Mindeddig feltételeztük, hogy akár tombolva, akár nyöszörögve
múlik ki a Világegyetem (szakszerűbben fogalmazva: akár a
Nagy Reccs, akár a mélyhűtött állapot vet véget sorsának),
mindez a nagyon távoli, sőt, esetleg a végtelen távoli jövőben
következik be. Ha a Világegyetem összeomlik, leszármazottaink
évmilliárdokon át tapasztalni fogják a küszöbön álló
katasztrófára utaló, figyelmeztető előjeleket. Marad azonban még
egy, mindent figyelembe véve sokkal riasztóbb lehetőség.
Amint azt már korábban elmagyaráztam, amikor a
csillagászok az eget fürkészik, akkor az égitesteket nem mostani
állapotukban látják, mintha egy kozmikus pillanatfelvételben
gyönyörködnének. Minthogy hosszabb-rövidebb időbe telik,
amíg a fény a Világegyetem távoli részeiről elér hozzánk,
bármely égitestnek mindig az akkori állapotát látjuk, amikor az
éppen hozzánk érkező fénysugarakat kibocsátotta. A távcső
egyúttal időgépként is működik. Minél messzebb van tőlünk a
vizsgált égitest, annál távolabbi múltból származik az a kép,
amelyet most látunk. Valójában a csillagászok Világegyeteme a
tér és az idő egy a múltba nyúló szelete, amelyet a szakma a
"múltbeli fénykúp"-nak nevez és amelyet a 10.1. ábrán mutatunk
be.
A relativitáselmélet szerint sem információ, sem pedig fizikai
hatás nem képes a fényénél nagyobb sebességgel terjedni. Ezért a
múltbeli fénykúp a téridőnek nem csak azt a tartományát jelöli
ki, amelyről tudomást szerezhetünk, hanem egyúttal azt is,
amelynek eseményei hatást gyakorolhatnak pillanatnyi
állapotunkra. Ebből viszont az is következik, hogy a
fénysebességgel terjedő fizikai behatások mindig csak bármely
előzetes figyelmeztetés nélkül, derült égből villámcsapásként
törhetnek ránk. Ha a múltbeli fénykúpból valamilyen katasztrófa
tart felénk, akkor a pusztításnak semmilyen előhírnöke nem fog
érkezni. Az első, amiről értesülni fogunk, hogy máris nyakunkon
a katasztrófa.
10.1. ábra: A tér és az idő egy
meghatározott P pontjából, amely lehet például az itt és most, a
Világegyetemet szemlélő csillagász nem a Világegyetem mostani,
hanem múltbeli állapotát látja. Az információ a P ponton
keresztülhaladó, ferde vonalakkal jelölt, múltbeli fénykúp mentén
érkezik a P pontba. Ezek az egyenesek ábrázolják azt az utat, amelyek
mentén a Világegyetem távoli részeiből a régmúltban elindult
fénysugarak a Föld felé tartanak. Mivel semmilyen információ vagy
fizikai hatás nem terjedhet a fénynél gyorsabban, a téridő kiszemelt
pontjában tartózkodó megfigyelőt csak a rajzon beárnyékolt területen
történő események hatásai érhetik, illetve ezekről tud tudomást
szerezni. A múltbeli fénykúpon kívül bármilyen katasztrofális esemény
történhet, ennek pusztító hatása (hullámvonal) sebesen halad ugyan a
Föld felé, a megfigyelő azonban erről mit sem tud, egészen addig,
amíg a katasztrofális hatás el nem éri a
Földet.
Lássunk erre egy egyszerű, hipotetikus példát! Ha a Nap ebben a
pillanatban felrobbanna, akkor erről csak nyolc és fél perccel
később szerezhetnénk tudomást, mert ennyi időbe telik, amíg a
Nap fénye elér bennünket. Hasonlóképpen az is elképzelhető,
hogy valamelyik közeli csillag szupernóvaként már fel is
robbant. Ennek következtében a Földet elönti a halálos sugárzás,
mi azonban még néhány évig boldog tudatlanságban maradunk,
hiszen a rossz hírek csak fénysebességgel száguldva járják be a
Tejútrendszert. Igaz tehát, hogy pillanatnyilag a Világegyetem
tökéletesen nyugodtnak látszik, egyáltalán nem lehetünk azonban
biztosak abban, hogy már eddig nem történt valami valóban
borzasztó esemény.
