A Hontalanok
Az éj fokozatosan oszlott, amúgy botladozón és szinte döbbent-némán,
és céltalan vándorként csak, tova, hogy átadja helyét egy felhős hajnalnak
maga az éj úgy botorkált az átmenet senki földjén, mintha nem tudná, hol
végződik önmaga sötét pusztasága, hol kezdődik a fény halvány hamuvilága.
Az alacsonyra rétegeződő felhők mintha gyásszal lettek volna tele - feszültség
és kényszeredettség elegyült mérhetetlen bánattal -, és mégis érzéstelen
volt az egész, képtelen volt lezúdulni az eső is, akárha a lég túlságosan
kiszáradt volna ahhoz; hogy sírjon. S a hajnal ily jöttén át Atiaran és
Covenant súlyosulva, egyenetlen léptekkel, bukdosva haladt, mintha valami
összetört panasz darabjai volnának.
A rájuk virradó nap nem hozott nekik semmi újat,
nem változtatott menekülésük útján-módján - most már rettegés sem emésztette
őket, mert félelmük képessége kihalt -, haladtak csak egyenesen északnak.
A nappal, az éj: álca, maszka, jelmez volt csak, zagyvaság, mert ami állandó
volt, az az árnyék volt az Ország szívén. El sem tudták gondolni, mekkora
rontás esett most ezen a szíven. Csak a maguk sérülését foghatták fel,
és így siettek viszolyogtató nappalokon és éjeken át, az Ünnep megszentségtelenítését
követő napokon, mintha az űzné őket kísértetiesen, aminek tanúi lettek,
és érzéketlenek voltak minden más iránt, akárha az éhség és a szomjúság
érzése is kihalt volna ekképen belőlük.
Ezen az éjszakán akkor a testük elérkezett a tűrés
végső határáig, és vakon álomba zuhantak, képtelenek lévén már csak gondolni
is arra, mily célt követnek útjukon. Míg aludtak, az ég mintha megkönnyebbült
volna: feszültsége oldódott. Kék villámok vagdosták a Hegyeket; mennydörgés
hörgött hosszan elfojtott kínnal. Amikor a vándorok felébredtek, a nap
ott állt felettük az égen, és ruhájuk is megszáradt már az előző éji eső
múltán. De a napfény se, a reggel se gyógyíthatta be sebeiknek emlékét.
Akárha tetemek volnának, úgy támolyodtak talpra - ettek alianthá-t,
ittak a folyó vizéből -, aztán nekivágtak útjuknak megint, de csak mint
a dermedett holtak.
Hanem az idő, az aliantha és az Andelain-vidék
levegője lassan gyógy-
írként hatott mégis valahogy. Covenant ízig-fáradt gondolatai átrétegeződtek;
a mészárlás elemi borzadálya halványabb emlék lett, és a helyébe a sokkal
ismerősebb sajgó fájdalom lépett. Hallotta, ahogy Atiaran azt kiáltja:
Covenant,
segíts nekik! - és ez a hang, emléke is, jéggé fagylalta vérét: tehetetlenséggel.
A Szellemek, a Szellemek! - így nyögött magában
komoran, valami nagy messziségből. Oly szépségesek voltak, és ő? Oly tehetetlen,
annyira nem segíthetett rajtuk.
De hát Atiaran azt hitte, hogy ő képes lesz ilyesmire,
azt hitte, hogy majd ő. . . majd az ő ereje. . . Akár Lena és Baradakas,
és mindenki más, akivel csak találkozott itt, Atiaran is az újjászületett
Felekéz Bereknek látta őt, a vad mágia mesterének. Hatalmad van,
nem ezt mondta-e a Megvetés Ura? Sosem fogod megtudni, mi az. Nem
tudta; honnan tudhatta volna? Mi köze hozzá a mágiának, vagy akár az álmoknak
is mi köze hozzá?
És mégis: a Szellemek hódoltak az ő gyűrűjének,
mintha ráismertek volna elveszett ember mivoltára. És átalakultak általa.
Egy idő múltán, bár nem is akart fennhangon szólni, azt mondta: Megmentettem
volna őket, ha tudom.
- Tiéd az erő. - Atiaran hangja fakó volt, élettelen,
mintha se bánatra, se haragra nem lenne képes többé.
- Miféle erő? - kérdezte Covenant gyötrötten.
- A fehérarany gyűrűt csak úgy a semmiért hordod?
- Ez semmi több, csak . . . egy gyűrű. Azért hordom,
mert leprás vagyok. Fogalmam sincs semmiféle erőről.
A nő nem nézett rá. - Mit látok én? Zárva vagy te
előttem.
Ezt hallván, Covenant a legszívesebben felüvöltött
volna . . . Most, most: megragadni ezt az asszonyt a vállánál, beleordítani
a képébe, hogy: „Zárva? Nézd. . . nézz rám! Nem vagyok Berek! Nem vagyok
hős. Túlságosan is beteg vagyok én ahhoz." De még ehhez se volt ereje.
És túlságosan sérült volt megint - Atiaran képtelen követelése ugyanúgy
sértette, ahogy a saját erőtlensége.
Hogyan?
A Szellemek!
Hogyan történhet velem ez?
Eltelt egy pillanat, közben felhördült - magában,
ezen. Aztán sóhajtott, ugyanígy. „Tudhattam volna . . . " Kihallhatta volna
maga veszedelmét
abból az énekből, Atiaranéból, a Berek-legendából, láthatta volna Andelainben,
érezhette volna a cipőjében támadt sajgó zavarból. De süket volt, vak volt,
érzéketlen volt. Annyira buzgón az kötötte le csak, hogy előbbre, előbbre,
előbbre jusson, hogy az őrületet maga mögött hagyja, annyira, hogy nem
törődött azzal a másik őrülettel, amelyik felé álmának ösvénye vitte, vitte,
vitte. Ez az álom azt akarta tőle, hogy hős legyen, megváltó; ezért csábítgatta,
sodorta - siettette tovább és tovább, hogy nyakra-főre meneküljön önmaga
elől, s kockáztassa az életét a Szellemekért, az Országért, az illúzióért.
Ebben itt Atiaran és a Kárhozat Ura közt annyi különbség volt csupán, hogy
a Megvetés Lordja a kudarcát akarta.
Sosem fogod megtudni, mi az. Persze hogy
sosem fogja. Fáradtságának színe alatt, a zsigereiben is, düh facsarta.
Álmodja ezt, így - ez volt a válasz mindenre, az Ország képtelen várakozásaira:
iránta. . . ! Tudta, mi a különbség a valóság és az álom közt; elméje ép
volt.
Leprás volt.
És mégis: olyan szépségesek voltak a Szellemek.
És lemészárolták őket...
Leprás vagyok!
Reszketve látott hozzá a VSE-hez. Poklok bugyrai!
Mi köze hozzám a Szellemeknek, a vad mágiának és Bereknek, ennek az átok
Felekéznek? Teste épnek látszott, nem fedezett fel semmi sérülést, a ruházata
sem volt szakadt, csak gyűrött - ám a Hirebrandtól kapott bot fénylő végét
kioltották az ős-gonosz erői. Az ördög! Ezt velem nem játszhatják.
Füstölögve mérgében, hogy ilyen elnyűtt, ott botorkált
Atiaran oldalán. A nő nem is nézett rá, mintha észre se vette volna a jelenlétét
úgy egyáltalán; és aznap ő végig magára hagyta Atiarant, mintha félne,
hogyan reagál majd - ő! -, ha az asszonynak esetleg alkalma támad, hogy
megvádolja. Ám amikor esti pihenőre megálltak, az éj hidege és a könyörtelen,
rideg csillagok nosztalgiával töltötték el: de jó lenne az a régi, meleg
takaró. . . az az izzó, hőt sugárzó graveling! Hogy ezt az üresen kongó
levertséget elűzze-kitöltse valahogy, régi módszeréhez folyamodott, félig
feledett igyekezetéhez: hogy az Ország dolgait tanulja. Mereven mondta:
- Beszélj nekem róla. . . bárki volt is. . . aki megmentett minket. Tudod,
ott.
Hosszú szünet következett, csak akkor mondta Atiaran:
- Holnap majd. - A hangja fénytelen volt, nem volt benne már egyéb, csak
ernyedtség. . . vereség. . . ?! - Hagyjál most. Holnapig. Majd.
