Számos tudományos és filozófiai érvet sorakoztattak már fel az idegen lények
létezésének cáfolására. A SETI program sikere nemcsak ezeket cáfolná, hanem
megkérdőjelezné az ellenérvek alapjául szolgáló kiinduló feltevéseket is. Ebben
a fejezetben három ilyen ellenérvet foglalok össze: a Carter-féle antropikus
elvet, a Fermi-féle "Akkor hát hol vannak?" kérdésfeltevést, valamint a
neodarwinisták esetlegességi érvét.
Carter antropikus elve
A londoni Királyi Társaságban (Royal Society) 1983-ban tartott emlékezetes
előadásában az asztrofizikus Brandon Carter az úgynevezett antropikus elv
szellemében fejtette ki gondolatait, amely már korábban is számos cikk tárgya
volt. Leghasználhatóbb formájában az antropikus elv kézenfekvő magyarázatot ad
bizonyos, a természetben tapasztalható látszólagos egybeesésekre vagy
kombinációkra, mégpedig oly módon, hogy kapcsolatot állít fel az egybeesések
és mi magunk mint a Világegyetem megfigyelőinek létezése között. Azért, hogy
az olvasó képet kapjon arról, miről is van szó, vázoljuk az antropikus elv
egyik nyilvánvaló, a Világegyetemben elfoglalt helyünkre vonatkozó alkalmazását.
Az emberi lények egy bolygó felszínén élnek, amely egyáltalán nem nevezhető
jellemző helyzetnek a döntő többségében csaknem teljesen üres térből álló
Világegyetemben. Mindamellett minket nem lep meg, hogy ilyen kis
valószínűséggel előforduló helyszínen élünk, hiszen az ember nem képes a
világűrben élni. Nem tekinthetjük tehát véletlen egybeesésnek, hogy egy olyan
bolygó felszínén élünk, amely az élet kivirágzásához megfelelő környezetet és
egyéb kiegyensúlyozott fizikai körülményeket teremt, ugyanis pontosan ez az a
környezet, amelyben a legnagyobb valószínűséggel számíthatunk biológiai
szervezetek kifejlődésére.
Kevésbé magától értetődő az időben elfoglalt helyünkre vonatkozó érvelés. Az
1930-as években két brit tudós, Sir Arthur Eddington csillagász és Paul Dirac
fizikus hívta fel a figyelmet arra, hogy a Világegyetem természetes atomi
egységekben kifejezett korának számértéke nagyon közel áll az atomokban
fellépő elektromágneses és gravitációs erők arányához (mindkettő 10
40
körüli érték). Vajon ebben az esetben beszélhetünk-e véletlen egybeesésről?
Robert Dicke amerikai asztrofizikus érvelése szerint korántsem véletlenről van
szó, hanem ez az egyezés antropikus okok miatt alakul ki. Másképp fogalmazva:
a Világegyetem kora kijelöli létezésünk időpontját. Mi határozza meg ezt az
időpontot? - teszi fel a kérdést Dicke. Az élet kialakulásához, mint tudjuk,
szükség van szénre és más "nehéz" elemekre, amelyek a Világegyetem keletkezése
utáni időszakban nem voltak jelen számottevő mennyiségben. A szén, az oxigén, a
nitrogén és jó néhány más elem a csillagok belsejében épül fel. Ezek az elemek
akkor szóródnak szét a térben, amikor egy szupernóvarobbanás megsemmisíti a
csillagot. A földihez hasonló típusú élet kialakulására tehát legalább addig
kell várni, amíg a csillagok első generációja leéli életét és elpusztul.
Létezésük időpontját a másik irányból az határolja be, hogy az élet kialakulása
akkor is nehézségekbe ütközhet, amikor számtalan csillaggeneráció leélte az
életét, mert ekkorra már csak kevés alkalmas csillag marad. Mindebből
következik, hogy akkor kell legnagyobb valószínűséggel számítanunk saját
jelenlétünkre a Világegyetemben, amikor az ősrobbanástól számítva legalább egy,
de legfeljebb néhány csillag-élettartamnyi idő telt el.
Nos, a csillagok élettartamát azok a fizikai folyamatok határozzák meg,
amelyek nukleáris tüzelőanyag-felhasználásuk és ezáltal energiatermelésük űrbe
szivárgásának ütemét szabályozzák. Ez a sebesség történetesen az
elektromágneses és a gravitációs erők arányától függ. Dicke kimutatta, hogy a
nagy számok Eddington és Dirac által felismert "véletlen egyezése" valójában
korántsem véletlen egyezés, hanem a csillagok élettartama által meghatározott
szükségszerűség. Saját létezésünk időpontja, maga is a csillagok élettartamától
függ, azaz "kiválasztja" a Világegyetem azon korszakát, amelyben körülbelül
egy nagyságrenden belül teljesül az említett két nagy szám egyezése.
1983-as előadásában Carter létezésünk időben elfoglalt helyével kapcsolatban
egy másik érdekes egybeesésre is ráirányította a figyelmet. A földi élet
kialakulásától mintegy négymilliárd év telt el a fejlett értelem megjelenéséig.
Napunk várható élettartama ezzel szemben nem több tízmilliárd évnél, és a Föld
egy vagy kétmilliárd évvel ezt követően lakhatatlanná válik. Ez azt jelenti,
hogy nagyságrendileg legalábbis
ugyanannyi idő telik el a mikrobák
megjelenésétől az ember kifejlődéséig, mint amennyi a stabil Nap élettartama.
Vajon ez is véletlen egybeesés volna? Hiszen a biológiai fejlődés sebessége
végső soron teljes egészében függetlennek látszik a Nap és a csillagok
öregedését meghatározó fizikai folyamatoktól.
Carter érvelése szerint amennyiben ezek a folyamatok
valóban függetlenek
egymástól, akkor az időskálák egyezésére antropikus magyarázatot kell
találnunk. Carter érvelésének lényege az az előfeltevés, hogy az értelmes élet
kialakulása rendkívül valószínűtlen esemény, tulajdonképpen olyan
valószínűtlen, hogy még egy "csillagöltőnyi" idő, azaz sok milliárd év
elteltével is 1-nél jóval kisebb lesz a valószínűsége. Ez azt jelenti, hogy egy
ilyen esemény bekövetkeztének időegységre eső valószínűsége nagyon közel van a
nullához. Ha tehát ez az esemény
mégiscsak bekövetkezik valahol a
Világegyetemben, akkor az minden valószínűség szerint a lehető legkésőbb fog
bekövetkezni, azaz az adott bolygórendszer "lakható" korszakának vége felé. Ha
ugyanis nagyon valószínűtlen, hogy egy adott esemény
t időtartam alatt
bekövetkezzen, még sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy ugyanezen esemény
t-nél lényegesen rövidebb idő alatt következik be. Minthogy a mi földi
létünk egy legfeljebb kettes tényezőn belül igénybe vette a rendelkezésére álló
lehetséges leghosszabb időt, ezért ez a tény egyúttal tapasztalati bizonyítékot
szolgáltat azon hipotézis mellett, mely szerint az értelmes élet létezése
felettébb valószínűtlen. A hipotézis egyenes következményeként kimondható:
nagyon csekély annak valószínűsége, hogy értelmes élet a Földön kívül másutt
is megjelent a Világegyetemben.