A Világegyetem legtöbb hirtelen bekövetkező, erőszakos
cselekménye csak a közvetlen kozmikus környezetben okoz
pusztítást. A csillagok halála vagy a minden anyagot elnyelő
fekete lyukak csak talán néhány fényévnyi környezetben
pusztítják el a bolygókat és a közeli csillagokat. A
leglátványosabb kitörések minden bizonnyal az egyes galaxisok
magjában előforduló események. Amint azt korábban már
tárgyaltuk, ilyenkor egyes esetekben hatalmas gázcsóvák
áramlanak ki, néha a fényéhez képest tekintélyes sebességgel.
Mindezt elképesztő mennyiségű sugárzás kibocsátása kíséri. Ez
az esemény galaktikus mércével mérve is jelentősnek mondható.
De vajon mi a helyzet az egész Világegyetemet romba döntő
méretű eseményekkel kapcsolatban? Előfordulhat-e egy akkora
megrázkódtatás, amely mondjuk az egész, élete delén járó
Világegyetemet elsöpri? Lehet, hogy már be is következett ez a
kozmikus katasztrófa; amelynek kellemetlen hatásai a múltbeli
fénykúpunkban már a térben és az időben megbújó törékeny
otthonunk felé lopakodnak.
1980-ban két fizikus, Sidney Coleman és Frank De Luccia
baljóslatú cikket közölt a
Physical Review D című
folyóiratban, a következő ártalmatlannak látszó címmel:
"Gravitációs hatások a vákuumbomlásra és viszont". A vákuum,
amiről a cikkben beszélnek, nem egyszerűen az üres teret jelenti,
hanem a kvantumfizikai vákuumot. A 3. fejezetben kifejtettem,
hogy ami számunkra üres térnek látszik, abban valójában
nyüzsgő kvantumfizikai aktivitás van jelen, mivel véletlenszerű
fickándozás formájában kísérteties virtuális részecskék
bukkannak fel, majd tűnnek el. Emlékezzünk vissza arra, hogy a
vákuumnak nem ez az egyetlen lehetséges fizikai állapota,
hanem számos kvantumállapot létezhet, amelyek mindegyike
üresnek látszik, azonban mindegyik a kvantumos aktivitás más-
más szintjét jelenti, melyekhez ráadásul különböző
energiaszintek tartoznak.
A kvantummechanika egyik elméletileg és kísérletileg
egyaránt jól megalapozott alapelve szerint a nagyobb energiájú
állapotok alacsonyabb energiájú állapotokba igyekszenek
elbomlani. Egy atom például egy sor különféle gerjesztett állapot
valamelyikében tartózkodhat, melyek mindegyike instabil, ezért
a gerjesztett atom igyekszik a legalacsonyabb energiájú
állapotba, a stabil alapállapotba eljutni. Hasonlóképpen a
gerjesztett vákuum is arra törekszik, hogy elérje a
legalacsonyabb energiájú állapotát, az úgynevezett "igazi" vagy
"valódi" vákuumot. A felfúvódó Világegyetem képe azon az
elgondoláson alapul, hogy a nagyon korai Világegyetemben jelen
volt egy gerjesztett, azaz "hamis" vákuumállapot, melynek
létezése idején a Világegyetem szédületes mértékben felfúvódott.
A hamis vákuumállapot azonban roppant rövid idő alatt
elbomlott, a vákuum visszatért alapállapotába, azaz stabil,
"igazi" vákuummá vált, így a felfúvódás ezáltal abbamaradt.
