-..Az bizony nem most történt..van vagy húsz éve...abban az idôben ti még asszonyanyátok szoknyájába kapaszkodva figyelgettétek a Keleti Kapun bejövô dzsad karavánokat...Tán még szipogni is elfelejtettetek, ugye.?!..Hehehe...Annyi biztos, hogy Te, Fiorillo, már akkor is batisztkendôcskével törölgetted azt a kényes orrodat...hohoho..Na jó, ne röhögjetek már olyan törvénytelenül... Tudjátok milyen: ha szép nô van a közelben, egyszerre felfortyan akár a legártatlanabb tréfa miatt is...
-..Persze, persze, a vak is látja, hogy shadoni vagy, gyerekem...Csak arrafelé hordanak felnôtt férfiak ilyen fogpiszkálót az oldalukon fegyver gyanánt....
..Galambom, még egy kupa tarinit!..Hejj, de szép kerek feneke...
-..Na, hogy is volt csak..?...Igen, igen...épp a Városba igyekeztünk - szokás szerint visszatérôben valahonnan, és szokás szerint véresen, fáradtan...no meg üres zsebbel...amikor összeakadtunk egy fura illetôvel...magas, kopasz, az átlagosnál is véznább ember...szerintem ugyan ti, rövidéletûek mind girhesek vagytok, mint a nyúzott nyúl - egy-két kivétellel, mert ez a fehércseléd, ez igencsak szemrevaló, faros... - jól van, jól van, szóval ez a férfi az átlagnál is soványabb volt. Fekete talár, titokzatoskodó pofa - na, gondoltam, talán kinéz valami kis pénz végre. Esetleg verekedni kell érte, de hát eb aki bánja!..
-..Mi, vén rókák, persze úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, csak üldögéltünk nyugodtan, iszogattunk tovább - merthogy itt voltunk közel, félnapi lovaglásra, a Vikárius Macskájában..tudjátok no, az ordani úton...de csak addig sertepertélt, kerülgetett minket, addig bámult, hogy végül nem bírta tovább, és az asztalunkhoz kéredzkedett..
-..Kibökte aztán, valami kényes-fényes úri társaság megbízottja, vagy beszerzôje, vagy mi a kránja volt...Olyan finom, pénzes, kerge úri népeké, akik képeket meg szobrokat gyûjtenek...Nem mondom, egy gránitszobor, vagy márvány...az még szép is lehet, olyan még otthon is... na de hitvány szövetre kent mázolmányok?!?...
-..Azt akarta, hogy hozzunk el valami városból egynéhány ilyen dolgot. ..Hát képet, vagy szobrot, vagy bármit...Csak lassan, csak lassan...nem volt az akarmilyen kérés...fogadom, nem hallottatok még Jahrandaa'Lyg-ról.?! No ugye. Nem is csodálom, mi is akkor hallottuk életünkben elôször ezt a nevet.
-..késôbb mondta Baanar, hogy neki valahogy ismerôsen csengett a név....bizony, bizony, édes fiaim, igazat szól hegyesfülü barátotok...ahogy majd' minden másnak ezen a világon, ennek a névnek is köze van a régi nagyokhoz: annyi az értelme kyrül - persze, ez nem az a kyr, amit Doranban tanítanak - , hogy "az Emlékek Hegyei"...No, ugye, az öreg Sordo még tud újat mondani nektek...
-..Aztán elôcibált valami régi papirost a magister...merthogy magister Oolan-nak hívatta magát...és nagy titokzatosan elsutyorogta, hogy merre is lenne ez a hely...Töredezett, foszlott papírszelet volt, barnás foltokkal. Az iráson is látszott, hogy igencsak régen skribálhatta le az az utazó. Mert ki ne felejtsem, valami utazóféle volt, aki leírta a viszontagságait...hasonlatosan ama híres Igrain mesterhez....
-..Már én ugyan csak örülök, hogy egynémely helyet sikerült elfelejtenem... láttam én olyan dolgokat, hogy jobb arról nem is beszélni......Na, igyunk mégegy kupával!..
-..És most figyeljetek, gyerekeim! Mert a keltezése annak a papirosnak - a hercegi könyvtárban talalták még egyébként - abból az idôbôl származott, mikor még az apám se élt!...Még fennen ragyogott Godora csillaga!
