[Magyar_Szerepjatekosok_Oldala]
    [Cimlap][Cikkek][Humor][Novellak][Kritikak][RPG-cikkek][Szerepjatekrol]
        Keresés a cikkek között

    Victorio: A gor-vassaki kurtizán
    (velencei@freemail.hu)
    
    
    I. Mindennapok
    
                                           1.
    Milyen korán kezd ma lemenni a Nap!?
    Furcsa,  hiszen még a Hús Ünnepét sem ültük meg,  s  máris
    zuhog  odakint. Hideg lesz nagyon; minden porcikám irtózik
    attól, hogy ma kimenjek „úgymond” dolgozni. Hát hiába, egy
    kurtizánnak  a  őszelő  egyszerűen a  halála.  Össze  kell
    szedned magad Athinha, rá kell jönnöd, hogy a Házúr  miért
    haragszik  rád! Pontosan egy hónapja volt, hogy „kidobott”
    az  utcára, mikor mindegyik lány irigykedve és féltékenyen
    néz  rám, mert én vagyok Thiák kedvenc kurvája. Köztudott,
    hogy  a  telihold  rosszul hat a férfiemberek  pszihéjére,
    pláne  ha  két hold ragyog teljes fényében, és ha   egymás
    erejét  erősítve  kihozzák a férfi  még  állatiasabb,  vad
    énjét. Kaptam is akkora pofont, hogy a fal adta a másikat!
    Persze a féltékenységet és az irigységet nem mondták  vagy
    mutatták volna ki a világ minden kincséért sem, mint ahogy
    azt sem, hogyan röhögnek a markukba, amiért a Sellők hídja
    alatt kell várnom a kéjelgőket; régebben elég volt nekem a
    tudat,  hogy a mosolygós maszkok alatt mindegyiket eszi  a
    fene  és  megpróbálnak  a  helyemre  törni;  mert  ugye  a
    Változás Törvényét ők is élik.
    (Azt  azért meg kell jegyeznem, hogy azóta sincs  Thiáknak
    újabb  kedvence,  de még jelölt sincs  a  láthatáron,  ami
    azért  ebben a hátrányos helyzetben is kellemes  gondolat,
    mert  arra  enged  következtetni, hogy ha  rájövök,  mivel
    vágtam  magam alatt a fát, akkor visszakerülhetek  a  puha
    fészekbe...  de  addig  is földre  zuhant  fiókaként  kell
    tengetnem a napjaimat a csúnya, erdei vadak között... )
    Most  mindegyik kedvesen, sajnálkozó arckifejezéssel jött,
    kicsiny    húgukat   sajnálva.   Níka   például    annyira
    túljátszotta  a  szerepét (tetve legyen  zsákszám!),  hogy
    sírva  is fakadt, amitől lejött a képéről az összes festék
    és ragacs, ami a Fűzfa utca és a Szent Gialock sarkán lévő
    piac  vászonsátras kirakodóinak egyikétől  vett  kerek  öt
    rézből vert hyalért. Hát nem volt egy kifejezetten csábító
    smink, de a híd alá nem hercegnőket küldenek...
    Hehehe... Két napja úgy megverték, hogy azóta nem mehet az
    utcára.  Hatalmas kék duzzanat van a szeme alatt, esküszöm
    a  Kosfejes Úrra, hogy van akkora mint az én öklöm,  és  a
    testét   nem   is   meri  mindannyiunknak  mutogatni.   De
    szerencsére  a  Selyemház  leánykái  sem  szentek.   Egyik
    kedvenc   réz  karkötőm  bánja,  amelyiken  annyi   szépen
    megmunkált  kígyó  tekergődzik, ugyanis Jlaksíének  adtam,
    akivel  az  az  átok kis Níka sülve-főve  együtt  van,  és
    akinek  sebeinek nyalogatása közben teljes meztelenségében
    megmutatkozott. Onnan tudom, hogy ez tegnap éjszaka  volt,
    mert  arra riadtam fel, hogy Níka nehezen veszi a levegőt,
    és a torkát „bűnös hangok” hagyják el, meg hogy „jaj Jlak”
    (Jlaknak,  azaz liliomnak becéztük; bár oly  távol  áll  a
    liliomtól,  mint én a rózsától - széles a csípője,  ragyás
    az  arca, és olyan furcsán közel ülnek a szemei egymáshoz,
    mintha egy disznóra néznék; hol van ide a karcsúság és  az
    ártatlan, üde, tavaszi fehérség és „tisztaság”...?
    Brrr...  nem  mintha  kifogásom lenne valamelyik  nővérkém
    ölelő  karjai ellen, de szerfelett kényes ízlésről  teszek
    tanúbizonyságot, ha nem a kötelező munkáról van szó, hanem
    a saját gyönyörömről).
    Egy  szó  mint  száz, ma kora délután, mikor felkeltem  és
    lementem abba a szutyok konyhába, ami inkább patkánytanya,
    mintsem  emberhez méltó környezet, Jlak már  ott  ült,  és
    éppen  teához  forralt vizet. Leültem az  asztalhoz,  mely
    fényét  vesztett lapjába pörkölt és leves foltok  ivódtak,
    már  ha  havonta egyszer volt ilyen fenséges lakoma  -  én
    inkább  a  gyümölcsöket  és  a  zöldségeket  kedvelem,  és
    mindig  csak  annyit  veszek, hogy  egyszeri  evésre  elég
    legyen.  Mivel  fáradt  voltam,  tenyerembe  temettem   az
    arcomat,   lassan  körözve  dörzsöltem  ki  szememből   az
    álmosságot,  és  próbáltam  magamhoz  térni.  Rossz   alvó
    vagyok,  miután  felkelek szükségem  van  úgy  fél  órányi
    időre,  hogy  kitisztuljon  a látásom;  addig  csak  olyan
    foltosan  látom  a  világot, és elmosódottan  a  színeket.
    Ilyenkor  nem  érdemes velem találkozni, mert  mindenkivel
    vssze  tudnék  veszni.  De eddig az esetek  nagy  részében
    visszafogtam magam, mert hát nem kívánkozom ideje korán  a
    Kosfejes  Úr  elé, sem a hátamba, vagy a  szívembe  hatoló
    jéghideg  acélt, sem pedig a tizenhárom érmetsző csipeszt,
    sem  a  mérges  füvekkel  főzött teát.  Mert  a  sértés  a
    Változások  Törvényének kipróbálására sarkallhatná  az  én
    kis „híveimet”.
    Szóval  ott  jártam,  hogy  Jlak  leült  velem  szemben  a
    félhomályban,  és lázasan csillogó szemekkel  nézett  rám.
    Sejtettem,  hogy akar tőlem valamit, úgyhogy  buzdítgattam
    magam,  hogy  próbáljak  meg  nem  ráförmedni,  ha   mégis
    megszólalna; mert hogy akart tőlem valamit az biztos - ezt
    pedig   onnan   tudom,  hogy  éppen  a  „reggeli”   teámat
    készítette. Azért mondhatom, hogy az enyémet, mert egyedül
    én teázom ebben a koszfészekben, ezen a lepratanyán. Eddig
