El' Torrowaen megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a csónak hátuljában. Nem volt könnyû: kicsi volt a hely így ötüknek. Még szerencse, hogy nem neki kellett evezni. Arra ott van a bárd. Meg a Darton paplovag. Dolgozzanak csak. Végignézett a társaságon, és elfojtott egy mosolyt. Végül is, ô sem nézett ki valami szívderítôen: a ruha, amit hordott egy "kicsit" ódivatú, és viharvert volt. Az övébe tûzött nevetséges bronzkardról nem is beszélve.
Lassan feltûnt egy kikötô. Ismerôs. Hála az összes Isteneknek, Pyarron volt az. Beletúrt a hajába. Most vette csak észre, hogy szôke fürtjei közé egy-egy fehér is keveredik. Nem mintha ezt a kora indokolná. Sokkal inkább az átélt események. Azok az átkozott varázslók...! Na de mindegy, most már csak elérnek a partig. Ahogy elnézte az egyik távolodó hajót, felsóhajtott. Most már nem lehet baj. Ez a csónak már kibírja a partig. Még akkor is, ha több tízezer éves...
Hogy is kezdôdött az egész? Már elég régen ismerte a másik négy embert itt a csónakban: A sebhelyesarcú, kifejezetten ronda félvér gorvikit - De Pet Riva (gy.k: A Rút Kiskacsa) néven mutatkozott be, de senki sem gondolta komolyan, hogy VALÓBAN ez a neve, viszont az a két furcsa, keresztmarkolatos kard, amit használni szokott, visszatartotta a bölcsebbeket a gúnyolódástól. Aztán ott van az ilanori énekmondó, Wien De Darello. Hát, tudjátok, paraszti származása ellenére elég cifra név. Ha jól emlékszem Gro-Ugon orkjai szoktak ilyen nemesinek hangzó neveket felvenni. Na meg az a másik félvér ficsúr, da Rabo Yukfel, aki fegyver helyett valami rapír nevû pizskavasat hord az oldalán. És az erôtôl duzzadó Darton paplovag, Alex Von Kolundar. Már-már nem is emlékezett arra a napra, amikor a Kereskedôhercegségek egy ócska lebujában egymásba botlottak.
De hogy szavam ne felejtsem, épp a jólmegérdemelt semmittevéssel voltak mindannyian elfoglalva kedvenc pyarroni fogadójukban, a Három Sánta Verébben. Tényleg megérdemeltek: a mocsár, a gladiátorok, az Orwella-boszorkányok, démonok és élôhalottak után vetett ágyban aludni szinte kimondhatatlan luxusnak számított. Kellett egy kis idô, mire megszoktak, hogy rendes élelmet esznek, tiszta vízben fürdenek, és éjszaka nem arra ébrednek, hogy a közeli temetôbôl frissen "életre" kelt létogatóik üdvözlik ôket. Ebben a már-már édeni állapotban zavarta meg ôket egyik régi ismerôsük (igen, egy varázsló... hogy Orwella poklán égjen az összes!) üzenete. Valakinek segítségre volt szüksége. Ez a csapat mindig is arról volt híres, hogy nagyon gyorsan, és lovagiasan segített bárkin - feltéve, ha elég jól megfizették. Így aztán gyorsan összeszedték a szükségesnek ítélt felszerelést (tudjátok hogy van ez: az ember mérgezett pengéjû dobótôr nélkül már az illemhelyig sem megy el... Persze lehet, hogy csak üldözési mánia...) és ellátogattak a megadott kis szigetre. Ott már várták ôket.
A szoba, ahova a hajbókoló inast kovetve jutottak tagas volt, es gazdagon diszitett. Nemsokára megjelent a tulajdonos is. Elôadta röviden a történteket:
- Rendünk a tér- és idômágiat kutatja. Kifejlesztett egy módszert, amivel a múltba lehet utazni, illetve onnan vissza lehet jönni. Ám aki ezt használja, kockázatot vállal: ha a múltban megváltoztat valamit, annak a jelenre hatása lehet. Ha csak valami jelentéktelen dolgot változtat meg, az nem érdekes, rövid idôn belul kiegyenlítódik a hatása. Ám ha valami nagyobb, és fontosabb dolgon változtat, azzal megsemmisítheti akár az egész ynevi kultúrát... Egy renegát rendtársunk ellopta ezt a módszert, és most megpróbálja terrorizalni Pyarront. Nem tudja, mit cselekszik. Tettének beláthatatlan következményei lehetnek...
Kisebb csapatokat küldtünk az általunk ismert történelem majd' minden fontosabb helyszínéhez. Nektek egy kevésbe fontos, történelem elôtti városba kellene elmennetek. Nem valószínû, hogy pont itt bukkanna fel a renegát, de hát sosem lehet tudni...