-..nem, az nem egy ékszer, Yula...
-..Sajnos, ez az ismeretlen, ám minden bizonnyal felettébb bátor férfiú igencsak sebtében készítette a feljegyzéseit...ráadásul eléggé érthetetlenül fogalmazott...mert csak annyit tudtunk kihüvelyezni végül az irományból, hogy a város valahol úgy ötszáz mérföldnyire keletre, a Sheral déli lábainál fekszik. Az Iron-Sherezion bércei között...
-..Nem csodálom, mi magunk se hallottuk soha ezt a nevet...járni se jártunk arra még...
-...De most jön a java! Mert az útleiras igen biztatóan csak annyit mondott, hogy aki el akar jutni oda, annak elôbb át kell vágnia "Lótuszországon", aztán a "Dögletes Köd Földjén", majd a "hiénaarcúak" következnek, míg végül - ha mindezt túlélte - a "láthatatlan surranók" édesítik meg az életét...és már ott is van a városnál.
-..Az egészben az volt a feneség, hogy még csak nem is ismertünk olyanokat, akik valaha is hallottak ezekrôl a helyekrôl.
-..Bûzlött a dolog, édes fiaim, de még hogy! Hanem a magister olyan szép pénzt kínált, hogy Koraalnak egybôl csillogni kezdett a szeme...Koraal?...Ô bizony már csak ilyen lány volt....Hát, úrfi, a maga módján, a maga módján...Neked biztos tetszene...
-..Szóval a lány már fogva volt, Baanar ugye az Ôrultek Rendjébe tartozott - csak nevetett az egészen, aztán azt mondta: Miért ne?! -, az Atya nem sok vizet zavart, mosolygott kedvesen mindenkire, Levin oda se figyelt - valamit a felszolgálónak magyarázott, hogy túl sok tárkánygyökeret tettek a sültbe, vagy mit...Mi meg Balával összenéztünk, ô megrántotta a vállát...Hát csak elmegyek már velük én is..legyen köztük egy igazi harcos...nélkülem úgysem mentek soha semmire...
-..No, nem cifrázom tovább, elfogadtuk, hát persze...Kaptunk elôleget, ahogy az illik...magister Oolan ellátott minket jótanácsokkal...mintha az ilyen városlakó népeknek halvány fogalma lenne az utazásról! - a harcról nem is beszélve...
-..Útnak is eredtünk, haladtunk szépen keletnek. Én már csak gyalog, ahogy szoktam volt, Balával; a többiek meg ügettek a nyomunkban. Át az erdôkön, elôbb az ordani úton, aztán persze letérve róla, végig a Sheral lábánál...Szép vidék, nyílt, nagy füves puszta, facsoportok itt-ott, vadak mindenfelé - nem volt gondunk az élelemre. Ráadásul Levin olyan jól tudta elkészíteni a vadhúst, de olyan jól!...Szakállamra mondom, sehol másutt nem ettem olyan finomat, még Torozonnal, még fôúri palotákban sem!... Pedig jó pár elôkelô helyen megfordultam...
-..Hanem hogy festek?!!!.........Na........Azért...
-..Haladtunk hát jó iramban. Mentünk már vagy egy hete - délre az Ibara sárga sávja látszott a távolban, északra a Hegyek Atyjának fennséges csúcsai...hejj, gyönyörû vidék, oda akármikor szívesen megyek!...az a jó hûs levegô, a fenyvesek, meg a hó szaga...
-..Sajna, ott lenn a sikságon mindebbôl csak a fehér csúcsok, meg a sziklák látszottak...a levegô csak úgy vibrált a melegtôl, a nap meg sütött hétágra... átkoztuk is Balával rendesen az egész utat...ô a virágpor miatt prüszkölt, nekem meg majd' megfôtt a sisakban a fejem...
-..Levenni..??! Soha!...Hát mi vagyok én, valami csupaszállú gyerkôc??!
-..No, elég legyen!...Szóval, úgy a tizedik nap táján szörtyögni kezdett a lovak patája alatt a talaj, aztán csak azon vettük észre magunkat, hogy egy undorító posvánnyal nézünk farkasszemet...biztos a Sheral vizei táplálták...randa egy vidék, nem természetes...