    még sosem vette a fáradságot, hogy ilyesmivel kedveskedjen
    (mert  már egyszer felajánlkozott úgy, csak éppen  fájt  a
    fejem, és elhajtottam, mint a magzatvizet...), mert ha egy
    szobrász  azzal bízna meg, hogy kerítsek olyan lányt,  aki
    megtestesíthetné a tunyaságot, azonnal elküldeném hozzá  a
    mi kis Liliomunkat; azt a kis drágát.
    -  Jól  aludtál?  - kérdezte, és bal karjára  támaszkodva,
    fejét  a  tenyerére ejtve, kissé féloldalasan nézett  rám;
    már  felragacsozott arca szinte mosolygott, mintha  titkon
    mindig  is cinkostársak lettünk volna. A szemöldökére  úgy
    ragasztotta  fel  a gyöngyöket, ahogy  én  szoktam,  de  a
    homlokára csak egy ujjpercnyi láncdarabokból összekapcsolt
    szemfüggönyt  rakott,  amelyet a  fülei  felett,  a  bőrén
    feszülő szíj tartott, a tarkójánál csomóra kötve - bár  ez
    a  derékig érő, barna, szabadon lógó hajától nem látszott,
    de  tudtam, hogy ott van, mert ez az ékszer is enyém  volt
    valaha.  A  láncfüggöny  a  szeme  alatti  sávot  követte,
    leereszkedett  a felső ajka széléig, és az orrát  szabadon
    hagyta.
    -  Fogjuk rá... - válaszoltam kérdésére. Csak próbálgattam
    akkor a hangomat, mert leginkább a béka brekegésére, avagy
    vartyogására,  emlékeztetett. Elvettem  a  szemem  elől  a
    kezem,  hátradőltem, de csak addig, amíg a korhadt  faszék
    fel nem vonyított karcsú testem súlya okozta fájdalmában.
    -  Nekem  adod  a  karkötődet? -  nyafogó  hang,  huncutul
    ragyogó szürke szemek.
    -  Melyiket?  -  kérdeztem  vissza  oly  ártatlanul,  mint
    amilyen úgy tizenhárom évesen lehettem. Tudtam melyik kell
    neki, ő is tudta, hogy tudom, de belement a játékba,  mert
    az eddigiek alapján én voltam fölényben.
    -  Édes,  hát tudod melyikre gondolok, vagy nem? Amelyiken
    annyi  kígyó  van.  Mindig mondtam  neked,  hogy  mennyire
    tetszik,  és  hogy  mi mindent meg nem adnék  érte.  -  és
    mondandója  végén kissé durcásan ingatta a  fejét,  ujjait
    kényeskedően  behajlította  és  leejtette  azt  a   fényét
    vesztett kanalat, amit eddig szorongatott.
    -  Nagyon a szívemhez nőtt az a kis csecsebecse.  -  adtam
    alá  a  lovat;  most azért játszottam  rá,  mert  bár  nem
    tudtam, mit akarhat érte adni, de legalább tudja, hogy nem
    szúrhatja  ki  a szemem valami kis hülyeséggel.  Ujjaimmal
    forgatni kezdtem csuklóm körül a karkötőt, éreztem, hogy a
    réz  a  bőrömet simogatja. A jobb kezemen nem  is  hordtam
    mást eddig, mert a kígyóékszer egészen az alkarom közepéig
    ért  fel.  Külön-külön készítették el a kígyókat és  utána
    kovácsolták egybe mindet, és így olyan hatást  keltett  az
    egész,  mintha  éppen most kúsznának fel  a  karomon.  Nem
    tömör  ékszer  volt,  hanem  hétszer  körbecsavarodott   a
    kezemen.   Az  árus  azt  mondta,  hogy  ez   egy   ősrégi
    varázstárgy, egy amulett, a hegyekben, egy rég letűnt  nép
    romtemplomának kövei között találta, és elég  jutányos  ár
    érte  az  egy ezüst nohyal, mert a vele utazó pap szerint,
    aki  Beavatott  és  szavai  hitelt  érdemlőek,  megvéd   a
    kígyómarástól. De hát még nem láttam eleven  kígyót  egész
    eddigi tizenöt nyaram alatt (le is kopogom gyorsan, nehogy
    elkerüljön  a szerencse angyala), úgyhogy még  nem  tudtam
    bebizonyosodni  az  ékszer  mágikus  mivoltáról  (bár  egy
    ezüstpénzért   letűnt  kultúra  varázsát   megvenni   elég
    hihetetlen),   de   talán   majd   Jlaknak   lesz    olyan
    szerencséje... kívánom neki... teljes szívemből...
    -  Tudom,  hogy kedveled Níkát, és gondoltam,  hogy  tudni
    szeretnéd,  hogy van most, milyen súlyosak a sebei.  Ugyan
    megkért,  hogy  senkinek se mondjam el, milyen  állapotban
    van,  de mert a szavaiból úgy vettem ki, hogy ő is  titkon
    szeret  téged, a bizalmamba avathatlak, kedves, de én  nem
    akarom,  hogy  ő  ezt  megtudja, csak azért  akarom  neked
    elmondani, mert tudom, hogy a szívén viseled a sorsát... -
    lesütötte  a  tekintetét,  a  döngölt  föld  azonban   nem
    tartogatott  semmi érdekeset számára; szinte megváltásként
    bugyborékolni  kezdett  a  víz,  úgyhogy  a  teakészítésbe
    menekült addig, amíg elgondolkozom a hallottakon. Az ujjai
    közül  lehulló szárított levelek pörögve hulltak  a  forró
    vízbe,  bádogbögre és kanál, barnacukorral töltött  fakupa
    került az asztalra, tisztes asszonyi elrendezésben.
    Mert  virágnyelven  azt mondta el, hogy  annyira  szeretem
    Níkát,  mint boszorka a máglyahalált, és hogy neki kell  a
    karkötőm,  és  megkérdezte, megér-e nekem  annyit  a  Níka
    iránt   érzett  gyűlöletem,  hogy  ő  részletekbe  menően,
    mindent  kitárgyalva  elmond nekem, együtt  szitkozódjunk,
    átkozzuk,  nevessük ki megaláztatását,  mert  bizonyára  a
    Házúr is rávert a seprűnyéllel. Szóval én lelkileg, ő  meg
    ynevi javakban gazdagodna.
    - Hogy milyen jó megfigyelő vagy Jlak? - mondtam kedvesem,
    és  az  asztalra  raktam  a  karékszert.  Igazam  lett   a
    seprűnyéllel kapcsolatban...
    (Nem tudom, mennyi időt töltöttünk csevegéssel, de mire  a
    többiek   ébredezni   kezdtek,  megittam   a   teácskámat,
    kitisztult  a  látásom,  és Jlak magára  aggatta  legújabb
    szerzeményét.  Megcsókoltam a homlokát,  mivel  egy  egész
    évszakkal  idősebb  vagyok nála, s elköszöntem.  Hehehe...
    legszebb   öröm  a  káröröm...  amikor  visszafelé   menet
    találkoztam  Níkával,  az  ijedt  vadként  ugrott  el   az
    utamból,   nekem  pedig  ruhában  is,  olyan  furcsa,   de
    meztelennek tűnt.)
    
