Paul Davies: Az utolsó három perc

11. FEJEZET

Vég nélküli világok


Az előző fejezet végén tárgyalt bizarr elgondolások nem az egyetlen lehetőséget jelentik, amelyet számba kell vennünk, amikor a kozmikus végzet elkerülhetőségét vizsgáljuk. Amikor a Világegyetem sorsáról tartok előadást, valaki egészen bizonyosan rákérdez a ciklikus modellre. Az elképzelés a következő. A Világegyetem tágulása során eléri maximális méretét, majd a Nagy Reccsig tartó összehúzódás veszi kezdetét. Az összeroppanás végén azonban nem semmisül meg teljesen, hanem valamiféleképpen "visszapattan", és megkezdődik a tágulás és az azt követő összehúzódás újabb ciklusa (lásd a 11.1. ábrán). Ez a folyamat az örökkévalóságig tarthat, amely esetben a Világegyetemnek nincs valódi kezdete és vége, hanem csak az egyes ciklusok kezdetéről és végéről beszélhetünk. Ez az elmélet különösen szimpatikus azoknak, akik a hindu és a buddhista filozófia hatása alatt állnak, azokban ugyanis kiemelkedően fontos szerepet kap a születés és a halál, a teremtés és a pusztulás.

11.1. ábra: A ciklikus világegyetem modellje. A világegyetem mérete periodikusan változik a nagyon sűrű és a nagyon szétszórt állapotok között. Minden egyes ciklus egy ősrobbanással keletkezik és egy Nagy Reccsel ér véget. A két esemény közötti szakasz időben nagyjából szimmetrikus.

A Világegyetem végére vonatkozóan két gyökeresen eltérő, tudományosan megalapozott képet vázoltam fel. A maga módján mindkettő zavarba ejtő. Az önmagát a Nagy Reccsben teljes egészében megsemmisítő kozmosz kilátása meglehetősen riasztó, annak ellenére, hogy valamikor a távoli jövőben mindez bekövetkezhet. Másrészt viszont, a véges ideig tartó dicsőséges tevékenység után a sötét üresség állapotába merülő, végtelen ideig fennmaradó Világegyetem képe még ennél is nyomasztóbb. Számunkra, melegvérű Homo sapiensek számára soványka vigaszt nyújt az a tény, hogy valamilyen szuperlények mindkét modell esetén elérhetik a végtelen információfeldolgozó-képességet.

      A ciklikus modell vonzereje abban áll, hogy elkerüli a teljes megsemmisülés rémét, anélkül, hogy helyette be kellene vezetnie az örök visszafejlődést és pusztulást. A végtelen ismétlődések unalmas érdektelenségbe fulladását elkerülendő, a ciklusoknak valamennyire különbözniük kell egymástól. Az elmélet egyik népszerű változatában minden új ciklus az előző tüzes pusztulásából főnixmadárszerűen születik újjá. Ebből a kezdeti feltételből a saját újszerű gazdagságában új rendszereket és struktúrákat fejleszt ki, hogy a következő Nagy Reccsben ismét minden tiszta lappal induljon.

      Bár az elmélet vonzónak tűnhet, sajnos súlyos fizikai problémák merülnek fel vele kapcsolatban. Az egyik ezek közül az, hogy meg kellene találni azt a nyilvánvaló folyamatot, amely lehetővé tenné, hogy a Nagy Reccs felé száguldó Világegyetem ne semmisüljön meg, hanem egy nagyon nagy sűrűségű állapotban visszapattanjon az összeomlás, és ismét meginduljon a tágulás. Léteznie kell valamilyen antigravitációs hatásnak, amely mindent elsöprően naggyá válik az összeomlás legvégén, ellene szegül a gravitáció mindent elsöprő, pusztító erejének, lehetővé téve ezáltal az összeomlás impulzusának ellentétes irányúra fordulását. Jelenleg ilyen erőt nem ismerünk, ha pedig létezne, akkor tulajdonságainak felettébb furcsáknak kellene lenniük.

      Az olvasó bizonyára még emlékszik rá, hogy pontosan ilyen erős taszító hatás feltételezésére volt szükség az ősrobbanás felfúvódó elméletében. Emlékezzünk azonban vissza arra is, hogy a felfúvó erőt létrehozó gerjesztett vákuumállapot rendkívül instabil, ezért hamar elbomlik. Az ugyan elképzelhető, hogy parányi, egyszerű, újszülött világegyetem egy ennyire instabil helyzetből származik, sokkal kevésbé hihető viszont, hogy egy bonyolult, makroszkopikus állapotból összehúzódó világegyetem mindenütt eljuthat a gerjesztett vákuumállapotba. A helyzet némiképp arra emlékeztet, mint amikor egy ceruzát a hegyén akarunk egyensúlyozni. A ceruza könnyen kibillen egyensúlyi helyzetéből, és lefordul. Sokkal nehezebb lenne azt elérni, hogy a ceruza magától a hegyére álljon.

