Kalandozók
Nem volt nehéz elintézni az őröket. Persze a meglepetés ereje sokat segített. Nem tudhatták a szerencsétlenek, hogy fáklyáik fénykörében tökéletes célpontot nyújtanak a két, sötétben lapuló íjász számára. Csak az utolsónál akadt némi gond, ugyanis mire rá került volna a sor, a fickó fedezéket talált a két szekér között, melyeket közvetlenül a barlangnyílás előtt hagytak. De őt is hamar magukhoz rendelték az istenek. Törött nyakkal követte társait a halálba, s még csak egy jajszóra sem tellett tőle, amikor a vékony, fekete árny felbukkant mögötte és egy gyors, erőteljes kézmozdulattal átadta a lelket a körforgás láthatatlan erőinek. Pedig még érezte is, hogy valaki van a háta mögött. A megpördüléssel azonban elkésett, a lendülő kard nem tudta befejezni pályáját, félúton kicsúszott az elernyedő kézből, s halkan a földre esett.
A szekér elé befogott lovak idegesen felnyerítettek, prüszköltek, patáikkal a véráztatta földet tapodták, mikor megcsapta orrukat az elmúlás szaga. A fekete árny hátrahajtotta szürke csuklyáját, mely elf ábrázatát volt hivatott eltakarni. Odalépett az ijedt állatokhoz, hosszú ujjaival végigsimított durva, ápolatlan szőrükön, pár halk szót suttogott a fülükbe, mire a lovak teljesen megnyugodtak.
A kis csapat egy lélegzetvételnyi időre megállt a sötéten ásítozó barlangnyílás előtt, hogy kérdőn összenézzenek, leolvassák egymás arcáról a félelemmel és rettegéssel vegyes elszántságot, - mely mindannyiukat hatalmába kerítette a gondolatra, vajon mi várhat a Tharr szentélyeket meggyalázókra, - majd egy bizonytalan biccentés után egyszerre léptek be a fáklyákkal megvilágított, enyhén lefelé lejtő alagútba.
A járat először természetes képződménynek tűnt, majd mikor feltünedeztek kétoldalt a falba beékelt tartógerendák, nyilvánvalóvá vált a folyosó mesterséges jellege. Csak azok a mély, karomszerű nyomok a falakon –melyek helyenként fél méter hosszan húzódtak a kemény kőben - hatottak idegesítően az egyre meredekebbé és szélesebbé váló üregben. De nem ez volt az egyetlen megdöbbentő dolog.
Egy terebélyes vértócsa vöröslött a földön. A mennyezeten hegyes karókként meredező vasrudak könyörtelenül ragaszkodtak áldozatukhoz, –ruházatában az előbbi őrökre emlékeztető holttesthez, - melynek halálos sebeiből lassan hullott alá az egykor őt éltető nedv.
- Vigyázzatok, nehogy aktivizálódjon! - oldalazott a folyosó széle felé a csapat legidősebb tagja, –az elfet leszámítva - hogy a fal mellett folytassa útját, elkerülve az esetleg még működő csapdát. Mandulabarna szemeivel a plafont vizslatta, hogy a legapróbb mozdulást is észrevegye, ha újabb áldozat után kutatva leereszkedne egy hasonló meglepetést tartogató darabja. De nem ez történt.
Egy láthatatlan erő ragadta meg az előrébb merészkedő férfit, s hirtelen rántással vonta közelebb a mennyezetből előmeredező karókhoz, melyek már egy embernek a vesztét okozták.
- Renton! - kapott egy kiáltással az ezüstszín hajú, hegyesfülű elf a lábaival a talajt elhagyni készülő társa után. Persze ő egyedül nem lett volna képes ellenszegülni a szívóhatás erejének, de a mögötte álló két fickó is gyorsan reagált, így a félúton lévő férfit sikerült visszarántani a csapda hatósugarán kívülre.
- Úgy látom, Arel szárnyakat ajándékozott kedvenc papjának. - vigyorgott a szőke, ifjú bárd társára, de amint meglátta amaz komor arcát, melyet hosszú, derékig érő haj keretezett, inkább lemondott a további élcelődésről. Pedig még meg akarta említeni, hogy milyen jól festett égnek meredező hajjal a vasszuronyok alatt.
- Igen, szárnyakat. - motyogta elgondolkozva Renton maga elé, majd halk, monoton litániába kezdett, melyet mesterétől tanult annak idején…
- Figyelj a kőre és koncentrálj! - okította az ősz szakállú, ráncos vénember. –Csak a követ lásd, minden más halványuljon el körülötted. És most ismételd utánam: Línghass o’nue domyn athorr!
…Línghass o’nue domyn athorr! Línghass o’nue domyn athorr! Línghass o’nue domyn athorr! - mormogta alig hallhatóan. Inge alatt kékesen felszikrázott Arel szent szimbóluma, melyet csak felkent papjai hordhatnak, megkülönböztetve ezáltal magukat más istenségek szolgáitól, s lehetővé téve nekik istennőjük rájuk ruházott hatalmának kinyilatkoztatását.
A hullát átdöfő rudak sorra, egymás után pattantak el, s fojtott robajjal apró szilánkokra hullottak, mígnem vaspor alakban lebegtek tovább a csapda alatt átrohanó kalandozók feje felett. Bár a varázslat így is a magasba emelte őket, de a veszély megszűnt, és a mennyezeten mászva hamar kikerültek a hatása alól.
Talán túl hamar is. A bárd későn eszmélt fel, hogy már újból a nehézségi erők hatnak rá, s háttal gyorsan a padló felé kívánkozott. Halk puffanással ért földet, tüdejét sípolva hagyta el a levegő. Kidülledt szemekkel, tátogva, akár egy partra vetett hal, legalább fél percig kapálózott a kemény kövön.
A varkocsba font hajú yllinori íjász mosolyogva segítette föl, s bár nem szólt egy szót sem, magában jót mulatott az eseten.
- Nehéz lehet a karmád, barátom. - szólt hátra az elf. A fáklyák fényében megcsillant a homlokpántjára hímzett ezüstkerék, melynek széléről a közepébe futnak ezüstfonalak, mint megannyi küllő. A niareiek Zamszának, az itteniek Sorskeréknek nevezik, mely az örök körforgást jelképezi.
- Hogy milye? - kérdezte a varkocsos férfi érdeklődve. Nem szerette, mikor valaki érthetetlenné tette számára a pyarrt azzal, hogy idegen szavakat kevert a beszédébe, s Tain már többször egészítette ki niarei szavakkal a közöst, amikor nem tudta máshogy kifejezni magát. Pedig az elf serényen tanulta az itteniek nyelvét, bár az ajkáról elhangzó pyarr mondatok furcsán hatottak.
- Gyertek csak, ezt nézzétek! - szólt hátra Renton, aki már egy terem bejáratánál álldogált, s tűnődve nézte a benti pusztítás hátra maradt nyomait.
A padló tele volt vérükbe fagyott katonák tetemeivel, barna csuhát viselő, csúnyán összeégett papokkal, melyeket nyakukban függő jelképükről lehetett felismerni. Kezekből kifordult kardok, levágott csuklók és szétszóródott emberi húscafatok mindenütt. Akár egy csatatér, olyan volt a kis szentély. Hátul, az oltárnál több volt a Háromfejű szolgáinak teteméből, míg az áldozóasztal körül inkább a katonák élettelen porhüvelyei uralták a kövezetet, melyben mintha sugárirányba vezető mélyedések, kis csatornák lettek volna, amik egészen a körülölelő falig értek.
