Victorio: A gor-vassaki kurtizán (velencei@freemail.hu) I. Mindennapok 1. Milyen korán kezd ma lemenni a Nap!? Furcsa, hiszen még a Hús Ünnepét sem ültük meg, s máris zuhog odakint. Hideg lesz nagyon; minden porcikám irtózik attól, hogy ma kimenjek „úgymond” dolgozni. Hát hiába, egy kurtizánnak a őszelő egyszerűen a halála. Össze kell szedned magad Athinha, rá kell jönnöd, hogy a Házúr miért haragszik rád! Pontosan egy hónapja volt, hogy „kidobott” az utcára, mikor mindegyik lány irigykedve és féltékenyen néz rám, mert én vagyok Thiák kedvenc kurvája. Köztudott, hogy a telihold rosszul hat a férfiemberek pszihéjére, pláne ha két hold ragyog teljes fényében, és ha egymás erejét erősítve kihozzák a férfi még állatiasabb, vad énjét. Kaptam is akkora pofont, hogy a fal adta a másikat! Persze a féltékenységet és az irigységet nem mondták vagy mutatták volna ki a világ minden kincséért sem, mint ahogy azt sem, hogyan röhögnek a markukba, amiért a Sellők hídja alatt kell várnom a kéjelgőket; régebben elég volt nekem a tudat, hogy a mosolygós maszkok alatt mindegyiket eszi a fene és megpróbálnak a helyemre törni; mert ugye a Változás Törvényét ők is élik. (Azt azért meg kell jegyeznem, hogy azóta sincs Thiáknak újabb kedvence, de még jelölt sincs a láthatáron, ami azért ebben a hátrányos helyzetben is kellemes gondolat, mert arra enged következtetni, hogy ha rájövök, mivel vágtam magam alatt a fát, akkor visszakerülhetek a puha fészekbe... de addig is földre zuhant fiókaként kell tengetnem a napjaimat a csúnya, erdei vadak között... ) Most mindegyik kedvesen, sajnálkozó arckifejezéssel jött, kicsiny húgukat sajnálva. Níka például annyira túljátszotta a szerepét (tetve legyen zsákszám!), hogy sírva is fakadt, amitől lejött a képéről az összes festék és ragacs, ami a Fűzfa utca és a Szent Gialock sarkán lévő piac vászonsátras kirakodóinak egyikétől vett kerek öt rézből vert hyalért. Hát nem volt egy kifejezetten csábító smink, de a híd alá nem hercegnőket küldenek... Hehehe... Két napja úgy megverték, hogy azóta nem mehet az utcára. Hatalmas kék duzzanat van a szeme alatt, esküszöm a Kosfejes Úrra, hogy van akkora mint az én öklöm, és a testét nem is meri mindannyiunknak mutogatni. De szerencsére a Selyemház leánykái sem szentek. Egyik kedvenc réz karkötőm bánja, amelyiken annyi szépen megmunkált kígyó tekergődzik, ugyanis Jlaksíének adtam, akivel az az átok kis Níka sülve-főve együtt van, és akinek sebeinek nyalogatása közben teljes meztelenségében megmutatkozott. Onnan tudom, hogy ez tegnap éjszaka volt, mert arra riadtam fel, hogy Níka nehezen veszi a levegőt, és a torkát „bűnös hangok” hagyják el, meg hogy „jaj Jlak” (Jlaknak, azaz liliomnak becéztük; bár oly távol áll a liliomtól, mint én a rózsától - széles a csípője, ragyás az arca, és olyan furcsán közel ülnek a szemei egymáshoz, mintha egy disznóra néznék; hol van ide a karcsúság és az ártatlan, üde, tavaszi fehérség és „tisztaság”...? Brrr... nem mintha kifogásom lenne valamelyik nővérkém ölelő karjai ellen, de szerfelett kényes ízlésről teszek tanúbizonyságot, ha nem a kötelező munkáról van szó, hanem a saját gyönyörömről). Egy szó mint száz, ma kora délután, mikor felkeltem és lementem abba a szutyok konyhába, ami inkább patkánytanya, mintsem emberhez méltó környezet, Jlak már ott ült, és éppen teához forralt vizet. Leültem az asztalhoz, mely fényét vesztett lapjába pörkölt és leves foltok ivódtak, már ha havonta egyszer volt ilyen fenséges lakoma - én inkább a gyümölcsöket és a zöldségeket kedvelem, és mindig csak annyit veszek, hogy egyszeri evésre elég legyen. Mivel fáradt voltam, tenyerembe temettem az arcomat, lassan körözve dörzsöltem ki szememből az álmosságot, és próbáltam magamhoz térni. Rossz alvó vagyok, miután felkelek szükségem van úgy fél órányi időre, hogy kitisztuljon a látásom; addig csak olyan foltosan látom a világot, és elmosódottan a színeket. Ilyenkor nem érdemes velem találkozni, mert mindenkivel vssze tudnék veszni. De eddig az esetek nagy részében visszafogtam magam, mert hát nem kívánkozom ideje korán a Kosfejes Úr elé, sem a hátamba, vagy a szívembe hatoló jéghideg acélt, sem pedig a tizenhárom érmetsző csipeszt, sem a mérges füvekkel főzött teát. Mert a sértés a Változások Törvényének kipróbálására sarkallhatná az én kis „híveimet”. Szóval ott jártam, hogy Jlak leült velem szemben a félhomályban, és lázasan csillogó szemekkel nézett rám. Sejtettem, hogy akar tőlem valamit, úgyhogy buzdítgattam magam, hogy próbáljak meg nem ráförmedni, ha mégis megszólalna; mert hogy akart tőlem valamit az biztos - ezt pedig onnan tudom, hogy éppen a „reggeli” teámat készítette. Azért mondhatom, hogy az enyémet, mert egyedül én teázom ebben a koszfészekben, ezen a lepratanyán. Eddig még sosem vette a fáradságot, hogy ilyesmivel kedveskedjen (mert már egyszer felajánlkozott úgy, csak éppen fájt a fejem, és elhajtottam, mint a magzatvizet...), mert ha egy szobrász azzal bízna meg, hogy kerítsek olyan lányt, aki megtestesíthetné