Paul Davies: Az utolsó három perc

10. FEJEZET

Hirtelen halál és újjászületés


Mindeddig feltételeztük, hogy akár tombolva, akár nyöszörögve múlik ki a Világegyetem (szakszerűbben fogalmazva: akár a Nagy Reccs, akár a mélyhűtött állapot vet véget sorsának), mindez a nagyon távoli, sőt, esetleg a végtelen távoli jövőben következik be. Ha a Világegyetem összeomlik, leszármazottaink évmilliárdokon át tapasztalni fogják a küszöbön álló katasztrófára utaló, figyelmeztető előjeleket. Marad azonban még egy, mindent figyelembe véve sokkal riasztóbb lehetőség.

      Amint azt már korábban elmagyaráztam, amikor a csillagászok az eget fürkészik, akkor az égitesteket nem mostani állapotukban látják, mintha egy kozmikus pillanatfelvételben gyönyörködnének. Minthogy hosszabb-rövidebb időbe telik, amíg a fény a Világegyetem távoli részeiről elér hozzánk, bármely égitestnek mindig az akkori állapotát látjuk, amikor az éppen hozzánk érkező fénysugarakat kibocsátotta. A távcső egyúttal időgépként is működik. Minél messzebb van tőlünk a vizsgált égitest, annál távolabbi múltból származik az a kép, amelyet most látunk. Valójában a csillagászok Világegyeteme a tér és az idő egy a múltba nyúló szelete, amelyet a szakma a "múltbeli fénykúp"-nak nevez és amelyet a 10.1. ábrán mutatunk be.

      A relativitáselmélet szerint sem információ, sem pedig fizikai hatás nem képes a fényénél nagyobb sebességgel terjedni. Ezért a múltbeli fénykúp a téridőnek nem csak azt a tartományát jelöli ki, amelyről tudomást szerezhetünk, hanem egyúttal azt is, amelynek eseményei hatást gyakorolhatnak pillanatnyi állapotunkra. Ebből viszont az is következik, hogy a fénysebességgel terjedő fizikai behatások mindig csak bármely előzetes figyelmeztetés nélkül, derült égből villámcsapásként törhetnek ránk. Ha a múltbeli fénykúpból valamilyen katasztrófa tart felénk, akkor a pusztításnak semmilyen előhírnöke nem fog érkezni. Az első, amiről értesülni fogunk, hogy máris nyakunkon a katasztrófa.

10.1. ábra: A tér és az idő egy meghatározott P pontjából, amely lehet például az itt és most, a Világegyetemet szemlélő csillagász nem a Világegyetem mostani, hanem múltbeli állapotát látja. Az információ a P ponton keresztülhaladó, ferde vonalakkal jelölt, múltbeli fénykúp mentén érkezik a P pontba. Ezek az egyenesek ábrázolják azt az utat, amelyek mentén a Világegyetem távoli részeiből a régmúltban elindult fénysugarak a Föld felé tartanak. Mivel semmilyen információ vagy fizikai hatás nem terjedhet a fénynél gyorsabban, a téridő kiszemelt pontjában tartózkodó megfigyelőt csak a rajzon beárnyékolt területen történő események hatásai érhetik, illetve ezekről tud tudomást szerezni. A múltbeli fénykúpon kívül bármilyen katasztrofális esemény történhet, ennek pusztító hatása (hullámvonal) sebesen halad ugyan a Föld felé, a megfigyelő azonban erről mit sem tud, egészen addig, amíg a katasztrofális hatás el nem éri a Földet.

Lássunk erre egy egyszerű, hipotetikus példát! Ha a Nap ebben a pillanatban felrobbanna, akkor erről csak nyolc és fél perccel később szerezhetnénk tudomást, mert ennyi időbe telik, amíg a Nap fénye elér bennünket. Hasonlóképpen az is elképzelhető, hogy valamelyik közeli csillag szupernóvaként már fel is robbant. Ennek következtében a Földet elönti a halálos sugárzás, mi azonban még néhány évig boldog tudatlanságban maradunk, hiszen a rossz hírek csak fénysebességgel száguldva járják be a Tejútrendszert. Igaz tehát, hogy pillanatnyilag a Világegyetem tökéletesen nyugodtnak látszik, egyáltalán nem lehetünk azonban biztosak abban, hogy már eddig nem történt valami valóban borzasztó esemény.

