contents
144
TÍZ

Tavaszünnep




    Egyetlen sima mozdulat elég volt Baradakasnak, hogy ruhája alól fütyköst rántson elő, s a kemény fadoronggal Covenant felé rontson.
    Covenant ösztönös reakciója ez volt: védekezz! Mielőtt a Hirebrand elérhette volna, lehajolt, baljával felkapta a lornillialor-rudat. Ahogy Baradakas a fütykössel a feje felé sújtott, ő csapott le előbb a Nemes-Fással, és...
    . . fehér szikrákat szórva robbant szilánkokra a fütykös. Maga Baradakas pedig úgy vágódott vissza a helyére, mintha rettentő dinamit ereje röpítené.
    Az ütés ereje Covenant kezében is ott vibrált, egészen könyékig, és az ujjai egy pillanatra belezsibbadtak. A rúd elkezdett csúszni a kezéből. . . utánakapott, és azt gondolta: Mi a nyavalya . . . !?
    De akkor a híírek néma ámulata, a Hirebrand görnyedt tartása lelket öntött belé. Próbának kitenni - engem? Szinte hörögte magában ezt. Ripőkök! Jobbjába kapta a rudat, és a közepénél fogta, ahogyan Baradakastól látta az imént. A csillámos-fás anyag síkos volt; iszamosnak érezte, s mintha csusszant, illant volna a szorításából, jóllehet anyagi, fás valója nem látszott moccanni egy szemernyit sem Ahogy keményebbre markolta megint, tekintetét körbejáratta közben a hííreken, és a szemében ott villogott mind az a düh, amit ez a bánásmód váltott ki belőle nemrég. - Halljam, miért nem szól róla senki se most, hogyan utasít el engem ez a micsoda!?
    Soranal és Llaura Atiaran mellett állt jobbról-balról, Malliner velük



145

szemközt, a falnál. Omournil és Padrias a földre zuhant Baradakas fölé hajolt. Ahogy Covenant végignézett rajtuk, Atiaran arca komorrá vált. - Ó-időkön - mondta az asszony -, bizony, mikor Kevin Főlord megbízott a Szürke Gyilkosban, adott is annak felbecsülhetetlen értékű orcrest-et és lomillialor-t. A legendák szerint ezek az ajándékok hamar veszendőbe mentek . . . de amíg a Szürke Gyilkos birtokában voltak, nem taszították el őt. Elképzelhető, hogy a Megvetés olykor az igazság álruháját viseli. Talán a vad mágia fölébe kerekedik a színigaznak.
    Nagyon köszönöm! Covenant csak pislogott dühösen az asszony felé. Mi a nyavalyát játszik ez velem?
    Élettelen hangon felelte erre Llaura: - Jó, eddig a legendák. De mi csak woodhelven-lakók vagyunk, nem pedig lordok. Az ilyen dolgok meghaladják ítélőképességünket. Népünk emlékezete nem őriz olyan esetet, hogy a lillianrill Hirebrandját valaha is földre sújtotta volna az igazság próbája. Mit is mond az ének? -: „megmenti vagy megrontja a Földet". Imádkozzunk, nehogy kárhozat háramoljék ránk épp a bizalmatlanságunk miatt. - Bizonytalan kézzel Covenant felé moccant, mint aki így, félénken merészeli üdvözölni csak a vendéget. S kiáltott: - Üdv, Hitetlen! Bocsásd meg kétkedésünket, és légy üdvözölve Soaring Woodhelvenben!
    Covenant egy pillanatig keserűen nézett szembe a nővel, ajka is félrehúzódott. De akkor látta, hogy az a tekintet őszinte megbánást tükröz. Ez fékezte indulatát. Ha nem is egyértelműen, nem felhőtlenül, de, azt mormolta: - Felejtsük el.
    Llaura és Soranal úgy hajolt meg, mintha nyugtázná, hogy Covenant elfogadta a bocsánatkérést. Akkor ők is Baradakasra fordították figyelmüket, aki épp feltápászkodófélben volt. A Hirebrand úgy emelte két kezét az arca elé, mintha pókhálót tisztogatna le, ám közben biztosította Omournilt és Padriast, hogy sértetlen. Ámulattal és ellenérzéssel a tekintetében, ő is tisztelgett Covenantnak.
    Covenant komor biccentéssel válaszolt. Nem várta meg, hogy a Hirebrand kérje tőle: maga nyújtotta máris a lomillialor~t Baradakasnak, örvendvén, hogy megszabadul kényelmetlen, bizonytalan fogásától-tapintásától.
    Baradakas átvette a rudat, de olyan fanyarul-kelletlenül mosolygott rá, mintha neheztelne rá: vereségének tanújelére. Aztán becsusszantotta ruhája alá. Mosolyával most Covenant felé fordult, és azt mondta: - Hitet-



146

len, a mi jelenlétünk nem szükséges itt tovább. Nem ettetek. . . a hosszú út fáradalmai megviseltek titeket . . . Kérlek, elfogadod-e az én házamnak vendégszeretetét?
    A meghívás meglepte Covenantot; egy pillanatig habozott, mintha azt próbálná eldönteni, bízhat-e a Hirebrandban vagy sem. Amúgy nyugodtnak látszott Baradakas, egyáltalán nem volt ellenséges, de a mosolya már összetettebb érzéseket fejezett ki, mint Llaura mentegetőzése. Ám akkor az a meggyőződése támadt, hogy ha ez az egész itt bizalom kérdése, nyugodtabb lehet, ha csak Baradakasszal vannak, mint ha az összes híír társaságában. Ezért mereven azt mondta: - Nagyon megtisztelsz minket.
    A Hirebrand erre így felelt: - Amikor elfogadjuk az ajándékot, ezzel tiszteljük meg azt, aki adja. - Körülnézett, kérdő tekintetet vetve a többi woodhelven-lakóra, s mikor azok egyetértőleg biccentettek, megfordult s elindult kifelé a fának-szíve szobából.
    Covenant Atiaranra pillantott, jön-e, de az asszony már Soranallal beszélgetett szelíd hangon. Ő maga akkor, további habozás nélkül, szintén kilépett a széles ágra, Baradakas mellé.
    Az éjszakát most már mindenünnét fények világították meg a nagy fán a woodhelven-lakók házi tüzei. Ragyogott így a fa megannyi magas-rétege, de a fény nem ért le a földig sugaraival. Covenant megmarkolta Baradakas vállát.
    - Nem vagyunk messze már - nyugtatta a Hirebrand. Hangja enyhült volt. - Csak fel még, a következő ágra. Megyek majd mögötted. . . nem zuhanhatsz le.
    Covenant csöndes átkokat eresztett meg a fogai közt, így ragadta meg a létra egyik fokát, két oldalát. Még mindig a legszívesebben visszafordult volna: a fának-szíve szoba biztos menedékére. . . ! De a büszkeség s a harag visszatartotta ettől a lépéstől. És a létra anyaga máris mintha biztonságot sugárzott volna két kezének, lábának. Érezte Baradakas biztosító jelenlétét a háta mögött, így aztán, ha ügyetlenül is, mászni kezdett.
    Ahogy Baradakas ígérte, a következő szintet hamar elérték. Covenant máris egy újabb vastag ágat érinthetett. Pár lépésnyire a törzstől ez a nagy ág villává futott szét, s ebben a villában volt Baradakas otthona. Covenant ismét Baradakas vállára támaszkodott, a biztonság kedvéért, s így talált el a bejárati ajtóhoz, s úgy lépte át a küszöböt, mintha a megkönnyebbülés szélrohama sodorná befelé.



147

    Takaros, két helyiségből álló lakásba érkezett így; a kis lakosztály teljességgel a fa elemeiből állt össze. A padló java részét, de a falakat is összefont ágak alkották, s a két helyiséget elválasztó elem is ilyen fonadékból készült. A mennyezet pedig kisebb gallyak és levelek kupolaboltja volt. Az elülső helyiség falainak egyikén át jókora fagöcsök-bütykök nyomultak át, ezek alkották az ülőalkalmatosságokat, s velük szemközt ott volt egy hálóhely, priccsféle. De a hely egészének úgy mindenestül meghitt légköre volt; tisztaság mindenütt; s a dolog amúgy jól érezhetően a lore-áhítat jegyeit viselte magán, és ezt Covenant egy kicsit feszengetőnek, fenyegetőnek is érezte: ez a Hirebrand tulajdonképpen veszedelmes ember így.
    Míg Covenant felmérte a szobát, Baradakas fáklyákat helyezett el mindkét külső falra, s meggyújtotta mindkét fényforrás lángtömbjét, olyképp, hogy végüket dörzsölgetni kezdte, s közben valamit mormolt hozzá. Aztán matatott valamit a belső helyiségben, egy pillanat múlva pedig már jött is, hozott egy tálcát, rajta kenyér- és sajtszeletek voltak, mellettük egy nagy fürt szőlő, és egy faköcsög. A két szék közé odaállított egy apró, háromlábú asztalt, a tálcát erre helyezte rá, majd felkérte Covenantot, foglalna helyet.
    Az ennivaló láttán Covenant rádöbbent nyomban, hogy - éhes; az elmúlt két nap során egyebet se ehetett, csak alianthá-t. Figyelte, hogyan hajol Baradakas egy pillanatig a tálca fölé. Aztán letelepedett. Követvén házigazdája példáját, szendvicseket készített magának olyképp, hogy kenyér- és sajtszeletek közé szőlőt tett, majd kedvére töltött magának a tavaszi borból. Hogy elsőre „rohanta meg" az ennivalót, nem szólt egy szót sem, minden figyelmét az étkezésre fordította.
    De egy pillanatig sem feledte, ki is a vendéglátója, és mi zajlott köztük nemrég.
    Baradakas otthagyta Covenantnak az asztalon a tavaszi bort, majd eltakarította a vacsora maradványait. Ahogy a szükséges rakodást a belső helyiségben elvégezte, visszatért az asztalhoz, és megkérdezte: - Nos, Hitetlen. Hogyan lehetek szolgálatodra?
    Covenant nagyot kortyolt a tavaszi borból, majd a lehető legkönnyebben így szólt: - Felelj nekem egy dologban. Az imént kész lettél volna széthasítani a koponyámat, odaát. És a jelek szerint valami jókora csapás ért erre . . . csapás attól a Nemes-Fástól. Hát akkor, ezek után, miért hívtál meg ide magadhoz?
    Egy pillanatig Baradakason volt a tétovázás sora. Mintha mérlegelné,