a tunyaságot, azonnal elküldeném hozzá a mi kis Liliomunkat; azt a kis drágát. - Jól aludtál? - kérdezte, és bal karjára támaszkodva, fejét a tenyerére ejtve, kissé féloldalasan nézett rám; már felragacsozott arca szinte mosolygott, mintha titkon mindig is cinkostársak lettünk volna. A szemöldökére úgy ragasztotta fel a gyöngyöket, ahogy én szoktam, de a homlokára csak egy ujjpercnyi láncdarabokból összekapcsolt szemfüggönyt rakott, amelyet a fülei felett, a bőrén feszülő szíj tartott, a tarkójánál csomóra kötve - bár ez a derékig érő, barna, szabadon lógó hajától nem látszott, de tudtam, hogy ott van, mert ez az ékszer is enyém volt valaha. A láncfüggöny a szeme alatti sávot követte, leereszkedett a felső ajka széléig, és az orrát szabadon hagyta. - Fogjuk rá... - válaszoltam kérdésére. Csak próbálgattam akkor a hangomat, mert leginkább a béka brekegésére, avagy vartyogására, emlékeztetett. Elvettem a szemem elől a kezem, hátradőltem, de csak addig, amíg a korhadt faszék fel nem vonyított karcsú testem súlya okozta fájdalmában. - Nekem adod a karkötődet? - nyafogó hang, huncutul ragyogó szürke szemek. - Melyiket? - kérdeztem vissza oly ártatlanul, mint amilyen úgy tizenhárom évesen lehettem. Tudtam melyik kell neki, ő is tudta, hogy tudom, de belement a játékba, mert az eddigiek alapján én voltam fölényben. - Édes, hát tudod melyikre gondolok, vagy nem? Amelyiken annyi kígyó van. Mindig mondtam neked, hogy mennyire tetszik, és hogy mi mindent meg nem adnék érte. - és mondandója végén kissé durcásan ingatta a fejét, ujjait kényeskedően behajlította és leejtette azt a fényét vesztett kanalat, amit eddig szorongatott. - Nagyon a szívemhez nőtt az a kis csecsebecse. - adtam alá a lovat; most azért játszottam rá, mert bár nem tudtam, mit akarhat érte adni, de legalább tudja, hogy nem szúrhatja ki a szemem valami kis hülyeséggel. Ujjaimmal forgatni kezdtem csuklóm körül a karkötőt, éreztem, hogy a réz a bőrömet simogatja. A jobb kezemen nem is hordtam mást eddig, mert a kígyóékszer egészen az alkarom közepéig ért fel. Külön-külön készítették el a kígyókat és utána kovácsolták egybe mindet, és így olyan hatást keltett az egész, mintha éppen most kúsznának fel a karomon. Nem tömör ékszer volt, hanem hétszer körbecsavarodott a kezemen. Az árus azt mondta, hogy ez egy ősrégi varázstárgy, egy amulett, a hegyekben, egy rég letűnt nép romtemplomának kövei között találta, és elég jutányos ár érte az egy ezüst nohyal, mert a vele utazó pap szerint, aki Beavatott és szavai hitelt érdemlőek, megvéd a kígyómarástól. De hát még nem láttam eleven kígyót egész eddigi tizenöt nyaram alatt (le is kopogom gyorsan, nehogy elkerüljön a szerencse angyala), úgyhogy még nem tudtam bebizonyosodni az ékszer mágikus mivoltáról (bár egy ezüstpénzért letűnt kultúra varázsát megvenni elég hihetetlen), de talán majd Jlaknak lesz olyan szerencséje... kívánom neki... teljes szívemből... - Tudom, hogy kedveled Níkát, és gondoltam, hogy tudni szeretnéd, hogy van most, milyen súlyosak a sebei. Ugyan megkért, hogy senkinek se mondjam el, milyen állapotban van, de mert a szavaiból úgy vettem ki, hogy ő is titkon szeret téged, a bizalmamba avathatlak, kedves, de én nem akarom, hogy ő ezt megtudja, csak azért akarom neked elmondani, mert tudom, hogy a szívén viseled a sorsát... - lesütötte a tekintetét, a döngölt föld azonban nem tartogatott semmi érdekeset számára; szinte megváltásként bugyborékolni kezdett a víz, úgyhogy a teakészítésbe menekült addig, amíg elgondolkozom a hallottakon. Az ujjai közül lehulló szárított levelek pörögve hulltak a forró vízbe, bádogbögre és kanál, barnacukorral töltött fakupa került az asztalra, tisztes asszonyi elrendezésben. Mert virágnyelven azt mondta el, hogy annyira szeretem Níkát, mint boszorka a máglyahalált, és hogy neki kell a karkötőm, és megkérdezte, megér-e nekem annyit a Níka iránt érzett gyűlöletem, hogy ő részletekbe menően, mindent kitárgyalva elmond nekem, együtt szitkozódjunk, átkozzuk, nevessük ki megaláztatását, mert bizonyára a Házúr is rávert a seprűnyéllel. Szóval én lelkileg, ő meg ynevi javakban gazdagodna. - Hogy milyen jó megfigyelő vagy Jlak? - mondtam kedvesem, és az asztalra raktam a karékszert. Igazam lett a seprűnyéllel kapcsolatban... (Nem tudom, mennyi időt töltöttünk csevegéssel, de mire a többiek ébredezni kezdtek, megittam a teácskámat, kitisztult a látásom, és Jlak magára aggatta legújabb szerzeményét. Megcsókoltam a homlokát, mivel egy egész évszakkal idősebb vagyok nála, s elköszöntem. Hehehe... legszebb öröm a káröröm... amikor visszafelé menet találkoztam Níkával, az ijedt vadként ugrott el az utamból, nekem pedig ruhában is, olyan furcsa, de meztelennek tűnt.) Az én kis kamrácskám nem volt nagyobb, mint a konyhaasztal egérrágta, bűzös-mocskos, valaha sárga terítője, ami ugyan most délután, amikor Jlákkal fecsegtünk különböző érdekfeszítő asszonyi dolgokról, már nem volt rajta. (Kétlem, hogy mosni vitték volna, valószínűbb, hogy az a szutyok még megér valakinek egy ketté tört rézhyalt.) Szóval akkora a szobácskám, mint az asztalterítő. Igaz, az asztal köré csak négyen ülhetnek, de a volt terítő egészen a padlóig leért, hogy eltakarja az alá besöpört szemetet, mint amilyen a száraz kenyér (de arra mindig van egy olyan lány, aki be nem mászna érte az asztal alá), vagy csontdarabok, amelyről az utolsó cafat húst is lerágták és az összes velőt kiszívták, és efféle finom falatok; tény, hogy Thiák nem tartott minket jó húsban, de az a démonfióka annyit mindig adott enni, hogy ágynak ne essünk és hogy emiatt véletlenül se maradjunk otthon - ő kis aranypénzekkel teli erszényét sehogy sem megsoványítandó lélek, kedves... Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: a zugom másfélszer volt nagyobb nálam, és kétszer olyan széles, mint én. A magassága pedig csak arra elég, hogy felülhessek benne, felállni csak úgy tudok, hogyha megdöntöm a derekamat, és ilyenkor mindig a munka jut az eszembe; csak a kinyújtott lábam fér el alatta. Szoktam úgy álmodozni, hogy lefekszem, a lábamat meg az oldalfalnak támasztom úgy, hogy a talpam a mennyezetet éri. A derékaljam egy szalmával tömött durva szövetzsák, faltól falig ér. Mármint a három falig, ugyanis a negyedik hiányzik. Helyette van viszont egy fél lábnyi rendkívül esztétikus tölgyléc, amelynek az egyik végéből akkora szeg áll ki, mint a Házúrnak a csúnyája. Mielőtt elkacarintod magad, értsd: nagy. A másik végénél annyi híja van, hogy be tudjak mászni a létráról; mert olyan magasan van a kis fészkem, hogy én kétszer elférek alatta - még az én apró termetemmel mérve is túl magas, mert irtózom a magasságtól, még inkább a mélységtől. A berendezési tárgyaim felsorolása így véget is ért. A hálókamra szeges végében a falba építve korhadt lécek vannak, ezek az én külön bejáratú polcocskáim, amelyeket egy zárható faajtó takar. A kulcsa mindig nálam van, a nyakamban lóg egy bőrszíjon. Azért is irigyelnek, mert ilyenem is csak nekem van. Ide rejtem el mindig a tükrömet: valaha nagy lehetett, most olyan formán törött, mint a házak nyeregteteje. Most éppen ez előtt ültem, és készítettem ki az arcomat az esti „sétára”. Sétának hívjuk az utcai kurválkodást (mert vannak a kurtizánok, akik a Házban ügyködnek - ez azért társadalmilag magasabb kaszt, mint az utcai riherongyok, ahová kerek egy kékholdhónapja lesüllyedtem). Kivettem a ruhám alá rejtett dobozkámat, és nekiálltam, hogy felragasszam a gyöngyeimet a szemöldökömre, és a homlokomra egy olyan ékességet csináltam, ami ugyan egyszerű volt, de szerintem vonzó is, mert kicsit tartózkodóvá tette amúgy nem túl szép arcomat. Két félköríves vonalat festettem, közéjük apró gyöngyök kerültek, és a legalsó részre pedig egy zafírkék üvegkövet ragacsoztam. Távolról majdnem olyan volt, mint a gazdag asszonyok fejéke, amit drága fehéraranyból készítenek és a haj alatt is folytatódik. Most ennyi is elég lesz, de talán még egy kis festék a számra, meg a szemem köré... Amíg a kéttenyérnyi nagyságú ablak sárgára festett üvegén betörő fényben az arcomat rajzolgattam, arra gondoltam, hogy Thiák miért tette azt, amit. Mert hát nem olyan volt, mint aki elvárja, hogy a lányok felajánlkozzanak neki, erre megint Níka világított rá, mert két olyan tenyerest kapott, hogy az a por, amivel az arcát fehérítette, egy hét alatt elfogyott, annyit kellett a véraláfutásos kéznyomokra felvinni, hogy ne látszanak (általában egy hónapig kitart egy ilyen szelencényi rizspor). Abban a vékony férfiban milyen erő lakozik? Hm... Tehát ez nem lehet ok. Éppen ő kért meg, hogy fogadjam testem templomába, mert szüksége van rá. Nem tiltakoztam, elvégre uram és parancsolóm... talán nem voltam elég ügyes... arról meg nem én tehetek, hanem az a vénség, aki megtanította a mozdulatokat és azokat a mondatokat, amelyekkel az „önbizalmat” növelhetjük. Bár az tény, hogy elég lassan indult meg Thiák fehér folyama, de csak megindult... - Ó, te fenséges angyal, Káosz-Huvarhg, kérlek bocsáss jövendőt látó fényt a szemeimre, hadd lássam meg, mit kell tennem! - sóhajtottam fel. - Te, akik a költőket és a prófétákat támogatod, szólj szép szavakkal, vagy misztikus szónoklatokkal, csak engedd, hogy megfejtsem a mozdulatok és tekintetek értelmét, add nekem ezt a tudást, és én alkonyattól pirkadatig éneklem majd a hozzád írt dalokat... - hát tudtam, hogy ez nem fogja meghatni, de a felsőbb hatalmakkal jobb jóban lenni, mert sosem tudhatja az ember lánya, hogy mikor szorul majd a káosz-angyal segítségére. Most lennék igazán... Amíg ezek a szavak végigvisszhangoztak a fülemben, mert nem mondtak ki őket hangosan, előredőltem, közben bal tenyeremet a melleim közé fektettem, ujjaimmal Huvarhgot idéztem, és homlokommal megérintettem a tükrön megcsillanó fényfoszlányt, várva a tudás fényét, amely most is, mint mindig, elmaradt. Egyszer egy Vérfilozófust fogadtam az ágyamba - amikor még volt ágyam: a Ház egyik kis földszinti hálókamrájának matracos fészke, két egyénnek egyaránt kellemes és kényelmes, barátságos árnyakkal