Démontanya 0.01


Felébredt. Zihálva szedte a levegôt. Egész teste verejtékben fürdött. Megint az az álom. A vörös-fekete ruhás nô, az a gyönyörû arc, ahogy elnyelik a lángok. Nem tudta, hogy kicsoda. Az anyja? A testvére? Valaki, akihez évekig szorosan kapcsolódott? Emlékeit egy fal védte. Áthatolhatatlanabb, mint Alidar város falai. Egy idô után - mint mindig - felhagyott a próbálkozással. Nyugalmat erôltetett magára, meditációs tartásban helyezkedett el. Ma lesz a Próba. Ma semminek, SEMMINEK nem szabad megzavarnia. Ha kell, saját magát is legyôzi...

..Két feketébe öltözött alak jelent meg a kiégett háznál. Macskaszerû mozgásuk, nyugtalan tekintetük elárulta a figyelmes szemlélônek, hogy nem közönséges halandókról van szó. A magasabb arcát és kézfejét tetoválások csúfították el. Az alacsonyabb kezében meztelen kard. Mikor megláttak az öt-hat éves fiú testét, odaléptek hozzá.
- Még él. - szólt az alacsonyabb. A magasabb bólintott, vállára vette a testet, és hamarosan elnyelte ôket a sötétség...

..A Torony elôtt vártak. Lehettek vagy tízen. Volt, aki újra és újra végigvizsgálta a felszerelését, volt aki csöndben meditált, volt, aki feszülten várakozott. Egy kisebb csoport hangosan nevetett, de ez most valahogy mesterkéltnek tûnt, hallani lehetett a hangjukon átremegô izgalmat. A Próba. A tucat jelentkezôbôl csak kettô-három szokta teljesíteni. Most kell elôször használniuk azt, amit tizenöt éven keresztül szinte szó szerint beléjük vertek. Az izzadság, a kimerültség, a fájdalom és rosszullét, amit eddig összeszorított szájjal elviseltek, talán segítségükre lesz most. Sokan közülük eddig sem jutottak el. Felidézte az elsô beszélgetéseik egyikére a Próbáról. A primôr, a mestere szavait sosem fogja elfelejteni:
- Sokan megpróbálták már.
- Sokan megpróbálták, és elbuktak, mester?
- Sokan megpróbálták, és meghaltak, fiam.
Végül is így igazságos. Aki ma élve keveredik ki a Toronyból, boszorkánymesternek mondhatja magát...

..Egy hideg márványlapon tért magához. Felette néhány fekete ruhába öltözött alak. A ruhák ujjait széles selyemcsíkok rögzítették. Egyikük kezében furcsa, díszes tôr villant. Társa elkapta a kezét: - Várj! -. Felhúzta az alig öntudatra ébredt kölyök ínyét. - Wier - A szó furcsán, fenyegetôen, idegenül csengett. - Nem áldozhatjuk fel. - Ez volt az elsô dolog, amire vissza tudott emlékezni...

..Negyedikként lépett be. Elôtte három ajtó. A harmadik ajtó résnyire nyitva állt, belesett. Az ajtó mögött az elsô bátor jelentkezô nyílvesszôktôl átjárt holteste vigyorgott rá furcsa, természetellenes mosollyal. Megborzongott. A második ajtót választotta...

..Nyolcéves lehetett, amikor találkozott az egyik Boszorkánymesterrel. Ekkorra már megérezte a mágia csodálatos hatalmát, bár formázni még csak ritkán sikerült neki. A Boszorkánymester nem az új fajok korcs szülötte volt: öreg, mint maga Ynev. Érzôdött rajta a hatalom. A többiek riadtan hôköltek vissza. A Mester egyenesen hozzálépett. Ekkor furcsa dolog történt: felizzott a nyakában hordott piciny amulett, melyrôl eddig úgy tudta, hogy halott anyjáé volt. A Boszorkánymester a fejére tette a kezét, és suttogott valamit, amibôl ô csak a "testvér" szót értette. Majd hirtelen sarkon fordult, és olyan gyorsan távozott, ahogy jött. Az öreg primôr a teremben fejcsóválva mormogott maga elé: - Orwella poklára, ilyen még sose történt itt! Egy Halhatatlan! Egy Kiválasztott!

..A következo terem üresnek tûnt. Leengedte a nyílpuskát tartó kezét. Jó szolgálatot tett már eddig is ez a kis szerkezet, meg persze a nyílvesszôkre kent méregnek is sokat köszönhetett, de messze még a kijárat. Hirtelen becsapódott mögötte az ajtó, és egy termetes, gladiátorruhába öltözött férfi lépett elé. Gondolkodás nélkül beleeresztett két nyílvesszôt, majd elôhúzta a kardját...

..Tizenhárom éves volt, amikor elôször érezte az embervér ízét. Társai már hét-nyolc éves korában észrevették, hogy más, így kiközösítve, kigúnyolva, megvetve élt az Iskola falai között. Így zárkózott lett, megkeseredett, gyûlölte az embereket. Egyedül tanárait engedte magához egy kicsit közelebb. Ezen a szerencsétlen napon három idôsebb fiú fogta közre. Elborult az agya, nem volt képes irányítani saját cselekedeteit. Feltépte az elôtte álló nyakát. Szegény ördögöt csak a rohanva érkezô nevelôk mentették meg...

..Vörös tûzgombként robbant a fájdalom a bal combjában. Látta, ahogy a penge kicsúszik a testébôl, és újabb célpontot keres...

