Figyel az ég

Philip K. Dick

Philip K. Dick | Figyel az ég | 1

 

   A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit. A dolog egy szempillantás alatt történt. A terelőfal megszűnt terelni, ezáltal az irányíthatatlanná vált, hatmillió voltos sugár a kamra mennyezete felé lökődött, útközben elégetve a fánk alakú mágnes fölötti megfigyelőállást.

   Akkor éppen nyolcan tartózkodtak rajta: egy csapat látogató és a kísérő. Mivel az állás felfüggesztése elégett, a nyolc ember lezuhant a kamrába, és ott hevertek sérülten és sokkos állapotban, míg a mágneses mezőt meg nem szüntették, és a keménysugárzást részben nem semlegesítették.

   A nyolcból négyen kórházba kerültek. Két kevésbé égettet határozatlan időre bent tartottak megfigyelésre. A másik kettőt megvizsgálták, ellátták, majd elengedték. A San Franciscó-i és oaklandi lapok beszámoltak az eseményről. Az áldozatok ügyvédjei nekiálltak megírni a benyújtandó keresetet. A Bevatronnal kapcsolatban álló számos tisztviselő lapátra került, s velük együtt a Wilcox-Jones deflektor-rendszer, valamint annak lelkes feltalálói. A munkások megkezdték az épületben esett károk helyreállítását.

   Az esemény pillanatok alatt lezajlott. A hibás folyamat 4.00-kor kezdődött, s a nyolc ember 4.02-kor zuhant bele a hatalmas töltésű protonsugárba, amely a mágnes kör alakú belső kamrájából indult. Elsőnek a kísérő, egy fiatal fekete férfi zuhant le és csapódott a kamra padlójára. Utolsónak egy fiatal technikus a közeli rakétaállomásról. Amikor a csoport felvonult a megfigyelőállásra, ő kicsit leszakadt a többiektől, visszafordult a folyosó irányába, és éppen cigarettát keresett a zsebében.

   Talán, ha nem ugrik, hogy elkapja a feleségét, ő nem zuhant volna le a többiekkel. Ez volt az utolsó tiszta emléke: ahogy elejti a cigarettát, és hiába kap Marsha lobogó, távolodó kabátszárnya után…

* * *

   Hamilton egész délelőtt csak ceruzákat hegyezett a rakétakutató laborban, és aggodalmában folyt róla a verejték. Körülötte az emberei csinálták a dolgukat, a munka a megszokott kerékvágásban haladt. Délben megjelent Marsha; sugárzóan gyönyörű volt, olyan csábítóan nézett ki, akár a szelíd kacsák a Golden Gate Parkban. Legalább kicsit kiemelte letargiájából ez az édes illatú és igen drága jelenség, akit sikerült megszereznie, akit még értékesebbnek tartott, mint a dédelgetett hifi-cuccát és a jófajta whiskygyűjteményét együttvéve.

   — Mizújs? – ült le Marsha a szürke fémasztal szélére. Kesztyűs ujjait összeszorította, karcsú lábát nyughatatlanul lengette. – Siessünk enni, hogy aztán odaérjünk. Ma kapcsolják be először a deflektort, amit annyira akartál látni. Vagy már elfelejtetted?

   — Készen állok a gázkamrára – felelte Hamilton. – És az is rám.

   Marsha barna szeme elkerekedett, hangja komoly, sőt drámai színezetet kapott: – Mi történt? Megint valami titkos dolog, amiről nem beszélhetsz? Drágám, nem mondtad, hogy ma bármi fontos várható. A reggelinél még mókáztál, ugrándoztál, mint egy kölyökkutya.

   — Akkor még nem tudtam. – Hamilton az órájára nézett, és komoran feltápászkodott. – Együnk egy jót, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó. És talán az utolsó ilyen üzemlátogatás is.

   Csakhogy nem érte el a Kaliforniai Védelmi Laboratórium kijárati rámpáját, nem is szólva az étteremről, kicsit lejjebb az őrzött épületek és telepek között. Egyenruhás küldönc állította meg, és egy gondosan összehajtott papírt nyújtott neki. – Ez magának jött, Mr. Hamilton. T.E. Edwards ezredestől.

   Hamilton idegesen kibontotta a lapot. – Hát ennyi – mondta bágyadtan a feleségének. – Menj, és ülj le a hallban. Ha egy órán belül nem jövök, indulj haza, és nyiss ki egy konzervet.

   — De hát… – tárta szét a kezét a nő. – Miért ilyen… ilyen csüggedt a hangod? Tudod, miről van szó?

   A férfi tudta. Futó csókot lehelt a nő piros, nedves és ijedt ajkára, aztán sietősen elindult a folyosón a küldönc után Edwards ezredes irodái felé,

   a magas szintű tárgyalásokhoz használt konferenciatermekhez, ahol a társaság fejesei már komoly képpel várták.

   A középkorú üzletemberek jelenléte sűrűn, áttetszően gomolygott, akárcsak megkülönböztető jegyeik: a szivarfüst, a kölni és a fekete cipőpaszta tömény illata. A hosszú, acél tárgyalóasztalt folyamatos zsongás övezte. Az egyik végén maga az öreg T.E. ült, s fontosságát csak növelte az előtte tornyosuló nyomtatványok és jelentések halma. Bizonyos mértékig mindenki barikádot emelt maga körül iratokból, nyitott aktatáskából, hamutartóból vagy egy pohár langyos vízből. Edwards ezredessel szemben a zömök, egyenruhás Charley McFeyffe ült, a biztonsági rendőrség kapitánya, akik orosz ügynökökre vadászva csellengtek a telepen.

   — Na végre – morogta T.E. Edwards, szemüvege felett szigorúan pillantva Hamiltonra. – Nem fog sokáig tartani, Jack. Egyetlen kérdés van napirenden, nem kell végigülnöd az unalmas megbeszélést.

   Hamilton nem szólt semmit. Mereven, feszült arccal ült le.

   — A feleségedről van szó – kezdte Edwards. Megnyalta kövér hüvelykujját, és belelapozott a jelentésbe. – Ha jól tudom, mivel Sutherland lemondott, te vezeted a kutatólabort. Igaz?

   Hamilton bólintott. Az asztalon nyugtatott keze láthatóan elfehéredett, kiszaladt belőle a vér. Mintha már meghalt volna, futott át a fején. Mintha már a nyakánál fogva lógna, s nemcsak a szuszt, de még a napfényt is kiszorították volna belőle. Mintha lógna, akár a vágóhíd sötét szentélyében a kampóra aggatott sonka.

   — A feleségedet – folytatta Edwards nehézkesen, s májfoltos keze fel-le hullámzott, ahogy a lapokat forgatta – kockázatnak könyvelték el a telep szempontjából. Itt a jelentés, amit McFeyffe készített – biccentett a teleprendőrség szótlan kapitánya felé. – Hozzá kell tennem, nem szívesen.

   — Naná, hogy nem szívesen – kotyogott közbe McFeyffe, egyenesen Hamiltonra nézve. Szürke, kemény szeme mintha bocsánatért esedezett volna. Hamilton hidegen átnézett rajta.

   — Természetesen te is ismered a biztonsági rendszerünket – vette vissza a szót Edwards. – Magánvállalkozás vagyunk, de a megrendelőnk a kormány. Csak Samu bácsi vásárol rakétákat. Úgyhogy vigyáznunk kell magunkra. Azért hívom fel erre a figyelmedet, hogy a magad módján

   rendezd el a dolgot. Ez elsősorban a te ügyed. Minket csak annyiban érint, hogy te vagy a kutatólabor feje. Ezért lett a te ügyedből a mi ügyünk is. – Úgy nézett Hamiltonra, mintha még életében nem látta volna, noha 1949-ben vette fel, tíz kemény éve, amikor Hamilton még ifjú, ragyogó, törekvő elektromérnök volt, aki éppen kikerült a massachusettsi műszaki egyetemről.

   — Ez azt jelenti – kérdezte Hamilton rekedten, két kezét fixírozva, melyek görcsösen meg-megrándultak -, hogy Marsha ki van tiltva a telepről?

   — Nem – rázta a fejét Edwards. – Azt jelenti, hogy nem férhetsz hozzá a titkos anyagokhoz, amíg a helyzet nem változik.

   — De idetartozik… – Hamilton hangja döbbenten elfúlt. – Idetartozik az összes anyag, amivel dolgozom.

   Erre senki nem felelt. A társaság elöljárói aktatáskáik és papírhalmaik mögé bújtak. Az egyik sarokban a légkondicionáló küszködött bádoghangon.

   — A rohadt életbe! – mondta hirtelen Hamilton hangosan, érthetően. Pár irat meglepetten megzördült. Edwards kíváncsian sandított rá. Charley McFeyffe szivarra gyújtott, és súlyos kezével idegesen végigsimított ritkuló haján. Dísztelen barna egyenruhájában leginkább pocakos közúti járőrre emlékeztetett.

   — Mondja el neki a vádakat – nézett az ezredesre. – Adjon neki esélyt, hogy harcolhasson, T.E. Vannak jogai.

   Edwards ezredes egy darabig küzdött a jelentésben felhalmozott adatokkal, majd az elkeseredettségtől elborult arccal az egészet McFeyffe felé lökte az asztalon. – Ti hordtátok össze – morogta, kezeit mosva. -Mondd el te.

   — Úgy érti, itt akarja felolvasni? – tiltakozott Hamilton. – Harminc ember előtt? A társaság összes tagjának jelenlétében?

   — Már mind látták a jelentést – felelte Edwards. – Úgy egy hónapja készült, azóta mindenkit körbejárt. Végül is fontos ember vagy itt, fiam. Ezt a dolgot nem vehettük félvállról.

   — Először is – kezdte McFeyffe látható zavarban – itt ez az FBI-ügy. Átküldték a jelentést.

   — Lekérted, vagy csak úgy cirkulált az országban ide-oda? – érdeklődött Hamilton maró hangon.

   McFeyffe arcát elfutotta a pír. – Hát lényegében kértük. Rutineljárás. Jézusom, Jack, rólam is van akta… sőt még Nixon elnökről is.

   — Felesleges elolvasniuk azt a rengeteg szemetet – nézett szét a többieken Hamilton. A hangja remegett. – Marsha még ’48-ban, elsős főiskolásként csatlakozott a Progresszív Párthoz. Pénzt adott a Spanyol Menekültek Kérelmezési Bizottságának. Előfizetett az In Factre. Ezt már mind hallottam.

   — Olvasd a friss anyagot – utasította Edwards a biztonsági főnököt.

   McFeyffe figyelmesen átlapozta a jelentést, és megtalálta a friss anyagot. – Mrs. Hamilton 1950-ben lépett ki a Progresszív Pártból. Az In Fact már megszűnt. 1952-ben részt vett a Kaliforniai Művészetek, Tudományok és Szakmák gyűlésein, amely egy kommunista irányultságú politikai szervezet. Aláírta a Stockholmi Békejavaslatot. Csatlakozott a balra hajló Polgári Szabadság Unióhoz.

   — Mi a fene az, hogy „balra hajló”? – mordult fel Hamilton.

   — A kommunizmussal szimpatizáló csoport vagy személy – felelte McFeyffe, majd körülményesen folytatta: – 1953. május 8-án Mrs. Hamilton levelet írt a San Francisco Cbronicle—nek, melyben tiltakozott az ellen, hogy kitiltották az Egyesült Államokból Charlie Chaplint… a notórius szimpatizánst. Aláírta a Mentsük Meg Rosenbergéket-kérelmet az elítélt árulók érdekében. 1954-ben felszólalt a Női Szavazók Alemada Ligájában annak érdekében, hogy Vörös Kínát, ezt a kommunista országot vegyék fel az ENSZ-be. 1955-ben csatlakozott a Nemzetközi Együttélést Vagy Halált Szervezet oaklandi ágához, amely szervezet jelen van a Vasfüggöny mögötti országokban is. És 1956-ban pénzt adományozott a Nemzeti Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért szervezet javára. – A papírra pillantott. – Negyvennyolc dollár ötvenöt centet.

   Csend támadt.

   — Ennyi? – kérdezte Hamilton.

   — Igen, ez a releváns rész.

   — Azt is említi – érdeklődött Hamilton, igyekezve nyugodt hangot megütni -, hogy Marsha előfizetett a Chicago Tribune-re? Hogy 1952-ben Adlai Stevensonért kampányolt? Hogy 1953-ban pénzt adományozott az Állatvédő Ligának?

   — Nem látom be, ez hogy jön ide – türelmetlenkedett Edwards.

   — Kiegészíti a képet! Igen, Marsha előfizetett az In Factre, ugyanakkor viszont a New Yorkerre is. Akkor lépett ki a Progresszív Pártból, amikor Wallace, majd csatlakozott a Fiatal Demokratákhoz. Ez szerepel benne? Persze hogy érdekelte a kommunizmus, de ettől már kommunista is lenne? Amit elmondott, csak annyit állít, hogy baloldali lapokat olvasott és baloldali beszédeket hallgatott, de nem bizonyítja, hogy támogatja a kommunizmust, vagy hogy elfogadja a párt elveit, vagy hogy a kormány megdöntésének híve, vagy hogy…

   — Nem azt mondjuk, hogy a feleséged kommunista – szakította félbe McFeyffe. – Csak azt, hogy biztonsági kockázat. A lehetőség, hogy Marsha kommunista, fennáll.

   — Te jó ég! – fakadt ki Hamilton. – Szóval bizonyítsam be, hogy nem az? Erről van szó?

   — A lehetőség fennáll – ismételte Edwards is. – Jack, maradj racionális, ne kelj ki magadból. Lehet hogy Marsha komcsi, lehet hogy nem. Nem ez a lényeg. Nekünk itt ez az anyag, ami azt mutatja, a feleségedet érdekli a politika, sőt, a radikális politika. És ez nem jó.

   — Marshát minden érdekli. Intelligens, tanult nő. Ott az egész nap, csak el kell foglalnia magát valamivel. Vagy csupán üljön otthon és… -Hamilton keresgélte a szavakat – porolja a kandallópárkányt? Főzzön, varrjon, mosson?

   — Mi itt egy sémát látunk – válaszolt McFeyffe. – Kétségtelen, hogy önmagában ezen elemek egyike sem példaértékű. De ha összeadjuk, a statisztikai átlag… rohadt magas, Jack. A feleséged egyszerűen túl sok balos mozgalomhoz kötődik.

   — Ez csak közvetett bűnösség. Kíváncsi, érdeklődő ember. Az, hogy ott van, már bizonyítja is, hogy egyetért azzal, amit mondanak?

   — Nem láthatunk a fejébe, mint ahogy te sem. Csak a tetteit tudjuk mérlegelni: csoportokhoz csatlakozik, petíciókat ír alá, pénzt adományoz. Nincs más bizonyítékunk, be kell érnünk ezzel. Azt mondod, a feleséged eljár ezekre a gyűlésekre, de nem ért egyet az ott kifejtett állí_

   tásokkal. Mondjuk, a rendőrség razziázik egy nudista bárban, és letartóztatja a lányokat meg a vezetőséget. A közönség viszont megússza, mert azt mondják, ők nem élvezték a show-t. – McFeyffe széttárta a kezét. – Ott lennének, ha nem tetszene nekik? Egyszer talán. De nem mennének el egymás után újra és újra.

   — A feleséged tíz éve szűri össze a levet mindenféle balos csoportokkal. Tizennyolc éves kora óta. Azóta rengeteg ideje volt eldönteni, miként vélekedik a kommunizmusról. De továbbra is eljár, még most is megjelenik, amikor egy komcsi csoport tüntetést szervez egy Délen történt lincselés ellen, vagy ha a legutóbbi fegyverkezési büdzsén kárognak. Szerintem az, hogy Marsha a Chicago Tribune—t is olvassa, maximum annyira releváns, mint hogy az a férfi, aki sztriptízbárba jár, vasárnap a templomba is ellátogat. Azt bizonyítja, hogy több oldala van, talán egymásnak ellentmondó oldala… de ettől még tény marad, hogy az egyik oldala élvezi a disznólkodást. Nem azért kapják el, mert templomba jár, hanem mert szeret disznólkodni, és mert disznólkodókat néz.

   — Lehet, hogy a feleséged kilencvenkilenc százalékig igazi amerikai: jól főz, körültekintően vezet, fizeti az adót, jótékony célra adakozik, tortát süt a templomi tombolára. De a maradék egy százalékot a Kommunista Párthoz lehet kapcsolni. Ennyi.

   — Ezt szépen kidolgoztad – ismerte el Hamilton morcosan.

   — Mert hiszek benne. Ismerlek téged és Marshát, amióta csak itt dolgozol. Kedvellek mindkettőtöket, mint ahogy Edwards is. Mindenki kedvel. Csak éppen most nem ez a kérdés. Amíg nem vagyunk telepaták, és nem látunk bele a másik fejébe, rászorulunk az ilyen statisztikákra. Nem, tényleg nem tudjuk bizonyítani, hogy Marsha egy másik hatalom ügynöke. És te sem, hogy nem az. Maradjunk annyiban, hogy valahogy el kell oszlatnunk a kételyeinket. Egyszerűen nem tehetünk mást. – Egyik ujjával megdörgölte vastag alsó ajkát. – Felötlött valaha benned, hogy talán mégis kommunista?

   Nem ötlött. A verejtékező Hamilton némán meredt az asztal fényes lapjára. Mindig elhitte, hogy Marsha igazat mond, és csupán merő kíváncsiságból érdekli a kommunizmus. Most először kelt ki bensőjében a gyanú nyomorúságos, boldogtalan magja. Mert statisztikailag tényleg lehetséges.

   — Megkérdezem – szólalt meg aztán.

   — Igen? – nézett rá McFeyffe. – És szerinted mit fog mondani?

   — Természetesen nemet.

   — Ezzel nem jutunk semmire, Jack – ingatta fejét Edwards. – És ha végiggondolod, igazat adsz nekem.

   Hamilton felállt. – A hallban vár. Megkérdezhetik. Idehozom, kérdezzék meg maguk.

   — Nem fogok vitatkozni veled – intette le Edwards. – A feleséged biztonsági kockázatot jelent. További utasításig fel vagy függesztve. Vagy meggyőző bizonyítékot hozol, hogy nem kommunista, vagy megszabadulsz tőle. – Vállat vont. – Gondolj a karrieredre, fiam. Az életed művére.

   McFeyffe talpra állt, és lomha léptekkel megkerülte az asztalt. A megbeszélés véget ért, Hamilton felmentése megtörtént. McFeyffe megfogta a mérnök karját, és ellentmondást nem tűrően az ajtó felé vezette. -Menjünk valahová, ahol levegőt is kapunk. Mit szólnál egy italhoz? Hármasban: Marsha, te meg én. Citromos whisky lent a Safe Harborben. Azt hiszem, most ránk férne.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 2

 

   — Nem akarok inni – jelentette ki Marsha határozottan, erős, pattogó hangon. Sápadtan és eltökélten nézett szembe McFeyffe-vel, rá se hederítve a halion átszállingózó társasági fejesekre. – Jackkel indulnunk kell a Bevatronba, ahol most indítják az új berendezést. Már hetekkel ezelőtt elterveztük.

   — A kocsim a parkolóban áll. Elviszlek – ajánlotta McFeyffe, majd ironikusan hozzátette: – Zsaru vagyok, simán be tudlak vinni.

   A poros Plymouth szedán a Bevatron-épületekhez vezető hosszú lejtőn kaptatott, amikor Marsha megszólalt: – Azt se tudom, sírjak vagy nevessek. Egyszerűen nem hiszem el. Teljesen komolyan gondoljátok ezt?

   — Edwards ezredes javasolta Jacknek, hogy dobjon téged, akár a megunt kabátot – felelte McFeyffe.

   A kába, megdöbbent Marsha mereven ült, kesztyűjét és retiküljét szorongatva. – Megtennéd? – kérdezte férjétől.

   — Dehogy – válaszolta Hamilton. – Még akkor se, ha egyszerre volnál perverz, kommunista és alkoholista.

   — Hallod? – fordult a nő McFeyffehez.

   — Hallom.

   — És mit gondolsz róla?

   — Szerintem mindketten remek emberek vagytok. Szerintem Jack rohadt dög lenne, ha másként tenne. – Kisvártatva kibökte: – Ezt Edwards ezredesnek is megmondtam.

   — Az egyikőtöknek nem kéne itt lennie – vélte Hamilton. – Az egyikőtöket ki kéne rúgnom. Mi legyen, dobjak fel egy érmét?

   Marsha meghökkenten meredt rá. Barna szeme könnyben úszott, ujjai idegesen csipkedték a kesztyűjét.

   — Hát nem érted? – suttogta. – Ez szörnyű. Ez egy összeesküvés ellenünk. Mindannyiunk ellen.

   — Ami azt illeti, én pocsékul érzem magam miatta – ismerte el McFeyffe. Lefordult a Plymouth-tal az országútról, el egy ellenőrzőpont mellett, be a Bevatron területére. A rendőr a bejáratnál tisztelgett, majd intett. McFeyffe viszonozta. – Végül is a barátaim vagytok, és akkor a kötelesség közbeszól, és kénytelen vagyok jelentést írni a barátaimról. Méltatlan dolgokat sorolni, kivizsgálni pletykákat… azt hiszitek, élvezem?

   — Dugd a kötelessé… – kezdte Hamilton, de Marsha félbeszakította.

   — Igaza van, nem az ő hibája. Mind benne vagyunk, mind a hárman. A kocsi a főbejárat előtt állt meg. McFeyffe leállította a motort, aztán

   mindhárman kiszálltak, és közömbösen indultak fel a széles betonlépcsőn.

   Néhány technikus tűnt fel, és Hamilton visszanézett rájuk, a lépcsőn összegyűlt csoportra. Jól öltözött fiatalemberek katonás frizurával, csokornyakkendőben, amint nyájasan társalognak. Érkeztek a szokásos látogatók is, akik, miután bejutottak a kapun, egyből indultak befelé, hogy munka közben lássák a Bevatront. Hamiltont azonban a technikusok érdekelték, és átfutott a fején: Én is ez vagyok.

   Pontosabban, javította ki magát, ez voltam mostanáig.

   — Egy perc, és jövök – mondta nekik Marsha erőtlen hangon, könnyes szeme sarkát törölgetve. – Beszaladok a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam.

   — Rendben – morogta gondolataiba merült férje.

   A nő elsietett, Hamilton és McFeyffe pedig ott maradt kettesben a Bevatron visszhangos folyosóján.

   — Talán jobb is így – szólalt meg Hamilton. Tíz év nagy idő, bármilyen munkáról van szó. És hová jutott ez alatt? Hát ez jó kérdés.

   — Jogos, ha sértve érzed magad.

   — Semmi gond – mondta Hamilton, majd arrébb ment, és zsebre dugott kézzel magában ácsorgoit.

   Még szép, hogy sértve érzi magát. És fogja is, amíg így vagy úgy le nem rendezi ezt a dolgot. De nem is erről volt szó, hanem arról, hogy ez szétrombolja a szokásait, az életmódját, az egész valóját. Mindent, amiben hitt, és amit természetesnek vett. McFeyffe lényének legmélyére ásott le, a házasságához és a nőhöz, aki többet jelentett neki mindenkinél ezen a világon.

   Többet, mint bárki és bármi, gondolta. Többet a munkájánál is. Ő a feleségéhez hű, s ez a felismerés meglepetésként érte. Nem a lojalitás zavarta, hanem az, hogy a történtek elvágták kettejüket egymástól.

   — Igen – fordult McFeyffehez -, rohadtul sértve érzem magam.

   — Bármikor találsz másik munkát. A te tapasztalatoddal…

   — Én a feleségemről beszélek – fojtotta bele a szót Hamilton. – Mit gondolsz, vissza tudok neked vágni ugyanígy? Bírnám. – De már ahogy kimondta, érezte, milyen gyerekes. – Beteg vagy – folytatta csak azért is, részben mert ki akarta végre mondani, részben pedig mert fogalma se volt, mi mást tehetne. – Ártatlan embereket teszel tönkre. Paranoiás téveszméket…

   — Most már elég – vágott közbe McFeyffe. – Megvolt az esélyed, Jack. Éveken át. Túl sok éven át.

   Hamilton még a választ fogalmazta, amikor Marsha visszatért. – Most engedik be a látogatókat. – Kicsit összeszedettebbnek tűnt. – A nagymenők már megnézték. Az az izé, a deflektor elvileg már működik.

   Hamilton vonakodva otthagyta a nagydarab biztonsági tisztet. -Akkor menjünk.

   McFeyffe követte.

   — Érdekesnek ígérkezik – mondta csak úgy a nagyvilágba.

   — Az biztos – felelte Hamilton hidegen. Most vette észre, hogy reszket. Nagy levegőt vett, úgy lépett be Marsha után a liftbe, s automatikusan visszafordult az ajtó felé. McFeyffe ugyanígy tett, ezért aztán Hamilton felfelé menet jól megnézhette a férfi tűzvörös nyakát. Tehát azért őt is felzaklatta a dolog.

   A másodikon egy fiatal fekete férfi, karján széles szalaggal, a látogatók csoportját rendezgette. Csatlakoztak. Mögöttük újabb látogatók vártak türelmesen a sorukra. Három óra ötven volt, a Wilcox-Jones deflektor-rendszert már fókuszba állították és aktiválták.

   — Akkor kezdjük – szólalt meg a fiatal fekete idegenvezető vékony, tapasztalt hangon, miközben a haliból a megfigyelőállás felé vezette őket. – Szaporán mozgunk, hogy mások is sorra kerüljenek. Mint tudják, a Belmont Bevatront az Atomenergia Bizottság építtette, hogy előremutató kísérleteket végezzenek az ellenőrzött körülmények között mesterségesen generált kozmikus sugárzás terén. A Bevatron központi eleme az óriásmágnes, melynek mezője felgyorsítja a protonsugarat, miközben egyre növekvő ionizációt biztosít neki. A pozitív töltésű ionok a Cockroft-Walton-generátor lineáris kamrájába kerülnek.

   A látogatók természetüktől függően halványan mosolyogtak, vagy rá se hederítettek. Egy magas, vékony, szigorú arcú, idősödő úriember úgy állt, akár a cövek, karba tett kézzel, és sugárzott belőle a szenvtelen lenézés a tudomány iránt. Katona, figyelte meg Hamilton: kopott fém rangjelzést viselt a gyapjúkabátján. A pokolba vele, gondolta keserűen. A pokolba a patriotizmussal általában. Meg nem általában is. Katonák meg zsaruk: egykutya. Rühellik az értelmiségieket meg a feketéket. Rühellnek mindent, kivéve a sört, a kutyákat, a kocsikat meg a fegyvereket.

   — Kaphatunk prospektust? – érdeklődött egy kövér, drága ruhát viselő középkorú anya diszkrét, de átható hangon. – Szeretnénk valamit, amit otthon olvasgathatnánk. Amiből tanulhatnánk.

   — Hány voltos? – kiáltotta az asszony fia a vezetőnek. – Van egymilliárd?

   — Kicsivel több mint hatmilliárd voltos lökést kapnak a protonok -válaszolta az türelmesen -, mielőtt letérítik őket a pályájukról, ki a körkörös kamrából. A sugár töltése és sebessége minden keringéssel nő.

   — Mennyire gyorsul fel a sugár? – kérdezte egy karcsú, értelmes, a harmincas évei elején járó nő. Dísztelen szemüveget viselt, és durva szövésű üzletasszony-kosztümöt.

   — Kicsivel a fénysebesség fölé.

   — Hány kört tesz a kamrában?

   — Négymilliót – felelte a vezető. – A csillagászati távolság háromszázezer mérföld. Ezt 1,85 másodperc alatt teszi meg.

   — Hihetetlen – nyögte a drága ruhát viselő anya áhítatos hangon.

   — Amikor a protonok elhagyják a lineáris gyorsítót – folytatta a vezető -, tízmillió volt a feszültségük, vagy ahogy mi mondjuk, tíz MeV. Ekkor merül fel a következő probléma, nevezetesen hogy pontosan a megfelelő helyzetben és szögben vezessük be a protonsugarat a körpályára, hogy így a nagy mágnes mezője el tudja kapni.

   — A mágnes ezt magától nem tudja? – kérdezte a fiú.

   — Sajnos nem. Erre a célra egy terelőt használunk. A magas töltésű protonok igen könnyen letérnek az adott pályáról, és szétszóródnak minden irányba. Egy bonyolult frekvenciamoduláló rendszer akadályozza meg, hogy szélesedő spirálba kezdjenek. Majd miután a sugár elérte a szükséges töltést, következik az alapvető probléma: kivezetni a körkörös kamrából.

   A vezető itt lefelé mutatott, a korlát mellett le az alattuk húzódó mágnesre. A hatalmas, impozáns szerkezet nagyjából egy fánkra hasonlított, és szorgalmasan zümmögött.

   — A gyorsítókamra a mágnes belsejében található. A hosszúsága százhúsz méter. Innen sajnos nem látható.

   — Kíváncsi vagyok – tűnődött hangosan az ősz hajú háborús veterán -, hogy ennek a nagyszerű gépezetnek a készítői tudatában vannak-e a ténynek, miszerint Isten bármelyik hurrikánja messze túltesz minden ember alkotta erőn, beleértve ezt és minden más gépet?

   — Persze hogy tudják – felelte pajkosan a komoly, filigrán nő. – Valószínűleg pontosan meg tudják állapítani egy hurrikán erejét.

   A veterán engedett a távolságtartó büszkeségéből. – Maga tudós, asszonyom? – érdeklődött szelíden. Eddigre a vezető a csoport nagy részét feltuszkolta a megfigyelőállásra.

   — Csak utánatok – engedett utat McFeyffe, mire Marsha szótlanul elment mellette. Férje követte. McFeyffe hátramaradt, és úgy tett, mintha roppant mód érdekelnék a falra kifüggesztett információs diagramok.

   Hamilton erősen megszorította felesége kezét, és azt suttogta a fülébe: – Csak nem gondolod, hogy megtagadnálak? Nem a náci Németországban élünk.

   — Még nem – felelte leverten a nő. Még most is sápadt és kába volt; sminkjét szinte teljesen letörölte, ajka vékony és vérteien. – Drágám, ha belegondolok, hogy azok az emberek behívattak, és szembesítettek velem meg a dolgaimmal, mintha… mintha prostituált volnék, vagy nem is tudom… mintha titokban lovakkal csinálnám… Ha csak eszembe jut, hát én meg tudnám ölni őket. És azt hittem, Charley a barátunk. Azt hittem, számíthatunk rá. Hányszor vacsorázott nálunk, hát nem?

   — És nem is az arab országokban élünk – emlékeztette Hamilton. -Csak mert nálunk evett, még nem jelenti, hogy vértestvérünk lett.

   — Utoljára még citromos habos süteményt is sütöttem. Meg minden mást, amit szeret. Ő meg a narancssárga zoknitartói. Ígérd meg, hogy sose fogsz zoknitartót hordani.

   — Csak gumis zoknit, más semmit. – Odahúzta magához a feleségét. -Lökjük bele a rohadékot a mágnesbe.

   — Szerinted a gép meg tudná emészteni? – mosolyodott el bágyadtan Marsha. – Inkább kiköpné. Megemészthetetlen.

   Mögöttük az asszonyság álldogált a fiával. McFeyffe messze hátra maradt, húsos arca megereszkedett az elutasítástól.

   — Nem tűnik túl boldognak – vélte Marsha. – Tulajdonképpen sajnálom. Nem az ő hibája.

   — Akkor kié? – nézett rá Hamilton, és könnyed hangon kérdezte, mintha viccelne: – A Wall Street-i vérszívó, kapitalista vadállatoké?

   — Ezt érdekesen mondtad – húzta össze szemöldökét Marsha. – Még sose hallottam tőled ilyet. – Hirtelen megragadta férje karját. – Csak nem hiszed, hogy… – Durván ellökte magától. – De. Elhitted, hogy talán igaz.

   — Talán mi igaz? Hogy tagja voltál a Progresszív Pártnak? Én vittelek a gyűlésekre a Chevy kupémban, emlékszel? Ezt tíz éve tudom.

   — Nem ez. Nem amit csináltam. Hanem amit jelent, amit szerintük jelent. Nem hiszed el, ugye?

   — Hát rövidhullámú adóvevőt nem dugdosol a pincében – felelte a férfi zavartan. – Legalábbis nem vettem észre.

   — Kerested? – Az asszony hangja hideg és vádló volt. – Talán mégis ott van, csak ne légy olyan biztos benne. Talán azért jöttem, hogy szabotáljam a Bevatront.

   — Halkabban – csitította Hamilton.

   — Nekem te ne parancsolgass! – A dühös, elkeseredett nő elhátrált férjétől, egyenesen neki a vékony, szigorú veteránnak.

   — Óvatosan, ifjú hölgy – intette az öreg, és határozottan elhúzta a korláttól. – Nehogy leessen.

   — Az építés közben a legnagyobb problémát a deflektoregység okozta – magyarázta éppen a vezető -, amely kitereli a protonsugarat a körkörös kamrából, neki a céltárgynak. Többféle módszert alkalmaztak. Eredetileg az oszcillátort a kritikus pillanatban kikapcsolták, így a protonok spirálvonalban kiszakadtak. Ez azonban nem volt tökéletes.

   — Az igaz – szólt közbe Hamilton harsányan -, hogy fent a régi berkeleyi ciklotronban egy sugár elszabadult?

   — Ezt beszélik – nézte meg magának a vezető a férfit érdeklődve.

   — Úgy hallottam, leégetett egy irodát. És hogy még most is látni az égésnyomokat. És éjjelente, amikor lekapcsolják a világítást, a sugárzás még látható.

   — Állítólag kék felhőként lebeg – értett egyet a vezető. – Maga fizikus, uram?

   — Elektromérnök – közölte Hamilton. – Érdekel a deflektor. Valamennyire ismerem Leo Wilcoxot.

   — Ez Leo nagy napja – bólogatott a vezető. – Lent most indították be az ő egységét.

   — Melyik az?

   A vezető egy bonyolult szerkezetre mutatott a mágnes egyik oldalán. Védőlemezek tartottak egy vastag, sötétszürke csövet, amin folyadékkal teli, tekervényes csőrendszer állt. – Az a barátja műve. Valahol ő is itt nézi.

   — Hogy alakul?

   — Még nem tudják megmondani.

   Eközben Hamilton mögött Marsha visszavonult a megfigyelőállás végébe. Férje most utánament. – Próbálj meg felnőttként viselkedni – sziszegte dühösen. – Ha már itt vagyunk, látni akarom, mi történik.

   — Te meg a tudományod. A vezetékek és a csövek fontosabbak neked, mint az életem.

   — Azért jöttem, hogy ezt lássam, és látni is fogom. Ne rontsd el, ne rendezz jelenetet.

   — Te csinálsz jelenetet.

   — Nem kevertél már így is elég bajt?

   Hamilton mogorván elfordult tőle, és továbbsétált az értelmes üzletasszony, majd McFeyffe mellett a folyosóra vezető rámpához. Éppen cigarettát keresett a zsebében, amikor a mágnes duruzsolásába először hasított bele a sziréna baljós jajongása.

   — Vissza! – üvöltötte el magát a vezető, vékony, sötét karjával fel-le csapdosva. – A sugárzásszűrő…

   A zümmögés irtózatos hangerővel borította be a megfigyelőállást. Izzó részecskefelhők lökődtek fel, robbantak szét és záporoztak a megrettent emberekre. Átható égett szag csapta meg az orrukat. Egymást taszigálva nyomakodtak le a megfigyelőállásról.

   Egy repedés futott végig az acélon. A keménysugárzás áthevítette az egyik fém gyámfát, ami megolvadt, megroggyant és leszakadt. A középkorú asszony kinyitotta a száját, s hangosan, metszően sikoltott. McFeyffe vadul kepesztetett, hogy kijusson a veszélyes állásról, el a vakító sugárzástól, amely mindenütt ott sistergett. Nekiment Hamiltonnak, aki ellökte magától a rémült rendőrt, elugrott mellette, és kétségbeesetten nyúlt Marsháért.

   Hamilton ruhája már tüzet fogott. Körülötte lángoló emberek próbáltak kikeveredni a folyosóra, miközben a megfigyelőállás lassan, esetlenül előrebillent, egy pillanatig ferdén lógott, majd semmivé foszlott.

   Az egész Bevatron-épületben visítottak az automata vészjelzők. Emberi és gépi jajkiáltások keveredtek kakofonikus zajjá. Hamilton alatt méltóságteljesen beomlott a padló. Az acél, beton és műanyag véletlen részecskeárammá bomlott. Hamilton ösztönösen az égnek emelte kezét, majd fejest zuhant a robbanásba. Tüdejéből émelyítő szisszenéssel szökött ki a levegő, vakolat hullott rá, és felvillanó, majd megfeketedő pernyepihék. Aztán bezuhant a mágnest védő, szétroncsolódott fémhálón. Szétrepedő anyagok csikorgása hasogatta a fülét, és a keménysugárzás dühödt energiája rárontott a testére…

   Becsapódott. A fájdalom láthatóvá vált: foszforeszkáló keverékké, mely puhán szívott magába mindent, akár egy radioaktív acélgyapot. Hullámzott, terjeszkedett és csendesen magába fogadta. Agóniája közepette a férfi nedves, organikus anyagdarab lett, melyet hangtalanul felszívott a sűrű, végtelen fémrost-takaró.

   Majd még ez is elapadt. Hamilton tehetetlenül hevert, s noha tudatában volt annak, hogy a teste milyen groteszkül ripityára tört, reflexből csak megpróbált felkelni. És azonnal tudta, hogy egyikük sem kelhet fel. Legalábbis jó darabig.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 3

 

   Valami moccant a sötétben.

   A férfi sokáig csak feküdt és hallgatózott. Szeme csukva volt, teste ernyedt. Tartózkodott a legkisebb mozdulattól is, igyekezett egyetlen óriási füllé válni. A hang ritmikus kopogásnak hangzott, mintha valami betévedt volna a sötétbe, és most vakon tapogatózna. Végtelen hosszú ideig csak hatalmas fülként vizsgálta a neszt, majd óriási aggyá vált, és felfogta, hogy csak az ablaknak ütődő redőny zsinórja kopog, és hogy egy kórházban fekszik.

   Közönséges szemmel, látóidegekkel és emberi aggyal ki tudta venni felesége hullámzó és távoldó alakját pár lépésre az ágytól. Hála öntötte el. Marsha nem égett meg a keménysugárzásban, istennek hála. Hálaima tolult elméjébe, ő pedig boldogan engedte át magát az imádság tiszta örömének.

   — Ébredezik – jegyezte meg egy orvos mély, tekintélyt parancsoló

   hangja.

   — Úgy látszik. – Ez Marsha. A hangja mintha jókora messzeségből érkezett volna. – Mikor lehetünk biztosak?

   — Jól vagyok – nyögte mogorván Hamilton.

   A női alak azonnal kivált az árnyak közül, és odalebbent. – Drágám -lehelte Marsha, és odasimult hozzá. – Senki nem halt meg, mindenki jól van. Még te is. – Az örömtől sugárzó arca úgy ragyogott le rá, akár egy gigászi hold. – McFeyffe bokája kibicsaklott, de rendbe jön. Az a fiú agyrázkódást szenvedett.

   — És te? – kérdezte Hamilton erőtlenül.

   — Én is jól vagyok – forgott egyet a nő, hogy a férfi megnézhesse. Sikkes kis kabátja helyett fehér kórházi zsákruha volt rajta. – A sugárzás megperzselte a ruhámat, ezt adták. – Zavartan simított végig barna haján. – És nézd, a hajam is rövidebb. Le kellett vágnom a megégett részt. Majd

   visszanő.

   — Felkelhetek? – próbált meg felülni Hamilton. Egyből tótágast állt előtte a világ, és ő lihegve rogyott le. A sötétség apró darabkái táncoltak a szeme előtt; szemét lehunyva várta, hogy eltűnjenek.

   — Egy darabig még gyenge lesz – tájékoztatta az orvos. – A sokk és a vérveszteség miatt. – Megérintette Hamilton karját. – Csúnyán megvágta magát egy törött fémdarabbal, de szerencsére a szilánkokat el tudtuk távolítani.

   — Ki van a legrosszabbul? – kérdezte Hamilton, továbbra is csukott szemmel.

   — Arthur Silvester, az öreg katona. Egy pillanatra sem vesztette el az eszméletét, pedig jobban járt volna. Eltört a gerince. Lent van a sebészeten.

   — Biztos törékeny típus – mondta Hamilton. A karját nézte, amit jókora fehér kötés fedett.

   — Én úsztam meg a legkönnyebben – mesélte Marsha lassan. – De elájultam. A sugárzástól. Egyenesen a fősugárba estem, csak szikrákat meg villámokat láttam. Persze azonnal lekapcsolták. A másodperc töredékéig sem tartott. – Majd tűnődve hozzátette: – Pedig egymillió évnek éreztem.

   Az orvos, egy ápolt külsejű fiatalember felhajtotta a paplant, és megmérte Hamilton pulzusát. Az ágy mellett egy nővér tüsténkedett. Készülékeket húztak Hamiltonhoz. Minden ment, ahogy kellett.

   Mégis… valami nem stimmelt. Érezte. Mélyen belül nem hagyta nyugodni az érzés, hogy valami nagyon nincs rendjén.

   — Marsha, te is érzed? – kérdezte hirtelen.

   Felesége vonakodva odalépett az ágyhoz. – Mit, drágám?

   — Nem tudom. De valami van.

   Marsha egy pillanatig nyugtalanul tanakodott magában, majd az orvoshoz fordult. – Mondtam, hogy valami nincs rendben. Nem ezt mondtam, amikor magamhoz tértem?

   — Aki sokkból tér magához, mindig idegenkedik a valóságtól – magyarázta az orvos. – Ez gyakori tünet. Többnyire egy nap alatt elmúlik. Ne felejtse el, hogy mindketten nyugtatóinjekciót kaptak. És rettenetes dolgon mentek keresztül, nagyon erős töltés érte magukat.

   Erre se Hamilton, se a felesége nem felelt. Csak nézték egymást, próbáltak olvasni a másik arcáról.

   — Azt hiszem, szerencsénk volt – szólalt meg aztán Hamilton. Hálaimája bizonytalanságba fulladt. Mi ez? Nem racionális érzés volt, nem tudta megragadni. A szobában körbenézve nem látott semmi különöset, semmi rendkívülit.

   — Óriási szerencséjük volt – tette hozzá a nővér büszkén, akárha személyesen őt illetné érte a dicséret.

   — Meddig kell itt maradnom?

   — Azt hiszem, este haza is mehet – felelte az orvos kis töprengés után. – De egy-két napig még maradjon ágyban. Mindkettőjüknek sok pihenésre van szüksége. Legyen egy hét. Javaslom, hogy addig vegyenek fel egy képzett ápolót.

   — Nem engedhetjük meg – válaszolt szórakozottan Hamilton.

   — Természetesen nem maguknak kell fizetni – tiltakozott az orvos sértett hangon. – A kormány állja. A maga helyében én azzal törődnék, hogy mihamarabb lábra álljak.

   — Talán jobb nekem így – felelte csípősen a férfi, de aztán nem fejtette ki, inkább magában mérlegelte komoran a tényállást.

   Baleset ide vagy oda, a helyzete nem változott. Hacsak Edwards ezredes nem patkok el szívrohamban, amíg ő eszméletlenül feküdt. Bár ez nem tűnt valószínűnek.

   Miután az orvos és a nővér végre elmentek, Hamilton odafordult a feleségéhez:

   — Most legalább van kifogásunk, amivel megmagyarázhatjuk a szomszédoknak, miért nem dolgozom.

   Marsha csüggedten bólintott.

   — Ó, ezt el is felejtettem.

   — Majd keresek valami más állást, ahol nem kell titkos anyaggal dolgozni. Valamit, ahol nem számít a nemzetvédelem. – A férfi komoran elmerengett. – Ahogy Einstein mondta még ’54-ben. Talán vízvezetékszerelő leszek. Vagy tévészerelő, igen, az jobban menne.

   — Emlékszel, mit szerettél volna mindig is csinálni? – Marsha az ágy szélén ülve megrövidült, kicsit zilált haját tapogatta. – Új magnót akartál tervezni. Meg rádiót. Nagy név akartál lenni a hangtechnikában, mint Bogen, Thorens vagy Scott.

   — Tényleg – helyeselt a férfi a tőle telhető legnagyobb meggyőződéssel. – A Hamilton Trinaurális Hangrendszer. Emlékszel arra az éjszakára, amikor kitaláltuk? Három hangszedő, tűk, erősítők, hangszórók. Három helyiségben. Mindegyikben egy-egy ember, és mindegyikben más-más zene szólna.

   — Az egyikben Bach kettős versenyműve – tette hozzá Marsha, próbálva lelkesedni. – Emlékszem.

   — A másikban Sztravinszkij Menyegzője. A harmadikban lantzene. A három ember elméjét pedig összeköti a Hamilton Trinaural Hangrendszer magja, a Hamilton Zenefonikus Orto-áramkör. A három agy érzékelése szigorú matematikai alapon, a Planck-állandó alapján keveredik. – Karja lüktetni kezdett, rekedten fejezte be: – Az eredményt felvennénk magnóra, és az eredeti sebesség 3,14-szeresével játszanánk vissza.

   — És kristály hangszedővel hallgatnánk meg. – Marsha fürgén lehajolt és megölelte. – Drágám, amikor ideértem, azt hittem, meghaltál. Úgy néztél ki, mint egy hulla, sápadt voltál, néma és mozdulatlan. Azt hittem, megszakad a szívem.

   — Van biztosításom – mondta a férfi. – Gazdag lennél.

   — Nem akarok gazdag lenni. – Még mindig férjét ölelve ringatózott, s úgy suttogta: – Nézd, mit tettem veled. Csak mert kíváncsi vagyok, és unalmamban politizáló idiótákkal szórakozom, elvesztetted az állásodat és a jövődet. Seggbe tudnám rúgni magam. Tudhattam volna, hogy nem szabad aláírni azt a stockholmi békeizét, miközben te távirányítású rakétákon dolgozol. De valahányszor egy petíciót nyomnak a kezembe, elragad a lelkesedés de szegény leigázott tömegek iránt.

   — Semmi gond – felelte a férfi kurtán. – Ha most 1943-at írnánk, te normális lennél, McFeyffe pedig állástalan mint veszélyes fasiszta.

   — Az is – helyeselt buzgón Marsha. – Ő egy veszélyes fasiszta. Hamilton ellökte magától a nőt.

   — McFeyffe vad hazafi és reakciós. De ettől még nem fasiszta. Hacsak nem hiszed azt, hogy mindenki, aki nem…

   — Ne beszéljünk erről – szakította félbe Marsha. – Nem szabad idegesítened magad, nem igaz? – Szenvedélyesen megcsókolta. – Ráérünk otthon. Ahogy húzódott el, férje megragadta a vállát.

   — Mi az? Mi nincs rendben?

   — Nem tudom megmondani – rázta fejét kábán a nő. – Képtelen vagyok rájönni. Amióta csak magamhoz tértem, mintha ott lenne mögöttem. Érzem. Mintha… megfordulnék és meglátnám. Nem tudom, mit. Valamit, ami rejtőzködik. Valami szörnyűséget. – Megborzongott. – És ez megijeszt.

   — Engem is.

   — Talán rájövünk – vélte Marsha erőtlenül. – Talán nincs is semmi… csak a sokk meg a nyugtatok, ahogy a doktor mondta.

   De Hamilton nem hitt benne. Mint ahogy Marsha sem.

* * *

   Egy segédorvos vitte őket haza a komoly üzletasszonnyal együtt. Rajta is sima kórházi köpeny volt. Szótlanul üldögéltek hárman a hátsó ülésen, miközben a Packard Belmont sötét utcáin suhant.

   — Azt mondják, megrepedt pár bordám – közölte a nő szenvtelen hangon. Hozzátette: – Joan Reiss vagyok. Láttam már magukat korábban a boltomban.

   — Milyen boltban? – kérdezte Hamilton, miután kurtán bemutatkoztak ők is.

   — A könyv és művészeti kiegészítők boltja az El Caminón. Tavaly augusztusban vettek egy Chagall-másolatot.

   — Valóban – ismerte el Marsha. – Jack születésnapjára. Ki is tettük a falra lent az audioszobában.

   — A pincében – magyarázta Hamilton.

   — Egyvalami volt – emlékezett vissza hirtelen Marsha, és ujjai görcsösen megfeszültek a retiküljén. – Megfigyelted az orvost? – kérdezte Hamiltontól.

   — Hogy érted? – nézett rá a férje. – Nem nagyon néztem meg.

   — Nem így értem. Csak olyan volt, mint… mint egy paca. Mint a fogkrémreklámokban az orvosok.

   Joan Reiss feszülten figyelt. – Miről van szó?

   — Semmi – felelte kurtán Hamilton. – Magánügy.

   — És a nővér – folytatta Marsha. – Ő is olyan volt, mint az összes nővér, akit valaha láttál, csak épp egy személyben.

   Hamilton elgondolkodva nézett ki az éjszakába. – Ez a tömegkommunikáció hatása – vonta le a következtetést. – Az emberek a reklámokra akarnak hasonlítani. Nem így van, Miss Reiss?

   — Hadd kérdezzek valamit – mondta Miss Reiss. – Észrevettem valamit, amit nem értettem.

   — Mi lenne az? – kérdezte Hamilton gyanakodva. A nő nem tudhatta, miről beszélnek.

   — Az a rendőr, aki ott volt velünk, mielőtt ledőlt a megfigyelő… ő miért volt ott?

   — Velünk jött – felelte bosszúsan Hamilton.

   — Tényleg? – nézte meg magának Miss Reiss. – Azt hittem… – a hangja elhalt. – Úgy láttam, elindult visszafelé, épp mielőtt történt a dolog.

   — Úgy volt. El akart menni. Én is, csak aztán visszaugrottam.

   — Úgy érti, szándékosan jött vissza? Amikor menthette volna a bőrét?

   — A feleségem ott volt – közölte ingerülten Hamilton. Miss Reiss elégedetten bólintott.

   — Sajnálom… csak ez a sokk meg a feszültség. Szerencsénk volt. Hát nem különös, hogy némelyikünk megúszta szinte sértetlenül, az a* szegény katona, Mr. Silvester meg eltörte a gerincét. Érdekes.

   — Már akartam mondani – szólt közbe a sofőrködő orvos -, hogy Arthur Silvester nem törte el a gerincét. Megroppant egy csigolyája és megsérült a lépe, de a gerince nem tört el.

   — Remek – morogta Hamilton. – És az idegenvezető? Róla senki se beszélt.

   — Belső sérülések. A diagnózist még nem tudom.

   — Még mindig vizsgálják, vagy mi? – kérdezte Marsha.

   — Bill Lawst? – nevetett az orvos. – Ugyan, őt hozták ki először, mert vannak barátai ott.

   — Még valami – mondta hirtelen Marsha. – Ahhoz képest, hogy mekkorát estünk, plussz a keménysugárzás, egyikünk se sérült meg igazán. Úgy ülünk itt hárman, mintha mi sem történt volna. Ez irreális. Túl egyszerű.

   — Biztosan ráestünk egy rakás biztonsági cuccra, az isten verje… -mondta nyűgösen Hamilton.

   Folytatni akarta, de a többi bent maradt, ugyanis abban a pillanatban nyers, tüzes fájdalom hasított a jobb lábába. Felkiáltott és felugrott, beverve fejét a kocsi tetejébe. Eszeveszett sebességgel rángatta fel a nadrágját épp idejében, hogy lássa, amint egy apró, szárnyas rovar elmenekül.

   — Mi az? Mi az? – nézte izgatottan Marsha, aztán ő is meglátta. – Egy méh!

   Hamilton dühösen rálépett, és szétmorzsolta. – Megcsípett. Pont a lábikrámat. – A lábán máris egy csúnya vörös duzzanat keletkezett. -Hát nincs elég bajom?

   Az orvos gyorsan félreállt a kocsival. – Megölte? Bejutnak a parkoló kocsikba. Sajnálom. Jól van? Tehetünk rá kenőcsöt.

   — Túlélem – dörmögte Hamilton, élénken masszírozva a dudort. -Méh. Mintha már nem lett volna így is elég pocsék a napunk.

   — Mindjárt otthon leszünk – nyugtatta Marsha, kinézve az ablakon. -Miss Reiss, jöjjön be hozzánk egy italra.

   — Hát rám férne egy csésze kávé – húzkodta alsó ajkát vékony, csontos ujjával a nő. – Ha nem gond.

   — Dehogyis – mondta Marsha gyorsan. – Nekünk, nyolcunknak össze kell tartanunk. Szörnyű, mit éltünk át.

   — Reméljük, hogy vége – mondta nyugtalanul Miss Reiss.

   — Ámen – tette hozzá Hamilton. A következő pillanatban a kocsi bekanyarodott a járda mellé. Hazaértek.

* * *

   — Nagyon helyes házuk van – kommentálta Miss Reiss, ahogy kiszálltak a kocsiból. Az esti szürkületben a modern, kétszobás, kaliforniai ranchra emlékeztető ház némán várta, hogy felmenjenek a tornáchoz vezető ösvényen. A tornácon pedig egy nagy sárga kandúr figyelte őket.

   — Ez Jack macskája – kotorászott retiküljében kulcs után Marsha. -Éhes. Menjünk be, Lompos Lüttyő. Itt kint nem kapsz kaját.

   — Milyen érdekes név – jegyezte meg Miss Reiss némi ellenszenvvel. -Miért hívják így?

   — Mert hülye macska – felelte kurtán Hamilton.

   — Jack minden macskájának ilyen neveket ad – magyarázta Marsha. -A legutóbbi Parnasszus Pondró volt.

