Minden óriási térség - a tenger, a róna, a sivatag - megragadja az ember képzeletét, és szívét csodálattal tölti el. Végtelenségében ilyen fenséges volt az az észak-amerikai őserdő is, amelynek sűrű fái között most négy ember kapaszkodott felfelé. A kis halom tetejét csak nehezen tudták elérni. Régi viharok idején itt hatalmas fákat döntött ki a szél, egymásra halmozta őket, valóságos torlaszt emelt belőlük, éppen a domb gerincén, a kis magaslatot határoló szakadék előtt. A négy ember végre felért, és lihegve megállt. Ameddig a szemük ellátott, fák zöld koronái bólogattak a szélben.
A négy ember - két férfi és két nő - arccal nyugat felé fordult, nyilván az volt az útirányuk. Néhány percig elragadtatással bámulták a zöld szín különböző árnyalatait, azt a csodálatos színpompát, amely abban az időben* az Atlanti-óceán nyugati partszegélyének erdőségeit jellemezte.
Volt ott minden - kecses szilfák, nemes tölgyek, a juharfák különféle fajtái, széles levelű hársak, nyírfák, rezgő nyárfák.
Imitt-amott egy-egy sudár fenyő emelkedett ki a lombrengetegből.
A kis csapat egyik tagja széles vállú férfi; naptól cserzett arca, domború mellkasa, de még imbolygó járása is elárulja, hogy sok évet töltött a tengeren. Annál kecsesebbnek és törékenyebbnek tűnik fel mellette a karcsú, szőke, kék szemű fiatal lány, aki a nála jóval idősebb tengerész izmos karjára támaszkodik. * Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt - A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtését lásd a kötet végén (A szerk.)
- Jaj, de gyönyörű - kiáltott fel lelkendezve. - Ilyen lehet az óceán is, amelyet annyira szeretsz, Charles bácsi! Ugye, az se szebb, kedves bácsikám?
Charles Cap mosolyogva nézett unokahúgára, Mabelre.
- Nono, Mágnes! - felelte. - Szép ez az erdő, nagyon szép, de a tengerrel mégsem lehet összehasonlítani!
Mágnesnek becézte a lányt - hogy miért, könnyű kitalálni.
Valóban vonzó teremtés volt, bár korához képest túlságosan komoly és elgondolkodó természetű.
Charles Cap keresztbe fonta karjait, és úgy állt ott, egyik kezét piros posztómellénye hajtókája mögé csúsztatva. A piros mellény nagyon divatos volt akkor, és ebben az egy dologban
Cap követte a divatot. Ruhája egyébként egyszerű volt, nem olyan pompás és hivalkodó, mint általában a tengerésztiszteké.
Cap sok hajón szolgált már, és mindenütt megállta a helyét, mindenütt megbecsülték szorgalmát, bátorságát, szakértelmét.
De a tiszti ranghoz más kellett - pénz, nemesi származás, magas pártfogók. Cap csak altiszt volt, akárcsak sógora, Dunham őrmester a hadseregben, Mabel apja, aki az Ontario-tó mellett épült Oswego-erődben teljesített szolgálatot. Mabel is egyszerű ruhát viselt, de kedves arca, értelmes homloka, szerény és mégis önérzetes viselkedése mindenkit arra késztetett, hogy tisztelettel beszéljen vele.
A kis csapat másik két tagja indián volt: egy komor arcú tuszkaróra férfi és asszonya. Némán és mozdulatlanul álltak ott, egy lépésnyire a fehér emberek mögött.
- Tudatlan kislány vagy te még, Mágnesem - mondta Charles
Cap. - Ezt a csöpp kis erdőt emlegeted egy napon az óceánnal?
- Csöpp kis erdő? Hogy mondhatsz ilyet, Charles bácsi? Hiszen egy teljes hete, amióta Fort Stanwixből eljöttünk, nem láttunk mást, csak fákat, a fák hullámzó koronáit!
- Hullámok! Tudod is te, milyen az igazi hullám, a szél, a tenger örökös mozgása és morajlása! Szárazföldi emberek nem értik ezt!
- Nézd csak, bácsikám, mit látok! - kiáltott fel a lány. - Nem füst bodorodik-e ott a fák koronája fölött? Csak nincs valami emberi lakóház a közelben?
- Hát bizony az a füst emberi kézre vall - felelte a tengerész. -
Alighanem valami kunyhó lesz. Mindjárt megkérdezem Nyílhegyet, mi a véleménye.
Előhúzta kezét mellénye kivágásából, és könnyedén megérintette a közelében álló indián férfi vállát, majd a füst vékony csíkjára mutatott, amely körülbelül egymérföldnyire tőlük lassan szállt fel a fák lombjai közül, és észrevétlenül szertefoszlott a remegő, vibráló levegőben.
A tuszkaróra indián jól megtermett férfi volt - egyike azoknak a méltóságteljes külsejű rézbőrű harcosoknak, akik a franciaangol gyarmati háborúban az angolok mellé álltak, bár a tuszkarórák néha megbízhatatlan szövetségeseknek bizonyultak. Jól ismerte a fehér telepesek szokásait, egy kevéssé még a nyelvüket is. A velük való érintkezésben mindig vigyázott arra, hogy megőrizze fölényes büszkeségét. Charles Cap meglehetősen összebarátkozott vele egy hét alatt, amióta felfogadta vezetőnek, afféle őserdei kalauznak, a nehéz és hosszú útra Fort Stanwixből az Oswego-erődbe. De akárhogy megszokta is Nyílhegyet, eszébe se jutott volna tréfálkozni vagy bizalmaskodni vele. Az a füstcsík azonban olyan volt a zöld lombok tengerén, mint egy hirtelen felbukkanó vitorla az óceánon. Annyira meglepte a derék tengerészt, hogy megfeledkezett magáról - kis híja, hogy vállára nem csapott az indiánnak.
A tuszkaróra éles szeme tüstént megtalálta a vékony füstcsíkot, melyre felhívták figyelmét. Lábujjhegyre állt, kitágult orrlyukkal szimatolt egy teljes percig, aztán feszes tartása meglazult, és halkan nevetett. Arca nyugodt volt, de szeme szüntelenül a sűrűséget fürkészte, hogy idejekorán felismerjen minden kis jelet, amely valami veszélyre mutatna. Ez az út a két erőd közt nem volt veszélytelen, és ezt mindnyájan tudták. Mabel is.
- Úgy látszik, oneidák vagy tuszkarórák táboroznak a közelben, Nyílhegy - mondta Cap. - Nem lenne jó felkeresni őket, és beszélni velük? Ránk férne már egy kényelmesebb éjszaka. Talán meghálhatnánk a wigwamjaikban.
- Túl sok a fa - felelte az indián. - Ilyen helyen nincs wigwam.
- De indiánok bizonyára vannak. Talán a szabad ég alatt tanyáznak.
Az indián megrázta fejét.
- Nem tuszkaróra . . . nem oneida . . . nem mohawk - mondta.
- Sápadtarcú rakott itt tüzet.
- Tyű, a teremtésit! Hallottad ezt, Mágnes? Nekünk, tengerészeknek, is jó szemünk van, de füst és füst között nem tudnánk különbséget tenni.
A fiatal lány szeme megcsillant, és viruló arca még jobban kipirult arra a gondolatra, hogy talán fehér emberekkel találkoznak itt váratlanul. Akármilyen valószínűtlennek tűnt is fel, el kellett hinnie. A lány is, nagybátyja is nagyra becsülte a tuszkaróra tudását és tapasztalatát. Cap nem kételkedve, inkább csak kíváncsiságból kérdezte meg:
- Nem mondanád meg, Nyílhegy, miből gondolod, hogy nem indián tűz az?
- Nedves fa - jelentette ki a tuszkaróra olyan hangon, mint egy tanár, ha számtani feladat megoldását mutatja meg a tanítványainak. - Sok víz: sok füst. Sok víz: fekete füst.
- Nem akarok ellenkezni veled, Nyílhegy, de az én szememben az a füst nem sok, és nem is fekete, hanem éppen olyan, mint egy párolgó teáskanna gőze.
- Sok víz - ismételte Nyílhegy makacsul. - Egy indián nem olyan ostoba, hogy nedves ágakból rakjon tüzet. A sápadtarcú nem törődik vele. Meggyújtja, ami a keze ügyébe kerül. Sápadtarcú nem ért hozzá. Sok könyv - kevés tudás.
- Van ebben valami, nem igaz, Mágnes? - nevetett Cap. - De mondd csak barátom, mit gondolsz . . . számításaid szerint milyen messze vagyunk úticélunktól? Attól a kis pocsolyától, amit ti Nagy-tónak neveztek?
- Ontario! - kiáltott fel az indián, szokásos egykedvűségéhez képest szinte lelkesen. - Nincs már messze. A nagy utazó is tudja ezt. Még egy nap, és ott leszünk.
- Sokat utaztam, annyi bizonyos - felelte Cap -, de ez az erdei vándorlás életem legegyhangúbb utazása. Szeretném már látni azt a Nagy-tavat. Ha csakugyan olyan közel van, jó szemű embernek már látnia kellene, nem? Különösen erről a magaslatról, ahonnan ellátni harminc mérföldnyire is!
Nyílhegy kinyújtotta karját, mereven tartotta ugyanabban az irányban vagy fél percig, aztán csak ennyit mondott: - Ontario!
Arcán öröm és elragadtatás tükröződött. A tengerész csodálkozva nézte.
- Nem érted, Charles bácsi? - mondta a lány. - Ti, tengerészek, akkor örültök így, ha megpillantjátok a szárazföldet. "Föld!" - kiáltjátok. Ő meg azt kiabálja: "Víz"!
- Ontario! - mondta Nyílhegy még egyszer, és újra északnyugat felé mutatott.
- Jól van, no, elhiszem! - dörmögte Cap bosszankodva. Úgy vette észre, az indián arcán gúnyos mosoly villan át. Bizonyára arra gondol, hogy az ő szeme különb, mint akármelyik fehér emberé. Ez bizony így van, üsse kő! - De ha azt gondolod, hogy fehér emberek raktak tüzet ott, akkor siessünk le hozzájuk.
Szeretnék beszélni velük.
A tuszkaróra bólintott, és a társaság leszállt a fatörzsekről ahova az imént felkapaszkodott. Már éppen indulni akartak lefelé, amikor Nyílhegy kijelentette, hogy jobb lesz, ha ő előremegy körülnézni. A többieknek azt tanácsolta, térjenek vissza a folyó partjához, a csónakjukhoz, amelyen idáig jöttek. A csónak mellett várják meg szép csendben, amíg jelentkezik.
- Igazad lehet - mondta a tengerész -, de ilyen ismeretlen és veszélyes terepen nincs kedvem elszakadni a vezetőmtől.
- Mit kíván fehér testvérem? - kérdezte az indián komolyan, mintha észre sem vette volna a sértő bizalmatlanságot, mely a tengerész szavai mögött rejlett.
- Csak a te társaságodat, Nyílhegy, semmi egyebet - felelte Cap. - Én is veled tartok, ha megengeded, és beszélek azokkal a fehér emberekkel, ha lehet.
A tuszkaróra beleegyezett, és halk hangon megfelelő utasítást adott türelmes és alázatos feleségének, Júniusi Harmatnak, aki az egész úton alig nyitotta ki száját, csak nézte az urát némán, hódolattal - nagy fekete szemében ilyenkor tisztelet, félelem és ragaszkodó szeretet tükröződött. Júniusi Harmat már el is indult a hátrahagyott csónak felé, de Mabel felemelte tiltakozó szavát.
Eddig nagy erélyről és bátorságról tett tanúságot, de amit most kívántak tőle, kissé sok volt. Nem érzett semmi kedvet ahhoz, hogy az őserdő közepén egy csónak mellett gubbasszon, egy indián asszony társaságában. Így hát kifejezte azt az óhajtását, hogy ő is elkísérhesse az indiánt, és nagybátyja mellett maradhasson.
- Annyit ültem már a csónakban, hogy jól esik majd egy kis gyaloglás - tette hozzá.
- Jól van, kislányom, akkor gyere te is. Az egész távolság nem lehet több egy jó kötélhossznál. Mire a nap lemegy, ott leszünk megint a csónakunknál. Így aztán Júniusi Harmat egyedül tért vissza a csónakhoz, Mabel Dunham pedig a két férfival együtt nekivágott a sűrű bozótnak, hogy a szakadék lankásabb oldalán utat törjön a füst felé.
- Megyünk az orrunk után - jegyezte meg Charles Cap. - Az igazat megvallva, nem szeretem a tájékozódásnak ezt a módját.
Ha Kolumbusz műszerek nélkül vág neki a tengernek, sohasem fedeztük volna fel Amerikát. - Elővette iránytűjét, és megmutatta az indiánnak. - Mondd csak, Nyílhegy, láttál már ilyen miskulanciát?
Az indián futó pillantást vetett a fekete dobozra.
- A sápadtarcúak kisegítő szeme - mondta megvetően. - De Sósvíznek most csak szeme legyen, nyelve ne.
Fehér útitársát Sósvíznek nevezte, az indiánok szokása szerint, akik rögtön jellemző neveket találtak ki, és aggattak rá mindenkire. Néha több nevet is adtak egy embernek, az évek során akár ötöt-hatot is.
- Tudod, mit akar mondani, bácsikám? - súgta Mabel. - Hogy maradjunk csendben. Úgy látszik, nem biztos benne, hogy barátságos fogadtatásban részesülünk.
- Hm . . . látom, a puskája töltését vizsgálgatja - dünnyögte
Cap. - Akkor én is készenlétbe helyezem a pisztolyaimat.
Ezek az előkészületek nem ijesztették meg Mabelt, hiszen katona lánya volt. Könnyű, nesztelen léptekkel követte a két férfit, mintha maga is indián volna. Az első fél mérföld nem igényelt különösebb óvatosságot, elég volt az is, ha csendben maradtak.
Fejük fölött összeölelkeztek a fák ágai - mintha egy zöld alagútban lépkedtek volna. Az alagút oldalát hatalmas fatörzsek alkották, tetejét pedig sűrű lomb, melyen alig hatolt át a napfény.
Ezek a fatörzsek jó néhány vadásznak, üldözött vadnak vagy harcosnak nyújtottak már rejtekhelyet.
Nyílhegy hirtelen megállt.
- Látod, Sósvíz? - súgta diadalmasan. - Sápadtarcúak tüze.
Ahogy megmondottam.
- Isten bizony igaza van! - dörmögte Cap. - Fehér emberek!
Ott ülnek, és olyan nyugodtan falatoznak, mintha egy nagy hajó étkezőjében üldögélnének!
- Nyílhegynek nincs egészen igaza - jegyezte meg Mabel -, mert két indiánt látok ott, és csak egy fehér embert.
- Sápadtarcú kettő - mondta az indián, felemelve két ujját. - Vörös bőrű egy!
- Bizonyára úgy is lesz - mondta Mabel. - Jobb szeme van, mint nekünk. Most csak azt kellene megtudni, hogy a két fehér ember barát-e vagy ellenség. Könnyen lehet, hogy franciák!
- Elég lesz egy kiáltás, hogy meggyőződjünk róla - felelte a nagybátyja. - De húzódj meg itt, e mögött a vastag fatörzs mögött, Mágnes, mert még eszükbe juthat golyókkal válaszolni.
No, öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Tölcsért formált a kezéből, és már kiáltani akart, de a tuszkaróra visszatartotta.
- A vörös bőrű, látom, mohikán - mondta. - A két sápadtarcú meg jenki.
- Nagyszerű, ha igaz! - örvendezett Mabel. - Siessünk hát, bácsikám! Mondjuk meg nekik, hogy jó barátok közelednek.
- Várni! - intett a tuszkaróra. - A vörös bőrű nyugodt, vele nincs baj. De a sápadtarcúak elveszíthetik a fejüket. Ha meglátnak, ránk lőhetnek. Menjen csak a lány egyedül!
- Micsoda? - méltatlankodott a tengerész. - Küldjük előre a lányt, mi, erős férfiak meglapuljunk? Vigyen el az ördög, ha . . .
- Ne heveskedj, bácsikám - mondta Mabel. - Csakugyan, azt hiszem, a legjobb, ha engem látnak meg először. Csöppet sem félek. Én leszek a békehírnök.
- Nem tengerészmódszer, de ha te is így gondolod, nem bánom.
Mindenesetre vedd magadhoz az egyik pisztolyomat.
- Nem, nem, védtelenül erősebb vagyok, azt hiszem - felelte a lány kipirulva. - Egy lány mindig számíthat a férfiak lovagiasságára. Különben sem értek a fegyverekhez, és nem is óhajtok megismerkedni velük.
A bácsi nem akadékoskodott tovább, és a lány előresietett.
Szíve gyorsabban dobogott, mint máskor, de nyugodt léptekkel, tétovázás nélkül közeledett a tábortűzhöz. Akik ott ültek, eleinte nem vették észre, annyira lekötötte figyelmüket a legérdekesebb (és mi tagadás: legfontosabb) foglalatosság - az evés. Vacsorájukat csak akkor szakították félbe, amikor Mabel véletlenül egy száraz gallyacskára lépett, s az halkan megreccsent a lába alatt.
Az alig hallható kis neszre előbb a mohikán kapta fel a fejét.
Mabelt most már legfeljebb háromszáz lépés választotta el tőlük, s a tábortűz fényénél látta, hogy a tuszkaróra nem tévedett, az idegenek egyike csakugyan indián. Néhány szót intézett társához, akit Mabel az imént indiánnak nézett, amíg Nyílhegy fel nem világosította, hogy az bizony fehér bőrű. Most felugrott, és a puskája után kapott, amely ott volt mellette egy fának támasztva. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, a közelgő alakra figyelve, amíg fel nem ismerte, hogy nem férfi. A mohikán már hamarabb észrevette ezt, visszaült helyére, és nyugodtan folytatta vacsoráját, mintha meg sem zavarták volna benne. Társa pedig, a fehér ember, otthagyta a tábortüzet és elébe ment Mabelnek.
Mabel most már tisztán látta, hogy fehér emberrel van dolga, noha öltözéke kétféle ízlés különös keveréke volt, félig az indiánok, félig meg a gyarmatosok szokását követte. Javakorabeli férfi volt, közepes termetű, arca nem szép, de nyílt és becsületes.
Mabel csak egy pillantást vetett rá, és már tudta, hogy nem fenyegeti semmiféle veszedelem. Mégis meglassította lépteit, már csak az illendőség kedvéért is, mert nevelése visszatartotta attól, hogy olyan könnyedén szóba álljon egy idegen férfival.
- Ne féljen semmitől, kisasszony - mondta a vadászkülsejű férfi. - Szerencséjére olyan emberekkel találkozott itt az őserdő kellős közepén, akik tudják, hogyan kell viselkedni egy védtelen nővel szemben. Engem egyébként jól ismernek ezen a vidéken, és sok nevem közül egyik-másik talán már az ön fülét is megütötte.
A franciák és a Nagy-tó túlsó oldalán lakó rézbőrűek Hosszú
Puska néven emlegetnek. A mohikánok Sólyomszemnek hívnak, de ifjúkoromban Vadölőnek neveztek. A katonák és angol telepesek a Nyomkereső névvel tiszteltek meg, mert jó néhányszor meggyőződtek róla, hogy mindig megkeresem az ellenség nyomát, esetleg azt az ösvényt, amely egy bajba jutott jó barát nyomára vezet.
Mindezt nem dicsekedve mondta el, hanem egy olyan ember önérzetével, aki ismeri a maga értékét, és tudja, hogy egyik nevével sincs oka szégyenkeznie.
Szavainak hatása tüstént megmutatkozott. Mabel abban a pillanatban, amint meghallotta az idegen férfi utolsónak felemlített nevét, összecsapta kezét, és lelkesedéssel visszhangozta:
- Nyomkereső!
- Igen, annak neveznek, kisasszonyom, és merem állítani, hogy sok lord kevesebb érdemmel viseli őseitől örökölt büszke címét és nevét. Ugyanis az igazat megvallva, én nem arra vagyok büszke, hogy meglelem a legelrejtettebb ösvényt is, hanem arra, hogy a nyomokból tájékozódni tudok ott, ahol nincs semmiféle ösvény. A katonák persze nem értik a különbséget, mint ahogy nem tudnak különbséget tenni ösvény és nyom között. Az elsőt ugyanis kellő figyelemmel meg lehet látni, míg az utóbbit felfedezni inkább ösztön vagy szimat dolga.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondta Mabel. - Nemcsak azért, mert ön a híres Nyomkereső, hanem azért is, mert bizonyára ön az a jó barát, akit ígéretéhez híven édesapám küldött elébünk.
- Ha ön Dunham őrmester leánya, akkor a delavárok nagy prófétája sem ejthet ki igazabb szót!
- Én bizony Mabel vagyok, Mabel Dunham, amott meg a fák mögött nagybácsim vár, Charles Cap meg egy Nyílhegy nevű tuszkaróra. Tudtuk, hogy találkozni fogunk önnel, de nem reméltük, hogy ilyen hamar sor kerül rá.
- Kár, hogy nem tisztességesebb törzsből választottak kísérőt
- felelte Nyomkereső. - Meg kell mondanom, nem szeretem a tuszkarórákat, mert nagyon letértek apáik útjáról, és gyakran megfeledkeznek a Nagy Szellem intelmeiről. Az én szememben nem sokkal jobbak ők az alávaló mingóknál vagy másként irokézeknél, akik egy követ fújnak a franciákkal.
Mabel mosolygott. Tudta, hogy Nyomkereső ifjúkorában a delavárok közé került, szinte azok nevelték fel. Nem csoda, ha úgy gondolkodik, mint egy delavár indián, vagy úgy érez, mint a mohikánok, akik a delavárok rokonai és szövetségesei, de gyűlölik a mingókat és oneidákat.
