Előre Kezdőlap

XIV. A TITOKZATOS VENDÉG

Már fényes nappal volt, amikor Mabel felébredt. Mélyen és nyugodtan aludt, hiszen lelkiismerete tiszta volt. A hajnali mozgolódás lármájából semmit sem hallott. Talpra ugrott, gyorsan rendbe szedte magát, és kisietett a szabadba. Gyönyörű reggel volt, a felejthetetlenül szép őszi reggelek egyike.

A sziget most teljesen elhagyatottnak látszott. Mabel hiába nézett körül, sem apját, sem Nyomkeresőt nem látta sehol. Szíve egyszerre nehéz lett, mert eszébe jutott, hogy azok, akik közel állnak hozzá, veszedelmes kirándulásra indultak. Az otthon maradottak egy kis tábortűz körül csoportosultak. Cap bácsin és a szállásmesteren kívül a káplár és három katona vette körül az asszonyt, aki a reggelit főzte. A barakkok üresen és némán húzódtak meg a fák árnyékában, a blokkház tornya azonban napfényben fürdött. Egyetlen felhő sem volt látható. Az ég kék mosolya békét és biztonságot sugallt.

Mabel látta, hogy társait teljesen elfoglalja a legérdekesebb emberi tevékenységek egyike - a reggelizés. Észrevétlenül kisétált a sziget végébe. Megállt a víz peremén, kezével szétválasztotta a bokrok ágait, és elnézte a partot ostromló kis hullámok játékát.

Gondolataiba merülve állt ott néhány percig.

Ekkor hirtelen megpillantott valamit a szemközti sziget partján: egy másik emberi alakot, aki a bokrokat szétválasztva, ugyanúgy, mint ő, kikandikált a lombok közül. A távolság a két sziget közt nem volt több száz yardnál. Mabel hirtelen visszahúzódott, mert tudta, hogy női mivolta aligha védi meg egy irokéz puskagolyótól. Egy darabig a lombok rejtekéből lesett át a túlsó partra. Már éppen el akart sietni, hogy értesítse nagybátyját, amikor észrevette, hogy egy égerfaág nyúlik fel odaát a bokrok közül.

Valaki integetett neki, mégpedig nem fenyegetően, hanem barátságosan.

Sok lány már régen elszaladt volna, de az amerikai határvidék élete akkoriban a nőket is megedzette, és kifejlesztette bennük legjobb tulajdonságaikat. Mabel a sok indiántörténetre gondolt, amelyet gyerekkora óta hallott. Ezek a történetek nemcsak férfiak, de asszonyok és lányok bátorságáról, lélekjelenlétéről, kitartásáról szóltak. A határvidéki telepesek felesége, nővére, leánya sokszor derekasan megállta helyét a legválságosabb órákban is.

Mabel sem akart gyengébbnek mutatkozni. Arra gondolt; hogy katona leánya. Az égerfa integetése barátságos közeledést jelzett.

Nem tér ki előle - gondolta Mabel -, nem is futamodik meg. Letört egy ágat, felnyújtotta, és utánozta a szemközti jeladást.

Ez a némajáték mindkét részről vagy öt percig tartott. Ekkor egy emberi arc jelent meg odaát. Mabel tisztán látta, hogy vörös bőrű arc - egy indián nő arca. A következő pillanatban már azt is tudta, ki áll ott vele szemben. Júniusi Harmat volt, Nyílhegy felesége. Hosszú utazása idején Mabel megkedvelte ezt a szelíd, egyszerű asszonyt, aki rettegésnek is beillő tisztelettel tekintett fel férjére. Néhányszor útjuk folyamán Mabelnek úgy rémlett, hogy Nyílhegy kellemetlen módon mereszti rá szemét, és ilyenkor felesége szomorúan lehorgasztotta fejét, miközben lopva hol őt, hol meg férjét figyelte. Mabel ilyenkor megsimogatta az asszony kezét, értésére adva, mennyire sajnálja, hogy akaratán kívül szomorúságot okozott neki. Júniusi Harmat megértette, és azóta mintha tanújelét adta volna rokonszenvének és baráti érzületének.

Nehéz megmondani, mi az, ami az embert bizalomra ösztönzi.

Mabel valahogy semmi félelmet sem érzett, és bátran előlépett a bokrok közül, ezzel is jelezve, hogy kész minden üzenetét átvenni.

Erre az indián asszony is viszonozta bizalmát, és kilépett a szemközti part szélére. A két fiatal teremtés (a tuszkaróra asszony még Mabelnél is fiatalabb volt) nyíltan kimutatta barátságos szándékait. Mabel hívogatóan integetett, az indián asszony meg rögtön eleget tett a meghívásnak. Egy percre eltűnt, azután felbukkant megint egy kéregkenuval együtt, amelyet orránál fogva húzott elő a bokrok közül.

Mabel most meghallotta nagybátyja harsány hangját, amint az ő nevét kiáltotta. Jelekkel értésére adta az indián asszonynak, hogy tűnjön el, azután visszaszaladt a tisztás felé. A társaság már a fűben ült a kis tábortűz körül, és falatozott. Cap hősiesen fékezte pompás étvágyát, hogy Mabelt szólítgassa. Mabel messziről közölte vele, hogy még nincs étvágya, de mindjárt ott lesz.

Cap vállat vont, Mabel pedig visszasietett a partra. Örült, hogy a többiek reggeliznek. Ez a kedvező pillanat - gondolta -, ki kell használni. Újra integetni kezdett Júniusi Harmatnak. Jelezte, hogy most már jöhet, tiszta a levegő. Az indián asszony megértette. Kenuja tíz-tizenkét zajtalan evezőcsapással átkelt a vízen, és kikötött

Mabel mellett. Mabel kinyújtotta kezét, és elvezette vendégét a saját házikójába. Úgy jutottak oda, hogy nem látta őket senki.

Mabel leültette vendégét szobájában, és jelekkel megkérte, hogy várjon. Azután elszaladt a tábortűzhöz, ahol még nem fejeződött be a reggelizés. Cap egy tányéron jókora adag főtt lazacot nyújtott át unokahúgának. Mabel szórakozottan kóstolgatni kezdte, miközben a többiek folytatták beszélgetésüket.

- Gondolja, hogy megtámadhatnak minket? - kérdezte Cap a skót káplártól. - Veszélyt szimatol?

- Nem szimatolok semmit, csak ezt a finom lazacot - felelte a káplár.- De háborúban minden lehetséges. Nem csodálnám, ha a franciák megtámadnának. De mit féljünk? Féljenek ők!

- No, hat férfi és két nő nem éppen sok egy ilyen támadás elhárítására - mondta Cap.

- Maroknyi csapat is csodákat művelhet, ha helyén az esze és a szíve - vélte a káplár.

Mabel megtörölte száját a zsebkendője csücskével.

- Pompás ez a lazac, de csak a felét tudtam megenni - mondta.

- A többit elteszem későbbre.

A tányérral együtt visszatért szobájába. Gondosan elreteszelte az ajtót, és leült az indián asszony mellé.

- Nézd, mit hoztam neked - mondta mosolyogva, és az asszony felé nyújtotta a tányért.

Júniusi Harmat megrázta a fejét.

- Egyél, Harmat - biztatta Mabel, de az asszony arca komoly maradt. - Nagyon örülök, hogy viszontlátlak - mondta Mabel.

- Beszélj! Mi hozott ide? Hogyan fedezted fel, hogy itt vagyunk?

- Csendesen beszélni - felelte Júniusi Harmat, és ujját ajkához emelte. - Júniusi Harmat barát - tette hozzá súgva.

- Hiszek neked, Harmat. Minek jöttél?

- Barát beszélni baráttal - felelte az asszony, és nyíltan Mabel szemébe nézett.

- Egyedül vagy odaát? Nem árulsz el? Nem adsz el a franciáknak? Az irokézeknek? Nyílhegynek?

Júniusi Harmat minden kérdésre erélyesen megrázta fejét.

- Nem akarod a skalpomat? - mutatta Mabel.

A tuszkaróra asszony kitárta karjait, és szívére szorította Mabelt olyan gyengéd szeretettel, hogy a lány szeme könnybe lábadt meghatottságában. Megsimogatta az asszony arcát, és így jelezte, hogy nem kételkedik őszinteségében.

- Ha valami mondanivalód van a barátnődnek, hát ki vele! - mondta. - Fülem nyitva. Hallgatlak.

- Júniusi Harmat fél - felelte az asszony. - Ha beszél, Nyílhegy megöli.

- Nyílhegy nem fogja megtudni. Mabel nem mondja meg neki - biztatta a lány.

- Nyílhegy haragudni - ismételte az asszony. - Tomahawkja belevágni ide - mutatott a tarkójára.

- Nem, soha - nyugtatta meg Mabel. - Mit akarsz tőlem, beszélj!

- Blokkház jó . . ., oda menni, ott maradni!

- Azt akarod mondani, hogy menjek a blokkházba? Miért? Nyílhegy engem is megöl?

- Nyílhegy nem. Nyílhegy szereti sápadtarcú lány.

Mabel elpirult, de nem adta fel a kérdezősködést.

- Nyílhegynek nincs oka engem se szeretni, se gyűlölni - mondta. - Itt van talán a közelben?

- Ember mindig övé asszony közel - felelte Júniusi Harmat.

- Igazad van, Harmat. Szóval menjek a blokkházba. De mondd csak, mikor menjek? Még ma? Most mindjárt? Gyorsan?

- Blokkház nagyon jó . . ., ott nem skalp - felelte az asszony.

- Értem . . ., sajnos, nagyon is értem. Nem akarsz beszélni apámmal?

- Ő nem itt . . ., ő elmenni.

- Honnan tudod, Harmat? A sziget tele van katonákkal.

- Nem tele . . ., sok elmenni. - Júniusi Harmat felemelte négy ujját. - Itt csak ennyi vörös kabát.

- Hát Nyomkereső? Nem akarsz beszélni vele? Ő ismeri az irokéz nyelvet.

- Nyelv elmenni vele - nevetett az asszony. - Nyelv szájában.

Elmenni vele.

Volt valami ragályos a tuszkaróra asszony gyerekes kacagásában.

Mabel vele nevetett egy pillanatig, pedig szívét rémület szorongatta.

- Úgy látszik, mindent tudsz rólunk, Harmat. De ha Nyomkereső el is ment, itt van Édesvíz. Ismered. Nem akarsz beszélni vele? Elszaladok és idehívom.

- Édesvíz is elmenni . . ., csak szíve itt - mutatott az asszony Mabelre, és megint kacagott.

Mabel sokat hallott már az indiánok okosságáról és jó szeméről. Egy pillanat alatt többet figyeltek meg, mint sok fehér ember egy egész nap alatt. Mabel nem tudta, higgyen-e Júniusi Harmatnak, vagy gyanakvással hallgassa-e szavait.

- Tudom, hogy te sem beszélhetsz kedved szerint - mondta.

- Remélem, szeretsz, és nem akarsz félrevezetni. Nagybátyám is itt van a szigeten. Majd ha visszakerülünk Oswegóba, szép ajándékot kapsz tőle.

- Vissza Oswegóba? Ki tudja? - rázta fejét az asszony. - Blokkház nagyon jó - mondogatta megint.

- Értem, Harmat. Megfogadom tanácsodat. Ott alszom ma éjjel. Nagybátyámnak is megmondom.

Júniusi Harmat hevesen megrázta fejét.

- Nem, nem, nem! - tiltakozott. - Nem mondani Sósvíz semmi!

Sósvíz sokat beszélni. Erdőben is sokat beszélni. Nem érteni semmihez, csak beszélni. Nyílhegy megtudni, és megölni feleség.

Mabel látta, hogy az indián asszony bizalmatlan Cap iránt, és nem erőltette a dolgot.

- Honnan tudod, hogy Nyomkereső és Édesvíz nincs itt?

- Mind elmenni - jelentette ki Júniusi Harmat. - Nyílhegy látni hajó, látni csónak is.

- Szóval már régóta figyeltetek minket - mondta Mabel elkedvetlenedve. - Úgy látom, pontosan tudsz mindent.

Júniusi Harmat megint felemelte négy ujját, aztán külön a mutatóujját.

- Négy vörös kabát - mondta, azután hozzátette: - meg Sósvíz meg szállásmester. Sápadtarcú lány blokkházba menni. Blokkház jó . . ., ott nem skalp.

- Úgy beszélsz, mintha már láttad volna azt a blokkházat. A testvéreid ismerik?

Júniusi Harmat óvatosan körülnézett, aztán így felelt:

- Sok tuszkaróra, sok mohawk . . ., mindenütt lenni . . ., itt, Frontenacban, Oswegóban. Nem szabad beszélni . . ., Nyílhegy megölni . . .

- Itt nem hall és nem lát senki - nyugtatta meg Mabel.

- Irokéz sok szem . . ., látni minden . . ., tudni minden.

- Honnan?

- Jenki megsúgni . . ., van olyan jenki is . . ., jenki, de francia beszélni.

Mabel szíve elszorult. A gyanú, amellyel Jaspert illették . . ., a gyanú, melynek sohasem akart hitelt adni . . ., talán mégis igaz?

Hirtelen olyan nyugtalanság fogta el, hogy nem tudott ülve maradni.

Idegesen járkált fel és alá a szobában, aztán megállt a tuszkaróra asszony előtt.

- Harmat - mondta, és mélyen a szemébe nézett -, mi barátok vagyunk, ugye? Ha az, amiről itt beszélsz, komolyan bekövetkezik . . ., ha közvetlen veszély fenyeget, adj valami jelt. Tudnom kell, hogy ne érjen váratlanul, készületlenül. Ígérd meg, hogy figyelmeztetsz.

Júniusi Harmat bólintott, hogy megértette.

- Hozni nekem galamb - mondta.

- Galambot? Honnan hozzak neked galambot?

- Másik házban galamb. Nekem idehozni. Nekem most visszamenni kenuhoz.

- Értem . . . De mi lesz, ha meglát valaki?

- Előbb kimenni és körülnézni. Aztán énekelni. Énekelni, és hozni galamb.

Mabel bólintott, hogy megértette. Kimegy, körülnéz, és ha tiszta a levegő, énekel valamit. Közben megfogja a galambot, és odaadja Júniusi Harmatnak. A galamb majd visszarepül ide, ha elengedik. Így is történt. Messziről látta, hogy a katonák mindegyike foglalatoskodik valamivel. A közelben volt egy rozoga kis ház, amelyet ólnak használtak. Volt ott vagy egy tucat galamb. Mabel ügyesen megfogta az egyiket, ruhája alá rejtette, és visszasietett a házba, miközben látszólag önfeledten egy dalt dúdolgatott.

Mire a házba ért, nem talált ott senkit. Júniusi Harmat már kiosont. Mabel utána ment, és a parton találta meg, a kenuja mellett. Az asszony átvette a galambot, és egy kosárba rejtette.

- Blokkház jó . . ., nem skalp - ismételte még, és ellökte a parttól a csónakot. Mabel utána nézett. Egy intést várt, egy mosolyt, egy kis biztatást. De a tuszkaróra asszony nesztelenül evezett, és vissza se pillantott.

Mabel elgondolkodva baktatott vissza a házikójába. Útközben megpillantott valamit, ami nagyon megerősítette gyanúját. Egy kis fa alacsony ágán piros rongydarabot lengetett a szél. Olyan volt, mint egy zászló. De ki köthette oda?

Nem volt nehéz megállapítani, hogy ez a fa éppen olyan helyen áll, hogy a bokrok résein keresztül a túlsó partról is látni lehet.

Szándékosan választották ki ezt a fát, és a piros zászló jelent valamit. Valami fontos tényt közöl azokkal, akik alighanem a túlsó parton lapulnak és leselkednek. Mabel gondolkozás nélkül odaszaladt a fához, és letépte róla a rongydarabot. Azután sietve folytatta útját. Meg akarta keresni a katona feleségét, hogy magával vigye a blokkházba. Ekkor egy hang állította meg:

- Hová siet úgy, szép Mabel? És mi az, amit ujjacskái körül csavargat? Valami sál? Vagy zsebkendő talán?

- Dehogyis . . ., egy rongydarab . . ., olyan, mint egy zászló . . ., egy zászlóból kitépett vászondarab - felelte Mabel nagy zavarban.

- Zászló? Miféle zászló? Csapatzászló nem lehet - az 55-ösök zászlaja selyemből van, ez meg vitorlavászon, közönséges vitorlavászon, csak pirosra festették. Mutassa csak! - Muir kivette a rongydarabot Mabel kezéből. - Aha, tudom már! Ez a Scud zászlajának foszlánya. Most jut eszembe, hogy már a vitorláson feltűnt nekem, milyen rongyos az a jelzőzászló, milyen viharvert.

Vallja be, hogy Édesvíztől kapta! Értékesebb emléktárgyat nem tudott adni magának?

- Nem kaptam tőle semmit! - tiltakozott Mabel. - Ezt a vászondarabot most láttam először. Az imént találtam ennek a fiatal tölgyfának egyik ágán. Nem tudom, ki köthette oda.

- A tölgyfa ágán? Ejnye no! A dolog egyre érdekesebb lesz.

De az első kérdésemre nem felelt, kedvesem. Azt kérdeztem, hová siet, szép Mabel.

- Elhatároztam, hogy átköltözöm a blokkházba - felelte a lány. - Jennie-t keresem, őt is magammal akarom vinni. Az a legbiztosabb hely az egész szigeten.

- Sajnálom, hogy megint vitatkoznom kell magával. Az én véleményem éppen az ellenkező. Ha a szigetet megtámadják, elsősorban a blokkházat veszik ostrom alá. Onnan nincs menekülés.

Olyan, mint egy egérfogó.

- Ha önök is mindnyájan beveszik magukat oda, a blokkház sokáig ellenállhat az ostromnak.

- Lám, lám, milyen nagy hadvezér maga! Akárcsak az apja!

- csúfolódott a hadnagy. - Bízza ezt olyanokra, akik jobban értenek hozzá. De ha el akarnék bújni, a maga helyében én inkább a csónakban keresnék menedéket, és nem a blokkházban. No de ez a maga dolga. Nem is tartóztatom tovább. Isten vele, szép Mabel!

Mabel örült, hogy megszabadulhat tőle. Nem felelt semmit, csak elszaladt. A szállásmester ott maradt a kis tölgy mellett, és tűnődve nézett a lány után, majd a kis rongydarabra, amit a kezében forgatott. Tétovázása nem tartott sokáig. Hirtelen elhatározással a tölgyfához ugrott, hogy újra odakötözze a rongyot. A kis jelzőzászló megint vígan lebegett a szélben, de nem ott, ahol az előbb, hanem jóval feljebb, egy másik ágon, amelyet a túlsó partról jobban lehetett látni, innen a sziget felől pedig alig.

XV. SZOMORÚ ESEMÉNYEK

Miközben a katona feleségét kereste, Mabel arra gondolt, milyen furcsa, hogy itt mindenki olyan nyugodt és gondtalan, az ő szíve meg aggodalommal van tele. Mintha az egész felelősség az ő vállára nehezedett volna. Egyetlen vágya az volt, hogy nagybátyját meg a katonákat is a blokkház biztonságot nyújtó falai közt lássa. De nem beszélhetett velük nyíltan, hiszen megígérte Júniusi Harmatnak, hogy látogatását titokban tartja.

Szerencsére Jennie-nek nem kellett sokat magyaráznia. A derék skót asszony rettegett az indiánoktól. Örömmel fogadta Mabel indítványát, hogy költözzenek át a blokkházba.

Amikor legfontosabb holmijukat átvitték, Mabel megpróbált a káplárral beszélni. McNab káplár, aki most Dunham őrmestert helyettesítette, bátor katona volt, de kissé korlátolt. Gyengéi közé tartozott az is, hogy lenézett mindenkit, aki nem skót, elsősorban pedig az amerikai születésű katonákat, a jenkiket vagy "gyarmatiakat".

Már az is bosszantotta, hogy Dunham őrmester parancsainak kell engedelmeskednie. Most azonban, amíg az őrmester távol van, saját feje szerint intézhet mindent.

- Most maga a sziget felelős parancsnoka - kezdte Mabel, amikor sikerült félrevonnia a káplárt egy kis beszélgetésre. - Apám elég nehéz feladatot bízott magára.

- El tudom látni a szolgálatot éppen úgy, mint ő - felelte a káplár ingerülten.

- Nem kételkedem a hozzáértésében, Mr. McNab. Csak attól tartok, hogy egy ilyen öreg katona túlságosan foghegyről veszi az ellenséget és a veszélyt is.

- Skót vagyok, kisasszony, ha nem tudná! A skótok megszokták a harcot, és mindig túlerő ellen küzdöttek.

- Ismerem a skót történelmet, káplár úr. A hölgy, akinek házában nevelkedtem, skót származású, és sokat mesélt nekem a skót szabadsághősökről.

- No, hát akkor ismer minket egy kicsit! Tudhatja, hogy nem ijedünk meg a magunk árnyékától. Maga se féljen, amíg engem lát.

- Teljesen megbízom magában, Mr. McNab. De még nyugodtabb lennék, ha katonáival együtt megszállná a blokkházat. Ott teljes biztonságban várhatnánk meg apámék visszatértét.

- Biztonság! Mi katonák vagyunk, nekünk másra is kell gondolni. És a becsület? A dicsőség?

Az 55-ösök nem bújnak el deszkák mögé, hanem szembenéznek az ellenséggel!

- Apám azt mondta, hogy a blokkház . . .

- Tudom, tudom - vágott a szavába a káplár türelmetlenül. - Eleget hallottam ezt a nótát. Ismerem a jenkik harci módszerét. Az első a fedezék, a jó vastag gerenda. Még szép, hogy nem másznak a fa tetejére, mint a macska. Nem, köszönöm szépen. Én skót vagyok, és csak skót módra tudok harcolni. Legyen egészen nyugodt, kisasszony, ha én . . .

Ebben a pillanatban a káplár a levegőbe ugrott, aztán előreesett, és végigvágódott a porban. Mabel hüledezve nézte. Mindez olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy meglepetésében szinte nem is hallotta a puska durranását, melynek csövéből a gyilkos golyó útjára indult. Mabel nem sikoltott, nem is ájult el. Természetes ösztöne arra késztette, hogy segíteni próbáljon a sebesültön. De amint fölébe hajolt, már csak utolsó szavait hallhatta:

- Igaza volt . . ., gyorsan . . . a blokkházba . . .

Egy pillantás meggyőzte Mabelt arról, hogy a káplár meghalt.

A lány úgy érezte, hogy lába megdermedt. De legyőzte gyengeségét, megfordult, és a blokkház felé szaladt. Amint be akarta nyomni az ajtót, megrökönyödéssel tapasztalta, hogy belülről is nyomják ellenkező irányban. Jennie állt ott belülről, és rémületében csak a saját biztonságára gondolt. Miközben Mabel az ajtón dörömbölt, és bebocsátásért könyörgött, újabb puskaropogás hallatszott. Ezúttal öt vagy hat puska dördült el egyszerre. Mabelnek végre sikerült benyomnia az ajtót annyira, hogy karcsú alakja beférjen a résen. Addigra nyugalma is visszatért. Szíve már nem dobogott olyan hevesen, és gondolkodni is tudott. Félretolta Jennie-t, és belülről elreteszelte az ajtót. Három vasrúd szolgált az ajtó megerősítésére. Mabel csak az egyiket rakta fel, hogy gyorsabban kinyithassa az ajtót, ha mások is itt keresnének menedéket. Amikor ezt elintézte, felmászott a létrán a felső szobába, ahol a lőréseken át szemügyre lehetett venni nemcsak a blokkház környékét, hanem jóformán az egész szigetet.

Mabel első pillantásra egyetlen élő lelket sem látott a szigeten, se barátot, se ellenséget. Franciákat vagy indiánokat keresve meresztette szemét a kis fehér felhő felé, amely a bokrok fölött lebegett, és elárulta, melyik irányból jöttek a puskagolyók. A füstfelhő a szomszédos kis sziget felé mutatott, ahonnan Júniusi Harmat evezett át reggel. Hogy az ellenség a másik szigetről lövöldözött-e, vagy már átkelt az Előőrs-szigetre, azt Mabel természetesen nem tudta megállapítani. Most egy másik lőréshez lépett, ahonnan kilátás nyílt arra a helyre, ahol McNab káplárt utolérte a halál. Mabel megborzadt, amint a lőrésen kitekintett. A káplár mellett ott feküdt három katonája is mozdulatlanul, holtan. Az első puskalövés hallatára rohantak oda a káplárhoz. A második puskaropogás sortűz volt, mely mind a három katonát leterítette.

A tragikus áldozatok száma ezzel már négyre emelkedett. Mabel szorongó előérzete azt súgta, hogy lesz még több is.

Nagybátyját és Muir hadnagyot nem látta sehol. Mabel izgatottan dobogó szívvel vizsgált meg minden fát, minden bokrot a lőréseken keresztül, még a második emeletre is felkapaszkodott, a blokkház padlásszobájába, ahonnan legmesszebb lehetett ellátni.

Nem csodálkozott volna, ha nagybátyja holttestét is felfedezi a fűben, mint McNabét és katonáiét. De Cap nem volt sehol. Mabel most a kis öböl felé fordult, ahová a csónakot kötötték ki. A csónak még ott volt a parton. Úgy látszik, Muir hadnagynak nem sikerült elérnie a csónakot, ha ugyan ez volt a szándéka. A sziget néma volt, mint a sír, és olyan gyászos, mint egy temető.

- Az isten szerelmére, Mabel kisasszony! - kiáltott fel alulról Jennie. - Csak nem haltak meg a katonáink? Nem értem, hogy egyik se jött még ide!

Mabelnek most jutott eszébe, hogy az egyik katona ennek a szegény asszonynak az ura. Hogy mondja meg neki, mi történt?

- Reméljük, hogy nincs semmi bajuk, Jennie - mondta. - De eszébe se jusson kinyitni az ajtót! Várjon, amíg én szólok.

- Tessék mondani: nem látja valahol az én Sandymet? Inteni kellene neki, hogy itt vagyunk. Mindjárt nyugodtabb lenne a jó ember, ha tudná, hogy én biztonságban vagyok. "A jó ember! Mindjárt nyugodtabb lenne! Elég nyugodt szegény így is, nyugodtabb már nem is lehet" - gondolta Mabel.

- Miért nem felel, Mabel kisasszony? Látja az uramat, vagy nem látja?

- Néhány embert látok McNab káplár holtteste körül - felelte Mabel, mert nem merte letagadni.

- És Sandy is köztük van? - kérdezte az asszony erélyes, követelő hangon.

- Nem tudom . . . Valószínű . . . Négy embert látok ott, négy piros kabátost - hebegte Mabel.

- Sandy! - kiáltotta az asszony szinte eszét vesztve. - Miért nem vigyázol magadra? Rögtön gyere ide! Ne törődj a paranccsal meg a dicsőséggel! A feleséged fontosabb! Sandy! Sandy!

Mabel csörömpölést hallott, majd az ajtó csikorgását. A lőrésen át legnagyobb rémületére megpillantotta Jennie-t, amint a bokrok közt a füves tisztás felé rohan, ahol az elesett katonák hevertek egy halomban. Már ott is volt a végzetes helyen . . .

Amit látott, annyira megrendítette, hogy az első pillanatban nem is tudta felfogni.

- Mit bolondozol, Sandy?! - kiáltotta. - Hát nem hallod, hogy hívlak? Meg akarod várni, hogy azok az átkozott indiánok legyilkoljanak? Gyere a blokkházba, de rögtön!

Megragadta férje karját, és rángatni kezdte. Ekkor eszmélt csak rá a szörnyű valóságra. Akkorát sikoltott, hogy talán a másik szigeten is hallani lehetett, aztán lerogyott férje holtteste mellé. És mintha sikolya lett volna a jeladás, ebben a pillanatban vagy húsz indián rohant elő a bokrokból, ijesztő hadiszínekre mázolt képpel, tomahawkjukat lóbálva. Előbb Jennie-vel végeztek, azután megskalpolták mind az öt áldozatukat.

Mindez hihetetlenül rövid idő alatt játszódott le. Mabel szinte megkövülten állt a lőrés mögött, és ha végignézte is a borzalmas jelenetet, nem ébredt tudatára a valóságnak. Mintha csak egy borzalmas álom lett volna az egész. Ám az indiánok vad diadalordítása magához térítette. Hirtelen ráeszmélt arra, hogy Jennie, amikor eszeveszetten kirohant, nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Mabel szíve vadul dobogott. A létra felé rohant, hogy lesiessen a földszintre. De még az első emeletre sem ért, amikor meghallotta az ajtó sarkainak csikorgását. Térdre roskadt, és elkészült a halálra. Talán már jönnek is az indiánok fel a létrán.

Aléltan fülelt. Ekkor megint csörömpölést hallott. Nem tomahawkok csattogtak, hanem valaki odalenn az ajtóra erősítette a keresztvasat. Előbb az egyiket, aztán a másikat . . ., mind a hármat. Talán csak nem Cap bácsinak sikerült elérnie a blokkház menedékét? Vagy egy indián jött be, isten tudja, milyen gonosz szándékkal?