      Még ha feltételezzük is, hogy az ilyen problémák valahogy megkerülhetők, még mindig maradnak további súlyos nehézségek a ciklikus világegyetemmel kapcsolatban. Ezek egyikéről a 2. fejezetben már volt szó. Az irreverzibilis folyamatoknak alávetett rendszerek, amelyek véges sebességgel fejlődnek, véges időtartam leforgása alatt mindenképpen megközelítik végállapotukat. Ez volt az az alapelv, amely a XIX. században a Világegyetem hőhalálának megjóslásához vezetett. A kozmikus ciklusok bevezetésével nem oldódik meg ez a probléma. A Világegyetemet óraszerkezethez hasonlíthatjuk, amely lassan lejár. Működése egy idő után elkerülhetetlenül megszűnik, hacsak nem húzzuk fel a szerkezetet. De vajon milyen mechanizmus képes felhúzni a kozmikus óraszerkezetet, anélkül, hogy ő maga ne szenvedne irreverzibilis változásokat?

      Első pillanatban úgy tűnik, mintha az összehúzódó szakaszában lévő Világegyetem fizikai folyamatai éppen a fordítottjai lennének a táguló szakasz folyamatainak. A szétszóródó galaxisokat valamilyen hatás ismét együvé tereli, a kihűlő mikrohullámú háttérsugárzás ismét felmelegszik, a bonyolult atomok, atommagok elemi részecskék levesévé esnek szét. Közvetlenül a Nagy Reccs előtt a Világegyetem fizikai állapota nagyfokú hasonlóságot mutat a közvetlenül az ősrobbanás utáni fizikai állapottal. A szimmetria azonban csupán látszat. Erre utaló nyom lehet az, hogy a tágulás visszafordulása idején élő csillagászok még az összehúzódás megkezdődése után évmilliárdokon keresztül távolodni látják a galaxisokat. A Világegyetem úgy néz ki, mintha tágulna, holott már jó ideje összehúzódik. A csalóka látszat a jelenségek a fény véges sebességéből adódó késésének egyik következménye.

      Az 1930-as években egy Richard Tolman nevű kozmológus kimutatta, hogy ez a késés elrontja a ciklikus Világegyetem látszólagos szimmetriáját. A dolog oka egyszerű. Kezdetben a Világegyetemben nagy mennyiségű, az ősrobbanásból visszamaradt hősugárzás van jelen. Az idő múlásával a csillagok fénysugárzása hozzáadódik ehhez a sugárzáshoz, ezért néhány milliárd év elteltével csaknem ugyanannyi felhalmozódott csillagfény tölti ki a Világegyetemet, mint amennyi a háttérsugárzás energiatartalma. Ez azt jelenti, hogy a Világegyetem lényegesen nagyobb sugárzási energiatartalommal közelíti meg a Nagy Reccset, mint amennyi energiája közvetlenül az ősrobbanás után volt. Így amikor a Világegyetem átlagsűrűsége az összehúzódó szakaszban ugyanakkora lesz, mint most, akkor valamivel melegebb lesz.

      A többlet energiatartalomra a Világegyetem az Einstein-féle E = mc2 összefüggés értelmében saját anyagtartalma rovására tett szert. A sugárzó energiát termelő csillagok belsejében a könnyű elemek, például a hidrogén, több lépésben nehezebbekké, például vassá épülnek fel. A vas atommagja közönséges körülmények közt ötvenhat protont és harminc neutront tartalmaz. Azt gondolhatnánk tehát, hogy az atommag tömege akkora, mint ötvenhat proton és harminc neutron tömegének összege, ez azonban nem így van. A kész atommag körülbelül 1 százalékkal könnyebb, mint az őt alkotó elemi részecskék együttes tömege. A "hiányzó" tömegről az erős magerők által létrehozott kötési energia tud számot adni: a kötési energiával egyenértékű tömeg alakult át a csillagfény sugárzó energiájává.