148

mennyit is mondjon. Aztán átnyúlt a másik szobába, felvett ott egy sima botot, közel két méter hosszút, azzal leült az ágyra, Covenanttal szemközt. Míg beszélt, ennek a botnak sima felszínét kezdte dörzsölgetni, fényezgetni tovább egy puha kendővel. - Több oka is van annak, Thomas Covenant. Szükséged van itt éji szállásra, és az én lakásom van a legközelebb a fának-szíve szobához, ami így olyasvalakinek, mint te, nem hátrány: hiszen tériszonyod van. Aztán: sem rád, sem rám nincs szükség ott, ahol ma tanácsot tartanak, elgondolásokat közölnek... igen, ma éjjel. Atiaran pontosan ismeri az Országot - ő mindent elmond majd a ti utazásotokról, amit csak kell. És Soranal meg Llaura, igen, mindketten megadhatják neki a szükséges jó tanácsokat, vagy bármi segítséget, amit kér.
    Ahogy nézte vele szemközt a Hirebrandot, munkálkodó, szorgos kezét, átható tekintetét, Covenantnak az volt az érzése, hogy az ő próbatétele most csak folytatódik - és a lomillialor-összecsapás mindössze a bevezetője volt Baradakas felderítő hadműveletének. Ám a tavaszi bor feloldotta lelkének görcseit, nem volt benne semmi feszültség, félelme is eltűnt. Ezért hát igen határozottan közölte: - Csak folytasd.
    - Szerettem volna, továbbá, hogy vendégszeretetem felajánlása mentegetőzés is legyen. Semmiképp sem tagadom, ártani akartam neked, ezzel megszegtem volna Békeeskümet, s a dolgok itt helyrehozandók. Ha kiderült volna rólad, hogy a Szürke Gyilkos szolgája vagy, ez elegendő ok, ugye, hogy börtönbe vessünk. Ám a sérülésed lehetetlenné tette volna, hogy a Lordok érdemben kihallgassanak. Hát ebben is hibáztam. S még csak fokozódott mindez azzal, hogy te felkaptad a lomillialor-t, lesújtottál rám, s a földre estem. Remélem, azóta sikerült sok mindent feledtetnem azért. Balga voltam, belátom.
    Covenant érezte, hogy a Hirebrand szavaiban őszinteség van, de az önfenntartás ösztöne egyáltalán nem lanyhult benne, inkább erősödött. Ezért tekintetét vendéglátójának szemébe fúrta, így közölte vele: - A kérdésemre még mindig nem válaszoltál.
    Baradakas hangjában semmi meglepettség nem volt, ahogy ekképp felelt: - Ugyan, miféle ok létezhetne még? Mi az, amit látsz, ha még belém látsz valamit?
    - Csak annyi, hogy továbbra is próbatétel ez - horkantott fel Covenant.
    A Hirebrand lassan bólintott. - Talán. Talán az. - Akkor felállt, a bot egyik végét letámasztotta a földre, és az egészen még egyet dörzsölt. Majd



149

így szólt: - Nézd csak, Thomas Covenant . . . csináltam én neked egy botot. Amikor hozzákezdtem, azt hittem még, a magam számára lesz. De most már tudom: mégsem. A tiéd. Vedd el, segíthet neked még, olyan helyzetekben, amikor másra nem támaszkodhatsz, amikor tanácsot senkitől sem kaphatsz. - Covenant szemében megláthatta a néma kérdést, ezért mondta: - Nem, ez nem igazi Nemes-Fás bot, de azért sokat ér, hidd el. Hadd ajándékozzam neked.
    Covenant a fejét rázta csak. - Fejezd be a próbatételt. Rajta.
    Baradakas hirtelen fölemelte a botot, majd iszonyatos erővel rálépett. Egy pillanatra megreszketett belé az egész ág, akárha szélviharban ingadozna; kisebb ágak recsegtek-ropogtak, és maga a lakás is úgy imbolygott, mint dühös hullám hátán a sajka. Covenant attól félt már, hogy az egész fa kidől, dühösen kapaszkodott hát a székébe. Hanem az erőszak, ahogy kitört, el is csitult azonnal. Baradakas rászegezte Covenantra világos szemét, és azt suttogta: - Hát hallj engem akkor, Hitetlen. Az igazság bármely próbájának akkora ereje van csak, amekkora a próbatevőnek. Én viszont éreztem, hogy micsoda erő lakozik benned. A lillianrill történetében nincs olyan emlék, hogy Hirebrandet valaha is földre sújtottak volna a Nemes-Fással. Mi az Egy Fa barátai vagyunk, nem ellenségei. Hanem hozzád képest én olyan gyönge vagyok, mint egy gyermek. Nem tudom én kikényszeríteni belőled az igazságot. Minden próbálásom ellenére, ne tiltakozz, lehetsz te magad akár a Szürke Gyilkos, aki eljött, hogy hamuvá tegyen mindent, ami ebben az Országban élet.
    Covenantot ingerelte ez a feltételezés, köpött hát, és azt mondta: - Nevetséges.
    Baradakas közelebb lépett, próbáló tekintetét - azért csak! - belefúrta vendége szemébe. Covenant fészkelődött; érezte, hogy a Hirebrand olyan mélységekig hatol le most lényében, ahol ő mindent inkább elrejtene, titkolna. Mit művelt velem az a rohadék Kárhozat-Úr? Ezt kérdezte némán, keserűen. Igazán nem ezt kértem volna Karácsonyra: hogy elcserélt gyerek legyek valahol . . . !
    Baradakas szeme hirtelen visszatágult, s ő maga hátrálva távolodott Covenanttól a helyiség túlsó felébe. Az ágyon ülve próbálta aztán összeszedni magát, kénytelen volt azonban szüntelenül remegő kezét figyelni közben a boton. Majd óvatosan így szólt: - Jól van. Egy nap majd talán leszek olyan bölcs én is, hogy megmondhassam, mi igaz és mi nem. Hanem most



150

még idő kell nekem, amíg valamit megértek. Bízom benned, barátom. Ha a végső döntés perce eljön, nem fogsz minket halálra szánni, veszni hagyni.
    - Tessék - tette hozzá, és újra felajánlotta a botot. - Nem fogadod el ajándékomat?
    Covenant nem felelt azonnal. Remegett ő is, és a szívében mintha kapaszkodnia kellett volna valamibe, mielőtt válaszol. - Miért? Miért bízol bennem? - Ügyelt, ne reszkessen a hangja.
    A Hirebrand szeme úgy égett, mintha közel járna a könnyekhez, de azért csak mosolygott, és így mondta: - Olyan ember vagy, aki értékelni tudja azt, ami szép.
    Covenant elképedt ennek a válasznak hallatán. Aztán tekintetét is elfordította. Sokféle szégyenérzet tört rá egyszerre: milyen tisztátalan, milyen elemien szennyes is ő Baradakas ily roppant bizalmához képest. ..! De akkor megkeményítette tartását. Mozogni, egyre tovább. Túlélni. A bizalomnak mi köze mindezekhez? Büszkén a botért nyúlt, átvette akkor hát.
    Tökéletes tisztaságot tartott a kezében, és azt is tudta, hogy ezt a tárgyat alkalmasint a legtisztább faanyagból készítették. Megmarkolta, vizsgálgatta, mintha ez a bot sugározná belé majd a most úgy hiányzó ártatlanságot.
    Kis idő múlva maga is meglepetten vette észre, hogy ásít. Nem gondolta volna, hogy ilyen fáradt. Megpróbálta legyűrni ezt a gyengeséget, de hiába: csak egy újabb jókora ásítás lett a dologból.
    Baradakas szívélyes mosollyal válaszolt. Felkelt az ágyról, s jelezte Covenantnak, feküdjön oda, pihenjen le.
    Covenantnak esze ágában sem lett volna elaludni most. De ahogy vízszintes testhelyzetbe került, a tavaszi bor, amit ivott, mintha mind-mind a fejébe áramlott volna, s azt kellett éreznie, hogy mintha könnyű, lombkoronát járó szellő sodorná magával. Hamarosan mély szendergésbe merült.
    Aludt aztán, egészségesen aludt. Csak a Hirebrand átható tekintetének emléke zavarta, meg az a döbbenet, ahogy érezhette, kicsúszik kezéből a lomillialor, bármilyen erősen markolná is, ahogy utánakap. Amikor másnap reggel fölébredt, két karja úgy sajgott, mintha egész éjjel valami angyallal viaskodott volna.
    Ahogy felnyitotta a szemét, azt látta, hogy Atiaran ül ott szemközt vele a szobában, és várakozik. Ahogy észrevette, hogy a férfi felébredt, az asszony máris felállt, közelebb lépett hozzá. - Rajta, mozgás, Thomas Covenant - közölte. - Máris elvesztegettük e nap becses hajnalát.