Mabel egészen elvesztette fejét rémületében. Az emeleti szobában több hordó állt a fal mellett. Mabel az egyik hordó mögé bújt, és lekuporodva várta sorsát. Közben gondolkodás nélkül a padlónyílást leste, a létralejáratot. Úgy rémlett neki, hogy léptek neszét hallja . . ., a létra fokai recsegtek egy láb súlya alatt . . ., egyik fok a másik után. Ekkor egy indián feje búbját is látta már, azt a koromfekete hajat, amit nem lehet mással összetéveszteni.

Nem Cap bácsi jön, hanem Nyílhegy maga! Mabel szemében vad ijedelem lobogott, amint a rikító színekkel bemázolt, kegyetlen kifejezésű arc felbukkanását várta. A következő pillanatban fel is bukkant - Júniusi Harmat szelíd, csinos, kedves arca.

Mabel talpra ugrott, és a tuszkaróra asszony nyakába borult.

Júniusi Harmat megtapogatta, mintha végképpen meg akarna győződni arról, hogy Mabel van itt.

- Nagyon jó - mondta örömmel. - Blokkház nagyon jó . . ., nem skalp.

- Nagyon jó! - ismételte Mabel keserűen, és szemében az átélt borzalmak rémülete tükröződött. - Nem tudod, mi történt a nagybácsimmal? Hol van Sósvíz? Beszélj!

- Nem itt, blokkház? - kérdezte Júniusi Harmat némi csodálkozással.

- Nem, nincs itt. Egészen egyedül vagyok a házban. Jennie, az a másik asszony, aki velem volt, kirohant a férjéhez, és életével fizetett meggondolatlanságáért.

- Harmat tudni . . ., Harmat látni minden. Nagyon rossz.

Nyílhegy nem sajnálni semmi asszony - még a felesége se.

- De a te életed legalább biztos, hála istennek!

- Harmat nem tudni . . ., Nyílhegy őt is megöl, ha megtud minden.

- De nem tudja meg! Tőlem soha. Mondd csak, Harmat, lehetséges, hogy nagybátyám még él?

- Harmat nem tud. Sósvíz van csónak. Talán kievez tóra.

- De hisz a csónak még ott van a kis öbölben!

- Nem bánni csónak, nem bánni semmi. Elbújni itt. Blokkház jó . . ., nem skalp.

- Ez a támadás nagyon gyorsan jött és váratlanul, Harmat.

Az indián asszony szeme felcsillant.

- Nyílhegy nagy harcos! - mondta büszkén és boldogan.

- Te még örülsz neki! Te, aki olyan szelíd vagy, nem örülhetsz ilyen vérontásnak.

A tuszkaróra asszony homloka elborult, és Mabel úgy vette észre, hogy arca kegyetlen kifejezést ölt.

- Jenki nagyon kapzsi! - kiáltotta. - Mindig harácsolni! Elrabolni minden vadászterület! Elkergetni a Hat Nép ősi földről!

Sápadtarcú mind rossz! Gonosz nép - gonosz király!

Mabel tudta, hogy ebben a kifakadásban sok igazság van.

- Én nem tehetek róla, Harmat - mondta szomorúan. - Most mi lesz velem? A tieid hamarosan megtámadják ezt az épületet.

- Blokkház jó . . ., nem skalp.

- De ha megtudják, hogy itt egyetlen férfi sincs? Magad mondtad, hogy pontosan tudjátok, hány ember maradt a szigeten.

- Nyílhegy már tudni - felelte az asszony, és diadalmasan felemelte hat ujját. - Minden harcos tudni. Négy már skalp oda - csak kettő még hátra.

- Ne beszélj így, Harmat. Még hallani is borzalmas. De most jut eszembe, hogy a tieid mégsem tudják, milyen védtelen vagyok.

Talán azt hiszik, itt van a nagybátyám is meg a szállásmester.

Csak ne gyújtsák fel a házat. Azt hallottam, az ilyen faházak könnyen tüzet fognak.

- Blokkház nem! - rázta fejét Júniusi Harmat.

- Honnan tudod, kedvesem? Miből gondolod?

- Blokkház nedves . . ., sok eső. Blokkház jó . . ., nem skalp.

- Azt hiszed, itt baj nélkül kivárhatom, amíg apám vissza tér?

- Őrmester elmenni . . ., nagy víz, semmi nyom . . ., Harmat nem tud semmi.

A kitérő válasz cseppet sem nyugtatta meg Mabelt. Aggodalma még fokozódott, amint az asszony sötét szemébe nézett, és észrevette ajkán a kárörvendő mosolyt. Nem, nem bízhat meg a tuszkaróra asszony szavaiban. Meg is akarta mondani neki, de ekkor erős dörömbölés hallatszott alulról, az ajtó felől.

- Itt vannak! - kiáltott fel Mabel. - De az is lehet, hogy a nagybátyám vagy a szállásmester. Most még Muirt is szívesen látnám. Istenem, istenem, mit tegyek?

- Miért nem megnézni? Kis ablak falban . . . azért lenni.

Mabel kapott a jó tanácson. Ahhoz a nyíláshoz sietett, amelyet az emelet kiugró részébe vágtak. Gyorsan kiemelte a résbe illesztett vastag védődeszkát, és lenézett az ajtóra. De rögtön visszariadt, és arca is elárulta, hogy indiánok döngetik az ajtót odalenn. Júniusi Harmat rögtön megértette.

- Tuszkaróra - mondta, és ujját ajkához emelte. - Most csend lenni.

- Négyen vannak - súgta Mabel rémülten. - Arcuk csupa ijesztő festék. Nyílhegy is köztük van.

Júniusi Harmat erre szó nélkül a sarokhoz lépett, ahol a puskák álltak. Egyiket kezébe vette, a lőréshez ugrott, és már ki akarta dugni rajta a fegyver csövét, amikor Mabel visszatartotta.

- Nem, Harmat, ne tedd azt! - könyörgött. - Csak nem akarod megölni a férjedet?

- Nem bántani Nyílhegy - felelte az asszony. - Nem bántani senki. Csak ijeszteni.

Mabel megértette Júniusi Harmat szándékát, és nem ellenezte tovább. Az asszony kidugta a résen a fegyvert, és elsütötte. Aztán halkan kacagott.

- Hogy szaladni mind! - mondta. - Bújni bokorba, fa mögé!

Persze azt hinni, itt Sósvíz meg a szállásmester.

- Hála istennek, hogy azt hiszik! - sóhajtotta Mabel, és leroskadt egy ládára a hirtelen kimerültségtől, amely minden nagy öröm vagy bánat kísérője. Júniusi Harmat leült hozzá, átölelte vállát, és arcát simogatta.

- Nyílhegy nagy harcos - mondta furcsa, hízelgő hangon. -

Tuszkaróra lány mind nagy szem rávetni. Sápadtarcú lány nem látni?

- Harmat! Mit jelentsen ez? Mit akarsz mondani?

- Fehér lány nagyon félni, mikor Harmat puska kidugni Nyílhegy felé.

- Megőrültél? Csak nem akartam, hogy egy asszony megölje a férjét! Csak ezt a bűnt akartam megakadályozni. Éppen elég szörnyűséget láttam ma. Mit képzeltél?

- Nem tudni. Szegény tuszkaróra asszony bolond. Nyílhegy nagy főnök . . ., álmában mindig sápadtarcú lány emlegetni.

- De hiszen neki már van felesége!

- Júniusi Harmat szép . . ., mindenki mondani. De nagy főnök wigwamjában több feleség is lenne.

- Micsoda? Nyílhegynek több felesége van?

- Nem, nem . . ., csak gondolni. Nagy főnök, nagy vadász, szabad több feleség.

Mabel már régen sejtette, hogy erről van szó, de Júniusi Harmat most mondta ki először félreérthetetlenül. Szóval Nyílhegynek csak egy felesége van, de rangja szerint több is megilletné, és követni akarja más nagy főnökök példáját. Mabelt megbotránkoztatta, hogy a tuszkaróra asszony olyan nyíltan beszél erről, mintha helyeselné. Pedig titokban biztosan rosszul esik neki, és a féltékenység még bosszúra is ösztökélheti. De amint Júniusi

Harmatra pillantott, megnyugodott. Az asszony arca nem árult el gyűlöletet, sőt ellenkezőleg, őszinte szeretet sugárzott belőle.

- Nem fogsz elárulni, Harmat? - kérdezte Mabel. - Nem fogod fejemet tomahawk alá kergetni?

- Fehér Liliom nem bántani tomahawk - felelte az asszony, és megsimogatta Mabel fejét. Fehér Liliomnak is azért nevezte, hogy kifejezésre juttassa szeretetét. - Nyílhegy nem bánt Fehér

Liliom. Ha kap még egy feleség, inkább Fehér Liliom, mint más.

- Ne is beszélj erről, Harmat. Minálunk ez nem szokás. Nem foglalom el a te helyedet Nyílhegy wigwamjában.

Harmat elégedetten mosolygott. Tudta, hogy az indián asszonyok közt szépségben senki sem vetekedhetik vele. A fehér lány más, ő könnyen el tudná hódítani tőle a férjét. Lopva Mabel arcát, haját, szemét nézte, szinte tanulmányozta. El kellett ismernie, hogy nagyon szép, de valahogy nem tudott haragudni rá.

Hiába, megkedvelte a sápadtarcú lányt, szívébe fogadta.

Ha Nyílhegy tudná, hogy itt van!

- Harmat szereti Fehér Liliom - mondta az indián asszony. -

Harmat nem sír, ha Fehér Liliom a másik feleség. Wigwam szép nagy, két feleség is van hely.

- Nagyon köszönöm, Harmat, hogy ilyen jó vagy hozzám, de mondtam már, hogy erről szó sem lehet. Azt hiszem, egyáltalában nem is megyek férjhez soha.

- Miért nem? Ha nem kell Nyílhegy, van más. Édesvíz is nagyfőnök.

- Más gondom van, Harmat. A nagybátyámért aggódom. Szeretném tudni, él-e még, és hol van.

- Harmat kimenni és megnézni.

- Igazán? Megtennéd nekem? Nem kerülsz bajba, ha meglátnak?

Az indián asszony erre elmesélte neki, hogy Nyílhegy kegyvesztett lett saját népénél, és most átmenetileg az irokézekkel tart.

Kétszínű játékot játszik. Barátságot színlel az angolokkal szemben, néha szolgálatokat is tesz nekik, de valójában a franciáknak dolgozik. Kenuján hosszú utakat tesz az Ontario-tavon, és mindig magával viszi a feleségét. Harmat nyugodtan kimehet, nem meri bántani senki. Ki is megy, és körülnéz, ha ez megnyugtatja Mabelt.

Csak ki kell várni a kedvező pillanatot.

A különböző ablakréseken át alaposan megvizsgálták a helyzetet. A sziget meghódítói a jelek szerint nagy lakomára készültek, miután kifosztották a raktárakat, és megkaparintották az angolok készleteinek egy részét. A legtöbb készlet a blokkházban volt, de a többi épületben is akadt elég zsákmány. A halottakat már eltávolították, a fegyvereket egy halomba rakták, és kiválasztották a lakoma színhelyét.

Egyébként nem gyújtották fel vagy rombolták le a házakat, mert azt akarták, hogy békés képe legyen mindennek, hiszen az őrmester és kísérete visszatérését várták, és így remélték tőrbe csalni őket. Júniusi Harmat hívta fel Mabel figyelmét arra, hogy az egyik indián harcos felmászott egy magas fára, és ügyesen elhelyezkedett egy vastag ágon a lomb között. Őrszem volt, akit azért küldtek fel, hogy idejében jelezze bármely hajó vagy csónak közeledését. Úgy látszik, egyelőre nem siettek a blokkházat megostromolni. A csónakot azonban már felfedezték a kis öbölben, és elvitték arra a helyre, ahol saját kenuikat rejtették el a bokrok közt.

Júniusi Harmat most kijelentette, hogy itt az alkalmas pillanat. Mabel némi bizalmatlansággal nézte, hogyan ereszkedik le a létrán. Utána sietett, hogy rögtön bereteszelhesse mögötte az ajtót. Júniusi Harmat nem viselkedett gyanúsan. Az ajtót csak résnyire nyitotta ki, és gyorsan kiosont rajta. Mabel remegő kézzel akasztotta vissza a keresztvasakat a helyükre. Miután meggyőződött róla, hogy jól elreteszelte a bejáratot, visszatért az első emeletre, s figyelemmel kísérte, mi történik odakinn.

XVI. IZGALMAS ÓRÁK

Gyötrelmes lassúsággal telt az idő, amíg Mabel a tuszkaróra asszony visszatérését leste. Szorongó szívvel hallgatta az indiánok kurjongatását, amely a vastag falon is áttört. A diadalmas harcosok jócskán felöntöttek a garatra, és a szesz hatása alatt megfeledkeztek szokásos óvatosságukról. Déltájban úgy rémlett Mabelnek, hogy egy fehér embert is lát a dőzsölő indiánok közt.

Ennek a fehér embernek az öltözéke elütött az angolokétól, arca is sötétebb volt, viharvert, napbarnított. Mabel az első pillanatban megörült neki, mert úgy képzelte, hogy egy fehér embertől több könyörületet várhat, mint az irokézektől. Nem tudta, hogy a fehér tiszteknek milyen kevés befolyásuk van még azoknál az indiánoknál is, akik a szövetségeseik. Az irokézek, ha megrészegednek a vértől és a pálinkától, nem fogadtak szót senkinek.

Mabel úgy érezte, hogy ennek a napnak sohasem lesz vége.

Minden óra olyan hosszú volt, mint máskor egy hét. Vajon hitelt adhat-e Júniusi Harmat biztató szavainak? Az indiánok csakugyan nyugtot hagynak-e a blokkháznak, csak azért, hogy az őrmestert tőrbe csalják? A pillanatnyi helyzet mintha ezt a feltevést igazolta volna.

Amíg világos volt, Mabel még valahogy megbirkózott aggodalmaival, De amint sötétedni kezdett, félelme egyre fokozódott.

Estére az indiánok tobzódása már nem ismert határt. A viharvert külsejű, barna arcú idegen tiszt - nyilván francia - hiába próbálta megfékezni őket. Végül jónak látta magukra hagyni a garázdálkodókat, és átevezett a másik szigetre, ahol valamiféle sátra vagy hálóhelye volt. Úgy látszik, nem érezte magát biztonságban saját szövetségesei körében. De mielőtt visszahúzódott volna, eloltotta és széttaposta az indiánok tábortüzét, nehogy felgyújtsák még a blokkházat, ami további terveit keresztezte volna. Még arra is ügyelt, hogy magával vigyen minden tűzszerszámot. Szívesen elvitte volna a fegyvereket is, de ezt már nem tudta megtenni, hiszen az indián harcosok is becsület kérdésének tekintették, hogy egy percre se váljanak meg késeiktől és tomahawkjaiktól.

A puskákat egy halomba rakták ugyan, de szemmel tartották, és lehetetlen volt észrevétlenül hozzáférni.

A máglya kioltása okos dolog volt. Alighogy a francia tiszt magukra hagyta őket, az indiánok máris arról kezdtek beszélni, hogy jó lenne a blokkházat felgyújtani. Nyílhegy is megelégelte a részegek lármáját, és félrevonult az egyik faházba. Leheveredett a szalmára, és megpróbált egy kicsit aludni. Ugyancsak rászorult az alvásra az utolsó néhány éjszaka szüntelen átvirrasztása után.

Közben az egyik részeg indítványára nyolc-tíz indián közelítette meg a blokkházat.

Most következett a legfélelmetesebb pillanat. Az indiánok olyan részegek voltak, hogy nem törődtek semmivel - még azzal sem, hogy talán puskacsövek merednek rájuk a lőrésekből. Már-már elfelejtették, hogy a házban emberek vannak, akik védekezni tudnak. Mint a pokolbeli ördögök, vad kurjongatással rohanták meg a blokkházat. Az ital felizgatta őket, de nem ittak még annyit, hogy tántorogjanak. Egyszerre, szinte "testületileg" mentek neki az ajtónak, de a vastag gömbfák meg se reccsentek. Még száz ilyen ember rohamának is ellenálltak volna. Mabel azonban nem tudta, mennyit bír ki az ajtó, és minden újabb kísérletnél úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog. Csak akkor tért újra magához, amikor kitapasztalta, hogy az ajtó - mintha kőből épült volna - meg se moccant nehéz sarkaiban.

Amikor a zaj kissé alábbhagyott, Mabel összeszedte bátorságát, és kikandikált a lőrésen. A hirtelen beállott csend, melyet sehogy sem tudott megmagyarázni, kíváncsivá tette. Semmi sem olyan ijesztő annak, aki veszélyben forog, mint a bizonytalanság: az, hogy nem tudja, mit hoz a következő pillanat.

Mabel a lőrésen keresztül megállapította, hogy két-három indián a kioltott máglyához siet, és a hamuban kotorászva még teljesen el nem hamvadt parazsat keres, hogy a tüzet felélessze.

Szenvedélyes vágyuk, hogy a blokkházat elpusztítsák, a szokottnál is leleményesebbé tette őket. Fehér ember már feladta volna a kísérletet, hisz reménytelennek látszott ebből a sok hamuból lángot előcsalni. De az erdő fiai ilyen dolgokban ezerszer ügyesebbek a civilizált embereknél. Száraz levelek segítségével, amelyeket csak ők tudtak bámulatos gondossággal kiválasztani, sikerült a tüzet feléleszteniük, azután már csak vékony gallyakat kellett rádobálni, hogy a láng újra vígan lobogjon. Amikor Mabel az emelet kiugró részén lepillantott, az indiánok már máglyát raktak az ajtó előtt, és nemsokára fenyegetően pattogott, ropogott a tűz.

Az indiánok diadalmas ordításban törtek ki. Mabel szíve elszorult, de nem tudott elszakadni leshelyétől, annyira izgatták a pusztító munka fejleményei. De nemsokára olyan magasra csaptak fel a lángok, hogy kénytelen volt visszahúzódni. Rémülten szaladt a szoba másik végébe, de elfelejtette eltorlaszolni a nyílást, és máris füst öntötte el az emeletet. Mabel behunyta szemét, és úgy érezte, hogy vége van, fel kell adnia a harcot. Kis idő múlva azonban újra kinyitotta szemét, és legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy a tűz nem erősödik, inkább lohad. A sarokban egy hordó víz állt. Mabel gondolkodás nélkül, inkább ösztönére hallgatva felkapott egy vödröt, megtöltötte, és kiloccsantotta a lőrésen.

Amikor újra lenézett, szíve nagyot dobbant örömében. Valaki szétrugdosta az égő gallyakat, és elfojtotta a tüzet. "Ki lehet az? - gondolta Mabel. - Milyen jó barátot küldött a jóságos gondviselés segítségemre?"

Könnyű léptek neszét hallotta alulról. Valaki az ajtót döngette, de nem fenyegetően, inkább bebocsátást kérőn.

- Ki van odalenn? Te vagy az, kedves bácsikám?

- Én vagyok az, nem Sósvíz! Eressz be gyorsan!

Mabel lesietett a létrán, és gyorsan kiemelte a keresztvasakat.

Ezúttal megfeledkezett minden óvatosságról, és egészen kitárta az ajtót, olyan heves mozdulattal, mintha ki akarna rohanni a szabadba. Júniusi Harmat rántotta vissza az ajtó mögé, azután gondosan bereteszelte megint. Mabel a nyakába borult.

- Édes Harmat! Védőangyalom! De örülök, hogy visszajöttél! - kiáltotta.

- Fehér Liliom olyan szorosan ölel, mindjárt megfojt! - nevetett az asszony. - Fehér Liliom gyorsan sír, gyorsan nevet. Előbb jól bezárni ajtót!

Mabel karon fogta a tuszkaróra asszonyt. Néhány perc múlva egymás mellett ültek az emeleti szobában egy padon, kéz a kézben, bizalmas kettesben. Örültek egymásnak: az egyik azért, hogy jót tett, a másik, mert jót tettek vele.

- Beszélj, Harmat - kezdte Mabel. - Láttad a szegény nagybácsimat? Vagy hallottál felőle valamit?

- Semmi, semmi. Sósvíz talán kimenni tóra. Szállásmester is eltűnni. Júniusi Harmat néz itt, néz ott, néz mindenütt. Semmi, semmi.

- Hála istennek! Akkor talán sikerült elmenekülniük, ha nem is tudjuk, hogyan. Azt hiszem, egy francia tisztet láttam a szigeten.

- Igen, francia kapitány idejönni és elmenni. Szigeten csak indián - sok indián.

- Jaj, Harmat, nincs semmi mód arra, hogy édesapámat megmentsük?

- Sok indián harcos lesni és várni. Jenki meghal.

- Ne beszélj így, Harmat! Te, aki megmentetted az életemet, nem kívánhatod apám halálát.

- Harmat nem ismeri apa. Harmat nem szereti apa. Harmat saját népe szeretni. Nyílhegy a férj. Nyílhegy szeretni skalp, sok skalp.

- Harmat, nem ismerek rád! Az nem lehet, hogy te olyan kemény szívű légy!

A tuszkaróra asszony sötét szeme hidegen nézett Mabelre.

Arckifejezése most barátságtalan volt.

- Fehér Liliom jenki lány? - kérdezte, helyesebben nem is kérdezte, csak megállapította.

- Persze hogy jenki lány vagyok! És szeretném megmenteni honfitársaimat a skalpolástól.

- Szeretni, de nem tudni. Júniusi Harmat nem jenki. Férj tuszkaróra. Szív tuszkaróra! Fehér Liliom talán visszatartani jenki katonák, elvenni győzelem gyümölcse?

- Talán nem tenném meg - felelte Mabel, kezét szívére szorítva

-, de ez egészen más. Te szeretsz engem, Harmat! Meg akarod menteni az életemet! Miért teszed, ha csak tuszkaróra módra tudsz érezni?

- Júniusi Harmat nagyon szeret Fehér Liliom. De csak Fehér Liliom. Apa nem, nagybácsi nem, többi jenki nem!

Mabel kezébe temette arcát, és keservesen zokogott. Eltartott néhány percig, amíg újra beszélni tudott.

- Tudni akarok mindent - mondta. - Mondd meg, Harmat, a legrosszabbat is. A te néped ma este eszik-iszik, mulat, ünnepel. Mi a szándékuk holnapra?

- Júniusi Harmat nem tudni . . . félni Nyílhegy . . . nem kérdezni . . . Legjobb itt elbújni.

- Nem támadják meg újra a blokkházat? Láttad, milyen csúnyán viselkednek, ha nekidühödnek.

- Nem jönni vissza . . . sok tüzes víz, sok rum . . . Nyílhegy aludni . . . francia kapitány elmenni . . . legjobb itt maradni.

- Gondolod, hogy nyugodtan alhatok - legalább ma éjszaka?

- Lehet aludni . . . nem támadni . . . Sok tüzes víz, sok rum.

Ha Fehér Liliom bátor, most sok minden tenni.

- Mit tehetnék? Ragadjak fejszét vagy puskát?

- Fehér Liliom nem tenni . . . puska, tomahawk nem Fehér Liliom kezébe . . . Legjobb itt elbújni . . . blokkház jó, nem skalp.

- Magad is belátod, hogy harcolni nem tudok. De esetleg megszökhetnék. Csónakon.

- Fehér Liliom tud evezni? - kérdezte Júniusi Harmat kétkedően.

- Nem olyan jól, mint te. De talán el tudnék jutni egy másik szigetre, ahol nincs senki. Talán tudnék jelet adni apámnak, hogy figyelmeztessem. Vagy Nyomkeresőnek.

- Fehér Liliom szeret Nyomkereső?

- Mindenki szereti, aki csak ismeri. Te is szeretnéd, ha tudnád, milyen jószívű.

- Nem jószívű! Jó szem, jó puska, nem jó szív! Megölni sok irokéz! Nyílhegy megskalpolni Nyomkereső, ha lehet.

- De nem lehet! Nyomkereső vigyáz magára. És rám is vigyázna, ha tudná, milyen bajba kerültem. Csónakba ülök, és elébe megyek. Csak megvárom, míg mindenki elalszik.

- Júniusi Harmat nem engedi . . . kiabálni . . . hívni Nyílhegy!

- Meg tudnád tenni? Hát nem szeretsz?

- Júniusi Harmat szeretni irokézek, és szeretni Fehér Liliom.

- Értem, kedvesem. Engem is szeretsz, de a népedet is. Egyiket sem akarod elárulni. Én is ilyen vagyok. De egyet mondj meg: ha nagybátyám kopogtatna, beengednéd?

- Igen, beengedni. Itt fogoly. Júniusi Harmat nem szeret skalp.

Fogoly igen.

A beszélgetés még sokáig folyt, hol nyíltan és őszintén, hol meg óvatosan. Júniusi Harmat igyekezett megnyugtatni Mabelt, de nagyon vigyázott, nehogy elárulja az irokézek további terveit.

Mabel nem faggatta. Tudta, hogy ő sem mondana semmi olyat, amivel az angol és jenki katonák helyzetét veszélyeztetné. Júniusi Harmatban is volt annyi lelki finomság, hogy nem tett fel kellemetlen kérdéseket. Ahhoz azonban nem volt elég okos, hogy egy-egy elejtett szóval akaratlanul is el ne áruljon egyet-mást abból, amit voltaképpen el akart titkolni. Mabel nagyon figyelt ezekre az elejtett szavakra, és lassanként kialakított magában egy összefüggő, ha nem is teljesen világos képet a történtekről.

Nyílhegy, úgy látszik, már régóta összeköttetésben állt a franciákkal, de eddig kétszínű játékot űzött, és most vetette le álarcát először. Nem merte többé rábízni magát az angolokra, mert az utolsó időkben észrevette, hogy gyanakodva néznek rá. Különösen Nyomkeresőtől félt. És dacos indián vakmerőséggel most nyíltan kimutatta árulását. Ő eszelte ki a támadást a sziget ellen, és ő is vezette a támadást, bár nem önállóan, hanem egy francia kapitány felügyelete mellett. Júniusi Harmat szavaiból nem világlott ki, hogy a franciák ismerték-e már az utat az Előőrs-szigetre, vagy Nyílhegy mutatta-e meg nekik. De azt az asszony is elismerte, hogy ő meg férje együtt lesték a Scud elindulását, és kenujukon meg akarták előzni, hogy hírt adjanak róla a franciáknak.

Ez azonban nem sikerült, mert a kutter elfogta a kenut. Ha meg is szöktek, eredeti úticéljukat nem tudták elérni. A hírt a franciákhoz egy sápadtarcú juttatta el, egy ember, aki Lundie őrnagy környezetéhez tartozik. Mabel nagyon szerette volna ezt a kérdést tisztázni, de nem volt rá lehetőség. Júniusi Harmat csak homályosan célzott rá, és Mabel nem merte firtatni. Szíve mélyén remélte, hogy nem Jasper Western az áruló.

Júniusi Harmat bevallotta, hogy őt Nyílhegy küldte a szigetre.

Feladata az volt, hogy kikémlelje, hány katona maradt itt. Az asszony azt bizonygatta Mabel előtt, hogy elsősorban az ő kedvéért vállalkozott erre a feladatra - azért, hogy Mabelt megmentse. Dunham őrmester távozásáról már tudtak, azt is pontosan tudták, hány embert vitt magával. Céljait is sejtették, bár nem ismerték pontosan.

Júniusi Harmat szeretett csacsogni, Mabel pedig izgatottan leste minden szavát. Így, beszélgetés közben, gyorsan múlt az idő. Már késő éjszaka volt, mire elálmosodtak. Mabel ledőlt a katonák számára elkészített szalmazsákok egyikére, és csakhamar mély álomba merült. Júniusi Harmat egy másik szalmazsákra heveredett le, közvetlenül mellette. Ő is hamar elaludt, és mintha az egész sziget elszenderedett volna. Egyetlen hangot sem lehetett hallani, csak a fák lombjai susogtak, amint a szél borzolgatta őket, néha meg egy-egy hullám csobbant meg a parton.

Amikor Mabel felébredt, már egészen világos volt. Napfény áradt be a szoba egyik oldalának lőrésein. Júniusi Harmat még aludt - olyan nyugodtan és édesen, mintha az utolsó napok eseményei a legkisebb hatást sem tették volna rá. Ám Mabel lelkét, mihelyt visszanyerte öntudatát, máris megülte a gond. Első dolga volt a lőrésekhez szaladni, hogy körülnézzen, és megtudja, nem változott-e meg a helyzet odakünn.

Minden lőrésen kikandikáltak, de az első pillantásra nem vettek észre semmit. A nyugodt éjszakát csendes, békés reggel követte.

Egy kis halomnyi hamut és füstös ágat lehetett látni az eltaposott máglya helyén, ahol McNab és bajtársai reggelijüket főzték . . . egészen olyan volt, mintha csak az imént keltek volna fel mellőle. És körös-körül a kis házikók is olyanok voltak, mintha lakóik most ébredeznének békés szunyókálásukból.

