A démon tíz napja
Bevezető
Történt egyszer... nem, inkább nem így kezdeném. Sokat látott szememmel láttam a bizonyítékát annak, hogy most a valóságot fogom elmesélni néked, nem kezdhetem hát történetem úgy, mintha egy kitalált mese lenne. Pedig bővelkedik ám oly elemekben, melyet nyájas hallgatóm, csak a mesékben lelhetsz fel. De ne gondolj most királylányokra, hős lovagokra és varázslatokra... Tán csak az utolsó, amit e történetben találni fogsz. Az sem a mesebeli hős szerelmének ereje által táplált csoda lesz, hanem a legsötétebb borzalom, mit eddig átélhetett halandó. Bizony, ahogy mondom: fekete mágiáról szól e történet. Egy kráni feketemágussal kezdődött minden.
Oh, úgy látom megborzongtál. Jól teszed. Mert ez a mese, ha nem vetsz meg érte, nem hívod az inkvizíciót, vagy nem végzel velem saját kezeddel - amit így agg létemre is nagyon nehezen hinnék el, kardom még szilárdan fogja a kezem -, egész más színben fogod látni a mi öreg Sha-doni birodalmunkat... Hogy öreg? Fiatalt akartam mondani. Mert mikor ez a történet elkezdődik Shadon még csak egy apró tartomány volt csupán...
Immár csak a kráni legendaismerők emlékeznek a múlt homályából Amarkon Radovikra, a nek-romantára. Isteni hatalomra pályázott, de csupán eszközt látott benne, mellyel pokoli céljait megvalósíthatja. Mágus volt bizony, nem egyszerű varázsló: a fekete mágiát olyan tökéllyel űzte, hogy ez testén is átütött, s bizony lelkét is átitatta. Vézna, görnyedt tartású volt, bár ez egy varázslón is ugyanígy lenne. De ezüst haja által keretezett arca... és azok a szemek! A sze-mei látták az időt, látták a pusztulást, pedig vérvörös hályog fedte mindkettőt.
Ajkai közül felszabaduló sóhajra megremegtek a hegyek, mikoron uralomra tört egy tarto-mányban. Biza senki sem állt elé - a semmiből jelent meg és egyszerűen a trónig sétált és ledőlt benne. Elöbbi ura nyüszítve, sikoltozva, négykézláb kúszva rohant ki a teremből.
Évszázadokig élt ott, egyetlen fegyvert vetve csak be: a félelmet. Mindenki félt tőle, így egyszer sem volt rá példa, hogy harcolnia kellett volna. De a kísérletek kimerítették és ez jól meg-látszott rajta, így az örök változás törvénye alapján eljött az idő, mikor elárulták.
Saját testőrkapitánya, az előző úr távoli leszármazottja volt az, ki ezt megtette. Felélesztett egy sárkányt mély álmából és démonokat zúdított a palotára. Egész a trónteremig jutott, ahol a kísérletektől kimerült Amarkon bágyadtan ült trónjában. Utolsó erejéből védfalat emelt, mely percekig védte a démonhercegek csapásaitól. Egyetlen szavára holtan zuhant a földre a büsz-ke sárkány.
De itt kimerült. Volt viszont egy társa. Egy rabszolgája. Kyr boszorkánymester, aljas kis talp-nyaló volt. Érezte a vesztét, ezért büszkén akart meghalni. A tűz ellen tűz módszert alkalmazva saját testén keresztűl ütött rést a síkok között. Démonok hordái áradtak ki belőle, mikor össze-omlott a védfal.
A boszorkánymester teste kettéhasadt, azonnal szörnyet halt és a kapu nyitva maradt. Amar-kon sebzett volt már akkor: épp hogy kicsusszant a démonok közt bújkáló testőrkapitány kezé-ből. Utolsó mozdulatával átvetődött a kapun és saját lelkét pusztította el, hogy legyen energi-ája bezárni a kaput.
Élő kráni ekkor látta utoljára. De érezték még a dühét évtizedekig: másnap nem kelt fel a nap, tüzes eső hullott a vérszínű égből, villámok cikáztak föld és ég között, elpusztítva majd minden épületet.
Amarkon sokáig bolyongott a démoni síkokon, ahol szentségtelen paktumokat kötött démonfejedelmekkel. Aztán az isteni létsíkokon tűnt fel újra és sokáig figyelte egy születő is-ten tetteit. Megtanulta, hogyan nyithat csatornát, mellyen keresztűl a benne hívők energiáját megkaphatja.
Ekkoron tért vissza Ynev földjére. Az ő sajnálatára és a mi szerencsénkre azonban kudarcot vallott: az elfek rehynnjei támadtak rá, mikor erre a síkra merészkedett. Felkészületlenűl érte a támadás. Halhatatlan volt a lelke ekkor, de kiszakadva az örög körforgásból - újra kellett terem-tenie lelkét, hogy erre a síkra léphessen. De teste halandó volt. Nem volt elég ereje, hogy visszaverje az óelfeket. Meghalt hát, de utolsó erejével lelkét egy születő gyermek testébe taszította. Egy emberébe. Egy shadoniéba. Percnyi élete volt csupán, de emlékezett mindenre, mit Amarkonként megért. Papírra vetette tudását és egy gyenge kísérlettel hajszálnyi csator-nát nyitott, melyben az őt rettegők ereje áramlott.
Ezzel az erővel évszázadokig maradhatott volna életben, de ő csak egyet tett: ismét vissza-helyezte lelkét az örök körforgásba, de emlékeit nem tudta megőrizni. Így hát elintézte, hogy minden életében ráleljen a könyvekre, amikben tudása rejlett és melyeket csak ő ért meg.
Itt hibázott legnagyobbat élete során: következő életében ugyanis nem értette meg a köny-veket. Több nemzedék telt el, mire tucatnyi élete múlva megfejtette a jeleket és ismét saját ha-talma kulcsa elött állt. De ekkorra már nem úgy gondolkozott, mint egy kráni és egy gyengéje volt: érzelmek. Érzelmei rabul ejtették, mikor beleszeretett egy nőbe.
El is vette feleségűl, minden rendben ment - ám a nő fivére a szent inkvizícióba tartozott. A férfi hosszasan tárgyalt Shadon inkvizíciós székével, mire döntésre jutottak: kell nekik a hata-lom, ami a férfiben rejlik!
Bizony gyermekem, jól hallottad. Veszélyeztették a világ sorsát, hogy hatalmat nyerjenek. És nyertek is belőle egy morzsát, mikoron az egyik könyvre rátették markukat. Sokáig tartott, míg megfejtették és sokan őrültek bele a benne rejlő titkokba, de végűl sikerrel jártak.
Amarkon ismét megérezte vesztét. Elpusztította a lefordított könyveket, ám saját pecsétjével nem boldogulván az eredetiek megmaradtak. Az inkvizítorok saját hatalmukkal és a megfejtett titkokkal évszázados árnyháborút vívtak az ifjú ellen, ki elszökött felesége mellől.
És Amarkon végűl örökre és végérvényesen meghalt. Lelke kárhozatba taszítatott, az inkvizí-ció saját csapdájába csalta bele. Lelke egy ében drágakőbe lett börtönözve, mely börtön fel-törését halandó nem teheti meg, s isten nem léphet erre a síkra. Így a drágakőben mindörökre ott maradt a legsötétebb mágus lelke, mely valaha létezett...
Hogy? Hogy hogyan láthattam én erre a bizonyítékot? Megtudod, ha eljön az idő. Gondolom magad is észrevetted már, hol hibázott az inkvizíció... Hogy nem? Hát akkor elmondom néked. Mikor Amarkon elmenekült felesége mellől, amaz már rég teherbe esett... És ugye nem hiszed, hogy Amarkon elég naív ahoz, hogy ne garantálja visszatérését?
1.FEJEZET
Ősi család sarja
Látom kíváncsi vagy a folytatásra is... Hát legyen. De én figyelmeztettelek tegnap is, mon-dom ma is: a történet befejezése nem halandóknak való. Rettegni fogsz minden megrebbenő árnytól, mert tudni fogod mily hatalmat képviselnek testünk sötét képmásai... És megtudod majd mily hatalmakkal dacol Domvik inkvizíciója.
Oh, az óbor a kezedben? Szívesen venném, ha megkínálnál. Keserű a szám most, hogy újra el kell mesélnem ezt a történetet. De néked barátom, elmondom. Mint bizton tudod, nem vagyok ember. Igen, jól mondod: elf vagyok. A szent inkvizíció tagja. Régi kráni család sarja vagyok... oh, ne remegj kérlek. Nem vagyok gyilkos, mint ők... Nagyapám, két nemzedékkel ezelött - biz-ton nem emlékeznek már rá a ti írástudóitok - elfendeli nőbe lett szerelmes. Elvette hát felesé-gűl. Elf volt ő is, tisztavérű. A krániak mégis megvetették tetteiért és kitagadták őket a khur-niss ősi szertartásával. Nagyapámék Shadonig menekültek, ahol Domvik két arkangyala védel-mezte meg őket a család kopóitól.
Ekkor kezdődött minden. Apámék letelepedtek, mert Domvik szívesen látta őket, ha áttérnek az ő hitére. Ódzkodva bár, de nagyapámék áttértek erre a hitre és emberként nevelték fel apá-mat. S végűl egy erre vetődő vándor kalandozó, egy elf nő lett édesanyám. Megszülésem után váratlanul halt meg, apám shadoni módon temettette el és Domvikhoz imádkozott lelki üdvéért.
