[Magyar_Szerepjatekosok_Oldala]
    [Cimlap][Cikkek][Humor][Novellak][Kritikak][RPG-cikkek][Szerepjatekrol]
        Keresés a cikkek között

    
    FARKASVIADAL
    
    17 éves voltam, amikor a Nyúl szolgálatába kerültem. Három évig tanított
    a boszorkánymesteri mágia és a méregkeverés titkaira. Elkísértem minden
    hová: üzleti megbeszélésekre ugyanúgy, mint szórakozni. Egyre csak azt
    kutattam, miért is hívják Nyúlnak, és ki nevezhette el. Végül nem bírtam
    tovább, és rákérdeztem. A válasza megdöbbentő, de logikus volt: "Magam
    választottam ezt a nevet. A nyúl az egyetlen állat, amelynek egyetlen
    tulajdonsága sincs meg bennem."
    Ezért lettem én Elefánt. Később, amikor a tiltott viadalokra kezdtem
    járni, nagy füleket és lógó orrot ragasztottam magamnak, hogy a viadalok
    közönsége lásson bennem valamit, amivel az Elefánt névre rászolgáltam. Az
    egyik ilyen viadal hozott össze a Gladiátorral. De kezdem inkább az
    elején.
    A Nyúl rajongott a dzsad típusú viadalokért, amelyekben állatokkal
    küzdenek a gladiátorok. Az ő kíséretében voltam, amikor először láttam a
    Gladiátort küzdeni. Később is többször felbukkant a küzdőtéren, és minden
    alkalommal más és más fegyvert használt. Tetszett a stílusa és a
    fürgesége.
    Később ide kerültem az irattárba, és a kutyáim kezdtek jól szerepelni a
    tiltott viadalokon, amikor újra eszembe jutott a Gladiátor. Akkoriban a
    tiltott viadalokon a Farkas volt a sztár. Négy farkast vonultatott fel,
    akiket kizárólag emberek ellen harcoltatott. Hat harcukat láttam.
    Kiismertem a taktikájukat, és hozzájutottam az egyik széttépett gladiátor
    holttestéhez is. Rengeteg pénzbe került, de megérte: mágiával sikerült
    kivonnom a mérget a szétmarcangolt holttestből. Két hónap alatt
    kikísérleteztem egy olyan szert, ami a farkasok szájából eredő méreggel
    keveredve élénkítő hatást eredményezett azokban az állatokban és
    rabszolgákban, akiknek beadtam.
    Felkerestem a Gladiátort, és rávettem, hogy álljon ki a farkasok ellen.
    Nem volt könnyű, de amikor megígértem, hogy megtanítom írni és olvasni,
    kötélnek állt. Nyíltan elmagyaráztam neki, milyen módon tudtak eddig
    győzni a farkasok, és a Gladiátor belement, hogy az ellenszert
    belekeverjem abba az olajba, amivel a viadal előtt keni be magát.
    Elmondtam neki azt is, hogy az ilyen fenevadaknak teljesen elaltatják az
    asztrálját, és így sem félelmet, sem fájdalmat nem éreznek. Tudtam, hogy
    ezt az állapotukat egy átokvarázzsal fel tudom oldani, de a Gladiátor
    dolga attól még nem lesz könnyű. El kell érnie, hogy a falkavezért a
    megfelelő pillanatban halálosan megsebezze, és így az első érzelmük a
    félelem legyen, ami az ébredő asztráljukba hatol. Ha ezt el tudja érni, a
    három megmaradt farkast két perc alatt le tudja mészárolni, még akkor is,
    ha komoly sebet kap előtte.
    Eljött a viadal napja. A titkos aréna nézőtere zsúfolásig megtelt. A
    fogadóasztaloknál arra fogadtak, hogy hány farkas sérül meg, hány percig
    marad talpon a gladiátor, meghal-e mielőtt valamelyik karját letépik a
    farkasok, melyik farkas harapja el a torkát, melyik farkas ejti az első
    sebet, stb. Arra senkinek nem jutott eszébe fogadni, hogy esetleg a
    Gladiátor győz... 12 aranyat tettem fel százhúsz ellen a Gladiátorra.
    Hangosan röhögtek rajtam a fogadó asztalnál, és gúnyolódtak. Viszont a
    viadal után tisztességgel kifizették a százhúsz aranyat, hehehe...
    No, de térjünk vissza a viadalra.