Covenant belebólintott a sötétségbe. Sűrűnek érezte
most az éjvilágot, és szárnyak verdestek benne, de még ezekre is alkalmasabban
válaszolhatott, mint Atiaran hangszínére. Hosszú ideig úgy borzongott,
mintha föl lenne készülve rá, hogy elhárítson minden álmot, mely valami
nyomorúságos emberlétre fonódna - és így történt, hogy a végén mély álomba
zuhant.
Másnap - a Soaring Woodhelvenre következő kilencediken!
- Atiaran beszélni kezdett Covenantnak a Nagy Kötetlenről, a hangja olyan
érdes volt, mint a sziklafelszín, s mintha elérkezett volna ő maga arra
a pontra, ahol nem számít már neki, hogyan fejezi ki magát, és nem számít
az sem, mit mond. - Vannak azok, a Loresraat növendékei közt - mondta ekképp
-, akik úgy érzik, nem működhetnek együtt az Ország, a Lore, az Ó-Lordok
Tana érdekében s jegyében a társakkal . . . a Lorewarden Lordokkal, a Bot
vagy Kard követőivel. Ezeknek van valami egyéni jellegű látomásuk a dolgokról,
s ez kényszeríti őket magányra. Ám ez az egyedüllét-igényük nem szakítja
el őket népüktől. Övék a Kötetlenek Rítusa, mentesek ők minden közigénytől,
hogy a maguk lore-ját kövessék, üdvre mindeneknek, áldásával a Lordoknak,
és tiszteletével övezve mindazoknak, kik az Országot szeretik. Mert a Lordok
rég megtanulták, hogy a magány vágya s igénye nem önző kívánság mindig,
a lényeg az, hogy ez is igazi legyen, ne hamisítvány kibúvó.
- A Kötetlenek közül sokan úgy eltűnnek, hogy többé
senki nem is tud róluk. De legendák kelnek azokról a Nagyokról köztük,
akik jelesül fennmaradnak dolgukkal. Vannak köztük, kikről az hírlik, hogy
álomértők, mások a gyógyítás művészetének mély misztériumába hatolnak be
híven, vannak, akikről az hírlik, hogy az állatok igaz barátai, beszélik
nyelvüket, és nehéz időkben e teremtmények segítségére támaszkodhatnak.
Egy ilyen Nagy Kötetlen mentett meg minket is .
. . - Az asszony hangja egy pillanatra elsötétült. - . . . a Szellemek
tanítványa, az apró állatok barátja az erdőn. Többet tudott ő a Hét Szóról,
mint amit az én fülem valaha is hallott. - Atiaran halkan felnyögött. -
Hatalmas ember, nagy lélek. . . s hogy így lemészárolják. . .!? Szabadon
engedte a Szellemeket, akik még éltek, bennünket pedig megmentett, látod.
Bár én érhetnék annyit, mint ő. A Hét Őrzetre! Gonosz szándék soha nem
támadott eddig Andelain Szellemeire! A Szürke Gyilkos sem merészelte, hogy.
. . Nem! És, mint mondják, még a Megszentségtelenítés Rituáléja sem érintette
őket. És most itt van az én szívemmel, hogy ők táncolni sosem fognak
többé, soha, soha.
Kis szünet után folytatta: - Semmi baj. Minden dolgok
véget érnek, romlással és halállal. A bánat azokkal jár, akik remélni tudnak.
De a Nagy Kötetlen az életét adta érte, hogy te és a te üzeneted és a te
gyűrűd eljuthasson a Lordok színe elé. És ezt a dolgunkat végbevisszük,
tudd . . .. azért, hogy egy ily áldozat ne maradjon hiábavalóság.
Megint elcsöndesült egy pillanatra, és Covenant
azt kérdezte magában: „Ez az, amiért hát. . .? Ez volna az, amiért élni
érdemes és kell?" Valamint: „Hogy mások halálát érvényre emeljük, ha már
kívántatott velünk?" De szólni nem szólt, és Atiaran gondolatai is csakhamar
visszabolyongtak a tárgyhoz. - Igen, a Kötetlenek. Akadnak köztük álmodók,
akadnak gyógyítók, akadnak, akik az Üregfattyak titkait kitudják, és olyanok
is vannak, akik a Démonidák lore-jára kíváncsiak - attól függően; ám mindig
a Kötetlen egyéni próféciájának érdekében és vonzáskörében. Még olyat is
hallottam suttogni, hogy némely Kötetlen a Karvalybél Vadonival szellemzi
el magát, a Fojtó Mélyivel, és ekképp lesz Erdőmesterré! Ám ez veszélyes
gondolat, még ha suttogják is, legendásan.
- Soha azelőtt nem láttam Kötetlent. De hallottam
a Kötetlenek Rítusát. Énekelnek egy ilyen himnuszt is. - Tompultan megpróbálta:
- Van még tovább is, de én vagyok gyönge az emlékezéshez . . . Lehet, hogy sosem éneklek többé éneket. - Köntösét szorosan a válla köré terítette, mintha a csontjáig járná át valami hidegség, és nem is szólt többet aznap.Szabadon
És kötetlenül,
Bűnbánón,
Szabadon -
Álmodd, mit az álom vár:
Hunyd szemed, míg látón jár,
Néma próféciád zengjen -
Légy
Kötetlen
Bűnbánatodat
Éled, mint Szabad.
Azon az éjszakán, hogy letáboroztak megint, Covenant
újra csak nem bírt elaludni. Feküdt így, kénytelen-éberen, és figyelte
az újhold ezüstjét. Amikor az Égi Vándor odaemelkedett a Hegyek fölé, látnia
kellett, hogy nem is ezüstös immár, hanem rőt - színét viseli a vérnek
és Drool lávaszemének.
Árnyalta pedig a Hegyek vonulatát gonoszsággal,
adott az éjnek kármin riadalomszínt, mintha vért verítékeznének a bokrok
és a fák, a füvek és a lejtők, mintha az egész Andelain-vidék kínpadon
vonaglana. E hold fénye alatt a megerőszakolt föld úgy derengett, mintha
hideg rázná.
Covenant bámulta a holdat, nem bírta levenni róla
szemét. Bár iszonyatosan kellett volna neki most az embertársaság, összeszorította
fogát, nem ébresztette fel Atiarant. Magányosan, remegve ült ott, kezében
szorongatta Baradakas botját, tenyere izzadt, ült holdszálltáig, aztán
így is aludt el, döbbenetébe billenve öntudatlan, aludt hajnalig valamit.
És a Tánc utáni negyedik napon ő volt már az, aki
a vándorút ütemét szabta. Ahogy pedig a nap múlt, úgy fokozta a tempót
egyre meg egyre, mintha attól félne, hogy a véres hold utoléri őket.
Ahogy megálltak akkor éji táborozásra, Atiaran kezébe
nyomta a botot, s odaültette az asszonyt, üljön ébren, nézze most ő a holdat
ekképp. Feljött a láthatáron a bíbor ködalakzat, emelkedett feljebb és
feljebb az égen, mint valami vércsepp. Karéja észrevehetően teltebb volt,
mint előző éjszaka. A nő meredten bámulta, közben a botot markolta keze,
de ajka néma maradt - nem sírt, nem kiáltott. Hogy végigízlelte mind e
gonoszságot, azt mondta színtelen hangon: - Nincsen idő. - Avval elfordította
arcát.
De amikor eljött a reggel, újra Atiaran volt az,
aki lépteik ütemét diktálta. A megrontott hold sütésében mintha elhatározása
érlelődött volna, és most úgy törtetett előre, mint aki valami maga átka
szerint jár, öngyötrően, korbácsolva magát minden mozdulatával, pőre eltökéltség,
mely nem hajlandó tudomásul venni a logika teljes vereségét sem. Mintha
az a hit éltette volna e mozgást, hogy ő, Atiaran elveszített ugyan mindent,
ami az övé s az Országé volt, de ahogy jár, halad, csak és csak, lehet
ez is ugyanoly késztető erő, mint bármi más, ami becsesebb volt. Covenant
azon kapta magát, hogy újra kénytelen összeszedni minden erejét, hogy lépést
tudjon tartani ezzel az előtte száguldó, kíméletlen emberi háttal.
Elfogadta a nő iramát, mert valami összetett, rettegtető
kényszer munkált benne ellenállhatatlanul; nem akarta, hogy olyan erők
martaléka le-
gyen, melyek Szellemeket támadnak meg, melyek a holdat teszik húsvörös
sebbé. Ugyanakkor aggályosan ügyelt a VSE-re és minden megmaradási rutinra.
Ha lett volna vele bármi más penge, nemcsak a tollkés-bicska, meg is borotválkozott
volna.
