Az Oroszlánok szólítása
Jöttek, zúdultak eltökélten, tömérdek vöröslő szem, üresség és tompultság
bennük. De a Kárhozat Urának testtelen nevetése mintha lassította volna
előrehaladásukat. Mintha mocsáron gázoltak volna át, lassú közeledésük
lehetőséget adott a Különítménynek, hogy rendezze sorait. Quaan parancsára
a harcosok körülvették Mhoramot és Prothallt. A Vérgárdisták harcra készen
álltak, csakígy, ami az Eomanből maradt.
Mhoram Covenantot szólította.
Covenant lassan fölemelte fejét. Társaira tekintett,
és létszámukat szánalmas csekélynek találta. Megpróbált talpra állni. De
Tuvor túl súlyos volt így is. Még halálában is, az Első Mark masszív odaadása
felülmúlta az ő erejét.
Hallotta akkor, hogy Lithe Manethrall elkiáltja
magát: - Erre! Tudom a járást! - És elhajolgatva, bukdosva rohant az Üregfattyak
közt az egyik kijárat felé. Covenant úgy figyelte Lithe-et, mintha már
rég lemondott volna létezéséről. Tuvort nem tudta megemelni, eleve hátrányban
volt azzal a hiányzó két ujjával, a jobbjával.
Akkor Bannor kirántotta őt a halott alól. Az Első
Mark a földre dőlt végképp, Covenantot pedig védelmezően vette körül az
Eoman. De ő tiltakozott: - Nem hagyhatjuk itt . . . így. - Ám Bannor erőnek
erejével bekényszerítette a harcosok közé. - Mit teszel? - kiáltotta Covenant.
- Magunkkal kell őt vinnünk. Ha nem küldöd oda. . . vissza. . . tudod!
Akkor nem jön helyettese. - Könyörgésével most a Lordokhoz fordult. - Nem
hagyhatjátok itt . . . !
gyatkozva kereste s lelte meg „az utat". És egyre hívta a Lordokat s
társaikat: követnék már. . . ! De ez nem ment. A Különítmény nem mert futamodni,
nem mert ennek az iszonyú éknek hátat fordítani.
Minden összecsapás hátrább szorította őket. Hiába
volt minden eltökéltség és bátorság, lassanként ernyedni kezdtek, és a
lore-mester minden csapása tovább gyengítette őket. Botjaik lángja sem
volt olyan kitartó már soha, halványabban lobbant, hamarabb hullt vissza
feketeségbe. Nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatják magukat már soká. És
a két Lord helyére, botjukkal, senki sem léphetett.
Mhoram hirtelen elkiáltotta magát: - Vissza! Helyet!
- Parancsa elemi erejű volt; itt még a Vérgárdisták is habozás nélkül engedelmeskedtek
- és félrehúzódtak.
- Covenant! - rikoltotta Mhoram.
Covenant előrehatolt egészen odáig, ahol már csak
karnyújtásnyira volt a kavargó harctól, az arcvonaltól.
- Emeld gyűrűdet!
Mhoram szava ellenállhatatlan volt. A Hitetlen fölemelte
balját. Jegygyűrűjét most is bíborló bevonat tündököltette középütt, a
„szívénél". A lore-mester látta a gyűrűt, és úgy reagált, mintha hirtelen
kiszagolná jelenlétét. Megismerte a fehéraranyat, tétovázni kezdett. Az
él leállt, bár a lore-mester továbbra is harckészültségben várakozott.
- Melenkurion abatha! - ordította Mhoram.
Szava parancs volt most. - Sújts le rájuk!
Covenant, bár félig öntudatlanul, megértette. Baljával
odasújtott a lore-mesterre, úgy, mintha szeget verne be.
Az harsányan felvakkantott, félelmében; és az egész
ék megingott.
A Lordok abban a pillanatban már cselekedtek. Félig
üvöltés, félig harmónia volt a most felhangzó „Minas mill khabaal!"
- és közben már meg is húzták, lángból, az X-et, mely az alagút bejáratát
„elbarikádozta", a földtől az ív csúcsáig. Az X lángja a légben függött;
és mielőtt kihalhatott volna, Prothall belehelyezte a botját. Abban a pillanatban
meglobbant az összefüggő kék lánglepel.
Dühödt ordítással fogadták Mhoram cselét az ős-gonoszok.
Előrelendültek. A lore-mester hatalmas csapásokat mért a lángfüggönyre.
Hiába. A tűzfal állta az ütéseket - behorpadt, vadul fellobogott, de az
ős-gonosz éket nem engedte át.
Prothall és Mhoram csak egy pillanatig várt; megbizonyosodván
róla, hogy művük „helytálló", már fordultak is, rohantak is az alagút mélyei
felé.
Mhoram aztán; levegő után kapkodva, közölte a társasággal:
- Megtiltottuk nekik az alagutat! De a tiltás nem lesz hosszú életű. Nem
vagyunk elég erősek hozzá - a Főlord botja kellett, hogy bármi tiltó jel
odakerülhessen egyáltalán. És az ős-gonoszok vadak. Drool őrültté teszi
őket, féktelenné a Földveszte Kővel. - Sietősen beszélt, hangjában mégis
volt valami borzongás. - És most rohannunk kell. Menekülni - igen, meg
kell menekülnünk! Minden fáradozásunk hiábavaló, ha a Botot és az Őrzetet
ki nem mentjük innen.
- Rajta! - visszhangozta a Manethrall. - Ismerek
füvet és eget. Meglelem az utat itt is.
Prothall egyetértéssel bólintott. De a mozgása lassú
volt, hiába kellett volna ide most a legüdébb fürgeség. Kimerülten, saját
lehetőségeinek messze a határán túl, lihegve állt ott. Lélegzete hörögve-zörögve
tört elő a mellkasából, korának minden súlyával és tehetetlenségi erejével
támaszkodott közben a Törvény Botjára. - Rajta! - vezényelte akkor ő is.
- Fussatok!
Két Vérgárdista máris megragadta a két karjánál,
s köztük vágott neki, lépteit erejéhez mérten szaporázva, az alagút mélyebb
sötétjének. A társaság körötte futott, ügetett - az élen Lithe haladt,
szökellt.
Eleinte könnyű volt az út. Az alagútfolyosó mindegyre
elágazgatott, ilyen helyeken Lithe meg-megállt, aztán mintha nyomban rá
is jött volna, melyik az ígéretes irány, merről dereng több napvilág mégis.
Hátulról Mhoram fáklyája világította meg alakját, s úgy vágtatott, ugrált,
mintha máris a szabadság meleg csapását követné.
A közelharc megpróbáltatásai után a Különítmény
szinte megkönnyebbült, hogy ilyen egyszerű feladat vár rá: hogy csak rohanni
kell, ahogy bírnak. Egy kicsit magukba mélyedhettek, összpontosítva, és
erőt is gyűjthettek ekképp. Meg az is ért valamit, hogy egyre távolabb
juthattak a Kárhozat Urának átok-nevetésétől. Nemsokára már sem a gúnyröhejt,
sem a legyilkoltatás fenyegetésének kísértethangjait nem hallották a hátuk
mögül. A csöndes sötétség hirtelen a legjobb barátjuk lett.
