• Tartalomjegyzék

    Sajó


    
    
    
    
    
    
    
                                        Dan ab Aclona
                                        ------------- 
    
    
      Halk nyikorgással nyílt ki a Démontanya fogadó ajtaja. Azon kevesek, akik
    nem voltak restek és felpillantottak telt kupáik mellől - mert a
    Démontanyában ám soha sem hagyják kiürülni az ember poharát - egy sötét
    lepelbe burkolózó alakot láthattak besántikálni rajta.  Néhányan, kiknek
    unalmukban nem volt jobb dolguk, szemügyre vették a jövevényt, de mindössze
    annyit tudtak megállapítani róla, hogy az átlagosnál termetesebb és igen
    ügyefogyottan jár. Az arcára egy pillantást sem vethettek az egész fejét
    borító csukja miatt, amin mindössze a szájnak és a szemeknek volt egy-egy
    hasíték vágva. Az idegen bizonytalan léptekkel a még egyetlen üres asztalhoz
    botorkált és óvatosan leült az egyik székre. 
      - Mit parancsol uram? - lépet oda a fogadós gyorsan, mert bár az új vendég
    nem úgy nézett ki , mint aki megengedhetné magának, hogy a Démontanya messze
    földön híres konyháját kipróbálja vagy akár csak valami jobb fajta bort ki
    tudna fizetni, de hát ki tudhatja. Ebben a fogadóban igen különös szerzetek
    is megfordultak már és a tulajdonost nem egyszer érték igen komoly meglepetések.
      - Egy sört és valami harapnivalót - bugyborékoltak elő a furcsán ejtett
    szavak a csukja mélyéből. A fogadósnak ettől a hangtól valahogy határozottan
    rossz érzése támadt.
      - Azonnal hozom - mondta, és igyekezett minél előbb távol kerülni attól az
    asztaltól. Kisvártatva egy felszolgálólány jelent meg egy korsó sörrel, egy
    darab kecskesajttal és fél vekni kenyérrel. Némán lette és sarkon fordult,
    ám mielőtt még kartávolságnyira jutott volna, az idegen utánanyúlt és
    megragadta a könyökét. A lány arcán riadt mosollyal nézett vissza.
      - Parancsol még valami az úr? - kérdezte, magába fojtva viszolygását.
      - Igen. - recsegte az idegen visszataszító hangján. A lány a
    csodálkozástól kerekre tágult szemmel bámulta az ismeretlen kezében
    felbukkanó dupla Erigowi-aranyat. Az idegen a lány markába nyomta, és az
    önkéntelenül is remegő kezébe zárta a számára királyinak tűnő ajándékot -
    Téged! Este. Ha nem jössz el, vagy csak szólsz róla valakinek is, akkor
    meghalsz. 
      - Ja, és szólj a gazdádnak, hogy ma éjjel itt szállok meg. - emelte fel
    hangját a jövevény...
    