Engem is nyomatékosan megkért, hogy nagyanyám tiltakozása ellenére Domvik hitében gyá-szoljam meg. Végűl eljött az a kor, amikor tanulnom kellett. Az meberek nem vetettek meg, bár felsőbbrendűnek mondtak minket. Nem értettem miért, de rájöttem hamar - mire kiképzésünk végetért barátaim mind egy szálig megőszültek. Viszont tartásuk és büszkeségük vetekedett még az enyémmel is.
Hogy hol vannak ők? Meghaltak egy szálig mind... Hárman voltunk csak, mikoron el-érkeztünk ahhoz a szomorú estéhez, mikor megkaptuk a fekete pecsétes levelet. Nem, nem há-borúba hívtak. Az inkvizíció fekete pecsétje sokkal szomorúbb hírt hoz. Nem, nem halálhír. A-pám s családom kitűnő egészségnek örvendett. Hogy mi történt akkor? Valószínűleg senki sem tudta. Most is gyanítom én vagyok az egyetlen itt Erion utcáin, aki tudja, miféle veszede-lem jár itt...
Nagyon jó ez a bor, adnál még egy kupányit? Nagyon köszönöm, tudod ólomsúlyuk van a-zoknak a szavaknak, amiket most fogok mondani néked.
Van egy fekély Shadon büszke testén. Jól mondod, a Fennföld az. A levélben az állt, oda kell mennünk, bármi áron, bármilyen eszközzel, minnél hamarabb. Hogy ebben mi a szomorú és mi-ért volt az a pecsét fekete? Akkor mi is ezt kérdeztük. Nem akkor, mikor odaértünk... Egy tenger fölé nyúló sziklán szabályos körben álló öt, koromtól fekete belső oldalú, kopott, két ember magas, tépőfogakként kinyúló sziklát láttunk, azon a helyen, ahová minket kirendeltek. A ko-romba emberi vérrel húztak szentségtelen jeleket. A kör középpontján köoltár feküdt, rajta egy helybelivel. Kezeit oldalt leláncolták, mellkasából karó állt ki. Körben vére az öt sziklához folyt - látszottak az alvadt vérfolyók a földön. A földön, amin egyetlen gyomnövény sem nőtt ki. Nem szikla volt az, termőföldnek kellett volna lennie. Ám helyette repedezett, kőkemény föld volt ott, vörös, mint a vér.
Metsző hidegben álltunk ott két társammal és egy kalandozóval, aki csak a fegyver erejére esküdött. Az ég borús volt, nem láthattuk a csillagok baljós együttállását, amire a levélben fi-gyelmeztettek minket. Nem értettük, ki lehet annyira sötét lelkű, hogy egy emberi lényt áldoz-zon fel egy sötét istennek - vagy még rosszabb teremtménynek.
A kalandozó kiköpött oldalra és megveregette az oldalán lógó bőrtokot, amiben senki sem tudja mit rejtett.
- Ez biza emberáldozat, sok ilyet láttam már - mondta roszízűen.
- Ezt mi is látjuk - vetette oda savanyúan társam és keresztet vetett a halott teste fölött. Bár mind a négyen tudtuk, hogy lelkét már nem menthetjük meg.
Másik társam - mindig komor s szótlan -, egykedvűen odabaktatott a tetem mellé és körülné-zett.
- Sehol egy légy - állapította meg. - Se semmilyen bogár. A test pedig nem rothad. Pedig már régóta itt van. Legalább öt napja. A karón pedig rúnák vannak. Sötét jegyek. - Ennyit még so-ha sem beszélt folyamatosan... Tehát iszonyú bajban vagyunk!
Elöbbi társam is odasétált. Szakértője volt az átkoknak, s a tiltott mágiáknak, bejárása volt az indexre tétetett könyvek közé is.
- Ilyen jeleket még soha nem láttam. Emlékeztetnek a doraniakra és a... a fene megesz akkor sem tudom, hogy milyen jelek ezek! Nem mannát kötnek meg, az biztos és borsódzik a hátam, ahányszor ránézek!
A közeli faluból is velünk volt néhány koros ember. Ők hoztak minket ide. Többé kevésbé hű Domvik hivők, bár akdtak köztük pogányok is.
- Ezek ősi jelek nagyuraim, arra gondoltunk, hogy tán a Lingua Domini...
- Csend! - kiáltott rá a kalandozó. Nem értette ugyan Domvik szent nyelvét de annyit azért ő is tudott: elöször a Lingua Domini írásjelei függőlegesen követik egymást, másodszor Domvik hívő nem áldoz embert, márpedig más nem tudhatja ezt a nyelvet. - Ne feledd öreg: ezek a jó-emberek... és ez a jóelf itt... nos, ők mindhárman inkvizítorok. Ha mégegyszer eféle szentség-törést merészelsz mondani, hogy Domvik pap áldozta fel ezt az embert...
- Én ezt egy szóval sem mondtam, kegyelmes uram! - vágott vissza az öreg. - Én csak...
- Te csak célóztál rá!
- Csend legyen! - kiáltottam rájuk ekkor. Mint magad is tudod, türelmes típus vagyok és nincs olyan döntés amit elkapkodok, de ez már kezdett idegesíteni. Egy emberi lélek pusztult el néhány napja és ezek arról vitatkoztak, hogy vajon shadoni vagy más áldozta-e föl! Az én szá-momra csak egy volt a fontos: elkapjam az illetőt és megbűnhődjön. Tudtam ugyan, hogy az írásjelek sokat segítenének, de teljesen más szemszögből láttam át a dolgot.
Halkan elmormoltam néhány mágikus szót. A mana engedelmesen megformálódott kezeim a-latt... aztán egy rezdülés és semmi. A várt hatás elmaradt. Éreztem, ahogy a felhasznált erő ki-áramlik testemből és szertefoszlik. Tanultunk erről és tudtam mit jelent ez.
- Ezek az írásjelek nem embertől származnak - jelentettem ki. - Sokkal ősibbek. De emberi kéz hozta őket létre. - A földre néztem. - A vér az ő energiáját táplálja. A lelkével pedig nem tudom, mit tett, de szörnyű lehetett.
- Túl fáradtak vagyunk, hogy ezt még ma kiderítsük - tette hozzá első társam ásítozva. - Majd holnap reggel visszatérünk és alaposabban átfürkésszük a környéket.
- Egyetértek - mondta mogorvább társam és lejjebb eresztve fáklyáját ellépett a vizsgált szikla mellől. Mellém lépve halkan mormogta csak (tudta, hogy csak én hallom, mert fülem élesebb a többiekénél) e szavakat: - Az ott egy pentagramma. Lefelé mutató. Olyan hideg, mint a jég, és árasztja magából a feketemágiát.
Megborzongtam a szavaitól. Lefelé mutató pentagramm... a poklok jele, démonidéző pecsét...
A falu is hideg volt, mint a szikla. Jól esett hát a fogadó meleg szobájában inni csészébel a forró teát. Nem ittam szeszes italt, mert nem becsültem sokra. Érthető: ifjú voltam és balga. Öt-ven év csak a ti szemetekkel sok.
Így hát teljesen naívan gondolkodtam a történtekről. Vérmágiára gyanakodtam, s nem is sej-tettem, hogy sokkal rosszabb a valóság. Csak az első ott töltött éjszakán tudtam meg, mennyi-re is vad világban élünk.
A lágy lelkű fogadós asszony sikolyára ébredtem és szinte két lépéssel szeltem át a lefelé ve-zető lépcsőt. Mikor leértem, már láttam a sikolya okát. Kint vihar tombolt, villámok cikáztak, mennydörgés volt. Egy ilyen villám fényénél pillantottam meg a vérmocskos padlót és a be-szakadt ablaktáblát.
- A FIAM!! - sikoltotta torka szakadtából az asszony. - AZ A SZÖRNYETEG ELVITTE A FIAM!!!
Két társam abban a másodpercben ért le, mindkettő kezében meztelen kard. Nyomukban ka-landozó bajtársunk, szintén karddal a kézben. Nem tétlenkedtek az ajtó kinyitásával: egymás után vetődtek ki a törött ablakon, a sötétségbe. Lépteik még sokáig visszhangoztak az esőben.
Én inkább az öreg megvígasztalásának láttam neki, amivel - bátran bevallom - felsültem. Az asszony teljesen sokkot kapott. Egyre csak azt ismételgette: szörnyeteg... elvitte... óó édes fi-acskám...
Társaim órákkal késöbb tértek vissza, letörten és fáradtan.
- Túl gyors volt... - mormogta a kalandozó, mikor megkérdeztem őt a történtekről. - Mi nem te-hetünk róla, egyszerűen túl gyors volt...
Mogorva társamhoz fordultam, ő csak a fejét rázta meg. Utolsó társamat mélyen meg-érintették a történtek, de legalább elmondta nékem négyszemközt a történteket.
- Nem láttuk ki vagy mi volt az, de elkezdtük üldözni. Az erdőig minden tisztán ment, ott be-vetette magát a sűrűbe. Csak a fiú sikoltozását tudtuk követni. Egész fel a szikláig. Még hallot-tuk a szavait, aztán mire odaértünk... A gyerek az oltáron feküdt, az előző tetem pedig a mell-kasából kiálló karóval volt felszögezve az egyik sziklára, aminek nem ismertem fel a jelét.
- És mit mondott? Úgy értem, mennyit értettél meg a szavaiból? - kérdeztem.
