Az üzenet hajnala
A szikla kemény kis bordázata lassan kisajgatta Thomas Covenantot a
lágy ölelések álmaiból. Egy darabig mintha ott sodródott volna teste-lelke
a hajnal zűrzavaros árján - és aszkéta-kemény ágyán körülvette a folyó
önkutató vallomása, sose-mása, és legyezni kezdték az új nappal friss illatai,
az égre fel-felröppengető madarak köröző kiáltozásai. Ahogy eszmélete visszatért,
békét érzett, olyan volt az egész, mintha ő maga most harmóniában lenne
a környezetével; és még a sziklakő kellemetlen keménysége
is megfelelőnek tetszett, olyan volt, mintha pontosan beleillene a reggel
együttesébe.
Ahogy az előző éjszakára emlékezni kezdett, az első,
ami felrémlett benne, az orgazmus volt - az a szívüdítő, megnyugtató, könnyebbítő
kielégülés, oly becses emlék, hogy szívét-lelkét eladta volna érte, ha
ez így valós életének része lehet. Hosszú, kéjes pillanat volt ez az emlékidézés.
Akkor hirtelen rádöbbent, hogy ami neki gyönyör volt, az Lenát megsebezte.
Lena!
Oldalt fordult, felült a hajnalban. A nap még nem
bukkant elő a hegyek mögül, de épp elegendő fény szűrődött be a síkokról
a völgybe, hogy Covenant láthassa: a lány nincs sehol.
Tüzét is hátrahagyta, az konokul világított a homokon,
míg Lena, a férfi tudta, a szakadék felé távozott. Talpra állt keservesen,
összehúzott szemmel fürkészte a vízmosás szakadékát, a Mithil két partját,
hátha rábukkan valami nyomra - észreveszi a lányt, vagy, így szökkent tovább
a képzelete, a stonedown-lakók csapatát, ahogy bosszúra közelednek. Szíve
vadul dobogott; ezek a sziklakemény emberek nem sokat törődnének az ő magyarázkodásával,
mentegetőzésével. Mint akinek máris menekülnie kell, olyan gonddal fürkészte,
nem kell-e üldözőktől tartania emitt, amott, mindenütt.
Ám a hajnal zavartalanul tiszta volt és nyugodt,
mintha nem is élnének benne emberek, nem volnának bűnök, büntetendő vágyak.
Covenant páni félelme lassan oldódott. Még egyszer körbepillantott, aztán
készülődni kezdett - lesz, ami lesz, neki kell vágnia.
Tudta, hogy egyenesen a folyó mentén kell végigsietnie
a síkságok viszonylagos biztonsága felé. De hát ő leprás, és leprások nem
vállalkozhatnak hosszú, magányos utazásokra. Neki minden mozzanatot meg
kell szerveznie.
Lenára nem gondolt; ösztönösen is érezte, hogy efféle
gondolatokat nem engedhet meg magának. Visszaélt a lány bizalmával, visszaélt
a stonedown lakóinak bizalmával; ennyire közelíthette meg emlékezetével
az éji dühroham történéseit. Túl volt rajta, visszavonhatatlan volt, ami
történt - és illúziószerű volt, akár maga az álom. Erőfeszítése, hogy legyőzze
az emléket, remegéssel töltötte el. Kevin Ormán csaknem véletlenül jött
rá minden ilyen őrület gyógyszerére: csak menni, menni, rá nem gondolni,
túlélni. A válasz most minden eddiginél fontosabb volt. Az előző este
„Berek"-félelme viszonylag lényegtelennek tűnt fel már. Hogy ő a legendás
hősre emlékeztetne, része volt csak egy álomnak, igen, nem volt kényszerítő
erejű tény, nem volt benne semmi elköteleződés. Ezen is túl van hát. Akaratlanul
is gonddal végigvizsgálta magát, VSE volt ez a javából.
Amikor megbizonyosodott felőle, hogy semmiféle rejtett
sérülése nincsen, nincsenek veszélyes lila foltok, kiment a sziklanyelv
végébe. Még mindig reszketett. Több fegyelemre, keményebb önlegyőzésre
van szüksége; keze, íme, úgy remeg, hogy a szokásos borotválkozási rítus
nélkül talán le sem áll sokáig. De a tollkés, amit a zsebében hord, alkalmatlan
a borotválkozásra. Egy pillanat, aztán mély lélegzetet vett, megragadta
a sziklaperemet, s úgy, ahogy volt, ruhástul beleereszkedett, fürödni egyet,
a folyóba.
Az ár csábítóan cibálta, mintha biztatná, engedje
el magát, sodródjék csak a kék ég alatt e szép tavaszi napon. Hanem a víz
eleve túl hideg volt; annyi ideig bírta csak, míg megbukik benne, aztán
kész. Visszahúzódzkodott a sziklapartra, felállt, lefújta arcáról a habpermetet.
Hajából víz csorgott a szemébe, egy pillanatra el is vakította - így nem
látta meg Atiarant, aki ott állt a tűzkövek mellett a homokon. Ünnepélyes,
komoly tekintettel nézett rá az asszony.
Covenant megborzongott, olyan volt ez, mintha in
flagranti kapták volna. Egy pillanatig ő és Atiaran csak méregették
egymást homokon át, sziklatalajon át. Amikor a nő beszélni kezdett, Covenant
görcsösen megrándult a szíve mélyéig, mert azt várta, őrjöngés jön, vádaskodás,
sértések özöne. De Atiaran csak annyit mondott: - Gyere ide a forró kövekhez.
Meg kell száradnod.
Meglepetten mérlegelte, milyen is ez a hang, de
fülének bármi ébersége is csak eltökéltséget és csöndes szomorúságot vélt
kihallani belőle. Hirtelen azt kezdte gyanítani, hogy az anyának fogalma
sincs még róla, mi történt itt a leányával.
Mély lélegzetet vett, próbálta csitítani kalapáló
szívét, így indult el, ment oda, s kuporodott le a graveling közvetlen
közelében. Járt az agya sebesen, találgatni próbálta, mi motiválja Atiarannak
ezt a viselkedését; de közben csak odatartotta arcát a melegbe, maradt
csöndben, remélte, a nő majd mond valamit, amiből kiderül, ők ketten egymással
itt hogyan is állnak.
Az asszony csaknem nyomban azt mormolta: - Tudtam,
hogy hol keres-
selek. Mielőtt visszatértem volna az otthonomba, tudod, a vének Köréből,
Lena már megmondta Trellnek, hogy itt vagy.
A nő szünetet tartott, és Covenant erőnek erejével
azt kérdezte: - Trell látta is őt?
Tudta, hogy ez gyanús kérdés. De Atiaran csak azt
felelte rá: - Nem Lena egy barátnőjénél tölti az éjszakát. És csak úgy
bekiáltotta a házba az üzenetet, ahogy elhaladt ott.
Akkor pár pillanatig Covenant csöndben ült, moccanatlanul,
elhűlve azon, hogy Lenának ez a viselkedése mit is jelent. Csak bekiáltotta.
. . ! Első reakciója az volt most, hogy - hát akkor megkönnyebbülhet. Biztonságban
van, legalábbis egyelőre. Zárkózottságával Lena becses időt nyert az ő
számára. Világos, ennek az Országnak a lakói készek arra, hogy áldozatot
hozzanak...
Még egy pillanatba telt, hogy megértse: a lány nem
az ő személyének hozta meg ezt az áldozatot. El nem képzelhette, hogy Lena
az ő, Thomas Covenant személyes biztonságával törődne ennyire. Nem, akit
a lány megvédett, az a benne rejlő Berek-alak volt, az, aki üzenetet visz
majd a Lordok Tanácsának. Nem akarta, hogy küldetése meghiúsuljon a stonedown
megtorlása miatt. Ezzel járult hozzá ő maga ahhoz, hogy az Országot a Kárhozat
Urától, a Szürke Gyilkostól megvédjék.
Hősies hozzájárulás. Covenant minden önfegyelme, félelme ellenére érezte,
mekkora erőszakot tett magán Lena mindezzel - az üzenet kedvéért. Mintha
látta volna, ahogy ott kuporog meztelenül egy szikla mögött, valahol az
előhegység hajlatai közt a pőre fényű éjben, s fiatal élete során először
érzi, hogy közösségének védő karja elől is el kell húzódnia magában kell
hordoznia meggyalázott testének kínját és szégyenét, azért, hogy a férfit
felelősségre ne vonják érte. A férfiban akaratlanul is feltámadt egy vöröslő
emlék: gyötrelmesen, az a vér ott a lány ágyékán.
Vállát felhúzta, mintha a gondolatot akarná megfojtani.
Fogát összeszorította, így suttogta magában: el kell, el kell jutnom, a
Tanácshoz.
Amikor összeszedte magát, komoran kérdezte meg:
- Mit mondtak a vének?
- Nem sokat mondhattak - felelte színtelen hangon
az asszony. - Közöltem velük, mit tudok rólad és az Ország veszedelméről.