Mabel, miközben a szemét meresztgette, felkiáltott megdöbbenésében. Most vette csak észre azt a három embert, aki félig hátradőlve, beszélgetve heverészett a fűben. Az 55-ösök vörös egyenruháját viselték, és látszólag pompásan érezték magukat.

De amikor Mabel jobban megnézte őket, megborzadt vértelen, sápadt arcuk és üveges, halott szemük láttára. Mindegyiknek a kezét-lábát más-más tartásba rakták, és az egész elrendezés csúfondáros volta háborította fel legjobban Mabelt. Micsoda tiszteletlenség a halottakkal szemben! Amint jobban körülnézett,

Mabel felfedezett egy negyedik katonát is, aki a vízparton üldögélt, hátát egy juharfának támasztva, horgászbottal a kezében.

Mabel visszahúzódott a szobába, leroskadt szalmazsákjára, és kötényébe temette arcát.

Ekkor Júniusi Harmat hívta oda az egyik lőréshez.

Ujjával valami érdekeset mutatott. Az egyik házikó ajtajában a szegény halott Jennie állt, egy seprűnyélre támaszkodva.

Kissé előrehajolt, mintha a fűben heverő katonák beszélgetését hallgatná.

Fejkötője szalagjait vígan lengette a szél . . .

- Istenem, de borzasztó! - kiáltott fel Mabel.

- Harmat, Harmat, de kegyetlenek a te rokonaid!

- Okosak - rikoltotta

Júniusi Harmat, és arckifejezése elárulta, hogy nem talál ebben a hadicselben semmi kivetnivalót, sőt büszke honfitársai leleményességére. -

Tuszkaróra harcos nagyon ravasz! Sápadtarcú katona most irokéz szolgálni! Idecsalni őrmester, és sápadtarcú mind csapdába esni.

Ujjongása jó lecke volt Mabelnek: figyelmeztette, hogy ez az indián asszony, akármilyen kedves hozzá, mégiscsak ellenségeihez tartozik . . . Más a gondolkodása, más a jelleme, más a felfogása jóról és rosszról. Néhány percig rá se tudott nézni. Júniusi

Harmat nem vette észre Mabel elhidegülését. Magában dúdolgatva elkészítette az egyszerű reggelit mindkettőjüknek. Mabel alig nyúlt hozzá, de az indián asszony jó étvággyal evett, mintha nem történt volna semmi. Azután megint az ablakrésekhez sietett kémlelődni. Mabelt is ellenállhatatlan erővel vonzotta az ablak, noha újra megborzadt, amint megpillantotta a kísérteties képet

- a cselfogásból mesterséges testtartásba helyezett halottak csoportját. Mintha gonosz szellemek űztek volna tréfát velük és vele.

Hiába leskelődött, egyebet nem látott sem reggel, sem délelőtt, sem délután. Az egész nap eseménytelenül telt el. Egyetlen indián sem bújt elő rejtekhelyéről, még a francia kapitány sem bukkant fel. Csak az árnyékok változtatták hosszúságukat és irányukat a nap állása szerint. Csak a természet végezte megszokott munkáját, zavartalanul és tökéletesen közömbösen, mit sem törődve azzal, milyen jó vagy rossz, okos vagy ostoba dolgokat művelnek teremtményei ezen a kis szigeten.

A következő éjszaka is zavartalan volt. Mabel elalvás előtt arra gondolt, hogy sorsa csak akkor fog eldőlni, ha édesapja visszaérkezik.

Addig alighanem bántalom nélkül maradhat a blokkházban. Ez a gondolat kissé megnyugtatta.

Másnap reggel megint az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, mi újság odakinn. Ugyanaz a kép fogadta, mint tegnap, csak az időjárás változott meg. Friss déli szél kerekedett, az ég még nem volt nagyon felhős, de a levegőt közelgő vihar előjelei töltötték be.

- Úgy érzem magam, mint egy börtönben - panaszkodott Mabel. - Ezt nem lehet sokáig kibírni.

- Csitt! - felelte Júniusi Harmat. - Figyelj csak! Mintha emberek jönni, nem?

- Istenem! - sóhajtott fel Mabel. - Megint kezdődik ez a gyűlöletes vérontás!

- Nem, nem! Sósvíz! - kiáltott Júniusi Harmat, és kacagva kukucskált ki a keskeny ablakon.

- Cap bácsi! Az én drága bácsikám! Akkor életben van, hála a jó istennek! Jaj, Harmat! Ne engedd, hogy őt is megöljék!

- Júniusi Harmat gyenge virágszál . . . Harcos nem hallgat rá, akármit beszélni! De Sósvizet senki nem bántani! Nyílhegy is itt, de nem bántani!

Közben Mabel is az ablaknál termett, és első szempillantásra megértette, mi történik odalenn. Nyolc vagy tíz indián két foglyot vezetett a blokkház elé. Minden óvatosság nélkül közeledtek, mert most már tudták, hogy egyetlen férfi sincs a blokkházban.

Nyílhegy vezette őket. Felsorakoztatta embereit és foglyait a ház előtt. Mabel fellélegzett, amikor látta, hogy a francia kapitány is köztük van. A két fogoly - mondanunk sem kell - Cap bácsi és a szállásmester volt.

Halk beszélgetés kezdődött a francia kapitány, Nyílhegy és a két fogoly közt. A francia kapitány barátságosan, Nyílhegy- fenyegetően beszélt, de mindketten erősen igyekeztek valamire rábírni a foglyokat. Végre a szállásmester előlépett, és erős hangon kiáltozni kezdett:

- Mabel! Szép Mabel! Nézzen ki az egyik lőrésen, és vegyen szemügyre minket! Remélem, megesik a szíve rajtunk! Az indiánok kezére kerültünk, és még ebben az órában kivégeznek, hacsak maga meg nem könyörül rajtunk. Ha kinyitja a kaput, és megadja magát, akkor megkegyelmeznek nekünk. Most magán múlik, hogy életben maradunk-e, vagy megskalpolnak minket.

Mabelnek valami azt súgta, hogy Muir szavaiból hiányzik az őszinteség, mintha kötekedő gúnyolódás vagy legalábbis léha nemtörődömség bujkált volna a hangjában. Ez megerősítette Mabelt abban az elhatározásában, hogy semmi körülmények közt sem nyitja ki az ajtót. Nem is felelt a szállásmesternek, hanem Cap bácsit szólította meg.

- Te mért nem beszélsz, bácsikám? - kérdezte a lőrésen keresztül. - Te mit tanácsolsz? Mit tegyek?

- Végre hogy hallom a hangodat, Mabel! Hála istennek! - örvendezett Cap. - A te édes, csengő hangocskád, Mágneském, eloszlatja fejem fölül a legsötétebb felhőket! Már attól féltem, hogy te is a szegény Jennie sorsára jutottál! De nem, élsz! Mintha több tonnányi ballaszt gördülne le szívemről! Azt kérdezed, mit csinálj, édes gyermekem. . . Magam sem tudom, mit tanácsoljak neked, egyetlen húgom egyetlen gyermekének! Keservesen megbántam, hogy elhoztalak egy civilizált városból, ide az isten háta mögé! Átkozott legyen a nap, amikor a tengert felcseréltem az erdővel és ezzel a nyomorúságos édesvízzel!

- De mégis, bácsikám . . . mit gondolsz, veszélyben van az életed? Segítene rajtad, ha kinyitnám az ajtót?

- Tudja az ördög - mert a jó isten, úgy veszem észre, ide se néz!

De vigyen el az ördög, ha bárkinek is, aki még nem került ezeknek az átkozott vadaknak a kezébe, azt tanácsolnám, hogy nyisson ki egy ajtót, amit magára zárhat! Ne nyiss ki te, édes húgocskám, semmit! Ami pedig a szállásmestert illeti meg engem, mindketten megettük már kenyerünk javát, és igazán nem fontos, hogy hátralevő néhány évünket is lemorzsolhassuk. Igazán mindegy, hogy valamicskével előbb vagy egy kicsit később kerülünk végső bíránk elébe. Egyébként pedig lennénk csak kinn a nyílt tengeren, tudnám, mit kell csinálnunk. Így azonban, ebben az édesvízi sivatagban, nem tudok rajtad segíteni; Mágneském. Legföljebb azzal, hogy a lelkedre kötöm: ne menj lépre semmiféle indián ravaszkodásnak! Az istennek se nyiss kaput, ha mondom!

- Ne hallgasson rá, Mabel kisasszony! - szólalt meg újra a szállásmester.

- A szerencsétlenség és szomorúság megzavarta a szegény öreg eszét. Maga is láthatja, hogy nem tudja, mit beszél!

Az ellenség kezébe kerültünk, foglyok vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva a francia kapitány és a hős Nyílhegy kényének-kedvének!

Még isteni szerencse, hogy ilyen lovagias ellenféllel van dolgunk!

A katonákat már nem lehet feltámasztani. A háború áldozatokat követel, és ők feláldozták életüket a királyért és a hazáért.

De mi ketten, a maga nagybátyja, Mabel kisasszony, és én - még élünk! Nem is fenyegeti életünket erőszak, ha okosan viselkedünk, ahogy legyőzötthöz illik. Igazán semmi okunk panaszra. A hős Nyílhegy, aki olyan, mint egy spártai vagy római hadvezér, mint a mi régi hőseink, akikről történelmi könyveink szólnak, Nyílhegy kegyesen bánt velünk, és nagy mérsékletről tett tanúságot.

Egyetlen hajunk szála sem görbült meg, holott indián jog és szokás szerint a skalpunk az ő birtoka és tulajdona. De ha ellenkezésünkkel felbőszítjük, ha engedetlenségünkkel megharagítjuk, isten irgalmazzon nekünk! Akkor szomorú jövőt jósolok magának is, szép Mabel, meg a nagybátyjának is.

- Önmagáról nem is beszél! Milyen szerény! - felelte Mabel.

- Nekem azonban az életösztön azt súgja, hogy húzódjak meg a blokkház vastag falai mögött. Ez nem bőszítheti fel a győztes ellenséget. Nyílhegy tudja, hogy én nem árthatok neki, tőlem nem kell tartania. És ha nem nyitok ajtót, azért cselekszem így, mert még nem vetettem számot sorsommal, és magam sem tudom, mit tegyek.

- Értse meg, Mabel kisasszony, hogy megadtuk magunkat! - rikoltotta a szállásmester. - Én mint őfelsége tisztje, az egyetlen angol tiszt ezen a szigeten, feladtam a harcot, és beszüntettem az ellenállást. Annak rendje és módja szerint, szabályosan kapituláltam, vagyis megadtam magam az ellenségnek, nemcsak a magam, hanem mindnyájunk nevében. Ez a blokkházra is vonatkozik.

Nyissa hát ki az ajtót; szép Mabel, és ne okoskodjék! Biztosíthatom, hogy a legudvariasabb bánásmódban lesz része.

- Nem kinyitni! - súgta Júniusi Harmat, aki közben odalopózott Mabel mellé. - Blokkház jó. Nem skalp. Éppen idejében szólt bele, mert Mabel ingadozni kezdett, és már-már arra gondolt, hogy talán legokosabb volna az ellenséget engedékenységgel kiengesztelni. Muir és Cap bácsi úgyis az ellenség kezében vannak. Az indiánok tudják, hogy nincs férfi a blokkházban. Ha nekidühödnek, tomahawkjaikkal is betörhetik az ajtót, hiszen puskagolyótól nem kell félniük. De Júniusi Harmat biztató szavai véget vetettek tétovázásának.

- Fehér Liliom még nem fogoly - súgta az indián asszony. - Bátran beszélni! Júniusi Harmat megijeszti őket.

Mabel erre erélyesen visszautasította Muir követelését, és kijelentette, hogy nem enged be a házba senkit. Cap bácsi arca, nem árult el valami nagy örömet, de nem csatlakozott Muirhoz, és nem igyekezett megpuhítani Mabelt.

- Így becsüli meg őfelsége nevét, Mabel kisasszony? - méltatlankodott Muir. - Én a király tisztje vagyok, és az ő nevében parancsolom meg önnek, hogy nyissa ki az ajtót!

- Úgy tudom, hadnagy úr, hogy ön csak megfigyelőként jött a szigetre, és nem parancsnoka az expedíciónak - felelte Mabel.

- Ennélfogva nincs joga a blokkházat feladni vagy velem rendelkezni.

Nem értek katonai dolgokhoz, de emlékszem, apám egyszer megjegyezte, ha egy tiszt fogságba esik, átmenetileg elveszti rendelkezési jogait.

- Ostoba beszéd, Mabel, azonkívül árulás a király ellen! Gondolkodjék csak egy kicsit. Remélem, hamarosan észhez tér. A tiszt mindig tiszt marad, akármilyenek is a körülmények.

- Átkozott körülmények! - dünnyögte Cap.

- Nem hallgatni rá! - súgta Júniusi Harmat hevesen. - Blokkház jó. Nem skalp.

- Nincs mit meggondolnom, hadnagy úr - mondta Mabel.

- Itt várom meg apám visszatérését. Már nem várathat magára sokáig.

- Balga teremtés! Úgy beszél, mintha azt tenné, amit akar! Azt hiszem, ebből a tévhitéből hamarosan kiábrándítják.

- Úgy látom, ön túlságosan lebecsüli ennek a blokkháznak az ellenálló erejét. Figyelje csak egy kicsit a felső emeletet! Azt hiszem, ön ábrándul majd ki a tévhitéből!

Intett Júniusi Harmatnak, aki rögtön megértette, mit akar.

Gyorsan felosont a létrán, és a következő percben egy puskacső bújt ki a felső emelet egyik lőrésén. A csel bevált. Mihelyt az indiánok megpillantották a puskacső végét, hanyatt-homlok hátraszaladtak, és a bokrok mögött kerestek fedezéket. A francia kapitány nem szaladt el, de idegességében elővette burnótszelencéjét, és nagyot szippantott. Muir és Cap nyugodtan a helyén maradt, tudva, hogy ez a puskacső őket nem fenyegeti.

- Az isten szerelmére, Mabel kisasszony! - kiáltott fel Muir. - Kivel zárkózott be a blokkházba? Ki az, aki puskával fenyegetőzik odafenn? Micsoda meggondolatlanság! Vagy talán valami boszorkányság van a dologban?

- És ha Nyomkereső puskája ez? - kiáltott le Mabel rejtélyesen. - A franciák és indián szövetségeseik nagyon jól tudják, hogy Nyomkereső puskája nem szokott célt téveszteni.

Nyomkereső nevének említése a francia kapitányt is meghökkentette. Jó idegzetű ember volt, aki megszokta már a határvidéki harcok különleges veszedelmeit. De annyi történetet hallott már a Szarvasölőről, Nyomkereső legendás hírű puskájáról, hogy jónak látta követni az indiánok példáját. Maga is elindult a bokrok felé, miután parancsolóan intett foglyainak, hogy kövessék. Mabel örült, hogy egyelőre megszabadult ellenségeitől, bár fájó szívvel intett búcsút Cap bácsinak a lőrésen keresztül. Az öreg tengerész vonakodva követte a francia kapitányt és Muir hadnagyot. Mindhárman eltűntek a bokrok sűrűjében.

Júniusi Harmat a csapóajtón keresztül felment a háztetőre terepszemlét tartani. Amikor visszajött, azt jelentette, hogy az egész indián csapat a sziget legtávolabbi csücskébe vonult, és nagy falatozásba kezdett. Muir és Cap is velük eszik, jó étvággyal és látszólag gondtalanul. Ez a hír kissé megnyugtatta Mabelt. Úgy vette észre, hogy egyelőre nem lesz semmi baj. Talán még arra is lesz módja, hogy valamiképpen értesítse apját a csapdáról, melyet állítottak neki. Tudta, hogy az őrmester visszatérését a közeli órákban várják. Talán estig eldől apja sorsa és az övé is.

De a következő három-négy órában nem történt semmi. Megint teljes csend és nyugalom borult a szigetre. Múlt az idő, és Mabel még nem határozott el semmit. Júniusi Harmat lement a földszintre vacsorát főzni. Mabel pedig a csapóajtón át kibújt a háztetőre, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt minden irányban.

Csak a magasabb fák koronái zárták el itt-ott a kilátást. Mabel csak kuporogva mert körülnézni. Attól tartott, hogy egy indián megláthatja, és első indulatában golyót röpít felé.

A nap már leáldozott, és Mabel nem látott semmi biztatót, pedig háromszor is felkapaszkodott kisebb-nagyobb időközökben a háztetőre. Mielőtt besötétedett, elhatározta, hogy még egyszer felmegy és körülnéz. Abban reménykedett, hogy talán most jön meg az apja, felhasználva az alkonyatot. Ha sötétben köt ki, akkor a csapda talán nem lesz annyira veszélyes, mint nappal.

Mabel arra gondolt, hogyha egészen besötétedik, talán tűz segítségével is jelt adhat magáról. Gondosan körülnézett, és már-már vissza akart húzódni, amikor figyelmes lett valamire. Az Előőrsszigetet több más apró sziget vette körül, és köztük hat-nyolc keskeny vízi utat vagy lagúnát lehetett látni. És az egyik lagúnában, amelyet valósággal eltakartak a parti bokrok, mintha egy kéregkenu simult volna a parthoz. A kenuban kétségtelenül ült valaki. Ellenség vagy jó barát? Ha ellenség - gondolta Mabel -, már nem sokat ronthat a helyzetén, de ha jó barát, megmentheti.

Mabel már előzőleg elkészített egy kis zászlót. Most felemelte, és jelt adott a kenuban ülő idegennek, gondosan ügyelve arra, hogy a jeladást a szigeten ne vehessék észre.

Mabel nyolcszor vagy tízszer is megismételte a jelzést, de eredménytelenül. Már csüggedten abbahagyta, amikor szíve nagyot dobbant. A kenuban ülő idegen viszonozta a jelzést. Evezőjét felemelte, és többször meglengette. Azután felemelkedett a kenuban, hogy megmutassa magát. Csingacsguk volt!

Végre, végre egy jó barát! Nem is akárki, hanem olyan ember, aki tud segíteni rajta. Mabel csüggedtsége elmúlt, bátorsága visszatért.

A mohikán főnök meglátta, és egészen biztosan megismerte. Most nyilván csak arra vár, hogy egészen besötétedjék.

Akkor aztán a segítségére siet. Nyilván tudja, hogy ellenség van a szigeten, és nagy óvatosságra van szükség. És Mabelnek ekkor jutott eszébe, hogy az ő dolga sem olyan könnyű. Tegyük fel, hogy Csingacsguk ide tud jutni, és bezörget az ajtón. Hogyan bocsátja be anélkül, hogy Júniusi Harmat észrevegye?

Már alkalma volt meggyőződni arról, mennyire ragaszkodik az indián asszony övéihez. Csupán Mabelt akarja megmenteni, egyébként szívből kívánja Nyílhegy és társai győzelmét.

Minden eszközzel megakadályozza majd, hogy egy ellenséges indián jusson be a blokkházba.

A következő fél óra volt talán a leggyötrelmesebb időszak Mabel Dunham fiatal életében. Úgy látta, hogy kezében van a megmenekülés lehetősége, de ugyanakkor ki is csúszik a kezéből.

Ismerte Júniusi Harmat elszántságát, amely minden jóindulatánál erősebb. Hogyan fegyverezze le? Belátta; hogy csak csel útján érheti el célját. Nyílt és őszinte természete irtózott minden ravaszkodástól, de most kénytelen volt Júniusi Harmatot félrevezetni.

Hiszen nemcsak a saját életéről volt szó, hanem esetleg apjáéról is.

Amikor besötétedett, szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott. Fejében egyik terv a másikat kergette. Mindegyiket sorra elvetette vagy megváltoztatta. Csingacsguk minden percben megjelenhetik az ajtó előtt. Hogyan vegye észre, és ha észreveszi, hogyan engedje be? Hogyan játssza ki az indián asszony éles szemét, éberségét? Pedig gyorsan kell határoznia. A mohikán halkan kopoghat csak, és ha nem bocsátják be rögtön, el kell tűnnie, nem időzhet az ajtó előtt. Már így is óriási kockázatot vállal, ha beteszi a lábát a szigetre.

Mabel végül odalépett az indián asszonyhoz. Igyekezett nyugodt hangon beszélni, és még arckifejezésén is uralkodni.

- Nagyon félek, Harmat - mondta. - A te néped most azt hiszi, hogy Nyomkereső itt van a házban. Nem jönnek ide, hogy ránk gyújtsák a házat?

- Blokkház nem égni. Blokkház jó. Nem skalp.

- Mégis félek, Harmat.

- Nem félni. Félni rossz. Blokkház jó. Nem skalp.

- Tudod mit, Harmat? Szeretném, ha felmennél a tetőre, és körülnéznél. Ha készül ellenünk valami, te inkább észreveszed.

- Nem félni - hajtogatta az indián asszony. - Harcosok most aludni. Előbb enni-inni, most aludni. De ha Fehér Liliom akarni,

Harmat megnézni.

- Tedd meg, kedvesem, légy olyan jó. Nagyon nézz körül, mindenfelé, érted?

Az asszony elindult a létrán felfelé. De a második fokon tűnődve megállt. Mabel szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott,

Júniusi Harmat is meghallja. Most tűnődik valamin - nyilván gyanakszik.

Mabel jól sejtette, az indián asszony csakugyan gyanakodott.

Az jutott eszébe, hátha Mabel meg akar szökni. De rövid tűnődés után kinevette önmagát. A sápadtarcú lány nem tudja elhagyni a szigetet, ha pedig itt kell maradnia, mégiscsak a blokkház a legbiztonságosabb, ezt maga is belátja. Júniusi Harmat következő gondolata az volt, hogy talán az őrmester közeledik, és

Mabel valami módon észrevette. Ám ez a gondolat addig se nyugtalanította az indián asszonyt, mint az előbbi. Ostobaság feltételezni a sápadtarcú lányról, hogy észrevehet valamit, amit az indiánok még nem láttak meg. Az irokézek szeme sokkal élesebb. Ha van valami észrevennivaló, előbb látják meg, mint ez a lány.

Júniusi Harmat lassan folytatta útját a létrán. Amikor a második emeletre ért, Mabelnek az első emeleten szerencsés gondolata támadt.

- Hallod-e, Harmat? - kiáltott fel az indián asszony után. - Én közben lemegyek hallgatózni az ajtóhoz. Te odafenn figyelsz, én meg odalenn. Így nem érhet semmi meglepetés.

Júniusi Harmat ezt egészen fölösleges óvatosságnak tartotta, de csak Mabel ijedelmének tulajdonította. Mabel rémüldözése olyan nyilvánvaló volt, hogy Júniusi Harmat mindent ráhagyott.

A csapóajtón kibújt a tetőre, Mabel pedig lemászott a létrán a földszintre. Most már olyan nagyvolt a távolság köztük, hogy nem lehetett beszélgetni. Júniusi Harmat vagy öt percig meresztgette szemét minden irányban odafenn, Mabel pedig dobogó szívvel hallgatózott az ajtó mögött. Úgy figyelt, hogy minden érzéke szinte a fülébe költözött.

Júniusi Harmat nem látott semmit odafenn. Nem is csodálkozott rajta, hiszen már olyan sötét volt, hogy legfeljebb a távoli bokrok körvonalait lehetett kivenni. Viszont Mabel leselkedése annál eredményesebb volt odalenn. Úgy rémlett neki, hogy valami neszt hall az ajtó külső oldaláról. Szólni nem mert, de mégis életjelt akart adni magáról. Így hát az jutott eszébe, hogy halkan dúdolgat egy dalt. Ezzel nem teszi gyanússá magát, mégis értésére adja Csingacsguknak, hogy itt van. Olyan csend volt, hogy Mabel dúdoló hangját Júniusi Harmat is meghallotta odafenn, amint elindult lefelé a létrán. Ugyanebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtón. Mabel megdöbbent. Tudta, hogy nincs veszteni való idő. Félt és reménykedett egyszerre, de a remény legyőzte félelmét. Reszkető kézzel nyúlt a keresztrudakhoz. Amikor az első rudat félrehúzta, már hallotta Júniusi Harmat mokasszinjának csikorgását. Amikor a második keresztrudat is elhúzta, az indián asszony alakja is felbukkant a létra közepén.

- Mit csínálni, Fehér Liliom?! - kiáltott fel haragosan. - Megszökni? Megőrülni? Blokkház jó - nem skalp!

Mire Mabel a harmadik rúdhoz ért, Júniusi Harmat már ott volt mellette. Egy kis birkózás támadt köztük, ha nem is túlságosan heves, mert egyikük sem akart erőszakoskodni.

Júniusi Harmat akarata bizonyára győzött volna, ha nem taszít valaki kívülről jó nagyot az ajtón. Ez a lökés elég volt ahhoz, hogy a harmadik keresztrúd is engedjen. Az ajtó kinyílt.

Egy magas férfi lépett be rajta. Mabel és Júniusi Harmat, mintha összebeszélt volna, riadtan szaladt a létrán felfelé. Az idegen előbb gondosan bereteszelte az ajtót, azután alaposan körülnézett a földszinti helyiségben, végül óvatosan követte a két megriadt nőt fel a létrán. Júniusi Harmat még besötétedés előtt eltorlaszolta az első emelet lőréseit, és gyertyát gyújtott. Most ott állt Mabellel együtt az égő gyertya pislákoló fényében, és dobogó szívvel leste a férfit, kinek óvatos léptei alatt a létra jóformán meg se reccsent.

Amikor felért, Mabel és Júniusi Harmat arcán csodálkozó meglepetés tükröződött. Egyikük sem számított arra, amit látott, mert aki előttük felbukkant a létrán, nem volt más - mint Nyom kereső!

XVII. KÜZDELMES ÉJSZAKA

Három érzés fogta el Mabelt szinte egyszerre, abban a pillanatban, amikor meglátta Nyomkereső arcát: a kellemes meglepetés; a visszatérő biztonságérzet; végül az a remény, hogy most már talán megtud valamit apjáról.

- Nyomkereső! - kiáltotta. - De örülök, hogy itt van! Mondja csak, mi van az édesapámmal?

- Az őrmesternek eddig még a hajaszála sem görbült meg, és győzelmesen megvalósította terveit. Persze hogy mi lesz a vége, azt még nem lehet tudni. Háborúban minden lehetséges. De mit látok - nem Nyílhegy felesége lapul és leskelődik ott a sarokban?

- Ne beszéljen róla ilyen hangon, Nyomkereső. Neki köszönhetem az életemet, Azt is, hogy jelenleg már félig-meddig biztonságban érzem magam. Mesélje tovább - mi történt apám csapatával, és hogy került ide maga? Azután majd elmondom, milyen borzalmas dolgok történtek itt a szigeten.

- Erre az utóbbira nem kell sok szót vesztegetni, Mabel. Elég, amit láttam, és már mindent sejtek. Ami pedig a mi kirándulásunkat illeti, minden úgy sikerült, ahogy reméltük, hiszen Nagy

Kígyó nyitva tartotta szemét, és közölt velünk mindent, amit tudni akartunk. Rajtaütöttünk három bárkán, elűztük róluk a franciákat, a bárkákat pedig parancs szerint elsüllyesztettük a csatorna legmélyebb pontján. Felső-Kanada ugyancsak szűkében lesz az áruknak ezen a télen. Nem lesz se golyó, se lőpor, se pálinka; a mohawk harcosok és vadászok kiábrándulnak egy kicsit francia gazdáikból. Nekünk semmi veszteségünk sem volt, de azt hiszem, az ellenség sem veszített sok embert. Vagyis olyan portya volt ez, mely Lundie kedvére való: sok eredmény, kevés veszteség.

- Sajnos, nem így van, Nyomkereső - sóhajtott fel Mabel. - Ha Duncan őrnagy megtudja az egész történetet, attól tartok, megbánja, hogy belefogott.

- Tudom, mire gondol. De hallgassa csak végig. Mihelyt az őrmester sikeresen teljesítette a parancsot, engem és Nagy Kígyót két kenun sürgősen visszaküldött ide, hogy hírt adjunk önnek a történtekről, míg ő a két nehéz bárkával lassabban jön utánunk, és úgy hajnaltájban ér ide. Én ma délelőtt váltam el Csingacsguktól, és megbeszéltem vele, hogy két különböző lagúnán közelítjük meg a szigetet, és jól körülnézünk, mielőtt kikötünk. Azóta nem láttam a mohikán főnököt.

Mabel örvendezve közölte, hogy látta a mohikánt, és jeleket is váltott vele. Nem is Nyomkeresőt várta, hanem arra számított, hogy Nagy Kígyó jön a blokkházba.

- Szó sincs róla! - mosolygott Nyomkereső. - Egy ilyen harcos a világért sem bújik fedezék mögé, amíg a szabadban is hasznosan tevékenykedhetik. Magam sem jöttem volna ide, Mabel, ha nem ígértem volna meg apjának, hogy megvigasztalom magát, és gondoskodom a biztonságáról. Jaj nekem! Mindent tudok! Mielőtt kikötöttem, alapos felderítő munkát végeztem, és szívem megtelt keserűséggel. A legrosszabb az aggodalom volt: maga is az áldozatok közé tartozik, Mabel kisasszony!

