contents
391
HUSZONEGY

Hűtlen Hasadéka



Magabiztosan és jókedvűen szelték a Síkságokat északnak. Útjuk mintha semmi veszélyt nem is ígért volna most - végre. A Ranyhynek pedig úgy vágtattak a füves térségeken, mint eleven címerállatok; mint az élet megannyi kicsattanó erejű kihívása. Habkövető vidám történeteket mesélt egyre-másra, mintha azt akarná bizonyítani, hogy túlesett a válságos időszakon. Quann és harcosai visszaszellemeskedtek, ők is tréfálkoztak. S a Ramenek vadászügyességük mutatványaival szórakoztatták a többieket. A társaság első nap késő estig lovagolt, nem törődvén a rútul fenyegető holddal. És második este már Kószaszegély Gázlónál verhettek tábort.
    Másnap reggel azonban már mentek is tovább, méghozzá egy széles csapáson, mely a Kószaszegély és a Morinmoss Vadon közt vezetett. Jól benne jártak a délutánban, mikor a Mohos legkeletibb végét elérték. Innen a Kószaszegély, a Síkságokat szó szerint szegélyező folyó hirtelen keletnek fordult - s a társaság északkelet felé folytatta útját, távolodván így mind Morinmoss Vadontól, mind Ra Síkságaitól. Azon az éjszakán egy rideg, barátságtalan síkföld szélén táboroztak le; ember nem lakott arra soha, s hírlett, utazók sem szívesen keresik fel ezt a tájat. Északra tőlük az egész vidék kemény, „sebhelyes" tagoltsága a leginkább valami csatatérre emlékeztetett. Ahol túl sok vér ömlött már az idők során, s ez megrontotta a földet . . . Éles füvek, korcs fák, pár szétszórt aliantha-bokor: ennyi volt csak, amit a zord, sivatagos táj nyújthatott a szemnek. A Különítmény a Mennydörgés Hegyétől délre elterülő vidéket közelítette.
    Ahogy a társaság elfordult északkeletnek ezen a tájon át, Mhoram elmesélte Covenantnak a hely történetének némely részletét. Kelet felé Földhulltáig terjed ez a vidék, és természetes védelmet képezett így ősidőktől fogva a Kárhozat Urának támadó seregei ellen. Az Országszelő Folyó Vízesésétől egészen a Mennydörgés Hegyéig nyílt terep tárult - Földhulltáig. A Kárhozatos Zugból - a Megvető honából - előtóduló seregek, persze, számtalan helyen zúdulhattak a Felső Országra, hogy harcon vért onthassanak. Ekképpen történt hát, hogy a Megvetővel vívott első nagy csa-



392

ták ezen a megviselt síkon zajlottak. Az egymást követő korok során az Ország védelmezői mindig újra meg újra megpróbálták visszatartani a Kárhozat Urát itt, Földhulltánál. De nem jártak igazi sikerrel, mert nem tudták elzárni az összes utat, mely a Megrontott Síkságokra és a Sarangrave Síkföldre vezet. Akkor a Kárhozat Urának seregei nyugat felé fordulhattak a Mithil mentén, és mélyen behatoltak a Központi Síkságokra. Az utolsó háborúban, mielőtt Földvesztő Kevin végül rákényszerült, hogy a Megszentségtelenítés Rituáléját vállalja, Kárhozat-Úr rontva hatolt be a Központi Síkságok szívébe, és északra fordult, hogy kikényszerítse a Lordok végső csatáját Kurash Plenethornál - ennek a helynek a neve ma Trothgard.
    Ennyi régi halál jelenlétében - a lovasok hogyan is haladhattak volna hangoskodva! Ám az első pár nap során énekelgettek, és olykor megjött a mesélőkedvük is, mondták-mondták Berek, a Felekéz legendáját, és szóltak a Mennydörgés Hegyének Tűzoroszlánjairól. E parlag-vad földön küzdött egykor Berek, itt szenvedte el barátai harci halálát, itt veszítette el kezének ujjait is a csatában. Itt kellett szembenéznie a kétségbeeséssel, s menekült a Gravin Threndor lejtőin, a Tűzoroszlánok csúcsáról. És itt lelt rá két dologra, ezek pedig: a Földbarátság és a Földerő. Keményen próbáló, szembenézésre késztető ének volt, de a lovasok együtt vállalták, így énekelték, mintha bizonyítani akarnák igazságát, kölcsönösen, egymásnak:

Ó, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,
Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!
Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;
Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,
Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!
    Szükségük volt erre a vigaszra. A kemény, irdalt, parlaggá silányított hadföld mintha azt sugallta volna, hogy Berek diadalma illúzió volt csupán - hogy mind az ő nagy Földbarátságából, a Törvény Botjából, Lordleszármazottainak életéből és valamennyiük hatalmas igyekezetéből, munkájából ennyi lett volna csak, ilyen meddő füves térség, sziklatalaj és por. . . s hogy az Ország igazi históriáját ez a táj írja „'soraival", rideg rögökkel és kőtörmelékkel, melyek mintha jeltelennél is jeltelenebb sírjai


393

lettek volna ki tudja, minek, a Ra Síkságoktól egészen a Mennydörgés Hegyéig, Andelaintől Földhulltáig.
    A vidék légköre felzaklatta Habkövetőt. Úgy haladt Covenant oldalán, mint aki visszafogja magát - iszonyú késztetését, melynek nyomán rohanni kezdene bármelyik pillanatban, el innen, el. És szüntelenül beszélt, beszélt, mint aki így akarja elűzni pokoli rosszkedvét, így vidítaná fel önmagát is minden jobb tudomása ellenére, azzal, hogy árad belőle a történet, a legenda, az ének. Próbálkozásai eleinte tetszésre is találtak a lovasoknál, enyhítették rosszkedvüket, ahogy az éhséget csillapítja a kincsbogyó. De a Különítmény csak oda tartott, ahova: várta őket Drool Rockworm sötét, fenyegető sziklamélye; ahogy e gonosz ott lapul, féregként, átokként. A Mennydörgés Hegyének katakombái! Kószaszegély Gázló után negyednapon Covenant kezdte azt érezni, hogy elege van az Óriás-karattyolásból; és a harcosok éneke is inkább fohászkodó volt, nem bizalomsugalló. Mint aki erdőben, sötét éjszakán fütyörészik.
    Hogy a Ramenek is segítették, Prothall Főlord meglelte a leggyorsabb, legcélszerűbb utat a nehéz terepen. A negyedik napon, jóval napszállta után - amikor a kelő hold magasan, fenyegetően állt az éji égen -, a Különítmény fáradtan táborozott le Földhullta peremén.
    Másnap hajnalban Covenant ellenállt a kísértésnek, s nem ment oda, hogy a nagy szikláról letekintsen. Szerette volna megpillantani az Alsó Országot, a Megrontott Síkságokat, a Sarangrave Síkföldet - mind e tájakat, melyekről Habkövető az utóbbi napokban beszélt, egyre csak beszélt. De nem akarta kitenni magát a mélység örvényvonzásának. Egyezségének törékeny biztonsága nem tűrt tetszőleges kockázatokat. Maradt tehát ő maga a táborban, mikor legtöbb társa elment, hogy a Földhullta pereméről lenézzen. Később azonban, mikor már északnak lovagolt a társaság, kőhajításnyira a szakadékperemtől, megkérte Lord Mhoramot, mesélne neki a nagy szikláról.
    - Jaj, a Földhullta - felelte Mhoram nyugodtan. - Vannak mondák, igen régi legendák is, szóbeszédek, hogy a Földhullta-hasadást az a szentségtörés hozta létre, mely rettentő átkokat süllyesztett le a Mennydörgés Hegye alá. Kataklizma során, mely mélyes-mélyen megrázta, a Föld háborgással válaszolt a kényszerűen befogadott gonoszságra. Mit tehetett ám ezenközben a Felső Ország elvált az Alsó Országtól, az ég felé emelkedett. Ekképpen ez a szikla a Southron Hegyláncból, mélyről szökken, túl



