Vecsernye
Ahogy az egyensúlyozott állkapcsok közé belépett, Covenant keményen
megmarkolta - baljával - a botját. A bejárat olyan volt, mint egy alagút,
mely a torony alatt bevezet egy udvarra: s ez az udvar a torony és a Hon
tömbje közt terült el, és mindkétfelől csak a napfény gyenge, visszavert
sugarai világították meg. Nem voltak sem ajtók, sem ablakok a kőben. Nyílás
csak felfelé tárult-szűkült: a mennyezeten, méghozzá valami ki-tudja-mely
módja-részeként Revelstone hadi védelmének. Sötét aknák. A lovak patái
erős visszhangot vertek a sima köveken, s még Covenant botjának halk klikk-klikk
hangja is olyan volt, mintha önmaga árnyéka követné, habozva, ki tudja,
mi végre, be a Hon torkán, mélyre.
Akkor az Eoman beléptetett a napsütötte udvarra:
Itt a természetes kő le volt róva-faragva a bejárat szintjéig, úgy, hogy
akár a torony, akkora szabad térség tátongott, szabad éggel fenn, a csupasz
falak közt. Az udvar maga sík terep volt, kőlapkirakásos, ám a közepén
földes kört hagytak meg, melyből egyetlen Gilden-fa nőtt, s a sápatag fácska
minden oldalán egy-egy kis szökőkút bugyogott. Az udvaron túl több kis
kapu nyílt, olyasképp, ahogy a torony főbejáratánál, és ezek is tárva voltak.
Ez így csak földszinti bejárás volt a Honba, de emitt-ott, az udvar fölött
fa keresztfolyosók is húzódtak, egyik végük a toronyban, a másik a Hon
belső oldalának csipkézett kiszögellőinél. Ezeken túl, még az alagút két
végénél egy-egy ajtó biztosított bejárást a toronyba, közvetlen kapcsolatot.
Covenant a Hon fő tömbjét vette szemügyre. Árnyékok
tarkázták az udvar déli és keleti falait, de magasabban még minden a délutáni
nap fényárjában állt. Ebből a szögből nézve, Revelstone megfelelő méretűnek
látszott, hogy a mennyek földi letéteménye legyen. Egy pillanatig; ahogy
így elnézte, Covenantban feltámadt valami vágy, hogy bár lenne ő is törvényes
„örököse" a Lordok Honának, ahogy a Habkövető: hogy mindezt a csodás nagyságot
és pompát valami módon a magáénak vallhatná. Szeretett volna ide tartozni.
De ahogy Revelstone első hatása, a kezdeti bűvölet elmúlt, ő maga is több
ellenállást tanúsított e vággyal szemben. Megint
egy csábítás. . . ! Holott már eddig is túl sok volt, ami volt: majdnem
elviselhetetlen az ő törékeny, szükségszerű függetlenségének. Szigorúan
ráncolta a homlokát, mintha ezzel akarna véget vetni az áhítatos csodálatnak,
és kezét a gyűrűjére szorította. Az a tény, hogy a gyűrű rejtve van, szilárdságot
adott neki.
Itt volt az egyetlen képzelhető remény, az egyetlen
megoldás, ami ebben a paradox dilemmájában kínálkozhatott. Amíg a gyűrűt
titkolni tudja, átadhatja az üzenetet a Lordoknak, kielégítheti elemi erejű
belső igényét, hogy mozogjon, haladjon, és mégis kerülje a veszélyes meglepetéseket,
mind az olyas erőfeszítéseket, melyeknek nem tud megfelelni. A Habkövető
- ahogy Atiaran is, talán ösztönösen - megadott neki egy bizonyos szabad
választási lehetőséget, esélyt. Most rajta a sor: védje, tartsa fenn magát
- már ha a további csábításoknak ellenállni képes lesz, és ha az Óriás
nem árulja el a titkát.
- Habkövető - kezdte hát, de aztán leállt. Mert
két férfi közeledett hozzá és az Óriáshoz, s jöttek a Hon központi tömbjéből.
Az őrökre emlékeztetett a küllemük. Lapos, megfejthetetlen kifejezésű arcuk
nem árulkodott életkorról - lehettek fiatalok, idősebbek -, mintha viszonyuk
az idővel valahogy kettős lett volna; és a szilárdságnak olyan alapképletei
voltak így első pillantásra is, hogy Covenant figyelmét akaratlanul elvonták
az Óriásról. Egyenletes mozgással közeledtek az udvaron át, úgy, mintha
épp csak megelevenedett sziklakövek volnának. Egyikük a Habkövetőt köszöntötte,
másikuk figyelme azonnal Covenant felé fordult.
Ahogy odaért hozzá, kurtán meghajolt, majd így szólt:
- Bannor vagyok, a Vérgárda tagja. Rám bíztak téged. Vezetni foglak, ahol
kijelölt helyed van. - Hangja furcsán suta volt; mintha a nyelve nem bírna
beletörni az Ország szokásos hangsúlyviszonyaiba, hanghordozásába, ám az
egészből Covenant valami olyat is kihallott, ami bizalmatlansággal volt
egyértelmű.
Ez, valamint a Vérgárdista kimért modora, így együtt:
felkeltette a bizalmatlanságát. Odanézett Habkövetőre, és azt látta, hogy
az Óriás régi barátsággal, teljes tisztelettel köszönti a maga Vérgárdistáját.
- Üdv, Korik! - mondta Habkövető. - Hozom a Vérgárdának a Tengertér Óriásaitól
a tiszta köszöntést, a hűség üdvözletét. Ezek súlyos idők most, és csak
büszkeséggel gondolhatunk éppen most arra, hogy a Vérgárda tagjait barátaink
közé sorolhatjuk.
Korik színtelen hangon felelt: - Mi vagyunk a Vérgárda.
A szobáitok készen várnak. Tehát, ha kedvetek tartja, gyertek, pihenjetek.
Tessék.
Habkövető mosolygott. - Jól van így. Barátom, én
nagyon elfáradtam. Akkor Korikkal együtt elindult a kapuk felé.
Covenant nézett utánuk, de Bannor elzárta útját
- erős karjával csupán. - Neked velem kell jönnöd - közölte vendégével.
A Vérgárdista hangja semmiféle bonyodalmat nem visszhangzott ezzel.
- Habkövetői - kiáltotta akkor Covenant. - Habkövető!
Várj meg!
Az Óriás csak úgy magától értetődően hátraszólt:
- Menj csak nyugodtan Bannorral. És legyen veled béke. - Az Óriásnak érezhetően
fogalma sem volt róla, hogy sorstársa valamelyest szorong és neheztel.
Hangja hálás megkönnyebbülést fejezett ki, mintha gondolataiban soha semmi
egyéb nem járt volna, csak ez a mostani revelstone-i boldogság. - Majd
találkozunk. . . holnap. - És mintha örök időktől fogva a Vérgárdista barátjában
bízna, követte Korikot a Hon központi tömbjébe.
- A te helyed a toronyban lesz - közölte akkor Bannor
Covenanttal.
- A toronyban? Miért?
A Vérgárdista vállat vont. - Ha ez kérdés, meg fogod
kapni rá a választ. Hanem előbb csatlakozz hozzám. Rajta.
Covenant tekintete egy pillanatra összeakadt Bannoréval,
és azt olvasta ki belőle, hogy ez az ember maga a felhatalmazottság, maga
az eltökéltség, és kész akár erőnek erejével is végrehajtani, ami a dolga.
A látottak tovább fokozták Covenant rossz érzéseit. Soranal és Baradakas
őt Rontónak hitte, jó, de még ők, mikor foglyul ejtették, akkor sem néztek
rá ilyen kíméletlenül, ellenségesen, ennyi erőszak-fenyegetéssel. A Nagy
Fa lakói kemények voltak, mert szokásos nemes tartásuk lehetőségét féltették,
hanem itt ez a Vérgárdista semmi jót nem ígért, nem is emlékeztetett a
viselkedése arra, hogy holmi Békeeskü lenne érvényes ebben az Országban.
