Revelstone
A bal arcára nehezedő nyomás elkezdte lassan feldörzsölni a bőrét, és
a fájdalom felrángatta szendergésének mélyeiről. Feje alatt valami kavargott,
egyre kavargott, mintha sekély vízben homokzátony lenne a párnája. Keservesen
a felszínre küzdötte magát az álommélyből. Akkor az arcát két ütés érte,
rándulásként, és nyugvóhelye megbillent. Ahogy feltápászkodott volna, fejét
egy csónak ülésébe verte. Ellökte magát a bordától, mely az arcát nyiszatolta,
és felült - és kipillantott a hajóperem felett.
Láthatta, hogy a csónak helyzete alaposan megváltozott.
Körül a táj semmi emlékét se mutatta már Andelain gazdag termékenységének
- árnyalat se volt abból! Északkeletnek a folyót magas, darabos sziklafal
szegélyezte; és nyugat felé valami tágas, szürke, kopár sík terült el -
sivár vadonszerűség, akár egy csatatér, ahol nemcsak embereket mészároltak
le, de a tűz és a vér és a pusztulás maga egyszerűen kiirtotta még a reményét
is annak, hogy élet támadjon ott megint, virágzás -, egyenetlen, roncs
síkföld volt ez ott, melyet csak pár bokornyi méretű korcs fa tagolt, kapaszkodván
a folyó éltető erejébe, mely pár száz méterrel odébb torkollt a Soulsease-be,
a Lélek Enyhe Vízbe. Itt jártak csónakjukkal. A keleti szél égett szagot
hozott, mely mögött mintha gyilkolás, pusztítás bűzös-rossz emléke lapult
volna meg.
És ez a bizonyos folyó, mely a Soulsease-be ömlött,
már mutatta is hatását - megzavarta a Lélek Enyhe Víz áramlását nyomban,
tisztaságát kétségessé tette, valami fakó csillámú iszapot hordott belé
-, s Covenantnak bele kellett kapaszkodnia a csónakperembe, ahogy imbolygásuk
egyre aggasztóbb lett.
A Habkövető a folyó közepén kormányozta tovább járművüket,
messze az északkeleti sziklafal örvényeitől. Covenant hátrapillantott az
Óriásra. Az ott állt a farban - terpeszben, jobb karja alá szorítva a kormányrudat.
Utasának pillantását látva, megpróbálván túlordítani a vizek zúgását, azt
közölte: - Előttünk Trothgard! Itt északnak fordulunk - a Fehér-folyón.
A Szürke nyugat felől jön! - Hangja fülsiketítően éles volt most, mintha
egész éjszaka énekelt volna, s csak így sikerülne most hangokat kiadnia; ám alig pár pillanat múlva, ezt meghazudtolva, már újabb dalba fogott:
A folyó egyre zaklatottabban hullámzott. Covenant a csónak fenekében állt - kapaszkodott a perembe, nekidőlt az egyik padnak -, és figyelte, hogyan elegyül drámaian a tiszta és a szennyes vízár. A Habkövető akkor azt ordította: - Száz mérföld ide a Westron Hegység - az Őr-Rés és a Llurallin magasforrása -, és százötven délnyugatnak a Véghegység meg a Fojtó Mély! És hetvenre vagyunk a Lordok Honától!Mert nem pihenünk,
félre nem állunk -
nincs hithagyás és
nincs kudarc -
míg a Szürke nem lesz Kék,
s a Rill s a Maerl nem lesz friss és tiszta,
akár az ősi Llurallin.
Talán jobb lett volna, ha a csónak felborul, ha ő
a vízbe fúl - talán jobb, ha nem kellene a Kárhozat Urának üzenetét félkezűen,
mint Felekéz, gyűrűsen . . . fehérarany ! . . . Revelstone-ba vinnie. Egy
nyavalyát hős ő. Mit tud ő eleget tenni ilyen várakozásnak!
- Most az átkelés akkor! - bömbölte az Óriás. -
El kell hagynunk a Szürkét, hogy északnak kanyarodjunk. Nagy veszély nincs.
. . legföljebb az én fáradtságom. És magasan mind a vízállás . . . !
Ezúttal Covenant nyomban megfordult, az Óriásra
nézett. Látta, hogy ezúttal Habkövető Sósszív - szenved. Orcái beestek,
oly horpatagok voltak, mintha valaki-valami kiszívott volna minden szellemet-lelket
e vonásokból; és üreges szemei is lázban égtek, akarattól feszültek. Fáradtság?
Covenant azt gondolta: inkább kimerültség. Sután pislogott, nézett padtól
padig, míg végre az Óriásra szegezte tekintetét. A Habkövető szempárja
nem volt magasabban Covenant derekánál. Ő meg . . .
. . . fejét hátravetette, úgy üvöltötte oda neki:
- Majd én tartom a kormányt! Te pihensz . . . !
Az Óriás ajkai körül mosoly szikrázott fel. - Köszönöm.
De nem . . . Te erre nem vagy készen. Én még elég erős vagyok hozzá. Hanem,
kérlek, nyújtsd ide nekem a diamondraught-ot.
Covenant kinyitotta az elemózsiás zsákot, megragadta
a bőrkorsót. A súly, a teltség valahogy képtelen feladatnak tüntette fel,
hogy ő ezzel most bármit is kezdhessen, és a csónak imbolygása kizökkentette
az egyensúlyából. Egyszerűen nem bírta megemelni. De aztán, elég volt egy
pillanat, már ott volt alatta a karja. Erejének megfeszítésével, gyötrötten
nyögve, megemelte végül.
Habkövető a baljával ragadta meg a korsó nyakát.
- Köszönöm, barátom - mondta zilált, vad vigyorral. Aztán a szájához vitte
a korsót, s egy pillanatig nem törődvén az ár veszélyeivel, jól meghúzta.
Majd letette a korsót, s figyelme máris csak arra összpontosult, hogy a
csónakot a Szürke-folyó torkolata felé kormányozza.
A járművet újabb erőhullám taszította meg. Ahogy
így, meglüktetőn, elérték a Szürke torkolatáramlatát, a Habkövető folyás
iránt vette a csónak orrát, s hagyta, sodródjanak a fő áramlattal. A fenékdeszkák
szinte szétrepedtek az erők küzdelmétől. Finom kormányosi manőver következett
. . . és az Óriás elérte a fősodor északi felét, a visszatorló vízzel a
sziklafal mellett egy kicsit visszafelé haladt ő is, akkor átlendült a
hajócskával a zavar-
talan-sima Fehér-folyóba. Mihelyt északnak haladtak már, a vizek találkozásának
zúgása semmitmondóan, békésen maradozott el mögöttük.
Egy pillanat múlva az erő lüktetése ismét csitult.
Nagy sóhaj kíséretében törölte meg a homlokát a Habkövető. Válla beroskadt,
verítékes arca a mélyek felé fordult. Erőltetett lassúsággal fordított
egyet a kormányrúdon, aztán a csónak farába ejtette. - Jaj, barátom - nyögte
-, még az Óriásokat sem arra szánták, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak.
Covenant a csónak közepére ment, ott leült egy ülésre
a fenéken, nekidőlve a hajócska egyik oldalának. Ebből a helyzetből nem
tudott kitekinteni a perem felett, ám a jelen pillanatban nem is volt kíváncsi
a tájra. Más dolgok foglalkoztatták. Ezeknek egyike a Habkövető állapota
volt. Nem tudta, mi az oka, hogy az Óriás ilyen képtelen mód kimerült.