151

    Covenant egy pillanatig tanulmányozta társnőjét. Arcának mélyén, látta, ott vannak a fáradtság mélyebb nyomai, és azt is föltételezte, hogy Atiaran az éjszaka jelentős részét ébren töltötte, tárgyalván a híírekkel. Mégis, legalább így tűnt fel, hogy az; amit hallott, amit megosztott velük, úgy együttesen aztán megnyugtatta valamelyest - tekintetének fénye lényegében bizakodó volt. Lehet, hogy most már volt valami reménye.
    Ő maga pedig mindennek örült, ami enyhíthette a kettejük közt uralkodó feszültséget, az asszony ellenséges érzületét. Ahogy az ágyból kiugrott, ő is úgy tett hát, mintha csupa bizakodás lenne. Bár a karjai fájtak, meglepően frissnek is érezte magát, mintha a woodhelven-vendégszeretet, az egész környezet elérte volna célját - ami nem volt más, mint az ő felüdítése . . . ! Határozott mozdulatokkal megmosta az arcát, megszárítkozott egy vastag levélfonat-törülközővel, szépen elvégezte a sérülés-ellenőrző vizsgálatot, végül eligazgatta magán a ruhát. Cipó hevert a háromlábú asztalon, s ahogy tört belőle, reggeliül, tapasztalhatta, hogy kenyértésztából és húsból sütötték egybe. Majszolgatta, így nézett ki akkor az ablakon.
    Atiaran csatlakozott hozzá, együtt tekintettek ki az észak felőli ágakra. A távolban láttak egy folyót, mely csaknem egyenesen keletnek tartott, s a túlpartján a hegyek lánca zárta a láthatárt. De valami más is volt, ami elválasztotta ezeket az északi hegyeket azoktól, amelyek mellett eddig haladtak Mithil Stonedownból való távozásuk óta, nemcsak a folyó. A folyó vonalán túli vidék mintha fodrozódott volna a reggeli napfényben: azt a benyomást keltvén, hogy a csöndes föld ott apró homokpadokon-zátonyokon fut, „áramlik"; mintha az Ország mélyebb rétegeiben rejtőző titkos szikla ott megnyilatkozna így, a felszínt gyűrűztetve, és szavakat szólna ahhoz, aki olvasni tudja jeleit. A woodhelven-magaslesről Covenant csak nézte ezt a látványt, s az volt az érzése, hogy ez a kép felülmúlja minden addigi képzetét-képzeletét.
    - Az ott - mondta akkor Atiaran szelíden, s mintha csak valami szent helyről beszélt volna -, látod, az Andelain. A Hirebrand jól választotta meg otthonát, ami a szép kilátást illeti. Itt a Mithil-folyó keletnek tart, mielőtt ismét északnak fordulna, Gravin Threndor felé, a Soulsease-hez, mely neve szerint is a Lélek Enyhe. És, túl az Andelaini Hegyeken, ott az Ország szívet gyógyító gazdagsága. Jaj, Covenant, a látásuk is bátorságot önt belém. És Soranal elmagyarázott egy ösvényt, amely legdédelgetettebb álmaimat válthatná valóra: jó szerencsével és kellő fürgeséggel, meg-



152

lehet, legbolondabb elképzelésemből is bölcsesség lesz. De most aztán mennünk kell. Készen állsz?
    Nem, gondolta Covenant. Arra nem, hogy ezen a fán körbe-le másszak itt. De csak biccentett. Atiaran hozta már a csomagját. S míg az asszony kilépett a Hirebrand házából a széles ágra, Covenant a hátára kanyarította a zsákot, nem is törődvén karjainak fájásával. Akkor fogta a botot, amit Baradakastól kapott, és összeszedte minden bátorságát, hogy nyaktörőnek érzett leereszkedésbe kezdjen a woodhelvenből.
    A törzs csak három-négy lépésnyire volt, de az a hatvan méter körüli mélység, mely ezt az emeletet a föld színétől elválasztotta, így is megborzongatta; tétovázni kezdett hát, s ennek eredménye volt az első tériszonyos émely. Hanem ahogy ott állt a Hirebrand ajtajában, hallotta, hogy apró gyerkőcök kiáltoznak, rohangálván még magasabban lévő ágakon. Egyikük-másikuk még kergetőzött is, és ennek során át-átugráltak ágkarokon, köztük a mélységen, mely mintha nem is fenyegethette volna őket borzalmas zuhanással.
    A következő pillanatban két gyerek, egy kisfiú és egy kislány pottyant oda Covenant elé a széles ágra, mintegy hatméternyi magasból. A lány üldözte a fiút, ez azonban kisiklott megint a kezei közül, és Covenantot megkerülve, ott keresett menedéket, kiáltván: - Nem ér a nevem! Védve vagyok! Kergess mást! - Hangjában szertelen vidámság csengett. - Védve vagyok, nem ér a nevem!
    Covenant gondolkodás nélkül azt mormolta magában: „Védve van!" Ki is mondta.
    Akkor a kislány felnevetett, vágott egy grimaszt, majd nekilódult, hogy valaki mást hajkurásszon. A fiúcska meg nyomban előreszökkent, a fa törzséhez iramlott, fel a létrán, valami magasabban lévő játszóhelyre.
    Covenant vett egy mély lélegzetet, megragadta jó erősen a botot - hadd lenne egyensúlyozó eszköze. Esetlenül araszolva érte el a fa viszonylagos biztonságot nyújtó törzsét.
    Hogy ott volt már, jobban érezte magát. A botot átdugta a hátizsák két vállszíján, így meg tudta markolni a létrát jó alaposan újra. Két kézzel fogta, és a fokok biztos tapintása, szívóssága megnyugtatólag hatott rá. Még fele útig sem ért így lefelé, a szíve már nem vert olyan vadul, és annyira nyugodt volt, magabiztos, hogy nem is a fogásra figyelt, hanem a helybeliek lakásaira, melyek mellett így elhaladhatott.



153

    Végezetül ott volt a legalacsonyabb ágszintnél, s onnét már a fa-belseje lépcsőn követhette Atiarant. A fa tövében a híírek összegyűltek, hogy búcsút mondjanak nekik. Amikor Baradakast megpillantotta, Covenant megmarkolta a botot, mutatván, hogy nem felejtette ott, és a Hirebrand széles mosolyára maga is valami kedélyes fintorral válaszolt.
    - Hát akkor, üzenetvivők - mondta Llaura egy kis szünet után -, elmondtátok nekünk, hogy vállatokon az Ország sorsa. Elhittük nektek. Sajnáljuk, hogy terheteken nem könnyíthetünk - de úgy látjuk, hogy senki sem léphet a helyetekre ebben a dolgotokban. Ami csekélyke segítséget adhattunk, megadtuk. Számunkra már csak az marad, hogy otthonainkat védelmezzük, és értetek imádkozzunk. Kívánunk nektek fürge utazást, ahogy az Ország érdeke kívánja. És ami benneteket illet, kívánjuk külön is, érnétek oda jókor, hogy az Ünnepen részt vehessetek. A remény ígérete az mindenkinek, ha az Ünneplés részese lehet, a fesztiválon örvendhet társasan.
    - Atiaran, Trell-feleség, menj hát, Béke járjon veled és hűség. Ne feledd az ösvényt, melyet Soranal tanított neked, arról soha el ne térj.
    - És te, Thomas Covenant, Hitetlen, idegen itt az Országban - légy hű. A sötétség óráján, bármikor, emlékezzél a Hirebrand botjára. Most akkor induljatok.
    Atiaran olyan ünnepélyesen válaszolt, mintha rítus része lenne az ő minden szava is. - Megyünk, emlékezünk mindenkor Soaring Woodhelven szárnyas nevére, és arra, hogy otthont, segítséget és reményt adott. - Meghajolt, tenyerét homlokához érintette, azután két karját ölelőn a levegőbe tárta. Covenant, kicsit bizonytalanul bár, követte példáját. A híírek akkor viszonozták a szívtáró búcsúgesztust, s ugyanolyan ceremóniaszerű volt minden mozdulatuk. Akkor Atiaran elindult észak felé, és Covenant is meglódult, mintha levél lebegne ágának rendje szerint, magasabb rendeltetésére riadva külön valójából.
    Egyikük sem nézett vissza. A pihenés, a feltöltekezés ebben a tiszta-szép faluban mindkettejüknek új erőt adott, és lendület hajtotta lépteiket ekképp. Mindketten a maguk módján várták, hogy láthassák Andelaint, és azt is tudták, hogy Jehannum a woodhelvent keletnek hagyta el, nem északi irányban. Sietve haladtak el az egyre sűrűbben emelkedő hegyek-dombok mellett, s így érték el a Mithil-folyó partjait, úgy kora délután tájban.