      Összességében a folyamat végeredményeként az anyag egy része sugárzássá alakult. Ennek fontos hatása van a Világegyetem összehúzódásának lefolyására, mert a sugárzás gravitációs hatása egész más, mint a vele egyenértékű tömeg gravitációja. Tolman kimutatta, hogy az összehúzódó szakaszban jelen lévő többlet sugárzás következtében a Világegyetem összehúzódása gyorsabb ütemű, mint amilyen a tágulás volt. Ha valamilyen módon bekövetkezne a Nagy Reccs előtti visszapattanás, akkor a következő ciklusban a Világegyetemnek gyorsabban kellene tágulnia. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy minden egyes ciklus ősrobbanása nagyobb lesz az előzőnél. Ennek eredményeképpen a Világegyetem minden újabb ciklusban egyre nagyobbra tágulna, így a ciklusok nem csak egyre nagyobbak, hanem egyre hosszabbak is lennének.

11.2. ábra: Az irreverzibilis folyamatok következtében a kozmológiai ciklusok egyre hosszabbakká válnak, miáltal elromlik a tökéletes ciklicitás.

A kozmikus ciklusok irreverzibilis növekedése egyáltalán nem valami rejtélyes jelenség, hanem egész egyszerűen a termodinamika második főtételének következménye. A sugárzás felgyülemlése következtében nő az entrópia, aminek hatása az egyre nagyobb és nagyobb ciklusokban nyilvánul meg. Ezzel azonban szertefoszlott a valódi ciklikusság ábrándja, hiszen nyilvánvaló, hogy a Világegyetem időben fejlődik. A múltba pillantva ez azt jelenti, hogy a ciklusok egymásba zsúfolódva egy bonyolult és zűrzavaros kezdetté olvadnak össze, míg a jövőben a ciklusok hossza minden határon túl nő, egészen addig, amíg olyan hosszú nem lesz, hogy egy adott ciklus az idő legnagyobb részében már megkülönböztethetetlen lesz az örökké táguló modellek hőhalál képétől.

      Tolman munkásságát követően a kozmológusok további folyamatokat is találtak, amelyek megsértik az egyes ciklusok táguló és összehúzódó szakasza közötti szimmetriát. Az egyik példa erre a fekete lyukak keletkezése. A standard elképzelés szerint keletkezésekor a Világegyetemben nincsenek jelen fekete lyukak, az idő múlásával azonban a csillagok összeomlása és egyéb folyamatok következtében fekete lyukak keletkeznek, ezért ahogy öregszenek a galaxisok, úgy számuk egyre gyarapszik. Az összeomlás legutolsó szakaszában az anyag összenyomódása további fekete lyukak keletkezését segíti elő. Egyesek ezek közül nagyobb fekete lyukakká egyesülnek. Ennek következtében a Nagy Reccs felé közeledve a Világegyetem felépítése gravitációs szempontból sokkal bonyolultabb, mondhatnánk, sokkal likacsosabb lesz, mint volt az ősrobbanást követően. Ha a Világegyetem visszapattanna, akkor a következő ciklus sokkal több fekete lyuk jelenlétével kezdődne, mint a mostani.

      Elkerülhetetlennek látszik tehát az a következtetés, mely szerint bármely ciklikus világegyetem, amely lehetővé teszi, hogy fizikai szerkezetek vagy rendszerek öröklődjenek egyik ciklusból a másikba, óhatatlanul ki van téve a termodinamika második főtétele romboló hatásának. Az elszomorító következtetést csak annak feltételezésével kerülhetjük ki, hogy a visszapattanáskor uralkodó roppant szélsőséges fizikai viszonyok semmiféle információ átterjedését nem teszik lehetővé az egyik ciklusból a következőbe. Minden korábban létezett fizikai objektum megsemmisül, minden hatás megszűnik. Valójában a Világegyetem teljes egészében újjászületik.

      Egyáltalán nem világos azonban, hogy milyen előnyökkel kecsegtet ez a modell. Ha minden egyes ciklus fizikailag tökéletesen független az előzőtől, akkor mi értelme van a ciklusok egymásutániságáról beszélni, és azt gondolni, hogy a mindig újjászülető Világegyetem ténylegesen ugyanaz a Világegyetem marad. Az egyes ciklusokban megvalósuló világegyetemek ugyanis abszolút függetlenek egymástól, amelyek akár egymással párhuzamosan is létezhetnek, nem kell a sorozatosságot feltételezni. A helyzet kissé a reinkarnáció elképzelésére emlékeztet, ahol az újjászületett egyén egyáltalán nem emlékszik korábbi életére. Milyen értelemben beszélhetünk ebben az esetben ugyanannak az embernek a reinkarnálódásáról?

