Sziasztok!
Egy zsenge probálkozás, bár igen nehéz dolga van az embernek, ha csak meg is akarja közelíteni az eddigi Démontanya-történetek színvonalát. Ha a Démontanya tulajdonosainak lelkivilágát sérti a helyrõl írt bármely részlet, akkor azon változtathatunk. Ha a színvonal... akkor írjátok meg, és nem folytatom.
Ha a történet nem olvasható az ékezetek miatt, akkor nézzétek meg a Gabi & Ákos által felkínált helyen. (Vagy itt! - Flu) Megpróbálom oda is felrakni. (Reszkessetek! :-) )
Halk nyikorgással nyílt ki a Démontanya fogadó ajtaja. Azon kevesek, akik
nem voltak restek és felpillantottak telt kupáik mellõl - mert a
Démontanyában ám soha sem hagyják kiürülni az ember poharát - egy sötét
lepelbe burkolózó alakot láthattak besántikálni rajta. Néhányan, kiknek
unalmukban nem volt jobb dolguk, szemügyre vették a jövevényt, de mindössze
annyit tudtak megállapítani róla, hogy az átlagosnál termetesebb és igen
ügyefogyottan jár. Az arcára egy pillantást sem vethettek az egész fejét
borító csukja miatt, amin mindössze a szájnak és a szemeknek volt egy-egy
hasíték vágva. Az idegen bizonytalan léptekkel a még egyetlen üres asztalhoz
botorkált és óvatosan leült az egyik székre.
- Mit parancsol uram? - lépet oda a fogadós gyorsan, mert bár az új vendég
nem úgy nézett ki , mint aki megengedhetné magának, hogy a Démontanya messze
földön híres konyháját kipróbálja vagy akár csak valami jobb fajta bort ki
tudna fizetni, de hát ki tudhatja. Ebben a fogadóban igen különös szerzetek
is megfordultak már és a tulajdonost nem egyszer érték igen komoly meglepetések.
- Egy sört és valami harapnivalót - bugyborékoltak elõ a furcsán ejtett
szavak a csukja mélyébõl. A fogadósnak ettõl a hangtól valahogy határozottan
rossz érzése támadt.
- Azonnal hozom - mondta, és igyekezett minél elõbb távol kerülni attól az
asztaltól. Kisvártatva egy felszolgálólány jelent meg egy korsó sörrel, egy
darab kecskesajttal és fél vekni kenyérrel. Némán lette és sarkon fordult,
ám mielõtt még kartávolságnyira jutott volna, az idegen utánanyúlt és
megragadta a könyökét. A lány arcán riadt mosollyal nézett vissza.
- Parancsol még valami az úr? - kérdezte, magába fojtva viszolygását.
- Igen. - recsegte az idegen visszataszító hangján. A lány a
csodálkozástól kerekre tágult szemmel bámulta az ismeretlen kezében
felbukkanó dupla Erigowi-aranyat. Az idegen a lány markába nyomta, és az
önkéntelenül is remegõ kezébe zárta a számára királyinak tûnõ ajándékot -
Téged! Este. Ha nem jössz el, vagy csak szólsz róla valakinek is, akkor
meghalsz.
- Ja, és szólj a gazdádnak, hogy ma éjjel itt szállok meg. - emelte fel
hangját a jövevény...
Közeledett az éjközép órája. A Démontanyában már az utolsó olajmécsest is
elfojtották amikor könnyû léptek halk nesze hallatszott a fogadó
szállásrésze felé vezetõ folyosón. Az ablakokat fedõ függönyök résein
beszûrõdõ holdvilág megcsillant a lopva közeledõ felszolgálólány riadt
szemén. A lelkében tomboló csatát vívott a kapzsiság és az idegentõl való
ösztönös undorodás. Minden porcikája tiltakozott a gondolattól, hogy az
idegen visszataszító kezével fogdossa, rámásszon, netán bugyborékoló,
iszonytató hangjával kedvességeket sugdosson fülébe. De két arany rengeteg
pénz és ahol kettõ akad, ott talán van több is. Nem is beszélve a
fenyegetésrõl. Chatarine - mert így hívták a lányt - minden kétség nélkül
elhitte, hogy a csuklyás ember megteszi amit ígért. Odaért a szoba
ajtajához, amiben az ismeretlen kapott szállást. Ki lehet ez az ember? Még a
fogadósnak sem árulta el a nevét, sõt amikor az próbált meg érdeklõdni, csak
egy halálos fenyegetésnek is beillõ torokhangú morgást kapott válaszul. A
lány egy pillanatnyi habozás után bekopogott.
