contents
361
TIZENKILENC

Gyűrűs-Tán választ


 

Rustah Kord elmondta Prothallnak, hogy Ramen-szokások szerint a Ranyhynek pusztítóit, holtukban, a keselyűknek hagyják. A Ramenek nem óhajtották temetéssel megtisztelni a kresh-eket - sem a földet sérteni dögtetemükkel. Elégetés nem jöhetett szóba, mert a máglyák pusztatüzet okozhattak volna a Síkságokon. A lovasoknak így, miután a ronda szagot maguk mögött hagyták, ami a farkasokból áradt, nem volt több gondjuk ezzel a dologgal. A Kord elvezette a Különítményt dél felé úgy jó egy mérföldnyire az iménti helytől, majd miután meggyőződött, hogy a dögszag a lovakat sem zavarhatja, elrendelte, táborozzanak le. Mindenki örömmel fogadta a javaslatot.
    Covenant nyugtalanul, fel-felzökkenve aludt: mintha dárda hegye mutatna közelről egyenest a gyomra közepének; aztán, hogy a hajnal eljött,



362

olyan gyengének érezte magát, mintha egész éjszaka az éhség gyötrelmeivel küzdött volna. S hogy orrát megcsapta ismét a méreg jellegű amanibhavam illata, ez a csípős szag, szemét elöntötte a könny - mint akit megütöttek.
    Nem hitte, hogy sokáig talpon-lovon bírja még. De a válasz, amire szükség volt, csak nem jött. Nem jutott semmi újabb belátásra, és Morinmoss, a Mohos Vadon „írása" a köntösén olvashatatlannak bizonyult. Biztos ösztöne súgta neki, hogy azt, amit keres, az éhezés végletében lelheti meg. Hogy társai mind ettek, s készen álltak a továbbindulásra, komoran kapaszkodott fel Dura hátára ő is, ment velük. Szeméből időről időre nedvesség szivárgott, de nem azért, mintha sírt volna. Túl volt terhelve szenvedélyes érzéssel, de nem tudott könnyíteni magán. A leprásság bánata nem engedett semmi ilyen enyhületet.
    Kedélye így hamvába holt-hűlt, ám maga a nap ennek épp az ellentéte volt: vidám, egy ízig ragyogó, a napot nem árnyékolta felhő, és meleg, északi szél fújt, mélységes volt az ég, futamodó-fürgék voltak a dombok. A társaságon csakhamar úrrá lett a Síkságok bűvölete - s ennek mintha zsoltáros éneke lett volna a Ranyhynek nyerítése egyre. Olykor-olykor más, szabad óriási lovak száguldottak el mellettük, másutt csak úgy legelésztek, s oldalt pillantva, őket látva szemükben nevetés volt, torkukból tiszta hangok törtek elő. Látványuk fokozta a Kordok derűjét is, és ahogy délelőttbe hajlott a nap, Grace és Thew énekelni kezdett:

Rohanj, Ranyhyn:
vágtass, ügetve játssz -
egyél-igyál, fényt tündököltess.
Te vagy a föld szín-veleje.
Zabolázhatatlan, szabad lény -
agyar, mancs, tépőfog nem bánthat;
ló-vér csak gyógyfüvet érint.
Vagyunk a Ramenek, szolgálni születtünk:
Manethrall csutakol,
Kord védelmez,
Winhome tűzhely és ágy ád meleget -
lábunk fürge, szívünk kitartó.


363
 
Fű-honú paták, csillaghomlokok;
föld, fa virága fonnyad-hervad:
te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -
szolgáljuk mi az Ég Lófarkát,
áldjuk a Világ Sörényét.
    Hallván a dalt, a Ranyhynek hol odatáncoltak hozzájuk, hol tovaszökelltek, s oly könnyed volt a mozgásuk, mintha a talaj futott volna alattuk.
    Habkövető karjában Pietten mocorogni kezdett, s egy kis időre megszabadult a nappali álom öleléséből, hogy legalább egy kicsit nézegethesse ő is a gyönyörű lovakat - és kifejezéstelen szemébe most még valami vágyódás is szökött. Prothall és Mhoram könnyebbülten ült a nyeregben, mintha Revelstone elhagyása óta most először éreznék biztonságban a Különítményt. És könnyek futottak le Covenant arcán egyre, akár valami falon.
    Üresség volt egész bensője, s a nap tüze megzavarta. Feje szinte szétrobbant, és ez az egész valami olyan érzést keltett benne, mintha kitették volna egy bizonytalan magaslatra, ahol örvényként kavargó fűtömeg rohan hullámozva felé: farkasfalkaként jár a sarkában. De a nyereg - a clingor megtartotta őt Dura hátán. Egy idő múlva álomba révült át, ahol aztán csak táncolt és sírt és szerelmeskedett egy gunyoros bábdrótrángató szeszélye szerint.
    Amikor felébredt, délután derekán jártak már, és a láthatáron, keresztben, többnyire magas hegyek vonulata látszott. A társaság ideje jól telt. Tény, ami tény, a lovak olyan könnyed vígsággal léptek, táncoltak, ügettek, mintha a Síkságoktól egyszerre több erejük támadott volna az elbírhatónál. Egy pillanatig Covenant már-már előre látta a helyet, Manhome-ot, ahol aztán - nyilvánvaló! - jegygyűrűje iránti félreértett és értéktelen tisztelet révén felajánlják őt a Ranyhyneknek, mint választandó lovast. Ez volt, nem kétség, Prothall egyik oka, hogy a Ra Síkságok fölkeresése mellett döntött, mielőtt a Mennydörgés Hegyéhez jutnak. Tisztelet az ős-Lordnak, a Gyűrűs-Tánnak! A pokolba! Megpróbálta elképzelni csak, hogy ő egy Ranyhynen ül, de a fantázia nem szökkent; ha Andelaint leszámítja, ezek a hatalmas, fenyegető, Földerő-hordozó lovak jelképezték a leginkább az Ország igazi lényegét-valóját. És Joan lovak betörésével foglalkozott. Valami oknál fogva ez hirtelen facsaró érzést keltett benne - szinte az orrában! -, és erőnek erejével kellett visszafognia könnyeit.