Megpróbálta közvetetten föltenni a kérdést, mondván:
- Ezt remekül csináltad. De hogyan? Még nem mondtad el, mi hajtja ezt a
lélekvesztőt. - És a kérdés tapintatlan hangvételét szemöldökráncolás kísérte.
- Kérdezz más történetet - felelte a Habkövető elcsigázottan.
- Ez itt most csaknem olyan hosszú história, mint az Országé. Nincs hozzá
kedvem és erőm, hogy téged most az itteni élet értelmére tanítgassalak.
- Rövid történeteket nem is tudsz? - mondta kérdő
hangsúllyal Covenant.
Erre az Óriás megeresztett valami halvány mosolyt.
- Jaj, ez csakugyan közel jár az igazsághoz. Nos, akkor rövidre fogom a
kedvedért. Hanem ellenszolgáltatásul meg kell ígérned, hogy te is előhozakodhatsz
egy történettel nekem . . . valami ritka csemegével, amit sosem fogok elfelejteni.
Nekem erre most szükségem lesz, barátom.
Covenant egy szál bólintással jelezte egyetértését,
mire a Habkövető azt mondta: - Jól van, egyél, aztán majd beszélgetünk.
Enyhe meglepetéssel vette tudomásul Covenant, hogy
mennyire éhes, így látott hozzá a zsákban lévő dolgokhoz. Sebesen elmajszolta
a húst és a sajtot, szomját mandarinokkal oltotta. Aztán, míg evett, az
Óriás fáradtságtól színtelen hangon hozzákezdett a magáéhoz: - Damelon,
az Óriásbarát kora véget ért az Országban, még mielőtt népem végzett volna
a honalapítással, azzal, hogy a Tengertéren létrehozza a Coercri-t.
Kifaragták ők akkor a Lordok Honát, ahogy embernyelven a neve szól, egy
hegy szívéből, s tették ezt, mielőtt a maguk Lord-adta földjén hozzáláttak
volna bármi érdemi munkálathoz. Loric volt már a Főlord, amikor a Coercri
elké-
szült. Akkor őseim a külvilágnak szentelték figyelmüket - a Napszülő
Tengernek meg az Országgal ápolandó jó barátságnak.
- Mármost mind a lillianrill, mind a rhadhamaerl
vágy élénken élt az Óriások lore-jának tanulmányozására, és Loric Főlord,
a Gonosznémító idején a lillianrill roppant virágkora következett
el. Ennek a gyarapodásnak a segítésére az Óriásoknak többször is el kellett
látogatniok a Lordok Honába. . . - Itt Habkövető mintegy lassú énekbe ment
át a mondókájával, akárha az Óriás-Hőskor iránti tiszteletét akarná kifejezni
ekképpen. -. . . igen, a hatalmas Revelstone-ba. Jól volt ez így, mert
Revelstone tündöklő helyként élhetett a szemükben.
- Ám az Óriások nem rajonganak a sok gyaloglásért
. . . akkor se volt ez másképp, mint ma. Ezért az őseim nagy előszeretettel
néztek a folyókra, melyek a Westron Hegységtől a Tengerig futnak, és úgy
döntöttek, hajókat, csónakokat készítenek. Persze, vízi járművek nem jöhetnek
fel idáig a Tengertől, ezt te is tudhatod már - a Földhullta, hol a Gravin
Threndor áll, áthághatatlan akadály ebben. És senki, a világnak egyetlen
Óriása sem óhajt hajókázni oly szakaszokon, amilyen a Szennyszoros Útja,
Lifeswallowertől - az Életnyelőtől - a Nagy Mocsárig. Ezért az Óriások
dokkokat hoztak létre a Soulsease partjain, Gravin Threndortól feljebb,
és a Hűtlen Hasadéka nevű hely fölött. Ott vannak az Óriásoknak efféle
hajói, mint a miénk is most - ott, a Lordok Honánál a Göngyölt Vízesésnél,
hogy ekképpen legalább kétszáz mérföldnyi vízi útra legyen módunk mindig
utazni olyasképp, ahogyan mi azt szeretjük.
- Ily utazgatásaink során Loric és a lillianrill
szívbéli szándéka volt, hogy az Óriások segítője legyen. Erejüket dicséri
a Gildenlode - ez az erős faanyag, melyet ők maguk így neveztek el: lor-liarill
-, és ebből a fából készítettek míves ügyességük révén evezőket s gerinceket
a mi hajóinknak, melyekkel a folyókat járhattuk. És az Ó-Lordok ígérete
szerint volt az is mint megtudtuk, mikor ennek híre híven hozzánk érkezett
-, hogy jó életjegy lesz nekünk ez a fa, a Gildenlode a mi segítőnk mindenkoron.
- De hát. . . elég! - sóhajtott fel hirtelen a Habkövető.
- Rövidre fogva, én vagyok az, aki a hajtóerőt biztosítom. - Avval levette
kezét a kormányrúdról, és a csónak elkezdett visszafelé siklani nyomban.
- Vagy inkább. . . én vagyok az, aki a Gildenlode ily erejét előhívom,
invokálom. Élet és erő rejlik a Földben - a kőben, a fában, a vízben, a
talaj rögében. De az élet bennük valamiképpen rejtőzködő - mintha csak
szunnyadna
ott. Tudás és erő is kell, igen, és kellenek az erősugalló énekek, hogy
ezeket a lehetőségeket felébresszük. - Megragadta a kormányrudat megint,
és a csónak ismét előreszökkent.
- Ezért vagyok fáradt, látod - mondta akkor, mélyet
lélegezve. - Nem pihentem a találkozásunk előtti éjszaka óta. - A hangja
Covenantot Trell fáradtságára emlékeztette, arra, amit az edény-összeállítás
után sugárzott egész lényéből a gravelingas. - Két nap, két éj . . . ennyi
ideje nem hagytam leállni vagy ernyedni a Gildenlode fa erősugárzását,
bár a csontjaimig hat már a megerőltetés fáradtsága. - Hogy Covenant arcán
a meglepetést látta, hozzátette még: - Igen, barátom. . . te két nap, két
éjszaka aludtál. Az Andelain nyugati felétől a Központi Síkságokig; onnét
Trothgard pereméig. . . az több mint száz nagy mérföld. - Szünet után hozzátette,
összefoglalólag: - A diamondraughr-ital ilyesmit tesz az emberfiával.
Hanem neked szükséged is volt a pihenésre.
Covenant egy pillanatig csöndben ült, csak nézte
a fenékdeszkákat, mintha keresne valami helyet, ahová odaüthet. Szája megremegett,
keserű vonások gyülekeztek a szögletében, így kapta fel végül a fejét,
kérdezvén: - Hát akkor én. . . kipihentem magam. Segíthetek?
Habkövető nem felelt azonnal. Homlokának sziklatömbje
mögött mintha több bizonytalansági tényezőt is mérlegelt volna, mielőtt
válaszolt. Azt mormolta akkor: - Tenger és Kő! Hát persze hogy segíthetsz.
És mégis, látod, maga az a tény, hogy ezt megkérdezed így, mutatja, hogy
nem segíthetsz; még túlerőben van benned valami kényszeredettség, valami
tudatlanság.
Covenant megértette. Hallotta a sötét szárnyakat,
látta a legyilkolt Szellemeket. Vad mágia! Ezt hörögte magában. Hősiesség!
Kibírhatatlan. Fejét megrázta hirtelen, szenvedélyesen, mint aki félre
akar söpörni minden átmeneti megoldást. Nyersen azt kérdezte csak: - Akarod
a gyűrűmet?