-..Meghánytuk-vetettük, aztán úgy döntöttünk, hogy megkerüljük. Merthogy a szélén még csak-csak ritkásabb volt a növényzet, meg zsombékok itt-ott, hanem néhány tucat lábon túl már mindent eltakart a két embernél is magasabb dzsumbuj. Liánok minden felé, ismeretlen lények vartyogása....Még a lovak is hôköltek...
-..Irány dél-délkelet...
-..Öt napig caplattunk dél felé. A hatodik napon már csak néhány tucat mérföldre volt az Ibara északi pereme - a láthatáron sárgálltak a homokdombok, a sivatag széle hordta felénk a sivô homokot. Akkor végre elkanyarodott a láp széle keletnek..
-..Aztan még néhány nap, és arccal a Hegyek Atyja felé poroszkáltunk ismét. Én ugyan már hamarabb is észrevettem, de csak Koraal volt az, aki végül megemlítette, hogy milyen szép, fehér virágok nônek amott beljebb a mocsárban...és még az illatuk is milyen édes...és nem tudja, de mintha egy Ellana-templomban hasonlókat látott volna...
-..Lótuszok voltak persze...ki is sütöttük aztán, hogy - tetszik-nem tetszik - nagyon úgy néz ki a dolog, hogy nekünk már csak be kell menni abba a posványba!.. Elindultunk hát.. Hanem a lovakat nem tudtuk magunkkal vinni, mert csak ijedeztek, meg-megsüllyedtek...Én mondom, azokkal a büdös dögökkel mindig csak a baj van...Nem is értem - na de hagyjuk...
-..Szakasztott, mint az Elátkozott Vidéken..olyan volt az a mocsár. Fekete, bûzös lé bugyogott fel a lábnyomainkban; folyondárok, tüskés lápi növények mindenütt...mindenféle ismeretlen állatok...ha ugyan állat volt mindahány..ha üde zöld gyepet láttál, azt jobb volt elkerülni, mert biztos, hogy rálépve egykettôre elsüllyedtél...lebegôláp...
-..Botokkal tapogattuk magunk elôtt az utat..Valami csapást ugyanis találtunk - valami állatét. Két teherhordó öszvért sikerült azért bevinnünk...na, az egyik szerencsétlen öt mérföldig sem bírta..harmadjara már nem tudtuk kihúzni...
-..Libasorban haladtunk, és mikor valamelyikünk megsüllyedt, a többiek kötelekkel, botokkal probalták menteni...Nemegyszer kicsi hiján együtt vesztek el a mentôk és a mentett..brrr...álmomba' se jöjjon elô még egyszer az a hely..
-..Koraal beleszagolt egy lótuszvirágba...két napig úgy kellett vállon vinnünk...csak idétlenül mosolygott, meg mindenféle érthetetlen dalocskákat dünnyögott...
-..A végen úgy néztünk ki, mint hat dragalátos kis lápi póc - tetôtôl talpig iszappal borítva...és bûzlöttünk...
-..Hullafáradtan..idegesen...Bala az egyik mentesnél atádta a féltve ôrzött pallosát az Atyának, hogy vigyázzon rá...persze aztán az Atya rögvest hanyattesett, és elsô dolga volt elengedni a pallos markolatát....az ork akkorát üvöltött, hogy az összes vartyogó dög elhallgatott egy pillanatra a környekén...
-..Aztán viszonylag szarázabb részre értünk...már csak bokáig süllyedtunk...amikor egyszer csak rettenetes, sose hallott rikoltás visszhangzott a mocsár felett..én éppen egy kisebbfajta gödörben álltam, alig látszottam ki...mikor kérdi a Bala, és közben olyan furcsán néz rám: Tudod, miben állsz??!...
-..Lábnyom...abban álltam...
-..Na, jött is a gazdája nemsokára...egy akkora átokverte dög, hogy mindünkben meghûlt a vér...ja, azt el is feledtem, kevéssel azelôtt találtunk meg a reggelijét, egy csúful szétszaggatott medvét...csak akkor még nem tudtuk mirevélni..
-..Ocsmány kígyószeme volt, két lábon járva taposta a fákat...nem, szárnya nem volt...hála a Tárnákat Rengetônek...vagy akárkinek...hanem a szája, az akkora volt, hogy egy harapással lenyelte az utolsó öszvérünket...
