Gyakran hallani azt a mélyértelműnek vélt megállapítást, hogy a tudomány a
mi modern eredetmítoszunk. A zsidóknak megvolt a maguk Ádámja és Évája, a
suméroknak Marduk és Gilgames, a görögöknek Zeusz és az Olümposzi istenek, a
keltáknak a Valhalla. Mi más az evolúció, mondják ezek a nagyokosok, mint az
istenek és eposzi hősök mai megfelelője, nem jobb és nem rosszabb, nem
igazabb és nem hamisabb náluk. Egy magát kulturális relativizmusnak nevező
szalonbölcsesség végletes megfogalmazása szerint a tudomány nem tarthat több
igényt az igazságra, mint a törzsi mítoszok, lévén ez a modern nyugati világ
törzseinek kedvenc mitológiája. Egyszer egy antropológus kollégám úgy
megszorongatott, hogy kénytelen voltam a lehető legsarkosabban megfogalmazni
a véleményem. Valami ilyesmit mondtam: Tegyük fel, hogy egy törzs az égre
hajított, kiszolgált lopótöknek véli a Holdat, amely csaknem karnyújtásnyira
lóg a fák koronája fölött. Tényleg azt állítja Ön, hogy a tudományos igazság
- miszerint a Hold hozzávetőleg negyedmillió mérföldre van tőlünk s átmérője
egynegyede a Földének - nem igazabb a fenti törzs hiedelménél? "Igen -
felelte az antropológus. - Egyszerűen arról van szó, hogy olyan kultúrában
nőttünk fel, amely tudományos nézőpontból szemléli a világot. Ôk viszont más
világszemléletben nevelkedtek. Egyik világkép sem igazabb a másiknál."
Mutassanak nekem egy kulturális relativistát, és lefogadom, messziről
lerí róla az álszentség. A tudomány elveivel egybehangzóan megépített
repülőgépek működnek. Fennmaradnak a levegőben, és kívánt úticélunkhoz
szállítanak bennünket. Ezzel szemben a törzsi vagy mitológiai célokra
épített gépek - amilyenek az egyes őserdők tisztásain emelt és szentként
tisztelt ál-gépek vagy Ikarosz viaszszárnyai - nem repülnek. (*)
(*) Nem először élek ezzel a cáfolattal, és hangsúlyoznom kell, hogy
szigorúan azokkal szemben alkalmazom, akik a kollégámhoz hasonlóan
gondolkodnak a lopótökökről. Vannak mások is, akik ugyancsak
kulturális relativistának vallják magukat, ez azonban zavaró, mert
az ő véleményük teljesen méltányos, és az előbbinek szöges
ellentéte. Számukra a kulturális relativizmus mindössze annyit
jelent, hogy egy kultúrát csak saját kulturális fogalmainak fényében
értelmezhetünk. Ezek szerint a hiedelemvilágot is összefüggéseiben
kell szemlélnünk. Gyanítom, hogy a kulturális relativizmus utóbbi
méltányos változata az eredeti, és az általam bírált formája csupán
szélsőséges, jóllehet ijesztően elterjedt, vadhajtása. A józan
relativistáknak többet kellene tenniük azért, hogy elhatárolják
magukat ettől a bárgyú oldalhajtástól.
Ha Önök például nemzetközi antropológus vagy irodalmi kritikus
találkozóra repülnek, azért érnek oda - és nem zuhannak alá egy szántóföldön
-, mert egy sereg tudományosan képzett nyugati mérnök helyesen számolt. A
nyugati tudomány nemcsak a Hold Föld körüli pályáját számította ki, hanem
számítógépei és rakétái segítségével embereket is juttatott a Hold
felszínére. A törzsi bölcsesség viszont, amely mindössze a fák koronája fölé
helyezte a Holdat, soha nem érintheti meg ezt az égitestet álmain kívül.
Ritkán tartok úgy nyilvános előadást, hogy ne hozakodna elő valaki a
hallgatóság soraiból az antropológus kollégáméhoz hasonló véleménnyel, ami
többnyire helyeslő morajt és egyetértő fejbiccentéseket vált ki. Semmi
kétség, a bólogatók szabadelvűnek és faji előítéletektől mentesnek érzik
magukat. Még biztosabban számíthat az egyetértő bólintgatásokra az, aki a
következővel áll elő: "Az Ön evolúcióba vetett hite végső soron meggyőződés
kérdése, és ezért semmivel sem jobb, mintha valaki Ádám és Évában hisz."
Minden törzsnek megvan a maga eredetmítosza - a világmindenség, az élet
és az emberiség eredetét elmesélő legendája. Bizonyos értelemben a tudomány
is hasonlót cselekszik, legalábbis modern társadalmunk művelt rétegei
számára. Akár vallásnak is nevezhetnénk, amiként jómagam is felvetettem, és
nem pusztán tréfából, hogy beépíthetnék a tudományt a vallásoktatás
anyagába. (**) (Angliában a vallás kötelezően hozzátartozik az iskolai
tantervhez. Más a helyzet az Egyesült Államokban, ahol azért zárták ki a
hivatalos oktatásból, hogy az egymással összeférhetetlen tömérdek felekezet
egyikét se sértsék meg.) A tudomány a valláshoz hasonlóan az eredetünkre, az
élet természetére, a kozmoszra vonatkozó legmélyebb kérdések
megválaszolására tart igényt. Ezzel azonban vége is van a hasonlóságnak.
Mert míg a tudományos vélekedéseket bizonyítékok támasztják alá
gyümölcsözően, a mítoszokat és vallási hiedelmeket nem.
(**) The Spectator (London), 1994. augusztus 6.
Az összes eredetmítosz közül az Édenkert zsidó legendája hatja át
leginkább kultúránkat, olyannyira, hogy innen kapta nevét egy fontos,
eredetünkre vonatkozó tudományos elmélet, "az afrikai Éva" teóriája is.
Részben azért szentelem neki ezt a fejezetet, mert a segítségével tovább
bővíthetem a DNS-folyam metaforáját, részben pedig azért, mert párhuzamot
szeretnék vonni e tudományos feltevés nőalakja és az Édenkert legendás
ősanyja között. Ha sikerrel járok, izgalmasabbnak, mi több költőileg is
megindítóbbnak találják majd az igazságot a mítosznál. Kezdjük az egészet
egy egyszerű logikai gyakorlattal, aminek a jelentősége hamarosan
kiviláglik.
Valamennyiünknek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője van, és
így tovább. Az elődök száma minden nemzedékben megkétszereződik. G
nemzedékkel visszanyúlva az időben, az elődök számát megkapjuk, ha 2-t g-
szer megszorozzuk önmagával, ami 2 a g-edik hatványon. De ki sem kell
szállnunk karosszékünkből ahhoz, hogy belássuk, mégsem lehet ez így.