Covenant félrepillantott. Hogy Bannor elindult a toronyba vezető ajtók
egyike felé, bizonytalanul és szorongva-remegve követte.
Az ajtó, ahogy a közelébe értek, kinyílt, aztán,
hogy maguk mögött hagyták, újra visszacsukódott, jóllehet Covenant nem
látta, hogy bárki-bármi is külön megmozdította volna. Nyitott közepű, csigavonalú
lépcsőhöz vezetett ez az ajtónyílás, és Bannor egyenletes iramban elindult
itt fölfelé, míg vagy harminc-negyven méterrel magasabban nem értek el
egy újabb ajtót. Utána aztán Covenant szinte beleszédült, hány és hány
ajtó,
lépcső, folyosó következett még - fogalma sem volt már, hol és merre
járhatnak. Bannor itt vezette őt tovább, és a tér tagolása mintha lázasan,
ziláltan lüktetett volna: Covenant egyre inkább meg volt győződve róla,
hogy innen ő már szakszerű vezetés nélkül soha az életben nem tudna kitalálni
a szabadba. Olykor-olykor embereket is látott, elsősorban Vérgárdistákat
és harcosokat, de kapcsolata egyikükkel se támadt. A végén, szélesebb és
szűkebb folyosók labirintusa után, Bannor megállt valahol - ez mintha ajtótlan,
ablaktalan folyosótér lett volna. Ő azonban kitárt hirtelen egy rejtekajtót,
s ezen át Covenant valami lakószobába követhette vezetőjét, és a szoba
tágas volt, és a szobának erkélye is volt.
Bannor megvárta, míg Covenant mindezt jól szemügyre
veszi, aztán így szólt: - Hívjál, ha bármire szükséged volna. - Avval távozott,
becsukva maga mögött az ajtót.
Egy pillanatig Covenant még mindig csak nézegetett
körbe-körbe; valahogy a bútorzatot mérte fel elsődleg, hadd tudja, hol
vannak a veszedelmes sarkok, kiszögellők, élek. A szobában volt egy ágy,
mosdóalkalmatosság, volt egy asztal, rajta ennivaló, voltak székek - ezeknek
egyike igen díszes, tarka huzatú -, és a falon kárpit volt. Ám ezek a dolgok
nem jelentettek közvetlen fenyegetést az ő számára, így aztán tekintete
csakhamar ismét az ajtóra szegeződött.
Az ajtónak nem volt kilincse, gombja, zárja, retesze
- semmi, hogy ő belülről kinyithassa.
Mi az ördög -?
Nekifeszült a vállával, próbálta a sarkainál, húzta
és tolta; a súlyos követ még csak reménye sem volt megmoccantani.
- Bannor! - Riadt felháborodással, hirtelen feltolult
haraggal kiáltotta ezt. - A szentségit neki! Bannor! Nyisd ki ezt az ajtót!
Csaknem ugyanabban a pillanatban az ajtó kinyílt.
Bannor közönyösen állt ott, kifejezéstelen szemmel nézett Covenantra.
- Nem tudom kinyitni az ajtót - förmedt rá Covenant.
- Mi ez? Valamiféle börtön?
Bannor megvonta a vállát - épp csak egy kicsit.
- Ha bármire szükséged van, hívjál - mondta. - Itt kell maradnod viszont,
míg a Lordok nem állnak készen, hogy hívhassanak téged.
- „Míg a Lordok nem állnak készen" . . . És én mi
a fenét csinálok addig? Csak ülök itt és gondolkozom?
- Egyél. Pihenjél. Vagy tégy bármit, amihez kedved van.
- Megmondom neked, mihez van. Ahhoz nincs, hogy itt
várakozzam, és beleőrüljek a várakozásba, amíg kedved tartja, amíg ezeknek
a Lordoknak kedve. Idejöttem, hosszú úton, egészen a Kevin-Oromtól, hogy
beszéljek velük. Kockáztattam a . . . - Erőnek erejével visszafogta magát.
Látta, hogy mindez a füstölgés semmi, hatástalan, a Vérgárdista közönyös
marad. Most már „két kézzel fogta le" dühét, s csak annyit kérdezett: -
Miért vagyok fogoly?
- A hírhozók lehetnek ellenségek, lehetnek jó barátok
- közölte Bannor. - Talán a Romlás szolgája vagy. Talán. A Lordok biztonsága:
ez a mi dolgunk itt. A Vérgárda nem fogja megengedni, hogy veszélyeztesd
őket. Bizonyosságot akarunk felőled, mielőtt szabad mozgásod lehet itt
nálunk. . .
Ördög és pokol! Covenant káromkodott magában. Épp
ez kellett nekem. A szoba, ott mögötte, tele lett sötét, keselyűs gondolatokkal,
mindazzal, aminek oly nagy igyekezettel próbált különben hátat fordítani.
Hogyan védekezzék ez ellen, ha nem mozoghat? De hát nem és nem maradhat
így, helyben, kiszolgáltatva mind e félelmeivel, környeztetvén Bannor szenvtelen
fürkészésének!? - Közöld velük, hogy nem és nem óhajtok várni! - mondta.
Reszketve fordult meg, ment az asztalhoz, kapott fel egy kőkorsót, melyben
tavaszi bor lötyögött.
Ahogy meghallotta az ajtó csukódását, nagyot húzott
a korsóból, mintha dacból tenné. Akkor, hogy összeszorított foggal nyelte
az üdítő, friss italt, megint körülnézett a szobában, mintha attól tartana:
sötét lényárnyak törnek elő bármely pillanatban, bármely zugból, hogy támadjanak.
Ezúttal a falikárpit vonta magára a figyelmét. Vastag,
sokszínű szőttes volt ez, uralkodott benne a piros és az égszínkék, s ő
egy pillanatnyi tanácstalanság után ezt észre is vette: úgy, hogy rájött,
Berek, a Felekéz legendája látható a szőnyeganyagon.
A középpontban Berek állt, stilizált alak, egyesítve erőt és szépséget.
S az előtér központi figurája mögött ott voltak a jelenetsorok, a Lord-Atyaős
históriája - színigaz hűsége a Királynéhoz; a Király mohó hatalomvágya;
a Királyné, ahogy elutasítja férjét; Berek, ahogy a végsőket adja magából
a harcban; ahogy keze fele vész; kétségbeesése a Mennydörgés Hegyén; a
Tűzoroszlánok. Az egésznek a hatása pedig ez volt: megváltás . . . szabadulás
a végsőkig sodró végzet peremén, mentség az igaz-való lélek révén . . .
akárha maga a Föld avatkozna közbe, mintha a Földbe ily bizalmat helyezhetnénk,
hogy majd közbeavatkozik. . . hogy helyrebillentse a háború erkölcsi egyensúlyvesztését.
Ó, a pokol minden tüze! Covenant hörgött magában.
Hát mi a nyavalya közöm van nekem mindezekhez?
Szinte kapaszkodott a kőkorsóba, mintha egyéb szilárd
pont se lenne a szobában, semmi, amihez „tarthatja magát". Így ment a balkon
felé. Megállt az ajtajában. Belekapaszkodott a kőbe. Látta: az erkély alatt
száz-százhúsz méteres szakadék tátong, lent a hegy nyúlványa terül el -
messze lenn. Nem mert odalépni az erkélykorláthoz; a tériszonynak már az
ígérete is megcsavarta a beleit, forgatta a gyomrát. Azért, persze, elegendő
ideig nézett ki, hogy lássa, hol is van.
Az erkély a torony északi oldalán szökkent a semmibe,
alatta tágas síkságok terültek el. A késő délutáni nap a kiszögellő hegynyúlvány
árnyát kelet felé csúsztatta, akár valami védőpajzsot, és a fojtott fényben
a síkok, ha árnyak árnyalatainak során is, tarkállottak. Kékes füvek, barna
rögök, friss-zöld sarjak. . . egymást váltották a legelők, a szántók,
a művelt termőföldek. Közöttük pedig folyók, patakok ezüstje csillogott,
keletnek s délnek rohanván. Bíborlott a hanga, szürkéllett a parlag, ez
volt észak látványa. Jobb kéz felé Covenant a Fehér-folyóra tekinthetett
le, ahogy Trothgard irányában kanyargott az ismerős vízfelület.
Ismerős . . . A látvány eszébe juttatta, hogyan
is jutott el idáig. Ki mindenki volt, akire visszaemlékezhetett! Habkövető,
Atiaran, a Szellemek, Baradakas, egy meggyilkolt Waynhim - emlékek szédülete!
Mintha a hegynyúlvány világából kavarult volna fel mind, mind. Atiaran
a Szellemek lemészárlásáért hibáztatta őt. És mégis: az asszony feladta
önként a bosszúvágyát, a jogos megtorlás lehetőségét. Ő meg, Thomas Covenant,
annyit ártott neki közben ezzel is . . .
Visszatámolygott a szobába, leült az asztalhoz.
Keze annyira reszketett, hogy alig tudott inni a korsóból. Le is tette,
aztán összefonta két kezét, ízületeinek keménységével kíméletlenül érintve,
nyomva a kíméletlen kemény gyűrűt ott a mellkasán.
Hát nem és nem gondolok rá.
Homlokába fájdalom szökött, mintha a fejét zsugorítaná
valami rettentő erő.
Nem vagyok Berek.
Ekképpen zárta be magát - önmagába, végül is; amíg
a fenyegető szárnyak csattogása szűnni nem kezdett, amíg a gyomrában az
a zsibongató fájdalom el nem ült. Akkor elengedte a bal kezével a jobbját,
jobb kezével
a balját. Ujjai merevek voltak. Nem törődvén képtelen érzékenységükkel,
enni kezdett.
Az asztalon hideg ételek gazdag bőségét lelte: volt
ott sajt, gyümölcs, barna kenyérszeletek halomban. Evett, gépiesen, lélektelenül,
akárha bábu lenne - és akarata rángatná dróton; tette mindezt addig, míg
a végén elölte magában az éhséget. Akkor szinte letépte magáról a ruhát,
így mosdott, így fürdött meg, alaposan ledörzsölte a testét, gondosan megvizsgálta
magát, bizonyos akart lenni felőle, nincs-e rajta sehol semmiféle rejtett
sérülés. Gondosan áttekintette, miféle ruhadarabokat raktak oda használatára
- és kiválasztott végül egy halványkék köntöst, melyet jól összehúzhatott
magán elöl, hadd rejtse mindenképpen a gyűrűt. Atiaran késének is hasznát
vette: gyötrelmes alapossággal megborotválkozott. Majd ugyanazzal a fásult
esetlegességgel kimosta addigi öltözékét, felaggatta a ruhadarabokat a
székek támlájára, száradjanak. Gondolatai mindezen idő alatt így jártak
ütemre:
Nem akarom, hogy -
Én nem vagyok -
Míg ekképpen dolgozott, a nap lejjebb szállt Revelstone
nyugati egén, és amikor kész volt mindennel, kivitt az erkélyre egy széket,
hogy odatelepedhessen, nézhesse az alkonyfény alakulását, de ne kelljen
a szakadékba letekingetnie. Ám a szobából mintha sötétség kezdett volna
áramlani kifelé, kifelé, a tágas világba, akárha az ő szobája lenne az
éj forrása. Az üres tér, a nagy semmi a háta mögött csakhamar tele lett
szárnycsattogtató dögmadarakkal.
Érezte szíve legmélyén, hogy valami őrjöngő megszállottság
lesz úrrá rajta: szabadulni ebből az álomból . . . !
Kopogás az ajtón. . . ez riasztotta fel - sietve
ment az ajtóhoz, hogy beengedje, aki jön, bárki legyen is. Keze odakapott
egy kilincshez, mely nem volt a várt helyen, nem volt sehol. Akkor az ajtó
kinyílt, s oly fényességre tárult, mely elkábította.
Először is három alakot vett ki aztán, egyikük feketén
állt a fal előtt szemközt, a másik kettő közvetlenül az ajtónál. Ezek közül
az egyik mindkét kezében lángoló farudat tartott, a másik ugyanígy ölelt
egy-egy jókora izzóköves edényt. A fényességben ez a három alak, kint,
mintha Covenant fölé tornyosult volna, s ő a félárnyékból előtündöklő teljes
fénytől egyszerűen csak hátrálni tudott hunyorogva.
A két férfi - talán úgy értelmezvén ezt a hátrálást,
mintha üdvözlés jele volna - elindult befelé a szobába. És a háttérből
megszólalt akkor egy hang, furcsa módon nyers és mégis szelíd; azt mondta:
- Szabad bemennem? Lord Mhoram vagyok. . .
- Persze - mondta hirtelen, közbevágva mintegy,
a két férfi közül a magasabbik. A hangja öregkort árult el, göcsös volt,
akadozó. - Fényre van szüksége, hát nem? A sötétség fonnyasztja a szívet.
Hogyan jutna ő itt fényhez, ha mi nem látogatjuk? Ha tudna ő bármit is,
gondoskodhatna magáról. Hát persze. És nem fog sokat látni belőlünk. Sietünk
mi. Vár ránk még a Vecsernye, vár még reánk. A Főlordnak különleges kívánalmai
lehetnek. Eleve késésben vagyunk. Mert ő mit sem tud. De mi gyorsak vagyunk.
A sötétség fonnyasztja a szívet. Figyelmezzél, fiatalember. Mi nem járkálhatunk
vissza ide csak úgy, hogy tudatlanságod űzzük.
Míg az öreg beszélt, szavait úgy ejtve szinte a
földre, mint semmirevaló szolgákat, Covenant szeme lassan kitisztult, megvilágosult.
Ott állt vele szemközt ez a férfi, a magasabbik, egyenes tartással, de
ősien, keskeny arccal, szakállal, mely tépett lobogóként csaknem a mellkasáig
ért le. Ruházata olyan volt, mint a woodhelven-lakóké, kék szegélyű, a
feje körül levelek koszorúja.
Társa, aki mellette állt, alig volt több serdülő
fiúnál. Ő viszont barna stonedown-tunikát viselt, vállán kék lapokkal -
szőttesként -, és az arca tiszta volt, vidám. Mosolygott az öregre, mint
aki tiszta szívből és szeretettel mulat mind e szavakon, az egészen.
Ahogy Covenant ezt a furcsa párt tanulmányozta,
a háttérben álló férfi figyelmeztetőleg azt mondta: - Vendég ő, Birinair.
- Az öreg akkor leállt, mint akinek hirtelen eszébe jut a jó modor, Covenant
pedig, a hirtelen támadt csendben, odapillanthatott Lord Mhoramra. A Lord
sovány ember volt, körülbelül olyan magas, mint Covenant. Hosszú köntös
volt rajta, színe a Főlord Göngyölegéé, szurokfekete selyemövvel, és a jobb
kezében hosszú botot tartott.
Akkor az öreg megköszörülte a torkát. - Vagy úgy,
hát jól van, jól - mondta dohogva. - De ehhez idő kell, és mi késésben
vagyunk. Van még a Vecsernye, ahhoz föl kell készülni. Előkészületek a
Tanácsra. Hát persze. Vendég vagy. Légy üdvözölve. Nevem Birinair, a lillianrill
Hirebrandja vagyok, és a Lordok Honának itt a Tűzfényvendégelője, Hearthrall.
