contents
118
KILENC

Jehannum




Még délután vége előtt Covenant valami tompán lüktető, hipnotizált fájdalomba zuhant. Terhének hevederei akadályozták karjában a vérkeringést, sokszorozván ezzel kézfejében is a sajgás erejét; átnedvesedett harisnyája felhólyagozta a lábát, és ez is képtelenség volt, hogy a lábujjai ezt ilyen érzékenyen veszik; a fáradtság az izmait sután ólmossá tette. De Atiaran kitartóan haladt egyre, zordul, tovább s tovább a vágatban, és a férfit mintha az ő akaratának kisugárzása vonzotta, vonszolta volna maga után. Covenant már-már alig látott a fáradtságtól; elveszítette az időérzékét, nem érzékelte a mozgást sem, csak a fájdalom hatolt el tudatába. Alig ér-



119

zékelte azt is, hogy álomba zuhan - és tőle távoli, személytelen élmény volt, hogy hirtelen felrázzák.
    Arra ébredt, hogy a vágat alján fekszik, félhomályban. Miután felköltötte, Atiaran odanyújtott neki egy tálat, benne forró erőlevesféle volt. Kábultan szürcsölte ki a levest. Amikor a tál kiürült, Atiaran egy nagy flaskó tavaszi bort nyújtott át. Azt is kiitta.
    Gyomrából kiindulva ez a bor mintha hosszú, simogató ujjakkal enyhítette volna minden merev izmának feszültségét, odáig lazítva őket, hogy Covenant a végén már azt érezte, nem bír ülni többé. Akkor a csomagját eligazgatta magának párnaként, s lefeküdt, hogy aludjon tovább. Mielőtt a szeme lecsukódott, még Atiarant látta, ahogy árnyba burkolva ül a tűzköves edény túlfelén, arccal makacsul északnak.
    Másnap tiszta, hűs, friss hajnal köszöntött rájuk. Atiarannak sikerült végre fölébresztgetnie Covenantot - ahogy a sötétség épp eltűnt az égről. A férfi gyötrötten ült fel, s úgy dörzsölgette arcát, mintha zsibbataggá vált volna az éjszaka. Egy pillanatba telt, míg idegeinek új érzékenységét tudomásul vette megint; aztán összekulcsolta két kezét, s úgy nézett rájuk, mintha először látná őket. Elevenek voltak, igen, elevenek.
    Félrelökte a takarót, hogy lába szabadon legyen. Amikor cipőjén át megnyomkodta ujjait, a hólyagok éles fájdalommal válaszoltak. A lábujjai ugyanúgy elevenek voltak, mint kezén az ujjak.
    Belei rosszulléttől facsarodtak. Nyögve kérdezte magát: Meddig - meddig fog ez így menni? Úgy érezte, többet nem bír elviselni.
    Akkor visszaemlékezett rá, hogy mikor előző este elaludt, takaró nem volt rajta. Vagyis ezt Atiaran. teríthette rá.
    Arca megvonaglott, és kerülte a nő pillantását, így indult el, támolyogva, hogy a vízfolyásban megmossa arcát. Honnét ennek a nőnek a bátorsága - derekassága! -, hogy ilyesmiket tesz meg érte? Ahogy nyakára és orcáira hideg vizet locsolt, megint azt érezte, hogy fél Atiarantól.
    Pedig a nő egyáltalán nem viselkedett fenyegetőleg. Megetette Covenantot, megvizsgálta sérült kezén a kötést, tábort bontott, csomagolt - mindezt úgy, mintha a férfi olyan teher lenne csak a számára, amelyhez rég hozzászokott. Csupán a szeme alatt az álmatlanság karikái, szája körül a megkeményült vonások tanúsították, hogy iszonyúan fegyelmezheti magát.
    Amikor az asszony indulásra készen állt, Covenant elvégezte magán a VSE-t, majd vállára vetette csomagját, így követte Atiarant, tovább a vá-



120

gatban, mintha az a merev hát ott előtte a legszigorúbb parancs lenne: mozgás . . . !
    Mielőtt a nap véget ért volna, tökéletes ismerője lett ennek a hátnak. Sosem ismert kiegyezést Atiaran háta; sosem hagyott kétséget tekintélye felől, sosem nyilvánította a legcsekélyebb részvétet, együttérzést sem Bár Covenant izmai úgy megkeményedtek, mintha csontok volnának már - bár a teher alatt a vállainak sajgása szinte púpos nyomorékká tette - bár a mérföldek úgy elgyötörték lábait, hogy a végén már csak mint keselyűk űzte ember támolygott-imbolygott - ez a hát mindegyre ultimátumként. szólt hozzá: mozgás - vagy megőrülés; más változat nem létezik. És Covenant nem bírt ellenállni. Ott haladt előtte az asszony, mint egy rémálomalak, és ő úgy követte, mintha létezésének kulcsa ott lenne Atiarannál.
    Közeledett a délelőtt, mikor a vágat másik végén kijutottak egy hangás domboldalra, csaknem egyenest északnak a Kevin-Orom magas, komor ujjától. Látták nyugat felé a Déli Síkságokat; és mihelyt a vágat véget ért, a vizecske is ama táj felé fordult, és a Mithillel sietett távoli egyesülésre. Hanem Atiaran csak tovább vezette Covenantot északnak, méghozzá úgy, hogy útjuk hol félig kitaposott csapásokon, hol a jobb kéz felől emelkedő dombok oldalában, parlagföldeken vitt.
    Nyugat felé a síkságok füves térségei tele voltak sasharaszttal, bíborlón fénylettek a napsugarakban. Keletnek pedig a dombok nyugalmasan emelkedtek, pár száz lábbal magasabbra, mint az ösvény, melyet Atiaran választott a tövükben. E középmagas terepen a hanga réti perje jókora foltjaival váltakozott. A domboldalak virágzottak, és lepkék repdestek-szálldostak mimózák dús fürtű fejei körül meg a magasabb fák csoportjain; Atiaran ezeket a fákat így nevezte: „Gilden" - és olyanok voltak, mint a juharfák. A színek - a fák, a hanga, a sasharaszt, az aliantha, a virágok meg a végtelen azúr ég - együtt vibráltak a tavasz elevenségében, a világ dús, végtelen újjászületése remegett minden apró részletükben.
    Covenantnak azonban nem volt ereje, hogy ilyesmiket befogadjon. A kimerültségtől vak volt és süket, gyötörte a fájdalom, az értetlenség. Úgy vonszolódott egész nap Atiaran mögött, mint egy elítélt.
    Végül ez a nap is elérte estjét. Covenant az utolsó mérföldet már agyonzsibbadottan tette meg, jóllehet most már nem aludt el járás közben, mint előző délután; és amikor Atiaran megállt, ledobva csomagját a fűre, a férfi úgy dőlt el, mint egy kivágott fa. Túlfeszített izmai azonban még akkor is



121

rángtak, mintha újabb kihívás érné őket; Covenant nem bírta lenyugtatni tagjait; összeszorított fogakkal sikerült ez csak végre. Akaratlan nyugtalanságában nekilátott, hogy segítsen az asszonynak, takarókat csomagolt ki, míg Atiaran vacsorát főzött. Míg ettek, a nap lejjebb szálit a síkságokon, és árnyakkal, levendulaszínnel borította el a füves terepet; azután, hogy feljöttek a csillagok, Covenant csak feküdt, bámult fényükbe, és a forrástisztaságú tavaszi borral próbálta elnyugtatni magát, álomra.
Keservesen, de sikerült. Szendergése mégsem volt nyugodt. Azt álmodta, hogy sivatagon vánszorog át, órára óra, és közben egy gúnyos hang gyötri, biztatván őt, hogy élvezze a fű friss zöldjét. Ez a „képlet" teljesen áthatotta agyát, míg a végén azt kellett éreznie, hogy dühödten verítékezik. Amikor eljött a hajnal, az ébredés, mintha ép elméje elleni támadás lett volna.
    Tapasztalhatta, hogy lába erősödött-keményült, és a kezén is csaknem tökéletesen begyógyult a vágás. Tagadhatatlan kínja is enyhült. Ám az idegei ugyanoly elevenek voltak. Érezte lábujjaival a harisnyája fejét, érezte ujjain a szellő legyezgetését. Most aztán ezeknek a megmagyarázhatatlan érzeteknek a közvetlensége dühíteni kezdte. Az egészség, a vitalitás bizonyságai voltak - teljességé, mely nélkül pedig ő már keserves, hosszú hónapokon át tanult meg élni -, és mintha borzadályos sugallatokkal árasztották volna el. Ezek a dolgok akárha betegségének való tényét tagadták volna ugyanis.
    Hanem ez meg - lehetetlen. Vagy így van, vagy úgy, zihálta lázas aggyal. A kettő egyszerre: képtelenség. Vagy leprás vagyok, vagy sem Vagy elvált tőlem Joan, vagy soha nem is létezett. Középút nincsen.
    Nagy erőfeszítéssel - megint fogcsikorgatva! - meghozta döntését: igen, leprás vagyok. És álmodom. Ezek az egyszerű tények.
    Nem bírta elviselni az alternatívát. Ha álmodik, akkor még képes lehet megőrizni egészségét, túlélő maradhat, bírhatja, ami van. Hanem ha az Ország valós, igaz, létező - ó, akkor az volt álom, az ő hosszú szorongattatása, a leprásság, és akkor ő máris őrült, és nincs több remény.
    Bármi hit, hiedelem jobb volt ennél. Jobb harcolni valami épelméjűségért, melyet a végén legalább megérthet, mint elfogadni azt az „egészséget", mely minden magyarázat túlján jár.
    Efféle gondolatokat rágott-csócsált magában, ahogy további mérföldeken át követte Atiarant. Ám valamennyi érv ugyanoda juttatta vissza - a helyzet nem