      Másik lehetőség az, hogy a termodinamika második főtétele valamiképpen megsérül, vagyis "az óra felhúzódik" a Világegyetem visszapattanásakor. Vajon ezáltal meg nem történtté lehet-e tenni a második főtétel okozta rombolást? Vizsgáljuk meg egy egyszerű példán a második főtétel működését, figyeljük meg mondjuk valamilyen parfüm párolgását az üvegből. Tegyük fel, hogy valamilyen, minden molekulára kiterjedő összeesküvéssel sikerülne elérnünk, hogy minden egyes molekula sorsa a visszájára forduljon, vagyis a szobában szanaszét röpdöső illatmolekulák rövid idő leforgása alatt mind visszabújjanak az üvegbe. Olyan ez, mintha a "filmet" visszafelé játszanánk le. Márpedig a termodinamika második főtételének köszönhetően különbséget tudunk tenni a múlt és a jövő között, azaz meg tudjuk állapítani az idő múlásának az irányát. A második főtétel sérülése azt jelenti, hogy visszájára fordul az idő múlásának iránya.

      Túlságosan egyszerű kibúvó lenne azonban a kozmikus halál elől, ha feltételeznénk, hogy az idő múlásának iránya egyszerűen visszájára fordul, amikor meghalljuk az utolsó ítélet harsonáinak hangját. Ha rosszabbra fordulnak a dolgok, nem kell mást tennünk, mint visszafelé lejátszani a Világegyetem eseményeinek filmjét. Mindamellett az elgondolás egyes kozmológusoknak szimpatikusnak tűnt. Az 1960-as években Thomas Gold, asztrofizikus felvetette, hogy a Világegyetem történetének összehúzódó szakaszában az idő esetleg visszafelé múlik. Gold rámutatott, hogy az idő irányának megfordulása abban az időben az élőlények agyának működésére is hatással lenne, miáltal azok szubjektív időérzete is visszájára fordulna. Az összehúzódó szakasz lakói tehát nem azt érzékelnék, hogy minden visszafelé történik, hanem számukra úgy tűnne, mintha minden továbbra is a megszokott módon játszódna le. Így például azt érzékelnék, hogy a Világegyetem továbbra is tágul, nem pedig azt, hogy összehúzódik. Az ő szemükkel nézve az tűnne a Világegyetem összehúzódó szakaszának, amelyben mi élünk, és azt érzékelnék, mintha a mi agyunkban játszódnának le visszafelé a folyamatok.

      Az 1980-as években Stephen Hawking is eljátszott rövid ideig az idő múlását visszafordító Világegyetem gondolatával, azonban az ötletet azzal vetette el, hogy ez volt élete "legnagyobb tévedése". Hawking először azt gondolta, hogy a kvantummechanika ciklikus Világegyetemre történő alkalmazása megköveteli az idő minden részletre kiterjedő szimmetriáját. Kiderült azonban, hogy ez nem így van, legalábbis a kvantummechanika standard megfogalmazásának keretei között. Újabban két fizikus, Murray Gell-Mann és James Hartle megvitatták a kvantummechanika szabályainak olyan értelmű módosítását, amelyek eredményeképpen az idő szimmetriája egyszerűen előírásként szerepel. Ezután feltették a kérdést, hogy lenne-e mindennek a Világegyetemre nézve valamilyen jelenleg is megfigyelhető következménye. Erre a kérdésre azonban mind a mai napig nem adható egyértelmű válasz.

      A kozmikus utolsó ítélet elkerülésének egy egészen más módját Andrej Linde, orosz fizikus vetette fel. Ötlete a felfúvódó Világegyetem elméletének a 3. fejezetben megismert modelljén alapul. Az eredeti felfúvódó modellben feltételeztük, hogy a nagyon korai Világegyetem kvantummechanikai állapota megfelel egy bizonyos gerjesztett vákuumnak, aminek következtében a tágulás üteme átmenetileg rettenetesen felgyorsul. 1983ban Linde felvetette, hogy a korai Világegyetem kvantumállapota esetleg nem helyről helyre véletlenszerűen, kaotikusan változott, hanem valamilyen rendszer szerint, az egyik helyen alacsony energiájú volt, másutt mérsékelten gerjesztett, megint másutt erősen gerjesztett. Ahol a Világegyetem gerjesztett állapotba került, ott bekövetkezett a felfúvódás. A továbbiakban Lindének a kvantumállapot viselkedésére vonatkozó számításai azt mutatták, hogy az erősen gerjesztett állapotok okozzák a legnagyobb mértékű felfúvódást és a leglassúbb bomlást, vagyis minél erősebb a tér egy adott tartományában a gerjesztés, annál nagyobb mértékben fúvódik ott fel a Világegyetem. Nyilvánvalóan, nagyon rövid idő elteltével azok a térbeli tartományok, ahol az energia véletlenül éppen a legnagyobb volt, és ezért a felfúvódás a leggyorsabb volt, elnyelik a többi tartomány legnagyobb részét, vagyis a teljes tér oroszlánrészét ezek foglalják el. Ezt a helyzetet Linde a darwini evolúcióhoz vagy a gazdaság működéséhez hasonlította. Ha egy sikeres kvantumfluktuáció révén - roppant nagy energiakölcsönre szert téve - a Világegyetem egy tartománya rendkívül erősen gerjesztett állapotba kerül, akkor ennek köszönhetően az illető tartomány térfogata rövid idő alatt jelentősen megnő. A nagy energiakölcsönhöz jutó, szuperfelfúvódó tartományok hamarosan uralkodóvá válnak.

