[Magyar_Szerepjatekosok_Oldala]
    [Cimlap][Cikkek][Humor][Novellak][Kritikak][RPG-cikkek][Szerepjatekrol]
        Keresés a cikkek között

    Végtisztesség!
    
    Vérszín eső söpört végig a városon. Ebben a száraz évszakban nem volt
    megszokott ezen természeti jelenség. Az éledező nap első sugarai,
    vöröses fényükkel ,alig-alig tudták a földre juttatni jótékony
    hatásukat. Eme furcsa fényben állt Perindon. Mozdulatlanul figyelte a
    tér másik felét. Ruhája elnyelte volna a legerősebb napsugárzást is,
    ám az eső cseppekkel nem tudott mit kezdeni. Ahogy ott állt
    hasonlított inkább egy óriási bőregérre mint a méltán elismert
    harcosra. A városlakói megszokták már,hogy napkelte előtt az ősz
    harcos kezében fegyverével bámulja az Árnyak-terére vezető nagyméretű
    kaput. Megszólítani azonban nem merték; őt, ki órákat állt a tér
    közepén lévő kútnak támaszkodva. Idegen volt a városban, mégis
    tisztelték. A polgárok, nemesi rangjáért, a kereskedők, pénzéért, a
    bajkeverők pedig hatalmas erejéért. Nem sokat tudtak róla, mert
    keveset beszélt. Néha azonban mikor összejöttek Tessorond ivójában,
    mesélni kezdett, mindarról amit hosszú élete során tapasztalt. Ott !
    az ivóban a történetek hallatán mindenkiben feltűntek a nagy csaták
    képei, Tiadlan és Tarin hegyláncai, a Taba-el-Ibara homokdűnéi,
    Ó-Pyarron romjai. Akik hallgatták Perindont, megláthattak egy másfajta
    Ynevet , kicsiny világuk egyszerre csak kitágult.Hiszen nekik a
    környező városokon, a tolvajokon kívül valami újat, megfoghatatlant
    nyújtott a kalandozók világa. A mindig változó és változtatni akaró
    erő, ami számukra csak a mesékben létezet, és mégis itt Tessorond
    ivójában egy sokat megélt igazi kalandozó beszélt velük, és ők némán,
    lélegzetüket visszafojtva,áhitattal hallgatták őt. A hallottakat
    elraktározták agyuk egy olyan részébe , ahová a magány , az unalom és
    az alkohol még nem találhatott utat , és csak  akkor idézték fel újra,
    ha már biztonságban tudták önmagukat. Féltették megszerzett, kicsiny
    tudásukat, és óvták beteljesületlen álmaikat. Soha nem beszéltek
    egymásnak a Perindon-i  történetekről, ahogyan Perindon sem mesélt
    jövetele céljáról.
    De ezen a reggelen valami megváltozott. Nem-nem a természet vagy az
    emberek, hiszen az  emberek ugyanolyanok voltak, (még maga Perindon
    is) és a táj is csak az időjárás miatt mutatott más arcot a
    megszokottól. A változást érezték azok is , akik a természet ilyensége
    miatt házukban ücsörögve bámultak kifelé az ablakon,hogy lássák a
    feketébe öltözött, kezében kardal álldogáló, ősz hajú harcost. Mert
    amiért Perindon a városban tartózkodott az most mind ott volt a
    levegőben, a házakban, az élőlényekben és a tárgyakban is.
    Akik erősen figyeltek halhatták, amint a süvítő, erős szél egy
    nagyon-nagyon régi dalt ragad  magával , az ős öreg kút mellől, hogy
    utána elveszhessen a bíborszínű derengésben a városfalon kívül. 
    
    "Megfáradt a vándor,
      és szállást remél,
      kiszáradt torka,
      egy utolsó kortyot kér,
    
     Érkezőnek jöttem,
     ólomsúly lábakon.
     Had  maradjak egy estét,
     hisz holnap úgy is távozom."   
    