122
 
változott. Leprásságának rejtélye volt az egyetlen rejtelem, amit eltűrhetett, tényként elfogadhatott. Ez határozta meg minden más hihetőségét. Ezért haladt Atiaran háta mögött úgy, mint aki képes rátámadni is.
    Mindazonáltal egy előnye azért volt ennek a dilemmának. Közvetlen jelenléte, kézzelfoghatósága valamiféle falat emelt közé és ama sajátlagos félelmek és cselekedetek közé, amelyek korábban fenyegették. Az erőszak és a vér bizonyos emlékei nem tértek vissza. S mert nem ösztökélte szégyenérzet, dühe is kezelhető maradt, behatárolt. Nem tüzelte őt mindenképpen arra, hogy Atiaran megalkuvás nélküli vezetése ellen lázadjon esetleg.
    A harmadik nap során ez az egyenes, fáradhatatlan forma továbbra sem veszített kényszerítő erejéből. Kaptatókon fel, domboldalakon le, völgyszorosokon át, bozótosokat kerülgetve - az előhegység nyugati pereme mentén - vonzotta, húzta Covenantot, hiába füstölöghetett elméje, tiltakozhatott gyötrött teste. Ám kora délután a nő hirtelen megállt, körülnézett, mintha valami távoli, riadt kiáltást hallana. Váratlan félelme megdöbbentette Covenantot, de mielőtt megkérdezhette volna, mi baj, az asszony komoran folytatta útját.
    Valamivel később Atiaran megismételte „produkcióját". Ezúttal Covenant látta, hogy beleszagol a légbe, mintha a szellő valami gonosz veszélynek kósza illatát hozná. Szippantott a levegőből ekképp, de nem mondott semmit. - Mi az? - kérdezte a férfi. - Megint követnek minket?
    Az asszony nem nézett rá. - Bárcsak lenne itt Trell - mondta aztán, gyötörten lélegezve. - Ő talán megmondaná, miért ilyen nyugtalan az Ország. - Magyarázat nélkül nekilódult megint, észak felé, tovább.
    Ezen az estén hamarább rendelte el Atiaran a pihenő idejét, mint addig. Késő délután Covenant azt látta, hogy az asszony keres valamit, valamiféle jelet a fűben és a fákon; de ennek sem adta magyarázatát, s így ő csak nézhette és követhette. Majd minden bejelentés nélkül élesen elfordult jobbra, behatolt egy csekély mélyű völgybe, két hegy közt. A völgy peremén kellett végighaladniok, hogy elkerüljenek egy jókora tüskebokrost, mely csaknem az egész terepet borította; és a sekély völgy után, pár száz méternyire, elérkeztek egy terjedelmes, sűrű sarjerdőhöz, mely az északi hegy kezdete volt már. Atiaran megkerülte a sarjerdőt is, majd váratlanul behatolt a fák közé, és eltűnt.
    Covenant bódultan ámult, és eljutott addig a helyig ekképpen, ahol a nő bevette magát a fák közé. Ott észrevett egy igen keskeny szalagösvényt,


123

mely az erdőbe vezetett. Oldalra kellett elfordulnia, hogy az ösvényt a fák közt követhesse, de aztán úgy hatméternyire tágasabb tér tárult, olyasképp, mintha egy szoba nőtt volna az erdőben.
    A teret a falakon át beszűrődő fény világította meg, s ezeket a falakat fiatal sarjak alkották, melyek valami durva négyszögben szorosan egymás mellett álltak; a csemetefák közt halkan zúgó, könnyű szél járt. Az összefonódó ágak és levelek a szoba tetejét már sűrűbbre szőtték. Kényelmesen elférhetett ebben a szobában három-négy ember is, és mindegyik fal mellett füves halmocskák voltak - akárha ágyak. Az egyik sarokban üreges törzsű fa állt, s az üregbe polcokat illesztettek, a polcokon pedig edények és flaskák álltak, kőből és fából. Az egész hely ösztönösen is a meghittség érzését keltette az érkezőben, azonnali szíveslátást sugallt.
    Covenant körülnézett, s eközben Atiaran letette a maga csomagját az egyik ágyra, és hirtelen azt mondta: - Ez egy waymeet. - Amikor látta, hogy a férfi arca egyetlen értetlenkedő kérdés, sóhajtott, és így folytatta: - Pihenőhely: útlak, utazóknak. Van itt enni- és innivaló, meg is alhat, aki erre jár s rászorul.
    Az asszony akkor megtekintette, mi van a polcokon, s mert ebbe annyira belemélyedt, Covenant kénytelen volt visszafogni kérdését, míg alkalmasabb pillanat nem kínálkozik. De miközben Atiaran pótolta a csomagbeli készleteit, és hozzálátott, hogy vacsorát készítsen, a férfi kénytelen volt továbbra is némán ülni, s belátni, hogy a nő sosem lesz oldottabb vele szemben; ő viszont nem akart tudatlanságban maradni. Így hát, miután ettek, és Atiaran elhelyezkedett éji pihenőre, Covenant megerőltette magát, s a legudvariasabb tapintattal kérte: - Mesélj nekem többet is még erről a helyről. Valamikor talán még szükségem lehet ily tudásra.
    A nő elfordította tőle arcát, csendben feküdt egy ideig a megsűrűsödő sötétben. Mintha arra várt volna, hogy megjöjjön a bátorsága, majd amikor megszólalt, szinte sóhajtotta csak: - Kérdezz.
    A késlekedés udvariatlanná tette. - Sok ilyen hely van még, mint ez?
    - Sok van, szerte az Országban.
    - Miért? Ki létesít efféléket?
    - A Lordok ösztönzésére formálódnak ezek a helyek. Revelstone csak egy hely a sok közül, ahol élünk. . . ezért a Lordok úgy gondolták, segíteni kell az útonjárókon, hogy az emberek könnyebben érjenek el Revelstone-ba, meg máshova is, egymáshoz.



124
 
    - Jó, de ki gondozza ezeket a helyeket? Látom, friss ennivaló van itt.
    Atiaran ismét sóhajtott, mintha gyötrelmesnek találná, hogy a férfihoz szóljon. Sűrűbb lett az éj; Covenant a nőnek csak árnyalakját látta, ahogy fáradtan magyarázza: - A démonida-ivadékok közt, akik a Pusztulást túlélték, akadtak olyanok, kik hálával idézték fel Loricot, a Gonosznémítót. Az ős-gonoszok ellen fordultak, és arra kérték a Lordokat, biztosítsanak nekik valami cselekvésteret, hogy fajtájuk bűneiért vezekelhessenek. Ezek a teremtmények, Waynhim a nevük, gondoskodnak a waymeetekről - a fák növését segítik, ennivalót, innivalót hoznak ide. De a kapcsolat emberek és Waynhim-lények közt törékeny, nem is fogsz látni Waynhimet soha. Ők azért szolgálnak, mert megvan erre a maguk oka. . . s nem azért, mintha szeretnének minket. Egyszerű feladatokat hajtanak végre, hogy ellensúlyozzák az ő hatalmas lore-juk gonoszát.
    Most már teljes volt a szobában a sötétség. Ingerültsége ellenére Covenant úgy érezte, képes lesz elaludni. Már csak egy kérdést tett fel: - Hogyan leltél erre a helyre? Van valami térkép?
    - Nincs térkép. A waymeet: áldás, amit az, aki úton jár, boldogan vesz, ahol rálel - az Ország egészségének és vendégszeretetének adománya. Találhatóak, amikor szükség van rájuk. A Waynhim-jelek mindenütt ott vannak a környékükön.
    Covenant mintha elismerés felhangjait hallotta volna ki Atiaran szavaiból, s ezek alkalmasint összecsaptak vonakodásával. Az egész így eszébe juttatta a nő állandó konfliktusterhét - személyes gyöngeségének érzetét az Ország nagy baja mellett, vágyát, hogy meg is büntesse, meg is mentse őt, az idegent. De hamar elfelejtett minden ilyesmit, mert a waymeetek képe töltötte be ábrándvilágát. A friss fű illata bebugyolálta, s zöld ágyán ilyképp hamar álomba hullt.
    Az éjszaka aztán megváltozott az időjárás. Komoran jött a reggel, súlyos felhők alatt, szaggató északi széllel, és Covenant oly zord szemöldökráncolással nézte, hogy már maga ez csaknem lehúzta homlokát. Felébredt, mielőtt Atiaran szólította volna. Bár egészséges álma volt a waymeet védelmében, olyan fáradtnak érezte magát, mintha éjszaka végig belső párbeszédet folytatott volna - ordítozva.
    Míg Atiaran reggelikészítéssel foglalatoskodott, Covenant elővette Triock kését, majd átkutatta a polcokat, míg lelt végre egy kis vizestálat és egy apró tükröt. Szappant nem bírt fölfedezni sehol - alkalmasint a


