VALAHOL MESSZE, TÚL IDON ÉS KÉPZELETEN,
LÉTEZIK EGY VILÁG, MELYET ISTENEK ALKOTTAK, DE
EMBEREK URALNAK
EGY VILÁG, MELYNEK ÉGBOLTJÁN KÉT HOLD RAGYOG,
HARCMEZOIN ACÉL ACÉLNAK, MÁGIA MÁGIÁNAK
FESZÜL
EGY KOR, MELYNEK RENDJÉT KILENCEN VIGYÁZZÁK…
DE CSAK EGYIKÜK KÉPES VÁLTOZTATNI AZ ELEVE
ELRENDELT JÖVON
ELOBESZÉD
Ynev szibillái kezdettol vallják, hogy a
szférákon túli éjben minden teremtett
lénynek – ifjúnak és aggnak, szelídnek és
elvetemültnek – akad csillaga.
Az asztronómusok, kik a maguk
kristálylencséivel sokkalta messzebbre látnak,
korok óta tudják, hogy a kozmosz
zsarátnokainak csupán egy töredékét
tükrözi halandó szemünk – e ténybol
következik, hogy a kontinens földjét tapodó
fajzatok mindegyikére milliónyi csillagszem
vigyáz.
Akadnak köztük szerencsecsillagok és
balcsillagok, olyanok, melyek télen-nyáron
láthatók, nemkülönben olyanok, melyek csak az
esztendo bizonyos szakában emelkednek a
horizont fölé, hogy hajósokat és vándorokat
kalauzoljanak, prófétákat és szeretoket
igézzenek meg fényükkel. Vénebbek a
legvénebb létezoknél, a szférákon túli
bolygóknál, tán még az isteneknél is.
Mintázatukban ómeneket, elveszett titkokat és
eltávozott hosöket sejtünk, mégsincs
lajstrom, melyben valamennyi szerepelne, nincs
ember vagy más kreatúra, aki az összesnek
nevet adott volna… tán hogy az enyelgok,
kiknek szokása a mindenségre örökjogon
tekinteni, bátrabban mondhassák: “Ímhol a mi
csillagunk!”
A Hetedkor birodalmai állócsillagoknak vagy
méltósággal vándorló planétáknak
rémlenek, de annak tűnhetett a hajdanvolt
szemekben Cranta és Kyria, Ryek és Dawa, sot,
a hozzájuk mérve kérészéltű Godon és
Godora is. Az eleven lények csillagai közt
vannak kicsinyek és hatalmasak, fényesen
szikrázók és haloványak, olyanok, melyek
ortűzként vöröslenek, vagy kéken
hunyorognak a végtelen messzeségbol, akár a
pincegázban halódó gyertyaláng. Akadnak
fehérek és kránkosárgák, pikkelyzöldek és
– némelyek szerint – pokolfeketék, melyek a
Teremtéshez használt matériát más istenek
uralta univerzumokba öklendik át.
A sors könyvében csak a hosszúéltű, éles
fényű, vagy egyéb okból különleges
csillagok kaphatnak helyet. A kométákat és a
szférák mezsgyéjén tűzzé váló, koronként
honunkat sújtó égi pörölyöket külön hely
illeti meg a kalendáriomban… ám feledés az
osztályrésze mindama parányoknak, melyek
fényüket nem e világ felé sugározzák, és
merész ívű pályájukat a vártnál gyorsabban
befutva dühödt vagy csodás, de mindenképp
tűnékeny lánggal lobbannak el. A kontinens
népei más-más néven – hullócsillagnak,
Kai-Syah könnyének, éjbe lott vesszonek –
nevezik oket, ám egyetértenek abban, hogy
kalandozó-lelkek, és hogy lefutásuk egy-egy
szerencsevadász, fegyver- vagy mágiaforgató
távozását jelzi e világ térségeirol.