A saját létezésünkből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az értelmes
élet valószínűsége nagy, ahogyan a lottónyertes sem következtethet arra, hogy
minden fogadó nyer. Akármennyire valószínűtlennek tűnjék is azonban
elméletileg az értelmes élet kialakulása, mi kétségbevonhatatlanul
létezünk. Márpedig ebből kiindulva úgy érvelhetünk, hogy bármennyire
valószínűtlen lépések szükségesek is az értelmes élet kialakulásához, ezeknek a
lépéseknek legalább egyszer be kellett következniük. Mindebből természetesen
nem következik, hogy ugyanennek egynél többször is elő kell fordulnia.
A fent vázolt elképzelést pontosítva, Carter feltételezte, hogy tudattal bíró,
értelmes lény (az ember) kialakulásához
n számú, rendkívül
valószínűtlen lépésre volt szükség. Annak a valószínűsége, hogy e lépések
t idő leforgása alatt lezajlottak, körülbelül
tn-nel arányos. Ha
a Föld teljes lakható időtartama
T, valamint megköveteljük, hogy az
n lépés mindegyike bekövetkezzék
T-nél rövidebb idő alatt (hiszen
máskülönben nem lennénk itt), akkor egyszerű okoskodással rájöhetünk, hogy a
teljes folyamat befejeződése
Tn/(n+1) idő alatt várható. Az eredmény még
sokatmondóbb lesz, ha kifejezzük belőle a még hátralévő lakható időtartamot:
T - t = T/(n+1). Minél nagyobb a kritikus lépések
n száma, annál
valószínűbb, hogy az értelmes élet a rendelkezésre álló időtartam "vége"
közelében jelenik meg.
Ha elfogadjuk azt az optimista megközelítést, hogy
T körülbelül
kétszerese a Föld jelenlegi korának, akkor a Föld még legalább egy-két milliárd
évig lakható marad, vagyis arra a figyelemreméltó következtetésre jutunk, hogy
n értéke körülbelül 1 vagy 2. Carter ezt a két kritikus lépést a
genetikai kód és a fejlett agyi funkciók megjelenésével azonosította. A
biológusoknak ezzel szemben az a véleménye, hogy
n nagyon nagy szám.
Ebben az esetben viszont Carter gondolatmenete azt sugallja, hogy a
civilizációnk számára hátralévő idő,
T - t, minden bizonnyal sokkal
kisebb néhány milliárd évnél. Ha például
n=100.000, akkor
T - t
csupán néhányszor tízezer év. Carter gondolatmenetét támogatta John Barrow és
Frank Tipler is, akik
The Anthropic Cosmological Principle (Az
antropikus elv a kozmológiában) című nagy hatású, eredeti gondolatokban gazdag
munkájukban amellett érvelnek, hogy a "közeli vég" a legvalószínűbb változat,
továbbá hogy a Föld az ökológiai katasztrófa felé rohan, ami már a közeli
jövőben az értelmes élet számára lakhatatlan hellyé teszi bolygónkat.
Nyilvánvaló, hogy amennyiben sikerülne fölfedeznünk a földitől teljesen
függetlenül kifejlődött, Földön kívüli élet bármely formáját, akkor ez
megsemmisítő csapást mérne Carter érveire. Ebben az esetben azt a tényt, hogy
az értelem kifejlődéséhez körülbelül ugyanannyi időre van szükség, mint amennyi
bolygók átlagos lakható élettartama, figyelemre méltó, mégis véletlen
egybeesésnek kellene tekintenünk.
Elképzelhető azonban a Carter-féle egybeesés egy további magyarázata is.
Carter érvelése azon a feltevésen alapul, hogy az értelem kifejlődése
n
számú, rendkívül valószínűtlen lépés bekövetkeztétől függ. Előfordulhat azonban,
hogy az értelmes élet kialakulása egyáltalán valószínűtlen. Valójában, amint
azt majd az 5. fejezetben részletesen megindokolom, az adott természeti
törvények mellett az élet megjelenése csaknem elkerülhetetlen szükségszerűség.
Ha viszont az értelmes élet kialakulásának folyamata valamiféle törvényszerű
tendencia, az ezt leíró törvényekből következnie kellene annak is, mennyi idő
alatt megy végbe ez a fejlődés. Feltételezhetően ez az időtartam kifejezhető
ismert fizikai mennyiségekkel mondjuk azokhoz hasonlóakkal, amelyek a csillagok
élettartamát is meghatározzák. Ezek után elképzelhető, hogy ez a két,
látszólag egymástól független időskála a közös fizikai alapokon keresztül
mégiscsak valamiféle tartalmi kapcsolatban áll egymással.
Fermi kérdésfeltevése: "Akkor hát hol vannak?"
Évtizedekkel ezelőtt Enrico Fermi, a híres olasz fizikus arra a
következtetésre jutott, hogy ha az értelmes élet gyakori jelenség lenne a
Világegyetemben, akkor az idegeneknek már bizonyára gyarmatosították volna a
Földet: "Ha léteznének, akkor itt kellene lenniük." A Föld sokkal fiatalabb,
mint maga a Világegyetem, ezért ha kifejlődtek volna idegen civilizációk, sok
közülük már több milliárd éves múltra tekintene vissza, vagyis bőségesen lett
volna idejük felkeresni bennünket. Minthogy azonban nincs semmiféle meggyőző
bizonyítékunk arra vonatkozóan, hogy az idegenek az elmúlt négymilliárd év
során valaha meglátogatták és gyarmatosították volna a Földet, ezért Fermi arra
a következtetésre jutott, hogy egyedül vagyunk a Világegyetemben. Tipler
szerint ez az érvelés nem Fermitől ered, hanem legalább két évszázaddal
ezelőttig nyomon követhető a tudománytörténetben.
Gyakran hangzik el ellenérvként, hogy Fermi a számunkra teljességgel ismeretlen
idegen lényeknek olyan emberi indítékokat tulajdonít, mint a kíváncsiság vagy a
hódítás és a gyarmatosítás iránti vágy. Miért lehetnénk bizonyosak abban, hogy
hozzánk hasonlóan az idegenek célja is a szaporodás, és az, hogy minden
lehetséges életteret meghódítsanak maguknak? Kétségtelen persze, hogy elegendő,
ha egyetlenegy erőszakosan terjeszkedő társadalom létezik a Tejútrendszerben,
hiszen előbb-utóbb uralma alá hajtaná a tétlenebb és békésebb természetű
civilizációkat. Ha a SETI lelkes híveinek igazuk van abban, hogy a földi élet a
természet tipikus megnyilvánulása, ésszerűtlen feltételeznünk, hogy az emberi
értelem fent jellemzett tulajdonságai csupán ránk jellemzőek.