   A nagy, gyalázatosan slampos kandúr felállt, és leugrott a járdára. Odakocogott Hamiltonhoz, és nekidörgölőzött a lábának. Miss Reiss utálkozva hátrált.

   — Sose szerettem a macskákat – vallotta be. – Olyan alattomosak. Normális esetben ilyenkor Hamilton rövid előadást tartott volna a

   sztereotípiákról. Pillanatnyilag azonban legkevésbé sem érdekelte, miként vélekedik Miss Reiss a macskákról. Bedugta a kulcsot a zárba, kitárta a bejárati ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A kis házat elöntötte a fény, s a hölgyek beléptek. Lompos Lüttyő követte őket, majd egyenesen megcélozta a konyhát, farka felfelé meredt, akár egy sárga villámhárító.

   A még mindig kórházi köntösben lévő Marsha kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy zöld műanyag tálat, tele főtt marhaszívvel. Miközben felvágta és a darabokat a macskának dobta, visszatért a témához:

   — A legtöbb elektronikai zseninek mechanikus háziállata van: fototropikus lepkék, mindenféle holmik, amik repülnek meg ugrálnak. Jack is készített egyet, amikor összeházasodtunk. Egereket és legyeket kapott el. De nem működött elég jól, úgyhogy épített egy másikat, hogy elkapja az elsőt.

   — Kozmikus igazságszolgáltatás – vette le a kabátját Hamilton. – Nem akartam, hogy újranépesítsék a világot.

   Lompos Lüttyő mohón nekiesett a vacsorájának, Marsha pedig bement a hálószobába átöltözni. Miss Reiss körbejárta a nappalit, szakértő módon vizsgálgatta a vázákat, a nyomatokat, a bútorokat.

   — A macskáknak nincs lelkük – jelentette ki Hamilton sötéten, a zabáló macskát figyelve. – A legnemesebb macska is simán elviselné, hogy a fejére ültessenek egy papagájt, ha kap egy falat disznómájat.

   — Állatok – kommentálta Miss Reiss a nappaliból. – A Paul Klee-nyomatot is tőlünk vették?

   — Gondolom.

   — Sose tudtam megérteni, mit akart Klee mondani.

   — Talán nem akart mondani semmit. Csak élvezkedett. – Hamilton karja megint elkezdett sajogni. Rá se akart gondolni, hogy nézhet ki a kötés alatt. – Azt mondta, kávét iszik?

   — Igen. Feketén. Segítsek?

   — Csak érezze magát otthon. – A férfi megkereste az elektromos főzőt. – Az újságok között a kanapé mellett megtalálja Toynbee könyvét, a Tanulmány a történelemről puhafedeles kiadását.

   — Drágám! – hallatszott Marsha éles, sürgető hangja a hálószobából. -Bejönnél egy pillanatra?

   Hamilton odaindult a kannával a kezében, amiben ide-oda lötyögött a víz. Felesége az ablaknál állt, mintha le akarná ereszteni a redőnyt. Homlokát gondterhelten ráncolva bámult kifelé a sötétségbe.

   — Mi a baj ?

   — Nézz ki.

   A férfi kinézett, de csak gomolygó homályt látott, és a házak bizonytalan tömbjeit. Itt-ott erőtlen fények pislákoltak. Az égbolt nem látszott, tömör ködlepel úszott némán a háztetők fölött. Semmi sem mozdult. Életnek semmi jele. Embereknek sem.

   — Mintha a középkorban lennénk – suttogta Marsha.

   De mitől tűnt így? Hamilton is ezt látta, pedig objektíven nézve a látvány teljesen prózai volt, megszokott kép a hálószobaablakból fél tízkor, egy hideg októberi estén.

   — És ahogy beszélünk – rázkódott össze Marsha. – Mondtál valamit Lompos leikéről. Azelőtt sose szoktál ilyeneket mondani.

   — Mi előtt?

   — Az előtt, hogy ideköltöztünk. – A nő elfordult az ablaktól, és a kockás blúza után nyúlt, ami a szék hátára volt terítve. – Tudom, hogy ez butaság… De láttad az orvost elhajtani? Elköszöntél tőle? Történt bármi is?

   — Hát csak elment – mutatott ki Hamilton közönyösen.

   Marsha elkerekedett, komoly szemmel gombolkozott, majd betűrte a blúzt a nadrágjába.

   — Biztos csak képzelődöm, ahogy az orvos mondta. A sokk, a gyógyszerek… de olyan csendes minden. Mintha rajtunk kívül nem lenne eleven ember. Mintha szürke vödörben élnénk, se fények, se színek, csak… egy ősi, kezdetleges hely. Emlékszel az ősi vallásokra? A kozmosz előtt a káosz uralkodott. Csak utána vált külön föld és víz, sötétség és fény. És a dolgoknak nem volt nevük.

   — Lomposnak van neve – világított rá Hamilton finoman. – Ahogy neked és Miss Reissnek is. És Paul Kleenek is.

   Együtt mentek ki a konyhába. Marsha átvette a kávéfőzést, s a kanna pillanatokon belül vidáman bugyogott. Miss Reiss kihúzott derékkal ült a konyhaasztalnál, komor tekintettel. Szigorú, színtelen arcán feszült koncentráció látszott, mintha nagy belső nyugtalanság gyötörné. Hétköznapi, elszánt fiatal nő volt, egérszerű, homokszín haját feszes kontyba fogta. Orra vékony és éles volt. A száját annyira összeszorította, hogy csak egy vonalnak látszott. Miss Reiss olyan nőnek tűnt, akivel jobb nem kekeckedni.

   — Miről beszélgettek odabent? – kérdezte a kávét keverve.

   — Magánügyekről – felelte Hamilton bosszúsan. – Miért?

   — Drágám – csitította Marsha.

   Hamilton azonban farkasszemet nézett Miss Reiss-szel. – Maga mindig ilyen? Szimatolgat, beleüti az orrát mindenbe? A nő elgyötört arca nem mutatott látható érzelmet.

   — Óvatosnak kell lennem – magyarázta. – Ez a mai baleset tudatosította bennem, milyen veszélyben is vagyok. – Majd pontosított: – Mármint ez az úgynevezett baleset.

   — Hogy érti?

   Miss Reiss nem felelt azonnal, Lompos Lüttyőt nézte. A nagy, megviselt macska megvacsorázott, és most egy megfelelő ölet keresett pihenés céljából.

   — Mi van vele? – kérdezte Miss Reiss vékony, ijedt hangon. – Miért néz így rám?

   — Mert maga ül – nyugtatta Marsha. – Fel akar ugrani az ölébe. Miss Reiss egyből felállt.

   — Közelembe ne gyere! Maradj távol tőlem, te koszos macska! -Hamiltonra nézett. – Ha nem lennének bolhásak, nem zavarna annyira. Csak ez olyan gonoszul néz. Gondolom, madarakat is vadászik?

   — Naponta hatot-hetet – vont vállat az egyre dühösebb férfi.

   — Igen, látom rajta, hogy gyilkos típus – hátrált Miss Reiss az értetlen kandúrtól. – A városban elkelne valami tilalom. A vadabb háziállatokat csak engedéllyel szabadna tartani. És a városnak feltétlen kéne…

   — Nem is csak madarat – vágott közbe Hamilton, hideg, kegyetlen szadizmussal -, elkapja a kígyót meg a pockot is. Ma reggel egy döglött nyulat hozott haza.

   — Drágám! – szólt rá élesen Marsha. Miss Reiss szinte összement a félelemtől. – Van, aki nem szereti a macskát. Nem várhatod, hogy mindenkinek egyezzen az ízlése.

   — Kis, szőrös egereket is – folytatta Hamilton kíméletlenül. – Tucatjával. A felét megeszi, a másik felét meg elhozza nekünk. Egy reggel meg egy öregasszony fejét vonszolta a küszöbre.

   Miss Reiss rémülten felsikkantott. Szánalmasan, kétségbeesetten hátrált. Hamilton azonnal megsajnálta. Elszégyellte magát, és már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen és visszavonja a célt tévesztett viccet…

   …amikor a feje fölül a levegőből sáskák záporoztak rá. A rovarok kavargó raja szinte ellepte, a férfi eszét vesztve próbált menekülni. A két nő és a kandúr hitetlenkedve, bénultan bámulta. Hamilton egy darabig ide-oda hentergett a padlón, hogy lerázza magáról a mászó, harapó, csípő rovarokat. Végre nagy nehezen leseperte mind, és lihegve a sarokba mászott.

   — Te jóságos Isten – rebegte Marsha, s elhúzódott a zizegő, szárnycsapdosó halomtól.

   — Mi… mi történt? – nyögte Miss Reiss a kavargó állatkupacra meredve. – Ez képtelenség!

   — Hát pedig megtörtént – felelte Hamilton remegő hangon.

   — De hogyan? – értetlenkedett Marsha is, miközben mind a négyen kioldalaztak a konyhából, el a szárnyak és kitinpáncélok tömegétől. -Ilyen egyszerűen nincs.

   — Pedig belepasszol – mondta Hamilton erőtlenül. – Emlékszel a méhre? Igazunk volt. Valami igenis történt. És ez belepasszol. Valami nincs rendben.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 4

 

   Marsha Hamilton az ágyban feküdt és aludt. Meleg reggeli napfény csíkja fürdette meztelen vállát, a paplant és a csempés padlót. Jack Hamilton a fürdőszobai tükör előtt állt és borotválkozott, igyekezve megfeledkezni a sérült karjában lüktető fájdalomról. A párás tükörben látszott szappanhabos arca, megszokott ábrázatának torz paródiája.

   Mostanra a ház újra nyugodt és rendezett lett. A legtöbb sáskától megszabadultak, csak néha-néha emlékeztette egy-egy száraz kaparászás, hogy maradt még néhány a falakban. Minden normálisnak tűnt. Tejeskocsi zörgött el odakint. Marsha sóhajtott és mocorgott álmában, egyik kezét a paplanra tette. Kint a hátsó tornácon Lompos Lüttyő igencsak szeretett volna bejönni.

   Hamilton nagyon gondosan, fegyelmezetten befejezte a borotválkozást, megtisztította a borotvát, kölnit paskolt az arcára és a nyakára, majd tiszta fehér inget keresett. Éjjel álmatlanul hánykolódott, s akkor döntötte el, hogy ezzel a pillanattal kezdi: közvetlen a borotválkozás* után, amikor megmosdott, megfésülködött, felöltözött és teljesen felébredt.

   Esetlenül fél térdre ereszkedett, összetette a kezét, lehunyta a szemét, nagy levegőt vett és belefogott:

   — Uram – suttogta komoran -, sajnálom, hogy azt tettem szegény Miss Reiss-szel, amit tettem. Szeretném, ha megbocsátanál. Már ha neked is oké.

   Kicsit még maradt ebben a pózban, nem tudva, ennyi elegendő-e. Meg hogy helyesen mondta-e. Aztán az alázatos bűnbánatot lassanként szúró düh váltotta fel. Természetellenes, hogy egy érett férfi térdeljen. Nevetséges, felnőtthöz méltatlan… és nincs is hozzászokva. Neheztelve megtoldotta az imát:

   — De valljuk be: megérdemelte.

   Rekedt suttogása bejárta a házat, Marsha újra sóhajtott, és magzati pozícióba kuporodott. Nemsokára felébred. Odakint Lopmos Lüttyő mérgesen kaparta az ajtót, nem értve, miért van zárva.

   — Vegyük azt, amit mondott – folytatta Hamilton, gondosan megválogatva a szavait. – Az ilyen attitűd miatt lettek a haláltáborok. Merev, kényszeres személyiség. Az antimacska-elmélet csak egy ugrás az antiszemitizmustól.

   Nem érkezett válasz. Várt egyáltalán? Pontosan mit is vár? Nem volt biztos benne. Valamit azért igenis várt. Egy apró jelet.

   Talán nem ment át az imája. Utoljára nyolcévesen volt dolga vallással az unalmas vasárnapi iskolában. Az előző éjjel aprólékosan utánaolvasott, igazából mégsem tudott meg semmit, csak annyit, hogy ez a téma elég fontos. A megfelelő formulák, a protokoll… Rosszabb, mint egy megbeszélés T.E. Edwards ezredessel.

   És valahogy mégis ugyanaz.

   Még mindig könyörgő pozitúrában görnyedt, amikor neszt hallott maga mögül. Hátrakapva a fejét egy alakot látott, amint szaporán átvág a nappalin. Egy férfi. Pulóverben és nadrágban. Egy fiatal fekete férfi.

   — Maga a jel? – szegezte neki a kérdést Hamilton. A fekete férfi elcsigázott arccal meredt rá.

   — Tudja maga, ki vagyok. Az idegenvezető. Én vittem ki magukat a mágnes fölé. Tizenöt órája másra se tudok gondolni.

   — Nem a maga hibája – mondta Hamilton. – Maga is lezuhant velünk együtt. – Mereven felállt, és kilépett a fürdőszobából a folyosóra. – Reggelizett már?

   — Nem vagyok éhes. – A fekete férfi jól megnézte magának. – Mit csinált éppen? Imádkozott?

   — Igen – ismerte el Hamilton.

   — Rendszeresen imádkozik?

   — Nem. – Kis szünet után hozzátette: – Nyolcéves korom óta egyszer sem imádkoztam.

   A férfi megemésztette az információt. – Bill Laws vagyok. – Kezet ráztak. – Szóval rájött. Mikor?

   — Valamikor éjjel és hajnal között.

   — Történt valami különös?

   Hamilton elmesélte neki a mehet és a sáskákat.

   — Nem volt nehéz meglátni az összekötő láncszemet. Hazudtam, ezért megbüntettek. Előtte meg káromoltam Istent, és megbüntettek. Ok és okozat.

   — Az imádsággal csak az idejét pocsékolja – közölte Laws kurtán. -Próbáltam. Semmi.

   — Miért imádkozott?

   Laws a gallérja fölött kilátszó fekete nyakára mutatott. – Tippeljen. Csakhogy a dolgok ennyire azért nem egyszerűek. Soha nem voltak és soha nem is lesznek.

   — Ez elég keserűen hangzik – jegyezte meg Hamilton.

   — Elég nagy sokk volt. – Laws körbejárt a nappaliban. – Elnézést, hogy csak így magára törtem, de az ajtó nem volt zárva, azt hittem, már fent vannak. Maga elektronikai kutató?

   — Igen.

   — Üdv, testvér – grimaszolt Laws. – Felsőbb fizikát tanulok. így kaptam ezt az idegenvezetői munkát. Manapság nagy a verseny ezen a téren. – Kisvártatva hozzátette: – Legalábbis így mondják.

   — Maga hogyan jött rá?

   — Erre? – Laws vállat vont. – Nem volt nehéz. – Zsebéből egy ruhaköteget húzott elő, majd széttekerve egy apró fémszilánkot mutatott fel. – Ezt még a nővéremtől kaptam évekkel ezelőtt, hogy hordjam. -Odadobta Hamiltonnak. A talizmánra vésett, hitet és reményt sugalló szavaikat majdnem teljesen elkoptatták az évek.

   — Rajta, használja – bíztatta Laws.

   — Használjam? – értetlenkedett Hamilton. – Őszintén szólva ez nem az én asztalom.

   — A karjára – intett türelmetlenül Laws. – Most működik. Tegye rá a sebre. Csak előbb vegye le a kötést, jobban hat, ha van fizikai érintkezés. Pontosabban szomszédosság, mert így hívják. Én is így gyógyítottam meg a zúzódásaimat és a töréseimet.

   A szkeptikus Hamilton nagyon óvatosan lehámozta magáról a kötés egy részét. A kékes, nedves húst vérszínre festette a reggeli napfény. Egy pillanatig hezitált, majd a hideg fémet rátette a sebre.

   — Látja? – mondta neki Laws.

   A ronda seb fakulni kezdett. A vörös hús Hamilton szeme láttára halványult rózsaszínné. Majd narancsszín fény futotta be, a heg összezsugorodott, kiszáradt és bezárult. Csupán egy keskeny, fehér, szinte észrevehetetlen vonal maradt a helyén. És a lüktető fájdalom is elszállt.

   — Kész is – nyúlt a talizmánért Laws.

   — Azelőtt nem hatott?

   — Soha. Nagy kamu volt az egész – tette zsebre Laws. – Éjjel pár hajszálat hagyok vízben. Reggelre férgek lesznek belőlük. Kíváncsi rá, mi a diabétesz ellenszere? Egy varangyos béka felét darálja le, keverje össze egy szűz tejével, akassza a nyakába egy régi flanelingben, amit egy tócsában megázatott.

   — Úgy érti, hogy az összes baromság…

   — Működik, igen. Ahogy a parasztok mindig is mondták. Mostanáig nem volt igazuk. Most viszont nekünk nincs.

   Marsha bukkant fel a hálószoba ajtajában köntösben, haja szerteszét állt, szemét még össze-összehúzta az álom.

   — Ó – hökkent meg Lawst látva. – Maga az. Hogy van?

   — Jól, köszönöm.

   Marsha a szemét dörgölve fordult a férjéhez.

   — Hogyan aludtál?

   — Aludtam – felelte a férfi, de valami volt a nő hangjában, amitől vissza kellett kérdeznie: – Miért?

   —Álmodtál?

   Hamilton visszagondolt. Hánykolódott, valami ködös fantáziaképpel is hadakozott, de semmi világos.

   — Nemigen.

   Különös kifejezés jelent meg Laws éles metszésű arcán. – Maga álmodott, Mrs. Hamilton? Mit álmodott?

   — Nagy őrültséget. Igazából nem is álom volt. Úgy értem, semmi nem történt. Csak… volt.

   — Egy helyről?

   — Igen, egy helyről. És rólunk.

   — Mindnyájunkról? – faggatta mohón Laws. – Mind a nyolcunkról?

   — Igen – bólogatott buzgón Marsha. – Ott hevertünk, ahová estünk. A Bevatronban. Mindnyájan. És csak feküdtünk ott. Eszméletlenül. És nem történt semmi. Nem volt idő. Nem volt változás.

   — A sarokban nem mozgott valami? – erőltette tovább Laws. – Mondjuk, mentősök?

   — Igen, ott voltak. De nem mozogtak. Csak lógtak egy létrán. Mintha odafagytak volna.

   — Pedig mozogtak – világosította fel Laws. – Én is ezt álmodtam. Először azt hittem, nem mozognak. De igen, csak nagyon-nagyon lassan.

   Kínos csend állt be.

   Hamilton újra elgondolkodott, majd azt mondta:

   — Most hogy hallom… – vállat vont. – Csak traumás emlék. A sokk pillanata beleégett az agyunkba, sosem tudjuk majd elfelejteni.

   — Csakhogy folytatódik – ellenkezett Marsha. – Még mindig ott vagyunk.

   — Hol? A Bevatronban?

   — Érzem – bólogatott izgatottan a nő. – Hiszem. Hamilton megérezte hangjában a riadalmat, hát témát váltott.

   — Meglepetés – mutatta fel gyógyult karját. – Bill épp most művelt csodát.

   — Nem én – tiltakozott Laws vehemensen. Sötét szeme keményen szikrázott. – Nem tudok én csodát tenni.

   Hamilton zavartan dörgölte a karját.

   — A talizmánja viszont igen. Laws újra megnézte a fémdarabot.

   — Talán lesüllyedtünk a valódi valóságba. Talán ez az egész mindvégig ott volt, csak a felszín alatt.

   Marsha lassan odament a két férfihoz.

   — Halottak vagyunk, ugye? – kérdezte rekedten.

   — A jelek szerint nem – vélte Hamilton. – Még mindig a kaliforniai Belmontban vagyunk. Csak ez nem ugyanaz a Belmont. Itt-ott megváltozott. Ez-az belekerült. Van itt Valaki.

   — Hogyan tovább? – tárta szét a kezét Laws.

   — Ne engem kérdezzen. Nem miattam vagyunk itt. Nyilván a bevatroni baleset okozta, bármi is legyen ez.

   — Megmondom, mi lesz – szólalt meg Marsha nyugodtan. -Mi?

   — Szerzek munkát.

   — Milyen munkát? – húzta fel szemöldökét Hamilton.

   — Bármilyet. Gépírónő, eladó, telefonközpontos. Hogy legyen mit ennünk, emlékszel?

   — Emlékszem-e? Te csak maradj itthon, és porold a kandallópárkányt. Majd én dolgozom. – Rámutatott simára borotvált arcára és tiszta ingére.

   — Már fel is készültem.

   — De az én hibám, hogy kirúgtak.

   — Talán nem is kell többé dolgoznunk – tűnődött Laws. – Csak kinyitjuk a szánkat, és belerepül a mennyei manna.

   — Már próbáltam – legyintett Hamilton.

   — Igen, én is. Semmi. De van, akinek sikerül. Ki kell dolgoznunk ennek a dinamikáját. Ennek a világnak vagy minek is megvannak a maga törvényei. Mások, mint amiket megszoktunk. Egy-kettőt már meg is tapasztaltunk. A talizmán hat. Ami arra utal, hogy az áldások is hatnak.

   — Elgondolkodott. – És talán az átkok is.

   — Megváltás – mormolta elkerekedett szemmel Marsha. – Istenem! Csak nem gondoljátok, hogy ez a mennyország?

   — Miért ne? – nézett rá a férje. Bement a hálószobába, majd nyakkendőt kötve bukkant elő. – De ezt majd később. Most kimegyek a félszigetre. Pontosan ötven dollárunk maradt a bankban. Nem akarok éhen halni, amíg ezt az imadolgot próbálgatjuk.

* * *

   Hamilton elment a rakétatelep parkolójába a céges Ford kupéjáért. A helyén parkolt: „John W. Hamilton részére”.

   Az El Caminón elhagyta Belmontot, s fél órával később belépett San Francisco déli részébe. A Bank of America ottani kirendeltsége előtt az óra fél tizenkettőt mutatott, amikor beállt az EFI személyzetének Cadillacjei és Chryslerjei közé, a csendes kavicsos térre.

   Az Elektronikai Fejlesztési Iroda épületei jobbra sorakoztak; fehér betontömbök az egyre terjeszkedő iparváros dombjai előtt. Évekkel ezelőtt, amikor először publikált a felsőbb elektronika témakörében, az EFI el akarta csábítani a Kaliforniai Védelmi Laboratóriumtól. Guy Tillingford, az ország egyik vezető statisztikusa volt a társaság feje, egy briliáns, eredeti elme, ráadásul Hamilton apjának közeli barátja.

   Ha itt nem kap munkát, hát sehol. Ami még fontosabb, az EFI jelenleg nem foglalkozott katonai kutatásokkal. Doktor Tillingford részt vett a Felsőbb Tudományok Intézetének megalapításában a Princetonon, majd amikor a csoportot hivatalosan feloszlatták, újra visszatért az általánosabb tudományokhoz. Az EFI-ből került ki néhány azok közül a radikális számítógépek közül, melyeket a nagy elektronikai elmék használtak a nyugati világ intézményeiben és egyetemein.

   — Igen, Mr. Hamilton – mondta neki a kis titkár, figyelmesen végigolvasva a papírjait. – Megmondom a Doktornak, hogy itt van. Biztosan örömmel fogadja majd.

   Hamilton idegesen járkált fel-alá a váróban, s kezét dörzsölgetve némán imádkozott. Az ima magától jött, most meg sem kellett erőltetnie magát. Az az ötven dollár a bankban nem sokáig élteti a Hamilton családot, még ebben a csodákkal és sáskákkal teli világban sem.

   — Jack, fiam – dörrent egy mély hang. Doktor Guy Tillingford lépett ki az irodájából. Ráncos arca örömtől sugárzott, s lendületesen nyújtotta a kezét. – Atyavilág, de örülök, hogy látlak. Mikor találkoztunk? Tíz éve?

   — Valahogy úgy – rázta meg a kezét Hamilton. – Jól néz ki, Doktor. Az iroda előtt konzultáns mérnökök és technikusok várakoztak, nagy

   jövőjű fiatalemberek katonás frizurával, csokornyakkendőben, sima arcukon éber kifejezéssel. Doktor Tillingford rájuk se hederítve átvezette Hamiltont egy sor falemezes ajtón egy belső helyiségbe.

   — Itt beszélhetünk – dobta le magát egy fekete bőrfotelbe. – Berendeztettem ezt a pihenőszobát, ahol meditálhatok és szusszanhatok egyet. -Szomorkásan tette hozzá: – Már nem bírom úgy a darálót, mint régen. Naponta többször is visszavonulok ide, hogy kilihegjem magam.

   — Otthagytam a céget – csapott a közepébe Hamilton.

   — Igen? – Tillingford biccentett. -Jól tetted. Pocsék egy hely. Túl nagy hangsúlyt kapnak a fegyverek. Azok nem tudósok, hanem a kormány bedolgozói.

   — Nem én léptem ki. Kirúgtak.

   Hamilton pár szóval elmagyarázta a helyzetet.

   Tillingford kicsit hallgatott. Elgondolkodva piszkálta a szemfogát, homlokát gondterhelten ráncolta össze.

   — Emlékszem Marshára. Édes lány. Mindig szerettem. Manapság meg vannak őrülve ettől a biztonsági kockázattól. Nekünk szerencsére nem kell miatta aggódnunk. Pillanatnyilag nincs szerződésünk a kormánynyal. Ez egy elefántcsonttorony – kuncogott szárazon. – A tiszta kutatás utolsó mentsvára.

   — Mit gondol, tudna használni? – kérdezte Hamilton a lehető legkö-zömbösebb hangon.

   — Nem látom okát, miért ne. – Tillingford szórakozottan elővett egy apró imamalmot, és elkezdte pörgetni. – Ismerem a munkádat. Ami azt illeti, örültem volna, ha hamarabb megkaplak.

   Hamilton elképedve, a hitetlenségtől hipnotizálva meredt Tillingford forgó imamalmára.

   — Na persze itt vannak a szokásos kérdések – folytatta Tillingford. -A rutineljárás. De nyomtatványokkal nem kell vesződnöd. Elintézzük most szóban. Ugye nem vagy iszákos?

   Hamiltonnak leesett az álla. – Iszákos?

   — Marsha ügye jelent némi problémát. Persze nem a biztonsági oldalára gondolok… de azért meg kell kérdeznem, és arra kérlek, Jack, válaszolj őszintén. -Tillingford előhúzott egy fekete kötésű könyvet a zsebéből, melyen arany betűkkel az állt: A Második Báb Bajanja, és Hamiltonnak nyújtotta. – A főiskolán, amikor ti ketten radikális csoportokkal keveredtetek, gyakoroltátok a, hm, hogy is mondjam, „szabad szerelmet”?

   Hamilton nem felelt. Kábán, némán fogta a könyvet, amely még őrizte Tillingford testének melegét. Az EFI két fiatal alkalmazottja lépett halkan a szobába, és tiszteletteljesen figyeltek. Hosszú laboratóriumi köpenyt viseltek, furcsán ünnepélyesnek és engedelmesnek tűntek. Gondosan nyírt fejük Hamiltont fiatal szerzetesekre emlékeztette… Különös, hogy csak most figyelt fel rá, hogy ez a népszerű rövid frizura mennyire hasonlít a vallási rendek ősi aszketikus gyakorlatához. Ez a két alak kétségtelenül tipikus fiatal fizikuspalánta, de akkor hol a megszokott pimaszságuk?

   — És ha már itt tartunk – folytatta Tillingford -, még valamit meg kell kérdeznem. Jack, fiam, fogd a Bajant, és felelj őszintén. Megtaláltad az áldott megváltáshoz vezető Egyetlen Igaz Kaput?

   Minden szem őrá tapadt. Hamilton nagyot nyelt, és céklavörösre pirulva, zavartan állt. – Azt hiszem, majd máskor visszajövök, Doktor – nyögte ki végül.

   Tillingford aggódó arccal vette le a szemüvegét, és jól megnézte magának a férfit. – Jól érzed magad, Jack?

   — Nagy feszültségben élek. Elvesztettem az állásomat… – elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: – Meg ilyenek. Tegnap Marshával balesetet szenvedtünk. Az új deflektor meghibásodott a Bevatronban, és keménysugárzás ért minket.

   — Á, igen, hallottam róla. Szerencsére senki nem halt meg.

   — Az a nyolc ember biztos találkozott a Prófétával – szólt közbe az egyik aszkéta technikus. – Nagy esés volt.

   — Tudna ajánlani egy jó pszichiátert, Doktor? – kérdezte Hamilton rekedten.

   Az idős tudós arca hitetlenkedve megüvegesedett. – Hogy mit? Megbolondultál, fiam?

   — A jelek szerint igen.

   — Ezt majd megbeszéljük – zárta le a témát Tillingford tompa hangon. Türelmetlenül kihessegette a két technikust a szobából. – Menjenek a mecsetbe. Meditáljanak, amíg nem hívatom magukat.

   Még egyszer jól megnézték maguknak Hamiltont, majd távoztak.

   — Meséld el – szólalt meg aztán Tillingford. – A barátod vagyok. Ismertem apádat, Jack. Nagy fizikus volt. Kevesen érnek fel hozzá. Mindig is hittem benned. Természetesen csalódott voltam, amikor a Kaliforniai Védelmi Laborhoz mentél. De hát a Kozmikus Akarat előtt muszáj meghajolnunk.

   — Kérdezhetek én is? – Hideg verejték folyt le Hamilton nyakán, be a fehér gallérja alá. – Ez a hely még mindig tudományos intézmény, ugye?

   — Még mindig? – Tillingford értetlenül vette ki a Bajant Hamilton élettelen ujjai közül. – Nem értem a kérdés lényegét, fiam. Pontosítsd.

   — Átfogalmazom. El voltam vágva a világtól. Annyira belemerültem a saját munkámba, hogy nem figyeltem, mi történik máshol. És halvány fogalmam sincs, mit értek el más területeken. Röviden ismertetné velem a dolgokat? Hogy teljes képet kapjak?

   — A teljes képet – ismételte bólogatva Tillingford – nagyon gyakran szem elől tévesztjük. Ez a baj a túlspecializálással. Én se tudok sokat mondani. Az EFI munkája elég jól körvonalazott, sőt, mondhatnám, előírt. Ti fegyvereket fejlesztetek a hitetlenek ellen, ez egyszerű és nyilvánvaló, igaz? Szigorú alkalmazott tudomány, igaz?

   — Igaz.

   — Mi itt egy örök és alapvető problémán dolgozunk: a kommunikáción. Az a munkánk, és nem kis feladat, hogy biztosítsuk a kommunikáció alapvető elektronikus szerkezetét. Vannak elektronikus szakembereink, mint amilyen te is vagy. Vannak príma szemantikusaink. Vannak nagyon jó kutató pszichológusaink. így együtt alkotunk csapatot, hogy megbirkózzunk az ember létezésének eme alapproblémájával: jól működő kapcsolatot fenntartani Föld és Ég között.

   Doktor Tillingford kis szünet után így folytatta:

   — Noha ezt már tudod, azért hadd ismételjem át. A régi időkben, mielőtt a kommunikációt aprólékos tudományos elemzésnek vetették volna alá, különböző véletlenszerű rendszerek léteztek. Például a tűzáldozat, amikor is úgy próbálták magukra vonni Isten figyelmét, hogy az orrát és az ínyét csiklandozták. Nagyon durva, nagyon nem tudományos. A tanulatlanok ma is hangosan imádkoznak, zsoltárokat énekelnek. Hát csak énekeljenek és kántáljanak. – Megnyomott egy gombot, mire az egyik fal áttetszővé vált. Hamilton jól felszerelt laboratóriumokat látott mögöttük, melyek gyűrű alakban övezték Tillingford irodáját: emberek és gépek sora, a legfejlettebb gépek és legjobb emberek.

   — Norbert Wiener – mondta Tillingford. – Emlékszel, mi mindent elért a kibernetikában. És ami még fontosabb, Enrico Destini eredményei a teofónia terén.

   — Az micsoda?

   — Te lennél a szakember, fiam – húzta fel a szemöldökét Tillingford. – Hát a kommunikáció Isten és ember között, mi más. Wiener munkáját,valamint Shannon és Weaver felbecsülhetetlen anyagát felhasználva Destini 1946-ban megépítette az első használható kommunikációs rendszert Föld és Ég között. Na persze hasznát vette annak a rengeteg felszerelésnek, ami a pogány hordák, a Wotan-imádó, Tölgyfa-magasztaló hunok elleni háborúból maradt.

   — A… nácikra gondol?

   — Igen, hallottam már ezt a kifejezést. Szociológiai zsargon, nemde? És ott van az Antibáb, a Prófétatagadó. Állítólag még mindig él. Argentínában bujkál. Megtalálta az örök élet elixírjét, vagy micsodát. 1939-ben lepaktált az ördöggel, emlékszel? Vagy az még a te időd előtt volt? De akkor is tudnod kell róla, hiszen történelem.

   — Tudok – felelte Hamilton tompán.

   — És még így is voltak, akik nem akarták látni, ami az orruk előtt volt. Néha úgy érzem, a Hűek megérdemlik, hogy megalázzák őket. Itt-ott felrobban egy hidrogénbomba, és az ateizmus erős hulláma, amit nem lehet eltaposni…

   — Mit csinálnak más területeken? – vágott közbe Hamilton. – A fizikában. Mi történik a fizikában?

   — A fizika lezárt téma – közölte Tillingford. – Az univerzumról lényegében mindent tudunk. Már évszázadok óta. A fizika a mérnöki munka absztrakt ága.

   — És a mérnökök?

   Tillingford válaszul odalökte neki az Alkalmazott Tudományok Folyóiratának 1959. évi novemberi számát. – A vezércikk árulkodó, azt hiszem. Az a Hirschbein briliáns egy elme.

   A vezércikk a Tartályszerkesztés problémáinak elméleti aspektusai címet viselte. Alatta az alcím: Hogyan biztosítsunk állandó kegyelmet minden nagyobb lakossági központnak.

   — „Kegyelmet”? – olvasta Hamilton elhaló hangon.

   — A mérnökök fő feladata – magyarázta Tillingford -, hogy kegyelmet szállítsanak minden bábista kommunának szerte a világon. Bizonyos értelemben ez analóg a mi problémánkkal, hogy miképpen tartsuk nyitva a kommunikációs csatornákat.

   — És nem is csinálnak mást?

   — Nos, állandóan újabb mecseteket, templomokat és oltárokat kell építeni. Az Úr szigorú felügyelő, tudod, nagyon pontosan megmondja, mit akar. Kettőnk közt legyen mondva, nem irigylem azokat a fickókat. Egy hiba és puff!

   — Puff?

   — Villámcsapás.

   — Hát persze.

   — így aztán az okosabbak közül kevesen mennek mérnöknek. Túl nagy a halálozási arány. – Tillingford apai aggodalommal tanulmányozta Hamiltont. – Fiam, ugye látod, hogy nagyon is jó területen dolgozol?

   — Ebben soha nem is kételkedtem – felelte Hamilton rekedten. – Csak kíváncsi voltam, mi történik máshol.

   — Az erkölcsi státusoddal elégedett vagyok – mondta neki Tillingford.

   — Tudom, hogy jó, tiszta, istenfélő családból származol. Apád volt a megtestesül becsületesség és alázat. Időnként hallok felőle.

   — Igen? – nyögte Hamilton.

   — Egész jól elvan. Persze hiányzol neki. – Tillingford a belső telefonra mutatott az asztalán. – Beszélhetsz vele, ha akarsz.

   — Nem – lépett hátra Hamilton. – Még nem tettem túl magam a baleseten. Nem bírnám elviselni.

   — Ahogy gondolod. – Tillingford barátian átölelte a vállát. – Megnézed a laborokat? Meg kell mondanom, van néhány remek berendezésünk. – Suttogóra vette a hangját: – Na persze jó sokat kellett érte imádkozni. A te régi munkahelyeden is kajabáltak érte, ne félj.

   — De maguk kapták meg.

   — Ó igen. Végül is mi állítottuk fel a kommunikációs vonalakat.

   — Tillingford mosolyogva, kaján kacsintással kormányozta az ajtó felé.

   — Átadlak a személyzeti igazgatónak, a többi az ő dolga.

* * *

   A személyzeti igazgató pirospozsgás, simára borotvált arcú férfi volt, aki vidáman nézte Hamiltont, miközben az íróasztala fiókjában nyomtatványokat keresett. – Boldogan elfogadjuk a jelentkezését, Mr. Hamilton. Az EFI-nek szüksége van ilyen tapasztalt emberekre. Ráadásul, ha a Doktor személyesen ismeri magát…

   — Azonnal állítsa be – utasította Tillingford. – Hagyjuk a bürokratikus hóhányást, jöjjön egyből a kvalifikációs teszt.

   — Igenis – vette elő az igazgató a saját Baján példányát. Letette az asztalra, behunyt szemmel belelapozott, és találomra felütötte. Tillingford áthajolt a válla felett, és a két férfi halkan megtárgyalta az adott szakaszt.

   — Remek – egyenesedett ki elégedetten Tillingford. – Egyértelmű igen.

   — Az bizony – értett egyet az igazgató, majd Hamiltonhoz fordult. -Talán érdekli, hogy ez a legegyértelműbb igen ebben az évben. – Gyorsan, de érthetően olvasta: – 1931-es Látomás, 6. fejezet, 14. vers, első sor: „Igen, az Igaz Hit megolvasztja a bátorságot a hitetlenben, mert aki ismeri Isten haragját, az tudja, hogyan töltse meg az agyagedényt.” -Becsukta és visszatette a fiókba a Bajant. Mindkét férfi kedvesen nézett Hamiltonra, sugárzott róluk a jóakarat és a szakmai elégedettség.

   Hamilton kába volt, nemigen tudta, mit is gondoljon, hát megragadta azt a vékony, tiszta szálat, ami idevezette: – Kérdezhetek a fizetésről? -Aztán megpróbálta viccre venni: – Vagy ez túl üzleti?

   — Fizetésről? – néztek rá értetlenül.

   — Igen, arról – mondta Hamilton. Kezdte elfogni a hisztéria. – Tudják, amit a könyvelés kéthetente kioszt, A munka ösztönzésére. -

   — Az IBM-es emberekkel egyetemben tíznaponta kap díjazást – felelte Tillingford méltóságteljesen -, ahogy az itt szokás. – A személyzeti igazgatóhoz fordult. – Mi is a pontos szám? Mindig elfelejtem.

   — Megkérdezem a könyvelőtől. – A személyzeti igazgató kiment, majd szinte azonnal jött is vissza. – Négy-A minősítéssel indul. Fél éven belül továbblép és Öt-A lesz. Hogy tetszik? Nem rossz egy harminckét éves fiatalembernek.

   — Mit jelent a Négy-A?

   Meglepett csend állt be. A személyzeti igazgató Tillingfordra pillantott, megnyalta az ajkát, és utána válaszolt. – Az IBM vezeti a Tartozások és Költségek Könyvét. A Kozmikus Főkönyvet. Tudja, a Bűnök és Erények Nagy Megváltoztathatatlan Tekercsét. Az EFI az Úrnak dolgozik, ergo maga is az Úr szolgája lesz. Tíznaponta kap négy kreditet,

   azaz négy egységet a megváltáshoz. A részletekkel az IBM foglalkozik, végül is ezért vannak. Minden stimmelt. Hamilton nagy levegőt vett.

   — Rendben. Csak elfelejtettem, elnézést. De akkor miből fogunk élni Marshával? – kérdezte Tillingfordtól. – Fizetnünk kell a számlákat, ennünk kell.

   — Mint az Úr szolgájának, a szükségleteidről gondoskodni fognak -jelentette ki kereken Tillingford. – Van Bajanod?

   — V-van.

   — Figyelj rá, hogy a hited meg ne inogjon. Úgy saccolnám, hogy a te erkölcsi kalibereddel és ilyen munkával hetente kéne imádkozni legalább… – magában számolt – hetente úgy négyszázat. Szerinted, Érnie?

   A személyzeti igazgató egyetértőén bólogatott.

   — Legalább.

   — Még valami – szólalt meg Hamilton, ahogy Doktor Tillingford, miután az ügy kedvére rendeződött, fürgén elindult. – Korábban kérdeztem, hogy egy pszichiátert…

   — Fiam – torpant meg Tillingford. – Ezt illetően egyvalamit akarok mondani. A te életed, úgy alakítod, ahogy kedved tartja. Nem akarom megmondani, hogy mit csinálj vagy mire gondolj. A szellemi életed szigorúan a te és az Egy Igaz Isten ügye. De ha sarlatánokkal akarsz konzultálni…

   — Sarlatánokkal? – ismételte Hamilton elhaló hangon.

   — Azok már-már őrültek. A laikusoknak való. Hallottam, hogy a tanulatlanok tömegével járnak pszichiáterhez. Olvastam a statisztikákat. Sajnálatosan mutatja, mennyire félreinformált a közvélemény. Ezt a kedvedért teszem. – Kabátzsebéből elővett egy noteszt, és lefirkantott valamit. – Ez az egyetlen helyes út. Ha mostanra nem találtál rá, úgyis hiába, de arra utasítottak bennünket, hogy ne hagyjunk fel a próbálkozással. Végül is az örökkévalóság elég hosszú idő.

   A papíron ez állt: Horace Clamp Próféta. A Második Bab Sírboltja. Cheyenne, Wyoming.

   — Pontosan – mondta Tillingford. – Egészen a legmagasabb körökbe. Meglep? Most már látod, mennyire szívemen viselem a boldogulásodat, fiam.

   — Köszönöm – felelte Hamilton, és szórakozottan zsebre dugta a lapot.

   — Ha maga mondja.

   — Mondom bizony – erősítette meg Tillingford magabiztosan.

   — A Második Bábizmus az egyetlen Igaz Hit, fiam. A Paradicsom elnyerésének egyetlen garanciája. Horace Clampen keresztül egyenesen Isten szól hozzánk. A holnapi napot vedd ki, és menj el hozzá, majd utána kezded a munkát, nem nagy gond. Ha valaki megmentheti halhatatlan lelkedet az Örök Kárhozat tüzétől, hát az Horace Clamp Próféta.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 5

 

   Ahogy Hamilton bizonytalanul kilépett az EFI épületéből, egy kis csoport követte halkan, zsebre dugott kézzel, és üres, de jóindulatú arckifejezéssel. Miközben a kocsikulcsát kereste, azok céltudatosan átvágtak a parkolón, egyenesen hozzá.

   — Hello – köszönt az egyik.

   Fiatalok voltak. Szőke hajuk rövid. Fehér laboratóriumi köpenyt viseltek. Tillingford fiatal, magasan iskolázott alkalmazottai.

   — Mit akarnak? – kérdezte Hamilton.

   — Már megy? – érdeklődött a vezetőjük.

   — Igen.

   A csoport megemésztette az információt. A vezető kisvártatva megjegyezte: – De még visszajön.

   — Nézzék – kezdte Hamilton, ám a fiatalember a szavába vágott:

   — Tillingford felvette – jelentette ki. -Jövő héten munkába áll. Átment a felvételi teszten, és most a laborok körül szaglászik.

   — Lehet, hogy átmentem a teszten – ismerte el Hamilton -, de ez még nem jelenti, hogy itt fogok dolgozni. Ami azt illeti…

   — Brady vagyok – vágott közbe megint a vezető. – Bob Brady. Talán látott bent. Tillingforddal voltam, amikor maga bejött. – Brady alaposan megnézte magának Hamiltont. – A személyzeti igazgató lehet hogy elégedett, de mi nem. A személyzetit laikusok vezetik. Elvégeznek néhány bürokratikus tesztet, és kész.

   — Mi nem vagyunk laikusok – jegyezte meg Brady egyik embere.

   — Nézzék – fogott bele megint Hamilton, még reménykedve. – Talán ugyanarra gondolunk. Nem is értettem, hogy maguk hogyan egyezhetnek bele abba a véletlenszerű könyves tesztbe. Nem megfelelő egy jelentkező gyakorlatának és képességének a felmérésére. Az ilyen típusú kutatásnál…

   — Ami minket illet – szólt közbe kíméletlenül Brady -, maga pogány, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Márpedig pogányok nem dolgozhatnak az EFI-nél. Megvannak a magunk szakmai elvárásai.

   — És maga nem is elég jó – tette hozzá egy másik. – Lássuk az N-rátáját.

   — Az N-rátáját – nyújtotta kezét Brady. – Volt mostanában nimbusz-gram-vizsgálata, nem?

   — Nem emlékszem – felelte bizonytalanul Hamilton.

   — Gondoltam. Nincs N-rátája. – Köpeny zsebéből Brady elővett egy apró lyukkártyát. – Ebbe a csoportba senki sem kerülhet be 4,6 N-ráta alatt. Mellesleg, szerintem maga a 2,0 osztályt sem éri el. Erre mit mond?

   — Maga pogány, van mersze bepofátlankodni ide – sziszegte az egyik fiatal technikus.

   —Jobban teszi, ha elmegy – javasolta Brady. – És vissza se néz.

   — Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint maguknak – védekezett elkeseredetten Hamilton.

   — Az istenítélet – töprengett Brady. – Rendezzük ezt egyszer és mindenkorra.

   — Rendben – bólintott elégedetten Hamilton. Lehúzta a kabátját, és bedobta a kocsiba. – Bármelyiküket leverem.

   Azok rá se hederítettek, körbeállva tanakodtak. Az égen a késő délutáni nap nyugodni készült. Az országúton autók suhantak el. Az EFI épületei higiénikusán csillogtak a sápadt fényben.

   — Kezdjük – mondta Brady. Egy díszes öngyújtót vett elő, és ünnepélyesen közelített Hamiltonhoz. – Nyújtsa ki a hüvelykujját.

   — A… hüvelykujjamat?

   — Tűzpróba – magyarázta Brady, felkattintva az öngyújtót. Sárga láng lobbant. – Mutassa meg a lelkét. Mutassa meg, hogy férfi.

   — Férfi vagyok – felelte dühösen Hamilton -, de vesszek meg, ha a tűzbe dugom az ujjam, csak hogy eleget tegyek az infantilis, rituális beavatásuknak. Ebből már a főiskolán kinőttem.

   Mindegyik technikus felmutatta a hüvelykujját. Brady sorban alájuk tartotta a lángot. Egyikük ujja se perzselődött meg.

   — Maga jön – jelentette ki szenteskedőn. – Legyen férfi, Hamilton. Gondoljon arra, hogy maga nem egy sárban dagonyázó állat.

   — Menjenek a fenébe! – fakadt ki a férfi. – Vigye innen az öngyújtót!

   — Megtagadja, hogy alávesse magát a tűzpróbának? – kérdezte Brady baljós hangon.

   Hamilton nagy nehezen odanyújtotta a hüvelykujját. Talán ebben a világban az öngyújtó nem éget. Talán immúnis a tűzre, és nem is tud róla. Talán…

   — Á! – üvöltött fel, és elrántotta a kezét.

   A technikusok komoran csóválták a fejüket. – Hát ennyi – tette el győzedelmesen az öngyújtót Brady.

   Hamilton tehetetlenül szorongatta megégett ujját. – Szadisták! Bál-ványimádó fanatikusok! A maguk helye a középkorban van. Muzulmánok!

   — Ne vigye túlzásba – intette Brady. – Az Egy Igaz Isten egyik Bajnokával beszél.

   — És ezt el ne felejtse – tette hozzá az egyik.

   — Lehet, hogy maga az Egy Igaz Isten Bajnoka – felelte Hamilton -, én viszont történetesen első osztályú elektronikai szakember vagyok. Ezt gondolja meg.

   — Meggondolom – válaszolta Brady nyugodtan.

   — Bele tudja dugni az ujját a hegesztő lángjába? Bele tud bújni az izzó kemencébe?

   — így is van.

   — De mi köze ennek az elektronikához? – meredt rá Hamilton. – Jól van, versenyezzünk. Meglátjuk, mennyit tud.

   — Kihívja az Egy Igaz Isten Bajnokát? – hitetlenkedett Brady.

   — Ki én.

   — De hát… ez nem logikus. Menjen haza, Hamilton. A thalamus beszél magából.

   — Na, most beszart, mi?

   — Nem győzhet, hát nem érti? Az axióma kimondja, hogy veszít. Nézzük a helyzet premisszáit. A definíció értelmében az Egy Igaz Isten Bajnokának győznie kell, különben az Ő hatalma kérdőjéleződik meg.

   — Ne húzza az időt. Maga kérdezhet először. Három-három kérdés az alkalmazott és az elméleti elektronika tárgykörében. Mehet?

   — Mehet – adta be a derekát vonakodva Brady. Az események alakulásán elképedt többiek körbefogták őket. – Sajnálom, Hamilton. Nyilván nem érti, mi történik. Egy világitól nem is várok mást, mint ilyen irracionális viselkedést, de maga, aki legalább valamennyire hozzászagolt a tudományhoz…

   — A kérdést! – noszogatta Hamilton.

   — Ohm törvénye – mondta kapásból Brady.

   Hamilton csak pislogott. Mintha azt kérnék, számoljon el tízig. – Ez az első kérdés?

   — Ohm törvénye – ismételte Brady, majd ajka némán mozogni kezdett.

   — Most mit csinál? – kérdezte gyanakodva Hamilton. – Miért mozog a szája?

   — Isteni segítségért imádkozom – felelte Brady.

   — Ohm törvénye – kezdte Hamilton. – Egy test ellenállása a rajta áthaladó elektromos áram…

   — Valami baj van?

   — Zavar. Nem imádkozhatna később?

   — Most kell – magyarázta Brady nyomatékosan. – Később semmi haszna.

   A férfi rángó ajkát figyelmen kívül hagyva Hamilton megpróbálta folytatni. – Egy test ellenállása a rajta áthaladó elektromos árammal szemben a következőképp írható le. R egyenlő…

   — Halljuk – bíztatta Brady.

   Különös, holt súly nehezedett Hamilton elméjére. Jelek, számok és egyenletek kavarogtak. Szavak és frázisok röpködtek, mint pillangók, s nem hagyták magukat elkapni. – Az ellenállás egysége – próbálkozott rekedten – a vezető ellenállása, mely…

   — Szerintem ez nem Ohm törvénye – ingatta a fejét Brady. A társaihoz fordult. – Szerintetek az?

   Ájtatosan rázták a fejüket.

   — Nekem annyi – hitetlenkedett Hamilton. – Még Ohm törvényét sem tudom.

   — Istennek legyen hála – hajtott fejet Brady.

   — A pogány lesújtatott – jegyezte meg tudományosan az egyik -, a verseny véget ért.

   — Ez nem fair – tiltakozott Hamilton. – Nem felejthetem el Ohm törvényét, ahogy a nevemet se.

   — Nézzen szembe a tényekkel – javasolta Brady. – Ismerje be, hogy eretnek, s nem részesül az Úr kegyelméből.

   — És én nem kérdezhetek?

   Brady megfontolta. – Dehogynem. Rajta. Amit akar.

   — Egy elektronsugarat eltérítenek – kezdte Hamilton -, ha áthalad két lemez között, amelyek feszültség alatt állnak. Az elektronokra erő hat, mely befolyásolja mozgásuk irányát. A lemez hossza legyen Ll. A távolság a lemezek közepétől a…

   Elhallgatott, mert kicsivel Brady jobb füle fölött egy száj és egy kéz jelent meg a levegőben. A száj Brady fülébe suttogott, a kéz pedig eltűntette a szavakat, így azok nem értek el Hamiltonhoz.

   — Ki az? – csattant fel.

   — Tessék? – nézett rá ártatlanul Brady, csendre intve a szájat és a kezet.

   — Ki kibicei magának? Ki súg?

   — Az Úr angyala, ki más? Hamilton feladta. – Ennyi. Maga nyert.

   — Folytassa csak – noszogatta Brady. – Azt akarta kérdezni, ki tudom-e számolni a sugár eltérését ezzel a formulával – és tömören felvázolta a számokat, amelyek megfogantak Hamilton agyának mélyén. – Helyes?

   — Ez nem tisztességes. Ilyen égbekiáltó, mocskos csalás…

   Az angyalszáj elvigyorodott, és valami trágárságot súgott Brady fülébe. Brady engedélyezett magának egy mosolyt. – Nagyon vicces. És nagyon találó.

   Ahogy a nagy, vulgáris száj lassan elfakult, Hamilton azt mondta: -Várjon csak! Maradjon még. Beszélgessünk.

   A száj maradt. – Mit akar? – kérdezte mennydörgő hangon.

   — Már tudja. Most látta a fejemben, nem? A száj lenézően elfintorodott.

   — És ha belelát az emberek agyába – folytatta Hamilton -, belelát a szívükbe is.

   — Mire megy ki ez az egész? – feszengett Brady. – Ny aggassa a saját angyalát.

   — Valaki mondott valami olyasmit – mondta a magáét Hamilton -, hogy a bűnre való vágy ugyanolyan rossz, mint a bűn maga.

   — Miről zagyvái? – mérgelődött Brady.

   — Az én értelmezésem szerint ez a motiváció pszichológiai problémája. A motiváció az erkölcs központi kérdése, és a ténylegesen elkövetett bűn csupán a gonosz vágy nyílt következménye. A jó és a rossz nem attól függ, hogy mit tesz, hanem hogy mit érez az ember.

   — Eddig igaz – értett egyet az angyalszáj.

   — Ezek az emberek – mutatott a technikusokra Hamilton – az Egy Igaz Isten Bajnokaiként cselekszenek. Az eretnekség ellen küzdenek. A szívükben azonban gonosz indíték bújik meg. Buzgó tetteik mögött bűnös vágyak kemény magja rejlik.

   Brady nagyot nyelt. – Hogy érti?

   — Haszonlesésből akarnak engem távol tartani az EFI-től. Féltékenyek rám. Márpedig a féltékenység elfogadhatatlan indíték. Mint hitbuzgó társuk hívom fel erre a figyelmüket – tette hozzá szelíden. – Ez a kötelességem.