A férfi felnézett. Sírontúli hangon ismételte el nékem a szinte kiejthetetlen szótagokat, ame-lyeket mindannyian jól ismertünk egy könyvből... egy könyvből, amelynek írásjeleit nem fejt-hettük meg, csak rég elfeledett gondos kezek kiejtés szerinti alakját tanulhattuk meg. És a meg-jegyzéseket. Még tisztán emlékszek mi volt írva ez alá az ige alá. A bebörtönzött ősök igézésé-re szolgál, hogy a tisztátalan lelkek hatalmuk kulcsát csikarják ki belőlük. A rituáléhoz öt, egymás után két nappal végrehajtott emberáldozat kell, az évezredek alatt csak egyszer be-következő sötét együttállás alatt. A rituálé végén bármily hatalmas pecséttel is börtönözték be az ősi, elhunyt lelket, az megjelenik egy órára és válaszol megidézője minden kérdésére. De ekkora már hozzájut saját hatalmához és használni is tudja azt... Csak az idézi meg az ősi lelkeket, aki a befolyásuk alatt áll. Jelenleg egy ember leszármazottjáról biztosan tud-ható, hogy a rituálé végrehajtására készűl. De nem tudjuk, hogy hol...Valószínűleg egy o-lyan helyen, amely fel van készítve rá, hogy meghasadjon tér és idő és megnyiljon a kapu a démoni síkok egyikére, hogy aztán a démonfejedelem a paktum megkötése után megidézze az ősi lelket és megvédje a halandót.
És a kép alatt egy sziklatömbökből álló kör képe látszott, egy megháborodott művész keze nyomán. Mi is volt a könyv címe? Spiritus Pactum. Lélek paktum. A fekete mágia legsötétebb része.
Szobájukba küldtem álmos társaim - csak egy üveg pálinka után sikerült... én természetesen egy kortyot sem ittam -, aztán nyomban levelet menesztettem haza, melyben kértem, hogy egy társam minnél elöbb hozza el nékem azt a könyvet. Saját pecséttel pecsételtem le. Az inkvizíció pecsétével. Az én szavam most parancs. Megkérdőjelezhetetlen parancs.
Aztán egy még ébren lévő küldönc útnak indítása után rögtön megtértem szobámba, hol még sokáig hallottam a fogadós asszony halk szipogását.
Kora reggel ébredtünk mindnyájan. Bár nem lehetett volna reggelnek neveni: korom sötét volt odakint, viharfelhők takarták az eget. Reggelink közben hallottuk az ég halk morajlását. Meghatározhatatlan borzongás vett rajtunk erőt, mikor a fogadósasszony üres szemeibe néz-tünk - még mindig abban a karosszékben ült, amelybe én este tessék-lássék leültettem. A ruhá-ján látszott, hogy valaki megpróbálta megitatni valamivel...
Aztán amilyen korán csak tudtunk kilovagoltunk s sziklákhoz. Egész nap a jeleket másoltuk, gyakran köpenyünk alá rejtettük kezünk a zuhogó eső elől... Végűl sikeresen lemásoltuk őket, s alkonyatra - csak annyit vettünk észre, hogy még sötétebb lett - már a fogadó vaktában meg-javított ablaka mögűl néztük a tomboló vihart.
Este nem aludt egyikünk sem. Próbáltunk valamit találni, a jeleken keresztűl. Komor barátom még kettőt felismert közüllük, egyik az volt, amelyre az első halottat szögelték fel.
- Ez itt az Alebh, az Elsőként érkező - mondta homlokráncolva. - Nem tudtam, hogy áldozásra is fel tudják használni. Ez a jel a fehérmágiában is fellelhető. Ez pedig itt... Nómeth. Az Ifjú. Ez viszont spontán feketemágia. Gyermekáldozatra szokták használni.
Felkaptam a fejem.
- Elsőként érkező. Akit elöször feláldoztak. Az Ifjú. A gyermek, akit elragadtak a fogadóból. Ha a másik hármat is felismernéd, megtudnánk a szóbajöhető áldozatokat!
- Mondtam már, ez itt a pentagramm. Nem tudom, hogy az mi célból került oda.
Gyorsan körültekintettem. Senkit sem láttam, ezért visszafordultam feléjük és felidéztem ben-nük a könyvben írottakat, melynek érkezését másnap estére reméltem.
- Igaz - bólintott rá egyik társam. - "Ejtsd ki hatszor e szavakat: elsőként, mikor áldozol. Másodként, második áldozatodnál. Harmad-, negyed-, és ötödként új áldozataidnál, s ha-todként mikoron két hold egyszerre tündököl. S megjelenék hívószavadra a démon-fejedelem hogy jussát követelje, s aztán ősöd megidézze, kinek nevét megemlítéd őnek elötte és utánna elmondád a Spiritus Pactum Hetedik versét. S megjelenék, ki elötted jövend!" - Nem hittem volna, hogy ilyen jól emlékszik a fordításra. Az egyik, amely még megmaradt egy előző könyvből.
- A szó, mint azt már tudjuk az Első verset jelenti. Ezt hallottuk tegnap este - suttogta a férfi sápadtan. - Két áldozat már megvolt. A harmadik holnap éjjel lesz.
- Hogyan védhetjük meg az embereket? - kérdezte az eddig némán figyelő kalandozó. - Egy helyre kell gyűjtenünk mindenkit. Át kell vinnünk őket éjszakára a legnagyobb házba.
- Csak egy olyan ház van, amely elég nagy ennyi ember befogadására - szólalt meg mellet-tünk az öreg, aki eddig csak a fejét csóválta az elhangozzaktól. Valószínűleg egy szó nem sok, annyit sem értett. - A földesúr kúriája. De a nagyúr nem fog örülni ennek...
- Hagyd csak rám - legyintett a kalandozó és elrohant a viharban.
A hajnal már a kúriában érte a falu lakóit. Az idő még mindig borongós volt - és ez eléggé szépített változat. Egy gyermek nem tudna megállni a szélben, amely odakint fütyült. Nem tud-tam, hogy a viharnak bármi köze is van-e a rituáléhoz, de nagyon nem tetszett nekem...
Kalandozó barátunk közben megtért hozzánk egy bőrkötéses könyvvel és egy térképpel a fa-luról és környékéről. Gondosan be volt rajta jelölve az öt szikla, utólag hozzájuk nyilazva a je-lekkel. Az a néhány méter még fontos lehet...
- Na, tehát - kezdett bele a kalandozó. - A falu lakossága idén ötszáztizenegy fő, plusz a kúria lakóinak száma harminckettő, az istálószolgákkal együtt. Ez összesen ötszáznegyvenhárom. Számoljuk össze!
Egyik társam - a nem mogorva természetű - elrohant és azonnal sorokba rendezte az embere-ket.
- Ez itt a falu és környékének térképe... - néztem a térképre, bár teljesen nyilvánvaló amit mondtam. - Van egy ötletem. Ha véletlenűl hibáznánk. A falu főterén még el lehetne kapni a rablót... Meg kell kerülnie a falut, de az lassú lenne. Így átvág a falun, hogy gyorsabban érhes-sen a sziklára - mutatta ujjammal a könnyebik utat. - Hacsak nem tud repülni, vagy gyorsabban sziklát mászni, mint egy jobbfajta hegymászó - mutattam a partra és az abból kiemelkedő sziklá-ra. - Tehát: alá kell csapdázni a falu főterét és utcáit.
A kalandozó bólintott.
- Bízd csak rám. Végülis ezért fizetnek... Élve akarjátok, vagy...
- Élve, bármi áron - csattantam fel. - Akárki is az megfelelő büntetésben lesz része. De lesz ve-le egy ártatlan ember is, ha hibázunk! Ha pedig te is hibázol a csapdákkal, nem csak az ember-rabló, hanem az áldozat is meghal!
- Igaz... Elég nehéz feladat... Ötlet?
- Hurok, verem... túl szokványosak - mondta a mogorva társam. - Bárki észreveszi, ha jól fi-gyel. A hálóhoz jól rejtett bukóhurok kell. De jó ötlet...
- Őőőő... szerintem nem! Van ugyanis egy bibi: nincs nálunk bukózsineg.
- A... Találj ki valamit! - intettem le. A kalandozó bólintott. - Kell majd hozzá a térkép. Mind-járt bejelölöm, hová kellenek a csapdák. - Ezzel vadul firkálni kezdtem a fontosabb utcákat és a főtér néhány pontját.
- Ezzel estig sem végzek! - horkantott fel a férfi, mikor a kezébe nyomtam a lapot.
- Ameddig jutsz, addig jutsz. Na futás, lehetőleg már tegnapra kész legyél! - morogta társam. Nagyon elemében volt.
- Ki kell világítanunk a kúria egész területét - gondolkodtam hangosan, mikor a kalandozó hallótávon kívűl ért.
- Te nem bízol benne, hogy sikerül, igaz?
- Nem - válaszoltam. - Ilyen lehetőség nagyon ritkán adódik. Ezer nemzedéken bellűl nem lesz mégegy alkalom, tehát gondolom az ellenfelünk is tisztában van ezzel és jelenleg is megtesz minden lehetséges ellenlépést. Nem hiszem, hogy a falun bellűl elkapjuk, de a csapdák le-lassíthatják.
- És akkor miért nem halálos csapdákat használunk?
Idegesen felhorkantam.
- Nem kockáztathatunk!
Eljött a délután... Várakoztam, de a könyv nem jött meg. Eltelt a délután is. És elérkezett a fé-lelmekkel teli este. Ekkor toppant be hozzám társam - külön szobában voltam, hogy nyugodtan gondolkozhassak.
- Gond van. Nagyon nagy gond van! Harmadszorra számolom át a bentlévőket és eggyel ke-vesebben vagyunk!
Sápadtan botladoztunk le a nagyterembe. Végignéztem a sorokon és azonnal szembetűnt ki hiányzik.
- Artuel?! - kiáltottam a tömegbe.