Csaknem egy mérföldet tettek meg így, egy hosszú
mérfödet. Akkor jött az átkelés a katakombasorokon, ahol a terep labirintusossá
vált: sok-
sok apró oldalüreget kerülgethettek, szűk folyosók jöttek, fordulók,
ám mintha nem lettek volna itt nagyobb csarnokok, üregtermek, Fattyúfészkek.
E bonyolult folyosórendszeren át Lithe-nek egy pillanatig sem volt tájékozódási
gondja. S valahányszor újabb utat választott, egészen enyhén bár, de kaptatós
volt az a folyosó. Fölfelé haladtak.
Ám ahol ezek az összetett alagútrendek kiszélesedtek,
öblösülve alkottak nagy tereket, szélesebbeket és sötétebbeket is, furcsa
módon, s ahol Mhoram fáklyalángja sem világíthatott meg falat sehol - a
katakombavilág egyszerre ellenségesebbé vált megint. A csend jellege is
fokozatosan változott a baráti megbízhatóság tovatűnt, és inkább csapdának
érződött, ingatag bizonyosságra utalt. A sötétség egyre sűrűbbnek látszott
még Mhoram fáklyája körül is. A fordulóknál, a kereszteződéseknél a sötétség
aztán még a tájékozódást is megnehezítette. Maga Lithe volt az, aki most
már néha elbizonytalanodott.
S mögötte Prothall egyre kevésbé tudta tartani az
iramot. Rekedtes, érdes lihegése-zihálása fokozódott; a Különítmény legfáradtabb
tagjai is hallhatták a szerencsétlen, öreges zörejt, mind a maguk lihegésén
át. A Vérgárdisták most már csaknem fölemelték, úgy cipelték a Főlordot.
Mindegyre éjfél-sötét tereken haladtak keresztül.
Vitték a Törvény Botját, vitték a Második Őrzetet, és nem engedhették meg
maguknak a kudarcot.
Akkor magas üregbe értek, keresztúthoz egyébként.
Sok alagút futott össze itt. Azt a fő irányt, melyet Kiril Threndor óta
követtek, egyetlen folyosó folytatta csak az üreg túlján. De Lithe úgy
állt meg a barlangtér közepén, mintha parancsra tenné. Bizonytalanul fürkészte
maga körül az ürességet, a nyílásokat, s mintha zavarba ejtette volna,
hogy ily túlontúl sok lehetőség nyílik előtte - s az is nyugtalaníthatta,
hogy valami titkos belső „súgásra" nem választotta volna teljes bizonyossággal
a nyilvánvalónak látszó utat. Fejét rázta, egy kicsit ellenállt a döntés
kényszerének, majd ezt mondta: - Jaj, Lordok. Nem tudom!
Mhoram felcsattant. - De hát muszáj ! - Majd így
folytatta: - Nincs más esélyünk. A régi térképek nem mutatják ezeket az
utakat. Túl messze vezettél minket, a magunk ismereteinek határán túlra.
- Megragadta a Manethrall vállát, mintha így akarná kikényszeríteni belőle
a döntést. Ám a következő pillanatban Prothall vonta el a figyelmét. Heves,
görcsös köhögési roham közepette a Főlord a földre rogyott.
Egy Vérgárdista gyorsan felültette őt, és Mhoram
letérdelt mellé. Aggódva, nagy figyelemmel nézte azt az öreg-öreg arcot.
- Pihenj egy kicsit - mormolta Mhoram. - De ne hosszan. Fel kellett adnunk
már úgyis sok elképzelést. Több késlekedésre nincs mód.
Köhögésrohamai közepette a Főlord így felelt: -
Hagyjatok itt. Fogjátok a Botot, és menjetek. Nekem végem.
Szavai mellbe vágták a társaságot. Covenant is,
a többiek is, mind lélegzet-visszafojtva várták, mit fog mondani Mhoram.
A levegőben egyszerre megsűrűsödött a félelem - hogy a Lord esetleg elfogadja
a Főlord áldozatát.
De Mhoram egy szót se szólt.
- Hagyjatok - ismételte Prothall. - Add ide a botod,
Mhoram, s majd fedezem a visszavonulásotokat, amíg csak bírom. Menjetek,
ha mondom. Öreg vagyok. Sok időn át diadalmaskodtam. Nem veszítek semmit.
Fogjátok a Törvény Botját, avval menjetek. - Hogy a Lord még erre se válaszolt,
Prothall hangja könyörgőre vált. - Mhoram, hallgass meg. Ne hagyd, hogy
vén csontjaim tönkretegyék a Különítmény vállalkozását, e magasztos ügyet.
- Hallom, mit beszélsz - mondta Mhoram, és a hangja
vastag volt, sebzett, akárha torka sűrű vére törne föl vele. És csak térdelt
ott leszegett fejjel.
Ám egy pillanat múltán már talpon volt megint, fejét
hátraszegte, aztán nevetni kezdett. Nyugodt nevetés volt ez - nem mohó,
nem lázas, nem mesterkélt -, a megkönnyebbülés tiszta hangja, a kétségbeeséstől
szabaduló emberé. A társaság csak nézte, de akkor mindenki megbizonyosodhatott
felőle, hogy nem hisztéria. Majd, ki tudja, miért, nevetni kezdtek ők is.
A humor úgy áramlott át a szívükön, mint valami tisztító forrás üdve.
Covenant kis híján elkáromkodta magát, hogy - ő
ebbe az általános közkacajba nem tud bekapcsolódni.
Amikor aztán a nevetésből halk csuklások lettek,
Mhoram így szólt a Főlordhoz: - Jaj, Prothall, Dwillian fia! De jó, hogy
öreg vagy. Elhagyni téged? Hogyan büszkélkedhetnénk el úgy igazán jóízűen
akkor Osondreának a mi fényes sikerünkkel, ha te nem vagy ott, hogy nagyzási
hóbortomat nyesegesd? - Megint vígan fölnevetett. Aztán, mintha összeszedte
volna magát mégis, visszatért Lithe-hez az üreg közepére.
- Manethrall - mondta nemesen -, jól végezted eddig
munkádat. Ösztö-
nöd csalhatatlan volt... emlékezz erre. Tedd félre minden kételyed.
Nem félünk, követünk, bárhogy s mint vezetsz.
Covenant észrevette, hogy Lithe sem csatlakozott
az iménti vidámkodáshoz. A szemében zavar ködlött; és Covenantnak az volt
az érzése, hogy a Manethrall gyors és eleven vérének sértés volt Mhoram
túl korai hangváltása, az előbbi élesség. Ennek ellenére Lithe ünnepélyesen
odabólintott a Lordnak. - Jól van. Csak a gondolataim vitáznak a szívemmel.
- Mely értelemben?
- A gondolataim azt mondják, folytassuk tovább az
eddigi irányban. De a szívem másfelé húz. - Mutatott is egy alagutat, mely
csaknem ugyanarrafelé nyílt, amerről ideérkeztek. - És nem tudom - tette
hozzá igen egyszerűen. - És ez nekem valami új.
De Mhoram késlekedés nélkül válaszolt. - Te Lithe
vagy, Ramenek Manethrallja. Szolgáltad a Ranyhyneket. Ismersz füvet és
eget. Bízz a szívedben.