      A kaotikus felfúvódás eredményeképpen a Világegyetem mini-univerzumok, vagy buborékok halmazára esne szét, amelyek némelyike szédítő sebességgel tágulna, míg mások egyáltalán nem fúvódnának fel. Minthogy egyes tartományok gerjesztési energiája, egyszerűen a véletlenszerű ingadozásoknak köszönhetően, nagyon nagy lesz, ezekben a tartományokban a felfúvódás sokkal nagyobb mértékű lesz, mint amekkorát az eredeti elméletben feltételeztünk. Minthogy azonban éppen ezek a tartományok fúvódnak fel a legnagyobb arányban, ha a felfúvódás utáni Világegyetemben találomra kiválasztunk egy pontot, akkor az nagy valószínűséggel egy ilyen, az átlagosnál erősebben felfúvódott tartományba fog esni. Nagyon valószínű tehát, hogy mi magunk is egy ilyen szuperfelfúvódott tartomány mélyén helyezkedünk el. Linde számításai szerint az ilyen szuperfelfúvódó "nagy buborékok" mérete 10108-szorosára nő, ami tehát egy olyan szám, amelyben az 1-est százmillió nulla követi.

      A mi óriás tartományunk azonban csak egy, a végtelenül sok, rendkívüli mértékben felfúvódott tartomány közül, ezért nagy léptékben a Világegyetem változatlanul meglehetősen kusza képet nyújtana. A mi buborékunkban, amely elképzelhetetlenül messzire nyúlik a belátható Világegyetem határain túlra, az anyag és az energia eloszlása nagyjából egyenletes, a mi buborékunkon túl azonban újabb buborékok következnek, közöttük olyan tartományokkal, amelyekben éppen most megy végbe a felfúvódás. Linde modellje szerint a felfúvódás valójában soha nem ér véget, mindig vannak a térnek ugyanis olyan tartományai, ahol éppen most következik be a felfúvódás folyamata, ahol új buborékok keletkeznek, miközben más buborékok leélik életüket és elpusztulnak. Megvalósul tehát az örök Világegyetem egy változata, némileg emlékeztetve az előző fejezetben tárgyalt csecsemő-világegyetemek hipotézisére, ahol az élet, a remény és a világegyetemek örökkévalók. Soha nem ér véget az egyre újabb világegyetemek keletkezése a felfúvódás révén, miközben valószínűleg kezdet sincs, bár ez utóbbit illetően nem egységesek a vélemények.

      Vajon kínál-e a miénken kívüli buborékok létezése valamilyen túlélési lehetőséget utódaink számára? Elkerülhetik-e a kozmikus végítéletet - pontosabban a buborék végső pusztulását - oly módon, hogy az idők végezetéig mindig átköltözködnek egy fiatalabb buborékba? Linde pontosan ezt a kérdést tette fel a Physics Letters című folyóiratban 1989-ben közölt nagyszabású, "Élet a felfúvódás után" című cikkében. "Ezekből az eredményekből az következik, hogy a felfúvódó Világegyetemben soha nem fog eltűnni az élet" - írja. "Sajnos ez a következtetés azonban nem jelenti egyértelműen azt, hogy túlságosan optimisták lehetünk az emberiség jövőjét illetően." Megállapítva, hogy egy adott buborék lassan lakhatatlanná válik, Linde arra a következtetésre jut, hogy: "A túlélés egyetlen pillanatnyilag elképzelhető stratégiájának az látszik, hogy az öregedő buborékokból átvándorolunk az újabbakba."