A csapat elgondolkodott a hallottakon. Végül is, miért ne? A döntô momentum azonban még hátra volt. El' Torrowaen megköszörülte a torkát: - Az élet drága itt Yneven. A halál még drágább. - Értékelem az életfelfogásod, fiam. - szólt a vendéglátójuk - Mi sem úgy gondoltuk, hogy ingyen vesszük igénybe a szolgáltatásaitokat. Tizenöt arany fejenként. Ezért nem kell csinálni semmit, csak odamenni, ott maradni egy ideig, és figyelni: történt-e, vagy történik-e valami érdekes, szokatlan oda nem illô. És üzenni, ha bármi gyanúsat vesztek észre. A közbeavatkozás majd a mi dolgunk lesz.
Kis gondolkodás után elfogadták az ajánlatot. A terv szerint egy városban kellett volna munkát szerezniük, egy városban ami egy szigetre épült, alig néhány kilométerre a tengerparttól. Az elgondolásuk az volt, hogy messzirôl jött barbárnak fogják álcázni magukat. (A félelf ficsúrnak nem lesz nehéz... Kinézete legalábbis megvan hozzá. Az esze is...- E.T. -) Ruhát, és fegyvereket kaptak, na meg fejenként egy medált, amivel mindenki üzenhetett egyszer a jövôbe/jelenbe. Majd beálltak egy homokóra alakú rúnába, a világ lassan hullámzani kezdett körülöttük, a végen pedig egy barlang bejáratánál találták magukat...
Amint kiléptek a barlangból, megpillantották a tengert. Ilyen zöldnek még sosem látták. Baljóslatúan szép volt. El'Torrowaen-nek, maga sem tudja miért, eszébe jutott a beavatása. Amikor másnap, miután élve keveredett ki a Toronyból, megtudta minden boszorkánymester hatalmának eredendô titkát: azt, hogy mibôl, és milyen szertartással készül a rettegett "méreg", a Hatalom Itala. Itt valoszínûleg ezt a tudást sem fogja tudni használni: azok a növények, amelyeket az italhoz használt, lehet, hogy még nem jelentek meg Yneven. Be kell érnie a magával hozott három adaggal.
Hamar rátaláltak a legközelebbi kikötôbe vivô útra. Néhány óra könnyû gyaloglás után beértek oda, ahol sejtésük szerint egykoron majd Pyarron fog állni. Most nem volt más, csak néhány sárkunyhó, és három-négy veszteglô hajó, ami élelmet szállított a szigetekre. Na meg a piac. Zajos és mocskos, úgy látszik ez már nem fog változni az évezredek alatt. Sôt, még a kínálata is hasonló: edények, élelem, állatok, na meg néhány talizmánárus. Persze, egy rövidebb vizsgálódás után kiderült, hogy mind bóvli. A piac sarkában állt az egyetlen templom, valami számukra ismeretlen tengeristene. A pyarroni istencsalád ebben a korban még nem létezett...
Kerestek egy "fogadót". Az étel gusztustalan volt, és csak félig volt átsütve. Rövid probálkozás után a kecskesajt - kenyér párosításnál döntöttek. Az igazi meglepetést a bor okozta. Pontosabban az a savanyú, pirosas lé, amit itt bor néven mértek. A vizet errefelé ivásra nem, csak mosásra - esetenként mosakodásra - használták. Kultúrember számára is iható löttynek a kecsketej, és persze az ebbôl erjesztett méregerôs pálinka bizonyult. Ennek hatására a társaság egyes tagjai igen csak emelkedett hangulatba kerültek. Pedig a helybéliek figyelmeztették ôket, hogy nem a rekkenô déli hôségben kéne ilyennel probálkozni...
Estére a falu apraja-nagyja összesereglett az idegenek hírének hallatán. Szerencsére, az idôutazás-varázslat elôtt létrehozott varázslat segítségével tökéletesen beszelték mind az itteni nyelvet, mind a "saját törzsünkét". Sôt, még egyes történetek homályos emléke is beivódott a tudatukba. Egyet-kettôt Wien De Darello elô is adott. Cserébe értékes információkhoz jutthattunk a szigetekre induló hajókról, az ôslakosok életmódjáról, az árakról.
A társaság kissé másnaposan ébredt. Épp csak annyi idejük volt, hogy összepakoljanak, az a hajó, ami elvitte ôket, máris indult. A tengeren az út sima volt, estére megpillantottuk A VÁROST. Igen, így, csupa nagybetûvel. Bár nem volt akkora, mint Pyarron, méltó vetélytársa lehetett volna sok ismert kikötônek. A part mintha csak a néhány méterrel odébb kezdôdô víz tükörképe lett volna: emberekhullámok dagadtak és apadtak el, utcai ragadozók leselkedtek áldozatukra, ott voltak az élôsködôk, a tolvajok és a koldusok, és a díszes, vörös mintás ruhába öltözött kisebbség, akik még ezeken a ruhákon is a tenger motívumait hordták.
(folyt. köv.)
Üdv: