[Magyar_Szerepjatekosok_Oldala]
    [Cimlap][Cikkek][Humor][Novellak][Kritikak][RPG-cikkek][Szerepjatekrol]
        Keresés a cikkek között

    Becsületes küzdelem
    
    A küzdelmük, mintha csak valami ostoba, ócska kis románc lenne,
    teljességgel kiegyenlített. Nyolcszáz szívverés - dzsad
    homokórán tíz egység - sem volt képes eldönteni a viadalt. Pedig
    mindkét szív nagyon, nagyon kívánta már azt a bizonyos
    pontot... 
    Becsületbeli ügy volt. Már amennyiben lehet becsületet emlegetni egy
    évek - évtizedek - óta tartó, kívülálló számára talán értelmetlennek
    tűnő vérbosszú-sorozatot, mely itt és most újabb áldozatot követelt
    magának. Ha Cassora de Morten marad a földön végleg, akkor a rokonai
    számára kötelez ő a bosszú. Ha a de Gall fiút viszik el vérbe fagyva,
    üveges tekintettel, akkor az ő családja kénytelen elégtételt venni a
    kihullott vérért. „A vérbosszúról három dolgot kell tudni, fiam”-
    hallotta viszont Cassora egykori mentora halk, sóhajszerű hangját.
    „Csak egyet ismer: kezdetet. Csak egyet akar: vért, de azt minden
    mennyiségben.” Akkor, gyerekként még megkérdezte: „És a harmadik? Azt
    mondtad, három van...” Annyi év alatt sem veszített élénkségéből a kép
    - az ősz mester teste ívbe feszül, szeme füstszínűvé válik az
    elfojtott indulattól, ahogy fogai közt sziszegi: „Sosem szállhatsz
    ki...” 
    Cassora - vagy ahogy a barátai nevezték: Cass - még fiatal volt. Túl
    fiatal ahhoz, hogy befejezhesse a tanulást, hogy mestere nyugodt
    szívvel küldhesse harcba - de a mester reggel óta halott, akár a
    bátyjai, akár a nővére. Egy ostoba gyomorrontásnak köszönhette életét
    - azon volt, hogy meghálálja a gondoskodást. Persze esélye az elejétől
    kezdve sem volt... 
    
    ...hiszen még nem harcoltam, nem harcolhattam élő ellenfél ellen: ha
    nagyritkán kardot, valódi kardot kaptam kézbe, azzal is csak a
    levegőt, a szalmabábokat üthettem - igaz, néha-néha gyakoroltam a
    fegyvermesterrel is, de hát mi köze lehet ennek a sebek, az igazi
    vérző-lüktető sebek, élet-halál küzdelmek világához? Istenem, add,
    hogy legalább a kimerültségemet leplezhessem... 
    
    ...pedig a küzdelem - eleddig - becsületes volt, dacára félelmeinek.
    Semmilyen aljas trükk, semmilyen méreg - az ő kardja elvből tiszta
    volt, ellenfeléén pedig folyadék nem, csak a lenyugodni készülő vörös
    hold beteges-sápadt fénye csillogott.
    Egyre jobban fáradt. Csapzott hajáról a homlokára csorgott az
    izzadság, utóbb a szemébe folyt - bárhogy csípett is, kitörölni
    mégsem merte. Félt, hogy dacára a látszatnak, a de Gall, az ezerszer
    átkozott de Gall nem hagyna ki egy ilyen alkalmat, mert akármit
    mondtak is róla, vadállat volt, és marad már mindörökre, és egyébként,
    nem pont a Mester mondta: „Sose bőszítsd a nálad hatalmasabbakat!
    Sosem tudhatod, milyen kedvükben vannak éppen...” Átizzadt ruhája
    mázsás koloncként tapadt testéhez, fuldokló módjára szedte a levegőt,
    és már-már hajlott arra, hogy leeressze a kardját, hogy békéért,
    békítésért küzdjön tovább, hisz oly értelmetlennek tűnt a viszály,
    hisz... 
    
    ...hisz még az okát sem ismered, ostoba! - korholta magát - Mi van, ha
    mi kezdtük, mi van, ha a mi kezünkön szárad? Majd bocsánatot kérsz, és
    folytatod, ahol abbahagytad? Ostoba... 
    
    „Sosem szállhatsz ki...” 
    
