9. FEJEZET
Élet a gyorsuló világban
Semmiféle emberi zsenialitás nem hosszabbíthatja meg az életet
az örökkévalóságig, ha nem is létezik az örökkévalóság. Ha a
Világegyetem csak véges ideig létezik, akkor az utolsó ítélet
elkerülhetetlen. A 6. fejezetben elmondtam, miképpen függ a
Világegyetem sorsa a benne található anyag mennyiségétől. A
megfigyelések szerint a Világegyetem tömege közel van az
örökkétartó tágulást és a majdani összeomlást elválasztó, kritikus
határhoz. Ha egyszer valóban megindul a Világegyetem
összehúzódása, akkor az értelmes lényeknek merőben másféle
tapasztalataik lesznek, mint amilyeneket az előző fejezetben
leírtunk.
A kozmológiai összehúzódás korai szakasza nem
különösebben fenyegető. Mint a pályája tetőpontját elérő
földobott kő, a Világegyetem befelé esése is eleinte csak nagyon
lassú. Tételezzük most fel, hogy a Világegyetem százmilliárd év
múlva éri el legnagyobb kiterjedését. Akkor még rengeteg csillag
fog világítani és utódaink képesek lesznek arra, hogy optikai
távcsöveikkel kövessék a galaxisok mozgását és megfigyeljék,
amint a galaxishalmazok távolodása egyre lassul, megáll, majd
elkezdenek egymás felé zuhanni. A ma megfigyelhető galaxisok
négyszer olyan messze lesznek tőlünk, mint ma. A Világegyetem
idősebb kora miatt a csillagászok mintegy tízszer messzebbre
láthatnak el, mint ma, ezért az általuk felfogható Világegyetem
sokkal több galaxist fog tartalmazni, mint ahányat ma
megfigyelhetünk.
Az a tény, hogy a fénysugár sok milliárd év alatt tudja csak
befutni az óriásira nőtt Világegyetemet, azt jelenti, hogy a
százmilliárd év múlva élő csillagászok hosszú ideig észre sem
veszik, hogy a Világegyetem elkezdett összehúzódni. Először
arra figyelnek fel, hogy a viszonylag közeli galaxisok átlagosan
gyakrabban közelednek, mint távolodnak, a nagyon távoli
galaxisok fénye azonban továbbra is vöröseltolódást mutat. Több
tízmilliárd évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a mindenre kiterjedő
befelé hullás nyilvánvalóvá váljék. Sokkal könnyebben lesz
észrevehető a kozmikus háttérsugárzás hőmérsékletének
hajszálnyi változása. Emlékezzünk vissza arra, hogy ennek az
ősrobbanás által hátrahagyott maradványsugárzásnak jelenleg 3
K a hőmérséklete. A sugárzás a Világegyetem tágulásával
arányosan hűl. Százmilliárd év múlva a sugárzás hőmérséklete
már csak 1 K lesz. A hőmérséklet akkor éri el a mélypontját,
amikor a Világegyetem kiterjedése maximális. Mihelyt megindul
az összehúzódás, a sugárzás hőmérséklete emelkedni kezd.
Amikor az immár összhúzódó Világegyetem eléri mai méretét,
akkor a sugárzás is ismét 3 K hőmérsékletű lesz. Ehhez azonban
újabb százmilliárd évre van szükség, a Világegyetem tágulása és
összehúzódása ugyanis időben nagyjából szimmetrikusan megy
végbe.
A Világegyetem tehát nem egyszerűen egyik napról a másikra
omlik össze. Tulajdonképpen utódainknak még az összehúzódás
kezdetét követően sok tízmilliárd évig semmi gondjuk nem lesz.
A helyzet korántsem ilyen rózsás azonban abban az esetben, ha a
fordulóponthoz jóval később, mondjuk billiószor billió év múlva
érünk csak el. Ebben az esetben a csillagok sokkal hamarabb
kihunynak, mint ahogy a Világegyetem eléri legnagyobb
kiterjedését, ezért az esetleges túlélőknek hasonló problémákkal
kell szembenézniük, mint az előző fejezetben leírt örökké táguló
Világegyetem esetében.