154

    Átkeltek egy sekély gázlón. Mielőtt a vízbe belépett volna, Atiaran levetette szandálját, és valami félig öntudatlan belátás Covenantot is arra késztette, kövesse példáját: cipő, harisnya a kézbe, nadrágszár felgyűrendő. . .! Amikor a Hegyek első buja illatsugallatát megérezte, tudta valahogy: mezítláb kell átgázolnia a Mithilen, akkor lesz ő igazán egy ízig kész mindenre, ami várja; ez a lábmosás valahogy rítus, átlényegülés kezdete, aminek azután Andelain tájának erőteljesebb „lényegisége" majd az egyenes folytatása lesz. És amikor az északi partra kilépett, úgy vélte, a folyó vitalitása átköltözött mintegy az ő testébe is ekképp, most aztán még a talpa is érzékennyé vált az Ország egészségének befogadására.
    Annyira élvezte a Hegyek talajának éltető érzését, hogy a legszívesebben vissza se húzta volna cipőjét egy darabig, ám nem akart lemaradni Atiaran mögött, így inkább megfosztotta magát ettől a gyönyörűségtől. Követte az asszonyt a Soranal jelezte ösvényen; igazán könnyű megközelítése volt ez Közép-Andelainnek; baktatott, és csodálkozott, a földnek miféle változását érzi még ő is, amióta átkeltek a folyón.
    Pontosan érzékelte a változást, amely azonban mintha több lett volna megannyi összetevőjénél, az észlelhetőknél. A fák általában magasabbak és terebélyesebbek lettek, mint délvidéki testvéreik; dúsan termett az aliantha, ez szinte kincsbogyóvidék volt, egész domboldalak tele voltak sárgászöldjével; az emelkedők és a völgyteknők dús füve csodálatos illatot árasztott; virágok feje imbolygott mindenfelé a könnyű szélben, apró erdei-mezei állatok futkostak, kúsztak-másztak, lestek: nyulak, mókusok, borzok s társaik - és szinte alig jutott eszükbe, hogy félniök kell az embertől. Ám a valódi változás mindezen túl volt valahol. Az Andelaini Hegyek az egészségnek tisztább auráját árasztották, mint bármi más, amit Covenant addig életében ismerhetett. A „helyesség" légköre itt olyan egyértelmű volt, hogy a jövevény keservesen sajnálni kezdte, miért is él ő egy olyan világban, ahol az egészség megfoghatatlan, alig érzékelhető, állagtalan valami, s csak körülírása létezik. Egy darabig azon tűnődött, vajon hogyan is lesz képes ő hazatérni innen, hogyan fogja bírni a felébredést. Ám az Andelain-táj szépsége még ezeket az aggályait is feledtette. Veszedelmes kedvesség honolt itt mindenütt - nem azért méghozzá, mert becsapó lett volna vagy ártó, hanem mert csábító volt a végsőkig. Nem sok időbe telt, és Covenant felejtett minden olyat, hogy betegség, VSE, Megvetés, düh, felszívódtak e rémes dolgok az egészség teljes áradásában ott körötte.



155

    Ahogy ott mentek, köröttük ezek a Hegyek, ez a szinte kézzelfogható, túlburjánzó vitalitás, a férfi egyre jobban elcsodálkozott, hogy Atiaran itt nem parancsol derekas megálljt. Haladtak ezen a tündökletes terepen, egyre-másra hagyták maguk mögött a mérföldeket, s ő folyton csak elidőzött volna mindenütt: egy-egy újabb völgynél, vágatnál, ligetes hajlatnál, hogy feligya, lényévé hasonítsa, amit lát - szeme által legalább maradjon vele örökre a kép, az legyen elveszíthetetlen, ha a nagy kifosztódás elérkezik. Ha már nem lehetnek itt. De Atiaran csak hajszolta a ritmust, így mentek, korán kelve, alig-alig megállva, késő alkonyig sebesen lépkedve. Az asszony tekintete valahova messze előreszegeződött, és ha lapult is fáradtság az arcvonásai mögött, felszínre nem törhetett soha. Nem volt kétséges, még ezeknek a Hegyeknek a szépsége is elhalványult előtte, annyira csak arra az egy dologra összpontosított a lelkében: hogy ama bizonyos „Ünnep"-re idejében odaérjenek. Covenantnak nem volt választása, ügethetett a nő után; mert Atiaran elhatározása megfellebbezhetetlen volt.
    A második éj azután, hogy Soaring Woodhelvent elhagyták, oly világos maradt, hogy napszálltakor abba sem kellett hagyniok a menetelést, hanem Atiaran egészen éjfélig húzta a járóföldes nappalt; aztán, a vacsorát követően, Covenant elüldögélt egy kicsit, csodálta az égboltot, a kedves kis csillagokat. A hold öregbülő sarlója magasan állt fenn, és fehérezüstje azt a vérfagyasztó fényt idézte, mely Covenant első éjszakáját világította meg itt az Országban. Mellesleg megjegyezte hát: - A hold sötét lesz pár nap múlva már.
    Atiaran ezt hallván élesen rápillantott, de úgy, mint aki gyanakszik, hogy a másik az ő titkaiból jött rá valamire. Szólni így sem szólt semmit, és a férfi nem tudta, vajon emlékek tolultak-e föl az asszonyban, vagy előre látni vélt egynémely dolgokat.
    A következő nap ugyanolyan ragyogóan indult, mint az előző. A napsütésben a harmatcseppek drágakövekként csillogtak, gyémánt volt valamennyi a fűszálak közt, a levelek közt; a levegő oly friss volt, mintha a Föld most lélegezné az elsőket örök időktől, és az aliantha s a vörösfenyők illata lengett mindenfelé, Gilden-fáké és bazsarózsáké - a Hegyek közt voltak! Covenant ezt az egészet úgy fogta fel, mintha az ő szívére záporozna az áldás, és úgy követte Atiarant észak felé, mint aki tökéletesen elégedett. De kora délután történt valami, s ez elkomorította a férfi minden örömét, megsértette velejéig. Ahogy ott haladtak végig egy természetes



156

képződmény fasoron, sűrűn benőtt domboldalak közt, és Covenant a lábával jól érzékelte a fű süppeteg finomságát, ruganyosságát, váratlanul odalépett egy kis „tőzeges" területre, melyet olyan veszedelmesnek érzett mindjárt, akár - átvitt értelemben is - valami ingoványt.
    Ösztönösen visszarettent, tett hátrafelé három lépést. A fenyegető érzés azonnal megszűnt. Ám idegeiben ott maradt, és tetőtől talpig áthatotta lényét, felejthetetlenül.
    Akkora meglepetés volt ez, akkora inzultus, hogy eszébe se jutott odakiáltani Atiarannak. Inkább megint odaóvakodott az imént veszélyesnek érzett helyhez, s érzékeny lábujjakkal megtapogatta. Ezúttal viszont semmi mást nem érzett, csak az Andelain-vidék buja füvét. Lehajolt, és végigkutatta a füves területecskét vagy egyméternyire minden irányban. De bármi volt is az, ami valami Rossznak érzetét keltette föl benne, eltűnt, és ő maga pillanatnyi zavarodottságát legyőzve, ment rendben tovább. Először óvatosan - várta lépten-nyomon, hogy elkövetkezik újra ez a szökkentő érzés. De a föld mintha továbbra is a korábbi tiszta, kapcsolatteremtő vitalitást sugározta volna ismét. Hamarosan sietősebbre fogta léptét, hogy felzárkózhassék Atiaranhoz.
    Estefelé megérezte ismét a Rossz sejtelmét. Mintha savba lépett volna. Ezúttal erőszakos hirtelenséggel reagált rá ő is; előreszökkent, mintha így, lebukva menekülne valami villámcsapásszerűségtől, és már nem tudta visszafogni, összepréselt ajkai közül is kiszakadt egy kiáltás. Atiaran futva tért vissza hozzá, aztán ott találta . . . igen, ahogy Covenant térdel a fűben, és dühödt marokkal tépi, tépi a szálakat, a csomókat.
    - Itt volt! - kiáltotta, toporzékolva szinte a tőzeges-puha gyepen. - Az ördögbe is. Itt volt!
    Atiaran üres tekintettel bámult rá. Akkor a férfi talpra szökkent, és vádló ujjal mutatott a talajra. - Hát nem érzed? Itt volt. Az ördög vinné. . .! - Ujja reszketett. - Hogyhogy nem érzékelted, hallod-e?
    - Nem éreztem semmit - felelte az asszony szenvtelen hangon.
    A férfi megborzongott, két kezét maga mellé ejtette. - Én meg . . . én meg úgy éreztem, mintha . . . tőzeg lenne, ingovány . . .     vagy sav . . . ? - Emlékei közül felbukkant most a meggyilkolt waynhim. - Vagy gyilkosság.
    Atiaran lassan odatérdelt szintén a kis hely mellé, amelyre Covenant rámutatott. Egy pillanatig csak tanulmányozta, majd két kezével is megérintette. Ahogy felállt, így szólt: - Semmit se érzek. . .