      A Világegyetem legtöbb hirtelen bekövetkező, erőszakos cselekménye csak a közvetlen kozmikus környezetben okoz pusztítást. A csillagok halála vagy a minden anyagot elnyelő fekete lyukak csak talán néhány fényévnyi környezetben pusztítják el a bolygókat és a közeli csillagokat. A leglátványosabb kitörések minden bizonnyal az egyes galaxisok magjában előforduló események. Amint azt korábban már tárgyaltuk, ilyenkor egyes esetekben hatalmas gázcsóvák áramlanak ki, néha a fényéhez képest tekintélyes sebességgel. Mindezt elképesztő mennyiségű sugárzás kibocsátása kíséri. Ez az esemény galaktikus mércével mérve is jelentősnek mondható.

      De vajon mi a helyzet az egész Világegyetemet romba döntő méretű eseményekkel kapcsolatban? Előfordulhat-e egy akkora megrázkódtatás, amely mondjuk az egész, élete delén járó Világegyetemet elsöpri? Lehet, hogy már be is következett ez a kozmikus katasztrófa; amelynek kellemetlen hatásai a múltbeli fénykúpunkban már a térben és az időben megbújó törékeny otthonunk felé lopakodnak.

      1980-ban két fizikus, Sidney Coleman és Frank De Luccia baljóslatú cikket közölt a Physical Review D című folyóiratban, a következő ártalmatlannak látszó címmel: "Gravitációs hatások a vákuumbomlásra és viszont". A vákuum, amiről a cikkben beszélnek, nem egyszerűen az üres teret jelenti, hanem a kvantumfizikai vákuumot. A 3. fejezetben kifejtettem, hogy ami számunkra üres térnek látszik, abban valójában nyüzsgő kvantumfizikai aktivitás van jelen, mivel véletlenszerű fickándozás formájában kísérteties virtuális részecskék bukkannak fel, majd tűnnek el. Emlékezzünk vissza arra, hogy a vákuumnak nem ez az egyetlen lehetséges fizikai állapota, hanem számos kvantumállapot létezhet, amelyek mindegyike üresnek látszik, azonban mindegyik a kvantumos aktivitás más- más szintjét jelenti, melyekhez ráadásul különböző energiaszintek tartoznak.

      A kvantummechanika egyik elméletileg és kísérletileg egyaránt jól megalapozott alapelve szerint a nagyobb energiájú állapotok alacsonyabb energiájú állapotokba igyekszenek elbomlani. Egy atom például egy sor különféle gerjesztett állapot valamelyikében tartózkodhat, melyek mindegyike instabil, ezért a gerjesztett atom igyekszik a legalacsonyabb energiájú állapotba, a stabil alapállapotba eljutni. Hasonlóképpen a gerjesztett vákuum is arra törekszik, hogy elérje a legalacsonyabb energiájú állapotát, az úgynevezett "igazi" vagy "valódi" vákuumot. A felfúvódó Világegyetem képe azon az elgondoláson alapul, hogy a nagyon korai Világegyetemben jelen volt egy gerjesztett, azaz "hamis" vákuumállapot, melynek létezése idején a Világegyetem szédületes mértékben felfúvódott. A hamis vákuumállapot azonban roppant rövid idő alatt elbomlott, a vákuum visszatért alapállapotába, azaz stabil, "igazi" vákuummá vált, így a felfúvódás ezáltal abbamaradt.