   — Féltékenység – ismételte az angyal. – Igen, a féltékenység a bűnök közé tartozik. Kivéve abban az értelemben, hogy az Úr egy féltékeny Isten. Mert ekkor a kifejezés annyit jelent, hogy csak Egy Igaz Isten létezik. Bármely más kvázi-isten imádása egyenlő az Ő Természetének megtagadásával, visszatérés az iszlámizmus előtti időkhöz.

   — De egy bábista végezheti féltékenyen az Úr munkáját – tiltakozott Brady.

   — Féltékenyen abban az értelemben, hogy nem végez más munkát, és csak Neki hű – felelte az angyal. – Ez az egyetlen olyan használata a szónak, amely nem foglal magában negatív erkölcsi jelleget. Mondhatjuk, hogy féltékenyen védelmezni az örökségünket. Vagyis hitbuzgó eltökéltséggel őrizni azt, ami a miénk. Ez a hitetlen azonban azt állítja, hogy ti féltékenyek vagytok rá, és úgy érti, hogy meg akarjátok tagadni tőle jogos helyét. Hogy irigységgel, ellenszenvvel és rosszindulattal teli mohóság vezérel benneteket… tehát lényegében nem vagytok hajlandók meghajolni a Kozmikus Felosztás előtt.

   — De hát… – csapdosott karjával Brady ostobán.

   — A hitetlen helyesen mutat rá, hogy a látszólagos helyes cselekvés, melyet gonosz szándék motivál, valójában nem helyes. Vakbuzgó tetteiteket gonosz kapzsiságotok semmissé teszi. Noha az Egy Igaz Istent akarnátok szolgálni, lelketek tisztátlan.

   — Definiáld a „tisztátlan” fogalmát – kérte Brady, de már elkésett. Az ítélet kimondatott. A nap hangtalanul beteges, piszkos sárga ponttá zsugorodott, majd teljesen eltűnt. Száraz, éles szél lebbent az ijedt technikusok körül. Lábuk alatt a föld összeaszott.

   — Később könyöröghettek – dörögte az angyal a komor sötétségből. – Rengeteg időtők lesz majd a szokásos csatornákon keresztül.

   Az EFI épületei körüli életteli táj egy csapásra csupasz, terméketlen sivataggá lett. Sehol semmi eleven növény. A fák aszott csonkokká száradtak, a fű elfonnyadt. A technikusok zsugorodni kezdtek, míg végül zömök, görnyedt, sötét bőrű, szőrös alakokká csöktek, koszos arcukon és karjukon sebek nyíltak. Kivörösödött szemük megtelt könnyel, ahogy elkeseredetten néztek körbe.

   — Elkárhoztunk – hörögte Brady. – Elkárhoztunk!

   A technikusokat láthatóan nem óvta többé égi erő. Töpörödött, görnyedt figurákként vánszorogtak céltalanul. A levegőben lebegő porszemcséken át éjszakai sötétség szitáit rájuk. Lábuk előtt a szikkadt földön egy kígyó siklott el, majd mindjárt követte egy skorpió…

   — Sajnálom – jegyezte meg Hamilton. – De az igazság nem maradhat titokban.

   Brady felnézett rá, szőrös arcában vörös szeme világított a gyűlölettől. Fején és nyakán ragacsos szőrcsomók csüngtek. – Hitetlen – fordított hátat.

   — Az erény jutalma saját maga – emlékeztette Hamilton. – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. A sikernél semmi sem sikeresebb.

   Odament a kocsijához, beült, bedugta a slusszkulcsot. Ahogy indítani akart, porfelhő lebbent a szélvédőre. A motor köhögött, de nem indult. Nyomogatta a gázt, nem értette, mi a baj. Akkor vette észre a megfakult üléshuzatot. Az élénk színű, minőségi anyag a felismerhetetlenségig elaggott. Szerencsétlenségére a kocsi belül esett az elátkozott területen.

   Hamilton kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette a jócskán használt szervizkönyvet. A vastag füzetből azonban hiányzott az autó sematikus rajza; immár közönséges otthoni imádságok voltak benne.

   Ebben a miliőben a gépészeti tudást az ima helyettesíti. Maga elé tette a nyitott könyvet, egyesbe tette a sebességváltót, lenyomta a gázpedált, majd felengedte a kuplungot.

   — Csak egy Isten van – kezdte -, a Második Báb pedig…

   A motor felpörgött, a kocsi hangosan megindult. Köhögve, visszagyújtva, de kivánszorgott a parkolóból az utcára. Az elátkozott technikusok körbe-körbe tántorogtak az átok sújtotta területen. Máris nekiálltak megvitatni a megfelelő könyörgéseket, dátumokat és neveket soroltak. Vissza fogják kapni a státusukat, tűnődött Hamilton. Megoldják.

   Négy különböző imával jutott vissza Belmontba. Közben elhajtott egy autószerelő-műhely mellett, és arra gondolt, beugrik, de aztán meglátta a táblát:

   <r>Nicholton és Fiai Autógyógyászat

   Alatta egy kis kirakatban ihlető irodalom, a szlogen: Minden nap és mindenképp a kocsim egyre újabb és újabb.

   Az ötödik ima után a motor végre megfelelően üzemelt. Az üléshuzatok is visszanyerték eredeti fényüket, Hamilton pedig némileg az önbizalmát: szorult helyzetből vágta ki magát. Minden világnak megvannak a maga törvényei. Egyszerűen meg kell találni őket.

   Közben bealkonyult. A kocsik bekapcsolt reflektorral suhantak az El Caminón. Mögötte San Mateo fényei hunyorogtak a sötétben. Az esti eget baljós felhők takarták el. A lehető legnagyobb elővigyázatossággal manőverezett ki a forgalomból a padkához.

   Balra terült el a Kaliforniai Védelmi Laboratórium telepe, de nem volt értelme odamenni. Még a saját világában sem engednék be, most meg Isten tudja, mi történne. Volt egy olyan érzése, hogy csupa rossz. Nagyon-nagyon rossz.

   Egy Edwards típusú ember ebben a világban túlnőne mindenen.

   Jobbra egy apró, ismerős, kivilágított oázist látott. Sok délutánt elütött a Safe Harborban, szemben a teleppel. A bár kedvelt helye volt a sörivó technikusoknak a forró, nyári napokon.

   Hamilton leparkolt, kiszállt és elindult a sötét járdán. Szemerkélő eső kezdett rá, ahogy reménykedve közeledett a Golden Glow pislogó neonreklámjához.

* * *

   A bár tele volt vendégekkel és barátságos zsivajjal. Hamilton megállt az ajtóban, és magába szívta az életszagú valóságot. Ez legalább nem változott. Ugyanazok a fekete dzsekis kamionosok görnyedtek sörük fölött a pult végében. Ugyanaz a nagyhangú, fiatal szőke ült a bárszéken: a kötelező kocsmatöltelék, gyanúsan whiskyszínű löttyöt vedelve. A csicsás zenegép dühödten bömbölt a sarokban a fűtőtest mellett, ahol két kopaszodó munkás sakkozott elmerülten.

   Hamilton átvágott a tömegen. A pultál közepén, szemben a nagy tükörrel egy ismerős figura ült, söröskorsóját lengetve kiabált egy maroknyi újdonsült haverral.

   Perverz öröm öntötte el Hamilton zavart és fáradt elméjét. – Azt hittem, meghaltál, te szemét disznó – bokszolt McFeyffe karjába.

   McFeyffe meglepve pördült meg a széken, a sört a kezére loccsantva. – Rohadjak meg, ha ez nem a komcsi haverom. – Boldogan intett a csaposnak. – Egy sört a haveromnak, azistenit!

   — Nyugi – szólt rá Hamilton. – Hát nem hallottad?

   — Micsodát?

   — Ami történt. – Hamilton lerogyott mellé az egyik bárszékre. – Nem vetted észre? Semmi különbséget nem látsz a között, ami volt, és ami

   van?

   — Dehogynem – felelte McFeyffe teljes lelki nyugalommal. Szétnyitotta kabátja hajtókáját: a nyakában ott lógott minden elképzelhető talizmán. Minden helyzetre felkészült. – Huszonnégy órával előtted járok, öregem. Gőzöm sincs, ki ez a „Báb”, vagy hogy honnan ásták elő ezt a gics-cses arab vallást, de nem aggódom. – Megsimogatta az egyik talizmánt, egy aranymedált, ami egymásba fonódó köröket ábrázolt, melyekbe titokzatos jeleket véstek. – Velem ne szórakozz, mert behívok egy sereg patkányt, és élve megzabálnak.

   Megjött a sör, Hamilton mohón belekortyolt. Körülölelte a lárma, a tömeg. Pillanatnyilag ennek is örült; lazított, átengedte magát az általános zsibongásnak. Hiszen amúgy sincs sok választása.

   — Hogy hívják a barátodat? – csúszott McFeyffe mellé a markáns arcú kis szőke, és ráborult a férfi vállára. – Cuki.

   — El a kezekkel, vagy féreggé változtatlak – tánácsolta neki McFeyffe, bár nem durván.

   — Ezzel bánj el, nagyokos – húzta fel a szoknyáját a lány. Apró fehér valami volt a harisnyatartója alá szorítva.

   — Mi az? – csodálkozott el McFeyffe.

   — Mohamed lábközépcsontja.

   — A szentek óvjanak minket – mondta ájtatosan McFeyffe, és belekortyolt a sörébe.

   A lány leengedte a szoknyáját. – Nem láttalak már itt? – kérdezte Hamiltont. – Ott dolgozol szemben a bombagyárban, nem?

   — Csak dolgoztam.

   — A fickó komcsi – kotyogott közbe McFeyffe. – És ateista.

   — Komolyan? – húzódott el ijedten a lány.

   — Naná – bólintott Hamilton. Most már minden mindegy lett. – Leo-nyid Trockij nagynénje vagyok. Én szültem Sztálint.

   Hasába olyan fájdalom nyílalt, hogy kétrét görnyedt, a székről a padlóra zuhant, és csak ült a hasát markolva, vacogó foggal.

   — Úgy kell neked – szögezte le McFeyffe, szemernyi sajnálat nélkül.

   — Segítsetek – könyörgött Hamilton.

   A lány aggódva leguggolt mellé. – Nem szégyelled magad? Hol van a Bajanod?

   — Otthon – suttogta a férfi, hamuszürkén a fájdalomtól. A görcs újra elfogta. – Meg fogok halni. A vakbelem.

   — Hol van az imamalmod? A kabátzsebedben? – A lány fürgén nekiállt átkutatni a kabátját, apró ujjai csak úgy repdestek.

   —Vigye… tek… orvos… hoz

   — Hozd rendbe, vagy dobd ki – förmedt a csapos a lányra. – Itt nem halhat meg.

   — Van valakinél szenteltvíz? – kiáltotta a lány átható, szoprán hangon. A tömeg felbolydult, s hamarosan egy apró laposüveget adtak előre.

   — Azért hagyjon belőle – mondta durcásan egy hang. – A cheyenne-i szenteltvíztartóból való.

   A lány lecsavarta a kupakot, a langyos vízből egy keveset az ujjaira csepegtetett, majd azt Hamiltonra locsolta. A fájdalom egyből alábbhagyott. Megkönnyebbülés futott végig megkínzott testén. Kisvártatva a lány segítségével fel is tudott állni.

   — Az átoknak annyi – közölte a lány egyszerűen, azzal a szenteltvizet visszaadta a tulajdonosának. – Köszönjük, uram.

   — Egy sört ennek az embernek – mondta McFeyffe meg sem fordulva.

   — A Báb igaz híve.

   A habzó sört hátraadták a tömegbe, Hamilton pedig szánalmasan visz-szakecmergett a bárszékre. Senki rá se hederített; a lány elment, hogy a szenteltvizes pasit ölelgesse.

   — Ez egy őrült világ – nyögte összeszorított foggal.

   — Őrült? Francot – felelte McFeyffe. – Mi őrült benne? Egész nap egyszer sem fizettem a sörért. – Meglengette hatalmas talizmánkészletét. -Csak kérnem kell.

   — Magyarázd meg. Ez a hely, ez a bár. Isten hogyhogy nem törli el? Ha ez a világ erkölcsi szabályok szerint működik…

   — Ez a bár elengedhetetlen az erkölcsi rendhez. Ez a romlottság lefolyója, az aljasság húsosfazeka. Azt hiszed, kárhozat nélkül van üdvözülés? Bűn nélkül van erény? Ez a baj veletek, ateistákkal: nem fogjátok fel, hogyan működik a gonoszság. Élvezd az életet, öreg. Ha a Hűek közé lépsz, nincs mitől félned.

   — Te opportunista.

   — Naná.

   — Szóval Isten engedi, hogy itt vedelj és fogdosd ezeket a nőket. Káromkodsz, hazudsz, azt csinálsz, amihez kedved szottyan?

   — Tudom, mit szabad – hunyorgott ravaszul McFeyffe. – Tudom, mi a fontos. Láss és tanulj. Figyeld meg, mi folyik.

   A bár falára a tükör mellé kitettek egy mottót: Mit szólna a Próféta, ha egy ilyen helyen találna téged?

   — Megmondom én, mit szólna – mondta McFeyffe. – Azt mondaná: „Ide eggyel nekem is, fiúk.” Egyszerű fickó az, nem olyan, mint te, Tojásfej Professzor.

   Hamilton reménykedve várt, de nem hulltak az égből mérgező viperák. McFeyffe magabiztosan, önelégülten itta a sörét.

   — Azt hiszem, én kívülálló vagyok – ingatta a fejét Hamilton. – Ha ezt én mondom, már holtan feküdnék.

   — Hát állj közénk.

   — Hogyan?

   Szinte megbénította az, hogy ez mennyire nem tisztességes, alapjaiban mennyire rossz. A világot, amit McFeyffe tökéletesen értett, ő egy igazságos univerzum paródiájának látta. Neki épp csak fel-felsejlett a séma a ködben, a zűrzavarban, ami a Bevatron-baleset óta körbevette. Semmivé lettek az értékek, melyek az ő világát alkották, az erkölcsi bizonyosságok, amelyek megalapozták a létét, amióta csak az eszét tudta, s helyüket durva, törzsi düh vette át a kívülállók iránt, egy archaikus rendszer, amely… honnan jött?

   Remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és megkereste a lapot, amit Tilling-fordtól kapott. Azon állt a név: a Próféta. A központ a Második Báb Sírboltja, ennek a nem nyugati kultusznak a forrása, amely valahogy beszivárgott és elnyelte az ismert világot. Mindig is létezett Horace Clamp? Egy hete, pár napja még nem volt Második Báb, az Egy Igaz Isten Prófétája a Wyoming állambeli Cheyenne-ben. Vagy…

   McFeyffe odahajolt megnézni a papírt. Az arca elsötétedett, a hetven-kedő kedv tovatűnt, józan, kemény és ellenséges kifejezést öltött. – Az meg micsoda?

   — Azt mondták, őt keressem.

   — Nem, nem. – McFeyffe odakapott, és elvette a papírt. – Szabadulj meg ettől. – A hangja remegett. – Ne is törődj vele.

   Hamilton visszavette tőle a papírt. Erre McFeyffe megragadta a vállát, vastag ujjai belemélyedtek Hamilton húsába. Hamilton alatt megingott a szék. McFeyffe nagydarab teste már rá is zuhant, aztán neki_

   álltak birkózni, lihegve és izzadva próbálták megkaparintani a papírt.

   — Ebben a bárban nincs dzsihád! – ugrott ki a pult mögül a csapos. -Kint verekedjenek!

   McFeyffe bizonytalanul feltápászkodott. – Szabadulj meg tőle – tanácsolta Hamiltonnak, ahogy a ruháját igazgatta. Az arca még mindig merev volt, mély nyugtalanság torzította el.

   — Mi a baj? – ült vissza ismét Hamilton. Megfogta a sörét, és a szájához emelte. Valami történt McFeyffe kemény fejében, de nem tudta, mi.

   Ebben a pillanatban előkerült a kis szőke kocsmatöltelék. Egy ösztö-vér, gyászos figura volt vele. Bill Laws, pohárral a kezében. Siralmasan biccentett a két férfinak. – Napot. Hagyjuk a verekedést. Mi itt mind barátok vagyunk.

   McFeyffe a pultra meredt. – Hát ha meggondoljuk, jobb is – mondta, de nem fejtette ki bővebben.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 6

 

   — Ez az ember azt mondja, ismeri magát – magyarázta a kis szőke kocsmatöltelék Hamiltonnak.

   — így is van. – Nyugodtan nézte Lawst. – Húzzon ide egy széket, és üljön le. Foglalkozott a felsőbb fizika helyzetével az utóbbi egy-két napban?

   — A pokolba a fizikával – ráncolta a homlokát Laws. – Ezen már túl vagyok. Kinőttem belőle.

   — Szerkesszen egy tartályt – tanácsolta neki Hamilton. – Ne olvasson annyit. Menjen ki a szabadba.

   Laws vékony kezével átkarolta a szőke vállát. – Ez Grace. Ő maga is egy tartály. Méghozzá micsoda tartály.

   — Örülök, hogy megismerhetem – mondta Hamilton.

   — Nem Grace-nek hívnak – mosolygott bizonytalanul a lány. -A nevem…

   Laws eltolta a lányt, és odahajolt Hamiltonhoz: – Örülök, hogy említette a tartályt.

   — Miért?

   — Mert ebben a világban nincs.

   — De hát kell hogy legyen.

   —Jöjjön – fogta meg Hamilton nyakkendőjét, és elhúzta a bárpulttól. – Elárulok valamit. A fej adó bevezetése óta a legnagyobb találmány.

   A vendégeket kerülgetve Laws a sarokba vezette Hamiltont egy cigaretta-automatához. Tenyerével győzedelmesen rácsapott. – Nos? Mit gondol róla?

   Hamilton előbb megnézte magának a gépet. Első látásra szokványosnak tűnt: magas fémdoboz kékes tükörrel, a jobb felső sarokban a pénzbedobó nyílás, a kis üvegablakok mögött a különböző cigaretták, mellettük a kiválasztó gombok, és alul a lyuk, ahonnan az árut ki lehet venni. – Semmi különös.

   — Nem lát semmit?

   — Nem én.

   Laws körülnézett, hátha hallgatózik valaki, majd magához húzta Hamiltont. – Figyeltem, hogyan üzemel ez a gép – suttogta rekedten. – Rájöttem, miképpen működik. Kapaszkodjon meg: a gépben nincs cigaretta.

   Hamilton elgondolkodott. – Semennyi?

   Laws leguggolt, és az üveglapok mögötti dobozokra bökött:

   — Ennyi az egész. Nincs tárolótartály. De nézze. – Pénzt dobott a gépbe, kiválasztotta a Camelt. Egy csomag Camel csúszott ki alul, Laws elkapta. – Látja?

   — Nem értem.

   — Az édesség-automata is ilyen – vezette át ahhoz Laws. – Kijön a csoki, pedig nincs is benne. Csak a kirakatdarab. Érti már? Világos?

   —Nem.

   — Még sosem hallott a csodáról? Amikor a sivatagban ételt és vizet kap az ember?

   — Ja, már kapizsgálom.

   — Ezek a gépek is úgy működnek: csodaalapon. – Laws elővett egy csavarhúzót a zsebéből, és nekiállt szétszedni az automatát. – Én mondom, Jack, ez az emberiség legnagyobb felfedezése. Forradalmasítja a modern ipart. A nagyüzemi gyártásnak, az egész futószalag-technikának annyi, huss – tárta szét a kezét. – Kaput. Nem kell több nyersanyag. Nincsenek kizsákmányolt munkások. Nincsenek környezetszennyező gyárak. Ebben a fémdobozban rejlik a hatalmas titok.

   — Mm, talán tényleg beletrafált valamibe – nézett rá Hamilton fokozódó érdeklődéssel.

   — Ez a jövő útja – esett neki lázasan a gépnek Laws. – Segítsen. Szedjük le a zárat.

   Lefeszítették, majd leemelték az automata hátulját, és nekitámasztották a falnak. Ahogy Laws megjósolta, a gép függőleges tartályoszlopai üresek voltak.

   — Adjon aprót – kérte Laws. Hozzáértőén feltárta a belső mechanizmust, így hátulról beláthattak a kiadó részbe. Jobbra volt a csúszda, előtte emelők és kerekek bonyolult hálózata. Laws végigkövette az utat a kiindulási pontig.

   — Úgy látom, a csoki innen indul – vélte Hamilton, s Laws válla fölé hajolva egy kis polcra mutatott. – A pénz megpöccent egy kapcsolót, ami megbillenti azt a kart. Az meglöki a csokit, ami elindul a nyílás felé. A többi a gravitáció dolga.

   — Dobja be a pénzt – sürgette Laws. – Látni akarom, honnan a fenéből jön az a csoki.

   Hamilton bedobta a pénzt, és találomra megnyomta az egyik gombot. A szerkezet belsejéből előbukkant egy csoki, leszánkázott a csúszdán, és megpihent az alján.

   — A semmiből került elő – suttogta áhítatosan Laws.

   — De egy bizonyos részen. Érintőlegesen a kirakati darabbal. Ez bináris osztódásra utal. A mintadarab két egész csokira oszlik.

   — Dobjon be még egyet. Én mondom, Jack, ez az!

   A gépezetben újra létrejött egy csoki. A két férfi lenyűgözve nézte.

   — Ez aztán klassz kis gép – csettintett Laws. – Pompás tervezés és szerkesztés. A csodaelv tökéletes alkalmazása.

   — Csak éppen elaprózva – mutatott rá Hamilton. – Csoki, üdítő, cigaretta. Semmi fontos.

   — Itt jövünk mi. – Laws egy darabka ezüstpapírt nyomott az egyik mintacsoki melletti részbe. A papír simán becsusszant. – Nincs ott semmi. Ha kiveszem a mintacsokit, és mást oda…

   Hamilton kivette a csokit, és egy kupakot tett a helyére. Amikor megnyomta az automata gombját, egy másik kupak gurult ki alul a csúszdán.

   — Itt a bizonyíték – jelentette ki Laws. – Bármint lemásol. Bármit. -Ezüst pénzérmét vett elő. – Nézzük a komoly dolgokat.

   — Mit szólna ehhez? – töprengett fennhangon Hamilton. – Visszacsatolás. A kimenet egy részét visszavezetjük a modellfázisba. így a készlet egyre nő, és minél több termelődik, annál több kerül vissza.

   — Folyadék jobb lenne – vélte Laws. – Csak kéne valami cső, amivel visszavezetjük.

   Hamilton leszakított a falról egy neonreklámot, és ahogy beszerelte, Laws visszatért a bárpulttól egy apró pohár borostyánszínű folyadékkal.

   — Brandy. Eredeti francia konyak, a legjobb, amit itt adnak.

   Hamilton a csoki helyére rakta a poharat. A cső, amiből eltávolították a neont, a kettőző tangenstérből vezetett ki, majd elágazott. Egyik ága vissza a pohárba, a másik le a csúszdához.

   — Négy az egyhez az arány – jegyezte meg Hamilton. – Négynek kell kijönni végtermék gyanánt. Elméletileg a végtelenségig növekvő kimeneti eredményt kapunk. Limit nincs.

   Laws fürgén kibontotta a nyomógomb szerkezetét, ami beindítja az egész folyamatot. Nemsokára a gép alsó részéből konyak csöpögött a padlóra. Laws felállt, majd a két férfi fogta az automata hátrészét, és visszahelyezte. A csokiautomatából egyre vastagabb sugárban csordogált a kitűnő brandy.

   — Megvan! – csapta össze a kezét elégedetten Hamilton. – Ingyen ital, mindenki ide!

   Először csak pár vendég csoszogott oda, de hamarosan már tömeg vette őket körül.

   — Felhasználjuk a gépet – mondta Laws lassan, ahogy oldalt állva nézték az automata köré sereglőket -, de nem jöttünk rá az alapelvére. Tudjuk, mit csinál és hogyan, csak azt nem, miért.

   — Talán nincs is semmiféle alapelv – vetette fel Hamilton. – Hiszen mit jelent a „csoda”? Azt, hogy nem egy törvényszerűség hat, hanem valami szeszélyes esemény történik, minden rendszeresség és ok nélkül. Egyszerűen megtörténik, nem lehet megjósolni, se visszavezetni bármire.

   — Itt viszont van rendszeresség – cáfolta meg Laws a gépre mutatva. -Amikor pénzt dobunk bele, csokit kapunk, nem baseball-labdát vagy teknőst. És pontosan ez a természeti törvény: a történtek leírása. A rendszeresség taglalása. Nincs szó ok-okozatról, pusztán azt mondjuk, hogy A meg B az egyenlő C, nem pedig D.

   — De vajon mindig C-t kapunk?

   — Talán igen, talán nem. Eddig azt kaptunk, csokit. És most is brandy jön, nem rovarölő. Igenis, van rendszeresség, van séma. Csak azt kell kitalálnunk, milyen elemek szükségesek ehhez a sémához.

   — Ha megértjük, minek kell jelen lennie, hogy létrejöjjön egy tárgy duplikátuma… – kezdte izgatottan Hamilton.

   — Igen. Valami elindítja a folyamatot. Most nem érdekel minket, hogyan, csak az, hogy mi. Nem kell tudnunk, hogy a kénből, káliumnitrátból és faszénből hogyan vagy miért lesz puskapor. Elég tudnunk, hogy ha bizonyos arányban összekeverjük, azt kapjuk.

   Az ingyen brandyért tolongok mellett elindultak vissza a bárpulthoz. – Tehát ennek a világnak is vannak szabályai – szögezte le Hamilton. -Csak úgy, mint a miénknek. Mármint nem ugyanolyanok, de azért törvények.

   Árnyék suhant át Bill Laws arcán. – Tényleg. – Lelkesedése hirtelen tovatűnt. – El is felejtettem.

   —Mi a baj?

   — A mi világunkban nem fog működni. Csak itt.

   — Ó. Igaz.

   — Csak az időnket pocsékoljuk.

   — Már ha vissza akarunk menni.

   Laws leült egy bárszékre, magához húzta a poharát. Megroggyant tartással, komoran mormolta: – Talán azt kéne csinálnunk. Itt maradni.

   — Naná – vágta rá McFeyffe, aki meghallotta. – Maradjatok. Legyetek okosak… a csúcson hagyjátok abba.

   — Maga maradni akar? – pillantott Laws Hamiltonra. – Szeret itt lenni? -Nem.

   — Én se. De lehet hogy nincs is választásunk. Még azt sem tudjuk, hol is vagyunk. Ami meg a kijutást illeti…

   — Ez kellemes hely – méltatlankodott a kis szőke. – Én állandóan itt vagyok, és szerintem klassz.

   — Nem a bárról beszélünk – világosította fel Hamilton.

   Laws megmarkolta a poharát. – Vissza kell mennünk. Valahogy visz-sza kell jutnunk.

   — Én is tudom.

   — Tudja, mi kapható a szupermarketben? – kérdezte tőle csípősen Laws. – Megmondom. Elégetett áldozat, konzervdobozban.

   — És azt tudja, mit adnak a vaskereskedésben? Mérleget, amin lemérheti a lelkét.

   — Butaság – bosszankodott a szőke. – A lélek súlytalan.

   — Akkor a postán ingyen feladhatja.

   — Hány lélek férhet bele egy borítékba? – merengett Laws. – Vadonatúj vallási kérdés. Az emberiség kettészakad. Összevesz. Vér folyik a csatornákban.

   — Tíz – tippelt Hamilton.

   — Tizennégy – emelt Laws.

   — Eretnek. Csecsemőgyilkos szörnyeteg.

   — Tisztátalan vért vedelő bestia.

   — Szennyzabáló gonosz átkozott ivadéka.

   Laws elmerengett. – Tudja, mit adnak vasárnap délután a tévében? Nem árulom el, nézze meg. – Felállt, és üres poharával a kezében eltűnt a tömegben.

   — Hé? Ez meg hová megy? – értetlenkedett Hamilton.

   — Dilis – jelentette ki a szőke.

   Egy pillanatra újra feltűnt Bill Laws alakja. Sötét arcán aggodalom ült. A dörmögő-nevető vendégek fölött odakiáltott Hamiltonnak: – Jack, tudja, mit?

   —Mit?

   A fekete férfi arcát éles, tehetetlen kétségbeesés rántotta görcsbe. -Ebben a világban – mondta szomorúságtól túlcsorduló szemmel -, ezen az átkozott helyen csak csoszogva tudok járni.

   Azzal megint eltűnt.

   — Hogyhogy csoszogva? – kérdezte kíváncsian a lány.

   — Hát hogy nem bírja rendesen felemelni a lábát – felelte töprengve Hamilton.

   — Ezek mind csoszognak – jegyezte meg McFeyffe.

   A szőke elfoglalta Bill Laws székét, és szisztematikusan kezdte megmászni Hamiltont. – Hívj meg egy italra, szivi.

   — Nem tudlak.

   — Miért? Kiskorú vagy? Hamilton megtapogatta a zsebeit.

   — Egy fillérem sincs. Mindet bedobtam a gépbe.

   — Imádkozz – árulta el McFeyffe. – Imádkozz, ahogy csak bírsz.

   — Édes Istenem – kezdte Hamilton keserűen -, küldj a Te méltatlan elektronikai szakembered kedvéért egy pohár színes vizet ennek a fiatal cicának. – Majd kötelességtudóan odabiggyesztette: – Ámen. A könyökénél a bárpulton megjelent egy pohár színes víz. A lány felvette.

   — Édes vagy. Hogy hívnak? -Jack.

   — A teljes neved? A férfi sóhajtott.

   — Jack Hamilton.

   — Silky vagyok – játszadozott a lány a férfi gallérjával. – Az a te Fordod ott kint?

   — Az – felelte Hamilton tompán.

   — Menjünk el valahová. Ki nem állhatom ezt a helyet.

   — Miért? – tört ki hirtelen Hamilton. – Mi a francnak válaszolta meg Isten azt az imát? A másikat meg miért nem? Például Bill Lawsét?

   — Isten elfogadta az imádat – felelte Silky. – Végül is az ő dolga, hogy eldöntse, mi tetszik neki.

   — Ez rémes.

   — Na és? – vont vállat Silky.

   — Hogy tudsz ezzel élni? Sosem tudhatod, mi fog történni, nincs rend, nincs logika. – A férfit dühbe hozta, hogy a lány nem tiltakozik, hogy neki ez természetes. – Tehetetlenek vagyunk, tőle függünk. Nem engedi, hogy emberi lények legyünk… állatok vagyunk, akik várják az etetést. Megbüntetnek vagy megjutalmaznak.

   Silky rámeredt.

   — Fura fiú vagy.

   — Harminckét éves vagyok, már nem fiú. És nős.

   A lány kedveskedve megrángatta Hamilton karját, kis híján ledöntve a megbillenő székről. – Ugyan már, szivi. Menjünk el valahová, ahol kettesben imádkozhatunk. Tudok néhány rituálét, ami neked is tetszene.

   — Pokolra jutok érte?

   — Nem, ha ismered a megfelelő embereket.

   — Az új főnökömnek közvetlen vonala van a Mennyországba. Az elég?

   — Majd később beszélünk róla. Menjünk – noszogatta a lány -, mielőtt az az ír majom észrevesz.

   McFeyffe felemelte a fejét, és Hamiltonra nézett. Erőltetett hangon kérdezte: – Mész?

   — Ja – állt fel bizonytalanul Hamilton.

   — Várj – szólt utána McFeyffe. – Ne menj még.

   — Törődj a saját lelkeddel – mondta neki Hamilton, de aztán mélységes bizonytalanságot vett észre McFeyffe arcán. – Mi az? – kérdezte már jóval éberebben.

   — Mutatni akarok valamit.

   — Mutatni? Micsodát?

   McFeyffe elment Hamilton és Silky mellett, és felvett egy hatalmas, fekete esernyőt, majd várakozón visszafordult feléjük. Hamilton követte, majd Silky is. McFeyffe kinyitotta az ajtót, és óvatosan a fejük fölé emelte az irdatlan, sátorszerű esernyőt. Időközben a szemerkélő eső záporrá duzzadt, hideg őszi eső verte a fényes a járdát, a néma üzleteket és utcákat.

   — Undorító – rázkódott össze Silky. – Hová megyünk?

   — Még léteznie kell – morogta maga elé McFeyffe, miközben elindult Hamilton kupéjához a félhomályban.

   — Szerinted miért csoszog? – kérdezte üres hangon Hamilton, amikor már a végtelen, vizes országúton hajtottak. – Sosem csoszogott.

   McFeyffe szinte ösztönösen vezetett, teste annyira megroggyant az ülésen, mintha aludt volna. – Már mondtam – rázta meg magát, hogy felébredjen. – Ezek ilyenek.

   — Valamit csak jelent – makacskodott Hamilton. Az ablaktörlő ritmikus suhogása elringatta, álmosan Silky vállára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. A lány enyhe cigarettafüst-szagot és parfümillatot árasztott. Az illat jólesett neki. A lány haja száraz volt, könnyű, meg-megbökte az arcát.

   — Hallottál már erről a Második Báb-dologról? – kérdezte McFeyffe elkeseredett, nyers hangon. – Egy nagy humbug. Idióták kultusza, egy rakás barom. Arab idióták, akik idehozták a saját hülyeségeiket. Nem így van?

   Nem érkezett felelet.

   — Egykettőre vége lesz – vélte McFeyffe.

   — Tudni akarom, mi folyik itt – szólt közbe durcásan Silky. Odasimult Hamiltonhoz. – Tényleg nős vagy?

   Hamilton rá se hederített.

   — Tudom, mitől félsz – mondta McFeyffe-nek.

   — Én nem félek semmitől.

   — Dehogynem. Hamilton maga is félt.

   Előttük San Francisco egyre nőtt és közeledett, a kocsi hamarosan házak és utcák között suhant. Életnek nem volt semmi jele: semmi mozgás, se fény, se hang. McFeyffe a jelek szerint pontosan tudta, hová igyekszik, erre fordult, arra fordult, mígnem keskeny mellékutcákba értek. Ott hirtelen lelassított. Kihúzta magát, és kinézett a szélvédőn. Arca merev lett a nyugtalanságtól.

   — Ez rémes – fúrta fejét a lány Hamilton kabátjába. – Mi ez a nyomornegyed? Nem értem.

   McFeyffe megállította a kocsit, kinyitotta az ajtót, és kilépett az üres utcára. Hamilton követte. Silky az autóban maradt, unalmas vacsorazenére tekerte a rádiót. A bádoghang kiszűrődött a sötétbe, és összekeveredett a köddel, ami a bezárt üzletek és az otromba, lerobbant épületek között úszott.

   — Ez az? – kérdezte végül Hamilton.

   — Ez – bólintott McFeyffe. Most, hogy ideértek, az arcán semmi érzelem nem látszott.

   Egy elhanyagolt, ócska üzlet előtt álltak; elaggott, széles épület volt, sárga festése már lehámlott, kilátszott az esőáztatta fa. A bejáratot szemét és újságpapírhalmok torlaszolták el. Az utcalámpa fényénél Hamilton látta a kirakatra ragasztott hirdetéseket. Véletlenszerűen odakent, megsárgult, bogárszaros röpiratok. Mögöttük koszos függöny, a mögött pedig ronda fémszékek sorai. A székeken túl az üzlet többi része sötétbe veszett. A bejárat felett kézzel írt, fényét vesztett, viharvert tábla:

   McFeyffe nyögve összeszedte magát, és elindult.

   — Talán mégis hagyjuk – ment utána Hamilton.

   — Nem – rázta fejét McFeyffe. – Bemegyek. – Odaballagott a bejárathoz, és az esernyő nyelével bekopogott. A zaj végigvisszhangzott az utcán; üres, magányos hang. Az egyik sikátorban egy állat riadtan menekült a szemeteskukák között.

   Végül résnyire nyílt az ajtó, és egy apró, görnyedt alak kukucskált ki félénken fémkeretes szemüvege mögül. Ingének kézelője rojtos és koszos volt, sárga, vizenyős szeme riadtan cikázott ide-oda. Enyhén remegve nézett McFeyffe-re.

   — Mit akar? – kérdezte vékony, vinnyogó hangon.

   — Nem ismer meg? Mi történt itt, atyám? Hol a templom?

   Az aszott öregember motyogva-motozva nekiállt becsukni az ajtót. -Tűnés innen, semmirekellő részegek. Tűnés, vagy hívom a rendőröket.

   McFeyffe gyorsan bedugta az esernyőt a nyílásba. – Atyám, ez rettenetes. Nem értem. Ellopták a templomát. És maga is olyan… kicsi. Ez képtelenség. – McFeyffe hangja hitetlenkedve megtört. – Maga mindig… – tehetetlenül fordult Hamiltonhoz. – Olyan nagy ember volt. Nálam is magasabb.

   — Hordják el magukat! – zümmögte a kis alak figyelmeztetőn.

   — Bemehetnénk? – kérlelte McFeyffe, az esernyőt el nem véve. -Kérem, engedjen be. Hová máshová mehetnénk? Itt van velem egy eretnek, meg akar térni.

   Az öregember elgondolkodott ezen. Izgatottan grimaszolva meredt Hamiltonra. – Maga? Mi olyan sürgős? Jöjjön vissza holnap. Elmúlt éjfél, már aludtam. – Aztán csak elengedte az ajtót, és vonakodva félreállt.

   — Erről van szó – mondta McFeyffe Hamiltonnak, ahogy beléptek. -Láttad már azelőtt? Kőből épült, és olyan nagy volt, hogy… – tehetetlenül hadonászott – nagyon nagy.

   — Tíz dollár lesz – közölte a kisember. Lehajolt, és egy agyagurnát emelt fel a pult alól. A pulton halomban álltak a röplapok és pamfletek, néhány le is szánkázott a padlóra, de nem vette észre. – Előre kérem.

   McFeyffe a zsebében kotorászva nézett körül.

   — Hová lett az orgona? És a gyertyák? Már gyertyák sincsenek?

   — Az ilyesmit nem engedhetem meg magamnak – szaporázott odébb az öreg. – Na, mit akarnak? Térítsem is meg ezt az eretneket? – Elkapta Hamilton karját, és jól megnézte magának a férfit. – O’Tarrel atya vagyok. Térdeljen le, fiatalember, és hajtsa le a fejét.

   — Ez mindig így ment? – kérdezte Hamilton. O’Tarrel atya megtorpant.

   — Mármint micsoda? Hogy érti? Hamiltont elfogta a szánalom.

   — Hagyjuk.

   — A szervezetünk nagyon régi – mondta habozva OTarrel atya. – Erre gondol? Évszázadokra nyúlik vissza. – Hangja megremegett. – Már az Első Báb előtt megvolt. A keletkezés pontos idejét nem tudom. Azt mondják… – elhalt a hangja. – Nem maradt sok tekintélyünk. Az Első Báb köztudottan 1844-ben volt. De már azelőtt is…

   — Beszélni akarok Istennel – közölte Hamilton.

   — Persze, persze – bólogatott OTarrel atya. – Csakúgy, mint én, fiatalember. – Megpaskolta Hamilton karját; érintése könnyed volt, alig érezhető. – Mint mindenki.

   — Nem tud segíteni?

   — Nagyon nehéz – felelte az atya. Eltűnt egy hátsó, kaotikus raktárban, majd egy vesszőkosár súlya alatt görnyedve jelent meg, amiben csontok, diribdarabok, szárított bőr- és szőrcsomók hevertek. – Ez minden – tette le lihegve. – Talán veszik valami hasznát. Kotorásszanak nyugodtan.

   Hamilton óvatosan kiemelt néhány darabot.

   — Nézd meg ezeket – suttogta McFeyffe. – Hamisak. Tiszta giccs.

   — Azzal kell beérnünk, amink van – tette össze a kezét O’Tarrel atya.

   — Hogyan juthatnánk fel? – kérdezte tőle Hamilton. O’Tarrel atya most először mosolyodott el.

   — Hogy meghalnak, fiatalember.

   McFeyffe fogta az ernyőjét, és az ajtó felé indult.

   — Menjünk – szólt oda csüggedten Hamiltonnak. – Húzzunk el, eleget láttunk.

   — Várj még.

   — Minek akarsz olyan nagyon beszélni Istennel? – torpant meg McFeyffe. – Mi haszna lenne? Látod, mi a helyzet, csak nézz körül.

   — Egyedül ő tudja megmondani, mi történt. McFeyffe megfontolta.

   — Engem nem érdekel, mi történt. Megyek.

   Hamilton lázasan nekiállt kirakni a kosárból a csontokat, fogakat, ereklyéket.

   — Segíts – kérte McFeyffe-t. – Te is benne vagy.

   — Te egy csodát keresel – világosította fel McFeyffe.

   — Tudom.

   McFeyffe visszaballagott hozzá. – Semmi értelme. Reménytelen. -Csak állt a fekete esernyőt markolva. OTarrel atya nyugtalanul járkált fel-alá, nem értette, mi folyik.

   — Tudni akarom, mi indította el ezt az egészet – hajtogatta Hamilton. – A Második Bábot, ezt az egész mindenséget. Ha nem tudom meg… -ekkor kikapta McFeyffe kezéből a fekete esernyőt, nagy levegőt vett, és felemelte. Az ernyő úgy nyílt ki fölötte, akár egy bőrkeselyű szárnya, pár csepp víz hullott rá.

   — Mi van? – lépett el az ereklyék mellett McFeyffe az esernyőjéért.

   — Fogd meg te is. – Az ernyő nyelét markolva Hamilton megkérdezte az atyától: – Van víz abban a korsóban?

   — Van – kukkantott az agyagedénybe a pap. – Egy kicsi az alján.

   — Hintsen meg, és közben mondja a végét.

   — A végét? – hátrált döbbented OTarrel atya. – Én…

   — Et resurrexit. Tudja.

   — Ó – bólogatott -, így már igen. – Ujjait belemártotta a szenteltvízbe, és pár cseppet az esernyőre szórt. – Bár őszintén kétlem, hogy még mindig beválik.

   — Mondja – szólt rá Hamilton. OTarrel atya bizonytalanul mormolta:

   - Et resurrexit tertia die secundum scripturas, et ascendit in coelum, sedet ad dexteram partis, et iterum venurus est cum glória judicare vivos et mortuos, cuias regni non erit finis…

   És Hamilton kezében megremegett az esernyő, majd lassan, nehézkesen emelkedni kezdett. McFeyffe ijedten felvinnyogott, és még erősebben kapaszkodott bele. A következő pillanatban az esernyő hegye már nekikoccant az üzlet alacsony mennyezetének; Hamilton és McFeyffe nevetségesen lógtak róla, lábuk ide-oda lengett a poros árnyékban.

   — Nyissa ki a tetőablakot – lihegte Hamilton.

   OTarrel atya a rúdhoz szaladt, akár egy felzavart egér. A tetőablak kinyílt, nedves éjszakai levegő gomolygott be, kiszippantva az elmúlt évek állott szagát. A szabad utat kapott esernyő sebesen felfele lendült, a rozoga faépület pillanatok alatt eltűnt alóluk. Hamilton és McFeyffe egyre magasabbra emelkedtek, hideg levegő csípett beléjük. Egy magasságba értek a Twin Peaksszel. Már egész San Franciscót belátták, miközben egy esernyő fogantyúján kapaszkodtak a hunyorgó sárga fény tenger fölött.

   — Mi… – kiabálta McFeyffe – mi lesz, ha elengedjük?

   — Imádkozz erőért! – kiáltott vissza Hamilton. Behunyta a szemét, és vadul kapaszkodott az esernyőbe, az pedig egyre gyorsulva emelkedett mind feljebb és feljebb. Hamilton egy pillanatra kinyitotta a szemét, és felnézett.

   Baljós, fekete felhők végtelen tengere lebegett felettük. Mi van mögöttük? Vajon O vár rájuk? Az esernyő egyre feljebb röpült a sötét éjbe. Már nem lehetett kiszállni.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 7

 

   Emelkedtek, a kaotikus sötétség pedig lassan fakulni kezdett. Ahogy áttörtek felhőrétegeken, le-lecsapódott rájuk a nedvesség. A jeges éjszakai feketeség helyett egyhangú szürkeség ölelte őket körül, színtelenalaktalan semmi-massza.

   Alattuk ott volt a Föld.

   Hamilton életében nem látta ilyen szépnek. Több szempontból is túlszárnyalta a várakozását. Kerek volt, jól láthatóan gömb alakú. Hangtalanul csüngött az űrben, ünnepélyesen, lenyűgözően.

   Főleg egyedisége miatt hatott így. Hamilton döbbenten ébredt rá, hogy más bolygót nem is lát. Nyugtalanul kémlelt körbe, erre-arra tekintge-tett, és vonakodva emésztette a látottakat.

   A Föld egymaga volt az égbolton. Körülötte lángoló golyó keringett, nálánál sokkal kisebb, egy szúnyog, mely a gigantikus, tétlen anyagégőt kerülgeti zümmögve-hunyorogva. Undorral jött rá, hogy az bizony a Nap. Olyan apró. És… mozog!

   Si muove. De nem a Terra. Si muove a Nap!

   Szerencsére az izzó, lángoló pötty éppen a hatalmas Terra túlsó oldalára került. Lassan mozgott, teljes keringési ideje huszonnégy órás periódus lehetett. Ezen az oldalon egy még annál is sokkal kisebb, szinte észrevehetetlen pontot látott. Egy apró, korrodált hulladékcsomót, egy jelentéktelen és elhanyagolható pöttyöt, mely lomhán vonszolta magát.

   A Hold.

   Egyáltalán nem volt messze, az esernyő szinte kéznyújtásra vitte el mellette. Hamilton hitetlenkedve bámulta, míg az bele nem veszett a szürke matériába. Ezek szerint a tudomány teljes tévedésben él? Az univerzum egész makettje alapvetően hibás? A kopernikuszi rendszer irdatlan, lélegzetelállító struktúrája értelmetlen?

   A régi, divatjamúlt, geocentrikus világegyetem terült el a szeme előtt, amelyben a gigantikus, mozdulatlan Föld az egyetlen bolygó. Most már látta a Vénuszt és a Marsot, de oly aprón csüngtek ott, lényegében mintha ott se lettek volna. És a csillagok is elképesztően parányiak voltak, jelentéktelen díszletek csupán. Kozmológiájának egész építménye egyetlen pillanat alatt nevetséges rommá dőlt.

   De ez csak itt van így. Ez itt az ősi ptolemaioszi világegyetem. Nem az ő világa. Apró Nap, apró csillagok, a középpontban a falánk Föld, ez az irdatlan daganat. Ez csak itt igaz, mert ez a világegyetem így működik.

   Ennek azonban semmi köze az ő saját világához… Istennek hála.

   Miután ezt végiggondolta, nem lepődött meg különösebben, hogy messze lent a szürkeségben, a Föld alatt egy vöröses réteget vett észre. Mintha ennek a világnak a legalján valami primitív bányászat folyna. Kohók és kazánok, távolabb pedig valami durva vulkánszerűség lövellt baljós vörös lángnyelveket a semmilyen szürkeségbe.

   A Pokol.

   És odafönt, tekergette a nyakát… igen, már látható vált. A Mennyország. Tehát itt a telefonrendszer másik vége, amellyel az elektromérnökök, szemantikusok, kommunikációs szakértők és pszichológusok a Földet összekapcsolták. A hatalmas kozmikus távvonal A pontja.

   Az esernyő fölött sodródó szürkeség kivilágosodott. Egy darabig nem volt semmi, még a maró éjszakai szél sem, amely korábban a csontjukig hatolt. Az esernyőt markoló McFeyffe áhítatosan figyelte Isten egyre közeledő lakhelyét. Nem sok látszott belőle. Valami sűrű anyagból készült végtelen fal húzódott ott, egy védőréteg, ami akadályozta a kilátást.

   A fal fölött fénylő pöttyök látszottak, ide-oda ugráltak, akár a töltött ionok. Mintha élnének.

   Valószínűleg az angyalok. Innen még nem lehetett jól látni.

   Ahogy az esernyő emelkedett, úgy nőtt Hamilton kíváncsisága. Különös módon egész nyugodt maradt. A körülményeket tekintve képtelenség volt bármit is érezni: vagy tökéletesen ura magának, vagy megsemmisíti a látvány. A kettő között nincs átmenet. Pár perc múlva átlebbennek a fal fölött. McFeyffe-fel bekukkanthatnak a Mennyországba.

   Hosszú út. Hosszú utat tettek meg attól a pillanattól, hogy a Bevat-ron előcsarnokában farkasszemet néztek egymással, valami semmiségen vitatkozva…

   Az ernyő sebessége apránként, észrevehetetlenül lecsökkent. Immár alig emelkedett. Ez hát a határ. Innen már nincs feljebb. Hamilton agyán átfutott, hogy vajon most mi lesz. Az esernyő elkezd ereszkedni, ugyanolyan nyugodtan, ahogy idáig emelkedett? Vagy összecsuklik, és ledobja őket a Mennyország kellős közepén?

   Valami kezdett kibontakozni a szemük előtt. Immár a védőfal mellé értek. Ekkor gyerekes gondolat fogant meg a fejében: az anyag nem azért van itt, hogy az erre járók ne lássanak be, hanem hogy a bentiek ne essenek le. Ne zuhanjanak vissza a világba, ahonnan az évszázadok során idekerültek.

   — Mindjárt… ott… vagyunk – lihegte McFeyffe.

   — Ott ám.

   — Ez aztán… megváltoztatja… a világnézetünket.

   — Az biztos – értett egyet Hamilton. Már majdnem belátott. Még egy másodperc… fél másodperc… lassan kibontakozott egy homályos táj. Zavaros kép: valamiféle kör alakú kontinuitás, homályos-ködös hely. Egy tó? Óceán? Hatalmas tó, kavargó víz. A túlsó parton hegyek és végtelen erdőség.

   A kozmikus tó hirtelen eltűnt, egy függöny suhant át fölötte. Ám aztán a függöny visszafelé lebbent, és megint ott termett a tó, az irdatlan vízfelszín.

   Életében nem látott ekkora tavat. Az egész világ belefért volna. Soha többé nem is fog ekkora tavat látni. Vajon hány köbméter lehet? A közepén valami sűrűbb, átlátszatlan anyag tűnt fel. Egy tó a tóban. Az egész Mennyország egyetlen tó? Merthogy mást aztán nem látott.

   Csakhogy nem tó volt. Hanem egy szem. És a szem őt és McFeyffe-t nézte.

   Azt magától is tudta, Kinek a szeme.

   McFeyffe felsikoltott, az arca elfeketedett, lélegzete a torkában recsegett. Rémisztő lélegzet lehelt rá; egy pillanatig tehetetlenül táncolt az esernyőn csüngve, próbálta lefejteni ujjait a nyélről, elmenekülni a szem látóteréből. Eszeveszetten, de sikertelenül menekülni a szemtől.

   A szem az esernyőre fókuszált. Az esernyő hangosat pukkant és lángra lobbant, s a lángoló cafatok, a fogantyú és a két sikoltozó férfi úgy hullott le, akár a kő.

   Nem úgy ereszkedtek, ahogy emelkedtek. Meteorsebességgel zuhantak. Mindketten elvesztették az eszméletüket. Hamilton egyszer homályosan érzékelte, hogy nem messze alattuk van a világ. Aztán következett a kábító becsapódás, majd fellökődött a levegőbe, vissza fel, majdnem egészen fel a Mennyországig.

   De nem teljesen. Újra ereszkedett. Megint becsapódott. Egy ideig ment ez a leírhatatlan pattogás, majd élettelenül, levegő után kapkodva elterült. Megmarkolta a Föld felszínét. Egy száraz fűcsomóba kapaszkodott kétségbeesetten, mely a vörösagyag földben nőtt. Óvatosan, fájdalmasan kinyitotta a szemét, és körülnézett.

   Poros, napégette földön hevert. Kora reggel volt, és elég hideg. Nyomorúságos épületek magasodtak a távolban. Nem messze tőle Charley McFeyffe mozdulatlan teste hevert.

   Cheyenne, Wyoming.

* * *

   — Gondolom – nyögte hosszú-hosszú szünet után -, először ide kellett volna jönnöm.

   McFeyffe nem válaszolt. Még mindig eszméletlen volt. Csak a madarak csiviteltek éles hangon egy satnya fán, pár száz méterre.

   Hamilton talpra kecmergett, és odavánszorgott a társához. McFeyffe életben volt, sérülés sem látszott rajta, de kapkodva lélegzett. Félig nyitott szájából vékony nyálcsík csörgött le az állán. Arcán még most is rettegés, álmélkodás és iszonyat tükröződött.

   Iszonyat? Miért? Hát McFeyffe nem örült, hogy láthatta Istent?

   Ujabb érdekes tény későbbi feldolgozásra. Ujabb különös adalék ehhez a különös világhoz. Tehát itt van a bábista világegyetem központjában, Cheyenne-ben, Wyoming államban. Isten korrigálta a feléje irányuló pályát. McFeyffe tévútra vezette, de immár egyértelműen visszatért. Tillingford igazat mondott: az isteni gondviselés akarata, hogy meglátogassa Horace Clamp Prófétát.

   Kíváncsian szemlélte a közeli város hideg, szürke körvonalait. Az amúgy jellegtelen épülettenger közepén egy kolosszális torony magaslott. Vadul izzott a kora reggeli fényben. Felhőkarcoló? Emlékmű?

   Nem, nem. Az Egy Igaz Isten temploma. Ebből a távolságból, több mérföld messzeségből így néz ki a Második Báb Sírboltja. Az eddig megtapasztalt bábista erő semmiség lesz ahhoz képest, ami rájuk vár.

   Észrevette, hogy McFeyffe mocorog.

   — Kelj fel.

   — Én ugyan nem. Te csak menj. Én maradok – azzal fejét karjára hajtotta, és lehunyta a szemét.

   — Várok – mondta neki Hamilton, közben magában összefoglalta a helyzetet. Itt áll Wyoming kellős közepén egy csípős őszi reggelen, a zsebében csupán harminc centtel. De mit is mondott Tillingford? Megborzongott. Egy próbát megér. Különben sincs választása.