157

    - Eltűnt - vágott közbe Covenant. - Bármi volt is . . .
    - . . . de hát nekem nem is olyan az érzékelésem, mint egy rhadhamaerl-é - folytatta Atiaran. - Éreztél már ilyet valaha?
    - Egyszer. Valamivel előbb, most.
    - Jaj - mondta az asszony -, lennék csak Lord, tudnám, mit tegyek. Valami gonosz hatás érvényesülhet, mélyen a Föld felszíne alatt . . . nagy gonoszságé, hát persze, ha már az Andelaini Hegyek nem biztonságosak úgy mindenestül . . . ! De ez a rosszaság, bármi legyen is, friss még vagy félénk egyelőre. És elmúlhat. Reméljük, mi előbb túljutunk ezen a vidéken, semhogy . . . Jaj, gyöngeség! A tempónk minden múló nappal kevésbé megfelelő, tudod!
    Azzal szorosan maga köré tekerte köntösét, s indult is már tovább, bele az esti szürkületbe. Éjszakáig, sűrű sötétig haladtak aznap ők ketten ott, a tűnő hold is messze magasan járt haloványan a csillagok felett.
    Másnap Covenant egyre gyakrabban érezte a fű közt a Rossz hirtelen rohamait. Reggel kétszer. . . és a délután meg az este során négyszer. . . egyik lábát vagy a másikat hirtelen fel kellett kapnia a süppeteg füves talajról, és mire Atiaran elrendelte az éji pihenőt, az ő idegei már a lábujjaitól a fogai gyökeréig táncot jártak, ugráltak vadul. Ösztönösen azt érezte, hogy ezek a helyek itt, e rosszak, legalábbis megsértései, ha nem elárulásai Andelain tiszta világának - hiszen különben minden érintésnyi, sávnyi jeladásnyi égbolt, fa és fű és domb csupa-csupa gazdagság volt, dús Jó maga. Ezek a támadások, rohamok, alattomos rántások-döfések akaratlanul is aggályossá tették, kételyeket ébresztettek benne a talajt illetően, mintha magának a Földnek az állagát, megalapozottságát tartaná zavarónak ekképp.
    A woodhelven elhagyása utáni ötödik napon kevésbé gyakran érezte a fűben a Rosszat, ugyanakkor a támadások, ha jöttek, sokkal hevesebbek voltak már. Valamivel dél múltán akkor lelt egy ilyen helyet, ahonnét a Rossz nem múlt el azonnal. Az első érintés nyomán ismét odatette a lábát, s valami reszketegséget érzett, mintha a talajbéli sajgó, rejtett üregek egyikére lépett volna. A vibrálás hamarosan zsibbasztani kezdte a lábát, és még az állkapcsa is fájt, ahogy a fogait összeszorította, de csak kitartott, nem hátrált. Kiáltott Atiaranért, miközben egyre ott térdelt a füvön, és érintgette a föld „sebét" a kezével.
    Meglepetésére - nem érzett semmit.
    Atiaran is megvizsgálta a talajt, aztán összevont szemöldökkel vette vizslatóra a férfit. Mert ő sem érzett semmit azon a helyen.



158

    De amikor Covenant ismét megpróbálta, lábával érintve a kérdéses pontot, a fájdalom egyre csak ott volt. Felkúszott az agyába, verítékkel áztatta homlokát; torkából hördülést csikart ki. Ahogy a kínzó érzés már a csontjáig hatolt, és a lábába hideg zsibbadást küldött, ő maga lehajolt, ujjaival benyúlt a cipője talpa alá. . . ám a keze semmit nem érzett ott, csak a lába volt érzékeny a veszedelemre.
    Ösztönösen is tett most valamit: lerúgta fél pár cipőjét, megszabadult a harisnyájától, és mezítláb állt oda a kérdéses helyre. A Rossz-hatás ezúttal még meglepőbb változatot kínált: cipős lábával érezte, mezítláb nem! Ennek ellenére tökéletesen biztos volt az érzékelése felől; az a dolog nem a cipőjéből sugárzott, hanem a talajból.
    Most már meg nem állhatta, lerúgta a másik fél pár cipőt is, lerángatta a másik lábáról is a harisnyát, messze elhajította mindkettőt. Akkor súlyosulva odadobbantott a sajgó helyre, lezöttyent a fűre, lüktető koponyáját a két keze közé temette.
    - Nincs a számodra szandálom - mondta Atiaran mereven. - És szükséged lesz lábbelire, még mielőtt ez az utazás véget ér.
    Covenant alig hallotta. Pontosan érezte, hogy valami veszélyt észlelt, fenyegetést vett észre, amely napok óta leselkedett rá, anélkül hogy ő maga tudott volna róla.
    Hát így munkálkodsz, te, Kárhozat Ura? Szinte felhorkantott. Először az jön, hogy az idegeim elkezdenek érezni újból. Aztán az Andelain-vidék feledést hoz . . . Akkor eldobom a cipőmet. Ez volna az? Letörni minden védekezésem, hogy ott álljak a végén merőben kiszolgáltatottan? Ez az, ahogy tönkre akarsz tenni, de végképp, Pusztítók Ura?
    - Tovább kell indulnunk - közölte Atiaran. - Döntsd el, mit akarsz.
    Eldönteni? A pokolba is! Covenant talpra szökkent. Füstölgött magában egyre, a fogai között káromkodott. - Nem olyan könnyű - mondta aztán csikorogva-vicsorogva. Majd elindult, hogy összeszedje cipőjét, harisnyáját.
    Túlélni.
    Úgy húzta vissza a cipőt a lábára, mintha vértezetet öltene.
    A nap hátralévő részében azonnal elszakadt minden sajgó talajponttól, követte csak komoran Atiarant, szemében villogott a dac: kitartani, küzdeni a gonoszság támadásai ellen, megőrizni a függetlenséget, önmaga valós érzetét. És estére ez a harc mintha máris sikert hozott volna. Késő délután



159

jött még egy különösen heves támadás - aztán az egész mintegy véget ért. Nem tudta, visszatérnek-e a „rohamok" a mélyből, tény, hogy egy időre most megszabadult tőlük.
    Az az éjszaka fekete felhőket hozott, és Atiaran rákényszerült, hogy korábban verjen tábort a szokásosnál. Ám neki se, Covenantnak se volt része sok pihenésben. Könnyű, kitartó eső áztatta csuromvizesre a takaróikat, s elaludni sem tudtak tőle az éjszaka java részén - behúzódtak végül egy boltozatos koronájú fűzfa alá, hogy valamivel tűrhetőbb fedezékük legyen.
    De másnap reggel - Soaring Woodhelven után a hatodik úti nap volt ez fényekkel jött a hajnal, igazi Andelain-vígság uralkodott mindenütt köröttük. Atiaran hevesen, mohón fogadta ezt minden mozdulatával; és ahogy sürgette Covenantot, ez is mintha több baráti érzést, bajtársiasságot fejezett ki, mint részéről bármi is addig, közös útjaik kezdete óta. Sebességóhajtása ragályos volt; Covenant boldogan „kapta" el tőle ezt a fertőzetet, mert örült, hogy akkor legalább - ha ő is rohan - nem gondolhat a Gonosz esetleges újabb támadásaira. Hosszú, fürge léptekkel vágtak neki újabb napjuk terepszakaszának.
    Ez a nap ráadásul eszményi vándoridő volt. A lég hűsen simogatott, a nap tisztán sütött, bátorítólag: az ösvényen kellemes volt a járás: se kanyargók, se kaptatók; a ruganyos fű szinte lendítette előre Atiarant és Covenantot lépésről lépésre. S a nő ellenállhatatlan üteme társát is vonzotta így - ügetett közvetlenül a nyomában. Dél körül Atiaran lassította lépteit, hadd ehessenek kincsbogyókat; de még eközben is derekasan tartott egy bizonyos tempót, és estére megint szinte szökdelésre, futólépésre váltottak.
    Akkor az úttalan út, melyet a woodhelven-lakó ily bölcsen ajánlott, egy széles völgy végéhez vezette el őket. Kurta pihenő után, minek során is Atiaran ellenőrizte, hogyan s merre tovább, nekivágott egy hosszú, lapos domboldalnak, mely láthatóan messze keletnek nyúlt tova. Amúgy toronyiránt vágott neki méghozzá, s így haladtak el két egyforma Gildenfa között, vagy százméternyire a völgy mélye felett, és Covenant szó nélkül követte az asszonyt, szökdelt ő is fölfelé a kaptatón, nem tiltakozott, nem kérdezett. Túlságosan fáradt volt ahhoz, inkább lihegett csak.
    Kapaszkodtak így fel s fel a dombtetőre - Atiaran a magasba szegte fejét, haja úgy lobogott, mintha ő lenne a messze látható mennyek tiszta jelvénye maga, és Covenant fújtatva, keservesen tartotta az iramot ott mögötte. Még hátrább pedig, amerről távolodtak, a nap lassú, nehéz lélegzet-