    Az én kis kamrácskám nem volt nagyobb, mint a konyhaasztal
    egérrágta, bűzös-mocskos, valaha sárga terítője, ami ugyan
    most   délután,   amikor   Jlákkal  fecsegtünk   különböző
    érdekfeszítő  asszonyi  dolgokról,  már  nem  volt  rajta.
    (Kétlem, hogy mosni vitték volna, valószínűbb, hogy  az  a
    szutyok  még  megér  valakinek egy ketté  tört  rézhyalt.)
    Szóval akkora a szobácskám, mint az asztalterítő.
    Igaz,  az  asztal  köré csak négyen ülhetnek,  de  a  volt
    terítő  egészen  a  padlóig leért, hogy eltakarja  az  alá
    besöpört  szemetet, mint amilyen a száraz kenyér (de  arra
    mindig  van  egy  olyan lány, aki be nem  mászna  érte  az
    asztal  alá), vagy csontdarabok, amelyről az utolsó  cafat
    húst  is lerágták és az összes velőt kiszívták, és  efféle
    finom  falatok;  tény, hogy Thiák nem  tartott  minket  jó
    húsban, de az a démonfióka annyit mindig adott enni,  hogy
    ágynak  ne  essünk és hogy emiatt véletlenül se  maradjunk
    otthon  -  ő kis aranypénzekkel teli erszényét sehogy  sem
    megsoványítandó lélek, kedves...
    Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: a zugom másfélszer volt
    nagyobb  nálam,  és  kétszer  olyan  széles,  mint  én.  A
    magassága  pedig  csak arra elég, hogy felülhessek  benne,
    felállni csak úgy tudok, hogyha megdöntöm a derekamat,  és
    ilyenkor  mindig a munka jut az eszembe; csak a kinyújtott
    lábam   fér   el  alatta.  Szoktam  úgy  álmodozni,   hogy
    lefekszem,  a  lábamat meg az oldalfalnak  támasztom  úgy,
    hogy a talpam a mennyezetet éri.
    A derékaljam egy szalmával tömött durva szövetzsák, faltól
    falig  ér.  Mármint  a  három falig,  ugyanis  a  negyedik
    hiányzik.  Helyette van viszont egy fél  lábnyi  rendkívül
    esztétikus tölgyléc, amelynek az egyik végéből akkora szeg
    áll  ki,  mint a Házúrnak a csúnyája. Mielőtt elkacarintod
    magad,  értsd: nagy. A másik végénél annyi híja van,  hogy
    be  tudjak mászni a létráról; mert olyan magasan van a kis
    fészkem, hogy én kétszer elférek alatta - még az  én  apró
    termetemmel   mérve   is  túl  magas,   mert   irtózom   a
    magasságtól, még inkább a mélységtől.
    A  berendezési tárgyaim felsorolása így véget  is  ért.  A
    hálókamra  szeges  végében a falba  építve  korhadt  lécek
    vannak,  ezek az én külön bejáratú polcocskáim,  amelyeket
    egy  zárható  faajtó takar. A kulcsa mindig nálam  van,  a
    nyakamban  lóg  egy bőrszíjon. Azért is  irigyelnek,  mert
    ilyenem  is  csak  nekem  van.  Ide  rejtem  el  mindig  a
    tükrömet: valaha nagy lehetett, most olyan formán  törött,
    mint  a házak nyeregteteje. Most éppen ez előtt ültem,  és
    készítettem ki az arcomat az esti „sétára”. Sétának hívjuk
    az  utcai kurválkodást (mert vannak a kurtizánok,  akik  a
    Házban  ügyködnek - ez azért társadalmilag magasabb kaszt,
    mint  az utcai riherongyok, ahová kerek egy kékholdhónapja
    lesüllyedtem). Kivettem a ruhám alá rejtett dobozkámat, és
    nekiálltam,    hogy   felragasszam   a    gyöngyeimet    a
    szemöldökömre,   és  a  homlokomra  egy  olyan   ékességet
    csináltam, ami ugyan egyszerű volt, de szerintem vonzó is,
    mert kicsit tartózkodóvá tette amúgy nem túl szép arcomat.
    Két  félköríves vonalat festettem, közéjük  apró  gyöngyök
    kerültek, és a legalsó részre pedig egy zafírkék üvegkövet
    ragacsoztam.  Távolról majdnem olyan volt, mint  a  gazdag
    asszonyok fejéke, amit drága fehéraranyból készítenek és a
    haj  alatt  is  folytatódik. Most ennyi is elég  lesz,  de
    talán még egy kis festék a számra, meg a szemem köré...
    Amíg  a kéttenyérnyi nagyságú ablak sárgára festett üvegén
    betörő  fényben  az arcomat rajzolgattam, arra  gondoltam,
    hogy Thiák miért tette azt, amit. Mert hát nem olyan volt,
    mint  aki  elvárja,  hogy a lányok felajánlkozzanak  neki,
    erre  megint Níka világított rá, mert két olyan  tenyerest
    kapott,  hogy  az a por, amivel az arcát fehérítette,  egy
    hét   alatt  elfogyott,  annyit  kellett  a  véraláfutásos
    kéznyomokra  felvinni,  hogy ne látszanak  (általában  egy
    hónapig  kitart  egy ilyen szelencényi rizspor).  Abban  a
    vékony  férfiban milyen erő lakozik? Hm...  Tehát  ez  nem
    lehet   ok.  Éppen  ő  kért  meg,  hogy  fogadjam   testem
    templomába, mert szüksége van rá. Nem tiltakoztam, elvégre
    uram  és  parancsolóm... talán nem  voltam  elég  ügyes...
    arról  meg  nem  én  tehetek,  hanem  az  a  vénség,   aki
    megtanította  a  mozdulatokat  és  azokat  a   mondatokat,
    amelyekkel az „önbizalmat” növelhetjük. Bár az tény,  hogy
    elég  lassan  indult  meg  Thiák fehér  folyama,  de  csak
    megindult...
    -  Ó,  te  fenséges angyal, Káosz-Huvarhg, kérlek  bocsáss
    jövendőt látó fényt a szemeimre, hadd lássam meg, mit kell
    tennem!  -  sóhajtottam fel. - Te, akik a  költőket  és  a
    prófétákat támogatod, szólj szép szavakkal, vagy misztikus
    szónoklatokkal, csak engedd, hogy megfejtsem a  mozdulatok
    és  tekintetek  értelmét, add nekem ezt a  tudást,  és  én
    alkonyattól   pirkadatig  éneklem  majd   a   hozzád   írt
    dalokat... - hát tudtam, hogy ez nem fogja meghatni, de  a
    felsőbb  hatalmakkal jobb jóban lenni, mert sosem tudhatja
    az  ember  lánya,  hogy mikor szorul majd  a  káosz-angyal
    segítségére. Most lennék igazán...
    Amíg  ezek  a szavak végigvisszhangoztak a fülemben,  mert
    nem  mondtak  ki  őket hangosan, előredőltem,  közben  bal
    tenyeremet  a melleim közé fektettem, ujjaimmal  Huvarhgot
    idéztem, és homlokommal megérintettem a tükrön megcsillanó
    fényfoszlányt, várva a tudás fényét, amely most  is,  mint
    mindig, elmaradt.
    Egyszer egy Vérfilozófust fogadtam az ágyamba - amikor még
    volt  ágyam:  a  Ház  egyik kis földszinti  hálókamrájának
    matracos   fészke,  két  egyénnek  egyaránt  kellemes   és
    kényelmes,  barátságos  árnyakkal  és  viszonylag   tiszta
    ágyneművel,  hiányzik  is nagyon  -  megtisztelve  éreztem
    magam, hogy engem választott ágyasaként arra a négy napra,
    amíg  Gor-Vassakban  hirdette az igét.  Nehéz  lehetett  a
    lelke, mert olyan erővel borult mindig felém, mint aki egy
    sárkány tüzét kénytelen kiokádni a torkán, fájt is a hasam
    alja,  miután  a magjait elvette testem földjébe.  De  nem
    szólhattam   semmit,   hiszem   általam   megszabadult   a
    felesleges érzelmektől, magjával együtt adta ki magából  a
    felgyülemlett  feszültséget és utána  órákig  beszélt  oly
    nyelven, hogy amíg a szavak legördültek az ajkáról,  olyan
    bágyadt   voltam,  mint  amikor  a  Hikol  fürdőház   szép
    freskókkal  díszített  kis kamrájának  félhomályos,  párás
    levegőjű,  melegvizű medencéjében a vízipipa  járt  körbe.
    Nekem  az  gyönyörű  hely volt, hiszen  életemben  először
    hagytam el a Flhyonnit, arra a két emlékezetes napra.  Két
    éve  volt, amikor ide kerültem, Thiák vitt el oda, és  nem
    tudom  hogyan,  ki  által, de már  nem  csitriként,  hanem
    nőként  tértem  onnan  vissza. Nem is tudom  visszaidézni,
    hogy  abban  a lebegő álomban hány asszonnyal és  férfival
    háltam  együtt,  de az érzés, ami ilyenkor  elfog,  mindig
    kellemes,   és  megbizserget.  Ha  levert  vagyok,   akkor
    elvonulok a fekhelyemre, a fal felé fordulok, nyakig húzom
    a takarómat, és felidézem ezeket a bódult pillanatokat, és
    megnyugodva olvadok át az álomvilágba.
    A  Kosfejes Úr fontos szolgája már jóval túl járt  azon  a
    határon,  amelyen a hétköznapi asszonyok férfiai nem  igen
    lépnek  át,  ha  a  kor  tekintetében  vizsgáljuk  ezt   a
    problémát.    Fehér,   enyhén   hullámos   haja    középen
    elválasztva,  válláig  ért,  fehér  szakáll  keretezte   a
    széles, vékonyhúsú ajkakat, az álkapcsot, a sivatagi népek
    bőrszínére  emlékeztető  orcákat. Bizonyosan  kiválasztott
    volt, ebben nem kételkedhetem, hiszen kinek köszönhetné  a
    hosszú  életfonalát, amely a kézfejére hágott,  a  favágók
    szikár,  szőrtelen, erős testét, és a hatalmas, erős,  még
    mindig  fájdalmat  és folyamot ontó férfiasságot,  ha  nem
    magának  Ranagolnak, a Kosfejes Úrnak, kinek  neve  legyen
    áldott mindörökké...?
    Emlékszem  arra,  hogyan ült a falnak  támaszkodva,  lábát
    keresztbe  rakva,  ellazultan. Az árnyak  körülfolyták  és
    ölelték, mint ahogy én tettem néhány perccel ezelőtt, és a
    hasán   a  meggyűrődött  bőrredők  csak  fekete  csíkoknak
    tűntek,  annyira vékony volt a dereka. Ahol a fény ráhullt
    a  hasára,  ott fényes halmok voltak a hasán az izmok,  ha
    kinyújtózott, az árnyékok takarta részen pedig oly  formán
    sötétlettek  az  árnyékok az izmok körül,  mint  ahogy  az
    ember  lányának körmét keretezi a kosz. A fénytelen tér  a
    hideg  acélt  idézte  szemembe, a bágyadt  világ  pedig  a
    kihűlő,  még izzó vasdarabot; a vér a fülemben  úgy  vert,
    mint az üllőre lesújtó kalapács.
    Mellette  kuporogtam, mint egy összegömbölyödött  kiscica,
    az  ő  keze  pedig az én játékgombolyagom: rövid,  széles,
    tetovált ujjak.
    
    Na,  gyerünk  Athinha, nemsokára menned kell, csináld  meg
    magad és hajrá! De nem tudtam elszakadni Thiáktól, úgyhogy
    az  ölembe fektettem féltett kincsemet, a tükrömet, előtte
    törökülésbe  helyezkedtem el, és körmömmel az  ablakról  a
    festéket   lekaparva  megpróbáltam   felvésni   a   téboly
    angyalának  jelét, hogy megvilágosodjam.  Először  az  idő
    hármasságának jelképét rajzoltam meg, néztem, ahogy  vörös
    fény játszik a körmömön; a víz alá zuhanó nap színe ez.  A
    szimbólum két vonal volt, amelyek harántirányban szaladtak
    át egymáson: mintha két nyeregtetős ház lettek volna, csak
    a  borult elméjű kőmíves az alsó tető csúcsára állította a
    másik  tetőt. Az alsó háromszög volt a múlt misztikuma:  a
    nagy  szögben összefutó szárak azt jelentették, hogy annyi
    sok  szál  halad  végig  az idő kerekén,  annyi  látszólag
    független  dolog történik, amelyek egy pontban egyesülnek,
    hogy    a    jelen   megfoghatatlanul   rövid   pillanatát
    formálhassák.  A hiányos háromszögnek azért nincs  alapja,
    mert  az  elfszabásúak történelmének  gyökerei  a  semmibe
    vesznek.   A   szűkülve  összefutó  vonalak  a   közelmúlt
    történéseit   fedik   le,  a  jelen  fókuszpontjáról   már
    beszéltem:  itt egyetlen fonallá fonódik a rengeteg  szál.
    Felfelé  kiszélesedik minden, a fordítottja a múltnak,  az
    ellentéte,  a  jövő  ábrázolása ez. A lehetséges  végtelen
    számú jövő szimbolikus metaforája... amikor a Vérfilozófus
    kérdésemre   elmondta   mindezt,   és   nem   ütött    meg
    arcátlanságomért,  amiért  megkérdezem,  hogy  a  nyakában
    függő  ékszer milyen jelképet ábrázol, furcsa  volt,  hogy
    mindent  megértettem  elsőre,  és  láttam  furán  csillogó
    szénfekete  szemén, hogy először közönyös és fáradt,  mert
    nem  asszonyállatnak való dolog ez, de utána az érdeklődés
    frissessége szállt rá, és miután elmondta, amit elmondania
    adatott, a szemében nem alsóbbrendű és nem is lány voltam,
    hanem   nemtelen  és  független,  egyenrangú  intellektus.
    Minden  szó, amely elhagyta az ajkát furcsamód  ismerősnek
    és  magától értetődőnek rémlett, nem ijedtem meg lefejteni
    a  lényeges  mondanivaló  köré nőtt  kérges  szórétegeket.
    Néztem,  ahogy a lekapart részeken átragyog a  fény,  izzó
    vörös  és  fakó  sárga táncot jár a tükrön.  Tudtam,  hogy
    Káosz-Huvarhg  türelemre is tanít, mert  néha  süketté  és
    vakká   tesz,   ilyenkor  zavaró-bántó   láztól   áttetsző
    szárnyait  borítva  reám, az őrület  szürkefalú  szobájába
    zár, kiver a víz és verejtékemmel elkeveredik a tehetetlen
    ajkaim  közül a nyakamra kicsorduló nyál, és könnyezem  és
    nem is tudom, hogyan de megkóstolom saját sós véremet,  és
    mikor  magamhoz térek, tudom, hogy elharaptam  a  nyelvem;
    néha  azonban sokkal élesebben látok és hallok, mint ahogy
    a  többi  lány vagy férfi körülöttem, és ez az én malmomra
    hajthatja  majd  a vizet. Türelem, csak türelem,  Athinha,
    várt  meg, amíg kinyílik a szemed és a füled... -  mondtam
    magamnak,  és  még  egy  pillantást  vetettem  a   félkész
    jelképre, aztán a felékített arcomra, és ráléptem a  létra
    első   fokára,  hogy  utamra  induljak,  a  szokásos  esti
    sétámra.
    
    Annyira   hideg   volt  a  Flhyonni   ma   éjszaka,   hogy
    visszafordultam   királykék,   vastag   brokátból    varrt
    kendőmért,  amelyről rézfüggők lógtak alá, és az  enyhének
    és simogatónak semmiképpen nem nevezhető szélben dideregve
    hallgattam,  ahogy  azok  egymásnak  verődnek,  egyhangúan
    csilingelnek,  miközben könnybe lábad  a  szemem,  mert  a
    metsző lég szinte kimarja a gödréből, elálmosodom.
    A  hajam olyan világos barna, enyhén íves hajszálak vertek
    gyökeret  a koponyámban, ma befontam tincseimet.  A  ruhám
    felül  szűk  volt, megemelte a melleimet, kissé  megnyomta
    őket,  elég  sokat  hagytam láttatni magamból,  mert  ugye
    kirakatba   kell  rakni  azt,  amit  el  szeretnék   adni.
    Lehetőleg  szép  legyen  a csomagolás,  Thiák  mindig  ezt
    hangoztatja. Persze pénzt azt keveset ad, hogy rohadjon le
    a  csúnyája! A ruha szürke volt, deréktól megszűnt szűknek
    lenni,  elrejtette  hibás, szerintem széles  csípőmet,  és
    körülölelte  a  lábaimat. Cipőm nem  volt,  ekkora  luxust
    egyikünk sem engedhetett meg magának, de a bal bokám körül
    tizenegy   rézlánc   csavarodott,  a  jobbon   pedig   egy
    kétujjnyi,  mégpedig férfiujjnyi vastag rézveretes  bokaék
    volt.  A kendőmet úgy helyeztem el magamon, hogy megfogtam
    az  egyharmadánál, ott a fejemre raktam. A rövidebb  végét
    balról   a   nyakam   előtt  vezetve   a   jobb   vállamra
    kanyarítottam, majd a hosszabb anyagrészt előre  hoztam  a
    jobb  vállam  felett és jobb karom köré  csavartam,  végig
    lógott  a  térdemig,  a  finom szövet  szárnyként  libbent
    mellettem.   Tiltott  és  titkolt  szeretőm,  Olg   mellém
    sietett,  finoman végigsimított az ujjaimon  (amelyeket  a
    kendő  elfedett),  csak  kettőnk  számára  érthető  mosoly
    terült  szét  kisfiús száján és tengerkék  szemein,  hozzá
    finom aranypontok gyúltak a tekintetében.
    Már  sietett  is tovább, foszlott inge alatt tudtam,  hogy
    hátán  szitakötő-formán  rebbennek  az  izmok  és  ez   jó
    érzéssel töltött el.
    Ő  ügyelt  arra,  hogy ne verjenek meg, vagy  öljenek  meg
    minket,  és hogy a pénzt is odaadják. (Ajánlott volt  vele
    jóban  lenni,  ha  egy  kis ruhára valóra  kellett.  Engem
    annyira  kedvelt, hogy mindig csak a sétapénz  kétharmadát
    vitte el Thiáknak, a többit visszaadta, ami nagy szó volt,
    mert  a  második kiszemeltje akárhogy könyörgött, sírt  és
    zsarolt,  csupán az egy tizenötödét kapta meg annak,  amit
    összesétált - ugyanis az utcán vele egyezkedtek, ő  mondta
    meg  ki  mennybe  kerül és mit csinálhat a pénzért,  Thiák
    utasításai  alapján. Részint ebből a  pénzből  veszem  meg
    azokat   a   dolgokat,  amelyeket  megkívánok:   gyümölcs,
    csecsebecse, asszonyi holmik, és sokat félre is rakok,  de
    az titok, hogy miért).
    A  kurvák  negyede, a Flhyonni onnan kapta a  nevét,  hogy
    azon házakon leng vörös lámpás vagy kendő a bejárat felett
    kiálló   vasrúdra  kötve,  amelyek  adják  a  gyönyöröket,
    rosszabb  helyeken  a  kéjre vágyó  a  pénzéért  különféle
    kórságokat  is  kaphat, attól függően, hogy vörös,  barna,
    szőke    vagy   fekete   hajzatúval   hál,    vagy    ezek
    kombinációjával; nálunk a beteg lányok  maradhatnak,  csak
    a  legritkább  esetben  kerülnek el  a  Házból.  Leginkább
    akkor,  ha az olcsón fizetett vajákos banya nem tud valami
    bájszert kotyvasztani. A mégis kicsapott lányok nem jutnak
    messzire, ezt tudom.
    Egyik   sétám  alkalmával  a  makrancos  szél  lekapta   a
    kendőmet,  és  csilingelve, a hátán  szárnyalva  az  egyik
    patkányszaros,   bűzös,   félhomályos   sikátorba   vitte.
    Óvatosan  lépkedtem  be  érte, mögöttem  a  széles  vállú,
    keskeny derekú és szépszemű kísérőnk, Olg lépdelt.
    A  kendő fenn akadt egy szakállas koldus tetemén, mellette
    pedig  Szűzvirág  feküdt, álomszép szőke hajzuhataggal  és
    bronzbarna  bőrrel, átvágott torokkal és üveges,  az  eget
    kémlelő tekintettel. Még most is a torkomban érzem hevesen
    verő    szívemet,   ha   rá   gondolok,   nem   kívánkozom
    pocsolyafekhelyére.   Emlékszem,  követtem   szememmel   a
    tekintetét:  fekete tűzfalak, vakon ásító,  csonk  ablakok
    kitört   kerettel,  emberi  ürülék  leve   elkeveredve   a
    csatornanyílásba  csorgó esővízzel (ezt hallottam  akkor),
    rongycafatok  libegnek az ablakokban. Nem jó  volt  ott  a
    levegő,  olyan nyomasztó, és annyira rátelepedik az  ember
    tüdejére.  Rézvörös levelű nap fényének éj-komor vonaglása
    szürkéllett, feketedett és aranyban játszott.  Olg  nehéz-
    kék  szemekkel meredt az aranyliliomokkal hímzett, most  a
    fényben  zafírkéknek rémlő kendő-ruhámra, azok   ólomnehéz
    függőinek rebbenései között átvillanó montázs-részletekre:
    a  döglött  koldus cserzett arcára és üres barna  szemének
    színére,  a  nyitott  szájra, talán még  az  onnan  kitörő
    üvöltést  is hallani vélte; én biztosan. A hideg  ellenére
    kegyetlen fényű napsugarak öleltek körül minket, falrészek
    között,   ablakokon  át  átragyogó  tejfehér,   elmosódott
    fényfoltok.  Ezek  koptatták  világosabbra  az   árnyékban
    heverő,  mozdulatlan színeket, a nap  egy  pillanat  múlva
    égre    hányt,    olvadt   aranylemezként    csüngött    a
    fátyolfelhőkből   összefont  halványkék  hágcsón,   fekete
    pontok táncoltak követhetetlenül gyorsan, mert legvégül az
    égre  néztem. A szívembe markolt a gondolat,  hogy  én  is
    fekhetnék ugyanitt, szám sarkára száradt véres nyálhabbal,
    ugyanilyen  halottan. Nem volt jó gondolat,  rémítő  volt,
    hányinger   keltő,   a   levegőt   visszanyelve    kellett
    öklendeznem,  meggörbült a testem, éreztem,  hogy  görcsbe
    rándul  a  gyomrom.  A szemembe égett  Szűzvirág  meztelen
    lábai  és  öle  alkotta  borzalmas  kép:  a  gennyes-véres
    bizonyíték  a  combtövénél és a hasa alján -  beteg  volt,
    mennie, halnia kellett.
    -  Gyere  Athinha,  nem neked való  látvány  ez...  -  Olg
    átfogta  a  derekam, finoman megfordított, és  nem  engem,
    hanem  egy  zavart  tekintetű  kislányt  vezetett   ki   a
    sötétségből.  Ekkor az asszonya a negyedik fiút  hordta  a
    szíve alatt, nem sok ideje volt hátra a szülésig... Azon a
    napon megtanultam valamit, azt, hogy túl kell élnem ezt az
    egész mocskos életet; csak én létezem, és a felettem  álló
    égiek.
    Hét  kuncsaftom volt azon az éjszakán, mindez majdnem  két
    esztendeje.  Akkor,  azért a titkos mozdulatért  hajnalban
    Olg  elé térdeltem és képzeletben a felhők fölé repítettem
    az ujjaim és ajkaim adta szárnyakon.
    (Szóval a Flhyonni szótöve a „flhühé”, azaz zászló, „onna”
    pedig házakat jelent, módosult alakban Zászlók Házai, azaz
    a   gyengébben   kedvéért  Vörös   Zászlók   Házai.   Majd
    hozzájárult  a lámpás másodlagos jelentéstartalma  is,  és
    így  már  Vörös  Lámpák Házai, Vöröslámpás Házak,  egyenlő
    Vrömök  negyede.  Kilenc  napja kezdtem  el  a  betűvetést
    tanulni,  ez  volt  az  első, amit Kialuú  mama  elmondott
    nekem.)
    
