Ilyen a háború...
Öreg volt már. Sokatlátott,
vén veterán, mégsem volt elég pénze egy tisztességes
ruhára. Ugyanabban a szakadt göncben járt már vagy tíz
álló esztendeje. Baljában hosszúpengéjű tört fogott,
jobbját hanyagul eltartotta testétől lefedezve ezzel a
lehetséges menekülési út egy részét. Tett még egy lépést
a sárban, majd térdeit mélyen behajlítva küzdőállásba
helyezkedett. Combja enyhe remegéssel tiltakozott a megterhelés
ellen.
- Gyere csak te disznó! - sziszegte ellenfelének.
Szemében undor csillogott, mint hajdanán a XIV.
Zászlóháború idején. Ő is ott volt az Őrlőben. A kevés
túlélő nevezi így a Kentar-i hágót, ahol ugoni törzsek
csaptak össze ereni szabad csapatokkal. Jó háromszoros
túlerő volt az orkok javára, a kékköpenyesek mégsem adták
meg magukat és nem is próbáltak meghátrálni. Ó nem! Ahhoz
túl büszkék voltak... vagy túl ostobák? Ezt már csak a
későbbi évtizedek történetírói fogják eldönteni. Hajnal
hasadtakor a seregek összecsaptak. Megkezdődött a
Mészárlás. A könnyűlovasok úgy törtek át az orkok laza
csapatain, mint fejsze a nyúlkoponyán. Nyomukat halálhörgés
és fájdalomtól rekedt üvöltések kísérték. A harci láz
ott lüktetett minden ereniben. Igen, még a tapasztalt Rindal
Teriesben is a Sas csoport vezetőjében. Azért hívták így
őket, mert mindig körbe - körbe vágtattak, mint a
tájékozódó ragadozó madár, és úgy ritkították az
ellenfél sorait; azok sosem tudván merről érkezik a
következő vágás, csak védekezni tudtak. Így lassan, de
biztosan elvéreztek. Vezérüket, Rindalt mindenki megfontolt,
hidegvérű stratégának ismerte, de most minden taktikát
nélkülözve rohant bele a hordába. Ez lett a vesztük. Az
ellenfél nem volt olyan ostoba, mint hitték - nem állt ki a
háromezer fős összeszokott lovassággal szemtől szemben. Így
a történelemben először az ugoni csőcselék tervet szőtt. A
hágónak mindössze két kijárata volt. Több száz mérföldes
kerülő lett volna, ha máshol akarnak átjutni, de nem
késlekedhettek. A végső összecsapásra hívta őket toroni
szövetségesük. Az ereniek pedig éppen ezt megakadályozandó
vágtak elébük. Azt remélték előbb érnek át a hágón és
az Ugon - fennsíkon aratnak döntő győzelmet az ellenség
felett. De gyorsabbak voltak a vártnál, tehát a csatának itt
kellett eldőlnie, ami még így is előnyösebb volt a lovasok
számára. Ezért az orkok elzárták a Gro-Ugon-i kijáratot,
hegyesre faragott fatörzsekkel. A terv bevált. A félelmetes
ereni kékköpenyes csapat belevágtatott az Őrlőbe. Hősiesen
harcoltak, bár tovább már nem használhatták ki
lendületüket és létszámuk azonmód a kétharmadára
csökkent, mikor a hátulról érkezők belesodorták az elsőket
a karókba. Őrült vérengzés vette kezdetét. Senki sem nézte
kit öl meg: barát nem létezett, csak ellenség. Órákig
tartott a küzdelem hullottak emberek orkok egyaránt.
Naplementekor ért véget az öldöklés. Meghalt szinte
mindenki. Közel tizenkétezer vértől lucskos test hevert
szanaszét. Némelyiket a felismerhetetlenségig összepréselte
a két felbőszült had. A Halál aratott azon a napon. Embert,
lovat, orkot sem kímélve. Végül már csak úgy hetvenen
maradtak állva. Az arány fele - fele lehetett; ugoni és ereni.
Gyűlölték egymást mégsem mentek ölre. Tudták, felesleges
lenne. Ők már nem dönthetik el a harcot. A végeredmény:
győzött Darton, döntetlen a Birodalmaknak és vereség az
elhullottaknak.
Az alaposan megőszült Rindal azóta is minden ehhez hasonló
küzdelmében az Őrlőre emlékezik.
Ballábát lassan előrecsúsztatva közelített a másik
felé.
- Mocskos dög. - köpte a szót - Miért nem tudsz igazi
harcosként küzdeni? Akkor aztán megmutatnám, ki vagyok. A
Sasok vezére, a Kérlelhetetlen Harcos, a Puszták Ördöge.
Minden izmát megfeszítve készülődött az ugrásra;
oldalában lüktető fájdalmat érzett: a Sérülés. Lándzsát
szúrt egy mocskos ork fattyú az oldalába és úgy rántotta ki
a nyeregből. A fejével fizetett aljasságáért.
Minden erejét összeszedve elrugaszkodott és szúrásra emelte
a kést...
Messzire hallatszott a fiatal malac kétségbeesett, utolsó
visítása.
Mr. Nada