1 - Forró hajnal

A mai reggelen rendkívül korán kelt fel a nap. Sugarai lassú tánccal nyaldosták végig Taba el Ibara finom homokját. A forró korong komótosan kúszott elő egy messzi homokdűne mögül. A fénye apránként az egész tájat bevilágította. A karaván nem örült talán még soha ennyire a napkeltének, hiszen végre láttak, amire most mindennél nagyobb szükségük volt. Áttekinthették az egész területet a vakító, de mégis megváltó fényben. A sivatagban, amerre csak a szem ellátott holtestek hevertek mindenütt. Elvesztett emámék, véres handzsárok, lekaszabolt emberek. Az egyre melegedő szellők érezhetővé tették az emberi életnedvek "illatát" egy-egy pillanatra. A halál szaga még mindig terjengett a levegőben.
A karaván sosem mutatott ennyire szedett-vedett képet, hiszen emberek tucatjai hevertek a földön, sebesülten vergődő tevék mellett. Az egyik állat megpróbált elkúszni valahogy, de ereje utolsó halvány maradékai nem bizonyultak elégnek ehhez a kísérlethez, és pár gyenge kaparás után feladta. Gazdája, egy termetes dzsad férfi, élesztgetni kezdte, ám lassan kialudt szeme világa, és elterült a homokban. Hátából dzsambia állt ki, vére átitatta porköpenyét, de már meg is alvadt a java, mire a férfi végleg lehunyta szemét.

A sátrak előtt kis csoportban tevetetemek feküdtek egymásra tornyozva. Vastag szemöldök kandikált ki a legfelső állat mögül. A harcos arca szokatlanul sötét volt társaiéhoz képest is, látszott rajta, hogy sokat tartózkodott a sivatagi tűző napon. Állán kis szakáll foglalt helyet, melyet megfakított már a száraz levegő és a napsugarak együttes hatása. Fölötte eredetileg bizonyára gondosan ápolt bajusz lehetett, viszont ebben a pillanatban borzoltabb volt, mint egy vizes prémköpeny a harc után. A harcos kerek zöld szemeiből aggodalom szikrái tűntek elő, összeráncolta homlokát, amitől vagy hat évvel öregebbnek tűnt. Felemelte jobb karját, és handzsárját egy erős mozdulattal a tevébe döfte. Még gondterheltebb arcot vágva megigazította fején a félrecsúszott emámét. Ekkor vette észre sérülését, ahogy elkezdett fejéből lassan szivárogni a vér. Felnyúlt, és letörölte egy szakadt kendővel. Kulacsát a szájához emelve lassan inni kezdett, de közben egy pillanatra sem vette le szemét az előtte tornyosuló dűnéről. Vajon mit rejt el az a homokkupac? A férfi kihúzta kardját a döglött állatból, és leguggolt társaihoz. Rajta kívül hárman voltak ott.

- A következő támadásnál felhasználunk valamennyit a szállítmányból. Van még valami, aminek hasznát vehetjük?
- Nem sok. Szinte mindent széthordtak. - válaszolta neki egy simára borotvált arcú, hullámos hajú, vékony dzsad.
- Már mindegy. Úgysem térünk innen vissza. De annyit ölünk meg, ahányat csak tudunk. Omar! Az idegen tud segíteni?
Omar sebhelyes arcú, ugyancsak izmos férfiú volt egy méretesebbre készített handzsárral az ölében. Megvakarta nagy szakállát, majd nagyot sóhajtott. Kezét végigfutatta ruhája gyűrődésein, és a harcosra nézett.
- Nehéz eset. Nem tudom. Akarod, hogy én menjek?
- Nem! Rád itt szükség lesz. Én nem értek ezekhez a csodaszerekhez. Majd megyek én. - mondta a harcos, és megragadta handzsárját.

Egy hirtelen ugrás, puffanás, és máris egyik halott társa mögött hasalt. Olyan gyorsan haladt, hogy akár megpróbálhatott volna elmenekülni, de tudta, nincsenek esélyei, ráadásul őt nem ilyen fából faragták. Mozgása könnyed volt mégis erőteljes. Az utolsó néhány lábnyi távolságot kúszva tette meg a teljesen ép sátorig. Poros, homokos arccal kúszott be a menedéket jelentő rongyok alá. Mikor meglátta, akit keresett, hirtelen felpattant a földről, kardját övébe tűzte és kérdőn nézett a fura férfire.

