|
|
|
 Csigás GáborHomályos emlék csupánI.– Miért? Miért zuhant le? Sűrűn esett az eső. Az öreg troll összehunyorított szemmel fürkészte az eget: napfény szivárgott keresztül a felhők szürkéskék, csupán imitt-amott feslő vászonleplén. Apró, világos foltokban járták esőtáncukat a napsugarak odalent, a fenyves komor, sötét szőnyegén, a völgyek közé sodródó vihar árnyékában. A troll és az embergyerek; ők ketten, ott voltak – a tánc közepén. Az idősebb tekintete a fiú felé fordult, annak pillantását keresve. Alig lehetett több, mint tíz. Tíz év, visszhangzott a troll fejében saját gondolata, a fiú tíz rövid éve. Lecsukta a szemeit s mélyet sóhajtott, akárha azt szeretné hogy lélegzete eggyé olvadjon az egyre erősebb és erősebb hullámokban lecsapó széllel, a zúgó lombok énekével. Egykoron barátai voltak ezek a fák, s talán még most is szerették őt – hisz kevésbé feledtek gyorsan. Legtöbbjük számára tíz év mit sem jelentett. A troll szomorúan feltápászkodott, kérges tenyerével arra a kidőlt, óriási fenyőtörzsre támaszkodva, aminek eleddig a hátát vetette. Hosszú idő. Tíz éve talán még ez a fa is állt. Fogódzót keresett az ágak között: neki nehezebb dolga volt, mint a fiúnak. Felette eljártak már az évszakok, ügyessége és ereje elhagyta, talán végleg. Gyakorta érezte így, ám tudta, hogy vannak feladatok, amik elől nem hátrálhat meg, még akkor sem, ha netán az élete múlik rajta. Jó párhoz fogadalom kötötte, fogadalom, melyet nem szeghetett meg. Ígéretek, amiket önnön vérével írt. Már majdnem mindegyiket a háta mögött tudta – ez volt talán az utolsó. Jobb kezével sikerült végre fogást találnia egy vastagabb csonkon. Bal lábával kissé feljebb lépett, majd másik kezével megragadta a fiú jobbját, amúgy jelképesen – hiszen a kölyök még ellökni sem bírta volna a cserzett bőrökbe öltözött, hosszú és bozontos szakállú trollt, nemhogy megtartani. De a társa volt, a társa ezen az úton. Feljebb tolta magát, elfojtva egy szitkot, amikor a hátára szíjazott kard markolata megakadt valamiben. Egy gally tört le hangos reccsenéssel – a troll hátrapillantott s látta az elszáradt fadarabot bukdácsolva egy pocsolyába hullani. Hirtelen úgy érezte, mintha maga esett volna le, s őt lepte volna be a hűvös esővíz… De nem. Nem mintha sokat számított volna, mosolyodott el, fogait összeszorítva. Hiszen az eső egyre inkább zuhogott, bőrig áztatva mindkettejüket. Úgy álltak a kidőlt törzsön, akárha maguk is ágak lettek volna. Olyanok, amelyek még haláluk után is dacolnak a sors viharával, hirdetik egykori büszkeségüket. Patakokban folyt róluk a víz s már alig látták egymást az eső függönyén keresztül – a fény, úgy tűnt, végleg elrejtőzött a felhők mögé. Ám a fiú mosolygott, tán még akkor is, mikor maga a troll is megrezzent az ég egy-egy robajló zengésére. Valószínűleg biztonságban érezte magát, hisz egy olyan harcos kísérte, akiről legendák szóltak – és tán pont ezért rémült meg a másik, Thúl-Gahd. Őt, a trollt, nem kísérte más, csupán az emlékei. Tíz, húsz, sok-sok év emlékei jártak a nyomában, akár egy falkányi lerázhatatlan, odavetett maradékokon élő, hangosan nyüszítő avagy acsargó kutya. Egyszer