Egyetértettek abban, hogy csak ez következhet: elvezetlek téged a Lordok
Honába, Revelstone-ba. Ezért is jöttem most ide hozzád. Nézd. . . - mutatott
a lá-
nyújtott, és vállát a hevederek alá igazította. De az asszony, mielőtt
a maga terhét a hátára vette volna, lekuporodott a tűzkövek mellé a homokba.
Halkan dünnyögni kezdett, valami furcsa dallamot, mely eléggé sután hatott
az ajkairól, mintha nem, szokta volna zümmögni ezt soha máskor, és ahogy
kezével hullámmozdulatokat tett, a tüzes kövek izzása kihunyt. Egy pillanat
múlva a kövekből sápatag, lapos kavicsok lettek, mintha Atiaran elaltatta
volna őket, aztán össze is szedte valamennyit, betette az edénybe, lefödte
az edényt, zsákjába dugta.
Ez a látvány emlékeztette rá Covenantot, mi mindent
nem tud álmáról. Ahogy Atiaran talpra állt, a férfi azt mondta: - Csak
egy dologra van szükségem. Beszélj nekem, mesélj . . . a Loresraatról,
a lordokról, és mindenről, ami itt érdekelhet engem. - Azután, mert okát
nem adhatta, miért kér ilyesmit, csak azt tette hozzá eléggé félszegen:
- Akkor jobban telik majd az idő.
A nő fürkésző pillantással nézett rá, közben a vállára
vette terhét, és azt mondta: - Különös ember vagy te, Thomas Covenant.
Azt hiszem, túlzás, ahogy rám akarod bizonyítani tudatlanságomat. Hanem
hát legyen. . . amit tudok, elmondom neked. . . bár hát, ha nem nézem ruhád
és beszéded, eszembe se jutna olyasmit hinni rólad, hogy teljesen idegen
vagy ebben az Országban. Gyere hát. Amerre ma reggel megyünk, sok-sok kincsbogyót
lelünk majd. Az lesz a reggelink. Viszünk magunkkal élelmet, persze, de
azt el kell tennünk az út ínségesebb szakaszaira.
Covenant bólintott, s követte az asszonyt, így kezdtek
visszafelé mászni a vízmosásban. Megkönnyebbülés volt a számára, hogy újra
mozoghat, és a távolságok gyorsan tűntek mögöttük. Hamarosan lent voltak
a folyónál megint, és közeledtek a hídhoz.
Atiaran egyenesen a hídhoz ment, felment, de amikor
ott járt az ív magaspontján, megállt. Egy pillanattal azután, hogy Covenant
csatlakozott hozzá, észak felé mutatott a Mithil mentén, a távoli síkságokra.
- Őszintén megmondom neked, Thomas Covenant, nem óhajtok egyenes úton menni
a Lordok Honához - jelentette ki. - A Hon északnyugatra van tőlünk, háromszáz
mérföld, ahogy a szem ellát az Ország Központi Síkságain át. Sok ember
él arra, lakhelyük Stonedown és Woodhelven, és meglehet, utunk is, segítségünk
is megfelelő volna, ha velük kapcsolatba kerülnénk. De nem számíthatnánk
lovakra. Ritkák azok az Országban, és kevés nép ismeri őket, kivéve Revelstone
népét ott.
- Szívem azt súgja, időt nyerhetünk, ha északnak
megyünk, át a Mithilen, ahol keletnek fordul futása, és így jutunk el Andelain
vidékére, ahol az ékes Hegyek a Föld legszebb virágát jelentik. Ott elérjük
a Soulsease-folyót, neve is a Lélek Enyhe, Könnyebbülése, és nem lehetetlen,
hogy csónakot is lelünk, azon mehetünk fel a kedves folyón, el Trothgard
nyugati fele mellett, ahol a lordok ígéreteit őrzik, s jutunk így végül
magába a nagy Revelstone-ba, a Lordok Honába. Minden utazónak áldás Soulsease
áramló-iramló vize, és utunk hamarább véget ér, ha lelünk hajót. De ötven
mérföldön belül ott vár ránk a Mennydörgés Hegye - a Gravin Threndor. -
Ahogy az ősi nevet kimondta, mintha borzongás futott volna végig a hangján.
- A Törvény Botját aligha találhatták meg másutt, és még annyira közel
sem akarok menni a gonosz hatalom bitorló birtokosához, mint Andelain tája.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, habozott, majd
így folytatta: - Se vége, se hossza nem lenne bajnak és bánatnak, ha egy
bűnös Üregfattya a gyűrűt megkaparintaná például, amit te viselsz. . .
a gonoszak hamar elszabadítják ekképp a vad mágia erőit. És ha egy Üregfattya
nem volna képes is használni a gyűrűt, attól félek, ős-gonoszok még mindig
élnek a Mennydörgés Hegye alatt. Ezek lore-tudó lények, és a fehéraranyról
pontosan tudnák, mit gondoljanak.