Azt szokás feltételezni, hogy a Világegyetem jelenlegi
állapota az igazi vákuumnak felel meg, vagyis jelenleg a világűr
nem más, mint egy a lehetséges legalacsonyabb
energiaállapotában lévő vákuum. De vajon bizonyosak lehetünk-
e ebben? Coleman és De Luccia végiggondolta azt a
vérfagyasztó lehetőséget, hogy a jelenleg megfigyelhető vákuum
valójában nem is a "valódi" vákuum, hanem csupán a vákuum
egy nagyon hosszú élettartamú, metastabil állapota, amely
azáltal, hogy már évmilliárdok óta fennáll, a biztonság
valamiféle hamis érzetét nyújtja számunkra. Ez azért nem
elképzelhetetlen, mert számos olyan kvantummechanikai
rendszert ismerünk, amelyek felezési ideje sok milliárd év, ilyen
például az urán atommag. Tételezzük fel, hogy a jelenleg
megfigyelhető vákuum is ebbe a kategóriába tartozik. A vákuum
bomlása, amelyről Coleman és De Luccia cikkének címében szó
van, arra a katasztrofális lehetőségre vonatkozik, amikor a
jelenlegi vákuumállapot valamilyen okból nem képes tovább
fennmaradni, hanem a Világegyetem hirtelen egy még
alacsonyabb energiájú állapotba zuhan, aminek végzetes
következményei lennének ránk nézve (és természetesen rajtunk
kívül minden másra nézve is).
Coleman és De Luccia hipotézisének kulcsa a kvantumfizikai
alagútjelenség. Ezt legjobban egy valamilyen erő által fogva
tartott kvantumos részecske viselkedésével szemléltethetjük.
Tételezzük fel, hogy a részecske egy kis gödörben helyezkedik
el, amelyet minden oldalról dombok vesznek körül, amint az a
10.2. ábrán látható. Természetesen ezeknek nem kell valóságos
(gravitációs) hegyeknek lenniük, megelégszünk azzal is, ha a
részecskét például elektromos vagy magerők tartják fogva. Ha a
részecskének nincs elegendő energiája ahhoz, hogy megmássza a
hegyet (vagyis legyőzze a potenciálgátat), akkor a részecske
látszólag mindörökre a csapda foglya marad. Emlékezzünk
azonban vissza arra, hogy a kvantummechanikában a részecskék
viselkedése eleget tesz a Heisenberg-féle határozatlansági
relációnak, ami lehetővé teszi, hogy rövid időre a részecskék
energiát "kölcsönözzenek". Ezáltal érdekes lehetőség kínálkozik.
A részecske akár annyi energiát is kölcsönözhet, amennyi az őt
körülvevő potenciálgát megmászásához szükséges, így átjuthat a
hegy túloldalára, még mielőtt az energiakölcsönt vissza kellene
fizetnie, vagyis kimenekül a potenciálgödörből. Az eredmény
olyan, mintha a részecske a potenciálhegybe fúrott alagúton
keresztül jutott volna ki az őt fogva tartó gödörből, innen ered az
"alagútjelenség" elnevezés.
10.2. ábra: Az alagútjelenség. Ha
egy a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedő részecske két
hegy közé van beszorítva, még akkor is van némi valószínűsége annak,
hogy ki tud szökni a völgyből, azáltal, hogy kölcsönvett energiával
átmászik a helyen. valójában úgy tűnik, mintha a hegybe fúrt alagúton
keresztül jutott volna ki. Hasonló a helyzet akkor is, amikor valamely
elem atommagjából a magerők potenciálgátját legyőzve egy alfa
részecske az alagútjelenségnek köszönhetően ki tud szabadulni a mag
béklyójából. Az utóbbi jelenséget radioaktív alfabomlásnak nevezzük.
Ebben az esetben a "hegyet" a magerők és az elektrosztatikus erők
jelentik. Ábrázolásuk csak
vázlatos.