talán volt köztük egy-két kedvence is, de azok kicsik voltak és gyengék – hamar a többiek áldozatául estek és a legjobb esetben is bénán, félvakon, lemaradva kullogtak valahol messze, hátul. – Mi az ott? Ott, ott lent? – A fiú törte meg a mozdulatlanságot. Leguggolt s egyik kezével lefelé mutatott, valahová a jó másfél trollnyi átmérőjű törzs rothadó kérgének zugaiba. Hatalmas, tépett sebek éktelenkedtek egy ág csonkja körül, kuszán, akárha valaki a villámlást akarta volna megörökíteni egyetlen hasítással. – Mi csinálta azt? – A troll még mindig nem válaszolt: félrehajtott fejjel bámult oda, ahová a fiú mutatott. – Rémkarmok – felelte végül, meglepően halkan. A fiú tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. Talán csak nem értette – vagy nem akarta megérteni. Thúl-Gahd elfordította a fejét, miközben a fiú suttogva elismételte a szavait: – Rémkarmok? II.A troll a fákat nézte. Ugyanezen az ösvényen menekültem. Ugyanezen. Üldözött a Rém, a nyomomban volt – ezen az ösvényen. Fel, a falu melletti völgyből, ahol rajtunkütött, egészen fel, fel, a hegyre, ahová most… Igen. Ez az ő karmának a nyoma. A Rémé – azé a Rémé. A Rémé!… azt hiszem. Kirázta a hideg. Úgy vert a szíve, mint akkor, régen. Felkavarta az emlék. III.– Ott zuhant le. A szürke felhők megtépázott fátylának alja összemosódni látszott a távolban morajló vízesés párájával – ott talán még esett az eső, hidat verve az ég és a föld vizei közé. A troll, csakúgy, mint a fiú, aki lelkesen utánozta vezetője minden apróbb mozdulatát, megtörölte homlokát, s kezével leárnyékolta szemeit. – Arról a szikláról… Látod, melyiket mutatom? – A fiú biccentett. Neki még csak a nemrég elállt eső cseppjei csordogáltak unottan a szemöldökei felé valahonnét a hajából – nem úgy, mint a trollnak. Thúl-Gahdot már a csupán résnyire előbukkanó Nap is megizzasztotta. Vagy a mászás volt ily fárasztó? A troll megpróbálta elhessegetni a gondolatot – nem szeretett szembekerülni saját gyengeségével. – Hogyan? – A fiú felnézett a trollra, majd lassan visszafordította tekintetét, keresztül a fenyves haragoszöld tengerén, egyenesen a sziklára. Arra a sziklára. A vénséges vén harcos, aki mellette állt, sejtette mit érezhet. Megborzongott. Hosszan kereste a szavakat, mielőtt válaszolt. – Mintha – kezdte, s nyelt egyet, enyhén begörbítve a hátát a gondolatok súlya alatt –, mintha egy… – Micsoda? – A fiú ezúttal nem mozdult. Hangja alig hallatszott: összeszorított fogai között préselte ki a szavakat. Nehezen ment neki. – Egy kő. Egy nagy szikla. Nem mozgott. – A troll leeresztette a kezét s elhallgatott. – Nem? – Nem – ingatta a fejét a troll. – Egyszerűen csak lezuhant, s eltűnt odalent. A tóban. – Csobbant, ugye? – Igen. Akkor már halott volt, azt hiszem. Magával vitte a másik kardomat. – Tudom. Már mesélted. – A fiú lekuporodott, átölelte a térdeit s hintázni kezdett a sarkain. Csapzott, fakóbarna hajába beleakaszkodott a szél – A torkába szúrtad, ugye? – Igen – válaszolta Thúl-Gahd –, a torkába. – Majd… majd megnézem, honnan esett le pontosan. – A rém. Már halott volt. Igen. Megöltem. A hegyek sötéten ködlő ormai mögé hullott