364

    A délután hátralévő részét a hegyek nézegetésével töltötte. Úgy emelkedtek mind magasabbra a társaság tagjainak szemében, akárha lassan talpra állnának. A délnyugatnak és északkeletnek lassan elhajló lánc darabjai nem voltak olyan magasak, mint a Mithil Stonedown mögötti hegyek, de igen sziklás, nyers volt a látvány, mintha magas, vékony oromtűk tennék fenyegetően áthatolhatatlanná a köves tájat. Covenantnak fogalma sem volt, mi lehet a hegyek túlján, és nem is akarta tudni. Áthatolhatatlanságuk valami sötét lelki békét kölcsönzött neki, akárha kegyesen odaterülnének ezek a magasok közéje s valami egyéb közé, aminek a látványát sem bírná elviselni.
    A hegyek most mind jelentősebben magasodtak, ahogy a társaság lassú vágtában közelített feléjük. A nap csusszanni kezdett lefelé már a nyugati síkságok mögé, mikor a lovasok elérték a hegynyúlványokat egy szakadékos oromtömeg tövében. És hátukon narancsfény játszott rózsaszínbe, így tettek meg egy utolsó emelkedőt, hogy valami tágas síkságra érjenek közvetlenül a sziklaszirtek alatt.
    És ott volt Manhome, „Embertanya".
    A sziklás hegyoldal töve az utolsó nyolcvan-száz méteren meredeken emelkedett befelé egy széles, félovális homlokzat mentén, üreget alkotván, mely olyan volt, mint egy mély, függőleges tál a sziklában. Az üreg távoli mélyén, ahol védve lehettek az időjárás viszontagságaitól, de a friss levegő mégis üdítően hatott még, ott voltak a Ramen családok harang alakú sátrai. És elöl, a sziklaszirt védelmében szintúgy, a közösségi tér terült el, nyitott tágasság, ahol tüzek égtek, s a Ramenek főztek, társalogtak, táncoltak, énekeltek együtt, ha épp nem jártak künn a Síkságokon a Ranyhynekkel. Az egész helynek volt valami rideg jellege, mintha a Ramenek nem adtak volna rá, hogy a kővilág kedvesen fogadja be őket; Manhome ugyanis csak olyan alkalmi központféle volt, kiindulópontja a Síkságot bejáró nomád testű-lelkű embereknek.
    Vagy úgy hetven Ramen gyülekezett össze, nézvén az érkezőket. Csaknem mind Winhome-ok voltak, a Ramenek fiataljai és öregjei, meg mások, akiknek biztonság kellett és kényelmes nyughely. A Kordoktól és Manethralloktól eltérően, nekik nem volt harci kötelük.
    De ott volt köztük Lithe is, és könnyű lábbal szökellve sietett az érkezők üdvözlésére. Vele volt három másik olyan Ramen, akiket Covenant szintén Manethrallnak nézett; sárga virágnyakláncot viseltek, akár a nő, és kö-