- Akarom? - Habkövető krákogott, s olyan arcot vágott,
mint aki a legszívesebben egy nagyot nevetne most, de valamiért ehhez még
sincs kedve. - Akarni? - Hangja kínosan megremegett, mintha most valami
tévelygést vallana be. - Ne használj ily szót, barátom. Akarni:
természetes dolog ez, és vagy jól üt ki, vagy rosszul, mint a naturális
dolgok mind. Inkább mondd azt, hogy áhítani. Ez azt jelenti, hogy
vágyunk valamire, ami alkalmasint nem lehet a miénk. Igen, áhítom a te
nem földi, vad mágiádat, a békevégző fehérarany gyűrűdet.
Beismerem ezt a vágyamat. De nem igazi kísértés ez. Az erőnek megvan az a tulajdonsága, hogy bosszút áll jogtalan bitorlóján. Ezt a gyűrűt én akkor se fogadnám el, ha magad ajánlanád föl nekem.Vad mágia rejlik minden sziklakőben,
fehéraranyé, mely köt vagy oldoz -
lan a jötte, s annyira naivak is voltak e dolgok, sejtelme sem volt
bennük önmaguk korlátozottságának. Dögcafatok voltak - mint ő maga, mint
ő maga -, tetemek, melyeket el kell égetni, tűzre kell vetni. Ugyan miféle
történeteket mesélhet ő még most?
Hanem hát. . . mozognia kell, megmaradnia. Légy
túlélő! Nem kétséges: ez volt az ő tudománya, mielőtt álmok martaléka lett
volna, akkor. Nem ezt tanulta-e a leprakórházban, rothadás és hányadék
közegén? Igen, igen! Túlélni! Megmaradni. És mégis: ez az álom erőkifejtést
kíván tőle, azt, hogy valami mészáriásnak ő majd véget vet - - - - - -
- Képek száguldottak át az agyán, mint örvény bordái, tükörcserepek visszaverődései:
Joan, rendőrautó, Drool lávaszeme. Forgott vele a világ, mintha a következő
pillanatban a zuhanás várná.
Hogy hirtelen támadt zavarát-rosszullétét rejtse,
elhúzódott a Habkövetőtől, és visszament az orrba, onnét észak felé tekintett
makacsul. - Egy történetet hát - mondta rekedt, mély hangon. Érdemben ő
egyetlen történetet tudott, annak minden komor és zagyva fordulatával és
maskarádéjával. Gyorsan, élénken osztályozta ezeket mind, mind, és végre
talált egy „változatot", mely a legalkalmasabbnak látszott, hogy más dolgokat
is kifejezzen. . . más kifejezendőket. - Hát mondok neked egy történetet
akkor. Egy igazit, valóságosat.
Megragadta a csónak peremét, próbáit úrrá lenni
szédülésén. - Mesélek neked egy történetet a kultúrsokkról. Csúnya szó.
. . s tudod-e, mit jelent egyáltalán? - A Habkövető nem felelt. - Sebaj.
Elmondom. A kultúrsokk. . . a kultúrákból adódó sokkhatás. . . akkor következik
be, ha valakit kiragadnak a maga világából, átplántálják egy másikba, ahol
merőben mást várnak tőle, mint amott - mások a mércéi annak, hogy valaki,
mint személy, mi is, milyen is -, de akkora a különbség, hogy ő azt fel
sem foghatja. Nem az a struktúrája. Nem arra lett. Ha . . . rugalmas, igen
. . . ha alkalmazkodóképes, hát színlelhet, eleget tehet az új igényeknek
így-úgy, míg a maga világába vissza nem tér, föllélegezve. Vagy összeomolhat,
hadd hozzák rendbe, hadd „építsék fel" újból - nos, persze. Harmadik út
nincs.
- Mondok neked egy példát. Míg a leprakórházban
voltam, az orvosok beszéltek egy emberről . . . egy leprásról . . . amilyen
én is voltam s vagyok. Kitaszított. Klasszikus eset. Valami idegen országból
érkezett... ahol a lepra köznapibb eset . . . összeszedhette ott a bacilust
még gyerek-
ként, és évek múltán, amikor már felesége volt, három gyereke, igen,
és egy másik országban élt, hirtelen elhaltak az idegek a lábujjaiban,
hirtelen elkezdett vakulni.
- Nos, ha otthon maradt volna . . . a maga hazájában
. . . akkor a dolgot, ami ott mindennapos, igen . . . hamar felismerték
volna. És mihelyt felismerik, mi jön? Őt - a feleségét - a gyermekeit -
mindenét, amije csak van - a házát - és az állatait - és a legközelebbi
rokonait - mind tisztátalannak nyilvánítják. Birtokát, házát felégetik,
állatait leölik, és tetemüket is tűzre vetik, minden a földdel lesz egyenlő.
És őt, a feleségét, a gyermekeit és a legközelebbi rokonait elzavarják,
élne a legmegalázóbb szegénységben valami faluban, ahol csak hozzá hasonló
emberek élnek, ugyanilyen kór áldozatai. Életének maradék részét ott tölthette
volna - kezelés nélkül - reménytelenül - iszonyatosan elformátlanodva,
csonkuló karokkal-lábakkal, egyetlen sebbé váló arccal -, és a feleségét,
a gyermekeit és a legközelebbi rokonait is az üszkösödés emésztette volna
fel ott.
- Kegyetlennek véled ezt az eljárásmódot? Hadd mondjam
el, mi történt a mi emberünkkel. Mihelyt felismerte, mi a betegsége, orvoshoz
ment. Az orvos elküldte a lepratelepre - egymagában, csak őt - a családja
nélkül -, és a leprakórháznak az a dolga, hogy a betegség terjedését akadályozza.
Kezelték ott ezt a mi emberünket, kapott gyógyszereket - rendbehozták.
Akkor hazaküldték, hadd éljen újra „normális" életet feleséggel-gyermekekkel.
Szép és nemes, ugye. Csak egy baj volt az egésszel. Az emberünknek ez a
dolog így nem ment.
- Kezdjük azzal, hogy a szomszédok megkeserítették
az életét. Ó, hát eleinte fogalmuk sem volt róla, hogy beteg - mit tudnak
az emberek a lepráról? nem jöttek rá -, de a helyi újságban megjelent egy
cikk róla, így aztán a városkában mindenki megtudta, hogy a mi emberünk
„a leprás". Kerülni kezdték, gyűlölték, mert nem tudtak mit kezdeni vele.
Aztán kezdődött az, hogy ő maga nem boldogult önmaga „házilagos" kezelésével.
Hazájában nem volt orvossága és terápiája a leprának - a csontja velejéig
meg volt hát győződve róla ő is, hogy ezek mágikus dolgok, s hogy mihelyt
a betegséget megállították, már gyógyultnak is tekinthető, kegyelmet
kapott mintegy - „elengedtek" neki valamit, ami a halálos ítéletnél is
rosszabb. Hanem mi történik ilyenkor! Ha nem vigyáz magára, kis idő múlva
a zsibbadás terjedni kezd tovább. Akkor jön a dolgok hátulütője. Egyszerre
azon kapja magát, hogy a háta mögött - mert nem is figyelt már
ilyesmire, veszített az éberségéből - a családja szépen elszakadt tőle.
Nem osztoznak már a bajában - ó, messze vannak attól. Szeretnének megszabadulni
tőle, szeretnének újra úgy élni, ahogy annak előtte.