Önmagunk meggyőzésére alig kell visszalépnünk az időben, mondjuk csak Jézus
születéséig, úgy kétezer esztendővel ezelőttig. Legyünk konzervatívak, és
tételezzünk fel négy nemzedéket évszázadonként - vagyis, hogy az emberek
átlag huszonöt éves korukban nemzenek utódokat -, ekkor kétezer év alatt
mindössze nyolcvan nemzedékkel számolhatunk. A valódi számok ennél
valószínűleg nagyobbak (a mai napig az asszonyok többsége igen fiatalon
szült), ez azonban csupáncsak afféle karosszékbeli számítgatás, úgyhogy e
részletek fejtegetéseink szempontjából lényegtelenek. Iszonyatosan nagy szám
2 a 80-adik hatványon, 24 nullát kell biggyesztenünk az 1-es után, hogy
leírjuk: billiószor billió. Eszerint valamennyiünknek milliószor milliószor
milliószor millió őse élt Jézus idejében! Csakhogy a világ akkori
össznépessége elhanyagolható töredéke az ősök imént kiszámított számának.
Nyilván valahol elvétettük a dolgot, de hol? A számításban nincs hiba.
Abban tévedtünk, hogy minden nemzedéket megkétszereztünk. Elfeledkeztünk
ugyanis az unokatestvér-házasságokról. Azt mondottam, hogy valamennyiünknek
nyolc dédszülője van. Ám bármely, első unokatestvérek házasságából származó
gyermeknek csupán hét dédszülője van, mert az unokatestvérek közös
nagyszülei két független leszármazási vonalon dédszülei a szóban forgó
gyermeknek. No és?, kérdezhetik Önök. Igen, hébe-korba sor kerül
unokatestvér-házasságra (Charles Darwin felesége, Emma Wedgwood is első
unokatestvére volt), mégsem esik ez meg olyan gyakran, hogy bármit is
számítana. Pedig nagyon is számít, mert az unokatestvér a mi szempontunkból
lehet másod-, ötöd- vagy akár tizenötöd unokatestvér is. Ha ilyen távoli
unokatestvérekkel számolunk, akkor bármely házasság unokatestvér-házasságnak
tekinthető. Néha hallja az ember, hogy valaki azzal dicsekszik, távoli
unokatestvére a királynőnek, ez azonban fölöttébb nagyképű kijelentés, mivel
valamennyien rokonai vagyunk a királynőnek, ahogyan - több szálon, mint
valaha felfejthetnénk - minden más embertársunknak is. A királyok és
kékvérűek mindössze abban tűnnek ki a többiek közül, hogy ők nyilván is
tartják családfájukat. London tizennegyedik Earlje például a következőképpen
vágott vissza politikai ellenfele csipkelődésére: "Felteszem, ha jól
belegondolunk, Mr. Wilson is a tizennegyedik Mr. Wilson."
Mindebből az következik, hogy valamennyien közelebbi rokonságban állunk
egymással, mint gondolnánk, ezért őseink száma is jóval kevesebb kell legyen
az imént számítottnál. Egyszer erre akartam rávezetni az egyik
tanítványomat, ezért megkértem, ismeretei birtokában próbálja meg
felbecsülni, milyen régen élhetett kettőnk közös őse. A leányzó keményen az
arcomba nézett, és a maga lassú, vidékies tájszólásával szemrebbenés nélkül
kijelentette: Valamikor a majmok idején." Megbocsátható gondolatszökellés,
habár 10.000 százalékban helytelen. Eszerint évmilliókkal korábban váltak
volna el közös őseink. Az igazság ezzel szemben az, hogy legutolsó közös
ősünk mindössze néhány évszázaddal ezelőtt élhetett, jóval Hódító Vilmos
után. Azonfelül számos egyidejű leszármazási vonalon is unokatestvérek
vagyunk.
Az ősök hibásan felduzzasztott számához úgy jutottunk, hogy folyton, újra
meg újra elágazó faként képzeltük el a családfát. Ha fordított irányban
leszármazási sort rajzolunk fel, ez is mindenképpen hibás. Egy tipikus
egyednek két gyermeke, négy unokája, nyolc dédunokája van és így tovább,
egészen az évszázadok ködébe veszően, utódok billióin át. A génáramlás
folyama az ősök és leszármazás sokkalta valósághűbb modellje, erről az előző
fejezetben beszéltem. Ez a folyam szünet nélkül hömpölyög tova medrében s az
időben. Örvények válnak el és egyesülnek újra benne, amint a gének
kereszteződnek az időnek ebben a folyamában. Merítsünk egy vödörnyit a
vízből a folyó egyes szakaszain. Lesz úgy, hogy a molekulák párokba
rendeződnek, máskor elválnak. Valamikor a múltban élesen elkülönültek
egymástól, és a jövőben is ez lesz a sorsuk. Nehéz nyomon követni, mikor
kapcsolódnak össze, de matematikailag biztosak lehetünk abban, hogy erre sor
kerül - hogy amennyiben két gén épp nincs kapcsolatban egymással, nem kell
sokáig mennünk a folyón egyik irányban sem ahhoz, amíg újra érintkezésbe
kerülnek.
Talán nem tudják, hogy unokatestvérei tulajdon házastársuknak, mégis
statisztikailag valószínű, hogy nem kell sokáig visszamenniük a családfán,
amíg közös kapcsolódási pontra akadnak. Ha a másik irányba, a jövő felé
tekintenek, kézenfekvőnek tűnhet, hogy közös utódokban osztoznak életük
társával. Van azonban ennél meghökkentőbb gondolat is. Legközelebb, ha nagy
tömeg emberrel tartózkodnak együtt valahol - mondjuk egy koncertteremben
vagy futballmeccsen -, nézzenek körbe a nézőseregen, és gondolják el a
következőket: amennyiben egyáltalán utódokra számíthatnak a távoli jövőben,
ezek valószínűleg közös ősökként tarthatják számon azokat, akikkel most
kezet ráznak a koncerten. Ugyanazon gyerekek közös nagyszülei rendszerint
tudatában vannak annak, hogy közös ősök, ami egyfajta közösségérzetet teremt
közöttük, függetlenül attól, kijönnek-e személyesen egymással vagy sem. Ha
egymásra néznek, elmondhatják: "Nos, ha nem is rajongok érte túlságosan, de
DNS-e elkeveredik az enyémmel közös unokánkban, és remélhetjük, hogy közös
leszármazottaink lesznek a jövőben, jóval azután is, hogy mi már elmentünk.
Ez mindenképpen köteléket teremt kettőnk között." Én azonban most azt
mondom, hogy már amennyiben egyáltalán utódokkal áldja meg Önöket a sors, az
előbb emlegetett koncertteremben is találhatnak olyanokat, akik Önökkel
közös ősei lesznek leszármazottaiknak. Felmérhetik a hallgatóságot és
találgathatják, vajon kivel osztoznak ebben a szerencsében. Önöknek és nekem
is lesznek majd közös utódaink, legyen bármilyen a bőrük színe, tartozzanak
bármelyik nemhez. DNS-üknek az a sorsa, hogy elkeveredjék az enyémmel.
Hölgyeim és uraim, kedves rokonok, üdvözlöm Önöket!
Nos, tegyük fel, visszautazunk időben mondjuk a Colosseumba zsúfolódott
tömegbe, vagy még távolabbi múltba, teszem azt egy piaci napra Ur városában,
akár még ennél is tovább. Vegyék alaposan szemügyre a tömeget, ahogyan a mai
koncertteremben is tennék. Rá fognak jönni, hogy ezeket a rég halott
embereket két és csakis két csoportba oszthatják: azokra, akik őseik
Önöknek, és azokra, akik nem. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, most azonban
figyelemre méltó igazságra bukkantunk. Amennyiben időgépük elég messze vitte
vissza Önöket az időben, akkor a látott embereket aszerint különíthetik el,
ősei-e mindazoknak, akik 1995-ben élnek a Földgolyón, vagy senkinek sem ősei
az 1995-ben élők közül. Nincs középút. Mindenki, akire csak a pillantásuk
esik, mikor kilépnek időgépükből, vagy egyetemes őse az emberiségnek, vagy
senkinek sem őse.