125

waynhim-nép is ugyanazt a finom homokot használja, melyet ő Atiaran házában ily célra kapott. Beletörődött hát, hogy amúgy szárazon fog borotválkozni. Triock kését ügyetlenül fogta jobbja, s nem tudta elűzni az élénken riasztó látomásokat holmi elvágott torokról.
    Hogy bátorságot gyűjtsön, belenézett a tükörbe, tanulmányozta látványát. Haja vadul összevissza állt; ehhez jött a borosta-szakáll, s az egész kép valami szalajtott prófétát idézett. Ajka vékony volt és feszes, mint egy orákulum metszett szája, zord tekintetében harcos kedv villogott. Ami még a tökéletes összképhez kellett: egy parányi őrület. Halkan így motyogott: Mindent a maga idejében; avval arcához vitte a kést.
    Meglepetésére a kés simán futott, vitte a pofaszakállát is remekül, nem kellett kétszer rámennie, nyüstölnie. Rövid idő teltén egész megfelelőnek látszó borotválkozás élményén volt túl, az ügy, legalábbis viszonylag, tökéletesen sikerült, s még csak meg se vágta magát közben. Maró gúnyos biccentéssel köszönt oda képmásának, eltette csomagjába a kést, aztán reggelizéshez látott.
    Csakhamar készen álltak, Atiaran is, ő is, hogy távozzanak a waymeetből. Az asszony intett neki, hogy most csak menjen előre ő; így is történt, tett pár lépést az ösvényen, majd megállt, hadd lássa, mit csinál útitársnője. Atiaran, mikor a szobát elhagyta, arcát a leveles mennyezet felé emelte, s azt mondta lágyan: - Köszönjük a waymeetet. Megtiszteltetés nekünk, hogy ily ajándékban lehetett részünk, s amikor elfogadtuk, annak dicsőségére jártunk el, aki az adományozó volt. Békében távozunk. -Avval követte Covenantot, ki a sarjerdőből.
    Amikor a völgy nyílt terepét elérték, látták, sötét felhők tornyosulnak fölébük észak felől. Atiaran feszülten nézett föl az égre, beleszagolt a levegőbe; láthatóan nem tetszett neki a közelgő eső. Ez a reakciója egyenesen baljósnak tüntette fel Covenant szemében a kavargó „villámbölcsőket", s amikor a nő egy éles fordulattal elindult a völgyben lefelé, hogy az északnak tartó ösvényre visszatérjen, a férfi utánasietett, azt kérdezvén: - Mi a baj?
    - Rossz a gonoszra - válaszolta. - Nem érzed szagát? Az Ország nyugtalan.
    - Mi nincs rendben?
    - Nem tudom. - A nő olyan halkan mormolta ezt, hogy Covenant alig hallotta. - Van egy árny a légben. És ez az eső - ! Ó, az Ország!
    - Mi a baj az esővel? Tavasszal nem szokott esni itt az eső?



126
 
    - Nem északról jön - felelte, a vállán át hátraszólva csak. - Az Ország tavasza délnyugatról érkezik. Nem, ez az eső egyenesen Gravin Threndorból jön. Az Üregfattya, a Bot jogtalan tulajdonosa próbálgatja hatalmát érzem. Elkéstünk.
    Az asszony most merevebben, a szél támadásának nekifeszülve haladt. Covenant felzárkózott szorosan mögéje. Ahogy az első esőcseppek érték arcát, megkérdezte: - Ez a Bot csakugyan irányítja az időjárást?
    - Az Ó-Lordok nem használták így. . . nem volt szándékuk tönkretenni az Országot. De ki a megmondhatója, miféle hatása lehet ily erőnek mégis?
    Akkor már teljes erővel verte őket a vihar. A szél az esőt délnek csapkodta, mintha az ég könyörtelen ostora lenne, mintha agyon akarná korbácsolni őket, minden más védtelen elevenséggel egyetemben. A domboldalak csakhamar vad lucsokban áztak. A szél nekirontott a fáknak, ágakat tört, füvet szaggatott; a magasokról is eltűnt a nappali fény, és minden valami természetfölötti sötétségbe borult. Atiaran és Covenant egy pillanat alatt bőrig ázott, és így, zihálva törtettek át az áradaton. A sötét, őrjöngő elemmel szembeszegülve haladtak, tartották az irányt; de a terepből semmit se láttak maguk körül. Szakadékos lejtőkön bukdácsoltak lefelé, elveszetten lábaltak derékig érő csorgókban, fejjel buktak tüskebozótokba; a széllel szemben úgy küzdöttek, mintha valami kegyetlenül lengő-vagdosó hinta lenne, mintha mozgó szakadékként tárulna újra meg újra a semmiből a semmibe, könyörtelen. De Atiaran keményen kitartott, fúrta magát előre, és Covenant követte ezt a mit sem bánó eltökéltséget: félt, hogy végveszedelmére - elveszíti az asszonyt.
    Ám a fáradtság hamar elhatalmasodott rajta. Összeszedte tüdejének maradék erejét - izmai belefájdultak a mellében -, így zárkózott fel Atiaran mellé, vállon ragadta, fülébe üvöltötte: - Állj! Meg kell állnunk!
    - Nem! - üvöltötte vissza a nő. - Elkéstünk így is. Nem merek megállni!
    Hangja alig érte el a férfi fülét a szél üvöltésén át. Erőszakkal továbbindult volna, de Covenant szorítása így még erősebb lett Atiaran köntöse vállán, s ezt ordította: - Nincs választás! A halálba megyünk így! - Az eső brutális korbácsütései zuhogtak; egy pillanatra Covenant csaknem elengedni kényszerült a nő vállát. Másik karját kanyarította köréje, víztől patakzó arcát közel rántotta a magáéhoz. - Fedél alá! - kiabálta. - Nem mehetünk tovább!


127

    A vízfüggönyön át Atiaran arca olyan volt, mint a fuldoklóké, így rikácsolta vissza: - Soha! Nincs idő! - És teljes testsúlyát beleadva, karját lendítve megszabadult a szorításból, s a földre taszította a férfit. Mielőtt az felocsúdott volna egyáltalán, Atiaran már megragadta a jobb kezét, felrántotta, és vonszolni kezdte füvön, sáron át, akár valami megtámaszthatatlan terhet, szemközt a vihar tomboló erejével. A rángatás oly erős volt, hogy pár métert tettek meg így, Covenant csak akkor tudott végre talpra tápászkodni valahogy.
    Ahogy már megállt megint a lábán, a nő is elengedte a kezét, és arrébb lendült, távol Covenanttól, ahogy bírt. A férfi üvöltött: - Pokolra is! Meg kell állnunk, meg kell! - Avval már szökkent is Atiaran után. De a nő kisiklott a kezei közül, zilált szökkenésekkel ment tovább, bele a viharba.
    Covenant támolyogva követte. Hosszú pillanatokon át csúszkált, bukdácsolt a csapdosó esőben, őrjöngve kapkodott a nő elérhetetlen háta után. Valami belső erőforrás fokozta fel Atiaran képességeit most úgy, hogy a férfi soha elképzelni se bírt volna ilyet; hamarosan érezhette, nem bír lépést tartani. Az eső úgy zúdult végig felette, mintha ő maga egy bukóhullám alján próbálna, talajközelben, a sűrű közegen áthatolni.
    Akkor egy vad taszítás fellökte - arccal bukott előre a lejtőn, bele a sárba. Ahogy ismét feltekintett, esőn-mocskon át, Atiaran nem volt sehol, úgy eltűnt a sötétlő viharban, mintha tőle rettegne, az ő érintésétől menekülne.
    Küzdve állt volna talpra, így üvöltötte a tomboló felhőknek: - Ördög és pokol! Ezt nem teheted velem!
    Dühének tetőpontján, teljesen váratlanul, valami rettentő fehér fény villant, lesújtva közvetlenül a közelébe. Érezte, hogy villámcsapás éri a bal kezét.
    Az ütés elröpítette őt, fel a jobb kéz felől lévő domboldalra. Meg nem mondhatta, meddig hevert ott bódultan, úgy, hogy csak a detonáció ereje volt ott a tudatában és kezéből az a lángfájdalom. A jegygyűrűje mintha tűzben égett volna. De ahogy magához tért annyira már, hogy megnézhesse, nem látott az ujjain semmi nyomot, és a fájdalom is úgy halványult, mintha még az oka is kideríthetetlenné válna ilyesképp.
    Megrázta a fejét, nagy keservesen felült. A villámcsapásnak semmi nyoma nem volt körülötte sehol. Zsibbadtan érzékelte, hogy valami megváltozott azért, de zűrzavarában nem tudta volna megmondani, mi is.