365

telüket nem a derekukon, hanem a fejükön hordták. A társaság megállt, és Prothall leszállt a Manethrallok előtt a nyeregből. Meghajolt feléjük amúgy Ramen-mód, s ők viszonozták ezt a gesztust. - Üdv, megint, üdv, messziség Lordjai - mondta Lithe. - Üdv, Gyűrűs-Tán, és üdv, Főlord, üdv, Óriás, üdv néktek, Vérgárdisták. Legyetek üdvözölve, Manhome tűzhelye s nyughelye védve fogad titeket.
    Hogy Lithe ekképpen üdvözölte őket, a Winhome-ok előrontottak a sziklatömb alól. A lovasok leszálltak a nyeregből, s mindőjüket külön-külön máris egy-egy mosolygó Winhome üdvözölte, s mindőjükkel egy-egy kis virágfonat volt. Rituális ünnepélyességgel kötötték-húzták a koszorúcskákat a vendégek csuklójára.
    Covenant lekászálódott Duráról, és azt láthatta máris, hogy egy kicsit félénk, kicsit vakmerész Ramen lány áll ott előtte. Szépséges-folyondáros fekete haja a vállára omlott, és a szeme tág volt, mélybarna. Nem mosolygott; mert mintha megható ünnep lett volna ez a számára: hogy ő egy Gyűrűs-Tánt üdvözölhet így. A fehéraranyviselőt . . . ! Óvatos mozdulattal nyúlt a férfi felé, húzta fel csuklójára a virágfüzérecskét.
    A virágillat felkavarta Covenant gyomrát - kis híján hányni kezdett. Mert a füzérkét amanibhavam virágból fonták. Csípős illata savként ingerelte orrát, és olyan éhséget keltett benne, hogy az ürességtől majdnem az epe kezdett ömleni belőle. Nem is bírta visszafogni a könnyeit, melyek így gépiesen patakzani kezdtek a szeméből.
    A Winhome-lány, arcán a legnagyobb tisztelettel továbbra is, odanyúlt, és törölgetni kezdte a könnycseppeket - mintha drágaköveket érintene, úgy csinálta ezt.
    Covenant mögött a Vérgárdisták lovai közben már vágtatva hagyták el a színteret: indultak ki a Síkságokra, a szabadságba. A Kordok elvezették a társaság lovait, hogy gondjaikba vegyék őket, és egyre több Ramen tódult oda a sziklatisztásra, hallván a Különítmény érkezésének hírét. Ám Covenant nem tudta levenni szemét a lányról, úgy nézte, mintha étek lenne, enyhítő falat. Végezetül az így szólt erre: - Gay Winhome vagyok. Nemsokára ott tartok tudásommal, hogy a Kordok közé léphetek, hurokkörükbe. - Kis tétovázás után még hozzátette: - Én fogok gondoskodni rólad, míg vendégünkként itt időzöl. - Mivel Covenant nem válaszolt, még ezt mondta a lány: - Mások boldogan lépnének a helyemre, ha az én szolgálataim nem megfelelőek néked.



366

    Covenant egy pillanatig még őrizte csendjét, mihaszna vadságát fékezvén valahogy mélyen. De akkor összeszedte a bátorságát, és kivágta az egyetlen-és-tömör elutasítást: - Nincs szükségem semmire. Ne érj hozzám! - A szavak mintha fölsebezték volna a torkát.
    Kéz érintette meg a vállát. Hátranézett, s láthatta, Habkövető áll ott mellette. Az Óriás lenézett magasából Covenantra, de amit mondott, az a Gay arcán látható fájdalomnak szólt, az elutasítottságnak. - Ne légy szomorú, kicsi Winhome - mondta. - Covenant Gyűrűs-Tán csak próbára tesz minket egyre. Nem a szíve szerint beszél ő.
    Gay hálásan mosolygott fel Habkövetőre, aztán hirtelen hetykeséggel felelte: - Azért olyan kicsi nem vagyok, Óriás. Nem szabad, hogy magad mérete megtévesszen. Én már a Kord-rendhez közel járok.
    Ez a parányi csúfondárosság egy kis késedelemmel jutott el Habkövető tudatáig. Akkor viszont beleremegett még drótszakálla is. Olyan nevetésre fakadt hirtelen! És jókedve nőttön-nőtt, terjedt: a végén már a Manhome feletti egész sziklatömbözet ezt visszhangozta. S olyan járványos volt a nevetés, hogy a körötte s közelében állók mind kacagni, hahotázni kezdtek, jóllehet azt sem tudták, miért. Hosszasan nevetett az Óriás, olyan zöcskölődve, lökésszerűen, mintha valami törmeléket hányna ki magából.
    De Covenant elfordult, ő képtelen volt elviselni az Óriás humorának e harsánykodó megnyilvánulását. Ördög és pokol, gondolta. Tűzre-vérre, hé, mit művelsz te velem? Mit művel mindenki? Ám semmiféle elhatározásra nem tudott jutni ilyesképp, s ezért önmegtagadási képessége is oszolni látszott. ..
    Így történt, hogy mikor Gay odavezette az ünnepi lakomaasztalhoz, melyet a Winhome-ok készítettek, csak úgy zsibbadozva, de követte. A lány a szikla jókora kiszögellője alá vitte, tiszta térségre, ahol a tábortűz égett épp a középen. A társaságból sokan bementek már a Manhome-ba. Összesen két további tűz volt még, és a Ramenek három részre osztották a jelenlévők csoportját: a Vérgárdisták ültek az egyik tűznél; Quaan és tizennégy harcosa a másiknál; míg középütt, a harmadik mellett Prothall, Mhoram, Habkövető, Llaura, Pietten és Covenant foglalhatott helyet, ugyanolyan szívélyes invitálásra. Covenant hagyta, vezessék csak, míg végre helyet foglalhatott törökülésben a kőpadlózaton, szemközt a körben Prothallal, Mhorammal és Habkövetővel. Négy Manethrall ült még oda a Lordok kö-



367

zé, és Lithe Covenanthoz igen közel telepedett le. A kör további részét olyan Kordok alkották, akik a Síkságokról érkeztek Manethrall tanítóikkal.
    A Winhome-ok nagy többsége az üreg távolabbi mélyein helyezkedett el a főzőtüzek mellett, ám mindegyik vendég mögött ott állt egyikük, szolgálatra készen. Gay természetesen Covenant kiszolgálója volt ekképpen, s hogy dolgát ellátta, dúdolgatott közben, és a férfit ez valami másik dallamra emlékeztette - amit régen, de régen hallott.