- Felpakolják hát, irány megint a leprakórház. Aztán,
hogy már a repülőn van - odahaza, az ő országában repülőgép sem volt -,
bemegy a mosdóba, és mintha mindenéből kifosztották volna, és nem tehetne
mást: egyszerűen felvágja a csuklóján az ereket.
Covenant maga is tágra meredt szemmel mesélte most
már mindezt. Kész lett volna könnyeket hullatni, mit . . . ! - zokogni
ezért az emberért, ha tehette volna. . . ha nem adja fel azzal önmaga védelmét.
Nem sírhatott, és nem is bírt volna sírni ekképp. Csak nyelt nagyokat,
aztán hagyta, hogy az elbeszélés lendülete sodorja tovább.
- És mondok neked még valamit a kultúrsokkról. Minden
világnak megvannak a maga öngyilkosság-elkövető módjai, és sokkal könnyebb
végezned magaddal, ha olyan módszert választasz, amelyik nem szokványos
neked. Én sosem tudnám felvágni a csuklóm ereit. Túl sokat olvastam már
róla - túl sokat beszéltem ilyesmiről. Túlságosan élénken él bennem a dolog.
Félúton abbahagynám. De ha elmennék annak az embernek a hazájába, és belladonnateát
innék, úgy már sikerülne. Nem hánynám ki azonnal, dehogy - mint ő -, mert
nem tudnék róla szinte semmit. Volna körülötte valami bizonytalanság, némi
homály - nem ígérkezne a számomra eleve végzetesnek.
- Ezért aztán ez a szegény ember csak ült ott a
mosdóban vagy egy óra hosszat, és a vére folyt, folyt a kis mosdókagylóba.
Nem is kiáltott volna segítségért, semmi - amíg rá nem döbbent, hogy akkor
hát ő így valóban meghal. Ugyanúgy, mintha belladonnateát ivott volna.
Most már megpróbálta kinyitni az ajtót - de túl gyenge volt hozzá. És nem
tudta, hogyan kell megnyomni a vészcsengő gombját, hogy bemenjenek hozzá.
A végén ebben a groteszk testhelyzetben leltek rá: a mosdó padlóján, törött
ujjakkal, úgy, mintha az ajtót. . . a puszta kezével akarta volna. . .
kifeszíteni. Esetleg átmászni alatta. . . Ez az ember -
Nem bírta folytatni. A bánat elfojtotta a hangját.
Csak ült ott, némán, miközben a víz panaszos „éneke" szólt, szólt egyre
tovább körülöttük. Rosszul volt; kétségbeesett túlélésvágy tört rá elemien;
el kellett hárítania magától minden csábítást. A Habkövető hangja végre
elhatolt a füléig: - Ez az, amiért nem voltál hajlandó történeteket írni?
És feladtad?
Covenant felpattant, iszonyú haragra gyúlva hirtelen.
- Ez a ti Országotok engem megpróbál megölni! - kiáltotta, mintha nyálként
fröcsköltek volna szájából a szavak. - Ez. : . ti itt valamennyien. . .
öngyilkosságba akartok kergetni engem! Fehérarany! - Berek! - Szellemek!
- Olyan dolgokkal jöttök itt, amelyekkel én nem tudok mit kezdeni. Nem
vagyok efféle ember - én nem ilyen világban élek! Mind ezek a. . . csábítások!
Vér rohadt pokla! Leprás vagyok. Nem érted, ezt sem érted?
Hosszú-hosszú pillanat következett, s a Habkövető
végig egyenesen Covenant izzó szemébe nézett, s tekintetében annyi rokonszenvező
együttérzés volt, hogy utasának haragja máris csitult. Állt csak ott meredten,
izzva - két keze ujjai karomba görbültek -, s közben az Óriás szomorúan,
fáradt csüggedéssel nézte őt. Covenant jól látta, hogy Habkövető Sósszív
nem érti igazából a dolgot; hogy a leprásság, a lepra szó is idegen neki,
ismeretlen fogalom. Ennek itt, az Országban semmi jelentése. - Jól van,
no - mondta hát. - Akkor nevess az egészen. Az öröm a fülé, mely hall!
De akkor a Habkövető valami tanújelét adta annak
is, hogy valamit megértett. Benyúlt a zekéjébe, elővett egy kis bőr „csomagot",
széthajtogatta, és jókora zsebkendő lett a dologból. - Tessék - mondta
akkor -, hát ebből bőven fogsz látni mindenütt, míg itt vagy az Országban.
Ez a clingor. Az Óriások hozták be az Országba, korokkal ezelőtt,
de rég. . .! Hanem hadd kíméljem meg mindkettőnket a história előadásától.
- Letépett egy kis sarkot az anyagból, aztán átnyújtotta Covenantnak. Amolyan
ragacsosféle volt mindkét oldalán ez az anyag, kézről kézre mégis könnyen
adható volt, és nem hagyott hátra ragacsnyomot. - Bízzál benne. Helyezd
rá erre a gyűrűdet, aztán az egészet rejtsd a ruhád alá. Senki se gondol
majd arra eztán, hogy valami vad mágiával áldott-vert talizmánt hordasz
magaddal.
Covenant kapott az ötleten. Lehúzkodta ujjáról a
gyűrűt, aztán odahelyezte a kis darabka clingor-ra. Tapadt az anyagra
a gyűrű rendesen. Le se bírta volna rázni róla. Magát a clingor-t
azonban simán elválasztotta a kezétől. Bólintott egyet, keményet, csak
úgy magának, majd az egészet becsusszantotta az inge alá. A melle közepére
tapasztotta a clingor-t. Az anyag ott is megállt. Sebesen, nehogy
elrontson valamit, ami épp ily rendben megvan, visszagombolta ingét. Meglepetésére
a gyűrű súlyát most valami módon a szívén érezte; úgy határozott azonban,
hogy ezzel egyszerűen nem fog törődni.
A Habkövető gondosan összehajtogatta a clingor-t,
és a zekéje mögé dugta megint. Akkor Covenantra nézett, tanulmányozta egy
kicsit utasát. Covenant mosolyogni próbált válaszul, hogy háláját kifejezze,
de az arca mintha csak torz fintorokra lett volna alkalmas. Végül elfordult
inkább, átült megint az orrba, nézni, hogyan fut a csónak, megemészteni,
amit az Óriás tett érte.
Hogy így tűnődött egy darabig, eszébe jutott Atiaran
kőkése. Lehetővé tett ez egy önfegyelem-gyakorlatot, melyre oly áhítottan
szüksége volt. Áthajolt a csónak peremén, bevizezte az arcát, majd a késsel,
kínos alapossággal, leborotválta a pofaszakállát. A szakáll nyolcnapos
volt már, de a borotvaéles, tiszta vonalú penge úgy vitte, mintha csak
vajat hasítana, s Covenant akkor a nyakáról is eltávolította a fölöslegesen
elvadult szőrzetet, az álláról, mindenünnét. Tűrhető munkát végzett, tudta
- és nem vágta meg magát! Igaz, nagyon kijött már ebből a gyakorlatból,
elszokott a kockázat tudatától is; szíve csaknem kiugrott a helyéről, valahányszor
arra gondolt, hogy mi van akkor, ha egyszerre vért pillant meg. Most kezdte
látni, milyen égetően szükséges volna visszatérnie mielőbb a saját való
világába - el ne veszítse túlélési képességét, a leprás egyetlen gyakorlati
lehetőségét.