Másik ellenérv, hogy a Tejútrendszer roppant nagy kiterjedésű és rengeteg
csillagot tartalmaz, így elképzelhetetlenül hosszú időbe telne, mire egy távoli
civilizáció képviselői felfedeznék a Földet. Lehetséges, hogy az idegen
gyarmatosítók már elkezdték bejárni a Tejútrendszert, azonban még nem bukkantak
ránk.
Ezt az ellenérvet Frank Tipler vizsgálta meg alaposan Carl Sagannel folytatott
élénk levelezésében. Tipler azt hozza fel példaként, ahogyan a déli tengerek
szigetlakói szigetről szigetre haladva meghódították a Csendes-óceán
szigetvilágát. Tegyük fel, hogy az őslakosok elérik az
A jelű szigetet.
Letelepednek rajta, uralmuk alá vonják, majd néhány nemzedék elteltével, amikor
a népesség erőteljes növekedésnek indul, az
A-sziget lakói felderítő
expedíciót küldenek a következő szigetre,
B-re. Amikor
B-n is
stabilizálódik a társadalmi helyzet, elküldik felderítőiket
C-re, és így
tovább.
Könnyen elképzelhető, hogy az idegenek ehhez nagyon hasonlóan, "bolygóról
bolygóra ugrálva" hódítják meg a Tejútrendszert.
A bolygóról bolygóra ugráló gyarmatosító stratégia azonban exponenciális
természetű. Az exponenciális növekedés karakterisztikus idejét (*) két tényező
határozza meg: a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező bolygók közötti utazás
átlagos
t1 időtartama, valamint az a
t2
időtartam, amelyre az újonnan meghódított bolygón megtelepedő közösségnek
szüksége van ahhoz, hogy elindítsa saját csillagközi felderítő utazását a
következő, megtelepedésre alkalmas bolygó irányába. Az utazáshoz szükséges
t1 időt a fény sebessége korlátozza. Nos, a fénysugár 100.000
év alatt ér el a Tejútrendszer egyik szélétől a másikig, vagyis jóval rövidebb
idő alatt, mint a Tejútrendszer (tizenötmilliárd év) vagy a Föld kora
(ötmilliárd év). A földönkívüliek tehát a rendelkezésre álló idő alatt még
akkor is több ízben, keresztül-kasul beutazhatták a Tejútrendszert, ha űrhajóik
csupán a fénysebesség töredékével haladnak. Ezek szerint tehát
t1
tipikus értéke néhány ezer év lehet. A
t2 időtartam hossza
valószínűleg nem több, mint száz nemzedék, vagyis az ember esetében ugyancsak
néhány ezer év. Így
t2 hasonló nagyságrendű, mint
t1, és
t1 +
t2 sokkal
kisebb, mint a csillagászatban vagy a törzsfejlődésben megismert folyamatok
karakterisztikus időtartamai.
(*) Az az időtartam, amely alatt n-szeresére nő a meghódított bolygók száma. (B. E.)
Bolygóról bolygóra lépegetve az egész Tejútrendszer viszonylag rövid idő alatt
meghódítható. Az idegenek (vagy értelmes robotjaik) kiinduló bolygójukról
elutaznak a közeli, az élet hordozására alkalmas bolygókra, ahol településeket
hoznak létre. A telepesek rövid idő alatt uralmuk alá hajtják a bolygót, majd
újabb gyarmatosítókat indítanak el további bolygók felé. A meghódított bolygók
száma exponenciálisan nő, ezért ezzel a módszerrel a galaxis összes lakható
bolygója rövid idő alatt gyarmatosítható.
Tekintettel a gyarmatosítás exponenciális jellegére, megállapíthatjuk, hogy az
egész Tejútrendszer saját koránál lényegesen rövidebb idő alatt "lerohanható".
Mindezt könnyen beláthatjuk. Tételezzük fel, hogy
t1 +
t2 = 10.000 év, vagyis ennyi idő alatt megkétszereződik a
már meghódított bolygók száma. Ha feltételezzük, hogy a Tejútrendszerben
mondjuk 109 meghódítható bolygó létezik, akkor az egész gyarmatosítás egymillió
évnél rövidebb idő alatt végrehajtható!
Tipler véleménye szerint a klasszikus tudományos-fantasztikus történetek
"emberes" csillagközi űrutazásai nagyon kevéssé hatékonyak, ezért
valószínűtlenek. A kitűzött célok sokkal könnyebben megvalósíthatók, ha az
utazásra intelligens robotokat küldünk. Egyszerű stratégiaként például olyan
viszonylag kis és könnyű gépet építhetünk és indíthatunk útnak, amely képes
arra, hogy leszálljon egy távoli, alkalmasnak látszó bolygón, és életre keltse
a magával vitt megtermékenyített petesejtek ezreit. Másik lehetőségként a gép
arra is beprogramozható, hogy az úticélját jelentő bolygórendszerben hatalmas
űrállomást építsen. A gép felnevelhetné és oktathatná a "csillaggyerekeket".
Elmagyarázná nekik a Tejútrendszer meghódításában játszott szerepüket, és
rábeszélné őket a következő lépésre, azaz hogy építsenek hasonló gépeket és
indítsák útnak azokat más bolygórendszerek irányába, a megszerzett
információkat pedig továbbítsák annak a civilizációnak, ahonnan ők maguk útnak
indultak.
A végső cél olyan általános működésű és önsokszorozó gép megépítése lenne,
amelyről Neumann János már régen bebizonyította, hogy elméletileg
megvalósítható. (A Föld természetesen tele van ilyen "gépekkel", csak éppen
ezeket állatoknak nevezzük.) Ezután már nem lenne szükség arra, hogy
megtermékenyített petesejteket küldjünk az utazásra. A gép elvben mindent
megvalósíthatna, amire a szerves anyagokból felépülő lények képesek, beleértve
azt is, hogy ha minden szükséges információ és nyersanyag rendelkezésére áll,
akkor ilyen lényeket tudjon alkotni. Képzeljük el, hogy elküldünk egy
Neumann-gépet valamelyik idegen bolygóra, majd közöljük vele az emberi DNS
szerkezetének pontos leírását. Így a gép anélkül lenne képes az idegen bolygón
embereket "létrehozni", hogy ténylegesen részt kellene venniük az űrutazáson. E
stratégia alkalmazásával számottevően csökkenthetők az űrutazás költségei;
ugyanakkor lehetővé válna, hogy az egész Tejútrendszert elárasszák a hasonló
küldetésű csillagközi űrhajók. A fenti gondolatmenet alapján nem lehetetlen,
hogy a Tejútrendszert már elözönlötték egy idegen civilizáció által alkotott
Neumann-gépek.
Tipler érvelésének sarkpontja az, hogy egy efféle galaktikus program
végrehajtásához szükséges technikai háttér nem különbözik lényegesen attól,
amire a csillagközi rádióüzenetek váltásához szükség van, ugyanakkor a
Tejútrendszer felderítésének és meghódításának indítékai nagyon hasonlóak
azokhoz, amelyek a rádiókapcsolat felvételére ösztönöznek. Ezért Tipler
következtetése szerint nincs okunk feltételezni, hogy az idegenek rádiójelek
küldözgetésével vesződnek, amikor akár le is rohanhatnak bennünket.
