Arel kedve szerint
- Végre megérkeztél, hölgyem! Már jó ideje vártam rád. – A férfi egy apró üvegpoharat tartott a kezében és körkörös mozdulattal rázogatta a benne örvénylő folyadékot. Mosolyogva helyezte azt a mellette lévő asztalkára, és karjait mellkasa előtt összefonva fordult a lány felé. Tűnődve vizslatta ugrásra kész, karcsú alakját, a rajta feszülő drága útiruhát. A világosbarna szemek elégedetten villantak kreol bőrű, férfimód szép arcában, sárszín hajának ölelésében.
Ryell csalódottan eresztette le lecsapni készülő kardját, és gyűlölködve nézett a férfi szemeibe. Az csak könnyedén, már-már hanyagul rántott egyet sötétbarna selyemköpenyén, majd karjaival a levegőbe simítva beszélni kezdett.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha bárkinek is mersze beleköpni Harassin levesébe… És hogy egy magadfajta még véletlenül is erre vetődjön, nos ilyen kegyet sosem reméltem volna a Háromfejűtől.

A lány egy pillanatra fegyvert tartó jobbjára meredt, majd egy ragadozó mosolyával nézett a férfira. A tőle telhető legtöbb gúnyt vitte bele a szavaiba, megpróbálva a lehető leghamarabb kihozni a sodrából.
- Annak a korcsnak az oltárán fogod végezni! Ugyanúgy, ahogy azt Darton szolgájával tetted!
Az történt, amire a legkevésbé számított. Harassin szélesen elmosolyodott, akárha dacos gyermek csitításához fog az ember, és a mennyezetre meredve, mintegy atyáskodva válaszolt.
- Ugyan, ugyan… Nem kell mindjárt úgy felfortyanni. Az öregnek úgysem lett volna már túl sok hátra. Meg aztán valld csak be, stílusosan fejezte be létét az anyagi világban… Egyetlen találat végzett vele, és még annak a tetűfészeknek a küszöbét sem kellett átlépnem, amit ti itt magatok között templomnak hívtok… Ha látnád a shuluri rontásszentélyeket…
- Fattyú! Ha nem én öllek meg előbb, lógni fogsz három falu előtt! És varjak fognak ülni a bitófádon és kacagni fognak… akárcsak a fellegekben járó sólymok, mikor megpillantják mindazt, ami megmaradt belőled – sziszegte a lány, újra megemelve az egykezes kardot. Bal keze az ujjasa alá rejtett sólyomhold után kutatott.
- A testemet? – Vágott közbe a férfi egyre szélesedő vigyorral. – Ezt a testet? – Ezzel megoldotta köpenye övét és lassan a földre engedte azt, gondosan ügyelve arra, hogy Arel papnője kövesse minden mozdulatát. Gyönyörködött az elhűlésében. Ahogy az elf vonású, gyönyörű arc eltorzul a nem várt kép láttán. Ryell pár pillanatig csak bámult a pőrén álló férfira, majd zavartan engedte le a fegyvert.
- Szerinted, hölgyem, mi az élet értelme? – A férfi elégedetten figyelte, hogy a lány először férfiasságára mered, majd egy semmi-pillanatra a szemébe néz, végül elkapja tekintetét, biztonságba menekítve a padló egy pontjára. Avatott szemek látták volna csak rajta, hogy minden erejét összeszedve próbál szabadulni a pillanat hatalmától, hogy visszanyerje önbizalmát.
- Mi lenne más, mint maga a stílus, a hatalom és az élni tudás…? – Hangja halkan, zsongón szállt a lány felé, s az csak vergődött annak varázsos szorításában.