Annak a valószínűsége, hogy egy kvantummechanikai részecske
kijut a potenciálgát fogságából, érzékenyen függ a gát
magasságától és vastagságától. Minél magasabb a gát, annál több
energiát kell a részecskének kölcsönöznie ahhoz, hogy elérje a
tetejét. A határozatlansági elv értelmében azonban, minél több
energiát vesz kölcsön a részecske, annál rövidebb időre
lehetséges ez. Ez azt jelenti, hogy a magas potenciálfalon csak
akkor tud átjutni a részecske, ha a fal vékony, lehetővé téve,
hogy a részecske nagyon gyorsan átjusson, még mielőtt a nagy
energiakölcsönt törlesztenie kell. Ez az oka annak, hogy a
mindennapi életben nem lehet megfigyelni az alagútjelenséget: a
makroszkopikus potenciálgátak ugyanis messze sokkal
magasabbak és vastagabbak annál, semminthogy észrevehető
mértékben megvalósuljon az alagútjelenség. Elvben akár egy
ember is átsétálhat egy téglafalon, eme csodaszámba menő
jelenség kvantummechanikai valószínűsége azonban felettébb
csekély. Atomi szinten azonban az alagútjelenség közismert és
gyakori: így működik például a radioaktív alfa-bomlás. Az
alagútjelenséget a félvezetők és más elektronikus eszközök,
például a pásztázó alagút-elektronmikroszkópok esetében is
kihasználják.
Visszatérve a jelenlegi vákuum lehetséges elbomlásának
problémájához, Coleman és De Luccia arra gondol, hogy a
vákuumot felépítő kvantummechanikai terek egy a különféle
erők által létrehozott (metaforikus) dimbes-dombos tájhoz
hasonlíthatók, ahogy az a 10.3. ábrán látható. A vákuum
jelenlegi állapota az
A völgy fenekének felel meg. Ezzel
szemben a valódi vákuumot jelentő fizikai állapot a
B
völgy mélyén, vagyis az
A állapotnál mélyebben
helyezkedik el. A vákuum a magasabb energiájú
A
állapotból szeretne az alacsonyabb energiájú
B állapotba
kerülni, amit azonban az
A állapotot körülvevő, az
A és a
B állapotot egymástól elválasztó
potenciálhegyek nem engednek. A potenciálhegyek ugyan
visszatartják a vákuumot az alacsonyabb energiájú állapotba való
bomlástól, ezt azonban nem tudják teljesen megakadályozni, az
alagútjelenség révén ugyanis a vákuum mégiscsak eljuthat az
A-ból a
B állapotba. Ha ez az elképzelés helyes,
akkor a Világegyetem jelenleg kölcsönvett időben él az
A
völgyben, de mindig fennáll annak az eshetősége, hogy egy
tetszés szerinti pillanatban az alagútjelenség révén visszatér a
B állapotba.
10.3. ábra: A hamis és a valódi
vákuumállapotok. Előfordulhat, hogy a világűr jelenleg megfigyelhető
A kvantumállapota nem a lehetséges legalacsonyabb energiájú
állapot, hanem csak kvázistabil egyensúlyi helyzetnek felel meg,
hasonlóan egy magas hegyek között fekvő völgy mélyéhez. Van
bizonyos valószínűsége annak, hogy a kvantummechanikai
alagútjelenség révén a Világegyetem átjut a valóban stabil B
alapállapotba. A két állapot közötti átmenet, amely egy buborék
létrejöttével kezdődik, iszonyú mennyiségű energia felszabadulásával
jár.
Coleman és De Luccia matematikailag is modellezni tudták a
vákuum elbomlását, hogy pontosan nyomon követhessék a
jelenségek lefolyását. Megállapították, hogy a bomlás valahol a
tér egy véletlenszerűen kiválasztódó helyén kezdődik, mégpedig
a valódi vákuum egy kicsiny buborékja formájában, amelyet az
instabil hamis vákuum vesz körül. A valódi vákuum buboréka
megszületését követően azonnal elkezd a fényét egyre inkább
megközelítő sebességgel tágulni. Ezáltal a hamis vákuum egyre
nagyobb tartományait nyeli el és alakítja át egyik pillanatról a
másikra valódi vákuummá. A két vákuumállapot közötti
energiakülönbség, amely óriási nagy lehet, a 3. fejezetben
kifejtett módon a buborék falába összpontosul. Ez a tömény
energiafal lökéshullámként seper végig az egész Világegyetemen
és minden útjába kerülő dolgot megsemmisít.