Ez a vigyori meg itt Tohrm, a rhadhamaerl-ek gravelingasa, csakúgy
Hear-
thrall a Honban, mint én. És most hallga. Figyelj, másképpen. - Nagy
méltóságosan elindult az ágy felé. Az ágy fölött a falon ott volt egy fáklyatartó.
Birinair azt mondta: - Ezeket olyan tudatlan fiatalembereknek rendszeresítették,
amilyen te is vagy. - Avval a bot égő végét belenyomta a tartóba. A láng
elhalt; ám ahogy a botot kihúzta, csaknem azonnal visszalobbant. A meggyújtatlan
véget bedugta akkor a tartóba. Aztán átment a másik bottal a szoba másik
felébe, hogy elvégezze ugyanezt a műveletet.
Amíg a Hirebrand így tevékenykedett, Tohrm az egyik
izzóköves edényt letette az asztalra, a másik tűzkőkészletet pedig a mosdótál
melletti állványra helyezte. - Fedd le ezeket, ha aludni kívánsz majd -
közölte könnyedén.
Hogy ez így megvolt, Birinair azt mondta: - A sötétség
fonnyasztja a szívet. Ezt ne feledd, vendég.
- De az udvariasság olyan, mint egy korty a tiszta
hegyi folyóból - mormolta Tohrm, mint aki titkon valami jó tréfát enged
meg magának.
- Ez így igaz - mondta Birinair, avval elhagyta
a szobát. Tohrm még kivárt egy kicsit, aztán intett Covenantnak, odasúgva
neki: - Nem olyan kemény ám az öreg, ahogy hinnéd. - Ezzel ő is távozott.
Otthagyta Covenantot Lord Mhoram társaságában.
Mhoram behúzta maga mögött az ajtót, s Covenant ekkor nézhette meg
őt amúgy alaposabban először: élete első Lordját. A Lordnak ravaszul értelmes,
emberi szája volt, és ajka körül a két Hearthrall viselkedését látva gyengéd
mosoly játszott. Ám a mosoly szelíd hatását a szeme azonnal ellensúlyozta.
Veszedelmes szempár volt ez- szürkéskék írisz, aranypettyes -, és mintha
átfúrt volna mindent, nem lehetett ellene kellő védelem, s ugyanakkor ezek
a szemek alkalmasint valami titkot is rejtegettek, a magukét, amit más
nem tudhatott: olyasképp, mint amikor valaki emberfeletti mód ott jár tekintetével,
ahol a sors kockadobása végeredményben így vagy úgy alakul. A fenyegető
szemek és a ravasz-bölcs száj közt pedig ott volt egy kemény, egyenes pengeorr,
akár egy kormánylapát, mely a gondatok izzítója.
Covenant akkor felfigyelt Mhoram botjára is. Fémmel
kivert jószág volt, akár a Törvény Botja, melyet Drool lapátujjai közt
látott, de ezt nem tarkázták olyan faragások. Mhoram a baljában tartotta
ezt a botot, miközben Covenantot jobbjával üdvözölte. Két karját akkor
összefonta a mellén, úgy, hogy a botja a könyöke alá került.
Ajka élt; a gunyoros mulatság kifejezésétől a félszeg
tartózkodáson át a feszült figyelemig mindent eljátszott, míg beszélt.
- Kezdjük elölről. Lord Mhoram vagyok, Variol fia. Légy üdvözölve Revelstone-ban,
Thomas Covenant, Hitetlen és hírhozó. Birinair a Lordok Honában a fő lillianrill,
Tűzfényvendégelő - hanem hát Vecsernyéig még bőven van idő. Ezért jöttem.
. . és jöttem több okból is. Először, hogy köszöntselek, azután, hogy válaszoljak
kérdéseidre, lévén hogy idegen vagy az Országban, nem utolsósorban pedig
jöttem azért, hogy érdeklődjem, miért akarsz a Tanács elé állni. Bocsáss
meg, ha egy kicsit merevnek tűnök föl mindezzel így. De hát te valóban
idegen vagy, és nem tudom, hogyan kell a legtisztább tisztességgel, kedvedre
bánni veled.
Covenant válaszolni szeretett volna. De a sötétség
okozta zavarát még mindig nem tudta legyőzni; idő kellett, hogy a feje
tisztuljon. Egy pillanat . . . odahunyorgott akaratlanul is a Lordra .
. . aztán, csak hogy a tátongó csöndet kitöltse, azt mondta: - Ez a te
Vérgárdistád nem bízik meg bennem.
Mhoram fanyarul mosolygott. - Bannor mondta nekem,
hogy te úgy gondolod, bebörtönöztünk. Ez is oka, hogy úgy döntöttem, még
ma este beszélek veled. Nem szokásunk vendégeinket faggatni, míg nem pihenhettek.
De most szükséges pár szót mondanom, ami a Vérgárdát illeti. Ne üljünk
le? - Odahúzott magának egy széket, leült, botját keresztülvetette a térdén,
úgy méghozzá, mintha testének része lenne az is.
Covenant az asztalhoz telepedett le, s közben le
nem vette volna a szemét Mhoramról. A Lord, most már így ültéből, ekképpen
folytatta: - Thomas Covenant, megmondom neked nyíltan - az az érzésem,
te jó barát vagy - legalábbis nem vagy ellenség - semmiképp sem, amíg ilyesmi
be nem bizonyosodik rólad esetleg mégis. Vendégünk vagy, és udvarias bánásmód
illet meg. Ráadásul mi a Béke Esküjét is letettük. Hanem idegen vagy nekünk,
amiképpen mi is neked. A Vérgárda pedig szent Fogadalmat tett, amely korántsem
azonos a mi Eskünkkel. Arra esküdtek ők, hogy a Lordokat és Revelstone-t
szolgálják. . . megvédenek minket minden fenyegetés ellen, méghozzá a maguk
feltétlen hűsége alapján. - Sóhajtott, s mintha nagyon messziről jött volna
ez a sóhaj. - Ó, hát szolgálni mindig megalázó - időt és halált megvető
élet szükségeltetik ahhoz. Ám ezt most hagyjuk. Két dolgot mondanék inkább.
Ha Fogadalmuk szavára hallgatnak, a Vérgárdisták azonnal megölnének téged,
mihelyt itt bárki
Lordra kezet emelnél - gyakorlatilag, ha Revelstone lakói közül bárkinek
is ártalmára lenni merészelnél. Ám a Lordok Tanácsa rájuk is bízott téged
ugyanakkor. Ezért, hogy e parancsnak engedelmeskedjék - és ne hagyja, hogy
téged bármi bántódás érjen -, Bannor vagy a Vérgárdisták közül akárki,
inkább a maga életét áldozná fel most a védelmedben.
Talán mert Covenant arca hitetlenkedést tükrözött,
a Lord megerősítette: - Biztosítlak. Talán nem ártana, ha magát Bannort
kérdeznéd meg a Vérgárda dolgában. Az ő bizalmatlansága nem zavarna annyira
- ha meg is értenéd valóban, mi van mögötte. Az ő népének neve: Haruchai
- ezek az emberek fenn élnek a Westron Hegység magasain, túl a hágókon,
melyeket most úgy nevezünk, hogy őrök útjai; Őr-Rések. Jöttek ők pedig
az Országba először Kevinnek, Loric fiának Főlordsága idején - jöttek,
s maradtak is, hogy letegyék az esküt, a Fogadalmat, mely oly erős, mint
amelyik az isteneket is köti. - Egy pillanatra Mhoram mintha teljesen belemerült
volna a Vérgárda múltjába, révülten nézett a semmibe. - Forróvérű emberek
voltak ők, erős ágyékúak, termékenyek, vad kalandokra és harcokra termettek
- aztán a fogadalmuk révén lettek aszkétikusak, hűségükben nőt sem ismertek,
így öregedtek. Mondom neked, Thomas Covenant - az ő odaadásuknak ily nagy
ára volt -, ki hitte volna közülük is? Az ilyen egyhúrúság, e monománia
náluk sem alakult ki könnyen, és mi a jutalmuk? A büszkeség, hogy töretlenül,
folttalan tisztasággal szolgálnak. S akkor meg kell tanulniok még a kétkedés
keserű ízét is . . . ? - Mhoram megint sóhajtott, majd szerényen elmosolyodott.