-....Kékgyik, nem kékgyík...fene nagy szörnyeteg volt...
-..Majdnem otthagytuk a fogunkat...az utolsó emlékem az az, hogy egy remekmívû bárdcsapás után valami nagy és súlyos oldalról eltalál, és repülök...
-..Mikor észheztértem, ott feküdtem a tisztás szélen, nyakig a sárban...középen a dög már nem élt...a feje mint a sündisznó, a sok nyílvesszôtôl...félig megégve..hatalmas sebek az oldalán...mellette fekszik Bala, hörögve szedi a levegôt...kissé távolabb imbolyog Baanar, irtózatosan össze-vissza horpadt pancélban...ô sem nevetett...Levin a vállán hozza az ájult Atyát...Koraal meg éppen kászálódik le az egyik fáról, egy szál nyílvesszô nélkül, az iszapréteg alatt is halottsápadtan..
-..No, ezután kicsinyeg megpihentünk ott...csak annyi idôre, hogy mindônk észhez térjen. Az Atyát kellett elôször életre pofoznunk, aztán már könnyebb volt a dolog...nem hiába szolgálta a shadoni Egy Urát, a sebek ellátásához nagyon értett. Ugyan kicsit ütôdöttnek vélhette elsô ránézésre akárki, de csak azért, mert olyan volt, mint egy szelíd gyerek...állandóan mosolygott, mi sem hozta ki a béketûrésbôl...
-..Igaz, hogy hasonló kétbalkezest se láttam világéletemben... Akkor is azért ájult el, mert rohanás közben lecsúszott a sisakja a szemére, és beleszaladt egy fába..
-..Bosszúból kivertem a dög egyik fogát. Akkora volt, mint a karom - kissé hajlott, hófeher, éles, mint a dzsadok kése...
-..No, vánszorogtunk tovább...Éjjelente kék lángok bolyongtak a környékünkön - az elsô néhány alkalommal majdnem bele is fulladtunk miattuk a mocsárba...Hát már hogyne mentünk volna utánuk...Te mit tennél, nagyokos, ha ilyen átokverte vidéken egyszer csak fényt látsz, ami ráadásul mozog??!...Még szerencse, hogy Levin...
-..Aztán - a fene se tudja, hány nap múlva, mert akkor már nem számoltuk a napokat - találtunk egy gyereket. Jobban mondva egy lányt - de ez csak tüzetesebb vizsgálódás után derült ki. Tetôtôl-talpig iszap borította, csak a szeme villogott ki. Valami koszvadt rongy volt rajta, más semmi. Ki volt éhezve, mint egy vad rackla, a bordái látszottak...Olykor félrebeszélt a láztol...Ahogy meglátott minket, elkezdett menekülni, egyenest a lápba..Csoda, hogy addig életben maradt...
-..Valami állatok megkorbácsolták, össze-vissza törték a csontjait, és behajították a mocsárba....Ezt késôbb mondta el, mikor már nem rettegett tôlünk annyira...Tán még egyéb csúfságot is tettek vele, de arról nem szólott.. Hanem két ujját a kezérôl le kellett vágnunk, annyira elfertôzôdtek...Képzelhetitek, mennyire a szívébe fogadott bennünket..
-..Aztán - hála a Tárnákat Rengetônek! - lassan szilárdabb lett a talaj. Hanem a köd, meg a nedvesség, az megmaradt. Sôt, mintha egyre rosszabb és rosszabb lett volna...No, elég az hozzá, hogy többünkön is erôt vett a forrókórság. És azok a vérszívó dögök....Nem, nem....a szúnyogok...
-..Szavamra mondom, néha úgy néztünk ki, mintha az északi csikósok valamelyik táncát járnánk...Csak úgy csattantak a pofonok...
-...Aztán végre tisztességes terepre értünk. Bala kitágult orrlyukakkal szimatolta a vadak szagát....Aznap este nyúlhúst ettünk újra...
-...No, másnap aztán...Levin haladt elöl, mert ô volt a legjobb állapotban..- Mondom, hogy igen megviselt mindnyájunkat az az átok posvány!.. Hirtelen zúgó hang..közvetlenül mögötte álltam, emlékszem...az egyik bokor mögül valami sötét repül felé, és puff!!...Már fel is bukott....