- Nyílhegyről már hallottam - folytatta Nyomkereső. - Nagyravágyó főnök hírében áll.
- Annál jobb, hogy találkoztunk önnel! - nevetett Mabel.
- Bizony, szerencsés dolog, és én még jobban örülök neki, hiszen megígértem az őrmesternek, hogy gyermekét baj nélkül hazasegítem. Mi a csónakunkat a Vad Zuhatagnál hagytuk, mert úgy számítottuk, hogy körülbelül ott találkozunk önökkel.
Rövid pihenés után elhatároztuk, hogy gyalog megyünk önök elé még néhány mérföldnyire, hátha szükségük lesz a segítségünkre. Örülök, hogy így történt. Nem hiszem, hogy Nyílhegy le tudta volna vezetni csónakjukat a folyó veszedelmes szakaszán.
- No de itt van már a bácsikám! - kiáltott fel Mabel.
Cap és Nyílhegy - látva, hogy a beszélgetés barátságos mederben folyik - előbukkant a fák mögül, és odasietett hozzájuk.
Néhány szót váltottak Nyomkeresővel, azután az egész társaság csatlakozott a két másik emberhez, aki az egész idő alatt a tűz mellett ült, és buzgón falatozott.
A mohikán fel sem emelte fejét, de a másik fehér ember tisztelettudóan felállt, és meghajolt Mabel Dunham előtt. Egészséges, barna arcú ifjú volt, jóval fiatalabb, mint Nyomkereső. Mabel érdeklődve nézte, és a fiatalember is alaposan szemügyre vette a szép fiatal lányt.
- Hadd mutassam be barátaimat, akiket az ön édesapja küldött ki velem együtt egyetlen leánya és szeme fénye megoltalmazására - mondta Nyomkereső mosolyogva. - Ha megengedi, a nagy delavár főnökkel kezdem. - A tűznél ülő indiánra mutatott, aki erre felpattant, és délcegen megállt előttük, mozdulatlanul, mint egy szobor. - Van neki szép indián neve is, Csingacsguknak hívják, de nekünk ezt nehéz kimondani, és Nagy Kígyó néven emlegetjük. Nem mintha a kígyó alattomosságára céloznánk vele, csak gyorsaságára és ravaszságára gondolunk, két olyan tulajdonságra, amelyet az indiánok nagyra becsülnek. Azt hiszem, Nyílhegy tudja, mire gondolok.
A tuszkaróra előrelépett, és viszonylag barátságos arcot vágott.
- Két nagy indián harcos találkozása az őserdőben! - tréfálkozott Nyomkereső. - Egy kicsit olyan ez, Cap uram, mint amikor két vitorlás találkozik a nyílt tengeren. De ha már vízről van szó, hadd mutassam be fiatal barátomat, Jasper Westernt, aki nem tengerész ugyan, de nagyon ért a hajózás tudományához, noha csak az Ontario-tó vizein gyakorolta.
- Örvendek - mondta Cap, amikor szívélyesen megszorította a fiatalember kezét. - Én meg hadd ismertessem meg a kis húgommal, Mabellel, akit én Mágnesnek szoktam becézni.
- Találó név! - jegyezte meg Jasper Western. - És aki ilyen mágnes után igazodik, azt hiszem, nem jut zátonyra!
- Zátony! - kiáltott fel Cap. - A tengerésznek is óvakodnia kell a zátonytól, de mégsem annyira, mint az édesvízi hajósoknak, akik gyakrabban találkoznak vele. Ezeknek az édesvizeknek az a legnagyobb hibájuk; hogy túl közel van hozzájuk a föld. Az Ontario-tó, mint hallom, nagyobbacska víz, de mégiscsak föld öleli körül.
- Hát a tengert nem, bácsikám? - szólalt meg Mabel, mintha a tavi hajós védelmére akarna kelni.
- Nem, Mágnes, ebben tévedsz. Az óceánt is partok határolják ugyan, de Földünk nagyobb része tenger. Így inkább azt kellene mondanunk, hogy a szárazföld van a tengerben, és nem a tenger a szárazföld ölében. Az egész Föld többé-kevésbé sziget
- a fő a tenger!
Jasper Western nagy tisztelettel hallgatta Cap szavait. Nemcsak korának adózott tisztelettel, hanem mesterségének is. Gyakran álmodozott arról, hogy egyszer majd kipróbálja a hajózást a tengeren is; de sokkal jobban szerette a maga sima tükrű, szép nagy tavát, semhogy hajlandó lett volna véglegesen felcserélni akármiféle tengerrel is.
- Nyomkereső barátom már helyet készített önöknek a tűz és a párolgó tál mellett - mondta mosolyogva. - Kérem, telepedjenek le, és ízleljék meg a mi friss vadpecsenyénket.
- Örömest - felelte Cap. - Mert ebben az egy dologban a szárazföld kétségtelenül felülmúlja a tengert. Az óceánon nem lehet szarvasokat lőni.
A tűz gazdái igaz vendégszeretettel osztották meg vacsorájukat a jövevényekkel. Különösen Jasper buzgólkodott Mabel kínálgatásával. Odahúzott a tűzhöz egy tuskót, hogy a lány kényelmesen leülhessen, kiválasztott számára egy ízes darabot a vadpecsenyéből, és friss vizet hozott a közeli forrásból. Minden nő, akár fiatal, akár öreg, szereti a figyelmességet. A fiatal Jasperen meglátszott, hogy nem sokat forgolódott női társaságban, de természetes kedvessége, őszinte, mesterkéletlen udvariassága és az a leplezetlen hódolat, amellyel Mabelre nézett, határozottan rokonszenves volt.
Mialatt a fiatalok beszélgetve ismerkedtek egymással, a többiek körülülték a nagy közös tálat, amely bőségesen meg volt rakva ínycsiklandozó sült hússal. Az indiánok komoly arccal, némán táplálkoztak, étvágyuk kimeríthetetlennek látszott. A két idősebb fehér ember is jó étvággyal evett, de közben maradt idejük barátságos eszmecserére is.
- A vadászat haszna és öröme az egyetlen dolog, amit a szárazföldi emberektől irigyelni tudnék - mondta Cap. - Persze jó vadász sem lehet mindenki. Erre is születni kell.
- Itt az őserdőben, különösen azon a részen, amit mi határvidéknek nevezünk, sokféle képességre van szükség, hogy az ember megállja a helyét - felelte Nyomkereső. - Érteni kell a puskához, dárdához, vadászkéshez, de még az evezőlapáthoz is.
- Elhiszem - mondta Cap -, de mi az a kormánykerék, a vitorlák és a kötélzet kezeléséhez képest! Az evezőlapátot ügyesen kell forgatni, ha az ember kenun utazik az itteni gyors sodrású folyókon, de a hajó egészen más!
- Tudom - bólintott Nyomkereső. - Minden foglalkozásnak megvan a maga csínja-bínja, és én senkit sem becsülök annyira, mint azt az embert, aki érti és szereti a maga mesterségét. És minden körben mások a szokások. Egy mingó egészen másképp festi magát, mint egy delavár indián. De azt hiszem, a legtalpraesettebb emberek azok, akik sokat tartózkodnak a szabad ég alatt, és legközelebb állnak a természethez.
- Ebben egyetértünk - mondta Cap. - Kövezett városi utakon sétafikálni, templomba járni, prédikációt hallgatni édeskevés ahhoz, hogy valakiből ember váljék! Add a fiút hajósinasnak, küldd ki a nyílt tengerre, szokja meg a viharokat, lásson távoli kikötőket, idegen népeket és tájakat, akkor majd kinyílik a szeme és az esze, megedződik a jelleme, egyszóval férfi lesz belőle.
Egyébként pedig - eh, nem is érdemes sokat beszélni róla! Itt van például a sógorom. Nem mondom, derék ember, nem is akárki - de mégiscsak katona, semmi egyéb. Őrmester, igaz, de mégiscsak egy kis csavar a hadsereg gépezetében. Parancsokat teljesít, ebből áll az élete. Amikor nővéremnek, a szegény Bridgetnek udvarolt, hányszor mondtam neki: eszedbe se jusson egy katona felesége lenni! De tudja, milyenek a lányok, ha egyszer megtetszik nekik valaki. Dunham szépen haladt előre, azt mondják, ő a legfontosabb ember az egész erődben, de a szegény Bridget nem érte meg ezt, hiszen már tizennégy éve, hogy meghalt.
- A katona hivatása is tiszteletre méltó - felelte Nyomkereső
-, feltéve, hogy az igazság ügyéért harcol. És harcolni is többféleképpen lehet: alattomosan és becsületesen. Én sokat harcoltam a mingók ellen, de mindig fehér ember módjára. Barátom, Nagy Kígyó, indián módra harcol ugyan, és Nekem nincs jogom ezt bírálgatni, hiszen sok csatát vívtunk már egymás oldalán.
Az ő szokásai mások, de a becsület ugyanaz. Sokszor mondom neki, hogy csak egy pokol és egy mennyország van, bár az odavezető utak különbözők.
- Nem vitatom - szólt közbe Cap -, csak azt akarom megjegyezni, hogy a szárazföldön több út vezet a pokolba, mint a tengeren, ahol kevesebb a kocsma, és kevesebb a kísértés. Éppen ezért nem értem, mért beszélnek "tisztítótűzről", amikor inkább "tisztítóvízről" kellene beszélni, és a tenger igazán az. Nem tudom, hogy az önök tavai milyenek.
- A városokban könnyű bűnbe esni, megengedem - felelte
Nyomkereső. - De a mi tavainkat erdők veszik körül, és az erdő jó nevelőiskola. Persze itt is élnek gonosz emberek, de olyanok is, akikről bárki példát vehet. Így hát azt mondom, ne általánosítsunk, hanem ítéljünk meg minden egyes embert érdemei és hibái, jó és rossz tulajdonságai szerint. Én erdei ember vagyok, ott érzem magam elememben igazán. Önt hajlama és sorsa a tengerre vezette. Ez a fiatal barátom pedig, aki olyan jól elbeszélget most az őrmester leányával, az Ontario-tó legjobb ismerője, de a folyókat is jól ismeri itt, minden édesvízben otthonos, a franciák el is nevezték Eau Douce-nak - ami "Édesvizet" jelent. Mindenesetre jobban tud evezni, mint tüzet rakni.
- Az én indiánom, Nyílhegy, ki is nevette ezt a tüzet - mesélte
Cap. - Azt mondta, hogy csak afféle sápadtarcú ember rakta tűz.
Mert az indiánok, mondotta, nem raknak tüzet nedves gallyakból, nehogy a fekete füst elárulja őket.
- Úgy látszik, Jasper annyira szereti a vizet, hogy ha gallyakat gyűjt, akkor is a nedveset szedi össze - nevetett Nyomkereső. - De hogy a nedves gallyak, ha meggyújtjuk, fekete füstöt adnak, mi is tudjuk, nemcsak az indiánok. Nem olyan nagy tudomány ez, mint ahogy Nyílhegy képzeli.
- Nekem is volt dolgom idegen népekkel, csak nem indiánokkal, hanem hollandusokkal, malájokkal, meg kínaiakkal - mondta
Cap. - Én is azt tapasztaltam, hogy nincs olyan nagy különbség köztük. Lényegüket tekintve minden nép egyforma. Mind szereti az aranyat, a dohányt meg a pálinkát.
- De azért az indián mégis más mint a többi - vitatta Nyomkereső. - Vagy látott már olyan embert, aki jajveszékelés nélkül tűri, hogy kések hasogassák a testét, vagy lángok pörköljék, miközben emberfölötti önuralommal énekli halotti dalát? Nincs sárga vagy fehér ember, aki ezt meg tudná tenni.
- Fehér embernek nem is kell megtennie. Mert, hála istennek, fehér ember sohasem juthat abba a helyzetbe, hogy megkínozzák.
- Téved, Cap uram! A kegyetlenség nem a színes emberek vagy a vademberek sajátos tulajdonsága, megtalálható a fehér emberekben is.
- Talán a franciákban, nem mondom - vélte Cap, és most már jóllakottan válogatott a húsdarabok közt. - Még szerencse, hogy a Nagy-tó választ el minket tőlük.
- A tó nagy, igaz, de nem elég széles, inkább hosszú és keskeny.
Egyik végében vagyunk mi, a másik végében a franciák. Ha nem is mernek átkelni az Ontario-tavon, nagyon könnyen megkerülhetik.
- Ezek a vacak tavak! - kiáltott fel Cap. - Próbálná csak valaki megkerülni az óceánt!
- Miért? Az óceánnak nincs vége?
- Nincs. Se vége, se oldala, se feneke. Az a nemzet, amelynek országát óceán határolja, nyugodtan alhatik, nem kell félnie senkitől. Ott az embert nem fenyegeti az a veszély, hogy amíg alszik, rátörnek és megskalpolják.
- Csitt! Bocsánat, nem akarom, hogy az ifjú hölgy fülébe jusson. Minek ijesztgessük? Még szerencse, hogy inkább Édesvíz szavaira figyel, mint a mi beszédünkre. Mert mi tagadás, az út innen az erődig meglehetősen kockázatos. Sok ellenséges csapat ólálkodik itt. Legalább annyi itt az irokéz, mint a tó másik oldalán. Ezért küldött minket az őrmester önök elé.
- Micsoda? Ilyen vakmerők a gazfickók? Ennyire megközelítik őfelsége ágyúit?
- Hát a hollók nem köröznek e az elejtett vad fölött, ha ott is a vadász a közelben? Mindig akad fehér ember, aki egyik erődből a másikba igyekszik, és a mingók meg, irokézek ezekre leselkednek. Mi hárman úgy tettük meg az utat, hogy én a folyó bal partját kutattam át, Nagy Kígyó meg a jobb parton fürkészte a gazfickók nyomát, míg Jasper, a biztos kezű hajós, egymaga evezett fel a kenuval. Az őrmester könnyes szemmel mesélgetett neki a lányáról, hogy milyen szép, milyen jó, milyen engedelmes, és mennyire sóvárog utána, és mennyire aggódik érte. Azt hiszem, Jasper puszta kézzel is nekimenne akár száz mingónak, de nem hagyná cserben Mabel kisasszonyt. Minden veszéllyel szembeszáll érte.
- Miért? Olyan nagy volt a kockázat?
- De mennyire! Miközben az örvényt figyelte, vagy a víz sodrával küzdött, lesből lelőhették volna. Minden kockázat közül, amilyet az erdőben vállalni kell, a legveszedelmesebb egy ilyen vad folyón felevezni, ha a parti bozótban ellenség ólálkodik.
- Igaz, igaz. Nekem sem tetszik ez a százötven mérföldes erdei út, amelyre a sógorom kárhoztatott.
Nyílt harcban, ha látom az ellenséget, örömest veszek részt, és nem hátrálok meg, amíg élek. De hogy lesből lőjenek le, mint egy vadat - brr!
Ha nem szeretném úgy ezt a kis Mágnest, még most is megfordítanám a kormánykereket, és visszavitorláznék
Yorkba, hátat fordítva annak az átkozott Ontariónak!
- Nem sokat segítene magán, kedves uram, mert az út visszafelé jóval hosszabb, és éppen olyan veszélyes, mint az, amely még előttünk áll. Bízza csak ránk, elvisszük az erődbe anélkül, hogy egyetlen hajszála is meggörbülne, inkább a saját skalpunkat adjuk oda!
Cap angolnabőrbe font, kemény, szoros copfot viselt a tarkóján, míg feje búbja majdnem egészen kopasz volt. Most gépiesen megtapogatta mind a kettőt, mintha meg akarna győződni róla, vajon megvannak-e még. Szíve mélyén bátor ember volt, de amikor új ismerőse a skalpolást emlegette, borsódzott a háta. Ám hiába, most már nem lehetett visszavonulni. Így hát káromkodott egyet magában, aztán megkérdezte:
- Milyen messze vagyunk még az erődtől?
- Mindössze tizenöt mérföldnyire. És gyors mérföldek ezek, mert a folyón tesszük meg, hacsak a mingók meg nem állítanak.
- Végig fák kísérnek, a szeles és szélmentes oldalon egyaránt?
- Hogyan?
- Úgy értem, jobbról-balról fák szegélyezik majd utunkat?
- Aha, értem! Az Oswego partjait már megtisztították a katonai csapatok, közvetlen közelben nincsenek fák. A folyó árja pedig, mint már említettem, rendkívül gyors.
- De mi gátolja ezeket a mingó ördögöket abban, hogy golyózáport zúdítsanak a nyakunkba, amikor a benyúló földnyelveket vagy sziklazátonyokat kerülgetjük?
- Hát az bizony megtörténhetik. De bízzunk a gondviselésben.
Ha eddig vigyázott ránk, remélhetőleg most sem veszi le rólunk oltalmazó kezét.
- No, én jobb szeretek saját karomra támaszkodni!
- Én már sokszor voltam olyan helyzetben, hogy csak a csoda segített. Vagy nézze csak meg Nagy Kígyót itt. Bal füle körül még most is láthatja egy kés nyomát. Hosszú puskám egy golyója mentette meg akkor a skalpját. Ha egy fél perccel később érek oda, már nem él. Valahányszor a derék mohikán hálásan szorongatja kezemet, azt mondom neki, ne nekem köszönje, hanem a gondviselésnek. Igaz, hogy én sem tétováztam, mert ha az ember tomahawkot lát villogni egy jó barátja feje körül, gyorsan határoz, és még gyorsabban cselekszik. Én is így tettem, mert ha nem vagyok elég fürge, Csingacsguk szelleme "ősei boldog vadászterületén" kergeti a szarvast talán éppen ebben a pillanatban!
- Hagyjuk ezeket a hátborzongató dolgokat, kedves barátom - mondta Cap. - Miután egy-két óra múlva lemegy a nap, használjuk fel a még hasznosítható perceket, és menjünk tovább. Ha készen vagy, Mágnes, indulhatunk.
Mabel elpirult és felugrott - jelezve, hogy máris kész engedelmeskedni. Az idősebbek beszélgetéséből egy szót se hallott, mert Édesvíz, vagyis a fiatal Jasper sokkal érdekesebb dolgokat mesélt neki. Leírta, milyen élet folyik az erődben, ahová most készülődtek, és ahol gyermekkorában fordult meg utoljára. De most abba kellett hagyni az izgalmas beszélgetést. A társaság felszedte sátorfáját, amit persze nem kell szó szerint érteni, de egy kis csomagolás mégis szükségesnek mutatkozott. Mielőtt elindultak volna, Nyomkereső - társai, sőt a két indián csodálkozására - gallyakat kotort össze, és a hamvadó tűzre vetette, még arra is volt gondja, hogy nedves ágak legyenek köztük, és sűrű, fekete füst szálljon felfelé.
- Ha módodban áll lábnyomaidat eltüntetni, Jasper - magyarázta fiatalabb társának oktató hangon -, elhagyott táborhelyed füstje inkább hasznos, mint ártalmas. Lefogadom, hogy legalább egy tucat mingó ólálkodik körülöttünk. És ha egyik-másik felkúszik a magasabb fákra vagy arra a dombtetőre, első dolga lesz füst után kémlelődni. Hadd lássák meg füstünket! Szívesen átengedem nekik, amit itt hagyunk.
- És ha követnek minket, hogy megtámadjanak? - kérdezte
Jasper, aki máskor nem sokat törődött a veszéllyel, de amióta megismerkedett Mabellel, úgy látszik, kerülni akarta a fölösleges kockázatot.
- Hadd kövessenek a folyóig! Ott aztán mingó ravaszságukra bízom, hogy eldöntsék, merre tűnt el a csónakunk: a folyón felfelé vagy lefelé? A víz az egyetlen dolog, amely teljesen eltünteti az ember nyomát. Így csakis az eszükre lesznek utalva. Annyit tudnak, hogy társaságunk eddig felfelé evezett a folyón. Nyilván feltételezik majd, hogy pihenőnk után megint a folyón felfelé folytatjuk utunkat. Ha arra üldöznek, annyi időt nyerünk, amennyi nekünk éppen elég.
- Igazad van, hiszen Mabel kisasszonyról nem tudhatnak semmit. Érkezését a legnagyobb titokban tartottuk.
- Én pedig gondoskodom róla, hogy most se tudják meg, látod-e, Jasper? - mondta Nyomkereső, és nagy gondossággal
Mabel nyomaiba lépett, széles talpával széttaposva a lány kis lábnyomát.
- És a további tervek? - kérdezte Cap.
- Én úgy gondolom, hogy mindnyájan elférünk az önök csónakjában, és egy kis szerencsével eljuthatunk arra a helyre, ahol elrejtettük a csónakunkat. Akkor aztán kényelmesebben utazhatunk tovább.
- Ámen - hagyta rá Charles Cap.
A mai New York állam folyói: a Hudson, a Mohawk, az Oswego - valamint tavai: az Erie-, az Ontario-, a Champlain- és a George-tó - többé-kevésbé összefüggő vízrendszert alkotnak.
A tavakat ezek a folyók és természetes csatornák összekötik egymással. A Hudson ezerkétszáz méter magasan ered az Adirondack-hegységben, és a New York öbölbe torkollik. A beleömlő
Mohawk folyó több tóval köti össze. Fontos vízi út még az Oswego is, amely az Oneida és egy másik kisebb folyó egyesüléséből keletkezik, és Oswego városánál torkollik az Ontario-tóba. Ezek a folyók többnyire gyorsan száguldanak lefelé, és kisebb-nagyobb vízeséseket alkotnak. Legveszedelmesebb szakaszaikat, ahol a medret sziklák szorítják össze, és a víz áramlása különösen sebes, sellőknek hívják.