a Nap korongjának utolsó lobbanása – az alkony izzó felhőtengerét tovább korbácsolta a szél. Nem. Nem igaz. Nem halt meg. Átalakult. Te vagy a Rém – a Rém! – a troll felnézett gondolataiból, s vészjósló pillantást vetett a fiú felé – Átalakult. Már nem olyan, mint régen. Te soha nem léteztél, nem vagy más, mint… mint a Rém! Én voltam az, ki elhitette veled, hogy a névadók közé tartozol, hogy evilági vagy… Különben megöltél volna. Igen… Azt hiszem. Ismét úton voltak. IV.A fiú a tábortűz apró fénye mellett térdelt s egy frissen tört gallyal a parazsat piszkálta. Néha megzavart egy-egy parányi lángmadarat – ekkor az egész fészekalj szétrebbent. Szikrák szálltak a szélben. – A világ – mormolta az öreg Thúl-Gahd a tűz túloldalán – olyan, mint… A fiú nem értette, mit mondott ezután. Talán túl halkan beszélt a troll, talán nem is folytatta, vagy csak ő nem figyelt eléggé. Megbabonázták az újra életre kapó lángok – a troll nyársán hús sült, mindkettejüknek. – Gyere, vigyázz rá – nem tudni, mennyi idő után szólalt meg újra a troll –, míg én csorgatok egyet. Alig pár lépéssel ment odébb, miután a fiú átült a nyárs mellé, amit ő két kővel kiékelt. – A világ, Fjor – dünnyögte, miközben a dolgát végezte egy fa felé fordulva –, olyan, mint egy kard pengéje. Vagy valamelyik élen vagy, vagy középen. A fiú a troll felé fordította a fejét: árnyékaik óvatos mozdulatokkal táncoltak a tűz ropogásának túlvilági dallamára. Nehéz volt éghető ágakat találniuk, igen nehéz – de Thúl-Gahd szerencsére tudta, vagy legalábbis sejtette merre kell keresniük. – Az éleken? – Az egyiken a gonosz lakozik, a másikon a gonoszt gyűlölők. Mindkét oldal vág. Öl. – Mikor eszünk? – kérdezte Fjor. A troll visszaballagott, majd letelepedett mellé, értő pillantást vetve a pecsenyére. – Jó már? A troll bólintott s egy jókora tőrt húzott elő az övéből. A fiúnak úgy tűnt, mintha a penge is lángra kapott volna a tűz fényében. Annyira megigézte a látvány, hogy már csak azt vette észre, amikor a troll a kezébe adta kettévágott nyárs egyik darabját, rajta egy jókora adag hússal. Összefutott a szájában a nyál. – Egyél! – A troll elfordult. Szél csapott le a kis tisztásra: a fenyők zúgva hajoltak meg az éj súlya alatt. Felhők. A fiú a hunyorgó parázs mellett ült, s a holdfényben égő felhőket bámulta, hosszú-hosszú időn keresztül. A nyársak félig szénné égve hevertek a kövek között – egyiküknek sem volt már szüksége rájuk többé. Sem neki, sem a kényelmesen hanyatt fekvő trollnak. – Mire gondolsz? – A húgomra – felelte Fjor. A troll krákogva oldalra fordult s hatalmas tenyerével a maga mellé fektetett kard lapjára támaszkodott. Szinte teljesen elnyelte a sötétség. – Igen. Apád nagyon szerette. Visszafeküdt. Nem telt sok időbe, mire Thúl-Gahd elaludt. V.A fiú a troll mellett heverő kardot figyelte, a markolatot, amit egykor régen cserzett bőrszalaggal tekertek körbe. Gondos munka volt, talán éppen Thúl-Gahd asszonyának kezétől származott – a trollok asszonyai igen nagy becsben tartották a fegyvereket, s nem egyszer segédkeztek elkészítésüknél, különösen ha arról a skalvadról volt szó, mely családjukat védte a