- Micsoda szerencsés véletlen tartotta vissza attól, hogy tüstént ki ne kössön, és az ellenség kezébe ne kerüljön?

- Ugyanaz a szerencsés véletlen, amely a vizslát a szarvas nyomára vezeti, a szarvast pedig képessé teszi arra, hogy idején megneszelje a veszélyt. Nem véletlen ez, hanem a természet bölcsessége. Egyébként az a nyomorúságos csel, amelyet a mingók itt alkalmaztak, talán megtévesztheti a király tisztjeit vagy az 55ös ezred katonáit, de nem olyan embert, aki az erdőben nőtt fel, mint én. Az első, akit megpillantottam, az álhorgász volt. A gazfickók ügyesen ültették oda a szegény halottat, de az én gyakorlott szemem mindjárt észrevett egyet-mást. A horgászbotot túl magasan tartotta, és az 55-ösök, ha azelőtt nem is értettek hozzá, Oswegóban megtanulták, hogy kell horgászni. A szegény ember túlságosan mozdulatlan is volt. Mindjárt megértettem, mi történt. De ha nem is látok semmit, nem szoktam vak bizalommal kikötni sehol. Megesett, hogy egész éjszaka lapultam az erőd közelében, és nem mentem be, csak azért, mert távollétemben megváltoztatták az őrök elhelyezését, és ezt gyanúsnak tartottam.

Nagy Kígyó ugyanígy jár el, és kizárt dolog, hogy lépre menjen a mohawk csalafintaságnak.

- És apám? - kérdezte Mabel gyorsan.

- Az őrmester jó katona, de nem indiánok tanítványa, mint én. Szerencsére itt van Nagy Kígyó. Bizonyára azon igyekszik most, hogy figyelmeztesse a közeledőket. Csak az a baj, hogy két úton is lehet idejönni.

- Nyomkereső! - mondta Mabel ünnepélyesen. - Maga egyszer majdnem megkérte a kezemet. Eddig is tiszteltem és becsültem, de ha megmenti apámat, imádni fogom magát!

- Ne beszéljünk most erről, drága Mabel. Nem kell nekem buzdítás ahhoz, hogy az őrmesterre gondoljak. Régi bajtársak vagyunk, és már több ízben megmentettük egymás életét.

- Akkor ne vesztegessünk el egyetlen percet sem! - felelte Mabel.

- Szaladjunk ki a maga kenujához, és evezzünk apám elé be!

- Nem, ezt nem tanácsolom. Bízzuk csak nyugodtan Nagy Kígyóra.

Nem kétséges, ő megtalálja a módját annak, hogy az őrmestert figyelmeztesse. Magának itt a legjobb. A blokkház gömbfái még frissek, nem lesz könnyű felgyújtani. Ami pedig a támadás más módját illeti, akár egy egész törzzsel is felveszem a harcot. Az egész irokéz népség kevés ahhoz, hogy kifüstöljön ebből a kis erődből. Az őrmester meghúzódik majd reggelig valami közeli szigeten. Meghallja a puskalövéseinket. Úgy menthetjük meg a legbiztosabban, ha itt maradunk, és kezünkben tartjuk a blokk házat.

- Legyen úgy, ahogy jónak látja, Nyomkereső. Remélem, apát nem hibáztatják majd azért, ami a szigeten történt.

- Szörnyű igazságtalanság volna, de minden lehetséges. A katonai dicsőség igen bizonytalan dolog. Láttam már a delavárokat megfutamodni, de olyan vereség volt az, mely minden győzelemnél dicsőségesebbnek nevezhető. Persze ezt csak az tudja, aki részt vett a csatában. Egyébként csak az eredmény számít. Így hát a katonát szerencséje szerint becsülik. Hős az, akit sohasem hagyott cserben a szerencséje. Legalábbis a legtöbb ember így gondolkodik. Nekem, ha ellenséggel állok szemben, az az elvem, hogy szívvel-lélekkel harcolok, amíg a csata tart, de ha győztem, kíméletes vagyok. Nem száll fejembe a dicsőség, és nem nézem le a legyőzött ellenséget.

- Apám igazán nem sejthette, hogy az ellenség ismeri ennek az előőrsnek a helyét.

- Úgy van. Magam sem tudom, hogy jöttek rá a franciák. Ezt a rejtett szigetet jól választottuk ki. Csak árulás vezethette ide az ellenséget.

- Árulás? Hát az is lehetséges?

- De mennyire, Mabel! Vannak emberek, akiknek a csalás, a színlelés, a hazugság a kenyerük.

- Jasper Western nem ezek közé tartozik! - kiáltott fel Mabel akaratlanul.

- Egyetértünk. Nem tudom, ki dugta ezt a bogarat az őrnagy fülébe. Elég baj, hogy az őrmester, a hadnagy, még a maga nagybácsija is gyanakodni kezdett. Ami engem illet, hamarabb elhiszem, hogy a nap éjjel süt és a csillagok nappal ragyognak az égen, mint azt, hogy Édesvíz becstelenségre képes.

- Isten áldja meg ezért a szóért, Nyomkereső! - mondta Mabel könnyezve, és forrón megszorította Nyomkereső kezét. - De beszéljünk valami másról. Nem gondolja, hogy ki kellene engednünk Júniusi Harmatot?

- Már magam is törtem rajta a fejemet. Hiszen álomra se hajthatjuk a fejünket, amíg ő itt van. Legjobb volna felküldeni a második emeletre, és elhúzni a létrát. Akkor legalább nem férhet az ajtóhoz.

- Nem tehetem vele. Hisz ez olyan, mintha börtönbe zárnám.

Nem viszonozhatom így a jóságát. Én nyugodtan elengedném.

Nem hiszem, hogy bármit is tenne, ami árthat nekem.

- Attól félek, nem ismeri eléggé, Mabel. Ha nem is vérbeli mingó, velük csavargott, és hozzájuk idomult. De figyeljen csak!

Miféle csobogás az?

- Én is hallom! Mintha evező hasítaná a vizet. Úgy látszik, valami bárka vagy csónak!

Nyomkereső becsukta a földszintre vezető csapóajtót, eloltotta a gyertyát, aztán az egyik ablakréshez sietett. Néhány percig feszült figyelemmel meresztette szemét a sötétbe. Mabel a háta mögül nézett ki, de nem látott semmit. Nyomkereső szeme megszokta a sötétséget. Most már észrevette a két csónakot, amely elsuhant a lagúnán, és parthoz simult, körülbelül ötven yardnyira a blokkházon túl. Hogy barátok vagy ellenségek-e, nem lehetett megállapítani. Nyomkereső azt súgta Mabel fülébe, hogy az apja aligha Lehet még itt. De a következő percben emberek ugráltak ki a csónakból, és háromszoros hurrát lehetett hallani. Tehát angolok! Nyomkereső a csapóajtóhoz ugrott, felemelte, és lerohant a létrán. Mabel követte, és segített neki leszedni az ajtóról a keresztrudakat.

Még csak az elsővel készültek el, amikor puskaropogás hallatszott. Nyomkereső most már minden óvatosságot félretéve, kiszabadította az ajtót, és kirohant a szabadba. Mabel gondolkodás nélkül követte.

Néhány Lépés után megálltak hallgatózni. Nyomkeresőnek úgy rémlett, hogy halk nyöszörgés hallatszik a parti bokrok felől.

Mabel is meghallotta, és már szaladt is a part felé.

- Vissza! - súgta Nyomkereső halkan, de erélyesen, és megragadta a lány karját. - Biztos halálba rohan, és nem segít vele senkin. Vissza kell térnünk a blokkházba!

- És közben apám elvérzik! Egész biztos, hogy golyó érte, különben már itt lenne.

Nyomkereső nem vitatkozott vele, hanem felkapta, mint egy gyereket, és bevitte a házba. Még egy perc, és már bereteszelte az ajtót. Éppen elkészült vele, amikor vad ordítozás tört ki valahol a bokrok közt. Kétségtelenül az ott leselkedő indiánok diadalordítása volt.

Nyomkereső gyertyát gyújtott, és alaposan megvizsgálta a földszinti helyiséget, majd az első emeletet. Arról akart meggyőződni, hogy mialatt odakünn tartózkodtak, a házba nem lopózott-e be valaki. A vizsgálat eredménye az volt, hogy csak ketten vannak a blokkházban - ő és Mabel. De hová lett Júniusi Harmat?

Nyilván felhasználta az alkalmat, és megszökött, amíg nyitva volt az ajtó. Nyomkereső most nem ért rá törődni vele. Gondosan megtörölte kedves puskáját, a Szarvasölőt, és felkészült minden eshetőségre.

- Amitől úgy féltem, bekövetkezett! - zokogott Mabel. - Édes, drága jó apám! Katonáival együtt megölték vagy elfogták . . .

- Azt még nem tudhatjuk - felelte Nyomkereső. - A diadalordítás még nem jelent semmit. Ha a mingók győztek volna, már itt ugrálnának a ház körül.

- Én már hallok is valamit - mondta Mabel.

Nyomkereső figyelt. Mintha az iménti nyöszörgés megismétlődött volna. Most már egészen közelről hallatszott, az ajtó másik oldala felől. Nyomkereső habozott. Szíve azt súgta, hogy rohanjon ajtót nyitni. De hátha csak hadicsel? - gondolta. - Hátha az indiánok utánozzák egy sebesült nyögdécselését, és ezzel a csellel próbálnak bejutni az ajtón. Az indián harcok során már sok fehér telepes és katona fizetett életével azért, hogy nem volt eléggé óvatos és körültekintő.

- Előbb felmegyek, és leszólok az ablakrésen - mondta. - Oltsa el a gyertyát, Mabel.

Felment az emeletre; és száját az ablakrésre szorítva, suttogó hangon megkérdezte:

- Ki az ott lent? Ha jó barát, nevezze meg magát. Akkor rögtön beengedjük.

- Nyomkereső! - felelte egy ismerős hang, melynek hallatára nagyot dobbant Mabel szíve. - Tudsz valamit a leánykámról?

Az isten szerelmére, beszélj!

- Apám, itt vagyok! Nincs semmi bajom! - ugrott a réshez Mabel. - Hála istennek, hogy te is élsz!

Az őrmester boldogan felsóhajtott, de hálálkodó szava fájdalmas nyögésbe fulladt.

- Megsebesültél, apám? - súgta Mabel. - Szaladunk le az ajtóhoz, hogy bejöhess!

Nyomkeresővel együtt lesietett a létrán. Villámgyorsan leszedték a keresztrudakat. Még jóformán a kilincshez se nyúltak, amikor az ajtó benyomódott, és Dunham őrmester, aki eddig háttal támaszkodott neki, bezuhant a nyíláson. Mabel elkapta, és gyengéden karjaiban tartotta az alélt embert, míg Nyomkereső újra bereteszelte az ajtót. Azután minden figyelmüket a sebesültnek szentelték.

Mabel csodálatosan viselkedett ezekben a súlyos percekben.

Nem jajveszékelt, nem vesztette el a fejét. Gyertyát gyújtott, vizet hozott, inni adott apjának, és először is megmosta csapzott homlokát.

Azután megágyazott neki az egyik szalmazsákon. Összegöngyölt ruhákból vánkost rakott a feje alá, és betakarta. Mindez gyorsan és halkan történt. Mabel egy könnyet sem ejtett, még mosolygott is apjára, és a kezét csókolgatta. Az őrmester bágyadt mosollyal köszönte meg gondoskodását. Közben fel-felszisszent, mert sebe erősen sajgott. Nyomkereső megvizsgálta és kimosta a sebet. Megállapította, hogy egy puskagolyó fúrta át az őrmester mellét. Aggódva nézte, de nem szólt semmit. Csak annak örült, hogy Mabel még nem is sejti, milyen súlyos az édesapja állapota.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyertya kigyulladt, az őrmester le nem vette szemét Mabel arcáról. Erős fájdalmai ellenére boldogság tükröződött arcán . . . az a boldogság, melyet akkor érzünk, ha visszakapunk egy drága kincset, amit elveszettnek hittünk.

- Csakhogy megmenekültél gyilkos golyóiktól! - sóhajtotta. - Szeretném tudni, mi történt, hogy történt. Az egész szomorú históriát. Beszélj, Nyomkereső!

- Bizony szomorú történet, őrmester - felelte Nyomkereső. - Magam sem értem, hogy is következhetett be. Kétségtelen, hogy árulás okozta.

- Az őrnagynak igaza volt! - sóhajtotta Dunham.

- De nem úgy, ahogy gondolod! Az áruló nem Jasper volt!

Mabel hálás pillantást vetett rá, aztán köténye csücskét arca elé tartotta, hogy eltakarja feltoluló könnyeit.

- Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni - folytatta Nyomkereső. - Emlékszel arra a helyre, ahol Nagy Kígyó meg én elváltunk tőled? Ha legalább attól kezdve óvatosabb lettél volna!

- Igen, hibáztam - bólintott a sebesült.

- Nem a támadásról beszélek, őrmester. Vakmerő rajtaütés volt, de jobban nem lehetett megcsinálni. Még akkor sem jöttél zavarba, amikor kiderült, hogy a francia bárkán egy kis rézágyú is van.

- Elvettük tőlük! - mondta büszkén az őrmester.

- El ám! De hadd meséljem el, hogyan jöttem ide. Körülbelül tízmérföldnyire a szigettől elváltam Nagy Kígyótól. Hogy mi lett vele, nem tudom. Mabel azt mondja, hogy látta itt a közelben. A nemes szívű mohikán bizonyára megteszi a magáét, ha mi nem is tudunk róla. Úgy érzem, hamarosan felbukkan. Igazi nagy főnök, bölcs és bátor, helyén van az esze és a szíve. No de hadd folytassam!

Amikor a szigethez közeledtem, úgy viselkedtem, mintha ellenséges táborba indulnék.

Pedig még nem tudtam semmiről. Az első, amit gyanúsnak találtam, a füst hiánya volt. Nem láttam füstöt sehol. Pedig ismerem az 55-ösöket, és tudom, sohasem lehet a fejükbe verni, hogy ne rakjanak tüzet. Aztán megpillantottam az álhorgászt, ahogy már Mabelnek is elmondtam. A pokoli csel értésemre adta, hogy itt nagy baj történt. Rögtön tisztában voltam mindennel, mintha a szemem előtt játszódott volna le az egész. Mondanom sem kell, hogy első gondolatom az volt, mi történt Mabellel. Szerencsére megtaláltam a blokkházban, és a többit már tudod.

Az apa szerető pillantást vetett leányára, aki mellette térdelt; és megint a kezét csókolgatta.

- Remélem, jól megértitek egymást, gyermekem - mondta az őrmester, és megvonaglott fájdalmában. Homlokán hideg veríték ütött ki. - Nem felejtetted el, amit mondtam, Mabel?

- Nem, apám . . . minden úgy Lesz, ahogy akarod.

- Nyújtsd a kezed Nyomkeresőnek. Ha a jó isten visszavezérel titeket az erődbe . . ., én már nem láthatom meg . . ., az 55-ösök tábori lelkésze összead benneteket. Nyugodtan halok meg, ha tudom, hogy van, aki leányomat megoltalmazza.

Az őrmester ezután vizet kért, és ivott néhány kortyot. Majd szaggatott mondatokban elmesélte, mi történt azóta, hogy elvált

Nyomkeresőtől és a mohikántól. Első elhatározása az volt, hogy egy közeli szigeten üt tábort éjszakára, és csak hajnalban köt ki az Előőrs-szigeten. De türelmetlenségében, hogy lányát viszontlássa, megváltoztatta tervét. Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik csónak nem horzsolja a keskeny lagúna zátonyát. A csónak nem feneklett meg, de megreccsent, és ez a kis nesz elárulta közeledésüket.

Teljesen gyanútlanul kötöttek ki, fegyvereiket a csónakban hagyták, és előbb a hátizsákokat rakták ki. Az indiánok tüze váratlanul érte őket. Olyan közelről lőttek, hogy a sötétség ellenére is jóformán minden golyó talált. Öt-hat katona elesett, mindössze két-három embernek sikerült megmenekülnie. Isten tudja, mi lett velük. Dunham is sebet kapott, és a porban heverve várta végzetét. De az indiánok valami okból nem rohantak elő rejtekhelyükről.

Az őrmester ekkor meghallotta Mabel hangját. Minden erejét összeszedte, és a blokkházig kúszott, ott feltápászkodott és az ajtónak támaszkodott . . .

Az őrmestert kimerítette a beszámoló. Pihenésre volt szüksége.

Mabel mellette maradt, és vizes borogatást tett a sebére. Nyomkereső felment terepszemlét tartani.

Mielőtt a réshez lépett volna, sorra megvizsgálta és megtöltötte a falhoz támasztott fegyvereket. Körülbelül egy tucatnyi puskát talált a házban, lőszert pedig bőségesen.

Mabel mozdulatlanul figyelte apja arcát. Az őrmester behunyt szemmel feküdt most, és a jelek szerint elszundított. Csend volt, olyan csend, hogy még Nyomkereső mokasszinjának halk neszét is jól lehetett hallani, amint a felső szobában tevékenykedett.

A sebesült nyugodtan lélegzett, de nem aludt. Abban a lelkiállapotban volt, amikor a világ minden öröme és bánata elhalványul, és az ember megbékél az elmúlás gondolatával.

Talán fél óra telt el így, a legnagyobb csendben. Ekkor Mabel, aki apja lélegzetét figyelte, óvatos kopogást hallott. Biztosra vette, hogy Csingacsguk érkezett meg. Az ajtóhoz lépett, félretolta a két felső keresztrudat; és a harmadikhoz nyúlva megkérdezte, ki van ott. Nagybátyja hangja felelt, és sürgős bebocsátásért könyörgött. Mabel kinyitotta az ajtót. Cap belépett. A lány nem is üdvözölte, hanem előbb gondosan visszatolta a reteszeket helyükre. Az elővigyázatosságot úgy megszokta már, hogy szinte gépiesen cselekedett.

A kemény szívű tengerész majdnem sírva fakadt, amikor meglátta sógorát és Mabelt. Boldog volt, hogy az őrmester itt van, és csak akkor szomorodott el; amikor állapotáról értesült. Cap az indiánok fogságából szökött meg. Hanyagul őrizték, mert előzőleg pálinkával itatták foglyaikat, és azt hitték; hogy mámorukban mély álomba merültek. A pálinkát azért nem sajnálták tőlük, mert nem akarták őket megölni, de azt sem akarták, hogy figyeljék előkészületeiket az őrmester tőrbecsalására. Muir el is aludt, vagy legalábbis mély álmot színlelt. Cap a puskaropogás zajára előrohant a bokrok mögül. Meglátta Nyomkereső kenuját, elhatározta, hogy megszökik rajta, és magával viszi Mabelt is. Ezért sietett ide a blokkházba. Tervét természetesen megváltoztatta, amikor sógorát meglátta.

- Most már elegen vagyunk ahhoz, hogy megvédjük a blokkházat a pokol minden ördöge ellen is - mondta. - Mert ezek a mingók nem jobbak az ördögöknél!

- Végre hogy megismerte őket - bólintott Nyomkereső, aki nagyon haragudott a mingókra. - Az indián törzsek nem egyformák.

Ha véletlenül delavárok fogságába esnék, maga is kitapasztalná a különbséget.

- Barátunk, Nagy Kígyó, gentleman, ha indián is - hagyta rá Cap bácsi. - De ezek a mingók igazi vademberek. És milyen alattomosan támadtak ránk! Mint a nyulakat, úgy ölték le

McNab káplárt és embereit. Véletlenül egy barlangot találtunk, Muir hadnagy meg én, és sikerült elbújnunk. Rengeteg sziklabarlang van ezen a szigeten. Az egyikben úgy meglapultunk, mint egy hajó fenekén. Ott is maradtunk volna, ha végül ki nem űz az éhség. Átkozott gyomor! Sohasem hagyja nyugton az embert.

- Bácsikám! - szólalt meg Mabel szemrehányó hangon. - Apám nagyon-nagyon beteg.

- Én meg itt mindenről megfeledkezve mesélgetek! Bocsáss meg; Mágneském! - felelte Cap, hangját lehalkítva. - Azt hiszem, rád fér egy kis pihenés, kislányom. Vagy menj fel Nyomkeresővel az emeletre, és nézzetek körül. Majd én vigyázok apádra. Hadd maradjak egy kicsit egyedül vele. Talán van valami mondanivalója számomra.

Mabel engedelmeskedett. Cap néhány percig némán ült sógora szalmazsákja szélén. A sebesült végül kinyitotta szemét.

- Ne búsulj, sógor - mondta gyenge hangon. - Késő bánat, eb gondolat.

- Bizony, bizony - sóhajtott Cap bácsi. - Ha az egyik kenut előreküldöd felderítésre, kikerülhetted volna ezt a szerencsétlenséget.

- Tudom, sógor. De megtörtént, és nem zúgolódom. Katonasors . . ., ki előbb, ki utóbb . . . Csak a szegény Mabel . . .

- Tudom, tudom . . ., súlyos gond. De mit akarsz, sógor?

Nem vinnéd magaddal, még akkor sem, ha megtehetnéd. Majd gondoskodunk róla, hogy szépen férjhez menjen, és mellette maradok én is . . ., feltéve, hogy kievickélek ebből a pácból, és nem hagyom itt a skalpomat ezen az átkozott szigeten.

- Mabelnek már van jövendőbelije, Cap. Nyomkeresőt választottam ki neki.

- Nézd, sógor, minden embernek megvan a maga véleménye; én bizony nem őt választanám. Nem mintha kifogásom lenne a kora ellen. Magam is javakorabeli ember vagyok, és úgy vélem, egy ötven év körüli férfi a legeszményibb férj. Csakhogy Mabel tanultabb, műveltebb lány már, semhogy egy ilyen egyszerű ember élettársa legyen.

- Én meg azt mondom, jobb élettársat el sem lehet képzelni.

Bárcsak együtt jöttünk volna vissza mindvégig!

- Hát bizony nagy kár, de mit csináljunk. . .

- Az én hibám volt, és szegény Mabel adja meg az árát! De nem egészen én vagyok a hibás. Az árulásnak is nagy része van benne. Ki gondolta volna, hogy ez a Jasper . . .

- Úgy látszik, az édesvíz nem edzi az ember jellemét. Sokat beszéltünk erről Muir hadnaggyal, amíg abban a barlangban lapultunk. Váltig magyarázta, hogy Jasper árulásának köszönhetjük az egészet. De nézd csak, milyen óvatosan jön le Nyomkereső a létrán! Olyan, mint egy indián, aki skalp után oson.

Nyomkereső csak néhány fokot jött lefelé. Ujját ajkához emelte, hogy csendre intse Cap mestert. Aztán suttogó hangon szólt neki, hogy adja át a helyét Mabelnek, maga pedig jöjjön fel az emeletre.

Cap engedelmeskedett. Megvárta, míg Mabel lejön, aztán felkapaszkodott az emeletre.

- Most óvatosnak és vakmerőnek kell lennünk egyszerre - mondta halkan Nyomkereső. - A gazfickók komolyan nekiláttak, hogy felgyújtsák a blokkházat, mivel tudják, hogy másképp nem bírnak velünk. Az a csavargó Nyílhegy uszítja őket, megismertem a hangját. Fel kell készülnünk, Sósvíz, mégpedig hamar! Szerencsére van itt négy vagy öt hordó tele vízzel, azt hiszem, elég lesz.

Nagy Kígyóra is számíthatunk, előbb-utóbb segítségünkre siet.

Nyomkereső kinyitotta az egyik lőrést. Előbb elfújta a gyertyát, nehogy fénye megkönnyítse valamelyik irokéznek a célzást.

Aztán odaszorította arcát a réshez, és hallgatózott.

- Nyomkereső mester! - hallatszott alulról. - Egy barát szeretne beszélni magával. Jöjjön bátran az ablakhoz, nem érheti semmi baj, amíg az 55-ösök hadnagyával tárgyal.

Cap bácsi is megismerte Muir hangját, és kíváncsian várta, mi lesz ebből.

- Itt vagyok, hadnagy úr, mit kíván tőlem? - felelte Nyomkereső.

- Ismerem az 55-ösöket, derék ezred, bár a magam részéről a 60-asokat jobban szeretem. Az indiánok közül meg a delavárokat kedvelem jobban, mint a mohawkokat. No de ez mellékes.

Halljuk: mit óhajt? Mert bizonyára nemcsak egy kis beszélgetés kedvéért jött ide a blokkházhoz, ilyen késő éjszakai órában, amikor jól tudja, hogy kedvenc játékszerem, a Szarvasölő itt van a kezem ügyében.

- Ah, magától nem félek, Nyomkereső barátom! Eszembe se jut arra gondolni, hogy belém ereszt egy golyót. Azért jöttem, hogy baráti tanáccsal szolgáljak. A bátorság és a kitartás szép dolog, de csak bizonyos határig. Az ellenség olyan túlerőben van, hogy minden ellenállás esztelenség. Nagyon sajnálnám, ha a maga makacssága újabb bajokat okozna. Adja fel a blokkházat, azzal a kikötéssel, hogy magát hadifogolynak tekintsék, és ennek megfelelő bánásmódban részesítsék.

- Jó tanács, mondhatom - felelte Nyomkereső. - És olcsó is . . ., magának legalábbis nem kerül semmibe. De rosszul ismer, ha azt hiszi, hogy én megadom magam, amíg van lőszerem, vizem és harapnivalóm. Márpedig itt egyikben sincs hiány.

- Hát ha mindenáron Cap mester sorsára akar jutni, aki ott fekszik holtan a bokrok közt . . .

- Hol fekszem én?! - rikoltotta egy másik lőrésből az állítólagos halott. - Vegye tudomásul, hogy élek, és virulok, sőt még egy puskát is el tudok sütni, ha kell!

- Ez bizony az ő hangja! - ismerte el Muir. - Hogy került oda? No, mindegy, örülök, hogy él. Azt hittem, fűbe harapott.

De ha Cap barátunk ott is van maga mellett, a sógorára keresztet vethet, mert a szerencsétlen őrmester sortűz áldozata lett embereivel együtt. Lundie az oka, az a vén szamár! Sajnálom a szegény őrmestert, aránylag fiatalon halt meg.

- Ebben is téved, hadnagy úr - felelte Nyomkereső, és egy kis cselhez folyamodott, hogy a blokkház védelmét erősebbnek tüntesse fel. - Az őrmester is itt van velünk, és semmi baja. Egy keveset ő is ért a puskához, nem?

- Csupa jó hír! - lelkendezett a szállásmester. - Örülök neki a szép Mabel kedvéért. De ha az ifjú hölgy itt van még, sürgősen hagyja el a blokkházat, nehogy tűzhalált haljon. Maga erdei ember, ismerheti ennek az elemnek pusztító erejét.

- Igen, tudom, hogy a tűz nemcsak ebédfőzésre használható.

Ismerem, ahogy ön mondja, ennek az elemnek a pusztító erejét.

De az én Szarvasölőm tüze sem megvetendő, elhiheti. Aki tűzcsóvával ide merészkedik, megpörköli az irháját! Gyújtónyilakkal is kár próbálkozni, mert a blokkház vaskos rönkjeit nem zsindely takarja, és vizünk is van, mint már mondtam, bőségesen. A lapos tető megkönnyíti a tűzoltást. Békés ember vagyok, ha békében hagynak, de aki megpróbálja rám gyújtani a házat, pórul jár.

- Ez amolyan üres hősködés, Nyomkereső! Ha maga igazi katona lenne, belátná, hogy ebben a helyzetben ki kell tűzni a fehér zászlót.

- Elég a szóból! Nagyon furcsállom a beszédét, szállásmester úr. Egy királyi tiszttől más beszédet vártam volna. Adjuk át a szót a fegyvereknek.

- Van lelke azt a szegény lányt kitenni ilyen veszélynek?

- Mabel Dunham az apja mellett van, és a világért sem hátrálna meg. Jó éjszakát, hadnagy úr! Végeztünk.

Visszahúzódott a lőréstől, és utasította Cap mestert, hogy menjen fel a tetőre, és készüljön fel a tűzoltó teendőire. Cap kibújt a csapóajtón. Nagy ordítozás, majd puskaropogás fogadta.

Sűrűn kopogtak a golyók a farönkökön. Az ostrom komolyra fordult. Gyújtónyilak is röpködtek a levegőben. Cap alig győzött utánuk kapkodni. Néhány perc alatt vagy tíz lángoló nyilat taposott el.

A lárma és puskaropogás nem ijesztette meg Cap mestert,

Nyomkeresőt még kevésbé. Mabelt annyira elfoglalta apja ápolása, hogy semmi mással nem törődött. Az őrmester meghallotta a csatazajt, szeme mintha kigyúlt volna egy pillanatra, és arca is kipirult, amint az ismerős hangokra figyelt.

- Roham! - hebegte. - Gránátosok, előre! Ki meri megtámadni erődünket? A tüzérség mért nem nyit tüzet?

Miközben lázában félrebeszélt, csakugyan megszólalt egy ágyú a közelben. A nehézlövedék eltalálta a blokkházat. A gerendák recsegtek-ropogtak. Mabel önkéntelenül felsikoltott. Azt hitte, az emeleten vége mindennek. A borzalmat még az is növelte, hogy a beteg kissé feltápászkodott, és hörgő hangon kiáltotta:

- Roham! Előre!

