A Mennydörgés Hegyének katakombái
Drool holdja úgy keserítette az éjszakát, mintha epe ömlene el. Alatta,
a Hűtlen Hasadékában a folyó meg csapdosott-zúgott, mintha zúznák. Repült
a habpermet, s még iszamosabbá tette a mohos-nyirkos lépcsőfokokat, melyek
a Kilátótól vezettek a mélybe - akárha megkövült ingovány vezetne le oda
így.
Covenant reszketett-borzongott az izgalomtól. Először,
hogy rá került a sor, s neki kellett volna a meredek lépcsőfokokon elindulni,
a rettegés megbénította. De mikor Bannor felajánlotta, hogy majd ő leviszi,
győzött a büszkesége, nem hagyta. A clingor-szál erősítéséül Bannor
és Korik még a botját is oda-odadöfte, korlátul a számára; s így, ha gyötrelmesen
is, haladt lefelé a Hasadékba, úgy, mint aki lépésről lépésre azt szeretné,
ha lába a kőhöz kövülne.
A lépcső, szabálytalanul fordulva egyre, végül már
a Hasadék falában vezetett tovább. A társaság nemsokára ott mászott-vonult
a dörgő vízkavargás felett, és a sötétet csak Birinair kevéske fáklyafénye
oszlatta valamelyest. A folyó bíbor habszíne mintha mindegyre értük kapkodott
volna, éhesen-gyötrőn, ahogy a keskeny lenti úthoz közeledtek. Minden lépés
sikamlósabb felszínt ért, mint az előző. Maga mögött Covenant hirtelen
zi-
hálást hallott - az egyik harcos lába kicsúszott. A halk kiáltás olyan
volt, mint a számszeríj nyekkenése. De a Vérgárdista, aki a clingor-szálat
rögzítette, a helyén volt; a harcos hamar visszanyerte egyensúlyát.
Vonszolódva zajlott az alászállás. Covenant bokái
sajogni kezdtek, lába egyre bizonytalanabb lett. Megpróbálta „eggyé gondolni"
talpát a sziklával, mintha az erős összpontosítás révén azonos anyaggá
lehetne ő maga a kővel. És szorította a botot, de úgy, hogy a tenyere izzadt
tőle, a fa csaknem kicsúszott belőle. Térde is remegett már.
De Bannor és Korik biztosította. Egyre közelebb
jutottak a lenti úthoz. Még pár hosszú, rémséges perc - s a pánik, a fenyegetettség
szűnt. Covenant elérte a kőperem viszonylagos biztonságát. Megállt a kis
társaság közepe táján, a Hasadék fala és a folyó szakadékmedre közt. Felettük
az ég csíkja kezdett szürkébe fordulni, de a villámlás inkább csak a Hasadék
sötétjét hangsúlyozta. Birinair magányos fáklyája úgy lobogott-villódzott,
mintha senki földjén égne fénye.
A Különítmény tagjai csak ordítva értették egymás
szavát, úgy harsogott a víz. Quaan akkor kemény menetparancsot adott ki
az Eomannek. A harcosok ellenőrizték fegyverzetüket. Pár kézmozdulat, egy-két
kis biccentés, avval már Tuvor is túlesett ugyanezen a Vérgárdistáknál.
Covenant a botját markolta, és ellenőrizte, megvan-e a stonedown-kése,
Atiaran kőpengéje. Volt valami halvány érzése, mintha valamiről megfeledkezett
volna. De mielőtt rájöhetett volna, mi is az, már elvonták figyelmét a
kiáltozások.
Az öreg Birinair rikoltozott Prothall Főlordnak.
A Tűzfényvendégelő egy pillanatra mintha feledte volna mogorva méltóságát.
A folyó zúgásával nem törődve, ráncos és reszketeg arcát Prothall felé
fordította, s ugatta szinte: - Nem vállalhatod! Ezt a kockázatot!
Prothall csak rázta a fejét, megtagadólag.
- Nem vállalhatod, hogy te vezess! Már megbocsáss!
Majd én!
Prothall újabb néma tiltása volt a válasz.
- De hát persze hogy. . . ! - üvöltötte Birinair.
Próbálta legyőzni vizek zúgását, Főlord ellenkezését. - Nem teheted! Majd
én! Ismerem az utat! Világos. Csak te vagy elég öreg a tudáshoz? Ismerem
a régi térképeket. Nem tréfálok, tudod, nem járom a bolondját. . . hiába,
hogy látszatra. . . - Egy pillanatnyi megtorpanása következett itt. - .
. .látszatra vén bolond vagyok. Nem igaz! Meg kell engedned!
Prothall is megpróbált visszaordítani, hallhatóan
minden düh nélkül. - Az idő rövid! Nem késlekedhetünk, Birinair, öreg barátom.
Nem hagyhatom e Különítmény fő-fő kockázatát másra. Az élhely az én helyem.
- Hülye! - csattant fel Birinair, most már nem riadván
vissza semminémű szemtelenségtől sem, csak hogy célt érjen. - Hogyan fogsz
látni?
- Látni?
- Persze. - A Hearthrall remegésében most maró gúny
volt. - Te haladsz majd elöl! Kockáztatsz mindent! Csak tessék, tedd. Világítsd
meg az utat Lordok-tüzével! Hülye! Drool meglát, mielőtt a Fattyúhídhoz
érnél!
Prothall végül csak megértette. - Vagy úgy, ez igaz.
- S úgy megroggyant, mintha ez a felismerés fájdalmat is okozna. - A te
fényed nem olyan feltűnő, mint az enyém. Drool biztosan érzékelné jöttünket,
ha az én botom világítana. - Hirtelen oldalt fordult, most már dühösen.
- Tuvor! - rendelkezett. - Birinair Tűzfényvendégelő vezet! Helyettem ő
világítja majd utunkat. Jól vigyázz rá, Tuvor! Nehogy ez az öreg jó barát
olyan veszedelmeknek legyen kitéve, mint én.
Birinair kihúzta magát, s visszanyerte régi büszkeségét
is azonnal. A felelősség. . . ! Eloltotta fáklyáját, átadta egy harcosnak,
csomagolja a többihez; tűzi szerszámaihoz. Majd meggyújtotta botjának végét,
és láng szökkent fel. Büszke kézmozdulattal emelte a magasba, aztán egyenes
derékkal, megindult a Mennydörgés Hegyének tátongó torka felé.
Terrel és Korik hirtelen megelőzte őt, s mintegy
előőrsként ott haladtak akkor már a Tűzfényvendégelő előtt. Két további
Vérgárdista vonult fel közvetlenül mögöttük ugyanígy, követvén Birinairt;
s akkor következett Prothall és Mhoram egymás mellett, majd két újabb Vérgárdista,
s utánuk egyesével Lithe Manethrall, Covenant és Bannor. Aztán jött Quaan,
és az Eoman hármas sorokban, az utóvédet pedig két Vérgárdista alkotta.
Ebben a hadmenetrendben haladt a Különítmény a katakombák bejárata felé.
Covenant még megpróbált gyorsan felnézni, hátra
- hadd lássa Habkövetőt ott a Kilátón. De már nem láthatta az Óriást; a
Hasadék túlságosan tele volt ahhoz árnnyal. És minden figyelmét maga az
út kötötte le. Így nyelte el őt is a szikla gyomra, valahol Habkövető őrhelye
alatt, semmi istenhozzádot, búcsút sem inthetett neki már.
Ekképpen vonult ki a Különítmény a napvilági világból
- elmaradt mögöttük az égi nap, a mennybolt, a tág lég, a fű és talán még
a visszatérés re-
ménye is -, maradt a Mennydörgés Hegyének bugyorrendszere, maradt a
cél, melyért Különítménnyé szerveződtek.