Bár Tipler érvelése bizonyos mértékig a SETI-program ellen szól,
önmagában
ennek alapján nem zárhatjuk ki az idegen lények létezését. Az emberiség
rendelkezik ugyan az ahhoz szükséges technológiával, hogy akár évmilliókon
keresztül üzeneteket sugározzon ki más égitestek irányába, eddig azonban még
senki nem vetette fel komoly formában, hogy ezt meg is kellene tennünk, sőt,
még csak azt sem, hogy egy ilyesfajta vállalkozás a belátható jövőben kívánatos
lenne. A SETI kiinduló feltevése ugyanis az, hogy
ők sugározzák ki a jeleket.
Mi megelégszünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások
elhanyagolhatóan csekély morzsáját tétlen várakozásra fordítjuk: várjuk, hogy
felfogjuk az idegenek által kisugárzott jelzéseket. A csillagközi rádióüzenetek
kisugárzásához szükséges erőfeszítések és az egyszerű hallgatódzás közötti
aránytalanság olyan súlyos egyenlőtlenséget feltételez az ilyen kapcsolatban,
hogy a SETI igazolásához fel kell függesztenünk a kopernikuszi elv
érvényességét (vagyis hogy a Világegyetem tipikus teremtményei vagyunk). Fel
kell tételeznünk, hogy az idegenek emberfeletti erőfeszítéseket tesznek a
kapcsolatteremtésre, azaz évezredeken keresztül hatalmas összegeket költenek
arra, hogy a tér minden irányába folyamatosan kisugározzák jelzéseiket,
méghozzá elenyészően csekély siker reményében. Ha mi nem vagyunk erre hajlandók,
miért várjuk el ugyanezt a másik féltől? Könnyen lehet tehát, hogy amennyiben
nincsenek a Naprendszerben idegenek alkotta Neumann-gépek, ez pusztán annyit
jelent, hogy a Tejútrendszer - akár rádióhullámokkal, akár űrhajókkal
megvalósuló - meghódításának költségei oly magasra rúgnak, hogy ez egyszerűen
elejét veszi bármiféle próbálkozásnak. Mindez tehát nem feltétlenül jelenti azt,
hogy nem élnek rajtunk kívül értelmes lények a Világegyetemben.
Tipler érvelésének további gyenge pontja az, hogy a világűr meghódításának
költségeit a jelenlegi technikai és gazdasági folyamatok egyszerű kiterjesztése
alapján becsüli fel. Emellett elfogadhatatlanul derülátó feltevései vannak az
emberiség együttműködő-készségéről, technikai eszközeink megbízhatóságáról, s
nem veszi figyelembe a különféle, egyelőre ismeretlen veszélyeket sem. Annak
ellenére, amit a 3. fejezetben a gépi intelligencia uralkodóvá válásáról írtam,
Tipler feltevései a Neumann-gép megvalósíthatóságára vonatkozóan számomra
meghökkentően leegyszerűsítettnek tűnnek, hiszen a Neumann-gép tulajdonképpen
olyan élő számítógép, amely az emberét meghaladó értelemmel rendelkezik. A
legcsekélyebb elképzelésünk sincs arról, milyen elvi akadályok hiúsíthatják meg
az efféle próbálkozásokat, a gyakorlati problémákról nem is beszélve. Ugyanez
vonatkozik az űrutazásra is: a Mars Observer űrszonda közelmúltbeli kudarca
újra felhívta a figyelmet a földi technika sebezhetőségére a világűrben. A
feltevés, amely szerint az ember (vagy az idegenek) alkotta gépek évmilliókon
keresztül képesek hibátlanul működni egy ellenséges környezetben, nagy
hiszékenységre vall.
Nincs kizárva, hogy egymilliárd éves civilizáció képes mindeme problémákat
kiküszöbölni, ám éppenséggel alapvető korlátokkal is számolhatunk. Ezzel
kapcsolatban hadd mondjam el, mire tanított minket a káosz elmélete. Általában
feltételezzük, hogy amennyiben elég erőforrás áll rendelkezésünkre és
megfelelően nagy teljesítőképességű számítógépeink vannak, a hosszú távú
időjárás-előrejelzés tetszés szerint pontosítható. Márpedig ha az időjárást
valóban kaotikus folyamatok alakítják, akkor nem technikai vagy pénzügyi,
hanem
alapvető fizikai korlátai vannak az előrejelzés pontosságának.
Időjárásunk tökéletes előrejelzésére egyetlen Földön kívüli civilizáció sem
lenne képes, bármilyen fejlett is a technikai színvonaluk. Elképzelhető, hogy
hasonló elvi korlátok állják útját az űrhajózás területén elérhető
sikereinknek.
Az esetlegesség neodarwinista érve
Ez a legmarkánsabb és legmeggyőzőbb valamennyi érv közül. Azon a biológusok
által csaknem teljesen egyöntetűen elfogadott feltevésen alapul, mely szerint
az evolúció menete nem követ semmiféle törvényszerűséget, hanem tisztán
véletlenszerű. Ezt a "vak órásmester" tételének nevezett állítást
leghatározottabban egy biológus, Richard Dawkins vette védelmébe, azonos című
könyvében, továbbá Stephen Jay Gould, az evolúcióról írott számos könyvében.
Amennyiben hipotézisük helytálló, az élet sajátosságai, például az értelem
teljességgel véletlenszerűek, így rendkívül csekély a valószínűsége, hogy a
földi élettől függetlenül, másutt is kifejlődik. Ebből következik, hogy
amennyiben az emberiség egy napon megsemmisíti önmagát, nagyon valószínűtlen,
hogy később kifejlődik a Földön egy másik értelmes faj, amelyik átveszi a
helyünket. Ebben az esetben, még ha létezik is más bolygókon az élet valamilyen
formája, az csaknem bizonyosan nem jut el az értelem és a társadalmi
szervezettség bolygónkon tapasztalt szintjére. Sok biológus, ezen túlmenően azt
is feltételezi, hogy az élet születése merőben véletlen - azaz nagyon kis
valószínűséggel bekövetkező esemény - volt, ezért valószínűtlen, hogy bármely
formája valahol másutt előforduljon. Eszerint tehát a Földön kívüli élet
fogalma alapvetően ellentétes a darwinizmussal.
A hipotézis, mely szerint az élőlények döntő többségükben esetlegesség
szülöttei, oly mélyen beivódott a neodarwinista világképbe, hogy érdemes
alaposabban is utánanézni, miben gyökeredzik ez az elképzelés. Így azt is
érzékeljük, mi forogna kockán a tudományos világkép szempontjából, ha valaha
fölfedeznénk a Földön kívüli életet. A 19. században minden korábbinál
bonyolultabb formát öltött az úgynevezett természetes teológia, vagyis az a
próbálkozás, amely Isten létezését a természeti világ jellegzetességeire
támaszkodva akarta bizonyítani. Az úgynevezett tervszerűség érve legfőbb
ösztönzését a biológiától kapta. Ezen érvelés szerint az élőlények
megfeleltethetők az emberek alkotta gépeknek, amennyiben azokat is valamilyen
cél érdekében, tervszerű tevékenységgel hozták létre. Az érvrendszer a
hihetetlenül tökéletes alkalmazkodást, ahogyan a földi élő szervezetek
alkalmazkodnak a környezetükhöz, egy isteni tervező munkálkodásaként említik.
