Időpont: 2126. augusztus 21. Az utolsó ítélet napja. Helyszín: a
Föld. Szerte a bolygón kétségbeesett emberek próbálnak
elrejtőzni. Milliárdok számára azonban nincs hová menni.
Néhányan a föld alá próbálnak menekülni, kétségbeesésükben
elhagyott bányák vágatait keresik vagy tengeralattjárókkal az
óceánok mélyére rejtőznek. Mások felelőtlen, gyilkos
őrjöngésben törnek ki. A legtöbben azonban csak ülnek,
búskomoran és zavarodottan. Várják a Végzetet.
Fenn az égen hatalmas fénykéve vág bele az éjszaka sötétjébe.
Kezdetben csak egy halvány, elmosódott fényfolt látszott, amely
napról napra nőtt a világűrben kavargó, forró gázörvénnyé. A
gázcsóva végén sötét, alaktalan, vészjósló csomó száguld. Az
üstökös aprócska feje nem is sejteti iszonyú pusztító erejét. Az
égitest elképesztő; hetvenezer kilométeres óránkénti sebességgel
pontosan a Föld felé tart. A sok billió tonnányi jég és kőtömeg
másodpercenként 20 kilométerrel közelebb kerül a Földhöz,
hogy végül a hangsebesség hetvenszeresével csapódjon bolygónk
testébe.
Az emberiség nem tehet mást, mint figyel és vár. A tudósok,
akik távcsöveiket már rég elfordították az elkerülhetetlenről,
most csendben kikapcsolják számítógépeiket is. A katasztrófa
véget nem érő szimulációi túlságosan bizonytalanok, az
eredmények pedig túl riasztóak ahhoz, hogy nyilvánosságra
kerüljenek. Egyes tudósok túlélési stratégiákat dolgoztak ki,
hogy műszaki ismereteiknek köszönhetően előnyre tegyenek
szert embertársaikkal szemben. Mások igyekeznek a lehető
leggondosabban megfigyelni a katasztrófa körülményeit. Az
utolsó pillanatig tudósokhoz méltó magatartást tanúsítva mindent
gondosan feljegyeznek, és az adatokat különleges kapszulákban
mélyen a Föld alá temetik. Az utókor számára...
A becsapódás pillanata egyre közeledik. Szerte a világon
emberek milliói aggódva pillantanak a karórájukra. Elérkezett
az utolsó három perc.
Közvetlenül a fejük fölött az égbolt széthasad. A becsapódó
test félrelök néhány ezer köbkilométer levegőt. Városnyi
vastagságú tűzcsóva irányul a Föld felé, hogy tizenöt másodperc
múlva belédöfjön bolygónk testébe. A tízezernyi földrengés
erejétől az egész bolygó megrázkódik. A félretaszított
légtömegek lökéshulláma végigseper a Föld egész felszínén,
minden emberi alkotást a föld színével tesz egyenlővé, minden
útjába kerülő akadályt porrá zúz. A becsapódás helye körül a
megolvadt kőzetből több kilométer magas hegyek emelkednek,
miközben egy csaknem kétszáz kilométer átmérőjű kráter
belsejében napvilágra kerülnek a Föld mélyen fekvő rétegei. Az
olvadt sziklafal kifelé nyomul, felgyűrve a felszínt, mintha
lassított felvételen figyelnénk egy meglibbentett, óriás takaró
mozgását.
Magában a kráterben sok billió tonna kőzet egyszerűen
elgőzölög. Ennél is több anyag fröccsen szerteszét, egy része
olyan óriási sebességgel, hogy a világűrbe kerül. A szétszóródó
anyag legnagyobb része fél kontinensnyi területet beborít, a
becsapódás sok száz, vagy akár néhány ezer kilométeres
körzetében visszahull a felszínre, iszonyú pusztítást okozva
odalent. Az olvadt törmelék egy része az óceánba hull, ami óriási
szökőárt kelt, tovább fokozva a világméretű zűrzavart. A poros
törmelék vastag csóvában a felsőlégkörbe jut, ahol szétterjed és
az egész bolygó elől eltakarja a napfényt. A világűrbe kirepített
anyag egy része visszahull a légkörbe, ezért a napsütést most
meteorok milliárdjainak fenyegető felvillanásai helyettesítik,
perzselő hőt árasztva a földfelszínre.