Covenant úgy hatolt be ebbe az örökös sötétségbe,
mintha valami rémálom birodalma fogadná. Nem volt felkészülve igazán a
katakombavilágra. Félelem nélkül közelítette a bejáratot; a megkönnyebbülés,
hogy a leereszkedést túlélte, átmenetileg mintha beoltotta volna az újabb
pánik ellen. Nem köszönt el Habkövetőtől; elfelejtett valamit; de mindezt
lényegtelenné tette valami előérzet, várakozás - hogy az alku, amelybe
belemegy, kijuttatja őt végül álmából, méghozzá úgy, hogy képességeinek
ép birtokában marad.
Ám ami egyelőre történt: hogy az eget, e nyitottságot,
melynek alig is volt addig tudatában, hirtelen mintha „fejszével" levágták
volna, olyan súllyal nehezült fölébe azonnal a hegybenső kőtömege; maga
a légkör pusztítónak érződött már. Fülében e roppant masszák szinte úgy
dörögtek észrevehetetlenül, mint irdatlan távoli, halk mennykövek. A folyó
űvöltése felfokozódott az üregben, köréje borult valami, akárha az áradás
beszorított kínja most még tovább szorulna, hogy a fájdalom élesebb-hevesebb
legyen. A habpermet most már záporeső-sűrűséggel zúdult és hullt; a társaság
előtt az a kis fény, Birinairé, úgy derengett csak, mintha árnyékok fénye
lenne csak, már-már a nyirok „lobogása". És az út, melyen haladtak, fondorlatos
felszínű volt, csupa lyuk, beomlás, lazaság, görgetegesség. Covenant megfeszítette
figyelmét, mint aki valami értelem jelét keresi-várja érzékelésének zagyva
tapasztalattömegében, és miközben a fölszínen ilyképp éber volt, bent a
menekülés reményének titkos „vasalása" volt vele.
Sokféleképpen érezhette, hogy más védelme nincs
is. A társaság nyomorúságosan védtelen volt, gyenge - mind az Üregfattyak
és ős-gonoszok sötétlő barlanghonán. Bukdácsoltak az éjsötétben, s csak
Birinair kis fénypontja volt minden kiindulásuk a tájékozódáshoz; és -
önellentmondásként! - Covenant azt is bizonyosra vette, hogy csapatukat
hamarosan észre fogják venni. Akkor jelentés megy Droolnak, s a Fattyúfészkek
belső őrsége a nyakukon lesz, a hadsereget is visszavezénylik - ugyan mi
esélye volna Habkövetőnek az Üregfattyak oly hatalmas, sok ezres tömegével
szemben? -, s akkor az egész társaságot úgy tiporják el, morzsolják szét,
mint egy jelentéktelen kis hangyakupacot. Nem is bolyt! S a felbomlásnak
vagy halálnak abban a pillanatában el fog érkezni az ő sorsának megoldása
is: megmenekülés - avagy vereség. A dolgoknak semmilyen más kimenetelét
nem tudta elképzelni.
És így haladt ott, ily gondolatokkal, akárha egy
lavina lezúdulásának távoli moraját hallaná máris.
Hogy egy kis darabot mentek már benn, észlelnie
kellett: a folyó hangja változik. Az út ugyanis csaknem vízszintesen haladt,
ám a meder elkezdett lejteni mellettük, be a sziklatömegek alá. Az ár zuhatagossá
alakult, szakadékos kavargássá, mintha a halál zúgói zúdulnának. S a hangok
távolodni kezdtek, ahogy a víztömeg mind mélyebben tűnt el a sziklák „ajkai"
közt.
Most már sokkal kevesebb volt a habpermet is a levegőben,
Birinair fénye nem volt olyan homályos. S mert kevesebb nyirok fedte, a
kőfalakon is jobban látszott anyaguk gránitminőségének megannyi jele. A
fal és a szakadékmély között Covenant az út vonalvezetésébe próbált kapaszkodni
gondolatban. Keményeket lépett, és ahogy sarka-talpa odaütődött a szintén
kemény anyaghoz, ez fölrezgett, válaszul, egészen a gerincoszlopán, magasra.
Körülötte az üreg lassan alagútszerűvé vált - kivéve
a bal kéz felől tátongó szakadékot. Próbálta leküzdeni rettegését azzal,
hogy a Tűzfényvendégelő kis jelét figyelte nagy erővel. A folyó most már
ellenállhatatlanul zuhant, és zaja csak annyi volt, mintha ujjak kaparászása
hallatszana, elveszőben. És hamarosan hallani kezdte a társaság előrehaladásának
zaját inkább. Megfordult, szerette volna látni a Hasadék nyílását künn,
de vagy az út hajolt el fokról fokra, vagy túl messze volt az már; semmit
se látott maguk mögött, ugyanolyan töretlen éjszakát csak, amilyen előttük
sűrűsült.
De egy idő múltán kezdte érezni, hogy a komorló
sötétség nem olyan aktív már. A levegőben volt valami változás, és ez mintha
a katakomba-éjfélvilág enyhülését is hozta volna. Meresztgette a szemét
előre, próbálta tisztázni, miről is van szó. Senki sem beszélt; a társaság
némaságba burkolózott, úgy, mintha félnének tőle, hogy itt a falaknak is
füle van mindenütt.
Ám nem sokra rá Birinair megállt. Covenant, Lithe
és a Lordok gyorsan odagyűltek az öreg Hirebrand köré. Velük volt Terrel
is.
- Előttünk Fattyúhíd - mondta a Vérgárdista. - Korik
őrködik, figyel. Vannak posztosaik. - Csöndes szelídséggel mondta ezt,
de a hosszú hallgatás után olyan volt a hangja, mintha nem törődne kockázatokkal.
- Ó, ettől tartottam - suttogta Prothall. - Közeledhetünk
tovább?
- A sziklafény sötétje mély. Az őreik a hídnyílás
fölött állnak. Nyíllövésnyire közelíthetünk.
Mhoram csöndesen odaszólt Quaannak, miközben Prothall
azt kérdezte: - És hány őrük posztol?
- Kettő - felelte Terrel.
- Csak kettő?
A Vérgárdista kurtán vállat vont. - Elég az. Köztük
vezet a Fattyúfészkek egyetlen bejárata.
De Prothall ismét mintha föllélegzett volna: - Csak
kettő? - S közben mintha kereste volna a veszélyt ebben, amit nem és nem
lát sehogyan se. Míg a Főlord töprengett, Mhoram gyorsan mondta a magáét
Quaannak. A Warhaft hirtelen az Eomanhez fordult, s nemsokára két harcos
állt Terrel mellett, és lecsatolták íjaikat. Magas, karcsú woodhelven-lakók
voltak, és a sápadt fényben úgy festettek vékony tagjaikkal, mint akik
saját fegyverükhöz nem is lehetnek elég erősek.
Prothall még egy-két pillanatig tűnődött, és úgy
rángatta szakállát, mintha valami félhomályosan derengő elképzelést akarna
„felébreszteni" ilyképp. De akkor leküzdötte szorongását, majd kurtán odabólintott
Terrelnek. A Vérgárdista határozott léptekkel elindult, vezette a két harcost
az enyhülő éj világa felé, előre.
Prothall buzgón suttogott már a többieknek. - Vigyázzatok.
Ha parancsom nem veszitek, kerüljetek minden kockázatot. A szívem azt súgja,
veszély les itt - valami különös végzet, amit Kevin Tana meg is nevez -,
de nem tudom felidézni. Ó, emlékezet! Ez a tudás oly homályos, annyira
más, mint amit a Megszentségtelenítés óta szerezhettünk. Gondoljatok erre,
töprengjetek mind. És nagyon vigyázzatok.
Lassan lépdelve előreindult ő is Birinair mellett,
és a társaság követte őket. Most a világítás tovább változott - narancsvörös
fény derengett, sziklaizzás, amit Covenant akkor látott, rég, oly rég,
hogy Droollal röviden összetalálkozott Kiril Threndorban. A Különítmény
hamarosan azt láthatta, hogy pár száz méternyire az üreg élesen jobbra
fordul, s ugyanakkor a magassága is megnő, mintha nagy boltozat öblösödne
a kanyaron túl.