Egy pillanat még. . . és Lithe elfogadta a tanácsot.
Két Vérgárdista talpra segítette Prothallt. Támogatták
őt, közrefogva, aztán csatlakoztak vele a társasághoz, s követték ők is
Lithe-et.
Ez a folyosó most gyorsan lejteni kezdett, és remek
sebességgel haladhattak. Az a remény is lelkesítette őket, hogy üldözőik
igazán nem fogják sejteni: erre jötték éppen. Ezért sem útjukat elvágni
nem tudják majd közvetlenül, se a nyomukba nem eredhetnek azonnal. Ám a
szinte egyetemes sötétben és csendben nem volt semmi bizonyítékuk sem,
egyéb megnyugtatásuk. Ezen a folyosón nem kereszteztek más utakat, elágazásokhoz
sem jutottak, itt csak úgy mentek, mintha a hegy valami főerét követnék,
sodródva benne. Végezetül ez a folyosó egy nagynak érezhető térségbe torkollott,
ahol meredek, durva sziklakaptatón folytatódott, egy sor visszakanyarulással.
A társaságnak fölfelé kellett kapaszkodnia.
Az emelkedés nehézségei lassították haladásuk ütemét
- mászás volt ez már a javából. És minél feljebb értek, annál hidegebb
lett a levegő, s mintha örvénylő széláramok jellemezték volna e világot
mindenestül. Ám a hideg és a szél csak fokozta verítékezésük kínját, nehezítette
a lélegzést is. A Vérgárdistákon kívül mindenkit iszonyatosan megviseltek
az eddigi erőfeszítések; ők egyenletes ütemben, fáradhatatlanul rótták
útjukat a kapaszkodókon is. Mintha szüntelen odaadásuk számára ez a dolgoknak
csak egy új változata lenne. Hanem a társak egyre vészesebben elnyűvődtek.
A har-
cosok nyomorékokként kúsztak-másztak csupán, és rogyadozásuk „méltó"
társa volt maga Covenant is.
Végezetül Lord Mhoram pihenőt rendelt el. Covenant
lezöttyent nyomban egy sziklára, és bámult mereven a fekete fuvalmú, mérhetetlen
űrbe. Arcára mintha már ráfagyott volna a veríték. Enni- és innivalójuk
utolsó maradékait osztották szét, ám ebben az állapotban és itt még étel
és ital sem tette meg a magáét, nem adott erőt, nem frissített - mintha
még a szervezet „karbantartása" is lehetetlenné válna ily katakombavilágsötétben.
Covenant zsibbatagon evett és ivott. Aztán lehunyta a szemét, hogy az üres
sötétséget kizárja egy darabig: De hát egyre látta - ha nyitva volt a szeme,
ha nem.
Egy idő múlva - Covenant nem mérte már az időt,
- Lord Mhoram azt mondta, áthatóan suttogva: - Hallom őket.
Korik válasza olyan kongva hangzott, mintha koporsóból
szólna: - Igen. Követnek minket. Nem is kevesen.
Mintha villám ütött volna zsibbadatukba, a Különítmény
tagjai mászni kezdtek tovább. Most már erejük minden határán túl jártak.
Egy ízig elcsigázottnak érezték magukat, összeomlások vonszolódtak ott
még elevenen - s ennyire se lettek volna képesek, ha Mhoram kék lángja
nem vonzza őket, parancsolóan, előre . . . előre . . . És nemcsak parancs
volt ez, de unszolás, rábeszélés, késztetés, kényszerítés, kihívás; valami,
ami nem tűr visszautasítást, sőt, egyre többet kér és követei a követőktől,
kéretlenül. Hogy kitartók legyenek. . . hogy minden holtponton túllendüljenek.
. . hogy ne létezzen más eszményük, csak a megmaradás gyakorlata, ezért
tegyenek meg mindent. . . Kapaszkodjanak. És kapaszkodtak.
Akkor a szél üvölteni-süvölteni kezdett körülöttük,
és változott az út is. A hasadék hirtelen beszűkült. S ott találták magukat
egy keskeny, csigalépcsőszerű képződmény fokain, mely egy függőleges aknába
vájva vezetett fölfelé. Kénytelenek voltak libasorban haladni, oly szűk
volt a lépcsősor. És a szél úgy süvített föl a katakombákból, mintha erre
menekülne, színrémülettel. Covenant nyögve vette tudomásul, hogy újabb
életveszélyes magaslat kockázata vár rá, de a szél ereje olyan hatalmas
volt, hogy szinte lehetetlenné tette a lezuhanást. Bódultan körözve haladt
fölfelé a lélekveszejtő lépcsőföljárón.
Az akna csaknem függélyes volt, és a szél gyötrötten
üvöltött; a levegő szinte túl gyorsan rohant el mellettük, hogy lélegzetet
vehessenek. Ahogy
lihegtek fölfelé, valami fejszédítő örvény-tériszony kerítette hatalmába
őket. Az akna mintha inogni kezdett volna veszedelmesen jobbra-balra. Covenant
négykézláb haladt már.
Nemsokára az egész társaság így mászott.
Légszomjas fájdalom környezte, meghatározhatatlan
űrrel szívta volna magába - ezt érezte Covenant, ekkor nyúlt ki a lépcsőfokokon.
Nem mozdult. Hallotta ő is a hangokat, hangfoszlányok voltak inkább a szélzúgásban.
De ő már túl volt azon, hogy füleljen. Érezte, hogy elérte a fulladáshatárt,
és az egyetlen, amire vágyott, ez volt: sírni. Nem tenni semmi mást. Nem
is tudta volna megmondani, mi tartotta vissza eddig, hogy kétségbeesésének
ilyképp szabad folyást ne engedjen.
Kezek ragadták vállon, cibálták sima kőfelületen.
Egy keskeny hasadék fenekén történt mindez; és négy öt méteren történt.
A szél üvöltése alábbhagyott.
Hallotta, ahogy Quaan felzihál, fojtott hangon -
de elemi örömmel. Nagy erőfeszítés kellett hozzá, de felnyitotta ő is a
szemét. A hasadék fenekén feküdt, ott, ahol ez már a szabadba nyílt . .
. a Mennydörgés Hegyének keleti oldalában. Lejjebb valami szürke síkság
terült el tágasan, s túlján vörösen kelt a nap.
Döbbent fülének még az öröm hangjai is zokogást
idéztek. S terjedt, sokszorozódott ez az örvendezés, ahogy a harcosok mind
nagyobb számban jutottak ki, mellette-felette ellépkedve, a hegy gyomrából
a szabadba. Lithe már néhány szökkenéssel odébb járt, s térdre borulva
csókolta a földet. Messze, a Sarangrave-en túl, a Szennyszoros Útjának
izzásán, a Nagy Mocsáron túl is - ott állt a nap, királyian, ragyogásának
bíbor palástjában.
Covenant erőnek erejével felült, így nézte a Lordokat;
lássa, ahogy győzelmük pillanatnyi teljén állnak.
De nem látszott rajtuk diadaljel. A Főlord úgy ült
ott, mint egy összetottyadt zsákember, csupa zörgő csont belül, térdén
a Törvény Botja. Fejét leszegte, arcát két kézzel takarta el. Mellette
Mhoram komoran és csendesen állt, és a szeme olyan kihalt volt, mint valami
senki földje.