Bármikor következzék is be mostantól számítva a
fordulópont, az biztos, hogy még egyszer annyi idő elteltével a
Világegyetem ismét akkora lesz, mint most. Látványa azonban
gyökeresen eltérő lesz a ma megfigyelhetőtől. Még ha a
fordulópontig "csak" százmilliárd év telik is el, akkor az
összehúzódó Világegyetemben sokkal több fekete lyuk és sokkal
kevesebb csillag lesz, mint ma. A lakható bolygók
különlegességszámba fognak menni.
Mire a Világegyetem ismét eléri mai méretét, már egész
tisztességes tempójú lesz az összehúzódása: kiterjedése három és
fél milliárd évenként felére zsugorodik, miközben az
összehúzódás sebessége egyre gyorsul. Az igazi bajok mintegy
tízmilliárd évvel ezután kezdődnek, amikor a kozmikus
háttérsugárzás hőmérsékletének emelkedése már komoly
fenyegetést fog jelenteni. Addigra a sugárzás hőmérséklete már
eléri a 300 K, így a Földhöz hasonló bolygók csak komoly
nehézségek árán tudnak megszabadulni fölös hőjüktől.
Elkezdődik a könyörtelen felmelegedés. Először megolvadnak a
sarki jégsapkák és egyéb jégtömegek, majd az óceánok kezdenek
elpárologni.
Negyven millió évvel később a sugárzás hőmérséklete eléri a
Föld mai átlaghőmérsékletét. Ettől kezdve a Földhöz hasonló
bolygók teljességgel lakhatatlanok lesznek. Természetesen a
Földnek már korábban szembe kellett néznie ezzel a sorssal,
amikor a Nap felfúvódva vörös óriássá vált, de ezúttal már nincs
menekvés utódaink számára, sehol a láthatáron egy biztonságos
kikötő. A hősugárzás kitölti az egész Világegyetemet. A világűr
kivételével mindennek 200 C a hőmérséklete és ez még tovább
emelkedik. Ha vannak olyan csillagászok, akik alkalmazkodni
tudtak a pokoli körülményekhez, vagy akik mélyhűtött ökológiai
rendszereket hoztak létre, hogy annyival is később főjenek meg,
megdöbbenve észlelnék, hogy a Világegyetem összeomlása
immár szédítő sebességű, néhány millió évenként a felére
csökken az átmérője. A még létező galaxisokat sem lehet
felismerni, mert anyaguk már összefolyik a szomszédos
galaxisok anyagával. Ennek ellenére még bőségesen lenne üres
hely az égitestek között, a csillagok összeütközései még
viszonylag ritkák lennének.
A végállapota felé közeledő Világegyetem fizikai viszonyai
egyre inkább a közvetlenül az ősrobbanást követő állapotra
fognak hasonlítani. Martin Rees, amerikai csillagász elvégezte a
Világegyetem végnapjainak részletes elemzését. A fizika
általános alapelveit alkalmazva felvázolta az összeomlás
legvégső felvonásainak képét. Eszerint végső soron a kozmikus
háttérsugárzás olyan erős lesz, hogy az éjszakai égbolt vörösen
izzik. A Világegyetem lassan átalakul egy mindent magába záró
kozmikus kemencévé, megsüti a törékeny élet minden formáját,
bárhová sikerült is elrejtőznie, és leszakítja a bolygók légkörét. A
vörös izzás fokozatosan sárga, majd fehér színre vált, egészen
addig, amíg a mindenséget kitöltő tüzes sugárzás már maguknak
a csillagoknak a létét is veszélyezteti. A csillagok már nem
lesznek képesek hőt kisugározni, ezért a hő felhalmozódik a
belsejükben és emiatt felrobbannak. A teret forró gáz - plazma -
tölti ki. A tüzesen izzó anyag egyre forróbb lesz.