fenyegető veszélytől. Skalvad? A troll szó ismerősen csengett a fiú gondolatai közt, azt is tudta, mit jelentett saját nyelvén – magát a pengét, a büszke, hosszú fogat. Igen, igen, a pengét – Thúl-Gahdé számos csorbult, megtört, repedt sebbel büszkélkedhetett. Ezek tették azzá, ami volt: fegyverré, mely harcban nőtt fel, telt meg élettel s halállal… csakúgy, mint a gazdája. A skalvad és a fiú – egy ideig ők ketten vigyáztak, próbáltak vigyázni a nyugtalanul forgolódó troll álmára. Ám Fjor hamarosan magára maradt. Thúl-Gahd küzdött, talán az életéért, s a skalvad vele tartott odaát. Fjor nem tehetett semmit. Semmit? Figyelt. Figyelt, a vacogó troll rémlátomásának jeleire, a csikorgó fogakra, az elfojtott fájdalomkiáltásokra, a csapásra készülő harcos hördüléseire – s még valamire. Figyelnie kellett az erdőre is, a nem evilági viadal komor, hallgatag tanújára. A trollt rémálmok gyötörték. A skalvad vele álmodott. Fjor, a fiú pedig egyedül volt és félt. Egyedül – a vadonban. Akaratlanul is megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy rém, milyen lehetett az a rém. A rém, ami kiirtotta a családját, míg ő fent volt Malgstédben, az anyónál. Az anyónál… alig emlékezett már rá. – Ha én ott lettem volna – suttogta magában a rémnek –, én megöltelek volna. Újra feltámadt a szél. VI.Hiába. Nem akart álom szállni a szemeire. „– Abban az időben történt, amikor te, Fjor, fent voltál Malgstédben, az anyónál. Mi érted indultunk, no meg hogy meglátogassuk őt is… Anyád szőtteseket ígért neki, apád pedig bort, jó két-három hordónyival. Apád fekete, lorrai ökrei nagyon lassan vánszorogtak a sárban, amit egyre tovább és tovább dagasztott a zuhogó eső. Nagyon lassan. Épp azon törtük a fejünket, hogy meg kéne tolnunk az egészet, amikor az egyik állat oly keservesen kezdett bőgni, hogy azt hittük, megbicsaklott vagy tán eltört valamije. Mindketten egyszerre indultunk felé, hogy megpróbáljunk segíteni. – Hogyan? Hogy akartatok segíteni neki? Hiszen el volt törve a lába! – El, el hát… de az anyó egyszer, még régen, tanítgatott apádnak egy keveset a bűbájaiból… – Nekem is, nekem is tanított! – Igen, igen. Én meg, hála az égieknek… – Te is tudsz gyógyítani. – Egy keveset – de hallgass már, ha azt akarod, hogy elmeséljem mi történt… – Jó. Hallgatok. – Hm, segíteni akartunk a szerencsétlen bikán, de az egyszer csak nekikezdett vért, fekete, sűrű vért köpni, olyan szörnyű bugyborgó hangon, hogy a húgod rögvest elsírta magát benn a szekérben. Földbe gyökerezett lábbal álltunk ott, de csak egy pillanatig… – Akkor, akkor jött ki a mocsárból az a csáp? – Nem mocsárból. Sárból. Bár, nem állt messze tőle… – És elkapta az ökröt alulról? – Most te meséled nekem, vagy én neked? Nem, nem akkor kapta el. Korábban. Azért bőgött. Korábban, de én csak akkor vettem észre: a skalvad rögtön megérezte a veszélyt, s szinte magától… – Az, amelyik most is rajtad van, vagy amelyiket elvitte? – A másik, ami benne maradt. Jól van, ne félj… Már meghalt. Már meg.” A fiú a másik oldalára fordult. Képtelen volt elaludni – sötét gondolatokból született, apró, rettentő arcú tündérek jártak láthatatlan lidérctáncot