és viszonylag tiszta ágyneművel, hiányzik is nagyon - megtisztelve éreztem magam, hogy engem választott ágyasaként arra a négy napra, amíg Gor-Vassakban hirdette az igét. Nehéz lehetett a lelke, mert olyan erővel borult mindig felém, mint aki egy sárkány tüzét kénytelen kiokádni a torkán, fájt is a hasam alja, miután a magjait elvette testem földjébe. De nem szólhattam semmit, hiszem általam megszabadult a felesleges érzelmektől, magjával együtt adta ki magából a felgyülemlett feszültséget és utána órákig beszélt oly nyelven, hogy amíg a szavak legördültek az ajkáról, olyan bágyadt voltam, mint amikor a Hikol fürdőház szép freskókkal díszített kis kamrájának félhomályos, párás levegőjű, melegvizű medencéjében a vízipipa járt körbe. Nekem az gyönyörű hely volt, hiszen életemben először hagytam el a Flhyonnit, arra a két emlékezetes napra. Két éve volt, amikor ide kerültem, Thiák vitt el oda, és nem tudom hogyan, ki által, de már nem csitriként, hanem nőként tértem onnan vissza. Nem is tudom visszaidézni, hogy abban a lebegő álomban hány asszonnyal és férfival háltam együtt, de az érzés, ami ilyenkor elfog, mindig kellemes, és megbizserget. Ha levert vagyok, akkor elvonulok a fekhelyemre, a fal felé fordulok, nyakig húzom a takarómat, és felidézem ezeket a bódult pillanatokat, és megnyugodva olvadok át az álomvilágba. A Kosfejes Úr fontos szolgája már jóval túl járt azon a határon, amelyen a hétköznapi asszonyok férfiai nem igen lépnek át, ha a kor tekintetében vizsgáljuk ezt a problémát. Fehér, enyhén hullámos haja középen elválasztva, válláig ért, fehér szakáll keretezte a széles, vékonyhúsú ajkakat, az álkapcsot, a sivatagi népek bőrszínére emlékeztető orcákat. Bizonyosan kiválasztott volt, ebben nem kételkedhetem, hiszen kinek köszönhetné a hosszú életfonalát, amely a kézfejére hágott, a favágók szikár, szőrtelen, erős testét, és a hatalmas, erős, még mindig fájdalmat és folyamot ontó férfiasságot, ha nem magának Ranagolnak, a Kosfejes Úrnak, kinek neve legyen áldott mindörökké...? Emlékszem arra, hogyan ült a falnak támaszkodva, lábát keresztbe rakva, ellazultan. Az árnyak körülfolyták és ölelték, mint ahogy én tettem néhány perccel ezelőtt, és a hasán a meggyűrődött bőrredők csak fekete csíkoknak tűntek, annyira vékony volt a dereka. Ahol a fény ráhullt a hasára, ott fényes halmok voltak a hasán az izmok, ha kinyújtózott, az árnyékok takarta részen pedig oly formán sötétlettek az árnyékok az izmok körül, mint ahogy az ember lányának körmét keretezi a kosz. A fénytelen tér a hideg acélt idézte szemembe, a bágyadt világ pedig a kihűlő, még izzó vasdarabot; a vér a fülemben úgy vert, mint az üllőre lesújtó kalapács. Mellette kuporogtam, mint egy összegömbölyödött kiscica, az ő keze pedig az én játékgombolyagom: rövid, széles, tetovált ujjak. Na, gyerünk Athinha, nemsokára menned kell, csináld meg magad és hajrá! De nem tudtam elszakadni Thiáktól, úgyhogy az ölembe fektettem féltett kincsemet, a tükrömet, előtte törökülésbe helyezkedtem el, és körmömmel az ablakról a festéket lekaparva megpróbáltam felvésni a téboly angyalának jelét, hogy megvilágosodjam. Először az idő hármasságának jelképét rajzoltam meg, néztem, ahogy vörös fény játszik a körmömön; a víz alá zuhanó nap színe ez. A szimbólum két vonal volt, amelyek harántirányban szaladtak át egymáson: mintha két nyeregtetős ház lettek volna, csak a borult elméjű kőmíves az alsó tető csúcsára állította a másik tetőt. Az alsó háromszög volt a múlt misztikuma: a nagy szögben összefutó szárak azt jelentették, hogy annyi sok szál halad végig az idő kerekén, annyi látszólag független dolog történik, amelyek egy pontban egyesülnek, hogy a jelen megfoghatatlanul rövid pillanatát formálhassák. A hiányos háromszögnek azért nincs alapja, mert az elfszabásúak történelmének gyökerei a semmibe vesznek. A szűkülve összefutó vonalak a közelmúlt történéseit fedik le, a jelen fókuszpontjáról már beszéltem: itt egyetlen fonallá fonódik a rengeteg szál. Felfelé kiszélesedik minden, a fordítottja a múltnak, az ellentéte, a jövő ábrázolása ez. A lehetséges végtelen számú jövő szimbolikus metaforája... amikor a Vérfilozófus kérdésemre elmondta mindezt, és nem ütött meg arcátlanságomért, amiért megkérdezem, hogy a nyakában függő ékszer milyen jelképet ábrázol, furcsa volt, hogy mindent megértettem elsőre, és láttam furán csillogó szénfekete szemén, hogy először közönyös és fáradt, mert nem asszonyállatnak való dolog ez, de utána az érdeklődés frissessége szállt rá, és miután elmondta, amit elmondania adatott, a szemében nem alsóbbrendű és nem is lány voltam, hanem nemtelen és független, egyenrangú intellektus. Minden szó, amely elhagyta az ajkát furcsamód ismerősnek és magától értetődőnek rémlett, nem ijedtem meg lefejteni a lényeges mondanivaló köré nőtt kérges szórétegeket. Néztem, ahogy a lekapart részeken átragyog a fény, izzó vörös és fakó sárga táncot jár a tükrön. Tudtam, hogy Káosz-Huvarhg türelemre is tanít, mert néha süketté és vakká