- . . . Ej, kérdezd meg, mondom neked, Bannort. Én túl fiatal vagyok ahhoz,
hogy ezt a történetet igazán híven adhassam elő.
Túl fiatal? Covenant csak csodálkozott. Hány évesek
hát? De a kérdést mégsem tette fel; félt, hogy Mhoram története is olyan
csábító lehetne a végén, amilyen Habkövetőé volt a Hontalanokról. Egy pillanatnyi
némaság után összeszedte újra a figyelmét, s azt mondta: - Nekem a Tanáccsal
kell beszélnem.
Mhoram tekintete nyíltan rászegeződött. - A Lordok
holnap meghallgatnak téged is, Habkövető Sósszívet is. Óhajtasz beszélni
most is? - A Lord aranypettyes szeme mintha lángolt volna, úgy összpontosított.
Majd váratlanul azt kérdezte: - Te ellenség vagy, Hitetlen?
Covenant szíve-lelke összerándult. Szinte úgy égette
Mhoram faggatása, mintha tüzes vasat nyomtak volna az agyába. De eltökélte:
ellenáll. Me-
reven válaszolta: - Te vagy a látnok és a jövendölő. Hát mondd meg nekem
ezt te!
- Quaan így nevezett engem? - Mhoram mosolya lefegyverző
volt. Nos, jól van, prófétai erények voltak részemről, mikor egy közönséges
vörös hold nyugtalanított. Talán bámulatba ejt jövendölőképességem. - Akkor
félretette ezt az öngúnyt. Erőteljesen rákérdezett megint: - Ellenség vagy?
Covenant viszonozta a Lord pillantását, és azt remélte,
az ő tekintete is kemény, megalkuvást nem ismerő. Hát én pedig nem . .
. ezt gondolta. Én nem vagyok. . . Majd így szólt: - Én neked semmi sem
vagyok a te szád íze szerint. Én egy. . . üzenetet hozok nektek. Ha így,
ha úgy, rákényszerítettek, hogy ezt tegyem. És egyéb dolgok is történtek
útközben, amelyek talán érdekelni fognak téged.
- Halljuk akkor - mondta Mhoram sürgető szelídséggel.
De a tekintete Covenantot Baradakasra emlékeztette
- és Atiaranra -, és olyan időkre, mikor effélét hallhatott: Zárva vagy:
Látta Mhoram egészségét, veszélyes bátorságát, az Ország iránt érzett csupa
élet szeretetét. A Lord szerette volna, ha beszélni hallhatja őt, a hangját
akarta, hogy kiolvassa belőle az ő igaz vagy hamis mivoltát. Mhoram füle
meg tudja különböztetni a válasz becsületes vagy hazug felhangjait.
Covenant lelki szemével látta most, emlékezvén,
a Kárhozat Urának üzenetét. Akkor elfordult. Önvédelemből. - Nem. . . ezt
majd a Tanács előtt - mondta. - Egyszer az ilyen dolgokból elég. Homokká
lesz a nyelvem, ha kétszer mondom el.
Mhoram biccentett, mint aki elfogadja ezt az érvelést.
De szinte nyomban megkérdezte: - Összefügg a te üzeneted a hold romlásával?
Covenant ösztönösen is kinézett, az erkélyen át.
Ott volt, gyötrelmesen vitorlázva a láthatáron,
mint egy pestishajó, ott volt a vérfoltos holdkorong. Izzása úgy vonult
a síkságok felett, akár valami hússzínű fantazmagória. Nem bírta legyőzni
borzongását, benne volt ez a hangjában is, mikor azt mondta: - Csak felvág
- ennyi az egész. Hetvenkedik vele, hogy mire képes ő. - Torka mélyén ott
volt az ordítás: Pokol tüze! Kárhozat Ura! A Szellemek védtelenek voltak!
Mit akarsz csinálni most még? Gyermekeket erőszakolnál meg?
- Ó ! - Lord Mhoram csak ennyit mondott, rekedtes
hangon. - Ez rosszkor jön. - Aztán felállt, székétől átment az erkély ajtajához,
eléje húzott
egy fa elválasztóelemet. - A Hadi Őrzet létszáma kétezer sincs. A Vérgárda
összesen ötszáz ember. Revelstone védelmén kívül bármi más feladathoz egyenesen
siralmas állomány. És van öt Lord, csak annyi. Közülük is ketten öregek
már, erejük fogytán vannak, és senki sem tart előbbre a tudományokban Kevin
Első Őrzetének csekély részénél. Gyengébbek vagyunk, mint voltak valaha
is a Földbarátok az Ország története során. Együtt alig volna annyi tehetésünk,
hogy bozótfű nőjön a kedvünkért Kurash Plenethorban.
- Nem volt ez mindig ilyen siralmasan - magyarázta,
visszatérvén székéhez. - De az előző nemzedéknek csaknem minden valamirevaló
tagja a Kötetlenek Rítusát választotta. Tizenöt év óta én vagyok az első,
aki megállta a próbákat. Ó, hát itt van az az én szívemben, hogy más erőre
lenne szükségünk most. - És megmarkolta botját, de úgy, hogy az ujjízületei
belefehéredtek, és egy pillanatig a tekintete sem rejtette el, hogy bajt
érez, szorultságot.
Covenant dacosan mondta erre: - Hát akkor közöld
a barátaiddal, hogy jól szedjék össze magukat. Mert nem lesz örömükre,
amit hallani fognak.
Mhoram azonban lenyugodott lassan, és mintha nem
is hallotta volna Covenant utóbbi megjegyzését. Egyik ujja a másik után
lazította a szorítást, engedte el a botot, mely végül szabadon hevert az
ölében, érintetlenül. Majd lágyan elmosolyodott. - Thomas Covenant, egyáltalán
nem megfontolatlanul mondom, hogy érzésem szerint nem vagy ellenség. Lillianrill
botod van és rhadhamaerl késed. Igen, és a bot küzdelmet látott,
méghozzá komoly ellenséggel már. Továbbá: beszéltem Habkövető Sósszívvel
is; mások már bizalmat helyeztek beléd, s nem is hiszem, hogy mások bizalma
nélkül eljuthattál volna idáig.
- Az ördögbe is! - hangzott Covenant dühödt ellenvetése.
- Fordítva következtetsz. - Szavait, akárha kövek lennének, nyersen hajigálta
a róla alakult hamis képmásra. - Ezek engem rákényszerítettek rendre, hogy
jöjjek. Nem az én ötletem volt. Amióta ez a dolog elindult, egyszerűen
nem volt más választásom. - Ujjaival megérintette a mellkasát, hogy emlékeztesse
önmagát legalább arra az egy választására, melyet szabad akaratából tett.
- Kénytelen-kelletlen, úgy - mondta erre tapintatosan
Mhoram. - Nemhiába „Hitetlen" hát a neved. Jó, hagyjuk ezt. Holnap a Tanácsban
meghallgatjuk elbeszélésedet.
- Mármost. Attól félek, kérdéseid feltevésére kevés
alkalmat adtam. Közeledik viszont most már a Vecsernye ideje. Csatlakozol
hozzám? Ha úgy tetszik, útközben beszélgethetünk még.