   — Uram – foglalta el a hagyományos pozitúrát: egyik térd a földön, a két kéz összetéve, a szem ájtatosan a Mennyország felé fordítva -, jutalmazd meg a Te alázatos szolgádat az elektronikusok Négy A osztályú fizetésskálája szerint. Tillingford négyszáz dollárt emlegetett.

   Sokáig nem történt semmi. Hideg, üres szél nyargalt át a vörösagyag földön, megzörgetve a száraz kórókat és a rozsdás sörösdobozokat. Aztán fölöttük remegni kezdett a levegő.

   — Takard el a fejed! – kiáltott McFeyffe-re.

   Pénzérmék záporoztak rájuk, öt- és tízcentesek, negyed- és féldollárosok csillogó fémesője. Az érmék hatalmas zajt csaptak, mint amikor szenet öntenek le bádogcsúszdán, megsüketítették és elvakították a férfit. Aztán az áramlás elapadt, és ő nekiállt összeszedni az égi áldást. Az izgalom hamar elillant, és keserű csalódottság maradt utána. Szó sem volt négyszáz dollárról, csak aprót vetettek oda a koldusnak.

   Persze ezt is érdemli.

   Összeadva negyven dollár hetvenöt centet kapott. Ez is valami, legalább nem hal éhen. Aztán ha elfogy…

   — Ne felejtsd el, hogy lógsz nekem tíz dolcsival – motyogta McFeyffe, igyekezve feltápászkodni.

   McFeyffe nem volt jól. Széles arca pettyes és ronda lett, gallérja körül a bőre ocsmány hurkákká gyűrődött. Ujjai idegesen piszkáltak egy rángó eret a nyakán. Az átalakulás elképesztő volt. McFeyffe-t összezúzta Isten látványa. A szemtől szembe való találkozás teljesen demoralizálta.

   — Nem ilyennek képzelted? – kérdezte Hamilton, ahogy bágyadtan ballagtak az országút felé.

   McFeyffe felmordult, és vörös port köpött egy gazcsomóra. Mélyen zsebre dugott kézzel vonszolta magát, üres tekintettel, görnyedten. Egy megtört ember.

   — Rendben, nem tartozik rám – visszakozott Hamilton.

   McFeyffe csak annyit mondott: – Rám férne egy ital. – Ahogy felhágtak az országút szélére, belekukkantott a tárcájába. – Belmontban találkozunk. Adj tíz dolcsit, kell útiköltségre.

   Hamilton vonakodva leszámolt neki tíz dollár aprót, amit McFeyffe szó nélkül zsebre tett.

   Éppen beértek Cheyenne kertvárosi részébe, amikor Hamilton baljós jelet vett észre. McFeyffe tarkóján ronda, vörös dudorok keltek. Tüzes hurkák, melyek a szeme láttára nőttek nagyobbra.

   — Kelés – jegyezte meg döbbenten.

   McFeyffe a fájdalomtól tátogva meredt rá. Megérintette az állat. – És tályogos bölcsességfog – mondta. Hangján totális vereség érződött. -Kelés és tályog. Ez a büntetésem.

   — De miért?

   Megint nem érkezett válasz. McFeyffe belemerült privát nyomorába, belső érvekkel hadakozott. Örülhet, ha túléli találkozását Istennel, merengett Hamilton. Na persze ott a bűn és a vezeklés bonyolult mechanizmusa; a megfelelő jóvátétellel megszabadulhat a tályogtól és a kelésektől. És McFeyffe, ez a született opportunista meg is fogja találni a módját.

   Az első útjukba akadó buszmegállónál megálltak, és lerogytak a nyirkos padra. A szombati bevásárlásra igyekvő járókelők kíváncsian megbámulták őket.

   — Zarándokok – sziszegte jegesen Hamilton egy különösen érdeklődő tekintetre. – Térdepelve jöttek a michigani Battle Creekből.

   Ezúttal nem kapott érte égi büntetést. Hamilton sóhajtva azt kívánta, bárcsak kapott volna, ez a szeszélyesség kifejezetten dühítette. Egyszerűen túl kicsi a kapcsolat a tett és a büntetés között; a villám biztosan egy teljesen ártatlan helyi alakot sújt le a város túlsó felén.

   — Itt a busz – kecmergett fel hálásan McFeyffe. – Készítsd a pénzt.

   A reptérnél McFeyffe leszállt, és nyomorúságosan a terminál felé támolygott. Hamilton továbbment a sugárzó, lenyűgöző torony, az Egy Igaz Sírbolt felé.

* * *

   Horace Clamp Próféta a fenséges bejáratnál várta. Lélegzetelállító márványoszlopok törtek a magasba; a Sírbolt az antikvitás hagyományos sírboltjainak leplezetlen mása volt. Ám mérete és szépsége ellenére kopott, középosztálybeli közönségesség lengte be. A masszív, fenyegető mecset esztétikai atrocitás volt. Akár egy szovjet kormány épületet, ezt is olyanok tervezték, akikből hiányzott a művészi érzékenység. A szovjet hivataloktól eltérően viszont telis-tele volt faberakásos díszekkel, rokokó korlátokkal és horonyokkal, tömérdek csecsebecsével, fényes rézgombokkal és csövekkel. Süllyesztett lámpák fénye játszott terrakotta felületeken. Óriási féldomborművek meredtek elő hivalkodó pompával: felnagyított közép-keleti pásztor jelenetek. A szereplők erkölcsösek és önelégültek voltak. És szépen öltöztetettek.

   — Üdvözlet – köszöntötte a Próféta, egyik kövér, sápadt kezét áldásra emelve. Clamp mintha egy rikító színű vasárnapi iskolás faliképről lépett volna le. Kövér volt, kacsázva járt, arcán szórakozott, de jóindulatú kifejezés. Csuklyás köntöst viselt. Széles mozdulattal tessékelte be Hamiltont a mecsetbe. Clamp az iszlám szellemi vezető megtestesülése volt. Ahogy beléptek díszes dolgozószobájába, Hamilton megborzongott. Minek jött ide? Ez lenne Isten akarata?

   — Már vártam magát – közölte Clamp hivatalos hangon. – Tájékoztattak, hogy jönni fog.

   — Tájékoztatták? Kicsoda?

   — Természetesen a (Tetragrammaton). Hamilton megdöbbent.

   — Úgy érti, maga a Prófétája az istennek, akit úgy hívnak…

   — A Nevét nem szabad kimondani! – szólt közbe Clamp. – Túlságosan szent. Jobb szereti, ha úgy emlegetik: (Tetragrammaton). Meglep, hogy ezt nem tudja. Köztudott.

   — Elég tudatlan vagyok – ismerte el Hamilton.

   — Ha jól tudom, nemrég élt át egy jelenést.

   Máris ellenszenves volt neki ez a pudingképű Próféta.

   — Ha ezzel azt akarja kérdezni most, láttam-e a (Tetragrammaton)-t, akkor a válasz igen.

   — És milyennek látta? Hogy van Ő?

   — Jó egészségben – felelte Hamilton, majd nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – A Korához képest.

   Clamp zajosan rendezkedett a dolgozószobában. Szinte teljesen kopasz feje fénylett, akár a csiszolt kő. Ő maga volt a teológiai büszkeség és pompa emberi formában. És lényegében csupán egy karikatúra, vélte Hamilton. Az összes időtlen, dohos elem megvolt… Clamp egyszerűen túl fenséges ahhoz, hogy valóságos legyen.

   Karikatúra vagy valakinek az elképzelése, hogy így nézzen ki az Egy Igaz Hit szellemi vezére.

   — Rátérnék a lényegre, Próféta – vágott bele Hamilton. – Maximum negyven órája vagyok ebben a világban. Őszintén szólva nagyon nem értem. Ami engem illet, ez egy teljesen őrült világ. Borsónyi Hold? Abszurd. Geocentrikus világ, a Nap kering a Föld körül? Primitív! És ez az egész archaikus, nem-nyugati istenfelfogás: egy öregember, aki pénzt és kígyókat szór az égből, keléssel büntet…

   — De kedves uram, így mennek a dolgok – meredt rá Clamp. – Ez az Ő teremtése.

   — Ez talán. De az enyém nem. Ahonnét én jövök…

   — Először talán mesélje el, honnan is jön. (Tetragrammaton) nem ismertetett meg a helyzet eme vonatkozásával. Csupán annyit közölt, hogy egy elveszett lélek úton van ide.

   Hamilton nem túl lelkesen felvázolta a történteket.

   — Aha – bólintott Clamp, amikor a végére ért. Zavart, szkeptikus képet vágott, és hátratett kézzel bukdácsolt fel-alá a szobában. – Nem, ezt nem tudom elfogadni – jelentette ki végül. – Pedig lehetne, miért ne. Azt állítja… itt áll, és azt állítja, hogy csütörtökig egy olyan világban élt, melyet nem érintett az Ő léte?

   — Ezt nem mondtam. Nem érinti a durva, bombasztikus léte. Ez a törzsi vallásosság. Ez a szélvihar és a mennydörgés. Attól még ott lehet. Én mindig is úgy vettem, hogy ott van. Csak finoman. A színfalak mögött bújik meg, és nem rúgja fejbe az embert a patájával, valahányszor kilép a sorból.

   A Prófétát láthatóan megindította Hamilton jelenése.

   — Ez szenzációs! Nem is hittem volna, hogy létezik még hitetlen világ. Erre Hamilton kijött a sodrából.

   — Hát nem fogja fel, miről beszélek? Ez a másodrangú világ, ez a báb vagy micsoda…

   — A Második Báb – korrigálta Clamp.

   — Hol van ez a Báb? És hol az Első Báb? Honnan származik ez a baromság?

   Clamp gőgösen nézett rá, majd mégis válaszolt:

   — 1850. július 9-én az Első Bábot kivégezték Tabrizban. Húszezer hívét, a bábistákat kíméletlenül lemészárolták. Az Első Báb az Úr Igaz Prófétája volt, transzcendentális halált halt, még a börtönőrei is megsiratták. Földi maradványait 1909-ben a Carmel-hegyre szállították. -Clamp drámai szünetet tartott, szeme csillogott az érzelmektől. – 1915-ben, hatvanöt évvel halála után a Báb újra megjelent a Földön. Chicagóban augusztus 4-én reggel nyolckor egy egész csoport látta egy étteremben enni. Annak ellenére, hogy a Carmel-hegyen eltemetett maradványi érintetlenek maradtak!

   — Értem.

   — Kell még bizonyíték? – emelte égnek kezét Clamp. – Látott már nagyobb csodát a világ? Az Első Báb az Egy Igaz Hit Prófétája volt. -Clamp elcsukló hangon fejezte be: – A Második Báb pedig… Ő.

   — És miért Cheyenne? – kérdezte Hamilton.

   — A Második Báb pontosan ezen a helyen fejezte be földi életét. 1939. május 21-én felszállt a Paradicsomba. Öt angyal vitte a Hűek szeme láttára. Bizsergető pillanat volt. Jómagam… – Clamp hangja elcsuklott. Nagyot nyelt, úgy folytatta: – Jómagam a Második Bábtól utolsó földi perceiben megkaptam az Ő… – egy fülkére mutatott a falban. – Abban a mihrabban láthatja a Második Báb karóráját, töltőtollát, tárcáját és egy műfogát, a többi ugyanis rendes fog volt, és testével együtt a Paradicsomba került. Élete során én voltam a Második Báb krónikása. A Bajan több részét én írtam le azzal az írógéppel, amit itt láthat – mutatott egy vitrinbe, amelyben egy ütött-kopott, elavult Underwood Model Five irodai írógép díszelgett.

   — Most pedig – folytatta Clamp – elemezzük a maga által leírt világot. Nyilván azért küldték ide, hogy megismertessen engem ezzel a rendkívüli helyzettel. Egy egész világ, több milliárd ember, akik a (Tetragram-maton)-tól elvágva élnek. – Szeme lázasan felizzott, s ez az izzás egyre erősödött, ahogy a Próféta szája kimondta: – Dzsihád.

   — Nézze – kezdte Hamilton idegesen, de Clamp belefojtotta a szót.

   — Dzsihád – ismételte izgatottan. – Megkeressük T.E Edwards ezredest a Kaliforniai Védelmi Laboratóriumban… azonnali átállás nagyhatósugarú rakétákra. Először a szentírásról szóló tájékoztató irodalommal szórjuk meg azt a pusztaságot. Aztán, miután némi szellemi szikrát csiholtunk a sivatagban, jöhetnek az oktatócsoportok. Utána pedig vándorhírnökök tömege, akik az Igaz Hitet propagálják a médiában. Televízió, film, könyv, előre felvett üzenet. Szerintem (Tetragrammaton) meggyőzhető, hogy készítsen egy tizenöt perces filmanyagot és néhány hanglemezt a hitetlenek kedvéért.

   Hát ezért dobták őt le a wyomingi Cheyenne-be, töprengett Hamilton. Clamp magabiztossága lassan kikezdte. Talán ő maga a jel, amelyet a Behódolás Megvalósítására küldtek; talán mégis ez a való világ, melyet (Tetragrammaton) a melléhez szorít.

   — Körülnézhetek a sírboltban? – váltott témát. – Szeretném látni, milyen a Második Bábizmus szellemi fészke.

   — Tessék? – nézett fel a gondolataiba merült Clamp. – Hát persze. – Egyből nyomkodni kezdte az interkomját. – Már hívom is (Tetragrammaton)-t. -Majd megtorpant, és Hamilton felé hajolt. – Maga szerint miért nem árulta el nekünk ennek a sötét világnak a létezését? – Bizonytalanság örvénylett a Második Báb Prófétájának buja, önelégült arcán. – Azt hittem volna… -fejét csóválva mormolta: – De hát Isten útjai néha különösek.

   — Baromi különösek – mondta Hamilton, és kiment az irodából a visszhangzó márványfolyosóra.

   Eme korai órán is érkeztek már ájtatos hívek, szent kiállítási tárgyakat tapogattak, leesett állal ámuldoztak. Hamilton nyomasztónak találta a látványukat. Egy nagyobb kamrában jól öltözött férfiak és nők zsoltárokat énekeltek. Hamilton már majdnem továbbment, aztán meggondolta magát.

   A Hűek fölött egy alig-alig áttetsző (és alig-alig féltékeny) Jelenlét lebegett. Úgy gondolta, érdemes hozzájuk csapódni.

   Odaállt hát közéjük, és vonakodva velük énekelt. A zsoltárokat nem ismerte, de gyorsan elkapta a lényeget. Nagyon-nagyon egyszerű énekek voltak, ugyanazok a frázisok és hangok bukkantak elő minduntalan. Ugyanazok a monoton ötletek a végtelenségig ismételve. (Tetragrammaton) étvágya kielégíthetetlen. Egy gyermeteg, ködös személyiség, aki állandó imádatot követel, méghozzá a legegyértelműbb formában. A hamar dühbe guruló (Tetragrammaton) ugyanolyan hamar eufóriába került, mohón falta a hízelkedést.

   Egyensúly. Az Istenség elaltatására. De milyen finoman kalibrálva. Mindenkinek veszélyes, mert az ingerlékeny Jelenlét mindig a közelben van. Mindig fülel.

   Miután vallásos kötelességét letudta, Hamilton komoran továbbindult. Az épületet és az embereket egyaránt megülte (Tetragrammaton) közelségének szigora. Mindenhol ott érezte Őt; az iszlám isten, akár egy sűrű, ellenséges köd ült meg mindent. Hamilton nyugtalan tekintete megakadt egy hatalmas, kivilágított falitáblán.

   <r>A hüek névsorolvasása. A Te neved rajta van?

   A lista ábécérendben volt, gyorsan átfutotta. Az ő neve hiányzott. Ahogy szegény McFeyffe-é is, vette észre. De ő úgyis elintézi. Marsha neve is hiányzott. A lista amúgy döbbenetesen rövid volt; az egész emberiségből csupán ez a soványka csoport találtatott méltónak a Paradicsomra?

   Tompa düh bugyogott fel bensőjében. Találomra megkereste pár fontos ember nevét: Einstein, Albert Schweitzer, Gandhi, Lincoln, John Donne. Egyik sem volt rajta. Dühe egyre nőtt. Jelent ez valamit? Pokolra vannak ítélve, csak mert nem voltak a Második Báb követői a wyomingi Cheyenne-ben?

   Hát persze. A híveké a megváltás. Mindenki más, milliók és milliók a Pokol kénköves katlanjában végzik. A szép sorban felrótt nevek vidéki parasztok, akiknek az Egy Igaz Hitet alapították. Jelentéktelen alakok, középszerű senkik, apró pöttyök…

   Egy néven megakadt a szeme. Hosszú ideig csak bámulta, nem értve, mit jelent; egyre növekvő aggodalommal töprengett, miért van ott, és mit jelez.

   Az öreg háborús veterán! A szigorú vén katona, aki a belmonti kórházban fekszik. Az Egy Igaz Hit alapítótagja.

   Stimmelt. Olyannyira stimmelt, hogy Hamilton jó ideig csak bámulta a kőbe gravírozott nevet, de igazából nem is látta.

   Apránként, homályosan, de kezdett a fejében összeállni a kép, a diribdarabok a helyükre csúsztak. A dinamika világossá vált. Végre-valahára megtalálta a szerkezetet.

   A következő lépés, hogy visszajusson Belmontba. És megkeresse Arthur Silvestert.

* * *

   A cheyenne-i reptéren Hamilton minden fillérjét a pultra szórta, és azt mondta: – Egy jegyet San Franciscóba. Csak oda. Ha más nincs, a raktér is jó.

   Nem volt elég pénze, ám egy gyors távirat Marshának helyrebillentette az egyensúlyt… és kiürítette Hamilton takarékszámláját. A pénzzel egy rejtélyes, panaszos üzenet is érkezett: Jobb, ha nem jössz haza. Valami szörnyű történik velem.

   Nem lepődött meg különösebben, sőt, elég pontos fogalma volt arról, miről van szó.

   A gép kicsivel dél előtt szállt le a San Franciscó-i reptéren. Onnan busszal ment Belmontba. A ház ajtaját zárva találta. A nagy ablakban csüggedten ott gubbasztott Lompos Lüttyő, és nézte, ahogy gazdája a kulcsát keresgéli. Marshát nem látta, de tudta, hogy itthon van.

   — Megjöttem! – mondta hangosan, amikor kinyitotta az ajtót.

   Az elsötétített hálószobából halk, fojtott zokogás hallatszott. – Drágám, meg fogok halni – fetrengett az ágyon Marsha. – Nem mehetek ki. Ne nézz rám. Kérlek, ne nézz rám.

   Hamilton levette a kabátját, és felemelte a telefonkagylót. -Jöjjön át – mondta Bill Lawsnak, amikor felvette. – És szedje össze a csoportból, akit csak tud. Joan Reisst, azt a nőt meg a fiát, és McFeyffe-t, ha megtalálja.

   — Edith Pritchet és a fia még mindig kórházban vannak – tájékoztatta Laws. – A többiek meg isten tudja, hol. Muszáj most? Kicsit másnapos vagyok.

   — Akkor legyen este.

   — Inkább holnap. Vasárnap. Amúgy miről van szó?

   — Azt hiszem, rájöttem, mi ez az egész.

   — Pedig már kezdtem élvezni. – Laws ironikusan hozzátette: – És holnap lesz itt a nagy nap. Jaj, jaj. Hó’nap o’an bulit csapunk, hogy csak na!

   — Mi baja van?

   — Semmi se, miszter – kuncogott Laws szárazon. – Semmi se nem.

   — Akkor vasárnap. – Hamilton letette, és a hálószoba felé fordult. -Gyere ki! – szólt be élesen.

   — Nem – makacskodott Marsha. – Nem láthatsz így, és kész.

   A hálószoba küszöbén Hamilton cigaretta után kutatott a zsebében. Egy se maradt, mind Silkynél hagyta. Kíváncsi volt, még mindig a Fordban üldögél-e O’Farrel atya Nem-Bábista Templomával szemben. Talán látta, amint McFeyffe-fel felszálltak a Paradicsomba. De okos lány, nem lepődik meg. Szóval semmi baj, maximum az, hogy nem egyhamar kapja vissza a kocsiját.

   — Ne már, kedvesem – mondta a feleségének. – Reggelizzünk. És ha az van, amit gondolok…

   — Szörnyű. – Marsha hangjából utálat és fájdalom érződött. – Már ott tartottam, hogy öngyilkos leszek. Miért? Mit tettem? Mire ez a büntetés?

   — Ez nem büntetés – felelte gyengéden a férfi. – És elmúlik. -Tényleg? Biztos?

   — Ha helyesen kezeljük a helyzetet. Leülök a nappaliban Lompossal. Várunk.

   — Ő már látta – mondta Marsha elfúló hangon. – Undorodott tőlem.

   — A macskák könnyen undorodnak.

   Hamilton visszament a nappaliba, ledobta magát a kanapéra, és türelmesen várt. Egy darabig semmi nem moccant. Aztán a sötét hálószobából nehézkes mozgás neszei érkeztek. Egy ormótlan, esetlen alak közeledett. Együttérzés melegítette át Hamilton mellkasát. Szegény elátkozott teremtmény… ráadásul nem is érti.

   Az alak megállt az ajtóban. Zömök, kövér volt. Hiába figyelmeztették, a sokk elemi erejű volt a férfi számára. A lény alig-alig emlékeztetett Marshára. Ez a dagadt szörny lenne a felesége?

   Könnyek csorogtak a nő durva vonásain.

   — Mit… mit tegyek? – suttogta.

   A férfi felállt, és Marshához lépett.

   — Nem tart sokáig. És nem te vagy az egyetlen. Laws csoszog. És táj-szólásban beszél.

   — Nem érdekel Laws. Velem mi lesz?

   A változás nem hagyott érintetlen semmit. Az asszony selymes barna haja most koszos csimbókokban lógott a nyakára és a vállára. Bőre elszürkült, telis-tele volt pattanásokkal. Teste alaktalan, groteszk hájpac-nivá dagadt. A keze hatalmas volt, körmei feketék és repedezettek. Lába két fehér, szőrös oszlop, melyek masszív talpakban végződtek. Szokásos sikkes ruhája helyett durva gyapjúpulóvert, koszos tweedszoknyát, teniszcipőt és gyűrött bokazoknit viselt.

   Hamilton kritikusan körbejárta. – Belepasszol.

   —Ez Isten…?

   — Semmi köze Istenhez. Egy háborús veteránhoz van köze, Arthur Silvesterhez. Egy agyalágyult vén katonához, aki vallásos kultuszokban és sztereotípiákban hisz. Az ő szemében a hozzád hasonló emberek veszélyes radikálisok. És nagyon jó elképzelése van, hogyan is néz ki egy radikális ember… vagy egy fiatal radikális nő.

   Marsha durva arca fájdalmasan megrándult. – Úgy nézek ki… mint egy rajzfilmfigura.

   — Silvester képzeletében ilyen egy fiatal radikális főiskoláslány. Szerinte minden fekete csoszog. Kemény dolog lesz… nagyon hamar ki kell jutnunk Silvester világából, különben végünk.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 8

 

   Vasárnap hajnalhasadtakor Hamiltont őrült jajveszékelés verte fel álmából. Ahogy merev tagokkal kikászálódott az ágyból, eszébe jutott, hogy Bill Laws komor eseményeket jósolt az Úr Napjának reggelére.

   A visítás-bömbölés a nappaliból jött. A férfi belépett. A televízió csodával határos módon magától bekapcsolódott. A képernyőn dagadt foltok úsztak és lüktettek, vészjósló vörös és bíborszínű pacák kavarogtak vadul. A hangszóróból fülsüketítő lárma bömbölt, kíméletlen és szenvedélyes, igazi pokoltűz-és-kárhozat robaj.

   A vasárnap reggeli szertartás, esett le a férfinak. Amit maga (Tetrag-rammaton) pontifikál.

   Kikapcsolta a tévét, és visszament a hálószobába felöltözni. Az ágyban Marsha boldogtalan kupacba húzta össze magát, próbálta kerülni az ablakon beszűrődő éles napfényt. – Ideje felkelni – mondta neki Hamilton. – Nem hallottad a Mindenhatót a nappaliban?

   — Mit mondott? – morogta morcosán Marsha.

   — Semmi érdekeset. Bánd meg bűneidet, vagy örök kárhozatra jutsz. A szokásos demagóg törzsi duma.

   — Ne nézz ide – kérte Marsha. – Fordulj el, amíg felöltözöm. Te jó ég, szörnyeteg lettem.

   A nappaliban a tévé újra bekapcsolta magát, és teljes hangerővel üvöltött; a heti szónoklatot senki sem szakíthatta félbe. Hamilton igyekezett nem meghallani. Bement a fürdőszobába, és elvégezte a mindennapos mosdás-borotválkozás szertartást. Éppen a hálószobában öltözködött, amikor kint csengettek.

   — Megjöttek – mondta Marshának.

   A már felöltözött és a hajával küszködő nő felnyögött. – Nem tudok odaállni eléjük. Küldd el őket.

   — Drágám – szólt rá határozottan a cipőjét kötő férfi -, ha vissza akarsz változni…

   — Itthon vannak? – hallatszott Bill Laws hangja. – ’gen, löktye be az ajtót, és mennyen csak be.

   Hamilton kisietett a nappaliba. Ott volt Laws, a felsőbb fizikát tanuló diák. Karjai az oldala mellett csüngtek, fehér szemgolyója kidülledt, teste nyurga volt; megroggyant térddel, groteszkül csoszogott Hamilton felé.

   — Jójul néz ki – mondta neki. – Nézze éhén hogy jártam. Ez az izéje jójul kibaszott velem.

   Hamilton nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy dühöngjön.

   — Ezt most direkt csinálja?

   — Direkt? – nézett rá a fekete férfi üres tekintettel. – Hogyan érti, Hamilton gaszda?

   — Vagy teljesen Silvester hatalmába került, vagy maga a legcinikusabb ember, akivel valaha dolgom akadt.

   Laws szeme megcsillant. – Silvester? – kérdezte. Az akcentusa eltűnt, egyből éber, ugrásra kész volt. – Azt hittem, Örökkévaló Méltósága az.

   — Akkor a kiejtést csak megjátszottá?

   Laws szeme csillogott. – Legyőzöm, Hamilton. Pedig húz… érzem, ahogy belém csúszik. De még eggyel jobb vagyok. – Ekkor megpillantotta Marshát. – Az meg ki?

   — A feleségem – magyarázta zavartan Hamilton. – Ez az izé rátelepedett.

   — Jesszus – sóhajtott Laws. – Mit tegyünk?

   Megint csengettek. Marsha feljajdult, és visszasurrant a hálószobába. A szigorú Miss Reiss érkezett. Szürke kosztümöt, alacsony talpú cipőt és szarukeretes szemüveget viselt. – Jó napot – köszönt gyorsan. – Mr. Laws azt mondta… – meglepve hallgatott el. – Maguknál is ez a lárma szól? – mutatott a tévére.

   — Persze. Mindenkinek elmondja, mi a dolga.

   Miss Reiss láthatóan megnyugodott. – Azt hittem, engem szemelt ki.

   A félig nyitott bejárati ajtóban Charley McFeyffe fájdalom gyötörte

   alakja jelent meg. – Üdv – morogta. Az elmúlt két napban iszonyúan fel-

   duzzadt állat bekötötte. Nyaka köré fehér ruhát tekert, amit bedugott a gallérjába. Óvatosan áttipegett a nappalin Hamiltonhoz.

   — Nem tudod eltüntetni? – kérdezte együtt érzőn Hamilton.

   — Nem – rázta fejét komoran McFeyffe.

   — Miről van szó? – türelmetlenkedett Miss Reiss. – Mr. Laws azt mondta, valamit közölni akar velünk. Hogy valami különös összeesküvés áldozatai vagyunk.

   — Összeesküvés? – nézett rá idegesen Hamilton. – Aligha így nevezném.

   — Egyetértek – bólogatott vehemensen Miss Reiss, félreértve a férfit. – Ez messze túl megy egy egyszerű összeesküvésen.

   Hamilton feladta. Odament a hálószobaajtóhoz, és bekopogott. -Gyere ki, édesem. Ideje elindulni a kórházba.

   Rövid gyötrődés után Marsha előbújt. Hosszú kabátot és farmert vett fel, szanaszét meredő haját vörös kendővel kötötte be. Sminket nem tett fel, úgysem ér semmit. – Jól van – mondta erőtlenül. – Kész vagyok.

* * *

   Hamilton leparkolt McFeyffe Plymouthával a kórház parkolójában. Ahogy öten elindultak az épület felé, Bill Laws megszólalt: – Szóval Sil-vester a kulcsa az egésznek?

   — Silvester maga ez az egész – helyesbített Hamilton. – Maga és Marsha álma a kulcs. És néhány más tény, például a csoszogása és Marsha átváltozása. A Második Bábisták státusza. Az egész geocentrikus világegyetem. Az az érzésem, hogy kívül-belül ismerem Arthur Silvestert. Főleg belül.

   Laws nem volt meggyőzve. – Biztos ez?

   — Mind a nyolcan beleestünk a protonsugárba a Bevatronban. Az idő alatt csupán egyetlen tudat, egyetlen referenciapont jutott nyolcunknak. Silvester ugyanis nem vesztette el az eszméletét.

   — Akkor valójában nem is vagyunk itt – vonta le a következtetést Laws.

   — A testünk ott hever a Bevatron padlóján. De szellemileg itt vagyunk. A sugár szabad energiája Silvester privát világából közös univerzumot csinált a számunkra. Egy vallásos fanatikus logikájának vagyunk kitéve,

   egy vénembernek, aki beállt egy ütődött szektába Chicagóban a harmincas években. Az ő világában vagyunk, ahol az ő összes barbár és ájtatos babonája igaz. Benne vagyunk a fejében. Ez a táj – mutatott szét. – Ez a terület. A dombok és völgyek mind-mind Silvester elméjének teker-vényei.

   — Istenem – suttogta Miss Reiss. – A markában vagyunk. Megpróbál elpusztítani minket.

   — Nem hinném, hogy tudná, mi történt. Ez a dolog iróniája. Silvester valószínűleg semmi furcsát nem lát a világában. Miért is látna? Egész életében ebben a fantáziavilágban élt.

   Beléptek a kórházba. Egy lelket sem láttak, viszont minden szobából bömbölt (Tetragrammaton) vasárnap reggeli szertartásának agresszív ricsaja.

   — Ez az – mondta Hamilton. – Ezt el is felejtettem. Óvatosnak kell lennünk.

   A recepciónál nem volt senki. Valószínűleg az egész személyzet a szertartást nézte valahol. Hamilton kikereste Silvester szobaszámát, és már mentek is fel a néma, hidraulikus liften.

   Arthur Silvester szobájának ajtaja tárva-nyitva állt. Odabent az öregember egyenes derékkal ült, és feszülten nézte a televíziót. Vele volt Mrs. Edith Pritchet és a fia, David is. A nő és a fiú izgett-mozgott, s halk megkönnyebbült sóhajjal üdvözölték a szobába besorjázó csoportot. Silvester azonban meg sem moccant. Fanatikus szigorral nézett farkasszemet Istenével, teljesen elmerült a harcias, melldöngető érzelmekben, melyek dühös kavargásban öntötték el a szobát.

   Arthur Silvester a jelek szerint nem lepődött meg, hogy Teremtője egyenesen hozzá szól. Láthatóan szerves része volt a megszokott vasárnap délelőttnek. Ilyenkor emésztette meg heti szellemi táplálékát.

   David Pritchet félénken odament Hamiltonhoz. – Ki a franc az? -mutatott a képernyőre. – Nem értem.

   A fiú dundi, középkorú anyja egy csutkáig lerágott almát majszolt, üres arcán látszott az értelem teljes hiánya. Homályosan tudatában volt a lármának, de ettől eltekintve nem ért el hozzá semmi abból, ami a televízióban ment.

   — Nehéz megmagyarázni – mondta Hamilton a fiúnak. – Nem hinném, hogy lett volna már dolgod Vele.

   Arthur Silvester vén, csontos feje kicsit elfordult, s kemény, kompromisszumot nem ismerő tekintete Hamiltonra szegeződött. – Nincs beszéd – mondta. Hangjától Hamilton hátán végigfutott a hideg. Az öreg újra a képernyőre koncentrált.

   Ennek a férfinak a világába csöppentek bele. Hamilton a baleset óta érzett igazi, semmi mással össze nem téveszthető rettegést.

   — Asziszem – morogta Laws a szája sarkából -, kénytelenek leszünk megha’gatni aztatat a beszédet.

   Ebben volt valami. Ha egyszer Ő rákezd, vajon mikor hagyja abba?

   Tíz perc múlva Mrs. Pritchet nem bírta tovább. Elkeseredetten felnyögött, nagy nehezen feltápászkodott, és elindult a szoba túlsó végébe a többiekhez.

   — Te jó ég – panaszkodott -, sose állhattam ezeket a hangoskodó hittérítőket. De ilyen nagyhangút még életemben nem hallottam.

   — Majd befejezi – tűnődött Hamilton. – Már kezd fáradni.

   — A kórházban mindenki ezt nézi – árulta el Mrs. Pritchet, és arca elfelhősödött. – Nem tesz jót Davidnek. Arra neveltem, hogy racionálisan szemlélje a világot. Nem tesz jót neki ez a hely.

   — Az biztos – értett egyet Hamilton.

   — Azt akarom, hogy a fiam jó nevelést kapjon – ömlengett tovább bizalmaskodva az asszony. Díszes kalapja táncolt-ugrált a fején. – Hogy ismerje a klasszikusokat, tapasztalja meg az élet szépségeit. Apja Alfred B. Pritchet volt, az ő műve az a csodás, rímelő 7/Ü5Z-fordítás. Szerintem a nagy műveknek szerepet kéne kapni az egyszerű ember életében is, nem gondolja? Annyival gazdagabbá, értelmesebbé tehetnék az életét.

   Mrs. Pritchet majdnem olyan unalmas volt, mint (Tetragrammaton).

   Miss Joan Reiss háttal a tévének azt mondta: – Egy perccel sem bírom tovább, ahogy az a vénember ott ül és szinte issza ezt a szemetet. -Feszült arca görcsösen megrándult. – Legszívesebben fognék valamit, és fejbe csapnám.

   — Hőgyem – ingatta fejét Laws -, az a kedves öregember úty ellátná ja baját, hogy csak na.

   Mrs. Pritchet lapos örömmel hallotta Laws kiejtését. – A tájnyelv olyan kedves a fülnek – mondta önelégülten. – Honnan való, Mr. Laws?

   — Clinton, Ohio – felelte Laws érthetően. Haragosan nézett a nőre, erre a reakcióra nem számított.

   — Clinton, Ohio – ismételte Mrs. Pritchet zavartalan örömmel. – Jártam ott. Clintonban van egy nagyon aranyos operatársulat, nemde?

   Mrs. Pritchet sorolni kezdte kedvenc operáit, Hamilton pedig a feleségéhez fordult: – íme egy nő, aki azt sem venné észre, ha az egész világ megszűnne.

   Halkan beszélt, ám abban a pillanatban véget ért a szertartás. A képernyőről eltűnt a zavaros kavargás, a szoba megtelt csenddel. Hamilton bosszúsan vette tudomásul, hogy szavai hangosan dörögnek a hirtelen csendben.

   Silvester feje lassan, kérlelhetetlenül elfordult seprűnyél nyakán. -Hogy mondta? – kérdezte halk, örömtelen hangon. – Valamit mondani akar talán?

   — Eltalálta – mondta Hamilton. Most már nem visszakozhatott. -Beszélni akarok magával, Silvester. Hetünknek van egy elintézendő dolgunk. Méghozzá magával.

* * *

   A sarokban a tévében egy csapat angyal népszerű zsoltárokat énekelt boldogan, több szólamban. Az üres, kifejezéstelen arcú angyalok bágyadtan ringatóztak előre-hátra, enyhén dzsesszes jelleget kölcsönözve a panaszos kadenciáknak.

   — Van egy problémánk – kezdte Hamilton, szemét le nem véve az öregről. Silvester talán mind a hetüket képes a Pokolba repíteni. Végül is ez az ő világa; ha valaki jóban van (Tetragrammaton)-nal, hát az Arthur Silvester.

   — És miféle probléma? – kérdezte az öreg katona. – Maguk miért nem imádkoznak?

   — Felfedeztünk valamit a balesettel kapcsolatban – folytatta Hamilton, rá se hederítve. – Mellesleg javulnak a sérülései?

   Nyugodt elégedettséggel teli vigyor terült el az aszott arcon. – A sérüléseim elmúltak. Hála a hitemnek, nem pedig ezeknek a sehonnai orvosoknak. A hit és az ima minden megpróbáltatáson átsegíti az embert. -Majd hozzátette: – Ami magának „baleset”, az valójában a Gondviselés tesztje. Isten így deríti ki, miféle anyagból vagyunk.

   — Ugyan, ugyan – tiltakozott Mrs. Pritchet magabiztos mosollyal. – A Gondviselés nem tenne ki embereket ilyesminek.

   Az öreg jól megnézte magának a nőt. – Az Egy Igaz Isten szigorú isten – jelentette ki kategorikusan. – Úgy büntet vagy jutalmaz, ahogy Neki tetszik. A mi sorsunk, hogy elfogadjuk. Az emberi faj azért került a Földre, hogy végrehajtsa a Kozmikus Hatalom Akaratát.

   — Nyolcunkból heten elvesztettük eszméletünket a becsapódáskor -szólt közbe Hamilton. – Egyikünk nem. Maga.

   Silvester elégedetten bólintott. – Zuhanás közben az Egy Igaz Istenhez imádkoztam, hogy óvjon meg.

   — Mitől? – kérdezte Miss Reiss. – Az Ő saját próbatételétől?

   Hamilton egy intéssel elhallgattatta, majd folytatta: – Rengeteg energia szabadult ott fel. Normális esetben mindenkinek saját referenciarendszere van. Viszont mi mind elvesztettük az eszméletünket a sugárban, maga meg nem, ezért…

   Silvester azonban nem figyelt rá. Bill Lawst bámulta feszülten. Beesett arca elpirult a felháborodástól.

   — Az ott egy színes bőrű férfi?

   — Az idegenvezetőnk volt.

   — Addig nem folytatjuk – jelentette ki Silvester -, míg a színes bőrű ember ki nem megy. Ez egy fehér ember privát szobája.

   Amit erre Hamilton válaszolt, azt nem az esze súgta. Nem volt mentsége, a szavak természetesen, spontán szöktek a szájára, nem tudott védekezni: – A pokolba magával! – sziszegte. Silvester arca megmerevedett, akár a kő. Hát megtörtént. Ennyi erővel jól megmondhatja neki a magáét. – Fehér ember? Ha a Második Báb vagy hogy hívják, a (Tetrag-rammaton) amit maga ötlött ki, ezt nyugodtan végighallgatja, akkor ugyanolyan hitvány paródiája az istennek, mint maga az embernek. Márpedig maga aztán az.

   Mrs. Pritchet lélegzete elakadt. David Pritchet vihogott. A megdöbbent Miss Reiss és Marsha önkéntelenül hátrahőköltek. Laws mereven állt, arcán gúnyos-fájdalmas kifejezés. A sarokban McFeyffe sajgó állat dajkálta, meg se hallotta, mit beszélnek.

   Arthur Silvester lassan felkelt. Immár nem ember volt, hanem egy bosszúálló erő, amely meghaladta az embert. A tisztaság angyalaként egyszerre védelmezte kultuszistenét, a hazáját, a fehér fajt és a saját becsületét. Egy darabig csak állt és gyűjtötte erejét. Ösztövér alakja meg-rázkódott, teste mélyéről nyúlós, mérgező gyűlölet indult el felfelé. – Ha jól hiszem, maga niggerbarát.

   — Az bizony – felelte Hamilton. – És ateista és komcsi. Emlékszik a feleségemre? Ő orosz kém. Bill Laws barátom pedig felsőbb fizikát tanul, és elég jó ember, hogy bárki élő emberrel leüljön vacsorázni. Elég jó, hogy…

   A tévéképernyőn az angyalok abbahagyták az éneklést. A kép megremegett; mély fényhullámok futottak át rajta vészjóslón, a folyékony mozgás növekvő dühe. A hangszóróból már nem jött könnyfakasztó zene; most tompa moraj rezgette meg a csöveket és kondenzátorokat, majd hamar fülhasogató robajjá erősödött.

   A képernyőből négy óriási alak emelkedett ki. Angyalok. Nagy, brutális, férfias angyalok, szemükben gonosz csillogás. Mindegyik legalább száz kilót nyomott. Csapdosó szárnnyal Hamilton felé indultak. Ráncos arcán vigyorral Silvester hátralépett, hogy nyugodtan élvezze a látványt, amint az égi bosszú lesújt az istenkáromlóra.

   Ahogy az első angyal közeledett hozzá, hogy végrehajtsa a Kozmikus ítéletet, Hamilton simán kiütötte. A mögötte álló Bill Laws felkapta az asztali lámpát, és előreugorva fejen csapta a második angyalt, aki kábul-tan próbálta elkapni a fekete férfit.

   — Istenem – sopánkodott Mrs. Pritchet. – Valaki hívja a rendőrséget! Reménytelen volt. A sarokban McFeyffe magához tért kábultságából,

   és erőtlenül nekitámadt az egyik angyalnak. Tiszta energiasugár csapott végig a testén; McFeyffe hangtalanul nekizuhant a falnak, és elterült a földön. Az izgatottan kurjongató David Pritchet orvosságos üvegeket kapkodott fel az ágy melletti asztalkáról, és találomra dobálta velük az angyalokat. Marsha és Miss Reiss vadul küzdöttek, ketten ráakaszkod-tak az egyik melák, lassú angyalra, lerántották, rúgták és karmolták, marokszám tépték ki a tollait.

   Újabb angyalok röppentek ki a tévéből. Arthur Silvester elégedetten figyelte, ahogy Bill Laws eltűnik a bosszúszomjas szárnyak alatt. Csak Hamilton maradt, de ő is alig. Tépett kabátban, vérző orral küzdött elkeseredetten. Az egyik angyalt ágyékon rúgta, mire az összeesett. Csakhogy mindegyik helyére egy egész sereg érkezett a tizenhét colos képernyőből, és gyorsan teljes alakot öltöttek.

   Hamilton Silvester felé hátrált. – Ha volna szemernyi igazság ebben a maga büdös, lerobbant világában… – lihegte. Két angyal ugrott rá, nem látott, nem kapott levegőt, és érezte, hogy lába kicsúszik alóla. Marsha felkiáltott, és megpróbálta odaverekedni magát. Egy haj tűt lengetett a kezében, beledöfte az angyal hasába, mire az felbődült, és elengedte a férjét. Hamilton felkapott egy üveg ásványvizet az asztalról, és elkeseredetten elhajította. Az üveg a falnak csattant, szilánkok és habzó víz spriccelt mindenfelé.

   Arthur Silvester hátrálni kezdett, és beleütközött Miss Reissbe. A macskamódra mindig éber nő megpördült, fellökte a férfit, majd elugrott. Silvester elképedt arccal eldőlt. Feje egyenesen az ágy sarka fele tartott, és hangos reccsenéssel csapódott neki. Arthur Silvester felnyögött, majd elernyedt. Elvesztette az eszméletét… És az angyalok eltűntek.

   A ricsaj elhalt. A televízió elnémult. Nem maradt más, csak a nyolc, így-úgy sérült ember. McFeyffe továbbra is eszméletlen volt, kicsit meg is égett. Arthur Silvester mozdulatlanul feküdt, szeme üveges, nyelve kilógott, egyik karja meg-megrándult. Bill Laws felült, és nagy nehezen talpra kászálódott. A halálra rémült Mrs. Pritchet az ajtóból kukucskált be, arca felpuffadt az undortól. David Pritchet kimerülten állt, kezében még ott az alma és a narancs, amit hajigált.

   — Elkaptuk – nevetett hisztérikusan Miss Reiss. – Nyertünk. Nyertünk! Hamilton kábán vette karjába remegő feleségét. Marsha zihálva hozzásimult. – Drágám – suttogta, könnyektől csillogó szemmel -, vége, igaz? Vége.

   A férfi arcán érezte az asszony puha barna haját. Ajkát sima, meleg bőrére nyomta; Marsha teste törékeny volt, karcsú, az a könnyű, kecses test, amire emlékezett. És a zsákszerű ruha is eltűnt. Marsha csinos kis pamutblúzban és szoknyában, hálás, örömteli megkönnyebbüléssel ölelte vissza.

   — Vége hát – morogta Laws, nagy nehezen felállva. Egyik szeme annyira bedagadt, nem is látott vele. Ruhája rongyokban lógott. – A vén disznó elájult. Kiütöttük, ezért sikerült. Most már ő sem több nálunk. Most már ő is eszméletlen.

   — Nyertünk – ismételte görcsösen Miss Reiss. – Megmenekültünk az összeesküvésétől.

   Orvosok siettek oda a kórház minden részéből. A figyelem legnagyobb részét Arthur Silvester kapta. Az öreg fintorogva visszakapaszkodott a székbe a televízió elé.

   — Köszönöm – morogta. -Jól vagyok, köszönöm. Biztos csak elájultam.

   Az éledező McFeyffe boldogan tapogatta az állat és a nyakát: az átkok elmúltak. Örömteli kiáltással tépte le a kötést. – Eltűnt! Istennek hála!

   — Ne Istennek köszönd – emlékeztette Hamilton szárazon. – A csúcson hagyd abba.

   — Mi történt itt? – kérdezte az egyik orvos.

   — Összevesztünk, hogy ki kapja az utolsót – mutatott Laws az ágy melletti asztalról levert és szétszóródott csokira.

   — Egyvalamit azért nem értek – mormolta gondolataiba merülve Hamilton. – Bár talán csak technikai kérdés.

   — Mi az? – kérdezte továbbra is szorosan hozzásimulva Marsha.

   — Az álmod. Mind a Bevatronban fekszünk többé-kevésbé öntudatlanul, nem? Fizikailag felfüggesztve az időben?

   — Hűha – józanodott ki Marsha. – Igaz. De hát visszatértünk… biztonságban vagyunk!

   — Úgy tűnik. – Hamilton érezte felesége szívverését, és a lélegzetvétellel emelkedő-süllyedő mellkasát. – És csak ez számít. – Marsha teste meleg volt, puha és csodálatosan karcsú. – Ha visszakaplak olyannak, amilyen voltál, engem nem érdek…

   Hangja elcsuklott. Felesége a karjaiban karcsú volt, igen. Túl karcsú.

   — Marsha – suttogta -, valami baj van.

   A nő ruganyos teste azonnal megdermedt. – Baj? Hogy érted?

   — Vedd le a ruhádat – mondta, és már meg is ragadta a szoknya cipzárját. – Gyerünk, siess!

   Marsha pislogva elhátrált tőle.

   — Itt? De drágám, ezek előtt az emberek…

   — Vedd már le! – förmedt rá.

   Az ijedt nő nekiállt kigombolni a blúzát. Kibújt belőle, ledobta az ágyra, majd lehajolt, hogy levegye a szoknyáját. Az emberek döbbent iszonyattal nézték, ahogy kilépett a bugyijából, és meztelenül megállt a szoba közepén.

   Nem volt nemi szerve.

   — Nézd meg magad! – szólt rá Hamilton durván. – Az Isten szerelmére, nézd meg magad! Hát nem érzed?

   Marsha értetlenül nézett végig magán. A melle teljesen hiányzott. Teste sima volt, kicsit szögletes, és hiányzott róla mindenféle első- és másodlagos nemi jelleg. Elment volna egy karcsú és szőrtelen fiúnak is. Csakhogy még az sem volt, nem volt semmi. Kétségtelenül és világosan semleges nemű lett.

   — Hogyan… – dadogta rémülten. – Nem értem.

   — Nem tértünk vissza – jelentette ki Hamilton. – Ez se a mi világunk.

   — De hát az angyalok eltűntek – értetlenkedett Miss Reiss.

   — És a fogamnak sincs semmi baja – tapogatta normálisra apadt állat McFeyffe.

   — Mert ez már nem Silvester világa – magyarázta nekik Hamilton. -Valaki másé. Egy harmadik személyé. Te jó ég… sose jutunk haza. -Elgyötörtén nézett az őt körülvevő döbbent arcokra. – Hány világ van? Hányszor történik ez meg?

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 9

 

   A Bevatron padlóján nyolc alak hevert. Egyikük sem volt teljesen eszméleténél. Füstölgő romok vették őket körül, a néhai megfigyelőállás égett fémgerendái és betondarabjai, megcsavarodott-tekeredett anyagkupac.

   Mentősök másztak le létrákon óvatosan a kamrába, akár megannyi csiga. Hamarosan odaérnek a testekhez, a mágnes ereje elhal, és a zümmögő protonsugár csendbe fúl.

   Hamilton az ágyában hánykolódva tanulmányozta a kimerevített tablót. Újra és újra átnézte, kivesézte a jelenet minden részletét. Ahogy sodródott az ébredés felé, a kép egyre fakult. Aztán, ha könyörtelenül visszacsúszott az álomba, újra megjelent, tisztán és élesen.

   Mellette felesége mocorgóit, sóhajtozott álmában. Belmont városában a nyolc ember is hánykolódott, álom és félálom közt lebegett, újra és újra megpillantva a Bevatron körvonalait és a heverő alakokat.

   Hamilton igyekezett agyába vésni a jelenet összes részletét, s centiről centire jól megnézett minden testet.

   Első és legfontosabb a sajátja. Az zuhant le utolsónak. Elképesztő erővel csapódott a betonhoz, aztán csak hevert ott, karja széttárva, egyik lába maga alá szorult. Nem mozgott, és éppen csak lélegzett. Atyaég, bárcsak elérhetné… rákiálthatna, felébreszthetné, olyan hangosan üvölt-hetne, hogy kirángassa öntudatlansága sötétségéből. De reménytelen.

   Nem messze feküdt McFeyffe hatalmas teste. Kövér arcán vad elképedés látszott, egyik keze még mindig nyújtva, hogy elkapja a korlátot, ami már nem létezett. Vastag nyakán vér csörgedezett. McFeyffe megsérült, efelől kétség sem lehetett. Rekedten, nehezen vette a levegőt. Kabátja alatt mellkasa alig-alig emelkedett.

   Mögötte Miss Reisst látta. Félig eltemette a törmelék, zihálva kapkodott levegő után, karjával és lábával ösztönösen próbálta elhárítani a vakolat és betondarabokat. Szemüvege összetört. Ruhája tépett és gyűrött volt, homlokán csúnya zúzódás látszott.

   Felesége, Marsha nem messze feküdt. Az asszony mozdulatlan testének látványa összeszorította Hamilton szívét. A többiekhez hasonlóan őt sem lehetett felébreszteni. Eszméletlen volt, egyik karja beszorult teste alá, térdei felhúzva magzati pozícióba, feje oldalt fordítva, megégett barna haja szétterült a vállán. Épphogy-lélegzet rebegtette meg ajkát, de amúgy nem moccant. Ruhája égett, és a konok szikrák lassan, de könyörtelenül ásták le magukat a teste felé. Csípős füst lebegett fölötte, eltakarva karcsú lábát. Egyik magas sarkú cipője lerepült, jó egy méterrel odébb hevert, bánatosan és árván.

   Mrs. Pritchet csupán egy lüktető húscsomó volt, groteszkül festett rettenetesen megégett giccses, virágmintás ruhájában. Fantasztikus kalapját összezúzta a lehulló vakolat. Retikülje, mely a becsapódáskor kirepült a kezéből, nyitva hevert, tartalma szétszóródott körülötte.

   David Pritchet szinte ki sem látszott a törmelék alól. A fiú egyszer felnyögött. Egyszer megmozdult. Mellkasán egy megtekeredett fémdarab hevert, nem engedte lélegzethez jutni. A csigasebességű mentősök feléje igyekeztek. Mi a fene van velük? Hamilton legszívesebben rájuk ordított volna. Miért nem sietnek? Négy éjszaka telt el… Csak nem ott. Abban a világban, az igaziban csupán pár másodperc. A szakadt biztonsági háló kupacán feküdt a fekete bőrű idegenvezető, Bill Laws. Nyurga teste rángatózott, nyitott szeme üveges tekintettel, vakon meredt egy szerves anyagból álló füstölgő halomra. Az volt Art-hur Silvester vékony, törékeny teste. A törött gerinc okozta sokk és fájdalom megfosztotta személyiségének utolsó szikrájától is. Ő járt a

   legrosszabbul.

   Ott feküdtek hát, nyolc égett, szörnyen összetört test. Elkedvetlenítő látvány. Hamilton azonban, ahogy kényelmes ágyában, karcsú és szép felesége mellett hánykolódott, mindent megadott volna, hogy visszakerüljön oda. Hogy visszatérhessen a Bevatronba, és életre keltse a saját fizikai mását… és így kiszabadítsa belső énjét ebből a kerékvágásból, amibe beleveszett.

* * *

   A hétfő minden lehetséges világban ugyanolyan. Fél kilenckor Hamilton a Southern Pacific vonaton csücsült az ingázók között, ölében a San Francisco Cbronicle, útban a parton északra, az Elektronikai Fejlesztési Irodához. Már persze ha létezik. Ezt még nem tudhatja.

   Körülötte közömbös irodisták cigarettáztak, vicclapot olvastak vagy a sportról beszélgettek. Hamilton az ülésen görnyedve komoran vette szemügyre őket. Tudják, hogy valaki fantáziavilágának eltorzult koholmányai? Láthatóan nem. Nyugodtan végzik a hétfői rutinjukat, és nincsenek tudatában, hogy létezésük minden aspektusát egy láthatatlan jelenlét manipulálja.