A sátor közepén ült. Nagy csuhája és az elmaradhatatlan csuklya még mindig elfedte egész testét. A harcos számára úgy tűnt, mintha a csuhás éppen lógatná a fejét, de a csuklyája miatt nagyon nehéz lett volna erről biztosat állítani. Talán várt valamire. Szerencséjére nem kellett sokat várni, mert a férfi csuklyája lassan feljebb emelkedett. Amikor olyan magasságig emelkedett, hogy talán pont őt nézte, megszólította:
- Jó uram! Nem vetted észre, hogy mi folyik odakint? - kérdezte némi elfojtott idegességgel hangjában.
- De. Most csend van. - válaszolta fáradtnak és megviseltnek tűnő hangon a csuklyás.
- Nekünk most.
Alig kezdte el, mikor a férfi feltartotta mutatóujját.
- Téged személyesen nem ismerlek. Sosem tárgyalok olyasvalakivel, akiről nem tudom kicsoda.

A harcos halkan morgott valamit az orra alatt, de végül ő engedett. Nyugodt, lassú beszédbe kezdett.
- A nevem Rashid al Bhamda. Én vagyok a karavánkísérők vezetője. És azért jöttem hozzád, mert karavánunkat megtámadták. Nekem a legfontosabb a szállítmány épsége, de nem sok maradt és úgy gondoljuk a többiekkel, hogy szükség lehet rád is nemsokára. A Fayuma törzs ismeri a sivatagot. Ösztönösen tudják, mi lehet veszélyes rájuk nézve. és a sátrad sértetlen.
A sötétségbe burkolódzott fej biccentett. A csuhás egy faedény felé nyúlt, majd valami fura főzetet öntött bele kulacsából. Erős, fűszeres szag árasztotta el a sátor belsejét. Rashid erőt vett magán, hogy ne lehessen rajta látni, mennyire nincs ínyére a helyzet.

- Igaz - jelentette ki egy kortyolás után.
Rashid nem bírta tovább. Úgy érezte, az idegent hidegen hagyja, mi történik odakint, és a nyugodtságától csak még idegesebbé vált.
- Megtarthatja a pénzt, amit az útért fizetett! Nem érdekel, de segíteni fog a kijutásban, ugyanis egyikünk sem akar éppen itt meghalni! - tört ki végül. Amint befejezte, kicsit megszeppent. Elcsodálkozott magán. Mindig nyugalmáról és nagy harci tudásáról volt híres, és most elvesztette a fejét. Tudta, miért nem érte támadás a sátrat, hiszen még ő is érezte a csuhásból felé áradó kisugárzást, ami a legősibb félelmet kelti fel.
- Tőlem félsz jobban vagy tőlük? - hangzott elégedetten a kérdés. - De ha csak arról van szó, amire én gondolok, akkor talán egyszerűbb lenne, ha azt mondanád, hogy a segítségemet kéred, mert nem bírtok egyedül a Fayuma törzs támadásával, és ezt megértem. Ahogy megértem a félelmed is. Félre ne érts! Nem rossz a félelem, mert megtanít élni. Nem szégyen. és erőt ad, mint a gyűlölet.

Kintről kiáltások szűrődtek be, mintha több tucat éhes farkas loholna egy sérült őz után. Az idegen hirtelen letette az edényt, majd csuháját kicsit szétnyitva egy gyönyörűen megmunkált markolatú jatagánt húzott elő.

- A nevem Azim. - mondta a csuklyás, és kirohant a sátorból.
Rashid nem is tudott reagálni, és mire felocsúdott már egyedül állt odabenn. Gyorsan megfordult, benyúlt megviselt ruhája szétnyitott gallérjánál, és letépte a nyakában lógó medált, ami mindig védelmezőjéül szolgált. Markába szorította az aranyállatkát, majd némi homokot dobott át a válla fölött és a kezén maradt mennyiséget izzadt homlokára kente. Mindig így tett nagyobb összecsapások előtt, de ez most teljesen más volt. Az amulett kevés, a babonás rituálé nem ér semmit, lelkében még mindig ott a félelem.

Egy gondolat. A hit. Igen. ez kell.

Hirtelen eldobta handzsárját, és óriási, buggyos ruhája belsejéből egy gyönyörűen megmunkált görbített pengéjű rövidkardot húzott elő. Ránézett, és hüvelykujjával megdörzsölte a markolat végén tündöklő zafírkövet. Tahdzsi. Szinte ugyanabban a pillanatban hajtotta fel a sátor ponyváját, amelyikben futni kezdett. Arca eltorzult, már-már fanatikus őrültnek látszott.

- Doldzsah ahandi! - üvöltötte.
Még éppen időben eszmélt fel ebből az állapotából, így hajszál híján elkerülte a feléje csapódó pengét. Igyekezett minél gyorsabban megpördülni. Hátratekintve látta, ahogy a lovas visszafordul, és ismét támadásra emeli fegyverét. Összeszorított foggal várakozott, miközben a csatakiáltások betöltötték az egész tájat. Túlságosan óvatlan volt. Azonnal kiderült, ahogy megérezte a vállába nyilalló fájdalmat. Természetesen ennek is tudott örülni, hiszen a hátába is kaphatta volna a dzsambiát.

