A nagy kihívás
Bannor, hogy aznap este Covenant lakosztályába belépett - várta a Hitetlent
a Lordok megbeszélt tanácsülése -, ott találta őt még mindig az alkóvban
üldögélve, ott, a hálószoba ablakánál. A Vérgárdista fáklyájának fényében
a vendég ösztövérnek-komornak, valahogy úgy szellem-túlviláginak tűnt fel.
Szemürege mélyen feketéllett sok kimerültségtől, kavargó érzéstől; ajkai
szürkék voltak, vértelenek; arcbőre meg mintha hamuba fordult volna belülről.
Karját keresztbe fonta mellkasán, akárha a szívében próbálna valami fájdalmat
visszafogni ekképp - és nézte a síkságokat, mint aki a hold keltére vár.
Majd észrevette a Vérgárdistát, és a szája megnyílt, elébb meg nem is szóra,
csak - fogak villanására.
Majd azt mondta, elcsigázottan: - Te még mindig
nem bízol meg bennem.
Bannor megvonta a vállát. - Mi vagyunk a Vérgárda.
Mi nem használjuk a fehéraranyat; mire.
- Nem használjátok?!
- A fehérarany - tudás. Fegyver. Nekünk nincs szükségünk
fegyverre, nem használunk fegyvert.
- Nem használtok? - Covenant kábultan visszhangozta,
amit hall. - Hogyan véditek meg akkor a Lordot fegyvertelenül?
- Mi. . . - Bannor szünetet tartott, mint aki az
Ország megfelelő szavát keresi arra, amit mondani akar, majd ezt mondta:
- . . . megfelelünk.
Covenant még mindig tűnődött egy pillanatig, majd
kiszökkent az ablakfülkéből. Megállt, szemközt Bannorral, és azt mondta
szelíden: - Remek. - Majd felkapta botját, és kiment a szobából.
Ezúttal több figyelmet fordított az útvonalra: merre
is vezeti hát Bannor. Nem hagyta, hogy irányérzéke labirintusosan megkuszálódjék.
Hátha meglesz ő még Bannor irányítgatása nélkül. Hogy a Kabinet nagy faajtóit
elérték, találkoztak ott Habkövetővel és Korikkal. Az Óriás tisztelegve
és széles mosollyal köszöntötte Covenantot, de ahogy megszólalt, komoly
volt a hangja. - Kő és Tenger, Covenant ős-Lord! Örülök, hogy nem másképp
döntöttél, hogy nem hazudtoltál meg engem. Talán én nem értem a
te egész dilemmádat. De hiszek benne, hogy a jobbik kockázatot vállaltad
- az egész Ország érdekében.
- Veled mindig jól lehet beszélgetni - felelte Covenant
sötéten. Ez a gunyorossága volt még az utolsó fegyvere. Egyébként annyi
mindent veszített az önvédelmi berendezkedéséből. - Meddig voltatok ti,
Óriások, elveszett bolyongók? Nem hiszem, hogy holmi „jobbik kockázatról"
beszélnél, ha abba belegebedtetek volna.
Habkövető csuklott egyet, nevetésféleképpen. - Derekas
és bátor szó, barátom. Lehet, hogy az Óriások nem jó tanácsadók, sok-sok
életévük ellenére. Mégis, az én szívemet az Ország dolgában megkönnyebbítetted.
Mi haszna a fintornak . . . ! Covenant így ment
be a Kabinetbe.
A tanácskozóterem fényárban úszott, akusztikailag
is ugyanoly tökéletes, mint volt délelőtt. Csak a jelenlévők száma változott.
Tamarantha és Variol nem volt sehol, ám fenn a galérián, szétszórtan, többen
ültek, nézők: rhadhamaerl-ek, lillianrill-ek, harcosok, Lorewardenek;
Vérgárdisták ültek Mhoram és Osondrea mögött; és Tuvor, Garth, Birinair
és Tohrm a Főlord körül helyezkedett el a háttérben.
Habkövető a reggeli helyét foglalta el, s mutatta
Covenantnak, foglalja el székét az asztalnál - azért az ő közelében. Mögöttük
Bannor és Korik telepedett a galéria alacsonyabb régiójába. A nézők csaknem
azonnal elcsöndesültek; még a ruhák sem suhogtak, surrogtak. Egyszerűen
azt várta mindenki, hogy a Főlord kezdje végre.
Prothall úgy ült ott, mint aki gondolatban még ki
tudja, merre jár, mielőtt belekezd; akkor nagy nehezen talpra tápászkodott.
Botjára dőlt, így állt nagyjából egyenesen, s ahogy beszélt, hangjában
ott zörömbölt a vénség. De szabályosan végigcsinálta a ceremóniát, köszöntvén
Habkövetőt és Covenantot. Az Óriás oly vidámsággal válaszolt, melynek lepleznie
kellett igyekezetét, hogy tömör legyen - ami gyötrelem neki. Covenant azonban
elhárította a formaságokat, csak összevonta a szemöldökét, megrázta a fejét.
Amikor mindez megvolt, Prothall, Lord-társainak
tekintetét szinte kerülve, azt mondta: - Van egy bizonyos szokás az új
Lordok közt - szokás, mely Vailant Főlord idején vette kezdetét, úgy száz
éve körülbelül. Ez pedig: ha bármely Főlordnak kétségei vannak afelől,
hogy képességei az Országot jól szolgálják, a Tanácsban lemondhat főlordi
tisztjéről. Akkor pedig a Lordok közül bárki, magát alkalmasnak találván,
Főlordnak jelentkezhet. - Nagy erőfeszítéssel folytatta Prothall tovább:
- Lemondok, íme,
vezető szerepemről. Szikla és gyökér, e kor próbáltatása túl sok nekem.
Thomas Covenant, ős-Lord, lehetőséged van, hogy bejelentsd igényedet, ha
úgy gondolod jónak, a Főlordságra.
Covenant állta Prothall pillantását, s próbálta
kifürkészni szándékait. De semmi mögöttes szándékot nem érzett a Főlord
közlésében. Szelíden azt felelte hát: - Tudod, hogy nincs ilyen szándékom.
- Mégis arra kérlek, vállald el. Te vagy a fehérarany
viselője.
- Felejtsük el - mondta Covenant. - Nem olyan egyszerű
az.
Eltelt egy pillanat megint, s Prothall lassan bólintott.
- Értem. - Akkor a többi Lordhoz fordult. - Ki óhajtja átvenni a Főlord-tisztséget
tőlem?