394

az Országszelő Folyó Vízesésén, a Mennydörgés Hegyének szívén át, legalább félezer mérföld hosszan a térképe sincs télbe, a Northron Magasokéba. Hogy meddig-égig, az helyenként változó. De itt van, metszve az egész Országot, és nem hagyja, hogy felejtsünk.
    A Lord érdes hangja csak fokozta Covenant szorongását. Ahogy a társaság lovagolt tovább, tekintetét nyugatnak szegezte: inkább az ugarföld kapaszkodóját kereste a mélység ellen, ösztönös félelmében.
    Még nem volt dél, mikor az idő megváltozott. Minden további nélkül feltámadt valami éles, metsző szél, s komor, természetfeletti képzeteket sodort magával. Pár pillanat: és sötétlő fellegek borították el az égboltot. Villámok hasogatták a levegőt; a mennydörgés mintha görgetegkövekkel játszott volna. Majd a háborgó égből eső zúdult alá - mint a düh őrjöngése maga, oly erővel. Fájt a paskolása. A lovak leszegték a fejüket, mintha idegesek lennének. Vízesésszerűen verte a lovasokat az égi „áldás", pár pillanat alatt bőrig áztak, belevakultak néha. Lithe Manethrall előreküldte Kordjait, felderítőnek: nézzék, merre kell menniök, le ne zuhanjanak a szakadékba. Prothall magasra emelte kék lángú botját, hadd világítana, tartaná össze a társaságot. Nem is szóródtak szét most, szorosan egymás közelében haladtak. A Vérgárdisták pedig a Ranyhyneken úgy zárták körbe őket, hogy ezzel is felfogjanak valamit az elemek támadásából, esetleg.
    A villámlás fehér megvilágosodásai közepette Prothall botfénye szerénynek és törékenynek bizonyult egyre, s a mennydörgés megannyiszor úgy robbant, mintha valami eszelős-nagyralátó érintésre következnék be ez. Covenant szinte tapadt Dura hátára, próbált elhajolgatni a villám képzelt becsapódásai elől; ám az ég mintha kő lett volna, s csupa repedés máris. A Kordokat nem látta sehol, és azt sem tudta, mi történik körülötte; egyre félt, hogy Dura következő lépése átdobja őt a Földhullta-peremen. Tekintetét úgy szegezte hát Prothall lángjára, mintha az védené mégis az odaveszéstől.
    A Ramenek ügyes és egyszerű szívóssága óvta valójában a társaságot; így haladhattak tovább a Mennydörgés Hegye felé. De az utazás mintha támolygás lett volna csak az összeomló egek alatt. A lovasok azért lehettek csak biztosak benne, hogy jó irányban haladnak, mert végig a vihar ellenében kellett előreküzdeniök magukat. A szél annyit verte már arcukba az esőt, hogy látásuk valóban megromlott, bőrük gyötrelmesen sajgott. És hogy bőrig áztak a hideg víztől, tagjaik is bénulttá váltak, s az egész mint-



395

ha máris a halál dermedetét hozta volna. Mégis úgy nyomultak egyre, csak egyre előre, tovább, mintha falon akarnák átfúrni magukat.
    Két teljes napig tartott ez így - lankadatlan; de mintha bele is morzsolódtak volna az égszakadásba. S nem ismertek nappalt, éjszakát, ez volt csak: a szüntelen, sötéten öklöző, vad, engesztelhetetlen vihar. Lovagoltak, végkimerülésekig! - amikor meg-megpihentek, vízben álltak, sárban gázoltak akkor is, lovuk szerszámába kapaszkodtak, szutykos-lucskos étket ettek, amit a lillianrill tüzeknél csak így-úgy tudtak megfőzögetni, átmelengetni, szükséges volt ez mégis, legalább az életben maradáshoz; egyre számolták, megvannak-e valamennyien; s egyre nekivágtak újból, és csak az újabb iszonyú kimerültség parancsolhatott nekik álljt. Néha azt érezték, hogy csak Prothall sápatag kék lángja az istápjuk. Akkor Lord Mhoram végigjárta soraikat. A borzadályos villámlásban az arca olyan volt, mintha csontig mosta volna, ronccsá már, a vízözön; de így is odalépett valamennyi Különítményeshez, egyenként, s az esőt és a szelet túlordítva közölte a biztatást: - Drool - vihara - nekünk! De ő - téved! Fő erő -irány - nyugat! Bátorság! Jóslat - jó jele - miénk!
    Covenant túlságosan fáradt és elnyűtt volt ahhoz, hogy erre felelhessen. Hallotta azonban, ahogy a bátorság hangjai támadnak körötte-mögötte rendre, Mhoram szavai nyomán. Ahogy pedig a társaság - bátran! nyugatnak! - ismét nekilódult, úgy pislogott Prothall lángja felé, mintha misztérium jelét látná kéklőn.
    A küzdelem folytatódott, s messze túl volt már ez az egész a tűrésponton. Egy idő múlva maga az is elvonttá vált, hogy mi a „kibírható" - merő koncepcióvá lett, túlságosan is áthatolhatatlan sűrűséggé, semhogy bármi elképzeléssel párosulhatott volna a lényege. A vihar korbácsoló ereje, szilajsága a lovasokat mintha nyers, reszkető hússá tette volna csupán; koloncokká a nyeregben, keserves kászálódókká, ha vissza kellett szállniok. Minden újabb villám s dörgés dobott egyet Covenanton is a ló hátán. Egyebet sem akart volna, csak lefeküdni a sárba, helyben. De Prothall tüze tovább égett. Olyan volt, akár valami béklyó, mely fogságban tartja, tovább vonszolja a lovasokat. A zúduló víz szüntelen őrjöngésében Covenant úgy szorította össze a szemét, hogy ezt a „béklyót" becsesnek is lássa ráadásul.
    Akkor átléptek egy határt. Olyan hirtelenül történt ez is, ahogy az eddigi újabb s újabb falakat titáni módon törték keresztül; sáron átzúdulók.