      Azt szokás feltételezni, hogy a Világegyetem jelenlegi állapota az igazi vákuumnak felel meg, vagyis jelenleg a világűr nem más, mint egy a lehetséges legalacsonyabb energiaállapotában lévő vákuum. De vajon bizonyosak lehetünk- e ebben? Coleman és De Luccia végiggondolta azt a vérfagyasztó lehetőséget, hogy a jelenleg megfigyelhető vákuum valójában nem is a "valódi" vákuum, hanem csupán a vákuum egy nagyon hosszú élettartamú, metastabil állapota, amely azáltal, hogy már évmilliárdok óta fennáll, a biztonság valamiféle hamis érzetét nyújtja számunkra. Ez azért nem elképzelhetetlen, mert számos olyan kvantummechanikai rendszert ismerünk, amelyek felezési ideje sok milliárd év, ilyen például az urán atommag. Tételezzük fel, hogy a jelenleg megfigyelhető vákuum is ebbe a kategóriába tartozik. A vákuum bomlása, amelyről Coleman és De Luccia cikkének címében szó van, arra a katasztrofális lehetőségre vonatkozik, amikor a jelenlegi vákuumállapot valamilyen okból nem képes tovább fennmaradni, hanem a Világegyetem hirtelen egy még alacsonyabb energiájú állapotba zuhan, aminek végzetes következményei lennének ránk nézve (és természetesen rajtunk kívül minden másra nézve is).

      Coleman és De Luccia hipotézisének kulcsa a kvantumfizikai alagútjelenség. Ezt legjobban egy valamilyen erő által fogva tartott kvantumos részecske viselkedésével szemléltethetjük. Tételezzük fel, hogy a részecske egy kis gödörben helyezkedik el, amelyet minden oldalról dombok vesznek körül, amint az a 10.2. ábrán látható. Természetesen ezeknek nem kell valóságos (gravitációs) hegyeknek lenniük, megelégszünk azzal is, ha a részecskét például elektromos vagy magerők tartják fogva. Ha a részecskének nincs elegendő energiája ahhoz, hogy megmássza a hegyet (vagyis legyőzze a potenciálgátat), akkor a részecske látszólag mindörökre a csapda foglya marad. Emlékezzünk azonban vissza arra, hogy a kvantummechanikában a részecskék viselkedése eleget tesz a Heisenberg-féle határozatlansági relációnak, ami lehetővé teszi, hogy rövid időre a részecskék energiát "kölcsönözzenek". Ezáltal érdekes lehetőség kínálkozik. A részecske akár annyi energiát is kölcsönözhet, amennyi az őt körülvevő potenciálgát megmászásához szükséges, így átjuthat a hegy túloldalára, még mielőtt az energiakölcsönt vissza kellene fizetnie, vagyis kimenekül a potenciálgödörből. Az eredmény olyan, mintha a részecske a potenciálhegybe fúrott alagúton keresztül jutott volna ki az őt fogva tartó gödörből, innen ered az "alagútjelenség" elnevezés.

10.2. ábra: Az alagútjelenség. Ha egy a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedő részecske két hegy közé van beszorítva, még akkor is van némi valószínűsége annak, hogy ki tud szökni a völgyből, azáltal, hogy kölcsönvett energiával átmászik a helyen. valójában úgy tűnik, mintha a hegybe fúrt alagúton keresztül jutott volna ki. Hasonló a helyzet akkor is, amikor valamely elem atommagjából a magerők potenciálgátját legyőzve egy alfa részecske az alagútjelenségnek köszönhetően ki tud szabadulni a mag béklyójából. Az utóbbi jelenséget radioaktív alfabomlásnak nevezzük. Ebben az esetben a "hegyet" a magerők és az elektrosztatikus erők jelentik. Ábrázolásuk csak vázlatos.