Artuelnek hívták kalandozótársunkat. Eredetileg Gilron papja volt, bár harcosnak álcázza ma-gát. Biztos valamelyik csapdán dolgozik, vagy pedig...
Robbanás szerű hang árasztotta el a termet, beleremegtek az üvegek is. Aztán Artuel sikolyát hallottam mögülünk a főfolyosóról. Aztán egy nehéz tölgyfaajtó döndélüse.
- Távozz innen te sátánfajzat! - üvöltötte Artuel.
Hárman egyszerre nyitottuk ki az ajtót és rohanva indultunk meg. Két társam több lábnyira lemaradt mögöttem, bár nekik kellett volna elöl menniük, mivel nálam csak egy szuronnyal fel-szerelt számszer volt. Szerencsére felhúzva.
A lény, amit akkor láttam iszonyatos volt. Emberszerű teste volt, korcs feje leginkább egy far-kaséra emlékeztetett, eltekintve csavarodó szarvától. Kezei alkarnyi karmokban végződtek. Le-merevedtem a félelemtől.
Két társam hangosan kántálva rohant felé. Elöször látszólag ügyet sem vetve ránk a négy láb magas, díszes tölgyfaajtót döngette, ami a könyvtárba vezetett. Szájából véres nyál folyt a gyönyörű szőnyegre. Aztán minden megváltozott. A lény egyetlen ugrásával átszelt nyolc métert, mellső lábával - nem vitt rá a lélek, hogy kéznek nevezzem - elsodorta mogorvább bará-tom, míg földre érkezve iszonytató ordítása a falhoz csapott kettőnket.
Elmosódott gyorsaságától. Nem láttam mit tett, de következő pillanatban az ablaktáblák egy-szerre szakadtak ki helyükből, a szilánkeső elárasztotta a folyosót. A következő pillanatban társam sikolyát hallottam. Nem láttam semmit a szemembe folyó vértől, de hallottam amint Artuel azt üvölti:
- Elvitte! Az átokfajzat elkapta!!!!
Még egy égzengés szerű dörrenés és sötétbe borult a világ.
- Elaludtak a fáklyák! - hallatszott a pánikszerű üvöltés.
Kábán tápászkodtam fel. És arra indultam, amerre az ablakot sejtettem.
- NEE! A második emeleten vagyunk!
Artuel fogott le, társam pedig a kötelet kötötte rám.
- Most mehetsz!
És mentem is! Pánikszerűen rohantunk végig a szűk ösvényeken, míg elértünk a faluig. Ott rengeteg csapda között szinte araszolva haladtunk - de már mindet aktiválták. És egyetlen vér-cseppet sem láttunk - ha egyáltalán ennek a szörnyetegnek van vére. Hamarosan ismét be-értünk az erdő sötét kérgű, félelmetesen kicsavarodott fái közé. Az erdő után a kísérteties holdfénypászmában már láttuk mindhárman: elkéstünk. Két alak volt felszögezve a sziklákra, s mogorva arcú barátom kíntól eltorzult arccal feküdt az oltáron, vérbefagyva.
A szörny pedig sehol. Csak egy lábnyom, ami beleégett a kövezett útba. És egy vérrel írt mondat, amiben felismertem barátom kézírását. Vaktában, saját vérével rótta a sorokat, halála elött... Ez állt az oltár szélén: "V. vers!" Ss a végén a vonal elcsúszott, mutatva, hogy valaki felrántotta a kezét. Aztán nagy kűszködés után két jelet rótt még fel a Lingua Dominin.
- Mit jelent? - bökött a kalandozó a jelekre.
- Nincs megboldogulás, csak ha az utánna jövendő ismét elérkezik - mondta társam az első jelet.
- Csak akkor pusztulhat, ha megszületik - idéztem a második jelet.
- És vé pont vers! Ezzel ki vagyunk segítve!
- Nem vé pont, hanem ötödik - javítottam ki. - Meg kell szereznünk a könyvet! Az ötödik vers a kulcsa a túlélésnek!
Másnap már a kúriában ébredtünk. Az éjjelt kutatással töltöttük. Megvolt mindenki, csak a társam nem... Éjjel pedig nem a kalandozó volt az aki hiányzott, őt csak figyelmeztetni akartam, mivel egyedűl volt, és így potenciálisan célpont volt. Sajnos igazam volt.
Nem tudom éjjel mivel néztünk farkasszemet, de erősebb volt mindünknél. És ravaszabb. Nem evilági lény volt! És én pánikba estem... ha nem teszem talán minden másképp alakult volna. Talán. Egyetlen üvöltésével vágott a falhoz minket, akkor mit tett volna velem? Talán most nem ülnék itt és nem mesélném neked a történteket.
Egy társam a szemem láttára halt meg. Nem értheted meg, nem érzed azt a barátságot, amit negyven év kötődés jelent. A tisztelet, a barátság, a becsület... Már csak azért tiszteltem ellen-felem, mert nem gyilkolt fölöslegesen. Szerintem ez tisztelendő erény, talán még van benne va-lami, ami emlékezteti vallására. Vagy talán nem is az a lény lenne az ellenség? Talán van valaki - vagy valami? - ami irányítja?
Másnap azt hittem választ találok erre, mikoris én voltam a soros délben, hogy átszámoljam a népet, hogy mindenki itt van-e? Ahogy számoltam őket, szemem megakadt egy nőn. Egy embernőn. Iszonyatosan szép volt, szemei csillogtak, mint a drágakövek, nyakában egy lán-con ébenfekete ékkő.
Volt benne valami, ami megfogott. És valami gyanús... Nyakláncából színtiszta sötétség á-radt, a villámok - nap még ekkor sem volt - fénye nem csillant meg rajta. Homlokráncolva ra-gadtam meg a karját és mire kettőt pisloghatott volna már a folyosón voltunk. Nyakamban sa-ját láncomon szinte izzott szent jelképem.
Úgy kellett visszafognom magam, hogy ne csapjam be az ajtókat. Aztán a nő szemébe néztem és a legkomolyabb hangomon kérdeztem:
- Ki vagy?
A nő teljesen elsápadt és ösztönös mozdulattal a nyakához kapott.
- Miért kérdi? - kérdezett vissza.
- Feketemágia. Érezni rajtad, pedig ezt legtöbben leplezni szokták.
- Neeeem! Semmi közöm a sötét praktikákhoz! - sikoltotta a nő. Volt valami a szemébe, ami ar-ra ingerelt, hogy higgyek neki. Megráztam a fejem.
Ne hagyd magad befolyásolni! - gondoltam.
- Akkor miért estél így pánikba?
A nő majdnem összerogyott a félelemtől, s bizony elrohant volna, ha karját nem szorítom mint a satu. Fekete, hullámos haja szinte úszott a levegőben, ahogy próbált kiszabadulni a szorításból. Elmémet védő pajzsnak hirtelen hatalmas erők feszültek. Testemet iszonyatos fáj-dalom árasztotta el.
Levegőért kapkodva zuhantam a földre.
- Artuel! - próbáltam kiáltani, de csak halk nyögés volt a válasz.
A nő felsikkantott és mellém guggolt. Keze homlokomhoz ért, halkan mormolt valamit.
- Ez nem... ezt nem én tettem... Domvik nevére esküszöm! - mondta a nő hisztérikus hangon. - Én csak azt akartam hogy eleresszen!
Testemben enyhült a fájdalom. Csak nagy késéssel fogtam fel szavai értelmét. A nő mentege-tőzött. Tehát boszorkány. És gyanusított. Amint remegő kezem engedelmeskedni kezdett pa-rancsomnak belemarkoltam a ribanc sörényébe, másik kezemmel megfordítottam, s fel-csavartam bal kezét. A nő mozdulni sem tudott.
- Artuel! - kiáltottam immár magabiztosan. Testem remegett az elöbbi fájdalom utolsó foltjai-tól.
Lépések hallatszottak. Artuel kivont karddal toppant be mellém. Felszisszent, mikor meglátta, hogy tartom a nőt.
- Mit csinálsz te szerencsétlen?! - kiáltott rám. Többen megpróbáltak valamit kivenni a történ-tekből Artuel vállai fölött, de a kalandozó azonnal becsukta az ajtót és eltette a kardját.
- Boszorkány. Megpróbált befolyásolni! - sziszegtem rá, miközben felálltam. A nő immár láb-ujjhegyen állt, ha megpróbálna szökni azonnal törne a csontja.
- Nekem semmi közöm ehhez! Kérem higgye el! - rimánkodott a nő holtra vált arccal. - Én is csak egy szerencsétlen itt tartózkodó vagyok! De tudok valamit, amit maguk nem! Kérem higy-gyenek nekem! Én semmi rosszat nem akartam!
- Halgass! - sziszegtem a fülébe. - Artuel, szólj Deramoknak. - Ő volt életben maradt társam. - Számoljátok meg újra a népet. Én addig kikérdezem ezt a szajhát!
Ezzel gyors léptekkel - a nő majdnem törött karral, szinte rohanva - elindultunk a lépcsőn. Az első üres hálószobába szinte bedobtam, és mire megmozdulhatott volna már rászegeztem szu-ronnyal ellátott számszerem. Szipogva fordult felém a baldahinos ágyon és kezét próbálta le-mozgatni. Lehet, hogy kicsit durva voltam vel... Kussolj! - üvöltöttem magamra gondolatban. - Ez a szajha egy boszorkány!
- Mi az, amit tudsz? - kérdeztem elöször is. - És mivel bizonyítod, hogy nem vagy benne eb-ben?
- Kérdezze csak meg a társát! Tegnap is itt voltam, mikor elvitték a barátját, még meg is je-gyezte, hogy...
- Honnan tudod, hogy a barátom vitték el?