tesz, ilyenkor zavaró-bántó láztól áttetsző szárnyait borítva reám, az őrület szürkefalú szobájába zár, kiver a víz és verejtékemmel elkeveredik a tehetetlen ajkaim közül a nyakamra kicsorduló nyál, és könnyezem és nem is tudom, hogyan de megkóstolom saját sós véremet, és mikor magamhoz térek, tudom, hogy elharaptam a nyelvem; néha azonban sokkal élesebben látok és hallok, mint ahogy a többi lány vagy férfi körülöttem, és ez az én malmomra hajthatja majd a vizet. Türelem, csak türelem, Athinha, várt meg, amíg kinyílik a szemed és a füled... - mondtam magamnak, és még egy pillantást vetettem a félkész jelképre, aztán a felékített arcomra, és ráléptem a létra első fokára, hogy utamra induljak, a szokásos esti sétámra. Annyira hideg volt a Flhyonni ma éjszaka, hogy visszafordultam királykék, vastag brokátból varrt kendőmért, amelyről rézfüggők lógtak alá, és az enyhének és simogatónak semmiképpen nem nevezhető szélben dideregve hallgattam, ahogy azok egymásnak verődnek, egyhangúan csilingelnek, miközben könnybe lábad a szemem, mert a metsző lég szinte kimarja a gödréből, elálmosodom. A hajam olyan világos barna, enyhén íves hajszálak vertek gyökeret a koponyámban, ma befontam tincseimet. A ruhám felül szűk volt, megemelte a melleimet, kissé megnyomta őket, elég sokat hagytam láttatni magamból, mert ugye kirakatba kell rakni azt, amit el szeretnék adni. Lehetőleg szép legyen a csomagolás, Thiák mindig ezt hangoztatja. Persze pénzt azt keveset ad, hogy rohadjon le a csúnyája! A ruha szürke volt, deréktól megszűnt szűknek lenni, elrejtette hibás, szerintem széles csípőmet, és körülölelte a lábaimat. Cipőm nem volt, ekkora luxust egyikünk sem engedhetett meg magának, de a bal bokám körül tizenegy rézlánc csavarodott, a jobbon pedig egy kétujjnyi, mégpedig férfiujjnyi vastag rézveretes bokaék volt. A kendőmet úgy helyeztem el magamon, hogy megfogtam az egyharmadánál, ott a fejemre raktam. A rövidebb végét balról a nyakam előtt vezetve a jobb vállamra kanyarítottam, majd a hosszabb anyagrészt előre hoztam a jobb vállam felett és jobb karom köré csavartam, végig lógott a térdemig, a finom szövet szárnyként libbent mellettem. Tiltott és titkolt szeretőm, Olg mellém sietett, finoman végigsimított az ujjaimon (amelyeket a kendő elfedett), csak kettőnk számára érthető mosoly terült szét kisfiús száján és tengerkék szemein, hozzá finom aranypontok gyúltak a tekintetében. Már sietett is tovább, foszlott inge alatt tudtam, hogy hátán szitakötő-formán rebbennek az izmok és ez jó érzéssel töltött el. Ő ügyelt arra, hogy ne verjenek meg, vagy öljenek meg minket, és hogy a pénzt is odaadják. (Ajánlott volt vele jóban lenni, ha egy kis ruhára valóra kellett. Engem annyira kedvelt, hogy mindig csak a sétapénz kétharmadát vitte el Thiáknak, a többit visszaadta, ami nagy szó volt, mert a második kiszemeltje akárhogy könyörgött, sírt és zsarolt, csupán az egy tizenötödét kapta meg annak, amit összesétált - ugyanis az utcán vele egyezkedtek, ő mondta meg ki mennybe kerül és mit csinálhat a pénzért, Thiák utasításai alapján. Részint ebből a pénzből veszem meg azokat a dolgokat, amelyeket megkívánok: gyümölcs, csecsebecse, asszonyi holmik, és sokat félre is rakok, de az titok, hogy miért). A kurvák negyede, a Flhyonni onnan kapta a nevét, hogy azon házakon leng vörös lámpás vagy kendő a bejárat felett kiálló vasrúdra kötve, amelyek adják a gyönyöröket, rosszabb helyeken a kéjre vágyó a pénzéért különféle kórságokat is kaphat, attól függően, hogy vörös, barna, szőke vagy fekete hajzatúval hál, vagy ezek kombinációjával; nálunk a beteg lányok maradhatnak, csak a legritkább esetben kerülnek el a Házból. Leginkább akkor, ha az olcsón fizetett vajákos banya nem tud valami bájszert kotyvasztani. A mégis kicsapott lányok nem jutnak messzire, ezt tudom. Egyik sétám alkalmával a makrancos szél lekapta a kendőmet, és csilingelve, a hátán szárnyalva az egyik patkányszaros, bűzös, félhomályos sikátorba vitte. Óvatosan lépkedtem be érte, mögöttem a széles vállú, keskeny derekú és szépszemű kísérőnk, Olg lépdelt. A kendő fenn akadt egy szakállas koldus tetemén, mellette pedig Szűzvirág feküdt, álomszép szőke hajzuhataggal és bronzbarna bőrrel, átvágott torokkal és üveges, az eget kémlelő tekintettel. Még most is a torkomban érzem hevesen verő szívemet, ha rá gondolok, nem kívánkozom pocsolyafekhelyére. Emlékszem, követtem szememmel a tekintetét: fekete tűzfalak, vakon ásító, csonk ablakok kitört kerettel, emberi ürülék leve elkeveredve a csatornanyílásba csorgó esővízzel (ezt hallottam akkor), rongycafatok libegnek az ablakokban. Nem jó volt ott a levegő, olyan nyomasztó, és annyira rátelepedik az ember tüdejére. Rézvörös levelű nap fényének éj-komor vonaglása szürkéllett, feketedett és aranyban játszott. Olg nehéz- kék szemekkel meredt az aranyliliomokkal hímzett, most a fényben zafírkéknek rémlő kendő-ruhámra, azok ólomnehéz függőinek rebbenései között átvillanó montázs-részletekre: a döglött koldus cserzett arcára és üres barna