Szerencsére Nyomkereső megjelent a létrán, és leszólt, hogy megnyugtassa a lányt:

- Ne féljen, Mabel! Ez afféle igazi mingó munka - nagyobb a lárma, mint a baj. A csavargók kézre kerítették a kiságyút, amit az őrmester zsákmányolt a francia bárkán. Most a blokkház ellen fordították és elsütötték. Szerencsére csak egy golyó volt benne, és így máris kitombolták magukat. Egy kis kárt okoztak az emeleti raktárban, de oda se neki! Az a fő, hogy senki sem sebesült meg. Cap bácsi le se jött a háztetőről, én pedig annyiszor voltam már puskatűzben, hogy egy ágyútól sem ijedek meg, különösen ha mingó kézben van.

Cap csakugyan megérdemelt minden dicséretet. Még az indiánok is csodálattal adóztak bátorságának. Úgy járkált odafenn, mintha egy hajó fedélzetén sétálgatna valami kisebb viharban.

Eszébe se jutott fedezéket keresni az indián hadviselés szokása szerint, hanem vakmerő módon teljes célt mutatott az ellenségnek. Szinte egyszerre jelent meg vödrével a tető minden pontján, hol ide rohant, hol oda, a kellő időpontban a kellő helyre zúdítva a vizet. Mindezt olyan nyugalommal cselekedte, mintha csak a fedélzet felmosása lenne a feladata. Az indiánok ordítozását tulajdonképpen ő váltotta ki. Amikor rendíthetetlen nyugalmát látták, eleinte vad düh öntötte el őket, és úgy üvöltöztek, mint egy farkascsorda. Ennek a sápadtarcúnak, úgy látszik, meg se kottyannak a golyók. Jobbra-balra fütyülnek el a füle mellett, még a ruháját is megszaggatják, de egyetlen horzsolást sem ejtenek rajta. Valami bűbájosság lehet a dologban. Amikor az ágyúgolyó áttörte a tetőgerendákat, az öreg tengerész elejtette vödrét, de nem esett hasra. Sapkáját lengette, és háromszoros hurrával üdvözölte a veszedelmes vendéget. Persze örömében hurrázott, hogy a lövedék nem tett benne kárt. De ez a móka mentette meg igazában az életét. Ettől a pillanattól fogva az indiánok nem lőttek többé rá, még a lángoló nyilakat sem röpítették a blokkház felé. "Sósvíz megőrült!" Mintha összebeszéltek volna, valamennyien egyszerre jutottak erre a megállapításra. Mindenki ismeri az indiánoknak azt a nagylelkű vonását, hogy egy ujjal sem bántják azt, akit őrültnek tartanak.

Nyomkereső viselkedése egészen más volt. Minden mozdulatát hosszú tapasztalaton alapuló gondos számítás vezette. Mindig óvatosan közelítette meg a lőréseket, nehogy fölöslegesen kitegye magát a veszélynek. Ennek az embernek a bátorsága közmondásos volt. Egy ízben már a kivégzőoszlophoz kötözve nézett farkasszemet kínzóival, akik késeikkel hadonásztak az orra előtt.

Nem ismerte a félelmet. De ha most látta volna valaki, aki még nem hallott róla soha, talán mosolyog túlzott óvatosságán. Persze nem azért volt olyan körültekintő, mert a saját életét féltette.

Mabelre gondolt, a fiatal lány biztonságára és jövőjére, ezért nem mulasztott el semmiféle elővigyázatossági rendszabályt. Ma bölcs volt, mint a kígyó, és rendíthetetlen, mint a kőszikla.

Az ostrom első tíz percében fel sem emelte puskáját, hiszen tudta, hogy az ellenséges golyók amúgy sem tesznek kárt a blokkház kemény gerendáiban. Ott volt, amikor a kiságyút zsákmányolták, és tudta, hogy csak egy golyó volt hozzá. Semmi oka sem volt az ellenség tüzétől félni, hiszen legfeljebb egy-egy különösen szerencsés golyó juthatott be véletlenül a lőrésen. Ez meg is esett néhányszor, de a golyó olyan szögben repült, hogy nem okozhatott semmi bajt, amíg az indiánok ilyen közel voltak; viszont ha messzebbről lőnek, aligha találják el a szűk nyílást. Ám amikor mokasszinba bújtatott lábak gyors neszét hallotta, tudta, hogy ütött a cselekvés órája. Lehívta Cap bácsit a tetőről, ahol megszűnt már minden veszély, és megkérte, hogy tartsa készenlétben a vizet annál a nyílásnál, amely alatt az ellenség máglyát próbál gyújtani.

Kevésbé gyakorlott harcos talán lázasan sietett volna meghiúsítani a veszedelmes kísérletet. Nyomkeresőnek eszébe se jutott elsietni a dolgot. Célja nemcsak az volt, hogy eloltsa a tüzet, amelyet egy percig sem vett komolyan. Fontosabb volt, hogy megleckéztesse az ellenséget, és elvegye a kedvüket attól, hogy - legalábbis az éjszaka hátralevő óráiban - megismételjék a támadást. Ezért várnia kellett, amíg a máglya első fényénél hasznát veheti céllövő tudományának. Hadd hordják csak ide az irokézek a sok száraz rőzsét, rakják csak meg a máglyát, lobbantsák lángra, és térjenek vissza akadálytalanul rejtekhelyeikre! Nyomkereső csak annyit engedett még Cap mesternek, hogy egy vízzel telt hordót odagurítson a lyukhoz, közvetlenül a készülő máglya fölé, hadd legyen kéznél a kellő percben. Ez a perc azonban, megítélése szerint, csak akkor következik be, amidőn az ágaskodó lángok megvilágítják a környező bokrokat, és éles szeme felfedezheti három vagy négy indián körvonalait, amint a bokor mögött lapulva lesik a tűz elharapózását.

- Készen van, Cap mester? - kérdezte végre. - A lángok már erősen nyalják a gerendákat. Itt a hordó? Jó helyen van? Egy csepp víznek sem szabad kárba vesznie.

- Rendben! - felelte kurtán a tengerész.

- Várja meg a parancsot! Csatában vagy válságos percekben ne legyen az ember se vakmerő, se türelmetlen. Várjuk ki a kedvező pillanatot.

Miközben ezeket az utasításokat kiadta, maga is megtette a szükséges előkészületeket. A Szarvasölőt szép nyugodtan a vállához emelte, gondosan célzott, majd elsütötte a fegyvert. Az egész körülbelül fél percig tartott. Azután megint behúzta a fegyvert, és szemét a lőréshez tapasztotta. "Egy gazfickóval kevesebb - dünnyögte magában. - Láttam már ezt a pofát azelőtt, tudom, vérszomjas fickó volt. Istenem!

A maga felfogása szerint helyesen cselekedett, viszont én is csak azt teszem, amit tennem kell. Még egy ilyen találat, és akkor talán nyugtunk lesz reggelig." Újra megtöltötte puskáját, és megint a bokrok közé durrantott.

Egy másik indián is a fűbe harapott. A többi nem várta meg a harmadik lövést. Az egész banda, amely a blokkház körül a bokrokban kuporgott, talpra szökkent, és már azzal sem törődve, látják-e vagy sem, szétszaladt a szélrózsa minden irányában.

- No, most aztán öntheti, Cap mester! - mondta Nyomkereső.

- Ma éjszakára elvettem a kedvüket a gyújtogatástól.

- Zuhany! - kiáltotta Cap, nagy gonddal megbillentette a hordót, és egy csapásra eloltotta a lángokat.

Az éj hátralevő része tökéletes nyugalomban telt el, Nyomkereső és Cap felváltva őrködött, valójában egyik sem aludt. Mindketten megszokták az őrtállás fáradalmait, és hosszú ideig meg tudtak lenni alvás nélkül, mint ahogy szinte érzéketlenül tűrték az éhséget és szomjúságot is.

Mabel apja szalmazsákja mellett virrasztott. Arra gondolt, hogy az ember boldogsága mennyire függ képzelt dolgoktól.

Eddig apátlanul nőtt fel, de nem érezte magát árvának. Most pedig, amikor számolnia kellett apja halálával, úgy érezte, hogy a világ üres lesz nélküle, és soha életében nem lehet már boldog.

XVIII. AZ ÁRULÓ

Mihelyt megpirkadt, Nyomkereső és Cap megint felment a tetőre terepszemlét tartani. A tető egy részét alacsony oromzat vette körül.

Ez meglehetős védelmet nyújtott a lövészeknek, ugyanis lefekhettek a mellvéd mögé, és onnan lőhettek a szigetre; még az idevezető csatornákat és lagúnákat is lehetett látni.

Friss déli szél fújt. A víz haragoszöld volt, de csak gyengén hullámzott. A nagyjában ovális alakú sziget kelet-nyugati irányban nyúlt el. Ügyes hajósnak nem esett volna nehezére a sziget bármelyik hosszanti partja mellett elvitorlázni. Cap tüstént megállapította ezt, és meg is magyarázta Nyomkeresőnek. Mindketten örültek neki, mert abban reménykedtek, hogy Oswegóból kapnak majd segítséget. Miközben a vizet bámulták, Cap hirtelen felkiáltott:

- Vitorla a láthatáron!

Nyomkereső gyorsan abba az irányba nézett, mint Cap, és csakhamar észrevett valamit, ami igazolhatta az öreg tengerész örömét. Valami kis fehérség emelkedett ki a szomszédos szigetek sík terepe mögül. Nemsokára meg is lehetett különböztetni a víztől, fűtől és bokroktól egy hajó vitorláját, amint a part mögött elsuhant. Mintha egy fehér ló nyargalt volna a zöld fűben . . ., vagy inkább olyan volt, mint egy bárányfelhő, ha gyorsan kergeti a szél.

- Ez nem Jasper - mondta Nyomkereső csalódott hangon, mert az elsuhanó járműben nem ismerte fel barátja hajóját. Nem, nem.

A fiú már rég messze jár innen. Ez valami francia bárka lehet, amit szövetségeseik, az átkozott mingók megsegítésére küldtek.

- Ez alkalommal tévedett, Nyomkereső barátom - jelentette ki

Cap ellentmondást nem tűrő hangon. - Ez bizony a Scud orra és árboca, ha a vitorlák elhelyezése nem is olyan, mint máskor.

- Ha csakugyan Jasper közeleg, akkor hurrá! - kiáltott fel

Nyomkereső. - Ilyen szövetségessel az egész mingó népet megfutamítom! De nehogy a fiúnak eszébe jusson egyszerűen kikötni!

Isten őrizz, hogy ő is csapdába essék, mint az őrmester!

- Sajnos, a veszély fennáll. Micsoda háború ez? Itt bójákkal kellene kijelölni a kikötőhelyet, ahol horgonyt lehet vetni, kórházsátor is kellene, ahol a sebesülteket bekötözik. Ez nem háború, hanem közönséges mészárlás. Ha a fiú a part mellett horgonyt vet, vége! Persze ha titokban összejátszik a franciákkal, akkor meg . . .

- Már megint ezzel hozakodik elő, Cap mester! Öt perc múlva megtudunk mindent. De akárhogy is, azt hiszem, annyit elvárhat tőlünk, hogy figyelmeztessük, vigyázzon magára.

De jeladásra nem került sor. Először is nem tudták, hogyan csinálják meg, másodszor meg nem is volt rá idő, mert a Scud már tajtékot verve hasította a hullámokat a sziget széloldalán. Egyetlen lelket sem lehetett látni a fedélzetén, akinek jelezni lehetett volna. Még a kormányállás is elhagyatottnak tűnt fel, noha a hajó biztosan és határozottan tartotta irányát.

Cap néma csodálattal nézte a szép kis hajót. Amint a Scud közelebb ért, Cap látta, hogy a kormánykerék működik - kötelekkel irányítja valaki láthatatlanul. A korlát mögött deszkákat fektettek élükre, és ez mindjárt megmagyarázta az egész titokzatosságot: az emberek nyilván a deszkák mögött fekszenek, mert számítanak arra, hogy a hajót golyózápor fogadhatja. Ez részben megnyugtató, részben pedig aggasztó volt.

- Nem esnek bele vakon a csapdába - mondta Nyomkereső. - Viszont azt is látom, hogy Nagy Kígyó még nem jutott el Oswegóba, hogy hírt adjon rólunk, és segítséget hozzon. Nem számíthatunk másra, csak a saját erőnkre. Most, hogy itt van Jasper is, megállunk a magunk lábán. Jasper egymaga felér egy század katonával. Ön, Cap mester, kiváló tengerész, minden hajóhoz ért. Jasper jobban ismeri ezt a nagy tavat, mint bárki más, én pedig felveszem a versenyt a mingókkal. A legjobb eséllyel harcolhatunk a kis Mabelért.

- Meg is tesszük! - felelte Cap derűsen, mert most már bízni kezdett abban, hogy nem kell búcsút vennie skalpjától!

- Istenemre! - kiáltott fel Nyomkereső boldogan. - Nagy Kígyó is a Scud fedélzetén van, látom a kenuját a hajó farán!

Most már nem félek semmitől! Jaspert nem érheti kellemetlen meglepetés. Nagy Kígyó elmondott neki mindent. Egy mohikán többnyire hallgat, de beszélni is tud, ha kell. Éspedig pontosan mondja el a történetet - vagy hallgat, s nem fecseg, mint a mingók.

Az olvasó bizonyára már régen észrevette, milyen jó véleményt táplált Nyomkereső a mohikánokról és a velük rokon delavárokról, viszont mennyire megvetette a mingókat. Főleg azért haragudott rájuk, mert hazudtak - mint egynémely rossz író, aki nem látja meg a legérdekesebb dolgokat, amelyek az orra előtt játszódnak le, mert egyetlen tudománya légből kapott hazugságok pókhálóit szövögetni.

- Lehet, hogy az a kenu mégis a kutterhoz tartozik - mondta Cap aggodalmaskodva. - Jaspernek is volt egy kenuja, amikor elvitorlázott.

- Nem, nem, Cap mester - nyugtatta meg Nyomkereső. - Ha én egy kenut látok, ezer közül is felismerem. Ez bizony Nagy Kígyó kenuja, és már tudom is, hogy került oda. Mihelyt a nagy főnök megállapította, hogy a blokkházat a mingók ostrom alá vették, elindult az erőd felé, hogy segítséget hozzon. De útközben találkozhatott a kutterral, és idehozta, hogy hamarabb segíthessen rajtunk. Remélem, hogy még Jasper a kapitány!

- Mi tagadás, most jó volna - vakargatta a fejét Cap. - Mert akár tisztességes ember, akár áruló, megmutatta a viharban, hogy legény a talpán.

- És amikor lesiklott a zuhatagon? - kérdezte Nyomkereső.

Könyökével Cap hasába bökött, és hangtalanul nevetett a maga furcsa módján.

A Scud most már olyan közel volt, hogy Cap nem is felelt az ugratásra. A helyzet ebben a pillanatban olyan különös volt, hogy részletesebb leírást követel. El kell mondanunk egyet-mást, hogy az olvasó tisztán lásson.

A szél viharossá erősödött. A kisebb fák meghajtották koronájukat, mintha le akarnának feküdni, és a bokrokon keresztül száguldó szél olyan volt, mint a régi római harckocsik zúgása, amint letiporták az ellenséget. A levegőben vadul röpködött a sok falevél, amelynek ebben az évszakban egy kis szellő is elég volt, hogy tovasöpörje. Szigetről szigetre röpködtek, mint egy madárcsapat.

De a széltől eltekintve a sziget néma volt, mint a sír. Hogy a mingók még ott voltak, a kenuik árulták el, amelyek az 55-ösöktől zsákmányolt csónakokkal együtt himbálóztak a vízen, abban a kis öbölben, amelyet kikötőnek szemeltek ki. A Scud váratlan megjelenése kellemetlen meglepetés lehetett a mingók számára, de ezt nem árulták el semmivel. Ha a hadiösvényt járták, annyira fegyelmezettek voltak, hogy érzelmeiknek és indulataiknak nem adtak hangos kifejezést. Az odvában leselkedő róka ösztönös ravaszságával lapultak rejtekhelyükön. Bizonyára nagy aggodalommal bámulták a rejtélyes hajót, melynek útját látszólag nem irányította senki. Hogy fedélzetén egyetlen élő lelket sem lehetett látni, ijesztő és vészjósló lehetett az indiánok szemében. Még a bátrabbak is kételkedni kezdtek abban, hogy ez a szerencsés kezdetű kaland jó véget ér. Nyílhegy sokat érintkezett a fehérekkel a tó mindkét oldalán, és megismerte szokásaikat. De még ő is babonás borzongással bámulta a legénység nélkül közelgő vitorlást, és örült volna, ha már hátat fordíthat ennek az átkozott szigetnek.

Közben a hajó egyre jobban közeledett. A lagúna közepén dagasztotta a tajtékos vizet, meg-meghajolva a szélroham előtt, majd újra kiegyenesedve, mint egy filozófus, aki leszegi fejét a nekizúduló szélben, de újra felemeli, ha a vihar továbbvonult. Ámbár kevés vitorlát húzott fel, sebessége nagy volt. Mindössze tíz perc múlhatott el azóta, hogy árboca először bukkant fel a távoli fák koronái mögött - és már egy vonalban volt a blokkházzal. Cap és Nyomkereső kihajolt az oromzaton, amint a hajó elhaladt sasfészkük előtt. Ekkor legnagyobb örömükre Jasper talpra szökkent a fedélzeten, és három harsány hurrával üdvözölte őket. Cap - mit sem törődve a kockázattal - az oromra ugrott, és karját lengetve viszonozta az üdvözlést. Szerencséje volt, senki se lőtt rá, mert az indiánok jobbnak látták némán lapulni. Nyomkereső nem szédült meg a perc drámai izgalmától, és csak a gyakorlati követelményekre gondolt. Amint megpillantotta barátját, sztentori hangon átkiáltott hozzá:

- Hurrá, most már miénk a győzelem! Sózzál oda nekik a bokrok közé, úgy szétrebbennek majd, mint a fürjek!

Jasper meghallott talán egy-két szót, de a többit elnyelte a szél.

A Scud pedig már tovasuhant, és a következő percben eltűnt a berek mögött, melynek fái elzárták a kilátást a blokkház elől.

Két-három szívszorongató perc után a fehér vitorlák újra megcsillantak a kis ligeten túl. Jasper lassított, megfordította az ormányvitorlát, és a hajó irányt változtatva, befordult a másik lagúnába. A szél elég erős volt ahhoz, hogy lehetővé tegye a műveletet. A fordulat könnyedén ment végbe, a vitorlák meg se feszültek, a pompás kis hajó készségesen engedelmeskedett a lapátnak.

Most már látták, hogy Jaspernek esze ágában sincs horgonyt vetni. Célja egyelőre a felderítés volt. De amikor körülvitorlázta az egész szigetet, és újra eljutott abba a lagúnába, ahol először felbukkant, megint irányt változtatott. A fővitorla akkorát csattant, mint egy ágyú, és Cap már-már attól tartott, hogy meg reped.

- Szerencsére őfelsége nem sajnálja hajóitól a legjobb vásznat

- dünnyögte. - Mi tagadás, a fiú ért a vitorlához!

- Ért bizony, ha nem is szagolt még sós vizet, és csak itt tanulta a mesterségét, az Ontario-tavon - bólintott Nyomkereső. - Mindig mondtam, ezzel a tehetséggel született, nagy hajókon volna az igazi helye.

- Jön is már! - ujjongott Cap, amint a Scud befordult eredeti irányába. - Mindjárt meglátjuk, mit akar. Mert az nem lehet a célja, hogy fel és alá sétifikáljon, mint egy kislány a bálon.

A Scud most már olyan közel járt a parthoz, hogy a két férfi a blokkház tetején azt hitte, végre igazán horgonyt vet. A rejtekhelyükön leselkedő mingók alig tudták örömkiáltásukat visszafojtani; a lapuló tigris érezhet így, amikor látja, hogy kiszemelt áldozata gyanútlanul közeleg. Ám Jasper tudta, mit csinál. Ismerte a víz mélységét a sziget körül, és tudta, hogy a hajó bátran megközelítheti a partot, nem futhat zátonyra. Olyan közel merészkedett, hogy magával sodorta a két katonai csónakot, amely a kis öbölben ringatózott kikötve. Egyszerűen maga után húzta, majd vontatókötélre vette őket. Igen ám, csakhogy az indiánok a saját csónakjaikat is rákötötték a két zsákmányolt katonai csónakra! Így aztán Jasper egy csapásra megfosztotta az indiánokat járműveiktől és attól a lehetőségtől, hogy szükség esetén elhagyhassák a szigetet, ha csak úszva nem. Rá is eszméltek a mingók, egyszerre felugrottak, dühös ordításban törtek ki, és elsütötték puskáikat, de tüzelésük nem árthatott a hajónak. Miközben a mingók így megfeledkeztek magukról dühükben, két puska dördült el az ellenséges oldalon. Az egyik a blokkház tetején szólalt meg, és nyomában egy irokéz holtan esett össze: koponyáját fúrta át a golyó. A másik puska a Scud mellvédje mögött dördült el. A mohikán fegyvere volt. Ha nem is talált célba olyan hajszálnyi pontossággal, mint a Szarvasölő, mégis nyomorékká és harcképtelenné tette az egyik mingót. A Scud fedélzetéről hurrázás hallatszott, az indiánok pedig tüstént lehasaltak - úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

- Nagy Kígyó üdvözlete volt ez - mosolygott a második lövés után Nyomkereső. - Jó puskája van, ha nem is olyan, mint az én Szarvasölőm. No, ha Jasperen kívül a mohikán is itt van, aztán mi ketten, maga meg én, megtanítjuk ezeket a csavargókat kesztyűbe dudálni!

A Scud közben folyton mozgásban volt. Amint a sziget végébe ért, Jasper szabadon eresztette zsákmányát; a szél menten elsodorta a csónakokat, amelyek végül a szélenyhe oldalon vetődtek partra, egy mérföldnyire a blokkháztól. A Scud most már a másik csatornában hasította a habokat. A blokkház tetejéről látni lehetett, hogy a fedélzeten történik valami. Amikor a kutter megint a fő öbölbe ért, ahhoz a helyhez, ahol a mingók lapultak, szétrepült egy ponyva, és egy ágyú torka meredt fenyegetően a mingók felé. A Scud egyetlen ágyúja abban a pillanatban el is dördült, és kartácstüzet zúdított a bokrokra. Az indiánok úgy felugrottak, mint egy felrebbentett fürjcsapat. A Szarvasölő is beleszólt a dologba, és egy irokéz megint fűbe harapott. Csingacsguk sem volt rest, és második lövésével megsántított egy indiánt. A menekülők hamarosan újabb búvóhelyet találtak. Az erőviszonyok megváltoztak.

De mielőtt az újabb támadás megindulhatott volna, felbukkant Júniusi Harmat nagy fehér zászlóval a kezében. Mellette Muir és a francia kapitány lépkedett, felemelt kézzel jelezve, hogy fegyverszünetet kérnek.

A tárgyalások a blokkház alatt kezdődtek meg, Nyomkereső biztos fegyvere lehetetlenné tett minden cselt vagy ravaszkodást.

Jasper is hamarosan horgonyt vetett a közelben, és ágyúját a tárgyalókra szegezte. A fedélzeten most már nyugodtan felálltak az emberek. Csak Csingacsguk maradt tovább is láthatatlan, inkább szokásból, mint bizalmatlanságból.

- Győztek, Nyomkereső - kiáltotta a szállásmester -, és Sanglier kapitány úr személyesen kéri, szabják meg feltételeiket! A kapitány úr reméli, hogy szabad elvonulást engedélyeznek az ellenfélnek, mely csak kötelességét teljesítette hazája és uralkodója iránt, éppen úgy, mint önök. Felhatalmaztak arra, hogy felajánljam a sziget kiürítését, a foglyok kölcsönös kicserélését és a skalpok visszaszolgáltatását. Miután az ellenfélnek málhája nincs, azt hiszem, hadisarcról nem lehet szó.

A tárgyalás olyan hangosan folyt, hogy egyformán lehetett hallani a blokkház tetején és a kutter fedélzetén.

- Mit szólsz ehhez, Jasper? - kiáltott át a hajóra Nyomkereső.

- Hallottad a feltételeket. Hagyjuk szaladni a csavargókat, vagy pörköljük meg őket?

- Mi történt Mabellel? - kérdezte a fiatalember, és gondfelhő borította el csinos arcát. - Ha csak egy hajaszála is meggörbült, nem kegyelmezünk a gazfickóknak!

- Mabelnek semmi baja! Sebesült apját ápolja odalenn. Az őrmester állapota súlyos, de Mabel . . .

- Itt vagyok! - csendült fel a lány hangja, amint most előbújt a csapóajtón. - Én azt mondom, legyen vége a vérontásnak. Elég baj az is, ami eddig történt. Ha el akarnak vonulni, menjenek isten hírével. Ne tartsuk vissza őket! Apám, sajnos, utolsó óráit éli, hadd haljon meg békességben.

- Ne szólj bele, Mágneském, ehhez nem értesz - intette le

Cap. - Ha elengedjük őket, legközelebb megint a torkunknak esnek. A hadisarcról sem mondhatunk le olyan könnyen.

- Nem tudom - mondta Nyomkereső. - Inkább Mabel kisasszonynak adnék igazat. Elég volt a vérengzésből. Folytassa, hadnagy úr. Mit akarnak még mondani a franciák és szövetségeseik?

- Nyomkereső régi harcos, és tudja, hogy a hadiszerencse forgandó

- mondta Muir. - Ezért nem szabad a győzelmet kihasználni. Az ellenfél sem bánt kegyetlenül legyőzött foglyaival. Ezt Cap mester is tanúsíthatja.

- Mi ketten nem voltunk legyőzött foglyok, mert nem is harcoltunk - felelte Cap. - Én csak azt tanúsíthatom, hogy együtt bujkáltunk egy sziklaodúban.

Jasper és Nyomkereső jót nevetett. Cap meg hangosan hahotázott.

A francia kapitány is mosolygott. A derűs hangulat megkönnyítette a tárgyalások befejezését. Nemsokára megállapodásra jutottak. A szigeten levő mingókat fegyvertelenül felsorakoztatták a tisztáson, vagy száz lépésnyire a blokkháztól. A Scud rájuk szegezte ágyúját, hogy sakkban tartsa őket. Nyomkereső kijött a blokkházból, és ellenőrizte a megadási feltételek betartását. Az indiánok kénytelenek voltak minden fegyverüket lerakni, még késeiket és tomahawkjaikat is. Nyomkereső ragaszkodott ehhez a kikötéshez, tekintettel arra, hogy az ellenfél számbelileg négyszeres túlerőben volt. A francia tiszt, akit Sanglier kapitánynak emlegettek, bár nem ez volt az igazi neve, tiltakozott a fegyverletétel ellen, amelyet megalázónak tartott. Fegyveres elvonulást szeretett volna, de nem tudta elérni. Nyomkereső szemtanúja volt már néhány vérfürdőnek, amit az indiánok rendeztek, és tudta, hogy semmiféle ígéretben vagy fogadkozásban sem szabad megbíznia.

Makacsul ragaszkodott az ellenfél lefegyverzéséhez. Másik kikötése az volt, hogy a kapitány adja ki foglyait, akiket ugyanabban a sziklabarlangban őriztetett, ahol Muir és Cap talált korábban menedéket. Előhozták a foglyokat. Hatan voltak, köztük két könnyebb sebesült. A másik négynek semmi baja sem volt, és csak cselből vágódott hasra, mintha elesett volna, ami az indián harcokban megszokott fogás volt. Mind a hatan visszakapták puskájukat, és csatlakoztak Nyomkeresőhöz, aki ilyenformán már számba vehető haderővel rendelkezett. Az ellenségtől elkobzott fegyvereket behordatta a blokkházba, és szabályos őrséget állított fel az ajtóban és a parton is. A többi katona, sajnos valóban elesett. Az irokézek a súlyosan sebesült katonákat is leöldösték.

Amikor ezek az intézkedések lehetővé tették, Jasper újra elindította hajóját, és összeszedte a partra vetett csónakokat, majd visszavontatta őket a blokkház közelébe. Itt az indiánok mind csónakba szálltak. Jasper harmadszor is vontatókötélre fogta a csónakokat, kivitte őket a tóba, és a szigettől néhány mérföldnyire valamennyit szélnek eresztette. Minden csónakban csak egy evezőt hagytak meg. Jasper tudta, hogy a szél kihasználásával így is eljutnak a kanadai partra.

Az ellenség soraiból nem maradt a szigeten más, csak Sanglier kapitány, Nyílhegy és Júniusi Harmat. A kapitány még néhány írásbeli feljegyzést akart kicserélni az egyetlen jelenlevő angol tiszttel, Muir hadnaggyal, Nyílhegy pedig saját elhatározásából maradt vissza. Bizonyára megvoltak az okai arra, hogy elszakadjon irokéz szövetségeseitől. Két kenut visszatartottak hármuk számára, hogy később elhagyhassák a szigetet.