- Én nem tudom... én csak... a kő jelzett nekem, és mutatta az irányt! - mondta és felmutatta az ékkövet. - Ez miatt jöttem ide! Aznap érkeztem, mikor behozták ide a falusiakat!
- Akkor hogy-hogy pont annyian voltunk, mint ami a könyvben meg volt írva?
- Mert nem vontátok le a két áldozatot! - sziszegte a nő idegesen.
És ekkor világossá vált minden. Dehiszen kettőt már feláldoztak, mikor ide bejöttünk. És hajszálpontosan megvolt a létszám! Itt van mégegy idegen!
A nőnek is eféle gondolatok lehettek a fejében, mert mégjobban elsápadt. A nyakában a fe-kete ékkő egy pillanatra felizzott. Futó lépések hallatszottak a folyosóról. Valaki kihallgatott!
- Ő az! - sikoltotta a nő. A felvillanó villám kísérteties fénybe vonta szépséges arcát.
Egy mozdulattal a folyosóra vetettem magam, de már csak egy fekete köpenyt láttam el-suhanni a kanyarban.
- Állj meg sátánfattya! - bődültem fel és utánna rohantam.
A folyosó üres volt - sehol egy ablak, sehol egy ajtó, csak a végén egy ujjabb kanyar. Így hát arra futottam. Ajtók tömkelege! Melyikbe ment a sátánfatty? Sípoló nevetést hallottam ma-gam mögűl. Kőkemény ütést éreztem tarkómon, rongycsomóként zuhantam a földre. Számban éreztem a szőnyeg és a por ízét. Ereimbe ólom folyt vér helyett, minden tagom nehéz volt, mint egy-egy szikla.
Utolsó esélyként a számszer után tapogattam. Aztán a következő pillanatban saját fájdalom-kiáltásom hallottam meg. Oldalam égett, mintha futótűz borította volna el testem - pedig a fo-lyosó éjsötét volt, még a meggyújtott gyertyák is kialudtak.
Aztán ekkor minden elsötétült elöttem...
A szemhélyaimra mintha tonnás súlyokat kötöttek volna. Pislogtam egyet. Homályos alakok álltak fölöttem, és egy villám fénye szinte szétégette a szemem. Nehéz kezeimet szemem elé tet-tem, így próbálkoztam újra.
- Felébredt! - hallottam az ifjú boszorka hangját.
- Végre - hallottam Deramok türelmetlen hangját.
Látásom végre kitisztult. Abban a szobában voltunk, ahová a boszorkát bezártam... be-zártam? Hiszen nyitva hagytam az ajtót! A boszorka mégis itt volt. Mellette Artuel állt idege-sen. Deramok az ajtó mellett állt.
- Mi... történt? - hörögtem száraz torokkal.
A nő gyengéden megemelte fejem és egy poharat illesztett ajkaimhoz. Bor! Tiltakozni akar-tam, nem akartam meginni, mert csak az elmém homályosítja el, de mire megszólalhattam volna, már lefolyt torkomon. És kifejezetten jólesett!
- Üldözni kezdted az idegent - kezdte Artuel. - Aztán szépen a csapdájába futottál - amit pont rólad nem hittem volna - és leütött. Valószínűleg nem célzott valami jól és még fel akartál kelni, ezért leszögezett - ezzel megemelt egy rövid nyelű lándzsát, ami még hegye fölött két arasszal is alvadt vérrel volt borítva. - Ez volt tegnap.
- Tegnap?! - felültem, a nő minden ellenkezése ellenére. - Akkor... akkor ma újabb áldozat lesz!
- Nyugi! Még dél sincs! - tolt vissza a nő, minden súlyát beleadva.
- Maradj ott! Meg vagy gyógyítva, de egy napig eszméletlen voltál és iszonyatosan gyenge vagy - állapította meg Demarok. Hangján érződött a fáradtság.
- Láttad, hogy ki ütött le? - vágott a közepébe Artuel.
- Semmit sem láttam. Vak sötét volt - motyogtam. - Csak azt, hogy fekete köpenye volt... való-színűleg selyem...
Mindhárman gyanakvóan pislogtak.
- Mivan? - kérdeztem ingerülten.
- Csak az - kezdte Artuel -, hogy nincs senkinek pénze selyemre, feketét meg senki sem hord.
Ez a hír nagyobb erővel csapott fejbe, mint tegnap a támadóm.
- Még egy rohadt selyemzsebkendő sincs ebben a házban?! - hörögtem. - És a földesúr?
- A tisztátalanság színének tartja a feketét - válaszolt inkvizítor társam. - Sőt. Ha már itt tar-tunk: egy szem lándzsa sincs a faluban. Csak ez.
Remek!
- És ki a másik idegen? - néztem a nőre. Neki tudnia kell!
- Egy vándor kalmár.
- Ha valakinek, neki lennie kell pénzének selyemre és lándzsára! Ho...
A nő a szavamba vágott.
- Megtámadták és a teljes rakományát és testőrségét szétszedték. Még a kocsijából is csak forgács maradt. Ő az egyetlen túlélő... És amilyen kövér, még egy kisgyermek elől sem fut el, egy olyan folyosón pedig végkép nem bújik el... főleg egy hosszúéltű elől...
- Egy mi elől?!
- Előled - veregetett vállon Artuel. - Az elfeket szokták hosszúéltűnek, meg könnyűléptűnek, meg ilyen ökörségeknek becézni... És ezt pont te nem tudod?!
- Emberek közt nevelkedtem - válaszoltam, miközben hatalmas kűzdelmek árán felálltam és le-tettem a lábam a földre. - A könyv?
- Jó hogy szólsz! - kapott észbe Artuel és köpenye alól előkapott egy fekete bőrborítású könyvet. A könyv mellett egy bőrszíjra húzott zöld ékkő lógott, rajta egy vörös, furcsa rúná-val. - Aki hozta most sziklán van, tanulmányozza a jeleket rajta.
Elvettem tőle a könyvet és azonnal az ötödik vershez lapoztam. Szerencsémre volt ott egy megjegyzés is, alatta egy képpel. Egy ébenfekete ékkővel, ami egy láncon lógott.
Az ötödik vers használatának célja ismeretlen. Néhány szótaga halványan emlékeztet egy démonűző litániára, de mások pont az ellenkezőjét jelentik, és a legtöbb szó jelentése telje-sen ismeretlen.
Annyi viszont biztos, hogy az ötödik vers az Ősök szellemének megidézésével van kapcso-latban. Az utasítás szerint a rituálé alatt használt ébenszínű, láncra fűzött ékkő elpusztítá-sára kell alkalmazni, aminek hatása eddig ismeretlen.
Továbbiakat lásd a Spiritus PactumII-ben.
- Ekkora pechünk is csak nekünk lehet - hördültem fel. Egy azonban már világos volt. Egyet-len, gyors mozdulattal lekaptam a láncot a nő fejéről, nem figyelve heves tiltakozására. A kő fagyos hideget árasztott magából, amely szinte égette a kezem. - Ez viszont lehet, hogy még hasznos is lehet. Azt írják az ötödik vers ennek a megsemmisítésére használható...
- És mi ez? - kérdezte a nő ingerülten. - Eddig csak arra lehetett használni, hogy megmutassa hol van, aki eddig a rituálét végrehajtotta! Ne semmisíts meg olyan dolgokat, amiről nem tu-dod micsoda, de egyenlőre csak segíteni tud!
- Nem is akartam - morogtam ingerülten. - És ez mi? - vettem a kezembe a zöld nyakláncot.
- Jelez, ha a közeledben van valami vagy valaki, aminek vagy aminek bármi köze van a fekete mágiához. Gondolni lehet itt ilyenekre, mint: áldozótőr, feketemágiával készített tárgyak, mágiával befolyásolt személyek...
Nyakamba vettem. A kő szinte azonnal forróságot kezdett árasztani magából és vakító fénye-sen világítani kezdett.
- Mi a...?
- A kő! - sikkantott a nő és kikapta a kezemből.
A nyakamban lévő medál kicsit lehűlt és fénye is elhalványult.
- Tehát azt már tudjuk hogy a két medál két külön embernél lesz - állapítottam meg.
- Ez nálam - jelentette ki a nő és már nyakába is akasztotta a fekete követ.
- Az pedig marad nálad - bólintott Artuel. - Így a legjobb.
- Hát akkor: menjünk le és buktassuk le a feketemágust...
Kiléptünk hát a folyosóra - mindegyikünk bekészítette saját fegyverét, én nyilat illesztettem a számszerbe - és megindultunk. Hirtelen ajtócsapódást hallottunk.
- Mi a...? - fordult hátra Demarok.
Az elöttünk lévő ajtók is becsapódtak.
- Jelez a kő! - sikoltotta a boszorkány. És valóban: a kő nem simult a nő melléhez, hanem elöt-te lebegett a levegőben, a sötétség szíveként, amit magából árasztott. Fagypontig hűlt a hő-mérséklet körülöttünk.
Az utolsó ajtó is elkezdett zárulni. Artuel villámgyorsan ott termett és nekifeszűlt, de lábai egyre közelebb csúsztak a küszöbhöz. Az én kövem ekkorra tűz forró volt, és bár ingem alá rej-tettem, még így is megvilágította elöttem a folyosót.
- Ennek nem szabadna ennyire világítania! - hördült fel Demarok.
- Inkább gyertek - nyögte Artuel. - Azzal a kaviccsal ráérünk késöbb foglalkozni!
A nő átvetődött az ajtón, őt követtem én a sorban, majd Demarok - magába folytva, amit mondani akart - is utánnunk ugrott. Artuel villámgyorsan belépett, és már be is csapódott mö-göttünk az ajtó.