Annak a valószínűsége, hogy egy kvantummechanikai részecske kijut a potenciálgát fogságából, érzékenyen függ a gát magasságától és vastagságától. Minél magasabb a gát, annál több energiát kell a részecskének kölcsönöznie ahhoz, hogy elérje a tetejét. A határozatlansági elv értelmében azonban, minél több energiát vesz kölcsön a részecske, annál rövidebb időre lehetséges ez. Ez azt jelenti, hogy a magas potenciálfalon csak akkor tud átjutni a részecske, ha a fal vékony, lehetővé téve, hogy a részecske nagyon gyorsan átjusson, még mielőtt a nagy energiakölcsönt törlesztenie kell. Ez az oka annak, hogy a mindennapi életben nem lehet megfigyelni az alagútjelenséget: a makroszkopikus potenciálgátak ugyanis messze sokkal magasabbak és vastagabbak annál, semminthogy észrevehető mértékben megvalósuljon az alagútjelenség. Elvben akár egy ember is átsétálhat egy téglafalon, eme csodaszámba menő jelenség kvantummechanikai valószínűsége azonban felettébb csekély. Atomi szinten azonban az alagútjelenség közismert és gyakori: így működik például a radioaktív alfa-bomlás. Az alagútjelenséget a félvezetők és más elektronikus eszközök, például a pásztázó alagút-elektronmikroszkópok esetében is kihasználják.

      Visszatérve a jelenlegi vákuum lehetséges elbomlásának problémájához, Coleman és De Luccia arra gondol, hogy a vákuumot felépítő kvantummechanikai terek egy a különféle erők által létrehozott (metaforikus) dimbes-dombos tájhoz hasonlíthatók, ahogy az a 10.3. ábrán látható. A vákuum jelenlegi állapota az A völgy fenekének felel meg. Ezzel szemben a valódi vákuumot jelentő fizikai állapot a B völgy mélyén, vagyis az A állapotnál mélyebben helyezkedik el. A vákuum a magasabb energiájú A állapotból szeretne az alacsonyabb energiájú B állapotba kerülni, amit azonban az A állapotot körülvevő, az A és a B állapotot egymástól elválasztó potenciálhegyek nem engednek. A potenciálhegyek ugyan visszatartják a vákuumot az alacsonyabb energiájú állapotba való bomlástól, ezt azonban nem tudják teljesen megakadályozni, az alagútjelenség révén ugyanis a vákuum mégiscsak eljuthat az A-ból a B állapotba. Ha ez az elképzelés helyes, akkor a Világegyetem jelenleg kölcsönvett időben él az A völgyben, de mindig fennáll annak az eshetősége, hogy egy tetszés szerinti pillanatban az alagútjelenség révén visszatér a B állapotba.

10.3. ábra: A hamis és a valódi vákuumállapotok. Előfordulhat, hogy a világűr jelenleg megfigyelhető A kvantumállapota nem a lehetséges legalacsonyabb energiájú állapot, hanem csak kvázistabil egyensúlyi helyzetnek felel meg, hasonlóan egy magas hegyek között fekvő völgy mélyéhez. Van bizonyos valószínűsége annak, hogy a kvantummechanikai alagútjelenség révén a Világegyetem átjut a valóban stabil B alapállapotba. A két állapot közötti átmenet, amely egy buborék létrejöttével kezdődik, iszonyú mennyiségű energia felszabadulásával jár.

Coleman és De Luccia matematikailag is modellezni tudták a vákuum elbomlását, hogy pontosan nyomon követhessék a jelenségek lefolyását. Megállapították, hogy a bomlás valahol a tér egy véletlenszerűen kiválasztódó helyén kezdődik, mégpedig a valódi vákuum egy kicsiny buborékja formájában, amelyet az instabil hamis vákuum vesz körül. A valódi vákuum buboréka megszületését követően azonnal elkezd a fényét egyre inkább megközelítő sebességgel tágulni. Ezáltal a hamis vákuum egyre nagyobb tartományait nyeli el és alakítja át egyik pillanatról a másikra valódi vákuummá. A két vákuumállapot közötti energiakülönbség, amely óriási nagy lehet, a 3. fejezetben kifejtett módon a buborék falába összpontosul. Ez a tömény energiafal lökéshullámként seper végig az egész Világegyetemen és minden útjába kerülő dolgot megsemmisít.