   A jelenlétet nem volt nehéz beazonosítani. Mostanra valószínűleg a nyolcból heten kitalálták. Még a felesége is. A reggelinél Marsha ünnepélyesen nézett rá: – Mrs. Pritchet az. Egész éjjel ezen gondolkodtam. Biztos vagyok benne.

   — Mitől vagy annyira biztos? – kérdezte akkor maró hangon.

   — Mert egyedül ő hihet ilyesmiben – felelte Marsha szilárd meggyőződéssel. Végigsimított lapos testén. – Csak az ő buta, Viktória-kori zagyvaságai lehetnek ezek.

   Ha maradt is némi kétség a férfiban, azt elsöpörte egy kép, amit akkor látott, amikor a vonat kisüvített Belmontból. Egy kis rozoga házikó előtt egy ló állt, a kocsi pedig, amit húzott, meg volt pakolva ócskavassal: autók rozsdás darabjaival. A ló nadrágot viselt.

   — San Francisco-Dél – harsogta a kalauz a dülöngélő kocsi végében. Hamilton eltette az újságot, és csatlakozott a leszállni készülő maroknyi üzletemberhez. Pár pillanat múlva már komoran ballagott a fehér épületek felé, melyek az Elektronikai Fejlesztési Irodát rejtették. Legalább létezik… kezdetnek ez is jó. Ujját keresztbe téve buzgón imádkozott, hogy ebben a világban legyen állása.

   Doktor Guy Tillingford a külső irodájában várta.

   — Ilyen korán – mosolygott, ahogy kezet ráztak. – Jó kezdet. Hamilton megnyugodott, és levette kabátját. Az EFI létezik, van állása.

   Ebben a torz világban is Tillingford lett a főnöke; ennyi ide is átszivárgóit. Az egyik fő problémát kihúzhatja a noteszéből.

   — Nagyon rendes magától, hogy elengedett egy napra – kezdte óvatosan, miközben Tillingford a laborok felé vezette. – Értékelem.

   — Hogyan sikerült? – érdeklődött Tillingford.

   Jó kérdés. Silvester világában Tillingford elküldte a Második Báb Prófétájához. Kevés esély volt rá, hogy az ide is átkerült… sőt ki lehetett zárni. – Összességében egész jól – húzta az időt Hamilton. – Na persze nem igazán az én ízlésem.

   — Nehezen találtál oda?

   — Egyáltalán nem. – Hamilton izzadva próbálta kitalálni, ebben a világban vajon mit csinálhatott. – Nagyon… nagyon kedves magától. Végül is első napom volt.

   — Semmiség. Csak egy valamit árulj el – torpant meg az ajtónál Tillingford. – Ki nyert?

   — Nyert?

   — A tiéd nyerte meg a díjat? – A vigyorgó Tillingford melegen hátba verte. – Az anyját, lefogadom, hogy igen. Látom az arcodon.

   A pocakos személyzeti igazgató közeledett nagy léptekkel a folyosón, hóna alatt vaskos aktatáskával. – Hogy ment? – kérdezte kuncogva. Sokat sejtetően megpaskolta Hamilton karját. – Hozott nekünk valamit? Mondjuk, egy szalagot?

   — Nagyon titkolózik – mondta neki Tillingford. – Ernie, tegyük ki a hivatali faliújságra. A személyzetet is érdekelné, nem?

   — De még mennyire! – értett egyet a személyzeti igazgató. – Gondoskodom róla. – Hamiltonhoz fordult. – Mit mondott, hogy hívják a macskáját?

   — Tessék? – rebegte a férfi.

   — Pénteken beszélgettünk róla, de vesszek meg, ha emlékszem. Azt akarom, hogy helyesen írják ki.

   Ebben a világban azért kapott szabadnapot – mindjárt az első munkanapján az új helyén -, hogy benevezhessen Lompos Lüttyővel egy macska-szépségversenyre. Magában felnyögött. Mrs. Pritchet világában bizonyos értelemben még megerőltetőbb lesz, mint Silvesterében.

   Miután minden részletet megtudott a versenyről, a személyzeti igazgató elsietett, Hamilton és a főnöke kettesben maradtak. Elérkezett a pillanat, nem halogathatta tovább.

   — Doktor – kezdte komolyan -, valamit be kell vallanom. Pénteken annyira izgatott voltam amiatt, hogy itt fogok dolgozni, hogy… – védekezően elmosolyodott – őszintén szólva semmire nem emlékszem, amiről beszéltünk. Az egész összemosódik a fejemben.

   — Megértem, fiam – nyugtatta meg Tillingford, atyai kacsintással. -Ne izgasd magad, még rengeteg idő lesz megismerkedni a részletekkel. Remélem, sokáig itt maradsz.

   — Igazából arra sem emlékszem, mi a feladatom – ugrott fejest merészen Hamilton. – Hát nem vicces?

   Ezen mindketten jót nevettek.

   — Kétségtelenül szórakoztató, fiam – szólalt meg végül Tillingford, könnyeit törölgetve. – Én meg azt hittem, már hallottam mindent.

   — Reméltem, talán… – igyekezett könnyed, közömbös hangon beszélni Hamilton – röviden összefoglalná?

   — Hát jó. – Tillingford arcáról elpárolgott a humor, s ünnepélyes, fontoskodó kifejezést öltött. Tekintete kiürült, megüvegesedett; a nagy egészet fontolgatta. – Gondolom, nem árt, ha átmegyünk az alapokon. Mindig azt mondom, időnként fontos visszatérni az alaptételekhez, nehogy túl messzire elsodródjunk.

   — Ertem – bólintott Hamilton, közben magában imádkozott, hogy bármi következzék is, képes legyen alkalmazkodni. Mi a fenét képzelhet Edith Pritchet, mi folyik egy gigantikus elektronikus kutatóintézetben?

   — Mint azt te is tudod – fogott bele Tillingford -, az EFI döntő tényező a nemzeti szociális szinten. Létfontosságú szerepet tölt be. És valóban be is tölti ezt a szerepet.

   — Abszolút – helyeselt Hamilton.

   — Amit mi itt az EFI-ben végzünk, az nem egyszerűen munka. Sőt merem állítani, nem is egyszerűen gazdasági vállalkozás. Az EFI-t nem pénzcsinálásra alapították.

   — Igen, értem.

   — Kicsinyes, méltatlan dolog lenne azzal dicsekedni, hogy az EFI gazdaságilag sikeres. Holott az. De ez lényegtelen. A mi feladatunk, amely nagyszerű és felemelő feladat, túlmutat a profit- és haszonszerzésen. A te esetedben ez különösen igaz. Téged mint ifjú, idealista kezdőt ugyanaz a lelkesedés hajt, mint engem valaha. Én már megöregedtem. Elvégeztem a rám szabott munkát. Egy nap, talán nem is az olyan távoli jövőben, ezt a terhet átadhatom törekvőbb, energikusabb kezeknek.

   Hamilton vállát átkarolva Tillingford bevezette a kutatólaboratóriumok hatalmas erdejébe.

   — Célunk – folytatta emelt hangon -, hogy az elektronikai ipar végtelen erőforrásait és tehetségeit a tömegek kulturális színvonalának emelésére hasznosítsuk. Hogy a művészetet eljuttassuk az emberiség zöméhez.

   Hamilton kirántotta magát. – Doktor Tillingford, hogy tud a szemembe nézni és ilyeneket mondani?! Tillingford csak tátogott. – De hát Jack… mi… mi… ?

   — Hogy tud ilyen ostobaságokat összehordani? Maga tanult, intelligens ember, a világ egyik legjobb kutatási statisztikusa. Hát nincsenek saját gondolatai? – üvöltözött az értetlen öregemberrel karját lengetve Hamilton. – Az isten szerelmére, emlékezzen, ki maga! Ne hagyja, hogy ez történjen magával!

   Tillingford dadogva, kezét tördelve hátrált. – Jack, fiam, mi történt veled?

   Hamilton megborzongott. Semmi értelme, csak az idejét pocsékolja. Hirtelen nevethetnékje támadt. Hihetetlenül abszurd egy helyzet, jobban teszi, ha lenyeli a dühét. Nem szegény Tillingford hibája, éppúgy nem tehet róla, mint az a kocsi elé befogott nadrágos ló.

   — Sajnálom – mondta erőtlenül. – Ideges vagyok.

   — Te jó ég – zihált Doktor Tillingford. – Nem bánod, ha leülök egy pillanatra? A szívem… semmi komoly, egy kis szívzörej. Néha gyorsabban ketyeg a vén vekker. Bocsáss meg – mondta, azzal benyitott egy irodába, és becsapta maga után az ajtót. Bentről orvosságos üveg koccanása, majd tabletták csörgése hallatszott.

   Akkor ezt az állást is elvesztette. Hamilton lerogyott egy padra a folyosón, és cigaretta után kotorászott. Hát ezt jól kezdi, rosszabbul aligha mehetett volna.

   Az iroda ajtaja lassan, óvatosan kinyílt. Doktor Tillingford kémlelt ki tágra nyílt, ijedt szemmel. -Jack? – suttogta.

   — Hm? – kapta fel a fejét Hamilton.

   —Jack, ugye akarsz kultúrát vinni a tömegeknek?

   Hamilton sóhajtott. – Persze, Doktor. – Felállt, és szembenézett az öreggel. – Minden vágyam. Ez a legjobb, amit valaha kitaláltak.

   Megkönnyebbülés ömlött el Tillingford arcán. – Istennek hála. – Magabiztossága úgy-ahogy visszatért, s kimerészkedett a folyosóra. – Elég erősnek érzed magad a munkára? Nem akarlak… túl nagy feszültségnek kitenni…

   Egy csupa Edith Pritchetekből álló világ. Most már látta: barátságos, segítőkész, negédes. Minden tett, gondolat és hit kizárólag a szép és a jó körül forog.

   — Nem rúg ki? – kérdezte Hamilton.

   — Kirúgni? – pislogott Tillingford. – Miért rúgnálak ki?

   — Durván megbántottam.

   — Felejtsük el – kuncogott Tillingford erőtlenül. – Fiam, apád volt az egyik legkedvesebb barátom. Majd egyszer elmesélem, néha mennyire begurultunk egymásra. Az alma meg a fája, nem igaz, Jack? – Doktor Tillingford óvatosan megpaskolta a vállát, majd bevezette a laborokba. Mindenfelé technikusok és felszerelések; elektronikus kutatási projektek zümmögő-vibráló energiája.

   — Kérdezhetek valamit, Doktor? Nem hivatalosan?

   — Hát persze, fiam. Mi lenne az?

   — Emlékszik egy (Tetragrammaton) nevű Valakire?

   Doktor Tillingford töprengő arcot vágott. – Hogy mondtad? (Tetragrammaton)? Nem, nem hinném. Nem rémlik.

   — Köszönöm – mondta csüggedten Hamilton. – Csak biztos akartam lenni.

   Az egyik asztaltól Doktor Tillingford felvette az Alkalmazott Tudományok Folyóirata 1959. novemberi számát. – Ebben van egy cikk, amit itt a mieink körbeadnak egymásnak. Talán téged is érdekel, habár kicsit már régebbi anyag. Századunk egy igen fontos személyiségének, Sig-mund Freudnak írásait elemzi.

   — Értem – mondta Hamilton színtelen hangon. Mindenre fel volt készülve.

   — Mint tudod, Sigmund Freud pszichoanalitikus rendszerében a szex a művészi ösztön tudat alatti megnyilvánulása. Kimutatta, hogy amikor a művészi kreativitás felé törekvő alapvető emberi ösztön nem jut kifejezésre, átalakul helyettesítő formájába: szexuális aktivitásba.

   — Valóban? – mormolta rezignáltan Hamilton.

   — Freud igazolta, hogy az egészséges, gátlástalan emberben nincs szexuális inger, és nem is érdekli a szexualitás. A hagyományos felfogással szemben a szex teljes mértékben mesterséges elfoglaltság. Ha egy férfinak vagy nőnek megadatik a tisztességes, normális művészi alkotás lehetősége, mondjuk, festés, írás vagy zenélés, az úgynevezett szexuális vágy elapad. A szexuális aktivitás a művészi tehetség titkos formája, amely akkor jelentkezik, ha a gépies társadalom az individuumot természetellenes gátlásoknak teszi ki.

   — Igen. Tanultam a gimnáziumban. Ha jól emlékszem.

   — Szerencsére – folytatta Tillingford – a Freud monumentális felfedezését kezdetben övező ellenállás felőrlődött. Természetes, hogy heves ellenállás fogadta, ám aztán az megszűnt. Manapság nemigen akad tanult ember, aki beszélne a szexről és a szexualitásról. A kifejezéseket pusztán klinikai értelemben használom egy abnormális kondíció leírására.

   — Azt mondja, az alsóbb osztályokban megfigyelhetők még a hagyományos gondolkodás nyomai? – kérdezte reménykedve Hamilton.

   — Időbe telik, mire mindenkihez elér a felvilágosodás – ismerte el Tillingford, de azonnal felderült, lelkesedése visszatért. – És ez a mi munkánk, fiam. Ez a mi hivatásunk.

   — Hivatásunk – morogta Hamilton.

   — Sajnos nem egészen művészi forma, de azért nincs is messze tőle. A mi feladatunk, fiam, hogy tovább kutassunk az alapvető kommunikációs médium után, hogy megtaláljuk azt az eszközt, mely mindenhová elér. Mellyel minden élő emberhez el tudjuk juttatni a civilizáció kulturális és művészeti örökségét. Tudsz követni?

   — Már előrébb is vagyok – felelte Hamilton. – Évek óta van hi-fi cuccom.

   — Hi-fi? – nézett rá boldogan Tillingford. – Nem is tudtam, hogy érdekel a zene.

   — Inkább a hangzás.

   Tillingford rá se hederítve, sietve mondta tovább. – Akkor muszáj belépned a társaság szimfonikus zenekarába. December elején versenyre hívjuk T.E Edwards ezredes zenekarát. Atyaég, játszhatsz a régi munkahelyed ellen. Milyen hangszeren játszol?

   — Ukulelén.

   — Kezdő vagy, mi? És a feleséged? Ő is játszik?

   — Háromhúros hegedűn.

   Tillingford nem értette, úgyhogy inkább témát váltott. – Később még lesz időnk erről beszélni. Gondolom, alig várod, hogy munkához láss.

   Hamilton délután fél hatkor tette le vázlatait és szerszámait. A többi hazafelé tartó munkással együtt örömmel lépett ki a telepről a fákkal övezett kavicsos ösvényre, mely kivezetett az utcára.

   Épp körülnézett, merre van a vasútállomás, amikor egy ismerős kék kocsi kanyarodott a járda mellé, és állt meg éppen mellette. Az ő Ford kupéja volt. Silky vezette.

   — Az istenit – mondta. – Mit keresel itt? Éppen téged akartalak megkeresni.

   Silky mosolyogva nyitotta ki neki az ajtót. – A regisztrációs matricáról tudtam meg a neved és a címed – mutatott a fehér csíkra a műszerfalon. – Szóval igazat mondtál. A „W” minek a rövidítése?

   — Willibald.

   — Olyan vagy.

   Hamilton beszállt, és megjegyezte: – Az nincs rajta, hol dolgozom.

   — Nincs – ismerte el Silky. – Felhívtam a feleségedet, ő mondta meg. Hamilton csendes utálattal meredt rá, a lány pedig egyesbe tette a

   kocsit, és elindult.

   — Ugye nem baj, ha vezetek? Imádom ezt a kis kocsit. Olyan aranyos, és olyan könnyű vezetni.

   — Vezess csak – mormolta Hamilton, még mindig döbbenten. – Te felhívtad Marshát?

   — Nagyon jól elbeszélgettünk – felelte Silky nyugodtan.

   — Miről?

   — Rólad.

   — Mit beszéltetek ti rólam?

   — Hogy milyen vagy. Miket művelsz. Jól kibeszéltünk. Tudod, ahogy a nők szokták.

   Hamilton impotens hallgatásba merülve nézett ki az ablakon, de igazából nem is látta az El Caminót és a félszigeten a kertvárosok felé igyekvő autók folyamát. Silky boldogan vezetett, édes kis arca elégedetten ragyogott. Ebben az élénk színekkel teli világban Silky radikális átalakuláson ment keresztül. Szőke haját két feszes copfban hátrafogta. Fehér matrózblúzt és konzervatív, sötétkék szoknyát viselt. Lábán egyszerű, dísztelen papucscipő. Minden tekintetben naiv iskolás lánynak nézett ki. Semmi smink. Sehol a félénk, ragadozó kifejezés. És teste teljesen fejletlen, akárcsak Marshaé.

   — Hogy vagy? – érdeklődött szárazon Hamilton. -Jól, jól.

   — Emlékszel, mikor láttál utoljára? Emlékszel, mi történt?

   — Persze – válaszolt Silky magabiztosan. – Charley McFeyffe, te meg én elautóztunk San Franciscóba.

   — Miért?

   — Mr. McFeyffe el akart vinni téged a templomába.

   — Elmentem?

   — Gondolom. Mindketten bementetek.

   — Utána?

   — Fogalmam sincs. Elaludtam a kocsiban.

   — Láttál… valamit?

   — Például?

   Furcsa lett volna azt mondani: „Két felnőtt férfit, akik egy esernyővel felrepültek a Mennyországba”, úgyhogy nem mondta, inkább megkérdezte: – Hová megyünk? Vissza Belmontba?

   —Ja. Hová máshová?

   — Haza? – Nem lesz egyszerű hozzászokni ehhez a világhoz. – Te meg Marsha meg én…

   — A vacsora kész – közölte Silky. – Vagyis kész lesz, mire odaérünk. Marsha felhívott a munkahelyemen, megmondta, mit hozzak, és én megvettem.

   — A munkahelyeden? – a férfi teljesen elképedt. – Mit… mit is dolgozol? Silky értetlenül nézett rá.

   — Jack, tudod, hogy nagyon fura alak vagy?

   — Na ja.

   Silky egyre csak nézte, amíg előttük tompán meg nem csikordultak a fékek. Akkor újra a forgalomra figyelt.

   — Dudálj – szólt rá Hamilton. Jobbról egy mamut olajszállító nyomult át a sávjukba.

   —Mi?

   Hamilton dühösen átnyúlt a keze fölött, és rátenyerelt a dudára. Semmi nem történt, meg se nyikkant.

   — Ezt miért csináltad? – Silky lelassított, hogy eléjük engedje a kamiont.

   A gondolataiba merült Hamilton újabb adatot tárolt el mentális raktárába. Ebben a világban nincs autóduda. A hazafelé araszoló forgalomban állandó ricsajt okozott volna.

   A világ hibáinak kiküszöbölése során Edith Pritchet nem pusztán egyes tárgyakat, de tárgyak egész osztályait eltörölte. Valamikor, egy távoli időben és helyen biztos felbosszantotta egy autóduda. S most az ő kellemes fantáziavilágában nem létezett. Egyszerűen hiányzott.

   Bosszúságainak listája kétségtelen hosszúra nyúlt, és képtelenség volt megmondani, mi tartozott bele. Eszébe jutott Koko dala a Mikádó című vígoperából:

   Nem túl bíztató gondolat. Bármilyen tárgy, dolog vagy esemény, ami az ötvenvalahány éve alatt megkarcolta az asszony unalmas életének sima felszínét, finoman kitörlődött. Néhányat meg tudott tippelni. Kukákkal zörgő szemetesemberek. Házaló ügynökök. Mindenféle számlák és nyomtatványok. Síró csecsemők (talán minden csecsemő). Részegek. Mocsok. Szegénység. A szenvedés úgy általában.

   Csoda, hogy egyáltalán maradt valami.

   — Mi a baj? – kérdezte Silky együtt érző hangon. – Nem vagy jól?

   — A szmog. Mindig felfordul tőle a gyomrom.

   — Mi az a szmog? – érdeklődött a lány. – Olyan vicces szó. Ezután jó darabig hallgattak. Hamilton csak ült és igyekezett belekapaszkodni a józan eszébe.

   — Megálljunk valahol? – kérdezte aztán a lány aggódva. – Egy pohár limonádéra?

   — Fogd be! – bődült el a férfi.

   Silky pislogva, az ijedtségtől megnémulva nézett rá.

   — Ne haragudj. – Hamilton meggörnyedve próbált valami mentséget találni. – Csak az új állás olyan… megerőltető.

   — El tudom képzelni.

   — Tényleg? – a jeges cinizmus csak átütött a hangján. – Apropó, azt akartad elmondani, mit is csinálsz manapság.

   — Ugyanazt.

   — És az mi a fene?

   — A Safe Harborban dolgozom.

   Ez némi önbizalmat öntött Hamiltonba. Azért van, ami nem változik. A Safe Harbor még megvan. A valóság aprócska szelete világról világra vele sodródik, hogy belekapaszkodhasson. – Menjünk oda – mondta mohón. – Ugorjunk be egy sörre, mielőtt hazamegyünk.

* * *

   Belmontba érve Silky leparkolt a bárral szemben az utca túloldalán. Hamilton gyanakodva nézte a helyet. Innen semmi különösebb változást nem észlelt. Icipicit talán tisztább. A tengeri hatás fokozottabb, az alkoholra való utalást finoman visszavették. Alig tudta kivenni a Golden Glow feliratot, a betűk valahogy összeolvadtak. Ha nem tudná, mi van kiírva, nem is…

   — Jack, mondd el, mi az – kérlelte Silky halk, aggódó hangon.

   — Miről beszélsz?

   — Nem tudom – mosolygott rá. – Valami furcsát érzek. Csomó zavaros emlék kavarog a fejemben. Nem tudom, pontosan mi, csak egy csomó homályos benyomás.

   —Miről?

   — Rólunk.

   — Aha, szóval az – bólintott Hamilton. – És McFeyffe-ről?

   — Charleyról is, igen. És Bill Lawsról. Mintha nagyon rég történt volna. De az nem lehet, ugye? Nem csak most találkoztunk? – Vékony ujjaival a homlokát masszírozta. A férfi megfigyelte, hogy nincs rajta körömlakk. – Olyan pokoli zavaros.

   — Bárcsak segíthetnék. – És komolyan gondolta. – De az utóbbi pár napban én is eléggé meg vagyok zavarodva.

   — Minden rendben? Úgy érzem, mintha a következő lépésnél át akarna szaladni a lábam a járdán. Érted, rálépek és belemerülök. – Idegenesen felnevetett. – Ideje lenne másik pszichiáter után néznem.

   — Másik? Úgy érted, már jársz valakihez?

   — Persze. – A lány izgatottan fordult felé. – Pont erre gondolok. Ilyesmit mondasz, én meg teljesen elbizonytalanodok. Ne kérdezz ilyeneket, Jack, nem helyes. Nagyon fáj.

   — Ne haragudj – mentegetőzött zavartan a férfi. – Nem a te hibád.

   — Hibám? Hogyhogy?

   — Hagyjuk. – Kinyitotta a kocsiajtót, és kilépett. – Menjünk be, és igyunk egy sört.

   Belülről a Safe Harbor erőteljes metamorfózison esett át. Takaros rendben szögletes asztalok álltak, rajtuk kikeményített, fehér terítő. Minden asztalon gyertya égett. A falakon Currier-Ives-nyomatok függtek. Néhány középkorú pár üldögélt, bent és zöldsalátát evett.

   — Hátul jobb – vezette át Silky az asztalok között. Egy hátsó, árnyékos bokszba ültek be.

   Megjött a sör. Hamilton életében nem ivott ilyen finomat. Megkereste az étlapon és kiderült, hogy eredeti német sör. Nagy ritkaság. Ebben a világban először kezdett optimistán, sőt vidáman nézni a jövőbe.

   — Igyunk rád – emelte korsóját.

   Silky mosolyogva emelte az övét. – Jó itt ülni veled – kortyolt bele.

   —Aha.

   Silky a korsóval játszva kérdezte:

   — Tudsz ajánlani egy pszichiátert? Már legalább százat próbáltam. Sorban megyek. Keresem a legjobbat. Mindenki ajánl egyet.

   — Én nem tudok.

   — Komolyan? Különös. – A lány elnézett mellette a Currier-Ives-nyo-matra az asztaluk mellett a falon: New England-i tél 1845-ben.

   — Azt hiszem, akkor elmegyek az MMT-hez. Ők biztos tudnak segíteni.

   — Az micsoda?

   — A Mobilizált Mentálhigiénés Társaság. Te nem vagy tag? Mindenki tag.

   — Én jelentéktelen alak vagyok.

   A tárcájából Silky elővette a tagsági kártyáját.

   — Minden mentálhigiénés problémádat kezelni tudják. Csodálatos. Bármikor mehetsz, nappal vagy éjszaka.

   — Rendes gyógyászat is van?

   — Úgy érted, pszichoszomatikus?

   — Mondjuk.

   — Ahhoz is értenek. És huszonnégy órás diétás tanácsadás is van. Hamilton felnyögött.

   — (Tetragrammaton) jobb volt.

   — (Tetragrammaton)? Ismerem ezt a nevet? – hebegett hirtelen Silky.

   — Mit jelent? Valamit homályosan… – szomorúan ingatta a fejét. – Nem tudom megragadni.

   — Mesélj a diétás tanácsadásról.

   — Hát az étrendet nézik.

   — Ennyit gondoltam.

   — A helyes táplálkozás nagyon fontos. Én most éppen melaszon és túrón élek.

   — Nekem jöhet a vesepecsenye – cuppantott érzéssel Hamilton.

   — Vesepecsenye? Állati hús? – nézett rá iszonyattal Silky.

   — Naná. Méghozzá emberes adag. Jó fokhagymásán, sült krumplival, zöldborsóval, és mellé forró feketekávé.

   —Jaj, Jack! – az iszonyat undorba fordult.

   — Mi van?

   — Olyan… barbár vagy.

   Hamilton áthajolt az asztalon: – Mit szólnál, ha elhúznánk innen? Leállunk egy sikátorban, és közösülünk.

   A lány arcán csak értetlen közönyt látott.

   — Nem értem, mit mondasz. Hamilton válla megroggyant.

   — Felejtsd el. -De…

   — Felejtsd el! – Komoran felhajtotta a sörét. – Gyere, menjünk haza vacsorázni. Marsha biztos nem érti, mi tart ilyen sokáig.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 10

 

   Marsha láthatóan megkönnyebbült, amikor beléptek a fényes kis nappaliba. – Épp időben – mondta férjének, és lábujj hegyre állva megcsókolta. A kötényben és kis ruhájában csinos, karcsú volt; meleg és illatos teremtés. – Moss kezet és ülj le.

   — Segíthetek valamit? – kérdezte udvariasan Silky.

   — Nem. Jack, vedd el a kabátját.

   — Semmi gond. Megoldom magam – azzal Silky eltipegett, rövid időre kettesben hagyva őket.

   — Ez hihetetlen – követte feleségét a konyhába Hamilton. -Úgy érted, ő?

   —Ja.

   — Mikor találkoztál vele?

   — Múlt héten. McFeyffe ismerőse.

   — Aranyos. – Marsha lehajolt, és egy gőzölgő tepsit húzott ki a sütőből.

   — Drágám, ez egy lotyó.

   — Tényleg? – pislogott az asszony. – Nem látszik, hogy… az, amit mondtál.

   — Persze hogy nem. Itt nem úgy viselkedik.

   — Akkor nem is az – derült fel Marsha. – Nem lehet az. Hamilton elkeseredetten elállta az útját, ahogy az asszony elindult a

   nappaliba a tepsivel. – De az. A való világban egy kocsmatöltelék, aki bárokban lóg és férfiakat szólít le.

   — Tényleg? – Marsha nem volt meggyőzve. – Én nem hiszem. A telefonon hosszasan beszélgettünk. Pincérnő vagy micsoda. Elbűvölő gyermek.

   — Drágám, amikor a berendezése még érintetlen volt… – kezdte a férfi, aztán elhallgatott, amikor előbukkant Silky. Hetykének és egészségesnek látszott iskolás egyenruhájában.

   — Meg vagyok döbbenve rajtad – mondta Marsha a férjének, ahogy visszalépett a konyhába. – Szégyelld magad.

   Hamilton zavartan otthagyta. – A pokolba. – Fogta az Oakland Tri-bune-t, ledobta magát a kanapéra, szemben Silkyvel, és átfutotta a szalagcímeket:

   A képen egy mosolygó, kövérkés, kopaszodó, fehér köpenyes orvos látszott, akit mintha egyenesen egy szájvízreklámból vettek volna. A cikk beszámolt világrengető felfedezéséről. Első oldal első hasáb.

   Az első oldal második hasáb egy hosszú írás volt valami friss archeológiái felfedezésről a Közel-Keleten. Edényeket, tálakat és vázákat ástak ki, egy egész vaskori várost találtak. Az emberiség visszafojtott lélegzettel figyel.

   Morbid kíváncsiság fogta el a férfit. Mi lett a hidegháborúval? És ha már itt tartunk, mi lett Oroszországgal? Gyorsan átlapozta az újságot, és felállt a tarkóján a szőr.

   Oroszország mint olyan eltűnt. Túlságosan kellemetlen volt. Férfiak és nők milliói, sokmillió négyzetkilométer… mind odalett! De mi lehet helyette? Üres pusztaság? Ködös üresség? Egy irdatlan gödör?

   Az újságnak tulajdonképpen nem is volt hírrésze, egyből a második felével kezdődött: a nők világával. Divathírek, társasági események, házasságok és eljegyzések, kulturális történések, játékok. A vicclaprész? Fele megmaradt, fele eltűnt. A langyos viccek meg a gyerekeknek szóló képregények maradtak. De a krimik, a keményfiús és a malac karikatúrák és rajzok hiányoztak. Nem mintha számított volna. Csak a fehér, üres oldal valahogy hiányérzetet keltett.

   Valószínűleg így festhet most Ázsia északi része. Ahol valaha milliók éltek jól vagy rosszul, ott titáni méretű üres csík húzódik. Ugyanis ami az Edith Pritchet nevű túlsúlyos, középkorú nőt illeti, igenis rosszul éltek. Zavarta Oroszország, akár egy zümmögő szúnyog.

   Most, hogy belegondolt, nem is látott még legyet vagy szúnyogot. Se pókot. Se semmilyen háziállatot. Mire Mrs. Pritchet végez, igazán kellemes lesz ez a világ… már ha marad belőle valami.

   — Nem zavar téged, hogy nincs Oroszország? – kérdezte hirtelen Silkytől.

   — Micsoda? – nézett fel a lány egy magazinból.

   — Semmi. – Hamilton ledobta az újságot, komoran átcaplatott a konyhába a feleségéhez. – Ez az, amit rühellek.

   —Mit, drágám?

   — Hogy nem érdekli őket!

   — Soha nem is volt Oroszország – nyugtatgatta Marsha. – Akkor miért érdekelné őket?

   — Igenis kéne. Ha Mrs. Pritchet eltörölné az írást, nem érdekelné őket. Nem hiányozna nekik, észre se vennék.

   — Ha nem veszik észre, mit számít?

   Erre a férfi nem is gondolt. Úgyhogy, amíg a két nő megterített, átgondolta.

   — Még rosszabb – mondta aztán Marshának. – Ez a legrosszabb benne. Edith Pritchet babrál a világukkal, átrendezi az életüket, és észre sem veszik. Rettenetes.

   — Miért? – kelt ki Marsha. – Talán nem is annyira rettenetes. – Majd hangját visszafogva Silky felé biccentett. – Ez olyan rettenetes? Előtte annyival jobb volt?

   — Nem ez a lényeg. A lényeg… – követte dühösen az asszonyt – hogy ez most nem Silky. Valaki más. Egy viaszbábú, amit Mrs. Pritchet állított a helyére.

   — Az én szememben Silky.

   — Még sosem láttad.

   — Istennek hála – felelte Marsha hevesen.

   Hamiltonnak szörnyű gyanúja támadt. – Neked ez tetszik – mondta ki halkan. – Neked ez tetszik.

   — Azt azért nem mondanám – kertelt Marsha.

   — De igen! Tetszenek ezek a… javítások.

   Marsha megállt a konyhaajtóban, kezében a kanalakkal és villákkal. – Ma ezen gondolkodtam. Sok szempontból minden jóval tisztább és rendezettebb. Nem olyan zagyva. A dolgok… hát egyszerűbbek. Átláthatók.

   — Na ja, mert sok minden hiányzik.

   — És az miért baj ?

   — Talán mi is kifogásolható elemek leszünk. Erre már gondoltál? Nem biztonságos. Nézz ránk, már így is át lettünk formázva. Nincsen nemünk… ez is tetszik?

   Nem kapott választ.

   — Tetszik – nyögte döbbenten a férfi. – Neked így jobb.

   — Majd később megbeszéljük – indult el az evőeszközökkel a nő. Hamilton azonban megragadta a karját, és durván visszarántotta.

   — Felelj! Tetszik az ő stílusa, ugye? Örülsz, hogy egy dagadt, rigolyás vénasszony kitakarítja a szexet és a hasonló csúnyaságot a világból?

   — Igen, azt hiszem, a világra ráfér egy kis takarítás – felelte elgondolkodva Marsha. – És ha ti, férfiak nem voltatok képesek megtenni, vagy nem akartátok megtenni…

   — Hadd áruljak el valamit – sziszegte Hamilton. – Amilyen gyorsan Edith Pritchet eltöröl kategóriákat, én olyan gyorsan visszaállítom. És a szexszel kezdem. Ma éjjel megismertetem ezt a világot a szex fogalmával.

   — Bírnád, mi? Ezt akarod, csak ez jár a fejedben.

   — Ott az a lány – mutatott hüvelykujjával a nappali felé Hamilton, ahol Silky boldogan rendezgette a szalvétákat. – Lerángatom az alsó szintre, és ágyba bújok vele.

   — Drágám, nem tudod megcsinálni.

   — És miért nem?

   — Mert… nincs meg hozzá a felszerelése – mutatott rá gyakorlatiasan Marsha.

   — Amúgy nem is érdekelne?

   — Ez az egész abszurd. Mintha bíbor struccokról beszélnénk. Ilyesmi egyszerűen nincs.

   Hamilton berobogott a nappaliba, és keményen megfogta Silky kezét. – Gyere! – parancsolt rá. – Lemegyünk az audioszobába, hallgatunk egy kis Beethovent.

   Silky értetlenül botladozott utána. – És a vacsora? – A pokolba a vacsorával – tárta ki a lépcsőre vezető ajtót. – Menjünk, mielőtt eltörli a zenét is.

* * *

   Az alagsor hideg és nyirkos volt. Hamilton bekapcsolta a villanykályhát, és lehúzta a redőnyt. Miközben a szoba barátságos hőmérsékletre melegedett, kinyitotta a hi-fi szekrény ajtaját, és nekiállt kötegszámra kipakolni a lemezeket.

   — Mit szeretnél hallgatni? – kérdezte harciasan. Silky ijedten ődöngött az ajtó közelében.

   — Enni szeretnék. Marsha olyan finom vacsorát készített…

   — Csak az állatok esznek – motyogta Hamilton. – Kellemetlen. Nem szép. Eltörlöm.

   — Nem értem – nyafogta Silky.

   Hamilton bekapcsolta az erősítőt, és beállította a rengeteg potmétert.

   — Na, milyen a cucc? -Nagyon… vonzó.

   — Ellenütemű párhuzamos kimenet. Felmegy egész harmincezer hertzig. Négy darab tizenöt colos mélysugárzó. Nyolc magassugárzó. Kézzel tekercselt trafók. Gyémánttű. – Feltett egy lemezt a korongra. – A motor tíz tonnával se lassulna harminchárom egész egyharmad alá. Nem rossz, mi?

   — Cs-csodálatos.

   A Daphnis és Chloé szólt. Lemezgyűjteményének több mint a fele rejtélyes módon hiányzott, főleg a modern atonális és kísérleti ütős zenék. Mrs. Pritchet az igazi klasszikusokat preferálta, Beethovent és Schu-mannt, a hagyományos koncertre járók által ismert nehéz zenekari muzsikát. Értékes Bartók-gyűjteményének eltűnésétől jobban dühbe jött, mint eddig bármitől. Igen intim zene, lénye legmélyebb rétegeihez szólt. Mrs. Pritchet világában nem lehet élni; még rosszabb, mint (Tetragrammaton)-é.

   — Ez milyen? – kérdezte automatikusan, és majdnem teljesen lecsavarta a világítást. – így jobb a szemnek, nem?

   — Úgy se volt rossz, Jack – felelte Silky értetlenül. Kisöpört elméjébe homályos emlékfoszlány úszott be. – Jesszus, az orromig se látok. El fogok esni.

   — Majd elkaplak – felelte cinikusan Hamilton. – Kérsz inni? Történetesen kell itt lennie egy kis whiskynek.

   Kitárta a bárszekrény ajtaját, és szakértő kézzel tapogatott. Ujjai megtalálták egy üveg nyakát, gyorsan kihúzta, és lehajolt poharakért. Valahogy furcsa volt ez az üveg. Közelebbről megvizsgálta, valóban nem whisky volt.

   — Keverjünk créme de menthe-t – helyesbített rezignáltán. Talán még jobb is.

   A Daphnis és Chloé betöltötte a sötét helyiséget, miközben Hamilton a kanapéhoz vezette és leültette Silkyt. A lány engedelmesen elfogadta az italt, és kötelességtudóan belekortyolt, üres, engedelmes kifejezéssel. Hamilton körbejárt, és ínyenchez illőn aprólékos igazításokat végzett: kiegyenesített egy képet a falon, leheletnyit feljebb tekerte az erősítőt, kicsit lejjebb vette a lámpát, a kanapén felrázott egy párnát, megbizonyosodott róla, hogy az ajtót bezárta. Hallotta, hogy odafent Marsha tipeg-topog. Hát ő akarta.

   — Csak hunyd le a szemed és lazíts – utasította mérgesen a lányt.

   — Laza vagyok. – Silky még mindig ijedt volt. – Ez nem elég?

   — De. Remek. Van egy ötletem: vedd le a cipődet, és tedd fel a lábadat a kanapéra. Másmilyennek fogod találni Ravelt.

   Silky engedelmesen lerúgta fehér papucscipőjét, és csupasz lábát maga alá dugta. – Kellemes – lehelte.

   — Mindjárt jobb, ugye?

   — Sokkal.

   Erre irdatlan, minden elsöprő bánat fogta el Hamiltont.

   — Semmi értelme – mondta csüggedten. – Képtelenség.

   — Mi a képtelenség, Jack?

   — Meg sem értenéd.

   Egy darabig szótlanul ültek. Aztán Silky lassan odanyúlt, és megérintette a kezét.

   — Sajnálom.

   — Én is.

   — Az én hibám, ugye?

   — Mondjuk. Kicsit. Nagyon zavaros, absztrakt módon. Silky kis szünet után kérdezte: – Kérhetek tőled valamit?

   — Persze, bármit.

   — Meg… – A lány hangja olyan halk volt, hogy Hamilton alig értette. Silky felnézett rá, szeme nagy és sötét volt a félhomályban. – Megcsókolnál, Jack? Csak egyszer.

   A férfi átölelte, magához húzta, megemelte kiesi, édes arcát, és szájon csókolta. A lány belekapaszkodott, teste törékeny és könnyű volt, és rettenetesen, megalázóan vékony. Hamilton végtelennek tűnő ideig csak szorította és szorította, majd a lány elhúzódott; fáradt, magányos alakja szinte beleveszett a sűrű homályba.

   — Olyan pokolian érzem magam – rebegte.

   — Semmi baj.

   — Olyan… üres vagyok. Az egész testem fáj. Miért, Jack? Mi ez? Miért érzem ilyen pocsékul magam?

   — Ne törődj vele – felelte a férfi mereven.

   — Nem akarom ezt érezni. Adni akarok valamit, de nincs semmim. Semmi vagyok, ugye? Üres tér.

   — Nem egészen.

   A sötétségben valami mozdult. A lány felkelt, és eléje állt, olyan gyorsan mozgott, hogy a mozdulatai összemosódtak. Amikor Hamilton megint felpillantott, látta, hogy a lány kibújik a ruháiból, és takaros kis halomba rakja őket.

   — Kívánsz? – kérdezte a férfitól.

   — Hát elvben igen.

   — Lehet.

   — Lehet? – mosolyodott el ironikusan Hamilton.

   — Akkor lehetne.

   Hamilton fogta a ruhákat és a lány kezébe nyomta. – Öltözz fel, és menjünk. Csak az időt vesztegetjük, a vacsora meg kihűl.

   — Semmi értelme?

   — Semmi – felelte Hamilton rekedten, igyekezve nem nézni a lány üres testét. – Az égvilágon semmi. De te megtettél minden tőled telhetőt.

   A lány felöltözött, Hamilton pedig kézen fogva az ajtóhoz vezette. Mögöttük a hangszóróból még mindig harsogtak a Daphnis és Chloé hiábavaló, buja hangjai, de egyikük sem hallotta, ahogy boldogtalanul elindultak felfelé.

   — Sajnálom, hogy cserbenhagytalak – szólalt meg Silky.

   — Felejtsd el.

   — Talán valahogy jóvátehetem. Talán…

   A lány hangja elhalt, és a férfi kezében apró, száraz ujjai semmivé foszlottak. Hamilton megpördült, és döbbenten hunyorgott a sötétbe.

   Silky eltűnt. Kikopott a létezésből.

   Még mindig hitetlenkedve állt, amikor odafent nyílt az ajtó, és Marsha jelent meg a lépcső tetején.

   — A, itt vagy – mondta meglepetten. – Gyere, vendégeink vannak.

   — Vendégeink – morogta Hamilton.

   — Mrs. Pritchet jött, és mindenféle embereket hozott magával. Egy egész társaságot. Mindenki nevet, és mindenki izgatott.

   Hamilton kábán felcammogott a lépcsőn, és bement a nappaliba. Zsivaj és jövés-menés fogadta. Az emberek fölé pedig egy hatalmas alak tornyosult: egy nő csicsás szőrmekabátban, díszes, groteszk tollas kalapban; festett szőke haja fémes kötegekben lógott anyakára és az arcára.

   — Hát itt van! – kiáltott boldogan Mrs. Pritchet, ahogy megpillantotta. – Meglepetés! Meglepetés! – Felemelt egy dudorodó kartondobozt, és hangosan megvallotta: – Olyan mennyei süteményt hoztam, amilyet életében nem evett. Valóságos kincs! És a legcsodálatosabban csillogó gyümölcsöt, amit…

   — Mit csinált vele? – indult el felé Hamilton. – Hová lett?

   Mrs. Pritchet egy pillanatig nem értette. Aztán az arcnak nevezett pettyes húscsomók ravasz mosolyba rendeződtek.

   — Hát eltöröltem őt, aranyom. Kitöröltem azt a kategóriát. Nem tudta?

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 11

 

   Hamilton csak állt, és meredten bámulta az asszonyt. Marsha halkan odalépett mellé, és a fülébe súgta: – Vigyázz, Jack.Vigyázz.

   — Te tudtad? – fordult a feleségéhez.

   — Sejtettem – vont vállat. – Edith megkérdezte, hol vagy, én pedig megmondtam. A részleteket nem, csak úgy általában.

   — És Silky milyen kategóriába esett?

   — Edith nagyon jól megfogalmazta – mosolygott Marsha. – Kis lotyó, azt hiszem, így nevezte.

   —Jó sokan lehettek. Megéri?

   Edith Pritchet mögül Bill Laws és Charley McFeyffe lépett elő. Mindkettőjük keze tele volt élelmiszerrel. – Nagy ünnepség – árulta el Laws óvatos, félig bocsánatkérő biccentéssel. – Hol a konyha? Muszáj leraknom.

   — Hogy s mint, haver? – kacsintott nagyot McFeyffe. – Jól érzed magad? Húsz doboz sört hoztam; azt hiszem, minden megvan.

   — Remek – mondta Hamilton kábán.

   — Ha akarsz valamit, csak csettints – tette hozzá McFeyffe kipirult arccal, izzadva. – Mármint neki – biccentett Mrs. Pritchet felé.

   McFeyffe mögött a kicsi, komoly Joan Reiss érkezett. Mellette David Pritchet. A sor végén a keserű, büszke háborús veterán bicegett, ráncos arcát kifejezéstelen maszkként viselte.

   — Mindenki eljött? – kérdezte Hamilton émelyegve.

   — Kitalálósdit fogunk játszani – közölte vidáman Mrs. Pritchet. – Délután már beugrottam szólni – magyarázta Hamiltonnak. – Nagyon jól elbeszélgettünk az aranyos kis feleségével.

   — Mrs. Pritchet… – kezdte Hamilton, de Marsha gyorsan közbeszólt.

   — Gyere be a konyhába segíteni – mondta tiszta, parancsoló hangon. A férfi vonakodva követte. McFeyffe és Bill Laws bent ácsorogtak a

   konyhában, nem nagyon tudták, mihez kezdjenek magukkal. Laws futólag elvigyorodott; a kurta grimaszban volt némi nyugtalanság, és valami, ami leginkább bűntudat lehetett. Hamilton nem volt benne biztos, mert Laws gyorsan elfordult, és nekiállt kicsomagolni a tömérdek szalámit és szendvicskrémet. Mrs. Pritchet imádta az előételeket.

   — Bridzsezzünk – mondta nyomatékosan a másik szobában Mrs. Pritchet. – De ahhoz legalább négy ember kell. Számíthatunk magára, Miss Reiss?

   — Sajnos nem nagyon tudok kártyázni – válaszolta színtelen hangon Miss Reiss. – De majd igyekszem.

   — Laws, maga túl okos ehhez – mondta neki Hamilton a konyhában. – McFeyffe-t megértem, de magát nem.

   Laws nem nézett a szemébe. – Aggódjon csak maga miatt, és én is magam miatt.

   — Hát nem látja, hogy…

   — Hamilton gaszda – idétlenkedett Laws -, hén csak csinálom, ahoty lehet. íty élek tovább.

   — Elég – pirult el neheztelőn Hamilton. – Ne jöjjön nekem ezzel a szarral.

   Laws gunyoros, ellenséges tekintettel nézett rá. De remegett, a keze annyira reszketett, hogy Marsha elvette tőle a füstölt szalonnát.

   — Hagyd békén – szólt a férjére. – Az ő élete.

   — Ebben tévedsz. Mrs. Pritchet élete. Lehet élni szalámin és salátán?

   — Nem olyan rossz – mondta sztoikusan McFeyffe. – Ébredj fel, haver. Ez az öreg hölgy világa, igaz? Ő a főnök.

   Arthur Silvester jelent meg az ajtóban. – Kaphatnék egy pohár langyos vizet és szódabikarbónát? A gyomrom ma elég savas. Hamilton megfogta Silvester törékeny vállát.

   — Arthur, a maga Istene nincs itt. Nem fogja szeretni ezt a helyet. Silvester szó nélkül ellépett mellette a mosogatóhoz, ahol megkapta a

   vizet és a szódát Marshától, majd a sarokba vonult, és minden mást kizárva arra koncentrált.

   — Még mindig nem hiszem el – csóválta fejét Hamilton.

   — Mit, drágám? – kérdezte a felesége.

   — Silkyt. Eltűnt. Mint egy szúnyog, amit lecsapsz.

   Marsha közömbösen vállat vont.

   — Valahol csak megvan. Egy másik világban. Talán a való világban kunyerál piát, és rázza a seggét. – Ahogy azt mondta, „való”, a szó trágár, szennyes lett.

   — Segíthetek? – bukkant fel az ajtóban Edith Pritchet; hatalmas hústömeg undorítóan közönséges, virágmintás ruhába zárva. – Hol találok egy kötényt?

   — Ott a szekrényben, Edith – mutatta Marsha.

   Hamilton ösztönösen elhúzódott a teremtménytől, ahogy az elcsámpázott mellette. Mrs. Pritchet önelégülten, tudálékos arccal rámosolygott. – Ne durcáskodjon, Mr. Hamilton. Ne rontsa el a partit.

   Miután Mrs. Pritchet kiment a konyhából a nappaliba, Hamilton sarokba szorította Lawst. – Hagyja, hogy ez a szörnyeteg irányítsa az életét?

   — Soha nem volt életem – vont vállat Laws. – Látogatókat körbevezetni a Bevatronban, az élet? Olyanokat, akik nem értenek semmit belőle, akik csak betévedtek az utcáról, turistákat mindenféle technikai ismeret nélkül…

   — Miért, most mit csinál?

   Laws dacos büszkeséggel borzongott meg.

   — Kutatásvezető vagyok a Lackman Szappantársaságnál lent San Joséban.

   — Életemben nem hallottam róla.

   — Mrs. Pritchet találta ki – magyarázta a fekete férfi, továbbra is kerülve Hamilton tekintetét. – Ott készítik azokat a menő illatos szappanokat.

   — Jesszusom.

   — Nem nagy dolog, mi? Magának talán nem. Maga nem ragadna le egy ilyen helyen.

   — Hát Edith Pritchetnek nem gyártanék szappant, az biztos.

   — Mondok én valamit – válaszolt Laws halk, bizonytalan hangon. -Próbáljon meg fekete bőrű lenni. Meghajolva mondani, hogy „Igen, uram” minden fehér szemétládának, aki csak az útjába kerül, bármilyen déli tahónak, aki annyira hülye, hogy a taknyát is a földre veri, annyira barom, hogy a férfivécéhez is úgy kell elvezetni. Nekem kell elvezetnem. Lényegében meg kell neki mutatnom, hogyan vegye le a gatyáját.

   Próbálja ki ezt egyszer. Járjon végig hat év egyetemet úgy, hogy közben fehérek edényét mosogatja egy ócska kajáldában. Hallottam már magáról, Hamilton. Az apja nagymenő fizikus volt. Rengeteg pénze volt, nem kellett sehol dolgoznia. Próbáljon meg úgy lediplomázni, ahogy én. És aztán ezzel a diplomával hónapokig állás után kajtatni. Végül karszalaggal embereket vezetni körbe. Mint a zsidók a koncentrációs táborokban. Akkor talán maga se húzná az orrát, hogy egy szappangyár kutatási részlegében kell dolgoznia.

   — Még ha ez a gyár nem is létezik?

   — Itt létezik. – Laws sötét, ösztövér arca dacosan merev maradt. – És én itt vagyok. Ameddig pedig itt vagyok, igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből.

   — De ez csak illúzió – vitatkozott Hamilton.

   — Illúzió? – fintorodott el Laws. Öklével a konyha falára ütött. -Nekem elég valóságosnak tűnik.

   — Ez csak Edith Pritchet elméjében létezik. A maga intelligenciájával…

   — Hagyjuk – vágott közbe durván Laws. – Nem akarom hallani. Ott nem érdekelte különösebben az intelligenciám. Nem nagyon érdekelte, hogy én vagyok a vezető, nem törődött velem.

   — Több ezer idegenvezető van – védekezett Hamilton zavartan.

   — A hozzám hasonlók talán. De nem a magafajták. Tudni akarja, miért jobb itt nekem? Maga miatt, Hamilton. A maga hibája, nem az enyém. Gondolja át. Ha ott próbálkozott volna… de nem tette. Volt felesége, háza, macskája, kocsija, állása. Jól elvolt, persze hogy vissza akar menni. Én viszont nem, nekem jó itt. Nem megyek vissza.

   — Ha ez a világ megszűnik, kénytelen lesz.

   Hideg, maró gyűlölet ömlött el Laws arcán. – Szét akarja rombolni?

   — De még mennyire.

   — Hogy újra karszalagot viseljek? Maga is olyan, mint a többi. Nem különb. Sose bízz a fehér emberben, ezt tanácsolták nekem. Pedig azt hittem, maga a barátom.

   — Laws, maga a legneurotikusabb fickó, akivel valaha is találkoztam.

   — Ha az vagyok is, a maga hibája.

   — Sajnálom, hogy így érzi.

   — Ez az igazság – védekezett Laws.

   — De nem az egész, csak egy része. Az igazság kemény magja valahol lent van a mélyben. Talán igaza van, és jobb, ha itt marad. Ez a hely talán jobb lenne magának, Mrs. Pritchet majd a gondját viseli, ha négykézláb áll és röfög, ugat, vagy amit kell. Ha megfelelő távolságban megy mögötte, és nem bosszantja fel. Ha nem bánja az illatos szappant, a szalámit és az asztmagyógyszert. A való világban harcolnia kéne mindenkivel. Talán ideje pihennie. Valószínűleg amúgy se nyerhetne.

   — Ne zaklasd már – szólt rá McFeyffe. – Az időt pocsékolod. Ez csak

   egy nigger.

   — Tévedsz – mondta neki Hamilton. – Ez egy ember, aki belefáradt, hogy mindig veszít. Csakhogy itt sem nyerhet, és egyikünk sem. Itt csakis Edith Pritchet nyerhet. – Visszafordult Lawshoz. – Ez rosszabb lesz, mint amikor fehér emberek parancsolgattak magának. Ebben a világban egy kövér, középkorú fehér nő markában van.

   — Vacsora tálalva – szólt be Marsha a nappaliból. – Szabad a vásár.

* * *

   Egyenként besorjáztak a nappaliba. Hamilton épp akkor lépett be, amikor megjelent az ajtóban Lompos Lüttyő, akit becsalogatott az ételszag. Lompos most igazán lompos volt, mivel egy cipősdobozban szu-nyókált a szekrényben. Szerencsétlenségére éppen Edith Pritchet útjába került.

   — Te jó ég – botlott fel benne kis híján Mrs. Pritchet, Lompos Lüttyő pedig, aki éppen készült felugrani valaki ölébe, eltűnt. Az asszonyság ment tovább, bugyros rózsaszín ujjai közt egy tálca teasüteményt szorongatva. Észre sem vette a változást.

   — Elvette a macskájukat – szólalt meg David Pritchet éles, vádló hangon.

   — Semmi baj – felelte szórakozottam Marsha. – Van még rengeteg.

   — Nem, nincs – javította ki mély hangon Hamilton. – Elfelejtetted? Ezzel az egész macskafaj eltűnt.