A folyosó gyertyákkal volt megvilágítva és egy másik folyosóba torkollott, ahol egy el-suhanó köpeny utolsó lebbenését láttuk, és egy férfi árnyékát a táncoló fényben.
- Utánna! - kiáltottuk egyszerre.
Rohantunk. Naívak voltunk, és nem vettük észre, hogy eddig is egy csapda torka felé köze-ledtünk. Egyre messzebb az előcsarnoktól, ahol a falusiak voltak...
Végűl egy oldalfolyosóhoz jutottunk. Üldözöttünknek mindig csak árnyékát láttuk, ahogy le-fordul, ám most az is eltűnt. Mögöttünk és elöttünk egyszerre csapódott be minden ajtó, s bár nem volt huzat a gyertyák elaludtak. Csak egy villám kísérteties fényénél pillanthattuk meg a folyosót.
- Ott az a sátánfatty! - sikoltotta Artuel kétségbeesetten. És valóban: egy évszázados tölgy egyik ágán, tőlünk tán féltucatnyi lépésre ott tornyosult a csavart szarvú démon.
Artuel az oldalán lévő bőrtokhoz kapott és féltérdre ereszkedett. Egy olyan fegyver volt kezé-ben, amelyet eddig még soha sem láttam.
- Mi az?!
- Arkebuz - válaszolt és lőtt.
A mennydörgés szerű morajra megremegett a vállam. Az ablaktábla eltűnt a helyéről, és csen-gő fülemen keresztűl is hallottam a démon fájdalomsikolyát. Kinézve láthattam azt is, ahogy a lény egyik mellső végtagjával kapaszkodva lóg a fáról, koponyájának egy része jobb szemével együtt eltűnt. Vére végigfolyt arcán és a földre csöpögött.
- Még él! - hörögte Artuel.
Erre én válaszoltam: felemeltem számszerem, célóztam, lőttem. A vessző suhanását nem is hallottam fülem zúgásától. De láttam az eredményt: a nyílvessző a lény szemében fogott húst. Halk nyögés, reccsenés, puffanás. Az ördögi teremtmény lezuhant.
- Már nem - válaszoltam.
Ekkor azonban meghallottam a lény semmivel össze nem téveszthető dühös ordítását. Mell-kasom égett a medál forróságától, s oldalam remegett a fekete kőből áradó sötét fagytól. A fo-lyosón huzat süvített végig. Kattogás hangja vegyült bele, ahogy Demarok megpróbált ki-nyitni egy ajtót.
A válasz sírontúli kórus sikoltása. Az ajtó forgácsokká szakadt a rázúduló csapásoktól. Sár-gás csontok bukkantak elő a belépők ruhája alól. Rothadás édeskés bűze csapott mellkason. Zombik, élőholtak, csontvázak... akárhogy is nevezzük őket, elöttünk álltak, tucatnyian. Né-melyiknél fegyver is volt: kasza, balta, esetleg szablya.
Demarok kardjáról szikrázva csúsztak le a csapások, mikor az inkvizítor hátrálni kezdett. Aztán hibát vétett: a csapás kirepítette az ablakon. Halottuk fájdalomsikolyát, ahogy utolsó kapasz-kodóként az ablakkerethez kapott és kezét átszúrta egy hatalmas szilánk.
Artuel mögém lépett, de a boszorkány lassú volt: vállát eltalálta egy lezúduló szablya. Siko-lya velőtrázó volt, a szeméből áradó fájdalom azonban borzasztóbb. Az élőholt keze nyakához tévedt, egyetlen rántással letépte róla a láncot a fekete ékkővel.
Velőtrázó, éles vihogás árasztotta el a folyosót. Elöttünk kísérteties fénybe borult a folyosó. Az élőholtak mögött egy csuklyás, köpenyes alak lépett a fénybe. Győzedelmesen felemelte a bőrkötéses fekete könyvet, melyet izgalmunkban a szobánkban felejtettünk. Másik kezét az élőholt felé nyújtotta és elvette tőle az ékkövet.
- Most - kiáltottam.
Artuel arkebuza és a számszerem egyszerre lőtte ki gyilkos lövedékét az árnyéktakarta arcú férfi felé. Nyilam az elé ugró élőholtban akadt meg. A második lövés azonban félrerepítette az élőholtat és a lövedék a férfibe fúródott. Amaz felkiáltott fájdalmában és karjához kapott. Vére a padlóra fröccsent.
Következő mozdulatommal azonnal felhúztam a számszert és már célra is tartottam. A férfi a-zonban gyorsabb volt: egy kiejthetetlen szó elkiáltása után az élőholtak nekünk estek és az aj-tó ránk csapódott, ő pedig eltűnt mögötte.
- Ki az ablakon! - ordította fájdalommal teli hangon Demarok.
Artuel megragadta a boszorkányt, aki félájult volt a vérveszteségtől és kinézett az ablakon. Hamar talált egy pontot, ahová biztonságosan ledobhatja... kár, hogy még így is a második e-meleten voltunk, és hogy ezt a rövid időt nekem kellett biztosítani! Számszerem szuronyával kellett visszatartanom a vagdalkozó, villámgyors bestiákat, mert nem volt időm kardot rántani.
Az élőholtak magabiztos csapásai lomhák voltak ugyan, de erejük egy bivalyt is leterített vol-na. Így erőmből csak annyi tellett, hogy eltérítsem őket...
- Felkészültél?
- Igen!
És a boszorkány már zuhant is. Meglepetésemre azonban cserép reccsent alattunk és nem csont... A gazdasági épület felett vagyunk! Akkor ha szerencsénk van a tető alatt - ami kissé kemény bár, de ki lehet bírni - szalma van!
- Törd le a szilánkot! - könyörgött Demarok.
Artuel egyetlen rugással a mélybe taszította társam.
- Kövess! - kiáltott rám és egy szaltóval követte társait.
Még kivédtem egy ütést és számszerem tusával visszataszítottam egy zombit, aztán ki-ugrottam - a zárt ablakon. Mögüllem dühös hörgések és üvöltések hallatszottak. Aztán egy csattanás és cserepszilánkok zápora után a szalmába zuhantam.
Már épp elégedetten felsóhajtottam volna, mikor Artuel keze számra kulcsolódott. Egy padlá-son "értünk földet", pont a lejáró létra elött. Lent egy piros öves, szürke csuhás férfit láttam, véres karddal a kezében, teste karmolásnyommal tele. Halkan lihegve nézett ki az ablakon. Kintről dühös morgás hallatszott. A szörnyeteg! Az ott lent pedig a társunk, aki elhozta a könyvet!
Mellkasomon a medál meleg volt és halványan világított. Lihegve kerestem ajtót, vagy repe-dést, esetleg ablakot, amin keresztűl a lény beláthat és észrevehet minket. Próbáltam eltemetni magamban a gondolatot, hogy ennek a teremtménynek kitűnő a szaglása és a hallása és pon-tosan tudja hol vagyunk.
Karmok sercegését hallottuk, ahogy a vályogba mélyednek és gazdájukat emelik magasabb-ra. Fel akart mászni a tetőre.
Hallottam, ahogy Artuel vállához emeli az arkebuzt, mögöttem. Észre sem vettem, hogy el-engedte számat.
A boszorkány és Demarok egy szénakazal mögött bújtak el és halkan lihegtek. A széne vörö-sen csillogott a vértől.
Aztán elsült az arkebuz. Pont ott, ahol egy maréknyi vályog kihullott a falból, ahol a lény kar-mait beletolta, a fal szétrobbant. Láttuk, amint a lény csonka jobb kézzel zuhan a föld felé, tor-kából dühös ordítás fakadt. Nem tudtam, hogy többen vannak, vagy iszonyatosan gyorsan gyógyul, de ennek a lénynek teljesen épp volt a feje. A választ rögtön megtudtam: mire a lény a földre ért karja teljesen épp volt. Dühösen felüvöltött és felénk fordult. Igen, ez az első és e-gyetlen lény: bal szeméből a nyilam tolla állt ki, tarkójánál pedig széles fejét láttam. A villám fényénél szeme vörösen izzott. Benne saját szemeim pillantottam meg.
Elmém mintha lángok árasztották volna el, s jéggel hadakoztak volna. Üvöltve szorítottam fü-lemre kezeimet, hogy kirekesszem tudatomból a sugdolozó hangokat és a kísérteties kacajokat. Artuel próbált felráncigálni, de én nem mozdultam. Hát ők nem hallják? Szörnyek mindenhol és lángok! Nem halják a sikolyokat? Nem látják a vért? Az egész karom csupa vér volt! Artuel hangja tompán, démoniasan jutott el hozzám.
- NEEEEEE! Hagyjatok békééééén! Eresszetek! - üvöltöttem.
Elrugaszkodtam a padlásról és kirohantam az esőbe. Árnyékom táncolva vetődött elém, mö-göttem a szörny diadalittas vihogása hallatszott fel - aztán a halálsikolya.
Csak utólag tudtam meg, mi történt: reggel ájultan találtak rám az istáló romjai közt a szörny teteme mellett. Becsalták a rémet az istálóba, s a boszorkány mágiájával rágyújtották. A lény nem élhette túl... Szénnéégett teteme még reggel is rángatózott.
Az éjjel teljesen kitörlődött elmémből, csak egy valami volt biztos: a sziklán jártam, a körök-nél. Emlékszem a kacajra, ami nem félig háborodott elmémből érkezett, hanem a sötétmágus di-adalittas öröme táplálta. Már csak két áldozat. Nála van a könyv és a kő. Tenni kell valamit!