-..Háromöles fabunkó volt, arasznyi kôszilánkokkal kiverve. Hanem akkor nemigen volt érkezésem ezt vizsgálgatni, mert a nyomában csörtetett a gazdája is: olyan másfél ember nagyságú, agyaras barom. Olyan feje volt, mint a farkasoknak...Még a hörgése is arra hajazott...Namármost, nekem eleve gyanús mindenki, aki több mint három fejjel magasodik fölém - de ha ráadásul szó nélkül még le is üti az egyik legjobb cimborámat..Hát azt kifejezetten utálom...
-..Lett nagy verekedés...Gyerekeim, ezek csak öten voltak, de mire végeztünk velük, közülünk csak Baanar meg én álltunk - no meg a kislány, a Szilvi, mert ô elfutott.
-..Mondom, csak öten voltak...Öt sörényes, felnôtt hím, azokkal az átokverte bunkókkal...Ládd, Fiorillo úrfi, e dögök biztos nem tanultak semmilyen flancos mesternél semmilyen "stílust", meg más úri huncutságot - mégis úgy verekedtek, mintha maga Ranagol korbácsolná ôket...
-..Vadászok voltak..Két szarvast találtunk rúdra kötve a bokrok között...Mind a kettônek el volt harapva a torka...Na, mondtam is Balának: ha ez egy élelemszerzô csapat, akkor milyen a harci osztaguk?!!..
-..Hát persze, "visszavonulás"....Hová futhattunk volna??..Hátra, a mocsárba?...Végül kitaláltuk, hogy elôre fogunk menni, de olyan gyorsan, hogy mire feleszmélnének arra, hogy szalad a vacsora, már késô legyen..
-...Közben meg igyekeztünk nem egymásra nézni...az Atya letérdelt, elmondott értünk egy imát..Bala a fogát csikorgatta, a lányok halottsápadtan ácsorogtak...Levin a fejét rázva motyogott valamit...
-..Aztán a rohanás..Szerencsére ott már szilárd volt a talaj. Csak az erdô - mert közben már erdôben jártunk - az volt nagyon bozótos. ..Csörtettünk, csörtettünk hát.
-..Persze beértek. A következô nap. Nem is titkolták, hogy vadásznak ránk: még nem láttuk ôket, de a hangjukat már hallottuk. Mint a farkasok a hegyekben, télen. Elôször csak mögülünk, egy helyrôl vonyítottak, késôbb már mellettünk is néha-néha. Szabályosan téreltek bennünket...
-..Aztán azt zihálta Baanar: "Elég...Menjetek!" És megfordult, két kézre kapta a pallosát...Akkor már Szilvit meg Levint vinni kellett, és én is csak szúrós fénypontokat láttam mindenfelé..Még válaszolni se bírtam, csak levegôért kapkodtam...
-..Úgy állt ott, mint Darton valamelyik angyala...A fekete páncéljában, kibontott hajjal - és felszegte a fejét, és hangosan nevetett...amilyen ôrült volt...Azok a vörhenyes villanások a sûrûben meg egyre csak közeledtek....
-..Úgy gondoltam, egy kicsit arrébb visszük a lányokat, aztán visszamegyünk érte...De...
-..Én voltam leghátul. Még láttam, ahogy kilépnek köré azok a dögök... Az elsôt szó szerint kettévágta, a második......Szép harc volt..Aztán ráugrott a többi...
-...A barátomra!
-..No, utána még vánszorogtunk vagy félmérföldnyit, aztán megálltunk. Egyrészt már egy lépést sem tudtunk tenni - Bala is lerakta a két testet, csak a mellkasa járt, mint a fújtató -, másrészt mert ha halni kell, akkor haljunk meg szépen.
-..Vártunk hát. Meg is jelentek nemsokára, de csak ácsorogtak, morogtak úgy száz lépésnyire, meg somfordáltak erre-arra..Nem jöttek közelebb.
-..Akkor alighanem kissé elvesztettem a fejem, mert mindenfélét elkezdtem üvöltözni nekik, meg elindultam...Koraalék fogtak le, és húztak el onnan...