Sorsuk különleges, fenséges és szomorú, hisz
minden lefutó csillagban egy szív heve, minden
villanásban régmúlt napok fényessége
enyészik el, a szférákon túli éjbe szórva
léte emlékeit. Ám míg az eleven kalandozókat
gyanakvással vegyes félelem kíséri útjukon,
csillagaik földünkön lelt szilánkjainak
becsértéke a legnemesebb kövekével vetekszik.
Aki rálel, kincsért vagy jó szóért meg nem
válik tole, mert az ilyen szilánk – mint
emlegetni hallom – visszacsempész valamit az
élok világába ama hevületbol, mely valaha
(csak tegnap talán) egy rejtelmes utazó testét
hatotta át, temploma mindama szépségnek és
iszonyatnak, mit szemei láttak, és részt
juttat birtokosának ama istenek felett való
szerencsébol is, mely a kiválasztottak napjait
szükséggel és kényszerrel dacolva
megsokszorozza.
Regék szólnak életmento és gyilkos
tréfájú szilánkokról olyanokról, melyek
viszályt szítottak vagy békét teremtettek,
olyanokról, melyek folytatták és bevégezték
evilági harcukat, vagy egész varázsukkal
hordozójuk boldogulását szolgálták. Magam,
ki kora gyerekségem óta ily szilánkot
hordozok, csak az utóbbit erosíthetem: jól
emlékszem, miként csepegtetett nyugalmat és
derűt szívembe lar-dori vizsgáim idején, mint
örvendett velem a kedves látásának
Új-Pyarron tamariszkuszillatú éjében, míg az
Égi Templom márvány teliholdként ragyogott a
tetok felett, és hogyan tartotta bennem a
lelket utóbb, míg tengereken és sivatagokon,
erdok sötétjén és csaták vérzivatarán át
vezetett utam. Velem volt Észak bál- és
cintermeiben, delejes pászmákkal világította
be elottem Erion Shulur és Ifin sikátorait,
bántatlansághoz segítvén oly zugokban is,
ahol az aranyat és a vasat nem, csak a vért és
a bűbájt tisztelik. Sosem firtattam, ki
lehetett, míg mulandó testben élt, de most,
oszbe csavarodó hajjal és teli erszénnyel,
jóhírem tenném rá, hogy ember és férfi
volt, kinek lelkét – mert mindenkinél többet
tud e szív titkairól – kész bátorsággal
hagyom gyermekeimre, ha kitelik az idom.
A tudás, melyet e könyvben adok közre, nem
tole, ám kétségtelenül általa való: magam
gyűjtöttem, míg mestereim és népem dolgában
Ynevet jártam. Diplomatának mondanak, noha
iskoláimra nézve akolita, hajlandóságra
asztronómus és kóborló vagyok, ki a
természet szépségei mellett az írott
szóéban leli legnagyobb örömét.
Pénzzel és szolgálattal sosem tartoztam,
hittel, hűséggel vissza nem éltem, de – bár
sem kultuszok, sem kabalák bolondja nem vagyok
– a szívem felett hordott szilánk
lekötelezettjének vallom magam. Néma
jelenléte elhalt szeretteimet, az elmaradt
barátokat és mentorokat pótolta: lényem
merészebb feleként, bennem és érettem
létezett, viszonzást sosem kért, én mégis
örömmel törlesztek neki. Gyűjteményem
kopjafa a hozzá hasonlóknak, és üzenet a
nyomunkban jövoknek: “ döntesz, milyen
emlék válik beloled.”
Ezt Peregrinus írta, a Szent Város lakója, ki
ifjonti fovel világot járt, északi feleséget
vett, és mindenkit ámulatba ejt fura
kedvteléseivel. O, aki éjjelente az eget
fürkészi, a hitvesi ágyban és az írópult
mellett egyként gyönyört talál, és
halhatatlan patrónusai helyett nevesincs
barátjának ajánlja utolsó művét –
palimnézisét ama nagyobb műnek, melyet
hostettekkel róttak Ynev filamentumára, s
melyet halandó szemek sokasága böngész ma is
a csillagok mintái közt.