Covenant nem értette.
Akkor Bannor így szólt: - Itt védekezhetünk.
Mhoram válasza csendes volt, de erőszakos: - Hogyan?
Droolnak megvannak a maga útjai. Ha megakadályozzuk itt, hát jön odatúlról.
. . fentről. Ezreket hozhat ellenünk.
- Akkor zárd el, ezt a rést, ne tudjanak átjönni
rajta.
Mhoram hangja még szelídebb lett. - A Főlordnak nincs
botja. Magam a rést nem tudom elzárni így. . . nincs hozzá hatalmam. Azt
hiszed netán, hogy olyan erős vagyok . . . hogy még ennek a hasadéknak
a falait is leomlaszthatom? Hát nem, az nem menne még akkor se, ha esetleg
hajlandó volnék ilyképp sebezni a Földet. Menekülnünk kell. Ott . . . -
És lemutatott a hegyoldalon - de a keze remegett közben.
Covenant is lepillantott. A hasadék egy „vízmosásba"
nyílt, mely úgy metszette a Mennydörgés Hegyét, akár egy kés hagyta seb.
Ennek a vágatnak a gerince, lenn, csupa szikla volt, odahullott s odagörgött
kő - magasokból omlottak oda ezek a törmelékek, szirtek „tornyaiból" hulltak
ki, lazulva. És a falai ennek az ős-vízmosásnak simák voltak már, megmászhatatlanok.
A Különítményre keserves medermélyi botladozás várt hát. Fél mérföldön
át legalább. Ott a falak széjjelebb tágultak, egy szikla buktatójánál.
Amikor a társaság elérte a sziklaszirtet, meg kell próbálnia majd, azt
megkerülve, lejjebb ereszkedni a hegyoldalban, valami újabb járatot lelni
a meredek lejtőn.
Covenant még mindig nem értette, persze. Felhördült,
a rájuk váró vágat nehézségeit látva. De hát ez a „vízmosás" volt a menekülés
egyetlen útja. Érezte, hogy arcát napfény érintgeti. Talpra tápászkodott,
majd így motyorgott: - Akkor hát. . . menjünk.
Mhoram ránézett - és elfojtott kín volt nehéz nézésében.
Ám ennek most nem adott hangot. Helyette Quaannal és Korikkal váltott pár
merev szót. Néhány pillanat múlva a Különítmény elindult lefelé az ős-vízmosáson.
Halálosan lassú volt a haladásuk. Hogy egyáltalán
előrejussanak, mindegyre sziklaköveket kellett megmászniok, nagy görgetegköveken
kellett szökdelniök, négykézláb kúszniok-mászniok szűk réseken át, megannyi
roppant törmelékdarab közt s alatt. És gyengék voltak. A harcosok közül
a legerősebbek is rászorultak olykor a Vérgárdisták segítségére. Prothallt
pedig jószerivel végig cipelni kellett most már. Szorongatta a Botot, s
a mászás nála kétségbeesett csúszás-kúszás volt csak. Valahányszor átugrott
az egyik kőről a másikra, térdére zuhant, s köntösének eleje csakhamar
csupa vér volt.
Covenant érezni kezdte a Különítmény vészhelyzetét.
Sebességük végzetes lehet - végzetesen lassú. Ha Drool más utakat is ismer
a hegy oldalában, csapatai előbb érhetnek oda a sziklaszirthez, az ős-vízmosás
végéhez.
Nem volt egyedül ezzel az előérzetével. Az első megkönnyebbülést
követően a harcosok arcára is kiült valami űzöttség. Hamarosan már csak
botladoztak, kapkodtak, küzdve haladtak, fejüket leszegték, és hátukat
görnyesztették, mintha valami nagy súly volna a nyakukba varrva. A napvilág
nem tette lehetővé, hogy veszedelmükről feledkezzenek.
És félelmük olyan volt, mint egy prófécia - beteljesült,
mikor a Különítmény még a „vízmosás" felénél sem járt. Az Eoman egyik tagja
riadtan kiáltott fel. És hátrafelé mutatott, a hegy nagyobb magasába. S
akkor azt láthatták, hogy ős-gonoszok hordája ront ki a hasadékból, s jön,
amerről ők maguk is jöttek nemrég.
Próbáltak gyorsabban haladni a sziklaszórásos mélyben;
de az ős-gonoszok bandája úgy tódult utánuk most már, mint valami fekete
áradat. Ezek a rémalakzatok láthatóan minden nyaktörő veszély nélkül szökkentek
kőről kőre, szikladarabról szikladarabra. Nem fenyegette őket, hogy elvétik
az ugrást; akárha már a vadságnak ezzel a képességével születtek volna,
száguldásra. Sőt, egyre sebesebben haladtak, a Különítményt vészesen közelítve.
És nemcsak ős-gonoszok jöttek. A „vízmosás" végének
közelében hirtelen Üregfattyak jelentek meg az egyik falon fönn. S ahogy
a Különítményt észrevették, már dobálták is át köteleiket a sziklaperemeken,
hogy lemásszanak.
A társaság ollóba került - elöl és hátul Drool erői
fenyegették őket, elkerülhetetlen rontással.
Megálltak ott, ahol voltak, és megbénította őket
a rémület. Egy pillanatra még Quaanból is mintha kihalt volna az Eomanjéért
érzett felelősség; mert csak pillantgatott vaksi tanácstalansággaI körbe-körbe.
Covenant egy nagy görgetegkő tövébe roskadt. Szeretett volna ráordítani
a hegyre, hogy ez nem becsületes játék. Ő már annyi mindent túlélt, annyit
eltűrt, oly sokat vesztett. Hol az ő menekvése? Ez lenne az ára
az alkunak, a béketűrésnek? Túl nagy ár. Leprás, az ő, leprás, aki efféle
próbatételekre nem alkalmas. Hangja felcsapott, ellenőrizhetetlenül. És
tele volt haszontalan vadsággal. - Nem csoda, hogy ő. . . hagyta, hogy
elvigyük a Botot. Most még szörnyebb kínt okoz majd nekünk, ennyi! Tudta,
hogy a Bottal úgyse menekülhetünk.
De Mhoram már üvöltötte parancsait, s hangja elvágta
a riadalmak fonalát, széttépte a borzadályhálót. Lerohant egy kis darabon
még az ős-
vízmosásban, ott felszökkent egy nagy görgetegkőre, magasabban állt
így, mint közelében a többiek. - Itt van hely a számunkra elég! Gyertek!
- vezényelte. - Itt érjen minket a vég!
A harcosok lassan odagyülekeztek a kőhöz, s úgy
jártak valamennyien, mintha már a vereség terhe nehezedne rájuk. Mhoram
és a Vérgárda segítette fel őket a kis magaslatra. Prothall Főlord ért
oda utolsónak, így is két Vérgárdista támogatta. Azt motyorászta: - Nem.
Hát nem, nem. - Ennek ellenére teljesítette Mhoram „parancsát".