128
 
    Kínnal-keservvel talpra állt. Egy pillanat csupán . . . és látta is már Atiarant, ahogy ott hever a domboldalban, vagy húszméternyire előtte. Covenant fejében minden kavargott még, de azért elindult az asszony felé óvatosan. A nő a hátán feküdt, s ahogy Covenant, egyensúlyára ügyelve, közelebb ért hozzá, látta, sértetlen. Atiaran rámeredt a közelítőre. Amikor pedig már ott volt mellette, megkérdezte Covenanttól: - Mondd, mit tettél? - És ámulat volt a hangjában.
    A nő hangjának hallatán végre ismét sikerült összpontosítania a figyelmét. Képes volt amúgy iszapos hebegés helyett pár értelmes szóra: - Hogy én? Nem . . . tettem én . . . semmit.
    Atiaran lassan felállt. Ahogy aztán ott állt szemközt vele, ünnepélyesen, bizonytalanul tanulmányozta, így mondta: - Valami segített rajtunk. Nézd, csitul a vihar. És a szél is fordult . . . úgy fúj már, ahogyan kell. Gravin Threndor nem fenyeget többé. Dicsérd a Földet érte, Hitetlen, ha ez nem a te műved akkor hát mégsem
    - Persze hogy nem a te műved - motyogta Covenant. - Nem igazgatom én az időjárást! - Hangjában nem volt semmi él. Visszafogottságra intette, hogy ő maga eleve nem vette észre a viharban bekövetkezett „változást".
    Atiaran a legegyszerűbb igazságot mondta ki. A szél iránya megváltozott, ereje is csökkent. Az eső kitartóan zuhogott, de már nem vadul; most ez amolyan jó egyenletes, erős, tavaszi eső volt.
    Covenant megint megrázta a fejét. Furcsa módon azt érezte, hogy itt ő képtelen megérteni valamit. De amikor Atiaran csöndesen azt kérdezte: - Menjünk tovább? -, a nő hangjából valami akaratlan tisztelet érintette meg. Mert Atiaran, ez nem volt kétséges, azt hihette, hogy neki valami köze van a vihar elcsitításához.
    Tompultan motyogta: - Hogyne. - És követte az asszonyt tovább.
    Tiszta szemű esőben haladtak tovább aztán már egész nap. Covenant továbbra is azt érezte, hogy az agya tompa, és külső hatás nem is érhette el más, csak a nyirkosság és a hideg. A nap java része azzal telt, hogy szinte öntudatlanul, agyonázva nyomult előre - szemközt ezzel a vacogtató világgal. Estefelé legalább annyira összeszedte magát, hogy képes volt örömet érezni, mikor Atiaran lelt megint egy waymeetet, és át tudta vizsgálni egész testét, nincs-e bármi rejtett sérülése; közben a ruhája az izzó kövek melegén száradozott. Ám hogy mi történik mégis, amúgy körülötte, ahhoz túl zsibbadt volt mindene - nem érzékelte. Képtelen volt megszabadulni


129

attól a bizarr érzéstől, hogy azok az erők, melyek a vihar változását okozták, őt magát is átalakították vad kavargásukkal.
A következő nap tiszta, fényes-ropogós, dicsőségesen derűs hajnallal köszöntött rájuk. Atiarannal korán elhagyták az úti lakot, s nekivágtak a pompás tavaszi reggelnek. Az előző nap megpróbáltatásai után Covenant különösen éber volt mindenre, ami vígság, ami üdítő - és ilyen volt köröttük a lég, ilyen a füvön a harmat csillogása, a hanga megannyi fénye, és a kincsbogyók hasadó-érett gömbölydedsége, íze-illata. Az Ország, úgy, ahogy volt köröttük, mintha addig sosem érzékelt szépségével nyűgözte volna le. A táj elevensége megérintette érzékeit, erőként áramlott át lényébe. Mintha pontosan együtt lüktetett volna ő maga ezzel a tavasszal, mely a fákat, a füvet, a virágokat eleveníti, hallotta volna a kiáltozó madarak izgatottságának igaz valóját, beszívhatta volna a levegő titkait, a bomló rügyek csodájának leheletét.
    Akkor Atiaran hirtelen megállt, körülnézett. Vonásait nemtetszés torzította el, feszült fintora azt jelezte, hogy mintha valami nem tetszene neki abban, amit a könnyű szél hoz. Figyelmesen körbeforgatta fejét, mintha keresné, merre is lelheti forrását valami fenyegetésnek.
    Covenant követte példáját, és ahogy ekkép tett, felismerés borzongása futott végig egész lényén. Megesküdött volna rá, hogy valami csakugyan van a levegőben, valami rendellenes. És ez nem a közvetlen közelből áradt-sugárzott . . . nem a fák illatáról volt szó, nem a tőzegéről, a virágokéról, nem az eső utáni televény gőzölgéséről, ahogy bárki hinné . . . ez valahonnan mind ez illatok mögül leselkedett, ez a feszengető ki-tudja-mi, a lényeg az volt, hogy itt nem lenne helye, természetét tekintve meg kellene maradnia, jeltelenül, a maga messzijében. A férfi ösztönösen is ráérzett, hogy a gonoszság szaga száll - a megfontolt rontás illata; kór.
    Egy pillanat múltán a szellő iránya változott; a szag eltűnt. De ami volt, élesítette érzékelését - eltolódtak az arányok, Covenant figyelmesebb lett a környezet elevenségére. Ösztönös változás volt ez benne is, zökkenés: a hatására nyomban érzékeny lett a benne zajló, a számára felfogható változásokra. Ez az egész, valami módon, merőben elkábította - új dimenziókat nyitott meg előtte. Nézte a füvet, szagolta friss zöldjét - és látta is ezt a harsányságot, a tavaszodó életet, a kicsattanó egészséget. Tekintetét egy közeli alianthá-ra szegezte, és közben azt érezte, hogy az erő, a nemzés, az egészség elemei zsongítják.



130
 
    Gondolatai rohantak, felbuktak szinte, aztán megint lassultak, ott csoportosultak egy szó körül: egészség. Látta azt, hogy „egészség", beszívta a természet adta épség illatát, az életörömét, hallotta a tavasz kitörő lelkesedésének hangjait. Egészség: ez volt körötte maga az elevenség, mintha az Ország szelleme vált volna kézzelfoghatóvá, testi valóvá. Akárha ő maga, minden figyelmeztetés nélkül, egyszerre átlépett, átzuhant volna egy másik világegyetembe. Atiaran - aki döbbenten, meglepetten nézte a férfi látható átalakulását, bűvöletét -, igen, még ő is az egészség megtestesülése volt, minden feszélyezettsége, gondja, kínja, megalkuvása ellenére is.
    A pokolba, mormolta magában Covenant. Leprásságom ilyen nyilvánvaló a számára? De hát akkor miért nem érti meg, hogy - ? Elfordult, nem bírta nézni, ahogy Atiaran rámered, keresett valamit, ami kettejük tekintetének próbája lehetne. Egy pillanat múltán észrevett egy domb tetején egy olyan Gilden-fát, amely mintha nem lett volna egészen rendben. Minden elképzelhető, említhető, tudható módon olyan volt ez a fa, amilyennek lennie kell, és mégis: egészséges mivolta mintha valami benső rothadást leplezett volna, váratlan szomorúságot - ő legalábbis így látta. Ahogy a fára mutatott, meg is kérdezte nyomban Atiarant, lát-e ő is valami szokatlant.
    A nő igen józanul felelte: - Nem vagyok lillianrill, fa-lore tudója, azt azonban látom, hogy a Gilden halódik. Valami penész érhetett a szívéig. Aranylevelűm! . . . De hát mondd, te nem láttál efféle dolgokat korábban?
    A férfi megrázta fejét.
    - Akkor hát hogyan él az a világ, ahonnét te érkezel? - Az asszony hangja csalódást, kelletlenséget fejezett ki: hogy akkor hát, íme, van egy olyan világ is, ahol az egészség maga láthatatlan.
    Covenant lerázta ezt a kérdést. Szerette volna valóban kérdőre vonni az asszonyt - igen, ő! -, megtudni, mit is lát benne, belőle. De akkor eszébe jutott: Zárva vagy előttem Most megértette magyarázatát is, és ez az egész már a megkönnyebbülés érzésével tölthette el. Az ő betegségének magánya: érintetlen, biztonságos maradt. Mutatta Atiarannak, indulhatnak északnak megint, s amikor ez megtörtént, boldogan követte a jól ismert hátat. Hosszú időn át teljességgel bele is feledkezett ennyi egészség látványába.
    Ahogy a nap előrehaladt, délután lett, majd az est fényei-árnyai is előcsusszantak, hozzászokott, hogy az egészséget látja a szemébe szökkenő