-..Nem értettük persze. Ám az ár, amit fizettünk...Lehet, hogy nem érte meg...Tudjátok, még mostanság is gyakran álmodom arról, hogy akkor...hogy ha nem megyek tovább a többiekkel....
-..De továbbmentem....Ilyenek vagyunk...
-..Megváltozott utána az erdô. Mások lettek a fák, hatalmasak, ezüstös törzsûek. Eltûnt a bozót, alig volt aljnövényzet. A nap aranyszínû fénypaszmákkal tûzött át a lombokon...Szép volt, no, mintha csak Tarin hegyeinek ôszi erdeiben jártunk volna...
-..És a csend...Érzed, ahogy lélegzik a föld...
-..aztán egyszer csak valami elkezdett vihogni...Úgy ahogy mondom, szó szerint...No, ugyan fura hangú madár! - gondoltam, de látom ám, hogy Bala szimatol össze-vissza, Levin behunyt szemmel áll...
-..Ilyenkor tüstént éberebb leszek. Szorosabban ráfogtam a csatabárdom nyelére, és vártam. Álldogáltunk így több száz szívdobbanásnyi ideig, de nem változott semmi. Hát elindultunk.
-..Aztán újból felhangzott az a vihogás, majd megint, és válaszolt rá egy harmadik, de teljesen más irányból.
-..Na, akkor megálltunk, mindenki veszettül elkezdett hallgatózni, meg figyelni. Bala elôreügetett, fülelt, szimatolt, meg egy kidôlt fatörzsre is felmászott - kapaszkodnia kellett, mert a mohos törzs mögül nekem a sisakom se látszott volna ki - de semmi. Megfordult, felhúzta a vállát, értetlen pofát vágott - aztán úgy maradt, és hanyattdôlt, mint egy zsák...
-..Ránéztem Levinre a vállam fölött: ô meg elhomályosuló szemmel meredt a mellébôl kiálló hitvány kis vesszôre. Belém is belémcsípett valami hátulról, de mikorra megfordultam, már forgott az erdô...
-..Egy szép, nagy, összekötözött husángokból álló ketrecben tértem magamhoz. A ketrec egy tisztás szélén lógott valami vastag faágról. A közelben kerek, levéllel fedett kunyhók voltak, meg rengeteg kis alak. Mellettem meg ott ücsörgött az egész díszes társaság: a két lány, Levin, az Atya. Bala a mellettünk lógó ketrecben volt, egymaga. Úgy látszik ôt veszélyesnek tartották - vagy valami más, randa céljuk volt vele...
-..Hogy milyenek?...Hát, girhes, nyamvadt kis fickók voltak, leginkabb a goblinokéra hajazott a külsejük. Gúvadt szemek, nagy fülek, rusnya hegyes fehér fogak. Alig volt rajtuk ruha, de az arcuk össze volt mázolva valami színes festékkel, a hajuk meg sárral volt betapasztva. Hitvány kis dárdákat meg nyilakat szorongattak a kezükben...
-..Sajna egész jól meg tudtam figyelni ôket, ugyanis alattunk is szorgoskodott néhány. Tûzrakáshoz készülôdtek...Közben érthetetlen nyelven csivogtak, fel-felmutogattak ránk...Amikor aztán az egyik merôn elkezdett bámulni, és közben megnyalta a nagy, rózsaszín nyelvével a száját, akkor hirtelen nagyon rossz elôérzetem támadt...
-..Hiszen összemorzsoltam volna belôlük akár egy tucatot is egyszerre...Ha nem lettem volna bezárva...De be voltam, és semmit nem hagytak nálunk, még egy szál ruhát se...És azok a husángok is...
-..Nem, a lányokon sem...az Atya nem is mert rájuk nézni, egész idô alatt ott kuksolt a rács mellett, bámult kifelé, a nyaka meg csak úgy lángolt... ..hehe...
-..Már csak Levinben bízhattunk. Ô igen jól értett az ilyen helyzetek megoldásához...Sajna, nem volt magánál...