Ez már ugyancsak meghökkentő gondolat, gyerekjáték azonban bebizonyítani.
Nem kell mást tenniük, mint nevetségesen távoli múltba visszahajózniuk
képzeletbeli időgépükkel, mondjuk 350 millió évvel ezelőttre, mikor őseink
tüdőkezdeménnyel rendelkező bojtosúszójú halak voltak, amelyek épp ekkor
másztak ki a vízből és váltak kétéltűvé. Amennyiben hal az ősöm,
elképzelhetetlen, hogy ne legyen az Önök őse is. Ha nem így lenne, azt
kellene feltételeznünk, hogy az Önökhöz és a hozzám vezető származásvonal
tökéletesen függetlenül, minden kereszteződés nélkül járta végig a fejlődés
egyes lépcsőfokait, a kétéltűeken, hüllőkön, emlősökön, főemlősökön,
majmokon és emberféléken keresztül, ami a végén oly hasonlóságot
eredményezett közöttünk, hogy beszélgethetünk és amennyiben az ellenkező
nemhez tartozunk, párosodhatunk is egymással. Ami igaz Önökre és rám, igaz
bármely két emberre.
Bebizonyítottuk tehát, hogy ha elegendő messze megyünk vissza az időben,
minden ekkor élt ember vagy őse volt valamennyiünknek, vagy senkinek sem
volt az őse. De mit jelent az, hogy elegendő messze? Nyilván nem kell
visszamennünk a bojtosúszójú halakig - ez afféle közvetett bizonyíték lenne
-, de akkor milyen messze menjünk vissza, hogy minden 1995-ben élő ember
közös őséhez jussunk? Ez már jóval fogasabb kérdés, és a következőkben ezzel
szeretnék foglalkozni. Ez a kérdés már nem válaszolható meg a karosszékből.
Valódi ismeretekre, mérésekre van szükségünk a tények zord világából.
Sir Ronald Fisher, a kiváló angol genetikus és matematikus, akit méltán
tekinthetünk Darwin legnagyobb 20. századi követőjének, egyszersmind a
modern statisztika atyjának, ezt írta 1930-ban: "Csupán a földrajzi és egyéb
korlátok, amelyek útját állják a különböző emberfajták nemi érintkezésének,
akadályozzák meg, hogy az egész emberiség - az utolsó évezredet leszámítva -
közös ősre tekintsen vissza. Ugyanannak a nemzetnek az ősei az utolsó 500
éven túl nagyjából megegyeznek; 2000 év távlatából már csak az egyes etnikai
csoportokon belül találunk különbségeket; ezek már valóban igen régmúlt
időkben élő emberek. Mindez azonban csak akkor igaz, ha az elszigetelt
csoportok között hosszú távon nem volt vérkeveredés." Folyó hasonlatunknál
maradva Fisher végső soron azzal érvel, hogy egy földrajzilag egységes
népcsoport minden tagjának génjei ugyanabban a folyamban áramlanak. Amikor
azonban a tényleges számadatokról van szó - ötszáz, kétezer esztendő, a
népcsoportok elkülönülésének régmúltja - Fisher kénytelen találgatásokba
bocsátkozni. A maga korában még nem álltak rendelkezésére a vonatkozó
adatok. Manapság, a molekuláris biológia forradalma idején éppenséggel a
bőség zavarával küzdünk. A molekuláris biológia adta nekünk a karizmatikus
afrikai Évát is.
A digitális folyam nem az egyetlen metafora, amivel e tárgyban
próbálkoztak. Hasonlíthatjuk a valamennyiünkben megtalálható DNS-t a családi
Bibliához is. A DNS igen hosszú szöveg, amelyet, mint az előző fejezetben
láttuk, négybetűs ábécével írtak. E betűk aprólékos gonddal másolódtak le
őseinktől és csakis tőlük, éspedig figyelemre méltó hűséggel még az igen
távoli ősök esetében is. A különböző emberekben megőrzött szövegek
összehasonlításával visszakövetkeztethetünk rokonsági viszonyaikra egészen a
közös ősig. A távoli unokatestvérek - mondjuk a norvégek vagy Ausztrália
őslakói - örökítőanyaga sok szóban különbözik majd. A filoszok hasonló
szövegelemzésnek vetik alá a Szentírás különböző változatait. Sajnos azonban
a DNS-levéltár esetében van egy alapvető bökkenő. A nemiség.
A nemiség a levéltáros rémálma. Ahelyett, hogy egy-két alkalmi hibától
eltekintve érintetlenül hagyná az ősi szövegeket, gátlástalanul közébük
gázol, és megsemmisíti a bizonyítékokat. Egyetlen elefánt sem okozott még
akkora rombolást porcelánboltban, mint amekkorát a nemiség a DNS-
levéltárban. A Biblia filoszai nem láttak ehhez foghatót. Jó, elismerem, az
Énekek éneke eredetét kutató tudós is tudatában van, hogy ez a mű nem
egészen az, aminek látszik. Furcsán össze nem illő részleteket tartalmaz,
ami arra utal, hogy különböző költemények töredékeit - ezeknek is csak egy
része erotikus - fércelték együvé. Hibákat - mutációkat - is találunk benne,
kivált fordításban. "Fogjátok meg nékünk a rókákat, a rókafiakat, a kik a
szőlőket elpusztítják." Ez bizony félrefordítás, még ha egy életen át
ismételve szert is tett a maga tündéri varázsára, amit aligha szárnyalna túl
a helyes változat, "Fogjátok meg nékünk a gyümölcsdenevéreket, a
gyümölcsdenevér-fiakat..."
Mert ímé a tél elmúlt,
az eső elmúlt, elment.
Virágok láttatnak a földön,
az éneklésnek ideje eljött,
és a gerliczének szava hallatik a
mi földünkön.
E sorokból oly elbájoló költészet árad, hogy csak vonakodva töröm meg a
varázst a megjegyzéssel: egyfajta véletlen mutációval állunk itt szemben. Az
eredeti változatban a gerlicze helyett "teknős" szerepelt. Ezek azonban csak
kisebb hibák, az elkerülhetetlen, jelentéktelen szövegromlás, ami méltán
várható nem ezrével nyomott vagy torzításmentes mágneslemezre rögzített,
hanem halandó írnokok által ritka és sérülékeny papiruszra körmölt szövegek
esetében.