SYNERGIUM
a Geoframia elso kötetbol
lejegyeztetett a Krad kegyelmében való Igrain
Reval által,
az Égi Fény 2848. esztendejében, godorai
parton
A Világgerincként emlegetett Sheralan
leghatalmasabb csúcsa tizenhétezer lábnyira
magaslik a tengerszint fölé. Az örök fagy
honának mondják: oly vékony és ritkás
légréteg választja el a mindenség felsobb
szféráitól, hogy éjjel-nappal a csillagok
dermeszto fényében fürdik. Pusztító erovel
tűz rá a nap is – nincs az a szívós fajzat,
ami szikláinak repedéseiben megél. Ember lába
sosem érintette, a godorai néphit azonban úgy
tartja, belátható róla a Teremtés művének
egésze, az északfokon ködlo Baurogtól a
déli jégmezok pereméig.
Jöjj hát, olvasó – tekints körül ez
egyszer úgy, ahogy csak istenek tehetik!
Onnét, ahová a képzelet röpít, valóban
minden látható. Komor fenségükben tárulnak
eléd a Világgerinc két oldalán alázúduló
víztömegek, az északnak és délnek nyargaló
hegyi folyók. Párájukon túl folyamok szalagja
csillan, kanyarulataikban koszürke foglalatú
ékkövek az osi, büszke városok.
Délen az Ibara aranyló homokfoltja ötlik
szemedbe. Leheletének heve sűrűn fodrozza a
légóceánt, a túlnan sötétlo bércek
körvonala mégsem halványul el – a
Kráni-hegység az árnyak birodalma, ölén
ezredévek óta szövi ármányát a világunkban
tanyát vert os-gonosz.
Egy sólyom röptét kísérve északnak villan
tekinteted. Az Elátkozott Vidék haragzöld
foltján idozik, seregek temetoivé lett
völgyeken, lapályokon és dombokon siklik tova
átfogja mindazt, ami a kyr nép partjainkon
megtelepült ágának birodalma volt egykor. Az
Ynevet ölelo vizek kékségében játékszerek
csupán a teljes vitorlázatú hajók: révbe
igyekeznek, vagy kyrektol örökölt
merészséggel kutatják a messzi partok felé
vivo áramlatokat.
A szem megfárad, a sólyom a felhokbe vág:
lelkesen s borzongva állsz a Világ Tetején. A
Szférák hideg fénye tűz reád megint sugarai
mind lejjebb vezérlik lépteidet.
Sheralan fennsíkjai világtól elvonult
mágusoknak, asztronómusoknak és szerzeteseknek
szolgálnak menedékül. Napjaik folyása lassú,
akár a gleccserek vonulása: közel jutottak a
végso bölcsesség forrásához, de el soha nem
érhetik. Szánod oket, és örülsz, hogy nincs
dolgod velük. Mégy, amerre a fény vezet – a
Világgerinc délnyugati lejtoin, a fenyveseken
és lombhullató erdokön túli Erion felé.
Godora fovárosa a szerencsevadászok
paradicsoma: kétszáz öl magas falai közt –
ha erszényed engedi - mindenkor szíves
fogadtatásra lelsz.
Célhoz értél. Ynev köszönt.
Múltja kísér, üzen ha álomra hajtod fejed,
megelevenedni látod képeit.
A Rivai Apokrif dorani olvasata szerint a Nagyok,
akik világunk kristályszféráit – s talán
magát a világot is – teremtették, egeinkbol
való távoztuk elott megszabták a kezdet és a
vég pillanatát. Az elso napkeltét kilenc
sorsfordulóval választották el az utolsótól
kilenc kor követi egymást, kilenc jóslat
teljesül be, mire a halandók saját kezükbe
vehetik sorsukat.