    A téren lassan megmozdult az addig nyugodtan álldogáló test, majd
    lassan egy kard  e melkedett a levegőbe és a tisztelet jelét véste az
    ezernyi lehulló rubinkönnycsepp közé. Az ősz hajú harcos továbbra is
    az óriási fekete kaput bámulta , amely abban a pillanat ban, ahogyan a
    kard hegye ismét a kőkockához érkezett, lassan kitárult. A
    kapuszárnyak méltóságteljesen váltak el egymástól. A két szárny
    árnyéka egy pillanatra még össze kapcsolódott, hogy aztán mint
    "gazdáik " ők is folytassák megkezdett útjukat. Mintha valóban az
    istenek rendezték volna a dolgok ilyesfajta történését, hirtelen
    szinte varázsütésre a szakadó eső ekkor kezdet el alább hagyni, és
    Perindon végre hinni kezdte, hogy az Árnyak-kapuján túlra láthat , a
    régi  városrészre. Oda ahol  már nagyon-nagyon régen nem járt senki. A
    városlakók már elfelejtették, hogy miért nem szabad vagy tanácsos oda
    belépniük. Megelégedtek azzal, hogy nem lehetséges. Az öreg harcos még
    mindig csak bámult, meredten, keze görcsösen szorí!
    totta fegyverét, és ekkor a kapu közepén egy halványkék derengés tűnt
    fel. Fénye nem volt erős, ám mérete egyre nagyobbá vált. Amikor már
    akkora volt, hogy betöltötte a kapuszárnyak mögötti teret, akkor
    Perindon meglátta a jelenésben ifjúkori önmagát, tanítóit, első nagy
    csatáit, feleségét karján gyermekükkel, és látta régi barátait.
    "Egy igazi harcos nem mutat ki érzelmeket, mert az árulójává
    válhat!" Tartja egy mondás, ám a régi barátok, felesége, és egyetlen
    gyermeke láttán, bizony könnycsepp csordult ki a sokat látott
    szemekből.  Igazi férfi könnycsepp volt, benne az oly sokáig elfojtott
    bánat és magányosság minden kicsiny része. Az utolsó kép ami feltűnt a
    jelenésben, saját, mostani valója. Majd a képek helyét átvette két
    vörösen izzó pont és testet öltöt egy olyan lény amelyet Perindon még
    soha nem látott. Magas volt úgy két embernyi arca ha volt is nem
    látszódott, mert bele olvadt abba a sötétségbe, amely körül vette.
    Mintha valóban csak egy árnyékharcos lett volna a sok közül, ám ami
    belőle áradt az  a hatalmas erő, félelmet és tiszteletet sugárzott
    maga köré. Mérete pedig egyre csak nőtt-nőtt
    Perindon újra a tisztelet jelét írta le kardjával, majd, miután ezzel
    végzett érces hangján megszólította a lényt.
    - Üdvözöllek úrnőm küldötte!
    - Én is téged hős Perindon! Mi az mit szíved legjobban óhajt, mielőtt
    beteljesítem küldetésemet?
    -Nincsen nekem egyéb kívánságom, csak hogy az egyetlen fiam is
    részesüljön abból a kegyből amit én is megkaptam eddigi életem során
    az úrnőtől.
    -Perindon te mindent megtettél hosszú de kalandos életedben az
    úrnőért, és igen, a fiadra majd az árnyak vigyáznak ha rálép a neki
    kijelölt útra és álmai majdan segítik, hogy általa a te műved
    beteljesüljön. 
    Az árnyék ekkor érte el az öreg harcost.
    -Jerr, Perindon, árnyak harcosa. Engedd hogy ki vezesselek eme
    árnyékvilágból.  A te feladatod elvégeztetett. Hallod! Testvéreid már
    téged szólítanak, odaátról. Hagyd, hogy az árnyék vezessen tovább a
    kitaposott úton, melyen testvéreid is  végig mentek már, hogy
    csatlakozhassanak az árnyak végeláthatatlan seregéhez.
    A éledező napot egy fekete felhő takarta el az égről. Beborította  a
    sötétség Ynev, eme ébredező részét. Akik látták Perindont  a téren, a
    felhő elvonulta után hiába keresték tekintetükkel.  A  téren a kút
    mellett már nem volt senki. Csak mintha a kapu árnyéka nőtt volna
    meg.....
    Morgena legyen kegyes hozzánk,drága Testvéreim ! 
    
     
    Ramirez 
    ramirez@cia.hu
    
    


         © RPG.HU, 2000