396

Ugyanígy, tíz döbbenetes szívdobbanásba se telt, már kint is voltak a viharból - az utolsó lökések söpörtek túl rajtuk, s ott állhattak egyszeriben a ragyogó, napfényes déli ég alatt. Hallották, ahogy a vad kavargás zajosan elvonul. Körülöttük az özönvíz maradványai - zagyva pocsolyák, kusza csorgók, habzó sarak; csatatéri romok. S előttük magasodott a Mennydörgés Hegyének tépett „feje": Gravin Threndort látták, a Tűzoroszlánok Csúcsát.
    S a látvány egy végtelennek tűnő pillanaton át merő bűvöletben tartotta őket - komor volt, ünnepélyes, fenséges is, mintha a Föld szíve maga szökkent volna, törten, elő. A Csúcs észak felé magasodott, egy kicsit még nyugatra is tőlük. És feljebb szökkent, mint Kevin Orma, a Felső Ország fölé. Mintha a Sarangrave szegélyén „térdelt" volna, könyökölvén a fennsíkra így, és fejét magasan a szikla fölé emelve, az eget valami furcsa, büszkeséget és imát egyesítő tartással kémlelve; s a Szennyszoros Útjánál négyezer méterrel feljebb érte csúcsa a Semmit - ekképp tornyosulván a keletnek futó víz fölébe. A tagolt-elaprózott előhegységektől a koronáig terjedő oldalai kopárak voltak, semmi se védte ezeket a felületeket a viharoktól, a hótól, az idő és az időjárás megannyi viszontagságától, nem volt ott fű, fa, hogy a maradandóság pajzsa lehetett volna, hanem csak rideg, töredékszínű sziklák magasodtak mindenütt, obszidiánszínig, szürkéig egyebütt, mint a gránit tüzének hamuja - akárha a Hegy kövei túl vaskosak lettek volna, túlsággal is erőtöltetűek, hogy ellentételükként bármi élet megnyilvánulását külszínükön viselhessék.
    Itt volt, a hegy boltozatos-sötét mélyén, itt nyílt a mélyekbe a Különítmény útja-célja: a Kiril Threndor, a Mennydörgés Szíve.
    Még mindig tíz nagy mérföldnyire jártak a Csúcstól, de a távolság megtévesztő volt. A szabdalt látvány, e látomás már uralkodó volt az északi láthatáron; úgy szökkent szemközt vélük a Földhullta túlján, mint valami ellenállhatatlan követelés! A Mennydörgés Hegye. . . Ahol Berek, a Felekéz a maga nagy fölfedezését tette! Ahol a Különítmény most, a Törvény Botjának nyomában járván, célját elérni remélte. Az Ország jövőjének biztosítását . . . ! És talán itt lelheti meg Thomas Covenant, ekképp gondolta ő maga, álmainak képtelenségétől való szabadulását. A társaság úgy meredt a felszökkenő szirtre, mintha az az ő szívüket kutatná, fürkészné, kérdéseket tenne föl nekik, melyekre ők nem tudhatnak megfelelni.



397

    Akkor Quaan vadul elvigyorodott, s így szólt: - Legalább jó tisztára mosott minket a sors kegye, ha ilyen feladat vár ránk.
    Ez a kívül helyezkedő megjegyzés hirtelen megtörte a varázslatot. A harcosok egy része nevetésben tört ki, mintha felszabadulna végre az elmúlt két nap bűvölete alól, és a többiek nagyjából ugyanígy kuncogtak; hogy íme, mintha Drool vagy bárki más ellenség azt hihette róluk, hogy ők elgyengültek. . . ! Bár csaknem „négykézlábig" fáradtak, hogy az árvízben utat kellett keresniök s lelniök, a Ramenek is csatlakoztak a kacagókhoz, osztozván a derültségben, melynek okát lényegében nem egészen értették.
    Csak Habkövető nem nyilvánított érzelmeket. Az ő tekintete valahova a Mennydörgés Hegyére szegeződött, és szemöldöke úgy borult nézése fölé, mintha valami túlságosan fénylő vagy izzó tárgy szökkenne szembe véle, védekeznie kellene legalább így.
    A Különítmény talált egy viszonylag száraz dombhátat, ahol letanyázhatott egy kicsit pihenni és enni, s a hátasok is legelhettek, erőt gyűjthettek; s Habkövető amúgy szórakozottan tartott velük. Míg a társaság egy időre a lehető legkényelmesebben letanyázott, félrehúzódva állt, nézte csak a hegyet, mintha titkokat olvasna ki hasadékaiból és sziklaszirtjeiből. Szelíden énekelgetett:

Itt vagyunk, Hontalanok,
nincs rokonunk, társ-népünk, gyökerünk.
Idegen titkok honából kilépünk,
követünk, vissza, tovatűnt nyomot -
de már nem az az élet jár velünk;
tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.
    Prothall Főlord elrendelte, pihenjenek - amíg effélét merészelt ő a nyílt terepen. Aztán megint úgy határozott, lóduljanak neki, volt még idő délután, haladjanak a Földhullta szegélyéhez igazítván útjukat, mintha ez lenne utolsó reménységük. A vihar kitörése előtt még, Covenant megtudta, hogy a Mennydörgés Hegyének katakombáiba egyedül a Lélek Enyhe nyugati hasadékán át lehet bejutni - ez volt az úgynevezett Hűtlen Hasadéka, a sziklás szurdok, mely a folyót benyelte, hogy aztán kiköpje vizét az Alsó Országba, miután átforgatta sok zúgón s vízesésen, a Szennyezés Út-