Rashid rájött, mire megy ki a játék, de kétszer nem dőlt be ugyanannak a trükknek, és a vállába fegyvert dobó harcossal mit sem törődve, egy sebes mozdulattal lekaszálta a felé vágtató lovast. A biztonság kedvéért a tahdzsit megmártotta a fekvő férfiben, és mint kiderült, erre már nem volt szükség. Rashid nagyon jó harcos volt mindig is, csak saját magában nem bízott eléggé. Elérkezett a pillanat, amikor kirántotta vállából a tőrt, és ugyanebből a mozdulatból a másik harcos felé dobta. Nehezebb volt a feladat, mint amilyennek tűnt. A fájdalom sok erőt vett ki belőle, és a dobás sem sikerült túlzottan erőteljesre. Érezte, ahogy ereje egyre jobban kezdi elhagyni. Szörnyen vérzett.

A másik lovas heves vágtába kezdett. A kába harcos könnyű célpontnak ígérkezik. Még pár pillanat, és lecsaphatott volna célpontjára, amikor megszólalt a fejében egy eddig ismeretlen, eltorzult, szívét mélyen szaggató hang.

Én vagyok a harag, a fájdalom, a gyűlölet, s a szenvedés. Érzel már? Fáj? Helyes. Várj! Érezd át, mi nem más csak, ami benned lakozik! Engedd el magad, majd én kiszabadítom érzéseid, melyek majd megregulázzák tested szörnyű börtönét, melyben elfojtod őket. Áh... Érzed már? Ugye milyen finom? Hát élvezd, ahogy ezer kín tépi szét tested, s formázza át tudatod, mely rabláncba verte eddig tomboló gyűlöleted! RÁDSZABADÍTOM!

Mindez egyszerre áramlott végig a lovas tudatában, közben szíve összeszorult. Hatalmas üvöltésben kitörve bukott le hátasáról, majd a földön vonaglani kezdett, és görcsös, sikító haláltusája közepette fejéből tépkedte a hajcsomókat. Elméje megbomlott, szájából hab folyt a homokra. Borzalmas kínban, fennakadt, dülledt szemekkel lehelte ki lelkét, pár pillanat alatt. Arcán még lassan csordogált a vér, ami haja helyén buggyant elő.

Feltűnően nagy csend támadt, ahogy az előbb a sikítás megrázta a dűnéket. Rashid nem volt messze tőle, hogy elájuljon. Lassan, fájdalmasan feltekintett. A sivatag nomádjai lovon vagy ló nélkül feléje tekintettek. Mind mozdulatlanok voltak, arcukon halálfélelem látszott. Vártak valamire. Némelyiken igencsak kiütközött a rémület, és könnyen halottnak nézhette volna a gyakorlatlan szem, pedig mindössze mérhetetlenül sápadt volt.
A harcos megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült. Túl sok vért veszített, képtelen volt koncentrálni. Óvatosan körbetekintett a mozdulatlan tömegen. Úgy három tucat Fayuma törzsbeli nézett vele szembe. Még mindig nem értette. Nemsokára azonban kivilágosodtak előtte a részletek.

A kéz, mely a hóna alá nyúlt, a háta mögött álló férfié volt. Karját erősnek, biztosnak, mozdulatait határozottnak érezte. Hátra akart fordulni, de mikor meglátta társai holtestét a homokban heverni, már nem voltak kétségei.

- Már csak ketten vagyunk. De ez így is marad. - szólalt meg fejében egy ismerős érzés kíséretében a hang.

Mióta elhagyták El Qusarmát, először érezte úgy, hogy nem fél annyira az idegentől. Nyugodtan ránehezedett, és tahdzsijával picit feljebb küzdötte magát. A tűző nap sugarai jól láthatóvá tették a kard markolatán az aranyfuttatást, ami most oly vakító volt ebben a reggeli órában talán, mint amilyen Themes arca lehetett valaha. Pontosan ez jutott eszébe Azimnak is.

A törzs vezetője nehezen tudta megnyugtatni lovát, mivel az túlságosan ideges volt valami miatt. Az állatok ösztönösen érezték, mi következhet. Azim lassú, ám erős mozdulattal a homokdomb tetejére fektette a dzsad férfit, majd ráterített egy pokrócot, amit a széthordott felszerelések között talált. Rashid-ot fáradtnak látta, a kimerültségtől és a vérveszteségtől az ájulás határára került, így nem juthat messzire vele. A törzs vezetője is tisztában volt ezzel.

A ló kelletlenül indult el a csuhás felé. Közben gazdájának csak egy dolog körül jártak a gondolatai: mit fog tenni, mikor odaér.