körötte, s ő nem tudta elűzni őket. „Pillanatok alatt végzett mind a néggyel. Úgy roppantotta el a gerincüket, mint te az előbb azt a gallyat. Az egyiket én szúrtam le, miközben apáddal a szekér elé hátráltunk, hogy anyádat védjük. Leszúrtam, hogy ne szenvedjen. Amikor a skalvad vért ízlelt, haragos lett – érezte, hogy mi vár rá. A Rém pedig tudta, melyikünk a gyengébb. Tudta. S fájdalmat akart okozni, nekem – a legjobb barát elvesztésének fájdalmát. – Apa… – Megölte, úgy, hogy közben én nem tehettem semmit. – Miért nem? – Nem tudom. Nem tudom igazán. Halálosan féltem tőle – pedig harcoltam már a fajtájával. Mire leráztam magamról a rettenet béklyóját, apád már nem volt más, mint egy ernyedt rongybaba. Félrelökte, be, az ökrök vérétől s beleitől iszamós sárba, a tetemek közé. Apád… nem tudom, lehet, hogy élt még akkor. Nem tudom… – De végül megölted, ugye? Megölted, megölted, megölted, ugye? – Igen, végül végeztem vele. Azt hiszem. Lezuhant, onnét, a szikláról, amit egyszer talán megmutatok neked. Odáig… üldözött. Féltem. Egyszer megmutatom. Megfogadtam. Ne sírj, hallod? Ne sírj már!” Fjor hosszú, hosszú idő után zuhant álomba. Félt? VII.– Ez az. A szürke sziklaorom peremét imitt-amott gyér, sápadt fű rojtozta – mintha a kövek sötét erezetének mintája feslett volna fel a mélység peremén. Odalent, messze, az árnyékok ölének rejtekén homályosan előbukkant a Nap, fénye elmosódva szűrődött ki a kifordult világ ablakából – Thúl-Gahd a szemébe nézett, mélyen a szemébe. Váratlan könnycsepp gördült végig az arcán, majd reszkető villanással aláhullott, le, a tó nyugtalanul fodrozódó vize felé. A troll alig néhány pillanatig tudta követni, mielőtt elenyészett a szél és zúgó árnyak hullámaiban. – Ez az? – Fjor egy lépéssel közelebb merészkedett a szakadék pereméhez. A troll alig hallotta a szavait. – Ez. – Itt harcoltál vele? A végén? Thúl-Gahd a ködlő felhőfátyolba burkolt végtelent figyelte, a hegyeket körös körül, az őszi vadont. Nehezére esett elfordulni. Nehezére esett visszanézni, vissza a tisztásra, vissza a múltba. – Igen… Felemelt egy kisebb követ, majd ismét megfordult – a Nap már eltűnt odalentről: a lenti, földi vízben már csak az égi vizek tükröződtek. Elhajította a követ, s hosszan bámulta pörgő zuhanását. – …itt. – Innét zuhant le? A troll nagyot nyelt, s egész testében megremegett. Ősz volt, hideg ősz. A csontjaiban érezte. – Innét. A mozdulatlanság leple felszakadt… Thúl-Gahd megpördült, egy lépést tett oldalra – akárha kardcsapás ellen térne ki. Aztán lelökte a fiút. VIII.Még nem. Még nem zuhant le. Ujjai görcsös halálfélelemmel markoltak egy már rothadásnak indult, vastag gyökérfonatot. Alig látott a könnyeitől. – Miért? – préselte ki magából a kérdést. Fojtogatta a szél, nem hagyta sírni. Thúl-Gahd fölötte állt. Lassan előhúzta a skalvadot – Fjort egy pillanatra elvakította a pengén felvillanó napfény. Nem nézett félre. Nem nézett le. Kapálózó lábai egyelőre hasztalan kutattak támasz után. – Tudod, akkor, azon az éjjelen – felelt a troll, miközben lassan féltérdre ereszkedett – , azon az éjjelen beszélt hozzám… – Fertőzött! Megjelölt a Rém! – suttogta