Cap és társai Fort Stanwixből, a Mohawk partján épült erődből indultak el csónakon. Eljutottak az Oswego tó vizébe, és erdei sétájuk előtt elrejtették a kenut a parti bokrok közt. Júniusi Harmat ott guggolt, és várta visszatértüket.
- Fordítsuk meg a kenut, orrával ár ellen, majd a víz közepén ráérünk visszafordítani - indítványozta Nyomkereső, amikor a társaság odaért a folyóhoz. - Ha azok az átkozott mingók nyomunkra akadnak, megtalálják a kenu nyomát is a sárban. Hadd higgyék, hogy a folyón felfelé folytattuk utunkat.
A tanácsot készségesen követték, azután valamennyien beszálltak a kenuba, Nyomkereső kivételével, aki a parton maradt, hogy ellökje a könnyű járművet. Egy erős lökés után Nyomkereső könnyed ugrással a kenuban termett, anélkül, hogy egyensúlyából kibillentette volna, és a csónak orrában helyezkedett el.
Mihelyt a folyó közepére értek, a kenut visszafelé fordították, és nesztelenül siklottak az árral lefelé.
A kenu egyike volt azoknak a kéregből épült, könnyű járműveknek, amelyeket az indiánok olyan ügyesen tudtak elkészíteni.
Csekély súlyuk nagyon alkalmassá tette őket az itteni sekély, sziklás vízi utak akadályainak legyőzésére. Az is fontos volt, hogy a csónakot megerőltetés nélkül lehessen vinni vállon is, szükség esetén akár egy-két mérföldnyi távolságra, ha az utasok az egyik folyóból a másikba akartak eljutni. Ezt a kenut egy ember is fel tudta emelni, pedig jó hosszú volt és meglehetősen széles.
Nagyon gondos munkával készült, minden kis részét pontosan összeillesztették; játszva elbírt volna több embert is, mint azt a hetet, aki most helyet foglalt benne.
Cap az alacsony padon ült a kenu közepén. Nagy Kígyó mellette térdelt. Nyílhegy és felesége előttük gubbasztott. Mabel félig hevert nagybátyja háta mögött, batyui és csomagjai között. Nyomkereső és Édesvíz állva evezett, egyik elöl, a másik a kenu végében.
Közben halkan beszélgettek, nem feledkezve meg a szükséges elővigyázatosságról.
Akármilyen közel voltak is már az Oswego-erődhöz, a terep csöppet sem volt biztonságos.
Abban az időben két vízi úton bonyolították le a közlekedést és a katonai szállításokat New York gyarmat lakott része és a kanadai határvidék közt. Az egyik út a Champlain-tó és a Georgetó vizein haladt át, a másik pedig a Mohawk folyón, az Erdő-patakon és az Oneida folyón keresztül. Mindkét útvonal mentén kisebb erődöket, előretolt katonai állomásokat építettek. De a
Mohawk-parti erődöt az Oswego torkolatától legalább százmérföldnyi lakatlan vadon választotta el. Ezen vágott át Nyílhegy vezetésével Cap és Mabel.
- Néha sóvárogva gondolok azokra a békés időkre, amikor nem kellett mással törődnöm, csak a vadakkal és halakkal! - mondta Nyomkereső. - Milyen szép napokat töltöttünk Nagy
Kígyóval az erdőben meg a folyók mentén . . . Vadpecsenyével, lazaccal, pisztránggal csillapítottuk éhségünket, tiszta forrásvízzel a szomjunkat, nem volt semmi gondunk! Most meg folyton emberölésen törjük a fejünket. Nem is csodálnám, ha az őrmester leánykája azt gondolná rólunk, hogy vérszomjas vademberek vagyunk.
- Ha azok lennének, apám nem bízta volna önökre egyetlen leánya életét - felelte Mabel mosolyogva. - Leveleiben is gyakran írt Nyomkeresőről. Ifjú barátom - mindig így emlegette.
- Ifjú barátom! - kacagott Nyomkereső. - Ifjú már igazán nem vagyok. Legfeljebb az őrmesterhez képest, aki majdnem három évtizeddel idősebb nálam. Fiatalsággal itt csak ön dicsekedhetik, Mabel kisasszony, no meg Édesvíz barátom ott hátul, a csónak végében.
Mabel önkéntelenül is hátrapillantott, és tekintete a "tavi hajós" hódoló pillantásával találkozott. Gyorsan elfordította fejét, és a tükörsima vízre bámult.
Ebben a pillanatban tompa dübörgés hallatszott, amely csakhamar megismétlődött. Cap fülét hegyezte.
- Csak nem hullámverés? - kérdezte. - Ott volnánk már az önök híres tava közelében?
- Nem, nem, ott még nem tartunk - felelte Nyomkereső. - A folyó vizének dübörgését halljuk, amint a sziklákra zuhan, innen vagy fél mérföldnyire.
- A Vad Zuhatag? - figyelt fel a beszélgetésre Mabel is, és arca még jobban kipirult.
- Nem kell tőle félni - felelte Nyomkereső megnyugtató hangon.
- Nem volna jó közelebb húzódni a parthoz? - indítványozta
Cap. - Az ilyen vízeséseket rendszerint sellők előzik meg, ezek a víz közepe felé sodornak, ahol az örvény szívóereje a legnagyobb.
- Bízza csak ránk, Cap mester - felelte Nyomkereső. - Igaz, hogy csak afféle édesvízi hajósok vagyunk, de ismerjük a folyóinkat, és úgy lesiklunk a zuhatagon, hogy észre se veszi!
- Lesiklunk? Csak nem akar ezen a törékeny faháncs alkotmányon belemenni a zuhatagba?
- Még mindig könnyebb, mint a zuhatag előtt kikötni a parton, kirakni a csónakot, és vállunkra emelni, úgy cipelni vagy egymérföldnyi úton, amíg meg nem kerüljük a zuhatagot.
Most Jasper vette át a szót:
- Úgy gondoltuk, hogy a kisasszonyt meg az indiánokat kitesszük a partra, ők poggyász nélkül könnyen lesétálhatnak, mi hárman pedig átvisszük a csónakot a zuhatagon.
- Önre feltétlenül szükségűnk van, Mr. Cap - tette hozzá Nyomkereső, és Jasperre kacsintott -, hiszen megszokta a hullámokat, és segít egyensúlyban tartani a csónakot. Ha erősebben megbillen, Mabel kisasszony kelengyéje könnyen kirepül, vagy legalábbis tönkreázik.
Cap gondolkodóba esett. Mint tengerész, aki ismeri a víz erejét, nagyon jól tudta, milyen nehéz feladat lesiklani egy zuhatagon.
De büszkesége nem engedte, hogy elárulja tétovázását. Aztán az is elvette kedvét a szárazföldi sétától, amit a skalpolásról hallott. A csónakot - okkal vagy ok nélkül - afféle menedékhelynek tekintette, ahol biztonságban van az indiánok támadása elől.
- De ha indiánok ólálkodnak erre, hogy engedhetjük ki Mabelt a partra? - kérdezte.
- Ebből a szempontból a zuhatag környéke eléggé veszélytelen - felelte Nyomkereső. - A parti ösvény itt, ahol a csónakokat szokták átcipelni, meglehetősen forgalmas, és a mingók nem merészkednek ide. Jobb szeretnek olyan helyen garázdálkodni, ahol kockázat nélkül tehetik meg. Kormányozz jobbra, Jasper!
Látod azt a vízbe nyúló fatörzset? Ott tesszük partra Mabel kisasszonyt, ott száraz lábbal kiszállhat.
Néhány perc múlva az egész társaság elhagyta a csónakot, Cap, Nyomkereső és Édesvíz kivételével.
- Csak nyugalom - mondta Nyomkereső.
- Ki izgatott? - felelte Cap fitymáló hangon. - Mi az a vacak zuhatag egy tengeri viharhoz képest?
- Hát azért az Oswego zuhatagát sem szabad lekicsinyelni - mondta Nyomkereső. - Nem olyan nagy, mint a Niagara- vagy a Glenn-vízesés, de legény legyen a talpán, aki megbirkózik vele. Álljon csak, Mabel kisasszony, arra a sziklára, onnan végignézheti, hogyan siklunk le.
A kenut már ellökték a parttól, és Mabel reszketve kapaszkodott fel a kijelölt sziklára; szeme Édesvíz karcsú, hajlékony és erős alakjára tapadt, amint ott állt a kenu farában, és biztos kézzel irányította a pehelykönnyű jármű útját. De mihelyt a csónak a zuhatag közelébe ért, a lány halkan felsikoltott, és kezével eltakarta szemét. A következő pillanatban azonban újra szabaddá tette, és lélegzetét visszafojtva, elbűvölten nézte, mi történik.
A két indián nyugodtan ült a fatönkön, és egykedvűen bámult a vízbe, míg Júniusi Harmat Mabelhez lépett, és gyermeki kíváncsisággal figyelte a kenu veszedelmes útját.
Mihelyt a csónak a folyó közepére ért, Nyomkereső térdre ereszkedett, és úgy evezett tovább, ügyelve arra, hogy lassú, könnyű mozdulatai ne zavarják Édesvíz munkáját. A "tavi hajós" mozdulatlanul állt a kenu végében, és merően nézett egy pontra a zuhatagon túl - nyilván a lesikláshoz legkedvezőbb irányt kereste.
- Kissé jobbra, fiam, nyugatra - dünnyögte Nyomkereső -, amerre a folyó erősebben tajtékzik. Édesvíz nem felelt, mert a kenu már belekerült a folyó legerősebb sodrába, és orra egyenesen a zuhatag felé mutatott. Futása meggyorsult. Cap fülét megütötte a víz egyre hangosabb dübörgése.
- Lenyomni az orrát! Minél lejjebb! - kiáltotta aggódva, amint a csónak elérte a zuhatag kezdetét.
- Lent lesz az orra, éppen eléggé lent lesz - felelte Nyomkereső halkan kuncogva. - Fel a farát, Jasper!
A többi olyan volt, mint amikor az ember behunyt szemmel halad át valami szeles helyen. Édesvíz megfelelő mozdulatot tett a lapátjával, és a kenu besiklott a zuhatag csatornájába. Cap egy pillanatig úgy érezte, mintha egy sistergő katlanba pottyant volna.
Látta, hogy a kenu orra előrebillen, a dühösen habzó ár őrült sebességgel száguld el mellette, és úgy dobálja a könnyű járművet, mint valami dióhéjat. Aztán, nagy örömére és meglepetésére, érezte, hogy most már sima vízen siklanak a zuhatag alatt, ahová Jasper biztos evezőcsapásai kormányozták a kenut.
Nyomkereső hangosan és boldogan nevetett, amint felkapaszkodott térdelő helyzetéből. Valahonnan gyorsan előszedett egy bádogbödönt és egy szarukanalat, aztán nyugodtan meregette a kenu fenekéről a vizet, amely a lesiklás percében odaloccsant.
- Tizennégy kanál víz, Jasper - mondta szemrehányó hangon
-, pedig nagyon méltányosan mértem. A múltkor tíz kanállal siklottunk le.
- Cap mester túl erősen támaszkodott hátra - felelte Édesvíz.
- Alig tudtam beigazítani a hajót.
- Lehetséges . . ., sőt egészen biztosan úgy volt, ha mondod . . ., de a múltkor mégiscsak tíz kanál vizet kaptunk.
Cap most hatalmasat köhintett, és megtapogatta copfját, mintha meg akarna győződni róla, hogy még ott van-e a helyén, és hátranézett, hogy szemügyre vegye a veszélyt, amelyet ilyen szépen átvészelt. Most már meg is értette, miképpen sikerülhetett. A folyó legnagyobb része kilencvenfokos szögben, egészen függőlegesen zuhant le tíz-tizenkét lábnyira, de közepe táján sodra olyan erős volt, hogy kivájta a sziklamedret: itt a víz egy szűk csatornán legfeljebb negyvenfokos szögben száguldott keresztül. Ezen a keskeny csatornán siklott le a csónak, töredezett sziklák fenyegető szilánkjai közt, örvények fölött, vadul tajtékzó, tomboló vízen - a legkisebb eltérés elég lett volna ahhoz, hogy a gyenge alkotmány pozdorjává zúzódjék. Viszont az is igaz, hogy a kenu könnyűsége elősegítette a sikert; lehetővé tette, hogy a kormányos biztos szeme és erős karja hajszálpontosan betartsa az egyetlen helyes irányt, kikerülje a fenyegető szirteket, és átsegítse a csónakot a legveszedelmesebb ponton - a többit aztán elvégezte a folyó szédítő gyors sodra.
Minden tengerész ösztönszerűen retteg a sziklazátonyoktól.
Cap elismerő csodálattal adózott a két fiatalabb férfi ügyességének és bátorságának. De érzelmeit nem árulta el, és csak ennyit mondott:
- Szép volt - semmi különös, de jó munka.
- Én bizony nem mondanám, hogy semmi különös - felelte
Nyomkereső. - Nem ismerek még egy embert, aki ilyen biztosan meg tudná tenni, bár nagy üggyel-bajjal átevickél néha itt egy-egy kontár, ha szerencséje van. Bevallom, magam sem vállalkoznék rá egyedül. Jasper keze és Jasper szeme kell hozzá, hogy szárazon átkeljünk. Tizennégy kanálnyi víz nem sok, bár kissé restellem, hogy nem tíz kanál volt, mint a múltkor. Ha már olyan nézőközönségünk van, mint az őrmester leánya, jobban is kitehettünk volna magunkért. De a dicsőség mindenesetre Jasperé.
- Miért egyedül az övé? Hallottam, amint ön dirigálta, hogy mit tegyen.
- Nem dirigáltam, csak belekotyogtam. Ez csak emberi gyarlóság, tengerész barátom, és főképpen a fehér ember gyarlósága.
Ha egy indián ül a kenuban, meg se mukkan. De mi, fehérek, mindig okosabbak akarunk lenni felebarátainknál. Pedig nem helyes ilyen pillanatokban megzavarni a kormányost. Egy hajszálnyi tévedés jobbra vagy balra már végzetes lehetett volna. De én tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Jasperral lesiklanék akár a Niagarán is!
- A Niagarán! Ne tréfáljon, Nyomkereső! Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a Niagarán is le lehet siklani egy ilyen törékeny jószággal?
- Miért ne? Semmi sem könnyebb, csak érteni kell hozzá.
A legnagyobb tengerjáró vitorlást is le lehet vinni rajta, nem igaz, Jasper?
- Szent igaz - felelte a fiatalember -, csak az a kérdés, mielőtt lesiklanál vele, hogy viszed fel.
Cap nem látta, hogy Nyomkereső megint a barátjára kacsintott. Ugratni akarta a tengerészt, mert kissé megelégelte, hogy olyan fölényesen beszél, és folyton a tengerrel hozakodik elő.
Közben eljutottak arra a helyre, ahol Jasper elrejtette a maga csónakját a bokrok közé. A társaságnak most már két csónak állt a rendelkezésére. A következőképpen helyezkedtek el: Cap,
Jasper és Mabel ott maradt a kenuban. Nyomkereső, Nyílhegy és Júniusi Harmat átült a másik csónakba, míg Nagy Kígyó a parton cserkészett, a bokrokat kutatta át, az ellenség nyomait fürkészte.
Mabel még nem nyerte egészen vissza piros arcszínét, pedig most már nem volt semmi ok a sápadozásra. A csónak gyorsan, de nyugodtan siklott lefelé a folyón, Jaspernek csak időnként kellett lapátját megmozdítania, hogy helyes irányba terelje. De a lány még mindig úgy látta maga előtt, amint bátran és nyugodtan áll az alábukó csónakban, feszült figyelemmel lesve a tajtékzó vizet, amely hol elborította, hol meg feltárta barna kőmedrét, mintha valami gépezet rángatná ide-oda. Mabel szívét összeszorította a félelem, de ezt tüstént felváltotta a jóleső megnyugvás, amit nők éreznek, ha egy erős férfi karja oltalmat ígér nekik.
- Amióta elhagyta a Stanwix-erődöt, Mabel most, a Vad Zuhatag után érezte magát először teljes biztonságban. A másik csónak a közelben haladt, és Nyomkereső időnként egy-két szót váltott a leánnyal, míg Édesvíz csak akkor szólt, ha kérdeztek tőle valamit.
- Nos, hogy tetszett a lesiklás? - kérdezte Nyomkereső a lánytól. - Milyen látvány volt a partról nézve?
- Izgalmas és gyönyörű - felelte Mabel. - Nem győztem csodálni mindkettőjük nyugalmát és bátorságát.
- Mr. Cap is bátran viselkedett - mondta Nyomkereső. - De ne gondolja, hogy azért tettük, mert hősködni akartunk. A kirakodás és a zuhatag szárazföldi megkerülése nagy időveszteséggel járt volna. Márpedig minden perc drága, amíg ezek az átkozott mingók errefelé kószálnak; nem igaz, Édesvíz?
- Most már nem kell tartani semmitől - felelte a fiatalember. - A kenuk gyorsan siklanak, és két óra múlva megérkezünk.
- Hála istennek! - mosolygott a lány.
- Nincs olyan mingó, aki egyetlen hajaszálát is meggörbíthetné önnek, kedvesem, amíg mi itt vagyunk - mondta Nyomkereső. - Megfogadtuk, hogy baj nélkül elszállítjuk az édesapjához. De nézd csak, Jasper: mi az ott a vízben, a kanyarnál, a bokrok alatt?
Mintha egy ember állna a sziklán, a part mellett.
- Az bizony Nagy Kígyó, és erősen integet. Csak tudnám, mit akar!
- Igen, Nagy Kígyó, szavamra! És azt akarja, hogy evezzünk oda. Úgy látszik, valami baj van, különben nem tartóztatna fel minket. De ne veszítsük el a fejünket, végtére is férfiak vagyunk!
Csak az bosszant, hogy épp az imént emlegettük, mennyire nem fenyeget már semmiféle veszedelem. Hiú hetvenkedés volt, és a mingók hamarosan meghazudtolták. Vigye el őket az ördög!
Az Oswego vize itt sebesen folyt, és ágyát sok helyen sziklák szorították össze. A kenu kormányzása a zuhatagon túl is nagy figyelmet és ügyességet követelt. A mohikán jól tudta ezt, és olyan helyet választott ki, ahol a csónakot meg lehet állítani.
Nyomkereső egy erős evezőcsapással a part felé fordította a kenu orrát. Ugyanezt tette Jasper is. A következő percben mindkét csónak nesztelenül suhant el a parti bokrok mellett. Mihelyt a mohikán közelébe értek, megálltak.
- A nagy főnök nem szokott ok nélkül aggodalmaskodni - mondta Nyomkereső a delavárok nyelvén. - Miért intett nekünk, hogy álljunk meg?
- Mingók ólálkodnak az erdőben.
- Ezt már napok óta sejtettük. A nagy főnök talán nem tudta?
A mohikán kőből faragott pipafejet nyújtott át Nyomkeresőnek.
- Egészen friss nyom közelében találtam - mondta. - A nyom az erőd felé vezet.
- Talán a mi katonáink egyike vesztette el - mondta Nyomkereső. - Közülünk sokan szívnak indián pipát.
- Nézze meg jobban, fehér testvérem - felelte a mohikán.
A pipát habkőből faragták, szépen és gondosan. Közepén kis keresztet lehetett látni.
- Látom - dünnyögte Nyomkereső. - Nem indián, hanem kanadai pap faragta. Mikor veszítette el a gazdája? Mit gondol Csingacsguk?
- Még parázslott benne a dohány, amikor ráakadtam.
Nyomkereső kiszállt a csónakból. A mohikán megmutatta neki azt a helyet, ahol a pipát találta. Mindketten lehajoltak, és alaposan megvizsgálták a nyomokat. A vizsgálódás jó tíz percig tartott. Azután Nyomkereső egyedül tért vissza a csónakhoz, míg indián barátja eltűnt az erdőben.
- Mi újság, kedves mester? - kérdezte Cap. - Csak nem vágták el az utunkat.
Nyomkereső egyszerű, nyílt arca többnyire nagy önbizalmat árult el. Most is nyugodt volt, de homlokán egy kis gondfelhő suhant át.
- Lehet, hogy úgy van, Cap uram - felelte. - Egyelőre csak annyit tudok, hogy mingó lábnyomok húzódnak az erdőben, alig százlépésnyire tőlünk. És ami még rosszabb, a lábnyomok iránya az erőd felé mutat. Ha a mingók lesben állnak, bajos lesz áthaladni az irtáson, amely az erődöt körülveszi.
- Csak nem mernek ezek a rézbőrű ördögök odáig szemtelenkedni? Az erőd ágyúinak torkába?
- Ez nem olyan erőd, mint Cap uram képzeli. Mindössze néhány könnyű ágyúja van, azok is a folyó torkolatát őrzik. A mingók értik a módját, hogy láthatatlanná váljanak. A kidőlt fatörzsek kitűnő rejtekhelyet nyújtanak nekik. Ágyúval lőni rájuk csak puskaporpazarlás volna. Így hát mi sem mehetünk tovább, egyelőre nekünk is el kell rejtőznünk. Szerencsére ezen az oldalon magas a part, és jól eltakarja a csónakokat. A vérszomjas ördögök már előttünk vannak, lejjebb a folyón. De jó lenne visszacsalni őket a hátunk mögé! Azt mondom, Jasper, próbálkozzunk meg egy kis csellel. Látod azt a terebélyes gesztenyefát a folyó túlsó kanyarulatánál, amelyet nemrég hagytunk el?
- Azt a fát, a kidőlt fenyő mellett?
- Azt hát! Fogd a kovát meg a taplót, és kússz vissza a parton odáig. Rakj egy kis máglyát, és gyújtsd meg. Talán a füst visszacsalogatja az átkozott fickókat. Közben mi kissé lejjebb evezünk, és keresünk valami jó rejtekhelyet a kenuk számára.