      Legelőször csak akkor szerezhetnénk tudomást a valódi vákuum buborék létezéséről, amikor a fala megérkezik hozzánk, és ettől hirtelen megváltozik világunk kvantumos szerkezete Még az utolsó percek sem figyelmeztetnének a veszély közeledtére. Az összes elemi részecske és a közöttük létrejövő kölcsönhatások természete hirtelen, egyik pillanatról a másikra, drasztikusan megváltozna. A protonok talán azonnal elbomlanának, ami együtt járna minden atomos anyag azonnali elpárolgásával. Ami megmaradna, az attól kezdve az igazi vákuum-buborék belsejében létezne, ahol a helyzet alapvetően különbözne attól, amit jelenleg megfigyelhetünk. A legjelentősebb eltérést a gravitáció mutatná. Coleman és De Luccia megállapította, hogy az igazi vákuum energiája és nyomása olyan erős gravitációs teret hozna létre, hogy a buborék belseje a másodperc milliomod részénél rövidebb idő alatt összeomlana, annak ellenére, hogy a buborék fala sebesen tágul. Szó sincs immár a Nagy Reccs felé történő eleinte észrevehetetlenül lassú és csak később felgyorsuló összeomlásról; ehelyett ebben az esetben egy csapásra semmisül meg minden, miközben a buborék belseje a téridő szingularitásává omlik össze. Röviden: egy pillanat alatt minden összeomlik. "A helyzet kilátástalan" - jegyzik meg a szerzők mesteri leírásukban, majd így folytatják: "Nem valami vidító annak a lehetőségéről elmélkedni, hogy hamis vákuumban élünk. A vákuum elbomlása ugyanis a végső ökológiai katasztrófát jelentené, mert ezt követően nem csak az élet általunk ismert formái válnak lehetetlenné, hanem még a kémiai reakciók is. Legfeljebb az nyugtathatott meg, hogy talán ha az általunk ismert élet nem is képes fennmaradni az új vákuumban, legalább valamilyen szerkezetek létezhetnek, amelyek képesek megismerni az örömet. Most azonban már ennek a lehetőségét is kizárhatjuk."

      Coleman és De Luccia cikkének megjelenését követően a vákuum elbomlásának megdöbbentő következményeit széles körben megvitatták a fizikusok és a csillagászok. Későbbi vizsgálataik során a kozmológus Michael Turner és a fizikus Frank Wilczek apokaliptikus következtetésekre jutottak, melyekről a Nature-ben megjelent cikkükben így írnak: "Mikrofizikai szempontból teljességgel elképzelhető, hogy vákuumunk metastabil, így a Világegyetemben - előzetes figyelmeztetés nélkül - bárhol megjelenhet a valódi vákuum csírája, amely buborék azután a fény sebességével növekedve szétterjedhet."

      Röviddel Turner és Wilczek cikkének megjelenése után Pet Hut és Martin Rees, ugyancsak a Nature-ben, rámutatott, hogy a Világegyetemet elpusztító vákuumbuborék ijesztő kísértetének megszületését gondatlanságból, maguk a részecskefizikusok idézhetik elő. Az aggodalomra az ad okot, hogy az elemi részecskék nagyon nagy energiájú összeütközései - csupán egy pillanatra és a tér egy parányi tartományában - olyan feltételeket teremthetnek, amelyek kedveznek a vákuum elbomlásának. Ha egyszer viszont az átmenet bekövetkezett, akár csak mikroszkopikus méretekben is, akkor már nincs megállás, az újonnan keletkezett buborék hamarosan csillagászati méretűre duzzad. Vajon nem kellene-e erre való tekintettel korlátoznunk a részecskegyorsítók következő generációjának teljesítményét?