      Közeledett az éjközép órája. A Démontanyában már az utolsó olajmécsest is
    elfojtották amikor könnyű léptek halk nesze hallatszott a fogadó
    szállásrésze felé vezető folyosón. Az ablakokat fedő függönyök résein
    beszűrődő holdvilág megcsillant a lopva közeledő felszolgálólány riadt
    szemén. A lelkében tomboló csatát vívott a kapzsiság és az idegentől való
    ösztönös undorodás. Minden porcikája tiltakozott a gondolattól, hogy az
    idegen visszataszító kezével fogdossa, rámásszon, netán bugyborékoló,
    iszonytató hangjával kedvességeket sugdosson fülébe. De két arany rengeteg
    pénz és ahol kettő akad, ott talán van több is. Nem is beszélve a
    fenyegetésről. Chatarine - mert így hívták a lányt - minden kétség nélkül
    elhitte, hogy a csuklyás ember megteszi amit ígért. Odaért a szoba
    ajtajához, amiben az ismeretlen kapott szállást. Ki lehet ez az ember? Még a
    fogadósnak sem árulta el a nevét, sőt amikor az próbált meg érdeklődni, csak
    egy halálos fenyegetésnek is beillő torokhangú morgást kapott válaszul. A
    lány egy pillanatnyi habozás után bekopogott.
      - Gyere be! - hallotta bentről a bizonytalan és mégis parancsoló hangot.
    Chatarine az aranyra gondolt és belépett. A szobában félhomály fogadta. Csak
    egy mécses éget, az is félig letakarva valamilyen rongyféleséggel. Az idegen
    a legtávolabbi sarokban ült egy széken. Szinte teljesen árnyék takarta, így
    a lány azt sem tudta kivenni, hogy rajta van-e még a csuklya vagy sem.
      - Talán az lenne a legjobb, ha le sem venné - gondolta Chatarine.-
    Biztosan igen ocsmány képe van, ha állandóan csuklyában mászkál. De mindegy!
    Csak ezt az egy éjszakát kell kibírnom és holnap már gazdag leszek. Veszek
    magamnak szép ruhákat, ráadásul ilyen hozománnyal biztos nem lesz nehéz
    valami jóravaló férjet találnom magamnak.
      - Vetkőz le és feküdj le az ágyra! - tört föl a férfiből. hangjából szinte
    sütött a türelmetlenség és a vad, állatias vágy. A lány megremegett, de
    engedelmeskedett. A lelkét megacélozta a szegénységben eltöltött tizenhét év.
      - Simogasd magad! - adta ki az újabb parancsot az idegen. Ezt is megtette,
    bár fogalma sem volt róla, mit akarhat evvel a másik. Aztán egyszer csak azt
    vette észre, hogy ott van. Mozdulni akart, de nem tudott. A férfi ráfeküdt,
    lefogta a kezeit. 
      - Nézz ide! - hörögte az ismeretlen. Nem volt rajta a csuklya. Chatarinét
    elöntötte az iszonyat. Menekülni akart, de nem tudott. Küzdött a
    szabadulásért, nem érdekelte őt már az arany sem. Csak kiszabadulni! Aztán
    feladta. Tehetetlenül, sírva tűrte, hogy a férfi kielégítse vágyát. Ám
    amikor a férfi végzett, akkor sem gurult le róla, mint ahogy az eddigi
    egyetlen szeretője - a fogadós - szokta, hanem rajta maradt, szinte
    kiszorítva a tüdejéből a levegőt.
      - Akarod tudni miért nézek így ki? - zihálta őrjöngve az idegen. - Tudni
    akarod ki tette Domvik nemes lovagját ilyen aljas és rút féregé?
    