..Tizenhét évesen már szinte nem is tartotta a kapcsolatot a vele egykorúakkal. Tanárai elfogadták, és egyre gyakrabban bíztak rá futári, közvetítôi feladatokat az irányításuk alatt álló fejvadászklán felé. Itt ismerkedett meg Xellával, a fejvadászlánnyal. Gyönyörû volt. Világosbarna, göndör haja, hullámosan omlott a vállára. Karcsú dereka ôrületbe kergette a férfiakat. És a lány - ki tudja, miért? - viszonozta az érzelmeit. Nem félt tôle. Életének talán legboldogabb szakasza volt ez...

..Lihegve hanyatlott a földre a gladiátor teste mellett. Érezte a másikból kiáradó hôt. Még élt. Még lélegzett. Most már nem volt más számára, csak egy darab hús a ragadozónak. Szabadjára engedte az ösztöneit, és feltépte ellenfele lüktetô nyakát. Csodálatos módon telt meg energiával. Sebei összezáródtak. Néhány perc múlva már csak véres ruhája, kimerültsége, és a fájdalom emléke maradt az elôzô harcból. Továbbindult...

..A lány hirtelen tûnt el. Kétségbeesett próbálkozásokat tett, hogy megtudja, hol van. Egy nap hívatta a primôrje, és értésére adta, hogy nem illendô így keresni valakit. Megértette. Xella halott. Vagy ha nem, hát neki is és a lánynak is jobb, ha nem tudja, hogy hol van. Megesik ez néha itt, Toronban. Ám a csapás így is cinikussa tette...

..Meglátta a kijáratot. Nem hitte el, pedig igaz volt. Sebesülten, a végtelenségig fáradtan botorkált át a hatalmat, az életet jelentô kapun. Lerogyott. Ekkor egy hang szólalt meg a fejében:
- Teljesítetted az elsô kihívást. De ne hidd, hogy vége van. Küldetésed van ezen a világon, mint az összes testvérednek. Menj hát most, járd a saját utad, keresd a magad igazát. Egyszer talán találkozunk, El' Torrowaen Boszorkánymester. - Felnyögött. Észre sem vette a nyakában vérvörösen izzó piciny medált.


Amint kiléptek a barlangból, megpillantották a tengert. Ilyen zöldnek még sosem látták. Baljóslatúan szép volt. El'Torrowaen-nek, maga sem tudja miért, eszébe jutott a beavatása. Amikor másnap, miután élve keveredett ki a Toronyból, megtudta minden boszorkánymester hatalmának eredendô titkát: azt, hogy mibôl, és milyen szertartással készül a rettegett "méreg", a Hatalom Itala. Itt valoszínûleg ezt a tudást sem fogja tudni használni: azok a növények, amelyeket az italhoz használt, lehet, hogy még nem jelentek meg Yneven. Be kell érnie a magával hozott három adaggal.

Hamar rátaláltak a legközelebbi kikötôbe vivô útra. Néhány óra könnyû gyaloglás után beértek oda, ahol sejtésük szerint egykoron majd Pyarron fog állni. Most nem volt más, csak néhány sárkunyhó, és három-négy veszteglô hajó, ami élelmet szállított a szigetekre. Na meg a piac. Zajos és mocskos, úgy látszik ez már nem fog változni az évezredek alatt. Sôt, még a kínálata is hasonló: edények, élelem, állatok, na meg néhány talizmánárus. Persze, egy rövidebb vizsgálódás után kiderült, hogy mind bóvli. A piac sarkában állt az egyetlen templom, valami számukra ismeretlen tengeristene. A pyarroni istencsalád ebben a korban még nem létezett...

Kerestek egy "fogadót". Az étel gusztustalan volt, és csak félig volt átsütve. Rövid probálkozás után a kecskesajt - kenyér párosításnál döntöttek. Az igazi meglepetést a bor okozta. Pontosabban az a savanyú, pirosas lé, amit itt bor néven mértek. A vizet errefelé ivásra nem, csak mosásra - esetenként mosakodásra - használták. Kultúrember számára is iható löttynek a kecsketej, és persze az ebbôl erjesztett méregerôs pálinka bizonyult. Ennek hatására a társaság egyes tagjai igen csak emelkedett hangulatba kerültek. Pedig a helybéliek figyelmeztették ôket, hogy nem a rekkenô déli hôségben kéne ilyennel probálkozni...

Estére a falu apraja-nagyja összesereglett az idegenek hírének hallatán. Szerencsére, az idôutazás-varázslat elôtt létrehozott varázslat segítségével tökéletesen beszelték mind az itteni nyelvet, mind a "saját törzsünkét". Sôt, még egyes történetek homályos emléke is beivódott a tudatukba. Egyet-kettôt Wien De Darello elô is adott. Cserébe értékes információkhoz jutthattunk a szigetekre induló hajókról, az ôslakosok életmódjáról, az árakról.

A társaság kissé másnaposan ébredt. Épp csak annyi idejük volt, hogy összepakoljanak, az a hajó, ami elvitte ôket, máris indult. A tengeren az út sima volt, estére megpillantottuk A VÁROST. Igen, így, csupa nagybetûvel. Bár nem volt akkora, mint Pyarron, méltó vetélytársa lehetett volna sok ismert kikötônek. A part mintha csak a néhány méterrel odébb kezdôdô víz tükörképe lett volna: emberekhullámok dagadtak és apadtak el, utcai ragadozók leselkedtek áldozatukra, ott voltak az élôsködôk, a tolvajok és a koldusok, és a díszes, vörös mintás ruhába öltözött kisebbség, akik még ezeken a ruhákon is a tenger motívumait hordták.

(folyt. köv.)


Üdv:

El' Torrowaen