Richard Dawkins: Folyam az édenkertbôl

ELÔSZÓ

Az 1960-as évek elején, amikor egyetemista voltam, élénken érdeklődtünk a Világegyetem keletkezésének kérdése iránt. Az 1920-as évekből származó, de csak az 1950-es évektől kezdve komolyan vett ősrobbanás elmélet közismert volt, de korántsem meggyőző. Bizonyos körökben még mindig sokkal népszerűbb volt az állandó állapotú Világegyetem elmélete, amely teljes mértékben kikerülte a keletkezés problémáját.[1] Nemsokára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, mert 1965-ben Arno Penzias és Robert Wilson felfedezte a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást. Ez egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott a Világegyetem forró, heves és hirtelen születése mellett.

      A kozmológusok lázasan igyekeztek kiszámítani a felfedezés következményeit. Milyen forró lehetett a Világegyetem az ősrobbanás után egymillió évvel? Egy évvel? Egy másodperccel? Milyen fizikai folyamatok játszódhattak le az ősi tűzgömbben? Létezhet-e az ott uralkodó szélsőséges fizikai körülményeknek valamilyen hatása, amelynek a maradványait még ma is megfigyelhetjük?

      Jól emlékszem arra a kozmológiai előadássorozatra, amelynek 1968-ban hallgatója voltam. A professzor így fejezte be előadását, amelyben a mikrohullámú háttérsugárzás felfedezésének fényében foglalta össze az ősrobbanás elméletet. "Egyes elméleti-szakemberek számot adnak a Világegyetem kémiai összetételéről, annak alapján, hogy milyen magreakciók mehettek végbe az ősrobbanást követő első három percben", mondta mosolyogva. Az előadóteremben harsány nevetés tört ki. Képtelenségnek tűnt, hogy bárki is megpróbálkozzék a létezésének első perceiben lévő Világegyetem fizikai állapotának leírásával. A XVII. században James Ussher érsek a bibliai kronológia legapróbb részleteivel foglalkozó tanulmányában kijelentette, hogy a világ teremtése Kr.e. 4004. október 23-án történt. Arról azonban még ő sem mert nyilatkozni, hogy pontosan milyen események játszódhattak le az első három percben.

      A tudományos fejlődés sebességére jellemző, hogy alig egy évtizeddel a mikrohullámú háttérsugárzás felfedezését követően az első három perc története az egyetemi hallgatók alapvető szellemi tápláléka lett. A témáról kézikönyveket írtak. Azután 1977-ben Steven Weinberg, amerikai fizikus és kozmológus kiadta tudományos-ismeretterjesztő bestsellerét, amely Az első három perc címet viselte. A könyv mérföldkőnek bizonyult az ismeretterjesztés történetében. A téma egyik világhírű szakértője részletes és meggyőző beszámolót adott a legszélesebb nagyközönség számára az ősrobbanást követő pillanatok eseményeiről.

      Mialatt a nagyközönség megismerkedett ezekkel a szédítő fejleményekkel, a tudósok tovább dolgoztak. Figyelmük a Világegyetem korai története, azaz az első percek eseményei helyett a Világegyetem nagyon korai története, azaz az ősrobbanás utáni első másodperc szinte végtelenül kicsiny törtrészében végbement események kiderítése felé fordult. Nagyjából ismét egy évtized elteltével Stephen Hawking, brit matematikus és fizikus magabiztosan megírhatta Az idő rövid története című könyvében a legújabb elképzeléseket az első billiomod-billiomod-billiomod másodperc eseményeiről. Az 1968-as előadás végén felharsant nevetés negyedszázad múltán már alig hallatszik.

      Miután az ősrobbanás elméletet a tudományos és a széles közvélemény egyaránt kedvezően fogadta, egyre többen kezdtek a Világegyetem jövőjéről spekulálni. Meglehetősen jól tudjuk már, hogyan keletkezett a világunk, de vajon mi lesz a vége? Mit tudunk elmondani a Világegyetem végső sorsáról? A történet vége is robbanásszerűen heves lesz vagy elhaló nyöszörgésbe fullad? Sőt, lesz-e egyáltalán vége a világnak? Mi lesz velünk? Az ember vagy leszármazottai, legyenek azok robotok vagy hús és vér lények, túlélnek-e mindent, egészen az örökkévalóságig?

      Lehetetlen, hogy valakit ne érdekelnének ezek a kérdések, még akkor is, ha a végítéletre nem a közeljövőben kell számítani. A Földön a túlélésért folytatott harcunk, amelyet jelenleg leginkább az ember által létrehozott válságok ellenében kell megvívnunk, gyökeresen új megvilágításba kerül, ha létezésünk kozmológiai léptékű dimenzióira is figyelemmel kell lennünk. Az utolsó három perc a Világegyetem jövőjének története, legalábbis ahogy néhány ismert fizikus és kozmológus legújabb gondolataira alapozva, legjobb tudásunk alapján azt előre tudjuk jelezni. A jövő nem teljesen titokzatos. Sőt, a fejlődés minden eddiginél tágabb lehetőségének és a tapasztalatok soha nem volt gazdagságának ígéretét rejti. Nem feledhetjük azonban, hogy ami egyszer létrejöhet, annak létezése meg is szűnhet. Lehet, hogy a Halál a Teremtés ára.