Ezt a napot, az éj egy részét is, meg a következő
nap reggelét bukdácsoló rohanásfélével töltötték. Covenant megpróbálta
beosztani erejét - ahogy bírta, de a hosszú nappalok és az ébren töltött
éjek, fél éjszakák apasztották a kedvét, mozgását szaggatottá tették, izmait
engedetlenné. Egyre többször támaszkodott a botjára, képtelen volt egyensúlyt
tartani nélküle. És még így is felbukott volna nemegyszer, ha bármi más
vidéken rohan is. De az Andelain-táj tiszta, erősítő lényege megtámogatta
mindig. Egészséges lég balzsamozta tüdejét, sűrű-puha fú adott enyhületet
lábának, ízületeinek, Gilden-fák terítettek fölébe árnyat, kiválasztottja
lehetett a kincsbogyóbokroknak; s végül, hatodnapon délben, Atiarannal
feltámolyogtak egy hegyélre, ahonnét aztán, a túlsó lejtőn letekintve,
láthatták, hogy ott a Lélek Enyhe, a Soulsease-folyó.
Kéken az azúr ég alatt, ott kanyargott a víz, nyugodalmas
volt és szinte lassú, így haladt kelet felé, követte medrét hullámra hullám,
mintha demarkációs vonal lenne, vagy lényegi határ: valamié, ami akkor
hát, íme, megvan. Ahogy ott tekergett a Hegyek közt a folyó, ifjúság fényével
tündökölt, túlhabzó erővel és kedvvel, mely pillanatonként nevetésben törhet
ki, akárha fürge halrajok járnák. És a vize tiszta volt, friss volt, mintha
újrakeresztelkedésre hívna. Láttán Covenant elemi vágyat érzett: belevetni
magát . . . ! Mintha ennek a folyónak olyan ereje is lenne, mely a halandóságot
kimossa az emberi lényből.
Ám figyelmét csaknem mindjárt valami más vonta el
erről. Némi távolságban, nyugatnak, a víz folyásával ellenirányban, s benn,
a folyó közepén, ott haladt egy csónak, amolyan egypárevezős, és magas
alak ült benne. Mihelyt meglátta, Atiaran kiáltozni kezdett, átható hangon,
és karját is lengette hozzá, majd rohanni kezdett lefelé a lejtőn, szinte
őrülettel határos sikolyok kíséretében, így könyörögvén: - Üdv! Segítség!
Állj ! Gyere vissza! Gyere vissza!
Covenant követte, de nem ilyen sietősen. Tekintete
közben végig a csónakra szegeződött.
A csónak pedig, orrának széles ívű lendületével,
változtatott irányán. Visszafordult.
Atiaran két karját ismét feldobta a levegőbe, tovább
kiáltozott, aztán lerogyott a földre. Amikor Covenant odaért hozzá, látta,
ott ül, melléhez felhúzott térddel, ajkai remegtek, arca vonásai szinte
széthullással fenyegettek. És lázasan égő tekintettel nézte a most már
közeledő csónakot.
Ahogy a kis vízi jármű közelebb s közelebb ért valóban,
Covenant növekvő meglepetéssel kezdte látni, mennyire magas ez az alak,
aki benne ül s hajósa. Száz méterre sem volt már a lélekvesztő, amikor
Covenant bizonyossággal megállapíthatta, hogy ez az ember ott a vízen kétszer
olyan magas, mint ő. És nem látta, hogy bármi mód is mozogna, evezne. A
csónak, látszólag, nem volt egyéb, csak valami jókora evezős hajócska,
de nem voltak sem villái, sem evezői, nem voltak árbocai sem ugyanakkor.
Csak bámulta a csónakot, tágra meresztett szemmel, ahogy közeledett a parthoz.
Tízméternyire lehetett tőlük, mikor Atiaran heves
mozdulattal talpra szökkent, s így kiáltott: - Üdv, Sziklafivér! A Tengertér
Óriásai: neve ez, ó, a barátságnak! Segíts hát, jó barát! - A csónak a
parthoz siklott, ám hajósa nem szólt még mindig egy szót sem; és Atiaran,
de úgy, hogy csak Covenant hallhatta, suttogva hozzátette: - Könyörgök.
Az Óriás tovább őrizte csöndjét. Az utolsó métereket
úgy tette meg, hogy egy ügyes testmozdulattal derékszögbe fordította a
lélekvesztőt, derékszögbe a parttal. Majd épp, mielőtt a szárazföldnek
nekiütközött volna, súlyának változtatásával megemelte a hajóorrot, s az
simán, szépen felsiklott a partra, és megállt, biztonsággal, pár méternyire
Atiarantól és Covenanttól. Egy pillanat még, és az Óriás ott állt előttük
a füvön, és készséges örömmel üdvözölte őket nyomban.
Covenant csak csóválta a fejét, úgy ámult. Érezte,
hogy ez képtelenség hogyan lehet bárki is ekkora?! Az Óriás legalább négy
méter magas volt. De hát mégis . . . Az Óriás sziklaszerű lénye azonnal
visszavetett minden kételyt. Érzékelését oly konkrétan érintette valójával,
csakugyan, mintha sziklafalba ütközne fejjel.
És még így is, hogy négy méternél magasabb volt,
feltűnt rajta, milyen iszonyatosan izmos. Akárha egy tölgy kelt volna emberlétre.
Súlyos bőrzekét viselt, bőr lábszárvédőt, és nem volt vele fegyver. Állát
kurta, vaskeménységű szakáll keretezte. A szeme pedig apró volt, mélyen
ülő és csupa lelkesedés. Hatalmas, busa bozótszemöldöke volt, s alóla a
tekintete úgy lövellt elő, mintha tűzlángként akarná átjárni a szemben
állót egy erő-
dítmény két lőrésén át - barlangüregi gondolatokról hozván híradást
ekképpen, odabentről. Ám mind e rettentő jegyű megjelenés ellenére a lényeg
az volt: mindehhez nem illő szellemiség sugárzott belőle, és jókedv, humor,
minden mennyiségben.
- Üdv, Sziklatestvérke, Húgom - mondta szelíden,
amolyan felbuggyanó tenor hangon, s ez is furcsa volt, ilyen hang egy fatörzs
izomzatú torokból, ennyi könnyű szelídség. - Mi a baj? Segítségem készséggel
a tiéd, hanem követségben járok épp, és hivatalom nem tűr sok késedelmet.
Covenant azt várta, hogy Atiaran most nyomban előáll
kérésével-ügyével; hogy tétovázva nézett mégis az Óriásra, zavarba ejtette
a férfit. Hosszú-hosszú pillanatokig csak rágta az ajkát az asszony, mintha
saját lázadó testét akarná legyőzni, keresvén a legalkalmasabb megnyilatkozási
módot, mely mégis kifejezi óhaját, ha már viszolyog is bármi ilyentől.
Aztán, szemét mintegy szégyenkezve lesütvén, azt mormolta bizonytalanul:
- Hová mégy tulajdonképpen?
Erre a kérdésre az Óriás szem megvillant, hangja
úgy buggyant elő, mint forrásvíz a sziklahasadékból, s mondta: - Tulajdonképpen?
Ugyan ki lenne oly bölcs, hogy útjának rendeltetését ismerné, a célt? De
ami azt illeti, most engem . . . Nem, nem. A név túl hosszú történet lenne
e kurta pillanathoz. A Lordok Honába igyekszem . . . már hogy a hely embernevét
mondjam.
Még mindig tétovázva, Atiaran azt kérdezte: - Mi
a neved, mondd?
- Ez egy másik hosszú történet - felelte az Óriás.
Aztán megismételte: - Mi a baj? Mi kell?
De Atiaran makacskodott: - A neved . . . ?!
Az Óriás bozótszemöldöke alól újabb fény villant.
- Erő rejlik a nevekben. Nem akarok összekeveredni másokkal, csak jó barátokkal.
- A nevedet! - hördült fel ismét Atiaran.
Az Óriás egy pillanatig habozott, nem tudott határozni.
Aztán így szólt: - Hát jó. Bár követségem nem csekély dolog, felelek kérdésedre,
mert népem s néped közt jó baráti az összetartozás. Hogy rövid legyek,
nevem Habkövető Sósszív.