- Te vagy a Főlord - válaszolta elutasítólag Mhoram,
és Osondrea is hozzátette: - Ki lenne más? Ne vesztegessünk több időt ezekkel
az ostobaságokkal.
- Jól van hát - húzta ki magát Prothall. - A kor
megpróbáltatásai és végzetes fenyegetései rám nehezednek akkor mégis. Vagyok
Prothall Főlord, és a Tanács akarata folytán az én szándékaim a mérvadóak.
Senki ne féljen követni engem, ne hibáztasson, ha elképzeléseim kudarcot
vallanak.
Covenant arca akaratlanul is megrángott, de ő maga
nem szólt semmit, s akkor Prothall csakhamar leült, s azt mondta: - Lássuk
akkor, s nézzük meg, mi is lehetne a teendőnk.
A beállott csendben a Lordok mintha gondolatokat
váltottak volna egymással. Majd Osondrea Habkövetőhöz fordult: - Sziklafivér,
azt mondják, ugye: „Ha sok minden nyomaszt, tudd, hogy a barátság maraszt!"
Néped érdekében is, kérünk, térj vissza Tengertérbe oly gyorsan, ahogy
csak bírsz. Az Óriásoknak tudniok kell mindenről, ami itt történik. Ám
azt hiszem, a vízi út Andelainen át nem lenne számodra már veszélytelen.
Adunk veled kíséretet, és menjetek a Grimmerdhore Erdőségen át, aztán az
Északi Síkságon, míg el nem éritek a Földhulltán s a Sarangrave Síkon túli
vidéket.
- Köszönöm, jó Lordjaim - válaszolta Habkövető a
legudvariasabban -, ám ilyesmire nem lesz szükség. Elgondolkoztam magam
is e dolgokon. Vándorlásaink során, tudom, megismerte népem e mondást,
Bhrathair szavát: „Aki várja, hogy nyakára lehulljon a pallos, bizonnyal
elveszti fejét." Azt hiszem, a legjobb szolgálat, amit népemnek tehetek,
ez: maradok veletek, segítek nektek bármiben. Kérlek titeket, engedjétek,
hogy itt maradjak.
Prothall Főlord mosolygott, és elismerőleg hajtotta
le a fejét. - Szívem titkon remélte ezt. Légy üdvözölve nehéz óránkon.
Vész vagy vállalkozás,
mindegy: a Tengertér Óriásai erősítenek minket bármi dolgunkban, s hálánkat
nem énekelhetjük fennszóval eléggé. De a te népedet sem hagyhatjuk minden
figyelmeztetés nélkül. Küldünk majd más hírnököket.
Habkövető válaszul meghajolt, s akkor Lord Osondrea
folytatta, szólítván Garth Warmarkot.
Garth felállt, s jelentett: - Lord, megtettem, ami
felkérésedre tisztem volt. Göngyölt Tűz lobog Revelstone felett, íme. Vízesésre
tűzesés. Mind, aki látja, figyelmeztetni fogja övéit, és az intés elterjed
ország-szerin, tova s tova mind, háború és hadak híre, délnek, északnak
és keletnek. Reggelre, nem kétséges, fegyverben fog állni, felkészülve
fog várakozni mindenki a Soulsease-től északra és a Grimmerdhore-tól nyugatra.
És akik a folyó közelében laknak, futárokat küldenek majd a Központi Síkságokra.
És ezen túl is, a figyelmeztetés terjedni fog - bár lassabban már, igen.
- Felderítő rajokat küldtem Grimmerdhore és Andelain
felé. De addig hat napnak kell eltelnie, hogy világos választ kapjunk az
Erdőségből. S bár nem kértétek, előkészületeket tettem ostrom esetére is.
Mindent összevéve, ezerháromszáz harcosom aktív - már ma. Húsz Eoman marad
készültségben.
- Rendben így - helyeselt Osondrea. - A figyelmeztetésnek
el kell jutnia a Tengertérbe is; rád bízzuk a dolgot. Küldj annyi harcost,
ahányat szükségesnek tartasz a követség biztonsága érdekében.
Garth meghajolt, és leült.
- Nos. - Lord Osondrea lehajtotta a fejét, úgy,
mint aki más megfontolásokat akar távoztatni onnét. - Időmet arra szántam,
hogy át- s átgondoljam Covenant ős-Lord meséjét az ő utazásáról. A fehérarany
jelenléte sok mindenre magyarázat. De még így is vannak óriási kérdőjelek
- délnek futó folyók, háromszárnyú madár, iszonyatot keltő támadás Andelain
szellemvilága ellen, a hold vérre váltása. Ahogy viszont én látom, e dolgok
magyarázata nagyon világos.
Hirtelen rácsapott az asztalra, tenyérrel, mintha
e csattanás és a nyilvánvaló fájdalom is szükséges volna a számára, hogy
az ügy tisztázása lehetségessé váljon. - Drool Rockworm már rálelt a maga
átkára - megtalálta a Földrossza Követ, vagy kezében van valami más elemi,
halálos gonosz. Hogy a Törvény Botja a kezében van, hatalma elegendő, és
akár az évszakokat is kizökkentheti forgásukból.
A galériáról halk morgolódás hallatszott, de Prothall
és Mhoram a meglepetés legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ennek ellenére,
Lord Mhoram szemében valami veszedelmes fény villogott, amikor azt mondta:
- Kérlek, magyarázd meg.
- Az erő bizonysága félreérthetetlen. Tudjuk, hogy
Droolnál van a Törvény Botja. De a Bot nem semleges eszköz. Az Egy Fából
faragták, s faragták ki anyagából, és a Bot ekképp a Földnek s a Föld Törvényének
szolgája. Ám mindaz, ami történt, természetellenes, rossz. Képzelhetitek
azt az erőt, nem is, akaratot!, mely a Botot rábírhatja, hogy akár egy
madárfiókát leüssön a Gondviselés akarata nélkül? Tessék, Drool megkapta
ezt az erőt, e hatalmat - talán az őrület munkált véle s benne ekképpen.
Csak találgatom: és ha a Megvetés Ura manipulálja ma a Botot?! De gondoljunk
bele: ott a háromszárnyú madár világrajötte: és ez még csak a legártatlanabb
fejlemény. Régen, hatalma csúcsán, nos, még akkor sem mert a Kárhozat Ura
a Szellemekre támadni. És ami a megszentségtelenített holdat illeti - csak
a legsötétebb, a legborzadályosabb hajdani próféciák szóltak bármi ilyes
dologról.
