Fények játéka A lemenő nap arany fénnyel csillant meg a tó tükrén. Eltáncolt rajta, arany rúnákat festve a mit sem sejtő víztükörre. Mintha egy sárkány arany pikkelyei futnák el az egyébként rideg, hűvös tavat. Ez utóbbi képzettársítás különösen fájdalmasan érintette a víz tükrét bámuló lány lelkét. A szeme előtt újra kirajzolódott a kék égbolt, a lába alatt a fehér felhők és itt-ott a fenyvesek. Talán ezek a fenyvesek... Talán az a kis csillanás északnak ez a tó itt... És a látóhatáron hatalmas fekete alak. Éjfekete árbócerdő, koponyát mintázó tatbástyák. Távoli vezényszavak visszhangoznak az emlékezetében, tudja, hogy talán minden most dől el. Tűz, mennydörgés és sárkányok. A pikkelyeiken úgy csillan meg a lebukó nap, ahogyan most a tavon. Igen, pontosan úgy. A lány a víz fölé hajolt. Arca fénykoronával övezve nézett vissza rá. A jelek, amelyek borították, avatatlan számára semmit sem jelentenének. Neki az élete. És abban a legújabb fordulat... Orrnyergén lángok közt dobbanó szív. A fekete rémség a horizonton már egész közel van. A bástyákon hatalmas tűzvetők és katapulták. Csatazaj, rémület. A nagator tehetetlenül üvölt. Most már nem jutnak el Tysson Larba. A küldetésnek vége, ahogy az egész szövetségnek is. A kémjelentés, amiért a legkiválóbbak adták életüket, itt, egy nevenincs dombvidéken lesz a lángok martalékává. Urria és kalahorái elhagyták őket. Syana halk átkot mondott teremtőjére, mielőtt elnyelte volna a sötétség. A lány megrázta a fejét, hogy kisöpörje magából az emlékeket. Felállt, és végignézett tükörképén. Régi istene elhagyta ugyan, de már csöppet sem érdekelte. Új istenére gondolt, és új kalahoráira. Az imént foglyul ejtett szentségtörőhöz lépett. Gyűlölettel nézett végig az önkívületben heverő férfin. Ősi, gyűlölt ellenségeinek vére férgek vérével keveredett e szánalmas korcsfajzatban, aki valaha a Holdralépők klánjának mortele volt. Syana hozzákezdett az áldozati szertartáshoz. A Kosfejes úr örülni fog. Urria egy féreg... Ranagol hatalmas! Eternal Lepus