz rám, jóllehet
messze vagyok a Ra Síkságoktól. . . s magamtól is messze.
Az árnyak Prothall arcán fintorrá sűrűsödtek, ám
ő maga nyugodtan válaszolt: - Köszönöm neked, Manethrall. A Ramenek az
Ország derék barátai. - Aztán végigjáratta tekintetét az egész társaságon,
s így szólt: - Induljunk akkor. Vár minket a feladat. . . amiért Különítményünk
útnak indult. Történjék velünk bármi - amíg lesznek emberek, akik énekelnek,
szólni fog róla a dal, hogy ezen a nehéz órán az Országot derék bajnokok
védték. Legyetek hát hűek . . . mindhalálig. - Választ sem várva, nekivágott:
ki a véres holdfényből a sziklaszorosba.
A harcosok hagyták, hogy Covenant ott haladhasson
mindjárt a két
Lord mögött; ez mintegy rangjának elismerése volt. Prothall és Mhoram
egymás mellett ment; és amikor a Kilátóhoz közelebb értek, Covenant látta
kettejük közt, hogy Habkövető már kint áll a sziklaszegélyen. Az Óriás
magasra emelt karokkal támasztotta a két szemközti sziklafalat. Háttal
állt a Lordoknak; s nézett le a folyó vér színezte fényű, hideg tükrébe.
Hatalmas alakja árnyként rajzolódott a cinóber ég elé.
Ahogy a Lordok a közelébe értek, úgy szólt hozzájuk,
mint aki már a Hasadékból beszél: - Itt maradok. Ez lesz az én őrhelyem.
Őrizlek titeket. Amíg élek, Drool hadserege nem fog csapdába zárni titeket
a hegy gyomrában. - Majd rögtön, mint aki saját legmélyét tárja oda, így
folytatta: - Innen nem érzem majd a Fattyúfészkek szagát. - De aztán, amit
még hozzátett, ismét az Óriás-humor szellemében fogant: - hieg aztán efféle
járatokat nem is a magamféle csekélységekre méreteztek.
- Helyes a döntésed - mormolta Prothall. - Szükségünk
van a fedezetedre. De ha telihold ideje eljön, ne maradj itt annál tovább
már. Ha addig nem térünk vissza, elvesztünk odabent, és rád más feladat
vár: népedet kell figyelmeztetned.
Habkövető úgy válaszolt erre, mintha egészen mást
hallott volna az iméntiek helyett. - Emlékezzetek a Béke Esküjére. A labirintusban,
melybe most bemerészkedtek, az lesz életfonalatok. Az véd titeket Lélekrontó
ellen, bármi alattomosak s vadak legyenek is a céljai. Emlékezzetek az
Esküre. Lehet, hogy a remény félrevezet. De a gyűlölet - a gyűlölet, az
maga a Megrontás. Magam is túl gyors gyűlöletre ragadtattam magam. S lettem
az, amitől magam is elrettenek.
- Legyen benned némi tisztelet az igazság iránt
- csattant fel Mhoram; és ez a hirtelen hang meglepte Covenantot. - Te
Habkövető Sósszív vagy, a Tengertér Óriásai közül való. Az Ország népének
Sziklafivére. Ezt senki el nem veheti tőled, ezt a nevet.
Ám Covenant az imént sem hallott ki semmiféle önsajnálatot
az Óriás szavaiból - csak felismerést és bánatot. Habkövető nem is szólt
többet. Állt ott, ugyanolyan csöndben, mint a sziklafalak, melyeket két
tenyerével támasztott - állt ott, akár egy szobor, melyet a Kilátó védelmére
faragtak.
A Lordok nem vesztegettek több időt vele. Az éj
már tűnni kezdett, és ők szerettek volna még napkelte előtt leszállni a
hegy üregeibe.
A Különítmény tagjai felsorakoztak. Prothall, Birinair
és két Vérgárdista követte Tuvort, az Első Markot. Aztán következett Mhoram,
Lithe,
Bannor, Covenant és Korik. Majd Quaan Warhaft, tizennégy harcosával,
és a legvégén négy Vérgárdista.
Huszonkilencen voltak csak Drool Rockworm nem is
sejthető erőivel szemben.
Egy clingor-szál kötötte össze a társaságot,
az élen haladó Tuvortól az utolsó Vérgárdistáig. Egymás után, egyesével
haladtak, így ereszkedtek le a Hűtlen Hasadékának iszamos-csúszós lépcsőfokain.