- Rendben van, Nyomkereső - felelte Jasper. - Tíz perc múlva olyan tűz lesz ott, hogy csuda!
- Persze nedves fát is tégy rá, hogy jó nagy füstje legyen - mosolygott Nyomkereső.
Mabelnek nem tetszett, hogy Jaspert ilyen veszedelmes útra küldik, de mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy tiltakozzék, a fiatalember már felkapaszkodott a partra, és eltűnt a bozótban.
A kenukat közben lecsurgatták a folyón egy olyan helyre, ahonnan az említett terebélyes gesztenyefát már nem is lehetett látni.
- Tyű, micsoda füst, az áldóját! - suttogta Nyomkereső, és hátrafelé mutatott, ahol már kanyargó füstoszlop emelkedett a folyó fölé.
- Túl sok füst, túl sok ravaszság - csóválta fejét kétkedően a tuszkaróra.
Nyomkereső nem felelt neki. Figyelmét lekötötte egy kis öblösödés, a part beszögellése. Éppen akkora volt, hogy a két kenu besuhanhatott, és egymás mellett elfért benne. Jobb rejtekhelyet álmodni sem lehetett volna. A kis öblöt sűrű bokrok szegélyezték, ágaik a víz fölé hajoltak, lombjaik valóságos kupolaként borultak a két csónak fölé.
- Itt jó lesz - dünnyögte Nyomkereső elégedetten. - De hozzá is segíthetünk egy kicsit, hogy még jobb legyen.
Kimászott a partra, és intett a tuszkarórának, hogy kövesse.
Vigyázva, hogy zajt ne csapjanak, hosszú, lombos ágakat tördeltek le a közeli fákról. Ezeket letört végükkel az iszapba dugták, a csónakok elé. Valóságos sövényt varázsoltak oda - lombfüggönyt, mely teljesen eltakarta a kis öblöt és a benne rejtőzködő kenukat.
- No, mindjárt meglátjuk, elég ügyesek voltunk-e - kuncogott
Nyomkereső. - Ott jön Édesvíz, kíváncsi vagyok, megtalál-e minket. Annyit látok, hogy van esze. A parti sekély vízben gázol felénk, hogy ne hagyjon nyomokat.
Jasper, miután feladatát elvégezte, visszatért oda, ahol tíz perccel előbb kimászott a partra. Mivel a csónakokat már nem találta ott, utánuk eredt, mégpedig kellő óvatossággal, a vízben gázolva, hogy nyomait eltűntesse. Közben fürkészve nézegette a partot, de nem vett észre semmit. Már-már elhaladt a kis öböl mellett is, amikor Nyomkereső kidugta fejét a lombfüggöny mögül, és halkan füttyentett neki.
- Nagyszerű! - mosolygott Nyomkereső elégedetten, amikor barátja belépett a kis természetes lugasba. - Ha nem füttyentek neked, gyanútlanul továbbmentél volna. Úgy látszik, jó búvóhelyet találtunk itt.
- Csak az a kár, hogy nem gyújthatok rá a pipámra! - sóhajtott fel Cap.
- Bizony, nem volna tanácsos - felelte Nyomkereső. - A dohányfüst egykettőre elárulna minket a mingóknak. A szemüket még talán kijátszhatjuk, de az orrukat semmiképpen sem. Mi újság, Jasper? Hallottál valamit?
- Nagy Kígyó közeleg - felelte a fiatalember.
- Akkor maradjunk csendben. Szeretném tudni, hogy egy indián szeme észrevesz-e valamit ott, ahol te nem láttál semmit.
A mohikán ugyanabból az irányból közeledett, mint Jasper az imént. Amikor a kanyarulathoz ért, ahol könnyen el tudott tűnni azoknak a szeme elől, akik a folyón feljebb leselkedtek, gyorsan lehajolt, és óvatosan meglapult a part menti bokrok közt.
- Nagy Kígyó látja a gazfickót - súgta Nyomkereső. - Azok meg lépre mentek. Kutya legyen a nevem, ha nem készülődnek támadásra a füst ellen!
Halkan nevetett, és oldalba bökte a tengerészt, akivel egy csónakban ült. Cap előrehajolt, és feszülten figyelte a mohikán mozdulatait, éppen úgy, mint a másik csónakban Mabel és Jasper.
Nyílhegy és felesége a parton gubbasztott, és közönyösen bámult maga elé.
A mohikán jó néhány percig hasalt a bokrok közt, aztán hirtelen becsúszott a vízbe. Úgy látszik, észrevett valamit, ami sürgős intézkedést követelt. De akárhogy sietett is, nem feledkezett meg az óvatosságról. Minden irányban körülnézett, és arra is ügyelt, hogy nyomait eltüntesse. A sekély vízben gázolva szemügyre vett a parton minden kis helyet, ahol csak egy kenu elrejtőzhetik.
- Szólj neki, nehogy továbbmenjen - súgta Jasper türelmet lenül.
- Csigavér! - felelte Nyomkereső. - Mikor tanuljuk ezt meg az indiánoktól? Ne félj semmit, Csingacsguk szeme olyan csalhatatlan, mint egy vizsla szimata.
Igaza volt. A mohikán már továbbgázolt néhány lépéssel, de hirtelen megállt, pillantását a lombfüggönyre szegezte, majd visszalépett, és a lombokat maga előtt szétválasztva, már ott is állt a kis öböl bejáratában.
- Itt vannak a mingók? - kérdezte Nyomkereső.
- Irokézek - helyesbítette a mohikán.
- Irokéz, mingó, ördög - nekem ugyanaz! Húzódjunk félre, nagy főnök, és beszéljük meg a dolgot.
Kiléptek a partra, jó messze Nyílhegytől, és suttogva beszélgettek a delavárok nyelvén. Amikor tanácskozásukat befejezték, Nyomkereső visszatért a csónakokhoz, és beszámolt társainak arról, amit megtudott.
A mohikán jó darabon követte az ellenség nyomait. Az irokézek az erőd felé vonultak, de amint megpillantották Jasper füstjét, visszafordultak. Csingacsguk nagy veszélybe került.
Ugyancsak ügyesen kellett bujkálnia, hogy fel ne fedezzék, amint elhaladnak mellette. Szerencsére a füst annyira lekötötte az irokézek figyelmét, hogy most nem néztek körül olyan alaposan, mint máskor. Tizenöten voltak, és könnyedén egymás nyomába lépkedve siettek a füst felé. Amikor elvonultak, Csingacsguk a folyóhoz lopódzott, és a kanyarban újra elbújt a bokrok közt, onnan figyelte, mit csinálnak az irokézek.
Hogy mit gondoltak, nem tudhatta, de könnyű volt kitalálni.
Nyilván dühbe gurultak, amikor rájöttek a cselre, és véres bosszút fogadtak. Csapatuk két részre oszlott. Hat-nyolc harcos Jasper nyomait követte a parton, a folyón lefelé, a többiek eltűntek az erdőben.
Miután Nyomkereső mindezt elmondta társainak, egyetértettek abban, hogy életüket nem fogják olcsón odaadni.
- Induljunk el tüstént a kenukkal - javasolta Jasper. - A folyó sodra gyors, és ha erősen evezünk is hozzá, egérutat nyerhetünk.
- Igen, a kenu gyors, de a mingó puskagolyók még gyorsabbak - felelte Nyomkereső. - Mi vár Mabelre, ha golyózáporba kerülünk?
- Mabel kisasszony és az indián asszony feküdjön hanyatt a csónakban, mi, férfiak pedig. . .
- Nos? - kérdezte Nyomkereső.
- Egyszer úgyis meg kell halni! - heveskedett Jasper.
- Lassan a testtel, öcsém! Már én is forogtam néhányszor életveszedelemben, elhiheted, de sohasem vesztettem el a fejemet.
A megfontoltság nagyon jól összefér a bátorsággal.
- Bocsáss meg, Nyomkereső, nem akartam bátorságodat kétségbe vonni. Őszintén kérlek, ne haragudj.
Nyomkereső nem szokott sokáig neheztelni. Megragadta barátja feléje nyújtott jobbját, és keményen megszorította.
- Jól van, Jasper - mondta -, de mielőtt döntenénk. . .
Valaki megérintette a vállát. Elhallgatott, és hirtelen megfordult. Ekkor látta, hogy Mabel egyenesen áll a csónakban, és ujját ajkához emeli. Ő érintette meg Nyomkereső vállát egy nádszállal, hogy figyelmeztesse valamire. Nyomkereső előrehajolt, és kikémlelt a lombokon keresztül.
- Átkozott mingók! - súgta Jaspernek. - Elő a fegyverekkel, de a legnagyobb csendben!
Jasper kényszerítette Mabelt, hogy kuporodjék le a csónakba, maga pedig vállához emelte puskáját. Cap mindkét pisztolyát, készenlétbe helyezte. Csingacsguk és Nyílhegy nesztelenül közelebb csúszott. Az indián asszony térdére hajtotta fejét, és beborította pamutszoknyájával. Nyomkereső olyan helyre állt, ahonnan áttekinthette a terepet, és jól célozhatott. Bízott puskájában, hisz még sohasem hagyta cserben.
Pedig amit látott, csöppet sem volt megnyugtató. Három irokéz bukkant fel a vízben, a kanyarnál, alig kétszáz lépésnyire a kenuk rejtekhelyétől. Derékig meztelenül álltak a vízben, arcuk és testük rikító hadiszínekben pompázott. Tétovázva álltak ott, nyilván nézeteltérés volt köztük a további teendők tekintetében.
Az egyik irokéz lefelé mutatott a folyón, a másik fölfelé, a harmadik pedig át, a túlsó partra.
Izgalmas pillanat volt. Az utasoknak kettős támadásra kellett felkészülniük. A folyamban gázoló és csalódásukban dühösen hadonászó irokézeken kívül a csapat másik fele is bizonyára közeledett a parton. Nyomkereső belátta, hogy sürgősen tenni kell valamit. Összedugta fejét Jasperrel és a két indiánnal.
- A helyzet komoly - súgta nekik -, egyelőre csak három skalpoló fenevad jön felénk, mi pedig öten vagyunk férfiak, Cap nélkül is négyen. Jasper, te szedd le azt a fickót, aki halálfejet mázolt az ábrázatára. Csingacsgukra bízom az irokéz főnököt, Nyílhegy meg tartsa szemmel azt a fiatalt. Egyetlen golyónak sem szabad kárba vesznie. Én leszek a tartalékhad arra az esetre, ha egy negyedik ördög is felbukkan. Addig ne lőjetek, amíg nem adom meg a jelt, hiszen a lövés messze elhangzik, és nyakunkba zúdítja az egész bandát. Jasper, ha valami gyanús neszt hallasz a hátunk mögül, a partról, elindítod a kenut az őrmester leányával, és megpróbálsz eljutni vele az erődbe.
Alighogy kiadta ezeket az utasításokat, Nyomkereső elhallgatott, Az ellenség közeledése a legnagyobb csendet parancsolta rájuk. A vízben gázoló irokézek lassan jöttek a folyón lefelé, míg a bokrok leveleinek zizegése és ágainak pattogása arra vallott, hogy a parton is közeledik néhány. A két ellenséges csapat nem lehetett messze egymástól, mert időnként integettek, és egy-egy szót kiáltottak át egymásnak. Ezek a szavak jóformán a bujkálók feje fölött röpködtek. Mabelt és kísérőit csak a bokrok vékony függönye takarta el az irokézek szeme elől. Egy erősebb szélroham elég lett volna ahhoz, hogy elárulja hollétüket. Szerencsére az indiánok inkább egymás fejét lesték, mint a partot. Beszélgetésük olyan indián nyelven folyt, amelyet Nyomkereső tökéletesen értett - még Jasper is megértett belőle néhány szót.
- Teljesen elmosta nyomaikat a víz - mondta az egyik indián, aki már olyan közel volt hozzájuk, hogy Jasper akár meg is dobhatta volna a kenuja fenekén heverő lazacszigonnyal.
- A sápadtarcúak kenui megszöktek - felelte egy másik indián a partról.
- Ott vannak a harcosaink lejjebb a folyón. Majd puskagolyóikkal leterítik őket.
- Legyen a szemed éles, mint a sasé - mondta az öregebbik. - Már egy hónapja járjuk a hadiösvényt, és eddig csak egy skalpot zsákmányoltunk. Egy lány is van a sápadtarcúak között. Élve kell elfogni. Több fiatal harcosunk nem talált még feleséget.
Az utolsó szavakat Mabel nem értette meg, de Jasper szeme vadul felvillant, és arca lángba borult.
Az indiánok most abbahagyták a beszélgetést, de a bujkálók jól hallották a parton óvatosan lépkedő lábak neszét. Nemsokára nyilvánvaló volt, hogy parti üldözőik már towábbhaladtak a kis öbölnél, de a vízben gázoló csoport még nem ért egészen oda.
Most alaposan szemügyre vettek minden bokrot, szinte minden fűszálat. De néhány perc múlva ezek is túljutottak a rejtett kis öblön, és Nyomkereső már-már kinyitotta száját arra a nesztelen, néma nevetésre, mellyel ilyen pillanatokban ki szokta fejezni örömét.
De az öröm korai volt, mert az elvonuló csoport utolsó tagja, egy fiatal indián hirtelen megállt, és gyanakodva bámult vissza pontosan a két kenut eltakaró lombokra. Megállt, és pillantását makacsul a lombfüggönyre szegezte.
Még szerencse, hogy fiatal harcos volt, aki életében először járt hadiösvényen, és gyanújával nem mert feltűnést kelteni. Tudta, hogy korához illő módon, szerényen kell viselkednie, és attól is félt, hogy kinevetik, ha gyanúja alaptalannak bizonyul. Ezért nem szólt társainak, csak lemaradt mögöttük, és egyedül közeledett a bokrokhoz, amelyek szinte megigézték a szemét. Igen, valami különös volt ott - a levelek színe, alakja vagy egyéb szokatlan dolog, maga sem tudta, micsoda. Finom érzékszervei, amelyek a hadiösvényen még a szokottnál is élesebbek, éberebbek voltak, valamit jeleztek. Mi lehet az? Semmi esetre sem akart lármát csapni. Ha csakugyan felfedez valamit, a dicsőséget nem kell megosztania senkivel. De az a fő, hogy nem nevethetik ki. Az indiánok ebben a tekintetben nagyon érzékenyek voltak, és semmitől sem rettegtek úgy, mint a gúnyolódástól. Így történt aztán, hogy ez a fiatal indián egészen elszakadt társaitól, akik már vagy százlépésnyire voltak tőle, míg őt alig egy lépés választotta el Nyomkeresőtől. Még közelebb húzódott a gyanús lombokhoz, de most egyszerre nem látott rajtuk semmi gyanúsat. Mégis tévedett volna? Kételyeivel viaskodva, tétovázva állt a sebes sodrású vízben.
Ilyen helyzetben minden ember arra törekszik, hogy kételyeitől megszabaduljon, és a valóságról bizonyságot szerezzen. Kinyújtotta kezét, és karjával szétválasztotta a lombokat. Rémülten visszahőkölt, amint közvetlen közelében megpillantotta a sápadtarcúakat, akik mozdulatlanul meredtek rá, mint megannyi kőszobor. De mielőtt felkiálthatott volna meglepetésében, Csingacsguk karja villámgyorsan felemelkedett, és tomahawkja lecsapott ellensége kopaszra borotvált fejére. A mohikán már erélyesen utána kapott, hogy skalpját megszerezze, de a folyó sodra megfosztotta a már biztosnak vélt hadizsákmánytól.
A vértajtékos hullámok gyorsan magukkal sodorták a fiatal indián holttestét.
Mindez egy percnél is rövidebb idő alatt zajlott le, olyan hirtelen és váratlanul, hogy még Nyomkereső is meghökkent tőle, pedig látott már egyet-mást, és kellő tapasztalata volt az erdei harcokban.
- Egy percet se vesztegessünk tovább! - sziszegte Jasper. - Tegye azt, amit én, Mr. Cap. Ön pedig, Mabel kisasszony, tüstént nyúljon el a csónak fenekén!
Máris megragadta a kenu orrát, és derékig vízben gázolva, maga után vonszolta a könnyű járművet, Amennyire csak lehetett, a part közelében maradt, hogy a bokrok eltakarják a kenut, amíg el nem jut egy kiálló földnyúlványig, ahonnan már könnyen beszökhetik a folyó közepébe, a víz fő sodrába. Ezzel helyet csinált a másik csónaknak is. A mohikán partra ugrott ugyan, és eltűnt a bokrok között, de Nyomkereső követte Jasper példáját.
Megragadta csónakja orrát, és behúzta a mélyebb vízbe, hátraszólva Nyílhegynek és feleségének, hogy szálljanak be. Amikor a földnyúlványhoz ért, úgy érezte, hogy a teher, amit vonszol, megkönnyebbült. Hátrapillantott, és látta, hogy a csónak fara üres.
A tuszkaróra házaspár megszökött. De nem volt ideje árulásukon bosszankodni, mert fülét vad ordítozás hangja ütötte meg. Az ár most sodorta oda a fiatal irokéz holttestét társaihoz, és azok jajveszékeltek. A meglepetés, gyász és düh hangját csakhamar puskaropogás váltotta fel.
Nyomkereső most előrenézett. Az első kenu már elhagyta a földnyelvet, és a folyó túlsó partja felé tartott. A csónak farában Jasper állt nyíl egyenesen, rendületlenül, Cap pedig elöl ült; mindketten erős karcsapásokkal eveztek, igyekeztek minél gyorsabban áthajtani a csónakot a túlsó partra. Nyomkereső egy szempillantás alatt megértette tervüket és szándékukat. Maga is beugrott kenujába, és társai után eredt. Gyorsan lapátolt, de szándékosan mögöttük maradt, magára vonva az ellenség golyóit, hogy testével fedezze Jasperék menekülését.
- Használd ki az ár erejét, Jasper - kiáltotta barátja után -, és köss ki a galagonyabokroknál! Csak a lánnyal törődj, a mingókat meg bízd rám és Nagy Kígyóra!
Jasper meglengette evezőjét, jelezve, hogy megértette. Csónakja már közeledett a túlsó parthoz. A golyók sűrűn pattogtak és fütyültek a másik kenuban egyedül álló ember feje körül.
- Pazaroljátok csak a golyóitokat, bamba népség! - dünnyögte Nyomkereső, aki magányos erdei kóborlásai során felvette azt a különös szokást, hogy időtöltésül magában beszélt.
- Lövöldözzetek csak, én meg közben növelem a távolságot, mely köztünk van. Nem akarlak szidalmazni benneteket, mert nem szeretem becsmérelni az ellenséget. De meg kell mondanom, hogy nem vagytok jobbak a városi naplopóknál, akik az utcán verebekre lövöldöznek. Hűh, ez jó célzás volt - kapta fel a fejét, amint az egyik golyó hajszálnyira a füle mellett süvített el -, de csigavér!
Az a golyó, amelyik csak horzsolja a bőrödet, semmivel sem ártalmasabb, mint az, amelyik messze elkerül. Jól van, Jasper! Ügyesen evezel! Nem hagyod cserben az őrmester leánykáját!
Közben Nyomkereső eljutott a folyó közepéig, körülbelül egy vonalba ellenségeivel, míg a másik kenu, amelyet Cap és Jasper erős karjai vittek, már majdnem elérte a túlsó partot, mégpedig pontosan az előre kijelölt helyen. Az öreg tengerész derekasan megállta helyét, hiszen elemében volt, azonkívül nagyon szerette kis húgát, no meg a saját életét is. Nem vesztette el a fejét a puskatűzben. Még néhány jó evezőcsapás, és a kenu befúródott a bokrok közé. Jasper gyorsan kisegítette Mabelt a partra, és egyelőre mindhárman biztonságban érezhették magukat.
Nem úgy Nyomkereső. Önfeláldozó bátorsága valóban nagy veszedelembe sodorta. Éppen amikor közelebb jutott az ellenséghez, a parton ólálkodó irokézek lerohantak a víz peremére, és csapatuk egyesült azokkal, akik a vízben gázoltak le idáig. Nyomkereső kenuja mindössze százyardnyira volt a reá meredező puskacsövektől.
Nyomkeresőt valóban csak hidegvére és ügyessége mentette meg. Tudta, hogy szüntelenül mozognia kell, mert ettől függ az élete; hiszen álló célpontot ilyen közelről játszva eltaláltak volna.
Ennélfogva sűrűn változtatta a kenu irányát, hol a folyó fő sodra, hol meg a part felé. Szerencsére az irokézek nem tudták megtölteni puskáikat a vízben, a parti csapatot meg a sűrű bokrok zavarták meg abban, hogy szemükkel kövessék a menekülő kenut.
Nyomkereső már-már fellélegzett, amikor hirtelen új veszély jelentkezett. A puskaropogásra megérkeztek azok az irokézek, akik az Oswego alsó folyásánál lestek a sápadtarcúakra.
Nem voltak többen, mint tízen, de ügyesen helyezkedtek el ott, ahol a folyó összeszűkül, és sellőt alkotva száguld zátonyok és sziklák fölött. Nyomkereső látta, hogy ha belekerül ebbe a sellőbe, kénytelen lesz megközelíteni azokat a sziklákat, ahol fogcsattogtatva vártak rá a vérszomjas irokézek. Minden erejét összeszedve arra törekedett, hogy elérje a folyó nyugati partját, hiszen az ellenség a keleti parton gyülekezett. A gyors átkelés emberfölötti erőt követelt, a csónak sebességének csökkenése pedig biztos halált jelentett volna. Ebben a kényszerhelyzetben Nyomkereső vakmerő elhatározásra jutott. Kenuját a folyó legsekélyebb része felé kormányozta, és amikor odaért, felkapta puskáját és lőszeres zsákját, kiugrott a zátonyra, aztán szikláról sziklára szökellve igyekezett elérni a nyugati partot. A könnyű csónak megperdült a tajtékzó árban, oldalára billent egy csuszamlós sziklán, félig megtelt vízzel, majd újra visszabillent, és végül kivetődött a keleti parton, nem messze attól a helytől, ahol az irokézek tanyáztak.
