Paul Davies: Az utolsó három perc

1. FEJEZET

Az utolsó ítélet napja


Időpont: 2126. augusztus 21. Az utolsó ítélet napja. Helyszín: a Föld. Szerte a bolygón kétségbeesett emberek próbálnak elrejtőzni. Milliárdok számára azonban nincs hová menni. Néhányan a föld alá próbálnak menekülni, kétségbeesésükben elhagyott bányák vágatait keresik vagy tengeralattjárókkal az óceánok mélyére rejtőznek. Mások felelőtlen, gyilkos őrjöngésben törnek ki. A legtöbben azonban csak ülnek, búskomoran és zavarodottan. Várják a Végzetet.

      Fenn az égen hatalmas fénykéve vág bele az éjszaka sötétjébe. Kezdetben csak egy halvány, elmosódott fényfolt látszott, amely napról napra nőtt a világűrben kavargó, forró gázörvénnyé. A gázcsóva végén sötét, alaktalan, vészjósló csomó száguld. Az üstökös aprócska feje nem is sejteti iszonyú pusztító erejét. Az égitest elképesztő; hetvenezer kilométeres óránkénti sebességgel pontosan a Föld felé tart. A sok billió tonnányi jég és kőtömeg másodpercenként 20 kilométerrel közelebb kerül a Földhöz, hogy végül a hangsebesség hetvenszeresével csapódjon bolygónk testébe.

      Az emberiség nem tehet mást, mint figyel és vár. A tudósok, akik távcsöveiket már rég elfordították az elkerülhetetlenről, most csendben kikapcsolják számítógépeiket is. A katasztrófa véget nem érő szimulációi túlságosan bizonytalanok, az eredmények pedig túl riasztóak ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljenek. Egyes tudósok túlélési stratégiákat dolgoztak ki, hogy műszaki ismereteiknek köszönhetően előnyre tegyenek szert embertársaikkal szemben. Mások igyekeznek a lehető leggondosabban megfigyelni a katasztrófa körülményeit. Az utolsó pillanatig tudósokhoz méltó magatartást tanúsítva mindent gondosan feljegyeznek, és az adatokat különleges kapszulákban mélyen a Föld alá temetik. Az utókor számára...

      A becsapódás pillanata egyre közeledik. Szerte a világon emberek milliói aggódva pillantanak a karórájukra. Elérkezett az utolsó három perc.

      Közvetlenül a fejük fölött az égbolt széthasad. A becsapódó test félrelök néhány ezer köbkilométer levegőt. Városnyi vastagságú tűzcsóva irányul a Föld felé, hogy tizenöt másodperc múlva belédöfjön bolygónk testébe. A tízezernyi földrengés erejétől az egész bolygó megrázkódik. A félretaszított légtömegek lökéshulláma végigseper a Föld egész felszínén, minden emberi alkotást a föld színével tesz egyenlővé, minden útjába kerülő akadályt porrá zúz. A becsapódás helye körül a megolvadt kőzetből több kilométer magas hegyek emelkednek, miközben egy csaknem kétszáz kilométer átmérőjű kráter belsejében napvilágra kerülnek a Föld mélyen fekvő rétegei. Az olvadt sziklafal kifelé nyomul, felgyűrve a felszínt, mintha lassított felvételen figyelnénk egy meglibbentett, óriás takaró mozgását.

      Magában a kráterben sok billió tonna kőzet egyszerűen elgőzölög. Ennél is több anyag fröccsen szerteszét, egy része olyan óriási sebességgel, hogy a világűrbe kerül. A szétszóródó anyag legnagyobb része fél kontinensnyi területet beborít, a becsapódás sok száz, vagy akár néhány ezer kilométeres körzetében visszahull a felszínre, iszonyú pusztítást okozva odalent. Az olvadt törmelék egy része az óceánba hull, ami óriási szökőárt kelt, tovább fokozva a világméretű zűrzavart. A poros törmelék vastag csóvában a felsőlégkörbe jut, ahol szétterjed és az egész bolygó elől eltakarja a napfényt. A világűrbe kirepített anyag egy része visszahull a légkörbe, ezért a napsütést most meteorok milliárdjainak fenyegető felvillanásai helyettesítik, perzselő hőt árasztva a földfelszínre.