A toroni élvezte a fölényét. Vágyott arra, hogy birtokolja a lányt, hogy eljátsszon vele, ahogy azzal a másikkal tette jó fél nappal ezelőtt. Hogy fájjon, hogy könyörögjön… a végtelen dacossága megtörjön, akárcsak a hite, s végül ő maga. Határtalan kéj lenne, hiszen ez a fiatal nő egy a sólymos ribanc követői közül. Lassan közeledett Ryell felé. Tudta, nem kell már sokáig játszania magát. Megütközött a válaszon.
- Én a te helyedben azzal a maradék idővel törődnék, ami a nyomorék istened kegyéből még megadatik neked pár percig… élvezd ki, Tharr talpnyalója! – Ryell, akárhogy is próbálta összeszedni magát, csak alig hallhatóan, nyögve tudta kimondani a szavakat. De legalább kimondta. Még képes megtartani önnön akaratát. Nem hagyhatta magát. Nem engedhette, hogy egy toroni előtt megtörni látsszon. Túl büszke volt hozzá.
- Ó, én pontosan azt teszem… És még jobban fogom élvezni a közelségedet. Művészet lesz az is, meglásd. Akárcsak ez itt – mutatott a férfi a szoba egyik elsötétített sarkába.
A lány erőtlenül fordította fejét a mutatott irányba. A szája elé kapta a kezét, mikor megpillantotta a kovács lányát. A szerencsétlen aznap tűnt el, mikor ő megérkezett a Dél-Ilanori falucskába. Három közül az egyikbe, akik Darton védelme alatt álltak, ám napok óta rettegtek egy titokzatos idegentől. Egy semmiből felbukkant valakitől, aki elvette az életet papjuktól és elrabolta szeretteiket. Az átok még csak ezt a falut hatotta át, de már mohón nyúlt a másik kettő után… Ám vele nem számolt. Egy lánnyal Arel követői közül, aki vállalta, hogy utánajár a rejtélyes eltűnéseknek.

A fiatal, tizennégy nyarat látott, leány éltében bájos teremtés lehetett. Most itt feküdt átvágott torokkal, ernyedt tagokkal, halálba meredő tekintettel. És szép volt. Hihetetlenül szép. Ryell szeme könnybe lábadt és összeszorított fogakkal nézte a holttestet. Egy pillanatra felvillant előtte, ahogy a toroni holtában gyalázza meg a gyereklányt, aztán a halál virágának rendezi, művészi formába.
Harassin megint eltűnődött Ryell macskaléptű, ruganyos alakját bámulva, aztán halkan mögé lépett, és a füléhez hajolva suttogta.
- Hiába, a stílus magáért beszél. És hidd el, hölgyem, belőled is gyönyörűséget varázsolok! Már tudom is hogy kezdek hozzá… - A férfi egyre csak duruzsolt, akárha festő lenne, ki andalgó ígéreteivel békíti modelljét a remekmű utolsó simításainál. Ryell összeszorította szemeit, hogy ne lássa maga előtt a férfi arcát, vonásait, a teste szépségét, hogy elzavarja hangja vonzó negédességét, zsongó finomságát. Botladozva tért ki a férfi közeléből, és a szemközti falhoz hátrált. Sírástól fojtogatva köpte a szavakat.
- Ha egy lépést mersz tenni felém, darabokra szaggatlak, te őrült! Igen, őrült vagy, nem is vitás. Takarodj!
- Igen… Így csak még jobb lesz. – Kacagott Harassin, kiélvezve győzelmét Arel papnője felett. – Hagyd, hogy a gyűlöleted az enyémmé tegyen!

Ryell keserűen felnevetett. Érezte, hogy kínjában teszi, és hogy lassan legyőzi valami erősebb. Feltör szívéből, legyőzi zavartságát, kétségeit… és új erőt önt fegyvert tartó karjába. Meleget érzett, dobogó meleget. A toronira nézett, és annak fellendülő karjával egy ütemben mozdult. Könnyedén ugrott félre a férfi ujjából kicsapó villám elől. Annak megrökönyödését szeme rebbenése árulta el. Ryell sietve előkapott egy markolat nélküli tőrt, és teljes erejéből a boszorkánymester felé hajította. Egy pillanatra elvakította valami. A fülében dobogó vér pedig elnémított körülötte mindent. Valahonnan távolról hallotta a férfi üvöltését, aztán újra visszazökkent a valóságba.
- Öljétek meg azt a szukát! – Hörögte a toroni, immár a szoba ajtajából mutatva a lányra. Csizmás lábak dobogása csapta meg a lány fülét. Megrázta a fejét, majd egy fáklyát a falról lekapva fogadta fel az ajtóban feltűnő két fegyveres férfit. Mögöttük két másik toporgott. Ryell feléjük vágta a fáklyát, majd kardját markolva rájuk vetette magát.
Az első katona egy laza mozdulattal térítette el a lángoló fadarabot, és ugyanazzal a lendülettel hárította Ryell csapását. Az Arel-papnő újabb támadást indított, ám a harcos megelőzte: irdatlan erővel csapott a lány combjába, végighasítva az oldalt fűzött puha bőrnadrágot. Ryell felkiáltott, bár már rég nem érzett fájdalmat. Esetlenül táncolt el a rázúduló csapások elől. Hátát a falnak vetette, és egy gyors fogásváltás után ismét támadott. A katona csak egy eltorzult “A`frad”-ot hallott, aztán eltűnt minden; a hang, a fény, az illat sosemvolt tüneménnyé enyészett.

