Dóka Péter

Védelmi rendszer

1.

Azon a napon Joe már hét órakor elment hazulról. Én még sokáig lustálkodtam az ágyban, néztem a televíziót, eljátszottam a színkeverő géppel, kivetítettem az aktomat a képernyőre, és mindenféle ruhába beöltöztettem magam. Vagy tucatnyi frizurát kipróbáltam, szegény Joe nem is tudja, mi mindennel terhelem a gép memóriáját. Nyolckor megkaptam a postát, köztük anyám levelét is, melyet már régen vártam. "De hát mi van ott nálatok?" - így kezdődött, és én csak mosolyogni tudtam anyám tájékozatlanságán, aki soha nem hisz a tv-nek, minden információt levelek útján szerez az ismerőseitől, különösen tőlem.

A levelet leraktam a gép elé, és mosakodni indultam. Pergett rám a víz, mint az ostorcsapások, és én azon gondolkodtam, mit is írjak anyámnak. Nem tudunk voltaképpen semmit. Már egy éve itt vannak, élősködnek rajtunk, néha gonoszak, máskor békén hagynak, általában nők elcsábításával foglalkoznak. A legkülönösebbek a perek, amikor - hiszen nem mondanak ellent - bíróság elé hurcoljuk egyikük-másikukat. Beismernek mindent, mégsem született eddig egyetlen elmarasztaló ítélet sem. Pedig hányan gyűlölik őket! Itt bizonyára valami korrupcióról van szó, amiről mi, egyszerű emberek úgysem tudhatunk meg semmit.

Kiléptem a zuhany alól, és fésülni kezdtem a hajam. Ahogy megláttam magam a tükörben, Joe jutott az eszembe. Gyakran nézi, ahogy így fésülködöm, aztán mögém lopózik, lehajtott fejjel, mint egy bűnös kisfiú... Még Joe sem tud semmi magyarázatot, pedig az intézetben szerintem mást se csinálnak, csak ilyesmikről vitatkoznak. Akkor mit mondjak én? Igazából nem is érdekel ez az egész.

Pirítóst reggeliztem, aztán megírtam anyának, hogy nálunk minden rendben, ne aggódjon, és hogy gyereken gondolkodni még korai, Joe-nak is ez a véleménye. Elküldtem a levelet a villanypostán, és fürdőruhát húztam - gondoltam lemegyek úszni az alagsorba. A liftben egyedül utaztam, és ez eléggé idegesített, mert utálom a magányt, azért is mentem a strandra, hogy ott embereket lássak. Egy-egy magányosan töltött nap után elmegy a kedvem még az élettől is. Rossz jel volt az üres lift, és még ijesztőbb az üres folyosók látványa. Ilyenkor pezsegni szokott itt az élet. Gyorsabban kezdett verni a szívem, de nem fordultam vissza. Jól tudtam, ha megint fölmegyek, egész nap azon rágódom, mi lehetett az alagsori néptelenség oka.

Az uszoda is üres volt, de nem zavartattam magam. Lepakoltam a cuccomat, papucsot húztam, és bementem a medencéhez. Már messziről lehetett hallani, hogy valaki csapkodja a vizet, óriás csattanásokat vertek vissza a falak. Megremegtem, mert hirtelen megértettem, miről is van szó. A jahavék közül van itt valaki. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. A kíváncsiság, a vágy, melynek folytonos jelentkezéséről velük kapcsolatban már annyit hallottam, mint egy óriási tenyér tolt a terem belseje felé, a medence szélére.

Hatalmas termetű jahave volt, a hátán úszott, hosszú haja a feje körül lebegett a vízen. Amikor megpillantott, megállt, és kíváncsian bámulni kezdett. Nagy, sötét szeme volt, és gondosan nyírt fekete szakálla. Úgy nézett ki, mint egy ember, egy férfi, de a mozgása, a hatalmas termete, testének arányai idegenek voltak. Bántóan idegenek. Kimászott a medencéből, és hozzám lépett.

- Jó reggelt! - mondta illedelmesen. Kellemes, mély hangja volt. Vonzott és taszított egyszerre. - Úszni támadt kedvem, hát bejöttem ide magukhoz. Sajnos elfutottak az emberek.

Nem válaszoltam. Most már rettenetesen féltem, és nem tudtam, miért nem fordultam vissza. Hallottam, hogy asszonyokat erőszakolnak meg.

- Milyen szép maga! - mondta mosolyogva. Embernek nem lehetnek ilyen fogai. Mint egy vadállatnak. De felelni most sem tudtam.

- Miért nem megy úszni? - hallottam a hangját megint.

- Hagyjon engem! - mondtam halkan, és el akartam lökni a kezét, amivel végigsimította a hajamat. De nem mozdult a karom. Percekig álltunk így. A jahave mosolygott, és játszott a hajammal. Aztán hirtelen megfordult, és kiment. Remegni kezdtem, és hirtelen olyan gyenge lettem, hogy le kellett ülnöm az uszoda kövére. Összehúztam magam, mint egy félénk kis állat, és úgy vert a szívem, mintha a hideg kő dübörögne alattam.