131

színek s formák mögött. Orra még kétszer érezte azt az illékony szagot, „valami rosszét", de nem volt nyoma sem ilyesminek annál a patakocskánál, ahol Atiaran éjszakára táborhelyet választott. Az illat sehol - Covenant úgy vélte, hogy ekképpen nyugodalmas álma lehet majd.
    De az egészséges-rózsás álmodásból valahogyan mégis rémálom lett, melyben kísértetek hánykolódtak-forogtak, mutatták igaz valójukat rútul, rothadozón, megvetően; és Covenant boldog volt, hogy felébredhet, boldog még azzal is, hogy borotválkozni - tükör nélkül, nagy kockázattal kénytelen.
    A hatodik napon a Rossz szaga állandósult, és egyre erősebben érződött, ahogy Atiaran és Covenant a hegyek-dombok mentén északnak továbbhaladt. Rövidke tavaszi zápor áztatta el ruhájukat úgy kora délelőtt tájt, de a szagot nem mosta ki a levegőből. A kínos illat Covenantot is gyötrelmekkel töltötte el, aggodalmát odáig fokozta, hogy már-már az volt a kényszerképzete: hideg penge nyomódik fenyegetően a szívéhez.
    Ennek ellenére sem tudta volna meghatározni a szagot - honnét jön, mi is valójában. Körülvette, ha fűcsomók közt időzött, ha a bozontos sasharasztba túrt bele, ha az aliantha termését szedte - ott volt a csupa elevenség hegyek-dombok vitalitásában, ahogy egy rothadó tetem járja át a levegőt: mindenek cáfolója, gyötrelmeként a szaglószervnek.
    Végül már nem bírta tovább - nem bírta ki szó nélkül. Atiaran elé állt, s azt kérdezte: - Te is érzed ezt a szagot, amit én?
    A nő rá se pillantott, csak azt mondta nehézkesen-súlyosan: - Igen, Hitetlen. Érzem És a kétségeim is eloszlottak felőle.
    - Ami pedig azt jelenti, hogy . . . ?
    - Ami azt jelenti, hogy nem kétséges: veszedelembe rohanunk. Miért, mit vártál?
    Covenant azt gondolta: „Ördög és pokol . . . !" - és változtatott kérdése hangsúlyán: - Jó, de honnét jön a szag? Mi okozza?
    - Honnét tudhatnám? - kérdezett vissza Atiaran. - Nem vagyok jós.
    Covenant összeszedte magát, nem akart dühösen visszavágni. Nagy önfegyelemmel végül csak annyit kérdezett: - Jó, de mi az, végül is?
    - Gyilkosság - felelte Atiaran egyszerűen. Lépteit meggyorsítva elhúzott a férfi mellett. Háta mintha azt mondta volna: Ne kérd, hogy felejtsek! A férfi füstölögve indult el a nyomában. A szívéhez azonban mintha még közelebb araszolt volna az a halálhideg fenyegetés.



132
 
    Jól benne jártak már a délutánban, amikor Covenant érezni kezdte: lépésről lépésre közelebb az a biztos tudat is, hogy valami rossz, nagyon rossz fenyeget. Szeme föl-le járt a dombok oldalán, fürkészőn, mintha arra készülne, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja e baj forrását. Arcizmai is sajogtak már a megszokássá vált, állandó görcsös szaglászástól. De semmit nem vett észre - annyit látott csak, hogy Atiaran nyomában haladnia kell egyre kaptatón fel, lejtőn le, dombocskának-völgynek, hegynyúlványoknak -, semmi más nem szegélyezte útjukat, csak egészséges fák sora, bokrok tömkelege, sok-sok virág, zöldellő fűterep, a Föld tündöklő tavaszvilága, és közben . . . ott volt a légben a fokozódó fenyegetés. Valami heves, orrfacsaró figyelmeztetés volt ez, és Covenant ködösen azt érezte, hogy az oka . . . igen, az oka, az olyasmi lesz, hogy a gyász hozzá képest semmi.
    Egy darabig egyre meg egyre csak erősödött a szag. De valami hirtelen feszültség Atiaran tartásában . . . ez arra figyelmeztette Covenantot, hogy vigyázat! Szedje össze magát, de azonnal. . . s így be se várja, míg a nő odasziszegi neki, hogy állj. Atiaran épp egy domboldalat került, mely elegendőképp hosszú volt, semhogy mögötte a völgymélyedést látni lehetett volna. Egy pillanatra akkor megtorpant, kicsit előrehajolt, így kémlelt le a már látható mélybe. Majd elkezdett rohanni a dombról lefelé.
    Covenant gondolkodás nélkül követte - szinte azonnal. Három nagy szökkenés elég volt, hogy elérje azt a helyet, ahol a nő az imént állt. Lenn, mintha egy tágas folyamágban lenne magányos sziget, kis sarjerdő magasodott. Nem látott benne-rajta semmi rendkívülit. De a szaglása nem hagyott neki nyugtot, sőt . . . ! S mert Atiaran egyenest ebbe az erdőbe rohant, habozás nélkül, lázas sietséggel követte.
    A nő a facsoport keleti szegélyénél megállt. Lázasan remegett, így nézett körül, és szemében borzadály volt s gyűlölet, mintha be akarna hatolni a sarjerdőbe, de nem lenne bátorsága hozzá. Akkor felkiáltott, szinte kábulatban: - Waynhim? Melenkurion! Ó, a Hét Őrzetre, micsoda gonoszság!
    Ahogy Covenant megállt mellette, azt látta, hogy az asszony dermedten néz, szája egyetlen néma sikoly, s a fák felé szegeződik egész lényével. Két kezét a szája elé emelte, a válla hangtalanul rázkódott.
    A férfi is szemügyre vette most már az erdőcskét, és látta, hogy mélyére egy keskeny ösvény vezet. Ösztönösen előrelendült, behatolt a fák közé. Öt szökkenés elég volt, hogy ott álljon valami hasonló térben, mint amilyen az a pár waymeet volt, melyet eddig láthatott. A szoba kerek alapraj-


133

zú volt, de ugyanúgy fák alkották falait, ágszőttes volt a mennyezete-teteje, voltak ágyak, voltak polcok.
    Hanem a falak vérfoltosak voltak - telefröcskölődve! -, és a földön, középen egy alak hevert.
    Covenant nagy lélegzetet vett - zihálva látta, hogy ez nem emberi lény. Amúgy a körvonalaira rá lehetett volna fogni, hogy emberéi, de a törzs szokatlanul hosszúkás volt, a végtagok kurták, hosszukból arra lehetett következtetni, hogy - egyformák lévén - ez a teremtmény két lábon is állhatott, négykézláb is futhatott-járhatott. Ám az arc merőben idegen volt Covenant számára. Hosszú, rugalmas nyak csatlakoztatta a szőrtelen fejet a testhez; két hegyes fúl szökkent fel jobbról-balról, közel a fejtetőhöz; a száj olyan keskeny volt, mintha csak hasíték lenne a húsban. És nem voltak szemek. Az arc - a pofa - közepét két tátongó orrlik töltötte ki, köröttük vastag, húsos hártyaréteg. A fejnek semmiféle más vonása nem volt. Egyszerűen semmi más.
A teremtmény mellkasát pedig - úgy, hogy oda is szegezte a földhöz - hosszú vasdárda járta át.
    A helyiségben oly sűrűn állt-terjengett az erőszak szaga, hogy Covenant szinte fuldokolni kezdett. Menekült volna. Leprás volt; még a halott dolgok is veszélyt jelentettek rá. De erőt vett magán, maradt, állt ott csöndben, moccanatlan, s így szűrt ki egy bizonyos alapérzést. Ahogy erre a lényre nézett, az első gondolata az volt, hogy az Ország valami átkos dologtól szabadult meg. De ahogy egy kicsit összpontosított, a szeme és az orra véleménymódosítást követelt. Az a bizonyos Rossz, ami érzékeit gyötörte, másból jött: az ölésből . . . a dárdából. . . nem ebből a teremtményből sugárzott. Ennek a teste olyan volt inkább, mint a lerombolt egészség jelvénye; ez természetes test volt, helyes a maga módján - megfelelő része az Országnak, az életnek itt.
    Émelyedve a bűntett szagától, Covenant meglódult: megfutamodni!
    Ahogy kicsörtetett a napfényre, látta, hogy Atiaran már megy, megy észak felé tovább, és csaknem kint is jár a völgymélyedésből. Nem volt szüksége biztatásra, hogy kövesse; még a csontjai is azt kívánták, hogy minél előbb megtegye ezt a távolságot: mely a nőtől elválasztja. . . mely a leölt lény által megszentségtelenített waymeettől minél messzebbre viszi. Rohant, árkon-bokron át, mintha vád fogak tépázhatnák bármely percben inát-sarkát.



134
 
    A nap hátralévő részében oly nagyon-nagyon élvezte, hogy mérföldek sorát hagyhatja maga mögött! A természetellenes szag úgy gyengült, ahogy a helytől távolodtak. De nem oszlott el egészen, míg egy bizonyos magasságig föl nem értek aztán. Amikor ő is, Atiaran is úgy érezte, hogy a fáradtság és a sötétedés éji pihenőre kényszeríti már őket, Covenant bizonyosra vette: várnak rájuk még kínosságok - hogy a Waynhim gyilkosa erre, északi irányba halad előttük. Atiaran láthatólag osztozott a férfi felfogásában; megkérdezte tőle ugyanis, tudja-e, hogyan kell használni azt a kést, melyet magánál hord.
    Miután az álom többször is elnyomta már, valahogy összeszedte magát, s azt kérdezte a nőtől: - Nem kellett volna . . . azt ott . . . eltemetnünk?
    Atiaran szelíden válaszolt ágyának árnyvilágából, a graveling halvány fényén át: - Nem köszönnék meg a beavatkozásunkat. Törődnek ők a magukéival. De attól félek, előfordulhat, hogy felmondják szövetségüket a Lordokkal - emiatt ott.
    Ez a gondolat megborzongatta Covenantot, s maga sem tudta volna okát adni, miért. Feküdt csak ott, fél éjszaka álomtalan, a csillagok hideg hunyorgása alatt.
    Másnap szűkös világra hajnalodott az utazóknak. Atiaran ugyanis azt tervezte, hogy valamelyik waymeetben frissíti fel készleteiket - de hát . . . Ezért most nem volt tavaszi boruk, és kenyerük, kásához valójuk is kevés. Ennek ellenére sem kellett éhezéstől tartaniok, mert ösvényüket bőséggel szegélyezték kincsbogyótermő bokrok. Viszont meleg étel nélkül kellett nekivágniok az útnak, s ez bizony nem volt öröm a bizonytalan, hideg éjszaka után. Ráadásul ugyanarra kellett továbbhaladniok, amerre a Waynhim gyilkosa ment. Covenant azon kapta magát, hogy dühösen toppantgatva lépked a pirkadatban, úgy, mintha azt érezné: az a gyilkosság ellene irányult. Napok óta most első ízben tűrt meg agyában olyan gondolatot, melynek tárgya a Kárhozat Ura vagy Drool volt. Tudta, hogy mindketten képesek megölni egy Waynhimet, méghozzá akár ok nélkül is. És a Megvetés Lordja, akárhogy vesszük is, gondolta Covenant, igazán tudhatja, áldozata merre jár.
    Ám a nap minden kellemetlenség nélkül telt. A levegő alig érezhető, mégis félreérthetetlen baljóslata nem szűnt, de nem is fokozódott, és az aliantha kedvezett a gyomruknak. Ahogy múltak mögöttük a mérföldek, Covenant haragja is enyhült. Elernyesztette feszültségét a körös-körül lát-