A következő kettőnek nem volt akkora szerencséje hogy Ryellt komolyan megsebezze. Ha rövidkardjuk rést is talált a vadul vagdalkozó lány védelmén, pengéjük többnyire elcsúszott a szegecselt bőrvérten. Nem húzták sokáig. Egy-egy hirtelen vágás végzett velük. Már nem láthatták, ahogy negyedik társukat az Arel-papnő egy jól irányzott rúgással élvezkedő gazdájuk elé teríti. A toroni csak kirántotta katonája tőrét és egyetlen lassú mozdulattal, elvágta a torkát. Halk, kéjelgő hangokat hallatott közben. Ryell öklendezni kezdett, és megint amulettje után kapott. Pár lélegzetvétel után lecsillapodott annyira, hogy ki merje nyitni a szemét. Harassin még mindig ugyanúgy, pőrén állt előtte, ám vonzó mosolyát felváltotta valami túlvilági, ördögi vigyor.
- Pusztulj hát, utána úgyis az enyém leszel! – Suttogta szinte vérfagyasztóan és újra Ryellre emelte karját. A villám mellbe taszította a lányt és egészen a falig repítette. Nem csuklott össze. A bőrvért jó szolgálatot tett; megfékezte az energianyíl erejét… Ryell először hitetlenkedve ütögette meg vértje mellrészét, majd egy “Sohá”-t kiáltva elhajította a hosszúkardot. Az örökre elvágta lelkét áldozatától.
Csend lett. Átható, puha léptű csend ereszkedett a szobára. A vér szaga hűségesen eredt a nyomába. Ryell halkan felsóhajtott. Legszívesebben sírt volna, de nem hagyhatta el magát. Még nem. A falakat takaró mélyzöld brokátfüggönyök egyikéhez lépett, és lerántotta karnisostul, mindenestül. Tépett belőle egy akkora darabot, hogy combsebét bekötözze, aztán kardját kirántva a férfi mellkasából a folyosóra lépett.

Az élelmiszerraktárt és egy másik szobát elhagyva a Tharr-szentélybe ért. Halványan elmosolyodott, aztán míg sebe csak zsibbadva sajgott, nekiesett az oltárnak és a falakra aggatott szobroknak. Tört, zúzott mindent, amit ért. Mikor úgy látta, a kár helyrehozhatatlan, a ronccsá lett oltár tetejére vonszolta Harassin testét. Pár pillanatig csak bámulta művét, aztán megkönnyebbülten sóhajtva lökte kardját a hátára erősített hüvelybe. Elfordult káosz szülte művétől, aztán a szentély kivezető ajtajához bicegett.
Újabb folyosó következett. Ez még meg volt világítva azokkal a furcsa, zizegő hangot adó kőrudakkal, ám a következő ajtót elhagyva a régi bánya folyosójának vaksötétje fogadta. Erejének utolsó morzsáit is felélve futásnak eredt. Fogait összeszorítva át-átszökkent egy-egy összekaszabolt élőholt felett. Akkor támadtak rá, mikor a temetőbeli sírok egyike alatt húzódó járaton keresztül a bánya járataiba ért. Összesen néggyel találkozott, ahogy egyre közeledett annak a fattyú Harassinnak az odújához… Ám most úgy tűnik sikerül egyre távolabb kerülnie tőle. Muszáj kijutnia, és hírt vinni a fentieknek. Ha a faluban megtudják, hogy a titokzatos átokhozó semmivé lett, biztos fellélegeznek. Kaelből pedig új pap érkezik majd a néhai tisztjének betöltésére. És az élet visszatér a régi kerékvágásba.