William Paley angol lelkész híres óra-hasonlatát szokták felhozni példaként.
Eszerint, ha véletlenül rátalálnánk egy órára, és kíváncsiak lennénk arra,
hogyan működik ez a szerkezet, akkor az alkatrészek elmés illeszkedése és
egymással szorosan összehangolt működése alapján még akkor is rájönnénk, hogy
a szerkezetet valamilyen cél elérése érdekében tervezték, ha egyébként nem
tudnánk mi lehet a feladata. Hasonlóképpen, az élő szervezetek részeinek
egymással összehangolt együttműködéséből ugyancsak meghatározott célt szolgáló
tervezés jeleire következtethetünk.
Darwin evolúciós elmélete megdöntötte a tervszerűség érvét (bár nem
szükségszerűen, ha azt a fizikára, nem pedig a biológiára alkalmazzuk - lásd a
szerző
Isten gondolatai c. könyvében) és az isteni tervezőt a vak
órásmesterrel helyettesítette. Darwin szerint a véletlenszerű mutációk és a
természetes kiválasztódás tökéletesen képes utánozni a tervezést.
Bár az Egyház kezdetben elutasította Darwin elméletét, később mégis elfogadta
az evolúciós elméletet. Valójában a haladó teológusok a bűnből erényt csiholva
az evolúciós leszármazást Isten keze munkája gyanánt magyarázták. Fogadjuk
tehát el, mondják, hogy a földi élet fokozatos, lassú evolúcióját valamiféle
előre meghatározott tervnek megfelelően Isten irányítja, és a folyamat
végállomása az Ember. Ezt a teleologikus világképet sok filozófus, például
Bergson, Engels, Spencer és Whitehead vallotta magáénak, akik hittek abban,
hogy a természet és az ember dolgaiban létezik valamiféle történelmi dimenzió,
amely általában a "fejlődés" irányába mutat.
Ennek megfelelően a biológiában megjelent a "fejlődési létra" fogalma, amely
szerint az élet ősi nyálka formájában vette kezdetét, majd lassan, de
elkerülhetetlenül létrejöttek az egyre bonyolultabb szervezetek, végső soron
pedig az ember. E szerint mi, emberi lények a létra legtetején helyezkedünk el,
a legegyszerűbb mikroorganizmusok pedig az alján. Az elképzelésben
kimondatlanul benne rejlik, hogy a törzsfejlődés iránya a növekvő bonyolultság
felé mutat, méghozzá progresszív módon, azaz a később kifejlődött szervezetek
valamilyen értelemben "jobbak" őseiknél. Ha a törzsfejlődés építményének
csúcsára az Embert helyezzük, akkor fenntartható Istenhez fűződő különleges
kapcsolatunk, bár annak Isten felőli oldala kevésbé közvetlen, mint a teremtés
bibliai történetében. Pontosan ragadják meg ezt a helyzetet Louis Agassiz
szavai: "A Föld története Teremtőért kiált. Arról ad hírt, hogy a teremtés
tárgya és végpontja az ember. Mindez már az első szerves élőlények
megjelenésekor a természet tudtára adatik. E lények sorozatának minden jelentős
módosulása újabb előrelépés a szerves élet fejlődésében, a meghatározott végcél,
az ember felé."
Bár az ősmaradványok elemzéséből nyilvánvaló, hogy az élet fejlődése nagyon
egyszerű szervezetektől kiindulva jutott el a meghökkentően bonyolultakig,
mindamellett a
törzsfejlődés fogalma a biológusok számára mindmáig
tabu. A puristák a legcsekélyebb utalást is mellőzik ennek irányultságára,
attól félve, hogy ezen a kiskapun keresztül visszalopakodhatna a tervszerűség
fogalma. Minthogy a biológusok már réges-régen kiűzték Istent az Édenkertből,
most vonakodnak elismerni a folyamatokat irányító Kéz szerepét, még akkor is,
ha ez a természeti törvények formájában jelentkezik. Dawkins szerint "Az
evolúcióban nincsen semmilyen eredendően progresszív jelleg." Stephen Jay
Gould még ellentmondást nem tűrőbben fogalmaz: "A haladás fogalma kártékony,
mégis a kultúránkba mélyen beágyazódott, ellenőrizhetetlen, működésképtelen és
megragadhatatlan elképzelés, így ha meg akarjuk érteni a törtenelem kialakult
rendszerét, akkor ezt a fogalmat valami mással kell helyettesítenünk." A
törzsfejlődés minden egyes lepése pusztán a véletlen műve, Jacques Monod találó
kifejezesével élve
"röptében elkapott esély". A természet egyszerűen csak
véletlen sorrendben összetákolja a szerkezeteit, mígnem valami új születik. A
törzsfejlődés vakon és ötletszerűen arra botladozik, amerre az esetlegességek
vezérlik. A felszín a zseniálisan azonos irányba tartó folyamat benyomását
kelti, a mélység ezzel szemben merőben kaotikus.
A problémát az okozza, hogy a tudósok közelmúltban végzett vizsgálatai szerint
a káosz
korántsem egyszerű szerkezetű. A kaotikus rendszerek vizsgálata
a fizikában, a kémiában és a csillagászatban mély kapcsolatot tárt fel a
látszólag véletlen-szerű viselkedés és a rend spontán megnyilvánulása között.
Tömören és velősen, a káosz mélyén rend lakozik. Amint arra már korábban
utaltam, egy egyensúlytól távoli állapotú rendszer esetében felléphet az
önszerveződés jelensége, aminek hatására a rendszer hirtelen, ugrásszerűen
sokkal bonyolultabb szervezettségű állapot felé tolódik el. Mindezt az 5.
fejezetben részletesebben is ki fogom fejteni.
Az önszerveződés a fizikában és a kémiában sok helyütt előfordul: a
szupravezetőkben, a lézerekben, az elektronikus hálózatokban, a folyadékok
örvényeiben, a nem egyensúlyi kémiai reakciókban vagy éppen a hópihék
kialakulásakor. A jelenséget akár a gazdasági folyamatokban is megfigyelhetjük.
Az önszerveződés tehát oly gyakori, hogy az lenne a meghökkentő, ha a
biológiában egyáltalán nem fordulna elő. Ennek ellenére a neodarwinisták
veszedelmes eretnekségnek tekintenek minden olyan álláspontot, amely szerint az
élővilág rendje spontán folyamatok eredményeképpen is kialakulhat, azaz a
bonyolult biológiai rendszerekben belső szervező elv lakozna.