- Üdv mindenkinek! - hallatszott hátulról egy férfihang.
Mindannyian villámgyorsan pördültek meg, hogy szembenézzenek a közeledő testes alakkal, kinek bal karjára főnixet ábrázoló pajzs volt szíjazva, s jobbjában egy kést szorongatott. Fiatal arcán hatalmas vigyor terült szét, amint egyre fogyott a csapat és közte lévő távolság.
- Tedd le a fegyvert! - szólította fel Tain az idegent, aki egy kicsit elgondolkozott az ötleten, majd lejjebb engedte a kést.
- Jobb lesz, ha eldobod! - szólt rá még egyszer figyelmeztetően az elf, s az yllinori felé biccentett, hogy szegezze rá a nyílpuskáját.
- Nem akarlak bántani benneteket. - mondta ártatlan tekintettel, de nem mozdult, hogy eleget tegyen a felszólításnak. A hosszúléptű egyre keskenyedő szemeit figyelte, s lehervadt a mosoly az arcáról, mikor a niarei őfelé szökkent. A villámgyors ütés a hirtelen szemmagasságba rántott pajzsot találta el, de a rúgást már nem tudta kivédeni, az a combját érte. Lehajolt egy újabb ütés elől, viszont az elf bal lába az oldalán hagyott lilászöld sajgó foltot.
- Hagyd abba Tain, ő is ott volt. - közölte hűvös tekintettel az arel - pap, majd sarkon fordult, hogy jobban szemügyre vegye a szentély belsejét. Hallotta, amint az idegen értetlenkedve kérdezi a többieket, hogy hol is volt, de ők csak sejtelmesen hallgattak.
A bal oldali falnál az egyik fáklya alatt halványan világított valami. Ahogy egyre közeledett a zöldesen fel - felfénylő tárgyhoz, ki tudta venni a kőkockába vésett kört, a körív mentén futó, pulzáló vonalakat, melyeknek értelmét, rendeltetését nem ismerte. Erősen koncentrált, hogy megtudja, származhat - e kellemetlensége abból, hogy ott van. Kellemes érzés kerítette hatalmába, mint amilyet olyankor érez az ember, mikor nincs semmi dolga, és boldogan nézi a természet lényeit egy zöldellő ligetben. Hallja a patak vizének csordogálását, a szél zúgását, a fák susogását, s arcán érzi a melengető nap tündöklő sugarait.
Tehát ez nem egy újabb csapda. Akkor undort, félelmet, rettegést sugárzott volna felé a tárgy, mint egy éve, Erionban…
Az egész épület valami túlvilági, borzongató, visszataszító érzetet váltott ki belőle. Nem olyan szörnyűt, mint amit a Nekropolisz keltene benne, ha felé tapogatózna gondolati csápjaival, de erre még gondolni sem mert. Hallott már olyanról, akik megpróbálták, s azon nyomban mozdulatlanná dermedtek. De csak egy pillanatra, hogy a következő másodpercben olyan rémülettel az arcukon, melytől azt is hideg veríték veri ki, aki csak látja, mindenüket eldobálva, iszonytató sikoltozások, hörgések közepette loholtak minél messzebb a holtakat visszatartó falaktól. Senki és semmi nem állhatta útjukat, akik mégis megpróbálták, már nincsenek az élők sorában, ők is a Nekropolisz holt csapatait gyarapítják testükkel, olykor lelkükkel is.
Még ily’ rémtörténeteket ismerve is nehéz volt megállni, hogy a temető keleti falánál, az egyik rég nem használt ravatalozó előtt, sírokkal és esti sötétséggel körbevéve csak az ódon épületet nézze meg a fizikai határ fölé emelt érzékével.
Kezébe vette a kis kőlapot, megnézte alulról, s komor képpel gyorsan visszatette. Érezte, amint az érzete ellenkezőjébe csap, és valami bűz is terjengeni kezdett. Azonnal a folyosó felé vetette magát, átugrott egy életre kelő vértócsát, mely lassan csordogálva haladt a mélyedésben az áldozóasztal irányába.
- Meneküljetek! - közölte sietve, miközben elloholt társai mellett. Próbálta nem mutatni ijedtségét. Nem tudta, milyen iszonyatot szabadított el, de úgy gondolta, most jobban jár a tudatlansággal. Legendákat mesélnek a tharr - papok kegyetlen vérlényeiről.
Szerencsére a többiek hamar kapcsoltak, s bár nem sejtették, miről van szó, de megbíztak Renton előérzetében. Volt neki valami furcsa kisugárzása a komor, hallgatag maszk mögött. Sosem várta el, hogy engedelmeskedjenek neki, sőt próbált a rávetülő figyelem középpontjából kikerülni.
Amint kiértek a csillagos ég alá, azon nyomban lovaikra pattantak, s mintha csak egy megbolydult hangyabolyt utánoznának, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek.
- Két óra múlva itt! - kiáltotta Renton a többieknek, és lova oldalába vágta a sarkát, hogy a lehető leggyorsabb vágtára ösztönözze hátasát. Talán az utolsóra. A vörös hold fél karéja kajánul kacagott le rájuk.
- Járt itt valaki? - gondolkodott hangosan a szürke, kormos fal felé fordulva. Bronzbarna csuklyáját hátracsúsztatta, s közelebb emelte szeméhez a kis kőlapot, melyre a távoltartó litániát rótta fel nem is olyan rég, abban a szűk, poros pincehelyiségben. Nem sértették meg a rajzolatokat rajta, ugyanolyan egyenletesen pulzáltak a vonalak, mint a másik öt esetében. Csak egy kicsit elmozdították. Nem nagyon, talán két - három hajszálnyit került feljebb, de ez már épp elég volt ahhoz, hogy kikerüljön a hatszög csúcsa a kő középpontjából, s ne legyen teljes a manaáram. Most kezdheti előröl az időszámlálást. Legalább nyolc percet vesztett. Habár ez eltörpül az egy órától, amíg a köveknek a helyükön kell maradniuk, hogy távol tartsák Tharr démonát az Elsődleges Anyagi Síktól, de ki tudja, mi történik ez idő alatt ezen a szentségtelen helyen.
Óvatosan visszahelyezte a követ a csak általa látható zölden világító vonalak érintkezéséhez, mely a másik két ugyanilyen kőből vezetett ide, hogy az egyik háromszöget képezzék, mely szinte mása volt a másiknak, s így együtt egy hexagrammot alkossanak. Persze az alakzat magában nem lenne elég, de elengedhetetlen kelléke a managócok kialakításában. Ezt elég hamar megtanulta Doranban a mesterétől.
- Kapkodjátok magatokat, nem érünk rá egész este! Vagy ti is itt akarjátok hagyni a fogatokat rühes kutyák! Vigyétek már azokat a ládákat férgek! - ösztönözte embereit harcsabajusza alatt dörmögve a szállásokhoz vezető folyosó nyílásában álldogáló katona. Mellvértjén horpadások, rászáradt vér mutatta, nem érdemes neki ellentmondani. A nehéz ládát cipelők grimaszba torzult arccal gyorsították meg lépteiket. Négyen vitték az alig félméteres vastákolmányt, de majd megszakadtak bele. Az biztos, hogy nem lúdtollakkal voltak telepakolva.