Mielőtt a táv felét megtették volna, Korik csatlakozott
hozzájuk, hogy egy biztonságos kiszögellőhöz vezesse őket. Közben megmutatta
nekik azt a helyet is, melyet Terrel foglalt el a két harcossal. Felkapaszkodtak
egy darabig a jobb oldalon a sziklafalra, és ott térdeltek nemsokára a
kanyar fölött, egy perem védelmében, lesben.
Korik vezetésével a folyó szakadékához közel érkeztek
el, s akkor lelték
ezt a csupasz kőfalat. A mély meder mintha „elhagyta" volna őket, eltűnvén
a sziklában egyenest, ahol az út az éj felé kanyarult, de most már fény
szűrődött a sziklából is, a mederből is. A szikla nem fal volt már, inkább
nagy görgetegkő, mely kőajtóként súlyosult ott, kifordíthatóan - akárha
valami roppant terem lenne mögötte. Terrel a két harcossal olyan helyzetet
foglalt el, hogy nyílvesszőikkel átlőhettek e kőtömb fölött.
Prothallt, Mhoramot és Covenantot Korik a nagy kőtömb
árnyékán át vezette egészen addig, hogy bal felől be is pillanthassanak
mögéje. Covenant egyszerre valami magas, lapos talajú üreget látott. A
folyó szakadékmedre az „ajtókőtömb" mögött elkanyarodott, azután derékszöget
írt le, így vágott keresztül a boltozattér közepén, majd eltűnt a távoli
falban. Az út tehát nem vezetett tovább a folyómeder mentén. Más nyílások
viszont az üreg külső felében nem voltak.
Ezen a ponton a szakadékmeder legalább tizenöt méter
széles volt. Rajta keresztül az egyetlen utat egy masszív híd képezte -
őskőből, a boltívtérség középső részét eltöltvén.
Mhoram óvatosan azt suttogta: - Csak ketten. Elegendőek.
Könyörögjünk jó célzásért. Nem lenne második esélyünk.
Covenant először nem is látott őröket. Szemét az
a két oszlopszerű sziklafénykéve nyűgözte le, melyeknek mindegyike lüktetően,
lázasan remegett ott, akár tényleg két őr, a híd ívének kétfelén. De ahogy
erőltette a tekintetét, tanulmányozta a hidat, hamarosan észrevett két
sötétlő figurát az íven, mindegyikük egy-egy sziklafényoszlopnál állt.
Hogy ilyen közel voltak az „ablakok" kévéihez, majdnem láthatatlanná is
váltak.
- Ős-gonoszok! - motyogta a Főlord. - A Hét Őrzetre!
Emlékeznem kell. Miért nem Üregfattyak? Miért pazarol Drool ős-gonoszokat
ilyen feladatra?
Covenant alig figyelt Prothall gondjaira. A sziklafény
nem hagyta nyugodni, arra figyelt; mert mintha valami rokonságot tartott
volna ez a világosság olyasmivel, amire nem is gondolt volna. Lüktetésének
perverz logikája óhatatlanul a maga jegygyűrűjére emlékeztette - ez volt
rokona a sziklafénynek. A drooli, hatalmas izzás meg is sajdította kezét
a gyűrű körül, akárha azt idézné az eszébe, hogy az ígéret oly becses java
odalett. Komoran szorította ökölbe kezét.
Prothall összeszedte magát, majd súlyos elhatározással
így szólt Korikhoz: - Rajta, próbáljuk meg. Különben csak veszíthetünk.
Korik egy szó nélkül odabiccentett Terrelnek. A két
íjász egyszerre lőtt, lapos ívben.
És a következő pillanatban az ős-gonoszok eltűntek.
Covenant csak annyit látott, hogy fekete kavicsokként a szakadékmederbe
hullnak.
A Főlord megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mhoram
elfordult a boltívtértől, aztán gratulált a két íjásznak - végezetül pedig
már sietett is vissza, hogy a társaság többi tagját eligazítsa, felvilágosítsa.
Az Eoman is felmorajlott - elismerően; a sikeresen megvívott harc utáni
könnyebbülés hangjai hallatszottak.
- Csak mit sem csökkenteni az éberségen! - sziszegte
Prothall. - Vigyázni, vigyázni! A veszély nem múlt el. Érzem.
Covenant ott állt, ahol az imént, és a sziklafénykévébe
meredt, keze továbbra is ökölben. Valamit nem értett - valami olyan történt.
- Ős-Lord - kérdezte szelíden Prothall. - Mit látsz,
mondd?
- Erőt. - A közbeavatkozás ingerelte. Hangja durva
lett, torka érdes. - Droolnak mindene megvan hozzá, hogy úgy álljunk itt
a végén, mint szamár a hegyen. - Fölemelte bal öklét. - Napvilág van odakünn.
- Gyűrűje vérvörösen égett, és együtt lüktetett a sziklafény kévéivel.
Prothall homlokráncolva nézte a gyűrűt, lázasan
összpontosított. Ajka megfeszült, szinte csak sziszegve mondta így: - Ez
így. . . nincs rendjén. Emlékeznem kell. Sziklafény nem művelheti ezt.
Mhoram közeledett, s mielőtt láthatta volna, mi
zajlik Prothall s Covenant között, azt mondta: - Terrel visszatért. Készen
állunk az átkelésre. - Prothall biccentett, de csak úgy szórakozottan.
Majd Mhoram is felfigyelt a gyűrűre. Covenant furcsa hangot hallott: Mhoram
a fogát csikorgatta. ..?! A Lord akkor kinyújtotta kezét, rátette Covenant
öklére.
Majd egy pillanat múlva már fordult is el, jelzett
a társaságnak. Quaan elindította Eomanjét, együtt a Vérgárdistákkal. Prothall
zavartnak látszott, ám azért csak bement Birinairrel a boltívtérbe. Covenant
gépiesen követte őket a Fattyúhíd felé.
Tuvor, más Vérgárdistákkal, ott haladt a Főlord
előtt. Közeledtek a hídhoz, s ők, véderőként, vizsgálgatták az ívet, biztonságos-e
rámehetnek-e a Lordok.
Covenant szinte önkívületben haladt előre. A sziklabelvilág
fénye egyre jobban hatott rá. Gyűrűje izzani kezdett. Próbálta józanul
kideríteni agyában, miért vérvörös a gyűrű, akkor már miért nem narancspiros
inkább,
mint a két sziklafényoszlop. De nem volt válasz. Érezte, valami változás
tör rá, melynek sem ellenállni nem tud, sem a mértékével nem lehet tisztában,
és - végképp nem tudja elemezni. Mintha a gyűrűje összekuszálta volna az
érzékeit, úgy forgatván őket tengelyük körül, hogy egészen ismeretlen dimenziókba
pörögtek át.
Tuvor és társai elindultak föl a hídra. Prothall
visszafogta a társaságot, annak ellenére, hogy a fényes térben a leselkedő
veszély pusztítóbb lehetett. Majd megindult ő maga is Tuvor után, és közben
reszketeg, öreg kézzel ráncigálta a szakállát.
Covenant azt érezte, hogy ez a bűvölet úrrá lesz
rajta. Az üreg változni kezdett. Némely helyütt a sziklafalak megvékonyodtak,
akárha a következő pillanatban átlátszóvá akarnának válni. Quaan, Lithe
és a harcosok is átlátszóakká lettek így, közelítvén a Szellemek légnemű
mivoltát. Prothall és Mhoram tömörebbnek látszott, de Prothall villódzott,
míg Mhoram moccanatlan maradt ily állagában. Csak a Vérgárdisták nem mutatták
semmi „átszellemülés" jelét, ők nem oldódtak föl a ködben - a Vérgárda
és a gyűrű maradt szilárd. Covenant a maga testét most olyan bizonytalannak
érezte, viszonylagosnak, hogy attól félt: a gyűrű a végén még a kőpadlóra
hull. Beleremegett, látván, hogyan áll Bannor keményen - rendíthetetlenül
és veszélyesen, mintha már csak az is hogyha valaki hozzáér egy Vérgárdistához
így, a ködösült lény vesztét jelentené, azt, hogy elszáll, ki tudja, miféle
szelekkel.