    A Gladiátor jött be először. Majdnem meztelenül lépett a porondra. A
    közönség felhördült. Elismerő moraj hallatszott, amint hátrakötött dús
    fekete haján és bronzbarna bőrén megcsillant a napfény a rákent olajon.
    Csak egy ágyékkötőt és sarut viselt ruházatként. Lábszárán vékony
    lemezből kovácsolt lábszárvédők voltak, melyek a térd magasságában egy
    másfél arasznyi tüskében végződtek. Mindkét alkarján hasonló anyagból
    kovácsolt, de arasznyi szögekkel sűrűn rakott alkarvédőt hordott. Jobb
    kezében dárda, bal kezében hegyes rövid kard volt. Látszott, hogy a
    fürgeségre alapoz. Fegyvereivel távol igyekszik majd tartani a
    fenevadakat, olykor olykor egy-egy szúrást ejtve valamelyiken. Hosszú, és
    szemet, lelket gyönyörködtető küzdelem igérkezett.
    A szabályoknak megfelelően, bement az aréna közepére, és tisztelgett a
    tömegnek, majd a díszpáholynak. Ekkor, váratlanul beengedték a
    farkasokat. Az aréna négy oldaláról, egyszerre. A díszpáholy alatt lévő
    ajtón jött be a falkavezér, egy vörös hím. Jobb oldalt egy fekete, bal
    oldalt egy szürke, és a Gladiátor háta mögött egy másik fekete.
    A Gladiátor azonnal perdült egyet, és a háta mögött bejövő fekete hím
    felé futott, eltakarva előle a falkavezért. Az egy pillanatig
    tanácstalanul állt, majd a másik fekete, a nőstény irányába mozdult ki,
    hogy a rohamozó férfi fel ne nyársalja a dárdájával. A Gladiátor nem állt
    meg, hanem még két lépést futott, egészen az aréna faláig, látszólag mit
    sem törődve a mögötte loholó négy fenevaddal. Amikor a faltól fél
    lépésnyire lehetett, ugrott egyet, és balra perdült a levegőben.
    Kardjával gyomor tájékon félkört írt le, jobbjában tartott dárdáját nyak
    magasságban tartotta, és bizonyára fel is nyársalta volna azt a
    diadalittas farkast, amelyik most akarta volna rávetni magát. De a
    farkasok bölcsebbnek bizonyultak, és megtartották a tisztes távolságot: a
    félkört leíró kard hegye is csak a levegőt karcolta, és a Gladiátor
    teljes lendületével, úgy csapódott az aréna falának, hogy csak úgy
    döngött. Nem először mutathatta be ezt a bravúros mozdulatot, mert a
    teljes hátával fogta fel az ütés lendületét, meg sem ingott az
    egyensúlya, és a következő pillanatban harcra készen tartotta előre
    dárdájának a hegyét.
    A közönség most ocsúdott fel. őrjöngtek, visongtak a gyönyörőségtől. Az
    előző hat küzdelem egyikében sem volt még rá példa, hogy a gladiátor ki
    tudott volna törni a farkasok gyűrűjéből.
    Mondtam is neki a viadal előtt, hogy ha eléri a falat, akkor már van
    esélye a túlélésre. Erre mosolyogva mondta, hogy ne aggódjak, és be is
    mutatta azt a falnak ugrást, melynek láttán a közönség örömujjongásban
    tört ki. Akkor megnyugodtam, és elmondtam neki, hogy a falkavezérnek
    hátat fordítva kell falat érni, mert mindegyik farkas a vezér felé indul
    el ösztönösen a viadal első pillanatában, és az az egy-két másodperc
    életet mentő előnyt is jelenthet. Egyébként, ebből a mozdulatukból és a
    hat másik küzdelemben tanúsított viselkedésükből láttam, hogy a vörös a
    falkavezér, és nem a nála sokkal nagyobb testő, és fiatalabb szürke.
    Három-négy hónap múlva a szürke bizonyára átvette volna a falkavezéri
    rangot, de most még hően követte a vezér utasításait. Hej, ha az én harci
    kutyáim fele ilyen jól együtt tudnának működni, mint ezek a farkasok!...
    Visszatérve a küzdelemre: a gladiátor állt, hátát a falnak vetve, a
    farkasok meg félkörben ólálkodtak körülötte, megtartva a tisztes