Hanem most a nemiség is megzavarja a képet. (Nem abban az értelemben
persze, ahogyan áthatja az
Énekek éneke strófáit.) Abban az értelemben, hogy
kitépi a szöveg felét, majd találomra kiválaszt néhány töredéket, és
összekeveri egy másik szöveg hasonlóképpen kettémészárolt felével. Bármily
vandálnak tűnjön is ez az eljárás, pontosan ez játszódik le egy ivarsejt
képződésekor. Például egy férfi ondósejt termelődésekor az apai és anyai
kromoszómák párosával egymás mellé rendeződnek, és nagy darabjaik helyet
cserélnek. Az utódok kromoszómái ezért a nagyszülők örökítőanyagának
jóvátehetetlenül összezagyvált kotyvalékából állnak, és így tovább, az
egészen távoli ősökig visszamenően. Maguk a szövegelemek, a betűk, talán még
a szavak is, érintetlenül megőrződnek a nemzedékek során át. Csakhogy
eközben fejezetek, oldalak, mi több bekezdések darabolódnak fel és
kapcsolódnak újabb rendben olyan könyörtelen megmásíthatatlansággal, hogy a
fajfejlődés kutatására csaknem alkalmatlanok. Az őstörténet nagy álcázója a
nemiség.
A DNS-levéltárat akkor alkalmazhatjuk a leszármazási viszonyok
vizsgálatára, ha sikerül a nemiséget biztonsággal kizárnunk a képből. Ennek
két fontos példája is van. Az egyik az "afrikai Éva", akiről rövidesen szót
ejtek. A másik még távolabbi ősök, az inkább fajok közötti, mint fajon
belüli viszonyok felderítése. Amint azt az előző fejezetben láttuk,
párosodásra csupán fajon belül kerülhet sor. Mikor egy fajról új ág sarjad,
a génfolyam is elágazik. Ha kellő idő telt el a szétválás után, az egyes
folyóágakon belüli nemi elkeveredés éppenséggel segíti is a gének
levéltárosát a fajok közötti rokonsági és leszármazási viszonyok
kiderítésében. Csupáncsak a fajon belüli rokoni viszonyoknál zavarja össze a
nemiség a bizonyítékokat. A fajok közötti rokonság felfejtésében a nemiség
azért jön segítégünkre, mert automatikusan biztosítja, hogy a faj minden
egyede tökéletes genetikai mintája legyen az egész fajnak. Nem számít, hogy
egy tajtékos folyam mely pontján merítjük meg vödrünket, vize mindenképpen
jellemző lesz a folyóra.
A különböző fajok képviselőiből vett DNS-szövegeket valóban össze is
hasonlították, méghozzá nagy sikerrel és betűről betűre a fajok törzsfájának
megrajzolásakor. Az egyik jelentős biológiai iskola szerint akár még az
elágazások időpontját is megállapíthatjuk. Ez a lehetőség a "molekuláris
óra" meglehetősen ellentmondásos fogalmának köszönhető: e szerint a feltevés
szerint a genetikus szöveg adott területeinek mutációja évmilliók óta
változatlan ütemben zajlik. Egy pillanat, és rátérünk a "molekuláris
óra"-hipotézisre.
A citokróm c-nek nevezett fehérjét leíró szövegbekezdés 339 betűből áll
génjeinkben. Tizenkét betűnyi változás különíti el az emberi citokróm c-t a
lovakétól, távoli unokatestvéreinkétől. Mindössze egybetűnyi a különbség az
ember és a majmok (jóval közelebbi rokonaink) citokróm c-je között.
Negyvenöt betűben mutatkozik eltérés az ember és az élesztőgomba között, és
ugyanennyi betű különbözteti meg a disznókat az élesztőgombáktól. Nem
meglepő e számok egyezése, hiszen amint visszafelé haladunk az emberhez
vezető folyam folyása mentén, ez jóval korábban egyesül a disznókhoz, mint
az élesztőgombákhoz vezető ággal. A számok mégsem egyeznek tökéletesen. A
lovakat az élesztőgombáktól elkülönítő betűk száma a citokróm c-ben nem
negyvenöt, hanem negyvenhat. Ez nem jelenti azt, hogy a disznók közelebbi
rokonai volnának az utóbbiaknak, mint a lovak. Mindketten ugyanolyan közel
állnak az élesztőgombákhoz, amiként minden más gerinces - és tulajdonképpen
minden állat is. Talán holmi újabb változás lopta be magát a lovak vonalába
a disznókkal közös, meglehetősen kései ősük óta. Összességében a citokróm c
betűinek változásai jobbára megfelelnek az élővilág törzsfájára vonatkozó
elvárásainknak.
A "molekuláris óra"-hipotézis szerint az örökítőanyag egy részletének
változási üteme évmilliók óta többé-kevésbé változatlan. A teória szerint a
lovakat az élesztőgombáktól elkülönítő negyvenhat betűnyi változás fele a
citokróm c-ben a közös őstől a mai lovakig vezető vonalon, míg másik fele a
mai élesztőgombákhoz vezető evolúció során zajlott le (magától értetődő,
hogy a két fejlődésvonal bejárásához ugyanannyi millió évre volt szükség).
Első pillantásra ez meglepő feltevésnek tűnik. Végső soron nagy a
valószínűsége, hogy a közös ős inkább hasonlított az élesztőgombákhoz, mint
a lovakhoz. Az ellentmondás feloldása abban a mindinkább elfogadott
hipotézisben rejlik, amelyet a kitűnő japán genetikus, Motó Kunura
fogalmazott meg, és amely szerint a genetikai szövegek zöme szabadon
változhat anélkül, hogy magának a szövegnek a jelentése megváltozna.
Használható hasonlatnak kínálkozik a nyomtatott szövegek betűképe. "A
ló
emlős." "Az
élesztő gomba." E mondatok jelentése napnál világosabb, jóllehet
minden szót más betűtípusból szedtek. A molekuláris óra a jelentéktelen
betűtípus-változásoktól függetlenül ketyeg az évmilliók során. A változások,
amelyek a természetes kiválasztódás hatáskörébe tartoznak, és amelyek a
lovak és élesztőgombák közötti különbségeket jellemzik - a mondatok
értelmét
megváltoztató változások -, csupán a jéghegy csúcsai.
Némely molekula órája gyorsabban ketyeg, mint másoké. A citokróm c
viszonylag lassan módosul: egyetlen betűt minden 25 millió évben, aminek
valószínűleg az az oka, hogy a ennek a fehérjemolekulának a szervezet
túlélése szempontjából életbevágó szerepe szerkezetének parányi részleteitől
függ. A természetes kiválasztódás többnyire nem tűri meg egy ennyire
szerkezet-függő molekula legtöbb változását. Más fehérjék ezzel szemben,
amilyenek az úgynevezett fibrinopeptidek, jóllehet nem kevésbé jelentősek,
sokféle változatban is ugyanúgy fejtik ki hatásukat. A fibrinopeptidek a
véralvadásban működnek közre, és legtöbb részletük megváltoztatható anélkül,
hogy ez megkárosítaná alvadékképző tevékenységüket. A mutáció üteme ezekben
a fehérjékben hozzávetőleg egy változás hatszázezer évenként, ami
negyvenszer gyorsabb, mint a citokróm c mutációja. A fibrinopeptidek ezért
nem alkalmasak a távoli ősök tisztázására, habár az újabb keletű ősök, így
az emlősök körében, jól használhatók. Több száz ilyen fehérje létezik,
mindegyik a rá jellemző ütemben változik az évmilliók során, és mind külön-
külön felhasználható a törzsfa felrajzolására. E különböző adatok többé-
kevésbé ugyanazt a törzsfát eredményezik - ami mellesleg nem csekély
bizonyíték, már amennyiben egyáltalán bizonyítékokra van szükség, az
evolúció elmélete mellett.