- Mindezt elegendő bizonyítéknak tarthatjátok, hogy
a Kárhozat Ura a Bot birtokosa lett? De gondoljátok meg - nem kell annyi
erőfeszítés sem, mint a hold megrontása, és már a földbe taposott minket!
Ekkora erő ellen nem küzdhetünk, egyszerűen - nem. És ő mégis ilyképp pazarolja
erejét ily hiábavalóságokra. Hiszen mit aprólékoskodik? A Szellemeket öli
halomra - amikor elpusztíthatna minket is?! És ha megtenné is, attól azért
még mindjárt - megronthatná a holdat a Törvény Botjával: oly szerszámmal,
mely nem az ő kezéhez illő, nem neki készült . . . minden érintésének nyilvánvalóan
ellenáll?
- Az a véleményem, hogy ha a Kárhozat Ura birtokolná
a Botot, nem tenne ilyesmit, s talán nem is lenne képes ilyesmit tenni,
mint ami történt - addig nem, amíg mi élünk. Hanem ha csak Droolé a Bot?
Ő kevés mindehhez, ő kevés. Az Üregfattyak gyenge akaratú lények, tudjuk.
Könnyű őket megtörni, könnyű rabságba hajtani. És nincs a birtokukban támadó-lore,
semmi ily tan. Ezért voltak ők mindig a Kárhozat Urának hadseregében csupán
a pelyva; a férgese. Hullhattak. És kész.
- Ha pontosan ítélem meg a dolgot, a Megvetés Lordja
ugyanúgy ki van szolgáltatva most Droolnak, ahogyan mi. Ennek a kornak
végzete vagy jó sorsa mind egy Üregfattya szeszélyétől függ, emígy vagy
úgy.
- Erre a következtetésre azért jutottam, mert még
nem támadtak meg minket.
Prothall rosszkedvűen biccentett Osondrea felé,
majd Mhoram látott hozzá, hogy a maga érveit elmondja. - Eképpen... a Kárhozat
Ura annyiban számíthat ránk, hogy áldoznánk fel magunkat, s miért? Hogy
őt mentsük! Valamiképpen azt akarja, hogy a mi válaszunk Covenant ős-Lord
üzenetére úgy alakuljon, hogy a végeredmény afféle csapda legyen: csapda,
melyben ott vagyunk mi is, ott van ő is. Barátságot színlel Droollal szemben,
azért, hogy időt nyerjen: míg terveink gyümölcse beérik. És mire taníthatta
meg Droolt? A Bot olyas használatára, hogy az kielégítse az Üregfattya
igényeit, ám ne fenyegessen minket közvetlenül. Ezzel akarja biztosítani
azt, hogy mi majd kiélezzük a dolgokat úgy, hogy Drooltól a Botot elragadhassuk.
- És ezért - vakkantott közbe Osondrea -, ugyebár,
a legnagyobb botorság lenne a részünkről, ha a dolgokat kiéleznénk . .
. ha most hadakat szítanánk.
- Hogyan lenne viszont az? - kérdezte Mhoram tiltakozva.
- Nem hallottuk-e az üzenetből: „Mert anélkül" . . . a Bot nélkül . . .
„hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem". Gyorsabb véget ígér nekünk,
ha nem próbálkozunk ellenállással, vagy ha ilyesminek során kudarcot vallunk.
- Mi a célja efféle jövendölésekkel? Mi más, ha
nem azonnali halálunk? Az ő üzenete csak csalremény akar lenni, azért,
hogy balga fejjel a vesztünkbe rohanjunk. - Ekképpen szólott Osondrea.
De Mhoram nyugodtan válaszolt, idézve: - „Drool
Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek nagy, erős oka. Lordok Hona királlyá
emeli őt két éven belül, ha ez az üzenet nem ér célhoz."
- Az üzenet célhoz ért! - kiáltotta makacsul Osondrea.
- Figyelmeztetett minket. Felkészülhetünk. Drool őrült, és a támadásait
is az őrület rontja meg - a maga szempontjából. Lehet, hogy rálelünk gyöngéjére,
s akkor a diadal a miénk. A Hét Őrzetre! Revelstone sosem esik el, míg
a Vérgárda él. És az Óriások s a Ranyhyn-világ is a segítségünkre siet
majd. - A Főlord felé fordult, türelmetlenül mondván: - Prothall, ne kövesd
ennek a csábútnak semmi hamis jelét, hagyd vonzását! Becsap, mindenestül!
Lidércfény! Majd hirtelen ránk borítja árnyát is, és akkor az Ország odavész.
- De ha sikerrel járunk - vetette ellene Mhoram
-, ha megkaparintjuk a Bo-
tot, esélyünk is megmarad. Hiába fenyeget minket a Kárhozat Urának átka,
a Botban lelünk elegendő Földerőt, hogy álljuk a háborút. És ha nem, még
mindig van elég időnk, hogy a menekülés másféle útját és módját keressük.
- Hogyan járhatnánk sikerrel? Drool birtokában van
a Törvény Botja csakúgy, mint a Földveszte Kő.
- És egyikhez sem ért. - Mhoram szava keményen csattant.
- Valamit azért mégis - az elég! Kérdezd - folytatta
lázasan Osondrea -, igen, a Szellemeket a hatalma felől. Kérdezd, ha már
lángszín a kérdés, a holdat . . . !
- Engem kérdezzetek - mondta Covenant. Lassan talpra
tápászkodott. Egy pillanatig habozott még, megosztotta félelme Drooltól
és attól, másrészt, mi történhetik még vele, ha a Lordok nem indulnak a
Bot keresésére. Élénken elképzelte, miféle gonoszság lapul Drool lávarőtes
szeme színe mögött. Ám ami döntött: az a Bot volt. Érezte, hogy most, igen,
most bepillanthatott végre álmának logikájába. A Bot, az hozta őt ide az
Országba; és a Botra van szüksége, hogy elmenekülhessen innen. - Engem
kérdezzetek - ismételte. - Azt hiszitek, nekem valami részem van ebben?
Érdekem fűz hozzá?
A Lordok nem feleltek, és Covenant kénytelen volt
maga szántából előhozakodni érveivel. Ahogy töprengett keservesen, mindössze
egyetlen reménysugarat látott. Erőnek erejével rátért hát a tárgyra. -
Ha szavatok igaz, a Kárhozat Ura kiválasztott engem. Hanem ott fenn Kevin
Ormán úgy beszélt rólam, mintha engem valaki más választott volna már.