      A felfúvódó világegyetem elméletének Linde-féle változatában az az egyetlen elkeserítő, hogy az átlagos buborékok óriásiak. Számításai szerint a miénken kívüli legközelebbi buborék távolságát fényévekben egy akkora számmal fejezhetjük ki, amelyikben az 1-es után sok millió nullát kell írni, vagyis ennek az egyetlen egy számnak a leírása önmagában megtöltene egy vastag kötet könyvet. Még ha sikerülne fénysebességgel utaznunk, akkor is ugyanennyi évig tartana az utazás a szomszédos buborékig, hacsak nincs olyan kivételes szerencsénk, hogy véletlenül éppen valahol a saját buborékunk legeslegszélén helyezkedünk el. Linde azonban kimutatja, hogy még a körülmények ilyen roppant szerencsés összejátszása is csak akkor fordulhat elő, ha a Világegyetemünk tágulása előre jelezhető módon folytatódik. Akármilyen csekély és ezért jelenleg tökéletesen elhanyagolható legyen is egy fizikai hatás, idővel a tágulás folyamatát meghatározó szerepűvé válhat, ha a Világegyetemet jelenleg uraló anyag és sugárzás a tágulás következtében végtelenül felhígul. Lehetséges például, hogy mindmáig visszamaradt a Világegyetemben valamilyen felfúvó hatás, azonban jelenleg azt teljes mértékben elnyomja a gravitáció sokkal erősebb hatása. Feltételezve, hogy az előbbiekben megbecsült, tengernyi idő szükséges a buborékunkból való kimenekülésre, időközben az ilyen csekély felfúvó hatás is meghatározóvá válhat. Ebben az esetben, ha elegendő idő áll a rendelkezésére, egyszer majd a Világegyetem ismét elkezd felfúvódni. Természetesen nem az ősrobbanás után tapasztalt elképesztő hevességgel, hanem csak szép lassacskán, az ősrobbanás bágyadt utánzataként. Ez a halk nyöszörgés azonban, bármilyen gyengécske is, az örökkévalóságig folytatódik. Bár a Világegyetem növekedésének sebessége csak kismértékben fokozódik, annak a puszta ténynek, hogy a tágulás gyorsul, mélyreható fizikai következményei vannak. A tágulás gyorsulása eredményeképpen a buborékon belül létrejön egy eseményhorizont, amely olyasvalami, mint egy fekete lyuk, belülről kifelé nézve és legalább olyan hatékony csapdaként működik. Minden túlélő menthetetlenül bezáródik tehát, mélyen a buborékunk belsejébe, mert hiába halad a buborék széle felé, az az ismételten megindult felfúvódás következtében bizonyosan nála gyorsabban távolodik. Linde számításai szokatlanok ugyan, mégis világosan rámutatnak, hogy az emberiség vagy leszármazottainak sorsa oly csekély fizikai hatásokon múlhat, amelyek kimutatására egészen addig semmi esélyünk nincs, amíg kozmológiai léptékben jelentősekké nem válnak.

      Linde kozmológiája bizonyos vonatkozásaiban az álladó állapotú világegyetem régi elméletére emlékeztet, amely az ötvenes években és a hatvanas évek elején volt népszerű, és amely mindmáig a legegyszerűbb és legszimpatikusabb lehetőséget kínálja a Világegyetem végének elkerülésére. Eredeti, Hermann Bondi és Thomas Gold által kigondolt változata szerint az állandó állapotú világegyetem elmélete feltételezi, hogy nagy léptékben a Világegyetem örökkön örökké változatlan marad. Nincsen tehát sem kezdet, sem vég. A Világegyetem tágulásának megfelelő ütemben folyamatosan új anyag keletkezik, amely kitölti a "hézagokat", fenntartva ezáltal a Világegyetem állandó átlagsűrűségét. Az adott galaxisok sorsa ebben a modellben hasonló ahhoz, mint amit a korábbi fejezetekben megismertünk: születnek, fejlődnek, majd elpusztulnak. A kimeríthetetlen mennyiségben rendelkezésre álló, újonnan keletkező anyagból azonban állandóan újabb galaxisok alakulnak ki. A Világegyetem egészének általános képe tehát mindig ugyanolyan, adott nagyságú térfogatban mindig ugyanannyi galaxist találunk, bár ezek közt a legkülönbözőbb korúak fordulnak elő.

      Az állandó állapotú világegyetem elméletében nem kell magyarázatot keresni arra, hogyan alakult ki a semmiből a kezdet kezdetén a Világegyetem, ugyanakkor az elmélet az állandó fejlődés és a kozmikus léptékű halhatatlanság érdekes kombinációja. Valójában még ennél is többet mond az elmélet, mert felkínálja a kozmikus örök fiatalságot, hiszen az egyes galaxisok lassanként elpusztulnak ugyan, a Világegyetem egésze ennek ellenére soha nem öregszik meg. Utódainknak soha nem kell tűvé tenniük a kozmoszt az egyre nehezebben kiaknázható energiaforrásokért, hiszen a folyamatosan termelődő friss anyag bőséggel nyújtja azt. Az öregedő galaxisok lakóinak, amikor az üzemanyagkészletek fogytán vannak, egyszerűen csak át kell költözniük egy fiatal galaxisba. Ez így folytatódhat a végtelenségig, miközben az életerő, a sokféleség és a tevékenység adott szintje az örökkévalóságig fennmaradhat.