Mert van valami szép,
ott nő a szívedben, ha nézel,
mint egy virág.
Az égő fából szálló füstön és a főzés megannyi jó szagán át mintha érezte volna Gay tiszta, friss fűillatát.
    Ahogy ott ült nemtörődöm mód a kövön, látta, hogy a napszállta utolsó fényei narancsba és aranyba fogják a környezetet, akár valami érzelmes búcsú díszletét. Aztán a nap is lebukott. Éj terült a Síkságokra; Manhome-ban csak a tábortüzek ragyogtatták fényüket. A levegő tele volt halk nyüzsgés és beszélgetés zajával, s úgy surrogott, mint a könnyű hegyi szél, mely a Ranyhynek illatát viszi. Ám az étek, melytől most is annyira rettegett volna Covenant, nem jött azonnal. Előbb a Kordok egyike-másika táncolt.
    Hárman közülük ott adták elő produkciójukat, abban a körben, ahol Covenant is ült. A tűz körül lejtettek ékes-ágaskodó mozdulatokkal, és valami nyihogó dalt daloltak, melyhez a többi Kord tapsolva verte a tagolt ritmust. Tagjaik olyan simán siklottak, hirtelen moccanásaik-kitöréseik olyan elemiek voltak, hogy sötét bőrükkel valahogy mintha a Síkságok szívének lüktetését jelenítették volna meg - felgyorsítva, ami különben halk és lassú, hogy ekképpen a gyarló emberi szemnek is látható legyen. És testüket úgy hajlítgatták-tekergették, hogy a tűz fénye lóalak-árnyakat vetett így sokszor a sziklafalakra.
A táncosok olykor annyira közel szökkentek hozzá, hogy Covenant pontosan megértette énekük szövegét is:


368
Fű-honú paták, csillaghomlokok;
föld, fa virága fonnyad-hervad:
te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -
szolgáljuk mi az Égő Lófarkát,
áldjuk a Világ Sörényét.
    A szavak és a táncmozdulatok is azt sugallták neki, hogy ez így együtt valami titkos tudást közvetít, melyet nem árt befogadnia. Az érzés ellenérzéssé vált benne; tekintetét erőnek erejével elfordította a táncosokról, nézte inkább e tűz izzó parazsát. Amikor a táncnak vége lett, ő akkor is csak a lángokba bámult, és tele volt bizonytalan izgatottsággal.
    Akkor a Winhome-ok már csakugyan hozták az ételt, az italt a körben ülőknek rendre. Hatalmas levelek voltak a tányérok, így rakták oda a párolt húst és a vadburgonyát a vendégek elé. Az étkek ízletesek voltak, ezt ama ritka fűféléknek lehetett köszönni, melyeket a Ramenek főzéshez gyűjtöttek - és a Különítmény csakhamar buzgón lakomázott. Hosszú ideig egyéb zaj sem hallatszott egész Manhome-ban, csak a tálalásé, a falatozásé.
    A vacsora közepe pontjában pedig ott ült Covenant, mint egy villámsújtotta fa. Gay egyetlen megnyilvánulására sem volt válasza. Bámult csak a tűzbe; volt ott egy vörösen égő széndarab, mely a gyűrűjét idézte, annak éji fényét. Elméjében elvégzett egy gyors VSE-t, innen-oda megvizsgálván így végtagjait; és a szíve belesajdult a feltételezésbe is, hogy netán valami végképp váratlan új leprás helyet lel magán. Úgy érezte magát, mintha fonnyadna máris.
    Egy idő múlva a jelenlévők ismét beszélgetni kezdtek. Prothall és Mhoram visszaadták üres levéltányéraikat a Winhome-oknak, és figyelmüket a Manethrallokra fordították. Covenant el-elkapott pár beszélgetésfoszlányt. Róla volt szó - az üzenetről, amit hozott nekik, arról a szerepről, amit az Ország sorsának alakulásában játszott. Fizikai kényelmük mintha éppen a legélesebb ellentétben lett volna minden szavuk nagy komolyságával.
    Közelükben Habkövető épp Pietten és Llaura sorsát vázolta a Manethralloknak.
    Covenant komoran nézett a tűzbe. Nem is kellett odapillantania, eleve tudott gyűrűje vérváltozásáról; érezte, ahogy a fémből a rossz sugárzás elindul. Öklébe rejtette a kis karikát, és reszketett.