2.

Délben Joe hazaugrott egy órára, hogy velem ebédeljen. Az ágyban talált, hanyatt feküdtem és a plafont néztem.

- Na mi az? - kérdezte jókedvűen. - Még mindig lustálkodunk?

Mosolyogni próbáltam, hogy meg ne ijesszem, de akkor már látta, hogy valami baj van. El kellett mondanom, mi történt. Joe egyre sápadtabb lett, végül kinyitotta a szekrényt, kivette a fegyverét, és némán elindult az ajtó felé.

- Joe! - kiabáltam. - Te teljesen hülye vagy! Mit csinálsz? Egy űrlénnyel akarsz lövöldözni?! Hiszen már rég elment! - De már csapódott is az ajtó, és ő nem volt sehol. Néhány pillanatig szörnyű kétségbeesés ragadott magával, de aztán máris határoztam. Kivettem a szatyromból a saját kis fegyveremet, és rohantam Joe után.

Hosszú-hosszú percek teltek el, amíg leértem az alagsorba. Joe már biztosan benn van. Eltökélt voltam és kíváncsi egyszerre. Kinyitottam a csarnok ajtaját, és amit ott láttam, olyan volt, mint egy káprázat.

Joe leeresztett fegyverrel állt a jahave előtt, és gyűlölettel bámulta őt. A jahave szemében szánakozás volt, mintha sajnálná, hogy a férjemet szoborrá dermesztette. Olyan összetartozó, olyan hasonló volt ez a két lény, hogy megdermedtem az ámulattól. Ekkor a jahave meglátott engem, és elindult az ajtó felé. Őrült tempóban kezdtem szaladni, meg sem álltam az emeletig. Berohantam az ajtón, egyenest a szobámba, és ott levetettem magam az ágyra. Tudtam már, hogy Joe-nak semmi baja sem lesz. Valami más járt a fejemben. Olyanok voltak ők ketten, mint egymás tükörképei. És szörnyű kimondani, de Joe volt a jahave torzabb, szánalmasabb képe.

3.

Másnap Joe magával vitt a munkahelyére.

- Értesítettem a rendőrséget, mindent el fognak rendezni. De addig is jobb, ha velem vagy. A magunkfajta tehetetlen velünk szemben. - Joe homlokán elmélyültek a ráncok, amint a munkahelye felé utaztunk. Hosszú idő után először voltam megint csővasútban.

- Mondd - fordult hirtelen felém -, te is érezted azt a tehetetlenséget, amikor védekezni próbáltál? Mintha le lenne kötözve a kezed, de ami a legfurcsább, nem kívülről, hanem belülről.

- Igen - mondtam elgondolkodva. Joe jól fogalmazta meg az érzést. - Igen, pontosan ezt éreztem én is.

Kiléptünk a fülkéből, és elindultunk Joe szobája felé. Csak most, hogy a munkahelyére értünk, kezdett enyhülni a férjem arckifejezésének merevsége. "Tiszta szerencse - gondoltam -, hogy szereti a munkáját. El is felejtjük gyorsan ezt a kis incidenst."

Joe egy egészen kicsi helyiségben dolgozott, de az egyik fal üvegből volt, és az üvegen túl műhely, ahol Joe irányításával robotokat állítanak össze. Ez a munka korántsem volt mechanikus: a műhely tulajdonképpen laboratóriumul szolgált, és a férjem feladata az volt, hogy minél tökéletesebben és biztonságosabban működő mesterséges intelligenciákat állítson elő.

Ahogy odaértünk, rögtön leült az asztala elé, és rólam teljesen elfeledkezve egy kis dobozt kezdett szerelgetni. Ha nem kezdtem el kérdezgetni mit is csinál, talán egészen estig felém se fordul. De én nagyon untam magam.

- Mi az, amit most szerelsz, Joe?

- Bonyolult lenne elmagyarázni - válaszolta kelletlenül.

- De mégis, Joe. Meghalok az unalomtól, ha nem beszélsz.

- Hát ahogy akarod, kedvesem. Ez a kis doboz számunkra, emberek számára a robotok talán legfontosabb része. Védelmi rendszernek nevezik.

- Azt hittem, az agy a legfontosabb.

- Ez igaz. De ha az agy megbomlik, vagy bármi más hiba történik, ez a kis doboz gondoskodik róla, hogy a robot soha ne támadhasson az alkotójára. Bizony, sok baleset volt, míg ezt a kis vackot ki nem fejlesztettük.

Joe vidáman nyúlt egy kisebb csavarhúzó felé, de mozdulata elakadt félúton. Döbbenten fordította felém az arcát, és én láttam, ugyanazt gondolja, amit én. A nagy csendben odamásztam hozzá, az ölébe ültem, átkaroltam a nyakát, és egészen hozzá simultam. Rázkódott a teste, és folytak a könnyei.

- Ne sírjál, Joe! - mondtam, és csókolgatni kezdtem az arcát.

1995. május