160

tel kiadni készült a lelkét megint egy napra. Szemközt velük a domboldal valóban az egekbe futott.
    Covenant csak álmélkodott, ahogy Atiaran a dombtetőt elérte, ott hirtelen megállt, aztán vállon ragadta őt, aki szintén ott volt már mellette akkor, megforgatta istenigazából, és közben örömteli kiáltásokat hallatott: Itt vagyunk! Időben megérkeztünk!
    A férfi elvesztette az egyensúlyát, s végigzuhant a gyepen. Egy pillanatig ott feküdt zihálva, annyi ereje alig volt, hogy Atiaranra felpillantson. De a nő nem is ügyelt rá. Szeme lefelé szegeződött, a túlsó lejtő alatti völgybe - és fel is kiáltott, fáradtan bár, de lelkesülten és elemi tisztelettel: - Banas Nimoram! Ó, boldog szív! Andelain boldog szíve. Ezért a percért éltem.
Hangjában volt valami bűverő, s Covenant is érezte, fel kell állnia, oda kell mennie mellé, le kell pillantania, hadd lássa Andelain megtestesült szellemét.
    Nem tudta megállni, hogy fel ne horkanjon első csalódásában. Mert mintha semmit se látott volna, ami indokolhatja Atiaran elragadtatását, semmit, ami egészségesebb vagy becsesebb, mint Andelain más milliónyi látványa, melynek tömérdekje mellett ez az asszony oly végtelen közönnyel száguldozott el mind e napokban. Alatta, itt most, a füves terep valami csészefélét alkotott, mintha az éji ég ivóedénye lenne. Hogy a nap lement már, az „edény" körvonalai nem is látszottak egészen tisztán, de a csillagok fényében annyi kiderült róla, hogy fák, bokrok sehol sincsenek ott lenn, az edény simaságát semmi meg nem töri. Szabályosnak látszott, mintha a füvet egyenesen így nyírták volna, sőt, valami csiszolás, politúrozás műve is sejlett ekképp. Ezen az éjszakán a csillagok mintha különös játékos fénnyel ragyogtak volna, mintha a hold halványulata külön kihívás lett volna nekik erre. Ám Covenant úgy érezte, hogy ennyi azért - kevés jutalom a csontig hasogató fáradásért.
    Atiaran érdekes módon most nem hagyta figyelmen kívül a hördülést. Megragadta a férfi karját, így mondta kérlelőn: - Még ne ítélj meg ennyiből. - Aztán egy kicsit arrébb vonta őt, tovább, előre. Az utolsó fa ágai alatt, már az edény pereménél, ledobta csomagját, és maga is leült, hátát a fatörzsnek vetette, úgy nézett lefelé. Amikor Covenant is csatlakozott hozzá, Atiaran lágyan ennyit mondott: - Fékezd őrült szívedet, Hitetlen. Időben megérkeztünk. Ez Banas Nimoram, a holdfogyta, a tavasz közepe



161

éjén. Nemzedékem életében se volt soha még egy ilyen éj, ily ritka szépségű idő. Ne mérd az Országot a magad mércéjével. Várj. Ez Banas Nimoram, a Tavaszünnep - a Föld minden kincse közül a legszebb rítus. Ha nem zavarod a levegőt haragoddal, látni fogjuk Andelain Szellemeinek Táncát. - Ahogy ezt mondta, hangjában gazdagon visszhangoztak különböző harmóniák, mintha énekelt volna megint; és Covenant érezte az erőt abban, amit a nő ígért ekképp, ha nem érthette is. Ám ez nem volt kérdések ideje, s ezért úgy döntött, megvárja, mikor jönnek a jelenések.
    Várni - nem volt ebben semmi nehézség. Atiaran először is kenyeret nyújtott neki, aztán odaadta a tavaszi bor utolsó maradékát, s hogy enni-inni lehetett, enyhített ez valamit Covenant fáradtságérzetén. Majd, hogy az éj mélyült, úgy találta: a levegő, mely fölfelé áramlik hozzájuk az edényből, gyönyörködtetően érzéki hatású, kész pihenés. Hogy mélyen a tüdejére szívta, olyan volt, mintha minden aggályát és szorongását elűzné, mindenből kiszabadítaná - s maradna csak ez a könnyűség vele, mely merő nyugalmas lebegés állapotába emeli. Pihentető volt ez a könnyű szél, s Covenant még kényelmesebben helyezkedett el a fa törzsénél. Atiaran válla is érintette őt melegével, s olyan volt ez, mintha megbocsátana neki. Az éj tovább sötétült, és a csillagok csupa várakozással ragyogtak, a szellő pedig letakarította a port és a pókhálót Covenant szívéről - várni így: nem volt ebben semmi nehézség.
    Az első fényremegés úgy jött, mint valami elhatározás kezdeménye, mely az egész éjszakát fókuszába vonta. Az edény távolabbi feléről Covenant lángot látott lobbanni, akárha gyertyáét - apró volt, oly nagy messziségben, de élénk, lengő sárga és narancsszínű, mintha valaki kézben hozná a gyertyát. Furcsán bizonyosra vette, hogy a távolságnak itt nincs jelentősége; ha a láng ott előtte lobogna a füvön, akkor se lenne nagyobb, mint a tenyere.
    Ahogy a Szellem megjelent, Atiaran felszisszent, csak úgy a foga közt, Covenant pedig jobban kihúzta magát ültében hadd összpontosíthasson a látványra igazán.
    Élénk-átható, köröző mozgással haladt lefelé a láng az „edénybe". Félúton sem volt még a kis katlan mélyéhez, amikor a második láng is megjelent az északi peremen. Aztán két újabb Szellem tűnt elő dél felől - végül pedig, oly hirtelen, hogy őket már számolni sem volt mód, egy egész sereg indult el, mind a maga útján, az edényszerű katlanba. Némelyikük alig



162

háromméternyire haladt el Atiaran és Covenant mellett, innen is, onnan is egy-egy, és mintha mégsem észlelték volna, hogy figyelőik vannak jelen; követték a maguk lassú pályaívét, akárha mindegyikük csak úgy egymaga létezne itt a Hegyek közt, függetlenül minden más lobogástól. De a fények aztán összeolvadtak lent, és az eget arany ragyogás kupolájával bélelték, melyen át a csillagok fénye aztán már alig derengett át; és voltak pillanatok, mikor egy-egy Szellem hajlongani kezdett, forgolódni másika körül, akárha üdvözlő szertartás volna ez a központi hely felé igyekvők kapcsolatában.
    Covenant figyelte a nagy mozgalmasságot, mely lángok ezreit hozta elő, vállmagasságban imbolyogva az edény mélye felé, s ahogy ezt elnézte, lélegzetet venni is alig mert. Csodálkozásának bűvöletében úgy érezte magát, mint valami oda nem engedhető néző, aki ekképpen mégis szemtanúja lesz egy titokzatos aktusnak, amelyet pedig nem emberi szemeknek szántak. Mellkasát szorította karjával, úgy, mintha az ő végső-végső csendje is alapfeltétele volna annak, hogy ez az Ünneplés végbemehessen; nem volt szabad egy hangos lélegzetvételének, egy felröppenő sóhajának sem megzavarnia ezt az összejövetelt, elijeszteni akaratlan erőszakcselekedettel a Szellemeket.
    Akkor valami változás következett be az összegyűlt lángok „színpadán". Az égre magas hangú, vibráló, szó nélküli ének szállt fel, ívelő dallam. Az edény-katlan közepéből a Szellemek egyéni forgása átalakult-sugárzó, kört járó Tánccá. Mintha mindegyik Szellem meglelte volna a maga végső helyét a nagy, kerékszerű Egészben, mely félig betöltötte az edény mélyét, és akkor a kerék elkezdett a középpontja körül forogni. Ám a középpontban nem voltak lángok, a kerék tengelye merő sötétség volt, mely elutasította a Szellemek izzását.
    Ahogy az ének szállt az éjen át, a nagy kör forgott, forgott - mindegyik láng titokzatos, független táncot járt, változatosan lejtve-lengetve -, minden egyes láng pontosan a helyén, végig, ahogy a kerék forgott vele. És a térben a központi tengely s a külső kerület között további körök is indultak, így az egész kerék tele lett kisebb kerekekkel, melyek ugyancsak pörögtek a tengely körül. Aztán egyik Szellem sem őrizte meg eredeti helyét sokáig. A lángok mindegyre átfolytak egyik mozgó mintából a másikba, így aztán, ahogy a nagy kerék forgott, a Szellemek egyénileg át- s áttáncoltak helyről helyre, hol a külső kerületen lengedeztek, hol egy beljebb for-