A leírtak alapja az az előrejelzés, mely szerint a Swift
Tuttleüstökös 2126. augusztus 21-én nekiütközik a Földnek. Ha
ez valóban bekövetkezik, az egész emberiséget elpusztító,
világméretű katasztrófa elkerülhetetlen. Amikor ez az üstökös
1993-ban a Föld közelébe látogatott, az első számítások arra
utaltak, hogy 2126-ban minden valószínűség szerint
bekövetkezik az összeütközés. Azóta a pontosabb elemzések azt
mutatják, hogy az üstökös valójában két héttel lekési a randevút
a Földdel. Az elmaradt találkozó után valamelyest talán
fellélegezhetünk. A veszély azonban nem múlik el teljesen.
Előbb vagy utóbb a Swift-Tuttle-üstökös, vagy egy másik, hozzá
hasonló égitest egészen bizonyosan eltalálja a Földet. A
becslések szerint 10 000, legalább fél kilométer átmérőjű égitest
kering a Földét keresztező pályán. Ezek a kozmikus betolakodók
a Naprendszer külsőbb, hideg részeiből származnak. Egyesek
közülük olyan üstökösök maradványai, amelyeket a bolygók
gravitációs tere csapdába ejtett, míg mások a Mars és a Jupiter
pályája között húzódó kisbolygó-övezetből erednek. Pályáik
instabilitása miatt ezek a kicsiny, de halált hozó égitestek közül
egyesek kikerülnek a belső Naprendszerből, miközben
folyamatosan újabbak jutnak be oda, állandó veszélyt jelentve a
Föld és testvérbolygói számára.
[1]
Ezen égitestek közül sok nagyobb pusztítást képes okozni,
mint a Föld valamennyi nukleáris fegyvere együttesen. Csupán
idő kérdése, hogy mikor találja el valamelyik a Földet. Ha ez
bekövetkezik, semmi jót nem fog jelenteni az emberiség
számára. Amire még nem volt példa: fajunk története hirtelen
megszakad. A Föld számára azonban mindez többé-kevésbé
megszokott eseménynek számít. Hasonló méretű üstökösök vagy
kisbolygók becsapódása átlagosan néhány millió évenként
előfordul. Ma már széles körben elfogadott az a nézet, mely
szerint egy vagy több hasonló esemény okozta hatvanöt millió
évvel ezelőtt a dinoszauruszok kipusztulását. Legközelebb ránk
vár ugyanez a sors.
Az utolsó ítéletben való hit a legtöbb vallásban és kultúrában
igen mélyen gyökerezik. A Szentírás érzékletesen írja le a ránk
váró halált és pusztulást:
"És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és
lőn nagy földindulás, a milyen nem volt, mióta az emberek a
földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy. ...És minden sziget
elmúlék, és hegyek nem találtatának többé. És nagy jégeső, mint
egy-egy tálentom, szálla az égből az emberekre; és káromlák az
Istent az emberek a jégeső csapásáért; mert annak csapása felette
nagy." (János Jelenésekről 16, 18 és 20-21)
Természetesen számos veszély leselkedik a Földre, a vad erők
uralta Világegyetem aprócska égitestjére. Mindennek ellenére
bolygónk az elmúlt legalább három és fél milliárd év alatt
mindvégig lakható maradt.
A Földön elért sikereink titkát a világűrben kell keresnünk.
Naprendszerünk parányi, nyüzsgő sziget a végtelen üresség
tengerében. A hozzánk
legközelebbi csillag (a Napot nem
számítva) több, mint négy fényév távolságban van. Ha ezt a
távolságot el akarjuk képzelni, gondoljunk arra, hogy a százötven
millió kilométerre lévő Nap fénye mindössze nyolc és fél perc
alatt éri el a Földet. Négy év alatt a fénysugár csaknem negyven
billió kilométert tesz meg.