Legelőször csak akkor szerezhetnénk tudomást a valódi
vákuum buborék létezéséről, amikor a fala megérkezik hozzánk,
és ettől hirtelen megváltozik világunk kvantumos szerkezete
Még az utolsó percek sem figyelmeztetnének a veszély
közeledtére. Az összes elemi részecske és a közöttük létrejövő
kölcsönhatások természete hirtelen, egyik pillanatról a másikra,
drasztikusan megváltozna. A protonok talán azonnal
elbomlanának, ami együtt járna minden atomos anyag azonnali
elpárolgásával. Ami megmaradna, az attól kezdve az igazi
vákuum-buborék belsejében létezne, ahol a helyzet alapvetően
különbözne attól, amit jelenleg megfigyelhetünk. A
legjelentősebb eltérést a gravitáció mutatná. Coleman és De
Luccia megállapította, hogy az igazi vákuum energiája és
nyomása olyan erős gravitációs teret hozna létre, hogy a buborék
belseje a másodperc milliomod részénél rövidebb idő alatt
összeomlana, annak ellenére, hogy a buborék fala sebesen tágul.
Szó sincs immár a Nagy Reccs felé történő eleinte
észrevehetetlenül lassú és csak később felgyorsuló
összeomlásról; ehelyett ebben az esetben egy csapásra semmisül
meg minden, miközben a buborék belseje a téridő
szingularitásává omlik össze. Röviden: egy pillanat alatt minden
összeomlik. "A helyzet kilátástalan" - jegyzik meg a szerzők
mesteri leírásukban, majd így folytatják: "Nem valami vidító
annak a lehetőségéről elmélkedni, hogy hamis vákuumban élünk.
A vákuum elbomlása ugyanis a végső ökológiai katasztrófát
jelentené, mert ezt követően nem csak az élet általunk ismert
formái válnak lehetetlenné, hanem még a kémiai reakciók is.
Legfeljebb az nyugtathatott meg, hogy talán ha az általunk ismert
élet nem is képes fennmaradni az új vákuumban, legalább
valamilyen szerkezetek létezhetnek, amelyek képesek
megismerni az örömet. Most azonban már ennek a lehetőségét is
kizárhatjuk."
Coleman és De Luccia cikkének megjelenését követően a
vákuum elbomlásának megdöbbentő következményeit széles
körben megvitatták a fizikusok és a csillagászok. Későbbi
vizsgálataik során a kozmológus Michael Turner és a fizikus
Frank Wilczek apokaliptikus következtetésekre jutottak,
melyekről a
Nature-ben megjelent cikkükben így írnak:
"Mikrofizikai szempontból teljességgel elképzelhető, hogy
vákuumunk metastabil, így a Világegyetemben - előzetes
figyelmeztetés nélkül - bárhol megjelenhet a valódi vákuum
csírája, amely buborék azután a fény sebességével növekedve
szétterjedhet."
Röviddel Turner és Wilczek cikkének megjelenése után Pet
Hut és Martin Rees, ugyancsak a
Nature-ben, rámutatott,
hogy a Világegyetemet elpusztító vákuumbuborék ijesztő
kísértetének megszületését gondatlanságból, maguk a
részecskefizikusok idézhetik elő. Az aggodalomra az ad okot,
hogy az elemi részecskék nagyon nagy energiájú összeütközései
- csupán egy pillanatra és a tér egy parányi tartományában -
olyan feltételeket teremthetnek, amelyek kedveznek a vákuum
elbomlásának. Ha egyszer viszont az átmenet bekövetkezett, akár
csak mikroszkopikus méretekben is, akkor már nincs megállás,
az újonnan keletkezett buborék hamarosan csillagászati méretűre
duzzad. Vajon nem kellene-e erre való tekintettel korlátoznunk a
részecskegyorsítók következő generációjának teljesítményét?