      Néhány fizikai feltételnek azonban teljesülnie kellene, hogy az elmélet működjék. A tágulás következtében a Világegyetem térfogata néhány milliárd évenként megkétszereződik. Ha fenn akarjuk tartani az átlagsűrűséget, akkor ehhez ezen idő alatt mintegy 1050 tonna új anyagnak kell keletkeznie. Ez első pillanatra soknak tűnik, átlagosan azonban csupán annyit jelent, hogy évszázadonként egy repülőgép-hangárnyi térfogatban egyetlen atomnak kell keletkeznie. Roppant valószínűtlen, hogy sikerülne észrevennünk ezt a jelenséget. Sokkal súlyosabb gond merül fel viszont az elméletben az új anyagot létrehozó fizikai folyamatok mikéntjét illetően. Végül pedig arra is kíváncsiak lennénk, honnan származik az új anyag előállításához szükséges energia, és hogy lehet, hogy ez a csodálatos energiaforrás a végtelenségig elapadhatatlanul rendelkezésünkre áll. A problémát Fred Hoyle vizsgálta meg alaposabban, aki munkatársával, Jayant Narlikarral együtt teljes részletességgel kidolgozta az állandó állapotú világegyetem elméletét. ¸k energiaforrásként egy eddig ismeretlen teret javasoltak, az úgynevezett teremtő teret. Definíciójuk szerint magának a teremtő térnek az energiája negatív. Minden egyes m tömegű részecske megjelenése - mc2 energiával járul hozzá a teremtő tér energiájához.

      Bár technikailag a teremtő tér feltételezése valóban megoldást jelent az anyag keletkezésének problémájára, mindamellett sok kérdés továbbra is nyitott marad. Meglehetősen esetleges megoldásnak tűnik, minthogy a titokzatos tér semmilyen más kozmológiai megnyilvánulását nem tapasztaljuk. Komolyabb bajt jelentett, hogy az 1960-as évek elejétől gyülekezni kezdtek az állandó állapotú elmélet ellen szóló megfigyelési bizonyítékok. A legfontosabb ezek közül a mikrohullámú háttérsugárzás felfedezése volt. A nagyon egyenletes háttérsugárzás kézenfekvően értelmezhető az ősrobbanás maradványaként, ugyanakkor az állandó állapotú modell keretein belül roppant nehéz megmagyarázni a jelenlétét. Ezen kívül, a galaxisok és a rádiógalaxisok az égbolt nagy területeire kiterjedő átvizsgálása félreérthetetlenül amellett szóló bizonyítékokat szolgáltatott, hogy a Világegyetem nagy léptékben is fejlődik. Amikor mindez nyilvánvalóvá vált, Hoyle és munkatársai elvetették az állandó állapotú világegyetem modelljének egyszerű változatát, bár a különféle, bonyolultabb variációk időről időre felbukkannak.

      A fizikai és csillagászati problémáktól eltekintve, az állandó állapotú elmélet néhány furcsa filozófiai nehézséget is felvet. Ha például valóban végtelen idő és korlátlan mennyiségű energia áll leszármazottaink rendelkezésére, akkor semmi nem korlátozza műszaki fejlődésüket. Szabadon elterjedhetnek az egész Világegyetemben, a tér mind nagyobb tartományait hajtva uralmuk alá. Ennek következtében a nagyon távoli jövőben a Világegyetem jelentős része magán fogja viselni a műszaki civilizáció tevékenységének a nyomait. A kiinduló hipotézis értelmében azonban a Világegyetem nagyléptékű természete időben változatlan, ezért az állandó állapotú elmélet elfogadása arra a következtetésre kényszerít, hogy a ma megfigyelhető Világegyetem máris műszakilag meghódított. Minthogy az állandó állapotú világegyetemben a fizikai feltételek mindig és mindenütt ugyanolyanok, az intelligens lényeknek folyamatosan mindig fel kell bukkanniuk. Mivel ez az örökkévalóságig mindig igaz, ezért léteznie kell olyan társadalmaknak, amelyek már tetszőlegesen hosszú idővel ezelőtt létrejöttek, és műszaki kultúrájukat a tér tetszőlegesen nagy tartományában elterjesztették, beleértve a mi környékünket is. Ezt a következtetést akkor sem kerülhetjük el, ha feltételezzük, hogy az értelmes lények általában nem akarják gyarmatosítani a Világegyetemet. Elég, ha az eddig eltelt végtelenül hosszú idő alatt ez egyetlen társadalomnak eszébe jutott, és a következtetés máris igaz. Íme, tehát egy újabb példa arra a régi, sok fejtörést okozó állításra, mely szerint ha a végtelen Világegyetemben valaminek akár csak a legcsekélyebb valószínűsége is van, akkor annak meg kell valamikor történnie, méghozzá végtelenül sokszor. A keserű következtetés logikáját folytatva, az állandó állapotú világegyetem elmélete azt állítja, hogy a Világegyetem folyamatai azonosak lakói műszaki tevékenységével. Amit tehát természetnek nevezünk, az valójában nem más, mint egy szuperlény vagy szuperlények alkotta társadalom tevékenysége. Ez úgy hangzik, mint Platón világot teremtő főistenének egy változata (egy istenség, aki a már lefektetett fizikai törvények keretei közt dolgozik). Érdekes, hogy Hoyle a későbbi kozmológiai elméleteiben világosan ki is fejti egy ilyen szuperlény létezése mellett szóló véleményét.