Hirtelen valami ellenállás támadt fel Atiaranban,
valami tiltakozás önnön elhatározásával szemben, úgy, mintha az Óriás bizalma
végül őt győzte volna le. Fölemelte a fejét, hadd lássa Covenant is, a
Habkövető is a szeme mögött elterülő zúzott tájat. Ünnepélyes eltökéltséggel
mondta ki akkor a szívélyes üdvözlet szavait. - Legyen hát - jelentette
ki. - Habkövető
Sósszív, Óriások követe, kérlek téged neved erejére és a Hon hitére,
a szövetségre, mely köttetett Óriásbarát Damelon s a te néped közt, vidd
el azt az embert, kinek neve Thomas Covenant, a Hitetlen, s aki idegen
az Országban, vidd biztonságban a Lordok Tanácsa elébe. Üzenetet visz a
Tanácsnak Kevin Ormáról. Vigyázz rá jól, Sziklafivér. Magam nem mehetek
tovább.
Micsoda? Covenant elhűlve hallgatta. Meglepetésében
csaknem hangosan tiltakozott. Hát a bosszútervedet feladod? De csöndben
maradt, csak gondolatai forogtak, jártak körbe-körbe, s ő maga várta, mikor
hall valami olyat, amit meg is ért.
- Ó, te túl könnyen említesz ily nagy neveket, látom
- szólt szelíden az Óriás. - Kérésed effélék nélkül is teljesítettem volna.
Ám arra kérlek, tarts te is velünk. A Lordok Honában különleges bajok is
gyógyírt lelnek. Nem jönnél-e? Azok, akik várnak téged, nem neheztelnének
rád ily elidőzésért. . . nem, ha úgy látnának téged, ahogyan most én látlak.
Atiaran ajkai körül keserűség játszott. - Láttad
az új holdat? Ott jön az utolsó gyógyulás, ami még rám várhat. - Ahogy
folytatta, hangja palaszürke lett szinte az önmegvetéstől. - Kudarcos feladat,
amit rád bízok. Továbbadom, mert magam eddig csődöt mondtam vele. Gyilkosság
szegélyezte döntéseim útját végestelen-végig, mióta ennek az embernek a
vezetője lettem, oly öldöklés . . . - Elcsuklott, ahogy visszaemlékezett
rá, mi mindent látott, de lenyelte a keserűséget, hogy folytathassa mégis.
- Mert utam túlságosan közel vitt a Mennydörgés Hegyéhez. Jártál ama hely
körül. Látnod kellett a gonoszság művének jeleit.
Az Óriás igen világosan azt mondta erre: - Láttam.
- Inkább vállaltuk e gonoszság tudását, mintsem
hogy a Központi Síkságokon át haladjunk. És most már mindenkinek túl késő.
Ő. . . a Szürke Gyilkos visszatért. Ezt az ösvényt választottam, mert gyógyulásomra
vágytam. Mi történne a Lordokkal, ha most azt kérném, segítsenek - nekem?
Hát a bosszúdat, kérdezte magában Covenant újra,
feladod? Ámult. Nem értette. Egyenesen az asszony felé fordult, arcát tanulmányozta,
próbálta látni egészségét, szellemét.
Atiaran tekintete olyan volt, mintha valami pusztító
kór szorításából nem szabadulhatna. Arcvonásai megnyúltak, élesedtek; tág-mély
tengerszemei árnyba borultak, sötétség fátyla alól fénylettek fakón; ajkából
kiszaladt a vér. És homloka közepén mély ránc futott le, akár egy árok,
akár
egy hasadásnyom a koponyáján. A magába forduló kétségbeesés vésőnyoma.
Odafaragódott a személyes sérülések végtelenje, mindaz, amit akaratlagosan
hordozott magával, s az a kín is, hogy ily makacs kitartásra kényszerül
- hogy ilyen.
Covenant végül tisztán látta az erkölcsi küzdelmet,
mely ekképp lepusztította, a háromszoros konfliktust: ahogy ez a nő tőle,
Thomas Covenanttól borzadályosan irtózik, ahogy az Országot félti, és ahogy
önmagát minden gyengeségéért és kudarcáért megveti - ez a küzdelem fölemésztette
erőforrásait, őt magát nyomorult kifosztottá tette. A látványtól szégyen
borította el a férfi szívét, nem is bírt odanézni tovább. Gondolattalanul
mondta, egyszerűen kezet nyújtva az asszony felé, kérlelve mintegy, önmagával
is ellentmondásban: - Ne add fel, ne!
- Feladni? - csattant fel Atiaran váratlan elevenséggel,
és hátrált a férfitól. - Ha feladnám, téged én itt helyben ledöfnélek!
- Avval hirtelen a köntöse alá nyúlt, és előrántott egy kőkést, a párját
annak, amit Covenant elveszített. Meglengette, majd kiköpött: - Az Ünnep
óta. . . amikor te hagytad, hogy Szellemek, lánglelkek haljanak sorra.
. . ez a kő a véredért kiált. Más bűnöket - még el is felejtenék neked.
Nézz rám, a magam nevében mondom ezt, jó. Legyen. De ez ott - ! Hogy ilyen
szentségtelenítést te eltűrhettél - !
Avval a kést vadul a földbe vágta, úgy, hogy markolatig
tűnt el a fű közt Covenant lába előtt. - Nézd csak! - rikoltotta Atiaran,
és a következő pillanatban már nyoma sem volt indulatnak a hangjában, nyugodt
volt megint, ahogy folytatta: - A Földet sebzem meg helyetted. Így van
ez rendjén. Hiszen jószerivel egyebet se csinálok, amióta te betetted a
lábad az Országba.
- És most legutolsó szavamat halld, Hitetlen. Hagylak,
menj nélkülem, mert ez a döntés meghaladná az erőmet. Hogy a stonedownban
gyermekekkel törődtem, még nem képesít ilyen feladatokra. És nem akarok
személyes indokaimmal beavatkozni valamibe, ami az Ország reménye. . .
bármily keveset ígérő remény legyen is. Emlékezz, hogy visszafogtam a kezemet
. . . és megtartottam az Esküt.
- Valóban? - kérdezte a férfi, és a hangjába rokonszenv
s nevenincs ingerültség egyszerre vegyült.
Reszkető ujjal mutatott a késre. - Nem ártottam
neked. Elhoztalak idáig.
- Ártottál önmagadnak.
- Ez az én Esküm. - Elfúló lélegzettel folytatta:
- És most ég veled. Ha visszatérsz netán épségben a magad világába, ráemlékezz
arra is, mi a gonoszság.
Covenant szeretett volna érvelni, tiltakozni, de
a nő indulatának ereje ezt egyszerűen elsöpörte. Inkább csendben maradt
- olyan határozott döntés volt ez, amit az imént hallott. Az a szempár
oly keményen szegeződött rá, hogy meghajolt előtte: lehajolt, kihúzta a
kést a fű közül, a földből. Könnyen jött. Már-már azt várta volna, hogy
véres lesz a penge, még ha a rögöktől is, a gyepbe ütött sebtől is, ám
még ez sem tátongott soká, ez a seb, a fűszálak nyomban visszaborultak
fölébe, elrejtették tökéletesen mint valami bűnbocsánat. Akaratlanul is
kipróbálta ujjával a penge élét; tökéletes volt.
Amikor ismét felpillantott, azt látta, hogy Atiaran
felfelé kapaszkodik már a hegyoldalban, megy el, el, a nyomorékok egyenetlen
mozgásával.
Ez nem igazság! Ekképpen üvöltött - volna! - az
eltűnő hát után. Légy irgalmas! - kegyelmezz! De a nyelve mintha túl vastag
lett volna a szájában most, az asszony megtagadó távozása után; egyszerűen
nem bírt beszélni. Legalább - önbocsánatot akkor! Arca megfeszült, érezte,
és mocskos dolognak vélte ezt, mert mintha fintorgott volna, az volt. Atiaran!
- hördült fel némán. - Miért vagyunk ily tehetetlenek?
Fájdalmait az Óriás tapintatos kérdése szakította
meg: - Ne induljunk tovább?
Covenant tompult aggyal bólintott. Szemét erőnek
erejével levette Atiaran fájón távolodó hátáról, a kést bedugta az öve
alá.
Habkövető Sósszív intette neki, szálljon be a csónakba. Miután Covenant
átlépett a csónak peremén, s helyet foglalt egy padon az orrban, a tízméteres
vízi alkalmatosság egyetlen olyan ülésén, mely elegendőképp kisméretű volt
neki, az Óriás is követte, ugyanabban a pillanatban el is lökve a parttól
a hajót. Akkor odament a széles, lapos csónakfarba. Megállt ott, és kezébe
kapott egy kormányrudat. Mintha erő áramlott volna végig a hajó gerince
mentén. És a csónak már messze is járt a parttól, bent volt a fősodorban,
s nemsokára a hegyek közt tartott szaporán nyugatnak a folyón.