Covenant nyomban rábólintott. Fáradtsága ellenére
ott pezsgett benne valami tevékenységi vágy, szerette volna mozgásban érezni
gondolatait. Testének-lelkének, persze, alig valamivel volt csak kényelmesebb,
hogy így faggatják, mint ha ő emészti magát a fehérarannyal kapcsolatos
kérdéseken. Hogy bonyolult sebezhetőségeinek köréből meneküljön hát, azt
mondta: - Vezess!
A Lord elismeréssel bólintott, kurta meghajlás után
már kormányozta is Covenantot a folyosóra a szobából. Künn máris Bannorba
ütköztek. Az ajtóval szemközti falnál állt, mellén a két karját keményen
összefonva, de máris mozdult, követte őket, ahogy a folyosóra kiléptek.
Covenantra rátört valami hirtelen „ihlet", így fordult oda váratlanul a
Vérgárdistához, megérintette a mellkasát merev ujjal, s azt mondta: - Bannor,
én sem bízom benned. - Tekintetük összeakadt közben, majd Covenant valami
dühödött kielégültséggel szaporázta lépteit tovább a Lord nyomában.
Mhoram megvárta, hogy Bannor kihozza Covenant szobájából
az egyik fáklyát. Akkor a Vérgárdista felsorakozott a vendég mögé, bal
vállától mintegy lépésnyire, s a Lord vezetésével elindult a folyosón a
kis csapat. Covenant hamarosan újra elveszettséget érzett; a torony terének
bonyodalmai megzavarták, labirintusiszonya támadt benne. Ám csakhamar elérkeztek
egy előcsarnokba, mely mintha „végállomás" lett volna ugyanakkor: szemközti
kőfalával. Mhoram megérintette botjával ezt a falat, és az mintegy bűvjelre
hátracsusszant, feltárva egyszeriben az udvar terét a torony és a Hon központi
tömbje között. Ebből az ajtóból keresztjárda vezetett egy kiszögellős kis
épületrészhez: afféle összekötőhíd.
Covenant gyorsan felmérte az udvar tátongó ürességét,
mélyét, majd visszahőkölt. - Nem - motyogta -, ezt hagyjuk. Itt maradok,
ha a pokol vérbe fúl, akkor is. - Szégyenében ugyanakkor az ő arca borult
lángba, és a veríték patakokban indult meg homlokán, nyakán, hátán. - Nem
bírom a magasságot.
A Lord egy pillanatig furcsálkodva nézte őt, de
nem kötözködött. - Jól van akkor - egyezett bele simán. - Hát majd más
úton megyünk. Félig-meddig megkönnyebbülten verítékezve már csak, Covenant
követte, ahogy Mhoram visszafelé haladt most, részben az eddigi útjukon,
de aztán valami bonyolult leereszkedés következett, ajtók során át -
természetesen a torony aljába. Akkor végre ott szelték át az udvart, lent.
Covenant most jutott be első ízben Revelstone valódi
szívébe. Körülötte a Hon fáklyák és izzó kövek fényárjában úszott. Falai
magasak voltak, az egész tér akár Óriásoknak is elegendő, tágassága merő
ellentétben állt a torony szűkösségével. Ennyi faragott, nagyszabású, nagyúri
gránit - ekkora tömbnyi hegy, mely hirtelen kitárul mégis -, megvilágított
magaslatok rendre: Covenant hirtelen önmaga parányi mivoltát érezte, még
fokozottabban „tudta" saját halandó mivoltát. Újra azt kellett látnia,
hogy Revelstone alkotói mellett ő egyszerűen eltörpül.
De Mhoram és Bannor mégsem látszott eltörpülni a
szemében. Épp ellenkezőleg: láthatta Covenant, hogy a Lord úgy jár ezekben
a csarnokokban, mint természetes közegén, s még testi valója is kivirul
szinte a régi nagyság szent szolgálatában. Bannor pedig maga volt a szilárdság,
sőt, még keményebb és tömbszerűbb lett itt, akárha maga is Revelstone állandóságából
hordozna valamit lényében. Közöttük Covenant úgy érezte magát, mint aki
tulajdonképpen meg sem testesült igazából - mint akiből hiányzik valami
ténylegesség.
Összeszorított fogai közül feltört valami hördülés,
és a vállait is felhúzta, mintha meg akarná fojtani ezeket a gondolatait.
Komor igyekezettel próbált a körös-körül látható felszíni részletekre összpontosítani.
Befordultak egy újabb csarnokméretű folyosóba, mely
egyenesen futott, kivéve bizonyos - enyhén fokozatos - hullámzást, egyenetlenséget,
akárha a gránit mélyebb kívánalmait követte volna egykor a kifaragása:
így vezetett ez az út a sziklatömb szívébe. Ilyen-olyan távolságokra keresztfolyosók
nyíltak belőle, ezek némelyike egyszerűen sziklák közt haladt, más vágatok
a központi előcsarnok külső csatlakozójárataival voltak összekötve. E folyosókon
át, Covenant láthatta, egyre több férfi és nő áramlik a központi előcsarnokba,
s mind, gondolhatta, a Vecsernyére igyekeznek. Némelyek harcosi mellvértet
és fejszalagot viseltek: mások woodhelven- vagy stonedown-öltözéket, ami
ismerős volt már a vendégnek. Sokan azt a benyomást keltették benne, hogy
a lillianrill-ekhez vagy rhadhamaerl-ekhez tartoznak; de
még többen voltak, akik mintha csak úgy egy város köznapi életének tevőleges
részesei lettek volna - dolguk a szakácskodás, takarítás, építés, javítás,
aratás: megannyi nélkülözhetetlenség. A tömegben feltűnt itt-ott egy-egy
Vérgárdista. Számosan köszöntötték illően Lord Mhoram-
mot: odabiccentettek neki, meghajoltak, s ő viszonozta is a köszöntést
minden irányban, gyakran még nevükön is szólította tisztelőit. Mögötte
azonban Bannor olyan megközelíthetetlenül haladt a fáklyával, mintha egymaga
lenne az egész Lord-Honban.
Ahogy a tömeg sűrűsödött, Mhoram félrehúzódott egy
fal mellé, s ott megállt egy ajtónál. Kinyitotta, majd így szólt Bannorhoz:
- Fel kell keresnem a Főlordot. Vidd Thomas Covenantot az emberek közé,
a szent különtérbe. - Covenanthoz fordulva hozzátette: - Bannor holnap,
jó időn, elvisz majd a Kabinetbe. - Köszönt, majd otthagyta Covenantot
a Vérgárdistával.
És Bannor most vezetni kezdte Covenantot Revelstone-on át. Bizonyos
távolságra az iménti helytől a folyosócsarnok véget ért, volt ott egy széles
fal, mely mintegy ívben folytatta jobbra-balra az eddigi utat, és ezen
az övszerű folyosón az emberek, minden irányból érkezvén, még sűrűbben
áramlottak. Szabályos távolságokra egymástól akkora ajtók nyíltak, hogy
azokon az óriások is ki-be járhattak volna; ezek is árasztották az embertömegeket,
ám semmi tolongás, lökdösődés nem volt.
Mindegyik ajtó két oldalán ott állt egy-egy Gravelingas
és Hirebrand; s ahogy Covenant az egyik ajtó közelébe ért, hallotta, ahogy
ezek a kapuőrök azt mondják mindenkinek: - Ha bármi rossz van a szívedben,
hagyd itt, tedd le. Annak bent nincs tere, nincs helye. - Olykor valaki
csakugyan tett is „effélét": kinyújtott karral meg-megérintették az őröket,
mintha így nyújtanának át, test a testnek, valami terhet.
Hogy a kapuk egyikéhez ért, Bannor átadta fáklyáját
a Hirebrandnak. Ez akkor dünnyögött valami kis dallamtöredéket, és kezét
a lángra borította, mely el is aludt nyomban. A kihunyt rudat visszaadta
Bannornak, a Vérgárdista pedig belépett a különtérbe - Covenant ott haladt
mögötte.