      A Világegyetem végéről folytatott mindennemű eszmefuttatás során óhatatlanul felbukkan a cél kérdése. Már említettem, hogy a haldokló Világegyetem látomása Bertrand Russellt például a létezés teljes hiábavalóságáról győzte meg. Ez a felfogás jelent meg a közelmúltban Steven Weinbergnél is, akinek "Az első három perc" című könyve abban a végkövetkeztetésben csúcsosodik ki, hogy "Minél jobban megértjük az Univerzum történetét, annál értelmetlenebbnek és céltalanabbnak találhatjuk". A magam részéről amellett érveltem, hogy talán a lassú kozmikus hőhaláltól való félelmet korábban némileg eltúlozták, sőt, az is lehet, hogy ettől már egyáltalán nem kell félnünk, azonban a Nagy Reccs okozta hirtelen halál továbbra is fenyegető veszély marad. Szuperlények tevékenységéről elmélkedtem, akik csodálatos fizikai és szellemi célokat képesek hátrányos helyzetükben is megvalósítani. Röviden annak az eshetőségét is megvizsgáltam, hogy a Szellemnek akkor sincsenek korlátai, ha magának a Világegyetemnek vannak.

      De vajon enyhítik-e ezek a különféle változatok a szorongásunkat? Egy barátom egyszer megemlítette, hogy amit ő eddig az Édenkertről hallott, annak alapján nem különösebben érdekli őt a dolog. Egyáltalán nem találta vonzónak az örök élet lehetőségét a fennkölt egyensúly állapotában. Jobb gyorsan meghalni, és túlesni rajta, mint szembenézni az öröklét unalmával. Ha az örökkévalóság nem egyéb, mint ugyanazon gondolatok és érzékelések szakadatlan ismétlődése, akkor a lét valóban céltalannak tűnik. Ha azonban a halhatatlanságba némi előrehaladás is vegyül, akkor elképzelhetjük az életünket az örökös újdonság állapotában, miközben mindig megtanulunk vagy teszünk valami újat és izgalmasat. Most már csak egy probléma marad, a miért. Amikor az emberi lények valamilye terv megvalósításán dolgoznak, mindig van valamilyen konkrét céljuk. Ha a célt nem sikerül elérni, a vállalkozás kudarcba fullad, bár a tapasztalatok nem feltétlenül hiábavalóak. Ha viszont a célt sikerül elérni, akkor a tervet megvalósítják, és az erre irányuló tevékenységet befejezik. Lehet-e vajon egy vállalkozáson belül olyan célt kitűzni, amelyet soha nem lehet teljes egészében megvalósítani? Lehet-e a létezésnek értelme, ha maga a létezés együtt jár egy végtelen utazással egy olyan úticél felé, amelyet soha nem érünk el.

      Ha van a Világegyetem létezésének célja, és eléri ezt a célt, akkor a Világegyetemnek meg kell szűnnie, mert további létezése indokolatlan és céltalan lenne. Ha viszont a Világegyetem örökké létezik, akkor nehéz elképzelni, hogy létezésének lenne bármiféle célja. A kozmikus halál tehát az az ár, amelyet a kozmikus sikerekért fizetni kell. Talán a legtöbb, amit remélhetünk, az, hogy az utódainknak sikerül megtudniuk, mi a Világegyetem létezésének célja, még mielőtt az utolsó három perc eltelne.