Sodródott az átalakulás-lényeg felé. Próbálta visszatartani
magát; markolta maga létezését, de ujjai a semmiben kapkodtak, úgy érezte.
Tuvor a hídív tetőpontjához közeledett. A híd pedig
mintha morzsolódni kezdett volna alatta - érzékcsalódás, de a Vérgárdista
ennyivel szilárdabb volt, mint a kő.
Akkor Covenant meglátta - valami csillogó hurok,
levegőből fonva, láthatóan csak, de oda hullt a híd közepére, megült laposan
az „úttesten", körbevonta az ívet ekképp. Nem tudta, mi az, nem értett
semmit sem az egészből, csak afelől nem lehetett kétsége, hogy veszélyes.
Tuvor pedig már-már azon volt, hogy gyanútlanul
belelép.
Szinte görcsös igyekezettel Covenant küzdeni kezdett,
le akarta győzni a bűvöletet. Valami ösztöne azt súgta neki, hogy ezzel
a lépésével Tuvor menthetetlen volna - meghalna. Még egy leprás is! - parancsolt
magára - cselekedjék! Nem ebben egyezett, persze; ám abban sem, hogy csendben
elnézze, hogyan halnak meg emberek. Poklok minden tüze! S akkor, dühe
újra éledvén, kiáltott. Gyehennatűz!
- Állj! - zihálta. - Hát nem látod?
Ugyanakkor már Prothall is kiáltott: - Tuvor! Ne
mozdulj ! - Majd Covenant felé pördülve azt kérdezte: - Mi ez itt? Mit
látsz, mondd csak!?
Haragjának vadsága visszahozta víziójának némi szilárdabb
állagát is. De azért Prothall egyre csak ilyen maradt: veszedelmesen tünékenyfoszló.
Covenant meglengette gyűrűjét, szinte kiköpte magából a szavakat, hogy:
- Hozd le őket. Hát vak vagy? Ez nem a sziklafény. Valami más van odafönt.
Mhoram visszaszólította Tuvort és társát. Ám egy
pillanatig Prothall csak meredt, pőre félelemmel, Covenantra. Aztán hirtelen
megütötte keményen a botjával a követ, s felvijjogott: - Ős-gonoszok! És
hogy sziklafénykévék itt - horgonyok! Ó, milyen vak voltam, vak voltam!
Gyakorolják a hatalmat!
Mhoram hitetlenkedve suttogta: - Intésnek Igéje
volna ez?
- Igen!
- Hát lehet az?! Hát Drool ilyennyire a Bot mestere
lett közben? Szólhat ily igaz hatalom igen nagy igéivel?
Prothall már ment a híd felé. És hátraszólva válaszolta:
- A Kárhozat Ura . . . ott van neki ő, tanítómesterül. Hol van ily segítségünk
magunknak? - Aztán egy pillanat se . . . és ment is már, ment át a híd
ívén, közvetlenül mögötte Tuvor.
Covenantot újra elárasztotta a bűvölet. De most
már jobban értette, s átkokkal kordában is tartotta. Egyre látta az Ige
fényderengető hurkát, ahogy Prothall közeledett oda.
A Főlord lassan haladt a hurok felé, s akkor végre,
egylépésnyire, megállt - az Ige mellett. Botját baljába ragadta, jobbját
felnyújtotta, tenyérrel előre, akárha ráismerés gesztusát celebrálná. És
zörömbölő-köhögős hangon énekelni kezdett akkor. Mindegyre ugyanazt a motívumot
ismételgette, énekelt rejtelmes-titkosan, valami oly nyelven, amit Covenant
nem ismert - oly régi nyelven, hogy az már maga őszes-deres volt, szinte
színre láthatóan. És Prothall éneke lágy volt, bensőséges, mintha valami
magánegyesülésre lépne ő most ott az Intés Igéjével.
Fokról fokra ekképp, bizonytalanul, mint eleve-köd
képe, az Ige elkezdett láthatóvá válni a jelenlévők számára. A levegőben,
Prothall tenyeré-
vel szemközt, megjelent valami bizonytalan körvonalú vörösség, eleinte
foszlányokként, de aztán egyesülve, mint egy láthatatlan kárpit töredéke.
A sápatag, függő vörösesség addig terjedt, míg egy nagy, durván pontos
kör nem összpontosult oda a tenyérrel szemközti térbe. Prothall rendkívül
óvatosan - végig énekelve! - megemelte kezét, hogy mérhesse vele így az
Ige magasát, oldalirányú mozgással pedig konfigurációját „tapintotta ki".
A társaság így, foszlányaiban legalább, láthatta a vele szemközt magasodó
korlátot. S Covenant még többet is tett erőnek erejével oda bírta magát,
hogy az Ige, a maga érzékelésében, ugyanannyira sápatag legyen, mint a
többiek képe róla, ne oly éles . . . !
Végezetül Prothall leejtette karját, befejezte énekét.
A foszlány-szőttese kör eltűnt. Ő maga feszülten tért vissza a hídról,
úgy, mintha egyenesen járni is csak belső elhatározásból bírna, nem másképp.
Hanem a szemében ott ködlött-villódzott a szorongás, az összpontosítás,
a veszedelmek nagyságának tudatában már.
- Az Intés Igéje - mondta komolyan, közlőn. - Megjelent
itt a Törvény Botjának ereje folytán, hogy Droolt tájékoztassa, védelme
elegendő-e, nem törik-e. .. hogy akkor ő maga törje a Fattyúhidat egy érintésre.
- Hangjában valami alámerülés volt, akárha a folyó szakadékmedrébe bukdosnának
a hallók. - Nagy erőnek műve ez, ím. Lord a Megszentségtelenítés óta nem
volt képes még ily erőkifejtésre. És ha volna is hatalmunk hozzá, hogy
legyűrjük, nem nyernénk vele semmit, mert Droolt figyelmeztetnénk azzal.
Mégis: van jel, ami javunkra mutat. Az ilyen Ige nem tartható fenn az ő
létében az állandó figyelem készenléte nélkül. Ezt gyakorolni kell, e hatalmat
- különben hanyatlik, ernyed. Igaz, nem elegendőképp gyorsan, nem úgy,
ahogyan nekünk jó lenne. Hogy Drool ős-gonoszokat küldött ide posztra,
mutatja - talán! -, hogy gondolatai másutt járnak.
Csodás! Covenant így hördült fel magában, maró gúnnyal.
Ez szörnyű jó! Keze úgy sajgott, mintha ellenállhatatlan vágy hajtaná:
kezdjen fojtogatni valakit.
Prothall pedig folytatta: - Ha Drool tekintete másfele
fordul, lehet, hogy meg is hajlíthatjuk az Igét, nem kell törésre vinnünk
a dolgot. - Mély lélegzetet vett, aztán kivágta: - Azt hiszem, ez nem végbevihetetlen.
Ez az Ige nem olyan tiszta és nem olyan veszedelmes, mint amilyen lehetne.
Covenanthoz fordult: - De miattad félek, ős-Lord.
- Miattam? - Covenant válasza úgy hangzott, mintha
a Főlord valamivel vádolná. . . s ő tudná ezt. - De miért?
- Félek, hogy gyűrűd puszta közelsége az Igéhez,
igen, már az rontó hatású lesz ügyünkben. Hát utolsónak kell jönnöd. És
még akkor is megtörténhet, hogy örökre a katakombákba zárulunk, hídunk
nem lévén többé visszatérésre.