    távolságot. Egyszercsak a fekete nőstény (a legfürgébb és legkisebb
    testű) szemben támadta a gladiátort. Ugyanakkor a bal oldalon a fekete
    hím is támadásba lendült. A szürke szemben állt, és vicsorított. Hátán
    felborzolta a szőrt, és a hátsó lábaira ereszkedett, mint aki ugrani
    készül.
    A Gladiátor nem most küzdött életében először farkasok ellen. Azonnal
    felismerte, hogy a nőstény csak figyelemelterelő mozdulatot tett, és a
    fekete hím sem jelent komoly veszélyt. Ezért bal felé húzódott a fal
    mellett, a fekete irányába, hogy minél távolabb kerüljön a falkavezértől,
    aki szinte a falhoz lapult a jobb oldalán, és észrevétlenül igyekezett
    kikerülni a látóteréből. A gladiátor tudta, hogy ha egy pillanatra is
    szem elől téveszti, vagy a dárdája hegyét kicsit jobban kinyújtja a
    nőstény, vagy esetleg a szürke farkas felé, a vezér azonnal támadni fog.
    Ezért inkább csak szúrt egyet a fekete hím irányába a kardjával, hogy
    megfelelő távolságtartásra kényszerítse, de a dárdája hegyét nem
    mozdította.
    Ekkor már örültem, hogy a Gladiátort választottam. Hihetetlen hidegvérrel
    és rutinnal hárította a fenyegetéseket, és a közönség egyre halkabban,
    szinte lélekzetét visszatartva figyelte a pompás küzdelmet. Ekkor került
    rám a cselekvés sora. Halkan mormolni kezdtem a varázsigét, amely az
    egyre türelmetlenebb, és egy-két karcolást elszenvedett farkasok
    asztrálját volt hivatott felébreszteni. Amint megfogalmazódott a
    varázslat, és az irányított mana célba vette a fenevadakat, meg a velük
    harcoló férfit, bekiáltottam a küzdőtérre: "Bátorság!".
    A Gladiátor erre a szóra várt. Elmagyaráztam neki, hogy amint ezt
    meghallja, tudnia kell, hogy elérkezett a cselekvés órája. Az első
    érzelem, amit a mágia hatása alatt megérez, elhatalmasodik majd rajta, és
    a hatóidő lejártáig, vagy a varázslatom szétoszlatásáig az az egy érzelem
    lesz úrrá a teljes lényén. A
    Gladiátor a bátorság érzését választotta a viadal előtt, és most egy
    pillanat alatt fel kellett magában szítani a bátorságot. Tudta azt is,
    hogy a farkasokon is hamarosan úrrá lesz majd egy érzelem, amit ők
    éreznek meg, miután a varázslat lepattintja alvó asztráljukról a
    bilincset. A Gladiátor dolga volt, hogy a farkasok a félelmet érezzék meg
    először. Egy hatalmasat üvöltött. Az egész aréna visszhangzott a
    félelmetes ordítástól, és a harcolókhoz közel ülők fejvesztve menekülni
    kezdtek, és egymást letiporva, üvöltve, szűkölve, sírva igyekeztek ki az
    arénából. Hát igen, az átok hatásának a területén voltak, és a félelmet
    érezték meg először... Jómagam is összerezzentem, és a mai napig is
    csodálkozok rajta, hogyan tudott ilyen velőt rázó hangot hallatni. Később
    elmondta, hogy nem csatakiáltás volt ez, hanem az a hang, amelyet a
    nőstény hegyi medve hallat olyankor, amikor a barlangjához közeledőket
    akarja elriasztani.
    Mire felocsúdtam, a vörös farkas vérben feküdt az aréna porában,
    oldalából a dárda vége állt ki, az egyik fekete a túloldalon lapult,
    farkát maga alá húzva, a másik feketének vérzett a pofája, és a gladiátor
    éppen a rövid kardját mártotta bele a szürke farkas torkába, ki tudja
    hanyadszor. A küzdelem eldőlt, és csak a kegyelemdöfésre vártak a
    legyőzöttek.
    Hogy mi történt az a pár pillanat alatt, amíg én a menekülő embereket
    néztem, és gyönyörkötem a félelmükben, azt inkább a Gladiátortól kérdezd
    meg!
    
    
    Szeles Csaba 
    szelescs@sksyu.net
    
    


         © RPG.HU, 2000