Ahogy gyorsul az események ritmusa, úgy válnak a viszonyok
mind szélsőségesebbé. A Világegyetem már százezer, később
ezer, még később száz év leforgása alatt észrevehetően
megváltozik, fokozódó tempóban száguldva a katasztrófa felé. A
hőmérséklet eléri a sok millió, majd a több milliárd fokot. Az az
anyag, amely ma a Világegyetem végeláthatatlan térségeit tölti
ki, parányi térfogatba zsúfolódik össze. A galaxisok egész
anyaga egy mindössze néhány fényév átmérőjű térfogatot tölt ki.
Elérkezett az utolsó három perc.
Végül a hőmérséklet olyan magas lesz, hogy az atommagok is
széthullanak. Az anyag az elemi részecskék homogén levesévé
bomlik le. Az ősrobbanás és csillagok számtalan generációjának
kezemunkája, amellyel felépítették a nehéz elemeket, rövidebb
idő alatt foszlik semmivé, mint amennyi idő alatt Ön ezt az oldalt
végigolvassa. Az atommagok, ezek a roppant stabil
képződmények, amelyek akár évbilliókig is létezhetnek, most
visszafordíthatatlanul darabokra törnek. A fekete lyukak
kivételével minden más képződmény már régesrég megszűnt
létezni. A Világegyetem elegánsan, de baljóslatúan egyszerű lett.
Már csak másodpercek vannak hátra.
Ahogy az összeomlás egyre gyorsabbá válik, úgy emelkedik a
hőmérséklet minden ismert határnál magasabbra, méghozzá
egyre rohamosabb tempóban. Az anyag olyan erősen
összepréselődik, hogy már különálló protonok és neutronok sem
létezhetnek, mindent a kvarkokból álló leves tölt ki. Az
összeomlás azonban még tovább gyorsul.
A végső kozmikus katasztrófától már csak néhány milliomod
másodperc választ el. A fekete lyukak egyesülni kezdenek
egymással, de belsejük már alig különbözik a rajtuk kívül
található világ fizikai állapotától. Ebben a pillanatban a fekete
lyukak már csak a téridő olyan tartományainak tekinthetők,
amelyekre valamivel hamarabb köszöntött rá a végzet, és
amelyek most csatlakoznak ismét a mindenség többi részéhez.
Az utolsó pillanatokban a gravitáció válik a mindent uraló
erővé, könyörtelenül széttörve a teret és az időt. A téridő
görbülete egyre gyorsabban nő. A tér mind nagyobb tartományai
zsúfolódnak össze egyre kisebb térfogatokba. A hagyományos
elmélet szerint az összeomlás végtelen erejű lesz, minden anyag
megszűnik létezni, minden fizikai létező - beleértve magát a teret
és az időt is - eltűnik a téridő szingularitásában.
Elérkezett tehát a vég.
A Nagy Reccs mai felfogásunk szerint nem csak az anyag
létezésének a végét jelenti. Ez mindennek a vége.
Minthogy a Nagy Reccsben maga az idő is megszűnik,
értelmetlen megkérdezni, mi történik ezután, éppúgy, ahogy
értelmetlen az a kérdés is, hogy mi volt az ősrobbanás előtt.
Nincs "azután", hogy akkor történhessen valami, mint ahogy
nincs idő a semmittevés számára és nincs tér az ürességnek. Az a
Világegyetem, amely az ősrobbanáskor a semmiből jött létre, a
Nagy Reccs pillanatában ismét semmivé fog válni. Létezésének
dicsőséges évmilliárdjaira már senki sem emlékszik.
Lehangolóak-e vajon ezek a kilátások? Mi a rosszabb, a lassan
leépülő és az örökkévalóságig a sötét ürességbe táguló
Világegyetem, vagy az, amelyik a végső pusztulást okozó
tűzijátékban omlik össze? Milyen reményünk lehet a
halhatatlanságra egy olyan Világegyetemben, amely számára
elrendeltetett, hogy kifusson az időből?