135

ható egészség, ő maga nem csökkenő csodálattal nézte a fákat, az ősi fenségű tölgyeket, a méltóságos szilfákat, a Gilden-terebélyek vigaszos szépségét, a mimóza finom filigrán-műveit, a sövények friss hajtásait - és a dombok, a hegyek nyugodalmas körvonalait csakígy, amiképpen mintha álmos fejek volnának, hajoltak a Nyugati Síkságok felé. Ezek a dolgok mélyebb kapcsolatokra utaltak: átélte az Ország lüktetését és nyugalmát általuk, a kaptatókat és csöndes sziklafelszíneket - mintha az ő világa volna mind, mind. S az egésszel ellentétben, a halál velük vándorló szaga mintha jelentéktelen csekélység lett volna - a domborzat eláradó elevensége mellett! -, ugyanakkor gonosz kis dolog is, akár valami gyermek elkövette kegyetlenkedés.
    Másnap reggel Atiaran változtatott a haladás irányán, egy kicsit inkább keletnek indult, így mindjobban bekapaszkodtak a dombok-hegyek mélyébe, sűrűjükbe. Kanyargós ösvény vezette őket, elsősorban völgyek vonalán, melyek meg amúgy északnak nyíltak a magaslatok közt. S amikor a nap már oly alacsonyan járt, hogy a keleti domboldalakat árnyba borította az alkony, az utazók megpillantották Soaring Woodhelvent, a szárnyas nevű települést.
    Ahogy közeledtek, Covenant alaposan szemügyre vehette a fa-lényegű helyet; kellő távolságról remek panoráma nyílt előtte. Magát a fát úgy százharminc méter magasnak ítélte, s nem volt kétség, hogy az átmérője lent ugyancsak megvan negyven-negyvenöt méter. Jó tizenkét méter magasságig nem voltak ágak a törzsön, aztán hirtelen hatalmas „karok" szökkentek elő, és vízszintesen valami féloválist alkottak, tompa hegyűt. Az egész fa rendkívül dús koronát viselt, sok-sok ágat, levelet, ezért a település java része rejtve maradt a szem elől; de Covenant megfigyelt pár létrát az ágak közt, a törzs mentén; és emitt-ott, a vastag ágak csomóinál-göcseinél olyasmit is látott, amit csak lakóépületnek ítélhetett rendre. Ha viszont e pillanatban emberek is mozogtak a falujukban, oly ügyesen rejtőzködve tették, hogy látni belőlük semmit se lehessen.
    - Hát ez Soaring Woodhelven, a szárnyas-magas nevű falu - mondta Atiaran. - Itt élnek azok, akiket úgy hívunk: lillianrill; míg Mithil Stonedown, a kő-helység a rhadhamaerl-ek települése. Jártam egyszer itt, amikor a Loresraatról tértem haza. A Woodhelven-nép szívélyes modorú, jóllehet az ő fa-tudományukat, az itteni lore-t nem értem Adnak majd nekünk ennivalót, és talán segítenek is. Az a mondás járja: „Menj a



136
 
rhadhamaerl-ekhez igazságért, a lillianrill-ekhez jó tanácsért." És nekem most jó tanácsra van szükségem, de nagyon. Gyere.
    És a tisztáson át odavezette Covenantot a nagy fa tövéhez. Meg kellett kerülniök a durva kérgű törzset egészen az északnyugati ívig, és ott találtak egy jókora természetes nyílást az üreges „oszlopon". A belső üreg nem volt túl széles, akkora épp csak hogy egy csigalépcső elférjen benne. Az első vastag ág magasságában volt egy újabb nyílás, ahonnét létrák vezettek tovább, feljebb és feljebb.
    A látványtól Covenantban feltámadt régi, hagyományos tériszonya - magasságok! -, pedig a Kevin Ormán történtek megpróbáltatása után csaknem felejtett minden ilyesmit. Nem örült a gondolatnak, hogy neki ezeken a létrákon most majd fel kell kapaszkodnia.
    S a dolog úgy alakult, hogy minden arra vallott: nem kell felmásznia! Mert a fatörzs bejáratát súlyos fakapu zárta el, és ezen nem volt további nyílás. Ami azt illeti, az egész hely olyan csendes volt és sötét, mintha nem is laknák emberek. Alkonyodott, de otthonok fényei nem csillantak elő a leveleken-árnyakon át.
    Covenant Atiaranra nézett, és látta, hogy az asszony döbbent. S hallotta szavait: - Ez így - mondta Atiaran, kezét a fa kapun nyugtatva -, Thomas Covenant, nincsen rendjén. Amikor utoljára itt jártam, gyerekek játszadoztak a tisztáson, emberek mászkáltak a lépcsőn, és a nyílás előtt nem volt zárókapu. Valami baj van. Ennek ellenére: nem érzek olyasmit, hogy nagy gonoszság történt volna. Nincs itt több baj, ezzel együtt sem, mint volt bárhol, amerre korábban elhaladtunk.
    Aztán hátrább lépett a kaputól, fejét fölemelte, és így kiáltott: - Üdv! Soaring Woodhelven! Utazók vagyunk, az Ország lakói! Utunk hosszú - jövőnk sötét! Mi van veletek? - Amikor pedig nem jött válaszul kiáltás, ingerülten folytatta: - Jártam már itt! Azokban a napokban azt hallhattam, hogy a woodhelven-lakók vendégszeretetéhez fogható nincs! Ez a ti barátságtok az Ország népe iránt?
    Hirtelen valami apró zajsort hallottak maguk mögül. Megpördültek, s azt látták, hogy hét-nyolc ember veszi körül őket, mindegyikük simára csiszolt-gyalult fatőrt markol. Atiaran és Covenant ösztönösen is hátrálni kezdett. Ahogy a férfiak követték őket, egyikük azt mondta: - A barátság jelentése változik az időkkel. Láttunk sötétséget, hallottunk sötét híreket. Ha idegenek jönnek, meg kell bizonyosodnunk felőlük.


137

    A beszélő fáklyát szorított két kezével, és a lobogó fényen át Covenant az első woodhelven-lakót vehette szemügyre, akit életében látott. Magas, karcsú, hajlékony emberek voltak, szőkék, világos szeműek. Erdővidéki színe volt az öltözetüknek, s az anyag mintha azért tapadt volna szorosan a tagjaikhoz, hogy mozgás közben az ágakon fönn ne akadjanak. Valamennyiükkel tőr volt, s ezeknek simánál simább fapengéje villogott a fáklyafényben.
    Covenant zavarban volt, de Atiaran rendbe-ráncba szedte maga körül a köntöst, aztán komor büszkeséggel így felelt: - Hát akkor lássátok, én Atiaran vagyok, Trell-feleség, Mithil Stonedown a lakhelyem Ő meg itt Thomas Covenant, a Hitetlen, aki üzenetet visz a Lordoknak. Barátsággal jöttünk ide, és megszorultan is, biztonságot keresünk és támogatást. Nem tudtam erről a szokásotokról, hogy foglyul ejtitek az idegeneket.
    A fáklyatartó férfi előrelépett most, és udvariasan meghajolt.
    - Mihelyt megbizonyosodunk e dolgok felől, máris elnézésteket kérjük majd. Addig azonban, kérlek, gyertek velem egy bizonyos helyre, ahol megvizsgálnak benneteket. Furcsa szokásaink vannak, látjátok, de még ez sem minden. - Biccentett Covenant felé. - Nem akarunk tévedést elkövetni, se kétkedve, se bízva. Velem jönnétek?
    - Rendben van - sóhajtotta Atiaran. - De Mithil Stonedownban nem ilyen bánásmódban lenne részed.
    A férfi azt válaszolta: - A stonedown-lakók próbálnák csak végig mindezt, amin mi itt keresztülmentünk, akkor nem vetnék meg óvatoskodásunkat. És most, kérlek, kövessetek. - Avval odament, és kinyitotta a kaput.
    Hallván ezt a parancsot, Covenant a tiltakozást választotta inkább. Mert nem akart egy nagy fán mászkálni ilyen sötétben. Elég lenne az világos nappal, igen, amikor legalább láthatja, mit csinál, hova lép, de így, most azt érezte, hogy mintha szét akarná repeszteni halántékát-homlokát a vére lüktetése. Elhúzódott Atiarantól, aztán, hangjában remegéssel, amit leküzdeni nem bírt, így szólt: - Feledjétek el.
    De mielőtt bármit is tehetett volna, két férfi ragadta meg a karját. Megpróbált szabadulni szorításukból, ám azok nem adták alább, és két kezét a fáklyaláng magasáig emelték. Egy hosszú pillanatig a woodhelven-lakók Covenant kezét bámulták így - a gyűrűt nézték balján, az ujjak helyét jobb kezén -, mintha valami hullarabló vámpír volna. Akkor a fáklyás férfi kurtán annyit mondott: - Vigyétek!