Hut és Rees örvendetes biztatást adnak, mert kimutatták, hogy
a kozmikus sugárzásban nagyobb energiák fordulnak elő, mint
amekkorákat a részecskegyorsítókban elérünk. Márpedig a
kozmikus sugárzás nagy energiájú részecskéi évmilliárdok óta
szakadatlanul bombázzák a Föld légkörében található
atommagokat, anélkül, hogy kiváltották volna a vákuum
bomlását. Ezzel szemben az is kétségtelen, hogy ha sikerülne a
gyorsítók teljesítményét néhány százszorosára növelni, akkor
olyan nagy energiájú ütközéseket kelthetnénk, amilyeneket a
kozmikus sugárzás soha nem hoz létre a Földön. Az igazi kérdés
persze egyáltalán nem az, hogy az igazi vákuum buborékja
kialakulhat-e itt a Földön, hanem az, hogy létrejöhetett-e bárhol a
megfigyelhető Világegyetemben, valamikor az ősrobbanás óta
eltelt idő alatt. Hut és Rees megemlíti, hogy roppant ritkán a
kozmikus sugárzás két, nagyenergiájú részecskéje egymással
szembe haladva összeütközhet egymással. Ilyenkor az ütközés
energiája milliárdszorosa a földi részecskegyorsítókban szokásos
energiákénak, ezért egyelőre nem szükséges elővigyázatosságból
korlátozni a gyorsítók teljesítőképességét.
Paradox módon a Világegyetem létezését alapjaiban
fenyegető veszély, a vákuumbuborékok keletkezése, egyúttal egy
kissé más összefüggésben éppen az a jelenség lehet, amely a
megváltás egyetlen lehetséges módját jelenti. A Világegyetem
halála elől csak úgy menekülhetünk meg, hogy létrehozunk egy
új világegyetemet, és abba átszökünk. Mindez talán úgy hangzik
mint egy fantáziaszülte elgondolás végszava, azonban a
"csecsemő-világegyetemek"-ről sok szó esett az elmúlt években.
A létezésük mellett szóló érveket minden bizonnyal komolyan
kell vennünk.
A gondolatot eredetileg 1981-ben vetette fel japán fizikusok
egy csoportja, akik a hamis vákuum egy kicsiny, valódi
vákuummal körülvett buborékjának a viselkedését leíró
matematikai modellt tanulmányozták. Az általuk vizsgált helyzet
tehát éppen a fordítottja volt a fentebb tárgyaltnak. Jóslatuk
eredményeképpen a hamis vákuumbuborék pontosan úgy
fúvódik fel egy nagyméretű világegyetemmé, mint ahogy azt a 3.
fejezetben leírtuk az ősrobbanás után hirtelen felfúvódó
Világegyetemmel kapcsolatban. Első pillanatban úgy tűnhet,
hogy a hamis vákuumbuborék felfúvódása következtében a
buborék falának úgy kell tágulnia, hogy a hamis vákuum
tartományának mérete a valódi vákuum rovására rohamosan
növekszik. Ez azonban ellentmond annak a várakozásunknak,
hogy az alacsony energiájú, alapállapotú, valódi vákuumnak kell
átvenni a hamis vákuum helyét, nem pedig fordítva.
Különös, de az igazi vákuum tartományából szemlélve az
eseményeket, nem látszik, hogy a hamis vákuum buboréka által
elfoglalt tér felfúvódva növekedne. Valójában a buborék sokkal
inkább fekete lyukra hasonlít. (Ilyen szempontból mindez a "Dr.
Who időgépé"-ben szereplő Tardisra emlékeztet, amely belülről
nagyobbnak látszik, mint kívülről.) A hamis vákuumbuborék
belsejében elhelyezkedő hipotetikus megfigyelő azt látná, hogy a
világegyetem a tér egyre nagyobb tartományait nyeli el, kívülről
nézve azonban a buborék kompakt maradna.
Ezt a különleges helyzetet úgy képzelhetjük el például
könnyen, ha rugalmas gumilepedőhöz hasonlítjuk, amely egyes
részein felhólyagosodik és a hólyagok felfúvódnak (lásd a 10.4.
ábrán). A hólyag valamiféle csecsemő-világegyetemet alkotna,
amelyet köldökzsinórszerű szál, az úgynevezett féreglyuk köt
össze az anya-világegyetemmel. A féreglyuk torka az anya-
világegyetemben fekete lyukként jelenik meg. Az elrendezés
azonban instabil, a fekete lyuk a Hawking-jelenség
következtében gyorsan elpárolog és maradéktalanul eltűnik az
anya-világegyetemből. Ennek eredményeképpen a féreglyuk
lecsípődik, miáltal a csecsemő-világegyetem függetlenné válik a
szülő-világegyetemétől, és megkezdi saját életét, teljes jogú,
független és önálló világegyetemként. A szülő-világegyetemétől
függetlenné vált csecsemő-világegyetem ezt követő fejlődése
minden bizonynyal hasonló ahhoz, amint azt a mi
Világegyetemünk esetében feltételezzük: a felfúvódás rövid
időszakát a lassuló tágulás követi. A modell értelemszerűen azt a
nyilvánvaló következményt is magában foglalja, mely szerint a
mi Világegyetemünk ugyanígy, egy másik világegyetem
utódaként keletkezett.