A Nagy Reccs felé közeledve az élet még sokkal
reménytelenebbnek tűnik, mint az örökké táguló Világegyetem
távoli jövőjében. Ebben az esetben nem az energia hiánya,
hanem túlzott bősége okoz gondot. Addig azonban még
évmilliárdok, sőt, esetleg évbilliók állnak utódaink
rendelkezésére, hogy felkészüljenek a végső pusztulásra. Ezen
idő alatt az élet elterjedhet az egész Világegyetemben. Az
összeomló Világegyetem legegyszerűbb modellje szerint a tér
teljes térfogata véges nagyságú. Ez azért lehetséges, mert a tér
görbült és így össze tud kapcsolódni önmagával, a gömbfelület
háromdimenziós analógiájaként. Elképzelhető tehát, hogy az
értelmes lények elterjednek az egész Világegyetemben és
befolyásuk alá vonják azt. Így minden lehetséges erőforrás a
rendelkezésükre állna, hogy szembeszálljanak a Nagy Reccsel.
Első pillanatban nehéz elképzelni, hogy miért törekednének
erre. Feltéve, hogy a Nagy Reccs utáni létezés eleve lehetetlen
mi értelme lenne a haláltusát valamicskével meghosszabbítani?
A billió éves Világegyetemben nem sok múlik azon, hogy
tízmillió vagy egymillió évvel a vég előtt következik be az
elmúlás. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy az idő relatív.
Leszármazottaink szubjektív ideje életfunkcióik és
információfeldolgozó-képességük sebességétől függ. Ismét
feltételezve, hogy bőségesen sok idő áll rendelkezésükre a fizikai
felépítésük átalakításához, képesek lehetnek a Pokol közeledtét
egyfajta örökkévalósággá átalakítani.
A hőmérséklet emelkedése egyúttal azt is jelenti, hogy a
részecskék gyorsabban mozognak és az események gyorsabban
peregnek. Emlékezzünk vissza, hogy az értelmes lényekkel
szemben azt a követelményt támasztottuk, hogy legyenek
képesek az információ feldolgozására. Az egyre rohamosabban
növekvő hőmérsékletű Világegyetemben az információ
feldolgozásának sebessége is nő. Egy a termodinamikai
folyamatokat egymilliárd fokos hőmérsékleten felhasználó lény
számára a Világegyetem pillanatok alatt lezajló megsemmisülése
úgy tűnik, mintha csak évek alatt játszódna le. Nem kell félni az
idők végeztétől, ha a hátralévő idő hosszát az észlelők tudatában
végtelen hosszúságúra lehet nyújtani. Ahogy halad az
összeomlás a Nagy Reccs felé, elvben úgy hosszabbodhat meg
egyre gyorsabb tempóban az észlelők szubjektív időérzete, ami
annak felel meg, hogy a végítélet mind vésztjóslóbb tempójú
közeledését kiegyenlíti az észlelők gondolkodási sebességének
még rohamosabb tempójú növekedése.
Kíváncsiak lehetünk arra, hogy vajon lehet-e az összeomló
Világegyetemben élő szuperlénynek végtelen számú különböző
gondolata és érzékelése a rendelkezésére álló véges idő alatt. Ezt
a kérdést John Barrow és Frank Tipler tanulmányozta. A válasz
kritikus módon függ a végállapot fizikai részleteitől. Ha például
a Világegyetem meglehetősen homogén marad, miközben
megközelíti a végső szingularitást, akkor komoly problémával
kell szembenéznünk. Bármekkora is a gondolkodás sebessége, a
fénysebesség változatlan marad, a fénysugár másodpercenként
továbbra is legfeljebb egy fénymásodperc utat képes megtenni.
Minthogy a fénysebesség egyúttal felső korlátot szab bármely
hatás terjedési sebességének, ezért ebből az következik, hogy a
utolsó másodpercben legfeljebb a Világegyetem egy
fénymásodperc átmérőjű tartományain belül jöhet létre bármiféle
kommunikáció. (Ez ugyancsak egy példa az eseményhorizontra,
hasonlóan ahhoz, ahogy a fekete lyukak belsejéből nem lehet
információt szerezni.) Ahogy közeledik a vég, úgy tart nullához
azoknak a tartományoknak a mérete és természetesen ezzel
együtt a bennük található részecskék száma, amelyeken belül
lehetőség van a kommunikációra. Márpedig ha egy rendszer
információt akar feldolgozni, akkor a rendszer minden részének
kommunikálni kell az összes többi résszel. Nyilvánvalóan a fény
véges sebessége korlátozza azt, hogy a vég közeledtével mekkora
lehet egy "agy" mérete. A korlátozott méret viszont korlátozza az
egymástól különböző állapotok számát, vagyis az ilyen agyban
előforduló gondolatok számát.