369

    A kőmennyezet mintha úgy borult volna fölébe most, mint valami kegyetlen szárny, a rádöbbenésé; s az ő legteljesebb tehetetlenségének pillanatát várta így alkalmasint egy rettentő csőr, hogy nyakára lecsapjon. Iszonyatosan éhes volt.
    Meg fogok őrülni ebbe, motyogta a lángokba.
    Gay Winhome biztatta, hogy végre egyen, egyen már - ő azonban nem válaszolt.
    A kör túlfelén Prothall épp a Különítményük vállalkozásáról, céljáról beszélt. A Manethrallok bizonytalanul hallgatták, mintha nem látnák egészen pontosan az összefüggést a messzi gonosz veszedelmek és Ra Síkságai között. Ezért a Főlord elmesélte nekik, mi történt Andelainnel.
    Pietten semmire sem összpontosító tekintettel bámult az éjbe, mintha a hold felkeltét várná ekképp. Mellette Llaura nyugodt hangon beszélt a köröttük ülő Kordokkal, hálás volt a Ramenek vendégszeretetéért.
    Ahogy részletezte a borzalmakat Habkövető, mindazt, ami Soaring Woodhelven két túlélőjével megesett, homloka dagadozott az erőfeszítéstől - hogy valamiképpen fékezze magát, még most is.
    A tűz úgy sütött a fényével, mint valami ajtó, mely türelmetlen kegyetlenséggel várja őt. Covenant tarkója belemerevült ebbe a sebezhetőségbe, és a szeme is vaksin pislogott csak, mint fák göblyukai.
    Köntösének zöld foltjai úgy jelölték meg egész valóját, mintha arra figyelmeztetnének: Leprás, tisztátalan, kitaszított.
    Közeledett VSE-jének végéhez. Mögötte ott volt az a képtelenség, hogy valós igaznak higgye az Országot. Előtte pedig: hogy ugyanígy képtelenség valótlannak hinni azt.
    Hirtelen Gay beszökkent a körbe, ott megállt szemközt vele, két kezét a csípőjére tette, a szeme lángolt. Két lábát kicsit széttette, így a tűz fénye átviláglott a combjai közt. Véres színárnyalatok.
    A férfi felnézett rá.
    - Enned kell, nem hallod? - parancsolta szinte dühösen a lány. - Már így is félholt vagy. - Válla megfeszült, és a ruhája minden vonalat kirajzolva tapadt a keblére. Az egész látvány Lenára emlékeztette Covenantot.
    Prothall akkor így szólt: - Nem mondott el nekünk mindent, mi is történt az Ünnepen. A Szellemek elpusztítását nem akadályozta meg. . . senki és semmi; meggyőződésünk azonban, hogy ő a maga részéről küzdött



370

azért valahogy az ős-gonoszok ellen. Társa mindazonáltal őt is, magát is hibáztatta azért, ami azokkal a szegényekkel a Tánc során történt.
    Covenant reszketett. Mint Lena, azt gondolta. Lena?
    Sötétség kezdett kavarogni körötte, örvény - karmokkal. Lena?
    Egy pillanatra elhomályosította látását-látomását valami zúgó, fekete víz. Majd nagy zajjal talpra tápászkodott. Ő azt tette Lenával - azt tette? Félrelökte most a lányt, a tűz felé rohant. Lena! Botját fejszeként lengetve, verni kezdte a lángokat. De az emlékezést nem tudta kioltani, nem tudta visszavetni az emléket. A bot belegörbült az ütés erejébe, kiesett a kezéből. Szikrák; parázs repült szanaszéjjel. Vörös fények mindenfelé. Ő. . . Lenával. . . azt tette! Felekéz-öklét megrázta Prothall felé, azt kiabálta: - Az a nő tévedett! Én nem tehettem semmit! - És közben azt gondolta: Lena. . . ! Mit tettem? - Leprás vagyok - mondta.
    Körötte sorra talpra ugrottak az ott lévők. Mhoram gyorsan előrejött, segítő kezet nyújtott, nyugtatót. - Csak csöndesen, Covenant. - Aztán hozzátette: - Mi a baj? Vendégek vagyunk itt.
    De még most is, hogy a Lordok szavára így tiltakozott, most is tudta Covenant, hogy Atiarannak igaza volt. Látta magát, ahogy öl és öl ott, Soaring Woodhelvennél, és balgaságában azt gondolta, hogy gyilkosnak lenni valami merő új dolog az ő számára, valami addig példátlan. Holott ez egyáltalán nem olyasmi volt, amivé ő most vált csak, a legújabban; az volt ő már álma kezdetétől, igen, gyilkos volt kezdettől fogva. Ösztönös gondolatszökelléssel most, végső soron, azt kellett látnia, hogy amit az ős-gonoszok a Szellemekkel tettek, semmivel sem volt rosszabb, mint amit ő tett Lenával. Ő az első naptól fogva a Kárhozat Urát szolgálta itt az Országban.
    - Nem! - fröcsögte, úgy, mintha egész valója forrongó sav lenne. - Nem. Ezt én nem csinálom tovább. Nem akarok áldozat lenni tovább. Nem akarom, hogy gyermekek várjanak megmentőként. - Belerázkódott haragja erejébe, ahogy eközben magában azt, igen, azt ordította: Megerőszakoltad őt! Te rohadt dög szemét!
    Olyan gyöngeséget érzett, mintha az, amit tett, már elkezdte volna emészteni a csontjai velejét is.
    Mhoram nagy nyomatékkal azt mondta: - Hihetetlen! Mondd, mi a baj?
    - Nem! - ismételte Covenant. - Nem! - Ordítani próbált, de a hangja mintha távoli lett volna, nyomorúságos. - Nem akarom . . . eltűrni . . . ezt. Ez nincs rendjén. Meg akarok maradni. . . túlélni. Hallotok engem?!