Ugyanazon rendszerek, amelyek bizonyos körülmények között önszerveződést
mutatnak, máskor gyakran kaotikusaknak blzonyulnak. A kutatók azonosították a
jelenségek egy új köret, amit a "káosz peremének" neveznek, ahol a
rendszerek rendkívül érzékenyek a változásokra, anélkül, hogy teljes egészében
instabilakká válnának. A káosz peremén a megjósolhatatlanság együtt létezik a
kreatív és következetes alkalmazkodással. Úgy tűnik, ez az a pont, ahol az élet
tűnékeny minősége megfogható, itt ugyanis a szabadság és a rugalmasság egyesül
a holisztikus teljességgel. Az önszerveződés kulcsfontosságú vonása a káosz
peremén az, hogy a rendszerek hirtelen, önmaguktól és meglepően hatékonyan
képesek a szervezett bonyolultság létrehozására.
Darwin elméletének lényege legalábbis mai értelmezői szerint a következő: az
élő szervezetekből álló populációk véletlenszerű változásokon mennek keresztül.
A sikeresebb mutációk szelekciós előnyt hagynak utódaikra, amit azok a
túlélésért vívott kíméletlen versenyben kamatoztatnak. Az idő múlásával az
alkalmazkodóképesebb változatok nagyobb lehetőséget kapnak a túlélésre, mint
kevésbé alkalmazkodóképes versenytársaik. A darwinisták azt állítják, hogy a
véletlen változások és a természetes kiválasztódás kettőssége az elmúlt
évmilliárdok során valamilyen ősi, kémiai "őslevesből" hozta létre a földi
élet rendkívüli változatosságát és bonyolultságát.
A változatosság megléte bizonyított tény. Ennek logikus következménye a jobban
alkalmazkodó változatok szelekciós előnye. Egyik folyamat működése sem vonható
kétségbe. De vajon elegendő-e ez a két folyamat ahhoz, hogy magyarázatot adjon
a földi bioszféra jelenlegi állapotára? Létrejöhetett-e csupán a rendelkezésre
álló hosszú időnek köszönhetően a természetben megfigyelhető rengetegféle
bonyolult és "okos" szerv, szervezet?
A közelmúltban Stuart Kauffman biofizikus közreadta alternatív elméletét, amely
teljes egészében figyelembe veszi az önszerveződés és a káosz peremén
lejátszódó jelenségek új ideáit. Kauffman azt állítja, hogy a bonyolult
rendszerek belülről fakadó törekvése a rendre spontán módon ellátja a
természetet azzal a "nyersanyaggal", amelyre épülve a természetes kiválasztódás
kifejti hatását. Véleménye szerint a természetes kiválasztódás önti formába az
eleve létező biológiai rendet. Ennek megfelelően nem egy, hanem két folyamat
működik, melyek közül az önszerveződés az erősebb és néha a kiválasztódással
szemben is érvényesül. Minthogy ezek az erők az együtt fejlődő populációkban
összekuszálódnak és versenyre kelnek egymással, ezért a kiválasztódás hatására
a rendszer a káosz pereme felé halad, ahol a változás és az alkalmazkodás a
leghatékonyabb.
Merész elmélete bizonyításául Kauffman éveken keresztül végzett kutatásaira
támaszkodik, melyek során felhasználta az alkalmazkodás-tájképnek" (fitness
landscape) nevezett matematikai modelleket. Ezek az alkalmazkodás sikeres és
kevésbé sikeres szakaszait hegycsúcsokkal és völgyekkel ábrázolva a biológiai
populációk szemléletes leírását adják. Néhány évvel ezelőtt Kauffman
megállapította, hogy a génhálózatok egyszerű számítógépes modellje
meghökkentően hatékony önszervező képességről tanúskodott, s a látszólag
véletlenszerű kezdeti viselkedésből a végén kikristályosodott a rend. A
matematikának ez az ága az úgynevezett Boole-algebra. Kauffman munkásságának
java részében a Boole-hálózatokra kapott eredményeket értelmezi az
alkalmazkodás tájképeinek csipkézett (tagolt és göröngyös) világában.
A matematikai és fizikai leírásmódok elég erősek ahhoz, hogy azokat az élet
eredetére és az evolúcióra is alkalmazni lehessen. Kauffman véleménye szerint
a természet adott törvényei mellett és megfelelő körülmények közt az élet
automatikusan előbukkan az élettelen kémiai "őslevesből". Nincs szükség
csodára, sem a hihetetlenül valószínűtlen molekuláris véletlenre. A kémiai
önszerveződés egyedül is képes a varázslatra: "Az élet a katalitikus polimerek
kiszámítható, együttes önszerveződésének eredménye. ... Ha ez igaz, akkor
számos különböző út vezet el kifejlődéséhez, miközben eredete mélyen
gyökeredző, mégis egyszerű."
Kauffman elméletének alapvetően fontos alkotóeleme az autokatalitikus ciklus,
melynek során a kölcsönható szerves molekulák (polimerek) elérik a bonyolultság
olyan fokát, hogy ezen a küszöbön túljutva katalizálni kezdik önmaguk
előállítását, s ezáltal egy önmagát erősítő, hurokszerű folyamatot indítanak el.
Amint azt a 2. fejezetben már említettem, ezt a megközelítést Manfred Eigen
biokémikus tette népszerűvé. Kauffman a továbbiakban hangsúlyozza, hogy az
együttműködő kémiai reakciók önszerveződés révén jóval a gének kialakulása
előtt, az evolúció előrehaladtának magas szintjére jutottak. Az RNS és a DNS
ezután egyszerűen csak átvette és hatékonyabbá tette a meglévő biológiai rendet.
Kauffman elképzelése az önszerveződésről voltaképpen bevezeti a biológiába "a
növekvő bonyolultság törvényének" egy változatát, amely éppoly kényelmetlennek
tűnik, mint a jó öreg fejlődési létra. Miközben a biológusok gyűlölik az
ilyesfajta elméleteket, a nem biológusok ügyet sem vetnek rá. Kozmológusként
talán kijelenthetem, hogy nagyobb az áttekintésem erről a kérdésről (ennek
részleteit
The Cosmic Blueprint - A kozmikus tervrajz c. könyvemben
fejtettem ki). Meggyőző bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a
Világegyetem fejlődése egy jellegtelenül egyszerű állapotból, amelyből az idők
során, az önszervező folyamatok hosszadalmas és bonyolult sorozatának
eredményeképpen fejlődött ki a ma megfigyelhető gazdagság, sokféleség és
bonyolultság. Számomra az élővilág fejlődése csupán további példa a kozmoszt
uraló, törvényszerűen a fejlődés irányába mutató törekvésekre. Amint azt
egyszer Ralph Estling brit író megfogalmazta,
"Csak egy fejlettebb életforma
tagadhatja, hogy az élet az elmúlt hárommilliárd év folyamán jelentős
fejlődésen ment keresztül. "
Természetesen senki sem állítja, hogy a darwinizmus hibás, csupán azt, hogy nem
teljes. Éppígy nem állítjuk azt sem, hogy a törzsfejlődés valamely eleve
elrendelt cél irányába haladna. Az esetlegesség kétségtelenül jelentős szerepet
játszik a részmozzanatokban. Számomra azonban úgy tűnik, hogy az egyszerűtől a
bonyolult felé, a mikrobáktól az értelem felé mutató általános tendencia
alapvető módon beleépül a természet törvényeibe. Márpedig ha ez igaz, akkor fel
kell tételeznünk, hogy ugyanaz az általános tendencia, amelyik a Földön az élet
és az értelem kialakulását eredményezte, hasonlóképpen érvényre juthatott a
Világegyetem más égitestjein is. A Földön kívüli élet felfedezése meggyőző
erővel bizonyítaná a fenti tétel helyességét.