szemének színére, a nyitott szájra, talán még az onnan kitörő üvöltést is hallani vélte; én biztosan. A hideg ellenére kegyetlen fényű napsugarak öleltek körül minket, falrészek között, ablakokon át átragyogó tejfehér, elmosódott fényfoltok. Ezek koptatták világosabbra az árnyékban heverő, mozdulatlan színeket, a nap egy pillanat múlva égre hányt, olvadt aranylemezként csüngött a fátyolfelhőkből összefont halványkék hágcsón, fekete pontok táncoltak követhetetlenül gyorsan, mert legvégül az égre néztem. A szívembe markolt a gondolat, hogy én is fekhetnék ugyanitt, szám sarkára száradt véres nyálhabbal, ugyanilyen halottan. Nem volt jó gondolat, rémítő volt, hányinger keltő, a levegőt visszanyelve kellett öklendeznem, meggörbült a testem, éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. A szemembe égett Szűzvirág meztelen lábai és öle alkotta borzalmas kép: a gennyes-véres bizonyíték a combtövénél és a hasa alján - beteg volt, mennie, halnia kellett. - Gyere Athinha, nem neked való látvány ez... - Olg átfogta a derekam, finoman megfordított, és nem engem, hanem egy zavart tekintetű kislányt vezetett ki a sötétségből. Ekkor az asszonya a negyedik fiút hordta a szíve alatt, nem sok ideje volt hátra a szülésig... Azon a napon megtanultam valamit, azt, hogy túl kell élnem ezt az egész mocskos életet; csak én létezem, és a felettem álló égiek. Hét kuncsaftom volt azon az éjszakán, mindez majdnem két esztendeje. Akkor, azért a titkos mozdulatért hajnalban Olg elé térdeltem és képzeletben a felhők fölé repítettem az ujjaim és ajkaim adta szárnyakon. (Szóval a Flhyonni szótöve a „flhühé”, azaz zászló, „onna” pedig házakat jelent, módosult alakban Zászlók Házai, azaz a gyengébben kedvéért Vörös Zászlók Házai. Majd hozzájárult a lámpás másodlagos jelentéstartalma is, és így már Vörös Lámpák Házai, Vöröslámpás Házak, egyenlő Vrömök negyede. Kilenc napja kezdtem el a betűvetést tanulni, ez volt az első, amit Kialuú mama elmondott nekem.) 2. Körbepillantottam: a híd széles, piszkos árkádjain vékony tűként összeforrva ömlött alá a víz, a csepegő, csurgó hangok mindent elnyomtak. Nedves volt a levegő, jólesően nedves, örültem ennek, de a csatornafedők rácsain keresztül gyomorforgató párák emelkedtek szürke szellemekként a tartópillérek közé. Égre tűzött fátylak gomolyagán áthomályló csillagok, kristálycseppekben hulló égszakadás. Dideregve fordultam be a híd alá, A Sellők hídja alá, bemenekülni kicsit az eső elől; a zuhogással zihálás és nyögés hangfoszlányai keveredtek, kúsztak felém, kielégült torkok reszkettek a fülemben: az egyik valódi, a másik mesterkélt, mindkettő férfihang. Persze ez nem meglepő, mert sok eunuch dolgozik a Selyemház felügyelete alatt is. Aki a fekete bársony éj leple és árnya alatt, az egyik oszlop rejtekében ügyködött, az Olpá volt. Fiatal, loboncos hajú, kasztrált fiú, akinek a férfiasságát is levágták a heréivel együtt, és egy nádszállal alakítottak ki egy nyílást az ágyékán, hogy a vizeléssel ne legyen gondja. Persze ez a lyuk nem olyan volt, mint az asszonyoké, mélysége nem volt, tágulni nem tudott, és visszataszító, ha megmutatják. Én egyszer láttam, éppen részegen táncolt és a füllesztő, nyári éjben, emlékszem egy éve volt körülbelül, csípejét rázta és szoknyáját fellebbentve mutogatta magát. Az alakja megtévesztően lányos volt, a hangja is kezdett úgy csengeni már és nem pelyhedzett az álla, a lába, a hasa, és a melle szőrtelen, mint a suhanc ficsúroké. Ezeknek az eunuchoknak volt egy technikájuk, ahogy átverték a férfiakat: az ujjaikkal formáztak lyukat és oly ügyesen szorították vagy tágították az ujjaikat, hogy a férfiember azt hitte, valóban behatolt a nőbe. Fel sem tűnt, hogy egyes kurvák csak a hátsójuk felől engedik magukba őket. Ők így csinálták. Persze terjednek a városi legendák olyan dolgokról, amikor rájönnek a turpisságra és a kijátszott, bosszúra éhes kuncsaftok visszatérnek, és megritkítják az orrba valós férfi-lányok sorait, akik cimpájában kígyó, darázs, légy, lepke és kitudja mily mitikus jelentéstartalmú ékszerek vannak. Ilyenkor egy-két hétig üres a sétatér, de mindig visszajönnek, az átvágott torkúakat pedig elviszik a csatornatisztító céhek kordéi, fekete köpenyes céhtagjai. - Athinha! - metsző felszólítás, Olg remegő, hátborzongató baritonja. Összerázkódom, a hang irányába fordulok és elindulok a hintó felé, amely az esőfüggönyön keresztül lassacskán kirajzolódott. Jóféle arany kihyal áll ma a házhoz! Mosolygom, ringó csípővel olvadok át az Olg számára homályos esősátorba. Visszapillantok: alakja elmosódott, fáklyafényes folt, sárga lesz a bőre a rásimuló világtól, mintha szomorúan sóhajtana, lesüti tekintetét. Furcsa, új érzés árad szét bennem, ilyet még nem éreztem, ki sem merem mondani... Kíváncsi szemek fürkésznek a kocsiszekrény ablakának borvörös, aranyhímzéses függönye mögül. 