371

    - Ki vagy te? - sziszegte Lithe Manethrall akkor, összeszorított ajakkal. Fejét villámgyorsan megrázta, csuklója villant, és homlokáról már ott is volt a kezében a hurokkötél. . . és harcra készen tartotta.
    Prothall elkapta a nő karját. Öreg hangjában tekintély remegett, de most kérelmezőleg. - Bocsáss meg, Manethrall, Sörény-Vendégelőnk. Ez a dolog meghaladja elképzeléseidet. Vad mágia jár vele, mely a béke megrontója. Meg kell bocsátanunk.
    - Megbocsátani? - próbált ordítani továbbra is Covenant. A lába csaknem kiesett alóla, de nem bukott fel. Bannor hátulról elkapta, megtartotta. - Nem bocsáthattok meg.
    - Azt kéred, kapjál büntetést? - mondta hitetlenkedve Mhoram. - Mit tettél?
    - Kérem? - Covenant küzdött, hogy rájöjjön valamire. Aztán ez meglett. Tudta, mit kell tennie. - Nem. Hívjátok a Ranyhyneket.
    - Micsoda? - csattant fel Lithe sértetten. És valamennyi Ramen az ő tiltakozását visszhangozta.
    - A Ranyhyneket. Hívjátok őket.
    - Megőrültél? Vigyázz, azt mondom, Gyűrűs-Tán. Mi a Ramenek vagyunk. És ez azt jelenti, hogy mi nem hívunk. . . mi szolgálunk. Akkor jönnek ők, amikor kedvük tartja. Nem úgy van az, hogy mi csak úgy szólíthatjuk őket. . . Éjszaka különben sem jönnek soha.
    - Hívjátok, ha mondtam! Hívjátok őket!
    Rettenetes-erőszakos sürgetésében volt valami, ami megzavarta Lithét. Tétovázott bár, megzavartan és dühvel nézett a férfira, tiltakozva, de váratlan együttérzéssel is hirtelen, majd sarkon fordult, és elbaktatott Manhome-ból.
    Bannortól támogatva, Covenant kibotorkált a nyomasztó sziklamennyezet alól. A társaság és a Ramen-nép követte, úgy, mintha bódító erőszaktétel nyomán térnének magukhoz. Mögöttük a vörös hold épp fölkelt a hegy éle mögül; és a távoli Síkságokat, melyek az előhegység alsó nyúlványain túl látszottak innen Manhome-ból, már bíborló fényben fürdette. A hússzín áradás mintha átírta volna a föld felszínét, „lefordítva" sziklát és rögöt és füvet valami másra: pusztuló romlásra és keserű vérre.
    A jelenlévők lazán szóródtak szét a síkon fenn kétfelől, úgy, hogy a tárt középső teret szabadon világították meg a tűzfények.
Az éjszakában pedig, távolodva, ott haladt Lithe a Ra Síkságok felé - vé-



372

gül megállt a magaslat peremén. Covenant sem haladt tovább, csak figyelte a nőt. Bizonytalan volt, mégis kiszabadította magát Bannor keze közül, imbolyogva állt - akár valami roncs gálya, melyet kisodorva otthagyott az ár, képtelen magasban, zátonyán. Majd fából faragott mozdulatokkal megindult Lithe után.
    Előtte a holdfény fürdette terep olyan volt, mint valami holt tenger, mely vonzotta is ráadásul, ahogy a hold feljebb szálltával egyre közelebb ért hozzá szemköztről. Gyűrűje hidegen, lappangó tűzzel égett. Érezte, hogy ő maga a mágnesanyag itt. Ég és föld egyképp skarlátárnyalatokat öltött, s ő úgy haladt, mintha tengely is volna, mely körül az éj forog ekképp - ő lenne, gyűrűjével, aki erő erejével kikényszeríti ezt a megerőszakolt éjszakát. Hamarosan kint állt a tág sík közepén.
    Csönd szemfedője leplezte-burkolta azokat, akik nézték.
    Előtte pedig Lithe Manethrall úgy tárta szét a két karját, mintha a sötétséget hívná, csábítaná önmaga felé. Hirtelen éles kiáltást hallatott: - Kelenbhrabanal marushyn! Rushyn hynyn kelenkoor rillynarunal! Ranyhyn Kelenbhrabanal! - Aztán egyet füttyentett. Ezt a sziklatömb úgy visszhangozta, mint egy éles sikolyt.
    Hosszú pillanatokon át csak csönd fojtogatta a síkot. Lithe kihívó mozdulatokkal indult el, vissza Manhome felé. Ahogy odaért Covenanthoz, odavágta neki: - Hát megvolt a hívás. - Majd minden további nélkül otthagyta, és Covenant maga bámulhatta a holdfény ostromát.
    De csakhamar patadobaj hallatszott. Nagy lovak verték fel visszhangosan a messzeség csöndjét; és ez a hang olyan volt, mintha maguk a messzi, nagy hegyek hullámlanának Manhome felé. Ranyhynek csapatai jelentek meg. Covenant összeszorította két térdét, hogy ezzel is lábon tartsa magát valahogy. Szíve úgy elgyengült, hogy a dobogását alig érezte. Félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy a nézők áhítatos-halkan felszisszentek.
    Akkor a síkság külső pereme mintha vöröslőn megemelkedett volna, és Ranyhynek hulláma rontott be a nyílt térközépre - közel száz paripa vonult föl vele szemközt, mintegy élő falat alkotva.
    A Ramenek torkából döbbenet és ámulat kiáltásai törtek fel. A legöregebb Manethrallok közül is alig akadt bárki, aki egyszerre ennyi Ranyhynt látott volna. És Covenant tudta, hogy az Ország legbüszkébb élőlényeivel néz szembe most. Félt, hogy esetleg el akarják tiporni.
    De a dübörgő fal elkanyarodott, bal kéz felé tőle, kört járt, míg őt telje-