Mihelyt leült az orrban, Covenant tekintete máris
a partot kereste, ott is Atiarant - elszorult a torka, így nézte, hogyan
kaptat fel az asszony a hegyoldalban. De az erő, mely a csónakot hajtotta,
sodorta, oly sebesre fokozta
haladásuk ütemét, hogy pillanatok múlva már csak valami barna folt látszott
a bujazöld andelaini tájban. Covenant erőnek erejével szakadt el akkor e
látványtól - hagyta, menjen, tűnjön! -, s figyelmét inkább a csónakot mozgató
erőnek szentelte volna.
Ám az erő forrását nem sikerült fölfedeznie. A csónak
simán siklott árral szemben, mintha hal húzná. Nem volt semmiféle hajtóműve,
amit Covenant fölfedezhetett volna. Idegei azonban érzékenyen jelezték,
hogy az erő a gerincen áramlik át. - Mi az - kérdezte bizonytalanul -,
ami ezt a hajót mozgatja? Motort nem látok sehol.
Habkövető csak állt ott a csónak farában, nézett
folyás iránt fölfelé, bal hóna alatt ott volt a jókora kormányrúd, jobbját
kitartotta a folyó feletti szélbe, és énekelt valamit, egyszerű éneket,
Covenant számára érthetetlen nyelven - s volt ebben a dalban bukóhullám-szerűség,
sós íz, akár a tengeré, ilyesmi. Covenant kérdését követően, kis idő múltán
folytatta a dalolást, de most már úgy, hogy Covenant is értse - nyelvet
változtatott tehát. Az ének így szólt:
Akkor Habkövető ezt is abbahagyta, s úgy nézett le Covenantra, hogy bozótsűrű szemöldöke alól jókedv villant. - Idegen az Országban - mondta. - Hát az az asszony nem tanított téged semmire se?Kő és Tenger két mély élet,
két örök-nagy világ-jelkép:
nyugvó s mozgó állandóság;
két örök-rész az Erőből.
kedvvel, és szakállának egyik csücske kicsit meg is emelkedett így,
mintha tisztelgés jele volna.
- A pokolba is! .- őrjöngött Covenant. - Azt hiszed
talán hazudok? Nem alacsonyodom le odáig, hogy neked hazudozzam!
Erre aztán az eleve jókedvű Óriás hátravetette a
fejét, s egyenesen valami bugyborékoló nevetésben tört ki.
Covenant nézte, most már dühödten és tehetetlenül,
hogyan mulat rajta Habkövető. Egy pillanatig csak tűrte a sértést. De aztán
felugrott ültéből, és botját emelte, hogy az Óriásra üssön vele.
Habkövető egyetlen engesztelő mozdulattal megállította.
- Lassabban, Hitetlen - mondta. - Magasabbnak érzed magad netán, ha letelepszem?
- Ördög és pokol! - üvöltötte Covenant. Karjával
vadul hadonászott, így sújtott le a csónak fenékdeszkáira a botnak azzal
a végével, mely az ős-gonosztól feketéllett.
A csónak megbillent, mintha a folyó vize háborult
volna fel. Covenant támolyogva próbált egy ülésbe kapaszkodni, ki ne bukjon.
Egy pillanat és a háborgás elült, s a napsütötte folyó ugyanolyan békésen
csillámlott, mint előtte. Ő azonban csak szorította még, pár vad szívdobogás
idejéig az ülést, és az idegei táncot jártak, kezén a gyűrű lázasan meglüktetett.
Covenant, förmedt magára, hogy ebből próbáljon nyugalmat
meríteni, nevetséges lennél most ezzel, ha nem lennél már eleve is olyan
- nevetséges. Kihúzta magát, lábát jól megvetette, így állt, míg lelkében
is valami békét teremtett aztán végre. Tekintetével akkor végigsöpört Habkövetőn,
próbálta, milyen is az Óriás „aurája". De semmi rossznak még csak a nyomát
sem lelte. Habkövető Sósszív olyan egészségesnek érződött, mint a kibányászatlan
gránit. Nevetséges! Covenant elismételte: - Az az asszony tiszteletet érdemel.
- Jaj, hát bocsáss meg - mondta az Óriás. Egy ügyes
csavarintással úgy igazította most a kormányt, hogy ültében is a hóna alá
foghatta. - Nem akartam én senkit se megsérteni. Hűséged öröm a szívemnek.
És azt is tudom, miként értékeljem, amit ő tett. - Leült a farban, és hátradőlt
a kormányrúddal, úgy, hogy a szeme most már alig harminc centivel volt
magasabban Covenanténál. - Igen, és azt is, hogyan gyászoljam bánatát.
Egyébként: nincs az Országban senki... se ember, se Óriás, se Ranyhyn.
. . hogy hamarább eljuttatna téged a Lordok Honába, mint én.
Akkor visszatért arcára a mosoly. - Hanem te, Thomas
Covenant, Hi-
tetlen és idegen az Országban, látod-e, te túl szabadon égeted magad.
Nevettem, mikor láttalak, mert pontosan olyan voltál, mint ha egy kakas
fenyeget egy Ranyhynt. Pazarlod csak az erőd, Thomas Covenant.
Covenant megpróbálta kétszeresen is zabolázni dühét,
hogy indulat nélkül kérdezhesse: - Való igaz ez? Egy kicsit túl gyorsan
ítélsz, Óriás.
Újabb szökőkutas nevetés tört fel az Óriásból. -
Derekasan mondod! - szólt akkor Habkövető. - Megint valami, ami még az
Országban sosem volt . . . hogy egy ember sietséggel vádol meg egy Óriást.
Jó, igazad van. De hát nem tudod-e, hogy az emberek minket . . . - Megint
nevetett. -. . . amolyan megfontolt népnek tartanak? Engem azért választottak
követnek, mert a kurta emberi neveket, melyek így annyi történelemtől,
erőtől és jelentéstől fosztják meg rövidségük okán a viselőiket, no hát,
én ezeket a neveket könnyebben elfogadom, mint társaim többsége. Hanem
most én is úgy érzem, hogy túl egyszerűek. - Megint hátravetette a fejét,
és ellenállhatatlan derűvel tört ki belőle a kacaj.
Csak nézte az Óriást Covenant, mint akinek ez a
rengeteg jókedv - és oka! - merőben érthetetlen. Aztán összeszedte magát,
a botját is, odapottyantotta szépen a csónak fenekére, s maga leült a padjára,
úgy, hogy előretekintett most már, nyugatnak, a délutáni nap felé. Habkövető
nevetése amúgy ragályos fajta jókedv volt, egyszerű öröm kifejezője, de
Covenant sikerrel ellenállt. Nem engedhette meg magának, hogy újabb csábítás
áldozata legyen. Már eddig is, így is többet veszített el önmagából, semhogy
reménye lett volna valójában arra, hogy vissza is nyeri majd.
Az idegek nem regenerálódnak. Hajtogatta e szavakat
magában, mintha saját külön litániája lenne ez így, harcban álló lényének
ikonja. Óriások nem léteznek. Tudom én a különbséget.
Mozogni, megmaradni.
Ajkát rágta, mintha ez a fájdalom is túlélését segítené,
egyensúlyőrzését, dühének fegyelmezését.
A háta mögött Habkövető Sósszív újra elkezdett énekelgetni.
Dala úgy gördült végig csatornáján, mintha valami hosszú félsziget nyúlna
be a tengerbe, emelkedett és süllyedt, mint az ár és az apály váltakozása,
és az archaikus szavakon át nagy távolságok szelei jártak. Bizonyos időközönként
visszatért a refrén:
Kő és Tenger két mély élet -
aztán ez megint a semmibe veszett. A hosszú elidőzés éneke Covenantot
a saját fáradtságára emlékeztette, meg is próbált pihenni egy kicsit a
hajóorrban.
Habkövető kérdése nyomán viszont hirtelen elámult:
- Te afféle történetmesélő vagy, Thomas Covenant?
Szórakozottan felelte: - Az voltam valamikor.
- És feladtad? Ó, hát ez olyan szomorú történet,
három szóban elbeszélve, hogy különbet már nem is mondhatnál nekem így.
Hanem hát az élet mese nélkül, történetek nélkül: olyan, mint a tenger
só nélkül. Hogyan élsz?
Covenant összefonta karját a hajóperemen, állát
odatámasztotta. Ahogy a csónak haladt, Andelain egyre meg egyre úgy bomlott
ki, tárult fel a szeme előtt, mint ahogy egy rügy fakad. Ám ő nem is törődött
vele, inkább a hajó orra mellett hátrarohanó vizet figyelte. Öntudatlanul
is ökölbe szorította a kezét, rá a gyűrűre. - Élek - mondta.