Később a nap során még eső is hullt, enyhe permet
zilálta a folyó felszínét, miriádnyi apró darabbá törve az ég tiszta tükörképét
benne. A cseppek finoman szitáltak arcára, áztatták ruháját, míg csuromvíz
nem lett; kényelmetlen érzés volt ez a végén, mert mintha beáztatták volna,
olyan lett. Tűrte mégis valami szürke, tompult megadással, arra gondolván
inkább, mit nyert és mit veszített azzal, hogy elrejtette a gyűrűjét.
Aztán valahogy vége lett ennek a napnak is. Sötétség
itatta át a levegőt, mintha az eső válna sötétebbre csupán, s a félhomályban
Covenant s az Óriás komoran vacsorázott meg. A Habkövető csaknem olyan
gyenge volt már, hogy etetni kellett, ám Covenant segítségével derekasan
belakmározhatott, és ittak is jócskán a „gyémántitalból". Akkor mindketten
visszasüllyedtek viszonylagos csendjükbe: ki-ki a magáéba. Covenant nem
bánta a szürkületet; nem kellett legalább ilyen kimerültnek látnia az Óriást.
A nyirkos fenékdeszkára lefeküdni nem volt kedve, összekuporodott hát amúgy
vizesen, fázósan, ahogy volt, és a csónak belső oldalának támaszkodott,
így próbált lenyugodni, elernyedni, elaludni.
Kis idő múltán a Habkövető halkan énekelni kezdett:
Olyan volt ez, mintha erőt akarna meríteni az énekből, s ekképp hajtaná a csónakot az ár ellenében, észak felé egyre - mintha nem létezne olyan fáradtság, mely így kifoghatna rajta.Kő és Tenger két mély élet,
két örök-nagy világ-jelkép:
nyugvó s mozgó állandóság;
két örök-rész az Erőből.
hadd inna a fáradt lény a diamondraught-ból. Az Óriás ajkán töredék
mosoly jelent meg, nagy lélegzetet vett. - Kő és Tenger. Nem könnyű dolog
a te barátodnak lenni. Mondd meg majd a következő révészednek, hogy ne
árral szemben vigyen, hanem lefelé inkább. Efféle sorsrendelés erősebb
léleknek való, nem nekem.
- Képtelenség - mondta komoran Covenant. - Rólad
énekek fognak szólni azért, amit most véghezviszel. Nem gondolod-e, hogy
megéri?
Habkövető válaszolni próbált, de ez az igyekezet
csak valami heves köhögést eredményezett, s kénytelen volt visszazuhanni
önmagába, lelkének kihunyni készülő tüzét táplálni így inkább beszéd helyett
- mert a kormányrudat csak és csak a legkeményebben szoríthatta, hogy haladjon
a hajó.
- Jól van, jól van - mondta szelíden Covenant. -
Mindenki, aki csak segít nekem, kimerültséggel végzi . . . vagy így, vagy
amúgy. Ha költő lennék, meghidd, én magam írnám meg azt a rólad szóló éneket.
- Csendesen káromkodott a tehetetlensége miatt, s etette közben az Óriást
mandaringerezdekkel, míg a végén nem maradt egy szem gyümölcs sem. Ahogy
elnézte Habkövetőt, ezt a nagy, magas lényt, ahogy semmije sem maradt,
csak a kitartáshoz szükséges ereje, ahogy így felemésztette magát, oly
okokból, melyeket Covenant felfogni sem bírt, ahogy elvesztette minden
jókedvét s humorát, de még a méltóságát is, mintha ezek csak afféle mellékes
járulékok lettek volna - igen, minden észérven túl úgy kellett éreznie,
hogy adósa ő Habkövetőnek, mintha eladták volna - a háta mögött! és a legnyersebben
figyelmen kívül hagyva, beleegyezik-e vagy sem! -, el, arra, hogy egyetlen
barátjának ilyes kizsarolója legyen. - Mindenki, aki csak segít nekem .
. . - motyogta megint. Elképesztőnek találta, milyen árat hajlandók fizetni
érte sorra-rendre az emberek itt az Országban.
Végül egyszerűen nem volt képes elnézni, amit lát.
Visszatért a hajó orrába, ahonnét akkor már inkább a feltornyosuló hegyeket
nézte, szeme sivár tekintettel meredt közelükbe-messzijükbe, s ő maga közben
ezt mormolta: „Nem kértem semmi ilyesmit."
Ennyire gyűlölném magam? Ezt kérdezte önmagától,
sürgetően. Egyetlen válasza erre mindazonáltal csak Habkövető lélegzetének
halk hördülgetése volt.
A reggel fele így telt, az idő áthatolhatatlan rejtelméből
Habkövető lélegzetvételei hasítottak ki zajukkal egyenetlen tömböket. A
csónak körül a terep merevedett valamelyest, úgy, mintha a táj felkészülne:
most nemso-
kára felszökken az égbe. A hegyek magasabbra nőttek, cakkosabbak voltak,
szirtesebbek, fokról fokra elmaradtak a hangások, az indiai fügefák mind
a síkság zöldjei, s a helyüket ridegebb, érdesebb füvek foglalták el, és
itt-ott, szétszórtan, cédrusok. Szemközt pedig, a dombok felett, a hegyek
a folyó minden kanyarulata után még inkább az égig magasodtak. Covenant
most már látta, hogyan ereszkedik le a láncolat keleti vége meredeken egy
fennsík szintjére; mintha lépcső lett volna a hegyekben így a fennsík nyolcszáz-ezer
méter magas lehetett, és az előhegység nyúlványai fölé meredek szirtekkel
tornyosult. A fennsíkról vízesés zuhogott, és a fényhatások kékes színben
játszatták a sziklák előtt lezúduló áradatot. A Göngyölt Vízesés, gondolta
Covenant. És hiába lélegzett olyan hörögve-zihálva a Habkövető, Covenant
csak azt érezte a szívében, hogy valami igazán nagy dologhoz közeledik
most.
De ez a közeledés mindegyre veszített a gyorsaságából.
A Fehér, ahogy a hegyek közt kanyargott, szűkült is; ennek eredményeképpen
a velük szembeáramló víz is nagyobb ellenállást fejtett ki. Az Óriás pedig
mintha tűrőképességének határához érkezett volna el. Zihálása olyan volt,
mintha bármely pillanatban fuldokló hörgésbe mehetne át - ami aztán csakugyan
halálos lesz. Alig tudta gyorsabban hajtani a csónakot, mint a gyalogszer
üteme általában. Covenant elképzelni se tudta, hogyan fogják megtenni az
utolsó mérföldeket még.
Tanulmányozta a folyópartot - hol is lehetne esetleg
kikötni hajójukkal. Szerette volna rávenni az Óriást, tegyék ezt, álljanak
le valahol így. De ahogy mindegyre a terepet kémlelte, hirtelen tompa zajt
hallott a levegőből, olyat, mint amikor lovak rohannak. Mi az ördög -?
Agyában ős-gonoszok képei villogtak elő. Felkapta botját a csónak fenekéről,
ezzel próbálván csillapítani zaklatottságát.
A következő pillanatban azonban, mintha hullám bukna
át egy domb hajlatán, a folyó mellett följebb, a csónaktól keletre, egy
csapatnyi ló érkezett, hátukon lovasaikkal. A lovasok emberi lények voltak,
férfiak és nők. Ahogy meglátták a csónakot, egyikük felkiáltott, akkor
az egész csapat vágtázni kezdett, le a dombról egyenesen a folyó partjára
- és ott megálltak.
A lovasok harcosoknak látszottak. Magas szárú, puha
talpú csizmát viseltek, fekete lábszárvédőt, fekete, gallér nélküli inget,
melyen mellvértlapok voltak sárga fémből, és a fejükön sárga szalag volt.