De Nyomkereső élete még nem volt biztonságban. Távolról sem. Gyors és merész ugrása az első pillanatban olyan elismerő álmélkodást keltett, hogy az irokézek szinte beledermedtek, hiszen az indiánok semmit sem becsülnek annyira, mint a gyorsaságot és bátorságot. De a bosszú és a skalpolás vágya csakhamar felülkerekedett bennük, és felrázta őket bámulatukból. Újra ropogni kezdtek a puskák, és a sziklákhoz csapódó víz robaján kívül a golyók süvítése is majdnem megsiketítette Nyomkeresőt.
De mintha varázslat óvta volna, a golyók több ízben horzsolták durva erdei öltözékét, benne azonban nem tettek kárt.
Közben többször kénytelen volt begázolni a majdnem hónaljáig érő vízbe. Puskáját és lőszerét magasra tartva kereste a gázlót, a tomboló árban. Ez nagyon kimerítette, és örült, amikor egy lapos sziklára bukkant, amely magasan kiemelkedett a vízből, és felül egészen száraz volt.
Erre a kőre rakta ki lőporos szaruját, és maga is elnyúlt mellette. A szikla hajlása olyan volt, hogy nemcsak pihenőt, de némi fedezéket is nyújtott, egy kis védelmet az indián puskagolyók ellen. Sóvárogva nézett a nyugati partra, ahol barátai bujkáltak.
Már csak ötvenlábnyi távolság választotta el tőlük, de a víz sötét színe és gyors, sima áramlása arra vallott, hogy nem lehet továbbgázolni. A víz itt nagyon mély volt - ha ki akar jutni a partra, úsznia kell.
A lövöldözésben most egy kis szünet állt be. Az indiánok, akik csoportba verődtek a kenu körül, megkaparintották az evezőket is, és készülődtek átkelni a folyón.
- Nyomkereső! - hangzott a bokrok közül, a nyugati partról.
- Mi az, Jasper?
- Ne búsulj! Mi is itt vagyunk, és nem engedjük, hogy akár egyetlen mingó is átjusson erre az oldalra! De nem lenne jobb, ha veszni hagynád a kenudat, és átúsznál hozzánk?
- És a puskám? Igazi vadász nem hagyja el a puskáját, amíg él. Én még el se sütöttem ma. Viszket az ujjam, hogy megnyomjam a ravaszt, különösen ha arra nézek, ahol azt a nyomorult
Nyílhegyet látom a mingók közt. Szeretném megfizetni a bérét, amit olyan hűségesen kiérdemelt. Hogy van az őrmester leánya?
- Jól. Itt nem érheti golyó. Legalábbis egyelőre biztonságban van.
- Amíg a mingók át nem jutnak arra a partra.
- Majd gondunk lesz rá, hogy át ne jussanak.
- Igazad van, Jasper. A te fegyvered is biztos, ami meg az enyémet illeti, nem akarok dicsekedni, de az én puskám . . .
- A híres Szarvasölő - vágott szavába Jasper.
- No igen, a Szarvasölő ritkán téveszti el a célt.
- Persze. De azért jobban szeretném, ha te is meg a híres puskád is itt lennétek már mellettem. Cap mester arra gondol, hogy kiküldi elébed a mi kenunkat. Nézd csak, egy vastag ágat dob most a folyóba, hogy kipróbálja a víz sodrát. Figyeld csak! Ha jó irányba megy, emeld fel a karod, és már küldjük utána a kenut. Ha véletlenül úgy megy majd, hogy nem tudod elkapni, az se baj, az ár majd kisodorja lejjebb a partra.
Jasper még be sem fejezte, amikor feltűnt a vízben az úszó faág. Az ár gyorsan vitte, de Nyomkereső elkapta, és felemelte a magasba, jelezve, hogy az elgondolás jó. Cap a következő percben nagy szakértelemmel ugyanabba az irányba lökte el a kenut.
Nyomkereső szerencsésen elkapta.
- Haha! - nevetett elégedetten. - Most igyekezzenek a mingó lövészek! Ez az utolsó alkalom, hogy ilyen jó céltáblául szolgálok nekik.
A könnyű jármű átcikázott a vízen Nyomkeresővel. Jasper ügyesen megragadta, és kivonszolta a partra. Előbb elrejtették a csónakot a bokrok közé. A két jó barát csak azután szorította meg egymás kezét.
Közben az ellenség sem maradt tétlen. Három irokéz megkísérelte az átkelést a másik kenun. Azt hitték, hogy a fehér bőrűek már továbbszöktek, azért vetemedtek erre a könnyelműségre.
Egyikük a kenu végében állt és evezett, a másik kettő előtte térdelt, és puskáját lövésre készen tartotta. Az evezős értette dolgát, a könnyű csónak sebesen siklott a sima vízen.
Jasper a bokrok közt célba vette az evezőst.
- Lőjek?
- Még nem, fiam, még nem. Hiszen csak hárman vannak. Ha
Cap mester jól tudja kezelni a pukkasztóját, amit az övében visel, azt se bánnám, ha a mingók partra szállnának. Akkor legalább a kenut is visszakapnánk.
Ebben a pillanatban puska dördült el a túlsó parton. A csónak farában álló indián nagyot ugrott a levegőbe, azután a folyóba zuhant, az evezőlapátot még mindig görcsösen megmarkolva.
- No, ez megkapta a magáét! - mondta Jasper. - De ki lőtt rá?
- Nem lehet más, mint Nagy Kígyó! - ujjongott Nyomkereső.
- Bátor és hűséges szívű jó barát! Sajnálom ugyan, hogy beleavatkozott, de nem tudhatta, hogyan állunk. Látta, hogy veszély fenyeget, és segíteni akart.
A kenu, amely elvesztette irányítóját csakhamar belekerült a sellő vadul iramló vizébe. A két harcos rémülten kapkodott, de a víz erejével szemben tehetetlen volt. A többi irokézt - Csingacsguk szerencséjére - valósággal megigézte a látvány. Csak a küszködő kenut figyelték, és megfeledkeztek a mohikánról. A kenu megperdült, és ide-oda hánykolódott. A két mingó - mi egyebet is tehetett volna? - elnyúlt a kenu fenekén, úgy próbálta egyensúlyát megóvni. De hiába. A kenu nekiütődött egy sziklának, és felborult. A két mingó a folyóba pottyant. Ezeknek a sellőknek a vize nem szokott mély lenni, kivéve a közepe táján, ahol szinte csatornát váj magának. A mingóknak nem kellett attól tartaniuk, hogy megfulladnak, de puskájukat elvesztették. Hol úszva, hol gázolva igyekeztek visszajutni a keleti partra. A gazdátlan csónak a folyó közepén egy szikla hátán zátonyra jutott, és egyelőre mind két fél Számára hasznavehetetlenné vált.
- Most következünk mi, Nyomkereső! - kiáltott fel Jasper, amint a két mingó a folyó sekélyebb vizébe érve lábalt a part felé. - A jobb oldali fickó az enyém, a másikat intézd el te!
Már lőtt is, de az utolsó percek eseményei annyira felizgatták, hogy golyója célt tévesztett. Nyomkereső nem is lőtt, leeresztette fegyverét.
- Ne haragudj, Édesvíz, én nem lövök - mondta. - A delavárok közt nőttem fel, és gyűlölöm ősi ellenségüket, a mingókat, de embert csak akkor ölök, ha elkerülhetetlen. Még az erdei vadnak sem oltom ki ok nélkül az életét.
- Oda nézz! - vágott a szavába Jasper, a túlsó partra mutatva.
- Azt hiszem, ez az az eset, amikor válladhoz kell emelned híres Szarvasölődet!
Nyomkereső átnézett a szemközti partra. Egy fiatal irokéz harcos - nyilván égett a vágytól, hogy kitüntesse magát - a bozót felé lopakodott, melynek sűrűjében Csingacsguk elrejtőzött.
A mohikánt nem lehetett látni a folyó nyugati partjáról. Csingacsguk azt hitte, a mingók se látják. Megtévesztette és biztonságba ringatta az, hogy az ellenség pillanatnyilag nem törődött vele. A kiugró partvonal itt olyan volt, hogy a mohikánt körülbelül egyenlő távolság választotta el Jasperéktől és attól a helytől, ahol a fiatal mingó leselkedve megállt.
Az Oswego szélessége itt körülbelül kétszáz yard volt, és a fiatal mingó is ennyire közelítette meg észrevétlenül
Nagy Kígyót.
- A barátunk egész biztosan ott van a bokrok között
- tűnődött Nyomkereső, aki most már egy pillanatra sem vette le szemét arról a helyről. - Nem értem, hogy lehet ilyen könnyelmű. Az a mingó ördög már egészen közel jutott hozzá. Meglátszik rajta, hogy rosszban sántikál.
- A lelőtt mingó hulláját most veti fel a víz - mondta Jasper.
- Megakadt egy sziklán, és az ár kiemelte a fejét meg az arcát.
Nyomkereső oda se nézett, csak megjegyezte:
- Nincs ebben semmi csodálatos. Az emberi test, ha elhagyja az élet, pontosan úgy viselkedik a vízben, mint egy fatuskó. Ez a mingó már nem árthat senkinek. Annál veszedelmesebb az a másik fickó odaát. Hű, a mindenségét!
Hirtelen felkapta fegyverét, a finom művű, szokatlanul hosszú puskát, mely csodálatos pontosan működött. Vállához emelte, és abban a pillanatban már el is sütötte. A fiatal mingó a túlsó parton éppen célzott a maga fegyverével, amikor a Szarvasölő csövéből kiröppenő golyó eltalálta. A mingó is elsütötte még a fegyverét, igaz, de csöve már a levegőben kalimpált, maga a lövész pedig a bokrok közé zuhant sebesülten, ha ugyan nem élettelenül.
- Magának köszönheti! A csúszó-mászó féreg! - dünnyögte
Nyomkereső, amint gondosan újra megtöltötte puskáját. - Csak nem hagyom az én Csingacsguk barátomat! Nem azért nevelkedtünk együtt, és vívtunk annyi harcot a Horikán, a Mohawk, az Ontario mentén és a francia terület más határain!
- Nagy Kígyó az imént harcba szállt érted, te meg tüstént megháláltad - bólintott Jasper. - Remek lövés volt. A mingók egészen megriadtak tőle! Nézd csak, hogyan bújnak vissza rejtekükbe.
- Célba találni nem nagy dolog, Jasper, különösen ilyen jó fegyverrel. Kérdezz meg akárkit a 60-asok közül, majd elmesélik hogy lehet lőni a Szarvasölővel, és hányszor mentette meg az életemet, amikor, mint a darazsak, úgy zümmögtek a golyók a fejem körül.
Jasper nem felelt semmit. Előrehajolt, és a folyóba bámult.
- Mondd, mi az? - kérdezte. - Kutya vagy szarvas úszik erre a part felé?
Nyomkereső is előrehajolt, és csodálkozva nézte.
Valami állat küszködött ott az árral - vagy fatörzs csupán?
De amint tüzetesebben megfigyelték, észrevették, hogy ember, mégpedig indián. Ki tudja, milyen cselt forral?
- Valamit tol maga előtt, ahogy úszik, és a feje olyan, mint az ár sodorta bozót! - mondta Jasper.
- Indián ravaszság, fiam. De a mi eszünkön nem tud kifogni.
A titokzatos alak átúszta már a folyó szélességének kétharmadát, amikor végre felismerték.
- Nagy Kígyó, szavamra! - kiáltott fel Nyomkereső, és úgy kacagott, hogy még a könnyei is potyogtak belé, olyan gyönyörűséggel töltötte el a mohikán ügyes fortélya. - Lombos ágakat és gizgazt kötött a fejére, puskaporos szaruját a tetejébe rakta, puskáját meg arra a reves fatörzsre, amit maga előtt tol. Így tér vissza barátaihoz, a mingók szeme láttára. Nem az első eset, hogy megtréfáljuk a vérszomjas fenevadakat!
- Biztos, hogy Nagy Kígyó? Nem ismerem meg az arcvonásait.
- Arcvonásai? Ki beszél arcvonásokról, amikor egy indiánról van szó? Itt a festék a döntő, és ilyen színekre csak egy delavár mázolja magát! Csingacsguk színei ezek, és éppen olyan büszkén viseli, mint a te hajód a tavon Szent György keresztjét. Egyébként a szemét figyeld, öcsém, arról ismered meg az igazi indián főnököt. Csatában égő tűz, egyébként hideg, mint a jég, de hidd el, Édesvíz - és Nyomkereső itt sokatmondó mozdulattal fiatal barátja karjára tette a kezét -, láttam már könnyezni is. Nemes szív dobog vörös bőre alatt, bár sok dologban másképp érez és gondolkodik, mint mi.
- Nagy ember, tudom - mondta Jasper. - Aki csak egy kicsit ismeri, nem vonhatja kétségbe kiválóságát.
- Volt alkalmam meggyőződni róla, nem is egyszer - felelte
Nyomkereső büszkén. - Sokszor megosztottam vele bánatát és örömét. Mert igazi jellemvonásai nemcsak a sorscsapások alatt mutatkoznak meg, hanem akkor is, ha törzse asszonyai körében vigad. De csitt! Már túl sokat beszéltem róla, az ilyen fecsegés nem az ő ízlése szerint való. Az igazi mohikán a megtestesült szerénység, csak akkor hetvenkedik, ha kínzócölöphöz kötik!
Nagy Kígyó közben kiért a partra, pontosan azon a helyen, ahol barátai álltak. Mert már régen felfedezte őket a túlsó, a keleti partról, és úgy számította ki úszását, hogy éppen előttük kössön ki. Amint kiemelkedett a vízből, megrázta magát, mint egy kutya, és szokásos nyugodt hangján csak ennyit mondott:
- Uff, megjöttem!
Nyomkereső örömmel üdvözölte Csingacsgukot, de meg is szidta egy kicsit vakmerőségéért. Csingacsguk azt felelte:
- Nagy Kígyó mohikán harcos. Ha a hadiösvényen jár, nem gondol másra, csak az ellenségre, akit ősei számtalanszor megvertek.
Nyomkereső mondani akart valamit, de a mohikán már nem volt mellette. Valamit meglátott a vízben, szeme felvillant, és újra belevetette magát a folyóba.
- Mi lelte Nagy Kígyót? - csodálkozott Jasper. - Ottfelejtett talán valamit?
- Nem, nem - felelte Nyomkereső. - Nem ismer feledékenységet, de van egy szenvedélye, amit mi nem tudunk megérteni.
A mi katonáink isznak, káromkodnak, az indián meg skalpokat gyűjt. Akármilyen borzasztó is a mi szemünkben, az ő felfogásuk szerint ez a legnagyobb dicsőség.
- Hiába, a vadak mégiscsak vadak. A halott ellenséget megcsonkítani!
- Mondom, hogy ők másképp gondolkodnak. A 60-asok bármelyik fiatal kapitánya szívesen kockáztatja életét, hogy egy francia zászlót zsákmányoljon. Csingacsguk dicsősége a skalp.
Nézd, hogy úszik a mohikán a holttest felé, amelyet arra a sziklazátonyra sodort a víz!
Ebben a pillanatban nagy ordítozás tört ki a túlsó parton.
A mingók észrevették Nagy Kígyó szándékát, és tízen is beugrottak a vízbe, hogy megmentsék halott társukat a gyalázattól.
De Csingacsguk nem törődött sem velük, sem a golyózáporral, amelyet felé zúdítottak. És amikor a friss skalpot övére tűzte, olyan diadalkiáltást hallatott, hogy az egész táj visszhangzott belé.
Amikor Csingacsguk visszatért, arca nyugodt és egykedvű volt. A nap már lement, és az alkonyati félhomály utolsó percei következtek. A férfiak haditanácsot tartottak.
- Azt hiszem, itt a kedvező pillanat - mondta Nyomkereső.
- A folyó nemsokára sötétségbe borul, és egy kis szerencsével eljuthatunk csónakon az erődbe.
- Ez az egyetlen, amit tehetünk - helyeselt Jasper. - Hátra van ugyan még egy veszedelmes sellő, de még mindig jobb, mint gyalog gázolni a parti bozótban és mocsarakban. Mabel kisasszony nem is bírná a fáradságot.
- Még egy sellő? - csóválgatta fejét Cap. - A Vad Zuhatagon szépen átjutottunk, de akkor sütött a nap. Sötétben már jóval nehezebb. De magam is azt mondom, kockáztassuk meg.
- Igen ám, de előbb vissza kell szerezni a másik csónakot - mondta Nyomkereső. - Mit gondolsz, Jasper, be lehetne úszni érte? Vállalkozol rá?
- Dunham őrmester leányáért mindenre a világon - felelte
Jasper. - Nagy Kígyó majd segít. Látom, már neki is vetkőzött.
Előhúzták a lombok rejtekéből a megmaradt csónakot. Mabel és nagybátyja beült, Nyomkereső meg a kenu hátsó részében állva várta az indulás pillanatát. Jasper és a mohikán erős karcsapásokkal úszott a zátony felé. Nemsokára sekélyebb részhez értek, ahol gázolni lehetett. Most már olyan sötét volt, hogy csak tapogatózva kereshették a csónakot. Nagy Kígyó hirtelen megragadta
Jasper kezét.
- Egy mingó! - súgta, és rámutatott valami árnyékra, amely néhány lépésnyire tőlük bukkant fel a vízen. - Egy szót se! Itt csak Nagy Kígyó ravaszsága segíthet.
Jasper visszahúzódott, a mohikán pedig egyenesen a most felbukkant alak felé tartott.
- Uff! - mondta a mingó a maga nyelvén. - A kenut már megtaláltam, de egyedül nem tudom kivonszolni.
- Majd én segítek - felelte Nagy Kígyó. - Menj csak előre. Követlek.
A mingó elindult, mögötte a mohikán, aztán kis távolságra tőlük Jasper. El is érték a csónakot. A mingó a kenu orrát fogta, a mohikán a közepe táján ragadta meg, Jasper meg a végén lapult, remélve, hogy a sötétség eltakarja sápadt arcát.
- Emeld! - mondta az irokéz. Egyesült erővel felemelték a kenut a szikláról, egy percig megbillentve tartották, hogy kiöntsék belőle a vizet, aztán óvatosan rátették a hullámokra. Az irokéz vonszolni kezdte a csónakot a keleti part felé.
Jasper és a mohikán tudta, hogy több irokéz is keresi a kenut a vízben. Ezt abból is látták, hogy az ő mingójuk cseppet sem lepődött meg, amikor Nagy Kígyó odalépett hozzá a vízben. Ilyen körülmények között a csónak visszaszerzése olyan feladatnak látszott, hogy átlagos bátorságú ember visszariadt volna tőle. De a mohikán szerette a veszélyt, Jasper meg Mabelre gondolt.
Semmi körülmények között sem szabad megengednie, hogy a kenu a mingók birtokába jusson. Már elő is húzta vadászkését, hogy felhasítsa a csónakot, ha látja, hogy át kell engednie az ellenségnek.
Hasonló gondolatok jártak Csingacsguk fejében is. Egyszer már fel is emelte tomahawkját, hogy az előtte gázoló irokéz fejébe vágja, de az aggodalom, hogy a zaj odacsődítheti a többi mingót, meggondolásra késztette. A következő pillanatban azonban már meg is bánta, hogy tétovázott. Mert miközben a csónakot tolták, egyszerre azon vették magukat észre, hogy négy újabb mingó közé kerültek. Ezek is megragadták a csónakot, és rángatták a keleti part felé. Céljuk nyilván az volt, hogy a partról néhány harcos fegyverestül átkeljen majd a nyugati partra, amelyet úszva nem tudtak megközelíteni, hiszen puskaporuk elázott volna.
Az öt mingó és két ellenfele így jutott el a folyó keleti "csatornájához", vagyis ahhoz a sávhoz, ahol a víz annyira elmélyült, hogy nem lehetett átgázolni rajta. Az irokézek egyike, aki valami vezérféle volt, kijelentette, hogy a csónak partraviteléhez két ember is elég, a többi siessen fegyvereiért. Így is történt. A kenu mellett az a mingó maradt, aki a csónakot megtalálta. Másodiknak Jaspert hagyták ott - persze irokéznek vélték a sötétben. Csingacsguk majdnem egészen a víz alá bukott, és láthatatlanná vált.
Amint a "csatornába" értek, furcsa huzavona kezdődött. A mingó teljes erőből vonszolta a csónakot, de érthetetlenül egyre nehezebben boldogult. A mohikán ugyanis Jasperrel együtt ellenkező irányba ráncigálta a kenut. A mingó végre gyanút fogott, majd felismerte a helyzetet, és elengedte a Csónakot, hogy torkon ragadja Csingacsgukot. A két indián egymásnak esett, és vad birkózás kezdődött a vízben. A kenut most már nem fogta más, csak Jasper egyedül.
A fiatalember első gondolata az volt, hogy a mohikán segítségére siet, de akkor a kenu elúszott volna. Belátta, hogy a csónak megtartása mindennél fontosabb - ettől függ Mabel élete. Így hát - vonakodva bár - sorsára bízta a mohikánt, és átvitte a kenut a túlsó partra.