163

gó körön már, hol pedig közvetlenül a tengelyközéppontot táncolták körül. Mindegyik Szellem folyton mozgott, folyvást változtatta a helyét, de az összmintázat sosem tört meg - hibás lépés nyomán keletkező hiány egyszer sem szakította meg a kerék teljességét, egy pillanatra sem -, és mindegyik láng tökéletesen magányosnak tűnt fel, titokzatosan vándorolva ilyen-olyan személyes sors parancsa és rendelése szerint a Tánc egészében, és mindegyik tökéletesen az Egésznek volt a része. - Ahogy táncoltak, a lángok egyre erősebbek lettek, a fényesség fokozódott, míg a csillagok fénye teljésséggel le nem sápadott az égről, és az éj úgy húzódott vissza, mintha szintén távoli szemlélője lenne csak az Ünnepnek.
    És a Tánc szépsége és csodája Covenant feszült várakozását áhítozó szívfájdalommá változtatta.
    S most a fesztiválnak még újabb változása következett; Covenant észre sem vette, míg Atiaran meg nem érintette a karját; ez a jelzés a figyelem reszkettető izgalmát hozta meg számára, s most már látta: a Szellemek kereke lassan elhajlik, kifordul formájából. Azaz a kerék java része megőrzi az eredeti formát, és a fekete tengely is marad, nem moccan. Csak a külső kerület kezdett kidudorodni fokról fokra, úgy, hogy a legkülső Szellemek közelebb nyomultak a nézőkhöz. Hamarosan kialakult egy dudor, melynek csúcsa egyenesen Covenant felé mutatott.
    Ennek megfelelően pedig ő mintha még intenzívebben érezte volna éneküket - siratós, eksztatikus panaszdal volt ez, gyászkar, oly végsőkig szenvedélyes, akár egy himnusz, és ugyanakkor annyira szenvtelen is, mint valami átlényegülten személytelen eskütétel. A közeledő lángok Covenantot áhítattal töltötték el, lelkesedéssel, így aztán csak visszazuhant önmaga lényébe, ám e roskadásból nem bírt volna moccanni most. Ciklusra ciklus, a Szellemek sorra kinyúltak így felé, s ő két térdén összefonta két kezét, és nagy-nagy csendben volt, feszült szívvel ült ott, pisszenetlen, e lázas Táncolók színe előtt.
    Voltak pillanatok, mikor a kör kidudorodása a magasban szinte föléje tornyosult, s ilyenkor látta, hogy az előtte eltáncoló lángok mintha meghajolnának neki. Akkor egy terjedelem - a kidudorodásé - megnőtt, és a Tánc üteme is lassult, mintha minden egyes Szellemnek módot akarna adni ez a fejlemény arra, hogy társaságában hosszasabban időzhessék. A tüzek csakhamar oly közel haladtak el mellette, hogy kézzel érinthette volna mindőjüket. A Tánc hosszú karja meglobogott, mintha azt fejezte volna ki



164

ez, hogy a Táncosok határoztak valamit. S akkor a legközelebbi Szellem egész egyszerűen rátelepedett az ő jegygyűrűjére.
    Ebbe ő belerezzent, mert azt hitte, égetni fogja a tűz, de nem volt semmi fájdalom. A láng úgy kapcsolódott a gyűrűhöz, mintha kanócra szállna rá, s ő maga halkan érezni kezdte az Ünnep énekének harmóniáit, ahogy átáramlanak ujján. A Szellem, ahogy gyűrűjéhez tapadt, úgy táncolt és szökdelt, mintha a gyűrűből merítené minden erejét. És a színe is átváltozott lassan: lett lángoló sárgás-narancsból fehérezüst.
    Amikor tökéletessé vált az átalakulás, az a Szellem el is tűnt onnét, s helyére lebegett a következő. Tüzek sorjázása következett, mindegyik táncolt egyet a gyűrűjén, míg ezüstszínűvé nem vált ekképp; és ahogy az ő szorongása enyhült, úgy sűrűsödtek az érkezések. Rövid idő múltán a csillámlóan fehér Szellemek sora csaknem vissza is ért már a Táncba. Mindegyik új láng gyorsan átadta magát a gyűrűhatásnak, mintha mohón kívánna valami megdicsőülést, létének csúcspontjára vágyna, tetőzésre, Covenant fehérarany gyűrűjének jóvoltából.
    Hamarosan túl erős lett benne valami érzés, nem is bírta ki ülve; talpra szökkent, gyűrűjét úgy tartotta, hogy a Szellemek rászállhattak anélkül, hogy le kellett volna ereszkedniök.
    Atiaran ott állt mellette. A férfi teljes figyelmét az átalakulások kötötték le - amit rendre az ő gyűrűje tett lehetővé valahogy, csak az, csak az . . . ! Ám az asszony közben a Táncra is odanézett.
    És amit látott, annak nyomán az ujjai karmokká görbültek, belemélyedvén Covenant karjába. - Nem! A Hét Őrzetre! Ez nem lehet igaz!
    Kiáltása most hirtelen mintha felébresztette volna valamiből Covenantot, és ő is az edényre, a völgyteknőre villantotta tekintetét.
    - Ott, tessék! Ott a jelentése annak a Rossznak, amit a lábad egyre érzett !
    És amit Covenant látott, mintha kényelmesen szívgödrön ütötték volna, olyan volt.
    Az edény északkeleti peremétől elindult ugyanis az arany fénytenger felé valami sötét, valami behatoló sötét él-vonal, szurokfekete, minden világosságnak áthatolhatatlan, akár az éj burjánzó mélye. Ez az él-vonal elkezdte vágni szűk folyosóját a Tánc felé, és a lángok énekén át valami olyan hangot surrogtatott, mintha véres-átkos lábak serege közeledne csusszangatva a füvön. Ösztönös-ellenállhatatlan, gyötrőn-emésztőn ha-



165

tolt beljebb és beljebb az él-vonal, formáját mindvégig őrizve. Pár pillanat, és az él-vonal ék-hegye már ott járt a Tánc térében, és elkezdett a közepe felé nyomulni.
    Covenant riadalommal látta, hogy a Tánc nem áll le, folyik tovább. Az él-vonal első érintésére a Szellemek dala kiszakadt, leszakadt a tiszta magasból, úgy, mintha szentségtörő kéz rántana le valami szépséges leplet. És nem maradt más hang, csak zaj, akár a folyamatos öldöklés zaja. És a Tánc még most sem állt le. A lángok folytatták forgásukat, mintha nem is volnának tudatában, mi történik velük, mintha nem is lehetnének abban. Követték ciklikus útjuk rendelését, bele az él-vonal útjába is, és akkor, összetalálkozva, eltűntek, mintha szakadékba hullanának. Egy szellem sem bukkant elő többé ebből a sötétből.
    Elnyelvén minden fényt, mely csak az útjába került, a sötét él-vonal fúrta útját tovább az Ünneplés elevenébe.
    - Meghalnak valamennyien! - hörögte Atiaran. - Nem képesek leállni nem bírnak menekülni, nem. Táncolniok kell, míg meg nincs a Tánc telje. Mind meghal - valamennyi Szellem, az Ország minden tündöklő fénye! Ez nem történhet meg. Segíts nekik! Covenant, segíts!
    De Covenantnak fogalma sem volt, hogyan segíthetne ő. Bénultságot érzett. A sötét él-vonal látványa émellyel töltötte el, mintha valami zsibbadás örvénymélyéből figyelné csak, hogyan eszi le ujjait - valami őrült émely volt benne és düh és tehetetlenség, mintha túl hosszan kivárt volna azzal, hogy védje magát, és most már nem volna keze, amellyel védekezhet, visszavághat. Triock kése kicsusszant zsibbadt ujjai közül, eltűnt a sötétben.
    Hogyan - ?
    Egy pillanatra Atiaran őrjöngő közelét érezte. - Covenant! Segíts nekik! - rikácsolta a férfi arcába. Aztán az asszony megfordult, rohant le az edény-völgybe, hogy az él-vonallal találkozhasson.
    A Szellemek - !
    A nő mozdulatai megtörték Covenant rémületét-dermedetét. Felkapta Baradakas botját, lebukott a lángtánc alá, és sietett társnője után, mégpedig szinte kétrét görnyedve, nehogy a Szellemek lángútját keresztezze. Mintha őrület hajtotta volna, magát a lábát; elérte Atiarant, mielőtt az asszony akár feleúton is lett volna a tengelyközépponthoz. Odaszökkent akkor elébe, így törtetett a mindenen áthatoló él-vonal felé, űzte valami



166
 
vak meggyőződés, hogy a sötétséget megelőzve kell elérnie a középpontot, mindenáron.
    Atiaran, akit a férfi így maga mögé penderített hát, csak üvölthetett a csörtető után: - Vész vár, vigyázz! Ezek ős-gonoszok! Ez Démonida Romlás!
    Covenant alig hallotta. Egyetlen elv vezérelte; őrjöngve ez hajtotta: elérni a Tánc középpontját. Hogy sebesebben haladjon, inkább ki is egyenesedett, s elkapkodta csak a fejét, valahányszor egy-egy Szellem szemmagasába lebegett be.
    Egy utolsó erőfeszítés - akkor ott állt a merőben üres forgásközépen.
    Megtorpant. Most már oly közel volt, hogy láthatta: az él-vonalat magas, összetömörülő figurák alkotják, s a bőrük-testük oly fekete, hogy azon semmiféle fény föl nem villanhat, meg nem csillanhat. Ahogy a tehetetlen Szellemek az él-vonalba bevágódtak útjukon, ezek az alakok megették őket.
    Az ős-gonoszok közelebb nyomultak. Az él-vonal hegye egyetlen figura volt, nagyobb a többinél. Covenant világosan látta. Olyan volt, mint egy nagyra és gonoszra nőtt waynhim - hosszú törzs, kurta végtagok, kéz-láb egy-a-hossza, hegyes fülek magasan fönn a fejen, szeme-nincs arc, melyet csaknem teljesen kitöltenek a tág orrlikak. Hasított szája úgy happogott, mint valami csapda, valahányszor egy Szellem a közelébe ért. Nyálka folyt a két orrliktól hátra a pofán, a fejen. Amikor Covenant szembekerült vele, ezek az orrlikak úgy remegtek meg, mintha gazdájuk újabb mérkőzést szimatolna, és akkor a lény felhorkant, valami módosulásos jelzést hallatott huzamosan, akárha fölhívás lenne ez a társakhoz. Az egész él-vonal mohón lendült előbbre.
    Atiaran odaért Covenant mellé most már, és a fülébe ordította: - A kezed! Nézz a kezedre!
    Felkapta balját. Egy Szellem még egyre a gyűrűjéhez tapadt - kapaszkodott - fehéren égett - hajlongva táncolt.
    A következő pillanatban a vezető ős-gonosz betört a Tánc szíve-közepébe, ott megállt. A támadók vállvetve, sűrűn álltak a vezérük mögött. Sötétek voltak, nyomorultak és kegyetlenek. Nyáladztak valamennyien, együtt, és szájukkal kapkodtak a tehetetlen Szellemek után.
    Covenant olyan fájdalmat érzett, mintha egy marok szorítaná, szárítaná, zúzná apró homokszemtömeggé a szívét. De Atiaran dühe tombolt. - Most! Sújts le rájuk, most!