Ha el akarjuk kerülni ezt a korlátot, akkor feltétlenül arra van
szükség, hogy a kozmikus összeomlás végállapotai ne legyenek
homogének, aminek meglehetősen nagy a valószínűsége. A
gravitációs összeomlás alapos matematikai vizsgálata szerint az
összeomló Világegyetemben az összeomlás sebessége a
különböző irányokban eltérő lesz. Különösképpen ez nem
egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy a Világegyetem az egyik
irányban gyorsabban húzódik össze, mint a másikban. Ehelyett
oszcillációk lépnek fel, amelynek következtében folyamatosan
változik az az irány, amelyben a legnagyobb az összeomlás
sebessége. Ennek eredményeképpen a Világegyetem egyre
hevesebb és bonyolultabb ciklusokon át imbolyog a végső
elmúlás felé.
Barrow és Tipler arra a következtetésre jut, hogy e bonyolult
oszcillációk miatt az eseményhorizont nem egyszerre tűnik el
minden irányban, hanem először az egyik irányban, később
másfelé, ami lehetővé teszi, hogy a tér valamennyi tartománya
kapcsolatban maradjon egymással. A szuperagyaknak tehát
roppant gyors észjárásúaknak kell lenniük, mert gyorsan
váltogatniuk kell a kommunikációjuk irányát, attól függően,
hogy éppen mikor melyik irányban mekkora az összhúzódási
sebesség. Ha a szuperlény lépést tud tartani ezzel a tempóval,
akkor maguk az oszcillációk tudják a gondolkodási folyamat
fenntartásához szükséges energiát szolgáltatni. Továbbá, úgy
tűnik, hogy az egyszerű matematikai modellekben a Nagy
Reccset megelőző véges időtartam alatt végtelen számú
oszcilláció következik be. Ez végtelen nagyságú információ
feldolgozására ad lehetőséget, ennélfogva ez elméletileg
végtelenül hosszú szubjektív időt jelent a szuperlény számára.
Így tehát a szellemi világ az anyagtól független, önálló életre kel,
ezért soha nem ér véget, még akkor sem, amikor az anyagi
világon úrrá lesz a minden elpusztító Nagy Reccs.
Mit tehet egy végtelen képességű agy? Tipler szerint nem
csak arra képes, hogy felszabadítsa saját létezésének és az általa
elnyelt Világegyetemnek minden sajátosságát, hanem végtelen
információ-feldolgozó képességével képzetes világok orgiaszerű
sokaságát tudja szimulálni. Semmi nem korlátozhatná azoknak a
lehetséges világegyetemeknek a számát, amelyeket az örök és
teremtő Szellem ily módon létrehozhat. Amellett tehát, hogy az
utolsó három perc az örökkévalóságig meghoszszabbodik, még
megvalósul a kozmikus aktivitás végtelen változatosságának
szimulált valósága is.
Sajnos mindezek a (néha talán kissé merész) spekulációk
nagyon sajátos fizikai modelleken alapulnak, amelyekről
bizonyos esetekben kiderülhet, hogy teljesen irreálisak. E
modellek ráadásul elhanyagolják a kvantumfizikai hatásokat is,
márpedig azok valószínűleg igen fontos szerephez juthatnak a
gravitációs összeomlás utolsó szakaszában, például azáltal, hogy
határt szabhatnak az információ-feldolgozás sebességének. Ha
viszont ez így van, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy a
kozmikus szuperlény vagy szuperszámítógép még jóval a
rendelkezésére álló idő lejárta előtt ráébred saját létezésére, és
tudatosítja saját halandóságát.