      Hut és Rees örvendetes biztatást adnak, mert kimutatták, hogy a kozmikus sugárzásban nagyobb energiák fordulnak elő, mint amekkorákat a részecskegyorsítókban elérünk. Márpedig a kozmikus sugárzás nagy energiájú részecskéi évmilliárdok óta szakadatlanul bombázzák a Föld légkörében található atommagokat, anélkül, hogy kiváltották volna a vákuum bomlását. Ezzel szemben az is kétségtelen, hogy ha sikerülne a gyorsítók teljesítményét néhány százszorosára növelni, akkor olyan nagy energiájú ütközéseket kelthetnénk, amilyeneket a kozmikus sugárzás soha nem hoz létre a Földön. Az igazi kérdés persze egyáltalán nem az, hogy az igazi vákuum buborékja kialakulhat-e itt a Földön, hanem az, hogy létrejöhetett-e bárhol a megfigyelhető Világegyetemben, valamikor az ősrobbanás óta eltelt idő alatt. Hut és Rees megemlíti, hogy roppant ritkán a kozmikus sugárzás két, nagyenergiájú részecskéje egymással szembe haladva összeütközhet egymással. Ilyenkor az ütközés energiája milliárdszorosa a földi részecskegyorsítókban szokásos energiákénak, ezért egyelőre nem szükséges elővigyázatosságból korlátozni a gyorsítók teljesítőképességét.

      Paradox módon a Világegyetem létezését alapjaiban fenyegető veszély, a vákuumbuborékok keletkezése, egyúttal egy kissé más összefüggésben éppen az a jelenség lehet, amely a megváltás egyetlen lehetséges módját jelenti. A Világegyetem halála elől csak úgy menekülhetünk meg, hogy létrehozunk egy új világegyetemet, és abba átszökünk. Mindez talán úgy hangzik mint egy fantáziaszülte elgondolás végszava, azonban a "csecsemő-világegyetemek"-ről sok szó esett az elmúlt években. A létezésük mellett szóló érveket minden bizonnyal komolyan kell vennünk.

      A gondolatot eredetileg 1981-ben vetette fel japán fizikusok egy csoportja, akik a hamis vákuum egy kicsiny, valódi vákuummal körülvett buborékjának a viselkedését leíró matematikai modellt tanulmányozták. Az általuk vizsgált helyzet tehát éppen a fordítottja volt a fentebb tárgyaltnak. Jóslatuk eredményeképpen a hamis vákuumbuborék pontosan úgy fúvódik fel egy nagyméretű világegyetemmé, mint ahogy azt a 3. fejezetben leírtuk az ősrobbanás után hirtelen felfúvódó Világegyetemmel kapcsolatban. Első pillanatban úgy tűnhet, hogy a hamis vákuumbuborék felfúvódása következtében a buborék falának úgy kell tágulnia, hogy a hamis vákuum tartományának mérete a valódi vákuum rovására rohamosan növekszik. Ez azonban ellentmond annak a várakozásunknak, hogy az alacsony energiájú, alapállapotú, valódi vákuumnak kell átvenni a hamis vákuum helyét, nem pedig fordítva.

      Különös, de az igazi vákuum tartományából szemlélve az eseményeket, nem látszik, hogy a hamis vákuum buboréka által elfoglalt tér felfúvódva növekedne. Valójában a buborék sokkal inkább fekete lyukra hasonlít. (Ilyen szempontból mindez a "Dr. Who időgépé"-ben szereplő Tardisra emlékeztet, amely belülről nagyobbnak látszik, mint kívülről.) A hamis vákuumbuborék belsejében elhelyezkedő hipotetikus megfigyelő azt látná, hogy a világegyetem a tér egyre nagyobb tartományait nyeli el, kívülről nézve azonban a buborék kompakt maradna.

      Ezt a különleges helyzetet úgy képzelhetjük el például könnyen, ha rugalmas gumilepedőhöz hasonlítjuk, amely egyes részein felhólyagosodik és a hólyagok felfúvódnak (lásd a 10.4. ábrán). A hólyag valamiféle csecsemő-világegyetemet alkotna, amelyet köldökzsinórszerű szál, az úgynevezett féreglyuk köt össze az anya-világegyetemmel. A féreglyuk torka az anya- világegyetemben fekete lyukként jelenik meg. Az elrendezés azonban instabil, a fekete lyuk a Hawking-jelenség következtében gyorsan elpárolog és maradéktalanul eltűnik az anya-világegyetemből. Ennek eredményeképpen a féreglyuk lecsípődik, miáltal a csecsemő-világegyetem függetlenné válik a szülő-világegyetemétől, és megkezdi saját életét, teljes jogú, független és önálló világegyetemként. A szülő-világegyetemétől függetlenné vált csecsemő-világegyetem ezt követő fejlődése minden bizonynyal hasonló ahhoz, amint azt a mi Világegyetemünk esetében feltételezzük: a felfúvódás rövid időszakát a lassuló tágulás követi. A modell értelemszerűen azt a nyilvánvaló következményt is magában foglalja, mely szerint a mi Világegyetemünk ugyanígy, egy másik világegyetem utódaként keletkezett.