Hat ilyen láda került fel a kocsikra, mindegyiknél meg - megroppantak a tengelyek, ahogy a helyükre emelték őket a kardforgatásban edzett, izmos kezek.
- Te meg mit nézegeted ott azt a fáklyát! - rivallt rá a vékony alakra, mire amaz lassan a fejére húzta a csuklyát, és kimért mozdulatokkal fordult a fegyveres felé. Tudta, hogy most az jön: ”Hát ezért fizetünk mi téged?”, s komótosan elindult a férfi felé. Lehajtotta fejét, hogy ne lássa a katona szúrós tekintetét.
- Hát ezért fizetünk mi téged?! - tette hozzá a harcsabajszú némileg csendesebben.
- Valami baj van, Llotharg? - szólalt meg egy negédes hang mögötte. –Ha jól tudom, neked a rakodást kellene felügyelned, nem pedig a bérvarázsló barátunkat szidalmaznod.
A katona kissé összébb húzta magát, s kelletlenül megindult a kijárat felé, hogy tehetetlen dühét beosztottjaira zúdíthassa. Jaj annak, kit elsőnek vet útjába rosszsorsa.
A tömzsi, alacsony, pocakos férfi beért a fáklyák fénykörébe, vaskos ujjain felragyogtak a smaragd - és rubinberakásos gyűrűk, kopasz fején csillogott a verejték. Nem kis erőfeszítésébe kerülhetett mozgatni ezt a hatalmas tömeget. Kékesszürke, hivalkodó mintájú dreggise redői, mint a fűzfa ágai, nyúltak a föld felé. Bal arcát Tharr hármasságát stilizáló tetoválás tette még csúfabbá. Még lihegett, mikor a varázsló odaért mellé.
- Szóval, meddig fog tartani, míg a Thorggal ’Zaidot meggyőzöd arról, hogy nem érdemes megjelennie?
- Talán egy óra se kell hozzá, nagytiszteletű. - hajbókolt a varázsló. –Addig a katonák kiürítik a szentélyt, s elégetik odakint a tetemeket, nehogy bárki is utánunk kutathasson, és én is nekilátok a nyomok eltüntetésének. Olyan lesz, mintha semmi sem történt volna itt.
- Remek! Tudtam, hogy számíthatok rád. - vigyorodott el a pap, miközben körülnézett a teremben. Gyönyörködött a pusztításban.
- Mi lett a menekülővel? - kérdezte valamivel közvetlenebbül a varázsló. Nem akarta túljátszani a szerepét, de érdekelte, vajon rájött - e ez az utálatos zsírgombóc, hogy ő segített kereket oldani annak a szerencsétlen kezdőnek, akit a dorani titkosszolgálat tagjaként hírküldőnek kijelöltek. Szinte most is ott látta maga előtt a rémült tekintetű fiatal fiút, akit talán szolgálóként, talán ágyasként, esetleg mindkettőként használtak az itteni csuhások.
A tharr - pap arca megrándult, tokája remegni kezdett, de ura maradt érzelmeinek, s inkább hitetlenkedve, mint dühösen közölte: - Elszelelt a nyavalyás. Bár azt nem értem, hogyan keveredhetett ki a katonák gyűrűjéből. Na de ez az egy nem számít. Három napra van az első lakott település, még mielőtt elérhetné, fölfalja valami vadállat. - dörzsölte össze két kezét egy cinkos mosoly kíséretében. Már - már látta maga előtt a szétszaggatott testet a sárban, amint sakálok marcangolják még apróbb darabokra.
A bronzbarna csuklyás alak egy kicsit megkönnyebbült. Ha az állatokon múlik a fiú élete, akkor túléli. Erről majd ő gondoskodik.
Közben a katonák visszaértek, idegesen beszámoltak az őrök megtalált tetemeiről, s nekiláttak a holttestek kicipelésének. Sokat kellett fordulniuk.
- Ugye milyen jó, hogy nem végzett teljes munkát az a szörnyeteg? Most nem lenne mivel koccintanunk. - húzta meg a borosüveget a szőke ifjú, miközben másik kezével a hátizsákjában próbálta úgy eligazítani a másik hármat a többi tárgya között, hogy ne ütődjenek egymáshoz. Még a végén eltörnek, s igen kár lenne ezekért a drága asziszi palackokért.
- Úgy biza! Nem éppen predoci, de hát, ha más szőlejéből eszel, ne kérkedj a sajátoddal. Ez egy régi mondás mifelénk. És milyen igaz… - kortyolt bele a borba az újonnan érkezett. Bal karjára még most is oda volt szíjazva a tűzfőnixes pajzs, mintha hozzánőtt volna. Nardennek hívták, s részt vett a zászlóháború egyik nagy ütközetében, majd megunta a dolgot, s otthagyta a háborút, hazakívánkozott. Másfél éve indult el Predocból, és most délnek tart. A kocsik lámpása vonzotta ide, majd a kíváncsiság vezette a barlangba. Vagy legalábbis ezt az átlátszó történetet adta elő nekik úgy egy fél órája. S mivel többet nem nyaggatták emiatt, ennyiben maradtak.
Miért is küszködtek volna vele többet, ha a pap azt mondta, hogy ő is ott volt. Ez mindent megmagyaráz. Neki meg az elf magyarázta meg.
- Álmot látott, melyben három férfi ködös alakja volt kivehető egy fahíd közepén. Arel kinyilatkoztatásának tekintette, s ránk ismert az alakokban. Az yllinorira, rád és rám. Valami olyasmit mondott még, hogy fontos, közös jövőnk van. Majd meglátjuk, merre gördül a Zamsza kereke. - tette hozzá kétkedő hangsúllyal. Kaoraku bonyolult szálait nehéz egy régmúlt álom alapján kibogozni. Főleg ha az itt, a Yian - yiel bérceitől oly’ messze lett megálmodva.
- Száz rabszolga se csinálhatta volna jobban a takarítást. Szerintem még a követ is végignyalta! - nyúlt le a bárd, majd csalódottan állt fel. Már biztosan felszáradt a nyála. Na de mindegy, nem ez a fontos. Ha itt maradnak, mikor a Háromfejű szörnyetege megérkezik, nem ihatná a finom asziszi nektárt. Még szerencse, hogy az éléskamrát kihagyta. Minden más helyiség üresen tátongott. Eltűntek a hullák, a vér a padlóról, a fáklyák a tartókból és minden más is, ami azt mutatná, hogy valakik lakták egykoron ezt a kis szentélyt. Csak a hálóban voltak meg az emeletes ágyak, mint utolsó bútordarabok, mely emberek jelenlétét mutatták. No meg az éléskamra. Az zsúfolásig tele volt gabonával, hússal, borral, akár két hónapot is elélhettek volna itt, míg mindezt elfogyasztják. Találtak egy megkezdett alagutat is, habár az aládúcolás elég életveszélyesen volt megoldva. Alighogy befejezték a szemlélődést és feljöttek a sziklába vájt csigalépcsőn, be is omlott.