Az első csendes percek eszébe juttatták Nyomkeresőnek, hogy már huszonnégy órája böjtöl, és barátai is éhesek lehetnek. Cap segítségével tüzet rakott a szabadban, és kiadós reggelit főzött.

Mabelt is kényszerítette, hogy egyék valamit. Közben beszaladt az őrmesterhez, és vigasztalgatta, bár látta, hogy felépüléséhez nincs semmi remény. Amikor visszatért a tűzhöz, ott találta Jaspert is.

Enni kell a legizgalmasabb körülmények között is, az emberi szervezet megköveteli a magáét. A katonák mohón estek neki az ételnek, de senkinek sem volt kedve beszélgetni vagy tréfálkozni, mint falatozás közben szokás. Mindnyájan tudták, hogy az őrmester végét járja, és együtt éreztek vele.

Muir félrevonta Nyomkeresőt egy kis magánbeszélgetésre. Modora most is olyan volt, mint máskor; az a túlzott udvariasság jellemezte, mely nemcsak mesterkélten, hanem szinte sértően hat az emberre. Sokan azt mondják, hogy a fiziognómia és a frenológia

- vagyis az arcvonások és a koponyaalkat tana - nem komoly tudományok, de Nyomkereső úgy vélte, hogy Muir arcából és fejformájából is ki tudja olvasni kétszínűségét, alattomosságát.

Ez az elfajzott skót émelygősen édes mosollyal leplezte álnok szándékait, és skót tájszólással sima nyelve hazugságait. Előléptetését és kenyerét Lundie családjának köszönhette, mégis minden alkalmat megragadott az őrnagy ócsárlására. Persze csak a háta mögött szidta, szemtől szemben hízelgett neki. Mindezt Nyomkereső már régen észrevette. Kedvetlenül ballagott a szállásmester mellett, várva, mit akar neki mondani. Nagyobb ellentétet el sem lehet képzelni, mint ami a két ember közt mutatkozott.

Az egyik magas volt, a másik inkább köpcös. Az egyik bőbeszédű, a másik hallgatag. Az egyik ravasz, a másik nyílt és egyszerű.

Csak egyben hasonlítottak: a bátorság mindkettőjükben körültekintő óvatossággal párosult.

- Kedves barátom - kezdte Muir -, meg kell mondanom, hogy ön ugyancsak kitüntette magát ebben a kalandban. Kár, hogy nem tiszt, és nem is válhatik azzá, de mint katonai vadász és erdei vezető is kaphat kitüntetést. Majd szólok az őrnagy úrnak néhány szót az ön érdekében.

- Köszönöm, ne fáradjon - felelte Nyomkereső száraz hangon.

- Ha akarok valamit az őrnagy úrtól, meg tudom mondani magam is.

- Igaz, igaz, nincs szüksége az én támogatásomra. De a tanácsomat megszívlelheti. Azt ajánlom, vegye feleségül Mabelt.

Nagyon jól fog járni vele. Mindketten jól járnak egymással.

- Csodálatos tanács! Azt hittem, Mabel kisasszony kezére a hadnagy úr is pályázik.

- Csak pályáztam, kedves barátom. De meggondoltam a dolgot. Belátom, hogy magának több esélye van. Csak ne tétovázzon sokáig. Addig üsse a vasat, amíg meleg.

- Nem hiszem, hogy ildomos volna erről a kérdésről beszélni, amikor a szegény őrmester haldoklik.

- Éppen azért, kedves barátom. Nagy vigasztalás lenne számára az a tudat, hogy a lánya jó kezekben van. Mert a nő gyenge folyondár. Kell egy karó, amire bizton támaszkodhat.

- Maga csak tudja, szállásmester úr - jegyezte meg csendesen

Nyomkereső.

- Ejnye, milyen kópé! Ki se néztem magából. Még ugratja is a szerencsétlen flótást, akinek elszerette a szíve választottját!

- Vigasztalódjék, még nem jött hozzám feleségül - mondta

Nyomkereső. - Egyelőre nem is kerülhet rá sor, amíg az őrmester halálán van. Aztán . . . majd meglátjuk.

- Igen, meglátjuk. Akárhogy lesz is, elviselem férfiasan. De valamivel kárpótolhat engem, kedves barátom.

- Éspedig?

- Nézze csak . . ., az én helyzetem itt nagyon furcsa. Én vagyok az egyetlen tiszt, és mégsem én rendelkezem. Mint megfigyelő vettem részt az expedícióban, csupán megfigyelői minőségben.

Bizonyos okok arra késztettek, hogy másnak engedjem át a parancsnokságot. Képzelheti, mennyire bántott ez. Míg mások kitüntették magukat, én nem voltam több, mint afféle - meg figyelő!

- Nem tudom, mi lett volna, ha ön a parancsnok - felelte

Nyomkereső. - Hiszen az első puskalövésre elbújt egy odúba!

- Igen, igen . . ., de mivel az őrmester, hogy úgy mondjam, harcképtelenné vált . . .

- Sajnos!

- Mégiscsak át kell vennie valakinek a parancsnokságot!

- Hogy az 55-ösöknek ki a parancsnoka, nem tartozik rám. Ön a rangidős, vegye át a parancsnokságot! Bár könnyen lehet, hogy nem tetszik majd a katonáknak. Talán felhánytorgatják majd, hogy megadta magát, és nem a saját erejéből szabadult ki a fogságból. De mondom, ez nem tartozik rám.

- Azzal is beérem, hogy nem ellenzi - mondta Muir, kezét dörzsölve. - Ne féljen semmit, viszonozni fogom előzékenységét.

Majd ha megírom a jelentésemet, nem feledkezem meg az ön érdemeiről.

- Nincs szükségem feldicsérésére. Lundie őrnagy tudja, ki vagyok, és a tábornok is hallott már rólam eleget. Velem ne törődjék. De ha okvetlenül dicsérni akar valakit, ne feledkezzék meg Mabel apjáról. Egyébként csináljon, amit akar, bánom is én!

Muir arca tökéletes megelégedést fejezett ki. Tüstént összehívta a katonákat a tűz köré. Egy kis beszédben közölte velük, hogy átveszi a parancsnokságot, és feltétlen engedelmességet követel mindenkitől. A katonák minden csodálkozás nélkül tudomásul vették ezt. Végtére is hadnagy, tehát megilleti a parancsnokság, ha eddig valami okból át is engedte az őrmesternek.

Sanglier kapitány is ott ült a tűz mellett. Egy filozófus nyugalmával, egy öreg katona egykedvűségével, egy francia nagyvilági mozdulataival és egy éhes strucc falánkságával figyelte lábosát, melyben reggelijét főzte. A kapitány már harminc évet töltött a kanadai gyarmatokon. Vasszervezete, rideg könyörtelensége és szervezőképessége alkalmassá tette arra, hogy a franciákkal szövetséges indián törzsek katonai irányítója legyen, afféle összekötő tiszt, aki a felsőbb parancsnokság utasításait végrehajtja. Olyan sokáig élt a mohawkok és irokézek között, hogy megismerte, sőt átvette szokásaikat. Nemegyszer vezette őket portyára, és ilyenkor furcsa módon kétféleképp viselkedett: néha szemrebbenés nélkül nézte a legkegyetlenebb vérontást, máskor meg igyekezett indiánjait emberségesebb viselkedésre kényszeríteni. Valójában közönséges kalandor volt, aki kénye-kedve és szeszélye szerint engedett jó és rossz ösztöneinek. Régebben vérszomjas kegyetlenségével szerzett magának hírnevet. Ezért is nevezték Sangliernak, ami vadkant jelent. Mások Kőszívű Kapitány néven emlegették.

Az igazi nevét nem tudta senki. Újabban azonban mintha megbánta volna fiatalkori garázdálkodását, enyhíteni igyekezett rossz hírét.

Nyomkereső itt a tűznél beszélgetett először Sanglier kapitánnyal.

A két ember sokáig szótlanul méregette egymást. Mindegyik érezte, hogy most méltó ellenfélre akadt. Mindketten megszokták az őserdőt, és megedződtek benne, egyébként alig volt köztük hasonlatosság. Az egyik pénzért és előléptetésért kockáztatta életét, a másik azért, mert sorsa ide vetette, és segíteni akart honfitársain. Nyomkereső sohasem volt nagyravágyó. Talán most foglalkozott először a jövőjével, akkor is csak Mabellel kapcsolatban. Bizonyos tisztelettel nézett Sanglier kapitányra mint bátor harcosra, de megvetette hideg önzését, kapzsiságát és barbárságát. A kapitány is bizonyos ellenszenvvel nézett Nyomkeresőre. Gyakran hallott egyenességéről és igazságérzetéről, önzetlenségéről is - csupa olyan dologról, amit nem tudott meg érteni.

Végül a kapitány két ujját sapkájához illesztette, és kissé meghajolt. A vad őserdei élet sem fosztotta meg teljesen udvarias modorától, mely fiatal korában ragadt rá, sem attól a kedves kedélyességtől, amely a legtöbb francia vérében van.

- Monsieur - mondta barátságos mosollyal -, örülök, hogy személyesen is megismerkedhetem önnel, kinek hírnevét már régen hallottam. Beszél irokéz nyelven?

- Szükség esetén meg tudom értetni magam velük, de meg kell mondanom, nem szeretem sem őket, sem a nyelvüket. A mingó vér sohasem tagadja meg magát. Egyébként én is ismerem önt, gyakran láttam csatában, és el kell ismernem, mindig az első vonalban.

- Szerencsémre nem kötöttem közelebbi ismeretséget az ön híres puskájával, mely sok emberemet leterítette - felelte a kapitány. - De ejnye no, mi van itt? Mit csinálnak ezzel a derék fiatalemberrel?

A tábortűz túlsó oldalára mutatott, ahol két katona Muir parancsára durván megragadta Jaspert, és meg akarta kötözni.

- Valóban, mit jelent ez?! - kiáltott fel Nyomkereső, és egy ugrással barátja mellett termett. - Kinek van szíve így bánni

Jasper Westernnel? - rivallt a két katonára, és izmos karjával félrelökte őket. - Ki meri megtenni ezt az én szemem láttára?

- Én rendelkeztem így, a saját felelősségemre - felelte Muir hadnagy. - Kérem, ne avatkozzék bele! Csak nem akar szembe szegülni egy királyi hadnagy parancsaival?

- Éppen olyan hűséges alattvalója vagyok a királynak, mint bárki más, de ez már égbekiáltó igazságtalanság! Jasper nem ezt érdemli tőlünk. Hát nem ő mentette meg az életünket, a skalpunkat? Nem ő változtatta kudarcunkat győzelemmé? Nem, hadnagy úr! Ha így kezdi parancsnoki teendőit, akkor megtagadom az engedelmességet!

- Ez bizony úgy hangzik, mint a függelemsértés - méltatlankodott Muir -, de Nyomkereső barátunktól nem vesszük komolyan. Igaz, hogy Jasper látszólag jó szolgálatot tett nekünk most, de ezzel még nem tette jóvá az egész múltját. Duncan őrnagy úr maga figyelmeztette Dunham őrmestert, hogy tartsa szemmel ezt az embert. Hát nem győződtünk meg róla, hogy elárult minket?

Nem szenvedtünk miatta eleget? Hallgasson rám, Nyomkereső, és ne higgyen olyan könnyedén a látszatnak. A képmutatás gyakori bűn, mondhatnám az emberi természethez tartozik.

Sanglier kapitány gúnyosan vonogatta vállát, és hosszasan nézett hol Jasperre, hol meg Muirra.

- Engem nem érdekel, mit locsog maga képmutatásról meg az emberi természetről! - fakadt ki Nyomkereső hevesen. - Én csak azt tudom, hogy Jasper a barátom, és a legtisztességesebb ember a világon! Nem tűröm, hogy bárki is kezet emeljen rá!

Még Lundie őrnagy parancsára sem tűrném, hát még az önére, Muir hadnagy! Az 55-ösöknek parancsolgathat, de semmi hatalma fölöttem vagy Jasper fölött!

- Bravó! - jegyezte meg Sanglier elismerő hangon, mintha megtetszett volna neki Nyomkereső erélyes fellépése.

- Legyen észnél, barátom! - kérlelte Muir. - Ne legyen vak, ha mondom. Az őrnagy úr tudta, mit beszél. És ha nem hisz neki, nézzen csak ide! - tette hozzá, és előkotort valamit a zsebéből. -

Látja ezt a kis vörös kelmét? Mabel Dunham találta itt a szigeten, egy fa ágára kötözve, éppen egy órával az ellenséges támadás megindulása előtt. Ez volt az áruló jeladása. És ha jobban megnézi, láthatja, hogy a Scud zászlajáról tépték le. Kell-e meggyőzőbb bizonyíték?

- Hitemre, ez már kissé sok! - dünnyögte foga között a francia kapitány.

- Nem vagyok kíváncsi a bizonyítékaira! - ripakodott a szállásmesterre Nyomkereső. - Jasper becsületessége minden gyanú fölött áll. El a kezekkel a barátomról, mert különben mindjárt csatára kerül a sor! Gondolja meg, Muir hadnagy! Ne becsülje túl az erejét! Maga és az 55-ösök az egyik oldalon, a másikon én meg a Szarvasölőm, aztán Nagy Kígyó, Jasper és a Scud legénysége.

- Trés bien! - tapsolt a francia. - Nagyon jó!

- Ne hozzon kínos helyzetbe, Nyomkereső! Arra kényszerít, hogy egészen nyíltan beszéljek. Sanglier kapitány úr itt és Nyílhegy, ez a derék tuszkaróra közölte velem, hogy ez a szerencsétlen fiú árulásra vetemedett. Ilyen minden kétséget kizáró, mondhatnám hivatalos közlés kötelességemmé teszi, hogy az árulót letartóztassam.

- Scélérat! - mondta a francia. - Gazfickó!

- Sanglier kapitány vitéz katona, és nem tiporhatja sárba egy egyszerű hajós becsületét - szólalt meg Jasper. - Lát itt árulót, kapitány úr?

- Nagyon helyes - hagyta rá Muir -, döntse el a kapitány úr a vitát. Lássuk, mi az igazság! Én is megkérem, kapitány úr, nyilatkozzék: lát itt árulót?

- De mennyire! - felelte Sanglier. - Bizony hogy látok!

- Elég a hazugságból! - kiáltotta most Nyílhegy mennydörgő hangon, és keze fejével indulatosan mellbe vágta Muirt. - Hol vannak az én harcosaim? Hol a jenki skalpok? Hol a sok ígéret?

Muirból nem hiányzott a személyes bátorság. Hiúsága sem engedte, hogy ilyen hangon beszéljenek vele. Nyílhegy féktelen mozdulatát is félreértette, komoly támadásnak vélte. Elöntötte a düh, hátralépett, és kezével egy puska után kapott. Arca egészen ólomszínűvé vált, és elárulta gyilkos szándékát. Ám Nyílhegy gyorsabb volt nála. Szeme felvillant, keze villámgyorsan öve alá nyúlt, és egy elrejtett kést rántott elő. Egy szempillantás alatt markolatig döfte a szállásmester szívébe. Muir tüstént összeesett, és üveges szemmel meredt a világba, mint azok az emberek, akiket hirtelen lep meg a halál. Sanglier kapitány elővette szelencéjét, egy kis tubákot szippantott, és nyugodt hangon megjegyezte:

- Vége a dalnak . . . - Vállát vonogatva hozzátette: - Egy csirkefogóval kevesebb.

Mindez olyan hirtelen történt, hogy senki sem akadályozhatta meg. Nyílhegy elordította magát, és a bokrok közé ugrott. A megdöbbent jenkik még nem ocsúdtak fel eléggé ahhoz, hogy utána vessék magukat. Csingacsguk volt az egyetlen, aki nem veszítette el lélekjelenlétét. A bokrok még be sem zárultak a menekülő tuszkaróra mögött, amikor újra megnyíltak az üldözésére siető mohikán előtt.

Jasper Western folyékonyan beszélt franciául. Sanglier viselkedése és szavai gondolkodóba ejtették.

- Beszéljen nyíltan, Monsieur - fordult hozzá. - Én vagyok az áruló?

- Le voilá! - felelte a francia hidegvérrel. - Itt a mi kémünk - a mi ügynökünk - a mi barátunk! Szavamra: sötét csirkefogó volt!

Mialatt beszélt, Sanglier a holttest fölé hajolt, és bedugta kezét a szállásmester zsebébe. Egy erszényt húzott ki belőle, és tartalmát kiürítette a fűbe. Több Lajos-arany gurult szét, és a katonák fürgén felszedték. A francia kalandor megvetően elhajította az erszényt, és újra levese fölé hajolt, amelyet olyan nagy gonddal főzött magának. Megízlelte, és megfelelőnek találta, azután kanalazni kezdte, olyan egykedvű nyugalommal, hogy még a leghidegvérűbb indián harcos is megirigyelhette volna.

XIX. A BÚCSÚ

A katonák eltávolították Muir holttestét a tábortűz mellől. Elvitték a bokrok mögé, és betakarták egy köpönyeggel. Közben Csingacsguk is visszajött, és némán leült a tűz mellé. Sanglier kapitány és Nyomkereső mindjárt észrevették a még egészen friss skalpot, mely a mohikán övén függött. Egyikük sem kérdezett tőle semmit.

A francia a legkisebb kíváncsiságot sem árulta el, de részvétet sem.

Egyszerűen tudomásul vette, hogy Nyílhegyet utolérte végzete, és újra lábosa fölé hajolva, nyugodtan folytatta a reggelizést. Volt ebben a viselkedésben bizonyos büszkeség, az indiánoktól ellesett belenyugvás a sors fordulataiba, de egy kis ridegség is. Nyomkereső viselkedése hasonló volt, de másféle érzéseket takart. Sohasem szerette Muirt; sima nyelve és színészkedő udvariassága nem is tetszhetett egy nyíltszívű, őszinte embernek. A hadnagy hirtelen halála mégis meghökkentette, de még nagyobb megdöbbenést keltett benne az árulás, melyet a francia kapitány végérvényesen leleplezett. Szeretett volna erről többet is megtudni. A kapitány nem zárkózott el a további felvilágosítás elől. Úgy érezte, most már nem köti a titoktartás, és nincs oka bármit is elhallgatni.

Elmondta, hogy Muir már régen felajánlotta szolgálatait a franciáknak.

Amikor önként ajánlkozott a kém aljas szerepére, eldicsekedett azzal, hogy gyermekkora óta ismeri Lundie őrnagyot.

Ez a kapcsolat - mondta - lehetővé teszi számára, hogy titkos értesülések birtokába jusson. Ajánlatát a franciák örömmel fogadták.

Maga Sanglier tárgyalt vele több ízben Oswego közelében, sőt egy éjszakára magában az erődben is elrejtőzött. Később

Nyílhegy tartotta fenn a kapcsolatot köztük. Azt a bizonyos névtelen levelet, mely felkeltette az őrnagy gyanúját Édesvíz ellen, maga Muir fogalmazta meg. Eredeti levelét eljuttatta Frontenacba, ott más írással lemásolták, aztán visszaküldték Oswegóba. A levelet Nyílhegy vitte el, és éppen erről a titkos útjáról tért vissza, amikor a Scud elfogta. A szállásmester szemrebbenés nélkül feláldozta Jaspert; azért terelte rá a gyanút, hogy szabad kezet nyerjen, és nyugodtan elárulhassa az előőrs helyét az ellenségnek.

Szolgálatait arannyal fizették - ebből a júdáspénzből találtak néhányat az erszényében. Az őrmestert azért kísérte el útjára, hogy hadmozdulatairól értesítéseket küldhessen a franciáknak. Nem volt szerelmes Mabelbe. Csak azért udvarolt neki, hogy ürügye legyen részt venni az expedícióban. Azt kérte, hogy megfigyelőként vehessen részt benne. Így aztán - gondolta - nem terheli majd felelősség a kudarcért. Sanglier kapitány mindezt jól tudta, és gúnyos szavakkal emlékezett meg Muir ravaszságáról.

- Aljas kutya - mondta ajkbiggyesztve. - Háborúban szükség van kémre. Nehezen nyeljük le; mint az undorító orvosságot. Lenyeljük, de megvetjük. A holttest a magáé. Hazaviheti az erődbe, ha akarja.

- Először magam is arra gondoltam, hogy elviszem Lundie őrnagynak. De nem érdemel meg tisztességes temetést. Majd elföldeljük itt, ahol legsötétebb árulását elkövette. Jasper, fiam - fordult most Nyomkereső a fiatal hajóshoz -, gyere csak egy percre! Beszélni szeretnék veled.

Félrevonta a fiatalembert, és vállára tette kezét.

- Remélem, rám nem neheztelsz. Én egy pillanatig sem hittem el a vádat, amit ellened emeltek. Pedig a körülmények nagyon gyanúsak voltak, és magam sem tudtam, mit gondoljak. Annyi eszem nem volt, hogy a szállásmester viselkedését figyeljem.

- Persze, a hadnagyi rang! - felelte a fiatalember keserűen.

- Az emberi rang, édes fiam! Minden ember arra született, hogy tisztességesen éljen, és megbecsülje embertársait. Mindig ezt tartottam szem előtt, és ezért nem tételeztem fel Muirról sem ilyen aljasságot.

- Micsoda agyafúrtság! Megjátszotta, hogy szerelmes Mabelbe, pedig minden érzés hiányzott belőle!

- Igazad van, Jasper, ez volt a legnagyobb aljassága. Egy férfi, aki nem bánik tisztességesen egy nővel, nem is nevezhető embernek.

Még szerencse, hogy Mabel megszabadult tőle. Szegény apjának jó szeme volt. Hallani sem akart a szállásmesterről. Rám bízta a leányát, és most az én kötelességem gondoskodni róla.

Istenem - tette hozzá sóhajtva -, úgy érzem, nem vagyok rá méltó!

Jasper nagyot nézett, amikor ezt hallotta. Nehezen értette meg, nem akarta megérteni. Arca elsápadt, szemébe könny szökött. De erőt vett magán, és így felelt:

- Ne mondd ezt, Nyomkereső! Még egy királynő kezére is méltó vagy.

- Igen; fiam, a te nézeted szerint. De ez nem elég. Igaz; hogy meg tudok ölni egy szarvast, szükség esetén egy mingót is. Az erdőben jobban el tudok igazodni, mint bárki más, és megtalálom az ösvényt akkor is, ha senki sem látja. Kétségtelen, hogy Mabel, ha valaha a feleségem lesz, nem szenvedne szükséget semmiben. Asztalán mindig lenne vadpecsenye és hal. De ez nem elég. Egy fiatal lánynak más is kell - udvarlás, művelt társalgás, sok minden, amihez én nem értek.

- Nem szoktál ilyen kishitű lenni!

- Nagyon kedves, hogy bátorítasz. De én tudom, hogy Mabelnek más kell. Fiatalabb és csinosabb, mint én. Például olyan ember, mint te vagy.

- Mit beszélsz, Nyomkereső! Én éppen olyan faragatlan vagyok, mint te, de nincs olyan hírnevem, mint neked . . .

- Tudod, Jasper, hogy kemény ember vagyok, mégis úgy érzem, nagyon lesújtana, ha Mabelt elveszíteném.

- Ne beszéljünk róla - felelte Jasper. - Ha apja neked ígérte, és a lány is beleegyezik, ebbe már nem szólhat bele senki.

Lehorgasztotta fejét, és elindult a tábortűz felé.

Nagy zavarban volt, nem is tudta volna a beszélgetést folytatni.

Szerencsére ebben a pillanatban ért oda Cap, aki eddig a blokkházban üldögélt a haldokló szalmazsákja mellett. Nem is tudta, mi történt azóta, hogy az ellenség megadta magát. Ő is lehorgasztott fejjel lépett a tűzhöz.

Viselkedésében nyoma sem volt most annak a kötekedő fölényességnek, amely gyakran felbosszantotta környezetét.

- Szomorú dolog az élettől búcsút venni - mondta. - Itt van Dunham őrmester, a kiváló katona, aki annyiszor szembenézett már a halállal, és most mégis olyan nehezen tud megválni az élettől.

- Talán csak nem sürgeti a végét, Cap uram? - felelte Nyomkereső szemrehányó hangon. - Az élet szép és érdekes még akkor is, ha öregek és betegek vagyunk. Ezt mindenkinek meg kell értenie.

Cap hüledezve nézett rá.

- Teljesen félreérti a szavaimat, Nyomkereső. Az őrmester nemcsak a sógorom, de a legjobb barátom is. Örülök minden percnek, melyet még köztünk tölt, és saját éveimből adnék neki, ha ezzel meghosszabbíthatnám az életét. Én csak arra gondoltam, hogy a lánya miatt aggódik, és ezért nem tud nyugodtan meghalni.

Pedig ez a sors vár mindnyájunkra, még a legkiválóbb emberre is. De hol van a szállásmester?

- Teljesen egyetértek önnel, mégis szeretném szavait kijavítani

- felelte Nyomkereső, nem Cap utolsó kérdésére, hanem előbbi megjegyzésére. - Igen, mindenkinek meg kell halnia, nemcsak a legkiválóbbnak, de a legalávalóbbnak is. A szállásmester már nem búcsúzhatik el az őrmestertől, mert megelőzte. Pedig álmában sem jutott eszébe, hogy ő fog előbb meghalni, mint szegény szerencsétlen barátom.

- Micsoda? Nem értem, mit beszél.

- Nem is könnyű megérteni - felelte Nyomkereső, aztán röviden elmondta, mi történt, miután a tárgyalást befejezték.

- Hihetetlen! - álmélkodott Cap.

- Ha nem hiszi, menjen oda a bokor mögé, ott megláthatja a holttestét. A tuszkaróra olyan hirtelen végzett vele, mint a csörgőkígyó, ha ráveti magát áldozatára. Nem gondoltam volna, hogy olyan indulatos ember. Régen forrhatott benne a düh Muir ellen.

Cap sokáig hallgatott. Végül néhány köhintés után csak ennyit mondott:

- Nem irigylem magát, Nyomkereső, hogy itt kell élnie, ilyen vademberek közt. Alig várom már, hogy megint ott legyek a tengeren. Az árulót azonban nem sajnálom - még csúnyább halált érdemelt volna. De a francia kapitányt sem irigylem, hogy ilyen piszkos emberekkel kellett kezet fognia. Persze, egy francia . . .

A kapitány gúnyosan meghajolt. Nyomkereső udvariasságból a pártjára kelt.

- Hagyjuk ezt - mondta. - Francia vagy angol, egyre megy.

Más nyelven beszélnek, más királyt szolgálnak, de emberek . . ., közös bennük, ami jó, de gyarlóságaik is közösek. Láttam már franciát megfutamodni, de angolt is. Van nagyszerű indián, mint

Csingacsguk, és van aljas is, mint Nyílhegy volt. Az embert kell nézni, és nem azt, hogy milyen fajta.

- Ki lesz most az 55-ösök vezetője? - kérdezte Cap.

- Van itt egy őrvezető, aki életben maradt - felelte Nyomkereső. - De azt hiszem, nincs már itt sok keresnivalónk. Egyetlen dolgunk eltemetni a halottakat, és felgyújtani a blokkházat meg a többi épületet, nehogy az ellenség vegye hasznát. Arról már szó sem lehet, hogy ez a sziget a mi támaszpontunk legyen. A franciák tudnak róla, ostobaság volna itt maradnunk. Ne maradjon itt semmi. A munkának ezt a részét elvégzem majd én Nagy Kígyóval.

Van már tapasztalatunk a támadásban és a visszavonulásban egyaránt.

- Szegény Dunham! - sóhajtott Cap. - Ki gondolta volna, hogy egy elhagyott szigeten fejezi be életét?

- Mit tegyünk? - kérdezte Nyomkereső. - Legjobb annak, aki keveset hagy itt. Magam is mindig úgy képzeltem el a halált, hogy földi javak miatt nem kell sóhajtoznom. Nem mondom, nehezen válnék meg kedvenc puskámtól. De azonkívül mi jószágom van még? A pipám, amit Nagy Kígyótól kaptam ajándékba, néhány emléktárgy, egy jó takaró - egész vagyonom befér egy háti zsákba.

- Én is körülbelül így vagyok vele - felelte Cap. - Bejártam a világot a Jóreménység fokától az Északi-sarkig, és sok vihart átvészeltem. Azt tapasztaltam, hogy ha egy tengerész dollárokat kuporgat a ládájában, jobban fél a vihartól, mint az, akinek egész vagyona elfér a zsebében. A tiszta lelkiismeret többet ér minden vagyonnál.

- Ebben aztán igazán egyetértünk, Cap mester - bólintott

Nyomkereső. - Magam is azt tapasztaltam, hogy a dollárok és centek hajszolása lealacsonyítja az embert. A kapzsiság a legundorítóbb bűn.

- Jól beszél, Nyomkereső. Csak azt nem tudom, úgy beszél-e, mint egy filozófus, vagy mint egy jó keresztény.