398

ján keresztül, s a folyó szürke volt és sivár ott már, mintha kilúgozta volna a Fattyúfészek. Ekképpen Prothall reményei a délkeleti megközelítéshez fűződtek. Hite szerint a Mennydörgés Hegye elérhető délről, majd a Hűtlen Hasadéka felé haladva, tovább, keletről, s a társaság úgy érkezhet, hogy nem látják, nem is várják - a Hasadék nyugati nyílásánál. De semmi szükségtelen kockázatot nem akart vállalni. Gravin Threndor veszedelmesen magasult-szökkent az égnek, s úgy látszott, mintha a Csúcs maga újra meg újra Drool rosszindulatát hajlítaná fölébük. Sürgette a fáradt Rameneket, igyekezzenek legjobb tudásuk szerint, keressék meg a célszerű utat a Földhullta mentén, s ő maga a lovasokról gondoskodott: el ne lankadjanak, míg napszállta lehetetlenné nem teszi a továbbhaladást.
    De egész idő alatt előrecsuklott fejjel lovagolt azért, mintha nyakát hóhérbárdnak tárta volna oda. És minden ereje abban merült ki, hogy társait buzdítsa - tartsanak ki a viharban. Valahányszor megszólalt, az évek zörömböltek nyűtten a torkából.
    A következő reggelen a napkelte olyan volt, mint a hamuhodott ég sebe. Szürke fellegek lógtak a földig majdnem, és borzongató szél járt, akárha a Mennydörgés Hegye nyöszörgött volna ekképp. A parlag senki földjén az esővíz tócsái apadni kezdtek, de csak oly lassan, mintha a föld vonakodott volna befogadni ezt a nedvességet. És ahogy a Különítmény tagjai induláshoz készülődtek, hallani véltek valami tompa dobajt: akárha dobszó hangzana, vonulatosan, a sziklák belsejében. Érezték is a döngést, a rázkódást a közvetlen érintkezés révén lábukban, feljebb, térdük ízületeiben.
    A háború toborzó üzenete szólt így.
    A Főlord válasza olyan volt rá, mint minden igazi kihívásra. - Melenkurion! - rikoltotta csengő hangon. - Keljetek, Ország Bajnokai! Hallom a Föld dobolását! Eljött, íme, korunk nagy művének ideje! - S úgy szökkent föl a lovára, hogy kék köpenye égtágasan lebbent-lobbant.
    Quaan Warhaft lelkesen válaszolt: - Üdv néked, Prothall Főlord! Büszkék vagyunk, hogy követhetünk téged!
    Prothall kihúzta magát. Lova a fülét hegyezte, fejét felszegte, tett pár táncos lépést - oly magasztosan, akárha Ranyhyn lenne ő is. A Ranyhynek pedig úgy nyerítgettek erre a látványra, mintha mulattatná őket; s akkor a csapat megindult Prothall után vakmerészen - bátran lehetett mondani, hogy az ősi Lordok szelleme éledt valamennyiökben.
    Ahogy haladtak a Mennydörgés Hegye felé, kísérte őket egyre a



399

rejtekes-fojtott dobszó. Hogy meglelték útjukat a hegyet egyszersmind sűrűbben övező bozótos-törmelékes akadályrendszeren át, a dübögő föld alatti zaj akárha a Megvetés ütemét sulykolta volna beléjük, úgy vált állandó kísérőjükké. Ám ahogy nekivágtak a Csúcs felé vezető első kaptatónak, meg is feledkeztek erről a dobszóról; mert minden figyelmükkel a mászásra kellett összpontosítaniok. Az előhegység törmelék-zúzalékkő halmaza volt, görgeteges: maga a Mennydörgő zuhogtatta le, erózióval, ezt az anyagot. Korok emlékét őrizték ezek a lejtők, s ami a nyugati oldalt illette, nem is volt olyan egyszerű ott a mászás. A lovasok időről időre kénytelenek voltak leszállni a nyeregből, s vezetgetni hátasaikat a durva, egyenetlen, nyak- és lábtörő talajon. A terep nehézzé és lassúvá tette az előrehaladást, jóllehet a Ramenek még így is a legelőnyösebb csapásokat keresték meg a Különítménynek. A Csúcs mintha komoran hajolt volna fölébük, mintha figyelte volna az élettelen sziklakő is a kemény küzdelmet. S a tornyosuló sziklákról a szél metsző élességgel rontott rájuk, hidegen, akárha tél leheletét hozná.
    Dél volt, mikor Prothall megállt egy mély vízmosásban, mely a hegyoldalról éles bevágásként futott alá. A társaság itt pihent egyet, evett. Amikor nem mozogtak, hallották megint a dobszó fenyegető egy-ütemét. A hideg szél pedig mintha le akarta volna taszítani őket, úgy zúdult le a sziklás magasokból. Ültek ott az éles napfényben, és - borzongtak; volt, aki a hidegtől, mások a dobok kísértetzajától.
    A pihenő alatt Mhoram átment Covenanthoz, és azt javasolta, másszanak fel egy darabon a vízmosás medrében együtt. Covenant bólintott; örült, hogy valami elfoglaltsága akad így. Követte a Lordot a bevágás törmelékes útján, míg el nem értek egy oldalhasadékot a nyugati falban. Mhoram ide behatolt; és amikor Covenant is követte, hirtelen Andelain széles látványa tárult elébe.
    Az oldalhasadék olyan magasan volt - két kőfal közt -, hogy azt hihette: a Mennydörgés Hegyének ablakán át tekint ki a szépséges tájra. A Hegyek dús zölddel töltötték be a nyugati láthatárt, és ékességük lélegzetelállító volt most is. Covenant mohón, kábultan nézte a panorámát, kebelében tökéletes volt a csend és nyugvás, akárha az örökkévalóság hirtelen érintése lett volna ott ez az egész. Andelain buja, tiszta egészsége úgy tündökölt, mint egy csupa-égi-csillag világ, jóllehet maguk a mennyek szürkék voltak épp, csatadörejjel terhesek. Covenant szinte lélegzetet sem akart volna