A Nap egy átlagos törpecsillag, amely galaxisunk, a
Tejútrendszer egy semmitmondó részén helyezkedik el. A
Tejútrendszer mintegy száz milliárd csillagot tartalmaz, melyek
közül egyesek tömege alig néhány százaléka a Napénak, míg
másoké több száz naptömeg. Ez a rengeteg csillag egy csomó gáz
és por kíséretében, valamint ismeretlen számú üstökös,
kisbolygó, bolygó és fekete lyuk társaságában lassan,
méltóságteljesen kering a Tejútrendszer középpontja körül. A
benne található égitestek elképesztően nagy száma miatt az az
érzésünk támadhat, hogy a Tejútrendszer zsúfolásig tele van. Ne
felejtsük azonban el, hogy a Tejútrendszer átmérője mintegy
százezer fényév Lapos korong alakú, a közepén jellegzetes
kidudorodással. Magja köré az abból kinyúló, csillagokból és
gázból álló néhány spirálkar tekeredik fel. Napunk az egyik ilyen
spirálkar belsejében, a Tejútrendszer középpontjától mintegy
harmincezer fényév távolságban helyezkedik el.
Legjobb tudomásunk szerint a Tejútrendszernek nincs
semmilyen különleges tulajdonsága. Egy hozzá hasonló galaxis,
az Andromeda-köd mintegy két millió fényévnyire található,
abban a csillagképben, amelyikről a nevét is kapta. Halvány,
elmosódott fényfoltként szabad szemmel is éppenhogy
észrevehető. A megfigyelhető Világegyetemet sok milliárd
galaxis alkotja. Egy részük spirális, mások elliptikusak, de
jócskán találunk szabálytalan alakúakat is. A távolságok óriásiak.
A legerősebb távcsövekkel még néhány milliárd fényév
távolságban is megfigyelhetünk galaxisokat. Akadnak olyanok,
amelyek fénye régebben indult el felénk, mint amikor a Föld
(négy és fél milliárd évvel ezelőtt) megszületett.
Ezek az óriási távolságok azt is jelentik, hogy a kozmikus
összeütközések ritkák. A Földet mindenesetre a legnagyobb
veszély a közvetlen környezetéből fenyegeti. A "tisztességes"
kisbolygók jobbára a Mars és a Jupiter pályája között kisbolygó-
övezetben tartózkodnak. A Jupiter óriási tömege azonban
megzavarja a hozzá közel kerülő kisbolygók mozgását, ezért
egyesek a belső Naprendszer felé veszik az útjukat, így
veszélyeztetik a Földet.
Az üstökösök esetében nem a Jupiter, hanem a közeli csilla-
gok a bajok okozói. A Tejútrendszer nem merev és mozdulatlan
rendszer, hanem lassan forog, azáltal, hogy csillagai a magja
körül keringenek. A Nap a bolygókból álló kis csapatával együtt
körülbelül kétszáz millió évig tartó kalandos utazással tesz meg
egy kört a Tejútrendszer középpontja körül. A közeli csillagok -
gravitációjuk révén - belekaphatnak a Naprendszert körülölelő
üstökösfelhőbe, ahonnan néhány üstökösmagot a Nap felé
taszítanak. A belső Naprendszerbe érkező üstökösmag illékony
anyagai a Nap hőjének hatására párologni kezdenek. A
felszabaduló anyag a napszél hatására hosszan elnyúlik, kialakul
az üstökös közismert csóvája. Nagyritkán előfordulhat, hogy a
belső Naprendszerben tett látogatása közben az üstökös
összeütközik a Földdel. Igaz ugyan, hogy a pusztítást ilyenkor
közvetlenül az üstökös okozza, a katasztrófáért a felelősség
azonban mégis a Naprendszer közelében elhaladó csillagot
terheli. Szerencsére a csillagok közötti irdatlan távolságok miatt
az ilyen találkozók meglehetősen ritkák.
