1 - Forró hajnal
A mai reggelen rendkívül korán kelt
fel a nap. Sugarai lassú tánccal
nyaldosták végig Taba el Ibara finom
homokját. A forró korong komótosan
kúszott elő egy messzi homokdűne
mögül. A fénye apránként az egész
tájat bevilágította. A karaván nem
örült talán még soha ennyire a
napkeltének, hiszen végre láttak,
amire most mindennél nagyobb
szükségük volt. Áttekinthették az
egész területet a vakító, de mégis
megváltó fényben. A sivatagban, amerre
csak a szem ellátott holtestek hevertek
mindenütt. Elvesztett emámék, véres
handzsárok, lekaszabolt emberek. Az
egyre melegedő szellők érezhetővé
tették az emberi életnedvek
"illatát" egy-egy pillanatra.
A halál szaga még mindig terjengett a
levegőben.
A karaván sosem mutatott ennyire
szedett-vedett képet, hiszen emberek
tucatjai hevertek a földön, sebesülten
vergődő tevék mellett. Az egyik állat
megpróbált elkúszni valahogy, de ereje
utolsó halvány maradékai nem
bizonyultak elégnek ehhez a
kísérlethez, és pár gyenge kaparás
után feladta. Gazdája, egy termetes
dzsad férfi, élesztgetni kezdte, ám
lassan kialudt szeme világa, és
elterült a homokban. Hátából dzsambia
állt ki, vére átitatta porköpenyét,
de már meg is alvadt a java, mire a
férfi végleg lehunyta szemét.
A sátrak előtt kis csoportban
tevetetemek feküdtek egymásra
tornyozva. Vastag szemöldök kandikált
ki a legfelső állat mögül. A harcos
arca szokatlanul sötét volt
társaiéhoz képest is, látszott rajta,
hogy sokat tartózkodott a sivatagi
tűző napon. Állán kis szakáll
foglalt helyet, melyet megfakított már
a száraz levegő és a napsugarak
együttes hatása. Fölötte eredetileg
bizonyára gondosan ápolt bajusz
lehetett, viszont ebben a pillanatban
borzoltabb volt, mint egy vizes
prémköpeny a harc után. A harcos kerek
zöld szemeiből aggodalom szikrái
tűntek elő, összeráncolta homlokát,
amitől vagy hat évvel öregebbnek
tűnt. Felemelte jobb karját, és
handzsárját egy erős mozdulattal a
tevébe döfte. Még gondterheltebb arcot
vágva megigazította fején a
félrecsúszott emámét. Ekkor vette
észre sérülését, ahogy elkezdett
fejéből lassan szivárogni a vér.
Felnyúlt, és letörölte egy szakadt
kendővel. Kulacsát a szájához emelve
lassan inni kezdett, de közben egy
pillanatra sem vette le szemét az
előtte tornyosuló dűnéről. Vajon mit
rejt el az a homokkupac? A férfi
kihúzta kardját a döglött állatból,
és leguggolt társaihoz. Rajta kívül
hárman voltak ott.
- A következő támadásnál
felhasználunk valamennyit a
szállítmányból. Van még valami,
aminek hasznát vehetjük?
- Nem sok. Szinte mindent széthordtak. -
válaszolta neki egy simára borotvált
arcú, hullámos hajú, vékony dzsad.
- Már mindegy. Úgysem térünk innen
vissza. De annyit ölünk meg, ahányat
csak tudunk. Omar! Az idegen tud
segíteni?
Omar sebhelyes arcú, ugyancsak izmos
férfiú volt egy méretesebbre
készített handzsárral az ölében.
Megvakarta nagy szakállát, majd nagyot
sóhajtott. Kezét végigfutatta ruhája
gyűrődésein, és a harcosra nézett.
- Nehéz eset. Nem tudom. Akarod, hogy
én menjek?
- Nem! Rád itt szükség lesz. Én nem
értek ezekhez a csodaszerekhez. Majd
megyek én. - mondta a harcos, és
megragadta handzsárját.
Egy hirtelen ugrás, puffanás, és
máris egyik halott társa mögött
hasalt. Olyan gyorsan haladt, hogy akár
megpróbálhatott volna elmenekülni, de
tudta, nincsenek esélyei, ráadásul őt
nem ilyen fából faragták. Mozgása
könnyed volt mégis erőteljes. Az
utolsó néhány lábnyi távolságot
kúszva tette meg a teljesen ép
sátorig. Poros, homokos arccal kúszott
be a menedéket jelentő rongyok alá.
Mikor meglátta, akit keresett, hirtelen
felpattant a földről, kardját övébe
tűzte és kérdőn nézett a fura
férfire.
A sátor közepén ült. Nagy csuhája
és az elmaradhatatlan csuklya még
mindig elfedte egész testét. A harcos
számára úgy tűnt, mintha a csuhás
éppen lógatná a fejét, de a
csuklyája miatt nagyon nehéz lett volna
erről biztosat állítani. Talán várt
valamire. Szerencséjére nem kellett
sokat várni, mert a férfi csuklyája
lassan feljebb emelkedett. Amikor olyan
magasságig emelkedett, hogy talán pont
őt nézte, megszólította:
- Jó uram! Nem vetted észre, hogy mi
folyik odakint? - kérdezte némi
elfojtott idegességgel hangjában.