- Gyere be! - hallotta bentrõl a bizonytalan és mégis parancsoló hangot.
Chatarine az aranyra gondolt és belépett. A szobában félhomály fogadta. Csak
egy mécses éget, az is félig letakarva valamilyen rongyféleséggel. Az idegen
a legtávolabbi sarokban ült egy széken. Szinte teljesen árnyék takarta, így
a lány azt sem tudta kivenni, hogy rajta van-e még a csuklya vagy sem.
- Talán az lenne a legjobb, ha le sem venné - gondolta Chatarine.-
Biztosan igen ocsmány képe van, ha állandóan csuklyában mászkál. De mindegy!
Csak ezt az egy éjszakát kell kibírnom és holnap már gazdag leszek. Veszek
magamnak szép ruhákat, ráadásul ilyen hozománnyal biztos nem lesz nehéz
valami jóravaló férjet találnom magamnak.
- Vetkõzz le és feküdj le az ágyra! - tört föl a férfibõl. hangjából szinte
sütött a türelmetlenség és a vad, állatias vágy. A lány megremegett, de
engedelmeskedett. A lelkét megacélozta a szegénységben eltöltött tizenhét év.
- Simogasd magad! - adta ki az újabb parancsot az idegen. Ezt is megtette,
bár fogalma sem volt róla, mit akarhat evvel a másik. Aztán egyszer csak azt
vette észre, hogy ott van. Mozdulni akart, de nem tudott. A férfi ráfeküdt,
lefogta a kezeit.
- Nézz ide! - hörögte az ismeretlen. Nem volt rajta a csuklya. Chatarinét
elöntötte az iszonyat. Menekülni akart, de nem tudott. Küzdött a
szabadulásért, nem érdekelte õt már az arany sem. Csak kiszabadulni! Aztán
feladta. Tehetetlenül, sírva tûrte, hogy a férfi kielégítse vágyát. Ám
amikor a férfi végzett, akkor sem gurult le róla, mint ahogy az eddigi
egyetlen szeretõje - a fogadós - szokta, hanem rajta maradt, szinte
kiszorítva a tüdejébõl a levegõt.
- Akarod tudni miért nézek így ki? - zihálta õrjöngve az idegen. - Tudni
akarod ki tette Domvik nemes lovagját ilyen aljas és rút féregé?
A férfi már nem feküdt a lányon. Visszaült a sarokban álló székre, ám a
csuklyáját nem vette fel. Egy ideig meredten nézte az ágyon összekuporodó,
pityergõ leányt. Ha a mécses szeszélyes lobbanásai folytán az ülõ alak torz
arcára fény vetült, akkor - ha lett volna aki figyelje - észre lehetett
venni a pillantásában megbúvó gyötrõdést. Chatarine megmozdult, de a férfi
tudomást sem vett róla. A lelke már máshol járt. Elkezdet mesélni. Nem a
lánynak, sokkal inkább csak a saját lelkén akart könnyíteni. Ki akarta
beszélni magából az elmúlt évek felgyülemlett keserûségét, a rengeteg
fájdalmat, megaláztatást, a roppant indulatokat gerjesztõ tehetetlenséget.
- A nevem ... Nem, nem hozhatok szégyent apám házára... Bár már ez kit
érdekel?! Rael con Werry vagyok. Egykoron Domvikot szolgáltam, ezt az álnok
és híveit cserbenhagyó istenséget. Több véres csatában is megfordultam
ezelõtt, az egyházi zászlót védelmezve a kos fattyai ellen, ám amikor nekem
lett volna szükségem segítségre, rútul elárultak. Elárult az egyház és
elárult az, kit istenemnek hittem.
A volt lovag szavaiból áradó gyûlölet szinte betöltötte a szobát. A lány
rettegve nézte, mozdulni sem mert. Összeszorított fogakkal küzdött, hogy
visszafojtsa feltörni igyekvõ sikolyát. Meztelen testét idõnként zokogás
rázta meg.