A Tejútrendszer középpontja körüli keringésük közben más
égitestek is elhaladhatnak mellettünk. Óriás gázfelhők
sodródhatnak a közelünkbe, amelyek anyaga ugyan ritkább, mint
a laboratóriumokban előállítható vákuum, nagy tömegük folytán,
mégis jelentősen meg tudják változtatni a napszél áramlását és a
Napból érkező hősugárzás mennyiségét. A koromfekete
világűrben más, aljas szándékú égitestek is ólálkodhatnak:
magányosan kóborló bolygók, neutroncsillagok, barna törpék, fe-
kete lyukak. Mindezek - sok más egyéb égitesttel egyetemben
észrevétlenek maradhatnak, így minden előzetes figyelmeztetés
nélkül zúdíthatnak hirtelen katasztrófát a Naprendszerre.
Lehet, hogy a fenyegetés még ennél is alattomosabb. Egyes
csillagászok feltételezik, hogy a Nap - az égbolt csillagainak
nagyobb részéhez hasonlóan - valójában egy kettőscsillag-
rendszer tagja. Nemezisnek, vagy Halálcsillagnak elkeresztelt
kísérőcsillagunk - ha egyáltalán létezik - túlságosan halvány és
távoli ahhoz, hogy felfedezhettük volna. A Nap körül
csigalassúsággal araszoló égitest gravitációs hatása révén
azonban mégis felhívja magára a figyelmet, mert szabályos
időközönként (mintegy harminc millió évenként) megzavarja a
távoli üstökösmagok mozgását, és csapatostól küldi őket a
Naprendszer belseje felé, ami a Földön pusztító becsapódások
sorozatát okozhatja. A geológusok megfigyelték, hogy az
élőlények katasztrofális, világméretű kipusztulási hullámai a
földtörténet során valóban mintegy harminc millió évenként
következtek be.
Távolabbra tekintve a csillagászok megfigyelték, hogy egész
galaxisok is összeütközhetnek egymással. Mekkora az esélye
annak, hogy a Tejútrendszert elüti egy másik galaxis? Egyes
csillagok szokatlanul gyors mozgása amellett szóló bizonyítékot
jelent, hogy története során a Tejútrendszer már átélt néhány
kozmikus karambolt, kisebb, közeli galaxisokkal. Két galaxis
összeütközése azonban nem feltétlenül jelent katasztrófát a
galaxisokat alkotó csillagokra nézve. A csillagok oly ritkán töltik
ki a galaxist, hogy két galaxis akár teljesen egybe is olvadhat
anélkül, hogy csillagaiknak össze kellene ütközniük.
Sok ember számára lebilincselő a Végítélet látomása, a világ
hirtelen, látványos pusztulása. A hirtelen halál azonban sokkal
kevésbé fenyeget bennünket, mint a lassú elmúlás. Számos
módja van annak, hogy a Föld fokozatosan lakhatatlanná váljék.
A lassú ökológiai pusztulás, az éghajlat változása, a Nap
hősugárzásának apró változásai - mind rontják a
kényelemérzetünket, vagy akár kockára teszik túlélésünk
lehetőségét törékeny bolygónkon. Az ilyen változások azonban
csak néhány ezer vagy néhány millió év alatt következnek be, így
az emberiség a modern technika vívmányai segítségével esetleg
eredményesen veheti fel ellenük a harcot. Egy újabb jégkorszak
fokozatos beköszöntése például nem feltétlenül jelentene teljes
katasztrófát fajunk számára, feltéve, hogy elegendő idő áll
rendelkezésünkre tevékenységünk újjászervezéséhez.
Remélhetjük, hogy a következő évezredben a technikai fejlődés
továbbra is szédítő tempójú marad. Ha ez így történik, akkor
bízhatunk abban, hogy az ember vagy leszármazottai egyre
nagyobb és nagyobb fizikai rendszereket lesznek képesek
uralmuk alá vonni, míg végül abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy
még a kozmikus léptékben fenyegető katasztrófákat is képesek
lesznek elhárítani. Vajon elméletileg mindent túlélhet az
emberiség? Nincs kizárva. Látni fogjuk azonban, hogy a
halhatatlanságot megszerezni nem könnyű, sőt, esetleg
lehetetlen. Maga a Világegyetem fizikai törvényeknek
engedelmeskedik, amelyek megszabják saját életciklusát is:
születését, fejlődését és - talán - pusztulását. Saját sorsunk
elválaszthatatlanul a csillagokéhoz kötődik.