Utolsónak? Egyszerre látomásosan látta magát, ahogy
átok vagy csapda ide zárja örökre, ez a mély szakadék választja el s el
a menekvés bármi lehetőségétől. Tiltakozni akart. Hadd mehessek én - elsőül!
Ha nekem sikerül, sikerülni fog mindenkinek. De látta érvrendszerének őrületét
is. Kibírni, unszolta magát. Tartani az egyezséget. Félelme adta hangjának
keserűségét, ahogy reszelős hangon így szólt: - Hát rajta. Nyilván küldenek
különben új őröket most valamelyik nap.
Prothall bólintott. Még egyszer végigmérte Covenantot,
majd elfordult. Mhorammal együtt elindult, fel a hídra, hogy az Igével
kísérletet tegyenek.
Tuvor és Terrel követte őket, s vittek magukkal
clingor-sodratokat,
ezeket a Lordok derekára, másik végüknél a híd lábához erősítették. Biztosítva
voltak így, ha az ív berogyna. Prothall s Mhoram óvatosan elindult, fel
s feljebb, míg végül ott voltak karnyújtásnyira a láthatatlan Igétől. Akkor
letérdeltek mindketten, és elkezdték éneküket.
Hogy az Ige alakja elkezdett bíborlón láthatóvá
válni, botjaikat elhelyezték, az Igével párhuzamosan, a kövön, maguk előtt.
Azután gyötrelmes óvatossággal elkezdték ugyanezen botokat a reszketeg
valójú, reszketeg tünékenységű erő alá görgetni. Egy lélegzetfojtó
pillanatig csönd támadt imájukat is visszafogták, mintha így esdekelnének
a fának, meg ne szakítsa a bűvös kapcsolatot, mely köztük s az Ige közt
- talán! talán! - alakult. Szívdöbbentő villódzás felelt a vörös derengés
köréből. De a Lordok már folytatták is éneküket - és az Ige csakhamar lenyugodott.
Minden erejüket összeszedve, most a feladat legkényesebb
részletéhez kezdtek hozzá. Vagyis: emelni kezdték botjaik közelebbi végét.
Csodálkozva és ámulva nézték a jelenlévők, ami most történt: az Ige alsó
pereme meghajolt, és támadt egy szűk, de ívelő rés alatta.
Amikor ennek a résnek az ívcsúcsa úgy egylábnyinál
magasabban volt már, a Lordok dermedtté bénultak - leálltak. Hirtelen előrontott
Bannor és két másik Vérgárdista, fel a hídra, és futtában kigöngyöltek
egy kötelet.
Egymás után átkúsztak akkor az imént támadt résen, s az életkötél végét
a hídhajlat túlfelén rögzítették - biztos földön immár.
Ahogy Bannorék ezzel megvoltak, Mhoram magához „vette" Prothall botját.
S akkor a Főlord átkúszott a résen. Majd ő vette át a két botot. És Mhoram
kúszott. Azután, hogy ők ketten ott voltak, egymás mellett, az öreg Birinairen
volt a sor. Mögötte, gyors egymásutánban, egyesével, kúsztak az Eoman tagjai,
követte őket Quaan és Lithe.
Azután Tuvor és Terrel csusszant át az Ige alatt,
és köteleiket a két Lordhoz erősítették a szakadékmeder túlján. Majd az
utolsó Vérgárdisták következtek - nagy rohanva. Covenantra tekerintették
az életkötél végét, s már kúsztak is át a lehető leggyorsabban.
Ő pedig egymaga maradt ott.
A düh és a félelem hideg verítéke verte ki, így
vágott neki. Fel hát, fel a hídra. Az volt az érzése, hogy a két sziklafénykéve-oszlop
őt figyeli. Dühödötten érte el a híd ívét, átkozta a Kárhozat Urát, és
átkozta, káromkodva, önmagát is ezért a félelemért. A szakadékmélybe egy
pillantást se vetett. Ahogy a lábnyinál magasabb rést meglátta, haragját
összpontosítani próbálta lassan, és így közeledett az erő derengő kárpitközepéhez.
A híd mintha elkezdett volna vékonyodni: akárha szét akarna olvadni alatta;
s közben, már közeledőben, a gyűrű mind hevesebben „sajgott" a kezén. Az
Ige hatalma fölerősödött, látomásvilágát egyre jobban maga uralmába hajtotta.
Ám ő . . . ő is ura volt a maga dühének. Hogy egy
leprás . . . ! Elérte a rést, letérdelt előtte, egy pillanat még . . .
átpillantás . . . a Lordokhoz, a derengésen át . . . Látta, ahogy azokon
az arcokon a veríték patakzik, és a hangok megremegnek énekükkel. Baradakas
botját akkor minden addiginál keményebben megszorította, és bemászott a
résbe.
Ahogy az Ige alatt haladt, hallott valami hirtelen
magas, éles hangot, mintha ellenállás nyiszorgása-nyüszítése volna. Egy
pillanatra a gyűrűjéből hideg, vörös láng csapott ki.
Akkor odaát volt. És a híd is, az Ige is épségben
maradt meg utána. Aztán lebotorkált a hídív túlfelén, a clingor-életvonal
mellett lendülve, s azon is tovább. Hogy biztonságban volt, megfordult,
s nézte hosszan, ahogy Prothall és Mhoram lassan, lassan elmozdítják botjaikat
az Ige alól. Covenant akkor kiballagott Fattyúhíd ívboltozat-teréből, be
az út vonalának sötét alagútjába. Érezte Bannor jelenlétét a vállánál hirtelen,
de nem
állt meg, míg a sötétség, melybe behatolt ekképp, oly sűrű nem lett,
hogy az már maga az áthatolhatatlanság.
Tönkrementen, feltolult félelmek közt őrlődve hörögte:
- Szeretnék. . . magam lenni egy kicsit. Miért nem hagysz egy kicsit magamra?
Hangjában érződött a különben elfojtott Haruchai-színezet,
így válaszolt Bannor: - Te vagy Covenant ős-Lordunk. Mi vagyunk a Vérgárda.
A te életed nekünk drága, mi téged védünk.
Covenant a körötte terjengő képlékeny sötétségbe
meredt, s így érezte, e közegben még felfokozottan, milyen rendíthetetlen
alak is Bannor. De hát miféle életkötőelv teszi testi valójukat ugyanolyan
kikezdhetetlenné, amilyennek a Mennydörgés Hegye látszik? Annak minden
köve?! Gyűrűjére pillantott. Ennyi is elegendő volt, hogy lássa: a hússzíne
izzás teljességgel elhalványult. Azt kellett éreznie, hogy féltékeny Bannornak
erre a szenvtelenségére; ,sértette a saját törekvő nyughatatlansága, kezdeményezés-kényszere.
Valami vadult késztetésre azért csak így szólt: - Ennyi nem elég . . .
válasznak.
Elképzelte Bannor könnyed, kifejező vállrándítását.
Látnia sem kellett. A sötétségben dacosan várta, hogy a többiek beérjék.
Ám ahogy újra elfoglalta helyét a Különítmény menetében
- miután Birinair fakó fénye elhúzott mellette már, úgy, mintha vezér mivoltát
belefúrná, irányt mutatva, a sötét iránytalanságba -, a katakombák éje
úgy nyomult feléje, tolongott körötte, mint mohón leső nézők miriádjából
eggyé állt összesség, vérszomjas türelmetlen tömeg, s ő maga kénytelen
volt elszenvedni, viselni a maga ellenállását, tiltakozását is. Válla remegni
kezdett, mintha karját túl rég húzta volna teher. Gondolatait pedig hideg
dermedet lepte meg.
Az Intés Igéje elárulta, hogy a Kárhozat Ura várja
őket, tudja, hogy nem estek áldozatul Drool hadseregének. Drool nem formázhatta
meg az Igét, még kevésbé érhette volna el ő, hogy fehérarany legyen a tündöklete.