Amikor elmondta társainak, hogy mi történt, mindnyájan hallgatásba burkolóztak. Mélységes csendben figyelték, nem hallanak-e valami zajt a túlsó partról, mely elárulná a küzdelem kimenetelét. De nem hallottak mást, csak a folyó zúgását.
- Fogd ezt a lapátot, Jasper - szólalt meg végre Nyomkereső -, és kövess minket a saját csónakodon. Nem várhatunk itt tovább.
- És Nagy Kígyó?
- Nem segíthetünk rajta. Talán valahogy megmenekül.
Ebben a pillanatban vad ordítás verte fel a táj csendjét.
- Örülnek a kutyák! - dünnyögte Nyomkereső, és arca elkomorodott. - Úgy látszik, Nagy Kígyó élve vagy holtan a kezükbe került.
- És mi?
- Nem tudunk rajta segíteni - ismételte Nyomkereső. - Sürgősen el kell hagynunk ezt az istenverte helyet!
A kis társaság nagyon szomorúan kelt útra. Bántotta őket, hogy nem tehetnek semmit Nagy Kígyó megsegítésére. Mabel arca mégis kipirult örömében, amikor a folyó sodra elkapta a csónakot, és gyorsan vitte lefelé. Arra gondolt, hogy hosszú útja utolsó szakasza ez, és ha sikerül, végre viszontláthatja édesapját. A felhők szétszakadoztak az égen, de az esti sötétség már fekete fátylat borított a földre. A víz fölé hajló ágak is segítettek elrejteni a tovasikló csónakokat. Jasper végtelen óvatossággal, könnyedén evezett, nehogy a víz legkisebb loccsanása is árulójuk lehessen.
- Mabel - súgta, amikor olyan közel jutott a másik kenuhoz, hogy kezével megfoghatta -, remélem, nem fél?
- Katona leánya vagyok, Jasper Western. Még ha félnék is, akkor sem vallanám be.
- Bízzék bennünk mindnyájunkban, és a szerencsénkben is.
Amíg élek, magát nem érheti semmi baj.
- Én pedig megígérem, Jasper, hogy akármi történik is, nem fogom helyzetét ostoba siránkozással megnehezíteni.
- Derék beszéd - szólt közbe Nyomkereső. - Ez a kislány méltó az apjához, Dunham őrmesterhez, Istenem, hány csatában küzdöttünk egymás oldalán! Osztozkodtunk jóban és rosszban.
Akkor is mellette voltam, amikor vállán súlyosan megsebesült.
A hátamon vittem át a folyón, nehogy a mingók kezébe kerüljön.
- Igen, hallottam erről az esetről - bólintott Mabel. - Sokszor emlegettük hálával Nyomkereső nevét.
- A barátság nem számít hálára - mondta Nyomkereső elgondolkodva. - Olyan érzés az, amely önmagában hordja jutalmát.
Sok szép napot töltöttem Dunham őrmesterrel az erődben.
- A vadász és a katona hivatása majdnem ugyanaz - jegyezte meg Cap csipkelődő hangon. - Csak az egyik emberekre, a másik állatokra lövöldözik.
- Nem úgy van az! - vitatta Nyomkereső. - Az igazi katona nem ont vért céltalanul, a vadász sem öldököl oktalanul. Az én mesterségem a katona és a vadász között áll. Rendszerint én látom el a csapatokat eleséggel, ha hosszabb portyára indulnak.
Egyébként a békességet szeretem, és boldog lennék, ha a franciák nem háborgatnák a tóvidék nyugalmát.
Mialatt így beszélgettek, a két kenu simán siklott le a folyón.
Az evezőket most már csak a kellő irány megtartására használták. Jasper úgy számítgatta, hogy két óra alatt eljuthatnak az erődbe. Csend volt, csak a víz csobogott, és ezer meg ezer fa sóhaja remegett a levegőben. Egy ízben Nyomkeresőnek úgy rémlett, mintha farkasordítást hallana a távolból, de rájött, hogy csak képzelődik. Tovább fülelt, és nemsokára alig észrevehető nesz ütötte meg fülét. Mintha egy kis ágacska hullt volna le a parton, mintha szellő sodorná tovább. Vagy óvatos emberi léptek zaja volna ez?
Jasper megint megközelítette a másik kenut.
- Nem hallod, Nyomkereső? - kérdezte, mert ő is felfigyelt a furcsa zajra. - Én azt mondom, a mohikán követ minket.
Húzódjunk közelebb a parthoz. De nem lehet! Nem tehetjük ki fölösleges veszélynek Mabel kisasszonyt.
- Tudod mit? Evezz előre, és közelítsd meg a partot, mi pedig a folyó közepén maradunk. Mire utolérünk, talán már többet tudunk.
Mabelnek nem tetszett a dolog, de nem mert tiltakozni. A szorongás kínos percei következtek. Jasper eltűnt a kenujával, Mabelék csónakja pedig egészen lassan haladt. Nyomkereső beszédes kedve is elmúlt. Némán meredt a sötétségbe.
- Nézze csak . . . , nincs ott valami? - suttogta végre Mabel.
- Igaza van! Jasper kenuja! - sóhajtott fel Nyomkereső megkönnyebbülten.
- Őszintén szólva megbántam már, hogy egyedül elengedtem. De most már nincs semmi baj.
A másik kenu körvonalai a sötétben is kibontakoztak, amint a folyó közepe felé közeledett. Tisztán ki lehetett venni Jasper alakját a csónak farában. De mintha egy másik ember is kuporgott volna elöl a kenuban.
- Csingacsguk! Testvérem! - kiáltott fel Nyomkereső, és hangja remegett örömében. - Mohikánok nagy főnöke! Már attól féltem, hogy soha többé nem látlak viszont!
- Uff! - nevetett halkan a mohikán. - Három skalp lóg az övemen! Három mingó tanulta meg, hogy Nagy Kígyóval nem tanácsos birokra kelni. Most már a folyó fenekén pihenik ki utolsó csatájuk fáradalmait.
Hirtelen elhallgatott, szinte szégyenkezve, mert érezte, hogy túlzásba vitte a dicsekvést. Máskor nem szokott ilyen sokat beszélni. De Nyomkereső és Édesvíz nem érte be ennyivel. Addig faggatták a mohikánt, amíg el nem mesélte kalandját.
Iszonyú lehetett a kézitusa, amely a folyóban végbement, de erről csak néhány szóval emlékezett meg. Aztán elmondta, hogy kénytelen volt a keleti parton kievickélni. A sötétben minden nehézség nélkül elvegyült az irokézek közt, és kihallgatta beszédjüket. Megtudta - azelőtt is sejtette, de most bizonyossá vált -, hogy Nyílhegy elárulta a fehér bőrűeket, akik útjuk kezdetén felfogadták. Egyébként nyomatékosan sürgette őket, hogy igyekezzenek túljutni a folyó utolsó sellőjén, mert az irokézeket most már fűti a bosszúvágy, és biztosan számítanak arra, hogy még a sellő előtt elfogják őket.
- Hát akkor rajta! - mondta Jasper. - Az én kenum egészen üres. Azt javaslom, Mabel kisasszony szálljon át ide. Már csak azért is, mert az én kezem biztosabb a vízen, ezt Nyomkereső is elismeri.
- Nem vitatom - felelte Nyomkereső. - A víz a te birodalmad, és igazad van, ha úgy véled, hogy az őrmester leánya a te kenudban nagyobb biztonságban érezheti magát. Gyere hát közelebb a hajóddal, hadd adjam át neked ezt a drága kincset!
- Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére - mondta az ifjú.
Mabel átlépett egyik csónakból a másikba, és leült egy batyura.
Ezek után a csónakok elváltak egymástól. A beszélgetés teljesen abbamaradt, amint a rettegett sellő közeledett. Mindnyájan tudatában voltak helyzetük komolyságának. Az ellenség bizonyára megelőzte őket, és a sellő előtt les rájuk, talán mindkét parton, ha sikerült puskástul átúszniuk. Jasper mégis bizakodó volt. Nem tette volna meg javaslatát, ha nem hisz abban, hogy megbirkózik a sellővel, és így kijátssza az irokézeket. Ezek ugyanis azt hiszik, hogy nincs ember, aki sötét éjszaka ilyen vakmerőségre vállalkoznék. A mingók éppen ezért hagytak fel a támadással. Biztosra veszik, hogy kiszemelt áldozataik a sellő előtt kénytelenek lesznek valamelyik parton kikötni, ahol aztán kézre kerítik őket.
A két kenu némán siklott tova. De amikor a sellő zúgása hallhatóvá vált, Cap mesternek erőt kellett vennie magán, hogy el ne árulja izgatottságát. Még nem felejtette el a Vad Zuhatagot, pedig akkor világos volt. Csak egyben tévedett; az Oswego zuhataga és az Oswego sellője más-más természetű.
Mabelt valami különös nyugalom fogta el. Teljesen megbízott kormányosában.
- Ez az a hely, amelyről beszélt? - kérdezte tőle, amikor az ő fülét is megütötte a víz harsogása.
- Igen, igen, de nem kell félnie semmitől. Ez a folyó meg én régi jó barátok vagyunk, ismerjük egymást. Azt hiszem, Nyomkereső túlságosan közel jutott a folyó közepéhez. A sellő mélye inkább a keleti part mentén húzódik. Sajnos, hiába figyelmeztetném, most már nem hallaná meg a hangomat. Kapaszkodjék meg jó erősen a kenuban, Mabel kisasszony, és most isten neki!
A gyors ár szinte magába szívta a kenut. A következő háromnégy percben a lány nem látott semmit, csak a körülötte tajtékzó habokat, és nem hallott mást, csak a víz bömbölését. Tízszer is azt hitte, hogy összetörik a csónak, vagy nekiütődik a szikláknak, de mindig sértetlenül siklott tovább. Kormányosa erős karja biztosan irányította útját. Egy ízben mintha Jasper is elvesztette volna uralmát a törékeny jármű fölött, s a csónak teljesen körbeperdült. De Jasper kétségbeesett erőfeszítéssel visszavezette az elveszett "csatornába". A következő pillanatban kitartó bátorsága elnyerte jutalmát: a kenu most már nyugodtan úszott a mély vízen, és túl volt minden veszélyen.
- Megcsináltuk, Mabel! - kiáltott fel a fiatalember vidáman.
- Most már biztos, hogy még ma este apja karjai közt gondolhat vissza utunkra.
- Hála istennek! És ezer köszönet önnek, Mr. Western!
- De hol a másik csónak?
- Amott látok valamit a vízen - mondta a lány.
Néhány evezőcsapással odaértek. A másik kenu hánykolódott ott gazdátlanul, fenekével felfelé fordulva. De nem is volt idejük megijedni, mert Cap már fel is bukkant a habok közt. Amikor a kenu felborult, nem vesztette el a fejét, de nem úszott ki a partra, inkább a vízben tartotta fenn magát, bizton remélve, hogy Jasper kihalássza. Nyomkereső és a mohikán azonban inkább kilábalt a partra. Jasper nem is csodálkozott rajta. Tudta, hogy mindketten féltik a puskájukat. Sorsuk cseppet sem aggasztotta a fiatalembert. Tudta, hogy ezt a két kiváló harcost nem érheti semmi baj. Reggelre bizonyára viszontlátja őket az erődben.
Az út hátralevő része már gyerekjáték volt. Nemsokára újabb moraj hallatszott, de ez inkább távoli mennydörgéshez hasonlított. A lány már újabb sellőtől tartott, de Jasper megnyugtatta: ez már a tó hullámverése. A kenu nemsokára besiklott egy öbölbe, majd zajtalanul kikötött a kavicsos parton. A többi olyan nagy élmény volt, és olyan hirtelen következett be, hogy Mabel alig tudta, hogyan történt. Őrszemek mellett haladtak el - kinyílt egy erős kapu -, és a fiatal lány izgalomtól dobogó szívvel borult rég nem látott édesapja vállára.
Nincs édesebb, mint az első jó alvás a hosszú fáradság után, különösen ha együtt jár a biztonság visszanyerésének érzésével.
Nem csoda, hogy Mabel pompásan aludt Dunham őrmester egyszerű faházikójában. Még a dobszó sem tudta felkelteni, mely az erőd katonái számára a reggeli foglalatosság kezdetét jelezte.
Az Oswego-erőd abban az időben az angolok legtávolabbi katonai állomása volt. Helyőrsége egy skót ezred néhány századából állt, soraikba azonban amerikai önkénteseket is felvettek.
Ez az intézkedés tette lehetővé, hogy Mabel apja szerény, de nem jelentéktelen állást töltsön be az erődben. Noha nem is volt tiszt, mint szolgálatvezető őrmester nagy tekintélyre tett szert, s ezt jellemével és személyes tulajdonságaival ki is érdemelte.
Az erőd parancsnoka, Lord Duncan of Lundie, többre becsülte, mint akármelyik hadnagyát.
Az öreg skót őrnagy nagyon jól tudta, hogy baj esetén a katonai szaktudás és bátorság többet ér minden nemesi címernél. Hadi terveit többnyire az őrmesterrel beszélte meg, akinek véleményével a hadnagyok nemigen mertek ellenkezni. Ami pedig a zászlósokat illeti, a legnagyobb tisztelettel néztek fel az őrmesterre.
Dunham egyébként zárkózott ember volt, és Nyomkeresőn kívül senkivel sem barátkozott.
Maga az erőd alkalmas volt arra, hogy az indiánok támadását visszaverje, de komoly ostromnak nem bírt volna ellenállni. Vaskos gerendákból rótt, vizesárkokkal és földsáncokkal védett palánkjai nagy kiterjedésű udvart, valóságos gyakorlóteret vettek körül. Az ugyancsak gerendákból épült barakkok, tiszti házak, raktárépületek külön kis erődök voltak az erődön belül. Az egyik oldalon meglehetősen magas bástya büszkélkedett. De ágyúk dolgában az erőd rosszul állt. Néhány könnyűágyútól eltekintve, tüzérségről szó sem lehetett, hiszen nehézágyúk odaszállítása majdnem legyőzhetetlen akadályokba ütközött.
Reggeli után Mabel könnyű lábbal és könnyű szívvel kapaszkodott fel a füves úton, amely a bástyára vitt. A meglepetés felkiáltása hagyta el ajkát. A látvány, amely fogadta, minden várakozását felülmúlta. Azt se tudta, merre nézzen először.
Déli irányban az a sűrű erdő terült el, amelyen napokon át igyekezett idejutni nagybátyjával együtt. A palánktól kopár övezet választotta el, ahol minden növényzetet kiirtottak.
Mögötte, ameddig a szem ellátott, sötét erdő terült el. Nem szakította meg más, csak az Oswego folyó világosabb csíkja, amely a hasonló nevű tóba torkollt.
Mabel, amint ott állt, érezte, hogy nyakát friss szellő csapja meg. Hátrafordult, és most nézett csak nagyot igazán. Északra, keletre és nyugatra - óriási félkörben - nem látott mást, csak vizet. Tükre nem volt üvegeszöld, mint a többi észak-amerikai tóé, sem mélykék, mint az óceáné, hanem áttetsző borostyánszínű. Innenső partja a végtelenbe nyúlt. Szirtek és benyúló kisebb sziklafokok, öblök tették változatossá, túlsó partja pedig ködbe veszett. Egyetlen vitorla sem fehérlett rajta, felbukó halak és madarak sem zavarták a hatalmas tó fenséges nyugalmát.
Mabel Dunham egyszerű leány volt, de melegszívű és értelmes.
Nem sokat tanult, mint abban a korban a lányok általában. Amióta anyja meghalt, egy tiszt özvegye nevelte, kinek férje valamikor egy ezredben szolgált Dunham őrmesterrel. Ez a hölgy megtanította Mabelt a háztartás, varrás, kézimunka fortélyaira, jó modorra és hasonló ismeretekre. A lánynak érzéke volt minden szép iránt, és a természetet is szerette.
Most egy férfi közeledett felé. Mabel örömmel ismerte fel Nyomkeresőt.
- Hála istennek, hogy nem lett semmi baja! - kiáltott fel. - És Nagy Kígyó? Ő is épségben megérkezett?
- Meg, meg. Egyikünk sem olyan ügyetlen, hogy vízbe fúljon.
Szépen kievickéltünk a partra, puskánkat magasra emelve. Aztán meglapultunk a parton, és kivártuk az alkalmas pillanatot, hogy bejussunk az erődbe. A türelem a vadászember egyik legfőbb erénye. És mondja csak, Mabel, mit szólt az édesapja, amikor meglátta?
- Boldog volt. Ön mióta ismeri apámat?
- Tizenkét éves voltam, amikor először vitt erdei útjára magával, és annak már huszonöt esztendeje. De nézze csak, az ott Jasper barátunk hajója!
A legközelebbi öböl felé mutatott, ahol sok, partra vontatott csónak hevert a homokban, beljebb pedig egy csinos hajó ringatózott a vízen. Formás, karcsú, egyárbocos vitorlás volt, körülbelül negyventonnás. Erős árboca, kötélzete és sötét színe olyan volt, mint egy hadihajóé. A vitorlás neve Scud volt, ami száguldást jelent. A hajó meg is érdemelte ezt a nevet. árbocán a királyi zászlót lobogtatta a szél.
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltott fel lelkesen Mabel. - Több ilyen vitorlás van a tavon?
- A franciáknak három van - felelte Nyomkereső. - Egy nagy tengerjáró, egy kétárbocos és egy olyan egyárbocos, mint a Scud, csak azt Squirrel-nek [* Squirrel angolul mókust jelent*] hívják. Ez a kedves mókus nagyon haragszik Jasper hajójára, mert valahányszor a Scud kifut a tóra, a Squirrel utánaered.
- De azért, remélem, nem ijed meg tőle.
- Bátorságban nincs hiány, de mi haszna, ha csak egy kis könnyűágyúval van felszerelve, és legénysége Jasperen, a parancsnokon kívül mindössze két fő, a Squirrelnek pedig több nagy ágyúja és húsz embere van?
Mintha csak a hajók emlegetése csalta volna elő odújából, Cap bukkant most fel, és csatlakozott a kis társasághoz. Nagy érdeklődéssel nézegette a vitorlást, bár megjegyezte, hogy ez csak holmi kis játékszer az ő hajójához, a Dorothyhoz képest, amellyel már Dél-Amerikában is járt. De mindjárt hozzátette, hogy szívesen tenne meg egy kis utat ezzel a vacak vitorlással.
- Erre hamarosan alkalma lesz - felelte Nyomkereső -, mert az őrmester most készül egy kis hajóútra az Ezer Szigetek felé néhány katonával, akik felváltják majd az ottani előőrsünket.
Erre az útra Mabelt is magával akarja vinni. Ha kedve tartja, Cap mester, ön is velük tarthat. A hajó kapitánya persze Jasper lesz.
- Igaz ez, Mágnes? - kérdezte Cap.
- Azt hiszem, apám így tervezi - felelte a lány, és alig észrevehetően elpirult. - Egyébként még nem volt alkalmam hosszasabban beszélni vele. De már itt is jön apa, mindjárt megkérdezheted tőle, bácsikám.
Az őrmester magas termetű, szigorú arcú és katonás modorú ember volt. Azok közé tartozott, akik a kötelességet tekintik a legszentebb dolognak a világon. Szolgálati ügyekben nem ismert tréfát.
- Hallom, sógor, hogy expedíció elindítását tervezed az Ezer
Szigetek felé. Nyomkereső azt mondja, én is veletek tarthatok.
- Ezt mondtad, Nyomkereső? - nézett az őrmester szemrehányón barátjára. - Attól tartok, megfeledkeztél a katonai titok tartásról.
- Igaz, igaz - vakargatta fejét Nyomkereső. - De azt hittem, a családon belül nincs szükség titkolózásra.
- Minden katonai mozdulat olyan természetű, hogy minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb - felelte az őrmester. - Ismered a franciákat, nem? Szóval, kedves sógor - fordult Caphez -, a napokban csakugyan elvitorlázunk, még az is lehet, hogy az
Ezer Szigetekre. Abban az esetben, ha én is megyek, magammal viszem Mabelt, és ha akarod, téged is. Időd lesz rá bőven, mert egyelőre még nem utazhatsz haza. Előbb egy kicsit átfésüljük az erdőt. Most az egyszer kivételesen nem Nyomkereső, hanem a mohikán lesz a főnök. Nyomkereső már igazán rászolgált egy kis szabadságra.
- Köszönöm, Thomas. Ezúttal elfogadom. Szintén kivételesen.
- Hát akkor minden rendben van. De igazán ideje reggelizni.
Kedves sógor, fáradj át az én hajlékomba, és ne vesd meg az egyszerű katona szerény asztalát!
Dunham őrmester csak szerénykedett, amikor egy egyszerű katona szerény asztalát emlegette. Az igazság az, hogy ezen az isten háta mögötti katonai állomáson az emberek olyan pompásan étkeztek, hogy akármelyik angol gróf is megirigyelhette volna.
Történetünk idején, sőt még fél évszázaddal később ez az egész Északnyugati-terület (ahogy akkor nevezték) jóformán lakatlan erdőség volt. A természet pazar kézzel osztogatta itt ajándékait - vadat, halat, ízletes húsú madarak tömegét -, de nem volt elég ember, aki elfogyassza. A gyéren kóborló indián törzsek és a néhány előretolt helyőrség katonái kedvük szerint fosztogathatták az erdőt, meg se látszott rajta. Mint ahogy a búzaföldön sem látszik meg, ha egy kolibricsapat lakmározik belőle, vagy egy virágos réten, ha egy méhraj dézsmálja meg.