167

    Reszketve lépett előbbre. Fogalma sem volt, mit kellene csinálnia.
    Akkor az él-vonal él-hegy ős-gonosza, a vezér előrántott egy hosszú kést, melynek gyilkos-éles, vérvörös színű volt a pengéje. Barbár erő sugárzott a késből; minden más szándéka ellenére Covenant is, Atiaran is visszahőkölt.
    Az ős-gonosz magasba emelte a kést, hogy lesújtson.
    Covenant a fehér, égő Szellemet ösztönösen is az ős-gonosz pofája elé lendítette. Az alak valami fájdalmas horkantással szökkent hátra. Valami hirtelen ösztönös ötlete támadt. És botjának végét azonnal oda is érintette az égő Szellemhez. Egy villanás - hatalmas fehér láng virult ki a bot végén, árnyalva a Tánc aranyát, kihívóan csapott oda az ős-gonosznak. A vezető ismét hátrált.
    De ugyanakkor az eltökéltsége is felfokozódott, döntése meglett. És előugrott, az ős-gonosz-vezér, és a kését, a vérvörös pengét beledöfte a fehér tűz szíve-közepébe.
    Az erő sújtott le a Tánc magvába ekképp. Az ős-gonosz pengéje izzott, mint a forró gyűlölet, és a bot az erőre erővel válaszolt: vadul lángolt. Összecsapásuk nyomán szikrák szálltak iszonyatosan, mintha a levegő vérrel és lánggal villámlana.
    De az ős-gonosz igazi nagymester volt. Hatalma valami mély, mindent felőrlő hanggal töltötte be az „edényt", akárha egy görgeteg-sziklakő zúzódna ízekre nagy nyomás alatt. Egyetlen gyors kitörés elég volt, hogy Covenant lángja kihunyjon.
Az előlobbanó erő őt is, Atiarant is hanyatt vágta a füvön. Diadalhördüléssel szökkent fölébük akkor az ős-gonosz, hogy késével bevégezze a gyilkolás műveletét.
    Covenant látta, ahogy a vörös kés közeleg, s úgy lapult a földhöz, hogy elméjét a halál borzadályos tudata töltötte el.
    De Atiaran talpra szökkent, és így kiáltott: - Melenkurion! Melenkurion abatha! - Hangja törékenynek tűnhetett fel az ős-gonosz diadalittasságával szemben, mégis egyenesen szembeszállt a gyilkossal, megragadván a vezér késes kezét. És egyelőre megakadályozta, hogy lesújtson.
    Abban a pillanatban pedig, nyugat felől, az asszony kiáltására válasz jött. Vaserejű hang kiáltotta, merően izzó haraggal: - Melenkurion abatha! Binas mill Banas Nimoram khabaal! Melenkurion abatha! Abatha Nimoram! - A hang áthatolt Covenant pánikállapotának kérgén is, és most már



168
 
felszökkent ő is ilyképp, Atiaran segítségére sietve. Ám együtt sem voltak elegendően erősek az ős-gonosz vezérrel szemben. Mindkettejüket a földre taszította megint. És ott volt, sújtani készen, újra és végérvényesen, felettük.
    Félúton fogták vissza sújtó kezét. Valami nagy tömb emberi lény zúdult oda - ez a „jelenés." volt az akadály. És hirtelen irtózatos birkózás kezdődött. A vad tusa során a jövevény elfacsarta az ős-gonosz kezéből a vérszín kést, és pengéjét a borzadály szülöttének szívébe döfte vissza.
    Hörgés tört fel az ős-gonoszok soraiból. Covenant hallotta akkor, hogy valami surranó zaj is támad, akárha gyerekek rohannának a füvön - valahonnan valahová. Odanézett, s azt látta, hogy apró állatok tömege özönlik be az edénybe - nyulak, borzok, menyétek, vakondokok, rókák, pár kutya is velük. Csendes kérlelhetetlenséggel vetették magukat az ős-gonoszokra.
A Szellemek sora ritkult. Ahogy Covenant és Atiaran megint talpra tápászkodott, az utolsó láng is kihunyt az edényforma völgyteknőben.
    De az ős-gonoszok ott voltak, és akkorák voltak, hogy az apró állatok támadása mintha csak szúnyogcsípés lett volna nekik. A hirtelen támadt sötétben ezek a rémlények szinte még meg is nőttek, akárha a fény gátolta volna őket a teljesebb kibontakozásban, és soraik most már áttörhetetlennek látszottak. Ám épp most - szétszakadozott a csatárláncuk rendre. Pengék tucatja villant, mintha láva ömlene, oly tömör vörös fénnyel, és elkezdődött az állatok iszonytató lemészárlása.
    Mielőtt Covenant felfoghatta volna, mi is történik, a nagydarab alak, aki megmentette őket, odafordult feléjük, és azt sziszegte: - Menjetek! Északnak, a folyó felé! Elengedtem a megmaradt Szellemeket. Most nektek is lehetőséget adok. . . egy kis időt.. . hogy mentsétek magatokat. Eriggyetek!
    - Nem! - Atiaran zihálva mondta ezt. - Te vagy itt az egyetlen ember. Az állatok: nem elegendőek! Segítenünk kell neked a harcban!
    - Együtt nem vagyunk elegendőek! - kiáltotta. - Feledtétek, mi a küldetésetek? El kell érnetek a Lordokhoz. . . Kell! Droolnak fizetnie kell ezért a Szentségtelenítésért! Menjetek! Több időt nem tudok biztosítani nektek! - Majd elbődült: - Melenkurion abatha!- Megpördült, és ököllel rontott a rontó, barbárul gyilkoló ős-gonoszokra. Hatalmas ököllel; és mégis . . .

169
 
Atiaran most már csak annyi időt vesztegetett el, hogy Baradakas botját felkapja, aztán menekült - északnak. És Covenant követte, úgy rohant, mintha valamelyik ős-gonosz vörös kése már a hátát csiklandozná. A csillagok fényénél elegendőképp látták úttalan útjukat. Vágtattak föl a kaptatón, nem nézték, követik-e őket, nem törődtek hátrahagyott csomagjaikkal - rettegtek volna bármi egyébre gondolni, mint arra, hogy csak el innen, minél messzebbre el. Ahogy az edény peremén átjutottak, a mészárlás zaja hirtelen halkult. Nem hallatszott üldözők dobaja sem. Mégis rohantak tovább, csak rohantak és rohantak, és nem álltak meg, csak . . . Akkor csak, amikor meghallottak egy rövid kiáltást, melyben halál rezgett, az erő végső elhalása, kudarca.
    E hang hallatán Atiaran térdre hullt, és homlokát a földhöz verdeste, és sírt, titkolatlan zokogott. - Halott ő! - hangzott panaszos jajkiáltása. - A Nagy Kötetlen: halott. Jaj az Országnak! Minden ösvényem rossz már, minden választásom mélyén pusztulás leselkedik. A kezdetek kezdetétől csak bajt hoztam magunkra. Most többé nem lesz Ünneplés, a vétek pedig, ezért, az enyém. - Arcát Covenant felé emelte, így zokogott tovább: - Vedd a botod, és üss meg engem, üss, Hitetlen!
    Covenant döbbenten meredt az asszony két szemének kavargó örvényüregeibe. Érezte, hogy egész lényét a gyötrelem és a gyász zsibbadása járja át, és a hiábavaló düh fojtogatja. És nem értette, miért ostorozza magát ilyképpen Atiaran. Lehajolt, felvette a botot, aztán a nőt fogta karon, felsegítette őt a földről. Elnémulva, döbbenten vezette őt így tovább az éjen át, míg társnője végképp ki nem sírta magát, s meg nem tudott állni magától is a lábán. Covenant szeretett volna sírni maga is, de hosszú küzdelmében, ami a leprásé volt önmagával, mindennel, kihalt belőle ennek minden módja, így csak járni tudott, menni tovább, tovább. Érezte, hogy Atiaran is összeszedi magát megint, és megint eltávolodott tőle, mint aki őt is vádolja valamivel. Ahogy az álmatlan éjen át északnak haladtak, a férfi tudta ezt, de mit tehetett volna.