400

venni, meg ne törje a varázslatot, de - bűvölés ide vagy oda - a tüdeje hamarosan követelni kezdte a jogait.
    - Íme, az Ország - suttogta Mhoram. - Komoran és hatalmasan áll felettünk a Mennydörgés Hegye. A Föld legsötétebb átkai és fenyegetései rejteznek e hegy alatt a mélyekben. A mögöttes táj: csatatér. Alant: Sarangrave Síkföld. De itt, látod . . . ez a mindenek feletti gyönyör, Andelain. Az élet szépsége maga. Igen. Ez az Ország szíve közepe. - Olyan tisztelettel állt ott, míg e szavakat mondta, akárha a dolog ünnepélyessége elsőül érzett áhítatot keltene benne.
    Csak nézte őt Covenant. - Felhoztál hát ide engem, hogy meggyőzz: érdemes harcolni, van miért - mondta. És ajka megremegett, úgy eltöltötte száját a szégyen keserűsége. - Akarsz valamit tőlem. . . valami elkötelezettségi nyilatkozatot. Mielőtt Drool ellen indulhatsz. - És ahogy ezt mondta, élesen látta emlékezetében az általa leölt Üregfattyakat.
    - Persze - felelte a Lord. - De hát maga az Ország kéri elköteleződésedet. - Aztán hirtelen szenvedéllyel mondta még: - Nézd ezt mind, Thomas Covenant. Láss, ne csak nézz. Tekintsd az egészet. . . ! És legyen füled is - a dobszóra. És hallgass rám csakígy. Látod magad előtt, íme, szívét az Országnak. Ez nem a Megvető hona. Neki itt nincs helye. Ó, vágyik ő az átkok hatalmára, de igazi helye a Kárhozatos Zug. . . s nem a mi földünk. Nem lakozik benne elegendő mélység, tiszta komolyság, se szépség, hogy helye lehetne nálunk. És ha valamiképpen hatni próbál erre mégis, csak ős-gonoszai által teheti, az Üregfattyak révén. Nem érted?
    - Értem. - Covenant nem nézett szembe úgy igazán a Lorddal. - Már megvan az alkum... a „különbékém", ha úgy akarod. Megfogadtam, hogy többet nem ölök.
    - A „különbékéd"? - Mhoram úgy visszhangozta ezt, hogy a hangjában egyszerre sok minden volt. Lassan összegyűlt szemében a veszélyes fenyegetés. - Jó, hát akkor . . . bocsáss meg nekem. Nehéz órákon a Lordok néha furcsán viselkednek. - S ellépett Covenant mellől, majd nekivágott megint a vízmosásnak, vissza, amerről jöttek.
    Covenant ott maradt még az ablakban egy pillanatig, és figyelte, hogyan távozik Mhoram. Nem kerülte el figyelmét a Lord áttételes Kevin-utalása. Ám arra kíváncsi lett volna, miféle „rokonságot" lát Mhoram közte és az Országveszítő között? Vajon a Lord őt is képesnek érzi efféle kétségbeesésre?



401

    Halkan motyorászott magában erről, így tért vissza Covenant is a társasághoz. A harcosok tekintetét figyelve, észre kellett vennie valami méregetést - így nézték őt; próbálták kitalálni, mi zajlott le közte és Lord Mhoram közt. Ám azzal végképp nem törődött, milyen előjeleket olvastak ki lényéből. Ahogy a társaság nekilódult megint, ott vezette Durát a rézsűs oldalban, nem törődvén vele, hogy az agyagpala, e csúszkáltató talaj többször is négykézlábfélére kényszerítette, veszedelmes horzsolásokat s zúzódásokat okozván neki. A Tavaszünnepre gondolt, a csatára aztán Soaring Woodhelvennél, a gyerekekre, Piettenre és Llaurára, Atiaranra és a névtelen Kötetlen Lényre, és Lenára és Triockra, és a harcosra, aki meghalt őt védelmezve. . . rájuk gondolt, s mégis arról igyekezett meggyőzni magát, hogy különbéke-alkuja szilárd, s hogy nem fog több harcba bocsátkozni, soha.
    Aznap délután a társaság keserves terepen kapaszkodott felfelé, lassan, nyugatnak. Céljukat egyáltalán nem látták most itt. A nap lejjebb szállt az égen, a vizek zúgása kivehetően társult már a rejtett dobszóhoz, ám a Hasadék csak nem akart előbukkanni. Ám akkor elérkeztek egy meredek, bozóttal fedett vízmosáshoz a hegyoldalban. Ebből a vízmosás-szakadékból egy vágat ágazott el a sziklába; túl keskeny volt a lovak számára; s ezen keresztül világosan hallották már a zajosan zuhogó vízrohanást. A vágatnál a lovasok a Kordok őrzetére bízták lovaikat. Gyalog hatoltak be a vágatba, ahogy a sziklák közt elkanyargott - s akkor ennek a végén elérkeztek egyenesen a Hűtlen Hasadéka fölé.
    A dobokat nem hallották már; a folyó vizének zúgása elnyomott minden hangot, csak az ő kiáltozásféléjük érvényesülhetett itt már. A sziklahasadék falai magasak voltak és sivárak, mindkétfelől eltorlaszolták a láthatárt. De a vízhabon át, mely borította őket, látták már a Hűtlen Hasadékát is - a szűk szirtcsatornát, mely beszorította a folyót, mígnem az ár üvöltővé változott, és a vad, fehér, napfény csillámoltatta anyag, a zúduló víztömeg szinte önmaga ellen fordult ilyesképp, őrjöngő rohanatban. Közel egy mérföldnyi szakaszon át jött a folyó így, a Hasadékon át, majd az ő lábuk alatt, közvetlenül, mintha a hegy nyelte volna el aztán, szakadékában. A Hűtlen Hasadéka fölött a leszálló nap, mint vérgolyó, olyan volt az ólom égen; és a fény tűzárnyakat vetített arra a kevés, szikár fára, mely itt megélt, kapaszkodván a szakadékos falba, fenn, akárha a kötelesség tartaná csak valamennyit. Mert lent, a Hűtlen Hasadékában semmi más nem volt, csak tajtékzó víz, csak permet verte, őrület-tanyája sziklák kusza sora.



