FARKASVIADAL 17 éves voltam, amikor a Nyúl szolgálatába kerültem. Három évig tanított a boszorkánymesteri mágia és a méregkeverés titkaira. Elkísértem minden hová: üzleti megbeszélésekre ugyanúgy, mint szórakozni. Egyre csak azt kutattam, miért is hívják Nyúlnak, és ki nevezhette el. Végül nem bírtam tovább, és rákérdeztem. A válasza megdöbbentő, de logikus volt: "Magam választottam ezt a nevet. A nyúl az egyetlen állat, amelynek egyetlen tulajdonsága sincs meg bennem." Ezért lettem én Elefánt. Később, amikor a tiltott viadalokra kezdtem járni, nagy füleket és lógó orrot ragasztottam magamnak, hogy a viadalok közönsége lásson bennem valamit, amivel az Elefánt névre rászolgáltam. Az egyik ilyen viadal hozott össze a Gladiátorral. De kezdem inkább az elején. A Nyúl rajongott a dzsad típusú viadalokért, amelyekben állatokkal küzdenek a gladiátorok. Az ő kíséretében voltam, amikor először láttam a Gladiátort küzdeni. Később is többször felbukkant a küzdőtéren, és minden alkalommal más és más fegyvert használt. Tetszett a stílusa és a fürgesége. Később ide kerültem az irattárba, és a kutyáim kezdtek jól szerepelni a tiltott viadalokon, amikor újra eszembe jutott a Gladiátor. Akkoriban a tiltott viadalokon a Farkas volt a sztár. Négy farkast vonultatott fel, akiket kizárólag emberek ellen harcoltatott. Hat harcukat láttam. Kiismertem a taktikájukat, és hozzájutottam az egyik széttépett gladiátor holttestéhez is. Rengeteg pénzbe került, de megérte: mágiával sikerült kivonnom a mérget a szétmarcangolt holttestből. Két hónap alatt kikísérleteztem egy olyan szert, ami a farkasok szájából eredő méreggel keveredve élénkítő hatást eredményezett azokban az állatokban és rabszolgákban, akiknek beadtam. Felkerestem a Gladiátort, és rávettem, hogy álljon ki a farkasok ellen. Nem volt könnyű, de amikor megígértem, hogy megtanítom írni és olvasni, kötélnek állt. Nyíltan elmagyaráztam neki, milyen módon tudtak eddig győzni a farkasok, és a Gladiátor belement, hogy az ellenszert belekeverjem abba az olajba, amivel a viadal előtt keni be magát. Elmondtam neki azt is, hogy az ilyen fenevadaknak teljesen elaltatják az asztrálját, és így sem félelmet, sem fájdalmat nem éreznek. Tudtam, hogy ezt az állapotukat egy átokvarázzsal fel tudom oldani, de a Gladiátor dolga attól még nem lesz könnyű. El kell érnie, hogy a falkavezért a megfelelő pillanatban halálosan megsebezze, és így az első érzelmük a félelem legyen, ami az ébredő asztráljukba hatol. Ha ezt el tudja érni, a három megmaradt farkast két perc alatt le tudja mészárolni, még akkor is, ha komoly sebet kap előtte. Eljött a viadal napja. A titkos aréna nézőtere zsúfolásig megtelt. A fogadóasztaloknál arra fogadtak, hogy hány farkas sérül meg, hány percig marad talpon a gladiátor, meghal-e mielőtt valamelyik karját letépik a farkasok, melyik farkas harapja el a torkát, melyik farkas ejti az első sebet, stb. Arra senkinek nem jutott eszébe fogadni, hogy esetleg a Gladiátor győz... 12 aranyat tettem fel százhúsz ellen a Gladiátorra. Hangosan röhögtek rajtam a fogadó asztalnál, és gúnyolódtak. Viszont a viadal után tisztességgel kifizették a százhúsz aranyat, hehehe... No, de térjünk vissza a viadalra. A Gladiátor jött be először. Majdnem meztelenül lépett a porondra. A közönség felhördült. Elismerő moraj