137
 
    - Nem! - tiltakozott kiáltva Covenant. - Nem ért engem Én nem bírom a magasságot. Le fogok zuhanni. - Ahogy a kapu felé kényszerítették, felordított: - Ördög és pokol! Meg akarnak ölni, hallja?!
    Fogvatartói egy pillanatra megtorpantak. Hallott valami üvöltözést, de zűrzavaros, dühödött pánik vett rajta erőt, s így nem is értette a szavakat. Aztán a csoport vezetője így szólt: - Ha nem vagy jó mászó, rendben, nem is kell másznod.
    A kővetkező pillanatban egy kötél vége zuhant oda Covenant mellé. Hirtelen két férfi ragadta meg a csuklóját, odakötözték a kötélhez, amely azután - mielőtt ő rádöbbenhetett volna egyáltalán, mi is történik - megfeszült, s terhével, vele, elkezdett emelkedni. Covenant ott lógott a végén, tehetetlenül, szívében olyan kavargó-rejtélyes érzetekkel, mintha ő maga lenne valami ,,zsákbamacska".
    Mintha Atiaran tiltakozó kiáltását is hallotta volna, de ebben nem volt biztos. Magában üvöltött csak: „Rohadék gazemberek!", vállát megfeszítette, tekintetével a sötét magasságba meredt. Vadul forgó szeme azonban semmit se látott - mintha senki se húzta volna azt a kötelet! -, lent még derengett a fáklyafény, majd ez is eltűnt; maga volt ebben a szakadéktérben, s ez kettős félelemmel töltötte el.
    Akkor a lenti fény is eltűnt végleg.
    A következő pillanatban levelek halk surrogása jelezte fülének, hogy kötélpálya útján elérte az első nagy ágak szintjét. Sárgán izzó fényt látott kiszűrődni a fatörzsbéli lépcső felső nyílásán át. De a kötél tovább emelkedett vele, a település magasabb régiói felé.
    Önmozgása, enyhe lengése révén a teste hozzá-hozzáért a levelekhez. Ám ez volt minden közvetlen kapcsolata a fával. Fényeket most nem látott, hangokat nem hallott; a hatalmas ágkarok mélysötét tömbjei némán tűntek mellette a semmibe egyre, ahogy húzták őt, húzták fel az ég felé.
    Hamarosan mindkét válla sajgón lüktetett, karja elzsibbadt. Fejét a magasba szegezte, így bámult a fénytelen borzalomba - és nyögött, mint akit fojtogatnak. Ördög és pokol! Jaj!
    Akkor mozgása váratlanul véget ért. Mielőtt összeszedhette volna magát, fáklyafény villant, és ott talált maga körül máris három férfit, vele azonos szinten, az egyik vastag ágon. A hirtelen támadt fényben ez a három férfi pontosan ugyanolyan volt, mint lenti foglyul ejtői, ám egyiküknek egy kis levélkoszorú volt a feje körül. A másik kettő egy villanásnyit


139

szemügyre vette Covenantot, aztán elkapták az ingénél fogva, és felrántották őt az ágra. Ahogy a lába alatt szilárd „talaj" volt - a fa -, érezhette, hogy a kötél ernyed, karjaiba enyhület száll.
    Csuklója még össze volt kötözve, de így is megpróbált belekapaszkodni a férfiak egyikébe, le ne zuhanjon a magasból - és érezhette, hogy karjai halottak, nem bírta mozdítani egyiket sem A sötétség úgy terült el alatta, mintha valami éhes vadállat rettenet-tág pofája lenne. Végső erőfeszítéssel lendült a férfiak felé, erőnek erejével akarta, hogy mentsék meg hát akkor legalább. Azok amúgy durván megragadták ismét. Nem volt hajlandó viselni saját teste súlyát, kényszerítette őket, vigyék vonszolják, végig az ágon, míg el nem értek egy széles bejáratvágathoz a törzsön. Ott benn, a törzs tömör anyagában, üreget látott, szoba formájút, szoba méretűt, és súlyosan zuhant le a padlójára. Thomas Covenant a megkönnyebbüléstől borzongott.
    Hamarosan valami egyre élénkebb-bizsergőbb élet, mozgás támadt körötte. Nem is vetett ügyet rá; szemét hunyva tartotta, hogy mindenestül arra összpontosíthasson: biztonságban van a padlón - és arra, hogy kezébe, lábába visszatér a vérrel a fájdalom.. a fájdalom! Iszonyú fájdalom . . . de ő fogcsikorgatva tűrte. Hamarosan ott volt a tenyerében, keze fejében a zsibongás megint, és az ujjait vastagnak, forrónak érezte. Összefonta, karomként begörbítette őket. Fogait összeszorítva, „zsilipjükön" át, egyenletesen zúdította a néma szavakat, melyeknek ritmusa a szíve dobogásáét követte: Ördög-pokol, rothadt-banda!
    Kinyitotta a szemét.
    Ott feküdt valami simánál simább padlón, melynek mintázata a fa miriádnyi gyűrűkörével volt azonos. Az évgyűrűk, érzékcsalódást keltve, olyanok voltak, mintha az egész helyiség áramlana felé, a középponthoz mert középre zuhant. Céltáblára kifeszítve! Karja természetellenesen esetleges szögben helyezkedett el, de most már megpróbált úgy mocorogni, hogy végeredményben felülhessen. Majd a két kezére pillantott. Csuklóin látszott a kötél durva nyoma, de vér nem serkent.
    Rohadékok!
    Fejét fölemelve, pislogón körülnézett.
    A szoba mintegy hat méter széles volt, és úgy látszott, a fa teljes átmérőjét befogja - a kérgen belüli részét. Egyetlen nyílása volt csak, ezen támolygott be ő, és kint csupán sötétséget láthatott; ám a helyiséget fénylőn



140
 
világították a fali fáklyák: füsttelen égtek, s nem keltettek olyan benyomást, hogy fogyatkozna anyaguk. A fényezett falak úgy csillogtak, mintha politúr borítaná őket, ám a mennyezet, jó magasan, érintetlen, nyers fa volt.
    Öt woodhelven-lakó állta körül Covenantot a szobában - három férfi, köztük a koszorús fejű, meg két nő. Valamennyien hasonló gúnyát viseltek, testhez tapadót, ám a színek változatosak voltak, és valamennyien magasabbnak látszottak Covenantnál. Szálas-karcsú termetük fenyegetőnek tűnt fel, így aztán ő maga nem tehetett mást, lassan talpra tápászkodott, leengedvén aztán vállairól a terhet, a zsákot.
    Egy pillanat múltán a Covenantot odalent foglyul ejtő csoport vezetője is megjelent a szoba bejáratában - mögötte Atiaran. A nőnek, látszott, nem esett bántódása, de igen fáradt volt és lehangolt, csaknem olyasképp, mintha a felkapaszkodás és a bizalmatlanság kiszívta volna hirtelen minden erejét. Amikor Covenantot megpillantotta, odament mellé azonnal.
    A nők egyike megszólalt: - Csak kettő, Soranal?
    - Igen - felelte Atiaran őre. - Figyeltünk jól, de többen nem mutatkoztak, csak ezek ketten jöttek át a déli tisztáson. Felderítőink sem jelentettek más idegeneket a hegyek közül.
    - Felderítők? - csattant fel Atiaran. - Nem is tudtam, hogy felderítőkre van szükség az Ország népei között.
    A nő tett egy lépést előre, és így felelt: - Atiaran, Trell-feleség, Mithil Stonedown népét mi pontosan ismerjük, mióta visszatértünk az Országba az új kor kezdetén. És vannak itt köztünk, akik emlékeznek a te egykori látogatásodra. Ismerjük barátainkat, és tudjuk, mi a barátság értéke.
    - Akkor mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot? - tudakolta Atiaran. Barátok keresésére indultunk most is.
    A nő nem felelt Atiaran kérdésére közvetlenül. - Mert valamennyien az Ország népét alkotjuk - mondta aztán-, és mert a mi veszedelmünk mindenki veszedelme, megpróbálom enyhíteni eljárásmódunk nyerseségét azzal, hogy magyarázatot adok rá. Mi itt ebben a fának-szíve szobában Soaring Woodhelven híír-jei vagyunk, népünk vezetői. Én vagyok Llaura, Annamar leánya. Itt van továbbá . . . - Avval sorra bemutatta a jelenlévőket, úgy, hogy fejével feléjük biccentett. - . . . Omournil, Mournil leánya, Soranal, Thiller fia, Padrias, Mill fia, Malliner, Veinnin fia, valamint Barada-