10.4. ábra: A tér egy a szülő-
világegyetemből származó buboréka felfúvódik és csecsemő-
világegyetemet hoz létre, amely a féreglyuknak nevezett
köldökzsinóron keresztül kapcsolódik az anyavilágegyetemhez. Az
anya-világegyetemből nézve a féreglyuk szája fekete lyuknak látszik.
Amikor a fekete lyuk elpárolog, a féreglyuk torka elcsípődik,
leválasztva ezáltal a csecsemő-világegyetemet, amely ezután önálló
világegyetemként megkezdi független, saját jogú
életét.
Alan Guth, a felfúvódó világegyetem elméletének atyja, és
kollégái azt a bizarr lehetőséget is megvizsgálták, hogy a fentebb
leírtak alapján elő lehet-e állítani egy új világegyetemet
mesterségesen laboratóriumi körülmények közt. Ellentétben a
hamis vákuum valódivá történő elbomlásával, az nem fenyegeti a
világegyetem létezését, ha hamis vákuumot tartalmazó buborékot
hozunk létre, amelyet valódi vákuum vesz körül. Igaz ugyan,
hogy a kísérlet eredményeképpen létrejöhet egy ősrobbanás,
azonban az egész jelenség egy parányi fekete lyuk belsejében
játszódik le, amely gyorsan elpárolog. Az újszülött világegyetem
létrehozza a
saját terét, ahelyett, hogy a miénkből
fogyasztana el valamennyit.
Bár az elképzelés teljes egészében feltételezés marad, és
kizárólag elméleti matematikai fejtegetéseken alapul, egyes
vizsgálatok arra utalnak, hogy ha megfelelő formában óriási
mennyiségű energiát koncentrálunk, akkor lehetővé válik új
világegyetemek létrehozása. A nagyon távoli jövőben, amikor a
mi Világegyetemünk a Nagy Reccs közeledtével kezd
lakhatatlanná válni, utódaink esetleg majd úgy döntenek, hogy
saját érdekükben kiszállnak a Világegyetemből, és ezért
megindítják a csíráztatás folyamatát, majd a féreglyukon
keresztül a szomszéd világegyetembe távoznak, még mielőtt a
féreglyuk lecsípődik. Természetesen senkinek nincs elképzelése
sem arról, hogy ezek a mindenre elszánt lények végre fogják-e
hajtani ezt a merész vállalkozást, és ha igen, hogyan.
Mindenesetre az utazás a féreglyukon át meglehetősen
kényelmetlen lesz, hacsak nem nagyon nagy az a fekete lyuk,
amelyben el kell tűnniük.
Figyelmen kívül hagyva az ilyen gyakorlatias
részletkérdéseket, a csecsemő-világegyetemek puszta lehetősége
megteremti a valódi halhatatlanság lehetőségét, méghozzá nem
csak leszármazottaink számára, hanem egész világegyetemek
számára is. Ahelyett tehát, hogy
az egyetlen
Világegyetem életéről és haláláról gondolkodnánk, inkább a
világegyetemek végtelenségig szaporodó családjára kellene
gondolnunk, amelyek mindegyike világegyetemek egész
generációinak ad életet, esetleg tömegesen. Ezt a kozmikus
termékenységet látva a világegyetemek sokaságát valójában
nyugodtan nevezhetjük
világmindenségnek is. Ennek a
mindenségnek nincs kezdete és nincs vége. Az egyes
világegyetemek ugyan a könyvünk korábbi fejezeteiben leírt
módon megszületnek és fejlődnek, azonban a világegyetemek
sokaságából álló világmindenség örökké létezik.