                                           2.
    
    Körbepillantottam: a híd széles, piszkos árkádjain  vékony
    tűként  összeforrva ömlött alá a víz,  a  csepegő,  csurgó
    hangok  mindent elnyomtak. Nedves volt a levegő,  jólesően
    nedves,   örültem   ennek,  de  a  csatornafedők   rácsain
    keresztül    gyomorforgató   párák    emelkedtek    szürke
    szellemekként  a tartópillérek közé.
    Égre   tűzött  fátylak  gomolyagán  áthomályló  csillagok,
    kristálycseppekben hulló égszakadás.
    Dideregve  fordultam  be a híd alá, A  Sellők  hídja  alá,
    bemenekülni  kicsit az eső elől; a zuhogással  zihálás  és
    nyögés hangfoszlányai keveredtek, kúsztak felém, kielégült
    torkok  reszkettek a fülemben: az egyik  valódi,  a  másik
    mesterkélt,  mindkettő férfihang. Persze ez  nem  meglepő,
    mert sok eunuch dolgozik a Selyemház felügyelete alatt is.
    Aki  a  fekete bársony éj leple és árnya alatt,  az  egyik
    oszlop   rejtekében  ügyködött,  az  Olpá  volt.   Fiatal,
    loboncos  hajú,  kasztrált fiú, akinek a  férfiasságát  is
    levágták  a heréivel együtt, és egy nádszállal alakítottak
    ki  egy  nyílást az ágyékán, hogy a vizeléssel  ne  legyen
    gondja.  Persze  ez  a  lyuk  nem  olyan  volt,  mint   az
    asszonyoké,  mélysége  nem volt, tágulni  nem  tudott,  és
    visszataszító,  ha megmutatják. Én egyszer  láttam,  éppen
    részegen  táncolt  és a füllesztő, nyári éjben,  emlékszem
    egy  éve  volt  körülbelül, csípejét rázta  és  szoknyáját
    fellebbentve  mutogatta  magát.  Az  alakja  megtévesztően
    lányos  volt, a hangja is kezdett úgy csengeni már és  nem
    pelyhedzett az álla, a lába, a hasa, és a melle szőrtelen,
    mint  a suhanc ficsúroké. Ezeknek az eunuchoknak volt  egy
    technikájuk,  ahogy  átverték a  férfiakat:  az  ujjaikkal
    formáztak   lyukat   és  oly  ügyesen   szorították   vagy
    tágították  az  ujjaikat,  hogy a  férfiember  azt  hitte,
    valóban  behatolt a nőbe. Fel sem tűnt, hogy egyes  kurvák
    csak  a  hátsójuk  felől  engedik  magukba  őket.  Ők  így
    csinálták.  Persze  terjednek  a  városi  legendák   olyan
    dolgokról,  amikor rájönnek a turpisságra és a kijátszott,
    bosszúra éhes kuncsaftok visszatérnek, és megritkítják  az
    orrba  valós  férfi-lányok sorait, akik cimpájában  kígyó,
    darázs,    légy,   lepke   és   kitudja    mily    mitikus
    jelentéstartalmú ékszerek vannak. Ilyenkor  egy-két  hétig
    üres  a  sétatér,  de  mindig  visszajönnek,  az  átvágott
    torkúakat pedig elviszik a csatornatisztító céhek  kordéi,
    fekete köpenyes céhtagjai.
    - Athinha! - metsző felszólítás, Olg remegő, hátborzongató
    baritonja.  Összerázkódom,  a hang  irányába  fordulok  és
    elindulok  a  hintó felé, amely az esőfüggönyön  keresztül
    lassacskán kirajzolódott.
    Jóféle arany kihyal áll ma a házhoz!
    Mosolygom,  ringó  csípővel  olvadok  át  az  Olg  számára
    homályos  esősátorba. Visszapillantok: alakja  elmosódott,
    fáklyafényes folt, sárga lesz a bőre a rásimuló  világtól,
    mintha szomorúan sóhajtana, lesüti tekintetét. Furcsa,  új
    érzés  árad  szét  bennem, ilyet még nem éreztem,  ki  sem
    merem mondani...
    Kíváncsi   szemek  fürkésznek  a  kocsiszekrény  ablakának
    borvörös, aranyhímzéses függönye mögül.
    
                                           3.
    