- Hogy hogyan?! - folytatta a férfi, tudomást sem véve a lány
szenvedésérõl. Mind jobban belelovalta magát a saját szavai által korbácsolt
indulatba - Amikor a balsorsom összehozott a végzetemmel, senki sem
figyelmeztetett és amikor bajba jutottam senki sem segített. Senki! Se az
egyház, se az isten. Legalább hõsi halált halhattam volna! Vagy vethettem
volna önkezemmel véget az életemnek! De nem! Nekik ez sem volt jó. Szerintük
senki sem tehet isten akarata ellenére. Ha Domvik úgy akarta volna, akkor a
méreg elpusztított volna. "Nekem még feladatom van az életben" papolták
kenetteljes hangon. Hát nézz ide! Lehet így emberként élni? Igen, a méreg
tette. Az tette tönkre így el a testemet. Azért ráng ily csúful az arcom,
azért ilyen ocsmány torzó a képem. Én, aki valaha a nõk kedvence voltam!
Nekem kell aranyért megvásárolnom azt, mit régebben kérés nélkül is
megkaptam. És még így is undorodnak tõlem.
Mindketten zokogtak. Bár a szavak rekedten gurgulázva törtek fel az
elgyötört torok mélyérõl, a férfi elõadásmódjában mégis volt valami
magávalragadó. A lány szinte magáénak érezte a másik fájdalmát - feledve
sajátját - együtt szenvedett vele.
- Megrohantuk a ranagolisták egyik mocskos fészkét, ami a shadoni határ
közelében rejtezett. Mindenkit kardélre hánytunk... De hiába kerestük, a
hullák között nem találtuk meg a papot. Az oltárt is ezer darabra törtük.
Két nappal késõbb, tisztán emlékszem arra az átkozott estére, a csapat
betért egy útszéli fogadóba. Néhány kupa bor után én mondtam a fiuknak, hogy
kiszelõztetem a fejem. Kimentem sétálni. Gyönyörû csillagfényes éjszaka
volt. Óh, bárcsak zuhogott volna az esõ! Egyszer csak halk reccsenést
hallottam a hátam mögül, mint amikor valaki rálép egy faágra... Mire a
bortól lelassulva megfordulhattam volna, éles fájdalmat éreztem a hátamban.
Egy fekete köpenyes alakot láttam elsuhanni mellettem, be az erdõbe. Nem
üldöztem, mert tudtam, hogy úgysem találnám meg. Az erdõ mélyébõl gúnyos
kacajt sodort felém a szél... Visszabaktattam a fogadóba, figyelmezetni a
többieket, hogy rablók ólálkodnak a környéken. Ellátták a sebem, ami nem
volt túl mély. Akkor még azt hittem szerencsém volt...
Rael con Werry némán ült egy darabig. A szeme sarkából elõbuggyantak a
könnyek. A lány már nem zokogott, hanem a lábát két kezével átkulcsolva
szánakozva nézte a lovagot.
- Egy hét múlva kezdõdött. Viszketett az egész testem, de hiába vakartam,
csak még rosszabb lett. Aztán elkezdõdtek a görcsök. Rángatózott minden
tagom. De a legrosszabb az arcommal történt. Gennyes hólyagok keletkeztek
rajta, és a görcs csufossan eltorzította arcvonásaimat. Addig mélyen zengõ
hangomból ez maradt, amit hallasz. A papok? Imádkoztak értem és kiderült :
semmi hatalmuk sincsen. Talán csak a görcsökön tudtak enyhíteni. A fájdalom
szinte teljesen megszûnt, de a rángás maradt. Hát hogy nézek én ki!? Hogy
mutatkozhatnék így az emberek elõtt? Mindenki ugyan úgy nézne rám, mint te.
Undorodnának tõlem az emberek.
A férfi itt újabb szünetet tartott. Talán hogy rendbe szedje gondolatait.
Ránézett a lányra és csak most tudatosult benn, hogy nem egyedül van.
- Mindez három évvel ezelõtt történt. Azóta csak a bosszú foglalkoztat.
