A hős halála... Télközép napjának éjjelén, viharos erővel cibálta a szél a "Mentődobás" névre keresztelt fogadó fáit. Odabent,szokatlanul békésen telt az este. Bár ez érthető is, hisz ilyenkor, télvíz idején, senki sem akar kint éjszakázni. A vígan pattogó kandalló elé félkörben karosszékeket állítottak. Itt foglaltak helyet mindazok akik a hírnevükkel, vagy pénzükkel ezt kiérdemelték.Ezek egyikén terpeszkedett az öreg Dvorik. Elégedetten kortyolgatta sörét, mellyel a vacsoráját öblítette le. Sikeres napot mondhatott magának, mert ilyen rövid idő alatt még nem szerzett egy vacsorát. Abból élt, hogy amerre járt gyűjtötte a történeteket és a híreket, majd továbbadta annak aki ezt honorálta. Nem volt nagyravágó megelégedett egy vacsorával, vagy némi útravalóval. A tele has és a jó meleg meghozta mesélőkedvét. - Hallottátok már a HŐS halálhírét? -szólt a mellette ülőkhöz. - Természetesen. Már mindenki hallotta, hisz lassan már harmadjára fogy el a hold mióta megtörtén az a szörnyűség- felelte a jobbján helyet foglaló mágus. - És azt is hallottátok hogyan halt meg? - kérdezte Dvorik hamiskásan mosolyogva. A válasz néma csönd és hallgatás. Arról, hogy a HŐS miben halt meg halgattak a híradások. Hű társai pedig csak annyit árultak el hogy harc közben esett el. Dvorik apó, elnyúlt a karosszékében és lassan mesélni kezdett. Lassan, komótosan, hogy mindenkinek legyen ideje elég közel húzódnia. - Három holdtöltével ezelőtt, a Kedves Csapdában töltöttem időmet. Bizonyára mindannyian hallottátok eme remek fogadó hírét. Tágas, otthonos, vendégfogadó. Szobái tiszták, a konyhája remek. Ha elhagyjátok Kalanter falvát feltétlenül térjetek be. -kezdte az öreg, eleget téve a Kedves Csapda tulajdonosával kötött megállapodásának - Az istenekre épp ilyen este volt mint a mai, én a fal mellett ültem a kisebb hősök részére fenntartott asztalok egyikénél. A fogadó telve volt. Időnként kitört némi verekedés, de ez pont elég volt arra, hogy új arcok léphessenek be. Az asztalszomszédom valamiféle korcs fajzat lehetett. Igazi félszerzet. Na, nem a hobbitok, tiszteletreméltó népére gondolok, hanem arra a tényre, miszerint ennek a fickó vérében ott kevereghetett az Ynev összes gondolkodó lényének a vére. Magassága egy törpé, vézna mint egy elf, orra mint egy gnómé, arcán goblin és ork ősök képe ütött vissza.Zöld, lapátnyi kezei közt egy amulettet egyensúlyozott, és már már dallamosnak tűnő hangján alkudozott egy boszorkánymesterrel. Mint az asztaluk felől szálló beszédből kiszürtem, e szerencsétlen lény tolvaj volt. A lehető legrosszabb a fajtájából. Zseb és torokmetsző, ráadásul az ügyetlenebbek közül. Úgy tűnt rossz amulettet lophatott el, mert nem született megállapodás közte és az asztaltársa közt.Végül a boszorkánymester mérgesen faképnél hagyta tolvajunkat. Amaz mégsem lehetett kontárja a választott mesterségének, mert kisvártatva egy apró tégelyt tett le az asztalra. Lúdtollat hozatott, és tégely tartalmával kenegetni kezdte a tőrét. Már-már arra gondoltam, hogy álomra hajtom fejem, mikor megérkezett a HŐS. Ott állt szálfaegyenesen az ajtóban, ő a nagy TNG! Minden kalandozó királya, a szüzek álma, az igazság bajnoka. Mindenki felismerte, hisz nála volt a híres kard, és a kifogyhatatlan vesszejü nyílpuskája, és a mellén világított a varázsfelirat mely fennen hirdette a nevét. Hirtelenjében, iszonyú csönd lett. Minden szem a fekete ruhás, fellegszemű kalandozóra tekintett. Itt Dvorik elhallgatott, a sörébe kortyolva időt adott, a lassabb értelemmel megáldott hallgatóinak a történet megértéséhez. A hosszúra nyúlt némaságot a Mentődobás énekmondója törte meg. - Szép kis csendvarázs lehetett... - vélte. - Ugyan, nem volt ott semmiféle varázs. - intett Dvorik a kupájával - Mindenki azt számolta, hogy mennyi TP járna, ha helyben legyaknák. De, hogy szavamnál maradjak. A nagy TNG ott állt az ajtóban, a csend ami fogadta, óvatosságra intette. Tudta itt az veszít aki elsőnek szólal