- Igyunk hát! - koccantak össze az üvegek miközben a belső szentély felé haladtak. Mindannyian örültek, hogy ilyen könnyen jutottak zsákmányhoz. Csak Rentonon nem látszott a boldogság semmi jele. Ő nem ezért jött ide, nem a hitvány Tharr barlangjának kifosztását tervezte. Keresett valakit. Egy személyt, akinek adósa, s ezt az adósságot jött most törleszteni. A gondolatra összeszorult a szíve, s bár az arcán nem látszottak az érzelmek, bal keze önkéntelenül családi kardja markolatgombjára tévedt.
Észre sem vették, mikor jött be az a vékony, sötétkék csuklyás alak, aki az áldozóasztaltól kicsit hátrébb álldogált arra várva, hogy mind az öt kalandozó a kör alakú helységbe érjen. A fáklyák fényében meg - megcsillantak ruhája ezüsthímzései, mely mindegyike valamilyen mágikus rúnajelet stilizált. Avatott szem már ezek alapján is tudta volna azonosítani a látszólag negyvenes éveiben járó férfit és iskolájának, hatalmának szimbólumait.
Tudta, hogy mit kell tennie, s hogy az milyen kihatással lesz rá, de ez utóbbi egy cseppet sem érdekelte. Már több inkarnáción keresztül küzd ellenfelével, s a mostani ütközet is csak egy bejegyzés lesz élete könyvéből. Bár igaz, a sikeresebbik feléből. Normál halandó furcsállotta volna, hogy a győzelem előszele semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Ugyanolyan nyugodt, határozott és megfontolt maradt, mint ezelőtt bármikor. Már régen megszabadult az érzelmek rabláncától. Nem ő változott hangulata szerint, hanem ő változtatta a hangulatát neki tetszően. Többnyire ezért és a kozmikus törvények ismerete miatt nem volt sose bánatos vagy komor, a félelmet már rég nem ismerte, hisz tudta a sokak számára ismeretlent, nem gyűlölt senkit, mivel az ok értelmetlenné vált a tudása által. Mindig ugyanolyan lelki egyensúly jellemezte, mint most, mikor pedig meg kell szegnie az igazmondás törvényét, hogy a történéseket megfelelő mederbe terelje. Ismerte ennek karmikus súlyát, de már azt is tudta, hogy mivel fogja levezekelni. Még egy élet ide vagy oda ahhoz a pár ezerhez képest, amit eddig leélt, nem jelentett többet, mint egy álomtalan éjszaka a szabad ég alatt. Legfeljebb egy kicsit később hagyja el a létezés eme formáját.
- Ki vagy Te? - hallotta a kérdést, miközben a szőke férfi a bor mámorának foglyaként álmos szemekkel közeledett a padló irányába, s valami értelmetlen gagyogás után már csak a hortyogását lehetett kivenni hangos szuszogása közepette.
- Már találkoztunk! - kapta a választ Renton, s felismerve az álombéli alakot, lassan bólintott. Ez a csuklyás férfi volt álmában, aki megmondta, hogy mostani társaival közös jövőjük lesz. És lám, mindannyian itt vannak egy elhagyott Tharr szentélyben, s kíváncsian várják, vajon mit akarhatnak tőlük az istenek. Mi végre jelöltek ki nekik közös utat?
A többiek bizalmatlanabbak voltak, mint Arel papja, s egy gyors összenézés után a gondolatokat tett követte. Az yllinori a titokzatos alakra emelte nyílpuskáját, bal szemét becsukva célzott a csuklya nyaki részére. Tain és Narden megpróbálták lassú, araszoló léptekkel bekeríteni a jövevényt, akit ez látszólag nem zavart, folytatta mondandóját.
- A nevem Sylnum, a tér - és időmágia mestere vagyok. Tudom, hogy alig hihető, amit most elmondok nektek, de a valóság mindig összetettebb, mint amit képzeltek róla.
Egy kis szünetet tartott, megvárta, míg a varkocsos leengedi fegyverét, s mivel a másik két fickó már fél úton járt felé, úgy döntött, megszűnteti a potenciális zavaró tényezőket.
Tekintetét az elf vékony alakjára szegezte, néhány másodpercig nézte az elmosolyodó harcművészt, - aki rájött, hogy észrevették, de mégsem adta fel tervét, - majd a predoci felé fordult.
Tain a harmadik lépésre vette észre, hogy nem halad. Hiába mozgott, a tér körülötte szemernyit sem változott, lábát mindig ugyanarra a helyre tette, ahonnan felemelte. Karját előre nyújtotta, hogy kitapogassa a láthatatlan falat, ami útját állhatta, de nagy meglepetésére nem talált semmit. A varázslóra nézett, aki épp akkor vette le tekintetét Nardenről, s újból az arel - pap felé fordult. Tudta, hogy ő nem engedi tovább, és inkább jobbnak látta visszamenni a többiekhez, de csak egy lépést tudott megtenni. A mágia –amire gyanakodott - úgy látszott, teljesen körül vette, egyik irányba sem engedte elmozdulni. Mintha a tér ezen egyméteres darabját, melyen ő állt, kiszakították volna a többi közül.
A predoci fiú bár még elég fiatal volt –húsz nyarat, ha látott - jól bírta az italt, s érezte, hogy még nem szállt a fejébe az a kevéske, amit megivott, mégis megtörülte a szemét. Az, ami társával történt, csak félig jutott el a tudatáig, a másik felét az a hastin méretű pók töltötte be, amelyik mind a nyolc lábát szaporán szedve közeledett feléje a sötétből, csáprágóját éhesen csattogtatva. Gyűlölte a fajtájukat, mióta gyerekkorában egy megcsípte a kezét. Bár az jóval kisebb volt, a vajákos nagynénje úgy ráncigálta vissza büdös kenőcseivel az Isteni Síkról. Ez a hatalmas példány meg pont őt szemelte ki prédának.
- Szükségem van a segítségetekre. - folytatta Sylnum nem törődve sem a börtönéből kitörni próbáló elffel, sem a hangos kiáltásokat hallató, a többiek számára láthatatlan, csak elméjében létező iszonyattal hadakozó harcossal, sem a másik két megszeppent emberrel, akik fejüket hol ide, hol oda kapkodva értetlenkedtek a történteken.
- A jövőtök függ a későbbiektől. Létezik egy gyűrű, mely rossz kezekbe került. Ez minden baj forrása. Én a jövőtökből érkeztem p. sz. 3823 - ból. Ha nem akarjátok, hogy Ynev egyik fele elsüllyedjen, a másikat Krán aquirjai uralják, akkor segítsetek.
Renton ekkor ébredt fel a révületből, melyet a levegőt kalimpáló Narden és a sikertelen próbálkozásokat megunó, lótuszülésben lévő Tain okozott.
- De hogyan, mit tehetünk mi?
- A mágiámmal el tudlak juttatni benneteket a ház közelébe, ahol az az ember, aki mindezért felelős, egy rituálé segítségével aktivizálja a gyűrű hatalmát. Nem lesz könnyű megszerezni tőle, várni fog titeket, emberei holtukig védelmezik. De nincs más választásunk. Két órátok van, hogy elhozzátok a gyűrűt.
Bal kezével az egyre jobban hátráló predoci felé intett, aki abbahagyta a késsel hadonászást, s furcsálló tekintettel kutatta az eltűnt óriáspókot.
- És hogy jutunk vissza, ha megszereztük?
- Készítettem négy szelencét. Csak fel kell pattintanotok a fedelét, és megérinteni a belé rajzolt jelet - húzta elő a kis, barna dobozkákat csuhája alól.