Amikor így mindenki fent volt a nagy felületű görgetegkövön,
Quaan Eomanje és a Vérgárda elhelyezkedett a szegélyeken körben. Lithe
csatlakozott hozzájuk, kezében feszesen tartotta zsinegét, s Prothall,
Mhoram és Covenant maradt csak középen; így alakult ki a tervezett utolsó
menedék, a vég-vár.
Az ős-gonoszok már útjuk felét megtették a társaság
sziklájáig. Mögöttük Üregfattyak százai jöttek, ontotta őket a hegyi alagút
torka, és tódultak lefelé az ős-vízesés mélyén. És még sokan jöhettek odabent,
fölfelé, a lépcsőn, ki, a vágat kezdetéhez.
Drool erőit szemügyre véve, Mhoram azt mondta: - Bátorság, barátaim.
- Közben szelíd maradt a hangja. - Derekasan helytálltatok. Most akkor
a vég is oly dicső legyen, ahogy harcunk volt eddig . . . emlegesse meg
az ellenség. Ne essetek kétségbe. Sok átmenet van a háború megnyerése és
elvesztése között, számos fokozat. Tanítsuk meg rá a Kárhozat Urát, hogy
a győzelem ízét nem érezheti, míg az Ország egyetlen lakója is él.
De Prothall azt suttogta: - Nem; nem. - Nézett föl
a Mennydörgés Hegyének nagyobb magasaira, aztán keményen megvetette a lábát,
lehunyta szemét. Lassú eltökéltséggel emelte akkor a Törvény Botját a szívéhez,
s két öklébe szorította erősen. - Lehetséges kell, hogy legyen - zihálta.
- A Hét Őrzetre! Lehetséges. Kell. - Ízületei, csontjai fehérlettek a kemény
szorításban. Fogta a Botot, érintette a bonyolult rúnákat, a titokzatos
felszínt. - Melenkurion Égduzzasztó, segíts engem! Nem fogadom el
ezt a véget. - És szemöldöke szorosabbra húzódott össze két beesett szemürege
fölött, a feje úgy lehorgadt, hogy mellét érte álla. A szívét. Sápadt-vértelen
ajkai közül suttogás kélt, szó nélküli ének. De a hangja oly rekedtesen
zörömbölve tört elő a melléből, hogy a dal inkább gyászéneknek hangzott,
nem harci buzdítónak.
És közben Drool erői áradtak, tengerként vették körül
most már a Különítményt - minden menekvés útját elzárva. Mhoram figyelte
őket, és emberajka csak fogvicsorgatást leplezhetett-tárhatott.
Hirtelen valami kétségbeesett esély lehetősége villant
a szemében. Ezen lázasan elgondolkodott, Covenantra nézett, meredt tekintettel
suttogta oda neki: - Van egy út! Prothall a Tűzoroszlánokat hívná. . .
De nem járhat sikerrel. . . a Bot hatalma nem nyitott, s nekünk nincs hozzá
tudásunk, hogy feloldjuk a zárolást. Hanem a fehérarany elszabadíthat ily
erőt. Megtehető! Lehet!
Covenant úgy hullt szét a szívében erre, mintha
Mhoram becsapta volna őt. Nem, zihálta. Nem! Egyezségre léptem, és. . .
Akkor valami betegítő, szédítő-örvényes felismeréssel
látni kezdett, látni, látni . . . Hogy mi volt a Kárhozat Urának terve
ővele, ezt látta így, azt, hogy a Megvető mit is tett vele ekképp. Itt
volt az a gyilkos csapás, mely rejtve volt végig, minden makacs manipuláció
mögött, ezt rejtette megannyi kibúvó.
Vér és pokol!
Itt volt a benne küzdő kétféle őrület találkozási
pontja, frontja. Ha megpróbál élni a vad mágiával - ha van a gyűrűjében
ily erő - és ha nincs, ha nincs? - Sötét látomások pörgették; ki ne röpítsék
- ! Látomás: az elpusztított Különítmény, a széttört Bot - ezernyi teremtmény
halála, mind ez a sok vér az ő fejére száll, tenger vér, az ő fejére -
!
- Nem - zihálta fojtva. - Ne kérj erre. Megígértem.
Nem akarok több gyilkolást. Nem tudod, mit tettem - mi mindent - Atiaran
ellen - és vele, igen, vele - alkut kötöttem, hogy nem leszek több .gyilkolás
oka.
Az ős-gonoszok és az Üregfattyak most már csaknem
nyíllövésnyire voltak tőlük. Az Eoman fel is feszítette az íjakra- a vesszőket,
Drool hordái lassítottak, kezdtek felsorakozni, formációba - az utolsó
rohamhoz.
De Mhoram nem engedte ki szeme fókuszából Covenantot.
- Még több öldöklés akkor lesz, ha nem teszed meg ezt. Azt hiszed, a Kárhozat
Ura beéri a mi halálunkkal? Soha! Gyilkolni, öldökölni fog, míg minden
élet, kivétel nélkül az ő hatalmába kerül - általa megsemmisíthető vagy
megrontható lesz, addig fog! Minden élet, érted már? Még ezeket a teremtményeket,
akik most szolgálnak neki, ezeket sem fogja kímélni.
- Nem! - hördült fel újra Covenant. - Hát nem látod?
Ez, épp ez az,
amit ő akar. Elpusztul a Bot - vagy Drool pusztul - vagy mi pusztulunk
mindegy, mi történik. Ő fog nyerni. Ő lesz szabad. Te is csak azt teszed,
amit ő akar.
- Hát persze! - Mhoram szenvedélyesen fordult hozzá
megint. - A holtak holtak . . . csak az élőknek lehet reménye, hogy a Megvetővel
szemben ellenálljanak.
Pokol tüze! Covenant úgy kapkodott volna válaszokért,
ahogy az az ember, aki nem érti saját baját. De nem lelt, persze, egyet
sem. Semmiféle alku vagy kompromisszum nem felelt meg igényeinek most.
Gyötrelmében vadul felkiáltott, tiltakozva, könyörögve. - Mhoram! Ez öngyilkosság!
Azt kívánod tőlem, hogy megőrüljek!
Mhoram szemében az a vészes fény meg se rezzent.
- Nem, Hitetlen. Nem kell meghibbannod, eszednél maradhatsz. Vannak más
válaszok más dalok. Melyekre rálelhetsz. Miért pusztulna ez az Ország a
te fájdalmad kedvéért? Mentsd meg - vagy légy kárhozott! Ragadd meg a Botot!
- Átok pokla! - Covenant vadul kereste, tapogatta
volna a gyűrűjét. Tedd meg te magad! - Lecsavarta ujjáról a gyűrűt, megpróbálta
Mhoramhoz vágni. De iszonyatosan reszketett; ujjai közül a gyűrű csak kicsúszott,
a kőre esett, elgurult.
Kapkodott utána. Látta, nincs elegendő ujja hozzá,
hogy ügyesen elkaphassa. A gyűrű Prothall lába mellett is elgurult már.
Nyúlt utána megint riadtan - akkor kicsúszott a lába alól a talaj, elvágódott,
homlokát beleverte a kőbe.
Messziről hallotta az íjak pendülését; a csata megkezdődött
hát. De ő nem is ügyelt rá. Azt érezte, hogy beverte, sőt, betörte a koponyáját.
Hogy fejét fölemelte, láthatta, a látása is megromlott; minden két példányban
volt meg előtte.
A köntöse . . . rajta a mohafoltok . . . minden
érthetetlenné mázolódott el a szemében. Nem volt hát többé lehetősége,
hogy elolvassa, megfejthesse, bármit jelentsen is a Mohos Vadon, Morinmoss
rejtjelüzenete. Két Mhoramot látott, ahogy a Lord a gyűrűt a magasba emelte.
Két Prothallt, fölébe magasodni, a Bottal a kezében, és hogy élete minden
maradék erejét összpontosítaná, hasson kellőképpen a Törvény Botja, akarata
szerint. A két Bannor elfordult a harctól, és a Lordokat figyelte.
Akkor Mhoram Covenanthoz hajolt. A Lord keze előrelendült,
elkapta a Hitetlen jobb csuklóját. A fogás olyan heves volt, hogy Covenant
azt
érezte: csontja törik. Erőnek erejével kifeszítette az öklét, aztán
mikor két ujja szétfeszült és fájt kellőképpen, Mhoram a mutatóujjára ráhúzta
a gyűrűt. Az első ízület után elakadt. - Nem foglalhatom el - mondta a
két Lord -, jogtalanul, a te helyedet. - Ott állt, majd nyersen felrántotta
Covenantot. Kettős arcát a Hitetlenre szegezte, azt sziszegvén: - A Hét
Őrzetre! Az erőtől jobban félsz, mint a gyöngeségtől . . . !
Igen! Covenant nyögött, akkora fájdalmak hasogatták
fejét és csuklóját. Igen! Azt akarom, hogy mindezt túléljem!
Az íjászok most már olyan szaporán lőttek, ahogy
csak bírtak, így hallatszottak a pendülések sorra. De a nyílvesszőkészlet
nem volt végtelen. És az ős-gonoszok meg az Üregfattyak hátrább is húzódtak,
annyira maradtak csak lőtávolon belül, hogy nyílzáport provokáljanak -
fogyjon a készlet. Droll erői nem siettek. Az ős-gonoszok eleve így döntöttek:
a Különítményt lassan fogják legyilkolni, ízről ízre.
De Covenant mintha eleve képtelen lett volna érzékelni
már efféle dolgokat. Bámult csak Mhoramra - mint akiből most, most száll
el az élet . . . vagy ettől retteg. A Lordnak láthatóan két szája volt
továbbra is, ajkai mögött sokszorozódott mennyiségű fogállag fehérlett,
és négy szeme villogott, lángolt; kényszerítette volna őt . . . Mert más
eszköze nem maradt, Covenant a szabad kezével az övébe nyúlt, előhúzta
Atiaran kését, Mhoram felé nyújtotta. Majd a foga közt sziszegve azt mondta
neki: - Jobb lenne, ha ezzel megölnél. . .
Mhoram szorítása lassan engedett. Ajka megenyhült;
szemében fakult a fény. Tekintete mintha befelé fordult volna, magába,
és attól, amit ott látott, megrángott. Amikor szólt is végre, hangja porként
hullt szét: - Ó, Covenant . . . bocsáss meg. Hiszen . . . megfeledkeztem
magamról. Habkövető . . . igen, Habkövető értette ezt. Figyelmesebben kellett
volna hallgatnom rá. Nem jó az, ha többet kérünk tőled, mint amit magadtól
is szívesen adsz. Ily módon, a végén, arra kezdünk hasonlítani, amit különben
úgy gyűlölünk. - Eleresztette Covenant csuklóját, hátrább lépett. - Barátom,
ez nem rád tartozik. Ez a mi terhünk, és el is viseljük, a vég pillanatáig.
Felejts el engem.
Covenant nem tudott válaszolni. Csak állt, arca
rángott, és olyan érzése volt, hogy mindjárt üvölteni kezd. Szeme sajgott
már a kettős látástól. Mhoram kegyelmezése nagyobb hatást tett rá, mint
bármi érv vagy követelés. Nyomorult kétségbeeséssel fordult most Prothall
felé. Hát csak-
ugyan nem lel magában semmi erőt, hogy ezt a kockázatot vállalja? Talán
erre lenne pedig a menekülés útja - talán a vad mágia borzadálya az az
ár, melyet meg kell adnia a szabadulásért. Nem akarta, hogy ős-gonoszok
öljék meg. De amikor fölemelte karját, azt se tudta volna megmondani, melyik
valójában az ő keze, a két Bot közül melyik az igazi.
Akkor, halk pang!-hanggal, az utolsó nyílvessző
is elszállt. Az Üregfattyak felordítottak - rosszindulat és gyönyörűség
sikamlott a hangjukban. Az ős-gonoszok parancsára közeledni kezdtek a nagy
görgetegsziklához. A harcosok kivonták kardjukat, felkészültek az értelmetlen
halálra. A Vérgárdisták szökkenésre készen, ruganyosan álltak, himbálóztak.
Covenant reszketett. És megpróbált a Botért nyúlni.
De a vert koponyában valami olyan kavargás volt . . . kényszerképzetes
. . . és a sötétség örvényei be akarták rántani kívülről is. Nem bírta
leküzdeni félelmét; rettegett, hogy leprássága bünteti tovább bármi efféle
vakmerőségért, majd. Keze megtette már a táv felét, akkor visszarettent
. . . megállt . . . és ujjatlan tehetetlenséggel markolt az üres levegőbe.
Jaj! Ezt kiáltotta elveszetten. Segítség!
- Mi vagyunk a Vérgárda - mondta Bannor, de a hangja
alig hallatszott ki az Üregfattyak kéjes visongásából. - Nem engedhetünk
meg ily véget!
Aztán keményen megfogta Covenant kezét, ráhelyezte
a Törvény Botjára, Prothall fehérülő ujjízületeinek párosa közé.
Covenant mellkasában mintha erő robbant volna szét.
Csendes megrendülés rázkódtatásai . . . hallásszinten túli sokk . . . és
az ős-vízmosás úgy megrángott, mintha földrengés tépázná hirtelen. A robbanás
ereje a Különítmény minden tagját ledöntötte lábáról, és az ős-gonoszokat
s az Üregfattyakat is szétszórta a görgetegkő körül. Csak a Főlord maradt
állva. Feje a magasba szegeződött, és a Bot feszült-hajolt a kezében.
Egy pillanatra hatalmas csend támadt a „vízmosásban"
- olyan erőteljes szakadékcsend, mintha a robbanás rendre megsüketítette
volna a küzdőket. Ebben a pillanatban az ég Gravin Threndor felett feketére
sötétült, áthatolhatatlan mennydörgés-boltozattá.
Akkor jött a zaj - akárha valami hatalmas villám
fényét követné -, mintha a hegy egésze felüvöltött volna - és forró, sziszegő
köpködés követte, a mélyeké -, fröcsögött a Föld öle. A felhők pedig leereszkedtek,
míg teljesen el nem borították a Mennydörgés Hegyének gerincét.
Hatalmas, sárga tüzek kezdtek égni a fellegbe borult
csúcson.
Egy ideig a Különítmény tagjai is, támadóik is úgy
hevertek a „vízmosásban", mintha megmoccanni is félnének már. Mindenki
a tüzeket nézte, a viharfellegeket följebb.