hallatszott, amint hátrakötött dús fekete haján és bronzbarna bőrén megcsillant a napfény a rákent olajon. Csak egy ágyékkötőt és sarut viselt ruházatként. Lábszárán vékony lemezből kovácsolt lábszárvédők voltak, melyek a térd magasságában egy másfél arasznyi tüskében végződtek. Mindkét alkarján hasonló anyagból kovácsolt, de arasznyi szögekkel sűrűn rakott alkarvédőt hordott. Jobb kezében dárda, bal kezében hegyes rövid kard volt. Látszott, hogy a fürgeségre alapoz. Fegyvereivel távol igyekszik majd tartani a fenevadakat, olykor olykor egy-egy szúrást ejtve valamelyiken. Hosszú, és szemet, lelket gyönyörködtető küzdelem igérkezett. A szabályoknak megfelelően, bement az aréna közepére, és tisztelgett a tömegnek, majd a díszpáholynak. Ekkor, váratlanul beengedték a farkasokat. Az aréna négy oldaláról, egyszerre. A díszpáholy alatt lévő ajtón jött be a falkavezér, egy vörös hím. Jobb oldalt egy fekete, bal oldalt egy szürke, és a Gladiátor háta mögött egy másik fekete. A Gladiátor azonnal perdült egyet, és a háta mögött bejövő fekete hím felé futott, eltakarva előle a falkavezért. Az egy pillanatig tanácstalanul állt, majd a másik fekete, a nőstény irányába mozdult ki, hogy a rohamozó férfi fel ne nyársalja a dárdájával. A Gladiátor nem állt meg, hanem még két lépést futott, egészen az aréna faláig, látszólag mit sem törődve a mögötte loholó négy fenevaddal. Amikor a faltól fél lépésnyire lehetett, ugrott egyet, és balra perdült a levegőben. Kardjával gyomor tájékon félkört írt le, jobbjában tartott dárdáját nyak magasságban tartotta, és bizonyára fel is nyársalta volna azt a diadalittas farkast, amelyik most akarta volna rávetni magát. De a farkasok bölcsebbnek bizonyultak, és megtartották a tisztes távolságot: a félkört leíró kard hegye is csak a levegőt karcolta, és a Gladiátor teljes lendületével, úgy csapódott az aréna falának, hogy csak úgy döngött. Nem először mutathatta be ezt a bravúros mozdulatot, mert a teljes hátával fogta fel az ütés lendületét, meg sem ingott az egyensúlya, és a következő pillanatban harcra készen tartotta előre dárdájának a hegyét. A közönség most ocsúdott fel. őrjöngtek, visongtak a gyönyörőségtől. Az előző hat küzdelem egyikében sem volt még rá példa, hogy a gladiátor ki tudott volna törni a farkasok gyűrűjéből. Mondtam is neki a viadal előtt, hogy ha eléri a falat, akkor már van esélye a túlélésre. Erre mosolyogva mondta, hogy ne aggódjak, és be is mutatta azt a falnak ugrást, melynek láttán a közönség örömujjongásban tört ki. Akkor megnyugodtam, és elmondtam neki, hogy a falkavezérnek hátat fordítva kell falat érni, mert mindegyik farkas a vezér felé indul el ösztönösen a viadal első pillanatában, és az az egy-két másodperc életet mentő előnyt is jelenthet. Egyébként, ebből a mozdulatukból és a hat másik küzdelemben tanúsított viselkedésükből láttam, hogy a vörös a falkavezér, és nem a nála sokkal nagyobb testő, és fiatalabb szürke. Három-négy hónap múlva a szürke bizonyára átvette volna a falkavezéri rangot, de most még hően követte a vezér utasításait. Hej, ha az én harci kutyáim fele ilyen jól együtt tudnának működni, mint ezek a farkasok!... Visszatérve a küzdelemre: a gladiátor állt, hátát a falnak vetve, a farkasok meg félkörben ólálkodtak körülötte, megtartva a tisztes távolságot. Egyszercsak a