- De az idő igencsak sürget minket, és ott kell
időt nyernünk, ahol tudunk. És más oka is van annak, hogy az andelaini
átkelést keressük, mármint az évnek ebben a szakában. . . de arról nem
beszélek. Sietéshez jó út ez, legyen elég. Látni fogod, méghozzá örvendve,
és ehhez az is kell, hogy semmi gonosz ne keresztezze utunkat.
Szemét Covenantra szegezte, benső erejét egy ízig
reá fordította most, és a férfinak az volt az érzése, akárcsak előző este,
hogy ez a nő az ő gyenge pontjait keresi ekképpen. Félt, hogy Atiaran itt
szemtől szembe leleplezi az ő éji ténykedését, s ezért csak erőnek erejével
kerülte a nő pillantását. . . míg az végre határozottan meg nem kérdezte:
- Nos hát, Thomas Covenant, mondd meg. Jössz-e, amerre én vezetlek?
Megszégyenülést és megkönnyebbülést egyszerre érzett,
Covenant így felelte: - Vágjunk neki. Én készen állok.
- Az a jó. - A nő bólintott, elindult tovább a keleti
part felé. De Covenant még egy pillanatig a folyó vizét nézte. Az a szelíd
panasz tele volt visszhanggal, és mintha komoly iróniával nyögték volna
neki e hangok,
hogy: Meglep az impotenciám? Zűr és baj sötét felhője vetett
az arcára árnyat, de összeszedte magát, megdörzsölte a gyűrűjét, és elindult,
egyenes léptekkel Atiaran után, hagyván a Mithilt, folyjék csak, akár egy
határfolyó: a feledésé vagy a halálé.
Ahogy a nap magasabbra hágott a keleti hegyeken,
Atiaran és Covenant észak felé igyekezett, lefelé a folyó mentén a tág
síkságok irányába. Eleinte csöndben haladtak. Covenantot lekötötték kis
behatolások a jobb kéz felé emelkedő dombvidékre, ahol is alianthá-t
gyűjtögetett. Úgy találta, a gyümölcs jellegzetesen őszibarackillatú húsa
továbbra is roppantul vonzó; a leve pedig, mint finom eszencia, további
éhségérzetet keltett, ingert további hasonló karakteres ízek élvezésére.
Nem szedett le egy-egy bokorról minden bogyós tokot - Atiaran komoly ütemben
haladt közben előre, s neki el kellett kanyarodnia, majd útjukra vissza
kellett térnie mindig -, a magokat lelkiismeretesen elhajigálta, úgy, ahogy
Lena tanította neki. Aztán ügetett, hogy az asszonyt beérje. Ekképpen telt
csaknem egy mérföldnyi út ideje, és amikor Covenant megvolt az evéssel,
a völgy jelentősen kiszélesedett már előttük. Még egyszer „félrelépett",
ezúttal egy folyópartot keresett fel, hogy szomját oltsa, aztán sietett,
hogy felzárkózzék Atiaran mellé.
A nő arcán volt valami, ami szinte kérte őt, hogy
ne beszéljen, ezért Covenant fegyelmezte magát, hallgatott, s közben „túlélési
gyakorlatokat" végzett. Majd megpróbálta visszaállítani járásának azt a
gépi ritmusát, mely idáig hozta őt Rév-Birtoktól. Atiaranon látszott, hogy
elszánta magát a háromszáz mérföldes útra, de ő nem. Érezte, hogy minden
leprásügyességére szükség lesz, hogy akár egy napot is meneteljen így árkon-bokron
anélkül, hogy megsértené magát. Lépéseinek ütemes ritmusába próbálta beleszorítani,
fékezőleg, lényének egyébkénti nagy nyugtalanságát.
Tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz feltárni
helyzetét - veszélyeztetettségét! - Atiarannak. Szüksége lehet az asszony
segítségére, de legalább a megértésére. Hanem most még ne - ezt ne. Ahhoz
nem volt benne elegendő önuralom.
Ám az asszony egy idő múlva irányt változtatott,
kezdett elfordulni a folyótól, föl az északkeleti hegynyúlványok felé.
A hegyekhez ily közel, ezek a kaptatós dombok is nehéz terepet, akadályt
jelentettek, és Atiaran a jelek szerint semmiféle ösvényt nem követett.