Attól a felismeréstől jutottunk idáig fejtegetéseinkben, hogy a nemi
elkeveredés összezavarja az élővilág történeti dokumentumait. Két útját
találtuk meg annak, hogyan zárhatjuk ki a nemiség hatását. Egyikükkel az
imént foglalkoztunk, s abból a tényből adódik, hogy a nemiség nem keveri
össze a géneket az egyes fajok között. Ez lehetővé teszi, hogy a DNS
bázissorrendjének felhasználásával az állatvilág törzsfájának igen távoli
elágazásait is nyomon kövessük, olyan ősök származásvonalát, akik jóval
azelőtt éltek, hogy mi felismerhetően emberré váltunk volna. Megállapodtunk
azonban korábban abban, hogy ilyen távoli múltban mi, emberek valamennyien
határozottan egyetlen egyedtől eredeztethettük magunkat. Szeretnénk tudni,
milyen távol van napjainktól az az idő, amikor még az egész emberiség közös
ősre tekinthetett vissza. Ehhez másfajta DNS-bizonyítékokhoz kell
fordulnunk. Itt lép be a történetbe az "afrikai Éva".
Az "afrikai Évá"-t néha "mitokrondriális Évá"-nak is hívják. A
mitokondriumok apró, rombusz alakú képződmények, amelyek ezrével hemzsegnek
minden sejtünkben. Alapjában véve üresek belül, de ezt a belső teret
bonyolult membránrendszer tölti ki. A membránok jóval nagyobb felületet
biztosítanak, mint amennyire a mitokrondriumok külső megjelenése alapján
számítanánk, és ez a megnövekedett felület hasznosításra is kerül. A
membránok egy vegyiüzem - pontosabban egy áramfejlesztő telep -
szerelőszalagjainak tekinthetők. Gondosan szabályozott láncreakció játszódik
le a membránok mentén, egy láncreakció, amelynek több állomása van, mint
bármely emberek alkotta vegyigyárban. Eredményeképpen a táplálékmolekulákból
származó energia szabályozott lépésekben szabadul föl, és későbbi elégetésre
újra felhasználható formában raktározódik el, legyen erre bármikor, bárhol
szükség a szervezetben. Mitokondriumaink nélkül egy szempillantás alatt
elpusztulnánk.
Ez tehát a mitokondriumok feladata, minket azonban jobban érdekel, honnan
származnak. Az élővilág fejlődésének kezdeteinél eredileg baktériumok
voltak. E meghökkentő elméletet a félelmetesen kiváló Lynn Margulis
fogalmazta meg, az amhersti University of Massachusetts munkatársa, s noha
kezdetben vonakodva fogadták, mostanára csaknem mindenütt diadalt aratott.
Kétmilliárd éve a mitokondriumok távoli ősei szabadon élő baktériumok
voltak. Más baktériumokkal együtt nagyobb sejtek belsejében éltek. A
"prokarióta" (elősejtmagvas) baktériumok így kialakult közösségéből jött
létre az "eukarióta" (valódi maggal rendelkező) sejt, amit sajátunknak
nevezhetünk. Valamennyien több száz billió egymástól kölcsönösen függő
eukarióta sejt közösségéből állunk. E sejtek mindegyikét több ezer
speciálisan szelídített baktérium közössége alkotja a sejten belül, ahol a
baktériumokra jellemző módon szaporodnak. Kiszámították, hogy amennyiben
egyetlen emberi szervezet összes mitokondriumát sorba raknánk, e sor nem
egyszer, de kétezerszer futná körbe a Földet. Egyetlen állat vagy növény
közösségek hatalmas közösségéből áll, amelyek egymással kölcsönhatásban álló
rétegekre tagozódnak, akár egy esőerdőben. Ami az esőerdőt magát illeti,
ebben a közösségben mintegy tízmillióféle faj nyüzsög, s minden faj minden
egyede maga is domesztikált baktériumok közösségeinek közösségéből áll.
Margulis doktor eredetértelmezése - miszerint a sejt baktériumok zárt kertje
volna - nemcsak hogy hasonlíthatatlanul gondolatébresztőbb, izgalmasabb és
felemelőbb, mint az Édenkert Genezis-beli története. Azzal a járulékos
előnnyel is rendelkezik, hogy szinte bizonyosan igaz.
A legtöbb biológushoz hasonlóan elfogadom Margulis elméletét, e
fejezetben azonban csak egy bizonyos következménye okán teszek róla
említést, jelesül, hogy a mitokondriumok saját DNS-sel rendelkeznek, amely
egyetlen kromoszómagyűrűbe zárul, csakúgy, mint a többi baktérium esetében.
Most pedig, ennyi bevezető után térjünk a lényegre. A mitokondriális DNS nem
vesz részt az örökítőanyag nemi elkeveredésében, elszigetelt úgy a
maganyagtól, mint más mitokondriumok DNS-étől. A mitokondriumok, sok
baktériumhoz hasonlóan, egyszerű osztódással szaporodnak. Valahányszor egy
mitokondrium kettéosztódik, mindegyik utód az eredeti kromoszóma azonos
példányát örökli, az alkalmankénti mutációkat leszámítva. Látjuk immáron
ennek szépségét, s azt, hogy mi haszna van mindennek a hosszú távú genetikai
kapcsolatok kutatója szemszögéből. Azt találtuk, hogy ami az átlagos DNS-
szövegeket illeti, a nemiség minden nemzedékben összekuszálja a
bizonyítékokat, elmosván az anyai és apai vonal hozzájárulását. A
mitokondriális DNS ezzel szemben hál'istennek ragaszkodik a szerzetesi
tisztasághoz.
Mitokondriumainkat kizárólag anyánktól kapjuk. A hímivarsejtek túl kicsik
ahhoz, hogy néhány mitokondriumnál többet tartalmazzanak, épp annyit,
amennyi elegendő energiát biztosít farkuk mozgatásához, amint a petesejt
felé úsznak. Ezek a mitokondriumok azután elhullanak a farokkal, mikor a
hímivarsejt feje a petesejtbe olvad a megtermékenyülés során. A petesejt
ezzel szemben jókora tömegű, és hatalmas, folyadékkal teli benseje
mitokondriumok gazdag tenyészetét tartalmazza. Legyenek férfiak vagy nők,
mitokondriumaik megegyeznek anyai nagyanyjuk mitokondriumaival. Az apai,
nagyapai, dédapai mitokondriumokhoz viszont nincs közük. E sejtszervecskék a
múlt független lenyomatai, a maganyag DNS-e nem szennyezi őket, mely utóbbi
ugyanolyan valószínűséggel származhat mind a négy nagyszülőtől, mind a nyolc
dédszülőtől s így tovább az időben visszafelé.
A mitokondriális DNS tehát érintetlen, nem védett azonban a mutációkkal -
a másolás véletlenszerű hibáival - szemben. Valójában gyorsabban mutál, mint
"saját" DNS-ünk, mivel (mint minden baktérium) híján van annak az elmés
korrektúraolvasó gépezetnek, amit sejtjeink az évmilliók során
kifejlesztettek. Lesz tehát némi különbség az Önök és az én mitokondriális
DNS-em között, és e különbségek mértéke annak függvénye, milyen régen váltak
el egymástól őseink. Nem az összes ősünk, csupán a női, női, női ... ág
ősei. Amennyiben az Önök édesanyja tisztavérű ausztráliai, kínai
leszármazottja, vagy a Kalahári kung szanjaié, jó pár különbség akad majd az
Önök mitokondriumai és az enyéim között. Az apa személye érdektelen: lehet
angol őrgróf, sziú törzsfőnök, mindez a legcsekélyebb mértékben sem
befolyásolja mitokondriumaink milyenségét. Ugyanez vonatkozik valamennyi
férfi ősükre, egészen az idők hajnaláig.