Az eddig elmondottak fényében önkéntelenül is felvetődik a
kérdés, hogy vajon a mi Világegyetemünk keletkezése
természetes folyamat volt-e (hasonlóan a gyermekek természetes
úton történő születéséhez), vagy valamilyen szándékos
beavatkozás eredményeképpen jött-e létre (vagyis valamilyen
kísérleti lombikbébinek tekinthető). Elképzelhető, hogy egy
rendkívül fejlett és önzetlen lényekből álló társadalom egy anya-
világegyetemben úgy dönt, hogy csecsemő-világegyetemek sorát
hozza létre, de nem azzal a céllal, hogy saját maguknak
menekülési útvonalat biztosítsanak, hanem csak azért, hogy
valahol megteremtsék az élet kialakulásának a lehetőségét, arra
az esetre, ha az ő világegyetemük elpusztul. Ez az elgondolás
ügyesen megkerüli azokat az akadályokat, amelyek abban az
esetben merülnek fel, ha a szülő- és a csecsemő-világegyetem
között makroszkopikus lények számára is átjárható féreglyukat
akarunk létrehozni.
Nem világos, hogy az anya-világegyetem milyen mértékben
örökíti át tulajdonságait a csecsemő-világegyetemre. A fizikusok
egyelőre nem értik, hogy a természet különféle
kölcsönhatásainak és részecskéinek miért éppen olyanok a
tulajdonságai, amilyeneknek azt megfigyeljük. Egyrészt
lehetséges, hogy ezek a tulajdonságok a természet nagyon
általános érvényű törvényeinek a következményei, vagyis
minden világegyetemben azonosak. Másrészt viszont, bizonyos
tulajdonságok a fejlődés során bekövetkezett hibák, valamiféle
kozmikus mutációk következményei lehetnek. Lehetséges
például, hogy a vákuumnak több valódi állapota létezik, amelyek
energiája azonos vagy közel azonos. Ebben az esetben
lehetséges, hogy a felfúvódó korszak végén az elbomló hamis
vákuumállapot véletlenszerűen választja ki az egyenértékű
alapállapotok közül azt, amelyikbe lebomlik. Ami a
világegyetem fizikai törvényeit illeti, a vákuumállapotok közötti
véletlen választás meghatározza az elemi részecskék számos
tulajdonsága mellett a köztük ható erők milyenségét is, sőt, talán
még a térbeli dimenziók számát is. Ez azt jelenti, hogy a
csecsemő-világegyetem tulajdonságai nem szükségszerűen
hasonlítanak anya-világegyetemének sajátosságaira. Talán az élet
az utód-világegyetemek csupán egy szűk körében fejlődhet ki,
esetleg éppen azokban, amelyek fizikai tulajdonságai nem
nagyon különböznek a mi Világegyetemünk tulajdonságaitól.
Esetleg még az is előfordulhat, hogy léteznek valamilyen
kozmikus öröklődési szabályok, amelyek biztosítják, hogy a
csecsemő-világegyetem a szülő-világegyetem tulajdonságait
meglehetősen pontosan örökölje, eltekintve az esetleges
mutációktól. Lee Smolin, fizikus, annak feltételezéséig
merészkedett, hogy a világegyetemek közti öröklésben is
működik valamiféle darwini természetes kiválogatódás, amely
közvetve elősegíti az élet, sőt az értelmes élet kialakulását. Még
izgalmasabb az a lehetőség, mely szerint az utód-
világegyetemeket esetleg az anyavilágegyetemben tevékenykedő
értelmes lények hozzák létre, amelyek tudatosan felruházzák az
utód-világegyetemet mindazon tulajdonságokkal, amelyek az élet
és a tudatosság kifejlődéséhez szükségesek.
A kifejtett gondolatok egyike sem tekinthető többnek egy-egy
vad ötletnél, azonban a kozmológia még nagyon fiatal tudomány
A vázolt hóbortos ötletek arra legalább jók, hogy ellensúlyozzák
a korábbi fejezetekben leírt baljós előrejelzéseket. Sejteni
engedik ugyanis, hogy még ha kései leszármazottainknak
egyszer majd elkerülhetetlenül szembe kell nézniük az utolsó
három perccel, valahol még mindig létezhetnek értelmes lények.