- Még egy ilyen történet? - Habkövető visszatért
az iménti témára. - Egyetlen szóban egy történet, s még szomorúbb mese
az előbbinél is. Ne mondj többet, fél szóval még meg is ríkatnál a végén.
Volt-e sértő-ugrató szándék az Óriás szavaiban?
Covenant nem hallott ki belőlük most ilyet. Habkövető félig poénnak szánta
ezt, félig rokonszenve kifejezésének. Ő meg csak vállat vont, és csöndben
maradt.
Egy pillanat múlva az Óriás folytatta: - Nos hát,
ez nem szerencsés fordulat nekem. Utunk nem lesz könnyű dolog, s azt reméltem,
te majd enyhíted a mérföldek fáradalmait valami történettel. Hanem hát:
annyi baj legyen. Mint látom, víg meséket úgysem tudnál mondani. Rontók.
Waynhim-gyilkosság, Andelain Szellemeinek mészárlása. Persze, egy s más
engem ebből nem lep meg - nálunk is sejtették a régiek, hogy a Lélekrontó
nem fog olyan könnyen elpusztulni, ahogy azt szegény Kevin remélte. Kő
és Tenger! Mind ez a sok Szentségtelenítés - dúlás és gyalázás - valami
csalreményért. De van nekünk egy mondásunk, ezzel vigasztaljuk gyermekeinket
- bármily kevesen vannak is -, ha siratják nemzetünket, otthonunkat, népünk
társaságát, mind, amit elvesztettünk, ezt mondjuk hát: az öröm a fülé,
mely hall, nem a szájé, mely szól. A világon kevés az olyan eleve víg história,
s nekünk kell vidám fülünknek lennie, hogy mindenek ellenére szépet halljunk.
Dicsérjük a Teremtőt! Az öreg Lord Damelon, az Óriásbarát tudta, micsoda
érték a tiszta nevetés. Amikor az Országba
ideérkeztünk, annyi volt velünk a bánat, hogy még a fennmaradásunk jogáért
harcolni se volt kedvünk, látod.
Tiszta nevetés, sóhajtott Covenant mogorván. Meglettem
egy egész élet nevetésével - oly kevéske idő alatt?
- Ti, emberfélék, ti amolyan türelmetlenek vagytok,
Thomas Covenant. Azt hiszed, csapong a fantáziám? Csöppet sem. . . rátérek
a lényegre sietve, bizony. Mivel te a történetmesélést abbahagytad, s mert
mintha egyikünk sem lenne eléggé boldog ahhoz, hogy a kalandjaidat kibírja
itt most - ejnye, hát akkor nekem kell mesélnem. Erő van a történetekben,
a szív újjászülethet tőlük, az izmok rugalmasabbá válhatnak - no látod,
még az Óriásoknak is szükségük van erőre, ha olyan feladat várja őket,
mint engem most ez.
Szünetet tartott, Covenant pedig nem akarta megzavarni
- hiszen az Óriás hangja eleve olyan volt, hogy a csónak körül a víz surrogását
is kellemesebbé tette, elsimogatta -, ezért hát csöndesen annyit mondott
csak: - Mesélj.
- Ó - jelentette ki Habkövető -, ez most nem volt
olyan rossz mondás tőled. Mintha kezdenél felépülni egy kicsit, önmagad
ellenére is, Thomas Covenant. Hát akkor . . . Legyenek boldog kedvben a
füleid, s figyelmezzél rám vígan, mert én nem vagyok holmi búvalbélelt
történetek regélője jóllehet amikor tettekre kerül a sor, nem riadozunk
a kemény dolgoktól sem, persze. Ha arra kérnél, hogy járjam újra ösvényedet,
melyen idáig elértél, hát minden apró részletet megkérdeznék tőled, mielőtt
három lépést is tennék a Hegyek közt. Újrajárni bármit: veszedelmes. .
. és igen gyakran eleve lehetetlen a visszatérés . . . hol van már az ösvény,
vagy maga az utas is megváltozott, és semmi remény a visszaalakulásra.
- De hát meg kell értened, Hitetlen, hogy a történet
kiválasztása maga is komoly fontolás eredménye már. A régi Óriásnyelv:
mindenféle történet óriási kincsestára - és némelyek napokig tudnak mesélni.
Egyszer, még gyerekkoromban, egymás után háromszor meghallgattam azt a
történetet, mely Bírhatatlan Bahgoonról és Taglóöklű Thelmáról, az ő megszelídítőjéről
szól - hát azon a histórián aztán lehetett nevetni -, de kilenc napnak
kellett eltelnie, mire megtanultam. Persze, te nem beszélsz óriásul, és
a fordítás feladata még Óriások számára is nehéz, ezért a kiválasztás kérdése
igencsak leegyszerűsödik. Viszont a mi életünk lore-ja a Tengertérben,
mióta hajóink az Országra leltek, sokszor sok történetet foglal magába
-
meséket és legendákat Damelonról, az Óriásbarátról, meg Loricról, a
Gonosznémítóról, meg aztán Kevinről, akinek Országvesztő is a neve -, történetek
az építésről, a hegyből való kifaragásról, Revelstone megalkotásáról tehát,
a tisztelt sziklaképződményről, mely „a szövetség és a hűség tanújele,
kezek műve az idő örök kövében", ahogy Kevin egykor zengette, az Óriások
leghatalmasabb műve, ugye, az Országban, oly szentély a mi népünk szemében,
amelyre felnézhetünk, s ami emlékeztetőnk lehet, mi mindenre vagyunk képesek;
és vannak beszélyek az utazásról, mely megmentett minket a Szentségtelenítéstől,
és vannak históriák az új Lordok megannyi gyógyító tettéről. De hát, mondom,
a választást könnyűvé teszi, hogy te idegen vagy. Elmondom neked a Tengertéri
Óriások első történetét - a Hontalanok Dalát.
Covenant körülnézett, és látta mindenütt a Lélek
Enyhe Folyó, a Soulsease fénylő, kék áttetszőségét, aztán elhelyezkedett
kényelmesen, hogy Habkövető történetét meghallgassa. De ez az elbeszélés
nem kezdődött oly hirtelenséggel. Az Óriás előbb inkább visszatért „a régi
dalhoz", ahhoz, amit énekelgetni szokott, s a dallamot oly töprengően fűzte-hajlítgatta,
hogy mintha a folyón vezetett volna általa külön vízi ösvény. Hosszú ideig
énekelt így, és ez megtette a maga erőteljes hatását Covenantra: a csónak
utasa elszundított. Túl sok fáradtság hatolt benne mostanság a csontja
velejéig - erőltetnie kellett a figyelmét, hogy ébren maradjon végül. S
míg az elbeszélésre várt, úgy kapaszkodott - bentről - a csónak orrába,
mint valami fáradt úszó.
De akkor egy kis moduláció új fordulatot hozott
az Óriás dalába. A melódia élesebbé vált, sarkalatosabbá, és átalakult
szabályos panaszénekké. S hamarosan a Habkövető olyan szavakat zengett,
melyeket Covenant is érthetett jól. Ekképp:
Vagyunk a Hontalanok -
elveszett utazók a világban.
Napszülő Tenger túlján éltünk,
ott volt mindenünk, hazánkban -
vitorlánkba jó szél kapott,
hogy balsors vár ránk, mit se féltünk.
- Ó, Kő és Tenger! Ismered-e, mondd, a régi lore-legendát a Sebzett Szivárványról, Thomas Covenant? Mondják, hogy a Föld leghomályosabb múltjában nem voltak csillagok az égen. Az ég csak afféle üresség volt, mely elválasztott minket a Teremtő örök mindenségétől. Ott fenn élt ő, vele népe és miriád ragyogó gyermeke, és ezek költöztek bele a zene, a játék és az öröm szellemébe, megtestesülvén.Vagyunk a Hontalanok.
Otthagytuk otthonunkat, tűzhelyünket,
szent kő házak sorát, mit kezünk faragott,
csillagok jártak, szél járt egyre vélünk,
idegen földre vittük életünket,
vesztesek balsorsától mit se féltünk.Vagyunk a Hontalanok -
elveszett utazók a világban.
Miénk sivatag part, vad sziklafok,
erdőn bolygunk, ember-tanyán betérünk:
járunk akármi álomnak kitártan -
szivárványra mosolygunk, hogy ne féljünk.Itt vagyunk, Hontalanok,
nincs rokonunk, társ-népünk; gyökerünk.