Monod leírta, hogyan következik az evolúciós folyamat a véletlen és a
szükségszerűség kölcsönhatásából. A szükségszerűségen itt Monod elkerülhetetlen
törvényszerűséget ért. A véletlen szerepét a véletlenszerű mutációk jelenítik
meg, míg a szükségszerűség a természetes kiválasztódás formájában jelentkezik.
Utóbbi alakítja ki a rendet az előnyös mutációk módszeres felerősítésével és a
károsak elnyomásával, míg végül a szervezetekből álló populáció tökéletesen nem
alkalmazkodik a rendelkezésére álló ökológiai élettérhez. Carter azonban
hangsúlyozza, hogy Monod szükségszerűsége önmagában meglehetősen véletlenszerű,
mivel a kiválasztódást irányító környezetet is jobbára véletlenszerű változások
uralják (például jelentős éghajlatváltozások, kisbolygó-becsapódások,
kontinensvándorlás stb.).
Mindamellett a törzsfejlődés még a "véletlen szükségszerűség" hatására is
szemlátomást bizonyos fejlődési útvonalak mentén megy végbe. Ez a biológiai
konvergencia jelensége, amelynek köszönhetően a különböző künduló helyzetekből
a természet sokféle megoldást talál ugyanarra a problémára, ezzel a
törvényszerű fejlődési irány látszatát keltve. Vizsgáljuk meg például a szemet.
Ezt a szervet a Föld története során nyilvánvalóan egymástól függetlenül több
alkalommal is fölfedezte az élővilág. Bár minden fajta szeme ugyanazt a
feladatot látja el, "kivitelezésük" lényegesen eltérő lehet (a rovarok, a halak
és az ember szemének működése például alapvetően eltérő), ami különféle
evolúciós eredetüket tükrözi. Mindezt egyszerűen megmagyarázhatjuk: a szem
nyilvánvalóan olyan lelentősen megnöveli a túlélés esélyét, hogy a
törzsfejlődés folyamatában jelentős szerephez jut ennek a szervnek a fokozatos
tökéletesedése.
Más tulajdonságok talán kevésbé előnyösek. A szárnyat például a természet csak
három vagy négy alkalommal találta fel, miközben a kerék egyetlenegyszer sem
fordul elő a természet felfedezései között. Sok mutáció ugyanakkor közömbös a
kiválasztódás szempontjából, így legfeljebb véletlenszerű eltolodást képvisel.
Képzeljük el, hogy a lehetséges szervezetek hatalmas teret töltenek be, melyben
a fejlődés az egyre bonyolultabb szervezettségű állapotok felé irányul,
miközben a tényleges földi populációk úgy hódítják meg ezt a teret, hogy
kitöltik a rendelkezésükre álló lehetőségeket. Az ortodox neodarwinisták
szerint ez a helykitöltés jobbára véletlenszerűen megy végbe. Való igaz, az
ősmaradványok elemzése nem árulkodik meghatározott tervről vagy programról a
törzsfejlődés menetében. Imitt-amott azonban a helyek kitöltésének folyamatát
szoros mederbe szorítja a kiemelkedően előnyös tulajdonságok adománya, ezért a
szóban forgó fejlődési útvonalon adott irányba való törekvés jelei mutatkoznak,
hiszen a fejlődés maximálisan ki akarja használni a kérdéses tulajdonság
biztosította előnyöket (mint például a szem fejlődése esetében). Ezért
valamilyen belső irányítottság megléte még ebben a leegyszerűsített darwinista
képben is teljesen kézenfekvőnek tűnik.
A magam részéről nyitva szeretném hagyni annak a kérdését, létezik-e valamilyen
mélyebb, törvényszerű, a természetes kiválasztódáson túli és annál magasabb
rendű összefüggés, amely határozott mederbe szorítja és az egyre bonyolultabb
szervezettségű állapotok felé kényszeríti a fejlődés menetét - talán éppen a
Kauffman-féle vonalak mentén. Ez a Monod által elképzeltnél sokkal mélyebb
értelmű "szükségszerűség" lenne, mert a kozmosz átfogóbb folyamataival állna
kapcsolatban.
A Földön kívüli élet vizsgálatakor a következő problémával kerülünk szembe: a
földi élet hány tulajdonsága eredhet a véletlenből és hány következhet a
szükségszerűségből? Nevezetesen, az értelem kialakulása vajon véletlen, vagy
valamilyen meghatározott "irányultság" eredménye? A legtöbb biológus
véletlennek tartja. Ernst Mayr például a következőképpen fogalmazott: "Tudjuk,
hogy az élet Földünkön létező bizonyos fajtája (a makromolekulák rendszere)
képes az értelem létrehozására. ... Feltehetjük mármost a kérdést, mekkora a
valószínűsége annak, hogy ez a rendszer létrehozza az értelmet (gondoljunk csak
arra, hogy ugyanez a rendszer nem kevesebb mint negyven alkalommal volt képes a
szemet kifejleszteni)."
Aligha van okunk feltételezni, hogy az idegen lények fizikai felépítésüket
tekintve az emberhez hasonlóak. Nem remélhető tehát, hogy pusztán külső
megjelenésük alapján felismernénk az idegen értelmes lényeket (vagy ők
bennünket).
Mayr ezután mérlegre teszi a földi élőlények törzseinek, osztályainak,
rendjeinek, családjainak, nemzetségeinek és fajainak roppant számát, és
megjegyzi, hogy ezek közül csupán egyetlenegy élőlény, az Ember rendelkezik
azzal a tulajdonsággal, amelyet valóban értelemnek nevezhetünk. Ezért az alábbi
következtetésre jut: "Ennélfogva, a szemmel ellentétben, az értelem kifejlődése
nem valószínű." Várhatóan tehát a Földön kívüli élőlényeknek szemük van,
értelmük azonban nem fejlődött ki.
C. Owen Lovejoy tudománytörténész különbséget tesz az értelem és a
megismerésre, valamint kapcsolatteremtésre való képesség között: "»Értelmes«
állatok más bolygókon is kifejlődhetnek, a Földön tapasztalthoz hasonló
fejlődési útvonalak mentén, ezzel szemben a »megismerés« jelensége
alapvetően különbözik a puszta értelemtől, ezért előfordulására esak rendkívül
ritkán számíthatunk."
A megismerés képességét pusztán szerencsés, véletlen fordulatnak tartja:
"Nyilvánvaló, hogy a megismerés képességének kifejlődése nem lehet a fejlődés
valamilyen irányultságának eredménye, továbbá nem lehet kicsiny véges
valószínűségű esemény sem, hanem csakis meghatározott fejlődéstörténeti
események sorozata vezethet el hozzá, amelyek végső okát olyan, egymással
kapcsolatban nem álló tényezők kormányozta kiválasztódásban leljük föl, mint
ami a mozgás és a táplálkozás fejlődését eredményezte."