a fiú. A troll mintha észre sem vette volna. Mintha észre sem akarta volna venni. Lecsukta a szemeit, s lehajtotta a fejét. – …a Rém. Az életemért cserébe… – mélyet sóhajtott, megadó, megtört sóhajt. Haját az arcába csapta a szél – nem látszott többnek, mint göcsörtös, komor őszi fának. – …véremet s vele szolgálatomat kérte. – Fertőzött! – sikította Fjor. Hangja kínlódva vergődött a szakadék ürességének szorításában. Thúl-Gahd két marokra fogta s magasra emelte kardját. Ezer év – ezer évet sodort el mellette a szél. Még mielőtt lesújtott volna, elértek hozzá a fiú szavai. Mozdulata megtört. – Nem. Nehogy azt hidd… – Vicsorba fagytak a fogai között szűrt szavak. Fjor bal lába végre rátalált egy kiálló sziklafogra. Esetlenül kutatott biztonságosabb fogás után. Sírt. Hangtalanul, rettegve sírt. – Hazudtam. Nem halt meg – akkor még nem. Csak… Thúl-Gahd egyenesen a fiú szemébe nézett. – Csak szeretett volna. Fjor arcára megrökönyödés ült ki – értetlensége felülkerekedett a félelmén. Maga sem tudta, hogyan, mégis ez történt. Hosszúra nyúltak a pillanatok – Micsoda? – köhögte akadozva – Micsoda? Hosszú, hosszú, életének leghosszabb pillanata tört rá: emlékforgatag kapta fel, mélyen dübörgő, ám felszínre törni képtelen emlékforgatag. Nem értette – s a nem értéssel együtt újra megszállta a félelem. – Csak szeretett volna meghalni. Ő a saját fájdalmából élt. Nem csupán másokéból, mint a többi Rém – az kevés volt neki. Kevés! Érted? Fjor a fejét ingatta, elszorult torokkal. – Te… ő halhatatlan… Ahhoz, hogy elpusztulhasson, teljesen el kellett felednie önmagát, el kellett felednie, ki is valójában. – a troll hangját távolról, igen távolról sodorta a szél – Emberré kellett válnia, s így varázsolni el önmagát, halandóvá… Iszonyat. A megértés iszonyata? Fjor lenézett a mélységbe, amely rá várt. Iszonyat. – Hazudtam neked. Az életed hazugság. Az emlékeid – mind hazugság. Igen. A fiút, aki te vagy most, te ölted meg, akkor. Te ölted meg Fjort! Fenyőillat sodródott a szélben. A troll lehunyta a szemét. – De ne félj. Már nem lesz időd elhinni, hogy te vagy a rém. Te vagy a rém! De ne félj. A skalvad lesújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A fiú némán zuhant. Talán már halott volt. Akár a kő. IX.Rikoltást sodort a szél, éles, vijjogó rikoltást. Thúl-Gahd, a vénséges vén troll felnézett – ki tudja, mennyi idő után. Tekintete a sötétlő völgyek fölött szárnyaló sast kereste, kiterjesztett szárnyait, végtelen, fenséges nyugalmát. Hamarosan fekete pont volt már csupán – magányos, kicsiny, fekete pont az ólomszürke felhők vásznán. Magányos, büszke vadász. Magányos. Büszke? Vadász. – Testvérem… Esőt hozol, testvér? – suttogta a troll s lecsukta a szemeit. Mintha maga sem lett volna más, mint egy az ezernyi fenyő közül. Elfeledett nevek szálltak a zúgó szélben. Fjor? – Igen. Hazudtam. Elindult visszafelé. – Hazudtam. Vagy talán – szorult hirtelen ökölbe a keze – vagy talán magamnak hazudtam? Még egyszer visszanézett. – Egyre homályosabbak az emlékeim – mormogta. Halkan. Magának. Copyright © Csigás Gábor, 1996 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