Én első lépésként is elborzadtam: a tükörben az arcomat láttam, ám valahogy mégis idegen volt tőlem. Az arckifejezés... sápadt voltam, arcom mintha ezerévnyi borzalom után állnék. Sze-mem... szemem még soha sem láttam ilyennek. Mintha csak egy halott üveges szemeit látnám. S egész sápadt arcom vér és korom fedte, ezüst hajammal egyetemben.
De nem volt idő mosakodni! Azonnal visszasiettünk a kúria előcsarnokába, ahová a falusia-kat szoktuk vezényelni kora reggel... de semmi! Vérmocskos volt az előcsarnok, pernyével és hamuval borított, s a kétszárnyú kapu kiszakadt helyéről. Mellkasomhoz éltem és ingem alól előhúztam a zöld ékkövet. Éppencsak pislákolt, és langyos volt, de jelzett.
Könnyes szemekkel néztem fel. Nem halt meg mindenki, de tucatnyian legalább. Egy ekkora termet egy ember vére nem tud teljesen vörössé festeni! Lelkem fájt a bűntudattól. Ártatlan emberek... Talán az áldozatok nem voltak ártatlanok? Dehogynem! Szedd össze magad, te idegroncs! - kiáltottam magamra gondolatban. Azt hittem ez a gondolat majd megacélozza iz-maim és néhány pillanat múlva már kezemben lesz a bűnös. De nem...
Semmit sem tehettünk. Csak annyit, hogy megtaláljuk a falusiakat...
2.FEJEZET
Ősi hatalom ura
A falusiak otthon voltak. A falu főterén találtunk rájuk. Vaktában eszkábált bitót tartottak, s rajta több ifjú férfi teteme lógott felakasztva.
- Mit tesztek ti, balga lelkek?! - bődült fel Demarok, amint a főtérre értünk.
- Exterminus! - válaszoltak kórusban a falusiak. Az asszonyok csak némán nézték gyermeke-iket, kiket koholt vádakkal lógattak fel a bitón.
- Az exterminus Domvik papjainak a joga, s nem látok köztetek más szent embert, mint ma-gunkat! - kiáltotta Demarok. - Pogány gyilkosok vagytok mind, vezekeljetek!
- Nem vezeklünk! - ordította egy kormos arcú férfi, kinek egész karját beborította az alvadt vér. - Valaki gyilkolja gyermekeinket! Saját kezemben fogtam a fiam, amikor az a pokolfajzat dé-mon letépte a lábait! Én nyugtattam, míg el nem vérzett! És hol voltatok ti - kérdem én? Hol voltatok? Menekültetek! Ez a pogány hosszúfülű - itt felém intett - eszeveszetten rohant a Sziklára, s mikor találkoztunk vele egyszerűen félrelökött!
- Ne merészeld pogánynak hívni! - sziszegte Artuel, miközben kardot rántott. Több falusi is elé ugrott, kezükben vasvilla, kasza és balta. - Istenkáromlók, eretnekek! Vissza mindegyikő-tök! Nem látjátok, hogy hiába gyilkoltok?!
- Nem hiába! A gyilkos köztük van! - kiáltotta a molett fogadósnő, kinek gyermekét a sze-münk elől ragadták el első este. - Köztük van és megtaláljuk!
- Takarodjatok innen! - kiáltotta egy másik asszony. - Eddig semmit sem tettetek, csak köny-nyítettétek a gyilkos dolgát! És a bajban sosem voltatok ott!
- Na most... - kezdte Artuel, s csak Demarok és az én együttes ereje tudta visszatartani attól, hogy legyilkolja a pogány fennföldieket.
Én eddig csak néztem, de most, hogy Artuelt vissza kellett tartanom ráébredtem valamire: le-het, hogy a falusiaknak igazuk van. Le kéne gyilkolni mindet, hogy megtaláljuk az egyet... Po-gány! Nincs jogod az exterminushoz, hisz egyikről sem tudsz semmit! Hát akkor... inkább dol-gozz az eszeddel!
Ennek alapján gyorsan lenyúltam ingem alá és előkaptam a medált. Magasra tartottam, s an-nak fellángolt kisérteties zöld fénye.
- A gyilkos itt van! - ordítottam torkom szakadtából. - De nem az, kire ti gyanakszotok!
- Igen! Te vagy a gyilkos! - kiáltotta az egyik falusi és felém hajított egy törött széket.
Elhajoltam a támadás elől és felé fordítottam a medált. Nem jelzett. Ekkor egy balta suhanását hallottam meg és csak Artuel gyorsan felkapott kardja mentett meg attól, hogy korán Domvik elé járuljak.
- Fedezékbe! - kiáltotta Demarok, és már be is ugrott egy ház csukott ablakán.
Tigrisugrásban követtem, s mögöttünk jött a boszorkány is, s végűl a sereghajtó Artuel is megérkezett. Kint lincshangulat alakult ki, így Artuel tomboló gyilkosként próbálta őket távol-tartani az ablaktól.
A kezembe erős fájdalom hasított. Lenéztem rá. Üvegszilánkok. Ez egy nagyon, nagyon gaz-dag ház lehet, ha itt üveg van... Visszanéztem az ablakkeretre. Zsanérok... sehol egy üveg-szilánk. Hát akkor ho... Hát persze! A földesúrtól!
"Nem láttam mit csinál, de ekkor az összes ablaktábla kiszakadt a helyéről." Felnéztem a falra. Egy díszpajzsot láttam, rajta keresztbetett lándzsák tartói. De csak az egyik volt a helyén!
" Valószínűleg nem célzott valami jól és még fel akartál kelni, ezért leszögezett..." A lánd-zsa. A férfi mindig ott van, ahol a szörny... az ablakok mögűl irányította teremtményét! Arcom véres... mivel a lény a halálán volt, a férfi velem vitette el az áldozatot a Sziklára! Ez is igaz le-het, mivel csakúgy elrohantam a sötétségbe...
Visszatérve: amikor kiszakadtak az ablakok a férfi köpenye megtelt szilánkokkal, amik valami-től - lehet, hogy a mágia mellékhatásaként? - ráragadtak. És mikor visszatért ide lerázta magá-ról...
Az asztalon egy nyitott könyv hevert. Egy napló! Gyorsan belenéztem. Egy pentagramm. Le-felé mutató fejjel. Egy vers, a mi írásjeleinkkel. Jelölve a helyes ritmus és hangsúly. Egy rajz: a Szikla. Előrébb lapoztam. A démoni lény rajza több szemszögből, a mellette lévő oldalon pedig egy szöveg mellé. Egy dolgot láttam meg első látásra, és ez a sor még máig sem törlődött ki az elmémből:
"A LÉNY HALHATATLAN, EGYEDŰL ÉN TUDOM ELPUSZTÍTANI - AZ ÁLDOZÁS PILLA-NATÁBAN EZ FONTOS LESZ. Ő A NEGYEDIK ÁLDOZAT!"
- Hétarcú segíts meg! - morogtam.
- Gyere már! - kiáltotta Demarok.. - Az emeletre!
A többiek már fent voltak, mire felértem a nyikorgó falépcsőn. Az alattunk lévő szintet el-árasztották a falusiak. Még akkoris a kezemben szorongattam a naplót, mikor már áttörtük ma-gunkat a zsupptetőn és leereszkedtünk a ház mögött és elmenekültünk.
Amint társaim kifulladtak - én még alig lihegtem - felmutattam a könyvet.
Délben megálltunk egy csupasz dombon, amerről minden irányt szemmel tarthattunk, s ezáltal nem támadhatnak minket le orvúl.
- Tehát a lény még él - állapította meg Demarok. - Csak játszotta a halottat...
- Igen - helyeselt Artuel. - Ha most megnéznénk, már ott sem találnánk.
Én közben a könyvet lapozgattam. Elején a fiú - mert az volt, az nevéből és írásaiból kiderült - még átlag kamasz volt. Aztán furcsa dolgokat vett észre magán. A szeme színe besötétedett, elméje kiélesedett és olyan dolgokat hallott és látott, amit a többiek nem. Megjósolta előre egy ember halálát, kit - a leírtak alapján - egy asztráldémon pusztította el, s a külsőségek alapján leprának mondtak.
Aztán elmondta, hogy talált egy könyvet. Egy félig elégett könyvet, idegen írásjelekkel - és ő mégis érti ezeket a jeleket. Itt olvasott elöször Amarkon Radovikról, kinek legendáját le is írta. Homlokráncolva lapoztam a könyv elejére, s néztem meg a fiú nevét. Elborzadtam az olvasot-tak után. A fiú neve: Ragan Radovik.
Az idő folyásával egyre tobbet megértett. Megértette, hogy végzete, hogy ősapja lelkének helyet adjon testében és a világra szabadítani egy olyan lényt, kitől annak idején még az iste-nek is rettegtek. Egy lényt, akinek hatalma volt, hogy újrateremtse elpusztított lelkét.
És már tudtuk, hogy holnap este Ragan nem fog ránk lecsapni. A démon lesz az áldozat. Te-hát megölhetjük, ha ott vagyunk...
Tábortüzünk lángja hamar kialudt, mikor a vihar újult erővel csapott le ránk. Éjszakai sötétség telepedett a tájra, mit csak a villámok fénye szakított meg néha. A halál sötét leple borult ránk, tudtuk ezt mindannyian. Sokan halunk meg még, mire a démont feláldozzák, s néhány nap múl-va egy másik démon jelenik meg.
Aztán egy olyan lény, ami rosszabb bármely démonnal... s kinek eljövetelét csak akkor akadá-lyozhatjuk meg, ha az utolsó pillanatban, mikor erre a földre lép ott vagyunk, s az ötödik vers-sel megsemmisítjük a követ, melybe lelkét börtönözték.