10.4. ábra: A tér egy a szülő- világegyetemből származó buboréka felfúvódik és csecsemő- világegyetemet hoz létre, amely a féreglyuknak nevezett köldökzsinóron keresztül kapcsolódik az anyavilágegyetemhez. Az anya-világegyetemből nézve a féreglyuk szája fekete lyuknak látszik. Amikor a fekete lyuk elpárolog, a féreglyuk torka elcsípődik, leválasztva ezáltal a csecsemő-világegyetemet, amely ezután önálló világegyetemként megkezdi független, saját jogú életét.

Alan Guth, a felfúvódó világegyetem elméletének atyja, és kollégái azt a bizarr lehetőséget is megvizsgálták, hogy a fentebb leírtak alapján elő lehet-e állítani egy új világegyetemet mesterségesen laboratóriumi körülmények közt. Ellentétben a hamis vákuum valódivá történő elbomlásával, az nem fenyegeti a világegyetem létezését, ha hamis vákuumot tartalmazó buborékot hozunk létre, amelyet valódi vákuum vesz körül. Igaz ugyan, hogy a kísérlet eredményeképpen létrejöhet egy ősrobbanás, azonban az egész jelenség egy parányi fekete lyuk belsejében játszódik le, amely gyorsan elpárolog. Az újszülött világegyetem létrehozza a saját terét, ahelyett, hogy a miénkből fogyasztana el valamennyit.

      Bár az elképzelés teljes egészében feltételezés marad, és kizárólag elméleti matematikai fejtegetéseken alapul, egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy ha megfelelő formában óriási mennyiségű energiát koncentrálunk, akkor lehetővé válik új világegyetemek létrehozása. A nagyon távoli jövőben, amikor a mi Világegyetemünk a Nagy Reccs közeledtével kezd lakhatatlanná válni, utódaink esetleg majd úgy döntenek, hogy saját érdekükben kiszállnak a Világegyetemből, és ezért megindítják a csíráztatás folyamatát, majd a féreglyukon keresztül a szomszéd világegyetembe távoznak, még mielőtt a féreglyuk lecsípődik. Természetesen senkinek nincs elképzelése sem arról, hogy ezek a mindenre elszánt lények végre fogják-e hajtani ezt a merész vállalkozást, és ha igen, hogyan. Mindenesetre az utazás a féreglyukon át meglehetősen kényelmetlen lesz, hacsak nem nagyon nagy az a fekete lyuk, amelyben el kell tűnniük.

      Figyelmen kívül hagyva az ilyen gyakorlatias részletkérdéseket, a csecsemő-világegyetemek puszta lehetősége megteremti a valódi halhatatlanság lehetőségét, méghozzá nem csak leszármazottaink számára, hanem egész világegyetemek számára is. Ahelyett tehát, hogy az egyetlen Világegyetem életéről és haláláról gondolkodnánk, inkább a világegyetemek végtelenségig szaporodó családjára kellene gondolnunk, amelyek mindegyike világegyetemek egész generációinak ad életet, esetleg tömegesen. Ezt a kozmikus termékenységet látva a világegyetemek sokaságát valójában nyugodtan nevezhetjük világmindenségnek is. Ennek a mindenségnek nincs kezdete és nincs vége. Az egyes világegyetemek ugyan a könyvünk korábbi fejezeteiben leírt módon megszületnek és fejlődnek, azonban a világegyetemek sokaságából álló világmindenség örökké létezik.