Hamarosan elérte az oldaljáratot záró fémajtót. Ujjait megfeszítve kinyitotta, majd felkapaszkodott. Csaknem hason kúszva kellett előreküzdenie magát. Mintha nagyobbnak tűnt volna, mikor aláereszkedett. Elővonta kardját, hátha így nagyobb hely jut neki, és tovább mászott. Végig abban reménykedett, hogy újdonsült társa észreveszi a sírnál hagyott fáklyát, és felfedezve a rejtekajtót, utánaered majd. Az élőholtakon átverekedve magát már tudta, hogy a bárd inkább búcsút mondott a falunak és a megoldásra váró rejtélynek, megóvva ezzel saját bőre épségét. És persze magafajtája kétes hírűségét.
- Kinnar – sóhajtott a lány. – Miért csinálod ezt velem? – Aztán csak megrázta a fejét, és óvatosan előbbre tornázta magát.
A sírfedél könnyedén félregördült, ahogy Ryell nekifeszült. Pár pillanat múltán már kint állt a fejfák között, és megrökönyödve meredt a sír mellett lévő szekér szélén üldögélő férfira. Az kedvesen mosolyogva nézett vissza rá.
- Merre jártál, drága papnőm? – A komisz szemek látványa szertefoszlatta Ryell első haragját, aztán leengedett karddal válaszolt.
- Csupán megoldottam ennek a földnek a rejtélyét, amíg te idekint múlattad az időt a nyavalyás pipafüveddel… És persze mondanom sem kell teljesen egyedül.
- Hm – Kinnar egy ideig csak bámult a zöld szemekbe, aztán övtáskájába nyúlt. – Igaz is… Ha nem mondod, tán még el is felejtem.

Elővette egyszerű, fából faragott pipáját és megtömte. Nem gyújtotta meg. A lány remegő kezét nézte. Jó ideig nem szólt. Ryell már-már menni készült, mikor felmordult.
- Itt maradsz.
Mielőtt a lány bármit tehetett volna, két erős kar ragadta meg mindkét oldalról. Megpróbált szabadulni szorításukból, de végül engedett. Magyarázatot várva, mereven nézte a férfit. Kívánta a tekintetét, ami mindaddig biztonságot, megnyugvást jelentett neki. Ahol mindig derűt és csodálatot látott. Nem értette, hogy lehet köze mindehhez ennek a férfinak. A férfinak, aki látszólag mit sem törődött az egész üggyel, és csak a napot lopta a fogadóban. Aki minden áron el akarta hagyni a falut és minden erejével magával csábítani őt. Tovább bámulta Kinnart. Az fejét lehajtva, a földet tüntette ki tekintetével.
Közben Ryellben egyre több képtelen gondolat ütötte fel a fejét. Végül eszébe jutott: a levél. Az “egyszerű közvetítő”, aki a levelet kézbesíti Harassinnak, beteg elképzeléseinek megvalósításához. Hogy is nem vette észre előbb. Ott állt a levélben, amit abban a szobában talált még a szentély előtt. Jó ideig átkozta volna még magát, amikor a férfi végre felemelte a fejét és a lányra tekintett. A zöld szemek állták a pillantását.
- Miért nem tudtál kimaradni az egészből? Látod, teljesen egyedül jutottál eddig. És itt vége. Meghalsz. Volt haszna? – Csalódottan csóválta a fejét, és szemeit lesütve rávágta. – Nem.
Ryell csak hallgatott. Szavakat keresett, hogy Kinnar fejéhez vághasson bármit, ami az eszébe jut, de inkább csak hallgatott. Végül halkan csak annyit kérdezett: - Miért?

A férfi megint jó ideig nem válaszolt. Mikor felnézett a lányra már másvalakinek látszott. Eltűnt a kisfiús mosoly szája sarkaiból. Szemének komisz tekintete. Az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Kegyetlen volt és tiszta. Az ilanori lány elhűlve nézett a bárd szemeibe. Az csak megvonta a vállát.
- Én csak egy összekötő vagyok. Emlékszel…
Ryell előre lendült, és szabadulni próbált, ám a mellette álló két férfi erősen tartotta. Végül a férfi csak annyit mormolt a fegyvereseknek, hogy öljék meg a lányt, majd egy csettintésre eltűnt a szemük elől. A két harcos előre lendítette az Arel-papnőt. Az biztos talajt érve várta a másik kettő támadását. Mielőtt elérték volna, halk suttogást hallott a háta mögül.
- Kaelben találkozunk. Arel kedve szerint…
A lány nem fordult utána. Egy utolsó lendülettel fogadta a csapásokat, és egy fél perc múltán, mire a két zsoldos holtan nyúlt el a lábainál, Kinnar már messze járt. Ryell csak a temető kapujához vánszorgott, és ott térdre rogyva végre kitört belőle a zokogás.
Eleredt az eső.