373

sen be nem kerítette. Sörényt-farkat lengetve, homlokcsillagokat a tűzfényben villogtatva - ahogy tovaszökkentek ott -, a Ranyhynek, vagy százan, döngették a füves földet, és körülvették őt. Patájuk dobaja ott mennydörgött Covenant fülében.
    Ahogy a lovak száguldottak, a kör egyre szűkült körülötte. A forgó erő valahogy elragadta, és ő is követni kezdte a Ranyhyneket a tekintetével, úgy, mint aki valamennyiöknek a szemébe akar nézni, rendre. Szíve sajgón rohant. Nem tudott eléggé gyorsan forogni, hogy ezt az ütemet követhesse. Igyekezetébe beleszédült elvesztette egyensúlyát, térdre bukott.
    De a következő pillanatban ismét egyenes derékkal állt, lábát keményebben megvetve a kavargás örvényében, az arca pedig úgy eltorzult, mintha üvöltene - mintha ez a kiáltás ott veszne el a Ranyhynek patái között. Karját kiterjesztette, mintha az éjszaka szemközti falainak feszülne.
    Lassan, meggyötrőn csitult le akkor a forgás: sok dübögéssel, dobrokolással, forrongva. A Ranyhynek mind befelé néztek, oda, ahol Covenant állt. Forgott a szemük, és többüknek a pofája is habos volt. Covenant először nem bírta felfogni érzéseiket.
    A nézők soraiból hirtelen kiáltás hallatszott. Felismerte Llaura hangját. Arra fordult, s akkor látta, hogy a kis Pietten rohan a lovak felé, és Llaura küzdve fut utána, de túl nagy köztük a távolság, nem érheti utol egyhamar. A gyermek elhatározása mindenkit meglepetésszerűen ért; valamennyien Covenantot figyelték. Most Pietten elérte a kör külkerületét, s kúszni-mászni kezdett, át a Ranyhynek tomboló lábai közt.
    Lehetetlennek látszott, hogy élve megússza. Feje nem volt magasabban, mint egy-egy emelt pata, és a paripák igencsak emelgették a lábukat, nyugtalanul remegtek. Akkor Covenant észrevette a maga esélyét. Hirtelen előreszökkent, és az egyik ló lába alól kirántotta a fiúcskát.
    Csonka keze nem tudta megtartani őt sokáig; Pietten kicsúszott. Ám akkor Pietten már talpon is volt, és rohant rá Covenantra, bele a férfiba olyan erősen, fejjel-testtel, ahogy csak bírt.
    - Gyűlölnek téged! - kiáltotta. - Menj el!
    Holdfény hullt a síkra, akárha a hegyoldalból szökkent volna. A bíbor izzásban Pietten apró arca igazi senki földje volt.
    A gyermek küzdött, ám Covenant fölemelte őt a földről, két karjával a mellkasához szorította. Így, Piettent ölelve, ekképpen nézett megint a Ranyhynekre.



374

    És akkor megértette. A múltban nagyon is kerülte őket, tekintetüket, nem vehette észre hát, hogyan reagálnak rá. Nem fenyegették őt, dehogy. Ezek a nagy paripák riadtak voltak - ezek tőle voltak riadtak. Lábuk és mellük izmai remegtek. Mégis, gyötrődve is csak nyomultak előre. Régi szerepük a visszájára fordult. Nem nekik lehetett választani társat, lovast, hanem azt kellett várniok, hogy közülük kit választanak.
    Covenant valami ösztönös belső késztetésre elengedte bal karjával Piettent, s odalendítette hideg, vöröslő gyűrűjét a lovak egyike felé. Az visszahőkölt, lekapta a fejét, úgy, mintha kígyót dobtak volna oda neki, de nem mozdult igazából a helyéről.
Visszaölelte magához Piettent, aki most már nem tiltakozott olyan vadul, s kedves kézmozdulatai is csitították csak. Ám a Hitetlen nem adta alább. Vadul nézett a Ranyhynekre, és egy kicsit imbolyogni kezdett, mintha nem tudná visszanyerni az egyensúlyát.
    De már meghozta döntését. Látta, hogy a Ranyhynek felismerik a gyűrűjét. Piettent a szívéhez szorította, így kiáltotta akkor: - Hallgassatok rám! - A hangja nyers volt, mint a zokogás. - Figyeljetek. Alkut ajánlok nektek. Jól értsetek meg. A pokolba is! Jól értsétek. Alkut. Figyeljetek. Nem bírom tovább . . . Széthullok. - Szorította Piettent. - Látom . . . látom, mi történik veletek. Féltek. Féltek. . . tőlem. Azt gondoljátok, én valamiféle . . . Mindegy. Szabadok vagytok. Egyikőtöket sem választom.
    A Ranyhynek félve figyelték.
    - De tehettek értem egyet s mást. Vissza kell hátrálnotok! - Ez a könyörgés csaknem a maradék erejét is elvette. - Ti. . . az Ország. . . - Zihált, könyörgött tovább, magában így esett: Hagyjatok létezni! - Ne akarjatok annyit! - De tudta, hogy valamivel többet kell kérnie, viszonzásául az ő engedékenységéért, valamivel többet, mint hogy Hitetlenségét elszenvedni készek legyenek.
    - Figyeljetek. . . jól értsetek meg. Ha szükségem van rátok, hát jöjjetek, úgy lesz jó az. Hogy ne kelljen hősnek lennem. Félre ne értsetek. Rendben? - Szeméből, bár nem sírt, könnyek patakzottak.
    - És . . . és van itt még egy dolog. Még egy. Lena . . . Lena . . . ! - Lena! - Igen, egy lány. Ott él Mithil Stonedownban. Trell és Atiaran lánya. Azt akarom, egyőtök menjen el hozzá. . . Ma éjszaka. És évről évre így. Utolsó teliholdkor a tavasz közepe előtt. A Ranyhynek . . . azok, akikről ő álmodik mindig.