Mögötte Covenant ott kapaszkodott fel, bukdácsolt le a sziklás, tekervényes
lejtőkön; a táj termé-
hosszan futott északnak, ameddig csak elláttak, olyan volt, mintha késsel
metszették volna a hegyek közé. Folyt ott egy kicsiny folyó is, ennek az
„ároknak" a közepén, megálltak hát mellette, ittak, megmosták arcukat,
pihentek egy sort. Ezúttal mindketten letették terhüket, és a zsákok a
földet nyomták, nem őket húzták egy kis ideig. Covenant nagy nyögések közepette
hanyatt feküdt, lehunyta a szemét.
Egy darabig egyszerűen csak pihent, kiengedett;
fülelt: saját hörgő lélegzetére, míg el nem csitult ez is, s akkor meghallotta,
milyen szelíden zúg a szél. Akkor kinyitotta a szemét, hadd lássa, hol
is vannak.
Azon kapta magát, hogy jó ezerháromszáz méteres
mélységből Kevin Ormára bámul fel.
Váratlan látvány volt ez; fel is ült, hogy jobban
szemügyre vehesse. Az Orom - a Figyelőhely - pontosan délkeletre volt tőle,
és úgy meredt az égre, ferdén, a sziklaalapzatból - a hegyből -, mint egy
figyelmeztető ujj. Ilyen távolságról a kőanyag feketének látszott, végzetet
sugallt, és jócskán behajolt a vágat fölé, melyen ők haladtak - s majd
tovább, tovább! - Atiarannal. Eszébe juttatta a Megvetés Urát és a sötétséget.
- Igen - mondta Atiaran -, hát itt van Kevin Orma.
Ott állt Kevin, az Országveszítő, a Főlord, a Bot jogos hordozója, közvetlen
leszármazottja Bereknek, a Felekéznek, ott állt utolsó csatáján a Szürke
Gyilkossal. Mondják, hogy ott megismerte a vereség ízét, a keserves gyászt.
A sötétségben, mely szívét elborította - holott ő volt az Ország mindenkori
történetének legerősebb bajnoka -, igen, még ő is, Kevin Főlord, esküdött
Földbarát, csak tűrhette tétlenül, hogyan száll le a Pusztulás az Országra,
hogyan lesz úrrá rajta sok nemzedéken át. Nem jó előjel, hogy te ott fent
jártál.
Ahogy e szavakat szólotta, Covenant a nő felé fordult,
és látta, hogy mered a szeme, nem fel, a sziklatoronyra, hanem befelé,
mintha azt mérlegelné, mely rossz sors várna rá ott fenn Kevin Ormán. Akkor
hirtelen erőt vett magán, felállt. - De hát ezen itt most nem segíthetünk
már - mondta. - Ösvényünk sok mérföldön át az Orom árnyékában vezet. Indulnunk
kell. - Amikor Covenant erre csak nyögött egyet, a nő kiadta parancsát:
- Gyere. Nem szabad lassulnunk, mert attól félhetünk akkor, hogy késve
érjük el utunk célját. Ez most a legkönnyebb útszakasz. És ha lépteiden
könnyít ez netán, majd mesélek neked az Országról.
határa. Amikor első jeleit vette, hogy az ősi árnyék elevenül, messze tekintett, a jövő esélyeit latolta, és amit látott, félelemmel töltötte el. Ezért gyűjtötte össze mind az általa hordozott Lore-t, tudományát, a Hét Őrzet formájába :
s ezt az Őrzetet, mely az Ország védője, úgy rejtette el, hogy ne múlhasson, soha, még az Ó-Lordok esetleges végpusztulásával sem.Ősi Lore Hét Őrzete: az Ország -
Mint fal és kapu védi a sorsát,
ket, melyek évek hosszú küzdelmei során tárultak ott a szemek mögött
- befelé.
- Nincs szükségem az emlékeztetődre.
De egy pillanat múltán a nő már megint előretekintett,
arckifejezése mintegy észak vidékébe merült. - Hát jó, tégy csak szemrehányást
- mondta -, túl könnyen sértődöm én, valóban, azon méghozzá, hogy amit
oly tisztán tudok, azt mintha az egész világ tudná. Mint a bűnös nők, akik
nem hisznek mások ártatlanságában, én is kétkedve fogadom mások tiszta
szándékát. Kérlek, bocsáss meg. Igazán jobb bánásmódot érdemelnél.
Mire a férfi felelhetett volna, Atiaran már nekilendült.
- Ilyképp írom le hát a Loresraatot. Ott áll Trothgardban, a Két Folyó
Völgyében, és tanulásra, tudós elmélyedésre szolgáló hely. Közösségi intézmény,
odamehet bárki, aki csak akar, és ott következhet el a szentségesülés:
a Földbarátság és az Ó-Lordok Lore-jának jegyében.