      Az eddig elmondottak fényében önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy vajon a mi Világegyetemünk keletkezése természetes folyamat volt-e (hasonlóan a gyermekek természetes úton történő születéséhez), vagy valamilyen szándékos beavatkozás eredményeképpen jött-e létre (vagyis valamilyen kísérleti lombikbébinek tekinthető). Elképzelhető, hogy egy rendkívül fejlett és önzetlen lényekből álló társadalom egy anya- világegyetemben úgy dönt, hogy csecsemő-világegyetemek sorát hozza létre, de nem azzal a céllal, hogy saját maguknak menekülési útvonalat biztosítsanak, hanem csak azért, hogy valahol megteremtsék az élet kialakulásának a lehetőségét, arra az esetre, ha az ő világegyetemük elpusztul. Ez az elgondolás ügyesen megkerüli azokat az akadályokat, amelyek abban az esetben merülnek fel, ha a szülő- és a csecsemő-világegyetem között makroszkopikus lények számára is átjárható féreglyukat akarunk létrehozni.

      Nem világos, hogy az anya-világegyetem milyen mértékben örökíti át tulajdonságait a csecsemő-világegyetemre. A fizikusok egyelőre nem értik, hogy a természet különféle kölcsönhatásainak és részecskéinek miért éppen olyanok a tulajdonságai, amilyeneknek azt megfigyeljük. Egyrészt lehetséges, hogy ezek a tulajdonságok a természet nagyon általános érvényű törvényeinek a következményei, vagyis minden világegyetemben azonosak. Másrészt viszont, bizonyos tulajdonságok a fejlődés során bekövetkezett hibák, valamiféle kozmikus mutációk következményei lehetnek. Lehetséges például, hogy a vákuumnak több valódi állapota létezik, amelyek energiája azonos vagy közel azonos. Ebben az esetben lehetséges, hogy a felfúvódó korszak végén az elbomló hamis vákuumállapot véletlenszerűen választja ki az egyenértékű alapállapotok közül azt, amelyikbe lebomlik. Ami a világegyetem fizikai törvényeit illeti, a vákuumállapotok közötti véletlen választás meghatározza az elemi részecskék számos tulajdonsága mellett a köztük ható erők milyenségét is, sőt, talán még a térbeli dimenziók számát is. Ez azt jelenti, hogy a csecsemő-világegyetem tulajdonságai nem szükségszerűen hasonlítanak anya-világegyetemének sajátosságaira. Talán az élet az utód-világegyetemek csupán egy szűk körében fejlődhet ki, esetleg éppen azokban, amelyek fizikai tulajdonságai nem nagyon különböznek a mi Világegyetemünk tulajdonságaitól. Esetleg még az is előfordulhat, hogy léteznek valamilyen kozmikus öröklődési szabályok, amelyek biztosítják, hogy a csecsemő-világegyetem a szülő-világegyetem tulajdonságait meglehetősen pontosan örökölje, eltekintve az esetleges mutációktól. Lee Smolin, fizikus, annak feltételezéséig merészkedett, hogy a világegyetemek közti öröklésben is működik valamiféle darwini természetes kiválogatódás, amely közvetve elősegíti az élet, sőt az értelmes élet kialakulását. Még izgalmasabb az a lehetőség, mely szerint az utód- világegyetemeket esetleg az anyavilágegyetemben tevékenykedő értelmes lények hozzák létre, amelyek tudatosan felruházzák az utód-világegyetemet mindazon tulajdonságokkal, amelyek az élet és a tudatosság kifejlődéséhez szükségesek.

      A kifejtett gondolatok egyike sem tekinthető többnek egy-egy vad ötletnél, azonban a kozmológia még nagyon fiatal tudomány A vázolt hóbortos ötletek arra legalább jók, hogy ellensúlyozzák a korábbi fejezetekben leírt baljós előrejelzéseket. Sejteni engedik ugyanis, hogy még ha kései leszármazottainknak egyszer majd elkerülhetetlenül szembe kell nézniük az utolsó három perccel, valahol még mindig létezhetnek értelmes lények.