„Ellenségem. . . ", így mondta. Kiről beszélhetett?
A Főlord töprengve felelt, csakígy. - Nem tudom.
Korábban már említettük, hogy reményünk ez: más tényezők is hatnak a te
ügyedben. Abban, hogy kiválasztásra kerültél. S talán csakugyan . . . több
tényező is. Néhány régi legendánk, a legrégebbiek közül pár. . . beszél
egy bizonyos Teremtőről . . . a Föld Teremtőjéről . . . de mi, mostanság,
semmit se tudunk ilyen lényről. Azt tudjuk csak, hogy mi magunk halandók
vagyunk, ám a Kárhozat Ura nem az . . . valami módon felette áll a test
minden veszendőségének.
- A Teremtő - motyogta Covenant. - Rendben. - Valami
zavaró emlék rémlett föl benne. Az öreg koldus . . . aki kapcsolatot keresett
vele a bírósági épület közelében . . . hirtelen ő villant elő ekképp. -
Miért választott volna ő engem?
Prothall elutasító tekintete nem rezzent. - Ki a
megmondhatója? Talán ugyanabból az okból, amiért a Kárhozat Urának is kellettél.
Ez a paradoxon bosszantotta Covenantot. Mégis folytatta,
mintha épp ez az ellentmondás ösztönözné a továbbiakra. - Akkor ez a .
. . Teremtő. . . szintén azt akarta, hogy ti halljátok Kárhozat-Úr üzenetét.
Vegyétek ezt számításba.
- Tessék! - kiáltotta Osondrea. - Itt az a hazugság,
amire vártam - a végső csalétek. Reményt keltve valami ismeretlen segítség
dolgában, a Kárhozat Ura biztosítani akarja, hogy elfogadjuk ezt az őrült
kihívást.
Covenant tekintete továbbra is a Főlordra szegeződött.
Szeme összefonódott Prothall nézésével, és mintha egész lényével arra törekedett
volna ekképpen, hogy tömérdek év aszkézise mögül kihámozzon valami lényeges
gondolatot, mi zajlik ebben az elmében ott. Ám a Főlord nézése továbbra
is rejtelem maradt - az a szempár: áthatolhatatlan. Szeme sarkában a ráncok:
arról tanúskodtak, hogy tömérdek önlegyőzés áll mögötte, önmaga sok-sok
semmibevétele. - Lord Osondrea - szólt végül színtelen hangon -, a te alapos
tanulmányaid kecsegtetnek a reménynek bármi jelével?
- Jelek? Jóslatok? - A nő hangja makacs ellenállást
fejezett ki, így visszhangzott a Kabinetben. - Nem vagyok Lord Mhoram.
Ha az lennék, megkérdezném Covenantot, miféle álmai voltak az Országban.
De én a gyakorlati reményeket többre tartom. S csak egy ilyet látok: egyelőre
még nagyon kevés időt vesztegettünk el. A szívem azt súgja, hogy véletlennek
és esélynek semmi más kombinációja nem sodorhatta volna ide hozzánk Covenantot
ily gyorsan . . . csak hogy ennek így kellett történnie.
- Nagyon helyes - felelte erre Prothall. Tekintete
most Covenantéba fúródott, megkeményedett, és Covenant azt láthatta ekképp,
hogy a Főlord meghozta döntését immár. Azért hallgatta csak a vitát, hogy
elhatározásának netán valami alternatívája támadhasson. Covenant sután
leszegte fejét, szemét lesütve kuporgott a székben. Hogyan csinálja? Ezt
mormolta céltalanul úgy maga elé. Hogyan csinálja ezt az öreg? Honnét mindez
a bátor erő?
Én lennék az egyetlen gyáva, aki - ?
Egy pillanat múlva a Főlord maga köré csavarta kék
köpenyét, felállt. Barátaim - mondta, és a hangja csupa krákogó öregség
volt -, elérkezett a döntés perce. Választanom kell valami változatot .
. . olyasmit, ami igényeinknek megfelelhet. De ha bárkinek van még elmondatlan
gondolata,
most halljuk. - Senki sem pisszent, s Prothall mintha további méltóságát,
tekintélyerősödését vette volna ki ebből a csendből. - Halljátok akkor
Prothallt, Dwillian fiát, a Tanács által választott Főlordot - és az Ország
legyen megbocsátóm, ha tévednék vagy kudarcra döntenék. E pillanatban itt
a Föld sorsáról kell határozni.
- Lord Osondrea, reád és két Lord-társadra, Variolra
és Tamaranthára bízom az Ország védelmét. Felhatalmazlak benneteket, hasznosítsátok
minden elképzelésteket, hiteteket ama szent cél érdekében, mely nem más,
mint esküdött-hű körünk életének óvása. Emlékezzetek rá: mindig van remény,
míg áll Revelstone. De ha Revelstone elesik, akkor már korok műve s a Lordok
fáradása, Berektől, a Szívnagytól kezdve egészen napjainkig, íme, kárba
vész, pusztul örökre, S akkor az Ország talpra többé ilyképp nem állhat.
- Lord Mhoram s jómagam nekivágunk, hogy felkutassuk
Drool Rockwormot, és megleljük a Törvény Botját. Velünk fog tartani az
Óriás, Habkövető Sósszív és Thomas Covenant ős-Lord, csakígy a Vérgárdából
számosan, ahogyan majd Tuvor Első Mark célszerűnek tartja - akit Revelstone
védelménél így nélkülözni tud -, s jön még egy Eoman a Hadi Őrzetből. Nem
rohanunk hát védtelenül a végzetünkbe - s mégis: erőnk java része itt marad
az Ország védelmére, ha netán a mi vállalkozásunk mégis kudarcot vallana.
- Halljátok, s álljatok készen. A különítmény hajnalhasadáskor
útra kél.
- Főlord! - tiltakozott Garth, aki szintén talpon
volt már. - Nem várod meg, mely hírekkel térnek vissza felderítőim? Át
kell vágnotok Grimmerdhorén - ez nem kevés! -, hogy a Mennydörgés Hegyéhez
egyáltalán eljuthassatok. Ha pedig az Erdőségben nyüzsögnek netán Drool
vagy a Szürke Gyilkos szolgái? Biztonságtokat nem sokra becsülhetitek akkor,
míg az én embereim hírt nem hoznak az ellenség hadmozdulatairól!