Renton résnyire húzott szemmel nézte a varázslót. Azon gondolkozott, vajon igazat mondott - e. Álmait istennője, vagy ez az alak kreálta számára, hogy feltételek nélkül teljesítsék kívánságát. Túlságosan passzolt minden. Itt vannak mind a négyen, no meg az alvó bárd. Hogyhogy csak négy szelence van?
Odalépett a fekvő férfihoz és megpróbálta felrázni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a hortyogó fickó szája széléről földre csurgó nyál rákerüljön az arcára is. Furcsállotta, hogy ennyire kidőlt az italtól. Mágia, vagy altató a borban. Ez a két magyarázat volt számára elfogadható.
Mire végzett a gondolatmenettel, már Tain is szabad volt, s lassú léptekkel haladt feléjük, miközben szúrós pillantásokkal méregette a mágiahasználót. Most alulmaradt, de levonta a tanulságot. Még szerencse, hogy nem ellenfele Sylnum, mert akkor fájóbbak lettek volna az élet tapasztalat - pofonai. De ha legközelebb hasonló személlyel találkozik, nem fog ugyanebbe a hibába esni. Gyorsabban cselekszik majd. Sokkal gyorsabban.
Nardennek még remegett a lába, mikor az íjász mellé ért. Bár nem hallott túl sokat a mágus elbeszéléséből, mindvégig egyetlen kérdés motoszkált a fejében, melynek hangot is adott: - Miért pont mi?
Erre eddig még soha nem kapott kielégítő választ, és most sem gondolta, hogy másképp lesz. Talán egyszer majd megtalálja azt, aki értelmes magyarázattal szolgál neki.
Sylnum csak belül mosolyodott el, arca ugyanazt a semmitmondó kifejezést tükrözte, amit mindig is szokott. Tudta, hogy a felelet nem fogja kielégíteni a harcos kíváncsiságát, sőt kicsit elszomorítja gyermeklelkét.
- Mert ti voltatok a legközelebb, akiknek esélye lehet a gyűrű megszerzésére. –válaszolta, s figyelte az arckifejezését. Úgy tűnt neki, hogy a „Kiválasztottak vagytok” –ot, melyben reménykedett, rendesen keresztülhúzta. Némi önbizalomtiprás még belefért. Az igazság fájó, de csak azért, mert elképzelik, milyennek kéne lennie. Mindig magukhoz akarják alakítani. Emiatt nem ismerik meg soha. De ezt ők úgysem érthetik.
A varkocsos fickó letérdelt, hogy minél kisebb célpontot nyújtson ellenfeleinek, majd útjára küldte feketére festett tollú nyílvesszejét. A visszacsapó íj idege lágy pendüléssel nyugtázta gazdája végső akaratát. A nyílpuskáját babráló férfit hátravetette a vállát ért lövés, s örök mozdulatlanságra ítélte a testéből immár harmadikként kiálló vessző.
Az yllinori oldalra vetette magát, hogy elkerülje a lecsapni készülő kardot, de nem volt elég gyors. A penge felhasította a combját. Tompa ütésnek érezte, de amint fél szemmel a sebre sandított, látta, mint önti el lábát vörös vére, hogy itatja át nadrágját, s teszi ragacsossá, hogy még jobban hozzátapadjon bőréhez és a kivillanó húshoz.
Ellenfele felnyögött, mikor Renton fegyvere megtalálta az utat a bordák között, s zsákként omlott a zöldellő pázsitra. Ő volt az utolsó, aki a házon kívül, itt a ligetben rájuk rontott. No meg a kutyák!
- Gyorsan, mindenki be a kis faházba! - mutatott maga mögé Arel papja a viskóra, mely egykoron a kertész lakhelyéül szolgálhatott. Érezte, hogy vége a varázslatának, de a megmaradt két blegront támadását nem akarta megvárni. Elég rosszul néztek ki már így is, pedig alig tíz perce, hogy megérkeztek.
Furcsa érzés volt úgy utazni, hogy a táj egyik pillanatról a másikra változott. Előbb még a barlangban álltak Sylnum előtt, majd hirtelen egy mezőn találták magukat. És valami rántást is érzett a gyomrában.
Egy katlanba érkeztek, körbevették őket a meredek, megmászhatatlannak tűnő sziklafalak. Az égen fekete felhők gyülekeztek, már érződött a levegőben a közeledő eső szaga. Keskeny csapás vezetett az egyetlen épülethez, mely egy dombon magasodott előttük embermagas kőfallal körbevéve.
A rácsos kapun nem volt lakat, s csak egyet nyikordult, mikor Narden kitárta, hogy belépjenek a ligetbe, mely elválasztotta őket az ódon, fehérre meszelt kúriától. Igaza volt a varázslónak, már várták őket. A fák mögül négyen rontottak rájuk, s a kertben eleresztett házőrző ebek is megtalálták a behatolókat. Ez utóbbiakat Renton egymásnak tudta ugrasztani, s nemsokára négy elvérzett blegront teteme feküdt a magas fűben. A megmaradt kettő véres agyarakkal loholt a kis csapat felé.
A gyorsabbik, melyen kevesebb tépésnyom látszott, elérte az ajtót becsukni készülő harcost, s fogait mélyen a bokájába mélyesztette. Narden kétségbeesetten csapkodta kardjával, többször is a fejére csapta az ajtót, de a dög nem eresztette, makacsul kitartott áldozata mellett, akár egy fanatikus hívő. Még az ütlegek hatására sem engedte el a véresre harapott lábat, csak mikor már minden erő kiszállt a tagjaiból, akkor lehetett állkapcsát lefeszegetni a felismerhetetlenségig szétmarcangolt végtagról.
A másik ebet az íjász vette kezelésbe rövidkardjával, és hasonló sebesülésekkel, de győztesen került ki a küzdelemből.
Ezután felváltva őrködtek a házra néző ablaknál, miközben Renton istennőjéhez fohászkodva gyógyította sebeiket. Szavával elállította a vérzéseket, összeforrasztotta az eltört csontokat, a legkisebb karcolás is heg nélkül beforrt, bár igaz, pár percnek el kellett telnie, mire a zsibbadás és tompa, sajgó lüktetés is megszűnt a sérülések környékéről. De utána újból ép testben érezhették magukat, ahogy a pap mondta –Arel kegyelméből, hogy a harc folytatódhasson.
Narden érdekes módon ellenállóbb volt a gyógyítási kísérletnek, mint társai. Háromszor annyit kellett ráolvasni, hogy ugyanazt a hatást érje el, mint a többieknél. Talán a harc istennője nem kedvelte annyira, hogy egy csapásra eltüntesse sebeit, de papjának most minden kardforgatóra szüksége volt. Nem tehetett vele kivételt. Most nem.
Mikor végzett a gyógyításokkal, a padlóra térdelt, s kezeit a sólyomkarmot formázó medáljára kulcsolva halk imába kezdett, megköszönve az eddigi segítséget, és újabb, csodás kinyilatkoztatásokért fohászkodott. Alig jutott el tudatáig a faházba csapódó égő nyilak sorozatos koppanása.