      A férfi már nem feküdt a lányon. Visszaült a sarokban álló székre, ám a
    csuklyáját nem vette fel. Egy ideig meredten nézte az ágyon összekuporodó,
    pityergő leányt. Ha a mécses szeszélyes lobbanásai folytán az ülő alak torz
    arcára fény vetült, akkor - ha lett volna aki figyelje - észre lehetett
    venni a pillantásában megbúvó gyötrődést. Chatarine megmozdult, de a férfi
    tudomást sem vett róla. A lelke már máshol járt. Elkezdet mesélni. Nem a
    lánynak, sokkal inkább csak a saját lelkén akart könnyíteni. Ki akarta
    beszélni magából az elmúlt évek felgyülemlett keserűségét, a rengeteg
    fájdalmat, megaláztatást, a roppant indulatokat gerjesztő tehetetlenséget.
      - A nevem ... Nem, nem hozhatok szégyent apám házára... Bár már ez kit
    érdekel?! Rael con Werry vagyok. Egykoron Domvikot szolgáltam, ezt az álnok
    és híveit cserbenhagyó istenséget. Több véres csatában is megfordultam
    ezelőtt, az egyházi zászlót védelmezve a kos fattyai ellen, ám amikor nekem
    lett volna szükségem segítségre, rútul elárultak. Elárult az egyház és
    elárult az, kit istenemnek hittem.
      A volt lovag szavaiból áradó  gyűlölet szinte betöltötte a szobát. A lány
    rettegve nézte, mozdulni sem mert. Összeszorított fogakkal küzdött, hogy
    visszafojtsa feltörni igyekvő sikolyát. Meztelen testét időnként zokogás
    rázta meg.
      - Hogy hogyan?! - folytatta a férfi, tudomást sem véve a lány
    szenvedéséről. Mind jobban belelovalta magát a saját szavai által korbácsolt
    indulatba -  Amikor a balsorsom összehozott a végzetemmel, senki sem
    figyelmeztetett és amikor bajba jutottam senki sem segített. Senki! Se az
    egyház, se az isten. Legalább hősi halált halhattam volna! Vagy vethettem
    volna önkezemmel véget az életemnek! De nem! Nekik ez sem volt jó. Szerintük
    senki sem tehet isten akarata ellenére. Ha Domvik úgy akarta volna, akkor a
    méreg elpusztított volna. „Nekem még feladatom van az életben” papolták
    kenetteljes hangon. Hát nézz ide! Lehet így emberként élni? Igen, a méreg
    tette. Az tette tönkre így el a testemet. Azért ráng ily csúful az arcom,
    azért ilyen ocsmány torzó a képem. Én, aki valaha a nők kedvence voltam!
    Nekem kell aranyért megvásárolnom azt, mit régebben kérés nélkül is
    megkaptam. És még így is undorodnak tőlem.
      Mindketten zokogtak. Bár a szavak rekedten gurgulázva törtek fel az
    elgyötört torok mélyéről, a férfi előadásmódjában mégis volt valami
    magávalragadó. A lány szinte magáénak érezte a másik fájdalmát - feledve
    sajátját - együtt szenvedett vele.
      - Megrohantuk a ranagolisták egyik mocskos fészkét, ami a shadoni határ
    közelében rejtezett. Mindenkit kardélre hánytunk... De hiába kerestük, a
    hullák között nem találtuk meg a papot. Az oltárt is ezer darabra törtük.
    Két nappal később, tisztán emlékszem arra az átkozott estére, a csapat
    betért egy útszéli fogadóba. Néhány kupa bor után én mondtam a fiuknak, hogy
    kiszelőztetem a fejem. Kimentem sétálni. Gyönyörű csillagfényes éjszaka
    volt. Óh, bárcsak zuhogott volna az eső! Egyszer csak halk reccsenést
    hallottam a hátam mögül, mint amikor valaki rálép egy faágra... Mire a
    bortól lelassulva megfordulhattam volna, éles fájdalmat éreztem a hátamban.
    Egy fekete köpenyes alakot láttam elsuhanni mellettem, be az erdőbe. Nem
    üldöztem, mert tudtam, hogy úgysem találnám meg. Az erdő mélyéből gúnyos
    kacajt sodort felém a szél...  Visszabaktattam a fogadóba, figyelmezetni a
    többieket, hogy rablók ólálkodnak a környéken. Ellátták a sebem, ami nem
    volt túl mély. Akkor még azt hittem szerencsém volt...
      Rael con Werry némán ült egy darabig. A szeme sarkából előbuggyantak a
    könnyek. A lány már nem zokogott, hanem a lábát két kezével átkulcsolva
    szánakozva nézte a lovagot.
      - Egy hét múlva kezdődött. Viszketett az egész testem, de hiába vakartam,
    csak még rosszabb lett. Aztán elkezdődtek a görcsök. Rángatózott minden
    tagom. De a legrosszabb az arcommal történt. Gennyes hólyagok keletkeztek
    rajta, és a görcs csufossan eltorzította arcvonásaimat. Addig mélyen zengő
    hangomból ez maradt, amit hallasz. A papok? Imádkoztak értem és kiderült :
    semmi hatalmuk sincsen. Talán csak a görcsökön tudtak enyhíteni. A fájdalom
    szinte teljesen megszűnt, de a rángás maradt. Hát hogy nézek én ki!? Hogy
    mutatkozhatnék így az emberek előtt? Mindenki ugyan úgy nézne rám, mint te.
    Undorodnának tőlem az emberek.
      A férfi itt újabb szünetet tartott. Talán hogy rendbe szedje gondolatait.
    Ránézett a lányra és csak most tudatosult benn, hogy nem egyedül van.
      - Mindez három évvel ezelőtt történt. Azóta csak a bosszú foglalkoztat.
    Mindent kiderítettem amit csak lehetett a gyilkosomról. Mert meggyilkolt! Ez
    az emberroncs már nem én vagyok. Azóta rájöttem, hogy nem egy egyszerű
    útonálló támadott meg. Annak a szentélynek a papja volt, amit leromboltunk.
    Akkor pont nem volt ott, piszkos ügyeit intézte a közelben, de amikor
    visszatért, akkor utánunk vetette magát. Leste az alkalmat, hogy megtorolja
    amit tettünk. Hát sikerült neki. De én bosszút állok! Tudom hogy néz ki,
    ismerem a múltját. Már csak meg kell találnom és végzek vele!
      A férfi szavait újra elöntötte az indulat.
      - Akarsz hallani róla is? Elmondjam milyen mocskos élete van egy ilyen
    szörnyetegnek. Hát tanulj belőle!....
    