- Helyes megállapítás, Warmark - mondta Prothall.
- De mekkora késedelmet jelent ez nekünk most?
- Hat napról van csak szó, Főlordom! Akkor tudni
fogod, mily erőkre van szükség ahhoz, hogy Grimmerdhorén biztonsággal vonulhassatok
át.
Első ízben történt, hogy Mhoram csak úgy ült, állát
a tenyerébe támasztva, közben a graveling izzó fényébe meredve. Egy darabig
így tűnődött, aztán felállt, s azt mondta: - Száz Vérgárdista. Vagy minden
harcos . . . ahány csak Revelstone-ban rendelkezésre áll. Láttam. Grimmerdhore-ban
vannak, hát persze hogy vannak ős-gonoszok . . . és farka
sok is, ezrével. Vérfarkasok; álmaimon űznek. - Hangja hirtelen mintha
a bukás hideg szeleként söpört volna végig a Kabineten.
De Prothall azonnal visszavette a szót, nem hagyta,
hogy Mhoram látomásának bűvölete úrrá legyen a jelenlevőkön. S ezt mondta:
- Nem, Garth. Nem késlekedhetünk. És Grimmerdhore túl nagy kockázat nekünk.
. . Még Drool Rockworm is tudhatja, hogy a Mennydörgés Hegyéhez arra vezet
legalkalmasabb utunk. Az Erdőségen át, aztán Andelain északi szélén. Hanem
mi délnek megyünk majd - megkerüljük Andelaint, aztán keletnek, a Morinmosson
át, elérjük a Ra Síkságokat, mielőtt északnak fordulnánk a Gravin Threndor
felé. Tudom - ez túl hosszú kerülőnek tűnik fel, a Különítmény értékes
napokat veszít ekképp, ha nem siet jól. Mégis: ez a déli vonalvezetés lehetővé
teszi, hogy a Ramen-segítséggel élhessünk. Ez azt jelenti, hogy a Megvetés
Urának minden hagyományos ellensége ott lesz Különítményünkben. És talán
keresztülhúzzuk Drool számításait.
- Nem, az én döntésem világos. A Különítmény holnap
indul, irány dél. Szavam végleges. Szóljon, aki még szólni akar.
És Thomas Covenant, aki mindenben kételkedett, olyan
erőteljesnek érezte Prothall döntését, őt magát oly méltóságban látta,
hogy inkább hallgatott.
Akkor Mhoram és Osondrea is felállt, s nyomban követte
őket az Óriás; utánuk pedig sorra keltek fel a többiek. Mind Prothall Főlord
felé fordultak, Osondrea pedig felemelte szavát, s mondta: - Melenkurion
Égduzzasztó óvjon téged, Főlord. Melenkurion abatha! Baj ne érjen,
terved mind beérjen. Termő mag és mentő szikla, minden célod segítse. Gonosz
ne vakítson, rontás rád ne törjön - félelem ne félemlítsen, gyöngeség ne
gyöngítsen, rettegés, öröm, fáradtság ne tántorítson, bánat ne szomorítson,
utad így járhasd. A gyávaság menthetetlen, a romlás megengedhetetlen. Az
Ég Gátja jól környezzen, a Föld Gyökere megtartson. Melenkurion abatha!
Minas Mill khabaal!
Prothall lehajtotta a fejét, s a galéria és a Lordok
kara egy emberként tisztelgett, mintha egyetlen áldó kar nyúlt volna ki,
oly egyszerre mozdultak valamennyien.
Aztán rendben, lassan elindultak kifelé. Prothall,
Mhoram és Osondrea is távozott - a Lordok különajtaján át.
Hogy a Lordok mind eltávoztak, Habkövető csatlakozott
Covenanthoz,
és együtt ballagtak fel a lépcsőfokokon, mögöttük Bannor és Korik. A
Kabinet előtt, a folyosón az Óriás tétovázni látszott - mint aki fontolgat
valamit, majd így szólt: - Barátom, felelnél egy kérdésemre?
- Gondolod, valamit még mindig rejtegetek?
- Ami azt illeti: ki tudja? A tündér Elohim mondását
halld: „A szív rejteget titkokat, mik szóra sem érdemesek." Jaj, hát azok
nevetős emberek voltak, az a nép. De . . .
- Nem - vágott a szavába Covenant. - Éppen eléggé
megvallattak. - Azzal már ment volna lakosztálya felé.
- De hát meg se hallgattad a kérdésemet.
Covenant megfordult. - Miért kellene azt meghallgatnom?
Azt akartad kérdezni, mi baja volt velem Atiarannak.
- Korántsem, barátom - válaszolta a Habkövető, és
szelíden nevetett. - Ezt a titkot dédelgesd csak szívedben az idők végezetéig.
Az én kérdésem a következő: Milyen álmod volt, amióta itt vagy az Országban?
Mit álmodtál akkor éjszaka az én hajómban?
Covenant hevesen azt felelte: - Népem sok-sok embere
. . . valós személyek. . . vért köptek rám. És az egyikük azt mondta: „Csak
egy jó válasz van a halálra . . . "
- Csak egy? És melyik lenne az?
- Fordíts hátat neki. - Covenant hirtelen felcsattanva
mondta ezt, aztán már indult is tovább a folyosón. - Taszítsd ki. - Habkövető
jószívű humorának hangjai ekhóztak a fülében, de csak ment, ment, még az
Óriást se hallja. Aztán emlékezni próbált, hogyan is vezet útja a lakosztályhoz.
Bannor némi segítségével meg is találta, majd bezárkózott, egyetlen fáklyát
lobbantván föl csak, mielőtt a Vérgárdista orra előtt becsukta volna az
ajtót.
Látnia kellett, hogy távollétében valaki ablakot
csukott itt - kizárva a hold kegyetlen fényét. Csak azért is, gyötrelemnek
is - perverzül? -, kitárta az egyiket. Ám a vértáj úgy sebezte szemét,
akárha orrát facsarná valami hullabűz. Gyorsan becsukta az ablakot megint.
Aztán, lefekvés előtt, sokáig járkált fel s alá, ezzel fárasztotta el magát,
és a szüntelen belső párbeszéddel.
Amikor közeledett a reggel, és Bannor rázogatta,
ébresztgette - ellenállt. Szeretett volna aludni, aludni tovább, mintha
abban lelhetne csak feloldozást. Homályosan felderengett emlékezetében,
hogy valami utazás várja - sokkal veszélyesebb, mint amelyet nemrég tett,
idejövet, és fáradt tudata azonnal tiltakozni próbált.