- De. Most csend van. - válaszolta
fáradtnak és megviseltnek tűnő hangon
a csuklyás.
- Nekünk most.
Alig kezdte el, mikor a férfi
feltartotta mutatóujját.
- Téged személyesen nem ismerlek. Sosem
tárgyalok olyasvalakivel, akiről nem
tudom kicsoda.
A harcos halkan morgott valamit az orra
alatt, de végül ő engedett. Nyugodt,
lassú beszédbe kezdett.
- A nevem Rashid al Bhamda. Én vagyok a
karavánkísérők vezetője. És azért
jöttem hozzád, mert karavánunkat
megtámadták. Nekem a legfontosabb a
szállítmány épsége, de nem sok
maradt és úgy gondoljuk a többiekkel,
hogy szükség lehet rád is nemsokára.
A Fayuma törzs ismeri a sivatagot.
Ösztönösen tudják, mi lehet
veszélyes rájuk nézve. és a sátrad
sértetlen.
A sötétségbe burkolódzott fej
biccentett. A csuhás egy faedény felé
nyúlt, majd valami fura főzetet
öntött bele kulacsából. Erős,
fűszeres szag árasztotta el a sátor
belsejét. Rashid erőt vett magán, hogy
ne lehessen rajta látni, mennyire nincs
ínyére a helyzet.
- Igaz - jelentette ki egy kortyolás
után.
Rashid nem bírta tovább. Úgy érezte,
az idegent hidegen hagyja, mi történik
odakint, és a nyugodtságától csak
még idegesebbé vált.
- Megtarthatja a pénzt, amit az útért
fizetett! Nem érdekel, de segíteni fog
a kijutásban, ugyanis egyikünk sem akar
éppen itt meghalni! - tört ki végül.
Amint befejezte, kicsit megszeppent.
Elcsodálkozott magán. Mindig
nyugalmáról és nagy harci tudásáról
volt híres, és most elvesztette a
fejét. Tudta, miért nem érte támadás
a sátrat, hiszen még ő is érezte a
csuhásból felé áradó kisugárzást,
ami a legősibb félelmet kelti fel.
- Tőlem félsz jobban vagy tőlük? -
hangzott elégedetten a kérdés. - De ha
csak arról van szó, amire én gondolok,
akkor talán egyszerűbb lenne, ha azt
mondanád, hogy a segítségemet kéred,
mert nem bírtok egyedül a Fayuma törzs
támadásával, és ezt megértem. Ahogy
megértem a félelmed is. Félre ne
érts! Nem rossz a félelem, mert
megtanít élni. Nem szégyen. és
erőt ad, mint a gyűlölet.
Kintről kiáltások szűrődtek be,
mintha több tucat éhes farkas loholna
egy sérült őz után. Az idegen
hirtelen letette az edényt, majd
csuháját kicsit szétnyitva egy
gyönyörűen megmunkált markolatú
jatagánt húzott elő.
- A nevem Azim. - mondta a csuklyás, és
kirohant a sátorból.
Rashid nem is tudott reagálni, és mire
felocsúdott már egyedül állt odabenn.
Gyorsan megfordult, benyúlt megviselt
ruhája szétnyitott gallérjánál, és
letépte a nyakában lógó medált, ami
mindig védelmezőjéül szolgált.
Markába szorította az aranyállatkát,
majd némi homokot dobott át a válla
fölött és a kezén maradt mennyiséget
izzadt homlokára kente. Mindig így tett
nagyobb összecsapások előtt, de ez
most teljesen más volt. Az amulett
kevés, a babonás rituálé nem ér
semmit, lelkében még mindig ott a
félelem.
Egy gondolat. A hit. Igen. ez kell.
Hirtelen eldobta handzsárját, és
óriási, buggyos ruhája belsejéből
egy gyönyörűen megmunkált görbített
pengéjű rövidkardot húzott elő.
Ránézett, és hüvelykujjával
megdörzsölte a markolat végén
tündöklő zafírkövet. Tahdzsi. Szinte
ugyanabban a pillanatban hajtotta fel a
sátor ponyváját, amelyikben futni
kezdett. Arca eltorzult, már-már
fanatikus őrültnek látszott.
- Doldzsah ahandi! - üvöltötte.
Még éppen időben eszmélt fel ebből
az állapotából, így hajszál híján
elkerülte a feléje csapódó pengét.
Igyekezett minél gyorsabban
megpördülni. Hátratekintve látta,
ahogy a lovas visszafordul, és ismét
támadásra emeli fegyverét.
Összeszorított foggal várakozott,
miközben a csatakiáltások
betöltötték az egész tájat.
Túlságosan óvatlan volt. Azonnal
kiderült, ahogy megérezte a vállába
nyilalló fájdalmat. Természetesen
ennek is tudott örülni, hiszen a
hátába is kaphatta volna a dzsambiát.