375

    Kirázta szeméből a könnyeket, és látta, hogy a Ranyhynek figyelembe vesznek mindent, amit elmondani próbált. És értik őt.
    - És most menjetek - zihálta. - Legyetek irgalommal irántam.
    Hirtelen, kitörő, egységes eltökéltséggel valamennyi Ranyhyn odagyűlt most egészen szorosan köréje, és úgy kapálták a levegőt a feje fölött, mint akik így ígérnek meg valamit. Akkor megfordultak, könnyebbülten felnyerítgettek, és vágtatva távolodni kezdtek Manhome-tól. A holdfény mintha hozzájuk sem érhetett volna. Túllendültek a sík terep szegélyén, s eltűntek, mintha ismét a földnek karjai fogadnák vissza őket örömmel.
    Csaknem ugyanekkor Llaura odaért Covenant mellé. A férfi lassan elengedte és átadta neki Piettent. A nő hosszan ránézett, s ezt Covenant nem is értette egészen - aztán elfordult. Csak követte Llaurát a Hitetlen, lába kicsit roskadozott, úgy, mint akit saját súlya nyom teherként. Hallotta a Ramenek elragadtatását - túl nagy elragadtatás volt, amit éreztek, dehogy fogták volna fel sértésnek, amit ő tett. Meghaladta őket ő; hallhatta ezt. Meghódoltak neki - hallatszott a suttogás ugyanis. De ő nem törődött vele. Valami perverz émelyt érzett, hogy íme, semmit sem ért el, semmit sem bizonyított, semmit sem oldott meg hát.
    Lord Mhoram jött elébe, csatlakozott hozzá. Covenant kerülte a Lord tekintetét, ám hallotta a nagyon összetett csodálatot a hangjában, ahogy ezt mondta Mhoram: - Ős-Lord. .. ah! Ilyen megtiszteltetés nem ért még halandó férfit vagy nőt. Sokan eljöttek már Ra Síkságaira; s felajánlották őket a Ranyhyneknek. .. és elutasításban részesültek. S amikor anyámat, Lord Tamaranthát ajánlották fel nekik így, öt Ranyhyn ment oda, hogy figyelembe vegye őt. . . öt, és ez nagyobb tisztesség volt neki, mint amiről valaha is álmodhatott különben. Ám ezt most nem hallottuk egy ízig. Elutasítottad őket? Elutasítottad?
    - Elutasítottam. - Covenant hördülve mondta ezt. - Gyűlölnek engem.
    Elsietett Mhoram mellől, majd ismét lassúra fogta léptét, így ért be Manhome-ba. Bizonytalanul járt, akár egy törött gerincű csónak, billegett, s a legközelebbi főzőtüzet célozta meg. A Ramenek félrehúzódtak útjából, áhítatos tisztelet volt az arcukon, úgy figyelték. Nem törődött velük. Elérte a tüzet, aztán megragadta az első darab étket, az első falatot, amit látott. A hús kicsusszant volna felekéz-fogásából, ezért bal öklével markolta át, úgy ette.



376

    Gépiesen evett, nyelte a húst, a falatokat nagy gombócokban, markában alig fért egy-egy adag. Akkor inni is akart volna valamit. Körülnézett, fölfedezte Habkövetőt, hogy ott áll a közelben, jókora flaskó diamondraught-tal a kezében.
    Covenant elvette a flaskót, meghúzta. Majd csak állt zsibbatagon-némán, várta a diamondraught hatását.
    Gyorsan jött az. Fejét hamarosan ellepte a köd. Hallása egyszerre üregessé vált, mintha Manhome alól fülelne csak mindenre, a mélyből. Tudta, hogy el fogja veszteni eszméletét - éhesen vágyott erre! -, de mielőtt elsötétülhetett volna körötte a világ, az a fájdalom ott a mellében, az azt mondatta vele: - Óriás. . . nekem barátok kellenének.
    - Miért hiszed azt, hogy nincsenek?
    Covenant pislogott, és látott egyszerre mindent, amit eddig művelt az Országban. - Ne nevettesd ki magad.
    - Akkor viszont hidd el, hogy valóság vagyunk.
    - Hogy micsoda? - Covenant az Óriás szavainak értelme után kapkodott, ujjatlan kezekkel.
    - Képesnek tartasz minket arra, hogy ne bocsássunk meg neked - magyarázta Habkövető. - Ki bocsátana meg neked könnyebben, mint akit álmodsz?!
    - Nem - mondta a Hitetlen. - Az álmok. . . sosem bocsátanak meg.
    Akkor eltűnt a tűzfény, el Habkövető kedves arca, s ő álomba bukott.