- Kifüstöljük őket! - dörzsölte össze a kezét a zsoldosvezér. Két íjászát már elküldte, hogy a behatolók hátába kerülve vadásszák le az égő viskóból előrohanókat. Tudta, hogy kalandozókkal van dolga, ezért a többi emberét az épületben tartotta, hogy az egyetlen megvédendő személyt biztosítsák, aki az egyik emeleti szobában volt elfoglalva valami mágikus gyűrűvel. Az egész épületet betöltötte mély, érdes hangja, amint kiszáradt torokkal kántálja hátborzongatóbbnál - hátborzongatóbb litániáit. Még most is végigfutott a hideg a hátán, pedig már legalább egy órája hallgatja ezt a monoton, néha túlvilágihoz hasonló hangot.
Csak a gazdagság gondolata marasztalta ebben az átkozott házban, s talán a becsvágy. Be akarta bizonyítani, hogy meg tudja akadályozni ezeket a helyüket nem lelő félőrülteket öngyilkos céljuk végrehajtásában. Nem bírhatnak el két tucat fegyveressel négyen. Most biztosan a halálukba rohannak. Kaján mosoly kíséretében pödörte meg bajuszát.
Utálta a fajtájukat. A legrövidebb életet kívánta mindahánynak. Nem elég, hogy félelemtől mentesek, de még ők maguk keresik a veszélyt. Nem bírnak megülni a fenekükön, az unalmas, nyugodt napok számukra az elmúlással egyenlő. Látott már kalandozókat csúfabbnál - csúfabb rémségek ellen küzdeni, fél várkastélyt lerohanni, városok katonai és politikai egyensúlyát megdönteni. Legtöbb esetben sikerrel jártak, és túlélték az abszolút kudarcra ítélt szituációkat is. Gyűlölte őket, mert nem ismerték azt a szót, hogy lehetetlen.
- Még több nyílvesszőt nekik, ne mondhassák, hogy fukarkodunk vele! - kiáltotta, s a megint felerősödő, nem evilági szavakra újból megborzongott.
Mire Renton befejezte az imát, már a fél viskó lángra kapott, mindent elöntött a maró, feketén gomolygó füst. Tudták, hogy ha az ajtón keresztül menekülnek, azonnal levadásszák őket, mint a megrémített őzet. Előkerültek a kulacsok, hogy a megnedvesített kendőket és ingujjakat arcuk elé tartva a padlóhoz tapadva várják meg, amíg a lángok teljesen eltakarják őket ellenfeleiktől, s csak miután a tetőről égő darabok zuhantak közéjük, a tüdejüket elöntő füsttől köhögve kimásztak a hátsó ablakon. A ligetben kerestek menedéket Sogron vöröslő nyelvei elől, fél térden, fának támaszkodva kapkodtak friss levegő után.
A magas hangra figyeltek fel, ahogy a kőfalon lapuló íjász megfeszülő húrja elpattant a beleakaszkodó kerítéstüskén. A szerencsétlen egyensúlyát vesztve esett hanyatt, s hangos puffanással landolt a földön. Társa ijedt tekintettel kapta oldalra a fejét, s mire újból célpontjára tudott összpontosítani, az már fedezéket talált egy vaskos fatörzs mögött. Kétségbeesve engedte útjára a nyílvesszőt, érezte, hogy nem lesz ideje újabbra, menekülnie kell. Mihamarabb el kell rugaszkodnia a faltól, hogy a két, - immár felajzott íjjal - ne vehessék célba.
Ha csak egyszerűen hátra dőlt volna, nem találták volna el. De így, hogy félig felegyenesedett, mély sebet okoztak a testébe fúródó vesszők, melyek megadták neki a kezdő lendületet. Egyik a kulcscsontja feletti izmot tépte fel, a másik kis híján a tüdejében állapodott meg. Kábán ért talajt, s feleszmélni sem volt ideje. Egy vékony, de erős láb taposott a nyakára, s törte ketté a gigáját, ahogy az elf a falon átlendülve ráugrott. A másik orvlövész sem tudott teljesen feltápászkodni. Az utolsó kép, amit látott, az a falról rávetődő harcos bal karjára szíjazott tűzfőnixes pajzs volt, melynek közepéből jókora acéltüske meredt elő. Szája szélén vér serkent, mikor több borda reccsenését követően a hegy belemart a szívébe.
Nem sokkal később a másik két férfi is átjutott a túloldalra, és lihegve huppantak le a földre az íjászok holtteste mellé.
- Meglátszik, hogy északiak vagytok. - köpött az egyikre a varkocsos férfi két mély lélegzet között, majd a félig arcán maradt nyálat ingujjába törölte. –Most mi lesz? - fordult társai felé. Kis cseppekben kezdett szemerkélni az eső.
- Várunk. - közölte egyszerűen Renton. –Kipihenjük magunkat.
- Na jó, de utána.
- Azt meg pihenés közben találjuk ki. - vágott egy köhögésbe fúló vigyort a pap. Pillanatnyilag ötletek híján volt. A frontális támadás nem jönne be az íjászok miatt.
- Valahol nekik is ki kellett jönniük, hogy a hátunkba kerüljenek. - vetette fel az elf.
- Biztosan őrzik azt is. - ellenkezett Narden. Semmi kedve nem volt csak azért végigloholni a fal mellett, hogy utána katonák gyűrűjébe kerüljön.
- De még mindig jobb, mintha szembe rohannánk a főbejáratot védőkkel. Hosszúléptű barátunk felderíti az esetleges további lehetőségeket. - biccentett Tain felé a pap, aki azonnal elindult körülnézni.
Hamar visszatért, s megosztotta a társaival a látottakat. Volt még egy bejárat az épület bal oldalán, ami egy kikövezett részről volt megközelíthető. Egy hátsó, rácsos kapun el lehetett jutni hozzá, de túl messze volt, és az ablakokból jó rálátás nyílt volna a settenkedő csapatra. Így inkább a falon keresztülmászva közelítették meg az ajtót.
Egyszerre indultak el a ház felé, nem érdekelték őket a négyzetekkel díszített, mérnöki pontossággal egymáshoz illesztett kőlapok sem, ami majdnem a vesztüket okozta. Csak néhány lépést tudtak megtenni rajta, mikor hirtelen a lábuk alatt sárrá változott, s mind a négyen bokáig belesüllyedtek. Az elf meglódult előre, az ajtóhoz vezető lépcsők felé, a többiek inkább hátrálni próbáltak. Renton rosszul mozdult, s hassal előre a sárban találta magát. Mikor a varázs megszűnt, a feltápászkodó pap négykézláb ragadt a visszaváltozó kőben. Elég kényelmetlen pozitúra volt számára, de addig nem tudott rajta változtatni, míg az elf visszafelé nem indult. Megvárta, míg újból sárrá változik a kövezet, és a többiek Renton segítségére sietnek, majd fellépett a lépcső legalsó fokára, mielőtt a mágia őt is foglyul ejtené. Még egyszer meg kellet ismételnie a manővert, mire a papot sikerült a talaj szorításából teljesen kimenekíteni.
Csak ő jutott át a trükkös csapdán, s hallotta, a társainak nem lesz idejük újból próbálkozni. Üvegtörés hangját hozta felé a szél, majd nyílpuskák pendülését, két koppanást, ahogy Narden pajzsát érték. Visszamennie felesleges lett volna, úgysem férne az íjászokhoz, és lehet, hogy nem is lenne szükség rá.