Talán valamiféle próbatétel volt ez - s nem Drool, hanem a Megvető céljainak
szolgálatában! -, rá akart mutatni a Lordok erejének határaira, utalni
Covenant sebezhetőségére. Covenant bizonyossággal érezte, hogy a Megvető
mindent tud - és mindent el is tervezett, meg is szervezett, elkerülhetetlenné
tette a dolgokat, melyek a Különítménnyel történtek és történnek, megannyi
tett és döntés ilyen volt csak, ennyi volt itt csupán. Drool tudatlan,
őrjöngő, manipulált; az Üregfattyak talán a felét se ér-
tették meg annak, amit a Kárhozat Urának keze alatt tanulhattak-elérhettek.
Ám Covenant a csontja velejéig tudta mind ezeket
a dolgokat - kezdettől fogva! Nem lepték meg; sőt, egy másik, elemibb fenyegetés
tüneteinek látta már az egészet. Ez a központi vész - oly veszedelem, hogy
beledermedt a lelke, az agya, és mintha csak a teste válaszolt volna reszketegen
a kihívásra -, ez olyasmi volt, aminek az ő fehérarany gyűrűjéhez van köze.
Világosan érzékelte a veszélyt, mert túl zsibbadt volt ahhoz, hogy elrejtőzzön
előle. Annak a kompromisszumnak, ama megállapodásnak, melyet a Ranyhynekkel
kötött, az volt a tevőleges lényege, hogy külön kell választani az Ország
képtelenjét és valóját, egyensúlyban kell tartani a kettőt - El a kézzel!
Hadd legyek! -, nem szabad hagyni, hogy egymás ellen rontson az ellentétpár
két fele, szétrobbantván az ő gondosan őrzött életfoglalatát. De a Kárhozat
Ura arra használja az ő gyűrűjét, hogy összecsapjanak az egymással szemköztes
őrületek - az történjék meg épp, amit ő olyan kétségbeesetten próbálna
elkerülni.
Töprengett - mi lenne, ha eldobná a gyűrűt? De tudta,
hogy erre képtelen. A kötelék jelét túlságosan is súlyossá tette az emléktömkeleg:
az elveszített szerelemé, a becsületé, a kölcsönös tiszteleté . . . hogyan
lehetne ellöknie mindezt akár csak így is magától? És egy öreg koldus.
. .
Ha egyezsége kudarc lesz, semmije sem marad, amivel
a sötétség ellen védekezzék - sem hatalom, sem termékenység, sem összefüggés
-, semmije, csak a maga efféle képessége: a sötétségre, az erőszakra, az
ölésre. Ez a képesség pedig - túl zsibbatag volt ő most, hogy szembeszálljon
ezzel a következtetéssel! - ugyanolyan kérlelhetetlenül, mint a leprásság,
csak és csak az Ország pusztulásához vezet.
Itt akkor a zsibbadtsága mintha tökéletessé vált
volna. Helyzetéből nem is ígérkezett több, ezt kellett felmérnie. Mit tehetett?
Követhette Birinair lángfényét, s mondhatta, mondhatta egyre a maga visszautasítás-szövegét,
akár valami kétségbeesett tanítvány-ministráns, aki hinne rémséges vággyal,
aki eközben feltámasztani próbálná a maga autonómiáját.
Arra öszpontosított, hogy hova lép - akárha a talaj
lágy lenne, a szikla bizonytalan, s mintha Birinair akár szakadék szélére
is vezethetné őt.
Éj borította útjuk jellege fokról fokra változott.
Először is, más lett az őket beborító alagút állagának hatása. A sötétség
mögött a falak ugyanis mintha megnyíltak volna időről időre, újabb mellékalagutakká,
és egy he-
lyütt az éjszaka olyan végérvényes mélyűvé lett, hogy a társaság mintha
egy amfiteátrum mélyén haladt volna keresztül benne. Ebben a vak nyitottságban
kutatta s lelte meg Birinair mindegyre az útját. Amikor a roppant üresség
érzete eltűnt, társait egy kőfolyosóba vezette be, mely annyira alacsony
volt, hogy ő maga a lángjával csaknem a mennyezetet érintette, és olyan
szűk, hogy nem is haladhattak másképp, csak libasorban.
Akkor az öreg Tűzfényvendégelő riasztó terepen vezette
át őket: egyre változott az irány, a szint, a talajjelleg. A környezet
állaga. Az alacsony mennyezetű alagútból éles kanyarral kifordultak, s
következett egy hosszú, meredek lejtő, ahol nem voltak kivehető falak.
Ahogy ereszkedtek, jobbra és balra fordulgatván olyan tereptárgyak okán,
melyeket a jelek szerint csak maga Birinair észlelt, a feketéllő levegő
hidegebb lett, s valahogy fenyegetőbb is, mintha ős-gonoszok létét visszhangozná
már. A hideg amúgy hirtelen lökésekkel jött itt, huzatos lett a világ,
szakadékokon és alagutakon át fújt a föld alatti szél, s a rések és nyílások
nem is látszottak egyik oldalon sem; benyílók sora következett, folyosóké,
és roppant Üregfattya-jellegű csarnokoké, s valamennyi láthatatlan volt,
ám kétség nem férhetett hozzá, hogy van, van és van, ott remegett a tér
sugallatos tudata, a tökéletes sötétség megtöltőjeként már.
Hogy lejjebb hatoltak, a hirtelen légvonatok bűzt
is hoztak magukkal. A mélyekbe temetett levegő évszázadok felhalmozott
mocskát járta, hatalmas tömegű névtelen halottról hordta a még hordhatót.
Olykor a fertőzet oly sűrű lett, hogy Covenant szinte csírásnak látta a
légteret. És a csatlakozó nyiladékból hideg, távoli hangok jöttek - hulló
agyagpala zöreje, ahogy mérhetetlen üregekbe; olykor halk panaszok, mintegy
feszültségekből; puha, kristályos, pengő hangok keveréke, akárha vaskalapácsok
érintgetnének valami anyagot; tompa, „síri" detonációk; és hosszú, fáradt
sóhajok, elcsigázottságok kilégzései, lentről, a hegy ős-mindenkori alapjaiból
felszállva. A sötétség maga - mintha az motyogott volna a tovahaladó társaságnak.
De az ereszkedés végén elértek egy bizonytalan lépcsőt,
sziklafalba vájtat, ahol alattuk fénytelen, mohó éhű szakadékmedrek tátongtak.
És ezután, újra, kanyargós alagutakat kellett végigjárniok, hasadékmélyeken,
és éles sziklagerincek meredeztek mindenütt, mint hegy-gyomra kőtarajzatok,
melyek mélyedéseket fogtak körül, s ezekben víz nyögdelt, romlás szagát
árasztotta, s áthaladtak groteszk ívek alatt, melyek - oly oda nem illően!
- ünnepélyes csarnokok bejáratait idézték, s úgy forogtak, másztak,
navigáltak ebben a tömény sötétben, mintha pokol-tornáca lomtár lenne,
csupa veszély készlete, úttalan és végzetes, ahol a változatosságot csak
a fenyegetések foka jelenti. Covenant már-már arról szeretett volna meggyőződni,
hogy ő maga valóságos-e, és ezért baljával a köntösráncokba bonyolódva
bár, kitapogatta saját dobogó szívét.
Széles, lapos szakaszokon, melyek csarnokok éppúgy
lehettek, mint kiszögellő peremek, netán lefelé hajló rétegekkel övezett
hegytetők - a társaság háromszor állt meg, kosztolt, s az étkezésekhez
is Birinair egy szál fénye világított. Minden ily evés komoly segítség
volt; látni lehetett a többiek arcát a kis láng körében, fogyasztani valami
kézzelfoghatót, erősítőt, és megerősítés volt megannyi ilyen alkalom abból
a szempontból is, hogy létezik egyre az összetartozás. Egyszer Quaan megkockáztatott
- erőltetetten! - valami tréfát is, de hangja szinte kongott az állandó
űrsötétben, s az éjféli világban nem volt kedve, nem volt mersze senkinek
se válaszolni rá. Minden ilyen pihenő után bátran vágott neki újra az útnak
a Különítmény. És mindig az történt, újra meg újra csak, hogy a felgyűlt
kevéske erő elpárolgott, elapadt - hamar! Mintha a sötétség szívta volna
be, egyre fokozódó mohósággal.