Létezik tehát egy önálló mitokondriális apokrif, amely a családi Biblia
mellett öröklődik tovább nemzedékről nemzedékre, s a tetejében azzal a
hatalmas előnnyel rendelkezik, hogy csupán anyai ágon adódik tovább. Ezt nem
szexista kijelentésnek szántam, én azt se bánnám, ha történetesen kizárólag
apai ágon öröklődne. A felbecsülhetetlen előny az érintetlenségben rejlik,
abban, hogy ez az örökítőanyag nem darabolódik fel és olvad össze minden
egyes nemzedék során. A következetes öröklődés bármely, de nem mindkét nemen
keresztül az, amire nekünk, genealógusoknak szükségünk van. Az Y kromoszóma,
amely, akár a családi név, csak apai ágon adódik tovább, elméletben ugyanúgy
megfelelne, de ez túl kevés információt tartalmaz ahhoz, hogy
felhasználhassuk. A mitokondriális apokrif ezzel szemben eszményi a fajon
belüli közös ősök megállapításához.
A mitokondriális DNS-t a kaliforniai Berkeley Egyetem egy kutatócsoportja
tanulmányozta a megboldogult Allan Wilson irányításával. Az 1980-as években
Wilson és munkatársai 135 élő nő DNS-sorrendjét határozták meg a világ
minden tájáról - ausztrál bennszülöttekét, Új-Guinea felföldjének lakóiét,
amerikai indiánokét, európaiakét, kínaiakét, valamint Afrika különböző
népeiből származó hölgyekéit. A különbségek számát vizsgálták, amelyek
minden egyes nő között mutatkoztak a DNS bázissorrendjében. Az így kapott
adatokat számítógépen feldolgozva a leggazdaságosabb családfát keresték. A
"gazdaságos" esetünkben a véletlenek lehetőség szerinti kizárását jelenti.
Az utóbbihoz némi magyarázat szükséges.
Gondoljunk vissza korábbi fejtegetéseinkre a lovakról, disznókról és
élesztőgombákról, valamint a citokróm c aminosav-sorrendjének
meghatározásáról. Emlékezzünk vissza, hogy a lovak mindössze három "betűben"
különböznek a disznóktól, utóbbiak negyvenöt "betűben" térnek el az
élesztőgombáktól, míg a lovaknál ez a különbség negyvenhat "betű". Ebből
arra a következtetésre jutottunk, hogy a lovak és disznók, lévén hogy közös
ősük viszonylag új keletű, elméletileg ugyanolyan távolságra vannak az
élesztőgombáktól. A negyvenöt és negyvenhat közötti eltérés rendellenesség,
ami egy eszményi világból hiányozna. Vagy a lovak fejlődésvonalán
bekövetkező további mutációnak, vagy a disznók vonalán lejátszódó
visszamutálásnak tudható be.
No mármost, bármilyen képtelen ötletnek tűnik is, elméletileg
feltételezhetjük, hogy a disznók valóban közelebb állnak az
élesztőgombákhoz, mint a lovak. Elméletileg elfogadható, hogy a disznók és
lovak közeli hasonlósága (citokróm c szövegeik mindössze három betűben
különböznek, s testfelépítésük is csaknem megegyezik, az emlősökének
megfelelően) a véletlenek halmozódásának tulajdonítható. Azért nem hisszük
el ezt, mert a disznók és lovak hasonlósága elmondhatatlanul túlszárnyalja a
disznók és élesztőgombák közös vonásait. Valljuk be, a disznók egyetlen DNS-
kódjelben látszanak közelebb állni az élesztőgombákhoz, mint a lovakhoz, ezt
azonban a mérleg másik serpenyőjében millió egyéb hasonlatosság
ellensúlyozza. A megoldást a gazdaságosság elve nyújtja. Ha feltesszük, hogy
a disznók közel állnak a lovakhoz, mindössze egy véletlenszerű
hasonlatossággal kell számolnunk. Ha azonban az a feltevésünk, hogy a
disznók az élesztőgombák közeli rokonai, egymástól függetlenül megszerzett
véletlen hasonlatosságok képtelenül hosszú láncolatát kell elfogadnunk.
A lovak, disznók és élesztőgombák esetében a gazdaságosság elve túl
lehengerlő ahhoz, hogy kételkedjünk benne. Ám a különböző emberfajták
mitokondriális DNS-ét vizsgálva semmi lehengerlő nincs a hasonlóságokban. A
gazdaságosság elve továbbra is érvényben van, érvei azonban mennyiségi
adatokra hivatkozó gyengécske érvek, nem elsöprő, ellentmondást nem tűrő
okfejtések. Mit kezdhet mindezzel a számítógép, legalábbis elméletben.
Lajstromba veheti a 135 nő összes lehetséges családfáját. Majd
megvizsgálhatja e listát, és kiválaszthatja a leggazdaságosabb családfát -
vagyis azt, ami minimálisra csökkenti a véletlen hasonlóságok lehetőségét.
Bele kell törődnünk, hogy még az igazságot legjobban megközelítő családfa is
feltételez néhány véletlen egybeesést, amiként abba is bele kellett
nyugodnunk, hogy ami a DNS egy kódjelét illeti, az élesztőgombák közelebb
állnak a disznókhoz, mint a lovakhoz. Ám - elméletben legalábbis - a
számítógép játszva megoldja gondunkat, kiválasztva a sok lehetséges családfa
közül a leggazdaságosabbat és legkevésbé esetlegeset.
Mármint elméletben. A gyakorlatban azonban van egy bökkenő. A lehetséges
családfák száma jóval nagyobb, mint amit Önök, én vagy bármely matematikus
álmodni is képes. A lovak, disznók és élesztőgombák származásvonalához
ugyanis mindössze három leszármazási sort kell felrajzolnunk. A
legkézenfekvőbb a
[[disznó lóé] élesztőgombáé], ahol a disznók és a lovak a
legbelső zárójelen belülre kerülnek, míg az élesztőgombák a rokonságban nem
álló "külső csoportot" képviselik. Az elméletileg lehetséges további két
leszármazási sorozat
[[disznó élesztőgombáé] lóé] és
[[ló élesztőgombáé]
disznóé]. Amennyiben negyedik élőlényt is vizsgálunk - mondjuk a tintahalat
-, a leszármazási sorok száma tizenkettőre növekszik. Nem sorolom fel mind a
tizenkettőt, csak megint a leggazdaságosabbat mind közül:
[[[disznó lóé]
tintahalé] élesztőgombáé]. A disznó és ló mint közeli rokonok ismét vígan
elvannak a legbelső zárójelen belül. Eztán a tintahal csatlakozik a
társasághoz, mivel közelebbi ősei vannak a disznó/ló vonallal, mint az
élesztőgombáknak. A többi tizenegy leszármazási sor mindegyikéről - például
[[disznó tintahalé] [ló élesztőgombáé]] - elmondhatjuk, hogy kevésbé
gazdaságos. Erősen valószínűtlen, hogy a disznók és lovak számtalan közös
jellegvonása egymástól függetlenül alakult volna ki, amennyiben a disznók a
tintahalakkal, míg a lovak az élesztőgombákkal állnának közelebbi
rokonságban.