      A leírtak alapja az az előrejelzés, mely szerint a Swift Tuttleüstökös 2126. augusztus 21-én nekiütközik a Földnek. Ha ez valóban bekövetkezik, az egész emberiséget elpusztító, világméretű katasztrófa elkerülhetetlen. Amikor ez az üstökös 1993-ban a Föld közelébe látogatott, az első számítások arra utaltak, hogy 2126-ban minden valószínűség szerint bekövetkezik az összeütközés. Azóta a pontosabb elemzések azt mutatják, hogy az üstökös valójában két héttel lekési a randevút a Földdel. Az elmaradt találkozó után valamelyest talán fellélegezhetünk. A veszély azonban nem múlik el teljesen. Előbb vagy utóbb a Swift-Tuttle-üstökös, vagy egy másik, hozzá hasonló égitest egészen bizonyosan eltalálja a Földet. A becslések szerint 10 000, legalább fél kilométer átmérőjű égitest kering a Földét keresztező pályán. Ezek a kozmikus betolakodók a Naprendszer külsőbb, hideg részeiből származnak. Egyesek közülük olyan üstökösök maradványai, amelyeket a bolygók gravitációs tere csapdába ejtett, míg mások a Mars és a Jupiter pályája között húzódó kisbolygó-övezetből erednek. Pályáik instabilitása miatt ezek a kicsiny, de halált hozó égitestek közül egyesek kikerülnek a belső Naprendszerből, miközben folyamatosan újabbak jutnak be oda, állandó veszélyt jelentve a Föld és testvérbolygói számára.[1]

      Ezen égitestek közül sok nagyobb pusztítást képes okozni, mint a Föld valamennyi nukleáris fegyvere együttesen. Csupán idő kérdése, hogy mikor találja el valamelyik a Földet. Ha ez bekövetkezik, semmi jót nem fog jelenteni az emberiség számára. Amire még nem volt példa: fajunk története hirtelen megszakad. A Föld számára azonban mindez többé-kevésbé megszokott eseménynek számít. Hasonló méretű üstökösök vagy kisbolygók becsapódása átlagosan néhány millió évenként előfordul. Ma már széles körben elfogadott az a nézet, mely szerint egy vagy több hasonló esemény okozta hatvanöt millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok kipusztulását. Legközelebb ránk vár ugyanez a sors.

      Az utolsó ítéletben való hit a legtöbb vallásban és kultúrában igen mélyen gyökerezik. A Szentírás érzékletesen írja le a ránk váró halált és pusztulást:

      "És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, a milyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy. ...És minden sziget elmúlék, és hegyek nem találtatának többé. És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szálla az égből az emberekre; és káromlák az Istent az emberek a jégeső csapásáért; mert annak csapása felette nagy." (János Jelenésekről 16, 18 és 20-21)

      Természetesen számos veszély leselkedik a Földre, a vad erők uralta Világegyetem aprócska égitestjére. Mindennek ellenére bolygónk az elmúlt legalább három és fél milliárd év alatt mindvégig lakható maradt.

      A Földön elért sikereink titkát a világűrben kell keresnünk. Naprendszerünk parányi, nyüzsgő sziget a végtelen üresség tengerében. A hozzánk legközelebbi csillag (a Napot nem számítva) több, mint négy fényév távolságban van. Ha ezt a távolságot el akarjuk képzelni, gondoljunk arra, hogy a százötven millió kilométerre lévő Nap fénye mindössze nyolc és fél perc alatt éri el a Földet. Négy év alatt a fénysugár csaknem negyven billió kilométert tesz meg.