- Rajta - mondta Bannor. - Ha késlekedsz, lemaradsz
a Ranyhynek hívásáról.
- Menj a pokolba - mormolta Covenant. - Te soha
nem alszol?
- A Vérgárdisták nem alusznak.
- Micsoda?
- Soha Vérgárdista nem aludt még, amióta a Haruchai-nép
letette a fogadalmat.
Covenant komoly erőfeszítéssel felült. Ködösen meredt
a Vérgárdistára. És azt mondta neki: - Te már most a pokolban vagy.
Bannor idegenszerű hangja nem remegett, amikor így
válaszolt erre: - Nincs semmi okod rá, hogy csúfondároskodj velünk.
- Persze, igazad van. - Covenant felhorkantott,
aztán kikászálódott az ágyból. - Persze, én csak tűrjem szépen, hogy személyes
döntéseimben olyasvalaki ellenőriz és befolyásol, aki a maga részéről nem
szokott, például, aludni. Persze.
- Semmi ellenőrzés, semmi befolyásolás. Mi csak
óvatosak vagyunk. A Lordokért mi vagyunk felelősek.
- Mint Kevinért is voltatok. . . aki aztán végzett
magával. És azzal ott minden másnak is vége lett. - Hanem ahogy így visszavágott,
hirtelen el is szégyellte magát. A tűz fényében visszaemlékezett a Vérgárdista
hűségének roppant árára. A kőpadló hidegétől összerezzent, így mondta aztán:
- Felejtsük el. Mintha önvédelemről beszélnénk így. Nevetséges. . . én
volnék? Ez az egyetlen válaszom. - Akkor már sietett is mosdani, borotválkozni,
öltözni. Gyorsan bekapott valami reggelit, ellenőrizte, megvan-e a kése,
fogta a botját, és a végén odabiccentett a Vérgárdistának: ő készen van.
Bannor levezette őt az udvarra a vén Gilden-fához.
A levegőben még ott remegett az éj, ám a csillagok az égről tovatűntek
már, és a napkelte első jelei mutatkoztak. Covenant váratlanul azt kezdte
érezni, hogy részese valaminek most - ami messze több nála. Váratlanságát
is felülmúlta különösségével ez az érzés, és Covenant eltűnődött, mi lehet
a magyarázata így követte Bannort az alagúton át, a nagy, tagolt-bütykös
toronykapuk közt, aztán már kint voltak a hajnalban, a szabadban.
Ott, a fal közelében, nem messze a kaputól, jobbra:
ott gyülekezett a Különítmény. A Harmadik Eoman harcosai lovon ültek, félkörben
sorakozván parancsnokuk, Quaan Warhaft mögött. Velük, balról, kilenc Vér-
gárdista helyezkedett el, őket Tuvor Első Mark vezette. A félkörön belül
ott volt Prothall, Mhoram és Habkövető Sósszív. Az Óriás az övében akkora
fegyverbotot hozott magával, mint egy ember hossza, és rajta volt a kék
nyaksál, mely lelkesen lengett a könnyű reggeli szélben. S mindőjük közelében
három ember tartotta a lovakat, melyeken mind clingor volt a nyereg.
Felettük pedig Revelstone magas vára tele volt sok kíváncsi néppel. A hegyi
város lakói ott nyüzsögtek-tolongtak valamennyi erkélyen, teraszon, lógtak
mindenik ablakból. Az egybegyűlt csapattal szemközt meg ott állt Lord Osondrea.
Fejét a magasba szegte, mintha gőggel vetné meg a görnyesztő kötelességek
súlyát.
Akkor a nap előbukkant a keleti határon. Sugarai
elérték a fennsík fölső peremét, ott kigyúlt a figyelmeztetés kék lángja;
ez aztán lejjebb s lejjebb csúszott a falon, míg egyszerre csak úgy emelte
ki Göngyölegét a Főlordnak, akár a fáklya anyagából a tüzet. Az izzás utána
a vörös harci lobogót fényleltette meg, utána pedig egy új fehér zászlót
tündököltetett elő.
Felbiccentvén ez új lobogóra, Bannor azt mondta:
- Ez neked szól, ős-Lord. A fehérarany jele. - Majd ő is elfoglalta helyét
a Vérgárdisták sorában.
Csend honolt a kis társaságon, míg a napfény meg
nem érintette a földet köröttük, arany izzását a különítményesekre vetvén.
Mihelyt pedig e fény elérte lábát, Lord Osondrea beszélni kezdett, méghozzá
úgy, mint aki türelmetlenül várta már ezt a pillanatot, és szívének fájdalmát
zsörtölődő hanggal palástolja. - Semmi hangulatom a ceremóniákhoz, Prothall.
Szólítsátok a Ranyhyneket, aztán induljatok. A vállalkozás őrületét nem
enyhíti a késlekedés, sem a bátor szavak özöne. Mit mondhatnék még nektek?
A magam feladatára készen állok, és az Ország védelme nem fog csorbát szenvedni,
amíg élek. Menjetek hát - hívjátok a Ranyhyneket.
Prothall szelíden mosolygott, és Mhoram, vigyorogva,
azt mondta: - Szerencsénk vagy te, Osondrea. Kitalálni se tudnék mást így.
. . apámnak, Variolnak, és Tamaranthának, anyámnak.
- Veszted, ha gúnyolsz - csattant fel Osondrea.
- Nem vagyok abban a hangulatban. . . semmi hangulatban, értetted?
- Értem. De hát tudod, hogy nem gúnyolódom én most,
Nővérem. Osondrea, légy óvatos, kérünk.
- Mindig az vagyok. Vigyázni fogok most is. Menjetek
hát, mielőtt viszont a türelmem elveszítem.
Prothall bólintott Tuvornak, a tíz Vérgárdista pedig
legyezősen szétszó-
ródott, úgy, hogy egyikük elől sem takarta el senki a kelő napot. Aztán,
egymás után, mindegyik Vérgárdista szájához emelte a kezét, és átható füttyjelet
hallatott, mely ott visszhangzott a Hon falán a hajnali légben.
