Végtisztesség! Vérszín eső söpört végig a városon. Ebben a száraz évszakban nem volt megszokott ezen természeti jelenség. Az éledező nap első sugarai, vöröses fényükkel ,alig-alig tudták a földre juttatni jótékony hatásukat. Eme furcsa fényben állt Perindon. Mozdulatlanul figyelte a tér másik felét. Ruhája elnyelte volna a legerősebb napsugárzást is, ám az eső cseppekkel nem tudott mit kezdeni. Ahogy ott állt hasonlított inkább egy óriási bőregérre mint a méltán elismert harcosra. A városlakói megszokták már,hogy napkelte előtt az ősz harcos kezében fegyverével bámulja az Árnyak-terére vezető nagyméretű kaput. Megszólítani azonban nem merték; őt, ki órákat állt a tér közepén lévő kútnak támaszkodva. Idegen volt a városban, mégis tisztelték. A polgárok, nemesi rangjáért, a kereskedők, pénzéért, a bajkeverők pedig hatalmas erejéért. Nem sokat tudtak róla, mert keveset beszélt. Néha azonban mikor összejöttek Tessorond ivójában, mesélni kezdett, mindarról amit hosszú élete során tapasztalt. Ott ! az ivóban a történetek hallatán mindenkiben feltűntek a nagy csaták képei, Tiadlan és Tarin hegyláncai, a Taba-el-Ibara homokdűnéi, Ó-Pyarron romjai. Akik hallgatták Perindont, megláthattak egy másfajta Ynevet , kicsiny világuk egyszerre csak kitágult.Hiszen nekik a környező városokon, a tolvajokon kívül valami újat, megfoghatatlant nyújtott a kalandozók világa. A mindig változó és változtatni akaró erő, ami számukra csak a mesékben létezet, és mégis itt Tessorond ivójában egy sokat megélt igazi kalandozó beszélt velük, és ők némán, lélegzetüket visszafojtva,áhitattal hallgatták őt. A hallottakat elraktározták agyuk egy olyan részébe , ahová a magány , az unalom és az alkohol még nem találhatott utat , és csak akkor idézték fel újra, ha már biztonságban tudták önmagukat. Féltették megszerzett, kicsiny tudásukat, és óvták beteljesületlen álmaikat. Soha nem beszéltek egymásnak a Perindon-i történetekről, ahogyan Perindon sem mesélt jövetele céljáról. De ezen a reggelen valami megváltozott. Nem-nem a természet vagy az emberek, hiszen az emberek ugyanolyanok voltak, (még maga Perindon is) és a táj is csak az időjárás miatt mutatott más arcot a megszokottól. A változást érezték azok is , akik a természet ilyensége miatt házukban ücsörögve bámultak kifelé az ablakon,hogy lássák a feketébe öltözött, kezében kardal álldogáló, ősz hajú harcost. Mert amiért Perindon a városban tartózkodott az most mind ott volt a levegőben, a házakban, az élőlényekben és a tárgyakban is. Akik erősen figyeltek halhatták, amint a süvítő, erős szél egy nagyon-nagyon régi dalt ragad magával , az ős öreg kút mellől, hogy utána elveszhessen a bíborszínű derengésben a városfalon kívül. "Megfáradt a vándor, és szállást remél, kiszáradt torka, egy utolsó kortyot kér, Érkezőnek jöttem, ólomsúly lábakon. Had maradjak egy estét, hisz holnap úgy is távozom." A téren lassan megmozdult az addig nyugodtan álldogáló test, majd lassan egy kard e melkedett a levegőbe és a tisztelet jelét véste az ezernyi lehulló rubinkönnycsepp közé. Az ősz hajú harcos továbbra is az óriási fekete kaput bámulta , amely abban a pillanat ban, ahogyan a kard hegye ismét a kőkockához érkezett, lassan kitárult. A kapuszárnyak méltóságteljesen váltak el egymástól. A két szárny árnyéka egy pillanatra még össze kapcsolódott, hogy aztán mint "gazdáik " ők is folytassák megkezdett útjukat. Mintha valóban az istenek rendezték volna a dolgok ilyesfajta történését, hirtelen szinte varázsütésre a szakadó eső ekkor kezdet el alább hagyni, és Perindon végre hinni kezdte, hogy az Árnyak-kapuján túlra láthat , a régi városrészre. Oda ahol már nagyon-nagyon régen nem járt senki. A városlakók már elfelejtették, hogy miért nem szabad vagy tanácsos oda belépniük. Megelégedtek azzal, hogy nem lehetséges. Az öreg harcos még mindig csak bámult, meredten, keze görcsösen szorí! totta fegyverét, és ekkor a kapu közepén egy halványkék derengés tűnt fel. Fénye nem volt erős, ám mérete egyre nagyobbá vált. Amikor már akkora volt, hogy betöltötte a kapuszárnyak mögötti teret, akkor Perindon meglátta a jelenésben ifjúkori önmagát, tanítóit, első nagy csatáit, feleségét karján gyermekükkel, és látta régi barátait. "Egy igazi harcos nem mutat ki érzelmeket, mert az árulójává válhat!" Tartja egy mondás, ám a régi barátok, felesége, és egyetlen gyermeke láttán, bizony könnycsepp csordult ki a sokat látott szemekből. Igazi férfi könnycsepp volt, benne az oly sokáig elfojtott bánat és magányosság minden kicsiny része. Az utolsó kép ami feltűnt a jelenésben, saját, mostani valója. Majd a képek helyét átvette két vörösen izzó pont és testet öltöt egy olyan lény amelyet Perindon még soha nem látott. Magas volt úgy két embernyi arca ha volt is nem látszódott, mert bele olvadt abba a sötétségbe, amely körül vette. Mintha valóban csak egy árnyékharcos lett volna a sok közül, ám ami belőle áradt az a hatalmas erő, félelmet és tiszteletet sugárzott maga köré. Mérete pedig egyre csak nőtt-nőtt Perindon újra a tisztelet jelét írta le kardjával, majd, miután ezzel végzett érces hangján megszólította a lényt. - Üdvözöllek úrnőm küldötte! - Én is téged hős Perindon! Mi az mit szíved legjobban óhajt, mielőtt beteljesítem küldetésemet? -Nincsen nekem egyéb kívánságom, csak hogy az egyetlen fiam is részesüljön abból a kegyből amit én is megkaptam eddigi életem során az úrnőtől. -Perindon te mindent megtettél hosszú de kalandos életedben az úrnőért, és igen, a fiadra majd az árnyak vigyáznak ha rálép a neki kijelölt útra és álmai majdan segítik, hogy általa a te műved beteljesüljön. Az árnyék ekkor érte el az öreg harcost. -Jerr, Perindon, árnyak harcosa. Engedd hogy ki vezesselek eme árnyékvilágból. A te feladatod elvégeztetett. Hallod! Testvéreid már téged szólítanak, odaátról. Hagyd, hogy az árnyék vezessen tovább a kitaposott úton, melyen testvéreid is végig mentek már, hogy csatlakozhassanak az árnyak végeláthatatlan seregéhez. A éledező napot egy fekete felhő takarta el az égről. Beborította a sötétség Ynev, eme ébredező részét. Akik látták Perindont a téren, a felhő elvonulta után hiába keresték tekintetükkel. A téren a kút mellett már nem volt senki. Csak mintha a kapu árnyéka nőtt volna meg..... Morgena legyen kegyes hozzánk,drága Testvéreim ! Ramirez ramirez@cia.hu