Később meg az öreg Birinair a hideg és szellős-huzatos
járatokból szűk, dohos, forró alagutakba vezette át őket, messze a fő Fattyúfészkektől.
Hogy csökkentse a fölfedeztetés veszélyét, az útvonalat úgy választotta
meg, hogy az átlagos üregeknél halottabbak során haladjanak - csendesek
és elhagyatottak voltak ezek a helyek, friss levegő itt aztán szinte végképp
nem volt. De ez a légkör csak fokozta a társaság feszültségét. Ahogy haladtak,
úgy érezték, mintha hangtalanul üvöltenének - valami vak végzet előérzetével.
S ekképpen jutottak egyre tovább és tovább, míg
aztán Covenant is csak annyit tudott térről és időről, hogy egy álló napja
azért még nem menetelhetnek, lévén hogy a gyűrűje nem kezdte mutatni a
holdkelte-izzását. Ám egy idő múltán a fehérarany elkezdett bíbor próféciaként
villogni. Egyre mentek és mentek, most már tudva, hogy valódi éjszakában.
Alvást vagy hosszabb pihenőt nem engedhettek meg maguknak. Drool jelenlegi
hatalmának orma egynapi járóföldmélyre volt csak tőlük.
Vonultak egy alagútban, olyan falak közt, melyek
valóban csaknem Birinair fáklyájára zárultak fenn. Terrel akkor hirtelen
visszajött előőrsből, s ahogy a sötétségből kibontakozott, ott állt meg
egyenest az öreg Tűzfényvendégelő imbolygá fénye előtt. Prothall és Mhoram,
de velük Lithe és Covenant is, Bi-
rinair mellé zárkózott fel sietve. Terrel hangjában sürgősség rezgett,
így mondta : - Ős-gonoszok közelednek . . . talán úgy ötvenen. Meglátták
a fényt.
Prothall felhördült, Mhoram elkáromkodta magát.
Lithe Manethrall szisszenve szívta be és fújta ki a levegőt, lekanyarította
fejéről a „kordot", a zsineget, mintha már itt és most szembe kellene néznie
valamivel a Ramenek rémálomvilágából.
De mielőtt bárki is tehetett volna valamit még,
az öreg Birinair úgy felcsattant, ahogy egy száraz gally, ha törik. Üvöltés
volt ez, persze: - Kövessetek! - És nekivágott jobb kéz felé, de fürgén
futva, bele a sötétbe.
Két Vérgárdista máris a nyomában volt. Egy pillanatra
a Lordok haboztak még. Akkor Prothall elkiáltotta magát: - Melenkurion!
-, így vetette magát Birinairék után. Mhoram parancsokat osztogatott nagy
hangerővel; a társaság egy szálig harckészültségben volt máris.
Covenant Birinair bukdosó fáklyafényét követte.
A Tűzfényvendégelő üvöltése nem hangzott pánik jelének. A kiáltás - Kövessetek!
- késztetés volt Covenantnak. Mögötte, jól hallhatta, már az első harci
parancsok hangzottak, harci zaj támadt. Szemét mégis Birinair fényére szegezte,
alacsony boltozatú, csaknem levegőtlen alagútba követte.
Birinair száguldott lefelé az alagúton, mindegyre
két-három lépés előnnyel a Vérgárdisták előtt.
Hirtelen valami forró zajt hallottak, olyat, mintha
villám vágna be; váratlanul kék lángok özöne világította meg a Hirebrandot.
Szemkápráztatón, szikrázva öntötte el ez a fény fentről az alagút egész
falát. Úgy bömbölt a hangja, mint egy kohó. És Birinair ebben „függött".
Tagjai szétfeszültek, olyanok voltak, mintha valami átjárná valamennyit,
rángtak egész teste haláltusában vonaglott, eltorzultan, kifacsarodva.
És mellette a botja, a földön, iszonyúan fellobbant, majd hamuvá hullt
szét.
A két Vérgárdista habozás nélkül a tűzre vetette
magát. Ez azonban úgy vágta vissza őket, akár a puszta kő, keményen. Együtt
ugrottak rá akkor Birinairre, megpróbálták keresztültaszítani őt a tűz
síkján. De ezzel sem értek semmit; Birinair csak függött egyre ott, ahol
addig, szenesült áldozat a kék tűz hálójában.
A Vérgárdisták nekiveselkedtek volna megint, mikor
a Főlord odaért hirtelen. Üvöltenie kellett, hogy a roppant zúgásban hallják
a szavát. - Helyettem! - kiáltotta, és csaknem sikollyá torzult a hangja.
- Meghal! Védjétek Mhoramot!
Látszott, kevés hiányzik nála a teljes széthulláshoz.
Tekintetében maga a káosz kavargott. Két karját kiterjesztette, így ment,
ment előre, akarta volna átölelni Birinairt.
A tűz vadul elrúgta őt. Elvágódott, s egy örökkévalóságnak
tűnő pillanatig arccal a kőre borulva feküdt.
Mögötte a harc zaja fokozódott. Az ős-gonoszok megalkották
élformázatos támadó rendjüket, s hiába segítették a Vérgárdisták is, velük
mind az összes harcos, Mhoram alig-alig bírt megállni velük szemközt már.
A támadás első hulláma hátravetette a Különítményt; Mhoram jó pár métert
hátrált, kényszerűen, abba az alagútba melyben Birinair függött. Ott megállt.
Prothall kiáltásai és mögötte a tűz üvöltése ellenére is szembefordult
az ős-gonoszokkal.
Prothall keservesen-súlyosan feltápászkodott. Feje
remegett fáradt, öreg nyakán. De a szeméből eltűnt az a zavarodott vadság.
Egy pillanat kellett még neki, hogy összeszedje
magát, tudván, hogy már elkésett. Akkor, minden erejével, botját markolva,
lesújtott a kék sziporkázásra.
A megvasalt farúd vakító lángot lövellt. Egy mindent
elsöprő pillanatra Covenant nem is látott semmit. Mikor kitisztult megint
a látása, azt látta, hogy a bot függ a lánglepelben. Birinair ott feküdt
már az alagútban, a tűz túlján. - Birinair! - kiáltotta a Főlord. - Barátom!
- Látszott rajta, azt hiszi, hogy segíthetett volna a Hirebrandnek, ha
idejében érkezik. Megint rávetette magát a lángolásra, de az ismét visszarúgta.
Az ős-gonoszok folytatták iszonyatosan vad támadásukat,
nyomultak előre némán, mohón, éhesen. Amikor a társaságot az alagútba visszaszorították,
Quaan Eomanjéből ketten elestek, és azóta volt még egy halottjuk: vas dárdahoroggal
a szívében. Egy nő túl közel merészkedett az élhez, neki a kezét vágták
le az ős-gonoszok. Mhoram a lore-mester ellen egyre fokozódó kétségbeeséssel
küzdött. Körötte a Vérgárdisták ügyesen harcoltak, de alig találtak rést
az ékélen.
Covenant meredten nézett keresztül a kék tűzleplen
Birinairre. A Hirebrand arca sértetlen volt, de valami vad haláltusa nyomai
látszottak rajta akárha ő még egy pillanatig eleven maradt volna, miután
lelke kiégett. Köpenyének maradványai elszenesedett foszlányokként lengtek
körülötte.
Kövessetek!
Az a kiáltás nem árult el pánikot. Birinairnek lehetett
valami elképzelése. Kiáltása visszhangzott, követelőzött. Köpenye körötte
lebegett . . .