Hirtelen a lángok nekilódultak. Kitörő hördülésekkel,
akárha maga a levegő égne, elkezdtek zúdulni lefelé, mint roppant, éhes
vadállatok - a hegy minden oldalán, lejtőjén, szakadékán.
Félelmükben visongva immár, az Üregfattyak felpattantak,
rohantak. Páran vadul neki egyenest az ős-vízmosás falainak. De a legtöbbje
kikerülte a társaság szikláját, így menekült hegynek le, próbálván gyorsabbnak
bizonyulni a Tűzoroszlánoknál.
Az ős-gonoszok a másik irányt választották. Föl,
föl a „vízmosáson", vissza a hasadékalagút bejáratához. A katakombákba.
. . ha lehet!
De mielőtt elértek volna oda, biztonságba valahogy,
megjelent fölöttük Drool. Az Üregfattya mászva jött, nem volt már jártányi
ereje sem. Öklében mégis ott szorított egy zöld követ, melyből valami ellenállhatatlannak
tűnő Rossz sugárzott szét, keresztülhatolva a felhők feketeségén is. Üvöltése
pedig az Oroszlánokét is túlharsogta:
- Rontsatok! Zúzzatok!
Az ős-gonoszok megtorpantak. Félelem innen, félelem
amonnan.
Míg e teremtmények így haboztak, a Különítmény elindult
gyorsan az ős-vízmosáson lefelé. Prothall és Covenant túlságosan kimerült
és elcsigázott volt most, őket a Vérgárda vitte. Ember embernek lendítette-hajította
át kettejüket a sziklák között. Aztán vonszolták mindkettőt a terep egyenetlenségein
át, lent a mederben, a mélygerincen.
Előttük az Üregfattyak kezdték elérni az ős-vízmosás
medrének végét. Némelyikük oly vadul száguldott, hogy fejest átbukott a
sziklán a mélybe; mások szétszóródtak kétfelé, a gerincen, keresték nyüszítve
a menekülés útjait.
De a Különítmény mögött az ős-gonoszok ismét ék
alakot vettek fel csapatostul, és elindultak lefelé. A társaság épp csak
arra volt képes, hogy tartsa a távolságot maga és az él között.
A lángoló lég üvöltése egyre fokozódott, élesebb
lett. Hogy a Csúcstól elszabadultak, roppant görgetegkövek kezdtek zúdulni
alá. A Tűzoroszlánok úgy jöttek, mint az olvadott kő, szökkentek a lejtőkön,
mintha maga a Pokol köpte volna ki őket is ekkép. A Pokol Szíve. Lejjebb
a hegyhasadék-mederben; az ős-vízmosásban az üvöltésük megsokszorozódott
mohón, fa-
lánkul, s ez így ment szökkenésről szökkenésre. Perzselt levegő lengett
előttük, hírnökként, harsonázva a tűz jöttét, a vulkáni éhség pusztítását.
Gravin Threndor a tövéig rengett-rázkódott, mélyen.
Az ős-vízmosás talaja sokkal könnyebb haladást engedélyezett
már az alsóbb szakaszon, és Covenantot itt támogatni sem kellett már. Hajtotta
megromlott látása, visszhangüregessé vált hallása, agyának őrjöngése -
és kitépte magát a Vérgárdisták keze közül. Merev térddel járt, akár egy
baba, botladozva, cikcakkban haladt - de haladt! - a szikla felé.
A többi Különítményes a peremnél délnek fordult.
Ám ő egyenesen a szakadék felé tartott. S amikor elérte szélét, lábában
alig volt annyi erő, hogy leálljon. Roggyantan-gyengén mégis visszafogta
magát, s letekintett a mélybe. Vagy hatszáz méter meredek kőfal. . . és
a szikla legalább fél mérföldnyire széles volt fenn.
Nem volt menekvés. Az Oroszlánok el fogják érni
a társaságot, mielőtt bárhol is lejáratra lelnének - még sokkal előbb.
Többen is kiáltottak neki, figyelmeztették - hiába;
alig hallotta őket a zúgó levegőn át. Nem is figyelt rájuk. Ez a menekülés
nem volt az a menekülés, melyet ő akart volna. És nem volt benne félelem
a zuhanástól - túlságosan is világosan látta a bukást, ezt, hogyan is félt
volna hát . . . ? Kellett valamit tennie.
Egy kis szünetet tartott. Hogy a bátorságát összeszedje.
Aztán rájött, hogy valamelyik Vérgárdista majd nyilván megpróbálja megmenteni.
De ő végre akarta hajtani elhatározását, mielőtt bármi effélére sor kerülne.
Válasz kellett neki a halálra.
Lehúzta gyűrűjét, keményen tartotta félig ujja veszett
kezében, aztán meglendítette karját, hogy a gyűrűt áthajítsa a buktató
sziklaszegélyen - a mélybe.
Tekintetével követte a gyűrűt, ahogy karját a dobáshoz
hátrahúzta. De akkor hirtelen leállt, mert egyszerűen megütötte a szégyen.
A fém tiszta volt. Igaz, hogy ő maga továbbra is két gyűrűt látott, ám
mindkettőt színtiszta fehéraranynak érzékelte; az a belső folt, az eltűnt.
Elfordult a sziklabuktatótól, nézett fölfelé az
ős-vízmosáson, tekintete Droolt kereste.
Hallotta, hogy Mhoram kiált: - Bannori Döntsön ő
maga! - Mert a Vérgárdista akkor már szökkent felé. Mhoram parancsszavára
leállt. Vagy tízméternyire tőle. Esküje ellenére. Ám a következő pillanatban
e Fogada-
lom győzött mégis, megtagadta a pillanatnyi parancsot, ugrott, Covenantot
közelítve tovább.
Covenant nem tudott összpontosítani a szemével,
nézésének nem volt fókusza. Azt látta, hogy a Tűzoroszlánok száguldanak
lefelé, a hasadék felé ott fönn, az ős-vízmosás magasán. De amit látott,
azt a képet az ős-gonoszok töltötték be most elsődleg. És az él már csak
háromugrásnyira járt tőle. A lore-mester készítette is a vasrudat, hogy
meglengesse, döfjön.
Ösztönösen is, Covenant mozdulni próbált. Ám ehhez
túl lassú volt ő. Még mindig a hajló tartásba meredve állt hát, mikor Bannor
odaért, és rettentő erővel eltaszította az útból.
Őrjöngő, mindent elsöprő üvöltéssel-vartyogással,
akárha valami látomás kerítené hatalmába őket hirtelen, az ős-gonoszok
egy emberként lendültek előre, és . . . lendültek át a sziklabuktatón.
Ahogy hulltak a mélybe, tovább üvöltöttek, s ebben mintha valami rettenetes
diadal zengett volna.
Bannor talpra segítette Covenantot. Aztán arrafelé
taszigálta volna, ahol a többiek voltak, ám ő kiszabadította magát hirtelen,
s botorkálva megindult, tett pár lépést visszafelé a mederben, föl, s tekintetével
egyre a hegyhasadékot kereste, azt a nyílást. - Drool! Mi történt Drollal?