   — Hogy? – kérdezte Mrs. Pritchet. – Mi volt az a szó? Nem értettem.

   — Nem érdekes – mondta Marsha, azzal gyorsan leült az asztalhoz, és elkezdett kiszolgálni. A többiek is leültek. Utolsónak Arthur Silvester jelent meg. Elfogyasztotta langyos vizes szódáját, a konyha felől érkezett egy kancsó teával.

   — Hová tegyem? – kérdezte nyafogva, helyet keresve a zsúfolt asztalon, aszott kezében a kancsó nagy, csúszós és fényes volt.

   — Adja csak ide – mosolygott üresen Mrs. Pritchet. Silvester feléje indult, ő pedig nyúlt a kancsóért. Silvester felemelte a kancsót… és sorvadt karjának minden erejével fejbe vágta vele az asszonyt. Az arca meg sem rezzent. Az asztalnál ülők hitetlenkedve kaptak levegő után. Mindenki felpattant.

   Azonban egy pillanattal az előtt, hogy a korsó célt ért volna, Arthur Silvester megszűnt létezni. Semmivé foszlott kezeiből a korsó a szőnyegre esett és összetört. Ronda, vizeletszínű tea spriccelt mindenfelé.

   — Ajjaj – csettintett bosszúsan Mrs. Pritchet, s Arthur Silvesterrel egyetemben a széttört kancsó és a teafolt is eltűnt.

   — Milyen kellemetlen – szólalt meg nagy sokára Marsha.

   — Örülök, hogy vége – mondta vékony hangon Laws. Keze remegett. – Ez… egy hajszálon múlt.

   Joan Reiss felpattant az asztaltól.

   — Nem érzem jól magam. Mindjárt jövök – azzal gyorsan kiment a nappaliból, végig a folyosón, be a hálóba.

   — Mi baja? – nézett körbe izgatottan Mrs. Pritchet. – Valami felkavarta? Talán meg tudom…

   — Miss Reiss – szólt utána Marsha átható hangon -, kérem, jöjjön visz-sza. Éppen vacsorázunk.

   — Megnézem, mi bántja – sóhajtott Mrs. Pritchet, és készült feltápász-kodni.

   Hamilton azonban már úton volt. – Majd én – szólt vissza a válla fölött.

   A hálószobában Miss Reiss ölbe tett kézzel ült, mellette kabátja, kalapja és retikülje.

   — Mondtam neki, hogy ne csinálja – mondta halkan Hamiltonnak. Szarukeretes szemüvegét levette, lazán tartotta az ujjai között. Szeme fakó és üres volt, szinte színtelen. – Nem így kell csinálni.

   — Szóval megtervezték?

   — Természetesen. Arthur, a fiú és én. Ma találkoztunk. Csak egymásra számíthattunk. Féltünk szólni magának. A felesége miatt.

   — Számíthatnak rám.

   Miss Reiss elővett egy apró üveget a retiküljéből, és az ágyra tette.

   — El akarjuk altatni – magyarázta közönmbös hangon. – Öreg és megviselt egy nőszemély.

   Hamilton felkapta és a fénybe tartotta az üveget. Folyékony kloroform volt, amibe biológiai mintákat szokás tartani.

   — De ez megöli. -Nem.

   David jelent meg izgatottan. -Jöjjenek vissza… anya kezd begurulni. Miss Reiss felállt, visszavette az üveget, és a retiküljébe dugta.

   — Már jól vagyok. Csak a sokk. Megígérte, hogy nem teszi, de ezek a kiszolgált katonák…

   — Majd én megcsinálom – ajánlkozott Hamilton.

   — Miért?

   — Nem akarom, hogy maga megölje. És tudom, hogy az lenne a vége.

   Egy pillanatig farkasszemet néztek. Aztán Miss Reiss arca türelmetlenül megrándult, előhalászta az üveget, és a férfi kezébe nyomta. – Akkor alapos munkát végezzen. Még ma éjjel.

   — Nem. Majd holnap. Kiviszem a szabadba, piknikre. Fel a hegyekbe kora reggel. Amint világos lesz.

   — De nehogy beijedjen, és visszakozzon.

   — Nem fogok – tette zsebre az üveget a férfi. Komolyan gondolta.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 12

 

   Az októberi napfény hidegen szikrázott, a füvön még látszott a dér nyoma. Kora reggel volt, Belmont városa kékesfehér ködfelhőbe burkolózott. Az autópályán az autók folyamatos sorokban haladtak a félszigeten San Francisco felé.

   — Istenem! – sóhajtott Mrs. Pritchet. – Ez a rettenetes forgalom.

   — Nem arra megyünk – nyugtatta meg Hamilton, és a Ford kupéval a Bayshore autópályáról lefordult egy mellékútra. – Los Gatos felé.

   — És aztán? – kérdezte Mrs. Pritchet mohó, szinte gyerekes várakozással. – Te jó ég, arra még nem is jártam.

   — Aztán le az óceánhoz – felelte az izgalomtól kipirult Marsha. – Végig a parti autópályán, le Big Surig.

   — Az meg hol van? – tudakolta az asszony.

   — A Santa Lucia-hegyekben, Monterey alatt. Nincs messze, és remek piknikhely.

   — Akkor jó – dőlt hátra Mrs. Pritchet, kezét összekulcsolva az ölében. – Nagyon kedves maguktól, hogy elvisznek piknikezni.

   — Semmiség – adott a kupénak egy gázfröccsöt Hamilton.

   — Én nem értem, mi a baj a Golden Gate Parkkal – szólt közbe gyanakodva McFeyffe.

   — Túl nagy a tömeg – érvelt Miss Reiss. – Big Sur természetvédelmi terület. Igazi vadon.

   — Biztonságos? – nézett rá nyugtalanul Mrs. Pritchet.

   — Teljes mértékben – nyugtatta meg Miss Reiss. – Semmi baj nem történhet.

   — Magának nem kéne dolgoznia, Mr. Hamilton? – kérdezősködött tovább Mrs. Pritchet. – Ma nincs ünnep, ugye? Mr. Laws is dolgozik.

   — Kivettem a délelőttöt – válaszolt Hamilton. – Hogy el tudjam hozni.

   — Ó, ez nagyon kedves – mondta Mrs. Pritchet, s dundi kezei röpködtek az ölében.

   McFeyffe komoran szívta a szivarját. – Mi folyik itt, Hamilton? Valamit forralsz, ugye? – A szivar füstjének egy pászmája hátraúszott, ahol Mrs. Pritchet ült. Az asszony homlokát ráncolta az émelyítő illatra, majd eltörölte a szivart mint tárgyat. McFeyffe hirtelen a nagy semmit fogta az ujjai közt; arca egy pillanatra céklavörös lett, majd lassan lehiggadt. -Huh!

   — Mondott valamit? – kérdezte Mrs. Pritchet:

   McFeyffe nem felelt, a zsebeit tapogatta, hátha valami csoda folytán néhány szivar megmaradt.

   — Mrs. Pritchet – szólt hátra közömbösen Hamilton -, gondolt már arra, hogy az írek tulajdonképpen semmivel sem járultak hozzá az emberiség kultúrájához? Nincsenek ír festők, ír zeneszerzők…

   — Jézusisten – nyögte döbbenten McFeyffe.

   — Nincsenek ír zeneszerzők? – lepődött meg Mrs. Pritchet. – Nahát, nahát. Valóban? Nem, ezt észre sem vettem.

   — Az írek egy barbár nép – folytatta Hamilton szadista élvezettel. -Nem csinálnak mást, csak…

   — George Bemard Shaw! – kiáltott fel ijedten McFeyffe. – A világ legnagyobb drámaírója! William Butler Yeats, a legnagyobb költő. James Joyce, az … – kereste a szót – író.

   — Az Ulysses írója – tette hozzá Hamilton. – Amit évekig betiltottak a léha, vulgáris részek miatt.

   — Igazi művészet – krákogta McFeyffe.

   Mrs. Pritchet megfontolta a dolgot. – Igen – jutott döntésre. – Szerintem művészet. Nem, Mr. Hamilton, maga téved. Az írek igenis, nagyon tehetségesek a költészetben és a színházban.

   — Swift – suttogta McFeyffe. – A Gulliver utazásai írója. Szenzációs munka.

   — Rendben, vesztettem – adta meg magát Hamilton.

   A rémülettől szinte öntudatlan McFeyffe lihegve, izzadva dőlt hátra, arca teljesen elszürkült.

   — Mit csinálsz? – suttogta férje fülébe Marsha. – Te… vadállat.

   Miss Reiss láthatóan jól szórakozott, és tisztelettel méregette Hamiltont. – Ez közel volt.

   — így is akartam – felelte Hamilton, bár most, hogy átgondolta, kicsit megdöbbent magán. – Bocs, Charley.

   — Felejtsük el – motyogta McFeyffe.

   Az út jobb oldalán élettelen pusztaság terült el. Hamilton megpróbált visszaemlékezni: nem volt itt valami előtte? Végül nagy-nagy erőfeszítés árán eszébe jutott. Elvileg itt terült el egy hatalmas ipari övezet, dübörgő, füstokádó gyárakkal és finomítókkal. Tinta, faggyú, vegyszerek, műanyag, fa… és nyoma veszett. Csak az üres táj maradt.

   — Egyszer jártam erre – szólalt meg Mrs. Pritchet, látva a férfi arckifejezését. – Eltöröltem mindent. Ronda, büdös, zajos helyek voltak.

   — Akkor nincs is több gyár? Bill csalódott lehet a szappangyára nélkül.

   — A szappangyárakat meghagytam – jelentette ki álszent hangon Mrs. Pritchet. – Azok legalább illatosak.

   Hamilton kezdett valamiféle perverz élvezetet találni ebben az egészben. Annyira hibás, annyira rozoga és bizonytalan ez az egész. Mrs. Pritchet egy legyintéssel ipari régiókat törölt el az egész világon. Képtelenség, hogy ez a fantáziavilág tartható legyen. Az alapszerkezete már most rogyadozik. Nem születnek csecsemők, semmit nem gyártanak… létfontosságú kategóriák szűnnek meg csak úgy. A szex és a szaporodás morbid állapot, amit csak az orvosok ismernek. Saját logikája dönti össze ezt a fantáziavilágot.

   Ettől támadt egy ötlete. Talán a rossz végéről kezdte. Talán van egy gyorsabb, könnyebb módja macskát engedni az egerek közé.

   Csakhogy már macskák sincsenek. Eszébe jutott Lompos Lüttyő, és elkeseredett, fojtogató düh szaladt fel a torkába. Csak mert a kandúr véletlenül az asszony elé lépett… de a való világban legalább megmaradtak a macskák. A való világban még mindig kínlódik Arthur Silvester, Lompos Lüttyő, a szúnyogok, a tintagyárak és Oroszország. Ettől kicsit felvidult.

   Lomposnak amúgy se tetszett volna itt. Az egereket, legyeket és pockokat már rég eltűntették. Ráadásul ebben a torz létben nem volt helye a sikátorban kiélt testi vágyaknak.

   — Nézzék – tett egy kísérletet Hamilton. Egy lerobbant városba ért az út. Játéktermek, cipőf ényesítők, szutykos motelek. – Szégyen – csóválta a fejét. – Fel vagyok háborodva.

   A játéktermek, cipőfényesítők és szutykos motelek eltűntek. Világszerte rések nyíltak a valóság szövetén.

   — Mindjárt jobb – jegyezte meg Marsha, kissé nyugtalanul. – De Jack, talán jobb lenne, ha… hagynád, hogy Mrs. Pritchet maga döntsön.

   — Csak segíteni próbálok – mondta Hamilton derűsen. – Végül is az a munkám, hogy a kultúrát elvigyem a tömegekhez.

   Miss Reiss azonnal kapcsolt.

   — Nézzék azt a rendőrt. Megbírságolja szegény motorost. Hogy tehet ilyet?

   — Én is sajnálom szegényt – értett egyet szívből Hamilton. – Belefutott annak a dagadt vadembernek a karjaiba. Biztos a rendőr is ír. Azok ilyenek.

   — Szerintem inkább olasz – morfondírozott Mrs. Pritchet. – De hát a rendőrség hasznos, nem, Mr. Hamilton? Én mindig úgy hittem…

   — A rendőrség igen. De nem a közlekedési rendőrök. Az egészen más.

   — Aha, értem – bólintott Mrs. Pritchet. Az összes közlekedési rendőr, beleértve azt ott bal felől, megszűnt létezni. McFeyffe kivételével mindenki fellélegzett.

   — Ne engem okolj – mondta neki Hamilton. – Miss Reisst.

   — Töröljük el Miss Reisst – dörmögte McFeyffe.

   — Ejnye, Charley – vigyorgott Hamilton. – Ez nem túl emberséges gondolkodás.

   — Úgy van – értett egyet komolyan Mrs. Pritchet. – Meg vagyok döbbenve magán, Mr. McFeyffe.

   McFeyffe füstölögve elfordult, és kibámult az ablakon.

   — Ezzel a mocsárral is kéne már kezdeni valamit – jegyezte meg. -Förtelmesen bűzlik.

   A mocsár megszűnt létezni. Sehol nem maradt egyetlen mocsár sem. Az út mentén most süllyedek látszott. Hamilton kíváncsi volt, milyen mély lehet. Talán pár méter, a mocsár nem volt túl nagy. Az egykori mocsárból madarak röppentek az út fölé.

   — Ez egész jó buli – vigyorgott David Pritchet.

   — Csatlakozz – mondta neki Hamilton. – Mi az, amit meguntál?

   — Nem untam meg semmit – töprengett David. – Látni akarok mindent.

   Ez egyből kijózanította Hamiltont.

   — Igazad van. Ne hagyd, hogy bárki is rábeszéljen bármire.

   — Hogyan legyek tudós, ha nincs mit tanulmányozni? – folytatta a fiú. – Honnan veszek pocsolyavizet, amit megvizsgálhatok a mikroszkóp alatt? Egy pocsolya se maradt.

   — Pocsolya – ismételte érezhető nehézséggel Mrs. Pritchet. – Az mi, David? Nem vagyok biztos, hogy…

   — És már törött üvegek sincsenek a földön – panaszkodott tovább David az anyjának. – És bogarakat se találok a bogárgyűjteményembe. És eltűntetted az összes kígyót, úgyhogy már kígyócsapdát is hiába teszek ki. A vasútnál azt szoktam nézni, ahogy szenet rakodnak. De már szén sincs. És bejártam a Parker Tinta Társasághoz… már az sincs. Nem hagysz meg semmit!

   — A szép dolgokat igen – rótta meg az anyja. – Mindenféle szép dolgokat. Nem akarsz koszos, kellemetlen dolgokkal játszani, ugye?

   — És Eleanor Root – mondta a magáét David -, a lány, akik most költöztek szembe, mutatni akart valamit, ami neki van, nekem meg nincs, ha bemegyek vele a garázsba, és bementem, de kiderült, hogy mégsincs meg neki az az izé. És ez nem tetszik.

   Mrs. Pritchet skarlátvörösen kereste a szavakat. – David Pritchet, te mocskos kis perverz! Mi a baj veled? Mikor lettél ilyen?

   — Az apjától örökölhette – vélte Hamilton. – A vérében van.

   — Csak az lehet – zihált Mrs. Pritchet -, mert hogy tőlem nem, az biztos. David, ha hazaértünk, úgy elnadrágollak, mint még soha. Egy hétig le se bírsz majd ülni. Én még életemben nem…

   — Tűntesse el – javasolta sztoikusán Miss Reiss.

   — Ne merészeld! – üvöltött fel David. – Meg ne próbáld!

   — Majd később még megbeszéljük – förmedt rá az anyja, felemelt állal, lángoló szemmel. – Most egy szót se fogok vesztegetni rád.

   — Húha.

   — Beszélgessünk mi – mondta Hamilton a fiúnak.

   — Inkább ne, ha kérhetem – szólt rá Mrs. Pritchet. – Azt akarom, hogy az eszébe vésse, hogy nem mehet tisztességes emberek közé ilyen szenynyes gondolatokkal.

   — Nekem is van pár szennyes gondolatom – kezdte Hamilton, de felesége bokán rúgta.

   — A helyedben nem dicsekednék vele – mondta Marsha.

   A felháborodott Mrs. Pritchet szótlanul bámult ki az ablakon, és szisztematikusan el-eltörölt különböző kategóriákat. Düledező szélmalmok és régi tanyák lettek semmivé. Özönvíz előtti, rozsdás autók koptak ki ebből a világból. Árnyékszékek tűntek el, meg korhadt fák, roskatag pajták, szeméthegyek és rongyos öltözetű gyümölcsszedők.

   — Az meg micsoda? – kérdezte Mrs. Pritchet bosszúsan. Jobbra egy lapos, ronda betonépület húzódott.

   — Az a Pacific Gas and Electric Company erőműtelepe – felelte Hamilton. – Nagyfeszültségű kábelekkel továbbítják az energiát.

   — Gondolom, ez hasznos.

   — Sokak szerint igen.

   — Azért lehetne szebb is – jegyezte meg Mrs. Pritchet. Ahogy elhajtottak mellette, az épület megremegett. Mire elhagyták, az erőműtelep régies, cseréptetős házikóvá változott, melynek pasztellszín falain sarkantyúvirág futott fel.

   — Aranyos – motyogta Marsha.

   — Majd, ha a mérnökök kijönnek kábelellenőrzése, meg fognak lepődni – vélte Hamilton.

   — Dehogy – mondta Miss Reiss száraz mosollyal. – Észre se veszik.

* * *

   Még nem volt dél, amikor Hamilton a Forddal lehajtott a parti autópályáról a Los Padres Forest kaotikus, zöld vadonjába. Masszív fenyők tornyosultak fölébük, komor tisztások bukkantak fel mindkét oldalt a keskeny út mentén, amely bevezetett a Big Sur Parkba és fel a Cone Peakre.

   — Ijesztő – mondta David.

   Az út emelkedett. Nemsokára elértek egy széles lejtőt, ahol élénk színű bozót és aljnövényzet nőtt, a karcsú örökzöldek között pedig sziklák hevertek. Edith Pritchet kedvenc virágai, a kaliforniai aranypipacsok milliószám nőttek. Mrs. Pritchet boldogan kiáltott fel:

   —Jaj, de gyönyörű! Itt piknikezzünk!

   Hamilton engedelmesen lekanyarodott az útról, be a mezőre. A kocsi párat döccent, majd Mrs. Pritchet gyorsan eltörölte a gödröket. Hamarosan megálltak, Hamilton leállította a motort. Semmi más nem hallatszott, csak a hűtő halk sziszegése és a madarak rikoltásának visszhangjai.

   — Hát megérkeztünk – szólalt meg Hamilton.

   Izgatottan kikászálódtak a kocsiból. A férfiak kivették az étellel megpakolt kosarakat a csomagtartóból. Marsha vitte a pokrócot és a fényképezőt. Miss Reiss a termoszt a teával. David ugrándozott és a bozótokat csapkodta egy bottal, felriasztva egy egész fürjcsaládot.

   — Milyen aranyosak – áradozott Mrs. Pritchet. – Nézzék, a kicsik hogy repülnek!

   Egy lelket se láttak, csak a zöld erdő futott le; messze lent az autópálya ólomszürke végtelen szalagja, és azontúl a hatalmas víztömeg, amely még Davidét is lenyűgözte.

   — Hűha, ez aztán nagy.

   Mrs. Pritchet kiválasztotta a megfelelő helyet, és gondosan leterítették a pokrócot. Kinyitották a kosarakat, és szalvétákat, papírtányérokat, villákat és poharakat adtak körbe vidáman.

   A közeli örökzöldek árnyékában Hamilton a kloroformot készítette elő. Senki rá se hederített, ahogy széthajtotta egyik zsebkendőjét, és beáztatta a folyadékba. A hűvös szél elsodorta a szagot. Senki nincs veszélyben, csak egyetlen ember orra, szája és lélegzőszerve. Gyors, biztonságos és hatásos.

   — Mit művelsz, Jack? – suttogta Marsha hirtelen a fülébe. A férfi bűn-tudatosan összerezzent, kis híján elejtve az üveget.

   — Semmit. Menj, és törd fel a kemény tojásokat.

   — Valamiben mesterkedsz – hajolt át válla fölött a nő. -Jack! Az… patkányméreg?

   — Köhögés elleni szirup – mosolygott idegesen. – A hurutomra.

   — Valamiben sántikálsz – nézett rá nagy szemmel Marsha. – Látom rajtad, ilyenkor olyan nyughatatlan vagy.

   — Véget vetek ennek a nevetséges helyzetnek – felelte Hamilton. – Egy perccel se bírom tovább.

   Marsha erősen megmarkolta a karját. – Jack, a kedvemért…

   — Miért, neked annyira jó itt? – rántotta el a karját keserűen. – Neked meg Lawsnak meg McFeyffe-nek. „Remekül vagyunk, bárcsak itt lennél.” Közben meg az a boszorkány eltöröl embereket és állatokat, mindent, ami nem fér bele a korlátolt képzeletébe.

   —Jack, ne csinálj semmit. Kérlek. ígérd meg!

   — Sajnálom. Már el van döntve. A kerekek forognak. Mrs. Pritchet rövidlátón pislogott feléjük a rétről.

   —Jack, Marsha, jöjjenek! Szalámi és joghurt. Siessenek, mielőtt elfogy!

   Marsha elállta férje útját: – Nem engedem. Nem teheted, Jack. Hát nem

   érted? Jusson eszedbe, mi történt Arthur Silvesterrel, jusson eszedbe…

   — Hagyjál – vágott közbe dühödten. – Még elpárolog a szer. Meglepetésére Marsha szeme megtelt könnyel.

   — Te jó ég, drágám. Mit tegyek? Nem bírnám ki, ha téged is eltűntetne. Belehalnék.

   — Bolond vagy – esett meg rajta a férfi szíve.

   — Lehet. – A könnyek csak csorogtak a nő arcán, ahogy kapaszkodott a férfiba, próbálva visszatartani. Persze hiába. Miss Reiss ügyesen úgy ültette Mrs. Pritchetet, hogy háttal volt Hamiltonnak. David izgatottan fecsegett, próbálta lekötni anyja figyelmét; egy különös követ lengetett, amit kiásott, közben a távolba mutogatott. A helyzet megérett, még egyszer nem lesz ilyen esély.

   — Áll félre, és ne nézz oda, ha nem bírod – mondta gyengéden a feleségének Hamilton, majd határozottan lefejtette az asszony ujjait, és eltolta magától. – Érted is teszem. Meg Lawsért, Lomposért, mindnyájunkért. McFeyffe szivarjaiért.

   — Szeretlek, Jack – rebegte Marsha.

   — Én meg sietek, oké?

   — Oké – bólintott az asszony. – Sok szerencsét.

   — Kösz. – Ahogy elindult a többiek felé, azt mondta a feleségének: – Örülök, hogy megbocsátottál Silky miatt.

   — Te is megbocsátottál nekem?

   — Nem – felelte Hamilton jegesen. – Talán majd, ha újra látom.

   — Remélem – mondta Marsha szánalmasan.

   — Szoríts.

   Otthagyta a nőt, és a nedves talajon sebesen elindult Mrs. Pritchet idomtalan háta felé. Az asszony éppen forró narancsvirág teát ivott. Bal kezében egy fél kemény tojást markolt. Hatalmas ölében egy tálon burgonyasaláta és főtt sárgabarack. Ahogy Hamilton mögé lépett és lehajolt, Miss Reiss azt mondta a nőnek:

   — Ideadná a cukrot, Mrs. Pritchet?

   — Persze, aranyom – felelte udvariasan Mrs. Pritchet, letéve a tojást, és a viaszos papírzacskó után tapogatott, amiben a cukrot hozták. – Te jó ég – húzta fel az orrát -, mi ez a bűz?

   És Hamilton remegő kezéből eltűnt a kloroformmal átitatott zsebkendő. A csípőjének nyomódó üveget sem érezte már. Mrs. Pritchet udvariasan Miss Reiss merev tenyerébe tette a cukrot, és felvette kemény tojását.

   Vége volt. A stratégia véglegesen csődöt mondott.

   — Nagyon zamatos ez a tea – dicsérte meg Mrs. Pritchet az érkező Marshát. – Gratulálok, aranyom. Maga született szakács.

   <s>-

   Nos erről ennyit. – Hamilton leült a földre, és kezét dörzsölgetve szemrevételezte az ételválasztékot. – Mit eszünk?

   David Pritchet elkerekedett szemmel meredt rá. – Eltűnt az üveg! Elvette! A férfi rá se hederítve nekiállt ételt szedni magának.

   — Azt hiszem, mindenből veszek kicsit – mondta lelkesen. – ínycsiklandón néz ki.

   — Csak nyugodtan – búgta Mrs. Pritchet tojással teli szájjal. – Kóstolja meg ezt a mennyei zelleres túrót. Egészen hihetetlen.

   — Köszönöm, feltétlen megkóstolom.

   David Pritchet hisztérikusan talpra ugrott, és anyjára mutogatva üvöl-teni kezdett:

   — Te gonosz vén varangy, elvetted a kloroformot! Eltűntetted. Most mit tegyünk?

   — Igen, aranyom – felelte Mrs. Pritchet közömbösen. – Förtelmesen büdös vegyszer volt. Arról pedig fogalmam sincs, mit tehetnél. Tudod, mit? Egyél még, aztán menj, próbáld ki, hányféle páfrányt tudsz megkülönböztetni.

   Miss Reiss szólalt meg furcsa, erőltetett hangon:

   — Mit akar velünk tenni Mrs. Pritchet?

   — Atyaég, miféle kérdés ez? – vett magának még egy adag burgonyasalátát Mrs. Pritchet. – Egyen csak, kedvesem. Maga nagyon sovány, sok hús ráfér még azokra a csontokra.

   A kis csoport gépiesen evett. Csak Mrs. Pritcheten látszott, hogy élvezi is az evést, és evett is jócskán.

   — Olyan békés itt – jegyezte meg. – Csak a szél motoz a fenyőfák között.

   A távolban egy repülőgép zümmögött halkan, a part mentén felfelé igyekvő parti őrség gépe.

   — Ejej – húzta össze szemöldökét bosszúsan Mrs. Pritchet. – Milyen zavaró zaj.

   Azzal az a bizonyos repülőgép és a repülőgép mint kategória megszűnt létezni.

   — Hát annak is annyi – vonta meg a vállát gúnyos nemtörődömséggel Hamilton. – Vajon mi lesz a következő?

   — A nyirkosság – válaszolta nyomatékosan Mrs. Pritchet.

   — Tessék?

   — A nyirkosság. – Az asszony kényelmetlenül feszengett a párnán. -Érzem a nyirkos talajt. Nagyon-nagyon bosszantó.

   — Absztrakt kategóriát is el tud törölni? – érdeklődött Miss Reiss.

   — Hát hogyne, drágám. – A talaj mind a hátuk alatt olyan meleg és száraz lett, akár a pirítós. – És a szél is kicsit hűvös, nem gondolják? – A szellő simogató érintéssé szelídült. – Mindjárt jobb, nemde?

   Őrült hányavetiség tört Hamiltonra. Mi vesztenivalója van? Nem maradt semmi, ez itt a vég.

   — Az óceán színe is olyan undorító, nem? Szerintem kifejezetten irritáló.

   Az óceán immár nem tompa, ólomszín volt, hanem vidám, pasztell-zöld.

   — Sokkal jobb – nyögte Marsha. Közel ült a férjéhez, és görcsösen a kezét szorította. -Jaj, drágám… – kezdte csüggedten.

   Hamilton magához húzta. – Nézd azt a szárnyát csattogtató sirályt.

   — Halat keres – vélte Miss Reiss.

   — Gonosz madár – jelentette ki Hamilton. – Megöli a tehetetlen halakat.

   A sirály eltűnt.

   — De a halak meg is érdemlik – mondta Miss Reiss elgondolkodva. -Az apróbb tengeri élőlényeken élnek, az egysejtű protozoákon.

   — Gonosz, mocskos halak – értett egyet lelkesen Hamilton.

   A vízfelszínen apró hullám fodrozott végig. A halak osztálya megszűnt létezni. A piknikkosár közepén a füstölt hering-kupac semmivé foszlott.

   — Hm. Az norvég import volt – dünnyögte Marsha.

   — Nem lehetett olcsó – morogta McFeyffe undorodva. – Az import holmik mind pokoli drágák.

   — Kinek kell pénz? – azzal Hamilton előhúzott a zsebéből egy marék aprót, és szétszórta a domboldalon. A fémarabok csillogtak a kora délutáni napsütésben. – Mocskos pénz.

   A fénylő pöttyök eltűntek.

   — Ez elbűvölő! – vihogott Mrs. Pritchet. – Olyan édes maguktól, hogy segítenek nekem. Időnként már nem jut eszembe több.

   A lejtő alján egy tehén jelent meg, lassan ballagott felfelé. Miközben nézték, a tehén valami igen illetlen dolgot művelt. – El a tehenekkel! -kiáltott fel Miss Reiss. Feleslegesen. Edith Pritchetnek sem nyerte el a tetszését; a tehén eltűnt.

   Ahogy Hamilton öve. És a felesége cipője. És Miss Reiss tárcája. És minden marhabőrből készült holmi. A piknikkosárból is eltűnt a joghurt és a túró.

   Miss Reiss megmarkolt egy száraz gazcsomót. – Ellenszenves egy növény – panaszkodott. – Az egyik megbökött.

   A gaz eltűnt. És a száraz fű zöme is a rétről, ahol korábban tehenek legeltek. Helyén csupasz kő és por látszott.

   David hisztérikusan rohangált körbe: – Mérgező tölgyet találtam! Mérgező tölgyet!

   — Tele van velük az erdő – árulta el Hamilton. – Meg csalánnal. Meg ármányos indákkal.

   Jobbra tőlük a liget megremegett. Az erdő körös-körül alig láthatóan megrándult. Aztán tisztán látszott, hogy megritkul a vegetáció.

   Marsha komoran levette lábáról cipője maradványait. Csak a ruhahímzés és a fémkapcsok maradtak. – Hát nem szomorú? – kérdezte gyászos hangon a férjétől.

   — Tiltsuk be a cipőket – javasolta Hamilton.

   — Pompás ötlet – csapott le csillogó szemmel Mrs. Pritchet. – A cipő csak gyötri az ember lábát. – Marsha kezéből eltűntek a maradványok, és a csoport többi tagjának cipője is. McFeyffe hatalmas, harsány zoknija csupaszon virított a napon. Zavartan húzta maga alá a lábát.

   A horizonton egy óceánjáró füstje lebegett épphogy láthatóan.

   — Böhöm teherszállító – mondta Hamilton. – Le vele.

   A sötét füstgomoly elfoszlott. A kereskedelmi hajózás korszaka véget ért.

   — Sokkal tisztább lett a világ – jelentette ki Miss Reiss.

   Az autópályán egy kocsi haladt, a rádiója még hozzájuk is felhallatszott. – Le a rádiókkal – kérte Hamilton. A zaj megszűnt. – És a tévékkel és mozikkal is. – Ezúttal nem történt látható változás, pedig végbement. – És le az olcsó hangszerekkel is: harmonikákkal, bendzsók-kal és vibrafónokkal!

   Ezek a hangszerek az egész világról eltűntek.

   — Reklámok! – rikkantott Miss Reiss, ahogy egy nagy tartálykocsi gördült tova az autópályán, oldalán festett szavakkal. A szavak eltűntek. -A kamionokat is. – Erre maga a kamion is eltűnt, a sofőr az árokba repült az út mentén.

   — Megsérült – mondta Marsha halkan. A küszködő sofőr azonnal eltűnt.

   — Benzin – szólalt meg Hamilton. – A kamion benzint vitt. Az egész világon megszűnt a benzin.

   — Olaj és terpentin – toldotta meg Miss Reiss.

   — Sör, alkohol és tea – sorolta Hamilton.

   — Palacsintaszirup, méz és almabor.

   — Alma, narancs, citrom, kajszi- és őszibarack – segített erőtlenül Marsha.

   — Mazsola és körte – morogta mogorván McFeyffe.

   — Mogyoró, jamgyökér és édesburgonya – mondta Hamilton.

   Mrs. Pritchet engedelmesen eltörölte mindezen kategóriákat a Föld színéről. Teáscsészéjük kiürült. Piknikkészletük jócskán leapadt.

   — Tojás és virsli – ugrott talpra Miss Reiss.

   — Sajt. Ajtókilincs és ruhafogas – csatlakozott hozzá Hamilton. Mrs. Pritchet vihogva törölte el ezeket is.

   — Nem megyünk túl messzire? – lihegett örömmel.

   — Hagyma, elektromos pirító, fogkefe – mondta Marsha csengő hangon.

   — Kén. Ceruza. Paradicsom. Liszt – kapta el David is a fonalat.

   — Gyógynövények, autók, ekék – kiáltotta Miss Reiss. Mögöttük a Ford kupé hang nélkül semmivé lett. A Big Sur Park dombjain és lejtőin a növényzeti tovább ritkult.

   — Járdák – javasolta Hamilton.

   — Ivókutak. Órák – segített Marsha.

   — Bútorfény! – kiabálta fel-le ugrálva David.

   — Hajkefe – vette át Miss Reiss.

   — Képregények – jutott McFeyffe eszébe. – És az a nyúlós tészta, amire írni szoktak. Az a francia.

   — Székek – bökte ki a saját merészségétől elámult Hamilton. – Kanapék.

   — A kanapék erkölcstelenek – helyeselt Miss Reiss, és izgalmában rálépett a termoszra. – El velük. És az üveggel. Mindennel, ami üveg.

   Mrs. Pritchet kötelességtudóan eltörölte saját szemüvegét és minden hasonló tárgyat az egész világon.

   — Fémek! – kiáltotta Hamilton gyenge, ámult hangon.

   Nadrágja cipzárja eltűnt. A széttört termosz maradványa, a fémburok is. Marsha apró karórája, fogaiból a tömés; a női fehérneműk horgai. Az arrébb magánkívül futkorászó David elkiáltotta magát: – Ruhák!

   Abban a pillanatban mind anyaszült meztelenek lettek. De aligha számított, hiszen a nemiség rég megszűnt.

   — Növényzet – állt fel ijedten férje mellé Marsha. Ez a változás azonban már ijesztő mértékű volt. A dombok és az egész hatalmas hegység olyan csupasz lett, mint egy szikla. Nem maradt más, csupán az őszi barna föld, amire hideg, sápadt nap nézett le.

   — Felhők – mondta rángó arccal Miss Reiss. A fent úszó néhány finom, fehér felhőfoszlány eltűnt. – Ködpára! – A nap azonnal hevesen tűzött.

   — Tengerek – kántálta Hamilton. A pasztellzöld sík hirtelen kihunyt. Helyén elképesztő mély, homokkal teli gödör maradt, mely a szemhatárig húzódott. A férfi döbbenten habozott, így Miss Reiss közbe tudott szólni:

   — Homok!

   A titáni gödör még mélyebb lett. Az alja már nem is látszott. Alattuk mély, baljós robajjal felmordult a föld. A bolygó alapegyensúlya elmozdult.

   — Gyorsan, gyorsan! – lihegte Miss Reiss. Arcát eltorzította a szenvedély. – A következő? Mi maradt?

   — A városok – mondta David.

   Hamilton türelmetlenül leintette. – Vízmosások! – bődült el. A következő pillanatban sík terepen álltak; minden mélyedés kivasalódott. Hat különböző méretű és alakú, meztelen, sápadt alak bámult lázasan körbe.

   — Minden élőlény az embert kivéve – lihegett Miss Reiss. Megtörtént.

   — Az embert kivéve minden életforma – kontrázott Hamilton.

   — Savak! – kiáltotta a nő, és térdre rogyott, fájdalomtól eltorzult arccal. Mindannyian a kín eksztázisában vonaglottak; testük alapvető kémiai összetétele radikálisan megváltozott.

   — Bizonyos fémes sók! – visította Hamilton. Újra görcsbe rándultak a belső agóniától.

   — Egyes nitrátok! – rikoltott Miss Reiss.

   — Foszfor!

   — Szódiumklorid! -Jód!

   — Kalcium! – Miss Reiss félig öntudatlanul terült el, alig tudta megtartani magát a könyökén. Mindannyian tehetetlenül vergődtek. Edith Pritchet dagadt teste görcsösen rángott; lefittyedt szája sarkából nyál szivárgott, miközben próbált az elhangzott kategóriákra koncentrálni.

   — Hélium! – hörögte Hamilton.

   — Széndioxid!

   — Neon – nyögte a férfi. Minden remegett és hullámzott körülötte; végtelen, komor sötétségben és káoszban pörgött. – Freon. Gleon.

   — Hidrogén – mozogtak Miss Reiss ajkai a sötétben.

   — Nitrogén – hörögte Hamilton, ahogy a nemlét örvénye lassan rázárult.

   Miss Reiss még utoljára összeszedte minden erejét és kimondta:

   — Levegő!

   A Föld atmoszférája semmivé foszlott. Hamilton kiürült tüdővel zuhant a kék halálba. Miközben a világ elapadt, látta Edith Pritchet ernyedt alakját, ahogy reflexgörcsök rángatták: tudata és személyisége már elhagyta.

   Nyertek. Az asszony már nem uralkodott rajtuk. Végeztek vele… végre elérték a fájdalmas szabadságot.

   Életben volt. Elnyúlva hevert, annyi ereje sem maradt, hogy moccanjon, mellkasa emelkedett és süllyedt, ujjai a földet markolták. De hol a pokolban van?

   Hihetetlen erőfeszítéssel kinyitotta a szemét.

   Már nem Mrs. Pritchet világában volt. Tompa sötétség pulzált-lükte-tett körülötte. Ocsmány áramlás kavargott, duzzadt mindenhol, vészjóslóan nekifeszült a testének. Itt-ott azonban ki tudott venni más alakokat, fekvő testeket.

   Nem messze feküdt Marsha ernyedt, mozdulatlan teste. Mögötte Charley McFeyffe hatalmas halma, szája nyitva, tekintete üveges. És homályosan, a kavargó szürkeségben látta még Arthur Silvester, David Pritchet és Bill Laws testét, és a még mindig eszméletlen Edith Pritchet dagadt gömbjét.

   A Bevatronban vannak? Az öröm végigbizsergett rajta… majd elillant. Nem. Ez nem a Bevatron. Torkában bugyogó jajszó formálódott, és indult el felfelé a szája irányába. Elkeseredetten igyekezett elevickélni a fölé tornyosuló dologtól, a karcsú, csontszerű létformától, amely addig-addig töpörödött, míg le nem hajolt hozzá.

   Száraz, noszogató suttogás hatolt el hozzá. A hang tompán vibrált, dübörgött és visszhangzóit; addig ismétlődött, míg már nem tudta túl-üvölteni.

   — Köszönöm – zihálta a fémes hang. – Nagyon jól csinálta. Pontosan úgy történt minden, ahogy terveztem.

   — Hagyjon! – visította Hamilton.

   — Hagyom – ígérte a hang. – De azt akarom, hogy keljen fel, és menjen a dolgára. Figyelni akarom magát. Maguk mind roppant érdekesek. Régóta figyelem magukat, de nem úgy, ahogy szeretném. Közelről szeretném. Minden pillanatban figyelni magukat. Látni mindent, amit csinálnak. Magukkal lenni, magukban lenni, ahol elérhetem magukat, amikor csak akarom. Meg akarom érinteni magukat. Meg akarok csináltatni magukkal ezt-azt. Látni akarom, hogyan reagálnak. Akarom. Aka_

   rom..

   Most már tudta, hol van, kinek a világába csöppent. Felismerte a nyugodt, fémes suttogást, mely könyörtelenül visszhangzóit a fülében és az agyában.

   Joan Reiss hangja volt.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 13

 

   — Hála az égnek – mondta éppen egy hang, lassan, gondosan artikulálva. Egy pattogós női hang. – Visszatértünk. Vissza a való világba.

   A homályfoltok szétfoszlottak. Körülöttük ismét az erdő és a tenger terült el; a Big Sur Park terpeszkedő zöldje és a Cone Peak lábánál futó autópálya szalagja visszaszivárgott a létezésbe.

   Odafönt tiszta, kék délutáni ég feszült. A kaliforniai aranypipacsok szinte szikráztak az őszi harmatban. Ott feküdt a pokróc, rajta az üvegek, edények, papírtányérok és poharak. Hamilton jobbján ott nyújtóztak az örökzöldek a ligetben. A Ford kupé élénken csillogott barátságos, fémes hunyorgással ott, ahol leparkolta, nem messze, a rét végében.

   A horizonton összegyűlt ködön sirály evezett át. Az országúton egy dízelkamion hajtott el zajosan, fekete füstcsóvát húzva maga után. A száraz bozótosban, félúton a lejtőn, egy ürge iramodott cikkcakkban a túrása felé.

   Hamilton körül a többiek is ébredeztek. Heten voltak, Bill Laws valahol San Joséban sirathatta a szappangyára elvesztését. A fájdalom ködén át Hamilton ki tudta venni felesége körvonalát; Marsha reszketegen feltápászkodott térdre, és üres tekintettel nézett körbe. Nem messze hevert a még mindig mozdulatlan Edith Pritchet. Mögötte Arthur Silvester és David Pritchet. A piknikpokróc szélén Charley McFeyffe is meg-meg-rándult.

   Hamilton közelében ült az ápolt, filigrán Joan Reiss. A nő módszeresen összeszedte retiküljét és szemüvegét. Szinte kifejezéstelen arccal rendezte el szoros kontyba a haját.

   — Hála az égnek – ismételte, és könnyedén talpra állt. – Vége. Az ő hangja ébresztette fel Hamiltont.

   McFeyffe fektéből üres, sokktól tompa tekintettel nézett rá. – Vissza – visszhangozta gépiesen.

   — Vissza a való világba – jelentette ki Miss Reiss közömbös hangon. -Hát nem csodálatos? – Odaszólt a fűben mellette heverő nagy, mozdulatlan halomnak: – Keljen fel, Mrs. Pritchet. Most már nincs hatalma felettünk. – Fölé hajolva belecsípett az asszony dagadt karjába. – Minden olyan, mint régen.

   — Istennek hála – motyogta Arthur Silvester ájtatosan, és kínlódva felállt. -Jaj, Istenem, az a szörnyű hang.

   — Vége? – rebegte Marsha, s barna szemét beködösítette a kétség és a megkönnyebbülés. Borzongva felkecmergett, és ingadozva megállt.

   — A végén az az iszonyú rémálom… én csak egy pillanatig láttam…

   — Mi volt az? – kíváncsiskodott David Pritchet, félelemtől reszketve.

   — Az a hely és az a hang, ami beszélt hozzánk…

   — Vége – mondta McFeyffe gyengén, félig imádkozva. – Már biztonságban vagyunk.

   — Hadd segítsek, Mr. Hamilton – lépett oda hozzá Miss Reiss. Odanyújtotta karcsú, csontos kezét, és rámosolygott sápadt, színtelen mosolyával. – Milyen érzés újra a való világban?

   Nem bírt válaszolni. Csak hazudni tudott volna, de kővé volt dermedve a rémülettől.

   —Jöjjön – unszolta Miss Reiss nyugodtan. – Előbb-utóbb úgyis fel kell kelnie. – A Fordra mutatott: – Az akarom, hogy vigyen minket vissza Belmontba. Minél hamarabb hazaérünk, annál boldogabb leszek. – Érzelemmentes hangon tette hozzá: – Olyannak akarom látni magukat, amilyenek voltak, és ott, ahová tartoznak. Addig nem nyughatok.

* * *

   Mint minden más, a vezetés is gépies, merev mozdulatsorrá, reflexszé vált, akarat nélküli cselekvéssé. A sima, jól karban tartott autópálya lassan kanyargóit a hömpölygő, szürke dombok között. Hébe-hóba elhaladt mellettük egy másik autó; közeledtek a part menti autópályához.

   — Hamarosan visszaérünk Belmontba – szólalt meg Miss Reiss.

   — Idehallgasson – förmedt rá Hamilton. – Abbahagyhatja a színlelést. Ezt a szadista játékot.

   — Miféle játékot? – kérdezte Miss Reiss nyugodtan. – Nem értem, Mr. Hamilton.

   — Nem tértünk vissza a való világba. A maga világában vagyunk, maga paranoiás, gonosz…

   — De ezt a világot maguknak teremtettem – magyarázta Miss Reiss. -Hát nem látják? Nézzenek körül. Nem végeztem jó munkát? Minden előre el lett tervezve, már réges-rég. Mindent olyannak találnak, amilyennek lennie kell, nem hagytam ki semmit.

   Hamilton úgy markolta a kormányt, hogy elfehéredett a keze. – Maga erre várt? Tudta, hogy Mrs. Pritchet után maga következik?

   — Hát persze. – Miss Reiss nyugodtan, kordában tartott büszkeséggel magyarázta: – Használja az eszét, Mr. Hamilton. Emlékszik, miért Arthur Silvester irányított először, mielőtt bármelyikünk léphetett volna? Mert ő nem vesztette el az eszméletét. És őt miért Edith Pritchet követte?

   — Mocorgott – emlékezett vissza döbbenten Marsha. – Ott a Bevatron padlóján. Én… mindnyájan láthattuk éjjel álmunkban.

   —Jobban oda kellett volna figyelnie az álomra, Mrs. Hamilton – feddte meg Miss Reiss. – Előre láthatta volna, ki következik a sorban. Mrs. Pritchet után én álltam a legközelebb az eszméléshez.

   — És maga után? – kérdezett rá Hamilton.

   — Nem számít, utánam mi jönne, Mr. Hamilton, mert én vagyok az utolsó. Visszatértek, az utazás véget ért. Itt a maguk kis világa, hát nem csodás? És mindannyiuké. Ezért teremtettem: hogy minden úgy legyen, ahogy szeretnék. Mindent érintetlenül találnak. Remélem, úgy élnek majd, mint azelőtt.

   — Muszáj lesz, gondolom – jegyezte meg Marsha. – Nincs választásunk.

   — Miért nem enged el minket? – kérdezte McFeyffe.

   — Nem tehetem, Mr. McFeyffe. Ahhoz nekem kell megszűnnöm létezni.

   — Nem teljesen – érvelt McFeyffe buzgón dadogva. – Megpróbálhatnánk valamit magán. Kloroformmal kiüthetnénk. Valamivel…

   — Mr. McFeyffe – szakította félbe higgadtan Miss Reiss -, nagyon keményen dolgoztam ezen. Régóta tervezem, egészen a baleset óta. Amióta rájöttem, hogy én leszek a következő. Hát nem lenne rémes, mindezt hagyni pocsékba menni? Talán sosem lesz még egy esélyünk. Nem, nem, ez túl értékes lehetőség, hogy elmulasszuk. Nemsokára David Pritchet előremutatott: – Ott van Belmont.

   — Jó lesz visszatérni – szólalt meg Edith Pritchet remegő, bizonytalan hangon. – Olyan kellemes kis város.

   Miss Reiss irányításával Hamilton sorra kitette a többieket a házuknál. Ő és Marsha maradtak utoljára. Ültek a kupéban Miss Reiss bérháza előtt, miközben a nő összeszedte a cuccait, és fürgén kilépett a járdára.

   — Mehetnek haza – mondta nekik. – Egy forró fürdő, aztán irány az ágy. Ráfér magukra.

   — Köszönjük – mondta Marsha alig hallhatóan.

   — Lazítsanak, és érezzék jól magukat – utasította őket Miss Reiss. – És kérem, felejtsék el a történteket. Az most már mögöttünk van. Gondoljanak erre.

   — Igen – reagált Marsha gépiesen a száraz, érzelemmentes hangra. -Erre gondolunk.

   A bérház felé menet Miss Reiss egy pillanatra megtorpant. Hosszú kordkabátjában jellegtelen, hétköznapi alak volt. Retiküljével, kesztyűjével és a New Yorkerrel, amit útközben vett, olyan volt, mint a munkából hazafelé igyekvő bármelyik középosztálybeli titkárnő. A hűvös esti szél megborzolta homokszín haját. Szarukeretes szemüvege mögött a szeme nagy és torz volt, ahogy figyelmesen nézte a két alakot a kocsiban.

   — Pár nap múlva majd beugróm – mondta nekik. – Lesz egy kellemes esténk, beszélgetünk.

   — Pompás… – nyögte ki Marsha.

   —Jó éjszakát – fejezte be Miss Reiss. Biccentett egyet, majd sarkon fordult és feltipegett a lépcsőn, kinyitotta a masszív bejárati ajtót, és eltűnt a bérház homályos, szőnyeggel borított halijában.

   — Menjünk haza – mondta Marsha férjének halk, reszketeg hangon. -Jack, vigyél haza. Kérlek, vigyél haza.

   A férfi engedelmeskedett.

   A kupéval élesen befordult a bejárójukra, felrántotta a kéziféket, leállította a motort, és durván kivágta az ajtót.

   — Megjöttünk – mondta. Marsha nem mozdult, bőre sápadt és hideg volt, akár a viasz. A férfi gyengéden, de határozottan megfogta és kiemelte a kocsiból, karjába vette, úgy kerülte meg a házat, s lépett fel a tornácra.

   — Legalább Lompos Lüttyőt visszakapjuk – lehelte az asszony. – És a szexet is. Mindent visszakapunk, ugye? Akkor ez nem lesz olyan rossz, ugye nem?

   A férfi nem felelt. Azzal volt elfoglalva, hogy kinyissa az ajtót.

   — Hatalmat akar felettünk – folytatta Marsha. – De azzal semmi gond, ugye? Van egy világunk. Tényleg a való világot teremtette meg nekünk. Én ugyanolyannak látom. Te látsz különbséget? Az isten szerelmére, Jack, mondj már valamit!

   Hamilton vállal belökte az ajtót, és felkattintotta a nappali lámpáját.

   — Hazaértünk – nézett körül Marsha félénken, miközben férje lerakta.

   — Igen, haza. – Hamilton becsapta az ajtót.

   — Ez a régi házunk, nem? Olyan, mint régen. Mielőtt ez az egész… elkezdődött. – Marsha nekiállt kigombolni a kabátját, közben körbejárt a nappaliban, megnézte a függönyt, a könyveket, a nyomatokat a falakon, a bútorokat. -Jó érzés, nem igaz? Olyan megkönnyebbülés… a megszokott dolgaink. Senki nem szór ránk kígyókat, senki nem töröl el semmit… hát nem remek?

   — Szenzációs – felelte keserűen Hamilton.

   — Jack. – Halkan odament mellé, kabátja a karján lógott. – Semmink nincs ellene, ugye? Nem olyan, mint Mrs. Pritchet, ő túl okos. Jóval előttünk jár.

   — Fényévekkel előttünk – értett egyet a férfi. – Mindent eltervezett. Gondolkodott, töprengett, tervezett, manipulált… várta, hogy a markába kerüljünk.

   Zsebében talált egy kemény, kerek hengert; vad dühvei kirántotta és a falnak vágta. Az üres kloroformos üveg leesett a szőnyegre, arrébb gurult, majd megállt. Nem törött el, még csak meg sem repedt.

   — Ezzel semmire se megyünk itt. Nyugodtan feladhatjuk. Most tényleg vesztettünk.

   Az asszony a szekrényből elővett egy akasztót, és ráterítette a kabátját. – Bill Laws pocsék hangulatban lesz.

   — Jobb lett volna, ha megöl.

   — Dehogy, nem a te hibád.

   — Hogyan nézhetek a szemébe? Bármelyikőtök szemébe? Te Edith Pritchet világában akartál maradni, én rángattalak ide. Bedőltem annak a pszichopata nő stratégiájának.

   — Ne rágd magad emiatt, Jack. Semmi értelme.

   — Ez igaz. Semmi értelme.

   — Főzök kávét. – A konyhaajtóban Marsha félénken megfordult. -

   Kérsz bele brandyt?

   — Igen. Remek.

   Marsha erőltetett mosollyal eltűnt a konyhában. Csend lett…

   …aztán elkezdett sikoltozni.

   Hamilton azonnal talpra ugrott. Végigrohant a folyosón, be a konyhába. Először nem látott semmit, a konyhaasztalnak támaszkodó Marsha részben eltakarta a látványt.

   Amikor előrelépett, hogy megfogja az asszonyt, akkor vette észre. A kép beleégett az agyába, mire le tudta hunyni a szemét, és elrángatni a feleségét. Egyik kezével betapasztotta az asszony száját, úgy igyekezett visszatartani Marsha sikolyát, közben nem csatlakozni hozzá, hanem kordában tartani az érzéseit.

   Miss Reiss ki nem állhatta a macskákat. Félt tőlük. A macskák voltak

   az ellenségei.

   Az az izé a padlón Lompos Lüttyő volt. Csak épp kifordítva. De azért élt, az a massza még mindig élőlényként funkcionált. Miss Reiss gondoskodott erről, esze ágában sem volt elengedni az állatot.

   A nedvesen csillogó csont és szövetgombóc vakon hullámzott a konyha padlóján. Remegett és növekedett. Ez a lassú folyamat már tarthatott egy ideje, valószínűleg azóta, hogy Miss Reiss világa létrejött.

   A groteszk masszának három és fél óra alatt féregszerű mozgással sikerült félig átmásznia a konyhán.

   — Ez nem… nem élhet – nyögte Marsha.

   Hamilton kerített egy lapátot a hátsó udvarból, azzal felnyalábolta az izét, és kivitte. Egy vödröt megtöltött vízzel, és belecsúsztatta a szervekből, csontból és szövetből álló kupacot. Közben imádkozott, hogy meg lehessen ölni. A dolog egy darabig lebegett a vízen, erre-arra tolulva próbált kijutni a vödörből. Végül az egész még utoljára megborzongott, majd lesüllyedt a víz alá, és megdöglött.

   A maradványokat Hamilton elégette, majd a hamut egy sebtében ásott sírba temette. Aztán kezet mosott, eltette a lapátot, és visszament a házba. Pár perc volt az egész, de sokkal többnek tűnt.

   Marsha a nappaliban gubbasztott, kezét ölében szorosan összefonva meredt maga elé. Fel sem nézett, amikor férje belépett.

   — Drágám – lépett oda a férfi. -Vége?

   — Vége. Megdöglött. És még örülhetünk neki. Többet nem árthat neki az a nő.

   — Tudod, irigylem Lompost. Mi lesz, ha nekünk esik?

   — A macskákat utálta. Minket nem utál.

   Marsha kicsit elfordult. – Emlékszel, mit mondtál neki akkor éjjel? Megrémisztetted. És nem felejtette el.

   — Igaz – ismerte el Hamilton -, valószínűleg nem. Valószínűleg semmit nem felejt el.

   Bement a konyhába elkészíteni a kávét. Éppen a csészékbe töltötte ki, amikor halkan belépett Marsha, és elővette a tejszínt meg a cukrot.

   — Hát legyen ez a mi válaszunk.

   — Milyen kérdésre?

   — Arra, hogy: élhetünk? A válasz: nem. Még annál is rosszabb.

   — A semminél nincs rosszabb – tiltakozott a férfi, de hangja még a saját fülében is meggyőződés nélkül csengett.

   — Ez a nő őrült, ugye?

   — A jelek szerint. Paranoiás, összeesküvéses és üldözéses téveszmékkel. Számára mindennek van jelentősége, minden része az ellene irányuló tervnek.

   — És most nincs miért aggódnia – bólintott Marsha. – Mert életében először olyan helyzetben van, hogy megküzdhet vele.

   Hamilton belekortyolt a forró feketekávéba.

   — Szerintem ő komolyan hiszi, hogy ez a való világ másolata. Legalábbis az ő való világáé. Te jó ég, az ő való világa annyira más, mint a mi bármilyen fantáziánk… – Egy pillanatra elhallgatott. – Azért tette Lom-post olyanná, mert talán azt hiszi, mi ezt tennénk ővele. Talán azt hiszi, ilyesmi történik állandóan.

   A férfi felállt, és körbejárva a házban lehúzta a redőnyöket. Beesteledett, a nap feledésbe merült. Odakint az utca sötét és hideg volt.

   Az íróasztala egyik kulcsra zárt fiókjából elővett egy .45-ös automata pisztolyt, és nekiállt megtölteni. – Csak mert ő uralja ezt a világot -mondta feszülten figyelő feleségének -, még nem jelenti azt, hogy mindenható.

   A pisztolyt kabátja belső zsebébe dugta. Árulkodó dudor jelezte a helyét. Marsha halványan elmosolyodott. – Úgy festesz, mint egy bűnöző.

   — Magánkopó vagyok.

   — És hol a dögös titkárnőd?

   — Az vagy te – mosolygott vissza rá Hamilton.

   — Nem tudom, észrevetted-e, hogy újra a régi vagyok – vizsgálgatta két kezét Marsha csábítóan.

   — De még mennyire, hogy észrevettem.

   — És minden rendben? – kérdezte Marsha szemérmesen.

   — Elviselem. A régi idők kedvéért.

   — Olyan különös… szinte vaskosnak érzem magam. – Szorosan zárt ajakkal, kis körben körözött. – Hozzászokom újra, ugye? Csak most furcsa. Talán még Edith Pritchet hatása alatt állok.

   — Azon már túl vagyunk. Ez egy másik taposómalom. Marsha szemérmes örömmel meg se hallotta.

   — Menjünk le, Jack. Az audioszobába. Ahol… lazíthatunk és zenét hallgathatunk. – Odament a férjéhez, és apró kezét a vállára tette. -Lemegyünk? Kérlek.

   — Majd máskor – húzódott el durván a férfi.

   — Mi van veled? – kérdezte meglepetten és megbántottan az asszony. -Nem emlékszel?

   — Ja, az a lány – bólintott Marsha. – A pincérlány. Eltűnt, ugye? Miközben kettesben voltatok lent.

   — Nem pincérnő volt.

   — Persze hogy nem. – Marsha felderült. – Na mindegy, ő is visszatért.

   Szóval minden rendben. Nem? És… – nézett reménykedve férje arcába – nem bánom. Megértem. A férfi nem tudta, bosszankodjon vagy nevessen.

   — Mit értesz?

   — Hogy mit érzel. Hogy semmi köze nem volt hozzád. Csak rajta keresztül akartad kifejezni magad. így tiltakoztál.

   Hamilton átölelte és magához húzta. – Elképesztően megértő vagy.

   — Hiszek abban, hogy modernül kell hozzáállni a dolgokhoz – felelte Marsha elszántan.

   — Örömmel hallom.

   Marsha kibontakozott az ölelésből, és incselkedve húzogatta férje ingét.

   — Lemegyünk? Hónapok óta nem hallgattunk együtt zenét. Nem úgy, mint rég. Annyira féltékeny voltam, amikor lementetek. Szeretném újra hallani valamelyik kedvencünket.

   — Csajkovszkijra gondolsz? Általában azt szoktad „régi kedvencünkként” emlegetni.

   — Menj, kapcsold be a világítást és a fűtést. Legyen szép, fényes és hívogató, mire lemegyek.

   A férfi lehajolt, és szájon csókolta. – Sugározni fog belőle az erotika.

   — Ti tudósok – húzta fel az orrát Marsha.

   A lépcső sötét és hideg volt. Hamilton tapogatózva ereszkedett lefelé, egyesével véve a fokokat. A szerelem ismerős keringőjétől újra jó érzés töltötte el. Hangtalan dúdolva ereszkedett egyre mélyebbre az alagsori sötétbe, az automatára állított reflex, a megszokás irányította…

   Durva, nyálkás valami tapadt a lábára. Egy nehéz, kötélszerű nyaláb, amit nyalka borított. Vadul megrázta a lábát. Alatta, a lépcső alján szőrös, súlyos valami surrant be az audioszobába.

   Hamilton mozdulatlanul lapult a lépcső falához. Kinyújtott karral tapogatózott a villanykapcsoló után. Kereső ujjai végre rátaláltak, suhintva felkattintotta, és kiegyenesedett. Az égő görcsös villanásokkal éledt fel, sárga fénytócsát vetve a homályba.

   A lépcsőt durva háló torlaszolta el, néhány fonata elszakadt, de a többi még ormótlan, szürke csomókba tapadt. Egy háló, esetlen, durva szövésű háló, amit sebtében, minden finomságot nélkülözve szőtt valami hatalmas, ormótlan szörnyeteg. A lépcsőfokokat por borította. A meny-nyezeten széles koszcsíkok húzódtak, mintha a hálófonó lény mindent bejárt volna, felderítve minden egyes zugot és repedést.

   Hamilton erőtlenül rogyott le a lépcsőre. Érezte, hogy a lény ott lent, az audioszoba langymeleg sötétjében várja. Véletlenül belekeveredett a félig kész hálóba, ezzel elijesztette. A háló még nem volt elég erős, hogy foglyul ejtse, ki tudott szabadulni.

   Lassan, aprólékosan így is tett, vigyázva, hogy ne mozgassa a hálót. A fonatok elszakadtak, lába kiszabadult. Nadrágját vastag, gumiszerű ragacs fedte, mintha egy óriási csiga mászott volna át rajta. Hamilton megborzongott, majd a korlátot megragadva elindult felfelé.

   Két lépést tett meg, amikor lábai önmaguktól megálltak. Teste elfogadta azt, amit az elméje megtagadott. Nem felfelé ment, hanem lefelé. Le az audioszobába.

   Kábán, rémülten megpördült, és megint elindult felfelé. És megint megtörtént az a szörnyűség, az iszonyatos rémálom. Még mindig lefelé tartott. Alatta sötét árnyak borították be a port és koszt.

   Csapdába esett.

   Ahogy guggolva, hipnotizáltan meredt lefelé, neszt hallott. Felette, a lépcső tetején Marsha jelent meg.

   — Jack? – szólt habozva.

   — Maradj ott – mordult rá a férfi, fejét kicsit elfordítva, épp hogy lássa az asszony körvonalát. – Ne gyere le.

   —De hát…

   — Maradj, ahol vagy! – Zihálva kapaszkodott a lépcsőbe, ujjai szorosan ráfonódtak a fakorlátra. Igyekezett összeszedni magát. Lassan kell haladnia, nem szabad felugrania, és ész nélkül rohanni a fény és karcsú felesége felé.

   — Áruld el, mi van – szólt rá az asszony élesen.

   — Nem lehet.

   — Áruld el, vagy lemegyek.

   Komolyan gondolta, hangjából érződött az eltökéltség.

   — Drágám – búgta a férfi -, nem tudok felmenni.

   — Elestél? Megsérültél?

   — Nem. Valami történt. Hiába próbálok felmenni… – mélyet lélegzett – csak lefelé megyek.

   — Tehetek valamit? Nem tudsz felém fordulni? Muszáj háttal lenned?

   Hamilton durván felnevetett. – Odafordulok, ha akarod. – A fakorlátot markolva óvatosan hátrafordult… és újra csak a poros-árnyékos barlangot látta.

   — Kérlek – könyörgött Marsha. – Kérlek, fordulj felém. Nézz rám. Düh tolult fel a férfiban, tehetetlen düh, amit nem tudott kifejezni.

   Káromkodva felállt. – A pokolba veled! A pokolba… Valahol a messzeségben csöngettek.

   — Valaki van odakint – mondta Marsha ijedten.

   — Akkor menj, engedd be.

   Már nem érdekelte semmi. Feladta.

   Marsha egy pillanatig habozott, majd libbent a szoknyája, és eltűnt. A folyosó fénye élesen ömlött le Hamiltonra, hosszú, baljós árnyat vetve alatta a lépcsőre. Saját megnyúlt, hatalmas árnyékát…

   — Te jó ég! – szólt egy férfihang. – Mit művel ott lent, Jack?

   Válla felett átkukucskálva ki tudta venni Bill Laws komor, egyenes alakját.

   — Segítsen – suttogta.

   — Hogyne. – Laws odafordult Marshához. – Maradjon itt. Kapaszkodjon meg valamibe, hogy el ne essen. – Azzal megragadta az asszony kezét, és ujjait a fal sarkára tapasztotta. – Tud tartani?

   — Azt hiszem.

   Laws megfogta a nő kezét, majd óvatosan az első lépcsőre lépett. Egyesével ereszkedett le, egy pillanatra sem engedve el Marsha kezét. Amikor már nem tudott tovább menni, leguggolt és Hamilton kezéért nyúlt.

   — Eléri?

   Hamilton meg sem fordulva hátranyújtotta a kezét, ameddig csak bírta. Nem látta Bill Lawst, de érezte, hogy ott van, hallotta nyers, reszelős lélegzetét, ahogy felette guggolva igyekezett elérni a kezét.

   — Nem nyert – mondta Laws üres hangon. – Túl mélyen van. Hamilton visszahúzta sajgó kezét, és letelepedett a lépcsőre.

   — Maradjon, ahol van – szólt le neki Laws. – Mindjárt jövök. – Azzal feliramodott a lépcsőn, Marshát is magával rángatva.

   Amikor visszatért, David Pritchet volt vele.

   — Fogd meg Mrs. Hamilton kezét – utasította a fiút. – Ne kérdezz semmit, csak csináld.

   Marsha megkapaszkodott a fal sarkában, a másikkal megfogta a fiú csontos kezét. Laws leterelte a fiút a lépcsőn, amilyen mélyre csak tudta. Aztán megfogta David másik kezét, és maga is ereszkedni kezdett.

   — Jövök már – dörmögte. – Készen áll, Jack?

   Hamilton a korlátba kapaszkodva újra hátranyújtotta kezét a semmibe. Laws lihegése egész közelről hallatszott. Érezte, ahogy remeg a lépcső a léptei alatt. Aztán a fekete férfi erős, izzadt marka elkapta az övét. Laws dühösen felrántotta ültéből, és magával rángatta.

   Hamilton és Laws lihegve, zihálva terült el a fényes folyosón. David rémülten surrant odébb, Marsha bizonytalanul talpra állt, majd egyből lehajolt férjéhez.

   — Mi történt? – kérdezte Laws, amikor újra tudott beszélni. – Mi volt ott lent?

   — Nem… – nyögte Hamilton – nem bírtam feljönni. Akármerre indultam… lefelé mentem.

   — Valami van ott lent – jelentette ki Laws. – Láttam. Hamilton biccentett. – Rám vár.

   — Magára?

   — Mert otthagytam lent. A lépcsőn volt, amikor Edith Pritchet eltörölte.

   Marsha felnyögött. – A pincérnőről beszél.

   — Visszatért – mondta Hamilton lassan. – Csak épp nem pincérnő. Ebben a világban nem.

   — Szegezzük be az ajtót – javasolta Laws.

   — Ez az, szegezzük be – értett egyet Hamilton. – Zárjuk be, hogy ne tudjon elkapni.

   — Az lesz – nyugtatta meg Laws. Marshával szorosan fogták Hamiltont, aki egyre csak a komor, pókhálós kútba bámult. – Bedeszkázzuk. Nem hagyjuk, hogy elkapja.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 14

 

   — El kell kapnunk Miss Reisst – szögezte le Hamilton, ahogy a csoport elfoglalta a nappalit. – És aztán meg kell ölnünk. Gyorsan és véglegesen. Habozás nélkül. Amint fizikailag is el tudjuk érni.

   — El fog pusztítani minket – morogta McFeyffe.

   — Sokunkat igen, de nem mindenkit.

   — Akkor is jobb megpróbálni – vélte Laws.

   — Igen – bólintott Hamilton. – Sokkal jobb, mint itt ülni és várni. Ennek a világnak pusztulnia kell.

   — Tiltakozik valaki? – nézett körül Arthur Silvester.

   — Nem, senki – felelte Marsha.

   — És maga, Mrs. Pritchet? – kérdezte Hamilton. – Maga mit mond?

   — Persze hogy el kell altatni. Szegény teremtés…

   — Szegény?

   — Ő mindig is ebben a világban élt. Ebben a szörnyű, eszement világban. Ezt építgette a képzeletében éveken és éveken át. Ragadozó szörnyekkel teli világot.

   A bedeszkázott alagsori ajtót bámulva David Pritchet idegesen kérdezte: – Az az izé ugye nem jut fel ide?

   — Nem – nyugtatta meg Laws. – Nem tud. Ott fog éhen dögleni. Vagy Miss Reiss-szel együtt pusztul el.

   — Akkor megegyeztünk – mondta ki a végső szót Hamilton. – Ez is valami. Ebben a világban már egyikünk se akar maradni.

   — Jó, eldöntöttük, mit akarunk csinálni – bólintott Marsha. – De hogyan csináljuk?

   —Jó kérdés – mondta Arthur Silvester. – Nem lesz egyszerű.

   — De nem is lehetetlen – felelte Hamilton. – Sikerült magával, és sikerült Edith Pritchettel is.

   — Megfigyelték, hogy minden alkalommal egyre nehezebben megy? -

   töprengett Silvester. – Most azt kívánjuk, bárcsak Mrs. Pritchet világában lennénk…

   — És amikor ott voltunk, a magáéba kívánkoztunk vissza – fejezte be savanyún McFeyffe.

   — Mit akar ezzel mondani? – nézett nyugtalanul a kiszolgált katonára Hamilton.

   — Hogy talán ha átjutunk a következőbe, onnan meg ide vágyunk majd vissza.

   — A következő a való világ lesz. Előbb-utóbb csak kijutunk ebből a labirintusból.

   — De nem most – vélte Marsha. – Nyolcan vagyunk, és még csak három világ volt. Nem öt van még hátra?

   — Három fantáziavilágban jártunk. Három zárt világban, amelyek egyáltalán nem érintkeztek a valósággal. Amint bent vagyunk, nincs kiút. Eddig nem volt szerencsénk. – Hamilton elgondolkodott. – De nem hinném, hogy mindegyikünk teljes fantáziavilágban él.

   Rövid szünet után Laws szólalt meg: – Maga önelégült szemét.

   — Talán igaz.

   — Lehet.

   — Magát is beleértve.

   — Nem, kösz.

   — Maga idegbeteg és cinikus, de ugyanakkor realista is – mondta Hamilton. – Mint én. És Marsha. És McFeyffe. És David Pritchet. Szerintem már majdnem kint vagyunk a fantáziavilágokból.

   — Hogy érti ezt, Mr. Hamilton? – kérdezte Mrs. Pritchet. – Nem értem.

   — Nem is vártam el magától. Nem is kell megértenie.

   — Érdekes – ingatta fejét McFeyffe. – Talán igazad van. Majdnem mindenkivel egyetértek, kivéve Marshát. Elnézést, Mrs. Hamilton.

   Marsha elsápadt. – Muszáj még most is felhozni?

   — Szerintem a tiéd is fantáziavilág.

   — Igen. Fantázia – mondta elfehéredett szájjal Marsha. – A ti mocskos fantáziátok…

   — Miről beszélnek ezek? – fakadt ki Laws.

   — Nem fontos – legyintett Hamilton.

   — Talán mégis. Miről van szó?

   Marsha a férjére nézett. – Nem félek kiteregetni mások előtt. McFeyffe már amúgy is elkezdte.

   — Nincs választásunk – érvelt józanul McFeyffe. – Az életünk múlhat rajta.

   — Marshát azzal vádolták, hogy kommunista – magyarázta Hamilton a többieknek. – McFeyffe szedte össze a vádakat. Természetesen teljességgel abszurd az egész.

   Laws elgondolkodott.

   — Ez komoly lehet. Nem szívesen kerülnék át egy olyan világba.

   — Nem fog – biztosította Hamilton.

   Hideg, keserű grimasz terült el Laws sötét arcán. – Egyszer már cserbenhagyott, Jack.

   — Sajnálom.

   — Nem, valószínűleg igaza volt. Nem sokáig bírtam volna az illatos szappant. Csak… – vállat vont. – Most óriásit téved. Amíg ebből ki nem keveredünk… – elhallgatott. – Felejtsük el a múltat, törődjünk a jelennel. Van belőle elég.

   — Még valami – szólt közbe Hamilton. – Aztán elfelejthetjük.

   — Mi lenne az?

   — Kösz, hogy felhúzott a lépcsőn. Laws arcán mosoly suhant át.

   — Rendben. Olyan kicsinek és szomorúnak látszott ott kuporogva. Azt hiszem, akkor is lementem volna magáért, ha nem tudok visszajönni. Maga nagyon kevés volt ott a lépcsőn. Főleg ahhoz, amit az alján láttam.

* * *

   Marsha elindult a konyhába.

   — Teszek fel még kávét. Kér valaki enni?

   — Farkaséhes vagyok – vágta rá Laws. – Egyenesen San Joséból jövök.

   — Mi lett a szappangyár helyén? – kérdezte tőle Hamilton, ahogy követték Marshát.

   — Nem tudtam rájönni. Valami gyár, ami eszközöket készít. Csipeszeket, ollókat, olyan sebészcuccokat. Párat megnéztem közelebbről, de nem értettem semmit.

   — Nincs ilyen?

   — A való világban nincs. Miss Reiss talán messziről látott ilyet. És nem értette, mi lehet.

   — Kínzóeszközök – tippelt Hamilton.

   — Nagyon valószínű. Én persze azonnal felpattantam egy buszra, és elhúztam.

   Marsha egy kis sámlin állva kinyitotta a mosogató fölötti szekrényt. -Barackbefőtt?

   —Jöhet – bólintott Laws. – Bármi, amit talál.

   Marsha benyúlt a szekrénybe, a konzerv pedig leesett a polcról, le a földre, és hangos reccsenéssel landolt a nő lábfején. Marsha lélegzete is elakadt a fájdalomtól, ahogy odébb ugrott. Ekkor egy másik konzerv is eldőlt, egy pillanatra megállt a polc szélén, majd függőlegesen lezuhant. Marsha épp hogy el tudott hajolni.

   — Csukd be! – parancsolt rá Hamilton élesen, azzal odalépett, és a sámli nélkül csak úgy felnyúlt és becsapta az ajtót. A konzervdobozok hangos dörömböléssel zuhantak neki. A hang egy pillanatig tartott, majd csend lett.

   — Véletlen – mondta könnyedén Mrs. Pritchet.

   — Nézzük racionálisan – javasolta Laws. – Mindennap történik ilyesmi.

   — Csakhogy ez nem a normális világ – mutatott rá Arthur Silvester. -Ez Miss Reiss világa.

   — És ha ez Miss Reiss-szel történne, ő nem tekintené véletlennek -értett egyet Hamilton.

   — Vagyis szándékos volt? – dajkálta Marsha a sérült lábát. – Az a konzerv…

   Hamilton felkapta a dobozt, és a falra szerelt nyitóhoz ment vele.

   — Óvatosnak kell lennünk. Mostantól kezdve ki vagyunk téve a véletleneknek. Nagyon is.

   Laws belekóstolt a barackbefőttbe, majd fintorogva letette a dobozt a szárítóra. – Értem, mire gondol. Hamilton is óvatosan belekóstolt. A konzervétel szokásos ízetlensége helyett nyelvét fanyar, fémes aroma csavarta meg, amitől öklendezni kezdett. Gyorsan a mosogatóba köpte, ami a szájában volt.

   — Savas – köhögte.

   — Méreg – mondta nyugodtan Laws. – Erre is vigyáznunk kell.

   — Talán leltározzunk – vetette fel Mrs. Pritchet. – Nem ártana kiderítenünk, hogyan viselkednek itt a dolgok.

   — Jó ötlet – értett egyet borzongva Marsha. – Így nem érhet meglepetés. – Fájdalmas arccal visszavette cipőjét, és odabicegett a férjéhez. – Ha minden önálló életet él, ráadásul minden gonosz és ártalmas…

   Éppen visszaindultak a folyosón, amikor a nappaliban kihunyt a fény, és a helyiség szuroksötét lett.

   — Íme egy újabb véletlen – mondta Hamilton. – Kiégett a körte. Ki jelentkezik, hogy bemegy és kicseréli?

   Senki.

   — Akkor hagyjuk. Nem éri meg. Majd holnap, világosban megcsinálom.

   — Mi lesz, ha mind kiég? – mondta ki hangosan Marsha.

   —Jó kérdés. Nem tudom a választ. Akkor, gondolom, nekiállunk gyertyát keresni. Független fényforrásokat, zseblámpát, öngyújtót.

   — Szegény őrült nő – mormolta Marsha. – Gondoljanak bele: ahányszor csak valamiért elalszik a villany, ő ül a sötétben és várja, hogy érte jöjjön egy szörny. Mindvégig abban a hitben élve, hogy ez egy aprólékosan kidolgozott terv része.

   — Ahogy most mi – jegyezte meg McFeyffe keserűen.

   — De hát az is – mondta Laws. – Ez az ő világa. Itt, ahol kiégett a körte.

   A sötét nappaliban megcsörrent a telefon.

   — Ez is – bólintott Hamilton. – Maguk szerint mire gondol, amikor cseng a telefon? Jobb, ha előre kitaláljuk. Mit jelent a telefoncsörgés egy paranoiásnak?

   — Gondolom, ez a paranoia típusától függ – vélte a felesége.

   — Ebben az esetben nyilván azzal próbálják becsalogatni a sötét szobába. Úgyhogy nem megyünk.

   Vártak. A telefon hamarosan elhallgatott. Mind a heten fellélegeztek.

   — Maradjunk a konyhában – fordult vissza Laws. – Az nem ártalmas. Kellemes hely.

   — Olyan erődféle – mondta Hamilton cinikusan.

   Amikor Marsha be akarta tenni a másik konzervet a hűtőbe, nem tudta kinyitni az ajtót. Csak fogta a konzervet, és bután rángatta az ajtót, míg a férje oda nem ment.

   — Csak az idegesség – mormolta a nő. – Biztos semmi baja. Mindig nehezen nyílt.

   — Valaki használta a pirítót? – kérdezte Mrs. Pritchet. A kis konyhaasztalon halkan zümmögött a kenyérpirító. – Forró, mint a kazán.

   Hamilton odament és megnézte. Egy darabig hiába küzdött a kapcsolójával, aztán feladta, és kirántotta a zsinórt a konnektorból. A pirító fűtőszála elsötétedett.

   — Miben bízhatunk? – kérdezte Mrs. Pritchet ijedten.

   — Semmiben – felelte Hamilton.

   — Ez olyan… bizarr – csóválta a fejét Marsha.

   Laws elgondolkodva nyitotta ki a mosogató melletti fiókot. – Valamivel meg kell védenünk magunk. – Átnézte az evőeszközöket, és meg is találta, amit keresett: egy nehéz nyelű acélkést. Ujjai már nyúltak felé, amikor Hamilton elrántotta a kezét.

   — Óvatosan! Emlékezzen, mi történt a konzervvel.

   — De erre szükségünk van – bosszankodott Laws. Felkapta a kést. -Nekem is kell valami. Magának ott az a rohadt pisztoly. Úgy dudorodik a hóna alatt, mint egy tégla.

   A kés egy pillanatig nyugton hevert a tenyerén, majd határozottan megpördült, egyenesen a fekete férfi hasára szegeződött, és meglódult. Laws fürgén elhajolt. A kés belefúródott a mosogató deszkájába. Laws villámgyorsan felemelte a lábát, és nehéz bakancsával rátaposott a késre. A nyél fémes csilingelőssel letört, csak a penge vége meredt ki a fából, ahonnan nem tudott kiszabadulni, hiába vergődött.

   — Látja? – mondta neki szárazon Hamilton.

   Mrs. Pritchet szinte lerogyott az egyik székre. – Istenem. Mit tegyünk? – A hangja nyögésbe fulladt. Marsha fogott egy poharat a szárítóról, és a csap alá tartotta.

   — Adok egy pohár vizet, Mrs. Pritchet.

   De a csapból nem víz folyt, hanem meleg, sűrű, vörös vér.

   — A ház – zárta el a csapot Marsha. A fehér zománc mosogatóban az ocsmány vértócsa bugyogva, nehézkesen csöpögött le. – Maga a ház kelt életre.

   — Ahogy mondod – nézett rá Hamilton. – És mi benne vagyunk.

* * *

   — Azt hiszem, mind egyetértünk abban, hogy ki kell jutnunk a házból – mondta Arthur Silvester. – A kérdés csak az: hogyan?

   Hamilton a hátsó ajtóhoz ment, hogy elhúzza a tolózárat. Minden erejét beleadta, ám az meg se moccant.

   — Hát nem erre.

   — Az is mindig beragad – mondta Marsha. – Próbálkozzunk az utca

   felé.

   — Ahhoz át kell mennünk a nappalin – emlékeztette Laws. -Van jobb ötlete?

   — Nincs. Csak annyi, hogy bármit is csinálunk, csináljuk minél gyorsabban.

   Libasorban, óvatosan elindultak a sötét folyosón a szurokfekete folt felé, ami valaha a nappali volt. Hamilton vezette a menetet; valamicske bátorságot merített a tudatból, hogy végül is ez az ő háza. Talán – bár ez halovány remény volt – számíthat némi kivételezésre.

   A folyosón a kéménykürtőből ritmikus zihálás szűrődött ki. Hamilton megállt hallgatózni. A kiáradó levegőnek meleg szaga volt! Nem a mesterséges szerkezet halott, állott levegője, hanem egy élő organizmus saját, testmeleg lélegzete. Az alagsorban lélegzett a kazán. A levegő kibe mozgott, ahogy a házlény lélegzett.

   — Hím vagy nőstény? – tette fel a kérdést Marsha.

   — Hím – felelte McFeyffe. – Miss Reiss fél a férfiaktól.

   A kigomolygó levegőn halványan szivarfüst, állott sör és férfias verejték szaga érződött. A durva szagok, melyekkel Miss Reiss buszon, liftben vagy étteremben találkozhatott. A középkorú férfiak éles, fokhagymaszerű szaga.

   — Biztos ilyen a barátjának a szaga, amikor beleszagol a nyakába -vélte Hamilton.

   Marsha megborzongott. – És mindenhol ezt érzi.

   Eddigre a ház elektromos hálózata már biztosan átalakult idegrendszerré, amely a házlény idegi impulzusait szállítja. Miért is ne? Vére a vízcsövekben kering, a kémény kürtőn át jut el a levegő a tüdejéhez az alagsorba. A nappali ablakán keresztül Hamilton ki tudta venni a borostyánindákat, melyeket Marsha úgy irányítgatott, hogy kapaszkodjanak fel a tetőre. Az éjszaka sötétjében a borostyán nem zöld volt: tompabarna.

   Mint a haj. Egy középkorú üzletember sűrű, korpás haja. A szél kissé lengette az indákat, s a baljós borzongás port rázott le róluk a gyepre.

   Hamilton lába alatt megmoccant a padló. Először észre sem vette, csak amikor Mrs. Pritchet elkezdett jajveszékelni, akkor figyelt fel a gyenge hullámzásra.

   Lehajolt, tenyerével megérintette a csempét. Meleg volt, akár az emberi test.

   A falak is melegek voltak. És már nem kemények. A festék, tapéta, vakolat és fa szilárd felszíne helyett valami puhát érzett, ami kicsit engedett ujja nyomásának.

   — Menjünk – noszogatta Laws. – Ne álljunk meg.

   Óvatosan, akár a csapdába esett állatok, beóvakodtak a sötét nappaliba. Talpuk alatt a szőnyeg nyugtalanul mocorgottt. Minden oldalról hallották az izgatott jelenlétet, ahogy fodrozott és hánykolódott, küszködve próbált életre kelni.

   Sokáig tartott, mire átvágtak a nappalin. Körülöttük a lámpák és a könyvek mogorván neszeztek. Mrs. Pritchet hirtelen rémülten felsikol-tott: a televízió zsinórja a bokájára tekeredett. Bill Laws gyors csuklómozdulattal kitépte a zsinórt, és kiszabadította az asszonyt. Mögöttük a megcsonkított zsinór dühödten csapdosott.

   — Majdnem ott vagyunk – szólt hátra Hamilton. Már látta a bejárati ajtót és a kilincset. Már nyúlt is érte. Magában imádkozva közelített hozzá: három lépés, két lépés, egy…

   Mintha dombnak felfelé mászott volna.

   Elképedve húzta vissza a kezét. Ferde emelkedőn állt, és már kezdett is lecsúszni. Hirtelen felbukott és elesett. Csapdosva próbált felállni. Mind a heten visszacsúsztak, visszagurultak a nappali közepére, egészen ki a folyosóig. A folyosó is szuroksötét volt. Már a konyhában sem égett a villany. Csak a csillagok hunyorogtak az ablakon túl; aprócska fénypöttyök messze-messze.

   — A szőnyeg volt – suttogta Bill Laws tompa, hitetlenkedő hangon. -Visszarántott bennünket.

   Alattuk a szőnyeg vadul rángatózott. Meleg, szivacsos felszíne már kezdett nedvesedni. Hamilton felbukott, nekiesett a falnak… és visszahőkölt. A falat sűrű, nedves réteg borította, maró nyalka.

   A házlény enni készült.

   Hamilton a fal mellett próbált elaraszolni a szőnyeg mellett. A szőnyeg sarka utána tapogatózott, ahogy a férfi izzadva-reszketve a bejárati ajtó felé oldalazott. Egy lépés. Kettő. Három. Mögötte a többiek árnyát látta… valaki hiányzott.

   — Hol van Edith Pritchet?

   — Eltűnt – felelte Marsha. – Visszagurult a… folyosóra.

   — A torkába – helyesbített Laws hangja.

   — Mi meg a szájában vagyunk – mondta David Pritchet erőtlenül.

   A teremtmény szájának meleg, nedves húsa ott hullámzott Hamilton körül. Ahogy hozzáért, a férfi undorodva megborzongott; újra előrebukdácsolt, és a kilincs felé nyúlt, a fénylő kis fémgömbre koncentrálva. Ezúttal sikerült megragadnia, és egy erős rántással feltépte az ajtót. Mögötte az alakok felsóhajtottak, ahogy az éjszaka hirtelen láthatóvá vált. A csillagok, az utca, a sötét házak szemben, a szélben hajladozó fák… és a hideg, éles levegő.

   Ennyi volt. A négyzetes nyílás figyelmeztetés nélkül elkezdett zsugorodni. Az ajtónyílást összenyomták a falak. Csupán egy vékony rés maradt; a falak ajkakként összeértek, hogy azt is kizárják a létezésből.

   Mögülük a teremtmény fokhagymás, avas lélegzete gomolygott ki a folyosóról. A nyelve mohón fodrozott. A falak nyálat izzadtak. A Hamilton körüli homályban emberi hangok visítottak reményvesztett rémülettel. Rájuk se hederítve bepréselte kezét a szűkülő résbe, a korábbi ajtóba. Alatta a padló emelkedni kezdett. A plafon pedig lassan, de megállíthatatlanul ereszkedett. A kettő ritmikusan, precízen közeledett egymáshoz; hamarosan összeérnek.

   — Ez rág! – kapott levegő után Marsha a férje mögött a sötétben.

   Hamilton minden erejét beleadva rúgott egyet, majd vállát nekifeszítette az ajtónak, ujjaival a puha húst kaparta. Szövetcafatok maradtak a kezében, mire még jobban nekiesett.

   — Segítsenek! – kiáltotta a körülötte kepesztető alakoknak. Bill Laws és Charley McFeyffe kiemelkedett a nyálrétegből, és nekiestek az ajtónak. Egy nyílás vált láthatóvá. Marsha és David Pritchet segítségével sikerült kör alakú lyukat vájniuk a húsba.

   — Kifelé – lökte át a feleségét Hamilton. Az asszony elterült a tornácon. – Most maga – mondta Silvesternek. Az öreget is átlökték, aztán jött Laws, majd McFeyffe. Hamilton hiába meresztette a szemét, bent már nem látott mást, csak David Pritchetet. A plafon és a padló már-már összeért, nem volt idő.

   — Gyerünk már – mordult a fiúra, és átlökte a lüktető résen. Aztán borzongva átpréselte magát is. Odabent, a teremtmény szájában hangos reccsenéssel összeért a plafon és a padló. A hang újra és újra ismétlődött.

   A házlény Mrs. Pritchetet rágcsálta, akinek nem sikerült kijutni.

   A csoport életben maradt tagjai összegyűltek az udvaron, biztonságos távolságban a háztól. Szótlanul figyelték a ritmikusan összehúzódó és kitáguló lényt. Emésztett. A mozgás végül lassan abbamaradt. Egy utolsó görcsös rángás még átfutott rajta, majd lenyugodott.

   A redőnyök tompa kerregéssel lecsúsztak.

   — Elaludt – mondta ki Marsha.

   Hamilton fején átsuhant a gondolat, mit szólnak majd a szemetesek, ha ideérnek. Takaros kis csontkupac hever majd a hátsó tornácon, fénylő halom, melyet szakértő módon lerágtak, elszopogattak és kiköptek. Csontok, meg talán pár gomb.

   — Ennyi – jegyezte meg Laws.

   Hamilton elindult a kocsi felé. – Igazi öröm lesz megölni.

   — Ne kocsival – szólt utána Laws. – Nem bízhatunk benne. Hamilton megtorpant.

   — Akkor gyalog megyünk el hozzá. Megpróbálom kicsalni. Ha kint el tudnánk kapni…

   — Valószínűleg már kint is van – szólalt meg Marsha. – Ez ellene is dolgozik. Talán már nem is él. Talán a saját lakása falta fel, amint belépett.

   — Még él, különben nem lennénk itt – szögezte le Laws.

   A garázs melletti sötétségből egy karcsú alak lépett elő. – így igaz -mondta halk, színtelen hangon. Ismerős hangon. – Még élek.

* * *

   Kabátja zsebéből Hamilton előhúzta a pisztolyt. Ahogy ujja a biztosítózár után tapogatott, bizarr dologra döbbent rá. Még életében nem használt fegyvert; sőt még nem is látott. A való világban nem volt .45-öse. A pisztoly Miss Reiss világában jelent meg; ebben a vad, patologikus fantáziában a fegyver személyiségének és létezésének részét alkotta.

   — Megmenekült? – kérdezte Miss Reisstől Laws.

   — Volt annyi eszem, hogy nem mentem fel a lakásba – érkezett a válasz. – Megértettem, mi terveznek velem, amint ráléptem a hallban a szőnyegre. – Hangjában a győzelem tébolya csengett. – Nem olyan okosak maguk, mint hiszik.

   — Istenem, de hát mi nem… – próbálkozott Marsha.

   — Meg akarnak ölni, nem igaz? Mind, az egész csoport. Már jó ideje szövetkeznek ellenem.

   — így van – ismerte be hirtelen Laws. – Ez az igazság.

   — Tudtam – nevetett fel Miss Reiss éles, fémes hangon. – És már nem félnek előállni vele, ugye?

   — Természetes, hogy meg akarjuk ölni magát, Miss Reiss – mondta neki Hamilton. – Csakhogy nem tudjuk. Ebben az őrült világban nincs egyetlen emberi lény, aki ártani tudna magának. Ezek a szörnyűségek, amiket maga megálmodott, ezek azok, amik…

   — De hát maguk nem emberek – szakította félbe Miss Reiss.

   — Hogyan mondta? – meredt rá Arthur Silvester.

   — Hát persze hogy nem. Már akkor tudtam, amikor először megláttam magukat ott a Bevatronban. Ezért élték túl a zuhanást.

   Leplezetlen próbálkozás volt, így akartak megölni. De nem haltam meg – mosolyodon el Miss Reiss. – Vannak saját tartalékaim. – Ha nem emberek vagyunk – mondta lassan Hamilton -, akkor micsodák?

   Ebben a pillanatban Bill Laws megmoccant. Felröppent a harmatos fűből, és egyenesen Joan Reiss apró, vékony alakja fele suhant. Poros, pergamenszerű szárnyak csapdostak és surrogtak az éjszakai sötétben. Tökéletesen célzott, már elkapta a nőt, akinek se mozdulni, se kiáltani

   nem maradt ideje.

   Ami embernek tetszett, arról kiderült, hogy ízeltlábú, kitinpáncélos lény, mely zizegve fonta körbe Miss Reiss erőtlenül tiltakozó testét. Az állat megnyúlt hátsó fertálya megrándult; erősen beledöfött a nőbe, és mérges farkát egy darabig bent tartotta a testében, majd visszahúzta. A teremtmény hadonászó karmai lassan elengedték a nő testét. Miss Reiss megingott, négy kézlábra zuhant, majd lihegve elterült a nedves fűben.

   — Elmászik – figyelmeztetett Arthur Silvester. Odaszaladt, ráugrott a zsugorodó testre, és felfordította. Szapora mozdulatokkal gyorsan kötő cementet spriccelt a nő csontos dereka köré, s körbe-körbe forgatva vastag, eltéphetetlen hálót szőtt köréje. Amikor végzett, a hosszúkás rovar, a néhai Bill Laws karmaiba kapta a testet, és tartotta az erőtlenül remegő gubót, míg Silvester szőtt egy hosszú szálat, amit átvetett egy ágon. Joan Reiss félig megbénított teste a következő pillanatban fejjel lefelé lógott egy gumiszerű hálóból, üveges szemmel, félig nyitott szájjal, s enyhén lengette az éji szél.

   — Ez majd megfékezi – mondta elégedetten Hamilton.

   — Örülök, hogy életben maradt – mondta Marsha élénken. – Van időnk. Nem tehet semmit.

   — Előbb-utóbb úgyis meg kell ölnünk – szögezte le McFeyffe. – Miután kiélvezkedtük magunkat.

   — Megölte az anyámat – szólalt meg David Pritchet halk, reszketeg hangon. Mielőtt elkaphatták volna, odafutott, lekuporodott és felugrott a gubóhoz. Kidugta csápját, félretolta a gubó szálait, széttépte a nő ruháját, és belevájta csápját a sápadt húsba. Mohón csapolta meg a nő testnedveit. Aztán visszapottyant a földre, kövéren és kábán. Szottyadt, kiszáradt testhüvely maradt utána a gubóban.

   A hüvely még élt, bár nyilvánvalóan haldoklott. Fájdalomtól elhomályosult szemek bámultak rájuk vakon. Joan Reiss már nem volt tudatánál, személyiségének csak hamvadó parazsa maradt. A csoport feszülten figyelte, tudván, hogy agóniájának utolsó pillanatait látják.

   — Megérdemelte – jelentette ki Hamilton habozva. Most, hogy a feladatot teljesítették, rátörtek a kétségek.

   Mellette a magas, kitines rovar, a néhai Bill Laws egyetértőn bólogatott.

   — Naná hogy meg. – Hangja vékony, reszelős zümmögés volt. – Nézzék, mit tett Edith Pritchettel.

   —Jó lesz végre kikerülni ebből a világból – sóhajtott Marsha. – Visz-sza a miénkbe.

   — És a saját alakunkba – tette hozzá Hamilton nyugtalanul pillantva Arthur Silvesterre.

   — Hogy érti? – kérdezte Laws.

   — Nem érti – mondta neki Silvester, hűvös derűvel. – Ez a mi alakunk, Hamilton. Csak eddig még nem bukkant elő. Legalábbis egy általunk látható síkon.

   Laws keserűen felnevetett:

   — Hallgassuk. Hallgassuk, mit gondol. Hamilton, maga érdekes egy állat.

   — Talán ki kéne várnunk, még mit gondol – vetette fel Silvester.

   — Figyeljük tovább – értett egyet Laws. – Menjünk közel, hogy halljuk, mi mondanivalója lehet még. Mit tud csinálni.

   Hamilton elszörnyedve mondta:

   — Öljük meg és vessünk véget ennek… Maguk is részei az őrületének, és nem is tudják.

   — Nézzük, milyen gyorsan fut – közelített hozzá Silvester.

   — Ide ne jöjjön – nyúlt a fegyveréért Hamilton.

   — És a feleségét is – folytatta Silvester. – Kapjuk el őt is.

   — Hadd én! – lihegte David Pritchet. – Én akarom. Lefoghatják, ha akarják, hogy ne…

   A gubójában lógva Miss Reiss csendben kimúlt. És a világ körülötte egyetlen hang nélkül véletlen részecskeárammá omlott.

   Hamilton a megkönnyebbüléstől elgyengülten húzta magához felesége homályos alakját. – Hála Istennek. Kijutottunk.

   Marsha erősen szorította. – Épp időben, ugye?

   Árnyak kavarogtak körülöttük. Hamilton türelmesen várt. Fájdalom vár rájuk, amikor kibukkannak a Bevatron romokkal teli betonpadlójára. Mindegyikük megsérült, a szenvedés és a lassú felépülés időszaka áll előttük, hosszú, üres napok a kórházban. De megéri. Meg bizony.

   Az árnyak tisztultak. Nem a Bevatronban voltak.

   — Kezdődik elölről – nyögött fel McFeyffe. Feltápászkodott a harmatos fűről, és a tornác korlátjára támaszkodva megállt.

   — De ez nem lehet – hitetlenkedett Hamilton. – Már nem maradt egy sem. Mindet megjártuk.

   —Tévedsz. Sajnálom, Jack. De megmondtam. Figyelmeztettelek a feleségedre, de nem hallgattál rám.

   Hamilton háza előtt egy baljós, fekete kocsi parkolt a padkánál. Az ajtót kilökték, s a hátsó ülésről hatalmas, totyogó alak kászálódott ki, majd sebesen átrobogott a sötét udvaron, egyenesen Hamiltonhoz. Mögötte nagydarab, komor férfiak álltak, felöltőben és kalapban, kezüket fenyegetően zsebre dugva.

   Hamilton először fel sem ismerte őket. A férfi arca tésztás massza volt, melyet tovább rontott a gyenge áll és a ronda kis disznószem, ami szinte elveszett a kövér redők között. Ujjai, melyek megragadták Hamilton karját, vastag hurkák voltak. Avas, de drága kölni illata áradt belőle… és a vér szaga.

   — Miért nem jöttél ma dolgozni, fiam? – kérdezte a nagydarab férfi. -Sajnállak, Jack. Ismertem az apádat.

   — Hallottunk a piknikről – tette hozzá egyik gengsztere.

   — Tillingford, maga az? – nézett rá Hamilton kábán.

   Doktor Guy Tillingford, a kövér, vérrel bekent tőkés ronda vigyorral megfordult, és elballagott a Cadillacje felé. – Hozzátok – parancsolta a bandájának. – Vissza kell mennem az Epidemikus Fejlesztési Irodába. Ki akarunk próbálni egy új baktérium-mérget. Tökéletes próbaalany lesz.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 15

 

   A hűs éjszakai levegőt a halál ülte meg. Előttük a homályban egy nagy, rozsdás organizmus haldoklott. A megrepedt, összetört alakból fájdalmas görcsök közepette testnedvek szivárogtak az úttestre és a járdára; fénylő tócsa vette körül, mely egyre nőtt, terebélyesedett.

   Hamilton egy pillanatra fel sem ismerte. Az alak remegve terült el az oldalán. Széttört ablakaiból sápadt csillagfény pulzált. A kocsi, akár a rothadó fa, megroggyant, összeomlott. A motorháztető a szemük láttára hasadt fel, mint a tojás, s rozsdásodó alkatrészek csorogtak ki belőle, és buggyantak bele a növekvő olaj-, víz-, benzin- és fékfolyadéktócsákba.

   A kocsi masszív váza egy röpke pillanatra villódzva szilárdnak tűnt, majd a motor maradványa az elrohadt vázat átszakítva tiltakozó nyögéssel az aszfaltra pottyant. A motorblokk kettéhasadt, és lassan zavaros, elmosódó részecskék masszájává olvadt.

   — Hát erről ennyit – szólalt meg rezignáltan Tillingford. Savanyúan nézte a néhai Cadillacet, és apránként elöntötte a vak düh.

   — Minden összeomlik. – Vadul belerúgott a kocsi maradványába, mire a Cadillac még gyorsabban zsugorodott: alaktalan fémpötty lett belőle, ami aztán beleveszett az éjszakai árnyakba.

   — Semmi értelme bántani – jegyezte meg az egyik ember. – Hagyjuk.

   — Nem lesz könnyű visszajutni a telepre – morfondírozott Tillingford, ronda olajcseppeket rázva le nadrágja hajtókájáról. – Egy munkáskerületen kell átvágnunk.

   — Lehet, hogy már elbarikádozták az autópályát – mondta a sofőr. A félhomályban a férfiakat meg sem lehetett különböztetni, Hamilton csak elmosódott, nagydarab németes alakokat látott, szenvtelen, kegyetlen arccal.

   — Hányan vagyunk itt? – kérdezte Tillingford.

   — Harmincan – érkezett a válasz.

   — Gyújtsunk fáklyát – javasolta egy másik férfi különösebb meggyőződés nélkül. – Ebben a sötétben nem látjuk, ha mozognak.

   Hamilton odafurakodott Tillingfordhoz, és élesen mondta:

   — Ez most komoly? Maguk tényleg azt hiszik…

   Elhallgatott, mert egy tégla röpült a Cadillac maradványaira. A sűrűsödő árnyékban kivehetetlen alakok surrantak.

   — Értem. – Rémület töltötte el. Kezdte felfogni.

   —Jaj, Istenem – sopánkodott Marsha. – Hogy éljük’ezt túl?

   — Talán sehogy.

   Újabb tégla süvített át a sötétségen. Marsha megborzongott, és ijedten bukott le. Odaosont Hamiltonhoz.

   — Majdnem eltalált. Pont középen vagyunk, ezek itt fogják lemészárolni egymást.

   — Pedig jobban jártunk volna, ha eltalálja – jegyezte meg halkan Mrs. Pritchet. – Akkor kiszabadulnánk innen.

   Az elszörnyedt Marsha elkeseredetten felsikkantott. Körülötte a csoport tagjainak kemény, kifejezéstelen arca fehéren virított a fáklyák rendíthetetlen fényében. – Maguk mind elhiszik, hogy… kommunista vagyok!

   Tillingford azonnal feléje fordult, brutális, kemény arcán szinte hisztérikus rémület villant.

   — Ez az, majdnem elfelejtettem. Láttam magukat egy pártpikniken. Hamilton tagadni akarta, de aztán legyűrte a csüggedés. Mit számít?

   Ebben a világban valószínűleg tényleg kommunista pikniken voltak, gyűlésen, ahol néptáncot jártak, spanyol dalokat énekeltek, jelszavakat kántáltak, beszédeket mondtak és petíciókat fogalmaztak.

   — Nagy utat tettünk meg – mondta a feleségének. – Három világon át jutottunk ide.

   — Hogy érted? – rebegte Marsha.

   — Bárcsak elmondtad volna.

   A nő szeme fellángolt. – Hát te sem hiszel nekem? – Karcsú, sápadt keze felfelé villant a sötétben. Éles fájdalom lángolt fel a férfi arcán, vakító szikrákat lobbantva szeme előtt. Aztán éppoly gyorsan, ahogy jött, a harag elpárolgott az asszonyból. – Nem igaz – mondta reményét vesztve. Hamilton lángoló, dagadt arcát simogatta.

   — Azért érdekes. Azt mondtuk, csak akkor fogjuk tudni, ha bejutunk mások agyába. Hát most itt vagyunk. Voltunk Silvester agyában, Edith Pritchet agyában, Miss Reiss bomlott agyában…

   — Ha megöljük a feleségét – mondta neki Silvester higgadtan -, kijutunk innen.

   — Vissza a saját világunkba – tette hozzá McFeyffe.

   — Ne közelítsenek! – figyelmeztette őket Hamilton. – El a kezekkel a feleségemtől!

   A csoport ellenségesen fogta körbe. Egy darabig egyikük sem moccant; a hat alak a feszültségtől mereven állt, karjuk oldaluk mellett lógott. Aztán Laws vállat vont, és lazított. Hátat fordított nekik, és odébb ballagott.

   — Hagyjuk – szólt hátra a válla felett. – Legyen Jack gondja. Az ő felesége.

   Marsha egyre szaporábban szedte a levegőt.

   — Ez olyan… rettenetes… nem is értem – rázta a fejét elkeseredetten.

   — Semmi értelme.

   Egyre csak hullottak körülöttük a kövek és a téglák. Az örvénylő árnyak közül halk, ritmikus hangok hallatszottak, s kántálássá erősödtek. Tillingford keserű arccal hallgatta.

   — Hallja? – kérdezte Hamiltontól. – Ott bújnak a sötétben. – Durva arcát eltorzította a gyűlölet. – Vadállatok.

   — Doktor, nem hihet ebben – ellenkezett Hamilton. – Ez nem maga. Tillingford rá sem pillantva mondta: – Menjen oda a komcsi barátaihoz.

   — Szóval így állunk?

   — Maga kommunista – jelentette ki Tillingford színtelen hangon.

   — A felesége is. Maguk az emberiség söpredéke. Nincs helye a telepemen, nincs helye az emberi társadalomban. Tűnjön el, és maradjon távol! -Kis szünet után hozzátette: – Menjen vissza a kommunista piknikre.

   — Harcolni akar?

   — Természetesen.

   — Komolyan lövöldözni akar? Megölni azokat az embereket?

   — Ha mi nem tesszük meg, ők ölnek meg minket – érvelt Tillingford.

   — Ez a helyzet. Nem az én hibám.

   — Ez nem lehet tartós – mondta Laws Hamiltonnak. – Ezek csak bábok egy olcsó kommunista színdarabban. Ez csak egy pocsék paródia: „Élet Amerikában”. Szinte átlátszik a való világ.

   Hirtelen ropogó fegyvertűz hangzott fel. A közeli ház tetején a munkások közben felállítottak egy gépfegyvert. A sorozat foszforeszkáló, szürke cementporfelhőt lebbentett fel. Tillingford esetlenül négykézlábra ereszkedett a Cadillac roncsai mögött. Saját emberei guggolva viszonozták a tüzet. Egy kézigránát repült át a sötéten; Hamilton lekuporodott. Lángoszlop szökött a szeme és az arca felé. Amikor a tűz alábbhagyott, mély gödröt látott a helyén, félig tele rommal. Tillingford több embere is ott hevert, groteszk módon kitekeredett testtel.

   Ahogy Hamilton kábán nézte küszködésüket, Laws azt súgta a fülébe:

   — Nem ismerősek? Nézze meg közelebbről.

   A gomolygó sötétben Hamilton nem látott tisztán, de az egyik ernyedt, kicsavarodott alak tényleg ismerősnek tűnt. Döbbenten nézett rá. Ki az, aki ott fekszik a törmelék között, és félig befedik a járda darabjai és a még füstölgő hamu?

   — Maga az – mondta halkan Laws.

   Valóban. A való világ homályos körvonalai hullámoztak és elhalványultak, de azért át-átütöttek a torz fantáziavilágon. Mintha még a látvány teremtőjének is kétségei támadtak volna. A romos aszfalt nem az utca, hanem a Bevatron. Itt is, ott is ismerős alakok hevertek, akik mocorogtak, lassan ébredeztek.

   A füstölgő romok között néhány technikus és mentős araszolt óvatosan előre. Elővigyázatosan mozogtak, gyötrelmes lassúsággal, lépésről lépésre, vigyázva, hogy ne mutassanak magukból túl sokat. A szomszédos házakról leereszkedtek a talajra, lopva ugráltak le a tönkrement utcára… utca volt egyáltalán? Sokkal inkább a Bevatron falai, és az aljára vezető biztonsági lejárók. És a munkások karján a vörös szalag egyre inkább vöröskeresztes karszalagra hasonlított. Hamilton teljesen összezavarodott, feladta, hogy megfejtse a helyek és alakok montázsát.

   — Már nem tart soká – mondta halkan Miss Reiss. Saját világa feloszlása után újra ugyanolyan volt, mint azelőtt: hosszú kordkabátban, a megszokott szarukeretes szemüvegben, értékes retiküljét szorongatva. – Ez az összeesküvés nem túl sikeres. Korántsem olyan alapos, mint a legutóbbi.