Ha három élőlény három lehetséges leszármazási sorozatot, négy pedig
tizenkettőt eredményez, hány lehetséges családfával rajzolhatók meg 135 nő
rokonsági viszonyai? A válasz olyan nevetségesen nagy szám, hogy értelmetlen
leírnunk. Amennyiben a világ legnagyobb és leggyorsabb számítógépének
kellene elkészítenie az összes lehetséges családfa lajstromát, a
szerencsétlen masina a világ végezetéig küszködne a megoldással.
Mindazonáltal a dolog nem reménytelen. A képtelenül nagy számokat megfontolt
mintavétellel szoktuk megszelídíteni. Nem tudjuk megszámolni, pontosan hány
rovar nyüzsög az Amazonas-folyó völgyében, megbecsülni mégis meg tudjuk a
számukat, ha mintát veszünk az erdő találomra kijelölt parcelláiból, és
feltételezzük, hogy e parcellák reprezentatív mintát adnak. Számítógépünk
nem képes megvizsgálni a 135 nőt egyesítő összes lehetséges családfát,
véletlen mintavételre azonban lehetőség van az összes elképzelhető családfa
sorából. Valahányszor mintát veszünk ezek gigamilliárdjaiból, észre kell
vennünk, hogy a minta leggazdaságosabb tagjai közös tulajdonságokban
osztoznak. Ebből arra következtethetünk, hogy a leggazdaságosabb családfák
az összes lehetséges közül feltehetőleg ugyanolyan jellegekkel rendelkeznek.
A kutatók eszerint is jártak el, jóllehet nem okvetlenül ez volt a
legkézenfekvőbb eljárás. Amiként a rovartanászok sem értenének egyet abban,
melyik a brazíliai esőerdőt leginkább képviselő reprezentatív minta, úgy a
DNS-t kutató genetikusok is különböző mintavételi eljárásokat követtek. Mert
sajnos a vizsgálati eredmények nem mindig vágnak egybe. Legyen megalapozott
vagy sem, a magam részéről közzéteszem, milyen következtetésekre jutott a
Berkeley kutatócsoportja az emberi mitokondriális DNS elemzéséből.
Következtetéseik rendkívül izgalmasak, egyúttal vitára ingerlők. Szerintük a
leggazdaságosabb fa Afrika talajában vetette meg gyökereit. Ez azt jelenti,
hogy az afrikaiak egy része távolabbi rokona más afrikaiaknak, mint a
Földgolyó bármely más lakójának. Ezek - európaiak, amerikai indiánok,
ausztrál őslakók, kínaiak, új-guineaiak, eszkimók és mindenki más - egy
viszonylag közeli rokonsági csoportot alkotnak. Egyik-másik afrikai
beletartozik ebbe a rokonságba, mások nem. Az előbbiek értelmében a
leggazdaságosabb családfa a következőképpen fest: [némely afrikai [más
afrikaiak [további afrikaiak [még további afrikaiak és mindenki más]]]]. A
kutatócsoport tehát arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy valamennyiünk
ősanyja Afrikában élt, ő az "afrikai Éva". Mint mondottam, ez a
következtetés vitára ingerlő. Így akadt olyan ellenvetés, amely szerint más,
ugyanilyen gazdaságos családfa is felrajzolható, amelynek legkülső ágai
Afrikán kívül találhatók. Az ellentábor azt állítja továbbá, hogy a Berkeley
kutatócsoportja többek között azért jutott a fenti eredményre, mert
számítógépeik ennek megfelelő sorrendben vették sorra a lehetséges
családfákat. A vizsgálódás sorrendje magától értetődően nem befolyásolhatja
a vizsgálati eredményt. A szakemberek zöme talán változatlanul a
"mitokondriális Éva" afrikai eredetére szavaz, ha nem esküszik is meg erre.
A kutatócsoport második következtetése már nem olyan vitatható. Bárhol
élt is a "mitokondriális Éva", ennek időpontja felbecsülhető. Ismerjük a
mitokondriális DNS fejlődési ütemét, ezért a fejlődését felrajzoló fa minden
elágazási pontját hozzávetőleg behatárolhatjuk az időben. Az egész
emberiséget egyesítő elágazási pont - a "mitokondriális Éva" születési
dátuma - eszerint százötvenezer és negyedmillió év közé tehető.
Afrikai
volt-e vagy sem a "mitokondriális Éva", óvakodnunk kell attól a téves
következtetéstől, hogy őseink Afrikából származnak. A "mitokondriális Éva"
az összes mai ember egyik újabb keletű őse. Kétségkívül a
Homo
sapiens faj tagja volt. A jóval korábbi emberfélék, a
Homo
erectus fosszíliáit Afrikán
kívül és Afrikában egyaránt megtalálták. A nálánál is távolibb ősök
fosszíliái, amilyen a
Homo habilis, valamint az Australopithecus több faja
(beleértve a legújabban felfedezett, több mint négymillió éves fajt is)
ezzel szemben kizárólag Afrikában találhatók. Ezért ha egy afrikai
szétsugárzás leszármazottai vagyunk az utolsó negyedmillió év
viszonylatában, ez immár a második afrikai szétsugárzás. Volt egy korábbi
kivonulás is, talán úgy másfél millió évvel ezelőtt, amikor a
Homo erectus
elvándorolt Afrikából, hogy benépesítse a Közel-Kelet és Ázsia különböző
területeit. Az "afrikai Éva"-hipotézis nem azt állítja, hogy ezek a korai
ázsiaiak nem léteztek, hanem hogy nem hagytak maguk után utódokat. Bárhogy
forgatjuk is tehát, kétmillió év távlatából valamennyien afrikaiak vagyunk.
Az "afrikai Éva"-hipotézis ezen túlmenően azt is állítja, hogy mi, túlélő
emberek néhány százezer esztendő viszonylatában is mind afrikaiak vagyunk.
Új bizonyítékok birtokában kimondhatnánk, hogy ha minden mai mitokondriális
DNS Afrikán kívüli ősanyára (egy "ázsiai Évára") vezethető is vissza,
távolabbi őseinket mindenképpen Afrikában kell keresnünk.
Tegyük fel pillanatnyilag, hogy a Berkeley kutatócsoportjának igaza van,
és vegyük szemügyre, mit jelentenek és mit nem következtetéseik. Az "Éva"
név szerencsétlen gondolattársításokra ösztönöz. Egyik-másik rajongó ugyanis
ennek alapján abba a tévhitbe ringatta magát, hogy Éva magányos fehérnép
lehetett, az egyetlen asszony a Földön, a végső genetikai keresztmetszet, mi
több, egyenesen a Genezis igazolása! Ez azonban óriási tévedés. Egy szóval
sem állítottuk, hogy ő volt az egyetlen asszony a Földön, de még azt sem,
hogy a népesség az ő idejében viszonylag gyér lélekszámú volt. Meglehet,
mindkét nemhez tartozó kortársai igenis számosan voltak, és nagy
termékenységnek örvendtek. Nem egy utóduk talán mind a mai napig él.