Rashid rájött, mire megy ki a játék,
de kétszer nem dőlt be ugyanannak a
trükknek, és a vállába fegyvert dobó
harcossal mit sem törődve, egy sebes
mozdulattal lekaszálta a felé vágtató
lovast. A biztonság kedvéért a
tahdzsit megmártotta a fekvő férfiben,
és mint kiderült, erre már nem volt
szükség. Rashid nagyon jó harcos volt
mindig is, csak saját magában nem
bízott eléggé. Elérkezett a pillanat,
amikor kirántotta vállából a tőrt,
és ugyanebből a mozdulatból a másik
harcos felé dobta. Nehezebb volt a
feladat, mint amilyennek tűnt. A
fájdalom sok erőt vett ki belőle, és
a dobás sem sikerült túlzottan
erőteljesre. Érezte, ahogy ereje egyre
jobban kezdi elhagyni. Szörnyen
vérzett.
A másik lovas heves vágtába kezdett. A
kába harcos könnyű célpontnak
ígérkezik. Még pár pillanat, és
lecsaphatott volna célpontjára, amikor
megszólalt a fejében egy eddig
ismeretlen, eltorzult, szívét mélyen
szaggató hang.
Én vagyok a harag, a fájdalom, a
gyűlölet, s a szenvedés. Érzel már?
Fáj? Helyes. Várj! Érezd át, mi nem
más csak, ami benned lakozik! Engedd el
magad, majd én kiszabadítom érzéseid,
melyek majd megregulázzák tested
szörnyű börtönét, melyben elfojtod
őket. Áh... Érzed már? Ugye milyen
finom? Hát élvezd, ahogy ezer kín
tépi szét tested, s formázza át
tudatod, mely rabláncba verte eddig
tomboló gyűlöleted! RÁDSZABADÍTOM!
Mindez egyszerre áramlott végig a lovas
tudatában, közben szíve összeszorult.
Hatalmas üvöltésben kitörve bukott le
hátasáról, majd a földön vonaglani
kezdett, és görcsös, sikító
haláltusája közepette fejéből
tépkedte a hajcsomókat. Elméje
megbomlott, szájából hab folyt a
homokra. Borzalmas kínban, fennakadt,
dülledt szemekkel lehelte ki lelkét,
pár pillanat alatt. Arcán még lassan
csordogált a vér, ami haja helyén
buggyant elő.
Feltűnően nagy csend támadt, ahogy az
előbb a sikítás megrázta a dűnéket.
Rashid nem volt messze tőle, hogy
elájuljon. Lassan, fájdalmasan
feltekintett. A sivatag nomádjai lovon
vagy ló nélkül feléje tekintettek.
Mind mozdulatlanok voltak, arcukon
halálfélelem látszott. Vártak
valamire. Némelyiken igencsak
kiütközött a rémület, és könnyen
halottnak nézhette volna a gyakorlatlan
szem, pedig mindössze mérhetetlenül
sápadt volt.
A harcos megpróbált feltápászkodni,
de nem sikerült. Túl sok vért
veszített, képtelen volt koncentrálni.
Óvatosan körbetekintett a mozdulatlan
tömegen. Úgy három tucat Fayuma
törzsbeli nézett vele szembe. Még
mindig nem értette. Nemsokára azonban
kivilágosodtak előtte a részletek.
A kéz, mely a hóna alá nyúlt, a háta
mögött álló férfié volt. Karját
erősnek, biztosnak, mozdulatait
határozottnak érezte. Hátra akart
fordulni, de mikor meglátta társai
holtestét a homokban heverni, már nem
voltak kétségei.
- Már csak ketten vagyunk. De ez
így is marad. - szólalt meg
fejében egy ismerős érzés
kíséretében a hang.
Mióta elhagyták El Qusarmát, először
érezte úgy, hogy nem fél annyira az
idegentől. Nyugodtan ránehezedett, és
tahdzsijával picit feljebb küzdötte
magát. A tűző nap sugarai jól
láthatóvá tették a kard markolatán
az aranyfuttatást, ami most oly vakító
volt ebben a reggeli órában talán,
mint amilyen Themes arca lehetett valaha.
Pontosan ez jutott eszébe Azimnak is.
A törzs vezetője nehezen tudta
megnyugtatni lovát, mivel az
túlságosan ideges volt valami miatt. Az
állatok ösztönösen érezték, mi
következhet. Azim lassú, ám erős
mozdulattal a homokdomb tetejére
fektette a dzsad férfit, majd
ráterített egy pokrócot, amit a
széthordott felszerelések között
talált. Rashid-ot fáradtnak látta, a
kimerültségtől és a
vérveszteségtől az ájulás határára
került, így nem juthat messzire vele. A
törzs vezetője is tisztában volt
ezzel.
A ló kelletlenül indult el a csuhás
felé. Közben gazdájának csak egy
dolog körül jártak a gondolatai: mit
fog tenni, mikor odaér.