      Könyvünket az általános érdeklődésű és átlagos képzettségű olvasóknak szánjuk. Megértéséhez nincs szükség különleges természettudományos vagy matematikai előismeretekre. Időnként azonban kénytelenek vagyunk nagyon nagy vagy nagyon kis számokkal dolgozni. Ilyenkor segítségünkre lehet, ha a számokat a matematikában szokásos tömör formában, tíz hatványaival fejezzük ki. A százmilliárdot például így kell leírni: 100 000 000 000, ami ugyebár meglehetősen kényelmetlen. Ebben a számban az egyes után tizenegy nullát találunk, ezért a következőképpen is leírhatjuk: 1011, vagy szavakkal: tíz a tizenegyediken. Hasonlóképpen az egymilliót 106-nak, az egybilliót 1012-nek írjuk, és így tovább. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a számok ilyen írásmódja elrejti a szemünk elől igazi arányaikat, mert például a 1012 százszor, vagyis nagyon sokszorta nagyobb a 1010-nél, annak ellenére, hogy a két szám majdnem pontosan ugyanúgy néz ki. A tíz negatív kitevőjű hatványaival a nagyon kicsiny számokat jelölhetjük. Az egymilliárdod részt, vagyis az 1/1 000 000 000 számot tíz a mínusz kilencedikennek mondhatjuk és 109-nek írhatjuk, mert a tört nevezőjében az egyes után kilenc nullát kellett írni.

      Végezetül fel kell hívnom az olvasó szíves figyelmét, hogy könyvünk jórészt spekulációkon, hipotéziseken alapul. Bár a legtöbb bemutatandó elképzelés a tudomány ma legelfogadottabb eredményein alapul, a jövő kutatásának mégsincs más tudományágakéval azonos tekintélye. Mindamellett, ellenállhatatlan a csábítás, hogy a mindenség végső sorsáról gondolkozzunk. Ezt a könyvet igyekeztem ebben a nyitott, kíváncsi szellemben megírni. Tudományosan meglehetősen jól megalapozott kiinduló helyzetünk szerint a Világegyetem az ősrobbanásban keletkezett, majd folyamatosan tágult és egyre hűlt. A fejlődés vége valamilyen fizikailag degenerált állapot lehet, vagy talán egy katasztrofális összeomlás. Abban viszont sokkal kevésbé lehetünk bizonyosak, hogy melyek lehetnek az átfoghatatlanul hosszú időtartam során uralkodó fizikai folyamatok. A csillagászoknak meglehetősen pontos elméleteik vannak a közönséges csillagok sorsát illetően. Egyre inkább biztosak vagyunk abban is, hogy elég jól sikerült megértenünk a neutroncsillagok és a fekete lyukak alapvető tulajdonságait. Ha azonban a Világegyetem évbilliókig fennmarad, akkor szerephez juthatnak olyan finom fizikai folyamatok, amelyekről ma a legjobb esetben is csak sejtjük, hogy egyszer majd fontosakká válhatnak.

      Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy még nem értjük teljes egészében a természetet, ismereteink hiányosak, ezért nem tehetünk egyebet, mint hogy a Világegyetem végső sorsára vonatkozóan a ma létező legjobb elméletek alapján próbálunk logikus következtetéseket levonni. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a Világegyetem sorsára vonatkozóan fontos megállapításokat tartalmazó elméletek legtöbbjét nem áll módunkban kísérletileg ellenőrizni. Egyes általam is tárgyalt folyamatokban, mint például a gravitációs hullámok kibocsátásában, a protonok bomlásában vagy a fekete lyukak sugárzásában az elméleti fizikusok szentül hisznek, azonban ezek egyikét sem sikerült még soha senkinek megfigyelnie. Legalább ilyen komoly gond az is, hogy kétségtelenül létezhetnek olyan fizikai folyamatok, amelyekről egyelőre semmit sem tudunk, mégis alapvetően módosíthatják a könyvünkben bemutatandó képet.

      Bizonytalanságunk tovább erősödik, amikor az értelmes életnek a Világegyetemre gyakorolt esetleges hatásáról elmélkedünk. Itt már a tudományos fantasztikum birodalmába jutunk. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az élőlények az évmilliárdok során még a legnagyobb léptékű fizikai rendszerek viselkedését is jelentős mértékben módosíthatják.[2] Úgy döntöttem, hogy a Világegyetemben jelen lévő élet kérdésével is foglalkozom a könyvben, mert sok olvasó véleménye szerint a Világegyetem sorsa szoros kapcsolatban áll az emberi lények vagy azok távoli leszármazottainak sorsával. Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy a tudósok nem teljesen értik sem az emberi tudat természetét, sem pedig azt, hogy milyen fizikai feltételek teljesülése teszi lehetővé a Világegyetem távoli jövőjében a tudatos tevékenységet.

Szeretnék köszönetet mondani John Barrow-nak, Frank Tiplernek, Jason Twamley-nek, Roger Penrose-nak és Duncan Steelnek a könyv témájával kapcsolatos értékes eszmecserékért, a sorozat szerkesztőjének, Jerry Lyonsnak azért, hogy kritikus szemmel olvasta a kéziratot és Sara Lippincottnak a kézirat végső változatán végzett ragyogó munkájáért.