3. A monoton, fülemben doboló eső és ez az új, szándékosan el nem nevezett érzés lassan megbolygatta a lelkemet. Olyasféle érzés csapott át rajtam, mely talán a művészfélék sajátja lehet, mikor a múzsa megszállja őket. Mint ahogy mondtam, az eső erősen megviselte az idegeimet. Az elfek úgy tartják, hogy azért esik az Esős évszakban ilyen szomorúan, mert valamikor az idő és az ő életük kezdetén istenük valamely melléfogásukért kitaszította őket az ő paradicsomukból, és az ő faistenükhöz vissza nem tért lelkeik siratják népük fájdalmát, könnyeikkel öntözve meg Krán földjeit. Én úgy éreztem, hogy a Kosfejes Úr a zuhataggal el akar mosni Gor-Vassak orcájáról. Éreztem, ahogy az esőcseppek végigszánkáznak a gerincem vonalán, csigolyáimat a bőrömön keresztül simogatva és a hideggel együtt fagynak meg bennem a gondolatok. Mire a hintóhoz értem, ez olyan harminc lábnyi távolság lehetett, a félszemű Jlón Bour, az evezős már a kocsiban ülővel, vagy ülőkkel beszélt. Annyit láttam csupán, mert a hintó úgy állt, hogy a poggyásztartó szemben volt velem, a lovakat eltakarta maga a kocsiszekrény, csak a lábaikat, patáikat láttam, hogy a vendég utazó alkalmatosságától úgy nyolc lábnyira, a Kék folyó most fekete és eső szurkálta vizén ring egy kicsiny csónak, melynek közepe felett kifeszített ponyva fogta fel az alázuhanó vizet és terelte két oldalán lecsorgatva a lassan hömpölygő folyó vizében. A csónak végében, egy olyan deréknyi magas farúdon világító lámpás billegett, sápatag fényudvar ringott a folyamatosan mozduló víz ritmusára. A kocsiból két csuklyás köpeny viaszosvászon anyaga mögé rejtőzött figura haladt a görnyedt hátú, méregzöld mellényű és tollas sapkájú félszemű után. Ahogy közelebb értek a csónakhoz, a lámpás fényében megcsillant a fülében az ezüstkarika. A kettő a ponyva alá húzódott, közel egymáshoz ültek, Jlón Bour pedig kihúzta öt láb hosszú fenyőrúdját, amelyet a csónak testének hosszirányában fektetett a lécülésekre, és felém intett csorba fogú mosolyával, barnán villanó szemekkel. Odasiettem, közben azon imádkoztam, hogy a sminkemből legalább egy kis rész épen maradjon, és beszálltam a csónakba; még le sem ültem, de Jlón Bour már el is lökte a vízi alkalmatosságot a parttól, és haladtunk a Kék folyó Mély Város felöli partja felé. A folyó a parttól számított nyolc-tizenkét lábnyi távolságában nem mélyebb úgy három lábnál. Mivel egy ember nem tudja áthajtani a hat láb hosszúságú csónakot a közel két és félszáz lábnyi széles, alattomos örvényekkel teli vízfelszínen a Szent Gialock szigetre, ezért U betű formában kell majd a part mentén elevickélni, illetve ellökdösni a csónakot a Harcosok Hídjához. Ott a Szent Gialock sziget és a Mély Város húsz- huszonöt lábnyi közelségbe kerül, és egy erős lökéssel, majd a híd alatt áthömpölygő áramlat segítségével átkerülünk a Gialock sziget partjához. A paloták mögötti cselédszállások és egyéb szobákat rejtő házak már közvetlenül a vizet érik, mélyen a víz szintje alatt álló sziklákra és hozott kövekre épített alapjaikat körülöleli az iszap és a hínár. Arcomon széles mosollyal fordultam a kuncsaftok felé, közben a félszeműre pillantottam, hogy rendben van-e az arcom. Ő megnyugtatóan lehunyta szemét, az épet, kicsit bólintott, így tudtam, hogy ha az elfek lelkei keservesen is zokogtak, azért együtt éreztek velem is, és a könnyeik nem tüntették el egy órányi szépítkezésemet. Először a fiatalabb fedte fel arcát: éjfekete volt a bőre, széles orrcimpái tűntek fel először. Fekete, hátul varkocsba fogott hosszú haj, és égetően feltűnő olajzöld szemek. Megállt a szívemben az ütő, egyből a fülét néztem, hogy hegyes-e vagy nem? A félszemű is ijedt kifejezést öltött halálfélelem által rajzolt maszkarcom láttán, hatalmasat nyelt és majdnem belefordult a vízbe, mert ijedtében ferdén nyomta a rudat a vízbe. - Szent Huvargh, légy velem! - sóhajtottam, de megnyugodtam, mert normális, emberi füle volt. Ijedelmem alaptalan, nem egy éjsötét bőrű könnyűléptű szabadult ránk, hála Ranagolnak legyen szent és áldott a neve mindörökké... a másik férfi úgy kétszer oly öreg lehetett, mint a zöld szemű ördög, tejfehér bőre, vörös haja teljesen ellentéte volt fiatalabb társának. Jellegzetesen nemes arca volt, testalkata nemesen vékony és erőtlen, csak a szeme hasonlított zöldesen zafírszín árnyalatával a széles vállú ifjúéra valamelyest. Ahogy ki tudtam venni azt, hogy mi rejtőzhet a szétnyílt köpeny alatt, vastag, nehéz mintákkal vert aranyláncokat láttam, és a fiú melle már innen nézve is kemény és szőrtelen volt, amit a gyermekkorától végzett fizikai megterhelés tett leányszem számára kívánatossá. Biztosan nagy és erős a micsodája és forró a magja, ez jó érzés volt. Az öreg bizonyára lányosan szőrös, de mit kereshet két ilyen gazdag itt, a Mélyvárosban, mikor bármelyik szalonban ugyanolyan magas rangú, ölelő karokra lelnének? Fél óra múlva választ kaptam a kérdésemre, addig szótlanul, puhatolódzó mosolyokkal és pillantásokkal próbálkoztunk mindhárman; ők ketten jobban megértették egymást szótlanul, egymás tekintetéből olvasva. Thiák a Fhió Ház egyik lezárt cselédszállását alakította át a gazdagabb ügyfelek számára: ritkán