Mindegyikük övéből kurta kard függött alá, mindegyikük hátán íj volt, nyílvesszőkkel
teli
tegez. Covenant alaposan szemügyre vette őket, s arra a megállapításra
jutott, hogy vonásaik egyszerre idézik a woodhelven-lakókét és a stonedownbeliekét;
akadtak köztük magasak és szőkék, világos szeműek, karcsúak, mások viszont
tömzsi termetűek voltak, sötétek, kötegesen izmosak.
Mihelyt lovaikat megállították, a lovasok egy emberként
ütöttek oda jobb öklükkel a szívük tájára, majd karjukat kitárták, tenyérrel
előre, az üdvözlés jeléül. Egyikük, egy férfi, akit megkülönböztetett a
többiektől egy fekete, átlós csík a mellvértjén, átkiáltott a folyó vizén:
- Üdv, Sziklafivér! Köszöntés néktek, és tisztességadásunk s hűségünk,
jövevény s néped! Quaan vagyok, a Harmadik Eoman parancsnoka, Warhaftja
ekképpen a Lordok Hona Hadi Őrizetének. - Szünetet tartott, szót várt,
és amikor Covenant nem felelt, óvatosabb hangon folytatta: - Lord Mhoram
küldött bennünket. Látta, hogy fontos dolgok jönnek ma itt a folyón. Jöttünk,
hogy kíséretet biztosítsunk.
Covenant most a Habkövetőre pillantott, de amit
látott, meggyőzte arról, hogy az Óriásnak már fogalma sincs, mi történik
körülötte. Ott kuporgott, önmagába roskadva a csónak farában, és süketen-vakon,
csak arra volt már ereje, hogy a kormányrudat biztonsággal tartsa, a csónakot
hajtsa. Covenant most megint az Eoman felé fordult, kiáltván: - Segítsetek
nekünk! A kormányos meghal!
Quaan megmerevedett, majd nyomban akcióba kezdett.
Parancsszava csattant, s a következő pillanatban ő maga s két társa, amúgy
lovastul, nekivágott a folyónak. Amazok ketten egyenest a nyugati part
felé gázoltak-úsztattak, ám Quaan a csónak elébe igyekezett vágni lovával.
A musztáng erőteljesen úszott, mintha az ilyesmi csak úgy a mindennapi
gyakorlatába tartozna. Quaan csakhamar ott járt már a csónak közelében.
Az utolsó pillanatban kiemelkedett a kengyelből, könnyedén elkapva a hajóperemet.
Parancsszavára lova azonnal visszaúszott a keleti partra.
Akkor Quaan egy pillanat alatt szemügyre vette Covenantot,
aki viszont megállapította, hogy a sűrű fekete hajú, széles vállú, nyílt
arcú férfi stonedown-lakó. Akkor a Warhaft a Habkövetőhöz lépett. Megragadta
az Óriás vállát, jól megrázta, aztán valamiféle szavakat vakkantott, melyeket
Covenant nem értett.
Az Óriás először nem reagált. Csak ült ott, mint
aki nem lát, aki maga a révület, keze szinte halálból szorította a kormányrudat.
De Quaan hangja lassan elhatolt a tudatáig. Nyakának izomkötegei megremegtek,
ahogy fe-
jét fölemelte, ahogy tekintetével elgyötörten megpróbált Quaan szemébe
mélyedni. Majd egy hördüléssel, amely talán a csontjainak velejéből tört
elő, elengedte a kormányrudat, és oldalt dőlt.
A hajócska azonnal megállt, sodródni kezdett visszafelé.
De akkorra már a másik két lovas készen állt a nyugati parton. Quaan odalépett
Covenant mellé a csónak orrába, és amikor szilárdan állt, a lovasok egyike
odahajította neki egy hosszú kötél egyik végét. Quaan szépen elkapta, majd
rátekerte az orr fájára. Maradt, ahová helyezte; mert nem közönséges kötél
volt ez, hanem clingor. Akkor Quaan hirtelen a part felé fordult,
és újabb kötélvég érkezett a kezéhez, ezt szintén az orr fájára „kötötte".
A kötelek megfeszültek; a csónak sodratása leállt. Quaan akkor intett a
karjával, és a lovasok elindultak a part mentében, húzván ár ellen fölfelé
a hajót.
Covenant, mihelyt megértette, mi történik, Habkövetőre
fordította figyelmét. Az Óriás ott hevert, ahová zuhant, és a lélegzete
gyenge volt, szabálytalan. Akkor ő mindenképpen segíteni szeretett volna
rajta - fölemelte hát a bőrkorsót, és a diamondraught-ból jó sokat
az Óriás fejére löttyintett. A folyadék belecsorgott a szájába, Habkövető
prüszkölve, nehezen nyelte. Majd egy mély, hörgő lélegzetvétel következett
- és az óriásszemek kinyíltak. Habkövető ekkor maga emelte ajkához a korsót,
meghúzta, utána végigterült a csónak fenékdeszkáin, és azon nyomban mély
álom szállt rá.
Covenant megkönnyebbülten mormolta felette: - Hát
ez szép módja annak, hogy befejezzünk egy éneket: „és mély álom szállt
rá"! Mi értelme annak, hogy hős legyen az ember, ha nem bír ébren maradni
addig se, amíg gratulálhatnánk neki a tettéért?
Egyszerre nagy fáradtságot érzett, mintha az Óriás
kimerültségével együtt járt volna, hogy az ő ereje is elszáll. Sóhajtva
leült; ült csak az egyik keresztpadon, figyelte, hogyan haladnak a folyón
ár ellenében, miközben Quaan a farba ment, ott megragadta a kormányrudat.
Covenant egy darabig nem törődött vele, hogy Quaan fürkészőn vizsgálja
őt. De a végén összegyűjtött magában annyi erőt, hogy kimondja: - Ez itt
Habkövető Sósszív a. . . a Tengertér Óriásainak követe és megbízottja.
Nem pihent azóta, hogy fölszedett engem Andelain szívében - és ennek három
napja. - Látta, hogy Quaan arcán megértés ül már Habkövető sorsát illetően.
Avval megint elfordult a kormányostól: Covenant a tovasikló tájat figyelte
inkább.
A kötélhúzó lovak derekas munkát végeztek, pedig
a Fehér-folyó árja
nem volt csekélység. A lovasok ügyesen játszották ki a part egyenetlenségeit,
akadályait; váltva hagyták előrefeszülni vagy ellazulni az egyik kötelet
vagy a másikat, ahogy a helyzet kívánta. Ahogy északabbra jutottak, a talaj
egyre sziklásabb lett, és a bozótot felváltotta a sasharaszt. Gilden-fák
terebélyei tünedeztek fel, ág-bogukkal, levélzetükkel mindjobban beborították
az előhegység nyúlványait, a napfény pedig melegen izzította az aranylombokat.
Előttük a fennsík most már alig egy mérföldnyire volt, s annak nyugati
felén a hegyek úgy szökkentek hirtelen magasukba, mintha ekképpen büszkélkednének
valamivel.
Déltájt Covenant meghallotta a nagy vízesések zúgását,
és úgy gondolta, közel járhatnak már Revelstone-hoz, jóllehet a magas előhegység-nyúlványok
most eltakartak előle majdnem minden kilátást. A zúgás makacsul közeledett.
A hajócska csakhamar egy széles híd alatt siklott át. Nemsokára a lovasok
egy utolsó félkörívet írtak le, aztán behúzták a csónakot egy tóöbölbe
a Göngyölt Vízesés tövében.