fekete nőstény (a legfürgébb és legkisebb testű) szemben támadta a gladiátort. Ugyanakkor a bal oldalon a fekete hím is támadásba lendült. A szürke szemben állt, és vicsorított. Hátán felborzolta a szőrt, és a hátsó lábaira ereszkedett, mint aki ugrani készül. A Gladiátor nem most küzdött életében először farkasok ellen. Azonnal felismerte, hogy a nőstény csak figyelemelterelő mozdulatot tett, és a fekete hím sem jelent komoly veszélyt. Ezért bal felé húzódott a fal mellett, a fekete irányába, hogy minél távolabb kerüljön a falkavezértől, aki szinte a falhoz lapult a jobb oldalán, és észrevétlenül igyekezett kikerülni a látóteréből. A gladiátor tudta, hogy ha egy pillanatra is szem elől téveszti, vagy a dárdája hegyét kicsit jobban kinyújtja a nőstény, vagy esetleg a szürke farkas felé, a vezér azonnal támadni fog. Ezért inkább csak szúrt egyet a fekete hím irányába a kardjával, hogy megfelelő távolságtartásra kényszerítse, de a dárdája hegyét nem mozdította. Ekkor már örültem, hogy a Gladiátort választottam. Hihetetlen hidegvérrel és rutinnal hárította a fenyegetéseket, és a közönség egyre halkabban, szinte lélekzetét visszatartva figyelte a pompás küzdelmet. Ekkor került rám a cselekvés sora. Halkan mormolni kezdtem a varázsigét, amely az egyre türelmetlenebb, és egy-két karcolást elszenvedett farkasok asztrálját volt hivatott felébreszteni. Amint megfogalmazódott a varázslat, és az irányított mana célba vette a fenevadakat, meg a velük harcoló férfit, bekiáltottam a küzdőtérre: "Bátorság!". A Gladiátor erre a szóra várt. Elmagyaráztam neki, hogy amint ezt meghallja, tudnia kell, hogy elérkezett a cselekvés órája. Az első érzelem, amit a mágia hatása alatt megérez, elhatalmasodik majd rajta, és a hatóidő lejártáig, vagy a varázslatom szétoszlatásáig az az egy érzelem lesz úrrá a teljes lényén. A Gladiátor a bátorság érzését választotta a viadal előtt, és most egy pillanat alatt fel kellett magában szítani a bátorságot. Tudta azt is, hogy a farkasokon is hamarosan úrrá lesz majd egy érzelem, amit ők éreznek meg, miután a varázslat lepattintja alvó asztráljukról a bilincset. A Gladiátor dolga volt, hogy a farkasok a félelmet érezzék meg először. Egy hatalmasat üvöltött. Az egész aréna visszhangzott a félelmetes ordítástól, és a harcolókhoz közel ülők fejvesztve menekülni kezdtek, és egymást letiporva, üvöltve, szűkölve, sírva igyekeztek ki az arénából. Hát igen, az átok hatásának a területén voltak, és a félelmet érezték meg először... Jómagam is összerezzentem, és a mai napig is csodálkozok rajta, hogyan tudott ilyen velőt rázó hangot hallatni. Később elmondta, hogy nem csatakiáltás volt ez, hanem az a hang, amelyet a nőstény hegyi medve hallat olyankor, amikor a barlangjához közeledőket akarja elriasztani. Mire felocsúdtam, a vörös farkas vérben feküdt az aréna porában, oldalából a dárda vége állt ki, az egyik fekete a túloldalon lapult, farkát maga alá húzva, a másik feketének vérzett a pofája, és a gladiátor éppen a rövid kardját mártotta bele a szürke farkas torkába, ki tudja hanyadszor. A küzdelem eldőlt, és csak a kegyelemdöfésre vártak a legyőzöttek. Hogy mi történt az a pár pillanat alatt, amíg én a menekülő embereket néztem, és gyönyörkötem a félelmükben, azt inkább a Gladiátortól kérdezd meg! Szeles Csaba szelescs@sksyu.net