402

    A zúgás süketítette Covenantot, s a ködnyirkos szikla mintha csúszni kezdett volna: ki a lába alól. Egy pillanatig még forogni is kezdett ez a szirtdarab, s ő azt érezte, hogy mintha a Mennydörgés Hegye kinyúlna érte, benyelné. Akkor összeszedte magát, visszakapaszkodott a résen, megállt, hátát a sziklafalnak vetve itt fönn, két karját összefonta a mellén, s próbált legalább nem zihálni.
    Körülötte nyüzsgés támadott. Kiáltásokat hallott - meglepetteket, ijedteket, a harcosokét ott a nyílás túlvégén, s Habkövető hörgését is kivette a zajból, s hogy az Óriást mintha valaki-valami fojtogatná. . . ! Nem mozdult. Kapaszkodott a kőbe, körötte permetködök, habok, fülében a vad folyózúgás - bámult, várta, hogy térde ne remegjen már, hogy a talaj ne legyen a lába alatt merő bizonytalanság. Csak akkor indult el, visszafelé. Egyik kezével így is a sziklához tapadt; ment, hadd lássa, mi okozta társainak zúdulatát. Akkor már ott járt végre köztük, mintha válltól vállig haladt volna, így is, vigyázva.
    S közte és a sziklatömb közt ott küzdött-birkózott Habkövető. Két Vérgárdista fogta le a karját, s ő így is ide-oda vágta őket a hasítékban, a kőfalakhoz, sziszegvén vadul, őrjöngve: - Eresszetek! Eresszetek engem. . ! Akarom őket! - s olyan volt, mint aki le akar ugrani a Hűtlen Hasadékába.
    - Nem! - S akkor hirtelen maga Prothall állt ott az Óriással szemközt. Hátulról érte a napfény, arca így sötétlőn derengett, árnyképként csupán, s alakja ugyanígy: kitárt két karja, magasra emelt botja. Öreg volt, s feleakkora csak, mint az Óriás. De az a narancsrőt fény mintha megnövelte volna sziluettalakját, magasabbá is tette volna, s tekintélye szinte végtelennek tűnt fel. - Sziklafivér! Uralkodj magadon! A Hét Őrzetre! Rontanál őrjöngve?
    Erre a Habkövető lerázta a Vérgárdistákat. Megragadta a Főlord köntösét elöl, grabancosan, és felemelintette őt a levegőbe, nekiszorította a falnak. S amúgy bele egyenest az arcába, zihálva-sziszegve mondta, mintha fortyogó dühéből törnének elő a szavak: - Rontani? Én? Vádolni merészelsz?
    A Vérgárdisták ismét rávetették magukat. De Mhoram kiáltása leállította őket. Prothall ott lógott a sziklafal előtt az Óriás kezében, mint valami ócska rongycsomó, de a szeme nem tört meg. Folytatta, ismételvén: - Őrjöngve rontanál?
    Egyetlen iszonyatos pillanatig a Habkövető úgy szorította most a Főlordot, mintha meg akarná ölni. Öklének markolása-szorítása elegendő lett volna ehhez. Covenant agya sebesen járt, hogy mondjon mégis valamit, közbeavatkozhasson ilyképp - de semmi nem jutott az eszébe. Elképzelni se bírta, mi üthetett Habkövetőbe.
    Akkor Covenant háta mögül Tuvor Első Mark tisztán csengő hangon így szólt: - Rontó? A Tengertér Óriásainak egyikében? Az ő alakjában itt? Képtelenség . . . !
    Mintha hirtelen belehasított volna Tuvor kijelentése, az Óriás viselkedése megváltozott: köhögés tört rá görcsösen. Reagálásának hevessége mintha egész lényét, minden rostját lemerevítette volna - a bénultságig. Leengedte így Prothallt, aztán rettentő döndüléssel hátrazuhant, hanyatt, a sziklafalnak, szemközt a Főlorddal. Majd e végromlásos görcsállapota oldódni kezdett, s olyasképp nevetett már, rázkódva-zöcskölődve, mint akire hisztéria tört.
    Ahogy a folyó vizének zúgásán át hallotta, Covenantnak szinte iszamosan simogatta a bőrét ez a hangjelenség. Nem tudott szabadulni tőle. Ám azt is látni akarta, mi okozhatta Habkövető hirtelen, hatalmas változását előrement hát, hogy lepillantson a Hűtlen Hasadékába.
    És akkor, ott, minden örvénykavargás ellenére, a folyóvíz bömbölésének áradatán át is látta és hallotta, mitől őrült meg Habkövető így. Jaj, te Óriás! Ekképpen hördült ő is. Ölni - ! S lent, alatta mindjárt, s a folyó szintje fölött alig hatméternyire, volt egy keskeny út, falkiszögellő a sziklában, a Hasadék egyik oldalán. S ezen az úton, a láthatatlan dobok ütemére ott vonult egy Üregfattya-hadsereg, előbújván a Mennydörgés Hegyéből. Ős-gonoszok éke ment elöl, parancsolólag, s ezt követték a sorok, a sűrű sorok egyre meg egyre, bukdostak elő így a nyakigláb rémalakok, amúgy sikamlósan, a hegy gyomrából, s dübögtek előre, előre, lávaszemükben mohósággal, buja rontásvággyal. Ezrek hagyták el máris Fattyúfészkeiket; és ezek mögött újra meg újra tódultak elő a további sűrű sorok, akárha a Mennydörgés Hegye kiköpni készült volna minden pusztító-rontó hordáját a védtelen Földre.
    Habkövető!
    Covenant egy pillanatig azt érezte: szíve az Óriás fájdalmával együtt lüktet. Nem tudta elviselni a gondolatot, a tudatot, hogy Habkövető most már világosan láthatja: ő és övéi nem nyerhetik el soha többé így az Ott-



404

hont, a Hazát - semmi reményük rá, s épp azért van ez így, mert ilyen szörnyteremtmények léteznek.
    Az ölés - az egyetlen válasz?
    Zsibbatagon, félig vakon nézett arrafelé, ahol Habkövető a sziklaperemet - s lent az Üregfattyakat - elérni akarta volna.
Meglehetősen könnyűnek találta a dolgot; egyszerű feladat bárkinek, aki nem szenved tériszonyban. Volt ott valami durva lépcsőzet is, a sziklafalba vágva, délnek, a szűk szorostól le, a mélyútig. Szemközt megint lépcsők, amelyeken a Hűtlen Hasadékának felső pereméig mehetett a vakmerész. Szürkék voltak e lépcsőfokok, látszott rajtuk, hogy a víz vad permete, az idő nem múlhatott felettük nyomtalanul.
    Lord Mhoram érkezett oda most Covenant mögé. Hangja szinte fojtva szólt csak a folyóvíz zúgásán át. - Ez az ősi Kilátó a Hűtlen Hasadékára. Az Első Őrzetnek az a része, mely erről beszámol, igen könnyen is érthető. Az volt a célja, hogy az árulók megfigyelő- és rejtőzőhelye legyen. Mert itt, a Hűtlen Hasadékánál tárta fel valódi lényét-kilétét Kevin Főlordnak a Kárhozat Ura, a Megvető. Innen támadott az első csapás, mely a nyílt háborúságot előidézte. . . ami aztán a Megszentségtelenítés Rituáléjához vezetett.
    - Addig Kevin, az Országveszítő kételyben élt Kárhozat-Úr felől . . . maga sem tudta, miért. . . mert a Megvető nem követett el semmi olyas gonoszságot, amit Kevin láthatott volna. S ő így azért is bizalommal viseltetett a Kárhozat Ura iránt, mert szégyenletesnek tartotta önmaga gyanakvását. Akkor, a Megvető fondorlata révén, üzenet érkezett a Lordok Tanácsához a Démonidáktól, a Mennydörgés Hegyéből. Az üzenet azt tartalmazta, hogy a Lordok mennének a Démonidákhoz lore-munkára, a szerteágazó kriptákhoz, ahol az ős-gonoszok születnek, azért, hogy lore-mesterekkel találkozzanak, kik is titkos erő tudását biztosíthatják számukra ekképp.
    - Világos, hogy a Kárhozat Ura azt akarta: Kevin menjen oda a Mennydörgés Hegyéhez. De a Főlordnak kételyei támadtak, s nem ment. Akkor elszégyellte magát mégis e kételyek miatt, s maga helyett elküldte legalább néhány legközelebbi barátját, legerősebb szövetségesét. Az Ó-Lordok tekintélyes kis csapata indult útnak, le a Lélek Enyhén, át Andelainen, a Mennydörgés Hegyéhez. S akkor, a Hűtlen Hasadékának zúgása és habförgetege közepette lesből legyilkolták őket az ős-gonoszok. A mészárlás