Látta az yllinorit felajzani íját, miközben Renton kivont karddal oldalazott a fal mellé, hogy a szobában lévők ne láthassák, mikor pár elmormogott szó hatására előbb áttetszővé, majd teljesen láthatatlanná válik.
Narden pajzsa mögé kuporodva figyelte a lövedékek útját, majd mikor egyszerre két nyílvessző vérző sebet hagyott testén, dühös tekintettel cikázott az ablak felé. Valami láthatatlan erő –Renton kardja - eltávolította az ablakkeretből előmeredő üvegszilánkokat, így a predoci tűzlabdája, melyet egy torokhangú üvöltéssel hívott elő pajzsából, akadálytalanul robbanhatott szét a boroshordó mellett álló fickó mellkasán. A szerencsétlen még fel sem eszmélt az összetört polcok romja alól, mikor az ablakon keresztül bemászó pap kétszer is lesújtott koponyájára.
A reccsenő csont kellemetlen hangjára a másik is felfigyelt, de menekülni nem maradt ideje. Vállába a varkocsos nyílvesszeje fúródott, oldalába Arel papja mélyesztette hosszúkardját, s a fegyverét elejtő hátát sem kímélte acéljával. Persze Narden nem értette, mitől roskadt össze ellenfele, miközben ő a bejutással volt elfoglalva, –nem láthatta Renton varázslatát a pajzsától, - de nem töprengett sokáig, az yllinori számlájára írta.
Tain feltépte az oldalsó bejáratot elzáró ajtót, és beljebb óvakodott. Kifinomult érzékeivel hallotta a katonák fojtott szuszogását a jobb oldali ajtó mögül, a hűvös kőlapokon kopogó esőcseppeket, az elszenesedett faház égő oszlopainak ropogását, ahogy a tűz lassan bekebelezi őket.
Megfontolt léptekkel haladt a folyosón. Észre vett egy másik, kétszárnyú ajtót is, mely döntés elé állította, merre menjen tovább. Ha ő lenne a védők helyében, a varázstudót őriztetné az emberekkel, ezért a jobb oldali, bükkfából faragott szárnyat tárta szét hirtelen, majd ugyanazzal a lendülettel be is csukta, de nem sokat ért vele.
A szobában lévő katonák párosával özönlöttek ki, kezükben rövidkarddal támadtak az ezüsthajúra. Hamar körbevették a vágásaik elől elhajoló hosszúléptűt.
Tain szinte táncolt az ide - oda cikázó pengék sűrűjében, a koncentráció maszkként telepedett arcára. Ügyelt minden apró mozdulatára. A legkisebb hiba is az életébe kerülhetett volna.
Lehajolt egy vágás elől, majd oldalra pördült. Két penge szikrázott fel a mögötte lévő kőfalon. A szeme felé cikázó fémet kezével ütötte félre, majd felugrott, hogy a másik két, alacsonyan elsuhanó rövidkard csak a levegőt érje, ne a bokáját. Bicegve nehezebben tudta volna folytatni a kolostorban tanult, bonyolult mozdulatsort.
Megvárta, míg mind a hat fegyveres ütéstávolságba ér, s ekkor támadásba lendült. Hirtelen mozdulattal csapott előre kezeivel, akár a gyorsan feltámadó szél. Miközben a két katona hátrébb perdült, lábával hátrarúgott a súlytani készülő fickó felé, aki fulladozva esett hanyatt a torkát ért találattól.
Közben Tain testén is végigszántott egy penge, de csak épphogy karcolta, a másik kettő a hátára erősített kardhüvelyen csattant, melyben niarei fegyvere pihent. Ritkán nyúlt hozzá, leginkább csak akkor, ha nehézvértesekkel akadt össze, de ilyen eddig mindössze egyszer fordult elő. Többet jelentett számára, minthogy akárkinek megmutassa vele köríves vágásait.
Elsiklott az egyik rövidkard útjából, s megsorozta a mellette lévőt. Vér fröccsent a ruhájára, de ez most nem az övé volt, a fickó tüdejéből tört elő. Lehajolt, hogy elkerüljön két szúrást, és kirúgta a lábát egy másiknak.
Pörgött - forgott a katonák gyűrűjében, s néhol mikor bizonytalan volt a mozgása, emlékeztetőül kapott egy - egy kisebb sebet. Hosszú haja a levegőben cikázott utána, ahogy egyik ellenfelétől a másikig szökellt, hogy mindenkinek juttasson ütéseiből, rúgásaiból. Hátha nem vetik rá magukat olyan nagy hévvel.
A hátrább ácsorgó zsoldosvezér vörös volt a dühtől, látva, hogy emberei nem bírnak el ezzel az egy korcsfajzattal. Egyik katonája törött térdkaláccsal próbált minél messzebb kúszni a veszélyes kalandozótól, egy másik ájultan feküdt a halántékát ért ütéstől, s most egy harmadiknak repült el a feje, amit saját társa csapott le, pedig a vágást az elhajoló elfnek szánta.
Tain ezt a pillanatot választotta, hogy váltson harci stílusán, és a nem is olyan rég Tiadlanban elsajátított irányzat erőteljesebb mozdulataival odalépjen a megdöbbent férfihez. A fickó holtan esett hátra, mikor törött bordái a szívébe fúródtak.
Már kezdett fáradni. Bár még mindig hatan vették körbe –most már a vörös fejű is hozzáfért - több ellenfelet nem fedezett fel a ház ezen szakaszán. Hallotta viszont, hogy a másik ajtó mögött, - mely szerencsére még zárva volt, így nem kellett attól tartania, hogy onnan is fegyveresek érkeznek, - szintén harc folyt.
Nem sejtette, hogy már legalább öt perce tartja fel ezeket a katonákat, csak azt tudta, hogy a sok éves gyakorlatok alatt elsajátított technikának köszönhetően ekkora túlerővel szemben is esélye volt a túlélésre. Ha még oly’ kicsi is.
Eljutott hozzá a hang, ahogy a túloldalról a nevét kiabálja valaki, meg hogy vége van, megvan a gyűrű, induljon vissza. Nehezen ismerte fel, hogy Rentontól származik ez az elgyötört kiáltás, hisz nem tudta, mi történt vele. Mivel gondolt arra, hogy esetleg gyorsan kell majd távoznia, a varázslótól kapott tárgyat alkarjához kötözte. Így bármikor benyúlhatott, hogy kivegye ingujjából. Már épp itt volt az ideje a visszavonulásnak, egyre több mozdulatot vétett el. Főleg a vörös fejű jelentett számára kihívást, már többször csak egy hajszálon múlt, hogy fel nem nyársalta.
Felnyúlt a szelencéért, lehajolt egy vágás elől, kioldotta és elkapta a lefelé eső dobozkát, oldalt pördült egy szúrás elől, majd felpattintotta a fedelét. A lecsapó pengék a levegőt kaszálták, amint eltűnt a folyosóról.
A papnak több szobán kellett végigvágtáznia, hogy eljusson ebbe a rozettafestménnyel ékített, márványpadlatú terembe, mely két végén egy - egy lépcsősor nyújtózkodott a felső szintekig. Gyorsan elhajított két dobótőrt a szemben magasodó íjász felé, majd karddal esett a szerencsétlennek, aki csak az utolsó pillanatban láthatta meg gyilkosa arcát –mikor ellenfele újból láthatóvá vált.