Covenant azt látta máris, hogy valami erkélyen van,
mely roppant terjedelmű üreg körül fut fenn. Külön világítóeszközök nem
voltak láthatóak, hanem a fény megannyi tárt ajtón át áramlott be, és még
hat további erkély volt afölött, amelyiken Covenant állt, és mindegyiknek
sok-sok tárt ajtaja. Minden világosan látszott. Az erkélyek mintegy függőleges
„sort" alkottak, s lenn, több mint harmincméteres mélyben, ott volt a térség
alsó szintje. Nagy emelvény foglalta el az egyik földszintrészt, ám a térség
további fele zsúfolásig volt emberekkel. Sokan voltak az erkélyeken is,
ám itt mintha mégsem lett volna zsúfoltság; mindenki jól leláthatott az
alanti emelvényre.
Hirtelen bódulat környékezte Covenant „fejét" - a
tér hatása volt ez. Megragadta a mellmagas korlátot, hevesen tomboló, riadt
szívét odaszorította. Ez volt, íme, Revelstone mindvégig: csupa-csupa szédület.
Szirtek, üregek, mélységek, labirintusölek. Ám itt ez a korlát, ez szilárd,
megbízható gránitnak érződött. Ölelte, ahogy bírta, és leküzdötte félelmét
amennyire tudta -, s tekintetét inkább a magasba szegezte, ne kelljen a
lenti örvénybe pillantania.
Enyhe meglepetéssel vette tudomásul, hogy ez az
üreg nem volt nyitva fenn az ég felé. Valami íves kupolában végződött körben
odafönn, újabb harmincméternyire a legfelső erkélytől. A mennyezet részletei
nem látszottak világosan, ezzel együtt mintha alakok rajzolódtak volna
ki a szeme előtt, gránitfaragások, ködösen táncos óriásformák.
Ekkor a fény fakulni, tűnni kezdett. Sorra-rendre
csukták be az ajtókat; és ahogy becsukódtak, a sötétség betöltötte az üregteret,
mintha az éj teremtődne újjá. A különtér hamarosan „lepecsételődött", úgy,
hogy minden fény kívül rekedt - és az így támadt űrbe a puha mozgás zaja
és a lélegzeteké, az emberi élet jelenléte, úgy nyomult be, mint valami
nyughatatlan szellem. A sötétség mintha elszigetelte volna Covenantot.
Olyan horgonytalannak érezte magát, mint aki valami személyes térben sodródik,
és a Hon tömör kőtömbözete úgy tornyosult fölébe, mintha a rettenetes tonnák
és tonnák csak és csak az ő vállát nyomnák. Akaratlanul is Bannor felé
dőlt, és vállával megérintette a masszív Vérgárdistát.
Akkor lángfény lobbant az emelvényről - két láng,
az egyik egy lillianrill fáklya, a másik egy izzóköves edényé. Fényeik
parányiak voltak a nagy üregben, de az jól látszott, hogy Birinair és Tohrm
áll ott az emelvény két oldalán, tartván külön-külön a más-más jellegű
tüzüket. Mindegyik Hearthrall mögött két-két ős-öltözetű alak állt - kék
köntösben mind -, Lord Mhoram egy ily hajdankori hölggyel a karján Birinair
mögött, és egy hölgy s egy idős férfi, ugyancsak kék köntösben. Ennek az
embernek a derekas-egyenes tartása merőben cáfolta egyebekben sejthető
korát, hófehér haját s szakállát. És Covenant ösztönösen is azt gondolta
- ez Ő, ez Lord Prothall.
A férfi fölemelte akkor botját, és vasalt végével
háromszor megütögette a kőemelvényt. Fejét felszegte magasra, de a hangja
elárulta, hogy öreg. Derekas tartása és magasba tartott feje ellenére világosan
sejthető volt, hogy kórok gyötrik, az évek sajgásai; s így mondta: - Ez,
íme, a Lordok
Honának Vecsernyéje - az ős Revelstone-é, az Óriások vájta városé, mit
egy ízig életünkkel tisztelünk. Hívők, legyetek üdvözölve, erős és gyenge
szívek, szőkék és sötétek, és vér és csont és izom és elme és lélek, légyen
üdvözölve mind, jóra s örökre. Járjon béke véletek, s legyen a ti valótokban
béke. Ez az idő most a Föld szolgálatainak megszentelése.
Társai kórusban követték, emígyen: - Legyen gyógyulás
és remény, legyen a szív s az otthon békéje s üdve, legyen az Ország jobbulása,
és mindeneké, kik a Föld szolgálatában járnak: mind a tiétek, kik előttünk
jártatok, lillianrill és rhadhamaerl létezők, tanulók, Lorewardenek
és harcosok - és legyen tiétek a béke, kik vagytok felettünk, ti, a napi
fáradozás és a tűzhely és az aratás kezei - és a tiétek, ti, Óriások, és
a Vérgárda tagjai, idegenek - és béke legyen véletek, távoli Ranyhynek,
Ramenek, béke, stonedown-lakók és woodhelven-lakók - fivérek és nővérek,
mind, mind a teljes hűség összetartozásában. Vagyunk az Ország Lordjai.
Legyetek üdvözölve, hűek.
A Lordok, egy emberként, énekelni kezdtek a szentül
zárt hely sötétjén. A Hearthrall-tüzek oly parányiak voltak a hatalmas,
magas, zsúfolt szentélyben - parányiak, mégis nagyon-nagyon körülhatároltak
és határozottak, glóriásak, akárha a megrontatlan bátorság jelvényei volnának.
És ebben a fényben énekelték himnuszukat a Lordok.
Hét Őrzet, az ős Lore kapuja,
Ország védelme, hű fala:
Egy-Főlord, Törvény őrizője,
Föld-Erő szíve-lényege maga.Hét Szó, minden romlás ellen,
Hogy az Átok foganatot ne leljen
S egy tiszta Lord, ki fogja a Botot:
A Kárhozat Urát így űzve fennen.Hét pokol vár a hitben-csalóra,
A gazra, az Ország-árulóra:
S egy bátor Lord az őr e tiszta honon,
Hogy a Szépség élhessen, rontatlan s virulón.
Ahogy hangjuk ekhója is elült, Prothall Főlord vette
át a szót. - Vagyunk az Ország új őrizői. . . a Föld-erő letéteményesei
és szolgálói; felesküdtünk Kevin Lore-jára, és életünket ennek szenteljük
híven; hogy élne a Föld gyógyulta, tűnne a meddő rög, a rontás, a romlás,
a renyhe rossz. És esküdtünk, szent elszánással ugyanilyképp, hogy minden
más ígéret védnökei leszünk csakígy - esküdtünk, bárhogy akadékoskodna
a fölösen túltengő Én -, hogy a Béke Esküje lenne híven a miénk. Mert a
komolyság az egyetlen zálog ebben, amit adhatunk, hogy az Ország megszentségtelenítése
el ne következhessék soha többé.
Azok, akik az emelvény előtt álltak, egy emberként
válaszolták: - Ne tűrjük az Ország semmi új szentségtelenítését, még ha
igyekezetünk gyümölcse az lészen is, hogy magunknak kell fonnyadnunk életünk
dísze-virágán. És ugyanígy nem nyugszunk, míg a hajdani őrület árnya az
Országról nem tűnik, és a sötétség át nem adja helyét a melegségnek s az
éltető fénynek.
Akkor Prothall folytatta: - De az Ország szolgálatában
nincs a léleknek s testnek fonnyadása. A szolgálat új szolgálatot tesz
lehetővé, ugyanúgy, ahogy a szolgaság, ellenkező mód, a megalázottságnak
lenne fészke. Mi magunk azonban tudástól tudásig haladhatunk, ha bátorságunkból
futja rá, ha eltökéltségünk elegendő hozzá, és a bölcsesség nem borulhat
árnyba soha. Vagyunk az Ország újjáélesztői, letéteményesei és hű őrzői
a Földerőnek.