A tó kerekded és így is szabálytalan alakú volt,
igen széles, és az egész nyugati partját Gilden-fák s fenyők szegélyezték.
Egy szikla tövében terült el - csaknem hétszáz méter merő kőszirt volt
ez a szakadék -, s a fennsíkról a kék víz mennydörögve zúdult alá, akárha
a hegység zajos szíve-vére volna. A tó vize tiszta volt és hűs, akár az
eső mosta éter, és Covenant jól látta a kristályos közegen át a fenék nagy,
sima tömbköveit.
A vízesés közvetlen tövében, nedves sziklák közt
kecses kék virágjaikkal jakarandafák álltak, ám a tó keleti partja szinte
teljesen fátlan volt. Két hosszú móló nyúlt be a vízbe, és volt még számos
kikötőstég„,dokk". Az egyik mólónál az övékhez hasonló hajócska állt, kisebb
vízi járművek - egypárevezősök, apró lélekvesztők - a stégekhez voltak
kikötve. Quaan vezérletével a lovasok behúzták a hajót az egyik mólóhoz,
ahol két Eomanes azonnal ki is kötötte. Majd a Warhaft szelíden felköltögette
Habkövető Sósszívet.
Az Óriás keservesen tért csak magához. De amikor
tágra tárta végre a szemét, látszott rajta, hogy nem nyugtalan, nem szorong,
csupán olyan gyenge, mintha egyszerre homokkőből volnának a csontjai. Quaan
és Covenant segítségével feltápászkodott - legalább ülő helyzetbe. Ekképpen
pihent egy kicsit megint, révülten nézett körül, mintha azon ámuldozna,
hová is tűnt az ő nagy ereje.
Egy idő múlva, erőtlenül hát, így szólt Quaanhoz:
- Bocsáss meg, Warhaft . . . egy kicsit ,~. . egy kicsit fáradt vagyok.
- Látom rajtad - mormolta Quaan. - De ne aggódj.
Revelstone már közel.
A Habkövető egy pillanatig zavartan hunyorgott,
összevonta szemöldökét, mint aki megpróbál visszaemlékezni rá, mi is történt
vele. Majd mintha visszatértek volna ezek az emlékek, és az arca megfeszült.
- Küldj lovasokat - mondta sürgetően zihálva. - Gyűjtsd össze a Lordokat.
Tanácsot kell tartani.
Quaan mosolygott. - Változnak az idők, Sziklafivér.
A legújabb Lord, Mhoram, Variol fia látnok és jövendőmondó. Tíz nappal
ezelőtt lovasokat küldött a Loresraatba, és Prothall Főlordhoz is északra.
Mindenki a Honban lesz még ma este.
- Akkor jó - sóhajtotta az Óriás. - Ezek árnyverte
idők. Rettenetes célok indultak.
- Ezt láttuk magunk is - felelte komoran Quaan.
- De Habkövető Sósszív sokat tett, gyorsan jött. Megküldöm derekas utad
hírét, járjon előtted, tudjon róla a Hon. Összeszedik magukat ott sokan,
aztán visznek is, ha úgy kívánod.
A Habkövető megrázta a fejét, Quaan felugrott a
mólóra, hogy az egyik Eomant eligazítsa. Az Óriás meg Covenantra nézett,
és halványan elmosolyodott: - Ugye, megmondtam, barátom - közölte vele
-, hogy igen gyorsan ideszállítalak?
Ez a mosoly úgy érintette meg Covenant szívét, mint
valami ellenállhatatlan érzelem-megnyilvánulás. Fojtott hangon így felelt:
- Legközelebb azért ne erőltesd így. Nem bírom . . . csak nézni . . . elnézni,
hogy . . . Mondd, mindig így tartod be . . . az ígéretedet?
- A hír, amit hozol, sürgős üzenet. Hogyan cselekedhettem
volna másképp?
Leprásszemszögéből Covenant így felelt: - Semmi
se ennyire sürgős. Ugyan mit ér neked akkor bármi más, ha belehalsz,
míg eléred?
A Habkövető egy pillanatig nem válaszolt. Súlyos
kezével nehézkesen Covenant vállára támaszkodott, így, keservesen bár,
felállt. Majd, mintha társának kérdésre felelne, annyit mondott csak: -
Gyere. Megtekintjük Revelstone-t.
Készséges kezek segítették az Óriást a mólóra, s
nemsokára ott állt a tó partján. Iszonyatos fáradtság görnyesztette, s
mégis: a helybeli férfiak és nők amúgy lóháton is eltörpültek mellette
mind. És ahogy Covenant is ott
volt már mellette, útitársát Habkövető úgy mutatta be, mint aki odahaza
van egy birodalomban, a maga földjén. - Hadi Őrzet Eomanje, íme, ez a barátom,
Thomas Covenant, a Hitetlen, aki üzenetet hoz a Lordok Tanácsának. Sok
különös lore tudója ő, ám az Országot nem ismeri. Vigyázzatok rá jól, a
barátság kedvéért, s azért a hasonlóságért, mely őt Berekkel, a Felekézzel
összeköti; a Földbaráttal, a Lord-Atyaőssel.
Válaszul Quaan tisztelegve üdvözölte Covenantot,
forma szerint is most már. - Tolmácsolom neked a Lordok köszöntését, itt,
Honukban, az Óriások faragta Revelstone-ban - mondta. - Légy üdvözölve
az Országban . . . köszöntés járjon véled és hűséged.
Covenant büszke tartással viszonozta mindezt, de
szólni egy szót sem szólt. Majd egy pillanat múlva Habkövető azt mondta
Quaannak: - Menjünk. Szemem éhes, látni szeretné őseim nagy művét.
A Warhaft bólintott, s ennek megfelelően intézkedett
is nyomban. Két lovas vágtatott el mindjárt keletnek, s két további az
Óriás jobbján-balján helyezkedett el ugyanily szaporán, hadd támaszkodhatna
lovaik hátára. Egy ötödik harcos, egy nő - szép, fiatal, szőke woodhelveni
- felajánlotta Covenantnak, hogy ott lovagol majd mögötte végig. A férfi
először figyelt föl rá, hogy az Eoman-nyergek nem bőrből vannak, hanem
clingor-ból.
Nincs elöl „szarvuk", nincs hajlatuk, hanem széles és lapos ülőkét formáznak,
erről csügg alá kétfelől a kengyel. Az egész olyan volt, mintha ló és lovasa
közt egy „mágnesesen" tapadó pokróc lenne csupán. Ám hiába tanította meg
őt Joan a lovaglás rejtelmeire, Covenant alapjában mindig is bizalmatlanul
nézett e hátasokra. Elhárította most is ezt a lehetőséget. Maradt gyalogszerrel.
Kiemelte botját a csónakból, aztán elindult az egyik lovas mellett, aki
Habkövető támogatására haladt ott. Az Eoman, a két vendéggel, lassan távolodott
így a tóparttól.
Megkerültek egy dombnyúlványt a déli oldalon, aztán
rátértek az útra, mely a hídtól vezetett, a tó alatti folyószakasztól,
idáig. Aztán, keletnek, az út a lehető legmeredekebben kezdett emelkedni
- egy keresztező hegygerincre fel, fel. A hirtelen, erős kaptató egy kicsit
kibillentette az egyensúlyából Habkövetőt, néha alig volt annyi ereje,
hogy a lovakra is rátámaszkodhassék. De amikor így, keservesen, feljutott
a gerincre, megállt, széttárta karját, és nevetni kezdett. - Ott, ott,
barátom! Nem válasz-e ez neked, mondd? - A hangja gyenge volt, de már frissülő
öröm élt benne.