      A Nap egy átlagos törpecsillag, amely galaxisunk, a Tejútrendszer egy semmitmondó részén helyezkedik el. A Tejútrendszer mintegy száz milliárd csillagot tartalmaz, melyek közül egyesek tömege alig néhány százaléka a Napénak, míg másoké több száz naptömeg. Ez a rengeteg csillag egy csomó gáz és por kíséretében, valamint ismeretlen számú üstökös, kisbolygó, bolygó és fekete lyuk társaságában lassan, méltóságteljesen kering a Tejútrendszer középpontja körül. A benne található égitestek elképesztően nagy száma miatt az az érzésünk támadhat, hogy a Tejútrendszer zsúfolásig tele van. Ne felejtsük azonban el, hogy a Tejútrendszer átmérője mintegy százezer fényév Lapos korong alakú, a közepén jellegzetes kidudorodással. Magja köré az abból kinyúló, csillagokból és gázból álló néhány spirálkar tekeredik fel. Napunk az egyik ilyen spirálkar belsejében, a Tejútrendszer középpontjától mintegy harmincezer fényév távolságban helyezkedik el.

      Legjobb tudomásunk szerint a Tejútrendszernek nincs semmilyen különleges tulajdonsága. Egy hozzá hasonló galaxis, az Andromeda-köd mintegy két millió fényévnyire található, abban a csillagképben, amelyikről a nevét is kapta. Halvány, elmosódott fényfoltként szabad szemmel is éppenhogy észrevehető. A megfigyelhető Világegyetemet sok milliárd galaxis alkotja. Egy részük spirális, mások elliptikusak, de jócskán találunk szabálytalan alakúakat is. A távolságok óriásiak. A legerősebb távcsövekkel még néhány milliárd fényév távolságban is megfigyelhetünk galaxisokat. Akadnak olyanok, amelyek fénye régebben indult el felénk, mint amikor a Föld (négy és fél milliárd évvel ezelőtt) megszületett.

      Ezek az óriási távolságok azt is jelentik, hogy a kozmikus összeütközések ritkák. A Földet mindenesetre a legnagyobb veszély a közvetlen környezetéből fenyegeti. A "tisztességes" kisbolygók jobbára a Mars és a Jupiter pályája között kisbolygó- övezetben tartózkodnak. A Jupiter óriási tömege azonban megzavarja a hozzá közel kerülő kisbolygók mozgását, ezért egyesek a belső Naprendszer felé veszik az útjukat, így veszélyeztetik a Földet.

      Az üstökösök esetében nem a Jupiter, hanem a közeli csilla- gok a bajok okozói. A Tejútrendszer nem merev és mozdulatlan rendszer, hanem lassan forog, azáltal, hogy csillagai a magja körül keringenek. A Nap a bolygókból álló kis csapatával együtt körülbelül kétszáz millió évig tartó kalandos utazással tesz meg egy kört a Tejútrendszer középpontja körül. A közeli csillagok - gravitációjuk révén - belekaphatnak a Naprendszert körülölelő üstökösfelhőbe, ahonnan néhány üstökösmagot a Nap felé taszítanak. A belső Naprendszerbe érkező üstökösmag illékony anyagai a Nap hőjének hatására párologni kezdenek. A felszabaduló anyag a napszél hatására hosszan elnyúlik, kialakul az üstökös közismert csóvája. Nagyritkán előfordulhat, hogy a belső Naprendszerben tett látogatása közben az üstökös összeütközik a Földdel. Igaz ugyan, hogy a pusztítást ilyenkor közvetlenül az üstökös okozza, a katasztrófáért a felelősség azonban mégis a Naprendszer közelében elhaladó csillagot terheli. Szerencsére a csillagok közötti irdatlan távolságok miatt az ilyen találkozók meglehetősen ritkák.