    A monoton, fülemben doboló eső és ez az új, szándékosan el
    nem   nevezett  érzés  lassan  megbolygatta  a   lelkemet.
    Olyasféle   érzés  csapott  át  rajtam,   mely   talán   a
    művészfélék sajátja lehet, mikor a múzsa megszállja őket.
    Mint ahogy mondtam, az eső erősen megviselte az idegeimet.
    Az  elfek  úgy tartják, hogy azért esik az Esős  évszakban
    ilyen  szomorúan, mert valamikor az idő  és  az  ő  életük
    kezdetén  istenük  valamely  melléfogásukért  kitaszította
    őket az ő paradicsomukból, és az ő faistenükhöz vissza nem
    tért lelkeik siratják népük fájdalmát, könnyeikkel öntözve
    meg  Krán földjeit. Én úgy éreztem, hogy a Kosfejes  Úr  a
    zuhataggal  el  akar mosni Gor-Vassak orcájáról.  Éreztem,
    ahogy  az  esőcseppek végigszánkáznak a gerincem  vonalán,
    csigolyáimat a bőrömön keresztül simogatva és  a  hideggel
    együtt fagynak meg bennem a gondolatok.
    Mire  a  hintóhoz értem, ez olyan harminc lábnyi  távolság
    lehetett,  a félszemű Jlón Bour, az evezős már a  kocsiban
    ülővel, vagy ülőkkel beszélt. Annyit láttam csupán, mert a
    hintó úgy állt, hogy a poggyásztartó szemben volt velem, a
    lovakat  eltakarta maga a kocsiszekrény, csak a  lábaikat,
    patáikat láttam, hogy a vendég utazó alkalmatosságától úgy
    nyolc  lábnyira, a Kék folyó most fekete és eső  szurkálta
    vizén  ring  egy  kicsiny csónak,  melynek  közepe  felett
    kifeszített ponyva fogta fel az alázuhanó vizet és terelte
    két  oldalán lecsorgatva a lassan hömpölygő folyó vizében.
    A   csónak  végében,  egy  olyan  deréknyi  magas  farúdon
    világító  lámpás  billegett, sápatag fényudvar  ringott  a
    folyamatosan mozduló víz ritmusára.
    A  kocsiból két csuklyás köpeny viaszosvászon anyaga  mögé
    rejtőzött   figura  haladt  a  görnyedt  hátú,   méregzöld
    mellényű  és tollas sapkájú félszemű után. Ahogy  közelebb
    értek a csónakhoz, a lámpás fényében megcsillant a fülében
    az  ezüstkarika.  A  kettő a ponyva  alá  húzódott,  közel
    egymáshoz  ültek, Jlón Bour pedig kihúzta  öt  láb  hosszú
    fenyőrúdját,  amelyet  a  csónak  testének  hosszirányában
    fektetett  a  lécülésekre,  és felém  intett  csorba  fogú
    mosolyával, barnán villanó szemekkel.
    Odasiettem,  közben  azon imádkoztam,  hogy  a  sminkemből
    legalább  egy  kis  rész épen maradjon,  és  beszálltam  a
    csónakba; még le sem ültem, de Jlón Bour már el is lökte a
    vízi  alkalmatosságot a parttól, és haladtunk a Kék  folyó
    Mély Város felöli partja felé. A folyó a parttól számított
    nyolc-tizenkét lábnyi távolságában nem mélyebb  úgy  három
    lábnál.  Mivel  egy ember nem tudja áthajtani  a  hat  láb
    hosszúságú csónakot a közel két és félszáz lábnyi  széles,
    alattomos  örvényekkel teli vízfelszínen a  Szent  Gialock
    szigetre,  ezért U betű formában kell majd a  part  mentén
    elevickélni,  illetve  ellökdösni a  csónakot  a  Harcosok
    Hídjához. Ott a Szent Gialock sziget és a Mély Város húsz-
    huszonöt  lábnyi közelségbe kerül, és egy  erős  lökéssel,
    majd   a   híd   alatt  áthömpölygő  áramlat  segítségével
    átkerülünk  a Gialock sziget partjához. A paloták  mögötti
    cselédszállások   és  egyéb  szobákat  rejtő   házak   már
    közvetlenül a vizet érik, mélyen a víz szintje alatt  álló
    sziklákra  és hozott kövekre épített alapjaikat körülöleli
    az iszap és a hínár.
    Arcomon  széles  mosollyal fordultam  a  kuncsaftok  felé,
    közben  a  félszeműre pillantottam, hogy rendben van-e  az
    arcom.  Ő  megnyugtatóan lehunyta szemét, az épet,  kicsit
    bólintott,  így tudtam, hogy ha az elfek lelkei keservesen
    is  zokogtak, azért együtt éreztek velem is, és a könnyeik
    nem tüntették el egy órányi szépítkezésemet.
    Először a fiatalabb fedte fel arcát: éjfekete volt a bőre,
    széles   orrcimpái  tűntek  fel  először.  Fekete,   hátul
    varkocsba  fogott hosszú haj, és égetően feltűnő  olajzöld
    szemek. Megállt a szívemben az ütő, egyből a fülét néztem,
    hogy  hegyes-e  vagy nem? A félszemű is  ijedt  kifejezést
    öltött   halálfélelem  által  rajzolt  maszkarcom  láttán,
    hatalmasat  nyelt  és majdnem belefordult  a  vízbe,  mert
    ijedtében ferdén nyomta a rudat a vízbe.
    -   Szent   Huvargh,   légy  velem!  -   sóhajtottam,   de
    megnyugodtam,  mert normális, emberi füle volt.  Ijedelmem
    alaptalan,  nem  egy  éjsötét bőrű  könnyűléptű  szabadult
    ránk,  hála  Ranagolnak  legyen szent  és  áldott  a  neve
    mindörökké... a másik férfi úgy kétszer oly öreg lehetett,
    mint  a  zöld  szemű  ördög,  tejfehér  bőre,  vörös  haja
    teljesen  ellentéte volt fiatalabb társának. Jellegzetesen
    nemes  arca  volt, testalkata nemesen vékony  és  erőtlen,
    csak a szeme hasonlított zöldesen zafírszín árnyalatával a
    széles  vállú  ifjúéra valamelyest. Ahogy ki tudtam  venni
    azt,  hogy mi rejtőzhet a szétnyílt köpeny alatt,  vastag,
    nehéz  mintákkal vert aranyláncokat láttam, és a fiú melle
    már  innen  nézve  is  kemény és szőrtelen  volt,  amit  a
    gyermekkorától végzett fizikai megterhelés tett  leányszem
    számára kívánatossá. Biztosan nagy és erős a micsodája  és
    forró  a  magja,  ez  jó  érzés volt.  Az  öreg  bizonyára
    lányosan szőrös, de mit kereshet két ilyen gazdag  itt,  a
    Mélyvárosban,  mikor bármelyik szalonban ugyanolyan  magas
    rangú, ölelő karokra lelnének?
    Fél   óra   múlva  választ  kaptam  a  kérdésemre,   addig
    szótlanul,   puhatolódzó  mosolyokkal  és   pillantásokkal
    próbálkoztunk  mindhárman;  ők ketten  jobban  megértették
    egymást szótlanul, egymás tekintetéből olvasva.
    