    
    
    
      A lovag halkan, nyugodtan beszélt, szavai mögül mégis ki lehetett érezni a
    határtalan gyűlöletet. És a szenvedést. Szemei a semmibe révedtek, ahogy
    maga is elmerült a történetben, amit mesélt. 
      - Ab Aclona. Ebbe a családba született. Ez egy régi nemesi család
    Gorvikban, valaha a fél Akvilona tartomány az ő uralmukat nyögte. Ám egyszer
    valamelyik meggondolatlan ősük magára haragított egy még erősebb
    vetélytársat és a család hatalma elenyészett. Már azt is csodának tartották
    a környékükön, hogy egyáltalán fenmaradthatott a nevük... Dan ab
    Aclona...Igen, ő volt az aki tönkretett. A szülei jelentéktelen senkik
    voltak. Egy kis udvarházban éltek, épp hogy annyi földjük és parasztjuk
    volt, amiből fenntarthatták magukat. Állandóan a régi dicsőséről
    ábrándoztak. A gyermekeiket is abban a szellemben nevelték, hogy a család
    előbb-utóbb majd visszaszerzi a becsületét. Fertő! Tipikus gorviki
    gondolkodás. Csak akkor ér valamit az élet, ha a tulajdonosának hatalom van
    a kezében... - Rael con Werry, bár nem volt hideg a szobában, mégis
    megborzongott - Két testvére volt.  Egy bátyja és egy öccse. A nevüket nem
    mondom, úgysem éltek sokáig... Az idősebbik egy mérges vipera harapásába
    halt bele. Senki sem értette , hogyan kerülhetett be a hüllő a gyermek
    szobájába. A kis Dan már idejekorán biztosította, hogy az örökséget ő kapja
    majd... Ám nem sokkal később felrémlett benne a gondolat : ő is áldozatul
    eshet mind eszesebb öccse kapzsiságának. Elmentek hát kirándulni és mily
    szerencsétlen baleset! A kisgyerek lába alól kifordult egy kő és leeset egy
    szikláról. És ekkor még csak nyolc éves volt...
      A volt lovag vizenyős szemével a lány tekintetét kereste. Az elborzadtan
    meredt maga elé. Soha sem hitte volna, hogy egy gyerek ilyen gonoszágra
    képes. Most már komolyan kezdte szánni a férfit, hogy egy ilyen
    szörnyetegnek akadt az útjába.
      - Kilenc évesen megmentett egy Ranagol papot...  Igen... Az inkvizíció egy
    csapata titokban behatolt Gorvikba, hogy az ítélőszék elé állítsák Farre
    Vaniennát, Shadonban elkövetett bűneiért. Sikerült is megtalálniuk, de a pap
    észrevehetett valamit. Elmenekült... Egy erdőben érték utol, ahol már-már
    bekerítették. Ab Aclona ekkor találkozott Vaniennával. Hamar rájött, hogy
    miféle emberrel hozta össze a sorsa, ezért segített neki. Mivel jól ismerte
    a környéket, ezért sikerült kimenekítenie a papot a mind szorosabbra záródó
    gyűrűből.
      A lovag szomorúan csóválta a fejét. Az elmúlt években minél többet tudott
    meg ab Aclonáról, annál jobban gyűlölte és undorodott tőle. Sajnos az utóbbi
    pár hétben elvesztette a nyomát. Pedig már közel járt. Egyszer - talán egy
    hónappal ezelőtt - felfedezett egy rögtönzött oltárt. A rajta hagyott,
    hiányzó szívű áldozat még nem is merevedett meg teljesen. Nagyon közel járt,
    de azóta mintha a föld nyelte volna el. Talán rájött, hogy valaki követi?
      - Ranagol szolgája, akinek a segítségére sietett - folytatta kisvártatva -
    meglátta benne a lehetőséget. Védőszárnyai alá vette. Ab Aclona többet már
    haza sem ment, szülei azóta sem tudják, mi történhetett vele. A rendházban,
    ahova a gyerek került teljesen felkészítették az ocsmány Ranagol
    szolgálatára. Hiába, amilyen az úr, olyan a szolgája. Tökéletesen
    összeillenek!  Ezt az istent, valamennyi szolgájával együtt ki kellene
    pusztítani ebből a világból!
      A volt lovagba mintha egy pillanatra visszatért volna a rég elvesztett
    büszkeség. Kihúzta magát, szavai keményen, elitélően csengtek. Aztán a tűz,
    ahogy fellángolt el is lobbant. A férfi szemében kihunyt a fény. A büszke
    harcos helyén újra csak a megtört roncs gubbasztott.
      - Aztán ott van egy furcsa eset. Ezt máig sem sikerült teljesen
    megfejtenem. Valamiféle köpennyel kapcsolatos. Nem tudom pontosan , hogy mi
    történt, csak azt : egy köpeny mentette meg azt  a mocskos életét. Azt az
    átkozott köpenyt valamelyik pártfogójától kapta és egy lehetetlen helyzetben
    fel is használta. Sajnos szégyenének minden tanúját kegyetlenül
    meggyilkolta, nem tudhattam erről többet meg. Pedig lehet, hogy ez lenne a
    kulcs. Ennek segítségével talán szélesre tárhatnám a bosszú kapuját... Azóta
    mindig ezt a köpenyt hordja. Fekete selyemköpeny, vérvörös prémmel szegve.
      Rael con Werry felállt a székről és az ágyhoz lépett. Lassú, bizonytalan
    mozdulattal lehajolt és kihúzott alóla egy tarisznyát és kutakodni kezdett
    benne. A mécses remegő fényénél alig találta meg, amit keresett. 
      - Itt van. Ezt a levelet ő írta. - húzott elő egy bőrtokot. - A határ
    közelében fogták el a küldöncöt. Ab Aclona valamilyen tisztátlan ügyet
    intézett Shadonban és az addigi eredményekről számolt be feletteseinek...
      - Amikor elvégezte a feladatát, egy szentélyt és a hozzá tartozó földeket
    bíztak rá,  hogy gondozza Ranagol megelégedésére.  Nagy kitüntetés volt ez,
    figyelembe véve ifjú korát. Az első lépés a hatalom felé vezető úton... És
    mi ezt az utat álltuk el...
      - Megtanultam a leckét. - sóhajtott fel a lovag. - Soha ne keresztezd egy
    gorviki útját! Legfeljebb, ha örökre félre tudod állítani. De én megtalálom
    és akkor meglakol minden vétkéért!...
    