A SETI hívei szerint az értelem a természetes kiválasztódásnak köszönhetően már
ki is alakult néhány más faj, például a majmok, a delfinek és talán a madarak
esetében. Azzal érvelnek, hogy az értelem nyilvánvalóan előnyös a túlélés
szempontjából, és állítják, hogy idővel minden bizonnyal más bolygókon is
megjelent. Az ortodox álláspont szerint ezzel szemben amennyiben egy
világméretű katasztrófa elpusztítaná az emberiséget, a Föld történetében
ezentúl már soha nem ismétlődne meg a lehetőség a jelenkori értelmi szint
elérésére. A különböző tudományos-fantasztikus történetekben a majmok, a
delfinek vagy éppen a hangyák rövid idő alatt "átveszik a helyünket", ez
azonban merő képzelgés. Egyesek szerint bizonyos fajok magukban hordozzák az
értelem elérésére való veleszületett törekvést. A jövőkutatók gyakran úgy
ábrázolják a távoli jövő emberét, mint akinek a mienknél nagyobb az agya és
természetes úton (tehát nem valamiféle génsebészeti beavatkozás eredményeképpen)
magasabb az értelmi színvonala. Az ősmaradványok tanúsága szerint létezik egy
matematikailag is leírható szabályszerűség, tudniillik az agy és a test tömege
arányának (az úgynevezett enkefalizációs indexnek) a növekedése, ezt az
összefüggést azonban nem szabad a magasabb értelem mint elérendő cél felé való
teleologikus törekvésként értelmeznünk. Ha létezik is valamilyen folyamatos
fejlődés a törzsfejlődés során az értelem kialakulása és tökéletesedése
irányában, valószínűtlen, hogy az néhány kitüntetett fajon belül valamiféle, a
fejlődést irányító "erőként" működik, sokkal valószínűbb, hogy a bioszféra
egészére nézve tendencia-jelleggel érvényesül. Természetesen a Föld
történetének bármely időszakában kiválaszthatjuk az akkor éppen élő fajok közül
a "pillanatnyilag legértelmesebbet", amely például jelenleg a Földön az Ember.
Ennek a mindenkor legértelmesebb fajnak elkerülhetetlenül létezik valamilyen
leszármazási vonala, amelyen belül szembeszökően érvényesül a magasabb értelem
felé való törekvés. Ebből azonban még nem következik, hogy minden egyes vagy
akár csak jelentős számú faj eredendően rendelkezne az időben egyre növekvő
értelem képességével.
Az emberi értelem egyik furcsasága, hogy fejlődése olyan, mintha túlzottan
fölényes győzelmet aratna. Némi kis többletértelem jelentős előnyt biztosít a
túlélésért vívott harcban, azonban egyáltalán nem nyilvánvaló, hogyan alakultak
ki a természetes kiválasztódás során olyan tulajdonságok, mint a magasabb
matematika művelésére, bonyolult zeneművek megalkotására vagy a nyelvi
gazdagság létrehozására való képesség. Ezeket a magasabb szellemi funkciókat
világok választják el az "őserdőben" a puszta létért való küzdelemben előnyös
tulajdonságoktól. E tulajdonságok közül jó néhány csak a közelmúltban alakult
ki, legalábbis jóval később, mint ahogy az emberi faj biztosította maga számára
az uralkodó szerepet az emlősök között, és elfoglalta a rendelkezésére álló
ökológiai életteret.
Ez felveti azt az érdekes kérdést, hogy mikor alakultak ki a szellemi
képességek. A legtöbb biológus úgy véli, hogy az emberi agy szerkezete az
elmúlt néhány tízezer évben alig változott, ami azt jelenti, hogy a bonyolult
szellemi tevékenységre való képesség már nagyon régen kialakult az ember
agyában, e tulajdonság azonban a közelmúltig nem jutott érvényre. Ha viszont
ezeket a képességeket nem használta fel az agy, amikor kialakultak, vajon miért
alakultak ki? Hogyan tud a természetes kiválasztódás szunnyadó tulajdonságokat
alapul véve működni? Véleményem szerint egyáltalán nem meggyőzőek azok a
magyarázatok, amelyek feltételezik, hogy mondjuk a matematikai képesség pusztán
valamilyen más, a hétköznapi életben nyilvánvalóbban hasznos tulajdonság
"tartozéka". (Ezt
Isten gondolatai c. könyvemben fejtem ki
részletesebben.)
Másrészt viszont ha a magasabb rendű képességek az elmúlt évszázadok során
alakultak ki aligha tudjuk felismerni a természetes kiválasztódás munkájának
kezenyomát. A történelem nem sugallja, hogy a kivételes matematikai tehetséggel
vagy művészi hajlammal megáldott egyének sikeresebben szaporodó populációt
alkottak volna. Márpedig ha ez így van, akkor eme tulajdonságok megjelenését a
szellemi fejlődésben megmutatkozó nem-darwini jellegű előremutató tendencia
bizonyítékának kellene tekintenünk.
Érdekes például Ausztrália őslakosainak az esete. Ezek az emberek mintegy
negyvenezer évvel ezelőtt csaknem tökéletesen elszigetelődtek a világ többi
részétől. Elszigeteltségük egészen az első európaiak érkezéséig fennállt.
Ennek ellenére ma már művészi, zenei és nyelvi képességeik, sőt, megfelelő
iskoláztatás esetén matematikai képességeik tekintetében is szinte
megkülönböztethetetlenek az európaiaktól. Mindez vagy azt jelenti, hogy a
"matematikusi" és más hasonló gének több mint negyvenezer évvel ezelőtt
kialakultak, majd számtalan emberöltőn át rejtve maradtak, vagy azt, hogy ezek
a magasabb rendű képességek az emberiség többi részével párhuzamosan fejlődtek,
ami viszont a biológiai konvergencia haszontalan és bizarr megnyilvánulása
volna. Bármelyik lehetőség is igaz, az ortodox darwinizmus keretei között
megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben.
Ha az emberi értelem merőben a törzsfejlődés véletlen szüleménye, amint azt az
ortodox darwinisták állítják, és legbonyolultabb megnyilvánulásai (a
matematikai, nyelvi és művészi hajlam) csupán rendkívül valószínűtlen
adománynak tekinthetők, nincs okunk feltételezni, hogy akár egyetlen más
bolygón is kialakulhat a miénkhez hasonló értelem. Ebben az esetben viszont a
rádiókapcsolatra épülő SETI-próbálkozások hiábavalóak. Következtetésünk azonban
megfordítva is áll, amennyiben a Földön kívüli értelem nyomára sikerülne
bukkannunk, ez alapjaiban rengetné meg az ortodox darwinizmus szellemét vagy
mindenestől a süllyesztőbe küldené, mivel a természetes kiválasztódáson kívül
valamilyen más, a fejlődést előremozdító hatás meglétét bizonyítaná.