      A Tejútrendszer középpontja körüli keringésük közben más égitestek is elhaladhatnak mellettünk. Óriás gázfelhők sodródhatnak a közelünkbe, amelyek anyaga ugyan ritkább, mint a laboratóriumokban előállítható vákuum, nagy tömegük folytán, mégis jelentősen meg tudják változtatni a napszél áramlását és a Napból érkező hősugárzás mennyiségét. A koromfekete világűrben más, aljas szándékú égitestek is ólálkodhatnak: magányosan kóborló bolygók, neutroncsillagok, barna törpék, fe- kete lyukak. Mindezek - sok más egyéb égitesttel egyetemben észrevétlenek maradhatnak, így minden előzetes figyelmeztetés nélkül zúdíthatnak hirtelen katasztrófát a Naprendszerre.

      Lehet, hogy a fenyegetés még ennél is alattomosabb. Egyes csillagászok feltételezik, hogy a Nap - az égbolt csillagainak nagyobb részéhez hasonlóan - valójában egy kettőscsillag- rendszer tagja. Nemezisnek, vagy Halálcsillagnak elkeresztelt kísérőcsillagunk - ha egyáltalán létezik - túlságosan halvány és távoli ahhoz, hogy felfedezhettük volna. A Nap körül csigalassúsággal araszoló égitest gravitációs hatása révén azonban mégis felhívja magára a figyelmet, mert szabályos időközönként (mintegy harminc millió évenként) megzavarja a távoli üstökösmagok mozgását, és csapatostól küldi őket a Naprendszer belseje felé, ami a Földön pusztító becsapódások sorozatát okozhatja. A geológusok megfigyelték, hogy az élőlények katasztrofális, világméretű kipusztulási hullámai a földtörténet során valóban mintegy harminc millió évenként következtek be.

      Távolabbra tekintve a csillagászok megfigyelték, hogy egész galaxisok is összeütközhetnek egymással. Mekkora az esélye annak, hogy a Tejútrendszert elüti egy másik galaxis? Egyes csillagok szokatlanul gyors mozgása amellett szóló bizonyítékot jelent, hogy története során a Tejútrendszer már átélt néhány kozmikus karambolt, kisebb, közeli galaxisokkal. Két galaxis összeütközése azonban nem feltétlenül jelent katasztrófát a galaxisokat alkotó csillagokra nézve. A csillagok oly ritkán töltik ki a galaxist, hogy két galaxis akár teljesen egybe is olvadhat anélkül, hogy csillagaiknak össze kellene ütközniük.

      Sok ember számára lebilincselő a Végítélet látomása, a világ hirtelen, látványos pusztulása. A hirtelen halál azonban sokkal kevésbé fenyeget bennünket, mint a lassú elmúlás. Számos módja van annak, hogy a Föld fokozatosan lakhatatlanná váljék. A lassú ökológiai pusztulás, az éghajlat változása, a Nap hősugárzásának apró változásai - mind rontják a kényelemérzetünket, vagy akár kockára teszik túlélésünk lehetőségét törékeny bolygónkon. Az ilyen változások azonban csak néhány ezer vagy néhány millió év alatt következnek be, így az emberiség a modern technika vívmányai segítségével esetleg eredményesen veheti fel ellenük a harcot. Egy újabb jégkorszak fokozatos beköszöntése például nem feltétlenül jelentene teljes katasztrófát fajunk számára, feltéve, hogy elegendő idő áll rendelkezésünkre tevékenységünk újjászervezéséhez. Remélhetjük, hogy a következő évezredben a technikai fejlődés továbbra is szédítő tempójú marad. Ha ez így történik, akkor bízhatunk abban, hogy az ember vagy leszármazottai egyre nagyobb és nagyobb fizikai rendszereket lesznek képesek uralmuk alá vonni, míg végül abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy még a kozmikus léptékben fenyegető katasztrófákat is képesek lesznek elhárítani. Vajon elméletileg mindent túlélhet az emberiség? Nincs kizárva. Látni fogjuk azonban, hogy a halhatatlanságot megszerezni nem könnyű, sőt, esetleg lehetetlen. Maga a Világegyetem fizikai törvényeknek engedelmeskedik, amelyek megszabják saját életciklusát is: születését, fejlődését és - talán - pusztulását. Saját sorsunk elválaszthatatlanul a csillagokéhoz kötődik.