Erre az egész gyülekezet egy emberként felelt: ugyanezen szavakat zengve, sorról sorra e verset, a Főlordot követve; és a súlyos-sűrű hang, a közösségé úgy visszhangzott a zárt térben, mintha az öreg férfi megviselt szava megérintett volna valami visszafojtott, föld alatti szenvedélyt. Míg a roppant visszhang zengett, Prothall alázatosan hajtotta le fejét.Mert nem nyugszunk soha,
nem fordulunk el,
hitünk kitart,
nem vár kudarc rá,
míg a Szürke nem árad Kéken,
s a Rill s a Maerl nem egyesül tisztán,
mint ősi Llurallin.
De amikor ez mind megvolt, hátravetette fejét, karját
a magasba emelte kitárva, mintha mellkasát tárná ki bármi vádnak. - Ó,
barátaim! - kiáltotta. - Ország hű szolgái, letéteményesei - miért, hogy
Kevin Tanának megismerésében oly semmire se jutottunk? Melyőnk volna az,
aki az elődök lore-ját bármiben is előbbre vitte? Kezünkben az Első Őrzet
- olvassuk az írást, és sok elemében értjük a szót -, mégis, a titkok titkáig
előrehatolunk-e? Nem és nem! Sokan kudarcot vallanak közülünk, sokan tévútra
tévednek, sokan helytelen cselekedetbe torkollnak, sokan a jó szándékot
vonják torz kétségbe, akadályozzák a továbbhaladást. Semmi kétségem felőle,
hogy mindőnk szándékai tiszták - Kevin Főlord szándékai ezek -, s előtte
Loric, Damelon és Szívnagy szándékai, és még bölcsek is ez elhatározások,
hiszen őrült kétségbeesésben nem emelnénk soha önkezünket önországunk ellen.
Akkor mégis - mi ez? Hol hibázzuk el, hogyan van az, hogy képtelenek vagyunk
megragadni, kezünkkel s szellemünkkel, azt, ami nékünk eredendően adatott?
Hogy hangja elhalt, némult, egy pillanatra a szentély
is csöndbe borult, és az űr úgy lüktetett, mint a sírás, akárha szavaiban
népe magára ismert volna, ráismert volna mind a gyarlóságokra, melyeket
el nem tagadhat. De akkor egy újabb hang emelkedett mind e némaságból;
Habkövető Sósszív szólalt meg bátran, ekképpen: - Lordom, mi nem értünk
sorsunk végezetéig azért, nem. Igaz, életünk műve érdemben az volt, hogy
megértsük és megerősítsük az elődök munkáját, eredményeit. De fáradozásunk
kapukat nyit a jövőbe. Gyermekeink és az ő gyermekeik üdvre jutnak, mert
mi nem vesztettük el szívünket, mert a hit és a bátorság a legnagyobb ajándék,
amit csak leszármazottainknak adhatunk. És az Ország olyan titokzatokat
rejt, amelyekről semmit nem is tudunk mi - a remény titkát csakúgy, mint
a végveszedelemét. Legyetek derekas szívvel hát, Sziklatestvérek. A hitetek
mindennél becsesebb e világon.
Hanem hát nincs már időtök! Ekképpen hördült magában
Covenant. Hit! Gyermekek! A Kárhozat-Úr szétrombol titeket. Lelkében most
a Lordokkal kapcsolatos minden képzet megkavarodott, átalakult. Ezek nem
felsőbbrendű lények, sorsformálók; ezek halandók, mint ő maga, ismerős
nekik a teljes tehetetlenség. A Kárhozat Ura elpusztítja őket.
Egy pillanatig az volt benne, hogy szétkürtöli az üzenetet - így eresztette
el a korlátot; tudnák meg a végzet hírét mind ez összegyűltek. De ugyanakkor
a szédülés legyőzte ellenállását, megkörnyékezte a semmiből.
Támolygott, inkább belekapaszkodott hát megint a korlátba, majd odahanyatlott
Bannor vállára - így állt meg csupán.
- hogy napjaik véghatára az Országon uralgva
ez időtől fogva -
A halálos ítéletüket kellene a fejükre olvasnia
ekképp.
- Vigyél ki innen engem - kérte hördülő, rekedt
hangon a Vérgárdistát. - Nem bírom tovább.
Bannor megtámogatta, vezette. Hirtelen megnyílt
előttük egy ajtó - a kinti fényes folyosó tündökölt feléjük. Covenant félig
kizuhant csak. Bannor egyetlen szó nélkül meggyújtotta újra a fáklyáját
a falon lobogó lángforrások egyikén. Aztán karon fogta Covenantot, el ne
essen.
De Covenant ellökte a segítő kezet. - Ne érints
engem - zihálta elfúlón. - Nem látod, hogy beteg vagyok?
Bannor semmitmondó arckifejezése egy rezzenésnyit
se változott. Érzéketlenül vezette tovább Covenantot, ki a szent különtérből.
Ment előtte.
Ő meg utána. Előredőlt közben, és fogta a gyomrát,
mint aki mindjárt hány, - hogy napjaik véghatára - hogyan segíthetne
rajtuk? Amikor önmagán sem tud segíteni. Teljesen összezavarodva, kuszált
szívvel - így botladozott vissza toronybéli szobájába, állt bódultan ott,
míg Bannor visszahelyezte a fáklyát a tartóba, aztán rácsukta az ajtót,
s ez olyan volt, mint valami ítélet. Ő akkor két halántékára tapasztotta
két kezét, és olyan érzése volt, mintha szétszakították volna: két félre.
Ez mind . . . ez nem történhet, ebből semmi nem
történhet. Hogyan tehetik ezt velem?
Forgott vele egész belső világa. Így meredt a falikárpitra,
kezdte tanulmányozni kábultan, mintha az tartalmazhatna valami választ.
De amit látott, fokozta csak zűrzavarát, olyan volt neki, mint valami hirtelen,
bőszítő kihívás. Az ördög. . . ! Berek, a fene beléd, nyöszörögte. Azt
hiszed, hogy ez mind ilyen egyszerű? Azt hiszed, hogy a közönséges emberi
kétségbeesés elég; hogy ha kellően borzadályosan érzed már magad, attól
rögtön jön valami csodás, valami kozmikus-mindenséges dolog, és segít rajtad,
kihúz a . . . ? Húz a fenét! Elpusztít! Még jobban lenyom! Te is csak egy
tisztátalan, kitaszított leprás vagy - az a vicc, hogy fogalmad sincs róla,
úgy ám!
Ujjai begörbültek, mint vadállati karmok - s ő maga
már szökkent is előre, rávetvén magát a kárpitra, hadd szaggatná, ha már
ilyen gonosz hazugságot terjeszt ábráival a világ lényegéről-szívéről.
Ám a súlyos anyag ellenállt, egyáltalán nem szakadt - az ő felekéz tépése
nyomán -, annyi
azonban meglett, hogy a falról levált, a földre zuhant. Az erkélyajtót
kitárva Covenant a kárpitot kicipelte oda, aztán a kármin-bíbor estben
átlódította a balkon korlátján. Hullt a kárpit, mint télen a holt levél
az ágról.
Nem vagyok Berek!
Zihált az erőfeszítés nyomán, így tért vissza a
szobába, aztán a térelválasztót odalökdöste, ne is látná a vérszín éj fényeit
odakintről. Ledobta a köntöst, felvette újra a maga alsóneműjét, aztán
kioltotta a fáklyalángokat, bemászott az ágyba. Ám a lepedő és a takaró
finom, selymes tapintása sem volt képes vigasztalást adni neki a bőrén
át, nem.