Társa közben vaktában lövöldözött a teremben a másik lépcső tetejéről. Kihasználta a varázs megszűntét, s hogy Arel papja féloldalasan épp lesújtott fegyverével, és két nyílvesszőt állított a férfiba, ki erre kicsit megtántorodott, de befejezte a mozdulatsort.
Renton baljával kirántotta tőreit a vérében fekvő halottból, és gyorsan megpördülve, lendületből vágta a másik íjász gyomrába őket. Ez megtörte a fickó összpontosítását, így a következő lövés célt tévesztett, a nyílhegy lepattant a korlátról. Még egy utolsó vesszőt tudott az abasziszi felé küldeni, mielőtt a pap torokhangú kiáltására egy anyagtalan lándzsa szaladt át testén, ahogy rámutatott. Bár a nyílvessző mélyen Renton combjába fúródott, a katona ennek már nem örülhetett. Eszméletlenül gurult le a lépcsőn.
Az abasziszi összeszorított foggal törte le a tollas végeket, hogy kevésbé akadályozzák a mozgásban. Észre sem vette, mikor az egyik fenti ajtó kinyílt, s egy fekete csuhás, csuklyás alak lépett ki rajta. Nem a lépések zajára figyelt fel, hanem a nyers erő jelenlétét érezte meg. Azonnal felkapta a fejét, majd kardját, hogy lesújtson a lépcsőn felé tartó vékony férfira.
Előreszökkent és végigvágott a védekezésként elé tartott karon. Hirtelen kék szikrák kúsztak fel fegyverén, ahogy hozzáért a fickóhoz, s mikor elérték, egész testét görcsbe rántotta egy pillanatra, mintha villámcsapás érte volna.
Összecsuklott alatta a lába, forgott körülötte a világ. Családi kardjára kellett támaszkodnia, hogy ne essen hanyatt. Nem tudta, hogy mi volt ez, csak azt, hogy végeznie kell ezzel a varázstudóval. Méghozzá minél gyorsabban, mielőtt száját bűvigék hagyják el. Felpillantva meglátta ujján a felszikrázó gyűrűt. Összeszedve minden erejét, újból a csuklyás alakra sújtott. Vesztére.
Zöldellő ligetben sétált a fény felé. A fák ágaikkal gyengéden végigsimították, mikor elment mellettük, a bokrok leveleikkel nyújtózkodtak kezei felé, hogy hűs harmattal tisztítsák meg tenyereit a föld porától. Számára ismeretlen madarak telepedtek vállára, és legszebb dallamukat dalolták a fülébe, lepkék köröztek a szivárvány minden színében pompázva, mókusok, pockok, nyulak szaladtak előtte az utat mutatva. Néha meg - megálltak, visszanéztek, sürgetőleg megmozgatták orrocskájukat, majd újból megindultak.
Rentont határtalan nyugalom és boldogság öntötte el. És mérhetetlen mennyiségű béke. Nem gondolkozott, nem emlékezett. Csak létezett ezen a csodálatos helyen, ahol mindenki szerette őt. Még a legparányibb fűszál is, mely meghajlott mezítelen lába alatt. Így olyan érzést keltett a pázsit, mintha élő bársonyszőnyegen lépdelt volna. Fantasztikus érzés volt.
Nem közeledett a fény felé, melyet puhán melengetőnek érzékelt, akár a korai napsütés. Aztán hirtelen ott volt, mindenütt körbevette, átjárta a testét, felmelegítette elgémberedett tagjait, új erőt kölcsönzött izmaiba, világosságot vitt elméjébe. Egy pillanatra mindent megtudott és megértett. A létet, a nemlétet, az okok nélküli okozatokat, a forma nélküli tartalmat, a cselekedet nélküli történést. Utána megszólalt a hang, mintha az összes őt körülvevő létezőből szólna egyszerre. És csak annyit mondott: - Nem vártalak ilyen korán. Még dicsőséget kell szerezned Nekem!
Arel papja kábán pislantott körül. A lépcső aljában feküdt, kardja nem messze hevert mellette. Lassú mozdulatokkal kúszott felé. Észrevette a csuklyás alakot is. Valami kiállt a homlokából. Valami tollas végű.
Ahogy egyre jobban összeszedte magát, úgy kezdett több dolog eljutni a tudatáig. A varázshasználó még lélegzett, mikor odaért mellé, de nem sokáig. Elmetszette a torkát, majd levágta a gyűrűsujját, s zsebébe süllyesztette. A varkocsos férfit úgy húsz lábra találta tőle, szintén elterülve a hideg kövezeten. Nardennek csak a felsőteste lógott ki az ajtónyílás mögül, ahonnan ő is bejött. Nem kellett nagy tudomány kitalálni a történteket. Mindkettőnek koromfekete folt virított a homlokán, mint amilyet a boszorkánymesterek villámjai okoznak.
Az egyik ajtó mögül harc zaja szűrődött. Renton eszébe ötlött, hogy Taint nem látja sehol. Úgy látszik, ő még bírta tartani magát. Szólni kellene neki, hogy vége. Még mielőtt késő.
- Tain! Megvan! Hallod Tain? Vége! Itt a gyűrű! Gyerünk vissza! Hallasz? - lehelte a pap, miközben az yllinorihoz támolygott. Rossz bőrben volt, és úgy is érezte magát. De legalább élt. Ezen meg is lepődött kissé, majd félszegen elmosolyodott és előkereste társa szelencéjét, hozzáérintette az ujját a belső rajzolathoz. Csak reménykedhetett benne, hogy az elf is így tesz majd.
De nem, miközben Narden felé tartott, még mindig hallotta a csatazajt. Megpróbált hangosabban kiabálni, de a hangja el - elcsuklott. Az összes sebe egyszerre zúdította rá a fájdalmat. Még a könnye is kicsordult, ahogy összeszorított foggal tűrte a lét gyötrelmeit. Majd hatalmasat ordított.
A predoci is eltűnt. Csak ő maradt ott. Gyengének érezte magát. Alig bírta előkotorni a saját szelencéjét. Közben alábbhagyott a fegyvercsörgés és kitárult az egyik kétszárnyú ajtó. Öt katona rontott be rajta a terembe, de nem várta meg, míg elérik. Mutatóujját mélyen a puha párnácskába mélyesztette. Megint érezte a gyomrában azt a rándulást.
Újból a szentélyben találta magát, mintha soha el sem hagyta volna ezt a helyet. De tudta, ez nem így volt. Bizonyítékként ott feküdtek eszméletlenül a társai, a rendesen megtépázott elf, és ott voltak a lüktető sebei is.
Hevenyészett mozdulattal dobta a varázsló elé a levágott ujjat, melyen ott virított a gyűrű. De ő nem nyúlt le érte. Csak bámult azzal a semmitmondó tekintetével.
- Köszönöm! Sokat segítettetek nekem. Rátok fér a pihenés.
Renton már válaszolni sem tudott. Teste nem engedelmeskedett neki, a fáradtság ólomsúlyként húzta a padló felé, és képek nélküli álomba ringatta. Nem sokkal utána Tain is követte, hisz teljesen felemésztette energiatartalékait a küzdelem során az életben maradásért. Lábai a kimerültségtől rogytak össze alatta.
Ő sem hallhatta Sylnum elismerő megjegyzését: - Többek vagytok, mint gondolnátok, mert többnek gondoljátok magatok, mint vagytok.