    ...hisz már megpróbálta helyette más. Jól emlékezett még arra az öreg
    Domvik hívőre - szerzetes volt, és ostoba, felettébb ostoba -
    valamelyik árok partján találták meg, átvágott torokkal, szívében
    tőrrel. Két család, két stílus - beszélik, hosszú évek óta ez volt
    egyetlen közös cselekedetük... 
    ...mire ismét kinyitotta a szemét, vaksötét vette körül, és - inkább
    az ijedelemtől, semmint az ellenfele lába alatt megcsikorduló kavicsok
    zöreje miatt - maga elé kapta kardját. Valami fémes csendülve ütődött
    a pengének, és szikrákat hányva tűnt el a sötétben ismét. Füle
    csengeni kezdett, de így is hallotta, ahogy a de Gall - ...Kránba
    vele... - lassan hátrébblép. Látni vélte az ajkán derengő csúfondáros
    mosolyt, de csak örülni tudott a percnyi haladék miatt. Körülvette az
    Éjközép sötétje, nyugtatón simogatta felhevült testét a hideg, őszi
    szél. Átfutott a fején, milyen könnyű dolga lenne, ha a csörgedezne
    egy csekélyke vér az ereiben a Könnyűléptűekéből - akkor egyszer s
    mindenkorra pontot tehetne a küzdelem végére. Lassan felemelte fejét a
    dzsad korcs kék holdja - farkasvicsora és ellenfelének felderengő
    sziluettje visszaadta erejét.
    
    ...Egy jelet küldj, Darton herceg, egy jelet, hogy megéri a küzdelem -
    ígérem, megadom az árát, bármit is kérj!... 
    
    ...és ekkor károgásra lett figyelmes: a rég kiszáradt ágak egyikén
    gubbasztó fekete varjú - ...Darton küldötte?... - talán már a
    kezdetektől figyelemmel kísérte harcukat, megérezvén a tisztáson
    ólálkodó halált. Cass kiköpött, utóbb elvigyorodott, és kardját
    ujjnyival a föld felett tartva rohamra indult. Elsöpörte a
    meglepetéstől kába ellenség védelmét, aki  Ranagol, segíts, ez őrült,
    ez... 
    egészen az utolsó pillanatig 
    ...a szeme, a szeme, A SZEME!!!... 
    döbbenten meredt rá. Későn kapott észbe, későn öntött belé erőt
    valamilyen démoni hit - fellendülő kardja mér nem tudta megakasztani a
    szíve felé száguldó pengét, csak ellenfelének  ...annak a pyarronita
    kutyának, Cassorának, hisz az vagy, ugye, Cassora - légy hát átkozott,
    Cassora de Morten, Ranagol nevében... 
    a csuklóját tépte fel, és a következő pillanatban 
    ...legyen a tested gyenge, mint egy korhadt ág, söpörjön el az első
    járvány, sose apadjon el a véred, és kínok közt fetrengj minden csepp
    méregtől - ezt akarom én, és ezt akarja... 
    a penge egyenesen a szívébe hatolt. 
    Cass állva maradt. Egy pillanatig hitetlenkedve bámult ellenfele
    agóniától tágra nyílt szemébe, elnézte ahogy szája egy nevet
    formáz, majd, akárha kristályüveget tört volna darabokra az imént,
    eltávozik belőle az élet; kitépte kardját az elhanyatló testből,
    lerázta róla a vér nagyját, és felkacagott. Dacára a csuklójából
    patakzó vérnek, a fájdalomnak, ő csak kacagott szívből, kacagott
    megkönnyebbülten, kacagott, amíg csak 
    
    ...Herceg... 
    
    a madárra nem tévedt a pillantása. Elkomorult, s kardját maga előtt
    tartva megindult felé - bánta már, hogy isteni közbenjárást kért, és
    kiszáradt a torka, miközben az áron töprengett. „Felejtsd ki ebből az
    isteneket, rendben?” - hallotta mesterét ismét. 
    
    
    
    A varjú félrehajtott fejjel nézte, ahogy a harcos a csuklójához, utóbb
    a szívéhez kap; mire a de Gall fegyvermérge végzett vele, már károgva
    repült tova a hideg, őszi széllel. 
    
    
    1997. július 4., (QweR alapötletéből:) M.A.D.
    
    Eredeti URL:
    http://www.extra.hu/HellMakers/rpg/kuzd.html
    
    


         © RPG.HU, 2000