használtuk mi, örültünk ha ilyen kellemes körülmények közé kerülhettünk, mert ez azt jelentette, hogy egész éjszaka egy vendéggel kell foglalkoznunk, és nem kell egész éjszaka sétálni, fázni és különböző férfiakkal hálni. Itt volt kandalló, hatalmas dézsakád, amely vizét a padló alatti tűzzel lehetett felfűteni és volt forralt bor finom gyümölcsdarabokkal, volt sonka, kenyér és szőlő, és finom selyemtapéta borította a falakat, zsaluk zárták az ablakukat kívül, belül pedig nehéz borvörös függönyök rejtették el az ablakokat, nagy, sárgaviasz gyertyák adták a világot. Megértem, hogy Thiák, ha nincs használatban a szoba, gyakran jön ide éjszakánként. A félszemű odakötözte a csónakot az ajtó két oldalán meredező oszlopokhoz, éreztük, ahogy a csónak teste nekiütközik a víz alatt hullámzó kőlépcsőkhöz. Kinyitotta az ajtókat, egyenként átléptünk a csónak oldala felett és a vízben gázolva, felfelé haladva a lépcsősoron; csak a csapódásból sejtettem, hogy már bezárta mögöttünk az ajtókat és csónakba szállt, eltűnt az alattunk gomolygó sötétségben. A következő fertályórában begyújtottam a kandallót, fehéren-sárgán izzó farönkökön vérszínű lángok imbolyogtak, táncoló árnykígyókat rajzoltak a falakra; szeretem hallgatni az égő fa sercegését. Aztán az urak kérésére a fürdővizet készítettem el és felforraltam a bort. Ők addig arra a hatalmas derékaljra heveredtek le, amely a fészek lényegét adta: nem megszokott ágy volt, hanem hatalmas matrac inkább, rajta kéttucatnyi, különböző méretű és huzatú párnák, meg szép takarók. Néhány percre magukra hagytam őket, hogy fürdősót rakjak a vízbe, néhány gyertyát helyeztem el a dézsa köré, hogy sejtelmes fények játszanak körülötte, és úgy húztam el a fürdődézsa körül az ácsolt állványon alálógó függönyöket, hogy a kicsiny réseken szökjön át a fény. Visszatértem a szobába, mielőtt átléptem volna a küszöböt, sóhajtottam egyet és lehunytam a szemet; alázatos hangon szóltam, hogy elkészült a fürdő. Nem válaszoltak. Beléptem, körülnéztem, és elgondolkoztam: miért kellek én ide? - Gyere közelebb... - mondta elhaló hangon az öreg, ziháló mellén, az összevissza kunkorodó szőrszálak felett remegtek a vastag aranyláncok. Kinyújtotta a kezét, imbolygott a tenyere, amelyben egy négyzet alakú ezüstlap mozdult jobbra, majd balra, fel és le határozatlan karjával együtt. Rajta fehér por, utcácskákba rendezve. A szeme véreres volt, mint a fekete ördögé is, aki szétnyílt, nyálas ajkakkal felnézett rám. Szép volt a teste, és érzékeny; akár csak a szája. Hétszer. 4. Hajnalban is esett, még hevesebben, mint az éjszaka, fázósan húztam összébb magam körül a kendőcskémet; a csónak orrában kuporogva néztem a zöld fénnyel világító lámpást, amelyet fertály órája én akasztottam ki: ez volt a jel, ha távozni készültem. - Ők mikor mennek? - kérdeztem a félszeműt. - Déltájban kell ide jönnöm, ők lesznek az utolsók ma nekem. - fáradt, karcos hang. - A szokott helyre? - Igen. - mondtam hálásan, hiszen ebben a dologban a cinkostársam volt. Úgy éreztem, hogy azért közel áll hozzám Bour, apám helyett ő volt az apám, ha örültem, akkor azért ittuk le magunkat, ha bánatom volt, akkor meg az adott rá okot. Sosem használta ki a helyzetet, és mindig hazavitt, ha annyira eláztam, hogy nem tudtam volna a saját lábamon hazamenni. Olyankor mindig kártyázni szoktunk. A Kék folyó vizével mostam le a festéket az arcomról, a gyöngyöket és az egyéb ékeket egy egérszürke zsákba raktam, majd bemásztam a ponyva alá és ruhámat átcseréltem egy szakadt, de tiszta szoknyára, ingre. - Az urak után érted jövök - mondta - és majd a zsákodat beadom az Orchideába, jó kicsim? - Köszönöm. - sípoltam remegő hangon; úgy éreztem, hogy a hideg a húsomig hatolt. 5. Az folyosóra beömlött a fény, ragyogtak az ablaktáblák, bőrfehér foltok siklottak a falakat borító lakkozott lambérián és márványpadlón. Éppen felmostam, amikor kinyílt az egyik tölgyfaajtó és egy bordó és arany hímzésekkel díszített, mélykék ruhás, madárcsontú asszony lépett ki a folyosóra: magas, méltóságteljes homlok, mélyen ülő, érzéketlen vipera szemek, gesztenyebarnák, és áttetsző kendő alatt szőke hajzuhatag, fonatokban. Nem viselt ékszert, a nemes hölgyeknek nem illik addig kicicomázni magukat, amíg a nap nem hág az égbolt tetejére. Mellette egy apró kislány tipegett, másfél éves lehetett, alig látszott ki az arca a sok szép kelméből varrt ruhácskák takarásából. Nem nézhettem fel, de nekem elég volt a kislányt látnom, elegendő gyönyörűség volt az nekem. Ezért nem mentem haza egyik hajnalban sem. Hogy egy kicsit láthassam a lányomat, akit tizenhárom évesen szültem. - Olg, ha tudnád. - tudtam, hogy akaratlanul is elmosolyodom. A Ház úrnője észrevette arcomon a változást, és megszólított: - Szép gyermek, ugye Jhárné? - Szép asszonyom, nagyon szép. - mondtam szégyenlősen, visszafojtott hangon, lesütött szemmel, térden állva. Belemártottam a rongyot a vízbe, jól megnyomkodtam, hogy a kosz kimenjen belőle, majd kiemeltem, kicsavartam, és feltöröltem utánuk a padlót.