- A Lore mély dolog, és nem lehetsz igazán az ura
és birtokosa sok-sok évi tanulás, gyakorlás ellenére sem. A legfőbb gond
a fordítás, hiszen az Ó-Lordok nyelve nem a miénk, és a szavak, melyek
az egyik helyen egyszerűek, a másikon már bonyolultak. És a fordítás után
a Lore-t értelmezni is kell, és akkor még meg kell tanulni, hogyan használd
a Tant. Amikor én . . . - A hangja elakadt. - . . . mikor én ott tanultam,
a Lore-tanítók, a Wardenek azt mondták, hogy az egész Loresraat nem érte
el Kevin hatalmas tudásának még a felszínét sem. És az a tudás csak hetedrésze
az egésznek, az Első Őrzet a Hétből.
Covenant a nő szavaiból Kárhozat-Úr akaratlan megvetését
vélte kihallani, és ezért még alaposabban figyelt mindenre.
- A legkönnyebb, a legegyszerűbb fordítás - folytatta
a nő - a Warlore volt, a háborúzás és a védelem tudománya. De itt is sok
ügyesség szükségeltetik. Ezért a Loresraat egy része kizárólag azokkal
foglalkozik, akik a Kardot fogják követni, és a Lordok Honának Hadi Őrzetéhez
csatlakoznak majd. De a mi korunkban nincsenek háborúk, s így, mikor én
ott tanultam, a Loresraaton, a Hadi Őrzet mindössze kétezer férfit és nőt
számlált.
- Ekképpen a munka dandárja a Loresraaton ez: tanítani
és tanulmányozni a Földerő nyelvét és tudományát. Kezdődik azzal, hogy
az újoncokat megtanítják az Ország történelmére, az imádságokra, az énekekre
és a legendákra - vagyis manapság mindarra, ami az Ó-Lordokról és a Szürke
- Az én hajdanidőmön, mit a Loresraaton töltöttem, a Főlord Variol, Tamarantha férje volt, atyja Pentil. De ő öreg volt már, még Lordnak is, pedig a Lordok hosszabban élnek, mint a köznép - és a mi stonedownunk nem kapott hírt sem Revelstone-ból, sem a Loresraatról már sok-sok éve. Nem tudom, mostanság ki a Tanács feje.S egy Főlord őrzi a Törvényt fennen,
Föld-Erő minden gonosza ellen.
Te mindent tudsz. Miért hajhászod akkor az én tudatlanságom megszégyenítését?
Ez nem szép tőled.
- Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. Hirtelen
haragra lobbantotta a nő szemrehányása. - Ebben az egész dologban mindenki,
te és . . . - De nem volt képes kimondani Lena nevét. - . . . te és mindenki,
hallod, azzal vádol engem itt mindenki, hogy valami közeli, benső szakértő
vagyok. Közlöm veled, egy nyomorult fikarcnyit se tudok ezekről a dolgokról,
hacsak valaki el nem magyarázza, miről van szó. Én nem vagyok az a rohadt
Berek, akinek hisztek.
Atiaran ránézett, és csupa kételkedés volt a tekintete
- gyümölcse a hosszan gyakorolt, erőteljes és kudarcos eredményű önvizsgálatoknak
-, s a férfi azt érezte, válaszul, hogy valamiképpen „igazolnia" kell magát.
Megállt, s roppant terhe ellenére tűrhetően kihúzta magát, kiáltván: -
Íme, a Kárhozat Urának, a Megvetőnek üzenete: „Mondd meg a Lordok Tanácsának
és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon
uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik,
kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött."
Hirtelen megfékezte magát. Szavai mintha úgy rajzottak
volna szét, lefelé a vágaton, mint a hollók, és ő maga a leprás forró szégyenkezését
érezte orcáin, mintha bemocskolta volna az egek tiszta nappalát. Egy pillanatra
valami teljességes csönd támadt körülötte - a madarak olyan némák lettek,
mintha kitörölték volna őket az égből, és a vízfolyás is moccanatlannak
látszott. A déli hőségben Covenant egész teste csatak veríték volt.
Egy pillanatig Atiaran döbbenten meredt rá. Majd
felkiáltott: - Melenkurion abatha! Ne mondd, amíg nem muszáj! Nem
tudok védelmet ily rontások ellen.
A csend megreszketett, tűnt; a vízfolyás rákezdte
megint - beszélt; a madarak egyike is előtűnt - átvillant a fejük felett.
Covenant megtörölte homlokát, a keze bizonytalan volt. - Akkor ne bánj
úgy velem - mondta -, mintha olyasvalaki lennék, aki nem vagyok.
- Hogyan tehetném? - kérdezett vissza a nő súlyosan.