      A szolgálólány hajnal felé hagyta el a volt lovag szobáját. Besettenkedett
    saját kis kamrájába és a másik két arany mellé rejtette azt is, amit con
    Werry nemrég nyomot a kezébe. Átöltözött, majd hogy elűzze fáradságát kiment
    az udvaron levő kúthoz és megmosakodott. A jeges víz ugyan felfrissítette,
    de a történet továbbra is ott zsongott az agyában. Rövid kis
    élettapasztalatával fel sem tudta fogni, hogy létezhetnek ily  kegyetlen
    emberek.
    Mire visszament a fogadóba, egy vendég üldögélt bent, kiszolgálásra várva.
    Magára kapta kötényét és az asztalához sietet.
      - Mit parancsol az úr?
      - Hozzon egy finom reggelit, kedves. - mosolygott rá az ismeretlen
    úriember. Feltűnően megnyerő mosolya volt. Chatarine hamarosan megjelent,
    egy tálcán hozva az ételt.
      - Parancsoljon. Jó étvágyat az ú... - megakadt a szava. Fejében mintha a
    város összes templomának harangja kongott volna, jelezve a fenyegető
    veszedelmet. A tekintetét nem bírta levenni a férfi köpenyéről. Gyönyörű
    darab volt. Fekete selyemből, vérvörös prémszegéllyel.
      - Hol van? Vezess! - állt fel a férfi. És a lány engedelmeskedett...