Előttük, pár alacsonyabb hegy s domb túlján, ott
emelkedett a Lordok Hona.
A látvány meglepte Covenantot - méghozzá lélegzetelállítóan.
Revelstone igazi mestermű volt. Gránit kikezdhetetlensége úgy magasult
ott, mint maga a megtestesült öröklét, mint valami időtlen vívmány, melynek
anyaga ronthatatlan kő, s hogy egyáltalán létezik, az Óriások talán még
óriásibb mester-hozzájárulásának emlékműve is volt, egy ízig.
Covenant magában megállapította, hogy igaz: Revelstone
- ez túl rövid név egy ilyen óriás műhöz.
A fennsík keleti végét széles sziklaszál zárta,
mely fele olyan magas volt csak, mint a plató szintje, s független is volt
attól, kivéve az alapját, olyan nyolcvan-száz méter magasságig. Ezt a sziklaszálat
toronnyá vájták ki, s ez a torony volt mintegy az őrhelye a Hon egyetlen
bejáratának, és ablakok sorakoztak a lenti támfalaktól fel egészen az erődítményjelleggel
kiképzett csúcsig. Hanem magát a Lordok Honát javarészt a fennsík alatti
belső sziklatömbanyagba vájták.
Meglepően más képet nyújtva, mint a torony, a sziklafal
csupa véset és tagoltság volt, az Ó-Óriások keze műve nyomán - mesterien
megmunkált, kifaragott külső fala formázódott így a városnak, mely utóbbi,
mint Covenant aztán tapasztalhatta, a fennsík teljes előreszögellését,
ezt az éles-hegyes formát, kitöltötte benn. A fal lenyűgözően gazdag formák
sokaságát mutatta - párkányok és kiugrók tagolták, ablakok szabályosan
vagy szabálytalanul elhelyezkedő sora, csoportozata, és erkélyek és kis
kiszögellők, nyitottak és zártak, korláttal és tetőcskével, másutt csak
úgy lefödetlenül; áttekinthetetlen alakgazdagság villództatta a figyelmet,
s gyakran az lehetett a néző benyomása, hogy ez az egész valami határozott
elképzelés szerint eggyé kristályosodik, mintázatot ad. Ám a fény is közbeszólt,
mely a tündökletes-sima sziklaanyagon mindig másképpen csillámlott, s Covenant
még csak követni sem tudta a már elképzelt mintázat vonalait, oly gyorsan
változott át az összbenyomás mindig újból valami mássá.
Hanem azzal az új nézésével, e látásmóddal, mely az Országban lett
lassanként övé, látta, látni vélte a sűrű, zajló, eleven közös életet odabentről,
a városból; látta mintegy a falakon át, akárha kisugárzása lenne annak
onnét bentről, fény-árny váltakozásként észlelni vélte a benti ezernyi
élet játékát, a lakosok sokaságának tevékenységét, mozgását, hullámzását.
A látvány - a látomás? - az egész Hont egyetlen nyüzsgéssé bűvölte ily-
képp. Bár messziről szemlélhette csak, összességében foghatta fel csupán
- széles látképként; ahogy a Göngyölt Vízesés ott zúgott egyik felől, amonnét
meg a síkságok hajlata hatalmasult -, azt bizonyossággal tudta már, hogy
az Ó-Óriások: minden képzeletén túltettek ezzel. Olyan mű volt ez, mely
a legméltóbb búcsújáróhely, igazi próbatételek színtere. Nem lepte meg,
hogy Habkövető szinte áhítatos imádságként suttogta hódolattal: - Ó, Revelstone!
Lordok Hona! Itt a Hontalanok sorsuk átkától szabadulhattak!
S az Eoman litániaként visszhangozta:
Akkor a lovasok meglódultak ismét. Habkövető és Covenant színámulattal haladt tovább a tornyosuló falak felé, és a távolság gyorsan fogyott, „mérföldkövei" láthatatlanul és foghatatlanul mintegy csak a szívük lelkes-heves dobbanásai voltak már. Az út a sziklatömbbel párhuzamosan haladt most egészen a keleti végéig, aztán fölfelé kanyarodott a torony délkeleti tövében nyíló magas ívű ajtók felé. A kapuk - egy-egy hatalmas kőoszlopszerű szárny mindegyiknél mindkétfelől - nyitva álltak, mintha szívélyesen üdvözölnék kővalójukkal az érkezőket; de a kőoszlopszerű kapuszárnyak úgy voltak kitámasztva, oly könnyed biztonsággal, hogy bármely pillanatban moccanthatóak legyenek, s összecsapódjanak nagy tökéllyel, mint eggyé született fogak egy szájban. A bejárat, mely mögöttük tárult, elegendőképp tágas volt, hogy az egész Eoman egyszerre bejuthasson rajta, lovon.Óriás-mű, hű Revelstone, ősi véd-erő:
Földbarát-lét szíve és kapuja -
Kard a Jóra véled röppenjen ím, elő,
Hegy, tudd, mi az Őrzés béke-és-harc sora!
Covenant bólintott, ám szemét közben le nem vette
volna a Lord-Honról. Hanem pár pillanat múltán mégis erre kényszerült.
A lobogók helyett - Revelstone kapujára kellett figyelnie. A bejárat csaknem
olyan volt, mintha barlangüregekbe vezetne, Föld sziklagyomrába, és mégis:
fény volt mögötte, tiszta napfény.
Három őr állt a kapuk feletti bemélyedésben. Küllemük
magára vonta Covenant figyelmét: nem is emlékeztettek a Hadi Őrzet lovasaira.
Olyanok voltak, úgy méretre, mint a stonedown-lakók, de az arcuk laposas,
a bőrük barna, a hajuk göndör és kurtára nyírt. Kurta, okkerszín tunikát
viseltek, kék övüket mintha pergamenből nyesték volna, és lábszáruk, lábfejükkel
egyetemben, mezítelen volt. Csak álltak ott, minden további nélkül, a bemélyedésben;
kőilleszkedésnél kőhöz illően; s mintha macskákat idézett volna a biztos
egyensúlyuk, az éberségük; látszott rajtuk, hogy egyetlen szemvillanás
töredék része alatt harcba szállnak bárkivel - a legkisebb gyanúokra.
Mikor az Eomanje hallótávolon belülre ért, Quaan
odakiáltotta a kapuőröknek: - Üdv! Első-Mark-Tuvor! Hogyan tovább, ha a
Vérgárda vendégüdvözlő lesz?
Az őrök közül az, aki elöl állt, válaszolt neki:
ez a hang, ez a nyelv Covenant számára érthetetlennek tűnt fel, furcsán
sutának, mintha az, aki így szólt most, elszokott volna az Ország nyelvének
köznapi használatától. - Óriások és hírhozók jöttek össze, hogy a Hon fogadja
őket.
- Rendben, Vérgárdista! - mondta Quaan, és hangja
ismét bajtársiasságot zengetett. - Hát tudjátok akkor kötelességteket.
Az Óriás itt, íme, Habkövető Sósszív. Követe a Tengertérnek, küldötték
őt, hogy a Lordok Tanácsához jöjjön. Ez a férfi meg, a hírhozó, Thomas
Covenant, a Hitetlen, idegen az Országban itt. A helyek készen várnak?
- A parancsok mentek. Bannor és Korik vár.
Quaan helyeslően intett. Akkor, harcosaival, belovagolt
a Lordok Honának tárt torkán.