- Te zárva vagy nekem, Covenant. Nincs módom rá, hogy lássalak.
A látás szavát úgy használta, mintha jelentene
valamit még, amit a férfi nem érthet. - Mit akarsz mondani azzal, hogy
nem látsz engem? - követelte a választ Covenant. A hangja komor volt. -
Hiszen itt állok előtted.
Fentről, a vágat pereméről egy alak nagy lendülettel
vetette le magát, zuhant egyenesen felé. Félreugrott a zúduló elől, s két
karját maga elé kapta, hogy a támadó handabandázó karjával szemben védekezzen.
A napsütés mintha mindent élesen bevésett volna
Covenant látomásterébe. Látta a fal egyenetlenségeit, lenn az árnyékokat,
melyek mintha tátongtak volna feketén.
A támadó hatalmas termetű, sötét hajú fiatal férfi
volt - nem lehetett kétség felőle, hogy stonedownbeli, bár az átlagnál
magasabb. Kőből volt a kése, tunikájának vállába pedig a családi jelvény
volt beszőve, egymást keresztező villámfélék. Düh és gyűlölet torzította
el vonásait, olyan volt, mintha a koponyája darabokra akarna hasadni a
feszültségtől. - Rontó! - üvöltötte. - Nőgyalázó!
Közeledett, a kést lengetve, Covenanthoz. Ő így
hátrálni volt kénytelen, s ott állt már a folyócska vizében bokáig.
Atiaran rohant feléjük, ám ahhoz túl messze járt,
hogy a kést lengető kar és Covenant teste közé vethesse magát.
Covenant ujjaiból hullámokban áradt, vörösen, a
vér. A pulzusa ott lüktetett a sebben, ott dobolt az ujjai hegyében.
Hallotta Atiaran parancskiáltását: - Triock!
A kés egészen közel villogott már. Covenant úgy
látta, világos abszolútumként, mintha a szemgolyójába volna bevésve.
Pulzusa az ujjbegyeiben lüktetett.
A fiatalember, minden erejét összeszedve, gyilkos
sújtásra készült. Atiaran újra azt ordította: - Triock! - És: - Megőrültél?
Letetted az esküt, a Béke Esküjét. . . !
Az ujjbegyeiben?
Maga elé kapta kezét, hogy rájuk bámuljon. De a
látványt hirtelen valami áhítat homályosította el. Nem bírta felfogni,
mi is történik.
Ez lehetetlen, zihálta végső csodálkozással. Ez
egyszerűen - nincs.
Zsibbadt-élettelen, lepra sújtotta ujjaiban fájdalom
lángolt.
Atiaran közeledett a két férfihoz, aztán megállt,
s a háti csomagot a földre ejtette. Láthatóan rettentő hatással volt Triockra;
mert a férfi megállt, s szinte toporzékolt ott helyben. Akárha szenvedély
füstje fojtogatná, úgy hörögte: - Öld meg őt! a Rontót!
- Megtiltom ezt! - rikoltotta Atiaran. Parancsának
hatása most olyan volt, mintha valóban megütötte volna vele Triockot. Az
üldöző megtánto-
talak, követtelek azonnal. . . mert úgy gondoltam, céljaink közösek:
azért viszed őt a hegyek közé, hogy megöld. De hát te meg akarod menteni
őt! Lena meggyalázóját! A lányod becstelenítőjét! Hogyan rontotta meg így
a szívedet? Te - megtiltasz nekem valamit? Atiaran, Trell-feleség! Oly
gyönyörű gyermek volt a leányod, hogy sírt a gondoskodó, örömtől a férfiszem,
ha látta! És most kíméletlenül összetörték, elszaggatták. Felelj nekem!
Mi köze, ehhez bármi Eskünek?
A sötét szárnyak vad, tomboló kavargása lekényszerítette
Covenantot a földre, le, le, míg ott kuporgott a kis folyó vizében. Képek
peregtek az agyában - a lepratelep emlékei, orvosok szava, ahogy azt mondják,
„Nincsen remény". Elütötte egy rendőrautó. Bement a városba, hogy
a telefonszámláját rendezze - hogy személyesen fizesse be azt az összeget.
Hangjában mindenen túli borzadály remegett, így mondta: - Ez nem történhet
meg!
Atiaran lassan fölemelte a fejét, két karját kitárta,
mintha keblét tárná oda az égnek, kapjon halálos döfést. Arcát fájdalom
vájta-faragta, és a szeme sötét kráter volt, benne gyász, és befelé néztek
ezek a szemek, kiegyezett ember mivoltára, mely bensőjében élt. - Trell,
segíts - zihálta elhalón. Majd erő költözött a hangjába megint, és szorongó
riadalma mintha a levegőt is megreszkettette volna körben. - Jaj! Ó, jaj
e világban mindenkinek, aki fiatal! Miért, hogy a gyűlöletes gonoszság
ily szörnyű teher rajtunk? Ó, Lena, leányom! Látom, mit tettél. Megértem.