- De a szeme mintha nem engedelmeskedett volna. Megtorpant, bizonytalanul
handabandázott, dühödten kiáltott: - Nem látom! Nem látok!
Mhoram sietett oda hozzá, és Covenant most a Lord
arcába üvöltve ismételte meg kérdését.
Az szelíden válaszolt. - Drool ott van, a hasadékban.
Az erő, mely fölött nincs hatalma már, elpusztítja őt. Már nem tudja, mit
cselekszik. Egy pillanat még, és felfalják a Tűzoroszlánok.
Covenant megpróbált úrrá lenni a hangján - szinte
elharapta. - Nem! sziszegte. - Ő is egy áldozat a többi közül. A Kárhozat
ura tervezte el ezt mind így. - S bár összeszorította a fogát, hangja olyan
volt, mint a bugyogó dadogás.
Mhoram vigasztalólag érintette meg a vállát. - Békülj,
Hitetlen. Megtettük valamennyien, amit tudtunk. Nem kell kárhoztatnod magad.
Covenant hirtelen rádöbbent, hogy dühe elpárolgott
- valami porfelhővé vált, szétszállt. Azt érezte, hogy széthullva, roncsként
áll ott ő maga, s így omlott akkor a földre, mintha csontváza többé nem
tarthatná. Szeme előtt apróra töredezett a világ. Mint egy kísértethajó
vitorlázata, olyan ködös-foszlányos lett. Nem is tudta, mit cselekszik
- így húzta vissza a fehérarany karikát a gyűrűsujjára.
A többiek már elindultak felé. Harc további szándéka
nem élt bennük; figyelték csak, hogyan jönnek, közelednek a Tűzoroszlánok.
Az éjfekete felhők komorságba borították az egész hegyet. E homályon át
a száguldó-bukdosó tüzek úgy ragyogtak, villództak, akárha a nap lángjának
vadállatai volnának. Szökkentek le falmagasokból sziklaszakadékokba, és
némelyikük ott fenn a hasadék felé tartott.
Lord Mhoram végül lerázta magáról a bűvöletet. -
Hívd a Ranyhyneket, lovaitokat - a Vérgárda így megmenekülhet. Fogjátok
a Botot és a Második Őrzetet. Hívjátok a Ranyhyneket, meneküljetek.
Bannor hosszan nézett Mhoram szemébe, mérlegelvén
a Lord parancsát. Akkor határozott visszautasítás szavával válaszolt: -
Egyikünk nekivág. Viszi a Botot és a Második Őrzetet. A többiek maradnak.
- De miért? Nem menekülhetünk. Nektek élnetek kell
. . . hogy szolgáljátok a Lordokat, akikre ez a háborúzás vár.
- Talán - vonta meg a vállát könnyeden Bannor. -
Ki tudja? Kevin Főlord elparancsolt minket magától, és mi engedelmeskedtünk.
Effélét nem teszünk meg újra.
- De hát ez haszontalan halál! - kiáltotta Mhoram.
- Semmi kétség. - A Vérgárdista hangja olyan semmitmondó
volt, mint a vas. Majd e puszta egyszerűséghez hozzáadta: - Magad viszont
hívhatod Hynarilt. Tedd meg, Lord.
- Nem. - Mhoram a rádöbbenés fáradt mosolyával sóhajtott.
- Képtelen vagyok rá. Hogyan hagyhatnék itt ily sokakat, meghalni?
Covenant csak félig figyelt. Úgy érezte magát, mint
holmi elhagyott birtok, és most próbált a roncsok-maradványok közt keresgélni,
hátha lel valamit, s az méltó is lesz a megmentésre. De azért - énjének
egyik fele - értett mindent. Jobbjának két ujját a két ajka közé vette,
és egyetlen kurta, áthatóan éles füttyjelet adott.
Az egész társaság meredten nézett rá. Qaan mintha
azt hitte volna, hogy a Hitetlennek elment az esze; Mhoram szemében vad
sejtések villogtak. De Lithe Manethrall magasba hajította zsinegét, így
rikkantott: - A Ranyhynek! Világnak Sörénye! Hívja őket!
- Hogyan? - tiltakozott Quaan. - Hiszen visszautasította
ő a Ranyhyneket.
- Azok hódoltak be neki - felelte a Manethrall,
szinte vihogva. - És jönni fognak.
Covenant most már egyáltalán nem is figyelt. Érezte,
valami történik vele, ezért hát talpra tápászkodott, hogy minél egyenesebb
derékkal fogadhassa. Helyzetének dimenziói változtak. Eddig elmosódottan
látott - most társai szilárd alakot, határozott körvonalakat öltöttek.
Akár a puszta sziklák. És maga a hegy is egyre kikezdhetetlenebbé vált.
Oly változhatatlanságnak kezdte látni, mintha a világ magva volna. Azt
érezte, hogy érzékeléséről fátylak hullanak le; látta a Mennydörgés Hegyének
felhő-nemborította valóját és megválaszolhatatlan erőhatalmának megannyi
tényét. És elsápadt e tudástól; teste áttetszővé vált, állagvesztetté.
Füstsűrű levegő áramlott át rajta, de úgy, hogy a csontjai is beleborzongtak.
Lelkének torka csendes kínban szorult össze, facsarodott: „Mi történik
velem?"
Dél felől, a sziklaszegély alatt, a mélyben, ott
jöttek vágtatva a Ranyhynek. Mint a remény lobogása, olyan volt ez a jelenés
- versenyt a közelítő Tűzoroszlánokkal. S hirtelen valami rekedt ujjongás
tört fel a harcosokból. - Megmenekültünk! - kiáltotta Mhoram. - Van még
elég idő! - És az egész társaság sietve megindult, szemközt a vágtatva
közelítő Ranyhynekkel.
Covenant azt érezte, hogy őt meg ott hagyják. -
Mi történik velem? - kérdezte, még mindig ködösen, de már fennszóval; mintha
a kemény hegyhez intézné szavait.
De Prothall még ott volt mellette. S Covenant hallotta,
ahogy a Főlord kedves hangon, mely mégis mintha túlharsogta volna a mennydörgést
is, megszólal: - Drool halott. Ő volt a te hívód, és halálával e kapcsolatnak
vége. Ez minden ily erőnek útja.
- Hát ég veled, Hitetlen! Légy hű! Hatalmasan küzdöttél
érettünk. A Ranyhynek most már mentségeink. És hogy kezünkben a Törvény
Botja s a Második Őrzet, nem leszünk már védtelenek a Megvetővel, a Kárhozat
Urával szemben sem. Bátorság. A kétségbeesés meg a keserűség nem kizárólagos
két dala ennek a világnak.
Ám Covenant csak állt ott - mint maga a néma bánat.
Körötte minden - Prothall és a társaság, a Ranyhynek és a Tűzoroszlánok,
a hegyek -, igen, minden túl valóságossá vált, számára túlságosan is szilárddá.
És ez az állandóság győzött az érzékelésen, s most mégis - egyszerűen köddé
vált, felfoghatatlan térben gomolygó szürkeséggé. Kapkodott maga körül,
és semmit sem érzett. Nem látott; az Ország kívül került már a látómezején,
az ő körén. Túl sok volt ez neki; és el is veszítette.