Füttyentettek megint, aztán harmadszorra is harsant
a jel, és mindegyik olyan volt, mint valami lázas és magányos kiáltás:
a szívé. De az utolsó füttyjelre már válaszféle is érkezett, távoli, nyüszítő,
majd lassan dübörgő, fojtott patadobogás-szerű. A tekintetek mind várakozóan
fordultak keletnek. A reggeli dicsfényben hunyorgó szemek . . . ! S egy
hosszú pillanat . . . Egyelőre semmi, semmi . . . aztán dobaj, rengése
a földnek, megreszkettetése a talajnak, a jelenlévőknek, ahogy érezték
mind, átélték mind, akár valami rejtelmes megtestesülést. Ám akkor ez egyszerűsödött:
mert megjelentek a lovak, feltűntek a napfényes láthatáron, akárha a kelő
égitestből rontanának elő.
S valóban, némelyik Ranyhyn együtt jönni látszott
egy-egy napkéve-remegéssel. Tíz ló érkezett összesen - vadlovak, kihívásos
lények. Hatalmas, darabos, csontos állatok voltak, öles-öblös mellkasúak,
büszke nyakúak, s volt bennük valami a musztángok szögletességéből is.
Hosszú, repdeső sörényük volt, járásuk-léptük olyan egyenes-szálas, mint
a mérőón zuhanása, a szemük csupa nyughatatlan értelem. S jöttek vágtatva
a gesztenyebarnák, a sötét pejlovak, a deresek, száguldottak a Vérgárdisták
felé.
Covenant ismerte annyira a lovakat, hogy lássa:
mindegyik Ranyhyn olyannyira egyéniség, akár az emberek, ám egy közös vonásuk
is van - az a fehér csillag ott a homlokukon, középütt. Ahogy közeledtek,
s a hajnal fénye a hátukon lángolt, küllemük mintha maga az Ország lett
volna, testet öltve a száguldásban; maga volt az egészség s az erő jelképe-egésze.
Fejüket hirtelen fel-, majd leszegve megálltak a
Vérgárdisták színe előtt. És a gárdisták odahajoltak hozzájuk, s ebben
igazi odaadás volt. A Ranyhynek úgy dobrokoltak, úgy rázták sörényüket,
mintha színültig érzéssel nevetnének vissza az emberi megbecsülésre válaszul.
Egy pillanat múltán Tuvor azt mondta: - Üdv néktek, Ranyhynek! Mind, ti,
ország beszáguldói, büszkeség hordozói. Naptestűek és égsörényűek, boldogság
nekünk, hogy hívásunkra megjöttetek. Hosszú útra kell indulnunk, sok-sok
nap útjára. Akartok-e hátatokon vinni minket most is?
Válaszul a lovak némelyike bólintott a fejével,
mások táncosan elkezdtek körben járni, topogva, mint a csikók. Aztán előrelendültek,
mindegyik odament a maga Vérgárdistájához, s úgy dörgölőzött oda a leendő
lovas-
hoz, mintha biztatná, pattanjon fel rá akkor végre. A Vérgárdisták így
is tettek, jóllehet a lovakon nem volt se nyereg, se szerszám. Csak úgy
szőrin ülték meg a Ranyhyneket, ekképpen kezdtek körbe-körbe járni a társaság
körül, felsorakozván a már nyeregben ülő harcosok mellé.
Covenant érezte, hogy a indulás pillanata igen közel
van már, és nem akart kihagyni semmit. Megkérdezte hát Osondreát, közelebb
húzódván a Lord-Hölgyhöz: - Mit jelentsen ez? Honnét jönnek e hátasok?
A Lord megfordult, aztán csaknem mohón válaszolt,
azonnal, mint aki örül, hogy bármi effélével is elterelik egyebekről a
figyelmét. - Persze, hát . . . te ebben is idegen vagy. Mármost hogyan
magyarázzak el ilyesmit röviden? Gondold meg. . . a Ranyhynek szabadok,
szelídítetlenek, otthonuk a Ra Síkságok vidéke. Gondozóik a Ramenek, de
sosem lovagol rajtuk senki, míg ő maguk lovast nem választanak maguknak.
Ez merőben szabad választás. De ha egy Ranyhyn lovast választ magának,
ahhoz hű marad tűzön-vízen át, szó szerint.
- Kevés az ily választott. Tamarantha az egyetlen
élő Lord, aki boldogan büszkélkedhet azzal, hogy Ranyhyn hátán ült már
- Hynaril hordja őt büszkén -, s közben se Prothall, se Mhoram nem részesült
még ily kitüntetésben. Még nem történt meg igazi próbájuk így. Prothallnak
nem is volt kedve hozzá. De azt gyanítom, hogy a délre utazásnak most az
ő részéről az egyik oka épp az, hogy Mhoramnak esélyt adjon ily kiválasztásra.
- De hát nem ez a lényeg. Kevin Főlord ideje óta
eleven kapcsolat él a Ranyhyn-nép és a Vérgárda közt. Valami oknál fogva
- sőt, igen sok ilyen ok lehet, melyek közül alig párat sejthetek csak
- eddig egyetlen Vérgárdista sem maradt kiválasztatlanul.
- Ami viszont a Ranyhynek mai idejöttét illeti -
hát az felülmúl mindent, amit én elmagyarázhatok. A Földerő teremtményei
ők. Valami módon minden Ranyhyn tudja, mikor hívja őt a lovasa - és ez
tény, igen, s az is, hogy a válasz sosem marad el. Itt van Huryn, Brabha,
Marny s mind a többi. Tíz napja hallották meg azt a hívást, mely a mi fülünkbe
csak ma jutott el - és több mint négyszáz mérföld megtétele után frissen
érkeznek ide, látod, e hajnalon. Ha csak valamelyest is felnőnénk e nagyságukhoz,
az Ország sem lehetne ilyen veszélyhelyzetben.
Ahogy ilyképp beszélt, Prothall és Mhoram is lóra
szállt, s Osondrea úgy fejezte be szavait, hogy Covenantot is musztángjához
kísérte. A nő hangjának bűvöletében még, Covenant habozás nélkül ment a
lóhoz, fel-
ülni rá. De ahogy lábát a kengyelbe tette, a clingor-nyeregből
lelógó vasba, hirtelen valami ellenállás tört rá. Nem szerette a lovakat,
nem bízott bennük; erejüket túlságosan veszélyesnek ítélte. Ekképpen tehát
visszahőkölt most is, és azon kapta magát, hogy a keze remeg.