Derék cselekedet volt, méltó rá, hogy dicsérjünk érte, hogy büszkék legyünk
rád. Bocsáss meg nekem, hogy nem lehetek melletted most, megpróbáltatásod
óráján.
De egy kis idő múltán ismét a világ felé fordult
a tekintete. Bizonytalanul feltápászkodott, imbolyogva állt így egy pillanatig,
mielőtt rekedten azt hörögte volna: - Hűség a kötelesség. Megtiltom neked
a bosszút.
- Büntetlenül mehet? - tiltakozott Triock.
- Vész tört az Országra - felelte az asszony. -
Hagyjuk a Lordokra, legyenek büntetői ők. - Vér íze, szomja tette élesebbé
a hangját. - Tudni fogják, mit gondoljanak egy idegenről, aki ártatlanra
támad. - Aztán visszatért a gyöngesége. - Ez az egész dolog. . . meghalad
engem, Triock. Emlékezz, kérlek, az Esküre. - Megragadta saját vállát,
ujjait a levélmintázatba vájta, mintha bánatát próbálná visszaszorítani
ekképpen.
Triock Covenanthoz fordult. Volt valami végső törtség
a fiatal férfi ar-
hogy azt se vér, se idő soha el nem mossa. És Lena . . . leányom . .
. ! Ó, fohászkodom a Lordokhoz, büntessenek meg érte! Büntessenek. . .
Az iramló víz tiszta volt és hideg. Egy pillanat,
és ujjai már a jeges közegtől sajogtak, és ez a sajgás az ízületeken át
a csuklójáig elhatolt. Vörösség buggyant, futott tovább a vízzel a sebeiből,
de a hideg áramlat hamar elállította a vérzést. Ahogy figyelte a kristályos
vizet a sérülései körül, a tiszta öblítést, bánata és félelme hirtelen
dühhé változott. Mert Atiaran volt az egyetlen társa, neki üvöltötte oda:
- Miért mennék tovább? Ez mind nem számít. . . teszek én a ti becses Országotokra!
- A Hét Őrzetre! - Atiaran hangja kemény lett, mint a véső, s mintha
így metszette volna ki szavait a légből. - Eljössz Revelstone-ba, még ha
lépésről keli téged lépésre vonszolnom, akkor is!
Covenant fölemelte a kezét, megvizsgálta: Triock
kése olyan tisztán metszett bele, mint a borotvapenge, nem voltak roncsolt
szélek, ahol piszok lapulhatna meg, vagy a gyógyulás durva felületet adna.
Ám a vágás a középső két ujjánál csontig hatolt, s onnét most még mindig
szivárgott a vér. Felállt. A támadás pillanata óta most először nézett
Atiaranra.
Az asszony ott állt pár lépésnyire tőle, két kezét
összeszorította a szíve fölött, mintha a dobogás is sebezné belülről másképp.
Megvetően nézett a férfira, arcvonásai megmerevedtek, lázas düh tükröződött
rajtuk, nyers erő. Covenant látta, hogy ez az asszony képes megküzdeni
vele, ha Revelstone-ban úgy adódik. Atiaran szégyennel töltötte el most
az egész lényét, fokozta felindulását. Kötekedőn mutatta sebesülését. -
Kötszer kell! - Még a szó is. . . !
Egy pillanatra úgy megfeszült a nő tekintete, mintha
rá akarná vetni magát Covenantra. De aztán erőt vett magán, legyűrte a
büszkeségét. Odament a csomagjához, kinyitotta a zsákot, elővett egy darab
fehér vásznat. Ezt kellő hosszúságú csíkokra tépte, majd visszatért Covenanthoz.
Gondosan megfogta a kezét, szemügyre vette a vágást, bólintott, hogy minden
rendben, aztán a puha anyagot erősen az ujjak köré kötözte. - Íriszapom
nincs - mondta -, és nincs is időm, hogy keressek neked. De a seb, úgy
látom, tiszta . . . és be fog gyógyulni így is.
Hogy ez megvolt, a nő visszament a csomagjához.
Vállára kapta, majd így szólt: - Gyerünk. Sok időt vesztettünk. - Covenantra
rá se pillantva, elindult tovább a vágatban.
A férfi egy másodpercig még habozott, ujjainak fájdalmát
„ízlelgette".