Oswego helyzete és fekvése különösen kedvező volt ebből a szempontból. Az a rész, ahol a folyó a tóba ömlött, szinte két kimeríthetetlen éléskamra közös ajtaja volt. A folyóban nyüzsögtek a halak, és a horgász alig vetette ki zsinegét, máris egy szép fekete sügér harapott a horogra. Más hal is volt bőven, hiszen a folyó vizét sűrűn belepték a különféle rovarok felhői. A tóban olyan lazac élt, mely ízletességben bátran versenyezhetett az észak-európai vizek híres lazacaival. A tó azonkívül pompás vándormadarakban bővelkedett; volt ott vadlúd, vadkacsa, az erdőben meg őz, jávorszarvas, nyúl, mókus, még medve is.
Az Oswego táján lakó legegyszerűbb ember is olyan ínyencfalatokhoz jutott, aminőkért a londoni és párizsi éttermekben nagy pénzeket fizettek a gazdagok.
Ilyen körülmények között természetes, hogy a reggeli, mellyel az őrmester vendégeit kínálta, lukulluszi volt. Az asztalon főtt lazac párolgott, forró vadpecsenye ínycsiklandozó illata növelte a vendégek étvágyát (ha ugyan szükség volt erre).
- Amint látom, nem éheznek ezen a vidéken - jegyezte meg Cap, amint jól megrakta tányérját. - Ez a lazac olyan pompás, hogy még egy skótot is kielégítene.
- Igaz, igaz - felelte az őrmester -, de az emberi természet olyan, hogy nem becsüli azt, aminek bőviben van. A mi katonáink fitymálják a legfinomabb halat és vadat. Az ő szemükben a közönséges katonai kétszersült nagyobb csemege, mert ideszállítása nehéz és hosszadalmas.
- Lám, az indián sokkal hálásabb természetű - vetette közbe
Nyomkereső. - Még sohasem láttam rézbőrűt, aki elégedetlenkedett volna azzal az élelemmel, amit az erdő nyújt. Csak mi, fehér emberek fogadjuk hálátlanul a természet ajándékait.
- Hát bizony - mondta Dunham őrmester -, az öreg Duncan of Lundie, az 55-ösök őrnagya is azt szokta mondani, a hazai zabkenyér ezerszer jobb az Oswego halainál, egy korty skót forrásvíz meg jobban oltja a szomját, mintha kiinná az egész tavat itt.
- Van az őrnagy úrnak családja? - érdeklődött Mabel. - Felesége, gyermekei?
- Nem, kislányom. Bár azt mondják, van otthon menyasszonya.
De a hölgy, úgy látszik, inkább vár, semhogy megossza férjével egy vad ország fáradalmait, ami véleményem szerint egy katonafeleség első kötelessége. Te, tudom, nem vagy ilyen.
- Remélem, sógor, jobb sorsot szánsz neki - mondta Cap.
- Elég, hogy a húgomból katonafeleség lett, isten nyugosztalja szegényt. Most már ideje, hogy a tengerészekre is gondoljunk, ha Mabelt férjhez adjuk.
- Én meg azt mondom . . . - kezdte az őrmester, de leánya kérő tekintete elhallgattatta.
- Édesapám! - tiltakozott Mabel pirulva.
- A kisasszonynak igaza van - mondta Nyomkereső. - Ezt a kérdést nem illik a jelenlétében megtárgyalni. Beszéljünk másról. Hogy ízlik a vadpecsenye, Cap uram?
- Ez a vaddisznó elég ízletes - vélte Cap.
- Csak ne kéne megnyúzni - felelte Nyomkereső.
- Hogyhogy megnyúzni?
- Mert amit falatozni tetszik, nem más, mint sündisznó - felelte
Nyomkereső mosolyogva.
Cap kitért az ugratás elől.
- Jól van, no - mondta. - Az a fő, hogy nem nekem kell a tüskéivel vesződnöm.
- Hogy viselkedett Mabel az úton? - kérdezte az őrmester.
- Nagyszerűen - felelte Nyomkereső. - Sok újoncot megszégyeníthetett volna bátorságával és kitartásával.
- No, ennek örülök! Mert az újoncoktól sem követelünk kezdetben sokat. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egy újoncból igazi katonát faragjunk. Nem is csoda. Igazi katonának lenni, különösen egy ilyen távoli erődben, a legnagyobb dolog a világon.
- Mit hallok?! - mondta éles hangon Cap. Vitatkozó kedve, úgy látszik, feléledt. - Ne haragudj, sógor, de ebben már nem értek egyet veled. Ha még egy tengerész kiképzéséről beszélnél, azt mondanám, igazad van. Tengerésznek lenni, az aztán a nagy dolog! Mi, öreg tengeri medvék, azt szoktuk mondani, egy matróz éppen hat katonával ér fel.
- Nem akarom a tengerészeket ócsárolni - felelte az őrmester -, de azt mondom, nézd meg az 55-ösöket a legközelebbi parádén. Az egész zászlóalj csupa válogatott legény. Nem afféle népfölkelők, akiket Yorkban láttál gyakorlatozni.
- Ugyan, mi a különbség?! - legyintett Cap. - Minden katona egyforma. Vörös kabát, magas kucsma, rizspor meg tajtékpor. Bezzeg a tengerész!
- Hagyjuk ezt, sógor - intette le az őrmester. - Figyeld meg a mi katonáink fegyelmét, viselkedését. Hiszen egy teljes évig vesződünk az újoncainkkal, amíg megtanítjuk őket tisztességesen enni!
- Az 55-ös nagyszerű ezred - bólintott Nyomkereső. - Nemcsak az evésben tünteti ki magát. Sok erdei harc hirdeti dicsőségüket. Az erdő még békében is kitűnő nevelőiskola.
- A tenger se kutya! - vitatta Cap.
- Bácsikám - fordult hozzá Mabel -, ha megreggeliztél, meg szeretnélek kérni, gyere fel velem még egyszer a bástyára. Szeretném alaposabban megnézni a tavat, és egy fiatal lány, azt hiszem, nem sétálgathat egyedül az erődben, különösen az első napon, amikor megérkezett.
Cap megérezte, mi indítja erre a kérésre Mabelt. Mivel szíve mélyén nagyon szerette unokahúgát meg a sógorát is, könnyen beletörődött abba, hogy a vita folytatását máskorra halassza.
Teljesen lemondani persze nem akart róla, annál sokkal makacsabb természetű volt. Most felállt az asztaltól, és elkísérte Mabelt, magára hagyva sógorát és annak testi-lelki jó barátját. Dunham őrmester kissé diadalmaskodó mosollyal nézett utána.
- Tudja is ő, mi az igazi katona! - mondta. - Azt hiszi, csak a tengerész legény a talpán. Az az újonc, akit én képeztem ki, békében és háborúban egyaránt megállja a helyét, és példamutatóan viselkedik akár piros, akár fekete kabátban, de még ingujjban is. No de ha már így kettesben maradtunk, váltsunk egykét bizalmas szót, Nyomkereső barátom - mondta, és a vadász vállára tette súlyos kezét. - Hogy tetszik neked a lányom?
- Büszke lehetsz rá, Thomas. Szép is, jó is, bátor és okos, modora egy igazi ladyé. Azt hiszem, a gondviselés a legszebb tulajdonságokkal ajándékozta meg.
- Örülök, hogy így beszélsz, Nyomkereső. Hogy ő miképp vélekedik rólad, már elmondta nekem. Elragadtatással beszélt hidegvérű bátorságodról és gondoskodó jóságodról. Az ilyesmi sokat számít a fehérnép szemében. Így hát azt mondom, vedd fel a szebbik ruhádat, húzd ki magad, és udvarolj neki egy kicsit.
- Nem hiszem, Thomas, hogy ez elég volna. Ma korán reggel
- mit reggel, már hajnalban - úgy kitisztítottam a Szarvasölőmet, hogy ragyog, mint az ezüst. Egyebet nem tehetek.
- Nem is kell! Nincs szebb a világon, mint egy ragyogó puska cső.
- Lord Howe másképp gondolkodott, pedig híres katona volt.
- Igen, ő feketére futtatta be a puskák csövét az ezredében.
Azt mondta, a katona élete többet ér a hivalkodásnál. Lehet, hogy igaza volt, és katonáit így nehezebb felfedezni. De én azt mondom, a katona csak akkor bujkáljon, ha igazán elkerülhetetlen, egyébként meg büszkén csillogtassa szép mestersége jelvényeit. Sokat beszélgettél Mabellel a kenuban?
- Nem mondhatnám. Nem vagyok nagy mestere a társalgásnak. Nem tudok az asszonyok nyelvén beszélni.
- Oda se neki! Én se tudtam, mégis meghódítottam Mabel anyját. Igaz, akkor huszonkét évvel fiatalabb voltam. Nem értem, miért vagy olyan bátortalan. Elfelejtetted, hogy miben állapodtunk meg?
- Megbeszéltük, hogy abban az esetben, ha sikerül elnyernem a lányod tetszését, abbahagyom a vadászéletet, az erdei kóborlást, és megtelepszem az erődben mint az ezred polgári alkalmazottja, aki segít az élelmezésben, és kalauzolja az osztagokat, ha kiküldetésbe mennek. De mióta láttam a lányt, azt gondolom, nem vagyok hozzá illő.
- Én meg azt mondom, hogy igen! - csapott az őrmester az asztalra. - Teringettét! Csak értek az emberek megítéléséhez?
Hosszú szolgálatom alatt ennyit csak megtanulhattam!
- Igen, igen, de itt nem a te ítéleted a döntő, hanem a lányé.
Azt hiszem, kissé nyers és faragatlan vagyok, aztán öregebb is, mint kellene. Egy szó, mint száz, Mabel finom úrikisasszony, és egy tiszt jobban illik hozzá, mint egy magamfajta öreg vadász.
Nem akarom az útját állni. Talál különbet is nálam.
- Különbet nehezen - jelentette ki az őrmester. - Lehet, hogy a városban egyik-másik ficsúr túltenne rajtad, de itt a határvidéken olyan emberek kellenek, mint te vagy. Régi kedvenc tervem, hogy te légy a vőm, és senki más, sőt arra is gondoltam, hogy beléptetlek a hadseregbe. Micsoda 55-ös válnék belőled! De amint jobban meggondoltam, rájöttem, hogy a katonai kötöttség nem neked való. Viszont arról, hogy a vőm légy, nem szívesen mondanék le.
- Nagyon kedves, hogy így érzel, Thomas. Ha fiatalabb és jóképű volnék, mint például ez a Jasper Western, akkor nem mondom, pályáznék is a kezére. Így azonban, úgy vélem, ő a megfelelő jelölt.
- Hát erről még beszélünk - mondta az őrmester. - Mindenesetre szép tőled, hogy ilyen önzetlenül gondolkodol. Akármit hoz is a jövő, remélem, mit sem változtat barátságunkon.
- Barátok voltunk, még mielőtt Mabel megszületett, és azok is maradunk, amíg élünk - felelte Nyomkereső meggyőződéssel.
Az őrmester egyelőre le akarta zárni ezt a témát.
- Hallottad, mit tervez az őrnagy? - kérdezte. - Lövészversenyt akar rendezni. Szeretném, ha te is résztvennél, és megmutatnád, mit tudsz.
Nyomkereső szerényen megjegyezte:
- Nem az én érdemem, hanem a puskámé. Senkinek sincs olyan jó fegyvere, mint az én Szarvasölőm.
Ilyen volt az az ember, akit Dunham őrmester Lánya férjéül kiszemelt. Lehet, hogy nem a fiatal lányok szemével nézte a dolgot.
De mint katona, el se tudott volna képzelni egyenesebb gondolkodású, tisztább szívű, jobb és megbízhatóbb férjet az ő
Nyomkereső barátjánál, s ezért nagyon szerette volna családjába befogadni.
Egy hét telt el, és ez elég volt ahhoz, hogy Mabel megismerje, sőt megszokja az erőd egyhangú, hétköznapi életét. A viruló fiatal lány megjelenése bizonyos feltűnést keltett az erődben, noha viselkedése finom, szerény és csendes volt. Már az első napokban átesett a bemutatkozásokon. Apja középhelyet foglalt el a tisztek és legénység között. Ezért leányát csak néhány embernek mutatta be - olyanoknak, akik közel álltak hozzá. De nem egy tiszt mindent elkövetett, hogy megismerkedjék az őrmester leányával.
Köztük volt Muir szállásmester is, aki már többször kipróbálta a házasélet áldásait. Jelenleg özvegy volt, és nagyon szeretett volna megházasodni.
A hét végén Duncan of Lundie őrnagy esti parancskiadás után magához hívatta Dunham őrmestert. Az öreg parancsnok egy mozgatható faházban lakott, amelyet sínekre raktak úgy, hogy kerekeken tetszés szerint el lehetett tolni az erőd bármelyik pontjára. Ha megunta az egyik helyet, házastul máshová költözött.
Mostanában az erőd nagy udvarának közepén lakott, és az őrmester ott kereste fel.
- Isten hozta, kedves barátom, kerüljön beljebb! - mondta az őrmesternek, aki feszes vigyázzállásban jelentkezett az erődparancsnok dolgozószobájának küszöbén. - Jöjjön be, és foglaljon helyet.
Ma nem azért hívattam, hogy zsoldjegyzékről vagy élelmezési kérdésekről tárgyaljunk. Egyszerűen beszélgetni akarok magával, mint ember az emberrel. Hogy az egyik tiszt, a másik altiszt, az egyik skót, a másik jenki, csak nem jelent sokat régi bajtársak közt, igaz-e? Mit szól az időjáráshoz? Szép napunk volt ma, nemdebár?
- Nagyon szép, őrnagy úr - felelte az őrmester, és leült a székre, amelyet a parancsnok egy kézmozdulattal kijelölt számára.
- Remélem, így is marad egész nyáron.
- Magam is azt remélem. A termés jónak ígérkezik, és örülök, hogy az 55-ösök éppen olyan jó farmerek, mint katonák, ámbár csak szabad idejükben játszogatnak a föld túrásával. Még Skóciában sem láttam szebb burgonyát, mint itt, az erőd parcelláin.
- Jövőre megpróbálkozom zöldborsóval is, őrnagy úr, persze csak a tiszti asztal számára.
- Nagyszerű! Ha így haladunk, nem is lesz kedvem hazamenni. Különösen ha megkapom a rég megígért alezredesi kinevezést.
- Az ezred büszke lesz rá, hogy parancsnokát előléptették - mondta az őrmester.
- Bizony, szép dolog alezredesnek lenni, Dunham. Sajnálom, hogy magának ez sohasem juthat osztályrészül. De vigasztalódjék azzal a gondolattal, hogy kevés embernek van olyan szép és kedves leánykája, mint magának.
- A lány anyjára üt, őrnagy úr, és ezzel mindent megmondtam.
- Nem is kell dicsérni. Mindenki látja, milyen szép virágszál. Nem egy tiszt venné el szívesen feleségül. Itt van például Davy Muir, a szállásmester. Engem kért meg, hogy beszéljek helyette.
- Nagyon megtisztelő - felelte az apa -, de remélem, a hadnagy úr talál majd rangjának megfelelőbb leányt.
- Miért beszél így? Mi kifogása van Muir ellen?
- Semmi. Csak az, hogy Mabelt másnak szántam.
- És ki az, ha szabad tudnom?
- Nyomkereső, őrnagy úr.
- Nyomkereső?
- Igenis, őrnagy úr. A legbátrabb, legbecsületesebb emberünk, és a leghűségesebb jó barát.
- Mindezt elismerem, de a társadalmi állása . . . vadász és erdei vezető . . . csak nem hasonlítható össze egy királyi hadnaggyal? És mit szól hozzá a kislány?
- Még nem beszéltem vele erről.
- Micsoda? No, akkor nem kétlem, hogy többre becsül egy aranygombos, vállrojtos kabátot az egyszerű vadászzekénél!
Nyomkereső derék ember, de tulajdonképpen nem is katona, csak amolyan lógós a hadseregben. Semmi kilátása előléptetésre.
- Köszönöm a gondoskodását, őrnagy úr, de engedje meg, hogy lezártnak tekinthessem ezt a vitát. Mabel sohasem lesz Muir hadnagy úr felesége.
- Jól van, nem szólok bele többet a családi dolgaiba.
Az őrmester felállt, de az őrnagy visszanyomta a székbe.
- Még nem végeztünk - mondta. - Említettem már, hogy ki akarom küldeni magát az Ezer Szigetekre a következő hónapra.
Valamennyi tisztem járt már ott, váltakozva teljesítettek ott szolgálatot. Szeretném, ha most maga váltaná le az előőrsünket.
Kijelölte már az embereket?
- Minden rendben van, őrnagy úr.
- Akkor holnapután indulnak, esetleg már holnap este. Talán jobb lesz sötétben elvitorlázni.
- Jasper is így gondolja, őrnagy úr. Mindenki tudja, hogy az ilyen vízi expedíciókhoz Jasper ért a legjobban.
- Édesvíz? - mosolygott Lundie. - Hát őt is magával viszi?
- A Scud sohasem vitorlázik el nélküle.
- Tudom. De most van más megoldás is. Hallom, egy tengerész vendégünk van itt az erődben.
- Az én sógorom, őrnagy úr. Engedelmét kérem, hogy őt is magammal vigyem, de csak mint kísérőt. Nem szeretném Jaspert megbántani.
- Rendben van, tegyen úgy, ahogy jónak látja. Nyomkeresőt is elviszi?
- Ha őrnagy úr megengedi.
- Legyen. Megjegyzem, ez az utolsó ilyen kirándulás. Elhatároztam, hogy az előőrsöt visszavonom. A tapasztalatok nem igazolják szükségességét. Az eredmény nem éri meg a kockázatot.
Dunham tisztelgett, és olyan szabályosan fordult sarkon, mintha rugóra járna. De az őrnagy megint visszatartotta.
- Igaz is, őrmester. Tudja, hogy a fiatalabb tisztek már régóta könyörögnek egy céllövőversenyért. Nos, a versenyt holnap megrendezzük. Minden jelentkező részt vehet. - Egy papírlapot vett elő, arról olvasta: - A díj, amint látom, egy ezüstveretű lőporos szaru, bőrkulacs megfelelő tartalommal, továbbá selyem női főkötő. Hm. Kissé furcsán hangzik, de megértem. A győztes felajánlhatja szíve hölgyének.
- Nagyon érdekes lesz, őrnagy úr. Szabad kérdeznem, hogy
Nyomkereső is részt vehet-e a versenyben?
- Miért ne, ha kedve tartja? De én úgy vettem észre, hogy egy idő óta csak nézőként vesz részt a hasonló versenyeken. Talán nem bízik már a képességeiben.
- Nem az az oka, őrnagy úr. Éppen ellenkezőleg. Tudja, hogy verhetetlen, és nem akarja elrontani a többiek mulatságát. Elmaradása csak finom érzését, tapintatosságát mutatja. De most szeretném, ha ő is részt venne a versenyen.
- Jól van, Dunham. Nagyon kellemes beszélgetés volt. A viszontlátásra.
Az őrmester távozott, az őrnagy meg mosolyogva nézett utána.
Kissé gúnyos mosoly volt, de nem Dunhamnek szólt, hanem Muir hadnagynak, aki nemsokára meg is jelent a kerekeken járó házban.
- Eljöttem, őrnagy úr, hogy megtudjam, mit tartogat számomra a sors - mondta erősen skót színezetű angolsággal. - Mi tagadás, ez a lány valósággal forrongást idézett elő a szívemben.
- Elég gyorsan forr fel a szíved, Davy - felelte az őrnagy. - Hiszen alig egy hete, hogy először láttad.
- De mindjárt láttam, hogy megfelel nekem. Mi van ezen különös?
- Csak az, hogy túl gyakran esik meg veled. Ha jól emlékszem, négyszer házasodtál meg.
- Csak háromszor. Ma nagyon epés vagy, Lundie.
- Epés? Inkább mélabús. Eszembe jutnak a régi idők. Amikor még kamaszok voltunk, és együtt kószáltunk a hazai hegyek közt, én, a földesúr fia, meg te, a . . .
- A helybeli lelkész fia, igen. A sors azóta is igazságtalan hozzám. Belőled nemsokára alezredes lesz, és én még most is csak hadnagy vagyok. Nekem mindig csak morzsák jutottak.
- No és a négy feleség, Davy?
- Csak három, ha mondom. Ne ugrass, Lundie, ha nem akarod régi barátságunkat veszélyeztetni.
- Jól van, legyen három.
- Az őrmester lánya lesz a negyedik.
- Alig hiszem, Davy.
- És miért, ha szabad kérdeznem?
- Mert a lányt már másnak ígérték.
- Menyasszony?
- Nem, de már kiválasztották a jövendőbelijét.
- És ki legyen az?
- Nyomkereső!
- Micsoda?! Egy közönséges vadász és erdei vezető?
- Társadalmi állása jobban illik az őrmester leányához, mint a tied. Korban is inkább hozzá illik. Hány éves is vagy tulajdonképpen?
- Negyvenhét. A legszebb férfikor.
- Ezt mondod te. Lehet, hogy a lány másképp vélekedik.
- Majd meglátjuk. Olyan könnyen nem mondok le róla. Majd megmutatom neki, hogy én is legény vagyok a talpamon! Hallom, újabb expedíció indul az Ezer Szigetek felé. Alázatosan kérem beosztásomat az expedíciós csapatba.
- Semmi okom, hogy kérését megtagadjam, hadnagy úr - nevetett az őrnagy, majd újra tegezésre fordította a szót. - De ha meg akarod mutatni, hogy legény vagy a gáton, erre hamarabb is nyílik alkalom. Nevezz be a holnapi céllövőversenyre.
- Ezt már úgyis elhatároztam, őrnagy úr - felelte a szállásmester, és feszes tisztelgéssel elbúcsúzott az erőd parancsnokától.