Osondrea kíváncsi furcsálkodással figyelte; ám mielőtt
még mondhatott valamit Covenantnak, a társaság tagjain meglepett döbbenet
futott végig. Ahogy ő maga felnézett a ló mellől, azt látta, hogy három
öreg figura rúgtat elő - Lord Variol és Lord Tamarantha, valamint Birinair,
a Tűzfényvendégelő. Tamarantha egy nagy deres Ranyhynen ült, egy kancán,
és a szeme nevetett, nevetett.
Lóhátról meghajolva feléjük, Prothall Főlord így
szólott: - Boldog vagyok, hogy eljöttetek. Szükségünk van áldástokra, mielőtt
nekivágunk, amiképpen Osondreának is szüksége lesz a segítségetekre.
Tamarantha is meghajolt, de ráncos ajka körül eközben
mosolyféle játszott. Gyorsan végigpillantott a társaságon. - Jól választottál,
Prothall - mondta. Aztán öreg szeme visszavándorolt a Főlordra. - Csak
a mi ügyünkben félrefogtál. Látod, veled fogunk tartani.
Prothall tiltakozni próbált, ám Birinair büszkén
közbevetette: - Hát hogyne. Miért ne, mi mást? Különítmény - Hirebrand
nélkül? Képtelenség! Nohát.
- Birinair - mondta Prothall feddőleg -, nyilvánvaló,
hogy a Tengertér Óriásai számára végzendő munkához szükség van rád.
- Szükség? Rám: hogyne. Mármost, ami ezt illeti
- a Hirebrand felfortyant hirtelen -, mármost: nem. Szégyellem még csak
kimondani is. Kiadtam minden rendelkezést. Nem. A többiek nálam sokkal
alkalmasabbak. Azok is voltak, sok éve már azok.
- Prothall - unszolta Tamarantha -, ne tiltsd meg
ezt nekünk. Öregek vagyunk - hát persze hogy öregek. És az út hosszú lesz,
emberpróbáló. De épp ez a mi korunk nagy kihívása - az egyetlen magasrendű
és vakmerő vállalkozás, amelyben még egyáltalán részünk lehet.
- Hát Revelstone védelme olyan csekély dolog?
Variol felkapta a fejét, mintha Prothall kérdése
csúfondáros sértés volna. - Revelstone emlékezik rá, hogy Kevin Tanaiból
szinte semmit se tudtunk visszanyerni. Ugyan mi haszonra lehetünk mi itt
akkor egyáltalán? Osondrea több, mint elég. E Különítmény nélkül életünk
már csak hiábavalóság.
- Nem, Lordjaim, nem - mondta Prothall. - Nem hiábavalóság.
- Aztán, amúgy elképedt arccal, Mhoram felé fordult, valami támogatásért.
Hanem Mhoram ravaszkásan mosolyogva azt mondta: - Az élet bölcs mű.
Férfiak s nők azért öregszenek meg, hogy a fiatalabbakat méltán taníthassák.
Hadd tartsanak velünk.
Egy pillanatnyi habozás után Prothall azt mondta:
- Hát akkor jöjjetek. Tanítsatok valamennyiünket.
Variol rámosolygott Tamaranthára, s az öreg nő viszonozta
a tekintetet Ranyhynjének hátáról. Arcuk csupa elégedettség volt és nyugodalmas
várakozás, s mindezt szemük tökéletes házas-összehangoltsága maradéktalanul
kifejezte. Ahogy figyelte őket, Covenant hirtelen megragadta lova kantárát,
s nyeregbe szökkent. Szíve szorongva kalapált, de csaknem ugyanakkor már
a clingor is megadta neki azt a kellő biztonságérzetet, melytől
az izgatott aggály szűnhet. Követvén Prothall és Mhoram példáját, a botot
ő is bal combja alá csúsztatta, ahol aztán a clingor megtartotta
biztonságosan. Akkor megszorította térdével a ló két oldalát, és megpróbálta
minden bosszúságát feledni.
Az a férfi, aki a lovat tartotta, megérintette most
Covenant térdét, hogy figyelmét felhívja valamire. - A kancád neve Dura
- Hű-horpaszú Dura. Az Országban ritkaság a ló. Ezt én jól betanítottam.
Ér annyit, mint akármelyik Ranyhyn. - Ezt büszkén mondta az ember, s aztán
maga is lesütötte a szemét, mintha túlzásait restellné.
Covenant mogorván azt felelte: - Nem kell nekem
Ranyhyn.
A férfi ezt Durát ért elismerésnek vette, és sugárzott
máris az örömtől. Ahogy eltávozott, két tenyerével megérintette homlokát,
aztán két karját messze kinyújtotta üdvözlésül.
Covenant most már új szintről tekinthetett végig
a társaságon; ha nem is magas lóról azért. Málhás lovak nem voltak, ám
mindegyik nyereghez ellátmány volt erősítve, és szerszámok kis csomagja,
Birinair pedig lillianrill botok vastag kötegét vitte maga mögött.
A Vérgárdisták terheletlenül maradtak, hanem Habkövető már vitte a maga
nagy zsákját, átvetve a vállán, s szinte rá volt írva az arcára, hogy a
maga részéről eleve kész volna ugyanolyan gyorsan haladni itt, mint bármelyik
ló.
Nemsokára Prothall fölemelkedett a kengyelben, és
ezt mondta társainak: - Barátaim, indulnunk kell, Revelstone-tól válnunk.
A Különítmény dolga sürgős, megpróbáltatásunk nem hagy sok időt sem - ez
külön szorongattatás. Nem akarom szíveteket hosszú beszéddel megzavarni-felkavarni,
se áhítatos esküvések ne legyenek kötelékeink ráadásba. Hanem két
dolgot a lelketekre kötök. Legyetek hűek s derekasak, amennyire csak futja rá erőtökből. És emlékezzetek a Béke Esküjére. Sok veszély vár ránk, és talán háború is - harcolni fogunk, ha úgy hozza a szükség. De az Országot nem szolgálja jól semmi dühödött vérontás. Emlékezzetek a Kódára:
Akkor a Főlord úgy fordult lovával, hogy Revelstone felé tekintsen. Előhúzta botját, hármat suhintott vele a feje körül, azután az ég felé emelte. A bot végéből fehér izzásba játszó kék láng lobbant, s maga Prothall így kiáltotta Honának a búcsúszót:Ne fájdíts, ha lefognod elég;
ne sebezz, ha fájdítnod elég;
ne csonkíts, ha sebezned elég;
ne ölj, ha csonkítanod elég;
a legnagyobb harcos az, kinek nem kell
ölnie.