A világ ifjúságáról, a Nagyok távozása
utáni Elso Korról keveset tudunk. A bölcsek
úgy tartják, a levego sokkal ritkább volt
akkortájt – a háborúkat a magasban vívták,
a holtakat pedig az űrnek adták ahelyett, hogy
a földbe temették volna. Ynev anyagi síkja
szoros kapcsolatban állt a mindenség felsobb
szféráival, és bizonyos Kapuk révén más
létsíkokkal is ekkor érkeztek hozzánk mindama
osnépek, melyekre fajtánk múlhatatlan
irtózattal tekint.
A Másodkor a "harcos béke"
korszakának mondatik. A messzirol idevetodött
népek ekkor alakították ki befolyási
övezeteiket a nap és a holdak alatt:
szövetségek születtek és enyésztek el, mint
homokban a zápor nyoma.
A Harmadkor vad háborúságai a
felismerhetetlenségig megváltoztatták a
kontinens arculatát. Pusztító csatákban
mérték össze erejüket az elfek, az amundok
és a dzsennek az aquirok a föld, a
yamm-haikanok a tenger mélyére rejtoztek
ellenfeleik haragja elol. Ekkor jött létre az
Ynevért küzdo halhatatlanok egyezsége, mely
megtiltotta, hogy hatalmukat az anyagi síkon
tetremtésre vagy pusztításra használják.
Ismert oly nézet is, mely szerint a Harmadkor
istenei már csak nevükben és formájukban
különböztek a maiaktól, lényegüket tekintve
azonosak voltak velük.
A Negyedkor az emberi nem felemelkedésének és
az ókultúrák felvirágzásának ideje volt.
Fajunk nem uralta, csupán szolgálta a mágiát,
melynek alkalmazásáért számosan életükkel
vagy józan eszükkel fizettek. A választott
kevesek eros államokat hoztak létre, tudásuk
javát azonban viszálykodásra fecsérelték -
el kellett bukniuk. Ekkor alapíttatott Krán,
ekkor lépett szövetségre Ranagol a déli
aqirokkal, s heklyezte fölébük félisten
fattyait.
Az Ötödkor, melybol a kontinens legendáinak
és tárgyi emlékeinek zöme ered, Északon
Kyria, Délen Krán egyeduralmának ideje volt.
Az istenek többsége ekkor öltötte fel máig
ismert ábrázatát, s e kor végén testesült
meg Yneven a mainapság Orwellaként emlegetett
Avida Dolor, hogy beteljesítse bosszúját a
kérészéltűeken.
A Hatodkor, a Kyria bukását követo káosz
ideje a hataloméhes gonoszságnak kedvezett.
Olyan szerzetek bukkantak fel, melyeket
évezredekkel korábban elfeledtek olyan Kapuk
tárultak fel, melyek nyitját senki nem
ismerte… ám ezeken át nem szörnyetegek,
hanem messzi földeken termett embernépek
érkeztek Ynevre, és az osi fajok
fenyegetésével dacolva létrehozták Észak
szabad államait.
A hetedkori Világgerinc nem egyszerű
vízválasztó: roppant falként magaslik a két
világtáj különb-különb torol fakadt
kultúrái közt. Egyesek úgy tartják,
gyűlölségüknek hivatott elejét venni, mások
szerint kihívásul állították az istenek,
hogy fajtánkat a távolságban rejlo
közelség, a különbözoség lepezte
azonosság tiszteletére tanítsák. A harmadik,
mindkét eddiginél merészebb elmélet Észak
és Dél hitvilágának kiáltó ellentétét
valamely osi meghasonlással magyarázza –
olyan konfliktussal, melynek gyökerei a
Teremtés elotti homályába vesznek,
bizonyítékai pedig – ha léteznek
egyáltalán – hét világkorszak óta pihennek
háborítatlanul az ido homokjában…
|