   — Azt meggyőzőnek találta? – érdeklődött Hamilton jegesen.

   — Ó, igen. Először szinte elhittem. Úgy gondoltam… – Miss Reiss fanatikusán, sugárzón mosolygott. – Nagyon ügyes volt, komolyan mondom. Majdnem elhittem, hogy az én világom. De persze amikor beléptem a házam halijába, rájöttem az igazságra. Amikor megláttam az asztalkán a szokásos fenyegetőleveleket.

   Marsha remegve térdelt le a férjéhez.

   — Mi a baj ezzel a világgal? Minden olyan homályos.

   — Mindjárt vége – szólt szórakozottan Miss Reiss. Marsha reménykedve, görcsösen szorította a férjét.

   — Tényleg? Fel fogunk ébredni?

   — Talán – felelte Hamilton. – Van, aki így gondolja.

   — Ez… csodálatos. -Az?

   Az asszony arcán pánik fodrozott át.

   — Persze hogy az. Gyűlölöm ezt a helyet. Nem bírom tovább. Olyan bizarr. Gonosz és rettenetes.

   — Később megbeszéljük.

   A férfi Tillingfordra koncentrált. A tőkés összegyűjtötte bandáját, s halk, kimért hangon beszélt hozzájuk.

   — Ezek a gengszterek még korántsem végeztek velünk – mondta halkan Laws. – Nem jutunk ki harc nélkül.

   Tillingford befejezte a beszédet. Hüvelykujjával Laws felé bökött: -Lógassák fel. Máris eggyel kevesebb.

   — Megint meglincselnének egy négert – vicsorgott Laws. – A kapitalisták csak ezt tudják.

   Hamilton hitetlenkedve nevetett. Tillingford viszont komolyan gondolta, halálosan komolyan.

   — Doktor, ez csak azért van, mert Marsha hisz benne – mondta neki vastag hangon Hamilton. – Maga, ez a harc, az egész bomlott fantázia… már esik is szét. Nem valóság, csak az ő illúziója. Hallgasson rám!

   — És ott az a komcsi – mondta Tillingford leverten. Selyem zsebkendőjével megtörölte véres, komor homlokát. – És a komcsi ribanca. Rugdossák meg őket, aztán locsolják le benzinnel. Bárcsak maradtunk volna a telepen. Ott legalább egy darabig biztonságban voltunk. Kidolgozhattunk volna valami jobb védelmet.

   A munkások szellemárnyakként lopakodtak a romok között. Újabb gránátok robbantak; a levegőből hamu és törmelékdarabok szitáltak.

   — Nézzék – mondta David Pritchet áhítattal.

   Az éjszakai égen hatalmas betűk formálódtak. Ködös, bizonytalan, fénylő foltok, melyek lassacskán szavakká világosodtak. Vigasztaló szavakká, melyeket remegő kézzel írtak a fekete semmire a kedvükért, és amelyek máris foszlottak szét.

   — Nagyon megnyugtató – húzta el a száját Hamilton.

   A sötétben a tompa kántálás hirtelen magasabb hangon folytatódott. A hideg szél kavargó dalfoszlányokat sodort a bujkáló csoportnak.

   — Talán még meg tudnak minket menteni – bizakodott Mrs. Pritchet. – De azoktól a szörnyű szavaktól olyan… furcsa érzésem támadt.

   Tillingford emberei itt-ott megindultak, söpörték a törmeléket, felvettek ezt-azt, erősített állást építettek. Szinte belevesztek a sűrű ködbe és füstbe, alig-alig látszottak. Hébe-hóba egy-egy kemény, csontos arc bukkant fel a látóterükben, majd gyorsan visszasüllyedt a homályba. Hamilton próbálta megfejteni, kire emlékeztetik? A szemükbe húzott sapka, a kampós orr…

   — Gengszterek – mondta ki Laws. – A chicagói gengszterek a harmincas években.

   — Tényleg – bólintott rá Hamilton.

   — Minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tökéletesen memorizálta.

   — A feleségemet hagyja – figyelmeztette Hamilton, nem túl sok meggyőződéssel.

   — Most mi jön? – nézett a fekete férfi Marsha Hamilton összegörnyedt alakjára. – A kapitalista banditák elkeseredésükben eszüket vesztik? Ilyesmi?

   — Már most is elég elkeseredettnek néznek ki – vélte Arthur Silvester.

   — Roppant ellenszenves emberek – pihegte Mrs. Pritchet nyugtalanul. – Nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek.

   Ebben a pillanatban az égen az egyik tüzes jelszó felrobbant. Égő betűdarabok záporoztak alá, lángra lobbantva a törmelékhalmokat. Tillin-ford káromkodva, ruháját csapkodva vonult vissza: égő szemét zuhant rá, és gyújtotta meg a kabátját. Tőle jobbra emberei egy csoportját félig eltemette egy hatalmas, izzó szó, mely egyenesen rájuk zuhant az égből.

   — Élve eltemetve – mondta elégedetten Laws.

   Közben újabb szavak estek le. Hamilton takaros kis házára egy gigantikus, sistergő Béke landolt; a tető egyből lángba borult, csakúgy, mint a garázs és a ruhaszárító-kötél. A férfi kábán nézte, ahogy a szó fellángol, villogó lángnyelveket küldve magasan az égbe. A sötét városból nem hangzott fel az ilyenkor szokásos sziréna; az utcák és házak némán sorakoztak, ellenségesen a tűzzel.

   — Te jó ég – rémüldözött Marsha. – Azt hiszem, az a hatalmas Együttélés is mindjárt leszakad!

   Tillingford az emberei között guggolt, teljesen elvesztette a helyzet irányítását. – A bombák és golyók – ismételgette halk, monoton hangon. Bandájából csak páran élték túl. – A bombák és golyók nem állítják meg őket. Menetelésbe kezdenek.

   A hunyorgó sötétben alakok sora közeledett. A kántálás önkívületté fokozódott, baljósán és élesen áradt a komor sziluettek előtt, melyek az égő romok között lavíroztak.

   — Menjünk – mondta Hamilton, azzal megragadta felesége ernyedt kezét, és gyorsan elvezette az egyre fokozódó káoszból.

   Hamilton az emlékezetére bízva magát vezette feleségét, el a lángoló ház mellett a betonúton a hátsó udvarba. A kerítés egy helyen átégett; áttolta az asszonyt a füstölgő lyukon a túloldalra, egy sötét udvarba. A házak vészjóslóan meredtek körülöttük. Hébe-hóba megpillantottak rohanó embereket; arctalan, felismerhetetlen munkások siettek a harc helyszínére. Aztán az alakok ritkultak, a fegyverropogás fokozatosan elhalt. A lángok összementek. Elhagyták a háborús övezetet.

   — Várjanak! – Laws és McFeyffe bukkant fel mögöttük lihegve. – Tillingford megvadult – zihálta Laws. – Az egész tiszta káosz.

   — El se hiszem – motyogta McFeyffe. Kövér arca fényes, elkínzott volt. – Négykézláb másznak. Mocskosak és véresek. Úgy harcolnak, mint az állatok.

   Előttük fények hunyorogtak-izzottak.

   — Az mi? – kérdezte gyanakodva Laws. -Jobb, ha elkerüljük a főutat. Belmont üzleti negyedét látták maguk előtt. Csak épp nem ilyenre

   emlékeztek.

   — Számíthattunk volna rá – vont vállat Hamilton.

   Egy nyomornegyed terült el hunyorogva az éjszakai sötétben. Elhanyagolt, lerobbant üzletek gubbasztottak egymás mellett, akár az ocsmány gombák. Bárok, tekecsarnokok, bordélyházak, fegyverboltok… és mindent áthatott egy fémes ricsaj. Amerikai jazz harsogott a játéktermek bejárata fölé függesztett hangszórókból. Neonreklámok villogtak. Fegyveres katonák ténferegtek, keresték az ínyükre valót az erkölcsi romlottság eme porladó paradicsomában.

   Egy kirakatban Hamilton furcsa látványba ütközött. Plüsstokokban kések és pisztolyok sorakoztak.

   — Miért ne? – vont vállat Laws. – így képzelik a kommunisták Amerikát: gengsztervárosok, tele bűnözéssel és fegyverekkel.

   — Vidéken meg indiánok, gyilkosságok és lincselések – mondta színtelen hangon Marsha. – Banditák, mészárlások, vérontások.

   — Elég tájékozott – jegyezte meg Laws.

   Marsha elkeseredetten huppant le a járdára. – Nem bírok tovább

   menni.

   A három férfi zavartan állta körül. Nem tudták, mihez kezdjenek.

   — Gyere – szólt rá Hamilton durván. – Még felfázol.

   Az asszony nem felelt. Remegve görnyedt még mélyebbre, fejét lehajtva, kezét összefonva. Teste picinynek és törékenynek tetszett a hideg ellenében.

   — Vigyük be valahova – javasolta Laws. – Mondjuk egy étterembe.

   — Semmi értelme folytatni, ugye? – kérdezte Marsha a férjétől, fel se nézve.

   — Nem hiszem.

   — Téged már nem is érdekel, visszajutunk-e. -Nem.

   — Mondhatok még valamit, amivel meggyőzhetlek?

   — Látom, amit kell. Itt van minden – mutatott körbe a férfi.

   — Sajnálom – mondta neki McFeyffe.

   — Nem a te hibád.

   — Mégis felelősnek érzem magam.

   — Felejtsd el. – Hamilton lehajolt, kezét felesége remegő vállára tette. – Menjünk, szívem. Nem maradhatsz itt.

   — Akkor se, ha nincs hová menni?

   — Még akkor se, ha nincs hová menni. Még akkor se, ha elérünk a világ végére.

   — Már elértek – jelentette ki durván Laws.

   Hamilton nem válaszolt. Hatázottan felhúzta a feleségét. Az asszony közönyösen hagyta. A hidegben és sötétben csupán jellegtelen anyagkupac volt, amely gépiesen engedelmeskedett a férfinak.

   — Mintha ezer éve lett volna – nosztalgiázott Hamilton -, amikor megvártál a hallban, én meg mondtam, hogy Edwards ezredes beszélni akar velem.

   Marsha biccentett.

   — Aznap mentünk a Bevatronba.

   — Gondolj bele – mondta McFeyffe élesen. – Ha nem mentek el, sose jöttök rá.

   Az éttermek túl fényűzőek, hivalkodók voltak. Egyenruhás pincérek hajlongtak és szaporáztak, lakájok surrantak patkánymódra a díszes asztalok között. Hamilton és kis csoportja céltalan kóválygott. A járdák jószerével kihaltak, csak néha-néha tolakodott el mellettük egy rongyos alak, szélnek feszülő figura.

   — Jacht – szólalt meg Laws lankadtan. -Mi?

   — Jacht – biccentett Laws egy hosszú, kivilágított kirakat felé. – Soksok jacht. Vegyünk egyet?

   Más kirakatokban drága bundákat és ékszereket láttak. Parfümöket, import ételeket… és egymás hegyén-hátán a rokokó éttermeket, hajlongó szolgákkal és luxustapétával. Itt-ott rongyos alakok csoportja bámészkodott, vásárlási szándék nélkül. Egy ízben találkoztak egy lovas kocsival. Hátul egy fénytelen tekintetű család kuporgott, bugyraikat szorongatva.

   — Menekültek – mondta Laws. – Az aszály sújtotta Kansasbői. Az elsivatagosodott részről. Emlékeznek?

   Hatalmas vöröslámpás negyedhez érkeztek.

   — Mi legyen? – tette fel a kérdést Hamilton.

   — Van vesztenivalónk? – kérdezett vissza Laws. – Elmentünk a végsőkig. Nem maradt semmi.

   — Igen, akár jól is érezhetjük magunkat – dörmögte McFeyffe. – Amíg lehet. Amíg ez az átkozott rom teljesen össze nem dől.

   Némán indultak a neonreklámok, sörtáblák, harsogó tülkök és csapdosó, lyukas ponyvatetők felé. Az ismerős, jó öreg Safe Harbor felé.

* * *

   Marsha fáradtan, de kecsesen csüccsent le a sarokasztalhoz. – De jó meleg van itt.

   Hamilton állva szívta magába a bár barátságos félhomályát, a teli hamutálak sugallta zilált otthonosságot, az üres sörösüvegek látványát, a zenegép bádogdoboz-hangját. A Safe Harbor nem változott. A bárpultnál szokás szerint munkások ültek: üres arcú férfiak borongtak sörük fölött. A fapadlón mindenhol cigarettacsikkek. A bárpultot koszos ronggyal törölgető pultos biccentett McFeyffe-nek, ahogy ők hárman leültek Marsha mellé.

   — De jó leülni – sóhajtott McFeyffe.

   — Mindenkinek jó a sör? – kérdezte Laws. Beleegyezésüket megkapva odament a bárhoz.

   — Sokat jöttünk – mondta Marsha bágyadtán, kibújva kabátjából. -Azt hiszem, még sosem jártam itt.

   — Nem hinném – értett egyet Hamilton.

   — Ide szoktatok járni?

   — Be-beugrottunk egy sörre. Amikor még Edwards ezredesnek dolgoztam.

   —Ja, már emlékszem. Beszéltél róla.

   Laws visszatért négy üveg Golden Glow sörrel, és vigyázva leült.

   — Láttok valamit? – kortyolt bele a sörébe Hamilton. – Nézzétek a

   srácokat.

   A félhomályos zugokban itt-ott tinédzserek üldögéltek. Hamilton elképedve figyelt egy tizennégy évesnél nem idősebb lányt, ahogy a pulthoz megy. Ez új, erre nem emlékezett. A való világban… de milyen messze van az már. Ez a kommunista fantázia is anyagtalanul, tompán remegett körülöttük. A bárpult, a sörösüvegek és poharak sora folttá mosódott. Az iddogáló fiatalok, az asztalok, az üres üvegek felhős sötétbe fakultak, nem látta a helyiség végét. A megszokott piros Férfiak és Nők neonfelirat hiányzott.

   Szemét árnyékolva, hunyorogva nézett szét. Messze-messze, az asztalok és ivók mögött jellegtelen vörös csíkot látott. Az lenne a neon?

   — Mi van odaírva? – kérdezte Lawst.

   — Vészkijárat, ha jól látom. – Kis szünet után hozzátette: – A Bevatron falán van. Ha tűz ütne ki.

   — Szerintem inkább Férfiak és Nők – mondta McFeyffe. – Mindig is az volt odaírva.

   — Megszokás – felelte Hamilton.

   — Miért isznak azok a kölykök? – értetlenkedett Laws. – És drogoz-nak is! Nézzék! Az ott fű náluk, az tuti.

   — Coca-cola, drog, pia, szex – sorolta Hamilton. – A rendszer erkölcsi romlása. Valószínűleg urániumbányában dolgoznak. – Nem tudta nem keserűen mondani. – És ha felnőnek, bűnözők lesznek, és lefűrészelt csövű puskát hordanak.

   — Mint a chicagói gengszterek.

   — Aztán beállnak a seregbe, hogy parasztokat mészároljanak, felégessék a házaikat. Ilyen a mi rendszerünk, ilyen ez az ország. Gyilkosok és kizsákmányolok földje. -A feleségéhez fordult: – Igazam van, drágám? A gyerekek drogoznak, a kapitalistáknak vér csöpög a kezükről, éhező csavargók járják az utcákat kukázva…

   — Itt jön egy barátod – szólt közbe Marsha.

   — Nekem? – fordult meg kételkedve Hamilton.

   A homályból egy karcsú, fűzfaszerű szőke nő közeledett. A férfi először fel sem ismerte. Zsinóros blúz volt rajta, mélyen kivágott és gyűrött. Arca szinte világított a sok sminktől. Ajkai nyitva, haja a vállára omlott. Feszes szoknyája majdnem combig fel volt vágva. Harisnyát nem viselt, csupasz lábát koszos, alacsony sarkú papucscipőbe dugta. Hatalmas mellei voltak. Ahogy közeledett az asztalhoz, parfümillat és meleg levegő vette körbe a férfit… összetett illatok, melyek összetett emlékeket hívtak életre.

   — Hello – köszönt neki Silky halk, búgó hangon. Fölé hajolt, és ajkát futólag a férfi homlokához érintette. – Már vártalak.

   Hamilton felállt, és felkínálta a székét.

   — Ülj le.

   — Koszi. – A lány leült, és körülnézett az asztalnál ülőkön. – Hello, Mrs. Hamilton. Hello, Charley. Hello, Mr. Laws.

   — Kérdezhetek valamit? – nézett rá Marsha.

   — Persze.

   — Hányas melltartót hord?

   Silky minden szemérem nélkül lehúzta blúzát, míg ki nem látszottak csodálatos, csupasz mellei. – Ez megfelel válasznak?

   — Igen, köszönöm – pirult el Marsha.

   Hamilton szégyentelenül bámulta a lány szinte misztikus módon emelt melleit. – Gondolom, a melltartó kapitalista trükk, amit a tömegek megtévesztésére terveztek.

   — Ha már a tömegeknél tartunk, biztos nehezen látja meg, amit leejt -mondta Marsha, bár a látvány megfosztotta a lelkesedéstől.

   — Egy kommunista társadalomban a proletariátus sosem ejt le semmit – jelentette ki Laws.

   Silky szórakozottan elmosolyodott. Mélyen gondolataiba merülve, hosszú, keskeny ujjaival simogatta a mellét. Majd vállat vont, felhúzta a blúzát, és összefonta kezeit az asztalon.

   — Mi újság?

   — Nagy csata készül – felelte Hamilton. – A Wall Street vérszívó vámpírjai a hősies, tiszta szemű, vidáman daloló munkások ellen.

   Silky bizonytalanul nézte. – És ki áll nyerésre?

   — Hát azok a hazug fasiszták szinte elvesznek a lángoló szlogenjeik alatt.

   — Odanézzen! – fogta meg a férfi karját hirtelen Laws. – Látja, mi van ott?

   A helyiség sarkában ott állt a cigarettaautomata.

   — Emlékszik rá? – kérdezte Laws.

   — Naná.

   — És ott a másik – mutatott a fekete férfi a csokiautomatára a bár másik sarkában. A gép szinte beleveszett a sodródó árnyakba. – Emlékszik, mit csináltunk vele?

   — Emlékszem. Első osztályú francia brandyt csapoltunk belőle.

   — Meg akartuk változtatni a társadalmat. Meg akartuk változtatni a világot. Gondolja el, mi mindent elérhettünk volna, Jack.

   — Azt meghiszem.

   — Bármit előállíthattunk volna, ami csak kell az embereknek. Élelem, gyógyszer, whisky, képregény, eke, fogamzásgátló. Az volt ám a princípium!

   — Az Isteni Visszaöklendezés Princípiuma. A Csodás Osztódás Törvénye. Ebben a világban jól működött volna.

   — Túltettünk volna a Kommunista Párton – értett egyet Laws. – Gátakat és nehézipari létesítményeket kell építeniük. Nekünk csak egy csokira volt szükségünk.

   — Meg egy neoncsőre – emlékeztette Hamilton. – Igen, jó móka lett volna.

   — Szomorú a hangotok – mondta Silky. – Mi a baj?

   — Semmi. Semmi az égvilágon.

   — Tehetek valamit?

   — Nem – vigyorodott el a férfi. – De azért kösz.

   — Felmehetünk az emeletre és lefekhetünk – húzta félre az ágyékát fedő anyagot a lány. – Mindig is kívántalak.

   —Jó kislány – paskolta meg a lány csuklóját Hamilton. – De ez most nem segít.

   — Biztos? – A lány felvillantotta csupasz, nedvesen fénylő combját. -Mindketten jobban éreznénk magunkat… élveznéd…

   — Talán egyszer, de nem most.

   — Hát nem édes társalgás? – mormolta Marsha merev arccal.

   — Csak viccelünk – védekezett a férje. – Ártatlan móka.

   — Halál a monopolista kapitalizmusra! – szólt közbe Laws, és komolyan böffentett.

   — Minden hatalmat a munkásoknak! – felelte kötelességtudóan Hamilton.

   — Előre az Egyesült Amerikai Népköztársaságért!

   — A Szocialista Amerikáért!

   A félhomályos bárban néhány munkás felnézett a söréből.

   — Ne olyan hangosan – szólt rájuk idegesen McFeyffe.

   — Halljuk, halljuk! – csapta a pultra zsebkését Laws. Kinyitotta, és fenyegetőn meglengette: – Kibelezek egy Wall Street-i dögevőt!

   Hamilton gyanakodva nézte.

   — A négereknél nincs zsebkés. Ez a burzsoá sztereotípia.

   — Hát nálam van.

   — Akkor nem vagy néger. Alnéger vagy, aki elárulta az etnikai csoportját.

   — Vallásos csoport? – visszhangozta Laws megigézve.

   — A „faj” fasiszta fogalom – avatta be Hamilton. – A négerség egy etnikai és kulturális csoport, semmi több.

   — Vesszek meg – mondta Laws lenyűgözve. – Ez nem is rossz.

   — Akarsz táncolni? – kérdezte Silky Hamiltontól hirtelen támadt izgalommal. – Bárcsak tehetnék valamit érted… sugárzik belőled az elkeseredettség.

   — Túlleszek rajta – felelte a férfi kurtán.

   — Mit tehetünk a forradalomért? – kérdezte tőle Laws mohón. – Kit öljünk meg?

   — Nem számít. Bárkit, akit meglátunk. Bárkit, aki tud írni és olvasni. Silky és néhány munkás erre jelentőségteljes pillantást váltott.

   — Jack, ez nem vicces – mondta aggódva.

   — Nem hát – értett egyet Hamilton. – Az a kapitalista kutya Tilling-ford csaknem meglincseltetett.

   — Likvidáljuk Tillingfordot! – kurjantotta Laws.

   — Vállalom – mondta Hamilton. – Feloldom savban, és leöntöm a csatornába.

   — Fura hallani, hogy így beszélsz – mondta Silky, még mindig kétkedve. – Kérlek, Jack, ne beszélj így. Megijesztesz.

   — Megijesztelek? Hogyhogy?

   — Mert… – a nő tétován intett – szerintem szarkasztikusan érted. Marsha hisztérikusan felnyögött.

   — Jaj, istenem, ő is?

   Néhány munkás felkelt a bárszékéről, és az asztalok közt feléjük oldalaztak. A bár zaja elhalt. Hátul a tinédzserek elsurrantak az örvénylő homályba.

   — Jack, légy óvatos – mondta nyugtalanul Silky. – A kedvemért.

   — Már mindent láttam – csóválta a fejét Hamilton. – Te mint politikai aktivista. Te! Egy őszinte, otthonkedvelő lány, ugye? Megrontott a rendszer?

   — A kapitalista arany – mondta Laws komoran, sötét homlokát dör-gölve. Felfordította üres sörösüvegét. – Elcsábította egy dagadt vállalkozó. Talán egy miniszter. Aki a szűzhártyáját kirakta a falra a kandalló fölé.

   Marsha körülnézett a helyiségben.

   — Ez ugye igazából nem bár? Csak úgy néz ki.

   — Kívülről bár – mondta Laws. – Kell ennél több?

   — Hátul viszont egy kommunista sejt van – nézett körül bizonytalanul Marsha. – És ez a lány...

   — Guy Tillingfordnak dolgozol, nem? – kérdezte Silky Hamiltontól. – Ott szedtelek fel aznap.

   — Úgy van. De Tillingford kirúgott… és azt hiszem, ezzel még nincs is vége. – Hamilton észrevette, hogy a munkásoknál fegyver van. Ebben a világban mindenki fegyvert visel. Mindenki valamelyik oldalon áll. Még Silky is. – Silky, ugyanaz vagy, akit ismertem?

   A lány egy pillanatig habozott. – Persze. Csak… – bizonytalanul ingatta a fejét; szőke hajtincsek omlottak a vállára. – Minden olyan szörnyen összezavarodott. Alig bírom megérteni.

   —Ja, nagy a káosz.

   — Azt hittem, ti barátok vagytok – mondta Silky boldogtalanul. – Egy oldalon álltok.

   — így is van. Legalábbis így volt. Valahol, egy másik helyen. Messze-messze.

   — De… akkor nem akarsz kihasználni?

   — Kedvesem, én mindig is ki akartalak használni – felelte a férfi szomorúan. – Minden időben. Minden helyen, minden világban. Mindenhol. Ki akarlak használni halálom napjáig. Szeretnélek megragadni, és addig használni, míg a titáni melleid úgy nem zörögnek, akár a nyárfa a szélben.

   — Gondoltam – mondta megtörve Silky. Egy darabig nekidőlt, arcát a férfi nyakkendőjén nyugtatva. Hamilton esetlenül játszott a szőke hajtinccsel, ami a lány szemébe lógott. – Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.

   — Igen – bólintott Hamilton. – Talán egyszer-egyszer beugorhatnék egy italra.

   — Színezett víz. Semmi más.

   A munkások kicsit félénken elővették puskáikat. – Most? – kérdezte az egyik. Silky kibontakozott a férfi karjaiból.

   — Gondolom – mormolta alig hallhatóan. – Kezdjétek. Essünk túl rajta.

   — Halál a fasiszta kutyákra – mondta Laws üres hangon.

   — Halál a gonoszokra – egészített ki Hamilton. – Felállhatunk?

   — Persze – felelte Silky. – Amit csak akartok. Bárcsak… úgy sajnálom, Jack. Komolyan. De nem velünk vagytok, ugye?

   — Sajnos nem – mondta Hamilton szinte jókedvűen.

   — Ellenünk?

   — Csak az lehet. Más nem nagyon maradt, nem igaz?

   — Hagyjuk, hogy csak úgy lelőjenek? – tiltakozott Marsha.

   — Ők a barátaink – mondta McFeyffe bágyadtán, legyőzötten. – Csinálj valamit. Mondj valamit. Nem tudod meggyőzni őket?

   — Semmi értelme. Nem hallgatnak az érvekre. – Hamilton gyengéden felsegítette a feleségét. – Hunyd be a szemed. Lazíts. Nem fog nagyon fájni.

   — Mit… mit akarsz csinálni? – suttogta Marsha.

   — Kiviszem magunkat innen. És ennek csak egy módja van. Ahogy körülötte felemelkedtek a puskák, Hamilton hátrafeszítette

   öklét, gondosan célzott, majd állon vágta a feleségét.

   Marsha megrázkódott, és Bill Laws kitárt karjaiba omlott. Hamilton elvette tőle felesége alélt testét, és csak tartotta ostobán. Ostobának érezte magát, mert a közömbös munkások tapinthatóan valóságosak maradtak, miközben megtöltötték és célra emelték a puskájukat.

   — Istenem – álmélkodott Laws. – Még mindig itt vannak. Nem a Bevat-ronban vagyunk. – Értetlenül segített Hamiltonnak tartani eszméletlen feleségét. – Akkor ez mégsem Marsha világa.

* * *

Philip K. Dick | Figyel az ég | 16

 

   — De ennek semmi értelme – mondta Hamilton mereven, felesége mozdulatlan, meleg és puha testét fogva. – Ez csak Marsha világa lehet. Mert ha nem, kié?

   Aztán hatalmas megkönnyebbülés ömlött el rajta, mert látta…

   …hogy Charley McFeyffe elkezdett átváltozni. Önkéntelen átalakulás volt, McFeyffe nem tudott parancsolni neki. Hitének legmélyebb, legbelsőbb rétegéből fakadt. Világnézetének közepéből.

   McFeyffe láthatóan megnőtt. Szemük láttára eltűnt a zömök férfi a sörhassal és a pisze orral. Magas lett. Lenyűgöző. Istenszerű aura vette körül. Mellkasa, akár a hordó. Két karja gigantikus izomköteg. Szeme lángolt. Szögletes, erkölcsileg hajthatatlanságot sugalló álla szigorú, igazságos vonalba merevedett, ahogy komoran körülnézett.

   Ijesztően hasonlított (Tetragrammaton)-hoz. McFeyffe a jelek szerint nem tudta teljes mértékben levetkőzni vallási meggyőződését.

   — Mi ez? – ámuldozott Laws. – Mivé alakul?

   — Nem érzem jól magam – dörögte McFeyffe csengő istenhangon. -Azt hiszem, elmegyek vécére.

   A tagbaszakadt munkások leengedték a fegyverüket. Reszketve, áhítattal meredtek rá.

   — Komisszár elvtárs – nyögte egyikük. – Nem ismertük meg. McFeyffe undorodva fordult Hamiltonhoz.

   — Idióták – zengett a hangja.

   — Itt dögöljek meg – mondta halkan Hamilton. – Maga a Szent Atya. McFeyffe nemes vonalú szája kinyílt és becsukódott, de hang nem jött

   ki rajta.

   — Ez a magyarázat – mondta Hamilton. – Amikor fent voltunk az esernyővel, (Tetragrammaton) jól megnézett magának. Nem csoda, hogy sokkot kaptál. És nem csoda, hogy rád durrantott.

   — Meglepődtem – ismerte el rövid szünet után McFeyffe. – Nem igazán hittem, hogy ott van fent. Azt hittem, blöff.

   — McFeyffe, te kommunista vagy.

   — Az bizony – dörögte McFeyffe szánalmasan.

   — Mióta?

   — Évek óta. A gazdasági válság óta.

   — Az öcsédet Herbert Hoover lövette le?

   — Nem. Csak éhes volt, munkanélküli, és belefáradt a sok üres dumába.

   — Ettől függetlenül nem vagy rossz ember. Belül viszont nincs minden rendben. Őrültebb vagy, mint Miss Reiss. Sokkal konzervatívabb, mint Mrs. Pritchet. Sokkal apaimádóbb, mint Silvester. Te vagy az ő legrosszabb énjük egy testben. És még annál is több. De amúgy rendben vagy.

   — Nem muszáj ezt hallgatnom – jelentette ki a pompás aranyisten.

   — És mindennek tetejébe patkány vagy. Felforgató, lelkiismeretlen, hazug, egy hataloméhes szemét, egy patkány. Hogy tehetted ezt Mars-hával? Hogy tudtad kitalálni ezt az egészet?

   A sugárzó teremtmény pillanatnyi hallgatás után válaszolt.

   — Úgy tartják, a cél szentesíti az eszközt.

   — Pártpolitika?

   — A feleségedhez hasonló emberek veszélyesek.

   — Miért?

   — Nem tartoznak egy csoporthoz sem. Mindenbe beleszagolnak.

   Amint hátat fordítunk…

   — Ezért inkább elpusztítjátok őket. Átadjátok az őrült hazafiaknak.

   — Az őrült hazafiakat meg tudjuk érteni. A feleségedet nem. Aláírja a párt békepetícióját, közben meg a Chicago Tribune—t olvassa. Az ilyenek minden másnál nagyobb veszélyt jelentenek a pártfegyelemre. Az individualizmus kultusza. Az idealista, akinek saját törvényei vannak és saját erkölcse. Nem fogadja el a hatalmat. Aláássa a társadalmat. Felborítja az egész szerkezetet. Semmi tartósat nem lehet rá építeni. A feleségedhez hasonlók nem fogadnak el parancsokat.

   — McFeyffe, meg kell bocsátanod nekem.

   — Miért?

   — Mert amit most teszek, az értelmetlen. Mert noha tudom, hogy az, kiverem belőled a szart is.

   Ahogy nekiugrott McFeyffe-nek, Hamilton látta masszív, vaskemény izomkötegeit. Abszolút egyenlőtlen küzdelem volt, nem tudott ártani neki. McFeyffe hátralépett, és komoran visszaütött.

   Hamilton lehunyt szemmel ölelte McFeyffe-t, nem engedte el. Zúzó-dás éktelenkedett az arcán, kiesett több foga, a szeme feletti sebből vér szivárgott, ruhája rongyokban lógott, mégis kapaszkodott, akár egy patkány. Afféle vallásos őrület kerítette hatalmába; a gyűlölet eksztázisában markolta McFeyffe-t, és módszeresen vagdosta a nemes fejet a falnak. Ujjak vájtak a bőrébe, de nem engedett.

   Lényegében már vége volt, nevetséges kis támadása kárba veszett. Laws betört koponyával hevert nem messze Marsha Hamilton ernyedt alakjától. Felesége ott feküdt, ahová letette. A még talpon álló Hamilton látta az emelkedő puskatusokat. Elérkezett az ő ideje.

   — Jöjjenek csak – lihegte. – Nem számít semmit. Verjenek minket péppé. Daráljanak le, és építsenek belőlünk barikádot. Használjanak minket ágyútölteléknek. Ez nem Marsha világa, csak ezt…

   Puskatus sújtott le rá; lehunyt szemmel adta át magát a fájdalomnak. Az egyik párttag ágyékon rúgta, a másik módszeresen betörte a bordáit. Hamilton halványan tudatában volt, hogy McFeyffe teste leválik az övéről. A kavargó sötétben a munkások árnyai jöttek-mentek; aztán négykézláb térdelt, nyögve kereste McFeyffe-t saját vérének függönyén át. És közben menekült a támadói elől.

   Kiáltások. A puskatus újabb csapása a koponyáján. Összerázkódva tapogatta a zűrzavart, meglátott egy elterült, ernyedt alakot, hát arra vonszolta magát.

   — Engedje el – mondták neki. Rájuk se hederítve elkapta, de nem McFeyffe volt. Hanem Miss Reiss.

   Nemsokára kiszúrta McFeyffe-t. Erőtlenül kutatott valami után a szemétben, amivel megölheti. Éppen megmarkolt egy betondarabot, amikor valaki belerúgott. Elterült. McFeyffe mozdulatlan alakja távolodott; magára maradt a törmelék és káosz közepette, a mindent beborító, szi-táló hamuesőben.

   A romok a Bevatron roncsai voltak. Az óvatosan közeledő alakok pedig a vöröskeresztesek és a technikusok.

   A puskatus-zápor McFeyffe-t is eltalálta. Az általános gyilkolászásban ő sem élvezett kitüntetett figyelmet. Az apróságokra nem volt idő.

   Hamiltontól jobbra feküdt felesége ernyedt teste, ruhája égett és kormos volt. Egyik karja a teste alá szorult, térdét felhúzta; apró, szánalmas embergubónak tűnt az égett betonon. És nem messze tőle hevert McFeyffe. Hamilton ösztönösen feléje mászott. Félúton járhatott, amikor a mentősök lenyomták, és megpróbáltak hordágyat tolni alá. Hamilton kába volt, zavart, de komor cél hajtotta, úgyhogy ellökte a mentősöket, és megpróbált felülni.

   A saját pártbérgyilkosaitól leütött, eszméletlen McFeyffe arcán vad düh látszott. Húsos, ütött-vert arcát harag és undor merevítette ki. A kifejezés akkor sem változott, ahogy lassan visszanyerte az eszméletét. Zihálva, kapkodva szedte a levegőt. Magában motyogva küzdött valamivel, vastag ujjai a semmit markolászták.

   A félig a szemét alá temetett Miss Reiss is kezdett mocorogni. Bizonytalanul feltérdelt, erőtlenül tapogatott szemüvege maradványai után.

   — Jaj – nyögte pislogva, miközben ijedt könnyek patakzottak vaksi szeméből. – Mi… – tépett, égett kabátját védekezőn tekerte magára.

   A technikusok egy csoportja elérte Mrs. Pritchetet, és szaporán lekotorták ziháló, füstölgő testéről a romokat. Hamilton nagy nehezen talpra állt, odavánszorgott a feleségéhez, és nekiállt eloltani a füstölgő szikrákat az asszony rongyos, elszenesedett ruháján. Marsha megborzongott és összerándult.

   — Ne mozogj – szólt rá a férfi. – Lehet, hogy eltört valamid.

   Az asszony engedelmesen, lehunyt szemmel, merev testtel feküdt. A távolban, a megfeketedett, kavargó hamufelhő mögött David Pritchet ijedt jaj szava hangzott fel. Mindenki ébredezett, mindenki kezdett visz-szatérni az életbe. Bill Laws céltalanul tapogatott, ahogy a fehér arcú emberek köré gyűltek. Kiáltások, parancsok, vészjelzők…

   A való világ nyers ricsaja. Égő, tönkrement elektronikus szerkezetek savas bűze. Az ideges mentősök esetlen elsősegélynyújtási próbálkozásai.

   — Visszatértünk – mondta Hamilton feleségének. – Hallasz?

   — Igen, hallak.

   — Örülsz?

   — Igen – felelte a nő halkan. – Ne kiabálj, drágám. Nagyon örülök.

* * *

   T.E. Edwards ezredes türelmesen, közbeszólás nélkül hallgatta végig Hamilton beszámolóját. Hamilton összefoglalta vádjait, majd a hosszú, modern tárgyalóteremre csend borult. Nem hallatszott más, csak a szivarok ropogása és a gyorsíró írógépének kopogása.

   — Azzal vádolod a biztonsági főnökünket, hogy a Kommunista Párt tagja – szólalt meg Edwards nagy sokára. – így van?

   — Nem egészen – felelte Hamilton. Még mindig nem volt tökéletes formában, noha kicsivel több mint egy hét telt el a baleset óta. – Azt állítom, hogy McFeyffe kommunista eszméket vall, és arra használja a pozícióját, hogy segítse a Kommunista Párt céljait. De hogy ezeket az eszméket a Párton belül vagy kívül…

   Edwards odafordult McFeyffe-hez.

   — Mit szólsz ehhez, Charley?

   — Szerintem elég átlátszó rágalom – válaszolta fel sem pillantva McFeyffe.

   — Fenntartod, hogy Hamilton hazudik?

   — Fenntartom – ismételte McFeyffe mechanikusan. – Megpróbálja kétes színben feltüntetni az indítékaimat. Ahelyett, hogy a feleségét védené, engem támad.

   Edwards ezredes Hamiltonhoz fordult.

   — Attól tartok, egyet kell értenem. Nem Charley McFeyffe, hanem a te feleséged a kétes elem. Próbálj meg a tárgynál maradni.

   — Mint azt tudja, sem most, sem más körülmények között nem tudtam bizonyítani, hogy Marsha nem kommunista. Azt viszont fel tudom tárni, McFeyffe miért vádolta meg. Meg tudom mutatni, mit művel, miről szól ez az egész. Nézzék meg a pozícióját: ki gyanúsítaná éppen őt? Szabad hozzáférése van a biztonsági aktákhoz, megvádolhat, akit csak akar. Ideális pozíció egy kommunista banditának. El tud tűntetni bárkit, aki a párt útjában áll. A párt módszeresen kigyomlálja az ellenfeleit.

   — Ez mind csak üres beszéd – szólt közbe Edwards. – Következtetés. Hol a bizonyíték? Be tudod bizonyítani, hogy Charley komcsi? Te mondtad, hogy nem tagja a pártnak.

   — Nem vagyok detektív. Nem vagyok rendőr. Nem áll módomban információt gyűjteni róla. Gyanítom, hogy van kapcsolata a párttal vagy annak valamelyik szervezetével. Valahonnan csak kapja az utasításokat. Ha az FBI megfigyelés alá venné…

   — Szóval nincs bizonyíték – zárta le Edwards, a szivarját rágva. – Igaz?

   — Nincs – ismerte el Hamilton. – Nincs bizonyíték rá, hogy mi megy végbe Charley McFeyffe agyában. Mint ahogy arra sem, mi megy végre a feleségemében.

   — Viszont ellene ott voltak a nyomozati anyagok. Az aláírt petíciók, a balos gyűlések, amiken részt vett. Mutass egyetlen petíciót, amit Charley aláírt. Egy gyűlést, ahol ott volt.

   — Az igazi kommunista nem árulja el magát. – Ahogy kimondta, már hallotta is, milyen nevetségesen hangzik.

   — Ilyen alapon nem rúghatjuk ki Charleyt. Te is belátod, ez mennyire gyengécske alap. Rúgjuk ki, mert nem volt balos gyűlésen? – Edwards ezredes arcán halovány mosoly jelent meg. – Sajnálom, Jack. Egyszerűen nincs a kezedben semmi.

   — Tudom.

   — Tudod? – álmélkodott Edwards. – Beismered?

   — Persze hogy beismerem. Soha nem is hittem mást. – Hamilton különösebb érzelem nélkül magyarázta: – Csak arra gondoltam, hogy felhívom rá a figyelmet. Hivatalosan.

   A székében komoran görnyedező McFeyffe nem szólt semmit. Tömpe ujjait összefonta, rájuk koncentrált, nem is nézett Hamiltonra.

   — Szeretnék segíteni – mondta Edwards idegesen. – De a fenébe is, Jack, a te logikádat követve az országban mindenki biztonsági kockázat.

   — Én csak McFeyffe-re akartam kiterjeszteni. Szégyen, hogy pont ő a

   kivétel.

   — Véleményem szerint – jelentette ki mereven Edwards – Charley McFeyffe függetlensége és hazafisága megkérdőjelezhetetlen. Ugye tudod, hogy ez az ember a második világháborúban harcolt a légierőnél? Hogy hitbuzgó katolikus? Hogy a Külföldi Háborús Veteránok Testületének tagja?

   — És biztos cserkész is – tette hozzá Hamilton. – És minden évben feldíszíti a karácsonyfáját.

   — Azt akarod mondani, hogy a katolikusok és az idegenlégiósok nem lojálisak?

   — Nem. Azt akarom mondani, hogy lehet valaki ennyi minden, és mellette mégis veszélyes felforgató. És egy nő aláírhat petíciókat, járathatja az In Factet, mégis szeretheti hazája földjének minden négyzetcentijét.

   — Csak az időnket vesztegetjük – legyintett Edwards hidegen. – Ez téves vágány.

   Hamilton hátratolta a székét, és felállt.

   — Köszönöm, hogy meghallgatott, ezredes.

   — Nincs mit. Bárcsak többet tudnék tenni érted, fiam – mondta az ezredes zavarában. – De átlátod a helyzetemet.

   — Nem a maga hibája – nyugtatta meg Hamilton. – Sőt talán fura ezt mondani, de tulajdonképpen örülök is, hogy nem hallgat rám. Végül is McFeyffe ártatlan, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.

   A megbeszélés véget ért. A Kaliforniai Védelmi Laboratórium igazgatói kisorjáztak a folyosóra, s boldogan tértek vissza rutinfeladataikhoz. Az ápolt gyorsírónő összeszedte írógépét, cigarettáját és retiküljét. McFeyffe ellenséges pillantást vetett Hamiltonra, majd durván elnyoma-kodott mellette, és eltűnt a folyosón.

   Edwards ezredes az ajtóban megállította Hamiltont.

   — Most mihez kezdesz? Végigmész a félszigeten? Próbálkozol Tilling-fordnál? Tudod, ő biztos felvesz. Az apáddal jó barátok voltak.

   Itt, a való világban Hamilton még nem ment el Guy Tillingfordhoz.

   — Igen, felvenne – mondta elgondolkodva -, részben azért, és mert első osztályú elektronikai szakember vagyok.

   Zavarában Edwards dadogni kezdett: – Sajnálom, fiam. Nem akartalak megsérteni. Én csak úgy értettem…

   — Tudom, hogyan értette. – Hamilton vállat vont, vigyázva megrepedt, szorosan bepólyált bordájára. Szájában két új szemfogát lazának, különösnek érezte, mint ahogy a jobb füle fölötti kopasz sávot is, ahol két öltéssel varrták össze a fejbőrét. A baleset, a szenvedés bizonyos szempontból öregemberré tette. – Nem megyek el Tillingfordhoz. Megpróbálok a saját lábamra állni.

   — Neheztelsz ránk? – kérdezte Edwards habozva.

   — Nem. Elvesztettem ezt az állást, de nem érdekes. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Ha ez nem történik meg, valószínűleg örökre itt ragadok. A biztonsági rendszer abszolút nem zavar, alig vettem volna észre, hogy létezik. Most viszont beledörgölték az orrom. Kénytelenkelletlen szembenéztem vele. Tetszett vagy sem, fel kellett ébrednem.

   —Jack…

   — Világéletemben könnyen ment minden. A családomnak tömérdek pénze volt, apám ismert név a szakterületén. Normális esetben a hozzám hasonlókhoz a McFeyffe-félék hozzá sem érhetnek. Csakhogy változnak az idők. A McFeyffe-ek ránk vadásznak, egyre több nehézséget tapasztalunk meg a saját bőrünkön. Úgyhogy ideje tudomásul venni a létezésüket.

   — Ez mind nagyon szép. Nagyon nemes és megindító – mondta Edwards. – De meg kell keresned a kenyeredet, állást vállalni, eltartani a családodat. Ha nem vagy tiszta, nem tervezhetsz rakétákat se itt, se máshol. Kormányszerződéssel senki nem vesz fel.

   — Talán nem is baj. Kicsit beleuntam már a bombákba.

   — Kikezdett a monoton munka?

   — Én inkább úgy fogalmaznám: ébredezik a lelkiismeretem. A történtek megváltoztatták a gondolkodásmódomat. Kizökkentettek a régi kerékvágásból, mondhatni.

   — Ó, igen. A baleset.

   — A valóság olyan aspektusait láttam, amelyek létezéséről sejtelmem sem volt. Megváltozott látókörrel kerültem ki belőle. Talán ilyesmi kell ahhoz, hogy ledöntsük a rutinélet falait. Ha igen, akkor az egész megérte.

   Mögötte a folyosón éles sarokkopogás hangzott fel. A pihegő, kipirult Marsha sietett oda hozzá, és fogta meg a kezét.

   — Mehetünk – mondta sürgetően.

   — Még egy fontos dolog kiderült – mondta Hamilton T.E. Edwards ezredesnek. – Marsha igazat mondott. Engem csak ez érdekel. Másik állást bármikor szerezhetek, de a jó feleség ritka.

   — Mihez fogsz kezdeni? – kérdezte az ezredes, ahogy Hamilton a feleségével elindult a folyosón.

   — Majd írok – szólt hátra a válla fölött Hamilton. – A cégem fejléces levélpapírján.

   — Drágám – mondta neki izgatottan Marsha, miközben lementek a Kaliforniai Védelmi Laboratórium lépcsőjén, és elindultak a járdán -, a teherautók már jönnek. Megkezdték a kirakodást.

   — Remek – bólintott elégedetten a férfi. -Jól mutat majd, ha meg kell dolgoznunk a vén denevért.

   — Ne beszélj így – szólt rá a felesége, megszorítva a kezét. – Szégyelld magad.

   Hamilton mosolyogva besegítette a kocsiba.

   — Mostantól abszolút őszinte leszek mindenkivel, azt mondom, amit gondolok, azt teszem, amit tennem kell. Az élet túl rövid a színleléshez.

   — Te meg Bill… kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből – ingatta a fejét Marsha.

   — Meggazdagszunk – felelte Hamilton vidáman, miközben kihajtott az autópályára. – Ne feledd a szavaimat, drágám. Te meg Lompos ezüstfazékból eszitek majd a tejszínt, és selyempárnán alszotok.

   Fél óra múlva egy emelkedőn álltak, ahol a talaj még nem volt megtisztítva, és kritikusan szemlélték a kicsi, hullámlemez fészert, amit Hamilton és Laws kibéreltek. A felszerelés gigantikus kartondobozokban állt, ormótlan teherautók parkoltak sorban a rakodóplatónál.

   — Nemsokára apró, fényes, gombokkal meg kapcsolókkal teli kis dobozok jönnek le a platóról – tűnődött Hamilton. – A teherautók pedig viszik a holmit, nem hozzák.

   Bill Laws közelgett nagy léptekkel, ösztövér testével nekidőlve az élénk őszi szélnek, vékony ajkai közt görbe, meggyújtatlan cigaretta, keze mélyen zsebre dugva.

   — Hát nem sok, de jó móka – kezdte szárazon. – Lehet, hogy belebukunk, de közben legalább jól érezzük magunkat.

   — Jack épp arról beszélt, hogy meggazdagodunk – mondta neki Marsha csalódottan, gúnyosan lebiggyesztve ajkát.

   — Majd csak később – felelte Laws. – Amikor túl öregek és leépültek leszünk mókázni.

   — Edith Pritchet már jelentkezett? – érdeklődött Hamilton.

   — Valahol itt van – mutatott a semmibe Laws. – Láttam, hogy leparkol a Cadillacjével odébb az utcán.

   — Megy a kocsi?

   — Ó, igen. Nagyon is. Az biztos, hogy már nem abban a világban vagyunk.

   Egy kisfiú csámpázott oda hozzájuk izgatottan. Nem lehetett több tizenegy évesnél.

   — Mit építenek? Rakétát?

   — Nem. Lemezjátszót – válaszolta Hamilton. – Hogy az emberek tudjanak zenét hallgatni. Ez lesz a következő nagy divat.

   — Hűha – ámuldozott a fiú. – Én tavaly építettem egy egycsöves, elemes, fejhallgatós vevőt.

   — Kezdetnek egész szép.

   — Mostan meg egy rádióvevőt csinálok.

   — Ügyes. Lehet hogy dolgozhatsz nekünk. Már ha nem kell pénzt nyomtatnunk magunknak.

   Mrs. Pritchet közeledett az egyenetlen talajon. Súlyos szőrmebundát vett fel, festett fürtjein díszes kalap trónolt.

   — Ne zavard Mr. Lawst és Mr. Hamiltont – szólt rá a fiára. – Van elég bajuk így is.

   — Csak az elektronikáról beszélgettünk – vonult vissza durcásan a fiú.

   — Jó sok felszerelést vettek – nézett kétkedve a két férfira Mrs. Pritchet. – Egy vagyonba kerülhetett.

   — Szükségünk lesz rá – felelte Hamilton. – Nem a szokásos alkatrészekből készítjük az erősítőket, sajátokat tervezünk. Mindent mi építünk a kondenzátoroktól a transzformátorokig. Bill tervezett egy új, súrlódásmentes hangszedőfejet. Egyáltalán nem rongálja a lemezt. Halálbiz-tosan berobban a hi-fi piacra.

   — Őrültek vagytok – vélte Marsha -, ha a vagyonosok kényét szolgáljátok ki.

   — Szerintem a zene örök. Az a kérdés, hogyan kezeljük? A hi-fi cucc lassan maga is művészet. Amiket mi készítünk, azokat ugyanolyan bonyolult lesz kezelni, mint megépíteni.

   — Már látom is magam előtt – vigyorgott Laws. – Karcsú fiatalemberek ülnek a North Beach-i lakásuk padlóján, belefeledkezve babrálnak kapcsolókkal és gombokkal, miközben a hangszórókból teherszállítógépek moraja, hóviharok süvítése, ócskavasat leborító teherautók dübörgése és hasonló felvett zajok harsognak.

   — Nem is tudom – habozott Mrs. Pritchet. – Maguk ketten nekem túlságosan… különcök.

   — Ez egy különc műfaj – érvelt Hamilton. – Rosszabb, mint a divat. Rosszabb, mint a kanmurik. De elképesztően megéri.

   — Mégis, hogyan lehetnek benne biztosak, hogy a vállalkozás üzleti sikert hoz? Csakis olyasmibe fektetek, amitől jogosan várhatom, hogy visszakapom a pénzem.

   — Mrs. Pritchet – nézett rá szigorúan Hamilton -, úgy emlékszem, egyszer azt mondta, támogatni akarja a művészetet.

   — Te jó ég, a társadalomnak létfontosságú a kulturális tevékenységek biztos szponzorálása. Milyen lenne az élet, ha nem lennének a nagy művészi hagyatékok, melyeket ihletett géniuszok nemzedékei…

   — Akkor helyesen cselekedett – szakította félbe Hamilton. – A legjobb helyre hozta a lét.

   — A… micsodát?

   — A lét – magyarázta Bill Laws. – A pénzt. A legjobb helyre hozta. A zeneiparban dolgozunk; van felszerelésünk, a tömegek pedig olyan zenét fognak hallani, mint még soha. Több száz wattal, kristálytisztán.

   Hamilton átkarolta és szenvedélyesen átölelte feleségét.

   — Te mit gondolsz, drágám?

   —Jó – rebegte Marsha. – De vigyázz… tudod, az égési sebek.

   — Szerinted sikeres lesz?

   — Feltétlenül.

   — Ez mindenkinek elég kell hogy legyen – mondta Hamilton Mrs. Pritchetnek, miközben elengedte a feleségét. – Igaz?

   Edith Pritchet még mindig kételkedve kutatott terjedelmes retiküljében a csekkfüzete után.

   — Hát jó ügynek tűnik.

   — Jó ügy, az már biztos – értett egyet Hamilton. – Mert ha nem kapjuk meg a pénzt, nem tudunk működni.

   Mrs. Pritchet éles csattanással kinyitotta retiküljét.

   — Talán jobb lenne nem belekeverednem.

   — Ne is foglalkozzon ezzel a két őrülttel – duruzsolta Marsha. – Ők se értik, mit beszélnek.

   — Hát jó – adta meg magát végre Mrs. Pritchet. Nagy műgonddal kiállított egy csekket az indulási költségek fedezésére. – Remélem, visszakapom – tette hozzá, ahogy odanyújtotta Lawsnak. – A megállapodásunk értelmében.

   — Vissza – mondta Laws… és azonnal hátraugrott. Elkínzott arccal szorongatta a bokáját. Dühösen lehajolt, és hüvelykujjával összenyomott egy apró, tekergő valamit.

   — Mi az? – vonta össze szemöldökét Hamilton.

   — Valami féreg. Felmászott a zoknimon, és megharapott. – Laws idegesen mosolyogva hozzátette: – Puszta véletlen.

   — Nagyon bízunk benne, hogy visszakapja a pénzét – mondta Hamilton Mrs. Pritchetnek, biztos ami biztos. – Persze nem ígérhetünk semmit. De megtesszük, ami tőlünk telik.

   Várt, de semmi nem harapta vagy csípte meg.

   — Hála Istennek – sóhajtott Marsha a csekkre pillantva.

   Bill Laws nagy lendülettel indult el a hullámlemez bódé felé.

   — Akkor mire várunk? Munkára!

* * *