    Thiák  a  Fhió Ház egyik lezárt cselédszállását alakította
    át  a  gazdagabb  ügyfelek számára: ritkán használtuk  mi,
    örültünk  ha ilyen kellemes körülmények közé kerülhettünk,
    mert  ez  azt jelentette, hogy egész éjszaka egy vendéggel
    kell  foglalkoznunk,  és nem kell egész  éjszaka  sétálni,
    fázni  és  különböző férfiakkal hálni. Itt volt  kandalló,
    hatalmas  dézsakád,  amely vizét  a  padló  alatti  tűzzel
    lehetett    felfűteni   és   volt   forralt   bor    finom
    gyümölcsdarabokkal, volt sonka, kenyér és szőlő, és  finom
    selyemtapéta  borította  a  falakat,  zsaluk   zárták   az
    ablakukat  kívül,  belül  pedig nehéz  borvörös  függönyök
    rejtették el az ablakokat, nagy, sárgaviasz gyertyák adták
    a  világot. Megértem, hogy Thiák, ha nincs használatban  a
    szoba, gyakran jön ide éjszakánként.
    A  félszemű  odakötözte a csónakot  az  ajtó  két  oldalán
    meredező  oszlopokhoz,  éreztük,  ahogy  a  csónak   teste
    nekiütközik a víz alatt hullámzó kőlépcsőkhöz.  Kinyitotta
    az  ajtókat, egyenként átléptünk a csónak oldala felett és
    a  vízben gázolva, felfelé haladva a lépcsősoron;  csak  a
    csapódásból  sejtettem,  hogy  már  bezárta  mögöttünk  az
    ajtókat  és  csónakba szállt, eltűnt az alattunk  gomolygó
    sötétségben.
    A   következő  fertályórában  begyújtottam  a   kandallót,
    fehéren-sárgán    izzó    farönkökön    vérszínű    lángok
    imbolyogtak,  táncoló  árnykígyókat rajzoltak  a  falakra;
    szeretem  hallgatni az égő fa sercegését.  Aztán  az  urak
    kérésére  a  fürdővizet készítettem el és  felforraltam  a
    bort.  Ők addig arra a hatalmas derékaljra heveredtek  le,
    amely  a  fészek lényegét adta: nem megszokott  ágy  volt,
    hanem hatalmas matrac inkább, rajta kéttucatnyi, különböző
    méretű  és huzatú párnák, meg szép takarók. Néhány  percre
    magukra hagytam őket, hogy fürdősót rakjak a vízbe, néhány
    gyertyát helyeztem el a dézsa köré, hogy sejtelmes  fények
    játszanak  körülötte, és úgy húztam el a fürdődézsa  körül
    az  ácsolt  állványon alálógó függönyöket, hogy a  kicsiny
    réseken szökjön át a fény.
    Visszatértem a szobába, mielőtt átléptem volna a küszöböt,
    sóhajtottam  egyet és lehunytam a szemet; alázatos  hangon
    szóltam, hogy elkészült a fürdő.
    Nem válaszoltak.
    Beléptem,  körülnéztem, és elgondolkoztam: miért kellek én
    ide?
    
    - Gyere közelebb... - mondta elhaló hangon az öreg, ziháló
    mellén,   az   összevissza  kunkorodó  szőrszálak   felett
    remegtek  a  vastag  aranyláncok.  Kinyújtotta  a   kezét,
    imbolygott a tenyere, amelyben egy négyzet alakú  ezüstlap
    mozdult   jobbra,  majd  balra,  fel  és  le  határozatlan
    karjával együtt. Rajta fehér por, utcácskákba rendezve.
    A  szeme  véreres  volt,  mint a  fekete  ördögé  is,  aki
    szétnyílt, nyálas ajkakkal felnézett rám.
    Szép volt a teste, és érzékeny; akár csak a szája.
    Hétszer.
    
                                           4.
    
    Hajnalban  is  esett,  még hevesebben,  mint  az  éjszaka,
    fázósan  húztam  összébb  magam körül  a  kendőcskémet;  a
    csónak  orrában  kuporogva néztem a zöld fénnyel  világító
    lámpást, amelyet fertály órája én akasztottam ki: ez  volt
    a jel, ha távozni készültem.
    - Ők mikor mennek? - kérdeztem a félszeműt.
    -  Déltájban  kell ide jönnöm, ők lesznek  az  utolsók  ma
    nekem. - fáradt, karcos hang.
    - A szokott helyre?
    -  Igen.  -  mondtam hálásan, hiszen ebben  a  dologban  a
    cinkostársam  volt.  Úgy éreztem,  hogy  azért  közel  áll
    hozzám  Bour,  apám  helyett ő volt az apám,  ha  örültem,
    akkor azért ittuk le magunkat, ha bánatom volt, akkor  meg
    az  adott  rá  okot. Sosem használta ki  a  helyzetet,  és
    mindig hazavitt, ha annyira eláztam, hogy nem tudtam volna
    a  saját  lábamon  hazamenni.  Olyankor  mindig  kártyázni
    szoktunk.  A  Kék folyó vizével mostam le  a  festéket  az
    arcomról,  a gyöngyöket és az egyéb ékeket egy  egérszürke
    zsákba  raktam,  majd bemásztam a ponyva  alá  és  ruhámat
    átcseréltem egy szakadt, de tiszta szoknyára, ingre.
    -  Az  urak után érted jövök - mondta - és majd a zsákodat
    beadom az Orchideába, jó kicsim?
    -  Köszönöm. - sípoltam remegő hangon; úgy éreztem, hogy a
    hideg a húsomig hatolt.
    
                                           5.
    
    Az  folyosóra  beömlött a fény, ragyogtak az  ablaktáblák,
    bőrfehér  foltok  siklottak  a  falakat  borító  lakkozott
    lambérián   és  márványpadlón.  Éppen  felmostam,   amikor
    kinyílt  az  egyik  tölgyfaajtó  és  egy  bordó  és  arany
    hímzésekkel díszített, mélykék ruhás, madárcsontú  asszony
    lépett  ki  a  folyosóra:  magas,  méltóságteljes  homlok,
    mélyen ülő, érzéketlen vipera szemek, gesztenyebarnák,  és
    áttetsző  kendő  alatt szőke hajzuhatag,  fonatokban.  Nem
    viselt  ékszert,  a  nemes  hölgyeknek  nem  illik   addig
    kicicomázni  magukat,  amíg  a  nap  nem  hág  az   égbolt
    tetejére.
    Mellette  egy apró kislány tipegett, másfél éves lehetett,
    alig  látszott  ki  az  arca a  sok  szép  kelméből  varrt
    ruhácskák  takarásából. Nem nézhettem fel, de  nekem  elég
    volt  a  kislányt  látnom, elegendő  gyönyörűség  volt  az
    nekem.
    Ezért nem mentem haza egyik hajnalban sem.
    Hogy  egy  kicsit  láthassam a lányomat,  akit  tizenhárom
    évesen szültem.
    -   Olg,   ha  tudnád.  -  tudtam,  hogy  akaratlanul   is
    elmosolyodom. A Ház úrnője észrevette arcomon a változást,
    és megszólított:
    - Szép gyermek, ugye Jhárné?
    -  Szép  asszonyom,  nagyon szép. - mondtam  szégyenlősen,
    visszafojtott  hangon,  lesütött  szemmel,  térden  állva.
    Belemártottam a rongyot a vízbe, jól megnyomkodtam, hogy a
    kosz  kimenjen  belőle,  majd kiemeltem,  kicsavartam,  és
    feltöröltem utánuk a padlót.
    
    


         © RPG.HU, 2000