Észak-Amerika keleti részén forrók a nyarak. Ezt a hőséget alig lehetett észrevenni Oswegóban, történetünk idején, mert egyrészt az erdő küldte felé hűsítő páráit, másrészt pedig a hatalmas tó felől többnyire friss szellő fújdogált. Mindez csökkentette a nap hevét, és az estéket különösen kellemessé tette.
De most már szeptember felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy hőség már semmiképpen sem fenyegetett, a mérsékelt meleg viszont felvidította és tettekre serkentette az embert. Ilyen üdítő nap volt az is, amelyet az erőd parancsnoka a lövészverseny megtartására kiválasztott.
Oswegóban nem volt sok lehetőség a szórakozásra. Ezért a lövészverseny is nagy eseménynek számított. A versenyzőkön kívül megjelent az erőd apraja-nagyja, férfiak és nők egyaránt.
Mindenki a látványosság örömeire gondolt, de a parancsnok nem mulasztotta el a biztonsági intézkedéseket sem. A nagyobbik gyakorlótér, amelyet az ünnepély színhelyéül kijelöltek, az erdő és az erőd közt létesített mesterséges tisztáson terült el.
Duncan of Lundie nagyon jól tudta, hogy az erdőben nem bízhatik meg túlságosan, a sűrű fák közül bármikor érhetik kellemetlen meglepetések. Mindkét ellenséget - a franciákat és a zsoldjukban álló vagy velük szövetséges indián törzseket - háború idején alattomos ravaszság jellemezte. Az őrnagy ezért tapasztalt tisztek vezetésével járőröket küldött ki az erdő átfésülésére; azonkívül egy teljes századot készenlétben tartott, hogy fegyveresen őrködjenek az erőd biztonságán. Így a többiek nyugodtan átengedhették magukat a lövészverseny örömeinek.
A nagyobbik gyakorlótér az erődtől kissé nyugatra terült el, és egy része a tó partját foglalta el. Innen pompás kilátás nyílt minden irányban. Ezen a területen kivágtak minden fát, kiirtottak minden bokrot, még a fatönköket is kiásták, hogy gyakorlatozásra alkalmas, sima területet nyerjenek. Azonkívül megvolt az az előnye is, hogy egyik oldalát a víz, másikat az erőd védte.
A gyakorlatozó katonákat csak az erdő felől lehetett megtámadni.
Az erőd katonái közt körülbelül ötven lövész volt: nyolc-tíz ember, aki elismert mestere volt a célzásnak; vagy húsz olyan, aki azt hitte magáról, hogy ért a puskához; végül húsz olyan, aki nem dicsekedhetett, de nem is akart dicsekedni a tudományával.
A cél egy tábla volt, amelyre fehér festékkel felmázolták a szokásos köröket. Távolsága száz yard volt. A verseny előtt afféle bemelegítőt tartottak. Mindenkinek megengedték, hogy fegyverét kipróbálja.
A katonák zöme skót volt, mert az ezredet Skóciában, Stirling környékén toborozták. Említettük már, hogy később amerikaiakat is felvettek az ezredbe. Az előbbi csoportot "királyiak"-nak, az utóbbiakat "gyarmatiak"-nak nevezték. Általában a "gyarmatiak" voltak a jobb lövészek, ami nagyon bosszantotta a skót katonákat, mert sehogy sem akarták elhinni, hogy a New York gyarmatban született fiúk jobban értenek a puskához, mint ők.
Persze megvolt ennek a természetes magyarázata. Az ezredbe olyan jenkik kérték a felvételüket, akik már előbb is harcoltak az indiánok ellen, vagy legalábbis ügyes vadászok voltak.
A tér árnyékos oldalán padokat állítottak fel. Itt foglaltak helyet az erőd hölgyei, többnyire tisztek feleségei. Egyszerű asszonyok voltak, de sokat adtak a rangjukra, és kissé leereszkedően beszéltek az altisztek vagy közlegények asszonyaival. Mabel is megjelent a hölgyek közt. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen eladó lány az erődben; volt ugyan rajta kívül még vagy tíz lány, de ezek még gyerekek vagy kamasz lányok voltak.
A folyó partján álló padok közelében tették közszemlére a verseny győzteseinek szánt díjakat. A tiszti feleségek ültek az első sorban. Mabel közvetlen mögöttük a második sorban kapott helyet. A hölgyek sűrűn pislogtak hátrafelé, és kíváncsian méregették az őrmester leányát, aki szemét lesütve, szerényen ült a helyén.
Mihelyt a hölgyek elhelyezkedtek a padokon, Lundie jelt adott a verseny megnyitására. Segédtisztje, egy idősebb főhadnagy volt a ceremóniamester. Hangos szóval kihirdette a verseny feltételeit. Úgynevezett kiesési versenyt rendeztek, amely egyre nehezebb versenyszámokból áll. Aki a könnyebb feladatnak nem felelt meg, kiesett, és nem vehetett részt a verseny magasabb fokain.
Az első fokozat abból állt, hogy el kellett találni a "bikaszemet" - így nevezték a kerek fehér foltot a céltábla közepén.
Majdnem mindenki betalált, de néhány katona golyója a "bikaszemet" körülvevő körök valamelyikébe fúródott. Ezek tüstént kiestek a versenyből.
A kontárok közé tartozott az őrnagy is, aki tiszteletbeli kötelességének tartotta, hogy az első lövést ő adja le. Hanyag mozdulattal vállához emelte puskáját, és szinte célzás nélkül elsütötte.
A golyó a "bikaszemtől" tenyérnyi távolságra fúródott a céltáblába.
- Duncan őrnagy úr kiesett a versenyből! - hirdette ki a segédtiszt határozott hangon, amely a bíráskodás teljes pártatlanságát kívánta jelezni. Mert a kisemberek szemében semmi sem olyan kedves, mint az a tudat, hogy a szabályok és törvények mindenkire érvényesek, még a "nagykutyákra" is. Hogy ez a szigorú igazságosság többnyire csak látszat, az már más lapra tartozik.
Az őrnagy mosolyogva hátralépett. Ebben a pillanatban Jasper
Western jelent meg a nézőtéren, Nyomkereső társaságában, aki zsebre tett kézzel ballagott, kedvenc puskáját, a Szarvasölőt nem hozta magával.
Muir hadnagy odalépett hozzájuk, és kötekedve megszólította Jaspert:
- Remélem, részt vesz a versenyen, Édesvíz úr! Mutassa meg, hogy a puskával is olyan jól tud bánni, mint az evezőlapáttal!
Jasper csinos arca kipirult. Gyors pillantást vetett Mabelre, aki kissé előrehajolva figyelte a versenyt. Jasper a lövőhelyre lépett, puskáját látszólag hanyag mozdulattal vállához emelte, és rövid célzás után elsütötte. A golyó pontosan a "bikaszem" közepébe fúródott. Az eddig látott legjobb lövés volt.
- Kitűnő, Jasper mester! - mondta Muir hadnagy, mihelyt az eredményt megállapították. - Ez a lövés még egy öreg katonának is becsületére vált volna. De a mozdulatai nem katonásak. Ahogy odaáll, ahogy a puskát fogja, ahogy céloz, kész nevetség. Nézzen ide, fiatalember, megmutatom, hogy kell ezt csinálni!
Valóban katonás mozdulattal kapta vállához fegyverét, de még nem lőtt. Szeme csücskéből a közönséget figyelte, különösen Mabelt.
- Maga is itt van, kedves Nyomkereső? - kérdezte gunyoros hangon. - Szintén részt vesz a versenyben?
- Nem én, hadnagy úr! A díjakra nincs szükségem. Mit csináljak egy főkötővel?
- Hogyhogy mit csináljon vele? Felajánlhatja egy hölgynek tisztelete jeléül.
- Elég a szócséplésből, hadnagy úr - szólt rá a segédtiszt türelmetlenül.
- Tessék lőni, vagy átadni a helyet a következő versenyzőnek.
- Jól van, akkor lövök - felelte Muir.
Elegáns mozdulattal elsütötte fegyverét, aztán leeresztette.
- Teljesen eltévesztette a táblát! - kiáltotta a megfigyelő, aki nem szerette Muir hadnagyot, és örült, hogy ennyire felsült.
- Még a táblát se találta el.
- Lehetetlen! - kiáltott fel Muir, és arca vérbe borult haragjában meg szégyenében. - Ilyesmi soha nem esett meg velem!
- Mindenkit érhet baleset - nevetett Lundie. - Ha bakot lőttél, állj félre és hallgass.
- Nem, nem őrnagy úr - jegyezte meg Nyomkereső nyugodt hangon. - A szállásmester úr jó lövész, és most is célba talált, ami egyébként nem nagy művészet. Golyója pontosan Jasper golyója után ment. Vizsgálják csak meg jobban a céltáblát.
Nyomkereső tekintélye olyan nagy volt, hogy szavait senki sem vonta kétségbe. Tudták, hogy szeme olyan, mint a sasé. Mégis vagy tízen rohantak a céltáblához, hogy megvizsgálják.
Igaza volt Nyomkeresőnek. Muir golyója éppen abba a lyukba fúródott, amelyet Jasper golyója ütött a táblán. Meg is találták mind a két golyót a fatörzsben, amelyre a céltáblát felerősítették.
Az egyik golyó a másikat takarta.
- No lám! - hetvenkedett Muir fölényesen. - Nem megmondtam, hogy megmutatom, hogyan kell lőni? Jól megnézte, Nyomkereső mester?
- Mindenkitől szívesen tanulok . . . ha lehet - felelte Nyomkereső kissé kétértelműen.
- Hát akkor mutassa meg, mit tanult! - mondta az őrnagy.
- Tessék beállni a sorba, és részt venni a versenyen!
- Azt már nem! - tiltakozott Muir hadnagy. - Finomabb puskája van mint bárkinek az erődben. Nem volna igazság, ha a híres Szarvasölőjével lepipálna bennünket.
- A Szarvasölőt el se hoztam - felelte Nyomkereső. - Igazán nem akartam versenyezni ma. De mivel látom, hogy az őrnagy úr akarja, a hadnagy úr meg ellenzi, kénytelen vagyok a magasabb rangú tisztnek engedelmeskedni. Add csak ide a puskádat,
Jasper! Semmivel sem jobb fegyver, mint a hadnagy úré.
Muir hadnagy megbánta hetvenkedését, de már későn. Kénytelen volt belenyugodni abba, hogy Nyomkereső is odaálljon a lövőhelyre. Most minden szem őfelé fordult. A híres vadász a legnagyobb nyugalommal emelte vállához a puskát. Minden mozdulata tökéletes önuralomra vallott. Nem volt az a típus, melyet jóképű férfinak szoktak nevezni, de megjelenése bizalmat és tiszteletet keltett. Izmos alakja tökéletes lett volna, ha nem annyira szikár. Hájról persze szó sem lehetett nála, csupa kidolgozott izom volt rajta, ami kissé szögletessé tette. De mozdulatai természetesek, szinte kecsesek voltak. Ruganyossága és nyugodtsága nagyon rokonszenves volt. Becsületes, nyílt arcát vörösbarnára sütötte a nap, és cserzette a szél. Egész lénye erőt és bátorságot sugárzott. Csak egy pillanatig célzott, és máris leeresztette elsütött fegyverét. Feje körül még el sem oszlott a kis füstfelhő, de már puskája csövére támaszkodva, mosolyogva nézett az őr nagyra.
- Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt mondanám, hogy Nyomkereső golyója is elkerülte a céltáblát!
- kiáltott fel az őr nagy.
- Ne mondja, őrnagy úr
- felelte Nyomkereső. - Nem én töltöttem meg a puskát, és nem tudom, mi volt benne. De ha ólomgolyó volt, ott kell lennie a szállásmester úr és Jasper golyója fölött.
Már kiabáltak is a céltábla mellől, hogy ott a golyó.
- No, akkor egyformán jól lőttünk - mondta Muir Nyomkeresőnek. - Bár az is lehet, hogy csak szerencséje volt.
- Nálam ez nem szerencse dolga - felelte Nyomkereső megbántva. - És hogy kettőnk közül ki céloz jobban, kiderül majd a következő menetben vagy az utolsóban.
Meg is kezdték a verseny második részét. A középső fokozat abból állt, hogy egy szöget ütöttek könnyedén a céltáblába; fejét egy kis festékkel bemázolták, ezt kellett eltalálni.
Erre a versenyre vagy hatan jelentkeztek. Az első három nem állta meg a próbát. Golyójuk megközelítette a szöget, de nem találta el. Negyediknek a szállásmester állt ki. Golyója horzsolta a szög fejét, le is tört belőle egy darabkát, aztán közvetlenül a szög mellett fúródott a deszkába.
- Elég szép, de nem az igazi, hadnagy úr - jegyezte meg Nyomkereső. - Különb kalapács kell ahhoz, hogy beverje azt a szöget.
- Nem hiszem, hogy volna olyan kalapács az 55-ös ezredben - felelte Muir.
- Én sem hiszem - mondta Nyomkereső. - De itt van Jasper, ő nem tartozik az ezred kötelékébe.
Még ki sem mondta, és Jasper golyója máris eltalálta a szöget, és majdnem teljesen beverte a céltáblába, legfeljebb egyhüvelyknyire állt még ki.
- Kitűnő! - mondta Nyomkereső, és Jasper helyébe lépett. - Nem kell új szöget odatenni, sose vesződjetek vele! - kiáltotta a megfigyelő felé. - Jasper golyója leszedte róla a festéket, de így is látom. Márpedig amit látok, azt száz yard távolságból akkor is eltalálom, ha nem nagyobb, mint egy szúnyog.
A puska dörrent, és a szög teljesen belemélyedt a fába.
- Igen, igen, így tökéletes - ismerte be Muir kelletlenül. - De én is eltaláltam. Az a hajszálnyi különbség szóra sem érdemes.
- Majd a krumpli eldönti a vitát - jegyezte meg az őrnagy.
- Muir hadnagy úr skót, és szívesebben látná, ha bogáncs volna a cél. De Amerikában vagyunk, és itt a krumpliért lelkesednek.
No, lássuk, ki mit tud!
Ebben a menetben már nem volt nagy tolongás. Mindössze hárman vettek benne részt, Muir, Jasper és Nyomkereső. A hadnagy nem sok reményt fűzött harmadik fellépéséhez, de nem akart megfutamodni. Duncan őrnagy mosolygott a bajusza alatt.
Tudta, hogy Muir most mindjárt megszégyenül a lány előtt, akinek annyira szeretne tetszeni. Az őrnagy örült neki, hiszen sehogy sem helyeselte az egész ügyet.
Miután a krumpli ma már nemigen szerepel ilyen versenyeken, nem árt, ha egy kis magyarázatot fűzünk hozzá. Ez a versenyszám a mozgó célt képviselte. Egy nagyobbfajta krumplit hoztak elő, és egy katona felállt vele vagy húsz yardnyira a versenyzőtől.
Amikor a segédtiszt elkiáltotta a vezényszót: "dobás!" - a katona felhajította a krumplit a levegőbe, és gyorsan félreugrott. A versenyzőnek el kellett találnia a burgonyát, mielőtt földet ért volna.
A szállásmester már sokszor megpróbálkozott ezzel a nehéz feladattal, de csak ritkán sikerült a célt eltalálnia. Most már ideges volt, maga sem bízott a sikerben. Örült volna, ha puskája csütörtököt mond. Hiába - a lövés eldördült, de a burgonyában nem tett kárt.
- A hadnagy úr kiesett - jelentette ki a segédtiszt. - Az első díjért már csak ketten vetélkednek.
- Nagyon izgatott vagyok - súgta Jasper Nyomkeresőnek.
Nyomkereső két perc szünetet kért a segédtiszttől, félrevonta barátját, és bátorítani kezdte.
- Mi lelt, Jasper? Csak nem félsz ettől a próbától? Nehezebb pillanatokban is megálltad a helyedet. Csigavér! Nem lesz itt semmi hiba.
- Sohasem kívántam úgy a sikert, mint most.
- Vagyis túl akarsz tenni öreg barátodon, mi? Pedig tudod, hogy ezen a téren én vagyok a mester.
Jasper összeszorította ajkát, az egyik pillanatban elpirult, a másikban elsápadt. Végül megragadta barátja kezét, megszorította, és így szólt:
- Fél karomat odaadnám érte, ha én ajánlhatnám fel azt a főkötőt Mabelnek!
- Úgy? Hát innen fúj a szél? Mindenáron győzni akarsz? Akkor ne sopánkodj, hanem szedd össze minden erődet! Aki nagyon akar valamit, többnyire el is éri. Folytassuk a versenyt!
A burgonyát feldobták, Jasper tüzelt, és a megfigyelő megállapította, hogy golyója pontosan a közepén fúrta át a mozgó célt.
- No, lássuk az utolsót! - kiáltott fel az őrnagy. - A verseny most dől el, vagy eldöntetlen marad. Dobás!
A krumpli felrepült a levegőbe. Mindenki úgy látta, hogy Nyomkereső szokatlanul hosszasan céloz.
A lövés eldördült. A megfigyelő arcán csalódás tükröződött.
- Ugyanoda ment a golyó? - kérdezte az őrnagy.
- Nem! - hangzott a válasz. - Csak a héját súrolta.
- Hogy lehet ez, Nyomkereső? Csak nem Édesvíz a legjobb lövész az erődben?
- Úgy látszik, így van - felelte Nyomkereső. - A főkötő az övé.
Már hozták is a díszes főkötőt, és átadták a győztesnek.
- Nem eladó? - kérdezte tőle Muir hadnagy. - Szívesen adnék érte egy aranyat, sőt kettőt is. A pénzt mégiscsak jobban használhatná.
- Semmi pénzért nem eladó, hadnagy úr - felelte Jasper. Erélyesen megrázta fejét, és elindult a kis terasz felé, ahol a padok álltak. A tiszti feleségek összedugták fejüket. Jasper nem törődött velük, egyenesen Mabelhez lépett, és felé nyújtotta a versenydíjat.
- Mabel kisasszony . . ., engedje meg, hogy felajánljam önnek, ha nem veti meg.
- Már hogy vetném meg, Jasper? - felelte a lány. - Örömmel elfogadom, és mindig hálával gondolok majd arra, akitől kaptam. Önre és barátjára - fordult mosolyogva Nyomkereső felé, aki éppen most ért oda.
- Nagyon kedves - mondta. - De bocsásson meg, Mabel, ha elcipelem innen Jaspert. Most osztják ki a kisebb díjakat, és udvariatlanság volna, ha félrehúzódnánk.
Mabel magára maradt, de csak egy pillanatra. Azután körülvették a hölgyek, kikapták kezéből a főkötőt, megvizsgálták, megsimogatták szalagjait, megtapogatták a selymét, és az egészet alaposan megkritizálták. Néhányan ugyanazt tették, amit Muir hadnagy: pénzt kínáltak a csinos főkötőért.
Mabel udvariasan elutasította az ajánlatot, elköszönt a hölgyektől, és hazament. A tó partján ballagott, egyik kezében a főkötőt lóbálgatva. Nemsokára lépéseket hallott a háta mögött.
Azt hitte, Jasper jön utána. De nem Jasper volt, hanem Nyomkereső. Kezében azt a puskát szorongatta, amellyel negyedórával azelőtt a burgonyára lőtt.
- Örülök, hogy Jasper volt a győztes - mondta Mabel, amikor Nyomkereső hozzá csatlakozott.
- Megérdemelte - felelte Nyomkereső, de arca elsötétült.
- Miért mondja ezt olyan furcsa hangon? Hát nem találta el Jasper a burgonyát?
- Pontosan a közepén találta el. Szép lövés volt. Magam sem célozhattam volna jobban.
- De rosszabbul igen - mondta a lány kissé éles hangon. - Miként a példa mutatta - tette hozzá.
Nyomkereső felelni akart valamit, de lenyelte. Meglátszott rajta, hogy önmagával küszködik.
- Nézze csak! - kiáltott fel hirtelen. - Látja azt a két sirályt, amely a tó tükre fölött repül?
- Hogyne látnám! - felelte a lány.
Nyomkereső lekapta puskáját, és megvárta, míg a két sirály egy vonalba nem kerül, bár néhány yard választotta el őket egymástól. A lövés eldördült, és mindkét sirály holtan zuhant a tóba.
Ugyanaz a golyó ölte meg mind a kettőt.
- Hiába, meg kellett mutatnom - dünnyögte Nyomkereső és halkan nevetett magában. - Hálátlan fickó az, aki megtagadja képességeit, melyekkel a természet megajándékozta.
Mabel szemében megértés villant fel.
- Szóval ön is hozzájárult ahhoz, hogy Jasper legyen a győztes.
- Egy szóval sem mondtam - tiltakozott Nyomkereső.
- Szó nélkül is tudomásul veszem. A főkötőt kettejük közös ajándékának tekintem.
- Csacsiság, Mabel. Igazán semmi különös nincs abban, ha egy magamfajta ember, aki az erdőben nőtt fel, ért egy kicsit a puskához. Nem akartam részt venni a versenyben. Sajnálom, hogy nem álltam ellen a beugratásnak.
- Én meg sajnálom, nagyon sajnálom, hogy miattam kellemetlen percei voltak, és árnyék borult az én két megmentőm barátságára. Remélem, hogy ez az árnyék hamarosan eltűnik. És hogy ne maradjon tüske a szívében, fogadja el tőlem ezt, és tegye el emlékül. - Ruhája gallérjáról kis ezüst dísztűt szedett le, és átnyújtotta Nyomkeresőnek. - Tekintse örök hálám jelképének.
- Ugyan, Mabel! Mit csináljak vele? Nem való ez egy vadász embernek!
- Tűzze a vadászingére! Remélem, szerencsét hoz.
Mosolyogva kezet nyújtott Nyomkeresőnek, és magára hagyta.