405

után a tetemeket a hegy szakadékmélyére taszították. Majd ilyen hadak tódultak elő a hegyből, amilyeneket most is láttál, és az egész Országot elborították - védtelenül érte az Országot a harc, felkészületlenül.
    - Hosszú küzdelem kezdődött, ám csatáról csatára nőtt az áldozatok száma . . . de a remény nem. Kevin Főlord derekasan küzdött. De ez nem változtatott a tényen: barátait a vesztükbe küldte. Kezdődtek éji találkozásai a kétségbeeséssel. . . és itt sem volt semmi reménysége.
    A folyó csábító, kábító hangja lassan elmosta Covenant belső ellenállását. Arcát is úgy borította el a habpermet, akár a veríték.
    Habkövető ugyanezt akarta tenni hát - leugrani a Hasadék gyötrelmes vonzásába, orvul támadni az Üregfattyakra.
    Covenant minden erejét összeszedte, hogy ezt a vonzást ő maga legyőzze most, s fogcsikorgatva, hátat fordítva távozott a Kilátóról. S akkor, a falhoz tapadva, azt kérdezte minden látható érzelem nélkül: - Ő. . . még mindig nevet?
    Mhoram láthatóan megértette. - Nem. Most már ül, és nyugodtan énekelget, a Hontalanok dalát dalolja, és nem jelez semmit egyébként.
    Habkövető! Covenant nagy lélegzetet vett. - Miért kiáltottál álljt a Vérgárdistáknak? Prothallnak még baja eshetett volna. . . !
    A Lord most háttal fordult a Hűtlen Hasadékának, hogy szembenézhessen Covenanttal. - Habkövető Sósszív a barátom. Hogyan avatkozhatnék közbe? - Egy kis szünet után hozzátette: - Prothall Főlord sem védtelen.
    Covenant makacskodott. - De talán egy Rontó . . .
    - Nem. - Mhoram kereken kijelentette ezt, s nem tűrt ellentmondást. - Nincs az a Rontó, akinek hatalma lehetne egy Óriáson.
    - De valami - próbálta folytatni Covenant, elakadva -, igen . . . valami bántja őt. Mintha. . . mintha nem hinne a jó előjelekben. Attól félhet, hogy Drool. . . vagy bárki más. . . megakadályozhatja az Óriások hazatértét, még most is.
    Mhoram válasza olyan halk volt, hogy Covenantnak szinte az ajkáról, e furcsán görbülő szájról kellett leolvasnia. - Magam sem vagyok ezzel másképp.
    Habkövető!
    Covenant a sziklaszoroson át lenézett az Óriásra. A sötétségben úgy ült ott a hatalmas alak, mint egy halom agyagpala az egyik szirtfal mellett, csendesen dúdolgatott, s mindenféle láthatatlan látomásra meredt maga



406

előtt a kőben. A kép valami dühödött rokonszenvet ébresztett Covenantban. De legyűrte magában ezt is, taglalatlan ragaszkodott belső egyezségéhez - magával. A sziklaszoros falai mintha fölébe hajoltak volna, akár a fojtogató félelem, akár a fenyegető szárnypár. Elhaladt hát, csak úgy az Óriás mellett, vissza a szakadékútra.
    Nem sok időbe telt, s a társaság vacsorához gyülekezett itt. Egy szál derengő fényű lillianrill fáklya világított nekik ehhez; és amikor megvoltak, mindjárt nyugovóra is tértek - aludni szerettek volna legalább egy keveset. Covenant úgy találta, hogy itt most képtelenség bármi nyugvás; érezte, fizikailag szinte, ahogy az Üregfattyak serege vonul, viszi a pusztulás hullámát az Országra, ellenállhatatlanul, halálosan. De a folyó szüntelen zúgása-morajlása sem volt hatástalan, s végül csak lefeküdt a földre, és hamarosan elszenderedett. A háború dobszava ott lüktetett alatta egyre a mélyben.
    Később hirtelen felébredt - riadalomszerűen, élénken. A vörös hold feljebb hágott a Mennydörgés Hegyének élénél is immár, s bevilágította a szakadékvölgyet. Éjfél elmúlhatott már, gondolta Covenant. Először azt hitte, a hold ébresztette fel, ezzel a csaknem teli ragyogásával. Ám akkor rájött, hogy a sziklamélyből nem hallatszik már a dobszó. Körbepillantott a táboron, és látta, ahogy Tuvor ott suttog valamit Prothall Főlorddal. És a következő pillanatban az Első Mark hozzálátott, hogy felköltögesse az alvókat.
    A harcosok csakhamar talpon is voltak, készen is álltak. Covenantnak is ott volt a kése az övébe dugva, ott volt a botja a kezében. Birinair magasba tartott egy fáklyarudat, melynek hegyén apró láng lobogott, és a bizonytalan kis fény-félhomályban ott állt együtt Mhoram és Prothall, Lithe Manethrall, Quaan Warhaft meg az Első Mark. Prothall arcán félárnyak villództak-sötétültek, mint az elszántság és a félelem jelei. A hangja is öregesen gyengének hatott, így mondta: - Ez akkor utolsó óránk a szabad ég alatt most. Drool hadserege kiözönlött. Közülünk most azoknak, akik erre elszánják magukat, be kell menniök a Mennydörgés Hegyének katakombáiba. Kockáztatnunk kell ezt az alászállást, miközben Drool figyelme egyre a seregénél jár - meg kell tennünk ezt a lépést, mielőtt rájön, hogy nem vagyunk ott, ahol hisz bennünket.
    - Ez az utolsó pillanat, hogy aki akar, kiszálljon a Különítményből. Ezután nincs már visszaút, nincs menekvés, ha kudarcot vallunk ott, a