141

kas, a lillianrill Hirebrand maga. - Ez utóbbi volt a koszorús férfi. - Elhatároztuk, hogy bizalmatlanok leszünk, és meg fogjuk magyarázni, miért.
    - Látom, türelmetlenek vagytok - folytatta, és keserűség érződött a hangjából. - Rendben van, nem foglak fárasztani benneteket az egész történettel - a pusztító szélről, mely időről időre reánk tör Gravin Threndor felől. Nem fogom leírni a dühödt viharokat, nem mutatom meg nektek a háromszárnyú madár tetemét, mely a mi woodhelvenünk felett lelte pusztulását, nem fogom megvitatni veletek ama híreket, melyek emígy-úgy a fülünkbe jutottak: gyilkosságról. A Hét Őrzetre! Vannak dühödt dalok, melyek zendülhetnének, de ajkam most ne hagyja el ének. Ezt az egyet hadd mondjam nektek: a Szürke Gyilkosnak nem minden szolgája halott. Hitünk szerint egy Pusztító itt jár köztünk; itt jár.
    Ez a név - Pusztító! - olyan hirtelen riadalmat keltett Covenant szívében, hogy nyomban körbepillantott: mintha látni akarná, honnét fenyegeti veszély. Egy másodperc azzal telt, hogy igazából nem is értette. Aztán észrevette, hogyan merevszik meg Atiaran Llaura szavaira - látta, ahogy állkapcsa szinte ugrál, görcsbe rándul, s az asszony egész lénye csupa félelem, jóllehet egy szót sem szól -, s megértette, amit kellett. A Woodhelven-lakók attól féltek, hogy ők a Pusztítók, hogy valamelyikük az.
    Gondolkodás nélkül felcsattant Covenant: - Ez az egész így: nevetséges.
    A híírek ügyet sem vetettek rá. Rövid szünet után Soranal folytatta Llaura fejtegetését. - Két napja, délután, hogy még magasan állt a nap, és népünk szorgoskodva űzte mesterségeit, dolgozott keményen, a gyerekek játszadoztak a Fa felső ágain, igen, egy idegen érkezett Soaring Woodhelven szárnyas falujába. Két nappal korábban az utolsó gonosz vihar napja volt, a Mennydörgés Hegyéé, de aztán jóra fordult a dolog. . . és aznap, hogy az idegen megérkezett, boldog volt a szívünk, mert úgy vélhettük, valami csatát, melyről nem is tudtunk, valaki megnyert az Ország javára. Az idegen úgy festett, mintha stonedown-lakó lenne, és a neve ez volt: Jehannum. Üdvözöltük őt, ahogy az Ország örömével szokás. Miért kételkedtünk volna, bíztunk benne, igaz, a gyerekek visszariadtak tőle, szokatlan mód kiáltoztak és féltek. Jaj nekünk... a kicsinyek tisztábban látnak, mint az öregek.
    - Járt-kelt hát köztünk, és sötét célzásokat tett, ajkát rosszakarat igéi hagyták el egyre. Gunyorosan szemlélte míves munkánkat, szokásainkat.



142
 
Nem felelhettünk neki méltóképpen. Emlékeztünk a Békére. És egy napig nem is tettünk semmit.
    - Ez idő alatt kiderült, hogy Jehannum célzásai valami végzetet jeleznek könyörtelenül. Meghívtuk hát végül a fának-szíve szobába, találkozzék a híírekkel. Hallottuk szavait, melyeket szólt, mind tele volt vad kedvvel, az Ország gyalázásával. Akkor szemünk már mélyebbre látott, és felajánlottuk neki, állja ki a lomillialor-próbát.
    - Tudod, ugye, mi a Nemes-Fás, a lomillialor, nem, Atiaran? - Baradakas most szólalt meg először. - Sok mindenben hasonlít, lényegét tekintve, a rhadhamaerl-ek orcrest-jéhez. Származéka az Egy Fának, melyből maga a Törvény Botja is lett.
    - De nem volt rá módunk aztán, hogy alávessük őt a próbának - folytatta Soranal. - Amikor a Nemes-Fást meglátta, elköszönt körünkből. . . megszökött. Üldöztük, de annyira meglepetésszerű volt az elillanása . . . . . . és a fürgesége messze felülmúlta a miénket. Elmenekült hát előlünk, és keletnek vette útját.
    Sóhajtott, majd ekképpen foglalta össze a dolgot: - Azóta egy újabb nap telt el. Ez idő alatt nyomban hozzáláttunk, hogy az Ország védelmének dolgait újratanuljuk.
    Egy pillanat múltán Atiaran nyugodtan így szólt: - Hallottalak benneteket. Bocsánat hirtelen haragomért. . . elsietve, a dolgokról nem tudva, így szóltam De most már nyilván látjátok, hogy mi nem vagyunk a Szürke Gyilkos barátai.
    - Sok mindent látunk benned, Atiaran - közölte Llaura. Szemét vakmerően szegezte a stonedown-lakó asszonyra. - Sok szomorúságot, sok bátorságot. De a társad zárva előttünk. Lehet, hogy ezt a Thomas Covenantot itt be kell börtönöznünk.
    - Melenkurion! - sziszegte Atiaran. - Ne merészeljétek! Nem tudjátok hát? Nem néztétek meg jobban?
    Ekkor megkönnyebbült mormolás futott végig a hííreken, s ez a hang csak még jobban kiemelte addigi feszültségüket. Atiaranhoz lépve, Soranal kinyújtotta jobbját, tenyérrel előre, mintha üdvözlő köszöntés lenne ez így, s azt mondta: - Láttuk. . . láttuk és hallottuk. Bízunk benned, Atiaran, Trell-feleség. Oly nevet, oly szót ejtettél ki szádon, melyet egyetlen Pusztító sem mondana, hogy társát mentse. - Avval megfogta az asszonyt a karjánál, és elhúzta Covenanttól, el a szoba közepéről


143

    Hogy Atiaran nem volt ott, váll a vállhoz, Covenant egyszerre kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érezte magát. Először döbbent rá igazából, micsoda támaszt is jelent neki az asszony jelenléte, vezetése - minden ínségében, tanácstalanságában. Ám ő maga sem volt olyan hangulatban most, hogy fenyegetéseket csak úgy tétlenül tűrjön. Ugrásra készen állt hát, szinte lábujjhegyen, és tekintete sebesen járt ide-oda a szemközt állók arcán, akik a szoba fénylő falai mellől meredtek rá.
    - Jehannum sok mindent jósolt - mondta Llaura. - De ezek közül egyet okvetlenül el is kell mondanunk. Azt közölte ugyanis, hogy érkezni fog egy nagy-nagy gonosz, aki Berek, a Felekéz alakját felöltve jár, közeledvén felénk délről, a dombvidéken át. És itt van . . . - Sápatag bőrű karjával Covenantra mutatott, hangja pedig kemény szigorral csengett fel, ahogy folytatta. - . . . itt van valaki, aki az Országban végképp idegen, és a jobb keze fele-csonka, és a balján fehérarany gyűrűt visel. Semmi kétség, üzenetet visz a Lordoknak . . . üzenetet vagy - balvégzetet!
    Könyörgő hévvel szólott akkor Atiaran: - Ne ítéljetek elsietetten. Emlékezzetek az Esküre. Nem vagytok Lordok. És a sötét szavak ugyanúgy jelenthetnek intelmet, mint próféciát. Bíznátok egy Pusztító szavában?
    Baradakas csak vállat vont könnyedén. - Mi nem az üzenetet akarjuk megítélni. A mi próbánk az embernek szól. - Avval maga mögé nyúlt, s előhúzott egy sima farudat, mintegy méternyi hosszú lehetett, és mind le volt hántva róla a kéreg. - Ez a lomillialor. - Előrenyújtotta, középre, és tisztelettel fogta. Ahogy kimondta a nevét, a fás anyag elkezdett csillámlani, úgy, mintha színig harmat borítaná.
    Mi az ördög ez? Covenant megpróbálta továbbra is őrizni egyensúlyát: jöjjön, aminek jönnie kell.
    De a Hirebrand következő mozdulata meglepetésként érte. Baradakas ugyanis meglengette és a Hitetlen felé hajította a Nemes-Fást. Covenant félreugrott, ugyanakkor megpróbálta elkapni a lomillialor-t, de ehhez nem volt elegendő ujja. Jobbjával kapott utána - és jobbjából a rúd a földre esett, fás koppanással, s ez a zaj meglepően nagy visszhangot vert a szoba csendjén.
    Egy pillanatig mindenki néma maradt, dermedten néztek rá, mint akik



144
 
most cáfolhatatlanul tudnak már valamit, valami igazságot. Akkor, a híírek mind egyszerre, egy emberként mondták ki ezt, és szavuk olyan volt, mint a végítélet, mint a halál fellebbezhetetlen szava.
    - A Nemes-Fás elutasítja őt. Ez az ember gonoszul van jelen itt az Országban.