Idegen titkok honából kilépünk,
követünk, vissza, tovatűnt nyomot -
de már nem az az élet jár velünk;
tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.
lensége, a sötétség és a szenny démonszelleme átfurakodott még az ő
mindenségének belein is, látta őt munka közben, és belefújta a maga gonoszságát
az ő művének habarcsába. Ezért volt ez is: hogy a szivárvány, mikor már
az égen állt, hibás volt.
- A Teremtő nem nyughatott, visszatért tehát művéhez,
hogy valamiképpen kiigazítsa a teremtett dolgokat. De míg munkálkodott,
gyermekei, az a miriádnyi fénylő gyermek meglelte a szivárványt, és roppant
örömét is lelte szépségében. Együtt kapaszkodtak fel hát a mennyekbe, ott
boldogan szökelltek az íven, vidám táncokat jártak a tarka színeken. Fenn,
magasán aztán fölfedezték a sebet. De nem értették. Örömteli dallal táncoltak
át a seben, és egyszerre itt találták magukat a mi égboltunkon. Az új,
kivilágítatlan világnak csak még jobban megörvendtek, és szét is szóródtak
egünkön, míg az miriádnyi szikrával csillogott pazarul aztán.
Amikor ebbe a mulatságba belefáradtak, visszatértek
volna a maguk fénylő mindenségébe. Hanem azt az ajtót már zárva találták.
Mert a Teremtő észrevette, hogy itt Ellensége működött - és a seb oka is
ez volt -, s akkor nagy haragjában felhőkkel borult el az elméje. Gondolkodás
nélkül leszakította az égről a szivárványt. Csak amikor elmúlt nagy dühe,
jött rá, mit tett: gyermekeit csapdába zárta, ide, a mi égboltozatunkra.
És ott is maradtak fenn nálunk, csillagokként, hogy utat mutassanak az
éji utazóknak, s ez így is lesz mindaddig, míg Ellenségétől a Teremtő meg
nem szabadulhat, hogy gyermekeit magához visszavegye.
- Ekképpen történt ez velünk is, a Hontalanokkal.
A mi rég elvesztett sziklás országunkban éltünk-virultunk a magunk fajtája
közt, és amikor megtanultuk, hogyan kell járni a tengereket, az volt csak,
hogy még jobban éltünk. De vad jókedvünk és egészségünk és vándor kedvünk
becsapott minket, önmagunk árulói lettünk így a balgaságunkkal. Építettünk
húsz szép hajót, mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy vár lehetett volna
nektek, embereknek. És akkor megfogadtuk megint úgy magunk közt, hogy nekivágunk,
s az egész Földet fölfedezzük. Jaj, az az egész Föld! Húsz hajóval kétezer
óriás mondott búcsút az otthoniaknak, megígérvén, hogy hazaviszi mind az
ezerarcú világ megannyi történetét - és hajrá, jött álmaik vándorvilága.
- Akkor tengerről tengerre, viharon át, szélcsenden
át, ínségen, éhségen vagy bőségen át, zátonyok és szakadékok partok közt,
íme, hajóztak az Óriások, élvezték a sós-csípős levegőt, a fedélzet bűzét,
a kaland ízét, az
örök tengerészpróbát, amit az óceán jelent, a „változásban-az-állandóság"
nagy kihívását, s azt az izgalmat, hogy az ő vándorútjuk hálója hányféle
embert fog össze, mint csodálatos halászat.
- Fél emberöltő során három hajót veszítettek. Száz
Óriás döntött úgy, hogy az erdős-tündéres Elohim-ban telepszik meg.
Kétszázan meghaltak Bhrathair-ok szolgálatában, mely utóbbiakat
a nagy Sivatag Homokszörny-népe csaknem elpusztította. Két hajó zátonyra
futott, lett puszta roncs. És amikor az út során született első gyermekek
elég nagyok voltak már, hogy tengerészek legyenek maguk is, a tizenöt hajó
népe tanácsot tartott, és az eredmény ez lett: haza, haza - mert rájöttek
közben vállalkozásuk ostobaságára, és hogy fogadalmukból merő fáradalom
lett csak a végén, meddő küzdelem.
- Ezért hát a csillagokhoz igazították kormányukat,
vitorlájukat, és nekiláttak, hogy a hazautat megkeressék. Haza! Ó, itt
akadályok következtek. Ismerősnek tetsző útvonalak merő ismeretlen óceánokra
vezették őket, oly veszedelmek közé, melyeket Óriások sem álmodhattak
addig. Viharok megpróbáltatásai következtek el, s oly erőfeszítésekre kényszerültek
e hajósok, hogy csontig a hús róluk lement, kötelek dörzsölték le, és csontjaik
ropogtak, hullámok zúzták-verték; lelküket nyúzták. Odalett a további öt
hajó, bár egynek a roncsa meglett, és egy hajó legénységét megmentette
az a sziget, ahol partra vetődtek. Bár jég zárta be őket sok évszakon át,
közülük sokat megölt - szélcsendekkel jutottak az éhezés szívéig! -, tűrtek
és küzdöttek, életükért s honukért. De a tragédiák a tudás minden nyomát
is kitörölték belőlük. Mikor az Országot elérték, itt horgonyt vetettek.
Csaknem ezer óriás lépett ki a Tengertér sziklás partjára a hajókból. Vigasztalhatatlanok
voltak bár, feladták a reményt, hogy hazaérhessenek valaha is.
- Ám Damelon Főlordnak, a Szívnagy-fiúnak szent
barátsága új életet öntött beléjük. Jó sors ígéretét érezték meg az ő hatalmas
Lore-jában; szavára az Óriások kitárták odaadó szívüket. Vigasztalódtak,
a Tengerteret otthonukká tették, hűséget esküdtek a Lordoknak - és három
hajót megint elküldtek, keresnék azért a régi hazát. Azóta - s bizony több
mint háromszor ezer év telt már - mindig három hajója járja az Óriásoknak
a tengereket, keresik rendre a mi elvesztett honunkat, s ha a három régebbi
visszatér, készen áll már a három új, hátha több sikerrel jár. Mindmáig
hontalanok vagyunk hát, ott bolyongunk valami dőre álom labirintusában.
- Kő és Tenger! Hosszú életűek vagyunk mi, ellentétben
tiveletek, emberlények. . . én például a hajófedélzeten születtem, még
akkor, amikor egy rövid utazás megmentett minket a Megszentségtelenítés
borzalmas eseményeitől, és a dédszüleim még ott voltak az első vándorlók
közt. És igen kevés gyermekünk van. Ritkaság, hogy Óriásnő egynél több
utódot hozzon e világra. Eképpen aztán most már csak ötszázan vagyunk,
és életképességünk is csökken minden újabb nemzedékkel.
- Nem feledünk, nem tehetjük.
- De a régi lore-legendában a Teremtő gyermekeinek
volt reménye. Szivárványíveket feszítettek egünkre minden nagy esőzés után,
és ez olyasmi volt, mintha ígéret lenne a csillag-létezőknek, hogy egyszer
majd meglelik az utat haza, haza.
- Ha azt akarjuk, hogy megmaradjunk, meg kell lelnünk
a hazautat, melyet elveszítettünk, vissza kell találnunk a Napszülő Tengeren
túli országszívbe.
Habkövető elbeszélése alatt a nap mély délutánba
ereszkedett; és amikor az Óriás bevégezte történetét, ott járt már az égitest
az alkony szállta láthatárán. Akkor a Soulsease nyugat felé lázasan-hevesen,
narancsvörösen kigyúlt, és fényfolyammá vált, diadalmas ragyogássá. A kimérhetetlen
mélyű egek egyszerre sugaraztak vesztéstudatot és jövendölésreményt, beszélt
éjről ez a tündöklő nyelv, és beszélt a rá következő nap ígéretéről, arról,
hogy a sötétség el fog múlni, el fog tűnni; mert ha minden napok igazi
vége jön el, akkor nem lesz ily csodás színjátéka, tűzgyönyörűség, lélekörvendeztető
lángpanoráma, hanem minden romlássá és hamuhodássá lészen.
A csodás világ tette talán, hogy Habkövető megint
felemelte hangját, s valami ólomsúlyú fájdalommal énekelte a következőket;
Covenant ismerte már a dalt:
Covenant megfordult, hadd lássa az Óriást. A Habkövető magasba szegte fejét, izzó arany-narancs sávok csillogtak nedvesen az orcáin, finom tűz vonásai. Ahogy Covenant figyelte őt, láthatta, hogy a visszaverődő fény kezd valami vöröses árnyalatot ölteni, aztán halványodik.Követünk, vissza, tovatűnt nyomot -
de már nem az az élet jár velünk;
tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.