meg. A percek ólomlábakon kúsztak, mikor elhangzott az a szó mely pusztítóbbnak bizonyult még egy aquir sötétséggel átitatott szavánál is. Ez a szó nem volt más mint, a TÁP. Nem tudni ki ejtette ki elsőnek, lehet hogy a pult mellett ülő hegyi troll, vagy a sarokban mulatozó fitos orrú elfek egyike, de a szó elhangzott. Mint ahogy gyorsreptü madár száll, úgy terjedt tovább és tovább. Szavamra az egész fogadó egy emberként ezt zúgta. A HŐS ott állt, halovány arcát a harag pírja öntötte el. Lassan kivonta a kardját, a kezével egyetlen jelet rajzolt a levegőbe, a gyors halál jelét. Az istenekre mondom, ott és akkor egy rezet nem adtam volna a többiek életéért. Negyvenen voltak egy ellen! A nagy TNG megforgatta a kardját, és támadot. Minden körben négyet! Erre félisteni volta adott okot. Az első útjába akadót, egyszerüen mellberúgta. Aszerencsétlen még holtában is három falat szakított át. Két gorviki fejvadászt, egyetlen kardsuhintással küldött az isteneikhez. Orkánként zúgott végig az asztalok közt. Volt akivel kardja, és volt akivel sziszegő nyilvesszei végeztek. Egyetlen ember volt aki megállásra tudta késztetni, valami Darton nevü fekete páncélos alak. Vele hosszan vesződött, még arra is rákényszerült, hogy felugorjom a még épen maradt asztalokra, és a támadás magasból előnyével szálljon szembe a fekete lovaggal. Párharcuk elhúzódott, így a többiek időt kaptak rendezni tépett soraikat. A megmaradt kalandozók a néhány kósza mágussal kiket egy Gandalf nevü vezetett, oldaltámadást indítottak. A próbálkozásuk kudarcba fulladt. A HŐS könnyedén védte az eggyesített rohamukat, és a mágikus válaszcsapásával tovább apasztotta az amúgyis megfogyott létszámukat. A kocsma mostanra mészárszékké változott. A fekete lovagon kívül csak elvétve lehetett látni bárkit akinek kettesnél magasabb lett volna a TSZ-e. A nagy TNG-vel folytatott harca közben áttevődött az én asztalomra. Ha nincs meg az akrobatika dobásom a Bukás az asztal alá-hoz, akkor már más ülne itt. De Arelnek hála, sikerült és így elmondhatom mi lett a harc vége. A vén mesemondó gyorsan belekortyolt a sörébe és folytatta tovább. - Ahogy a részegek ágyából láttam, a bukásom után a HŐS, átszökellt a félszerzet asztalára és felrugta azt az apró tégelyt mely tartalmával a korcs a tőrét kenegette. A félszerzet felkiáltott , és baljával a tégely után kapott. A nagy TNG, észrevette a lapátnyi kezet és annak méreteihez igazítva ollózva kirugott a vélt ellenfelére. Hirtelenjében vakolat és faldarabok záporoztak mindenfelé. A fogadó fala kidőlt. A korcs szerzet kihasználta az alkalmat és lemetszette a nagy TNG micsodáját! - mondta Dvorik az utolsó szót megnyomva. A hirtelen beállt csöndben minden hímnemü, egy emberként ellenőrizte a saját berendezésének a meglétét. - Khm, és azután? - kérdezte a tűzhöz legközelebb ülő Sogronita pap. - A HŐS fájdalmában felkiálltott, hangja isteni magasságokba szárnyalt, komoly fájdalmakat okozva fogadó postadenevéreinek. A pengére kent méreg azonnal hatni kezdett. Az isteni TNG az lassan asztalra omlott és rángatózni kezdett. Végül fennakadtak szemei, és hallhatatlan lelke belépett az örök körforgásba...- fejezte be Dvorik méltóságteljesen a mesét. A fogadó felzúgott sokkal szebb véget képzeltek a legyőzhetetlen hősnek. Innen is, onnan is kérdések röppentek a mesemondó felé. - Miért nem gyógyította meg magát? - Milyen méreg volt a tőrön? - Mi történt a Fekete Lovaggal? - Ki az a Zámbó Jimmy? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázták az öreget, aki hallgatásba burkolózott. Többen hangot adtak ama véleményüknek, hogy Dvorik biztosan hazudik, és ezért szurokba meg kátrányba kéne forgatni. Ekkor megnyikordult a Mentődobás ajtaja. Az ajtóban egy fekete, csuklyás, köpenyt viselő alak állt. Magassága, mint egy törpé. A lapátnyi kezében ismétlő számszerijjat tartott, oldalán a híres kard. Az arcán ork és goblin ősök képe tükröződött vissza ... BitWizard boreger@softhome.net