Ekkor kaptam fel a fejem. Arról a gondolatról, hogy régen is az inkvizíció kapta el ezt a pokoli fattyat, még valami az eszembe jutott.
- Hol az inkvizítor aki elhozta a könyvet?
Három társam egyszerre kapta fel a fejét... mindannyian tudták: a lángokban kellett volna hal-nia, sarokba szorítva az istállóban, de nem, teteme nem hevert ott a démon mellett. S ez csak e-gyet jelenthet!
Gyorsan felcsaptam a naplót és visszalapoztam a pentagrammás oldalhoz és a mellette lévőt kezdtem olvasni. A sötét rituálé utasításai közt leltem rá arra, amit kerestem, s amit hangosan felolvastam:
- "A negyedik és ötödik áldozat ugyanaz nap történjék, s ha kész van, a hátralévő két nap az idézés szertartásának legyen áldozva!"
- Meg kell találnunk Ragant, mielött feláldozza őket - sápadt el Demarok.
- Vagyis, miután feláldozta a démont és mielött elkezdené feláldozni az inkvizítort - helyesbí-tett Artuel.
És ekkor még valami eszembe jutott.
"Saját kezemben fogtam a fiam, amikor az a pokolfajzat démon letépte a lábait! Én nyug-tattam, míg el nem vérzett!"
- Hát persze! Nem is lesz olyan könnyű: emlékeztek a falusiak szavaira? Több démon van! Kell lennie még egynek, hiszen egyszerre csalt minket csapdába és gyilkolta meg a falusiakat!
Egyetlen nő társunk majdnem elájult, Demarok fájdalomtól lüktető oldalát szorongatta, ahol az élőhalott eltalálta. Artuel látszólag nyugodtan szemlélte a távolt, de ha valaki jobban ismer-te és alaposabban ránézett láthatta rajta a pánik félelmet. Két halhatatlan lény... És az egyik ta-lán épp itt ólálkodik mellettünk...
Nem tudod te elképzelni, milyen rövid lehet másfél nap, ha az egészet azzal töltöd, hogy búj-kálsz két fél elől: egy halhatatlan démon és egy lincshangulatú tömeg elől. A démonnal kap-csolatos gondolatom igaz volt: néha elvesztette a nyomunkat, s mikor elrejtőztünk a lény a mögöttünk lévő fánál osont el. Hangtalanul mozgott, és lábnyomot sem hagyott. Nem ismer-tük szándékát de egész nap lopóztunk és bujkáltunk, sosem maradtunk túl sokáig egy hely-ben.
De végűl eljött az idő: egy kidőlt fa alatt ásott árokból szemléltük, ahogy az egyik démon le-fogja inkvizítor barátunkat, míg a másik engedelmesen ráfekszik az oltárra és hagyja, hogy Ragan, a húsz évét alig betöltő ifjú könnyedén leláncolja. Jeges szél süvített, de az eső leg-alább elállt.
A démon sikolya betöltötte a levegőt, mikor a karó átsiklott mellkasán és az áldozótőr elvágta torkát. Lelke egy iszonyatos sikollyal szakadt ki testéből és szinte láttuk elmosódott kör-vonalait, amit szétfoszlik, s foszlányai a sziklák valamelyikében eltűnik.
Hogy? Hogy miért nem végeztem Ragannal a számszeremmel? Nagyobb butaságot nem is ké-rdezhettél volna! Ha ő nem, hát valamely családtagja befejezte volna a ceremóniát. És amúgy sem fordult úgy, hogy halálos lövést adhassak le rá.
Így hát vártunk. Inkvizítor társunk halála után mindegyikünk némán könnyezett, de aztán megembereltük magunkat. Az áldozás pillanata után a démon teste szertefoszlott, míg társa ki lett szögelve a pentagrammás sziklára.
Aztán az idézés is megkezdődött. Ragan éjfekete gyertyát tett maga elé és fennhangon kán-tált, transzba esve. Egész este és nappal is kántált. Transzában észre sem vette, mikor elloptuk a kőoltár mellett pihenő fekete könyvet...
Mondanom sem kell, féltünk. Suttogva gyakoroltuk az ötödik verset, gyarkan szemléltük az ábrát, hogyan kell a levegőbe írni a rúnákat. S aztán hamar vége telt a napnak... éhesen és fá-radtan néztük, amint egy felfoszlány álmosan arrébkúszik a telehold elől - Vörös és Kék hold egyaránt telt lett.
A kétszínű pászma elborította a sziklakört. A föld megremegett s éjfekete lángként jelent meg a démonfejedelem. Amorf teste éjfekete volt, elborították a csontkinövések és a dagadó izmok. És ekkor, morajló kórusán, idegen nyelvén kívűl meghallottam mégegy hangot: a lincsre vá-gyó tömeg moraját, amint kaszákkal, villákkal, fáklyákkal és mindenféle kacattal jönnek erre, hogy elpusztítsák Ragant és a démont.
Ragan még mindig transzban kántálta litániáját. Ekkor ugrottunk mi elő. Számszerem nyila re-zegve állt ki vállából. Aztán egyszerre kezdtük kántálni az Ötödik verset. Elöttünk az éjszaká-nál is sötétebben izzottak fel a rúnák, mögöttünk a tömegből jövő fáklyák fénye nem vetett raj-tunk árnyékot.
Ragan felüvöltött:
- Neeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!
A démon üvöltésére meghasadt a fekete kő, és sötét árnyékként jelent meg Amarkon Rado-vik lelke, s örökre a kárhozatba taszítatott, amint Ragan kezében kettéhasadt a kő. A démon-fejedelem azonban még nem végzett. Szabad volt és megbosszulta, hogy halandók zaklatni merték, miközben trónusán ült.
Alig hallottam a Sziklát megrázó üvöltésétől Artuel kántálását. Láthatatlan erőfal fogott min-ket körbe, ami ékként fúródott a földrengés közepette táguló, tomboló tűzgyűrűben, amely minden élőt elemésztett - rajtunk és a sziklakörben álló Raganon kívűl. Sikoltó lelkek szabadul-tak fel a kövekből és az ég felé vették irányukat.
Körülöttünk, az ami még nem porladt el a tűztől, megfeketedett és ereje sötét mágiára váltott: Ragan bosszújára meghasadt a sík, pokolból eredő villámok sújtottak le ránk... S az erőfal nem védett többé.
Üvöltve vetettük magunkat hárman Raganra - igen hárman, Artuel holtan esett össze az erőfeszítésektől. A démonfejedelem egyetlen csapására a Szikla a tengerbe omlott, s ettől min-ket csak Ragan pánikjában megnyitott portálja védett meg.
Bevetődtünk mindhárman - Ragannal együtt. Demarok dühében a démonra rontott, ki egyet-len szavával tépte ki a nemlétből lelkét. Aztán eltűnt a tenger sötétségében, s mi is kifakadtunk Shadon birodalmából, s messzi tájakra kerültünk...
A felföldön, a legendák szerint egyszer állt egy szikla. A Sziklán kőoszlopokból álló kör pihent, amelyen a világ egyik legnagyobb veszedelmét lehetett megidézni a kettős hold-töltekor. Nem tudni így volt-e, vagy tán csak hazudtak. Az inkvizíciós szék küldöttei csak egy üres falut találtak és egy porig rombolt kúriát. A tengerben, a Szikla megjelölt pontjá-nál egy több mérföld mély árok szakadt, ahonnan magmaeső hullott a szigetre. Csak a falu élte túl... semmi más. De ott még egy szikra nem sok, annyi sem volt, még egy gyertyaláng sem. A tomboló pokolban is megőrizte a tél hűvösét, örökre...
A területet Ragan Sziklájának nevezték el a túlélő kevesek - egyetlen emberről bizonyít-ható, hogy éppelméjű maradt. A férfi lógó rongyokban, kiázott bőrrel ért partot, s utánna az inkvizíció szállítatta a felső papság elé, hogy kihalgassák.
A férfi azt állította, halott volt. Percekig halott, s a lávával teli vízben tért magához, akkor úszott ki, nehogy megégjen a pokolban. Bár így is kétségtelen, hogy ott kellett volna halni-a, s hogy hogyan élte túl, tán csak Domvik tudja.
A férfi elmesélt mindent, s elmondta, hogy két túlélő Ragan üldözésére indult, bár a levelü-ket csak egy év múlva kaptuk meg Erionból. Egy boszorkány és egy elf inkvizítor. Ragan kicsúszott a kezükből, de utánna indultak, s azt mondják, tán sikerülhet is minden... vagy pedig a férfi, kezében a Spiritus Pactummal megidézheti ősapja kárhozott lelkét, s akkor mindennek vége...
Végűl csak annyit, hogy a túlélő, Thanar Artuel, társai után indult, Erionba, hogy bosszút álhasson saját haláláért. A felső papság nem gátolta meg ebben, bár tervében amúgy sem akadályozhatták volna meg.
Serema Balagen,
Az inkvizíciós szék
küldötte
Látod barátom? Így lehet most az, hogy itt ülök Erionban, s néked elmeséltem ezt a történetet. Hogy mi lett a boszorkánnyal? Külön utat járunk, de nemsokára találkozunk. Meg van már tervezve minden. Nos, remélem tudsz titkot tartani... Most kérem a válaszod: velem tartasz kül-detésemen, avagy sem?
Üdv! Ittvan rövidke kis előtörténetem... A sortörés és elválasztási hibákért elnézést - wordpadból másoltam be...
Megjegyzés: a karakter soha sem lett teljesen kidolgozva és soha nem indítottam...:(