- Nem kereszteltek meg ugyan, de azért jó kereszténynek tartom magamat. Véleményem szerint még egy tisztességes delavárt is jó kereszténynek lehet tekinteni, ha egyenes lelkű, emberséges, és csak önvédelemből nyúl a fegyveréhez.

- Furcsa gondolat, mondhatom. Kíváncsivá tesz, Nyomkereső!

Milyen felekezethez tartozik? Minek vallja magát tulajdonképpen? Melyik templomban érzi magát otthonosan?

- Erre könnyen felelhetek, tengerész barátom. Az erdő az én otthonom. A szabad ég alatt mindig templomban érzem magam.

A fák és a virágok az én oltáraim, és a természet szépsége, nagysága, bölcsessége tölti el áhítattal szívemet. Ezt mondtam egy misszionáriusnak is, akit Rómából küldtek ide. Egy hosszú erdei úton a vezetője voltam, és sokat beszélgettünk ilyen dolgokról.

Megmondtam neki, hogy nem akarok sem pápista, sem református, sem egyéb lenni. Beérem azzal, hogy jó keresztény vagyok.

- Akkor mondjon az őrmesternek valami vigasztalót. Menjünk be hozzá. Nincs mellette más, csak Mabel.

- Szegény kislány! Azt hiszem, neki is támogatásra van szüksége.

Nehéz dolog egy haldokló mellett virrasztani. Nem egy haldoklót láttam már életemben. Van, aki elfásul utolsó óráiban, de van olyan is, aki örül, hogy leteheti végre az élet nehéz terhét.

Azt hiszem, az ember tisztán lát utolsó pillanataiban, és múltja emlékeivel foglalkozik.

- Vagy a bűneit bánja meg - mondta Cap. - Szerencsére nincsenek nagy tartozásaim ebben a tekintetben. Nem mondom, hogy a múltam teljesen tiszta, de nem raboltam, nem gyilkoltam, nem kalózkodtam. Egy kis csempészést talán szememre lehet vetni, de hol az a tengerész, aki nem követ el ilyesmit? Azt hiszem, minden mesterségnek megvan a gyenge oldala.

- Bizony így van. Az erdei vezetők közt is sok csirkefogó akad.

Magam háromszor estem kísértésbe. Egyszer találtam egy bokorban egy nagy csomag állatbőrt, szépen összekötözve. Tudtam, hogy egy francia prémvadászé, aki a közelben dolgozik, de gyakran eltéveszti a határvonalat. Nyugodtan elvihettem volna prémjeit. De eszembe jutott, hogy mennyi gonddal és fáradsággal gyűjtötte össze, és milyen nagy reményeket fűzött zsákmánya értékesítéséhez. Nem nyúltam hozzá; ott hagytam a bokorban. Sok ember kinevetett volna, de a következő éjjel olyan jól aludtam, hogy azt a nyugalmat, azt a pompás érzést nem cseréltem volna el semmivel. Egy más alkalommal egy szép puskát találtam az erdőben. Majdnem olyan jó volt, mint a Szarvasölő. Nem tartottam meg, visszaadtam a gazdájának. A harmadik kísértés volt a legnagyobb. Egyszer egy mingó táborhelyre akadtam. Hat mingó aludt ott mélyen, talán tüzes vizet ittak előző este. Puskáik, késeik ott hevertek mellettük, csak a kezemet kellett kinyújtanom értük. Jó alkalom lett volna Nagy Kígyó számára. - hat skalpot szerzett volna egyszerre, minden fáradság nélkül. Én nem bántottam őket, még a puskájukat sem vettem el. Nem nagy dicsőség akkor végezni az ellenséggel, ha alszik.

- No, hát ez már aztán ostobaság volt! - vélte Cap.

- Nem olyan biztos. Jelet hagytam hátra annak bizonyságául; hogy ott jártam. A mingók nagyot néztek, amikor felébredtek.

Legalább leckét adtam nekik a lovagiasságból. Nem hiszem, hogy fogott volna rajtuk, de azért egy kissé gondolkodóba estek, azt hiszem. Ki tudja, melyik fehér telepes köszönhette később az életét éppen ennek?

Cap dünnyögött valamit, elárulva, hogy ezt a gondolatmenetet nem tudja követni.

Közben a blokkház ajtajához értek. Arcuk elkomolyodott, amint felkészültek arra, ami rájuk várt.

A jó katona az ütközet hevében nem sokat törődik a halállal. De a kavarodás elmúltával a nyugalom és a komoly töprengés órái következnek. Az ember múltját vizsgálgatja, és jövőjét találgatja. Dunham őrmester bátor katona volt, mindig megtette kötelességét. Most, hogy a végét járta, érezte, hogyan távolodik a világi dolgoktól, melyek egyre jobban elhalványodnak, egyre kevésbé érdeklik. Azt mondják, a halál nagy kiegyenlítő, megszünteti a különbséget az emberek közt, de a szerencse és kudarc, a jó és rossz sors között is. Az életre visszapillantva, sok dologról kiderül, hogy merő hiúság volt.

Cap fején találta a szöget, amikor Nyomkeresőt filozófusnak nevezte. Ez a kiváló vadász egyszerű, de gondolkodó ember volt.

Talán az erdő magánya tanította elmélkedésre. Mint mondotta, sok halált látott már életében.

Most mégis meghatottsággal, tisztelettel lépett Dunham őrmester fekhelyéhez. Cap már sokkal felületesebb és fecsegőbb volt.

Amint sógora felemelte fejét, Cap kinyitotta zsilipjeit, és valóságos szóáradattal öntötte el. Részletesen elújságolta Muir és Nyílhegy halálát. Észre se vette, hogy Júniusi Harmat is ott kuporog a sarokban. Az indián asszony meghallotta a hírt. Nem szólt semmit, nem jajveszékelt. Nesztelen léptekkel kiosont a házból.

Dunham üres tekintettel meredt sógorára. A hírek nem érdekelték.

Már szinte elfelejtette, ki is volt az a Nyílhegy, és Muir halála is hidegen hagyta. Csak egy körülmény keltette fel érdeklődését. Elhaló hangon Jaspert szólította. Tüstént érte küldtek, és a fiatalember hamarosan megjelent. Az őrmester jóságosan nézett rá. Tekintete még azt is kifejezte, hogy sajnálja az igazságtalanságot, ami Jaspert érte. Most négyen vették körül a haldoklót:

Nyomkereső, Cap, Jasper és Mabel. A három férfi állt. Mabel pedig apja szalmazsákja mellett térdelt, kezét szorongatta, és nedves kendővel hűsítette homlokát.

- Muir és Nyílhegy megérdemelte korai végét - jegyezte meg Nyomkereső. - A te eseted egészen más. Világéletedben megtetted kötelességedet, és nincs mit megbánnod.

- Igen, ami ezt illeti, nyugodt lélekkel halok meg - mondta az őrmester halkan.

- Apám! Édes, drága jó apám! - zokogott Mabel.

- Te vagy az, kislányom? - kérdezte Dunham, és tekintetét a hang irányába fordította.

- Itt vagyok melletted! - felelte Mabel. - Nem akarsz imádkozni, édesapám?

- Nem szoktam . . ., nem is emlékszem már az ima szavaira . . ., de utánad mondom, ha akarod.

Mabel vallásos nevelésben részesült. Hite valójában nem volt más, mint a fiatalság kiapadhatatlan reménysége. Amikor letérdelt a haldokló szalmazsákja mellé, nem lehetett megindulás nélkül nézni, Elmondta a miatyánkot, és a többiek halkan utána suttogták.

Ez a jelenet különféleképpen hatott azokra, akik részt vettek benne. Mabel vigasztalást merített belőle. Dunham megnyugodott. Cap babonás borzongással gondolt a halál nagy titkára.

Nyomkereső mozdulatlanul állt, puskájára támaszkodva. Amint

Mabel hangját hallgatta, izmos ujjai olyan erővel szorították a puska csövét, hogy szinte összeroppantották. Ami szívét felkavarta, nem a halál közelsége volt, hanem a fájdalom, amit barátja, és a részvét, amit Mabel iránt érzett. Jasper pedig - anélkül, hogy maga is észrevette volna - önkéntelen mozdulattal letérdelt a szalmazsák másik oldalán, Mabellel szemben, és arcát eltakarva átengedte magát a nagy szomorúságnak, mely szívére nehezedett.

Dunham őrmester kezét Mabel kezére tette, és behunyta szemét.

- Köszönöm, drága gyermekem . . ., igazán megvigasztaltál - rebegte.

Mabel letörőlte könnyeit, és mosolyt erőltetett arcára apja kedvéért, de az őrmester már nem látta.

- Búcsúzzunk, Mabel . . ., hol a kezed, gyermekem?

- Itt van, apám . . ., itt van mind a kettő.

- Nyomkereső - pillantott az őrmester fekhelye másik oldalára, ahol Jasper térdelt. A haldokló tévedésből az ő kezét fogta meg.

- Ne felejtsd el, amit mondtam . . ., ez az erős kéz . . . vigyázzon . . .

Mabelre . . ., isten áldása . . . mindkettőtökre.

Jasper nem merte elhúzni kezét. Senkinek sem jutott eszébe durván közbeszólni; és felvilágosítani a haldoklót tévedéséről. Az őrmester keze Jasper és Mabel kezén nyugodott az utolsó pillanatig.

Cap felkiáltása tette nyilvánvalóvá; hogy a halál bekövetkezett.

Mabel nem vette észre. De amikor felpillantott, látta, hogy Jasper forró részvéttel néz rá, és érezte, hogy megszorítja kezét. Mabel felugrott, visszahúzódott egy sarokba, és heves zokogásban tört ki. Nyomkereső karon fogta a kissé vonakodó Jaspert, és kivezette a blokkházból.

A két férfi némán elhaladt a tábortűz elhamvadt parazsa mellett, átvágott a tisztáson, és elérte a sziget túlsó partját. Itt megálltak, és Nyomkereső szólalt meg először.

- Vége; vége, Jasper! - mondta fájdalmas hangon. - Szegény Dunham befejezte földi pályafutását. Egy gaz mingó keze oltotta ki életét. Ki tudja, nem vár-e ugyanilyen sors rám vagy terád is, akár holnap vagy holnapután?

- Nem lehet! - kiáltott fel Jasper. - Mi lenne akkor Mabellel?

- Igen, igen, igazad van . . . - Nyomkereső arcán szokatlan csüggedés és tétovázás tükröződött. - Az emberek nagyon irigyek . . ., különösen olyan kis helyen, mint az Oswego-erőd.

Néha már arra gondolok, milyen kár, hogy Mabel nem figyelt fel rád, és te nem szerettél belé. Mert akárhogy nézem is a dolgot, ti ketten jobban összeillenétek. Attól tartok, te inkább boldoggá tudnád tenni, mint én.

- Ne beszéljünk erről! - felelte Jasper rekedt hangon, türelmetlenül. - Apja még utolsó percében is kifejezte óhaját, hogy te légy Mabel gondviselője, és úgy látom, a lány is beleegyezett. Mit kell erről még beszélni? Ami engem illet, elfogadom Cap mester ajánlatát, és elmegyek vele a tengerre.

- Te, Jasper Western? Itt hagynád ezt a gyönyörű tavat, a végtelen erdőt? Mi keresnivalód van zsúfolt városokban, piszkos kikötőkben vagy akár zord tengeren? Mindig úgy képzeltem, hogy egymás mellett éljük le életünket, mindig számítottam rád, fiam. Úgy gondoltam, hogy Mabel meg én egy kis házikót építünk, és idővel te is ott telepszel le, a szomszédságunkban. Már ki is néztem egy szép helyecskét vagy ötven mérföldnyire az erődtől. Pompás kis öböl van ott, ahol horgonyt vethetsz a kutterral, ha egy szabad napod van. Úgy gondoltam, két kunyhót építünk egymás mellé, és a másikba te költözöl majd be a feleségeddel, hiszen előbb vagy utóbb te is találsz megfelelő élettársat magadnak. Nappal együtt vadásznánk az erdőben, és este családunk várna . . ., milyen boldogan élhetnénk, szépen négyesben!

- Úgy beszélsz, mintha már volna valakim - felelte Jasper, és mosolyt erőltetett arcára. - Nem hiszem, hogy valaha is találok embert, akit úgy szeretnék, mint téged és Mabelt.

- Köszönöm, fiam, szívből köszönöm! - kiáltott fel Nyomkereső, és megszorította Jasper kezét. - Szép dolog a barátság, és örülök, hogy kiterjesztetted Mabelre is. Mert a szeretet, amiről beszélsz, nem lehet más, mint baráti érzés, ugyebár? Nálam más a helyzet. Bevallom, újabban gyakran álmodom Mabelről. Például az erdőben kószálok, és egy fiatal őzre akadok. Már felemelem a Szarvasölőmet, hogy megszerezzem a finom pecsenyét. De az őzike rám néz, és szeme olyan szelíd, mint Mabelé. Mintha azt mondaná: "Ugye, nincs szíved engem bántani?" Aztán már hallom is Mabel hangját . . ., boldogan dalol, mint az énekesmadarak! De vannak rossz álmaim is. Néha verítékezve riadok fel . . ., azt álmodom, hogy valami gaz mingó elrabolta Mabelt - hogy elvesztettem mindörökre! Meg tudod ezt érteni?

- Megérteni? Én? Hát mit gondolsz, Nyomkereső - amit álmodni is olyan gyötrelmes, milyen lehet a valóságban? Te csak álmodban szenvedsz néha, én meg éjjel-nappal, minden órában és minden percben! Kétségbeejtő!

Ezek a szavak önkéntelenül törtek ki Jasperből. A keserűség söpörte el tartózkodását, amelyet addig tanúsított. Nyomkereső nagyot nézett. Egy percig némán bámult barátjára. Egy hosszú percig tartott, míg ráeszmélt arra, amit egyszerű lelke nem is sejtett addig. De most egyszerre emlékezetébe tolultak a jelek és bizonyítékok, amelyek eddig kikerülték figyelmét.

Jasper kitörése olyan heves és természetes volt, hogy Nyomkereső szíve megesett rajta. "Hogy is lehettem olyan vak, hogy még nem vettem észre?" - gondolta magában. Eszébe jutott Jasper fiatalsága és kellemes külseje. Magától értetődik, hogy Mabel, ha nincs tekintettel apja kívánságára, Jaspert választaná. Nyomkereső nemes gondolkodása menten levonta azt a következtetést, hogy jog szerint félre kell állnia - Jaspernek több joga van a lányra. Karon fogta barátját, és vasizmaival arra kényszerítette, hogy üljön le egy kidőlt fatörzsre, és aztán maga is letelepedett melléje.

Miután elárulta érzelmét, Jasper megijedt, és elszégyellte magát hevességéért. Mindent odaadott volna, hogy kitörését meg nem történtté tegye, de erre persze nem volt lehetőség. Mindig őszinte volt barátjához, most sem kezdhetett színlelésbe. Így hát hallgatott, és remegve várta, mit mond Nyomkereső.

- Jasper - szólalt meg végre a vadász ünnepélyes hangon -, ez igazán nagy meglepetés volt számomra. Tehát így állunk! Titokban szerelmes vagy Mabelbe! Szívemből sajnállak. Én igazán meg tudom érteni, milyen érzés az, egy ilyen lányt szeretni, ha nem vagyunk bizonyosak benne, hogy viszonozza érzelmeinket. Ezt a dolgot tisztáznunk kell, Jasper, nehogy felhő legyen köztünk, miként a delavárok mondják.

- Mit lehet itt tisztázni? Szeretem Mabelt, és Mabel nem szeret engem, téged választott. Az egyetlen, amit tehetek, hogy elfogadom nagybátyja meghívását, és vele megyek a tengerre.

- Még csak az kellene, Jasper! Csak nem akarsz engem büntetni vele? És egyáltalában, honnan tudod, hogy Mabel engem választott? Miből gondolod? Képtelenség!

- Mabel nem olyan lány, aki férjhez menne egy emberhez, akit nem szeret.

- Csak apja kedvéért ígérte meg. Mint kötelességtudó gyermek, nem akart ellenszegülni haldokló apja akaratának. És még valamit: megmondtad-e valaha is Mabelnek, hogy szereted?

- Nem mondtam meg, és nem is mondom meg soha. Annyival tartozom a barátságunknak.

- Elhiszem, öcsém. Képesnek tartalak arra is, hogy csupa barátságból beállj Sósvízhez hajóinasnak, és nyomtalanul eltűnj az életünkből. De ennek nem szabad megtörténnie. Mabelnek meg kell tudnia mindent, és aztán legyen úgy, ahogy ő akarja, még ha a szívem meg is szakad belé. Szóval erről nem is beszéltetek még?

- Nyíltan semmiképpen sem. De egy olyan barát előtt, mint te vagy, nem hallgathatok el semmit. Tudod, hogy fiatal emberek szavak nélkül is megértik egymást. Kitalálják egymás gondolatát ezernyi módon, apró semmiségekből. Ismered ezt, ugye?

- Nem én, Jasper - felelte Nyomkereső őszintén. - Én sohasem voltam olyan helyzetben, hogy megismerjem a viszonzott szerelem néma jeladásait. Mabel mindig nyíltan megmondta nekem, amit meg akart mondani. De jeleket nem küldött felém.

- Hát nem mondta neked, hogy a feleséged akar lenni?

- Mondta, de nem ilyen határozottan. Azt is mondta, hogy tisztel és becsül, és hálás nekem - de azt soha, hogy szeret. Az őrmester meg vigasztalt, hogy jól nevelt lány nem is beszélhet másképp - Mabel anyja is ilyen volt. Végül abban a hitben ringattam magam, hogy minden rendben van.

Jasper minden áldozatot meghozott volna barátjáért, mégis - mi tagadás - leírhatatlan öröm és megkönnyebbülés fogta el, amint Nyomkereső utolsó szavait hallgatta. Nem mintha új reményt merített volna belőlük. De vigasztalást talált abban, hogy más férfi sem jelent többet Mabelnek, mint ő.

- Meséld csak el, milyen az a beszélgetés szavak nélkül, az a néma jelbeszéd - faggatta Nyomkereső. - Én is beszéltem már így Csingacsgukkal meg egyetlen fiával, Unkasszal, mielőtt meghalt szegény. De nem tudtam, hogy fiatal lányok is értik ezt a fajta beszédet. Miből áll az?

- Semmi az egész. Csupán egy pillantás, egy mosoly vagy csak a kéz remegése, ha hozzád ér. Én mindjárt észrevettem, mert engem elfogott a remegés már akkor is, ha ruhám Mabel ruhájához ért. Nyíltan sohasem beszéltem vele szerelemről, és most már igazán céltalan.

- Jasper - felelte Nyomkereső ellentmondást nem tűrő hangon -, tegyük félre most ezt a kérdést. Egyelőre beszéljük meg az őrmester temetését és a mi távozásunkat a szigetről. Ha mindezt elintéztük, lesz még időnk bőven Mabelről beszélni. Ezt a kérdést alaposan meg kell vizsgálni, hiszen Dunham őrmester énrám bízta leánya sorsát.

Jasper örült, hogy nem kell folytatnia ezt a fájó témát. A két jó barát megbeszélte a legsürgősebb tennivalókat, azután ki-ki ment a maga dolga után.

Délután eltemették a halottakat. Az őrmester sírját a nagy tisztás közepén ásták meg, egy óriási szilfa árnyékában. Mabel zokogva nézte végig a szertartást, de patakzó könnyei megvigasztalták.

Az éjszaka, éppen úgy, mint a következő nap; teljes nyugalomban telt el. Még nem indulhattak, mert Jasper kijelentette, hogy a szél még túlságosan erős, és nem tanácsos kimerészkedni a tóra. A viharos idő tartotta vissza Sanglier kapitányt is, aki Dunham őrmester halála után harmadnapra hagyta el a szigetet, amikor a szél mérséklődött. Mielőtt kenujába szállt, jól megszorította

Nyomkereső kezét. A két férfit ég és föld választotta el egymástól, de megtanulták - ha nem is megérteni, de megbecsülni egymást.

XX. A MEGOLDÁS

Az utolsó napok eseményei majdnem levették lábáról Mabelt.

Naponta többször borzongás fogta el, amint eszébe jutott Jennie hirtelen halála és a többi borzalmas jelenet, melynek tanúja vagy részese volt. Mégis fokozatosan magához tért, és nem engedte át magát annak a bénító bánatnak, amit egy közeli hozzátartozónk halála szokott felidézni bennünk. Ebben segítségére volt az a gyász is, mely Júniusi Harmatot földhöz sújtotta, és huszonnégy órára szinte elkábította, magával tehetetlen bábbá silányította.

Mabel hálát érzett a fiatal indián asszony iránt, és mindent elkövetett, hogy megvigasztalja. Reggeltől estig vele törődött, és közben kissé megfeledkezett a saját bánatáról. Sikerült is megnyugtatni

Júniusi Harmatot azon a csendes, kedveskedő módon, amelyhez a nőknek különös tehetségük van.

A Scud elindulását a harmadik napra tűzték ki. Jasper megtette már a szükséges előkészületeket. Mindazt, amit magukkal akartak vinni, berakták a hajóba, és Mabel elbúcsúzott Júniusi

Harmattól. Mindenki elhagyta a szigetet, vagy beszállt a kutterba, csak négyen időztek még a parton: az indián asszony, Mabel,

Nyomkereső és Jasper. A két férfi elbúcsúzott Júniusi Harmattól, aki visszahúzódott a bokrok közé, hogy megint sírjon egy sort.

A parton három kenu maradt; az egyiket Júniusi Harmatnak szánták, a másik kettőnek az volt a rendeltetése, hogy kivigye

Nyomkeresőt és társait a vitorlásra. Mielőtt beszálltak volna,

Nyomkereső intett társainak, hogy kövessék. Elvezette őket ugyanahhoz a kidőlt fatörzshöz, ahol néhány nappal előbb Jasperrel beszélgetett. Leült a fatörzs közepére; aztán leültette Mabelt és Jaspert jobbra-balra maga mellé.

- Foglaljatok helyet - mondta nekik. - Valami nehéz teher nyomja a lelkemet, és itt az ideje; hogy legurítsam, ha ugyan valaha is meg tudok szabadulni tőle.

Elhallgatott. A szünet két-három percig tartott. Nyomkereső arcán meglátszott, hogy tusakodik magában, de a másik kettő számára sem volt könnyű ez a néhány perc.

- Mabel - szólalt meg aztán Nyomkereső. - Beszélnünk kell egymással, mielőtt csatlakoznánk nagybátyjához. Sósvíz már a vitorlás fedélzetén van, ott is aludt az utolsó három éjszakán.

Azt mondja, ha el is kergettük a mingókat, mégiscsak a Scud az egyetlen hely, ahol az ember skalpja biztonságban van. Istenem, mért is fecsegek ilyen ostobaságokat! Úgy látszik, nem merek rátérni a tárgyra. Mabel, maga tudja, mi volt boldogult apja utolsó kívánsága, amelyet már hetek óta emlegetett.

Mabel arca már visszanyerte pompás színét a friss reggeli levegőn, De Nyomkereső szavaitól megint elsápadt. Komolyan, de szelíden és jóságosan nézett Nyomkeresőre, sőt mosolyogni is próbált, csak nem sikerült neki.

- Tudom, nagyon jól tudom - felelte. - Apám kívánságát teljesítem. Meghálálom, Nyomkereső, amit értünk tett, és hűséges felesége leszek.

- Attól tartok, Mabel, hogy a hála nem a legalkalmasabb érzés egy ilyen frigy megkötésére. Ehhez más is kell.

Mabel arca megint kipirult.

- Nem volna helyesebb máskorra halasztani ezt a beszélgetést?

- kérdezte remegő hangon. - Nem vagyunk egyedül, és azt hiszem, egy harmadik számára kellemetlen, sőt kínos ilyen családi ügyeket végighallgatni.

- Csakhogy ebben az esetben éppen azért teszem szóvá, mert

Jasper is itt van - mondta Nyomkereső. - Az őrmester azt hitte, hogy én eszményi élettársa lehetnék magának. Voltak bizonyos kételyeim, de végül hagytam, hogy levegyen a lábamról. Így alakult ki a helyzet köztünk. De amikor megígérte nekem, Mabel, hogy a feleségem lesz, valamit kihagyott a számításból. Hogy is mondjam csak? Néha beérjük egy darab száraz kenyérrel is. De ha jó vadpecsenye van előttünk, inkább azt választjuk.

- Nem értem a hasonlatot. Ha ezt a vitát okvetlenül szükségesnek tartja, kérem, beszéljen világosabban.

- Igen . . . arra gondoltam, hogy amikor engedett apja kívánságának, még nem ismerte Jasper Western érzelmeit.

- Nyomkereső! - kiáltott fel a lány, és színe most váltakozott csak igazán viharosan: az egyik pillanatban halálsápadt, a másikban bíborpiros volt. De nem vette észre senki. Nyomkereső olyan izgatott volt, hogy nem látott semmit. Jasper pedig arcát kezébe temette.

- Beszéltem a fiúval . . . egybevetettem álmaimat az ő álmaival, érzéseimet az ő érzéseivel. Attól tartok, túlságosan egyformán érzünk ahhoz, hogy mindhárman boldogok legyünk.

- Nyomkereső! Hogy beszélhet így? Elfelejti, hogy ha nem is forma szerint, de jegyesek vagyunk - mondta Mabel olyan elhaló hangon, hogy alig lehetett megérteni.

- Tudom, nem egészen illő, Mabel . . . és azt is tudom, hogy nagyon kínos erről beszélni. Mégis meg kell kérdeznem: ha maga tudja, hogy Jasper mit érez maga iránt, akkor is beleegyezett volna abba, hogy egy olyan koros, otromba és faragatlan ember felesége legyen, mint én vagyok?

- Minek ez a kegyetlen próbatétel? Hová vezethet? Különben is: Jasper Western sohasem nyilatkozott. Talán nem is érez ilyes mit.

- Mabel! - szakadt ki a felkiáltás Jasper ajkán, elárulva érzelmeit. De tüstént erőt vett magán, és egy szót se szólt többet.

Most Mabel is kezébe temette arcát, és úgy ültek Nyomkereső jobbján meg balján, mint két bűnös a bírája mellett. Jasper elhatározta, hogy inkább letagadja szerelmét, semmint gyötrelmet okozzon önzetlen barátjának. Mabelt még váratlanabbul érte ez a beszélgetés; annyira meghökkent, hogy maga se tudta, örüljön-e vagy búsuljon.

- Nyomkereső - hebegte -, micsoda vad beszéd! Mire való mindez?

- Vad beszéd? - felelte Nyomkereső, és nevetni próbált a maga hangtalan módján, de inkább keserves sóhajtás fakadt az ajkán, mint nevetés. - Lehet, hogy vad. Hiába - tette hozzá olyan hangon, mintha fojtogatná valami -, hiába, én csak vadember vagyok!

- Kedves Nyomkereső! Legjobb barátom! Tudnia kell, éreznie kell, hogy nem ezt akartam mondani! - vágott a szavába Mabel.

- Eszem ágába se jutott olyasmit mondani, amivel megbánthatom.

Ha bátorság, őszinteség, nemes lélek, önzetlen viselkedés és még sok más nagyszerű tulajdonság kiemelhet egy embert a többi közül, akkor minden lánynak imádattal kell felnéznie magára!

- Micsoda hang, micsoda szavak, Jasper! - mosolygott Nyomkereső. - Megszédülök, mintha bort ittam volna. De nem szabad megszédülnöm. Újra megkérdezem, Mabel: ha tudta volna, hogy

Jasper Western is szereti magát, ugyanúgy, mint én, vagy talán még jobban, bár ez aligha lehetséges, ha tudta volna, hogy álmában a maga arcát látja tükröződni a tóban, hogy még imádott hajójáról is megfeledkezik, mert szüntelenül magára gondol, hogy megcsókolná a földet is, ahol a maga lába nyomát sejti - ha mindezt tudta volna, Mabel, akkor is nekem ígéri a kezét?

Mabel, ha akart volna, akkor sem tudott volna válaszolni erre a kérdésre, mert kezét arcára szorította, egészen eltakarta, bár ujjain keresztül látni lehetett, milyen pírban ég.

De akármilyen zavarban volt, a kíváncsiság zavaránál is erősebbnek bizonyult: ugyanis ujjain keresztül kandikálva, lopott pillantást vetett Jasper arcára, mintha nem tudna hinni Nyomkereső szavainak, és saját szemeivel akarna meggyőződni arról, mit árul el Jasper arca. És úgy látszik, sokat árult el, mert Mabel tüstént lehajtotta fejét, és majdnem a föld alá süllyedt zavarában.

- Ne siesse el a választ,

Mabel, gondolja meg alaposan

- folytatta Nyomkereső -, mert egy lány életében nincs komolyabb pillanat, mint az, amikor eldönti, kinek adja a kezét.

Jasper meg én már beszéltünk erről, mint jó barátok. Mindig tudtuk, hogy a legfontosabb dolgokról egyformán vélekedünk, de nem gondoltuk volna, hogy még ebben is ennyire megegyezik az ízlésünk! A fiú bevallotta nekem, hogy beleszeretett magába abban a pillanatban, amikor először meglátta, És azóta mindig magával van gondolatban, és éjjel-nappal retteg, hogy valaki elrabolja magát, vagy más módon fosztja meg őt magától.