-..Na, azt a néhány fertályórát senkinek sem kívánom...Egyre azt találgattam, hogy ô ébred föl hamarabb, vagy azok a kis férgek készülnek el. Hanem mikor nagy nyögések közepette egy hatalmas kondért cipeltek alánk a tûzhöz, akkor már a lányok is igencsak idegesen kezdték pofozgatni Levint...Bala meg a másik ketrecben kezdett mindenféle csúfságokat hörögni rájuk...
-..Még jó, hogy kisvártatva magához tért kuruzsló barátunk is...Hála a Tárnákat Rengetônek...Mikor meg végre megértette, hogy milyen helyzetbe kerültünk, elkezdte merôen bámulni az alattunk sürgölôdô alakokat.
-..Nézem, nézem egy ideig, várom, hogy mit eszel ki, mi lesz már...egyszer csak megszólal: "túl sok fehérborsot tesznek bele..."
-..Na, akkor csak közmondásos önuralmam tartott vissza attól, hogy megüssem...
-..De aztán észrevette, hogy meg Szilvi is igen-igen csúnyan néz rá, úgyhogy dörmögött valami "rendben, rendben.."-t, és munkához látott: letérdelt, behunyta a szemét, és megjelent az a kis ránc a szemöldökei között...akkor megnyugodtam, mert tudtam, hogy nem lesz semmi vész...
-..Késôbb kiszemelte az egyik legcifrábban összekent kis rohadékot - mindenféle tollak, meg gyanús csontok lógtak a nyakában -, és elkezdte merôen bámulni. A kis fickó meg elôször csak vakarózott, tekergette a fejét jobbra-balra, míg fel nem pillantott felénk - és attól kezdve úgy állt ott megkövülten, mint a barlangi gramlecht a sziklakígyó elôtt...
-..Úgy két-három minuta múlva aztán hirtelen elkezdett üvöltözni meg parancsolgatni azon a furcsa nyelven, miközben bôszen ránk mutogatott. A többiek kezdetben rá se hederítettek, de mikor egy másik kis nyamvadékot jól oldalbasuhintott a tollas fustélyával, akkor lassan csend lett.
-..Aztán még rikácsoltak egy ideig, egy-két okvetetlenkedôt még "meggyôzött" a husángjával...addig-addig, míg végül leeresztették a ketrecet, és kiengedtek bennünket. Még a holminkat is visszaadták. Láttuk jól, hogy a többségnek ez nem igazán az ínyére való - de mikor már a kezemben volt a csatabárdom, nem törôdtem velük...
-..Levin viszont igencsak izzadt, és a szemét le nem véve arról a kis rohadékról intette, hogy "gyerünk, gyerünk!"... -..Még díszkíséretet is kaptunk, egy tucat kis gazfickó kísért el bennünket a területuk határáig - egyikünk sem akarta érthetôen megvárni náluk a reggelt...
-..Emelkedett a terep, ritkultak a fák - már közvetlenül a Sheral lábánál voltunk. Itt-ott sziklák is elôtûntek, hûvösebb lett a levegô..Egész jó kedvem kerekedett..
-..Aztán hirtelen kibukkantunk a fák közül, és ott álltunk szemben a hegyekkel. Jó magas, meredek sziklafalak mindenütt, csak az emelkedô végén volt egy keskeny nyílás a szirtek között.
-..Aha, ott a szurdok! - gondoltam, és már nyargaltam is felé. A kísérôink viszont megálltak, és egy tapodtat sem mozdultak tovább. Biztos ôszinten fájlalták, hogy búcsút kell venni tôlünk..némelyiknek csak úgy járt a nyeldeklôje...
-..No, nem sokáig integettünk nekik, gondolhatjátok...És meg kell hagyni, bár elég elgyötörtek voltunk, pillanatok alatt elertük a szurdok bejáratát..
-..Akkor megértettük azt is, hogy mi tartotta vissza a kis rohadékokat. A sziklafalra ugyanis, közvetlenül a hasadék mellett, szép akkurátusan ki volt feszítve egy olyan kis fickó...Csuklóinál, meg bokáinál fogva egy-egy kékacél pánttal... Persze mar nem élt...
-..Hanem a feneség az az volt a dologban, hogy az acélpántok, meg körbe a szikla vésetei - mert dúsan körbe volt faragva az a falrész - legalább hatezer évesek voltak...Legalábbis én úgy láttam, márpedig az ilyesmihez meglehetôsen jó szemem van...