Mitokondriális leszármazottaik azonban időközben sorra kihaltak, mivel
velünk való rokonságuk egy bizonyos ponton férfiágon örökítődött tovább.
Ugyanígy halhat ki egy nemes családi név is (a családi nevek az Y
kromoszómához kötöttek, és csupán férfiágon öröklődnek, a mitokondriumok
pontos tükörképeként), ez azonban még nem jelenti azt, hogy a szóban forgó
név viselőinek nincs utóda. Éppenséggel tömérdek utóduk lehet, csak
férfiágon szakadt magva a családnak. Helyesen úgy fogalmazhatunk tehát, hogy
a "mitokondriális Éva" az a legutóbb élt asszony, akiről elmondhatjuk,
minden ma élő ember tőle származik a női ágon. Kell lennie olyan asszonynak,
akiről ez kimondható. Mindössze az nyitott kérdés, hol élt és mikor. Hogy
élt valahol, valamikor, nem férhet hozzá kétség.
És máris itt a következő félreértés - az előbbinél még közkeletűbb,
olyannyira, hogy még kiváló tudósoktól, a mitokondriális DNS kutatóitól is
visszahallottam. E tévhit szerint a "mitokondriális Éva" legutóbb élt közös
ősünk. Oka pedig a "legutóbb élt közös ős" és "a kizárólag női ágon
nyilvántartott legutóbb élt közös ős" fogalmainak összekeverése. A
"mitokondriális Éva" szigorúan az utóbbi, de számos más módon is lehetséges
leszármazás, mint kizárólag a női ágon. Millió és millió egyéb módon.
Emlékezzünk vissza elődeink számának kiszámítására (most tekintsünk el az
unokatestvér-házasságok bonyodalmaitól, ez korábban volt fontos). Nyolc
nagyszülőnk van, de közülük csak egyetlen a kizárólag női ágon.
Hasonlóképpen tizenhat ükszülővel rendelkezünk, ám csak eggyel a kizárólag
női ágon. Még ha számolunk is azzal, hogy egy nemzedéken belül az
unokatestvér-házasságok lecsökkentik az elődök számát, továbbra is igaz,
hogy mérhetetlenül több módja van a leszármazásnak, mint a tisztán női ágon.
Ha visszafelé követjük folyásán genetikai folyamunkat egészen a távoli
ősökig, feltehetően sok Ádám és Évára akadunk, fokális egyedekre, akikről
elmondhatjuk, hogy az összes 1995-ben élő ember tőlük eredt. A
"mitokondriális Éva" csak egy közülük. Semmi okunk feltételezni, hogy e sok
Ádám és Éva közül a "mitokondriális Éva" a legújabb keletű. Ellenkezőleg.
Meghatározásánál kikötöttük, adott leszármazási vonalon eredtünk tőle. Oly
sok más leszármazási vonal is lehetséges a kizárólag női ág mellett,
matematikailag erősen valószínűtlen, hogy a "mitokondriális Éva" a legutóbbi
volna e sok Ádám és Éva közül. Egyvalami tünteti ki a sok leszármazási vonal
közül (csak a női ágat vettük figyelembe). A véletlenek hihetetlen
egybeesése volna, ha bármi más módon is kitűnne (hogy ő élt a legutóbb).
További, ugyan kevésbé lényeges szempont, hogy legutóbb élt közös ősünk
valamivel nagyobb valószínűséggel lehetett Ádám, mint Éva. A nőstények
inkább alkotnak háremeket, mint a hímek, többek között mert az utóbbiak több
száz, akár több ezer utód nemzésére is képesek biológiai felépítésüknél
fogva. A
Guinness Rekordok Könyve ezer feletti csúcsteljesítményről
emlékezik meg, amely Vérszomjas Moulay Iszmáel nevéhez fűződik. (Mellékesen
jegyzem meg, hogy e férfiút a feministák méltán emlegethetnék a macho
arrogancia iskolapéldájaként. Az a hír járja róla, hogy amikor lovára
szállt, ezt úgy cselekedte, hogy a nyeregbe pattanva kardja egyetlen
suhintásával lenyisszantotta a kantárszárat tartó rabszolga fejét. Bármely
hihetetlennek tűnjön is e legenda, már maga az a tény, hogy így jutott
hozzánk, a további mendemondával, miszerint Iszmáel több ezer férfit ölt meg
puszta kézzel, is rávilágít, milyen tulajdonságokat becsültek meg leginkább
egy magafajta férfinál.) A nőknek ezzel szemben még a legkedvezőbb
körülmények között sem lehet több utóduk tíz-húsz gyermeknél. Ezért egy nő,
egy nőstény a hímnél nagyobb valószínűséggel ad életet átlagos számú
utódnak. Néhány hím nevetségesen sok utóddal dicsekedhet, ami azt is
jelenti, hogy más hímek teljesen meg vannak fosztva az utódoktól. Már ha
egyáltalán ilyesmi előfordul, jóval nagyobb az esélye, hogy hím marad utód
nélkül, mint nőstény. Amiként annak is nagyobb a valószínűsége, hogy hím
halmoz föl magának aránytalanul több utódot, mint nőstény. Mindez az
emberiség legutóbbi közös ősére is vonatkozik, aki ezért valószínűbb, hogy
Ádám volt, mint Éva. Hogy egy szélsőséges példával éljek: minek nagyobb a
valószínűsége, Vérszomjas Moulay Iszmáel minden ma élő marokkói őse vagy
háremének egy nyomorult lakója?
Összegezve az elmondottakat, az alábbi következtetésekre jutottunk.
Először is, okvetlenül kellett léteznie egy asszonynak, nevezzük
"mitokondriális Évá"-nak, aki legutóbb élt közös őse az egész mai
emberiségnek, kizárólag női ágon. Mindenképpen létezett továbbá egy
ismeretlen nemű valaki, nevezzük őt Fokális Ôsnek, aki legutóbb élt közös
őse az egész mai emberiségnek bármely ágon. Harmadszor, habár megeshet, hogy
a "mitokondriális Éva" és a Fokális Ôs egy és ugyanaz a személy, ennek
valószínűsége mégis elenyészően csekély. Negyedszer, valamivel valószínűbb,
hogy a Fokális Ôs férfi volt, mint nő. Ötödször, igen valószínű, hogy a
"mitokondriális Éva" kevesebb mint negyedmillió éve élt. Hatodszor, nincs
ugyan teljes egyetértés e nőszemély lakhelyét illetően, az adatok mégis
Afrikára utalnak. Mindössze az ötödik és hatodik következtetés függ
tudományos bizonyítékoktól. Az első négyhez afféle karosszéki bölcselkedés
és általános műveltségünk alapján juthatunk.
Mint mondottam, az ősök tartják kezükben az élet megértésének kulcsát. Az
"afrikai Éva" regéje egy jóval nagyobb szabású, összehasonlíthatatlanul
régibb történet szűkös, emberi léptékű szelete. Kanyarodjunk vissza a gének
folyójának, az Édenkertből eredő folyamnak metaforájához. Kövessük e folyót
visszafelé folyásán mérhetetlenül távolabbi időkbe, mint a legendabeli Éva
néhány ezer esztendeje vagy az "afrikai Éva" több százezer éve. A DNS
folyama töretlenül áramlott át őseinken nem kevesebb, mint 300 millió éven
keresztül.