- Jasper!

- Meg kellett mondanom, Mabel, mert nem lett volna tisztességes dolog, ha nem hozom szóba. Most álljon fel szépen, és válasszon köztünk! Az őrmester azt akarta, hogy a leánya védője és oltalmazója legyek, nem pedig zsarnoka. Beszéljen velem olyan nyíltan, mintha az édesapjával közölné szíve vágyát, óhajtását!

Mabel felállt, és szembenézett két kérőjével. Arca most már lázasan piros volt, mintha zavarába szégyenkezés is vegyült volna.

- Mit kíván tőlem, Nyomkereső? - súgta. - Maga mondja meg, mit tart helyesnek.

- Jó, hát akkor megmondom! Itt állok, az erdő embere, az egyszerű szavak és érzések embere . . . Hogy mit akarok? Igazságot akarok tenni. Ketten szeretjük magát - én semmivel sem kevésbé, mint Jasper. Ebben hát egyformák vagyunk. Mint vadász, azt hiszem, az első vagyok, ezen a téren nem múlhat felül senki. Énmellettem soha életében nem szenvedne szükséget halban, vadban, ennivalóban. Jobban el tudnám látni, mint bárki. De elismerem, hogy Jasper is tudna gondoskodni magáról. Ebben is egyenlők vagyunk. Egyébként azonban nem versenyezhetek vele. Fiatalabb nálam, csinosabb, műveltebb. Franciául beszél, én meg csak néhány indián nyelvjárást beszélek tökéletlenül. Jasper könyveket is olvas, talán ugyanazokat a könyveket, mint maga . . . vele meg tudna beszélni mindent. Egy szó, mint száz: nem mondom, hogy én érdemtelen lennék magára, de Jasper inkább illik magához, mint én - ez az igazság.

- Nyomkereső! Nagylelkű, nemes szívű barátom! - kiáltott fel

Mabel. Elkapta a vadász kezét, csókjaival borította. - Nem engedem, hogy önmagát ócsárolja! Hogy csupa jóságból és szerénységből félreálljon! Nem akarom megszegni az ígéretemet!

- Ígéret! Hol vagyunk már attól? Ha arra gondolok, hogy beszélt magáról Jasper! A szépségéről, a modoráról, a viselkedéséről! Az ördög látott ilyen félénk fiatalembert! Hogy mindezt nekem mondta el, ahelyett, hogy a maga fülébe súgja!

- Jasper! Igaz ez? - kiáltott fel Mabel. Sokáig visszafojtott érzései hirtelen kitörtek, és ellenállhatatlan erővel elsöpörték eddigi tartózkodását. - Jasper, Jasper! Hát mért nem mondta meg nekem?

A fiatalember ránézett, és gyámoltalan mozdulattal kitárta karjait. Mabel a vállára borult, és sírt, mint egy gyermek.

Sokáig tartott, míg Jasper egy értelmes szót tudott kinyögni.

De akkor Nyomkereső már nem volt ott, már régen magukra hagyta a szerelmeseket.

- Ó, Jasper! - kiáltott fel Mabel hirtelen, és hangja csupa önvád volt. - Hol van Nyomkereső? Édesvíz felocsúdott, és remegve körülnézett. Nem félelmében remegett, hanem aggodalmában, hogy fájdalmat okozott barátjának.

Hiába nézett minden irányba, nem találta sehol. Nyomkereső tapintatosan visszavonult, és olyan lelki finomságról tett tanúságot, hogy egy igazi lovagnak is becsületére vált volna. A két szerelmes néhány percig némán leste visszatérését. Nem is csalódtak

- Nyomkeresőben nem lehetett csalódni. Nemsokára felbukkant a fák közt, és lassan, elgondolkodva közeledett feléjük.

- Most már értem, Jasper, mire gondoltál, amikor a jelbeszédről meséltél nekem, amelynek kimondásához nem kell nyelv, és megértéséhez nem kell fül - mondta, amikor odaért. - Igen, most már értem magam is, és belátom, hogy a beszélgetés kellemes fajtája lehet, különösen ha egy olyan lány a társunk, mint Mabel Dunham.

Jasper és Mabel úgy ült ott, mint az első emberpár, amikor az első bűn tudatára ébredt. Egyikük sem mert szólni, még egymásra pillantani sem mertek. Mindketten úgy érezték, hogy boldogságukban nem szabad megfeledkezniük barátjukról.

Jasper halálsápadt volt, Mabel pedig tűzpiros, Talán még sohasem volt ilyen szép. Nyomkereső leplezetlen elragadtatással nézte, majd hirtelen nevetni kezdett, szokása szerint egészen hangtalanul. De hamarosan visszanyerte komolyságát, és kijelentette:

- Lehetett volna annyi eszem, hogy megkíméljem magamat ettől a csalódástól! Remélem, inkább tévedés volt, mint bűn, és nem kell súlyosan megbűnhődnöm érte. Mi tagadás, ez az utolsó óra elég keserves volt.

- Óra! - visszhangozta Mabel csodálkozva. - Csak nincs még egy órája, hogy magunkra hagyott minket?

- Ugyan, ne tréfálj! - tiltakozott Jasper is. - Legfeljebb tíz perce lehet, hogy elmentél.

- Lehet, hogy neked van igazad, de nekem úgy rémlett, mintha egy nap lett volna. Hiába, így van ez. A boldog ember szemében egy percnek tetszik az, amit a szerencsétlen flótás egy egész napnak érez. No de elég a szóból! Még azt találjátok hinni, hogy megbántam, amit elhatároztam. Nem, Jasper, Mabel a tiéd, és remélem, boldogabbá teszed, mint én tettem volna. Kár, hogy az őrmesterre hallgattam. Csakhogy az ember szívesen hiszi el azt, ami jólesik neki. Nem akarok másodszor is ebbe a hibába esni. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szomszédságtokban fogok letelepedni, és csendes tanúja leszek boldogságtoknak. De most már belátom, bölcsebb, ha megválok az 55-ösöktől, és visszatérek a 60-asokhoz, úgyis az volt az eredeti ezredem. Dunham őrmester kedvéért vállaltam munkát az erődben. Nem sajnálom, hogy megtörtént, máskülönben nem ismerkedtem volna meg veled;

Jasper.

- És én? - kérdezte hevesen Mabel. - Azt talán nem bánta volna, ha soha az életben nem találkozik velem?

- Nem, Mabel, ezt a gondolatot űzze ki fejéből - tiltakozott

Nyomkereső. - Hát megbánhatja az ember, ha a napsugár csak néhány órára is bearanyozza, rideg otthonát? Sohasem felejtem el, mit köszönhetek magának. Sok-sok szép órát, melyben érdemtelenül boldog voltam. Nem a maga hibája, hogy többről álmodtam, mint ami jár nekem. No de legfőbb ideje beszállni a hajóba!

Cap mester bizonyára türelmetlenül járkál a fedélzeten, és szidja

Jaspert, amiért elmulasztja a kedvező szelet. Ne várassátok tovább, mert még csónakba talál ülni, hogy értetek jöjjön.

- Értűnk? - csodálkozott Mabel - Hát nem mind a hármunkért?

- Nem, Mabel. Én itt maradok. Most kell elbúcsúznunk.

- Csak nem akarsz elválni tőlünk? - tiltakozott Jasper is.

- De igen, Mabel . . . de igen, Jasper . . . Higgyétek el, ez a legokosabb. Veletek maradnék, amíg élek, ha csupán az érzéseimre hallgatnék; de a józan ész azt követeli, hogy váljunk el egymástól, mégpedig most mindjárt. Ti visszatértek Oswegóba, és mihelyt megérkeztek, összeházasodtok. Ez annál sürgősebb, mert Cap bácsi már alig várja, hogy viszontlássa a tengert, Mabel pedig nem maradhat egyedül. Ami engem illet, vár az erdő, ott az én helyem. Egy búcsúcsókot, Mabel! - fejezte be beszédét

Nyomkereső, és ünnepélyesen odalépett a lány elé. - Jasper nem tilthatja meg ezt az első és utolsó csókot, mielőtt elválunk.

- Ó, Nyomkereső! - kiáltott fel Mabel, és a vadász karjaiba omlott. Újra meg újra arcon csókolta. - Isten áldja meg, legjobb barátom, kedves, drága Nyomkereső! Még viszontlátjuk egymást! Eljön hozzánk, ha megöregszik. Nálunk lakik majd, és én a leánya leszek.

- Igen, a leánykám - felelte Nyomkereső nagyot sóhajtva. - Meg kell tanulnom, hogy annak tekintsem. Kétségtelen, hogy inkább lehet a gyermekem, mint a feleségem. Isten veled, Jasper!

Most aztán igazán indulás!

Nyugodt léptekkel vezette őket a kenu felé. Amint odaértek, még egyszer megfogta Mabel kezét, kartávolságra tartotta magától a lányt, és sóvárogva nézett rá, miközben egy könnycsepp gördült le napbarnított arcán. Mabel letérdelt előtte.

- Áldjon meg, Nyomkereső - mondta, maga is könnyezve. - Mintha az apám volna!

Nyomkereső a lány fejére tette kezét, majd felemelte, és besegítette a kenuba. Amikor eleresztette, olyan mozdulatot tett, mintha elszakítaná magát tőle. Azután karon fogta Jaspert, kissé félrevonta, és így szólt hozzá:

- Te igazán jószívű, finom lelkű ember vagy, Jasper. De Mabelhez képest mindketten otromba fajankók vagyunk. Vigyázz rá, és sohase bántsd meg durva szóval, még egy barátságtalan pillantással sem. Remélem, hogy megértitek egymást, és igazán boldogok lesztek.

Megszorította kezét, és őt is besegítette a kenuba. Aztán puskájára támaszkodva nézett a kenu után, amíg a vitorlás oldalához nem ért. Mabel keservesen sírt, és egy pillanatra sem vette le szemét Nyomkeresőről, amíg a vitorlás el nem takarta.

Nyomkereső megszokta a magányt; de most, amikor a vitorlás elindult, és eltűnt a messzeségben, életében először úgy érezte, hogy a magányosság nyomasztóan nehezedik rá. Az utóbbi időben ugyanis észrevétlenül megbarátkozott azzal az elképzeléssel, hogy élete hátralevő részét családi körben fogja eltölteni, és neki is része lesz a társas élet örömeiben. Most mindez, ahogy mondani szokták, egy csapással semmivé vált. Nyomkereső ott maradt egyedül, társtalanul, reménytelenül. Még Csingacsguk is elhagyta, bár csak rövid időre. Pedig a mohikán társasága is sokat jelentett volna ebben az órában, Nyomkereső életének legválságosabb órájában.

Még sokáig állt ott, puskájára támaszkodva, arra a pontra bámulva, ahol a hajót elnyelte a köd. Lába mintha megdermedt, megbénult volna. Csak a nagyon izmos és fegyelmezett emberek képesek sokáig így állni, ilyen szoborszerű mozdulatlanságban.

Végre megrázkódott, hátralépett, és nagyot sóhajtott.

Ezt a rendkívüli embert sohasem hagyták cserben ösztönei - mindig megsúgták neki, mit kell tennie. Gondolatai még Mabellel foglalkoztak, maga előtt látta rózsás arcát, kék szemét, kedves mosolyát. Szíve elszorult a gondolatra, hogy a lány egyre távolodik tőle. De bánatában sem veszítette el a fejét. Elindult egyenesen arra a helyre, ahol Júniusi Harmatot megtalálhatta - vagyis

Nyílhegy sírjához. Ott hosszabb beszélgetésre került sor a tuszkarórák nyelvén, melyben Nyomkereső meglehetősen járatos volt.

Júniusi Harmat haja vállára omlott, és arcát is elborította, úgy űlt ott egy kövön, a sír mellett. Nem látott, nem hallott, Nyomkereső közeledését sem vette észre. Sőt valójában azt hitte, hogy a Nagy Fehér Vadász is elhagyta a szigetet, ő meg egyedül maradt itt. Nyomkereső mokasszinba bújtatott lába ugyanolyan nesztelenül járt, mint az indiánoké.

Megállt Júniusi Harmat közelében, és néhány percig némán figyelte az indián asszonyt. Szemmel látható nagy bánata, kétségbeesett vigasztalansága rokon volt azzal, amit ő maga érzett.

Valahogy vigasztalást talált ebben a látványban. Józan esze azt súgta neki, hogy Júniusi Harmat bánata nagyobb és jogosabb, mint az övé. A fiatal indián asszonyt váratlanul és erőszakosan fosztották meg férjétől, urától és parancsolójától, gondviselőjétől és eltartójától.

- Júniusi Harmat - szólalt meg hirtelen olyan hangon, mely elárulta rokonszenvét. - Nem vagy egyedül bánatodban. Emeld fel a fejed, és nézz fel . . . egy jó barátod áll itt, és segíteni akar rajtad.

- Harmat nem van jó barát - felelte az asszony. - Nyílhegy már messze a boldog vadászmezőkön, és senki nem törődik szegény özvegyasszony. A tuszkarórák elkergetik wigwamjaikból, az irokézek gyűlölik látni. Hagyd Júniusi Harmat - hagyd meghalni férje sírján!

- Ez nem helyes beszéd - nem is akarom hallani. Ellenkezik a józan ésszel. Nem hiszel a nagy Manituban, Júniusi Harmat?

- Manitu eltakarta arcát, mert haragszik. Magára hagyta Júniusi Harmatot . . . meghalni egyedül.

- Hallgass rám, fiatalasszony! Tapasztalt ember vagyok, ismerem az ember természetét, az indiánokét is. Ha a sápadtarcúak

Manituja megharagszik gyermekeire gonoszságukért, gyásszal és bánattal sújtja őket, hogy önmagukba nézzenek és megjavuljanak. Így van ez nálatok is. A Nagy Szellem a javadat akarja. Azért szólította el Nyílhegyet, hogy megszabadulj gonosz nyelvétől, még mielőtt magad is mingóvá aljasulnál.

- Nyílhegy nagy főnök volt! - felelte az asszony dacosan és büszkén.

- Voltak érdemei, igaz. De hibái is. Ne félj, Harmat, nem maradsz te sokáig magadra. Engedj utat gyászodnak, a természet is megköveteli ezt. Sírd ki magad, búsulj szíved szerint! De majd eljön az ideje, hogy könnyeid elapadnak, és újra mosolyogsz.

Akkor lesz egy kis beszédem veled.

Nyomkereső ezzel elindult a part felé, aztán csónakjába ült.

A nap folyamán Júniusi Harmat néhány puskalövést hallott a távolból. Amikor bealkonyodott, Nyomkereső újra felbukkant a szigeten. Néhány vadmadarat hozott teljesen elkészítve. Olyan finom illatuk volt, hogy még egy haldoklónak is étvágya támadt volna rájuk. Így ment ez napról napra. Júniusi Harmat makacsul ragaszkodott férje sírjához, és nem volt hajlandó elmozdulni onnan, de az ételt elfogadta Nyomkereső kezéből, és szemmel láthatóan örült társaságának is. Egy közeli viskóban aludt. Nyugodtan hajtotta fejét álomra, mert tudta, hogy hatalmas védője van, aki vigyáz rá. Pedig Nyomkereső a szomszéd szigeten aludt: ott állította fel sátrát.

A hónap végén az idő hűvösre fordult. Az előrehaladott ősz lehetetlenné tette a táborozást. A fák lehullatták leveleiket, az éjszakák szelesek voltak. Ideje volt téli szállásról gondoskodni.

Ekkor, az utolsó pillanatban jelent meg újra Csingacsguk.

Hosszú, bizalmas tanácskozást folytatott Nyomkeresővel. Júniusi Harmat messziről figyelte őket. Egy ideje már észrevette, hogy Nyomkereső milyen levert. Néha megsimogatta a férfi kezét, és elhalmozta hálája, tisztelete, rokonszenve néma jeleivel, így próbálta megvigasztalni és felvidítani.

- Köszönöm, Harmat - mondta Nyomkereső az utolsó napon is. - Tudom, hogy jót akarsz, de hasztalan. Egyébként ez az utolsó napunk a szigeten. Hajnalban megyünk tovább. Neked is velem kell jönnöd.

Júniusi Harmat az indián nők alázatos szelídségével fejezte ki beleegyezését. A nap hátralevő részét Nyílhegy sírjánál töltötte.

Sokáig ült a sírnál, és imádkozott az elköltözöttért. Hitte, hogy valamikor még találkoznak a vitéz harcosok örök honában. Persze nem tudta volna megmondani, hogyan képzeli ezt.

Hajnalban elindultak mind a hárman. Nyomkereső gondos és körültekintő volt, mint mindig, Nagy Kígyó nyugodt és szófukar,

Júniusi Harmat bánatos, de szófogadó. Két kenun vágtak neki a tónak, az asszony csónakját ott hagyták a parton. Csingacsguk vezetett, Nyomkereső az asszonnyal mögötte haladt. Két napig eveztek nyugat felé, a két éjszakát pedig útba eső szigeteken, szabad ég alatt töltötték. Szerencsére az idő megint megenyhült, a tó üvegsima és nyugodt volt. Ezt az évszakot azon a vidéken "indián nyár" néven emlegetik, amely sokszor szebb az igazi nyárnál. Júniusi Harmat egész idő alatt ködös kábulatban gubbasztott a csónakban, vagy takaróiba burkolózva hevert a táborhelyeken.

A harmadik nap délelőttjén eljutottak az Oswego torkolatába.

De az erőd hiába várta őket szerető megbecsüléssel. Csingacsguk egy pillantást sem vetett a partra, csak elevezett az erőd mellett, és eltűnt a folyó sötét hullámain. Nyomkereső néma igyekezettel követte. A bástya tele volt emberekkel, akik az ő fogadásukra csődültek össze. Ám Lundie, aki már tudott mindenről, és megértette régi jó embere lelkiállapotát, csendre intette katonáit, és még azt sem engedte meg, hogy egy hurrá kiáltással üdvözöljék a két csónak utasait.

A nap éppen delelőre hágott; amikor Csingacsguk behatolt a kis öbölbe, ahol a Scud horgonyzott a védett révparton. Egy kis tisztás terült el ott. A tó szegélyén újonnan épült gerendaház nézett a vízbe. Egyszerű, nyers épület volt, magányos és elhagyatott, de a határvidék körülményeihez képest kényelmes és otthonos.

Jasper ott állt a parton, és amikor Nyomkereső kikötött, kezét nyújtotta, hogy partra segítse. Találkozásuk csendes, de szívélyes volt. Egyikük sem kérdezett semmit, hiszen Csingacsguk már előzőleg közölte mindegyikkel azt, amit tudni szerettek volna.

Nyomkereső halkan nevetett, amint barátja arcába nézett. Örült, hogy olyan boldog és megelégedett.

- És hol van ő, Jasper? Hol van? - súgta Nyomkereső végül, mert a találkozás első percében nem volt ereje és bátorsága ezt a kérdést feltenni.

- A házban vár rátok, szeretett barátom - felelte Jasper. - Nézd csak, Júniusi Harmat már ott is van.

- Nem csodálom, hogy megelőzött, könnyebb a lába meg a szíve is. Nálatok minden rendben van, ugye? Megtaláltátok a tábori lelkészt?

- Igen, megesküdtünk egy héttel azután, hogy elváltunk tőled.

Ugyanaznap elutazott Cap mester . . ., a barátod, Sósvíz . . . hát nem is érdeklődöl utána?

- Nem én. Nagy Kígyó elmondott mindent. Azt is tudom, mi történt veletek; csak a ti szátokból akarom hallani, milyen boldogok vagytok. Mabel sírt vagy nevetett, amikor a lelkész összeadott benneteket?

- Sírt is, nevetett is, de miért kérdezed?

- Semmi, semmi. Nem is gondoltam másképp. Könny és mosoly, így is kell lennie. És mit gondolsz, Jasper, eszébe jutottam akkor?

- Akkor és azóta, Nyomkereső, mindennap, minden órában.

Nemcsak gondol rád, de emleget is. Sokat és gyakran beszéltünk rólad. Senki sem szeret nálunk jobban az egész világon.

- Ki is szeretne? Legfeljebb Csingacsguk. Ez is rendben van.

No de ne halasszuk tovább! Essünk túl rajta, ha már meg kell lennie. Előre, Jasper, vezess! Hadd lássam édes arcát még egy szer.

Jasper előresietett, és egy perc múlva ott álltak Mabel előtt.

A fiatalasszony ragyogó mosollyal fogadta egykori imádóját, de lába úgy reszketett, hogy alig tudott állni. Modora azonban nyílt volt és csupa szeretet. A látogatás egy óra hosszat is elnyúlt, mert

Nyomkeresőt ott fogták ebédre. Aki szereti az emberi lelkeket elemezni, sok érdekes megfigyelésre tehetett volna szert e rövid idő alatt. Különösen Mabel viselkedése volt érdekes. Jasperrel szemben párhetes asszonyok módjára tartózkodó volt, de Nyomkeresővel szemben szinte gyermeki elfogulatlansággal viselkedett.

Egész kitáruló lényével értésére akarta adni, és éreztetni akarta vele háláját, megbecsülését, szeretetét. Nyomkereső mindezt komolyan fogadta, de szíve elszorult, és már alig várta, hogy elköszönhessen.

Végre elérkezett ez a perc is. Csingacsguk már elhelyezte a csónakot a házhoz tartozó fészerben. Most ott állt az erdőbe vezető ösvény kezdetén, szinte az erdő kapujában. Látszólag egykedvűen várta barátját.

- Néha azt gondoltam, sorsom elviselhetetlen - mondta Nyomkereső a búcsúzkodásnál -, de ez az indián asszony megtanított a türelemre.

- Júniusi Harmat nálam marad - jelentette be Mabel.

- Igen, magam is úgy gondoltam. Ha valaki felébresztheti életkedvét, úgy maga az, Mabel; bár nem vagyok bizonyos benne, hogy sikerül. Az a szegény asszony elvesztette törzsét és férjét, nehezen találhatja meg újra a helyét. Szegény fejem! Mit fecsegek itt! Mintha közöm volna más emberek házasságához és bajaihoz!

Nem elég nekem a magam gondja? Ne is szóljatok, Mabel, Jasper, eresszetek utamra, hadd menjek férfi módjára, békességgel! Láttam a boldogságtokat. Esküszöm, nem fáj, örülök neki. De nem csókolom meg újra, Mabel, soha az életben. Itt a kezem, Jasper, szorítsd meg jól . . . Nem, Mabel; ezt igazán nem engedhetem . . . És elkapta kezét, melyet Mabel mindenáron meg akart csókolni, és megöntözött könnyeivel.

- Nyomkereső, mikor látjuk megint? - kérdezte.

- Ezen én is gondolkoztam már. Eljövök újra, majd ha úgy érzem, hogy egészen a húgomnak tekinthetem . . . vagy inkább a lányomnak, hiszen elég fiatal ahhoz. De egyelőre nem lehet.

Isten vele! Isten vele! Bizony, az őrmester tévedett . . .

Ez volt Nyomkereső utolsó beszélgetése Jasper Westernnel és

Mabel Dunhammel. Hirtelen elfordult, mintha a szavak torkát fojtogatnák, és a mohikán után sietett. Nagy Kígyó meg se várta

- amint látta, hogy közeleg, vállára kapta puskáját, aztán nekivágott az erdőnek. Nyomkereső hamar utolérte.

Mabel, Jasper és Júniusi Harmat le nem vette tekintetét a távolodó alakról. Még egy intést reméltek, búcsúzó kézmozdulatot vagy szempillantást, de hiába - Nyomkereső nem nézett vissza.

Egyszer-kétszer úgy látták, hogy megrázza fejét; keserű mozdulata elárulta, hogy tudja: nézik, figyelik. De szilárd léptekkel rótta az ösvényt, és nemsokára eltűnt a sűrű fák között.

James Fenimore Cooper (Réz Ádám utószava)

Jasper és felesége nem látta Nyomkeresőt többé soha. Még egy további évet töltöttek az Ontario-tó partján, azután Cap ismételt kérésének és sürgetésének engedve, átköltöztek hozzá New Yorkba, ahol Jasper hamarosan a köztiszteletben álló gazdag kereskedők sorába került. A későbbi évek folyamán Mabel háromszor is kapott nagy időközökben értékes csomagot; szép és ritka prémek voltak benne, de egyetlen sor írás sem. Még később, amikor Mabel már felnőtt, daliás fiúk anyja volt, egyszer meglátogatta az ország belsejét. Fiai kíséretében, akik közül a legidősebb már igazi dalia volt, és meg tudta védeni édesanyját, egészen a Mohawk folyó partjáig merészkedett. Ez alkalommal úgy rémlett neki, hogy egy különös ruhába öltözött ember figyeli a fák sűrűjéből. Ez az ember mintha követte volna - messziről és feltűnés nélkül. Mabel kérdezősködni kezdett utána, és megtudta, hogy híres vadász, aki kissé különc, de nagyon tisztességes és nemes szívű ember. Ez már a forradalom után történt, amikor a nyugalom és biztonság kezdett helyreállni. Mrs. Western azt is megtudta, hogy ezt az embert Bőrharisnya néven ismerik. Többet nem sikerült megtudnia, de különös követője néhány álmatlan éjszakát okozott neki, és bánattal felhőzte még mindig bájos arcát.

Ami Júniusi Harmatot illeti, a kettős társtalanság, amelyről Nyomkereső beszélt, búskomorrá tette, és aláásta egészségét.

Mabel házikójában halt meg, a tó partján. Holttestét Jasper elvitte az Előőrs-szigetre, és Nyílhegy sírja mellé temette el.

Lundie őrnagy megvalósította régi tervét: nyugalomba vonult, és hazatért Skóciába, ahol feleségül vette nem éppen fiatal menyasszonyát, aki sok éven át türelmesen várt rá.

AZ IDEGEN NEVEK KIEJTÉSE

Mivel Cooper öt indiánregényében a szereplők elég nagy része ismételten előfordul, mind az öt regény szereplőinek és földrajzi neveinek teljes jegyzékét közöljük.

Abiram - ébirem

Abner - ébner

Adirondack - edirondek

Aggy - egi

Albany - elbeni

Alice - elisz

Allegheny - eligeni

Asa - észe

Bat, Obed - bet, oubed

Ben Pump - ben pamp

Bessy - beszi

Bumppo, Nathaniel - bampo, neszéniel

Bush, Ishmael - bus, ismeíl

Cap, Charles - kep, csárlsz

Catskill - ketszkil

Chesapeake - csizepik

Champlain - csemplén

Cora - kora

Corbeau Rouge - korbó rúzs

Eau Douce - ó dúsz

Edwards - edvordsz

Edward - edvord

Effingham - efingem

Elisabeth - elizabesz

Erie - írí

Fort Stanwix - fort sztenviksz

Fritz - fric

Frontenac - frontönak

Gamut, David - gamet, dévid

George - dzsordzs

Hetty - heti

Heyward, Duncan - héjvord, danken

Hollister, Betty - holiszter, beti

Hover, Paul - hover, pól

Hovey, Thomas - hovi, tomasz

Hudson - hadzn

Hutter, Thomas - hater, tomasz

Delaware - delevár

Dick - dik

Don Augustin de Certavallos - don augusztin de szertavaljosz

Doolittle, Hiram - dúlitl, hájrem

Duke - djúk

Dunham, Thomas - danem, tomasz

Jefferson - dzseferzon

Jennie - dzseni

John - dzson

Jones, Richard - dzsounsz, ricserd

Kentucky - kentaki

La Longue Carabine - lá long kárábin

Le Balafré- lö báláfré

Le Cerf Agile - lö szerf ázsil

Le Garzon qui Bondit - lö garszón ki bondi

Lequoi - lökoá

Le Renard Subtil - lö rönár szűbtil

Louisa - luiza

Louisiana - luízjána

Lundie, Duncan of - landi, danken ov

Mabel - mébel

March, Henry - márts, henri

McNab - mekneb

Middleton, Duncan Uncas - midlton, danken ankasz

Mohawk - mohók

Montcalm - monkálm

Muir, Davy - mjúr, dévi

Munro - manrou

Natty - neti

Ohio - ohájou

Ontario - onterjo

Oswego - oszvígo

Otsego - otszígo

Panthére - panter

Penguillan, Benjamin - pengvilen, bendzsemin

Pennsylvania - penszilrénia

Pettibone, Remarkable - petibourn, rimárkebl

Platte - plet

Quebec - kebek

Ransom, Jared - renszom, dzsered

Riddle, Jotham - ridl, dzsoutem

Sanglier - szanglié

Schoharie - szkohári

School, Dirky - szkúl, dörki

Scud - szkad

Squirrel - szkvirel

Susquehanna - szaszkvehena

Temple, Marmaduke - templ, mármedjúk

Tennessee - teneszi

Uncas - ankasz

Uncle Sam - ankl szem

Virginia - vördzsínia

Wade, Ellen - véd, elen

Washington, George - vosingtn, dzsordzs

Western, Jasper - vesztern, dzseszper

White, Abiram - vájt, ébirem

William Henry - viljem Henri

Előre Kezdőlap