407

Fattyúfészkeken. A Különítmény eddig is derekasan tette a dolgát, igazán mindenki megérdemel minden elismerést, s aki visszalép, nem kell, hogy szégyenkezzen.
    Quaan óvatosan megkérdezte: - Főlord, te magad. . . visszalépsz?
    - Ó, még mit nem - sóhajtott fel Prothall. - Dehogy. Ezeknek az időknek a keze a vállamra nehezül. De nem szabad összerogynom alatta.
    Akkor Quaan így felelt: - A Lordok Honának Hadi Őrzetéből vétetett Eoman ugyan meghátrálhat-e, ha maga a Főlord a vezére? Soha!
    És az Eoman visszhangozta: - Soha!
    Covenant kíváncsi lett volna, hol van Habkövető, és mit szándékozik tenni. A maga részéről ösztönösen is érezte, hogy nincs választása; álmából különben is alighanem csak a Törvény Botja szabadíthatja ki. Vagy a halál.
    A következő pillanatban Lithe, a Manethrall szólt Prothallhoz. Fejét hátraszegte, és karcsú teste úgy megfeszült, mintha szét akarna pattanni bármikor. - Szavamat adtam. Lovaitokra vigyázunk. A Kordok őrzik majd őket, abban a reményben, hogy ti visszatértek. De ami engem ület . . . - Megrázta átkötött haját, mintha önmagával is dacolna. - . . . én veletek tartok a mélybe. Igen. Veletek. - És Prothall tiltakozását heves, határozott kis mozdulattal hárította el. - Példádat követnem kell. Hogyan állhatnék oda különben megint a Ranyhynek elé? Ha eljövök idáig, aztán mikor az igazi veszedelmek elkövetkeznek, meghátrálok? És valamit még érzek, ezen kívül is. A Ramenek ismerik az eget, a nyílt földet. Tudói vagyunk levegőnek és fűnek. Nem veszítjük utunk a sötétben. . . a Ranyhynek megtanítottak minket, hogyan legyen biztos a lábunk. Érzem, hogy egyre tudni fogom az utam - kifelé. Lehet, hogy szükségetek lesz rám, jóllehet messze vagyok a Ra Síkságoktól. . . s magamtól is messze.
    Az árnyak Prothall arcán fintorrá sűrűsödtek, ám ő maga nyugodtan válaszolt: - Köszönöm neked, Manethrall. A Ramenek az Ország derék barátai. - Aztán végigjáratta tekintetét az egész társaságon, s így szólt: - Induljunk akkor. Vár minket a feladat. . . amiért Különítményünk útnak indult. Történjék velünk bármi - amíg lesznek emberek, akik énekelnek, szólni fog róla a dal, hogy ezen a nehéz órán az Országot derék bajnokok védték. Legyetek hát hűek . . . mindhalálig. - Választ sem várva, nekivágott: ki a véres holdfényből a sziklaszorosba.
    A harcosok hagyták, hogy Covenant ott haladhasson mindjárt a két



408

Lord mögött; ez mintegy rangjának elismerése volt. Prothall és Mhoram egymás mellett ment; és amikor a Kilátóhoz közelebb értek, Covenant látta kettejük közt, hogy Habkövető már kint áll a sziklaszegélyen. Az Óriás magasra emelt karokkal támasztotta a két szemközti sziklafalat. Háttal állt a Lordoknak; s nézett le a folyó vér színezte fényű, hideg tükrébe. Hatalmas alakja árnyként rajzolódott a cinóber ég elé.
    Ahogy a Lordok a közelébe értek, úgy szólt hozzájuk, mint aki már a Hasadékból beszél: - Itt maradok. Ez lesz az én őrhelyem. Őrizlek titeket. Amíg élek, Drool hadserege nem fog csapdába zárni titeket a hegy gyomrában. - Majd rögtön, mint aki saját legmélyét tárja oda, így folytatta: - Innen nem érzem majd a Fattyúfészkek szagát. - De aztán, amit még hozzátett, ismét az Óriás-humor szellemében fogant: - hieg aztán efféle járatokat nem is a magamféle csekélységekre méreteztek.
    - Helyes a döntésed - mormolta Prothall. - Szükségünk van a fedezetedre. De ha telihold ideje eljön, ne maradj itt annál tovább már. Ha addig nem térünk vissza, elvesztünk odabent, és rád más feladat vár: népedet kell figyelmeztetned.
    Habkövető úgy válaszolt erre, mintha egészen mást hallott volna az iméntiek helyett. - Emlékezzetek a Béke Esküjére. A labirintusban, melybe most bemerészkedtek, az lesz életfonalatok. Az véd titeket Lélekrontó ellen, bármi alattomosak s vadak legyenek is a céljai. Emlékezzetek az Esküre. Lehet, hogy a remény félrevezet. De a gyűlölet - a gyűlölet, az maga a Megrontás. Magam is túl gyors gyűlöletre ragadtattam magam. S lettem az, amitől magam is elrettenek.
    - Legyen benned némi tisztelet az igazság iránt - csattant fel Mhoram; és ez a hirtelen hang meglepte Covenantot. - Te Habkövető Sósszív vagy, a Tengertér Óriásai közül való. Az Ország népének Sziklafivére. Ezt senki el nem veheti tőled, ezt a nevet.
    Ám Covenant az imént sem hallott ki semmiféle önsajnálatot az Óriás szavaiból - csak felismerést és bánatot. Habkövető nem is szólt többet. Állt ott, ugyanolyan csöndben, mint a sziklafalak, melyeket két tenyerével támasztott - állt ott, akár egy szobor, melyet a Kilátó védelmére faragtak.
    A Lordok nem vesztegettek több időt vele. Az éj már tűnni kezdett, és ők szerettek volna még napkelte előtt leszállni a hegy üregeibe.
    A Különítmény tagjai felsorakoztak. Prothall, Birinair és két Vérgárdista követte Tuvort, az Első Markot. Aztán következett Mhoram, Lithe,



409

Bannor, Covenant és Korik. Majd Quaan Warhaft, tizennégy harcosával, és a legvégén négy Vérgárdista.
    Huszonkilencen voltak csak Drool Rockworm nem is sejthető erőivel szemben.
    Egy clingor-szál kötötte össze a társaságot, az élen haladó Tuvortól az utolsó Vérgárdistáig. Egymás után, egyesével haladtak, így ereszkedtek le a Hűtlen Hasadékának iszamos-csúszós lépcsőfokain.