Az Óriás szelíden így szólt akkor: - Nevess hát,
Thomas Covenant nevess, a kedvemért. Az öröm a fülé, mely hall, tudod .
. !
Covenant kihallotta a Habkövető hangjából a semmi
fölényességet nem ismerő, kérlelő, tiszta lüktetést - és az ő hangja, válaszul,
egyszerűen elcsuklott csak. Nevetni mégsem tudott; benne semmiféle nevetés
kezdeménye nem élt már ekképpen. Hirtelen undor támadt fel benne: a saját
korlátai miatt, a nyomorult-nyomorék lét nyomán, és mit tehetett? Kitörni
. . . más irányban! Azt mondta hát: - Éhes vagyok.
A Habkövető árnyba borult szeme egy pillanatra mintha
tűzlángba borult volna - harag volt ez. . .? De akkor hátraszegte fejét,
s nevetett, csak úgy, csak úgy magának. Jókedve mintha a szívéből szökkent
volna elő, és csakhamar elsöpört minden feszültséget, minden bánatkönnyet
a láthatárról.
Amikor e vulkáni kitörés nyomán valamelyest megnyugodott
végre, azt mondta: - Thomas Covenant, azért a túl nagy sietségnek én nem
vagyok barátja. . . viszont rólad úgy érzem, a barátom vagy. Jól kibillentettél
a büszkeségemből, és ez derekas szolgálat lenne akkor is, ha korábban nem
nevettem volna rajtad szívből.
- Szóval . . . éhes vagy? Nézzük csak. Hogyan is
ne lennél éhes? Helyesen szóltál. Meg kellett volna kínálnom téged valamivel,
bizony, már korábban is . . . mert nagyon olyan a színed, mint aki napok
óta csak alianthá-t evett. Van ilyen ódon bölcsesség is: hogy a
nélkülözés finomítja a lelket - én azonban azt mondom, a lélek finomítására
ráérünk, ha a testünkkel nincs mit kezdenünk már.
- Szerencsére jócskán vannak készleteim; ennivaló,
úgy értem. - Avval egy mesésen duzzadó bőrzsákot rúgott oda Covenantnak,
s egy kézmozdulattal jelezte, nyissa ki bátran. Ő nyomban hozzálátott,
kioldozta a zsineget a zsák szájánál, s benn jó sózott húst, sajtot, öreg
kenyeret talált, kétökölnyi méretű mandarinokat - vagy egytucatnyi gyümölcsöt!
-, ráadásul egy bőrből készült korsót, melyet megemelni is alig bírt. Hogy
ezt a kérdést egy kicsit későbbre halassza, hozzálátott a harapható dolgokhoz,
a sós ízt a mandarinok levével mosván ki szájából. Akkor fordította csak
figyelmét a bőrkorsóra.
- Ez diamondraught, mondjuk, gyémánteszencia
- közölte vele az Óriás. - Éltető nedű. Talán én esetleg. . . De nem, barátom,
minél hosszasabban nézlek, annál inkább látom a fáradtság képét magát.
Hát csak igyál a korsóból, húzd meg, segíteni fog, hogy pihenhess.
Covenant ajkához emelte a bőrkorsót, ivott a gyémánteszenciából.
Olyan volt az íze, mint a tiszta-könnyű whiskyé, s főleg az illata árulkodott
róla, hogy - erős ital. De annyira sima futású ital is volt, hogy nem égetett,
nem ütött hirtelen. Üdítőek voltak belőle inkább a kortyok, s Covenant
nem is türtőztette magát. Akkor egyszerre az volt az érzése, hogy rettentően
megkönnyebbült.
Gonddal visszazárta a korsót, az ennivalóval együtt,
amúgy zsákostul, visszalökte Habkövetőnek - de már ez a mozdulata is roppant
erőfeszítésébe került. A diamondraught kezdte égetni a gyomrát, és azt
érezte, hogy nem kell sok idő, s készen áll egy újabb történet befogadására.
Hanem csak annyi történt vele, hogy - ösztönösen is - lefeküdt a pad alá
az orrban, és a félhomály elkezdett kristályos tisztasággá változni fenn
az égen. A csillagok csak amolyan elveszett, kósza gyermekek voltak, megannyi
esetlegesség. S mielőtt tudta volna, hogy ez már a szender, mély álomba
merült.
De ez nem volt boldogító alvás. Zsibbadottan bukdácsolt
megannyi gyötrelmes látomáson át: pestis és halál szegélyezte útját, halódó
holdak és mészárlások és tehetetlenül tépázott testek körén, s az rajzolódott
ki mindebből, hogy ő maga ott hever az útfélen egy rendőrautó elülső sárhányójának
közvetlen közelében. A városlakók egész köre rajzott oda, s őt bámulták.
A szemük kovakő volt, a szájuk egyenszabásúan formálódott vádra. Kivétel
nélkül a kezére mutattak meredten. Amikor fölemelte a kezét, hadd lássa
ő is, láthatta: tele vannak érett-bíbor, leprás zúzódásokkal.
Majd két fehérbe öltözött, tagbaszakadt férfi ment
oda hozzá, felkapták, rátették valami hordágyfélére. Látta a közelben a
mentőkocsit. Hanem ezek az emberek nem vitték őt oda azonnal. Álltak csak
moccanatlan, úgy tartották őt mellmagasságban, hogy a tömeg mintegy még
jobban szemügyre vehesse.
Rendőr lépett be a körbe. Szemében a megvetés fénye
égett. Covenant fölé hajolt, s azt mondta neki szigorúan: - Beugrott az
utamba. Hibázott. Szégyellje magát! - Lélegzete rózsaolajillattal csapta
meg Covenantot, efféle bűzzel.
A rendőr mögött valaki fölemelte hangját. Olyannyira
kárörvendő volt ez a hang, mint Joan ügyvédjéé. Azt mondta: - Hiba volt
magától.
Vele teljes egyetértésben, a városbeliek akkor hányni
kezdtek: mintha a belüket okádnák a járdára, vér böffent belőlük.
Nem hiszem el, gondolta Covenant.
A kárörvendő hang akkor így kurrant: - Nem hisz
nekünk. - A valóság néma ordítása, a tényállás őrjöngő igazolása tört fel
akkor a tömegből. És addig ostromolta Covenantot, míg roskatagon meg nem
adta magát - ő, a nyomorult, ő, akinek egy szava sem lehet itt válasz.
Akkor a városbeliek kórusa zendült: - Te halott
vagy. A közösség nélkül képtelen vagy élni. Az élet éltetője a közösség,
és te közösségen kívül vagy örökre, örökre, örökre . . . - És még: - .
. . Nem élhetsz, ha senki sem törődik veled. - A hangok egysége olyan volt,
mint amikor valamit szétmorzsolnak, apróra zúznak. Hogy abbamaradt, Covenant
azt érezte, tüdejében a levegő zúzalékkővé válik.
A kárörvendő hang most merőben elégedett volt, ekképpen
sóhajtott: - Jó. . . hát vigyék akkor a kórházba. Gyógyítsák meg. A halálra
csak egy jó válasz van. Gyógyítsák meg, aztán hajítsák ki.
A két férfi belökte a mentőkocsiba. Mielőtt az ajtó
nagy csattanással becsukódott volna, a városbeliek parolázni kezdtek, látta,
ahogy sugárzó arccal gratulálnak egymásnak. Akkor a mentőautó meglódult.
Ő meg fölemelte a két kezét, s azt láthatta, hogy a bíbor foltok terjednek:
már az alkarján is ott vannak. Bámulta csak önmaga testét, és borzadállyal
motyogta: „Jézusom, ez a pokol . . . ez a pokoltűz, elevenen . . . "
Hanem erre egy bugyborékoló tenorhang is felelt
nyomban: „Pajtás, ne félj! Ez csak álom, álom, álom. . ." A megnyugtató
hang úgy terült rá, mint lágy takaró. Ám a kezével ezt a takarót sem érezte,
és közben az volt, hogy a mentőautó halad, halad. Neki viszont a takaró
kellett volna. Mit tehetett? Kapkodott utána a levegőbe, míg a csuklója
bele nem fehérült.
Amikor azt érezte, hogy több fájdalom már nem törhet
rá, a mentőautó szépen billenni kezdett, átfordult, ő meg le a hordágyról,
ki a sötétlő semmibe.