Kövessetek!
Covenant elfelejtett valamit - valami fontosat. Most
vadul meglódult előre.
Mhoram próbált erősebbeket sújtani. S hogy ez nem
volt pusztán hiú szándék, bizonyította, hogy botja körül villámok villogtak,
ahogy valóban mind keményebbeket ütött az élharcosra. Az éket mintha kezdték
volna meggyengíteni veszteségei, s így előrenyomulásáról már szó sem volt.
Covenant pár hüvelyknyire az erőfüggöny előtt állt
meg. Prothall botja ott függött benne, mintha kiakasztott útjel volna.
A tűz maga mintha inkább nyelte s nem sugározta volna a hőt. Covenant úgy
érezte, hidegség járja át és zsibbadat. A szemkápráztató kék erőben áldozathozatal,
menekvés lehetőségét látta.
Az ős-gonoszok lore-mestere hirtelen ugató kiáltást
hallatott, avval megbontotta a formációt. Lebukva elszáguldott Mhoram mellett,
be az alagútba, a tűz felé, a térdelő Főlordot célozva meg. Mhoram szeme
vészeset villant, de nem tágított, nem hagyta ott a harchelyet. Quaannak
parancsokat vetett oda, és még vadabbul csépelte tovább az ős-gonoszokat.
Quaan egyszerre otthagyta a küzdelmet. Rohant, hogy
lecsatolja íját, vesszőt illesszen oda az ideghez, aztán lőjön, mielőtt
a lore-mester Prothallhoz elérkezhetne.
Valahogy úgy a nagy kavarodáson át, érzékein, Covenant
hallotta, ahogy a Főlord belekiáltja a holt légbe: - Ős-Lord! Vigyázz!
-, de nem hallgatott rá. Jegygyűrűje úgy égett, mintha a meggyalázott a
hold Fattyúhíd sziklafényéhez volna hasonlatos - Intés Igéje!
Kinyújtotta balját, egy pillanatig habozott, aztán
megragadta a Főlord botját - ott a lángolásban.
Erők csaptak össze. Vérszíne tűz csapott ki gyűrűjéből,
bele a sziporkás kékségbe. A láng bömbölése fülsiketítőnél is hatalmasabbra
vált. Akkor ezt egy hatalmas kilobbanás követte, csendes robbanás. Az alagút
padlója megemelkedett, úgy, mintha a hajó gerincét üti meg zátonyszirt.
A kék lánglepel rongyokra hullt.
Quaan már későn érkezett volna, hogy Prothallt megmentse.
De az ős-gonosz nem a Főlordra támadott így, hanem őt átugorva - Covenantra.
Quaan minden erejét beleadta. Az íj meghajolt, a vessző repült. Hátba találta
a rémteremtményt.
Covenant egy pillanatig mereven állt ott, fülelvén
őrült módon az egyik, nézvén riadtan - teljes sötétbe! - a másik irányban.
Fojtott narancsszín
tűz lobogott a kezén és a karján, de a tündöklő kékség eltűnt. A tűz
nem okozott fájdalmat, kínt, bár az első pillanatokban úgy „tapadt" rá,
mintha ő maga száraz fa lenne csupán. Hideg volt és üres ez a tűz, és a
végén - hamarosan! - szikrákat szórva hunyt ki, valahogy úgy, mintha neki
tenne szemrehányást, hogy nem tudja elegendő meleggel táplálni.
Akkor a lore-mester, akinek két lapockája közt ott
volt a hátában Quaan halálos nyila, előrebukott, egyenesen rá, és feldöntötte
- elzuhant vele a kövön. Valamivel később Covenant felpillantott, a feje
tele volt ködkavargással.
Az alagútban az egyetlen fény Mhoram Lord-tüze volt,
ahogy hajtotta vissza az ős-gonoszokat. Majd ez a kis világosság is eltűnt;
az ős-gonoszok szétszóródtak. Tuvor és a Vérgárdisták utánuk vetették magukat,
hogy lehetőleg ne vihessék meg a dolgok hírét Droolnak. De Mhoram visszaparancsolta
őket: - Hadd fussanak! Már úgyis fölfedeztek minket. Nem számít most már
egy ős-gonosz jelentéssel több, avagy kevesebb . . . ! - Hangok ziháltak,
hörögtek a sötétből; hamarosan két-három harcos is fáklyát lobbántott.
A lángok furcsa, komor árnyakat vetettek a falakra. A társaság odatömörült
Lord Mhoram köré, és így indultak meg arrafelé, ahol Prothall Főlord térdelt.
A Főlord a karjában tartotta Birinair elszenesedett
testét. De helyzetük veszedelmei nem engedték, hogy ő maga csöndben maradjon.
Csaknem biztos, hogy Drool már tudja, hol vannak; éspedig, mert az energiák,
melyeket kibocsátott, vádló ujjként fognak rájuk szegeződni. - Miért? -
Mhoram nem hallgatta el a csodálkozását. - Miért kerülhetett ide egyáltalán
ilyen erő? Ez nem Drool keze művére vall. - Aztán fogta az egyik fáklyát,
és elindult tovább az alagúton.
Ahogy ott hevert a földre rogyva, Covenant hirtelen
megszólalt, és groteszk módon valami egészen más kérdésre válaszolt riadt
hangon: - A ruháim . . . a ruháimról feledkeztem meg - hátrahagytam őket.
Mhoram odahajolt fölébe. Arcát a fáklyával megvilágítva,
a Lord azt kérdezte: - Megsebesültél? Nem értem. Mi fontossága volna a
ruhádnak?
Ez a kérdés mintha magyarázatok egész világát igényelte
volna válaszul.
De Covenant könnyeden felelt, miközben zsibbadtság
és köd nyűgözte. - Hát persze hogy megsebesültem. Sérült lettem, az egész
életem egyetlen sérülés. - Alig figyelt oda ő maga is arra, amit beszél.
- Hát nem látod? Ha felébredek, és a régi, rendes ruhám lesz rajtam. .
. nem pedig ez a mohos-foltos köntös - ugyan, hát az lesz akkor a bizonysága,
hogy valójában csak álmodtam. Ha nem volna ez a viszontbiztosítás, meg
is riadnék.
- Hatalmas erőt győztél le - mormolta Mhoram.
- Merő véletlenségből. Ez . . . mintegy magától
történt így. Én csak . . . menekülni próbáltam. Elégetni magam.
Akkor rátört a rettentő fáradtság. Lehajtotta fejét
a kőre, és elaludt. Nem pihenhetett sokat; az alagút levegője igazán kellemetlen
volt ahhoz, és a társaság sem maradt éppen nyugton most. Amikor felriadt,
azt látta, hogy Lithe és néhány harcos ennivalót süt-főz valami kis tűzön.
Ajkán remegő énekkel, miközben szeméből könny patakzott, Prothall a maga
kék tüzével próbálta kiégetni a szerencsétlen harcosnő csuklócsonkját.
Covenant figyelte, hogyan tűri a nő az iszonyatos
fájdalmat; csak amikor a kezén már szoros kötés volt, akkor ájult el. Azután
ő maga is elfordult, mint akire átragadt a megosztandó kín. Talpra tápászkodott,
imbolyogni kezdett, mint aki valamiért nem bír megállni a lábán, a falat
kellett ölelnie. Állt csak ott, előrehajolva, sajgó gyomrát védte szinte
- így várta be Mhoram visszatértét. A Lorddal jött Quaan, Korik és két
másik Vérgárdista.
A Warhaft egy kis vasszekrénykét hozott.
Amikor Mhoram a tűzhöz ért, csöndes csodálkozással
mondta: - Ezt az erőt Kevin Főlord hagyta itt, védelemül. Mert ennek az
alagútnak a túlján van egy szoba. És ott leltük Kevin Tanának, a Nagy Lore-nak
Második Őrzetét - a Hétből.
Prothall Főlord arcán feltündökölt valami remény.