Mindent kiderítettem amit csak lehetett a gyilkosomról. Mert meggyilkolt! Ez
az emberroncs már nem én vagyok. Azóta rájöttem, hogy nem egy egyszerû
útonálló támadott meg. Annak a szentélynek a papja volt, amit leromboltunk.
Akkor pont nem volt ott, piszkos ügyeit intézte a közelben, de amikor
visszatért, akkor utánunk vetette magát. Leste az alkalmat, hogy megtorolja
amit tettünk. Hát sikerült neki. De én bosszút állok! Tudom hogy néz ki,
ismerem a múltját. Már csak meg kell találnom és végzek vele!
A férfi szavait újra elöntötte az indulat.
- Akarsz hallani róla is? Elmondjam milyen mocskos élete van egy ilyen
szörnyetegnek. Hát tanulj belõle!....
A lovag halkan, nyugodtan beszélt, szavai mögül mégis ki lehetett érezni a
határtalan gyûlöletet. És a szenvedést. Szemei a semmibe révedtek, ahogy
maga is elmerült a történetben, amit mesélt.
- Ab Aclona. Ebbe a családba született. Ez egy régi nemesi család
Gorvikban, valaha a fél Akvilona tartomány az õ uralmukat nyögte. Ám egyszer
valamelyik meggondolatlan õsük magára haragított egy még erõsebb
vetélytársat és a család hatalma elenyészett. Már azt is csodának tartották
a környékükön, hogy egyáltalán fenmaradthatott a nevük... Dan ab
Aclona...Igen, õ volt az aki tönkretett. A szülei jelentéktelen senkik
voltak. Egy kis udvarházban éltek, épp hogy annyi földjük és parasztjuk
volt, amibõl fenntarthatták magukat. Állandóan a régi dicsõsérõl
ábrándoztak. A gyermekeiket is abban a szellemben nevelték, hogy a család
elõbb-utóbb majd visszaszerzi a becsületét. Fertõ! Tipikus gorviki
gondolkodás. Csak akkor ér valamit az élet, ha a tulajdonosának hatalom van
a kezében... - Rael con Werry, bár nem volt hideg a szobában, mégis
megborzongott - Két testvére volt. Egy bátyja és egy öccse. A nevüket nem
mondom, úgysem éltek sokáig... Az idõsebbik egy mérges vipera harapásába
halt bele. Senki sem értette , hogyan kerülhetett be a hüllõ a gyermek
szobájába. A kis Dan már idejekorán biztosította, hogy az örökséget õ kapja
majd... Ám nem sokkal késõbb felrémlett benne a gondolat : õ is áldozatul
eshet mind eszesebb öccse kapzsiságának. Elmentek hát kirándulni és mily
szerencsétlen baleset! A kisgyerek lába alól kifordult egy kõ és leeset egy
szikláról. És ekkor még csak nyolc éves volt...
A volt lovag vizenyõs szemével a lány tekintetét kereste. Az elborzadtan
meredt maga elé. Soha sem hitte volna, hogy egy gyerek ilyen gonoszágra
képes. Most már komolyan kezdte szánni a férfit, hogy egy ilyen
szörnyetegnek akadt az útjába.
- Kilenc évesen megmentett egy Ranagol papot... Igen... Az inkvizíció egy
csapata titokban behatolt Gorvikba, hogy az ítélõszék elé állítsák Farre
Vaniennát, Shadonban elkövetett bûneiért. Sikerült is megtalálniuk, de a pap
észrevehetett valamit. Elmenekült... Egy erdõben érték utol, ahol már-már
bekerítették. Ab Aclona ekkor találkozott Vaniennával. Hamar rájött, hogy
miféle emberrel hozta össze a sorsa, ezért segített neki. Mivel jól ismerte
a környéket, ezért sikerült kimenekítenie a papot a mind szorosabbra záródó
gyûrûbõl.
A lovag szomorúan csóválta a fejét. Az elmúlt években minél többet tudott
meg ab Aclonáról, annál jobban gyûlölte és undorodott tõle. Sajnos az utóbbi
pár hétben elvesztette a nyomát. Pedig már közel járt. Egyszer - talán egy
hónappal ezelõtt - felfedezett egy rögtönzött oltárt. A rajta hagyott,
hiányzó szívû áldozat még nem is merevedett meg teljesen. Nagyon közel járt,
de azóta mintha a föld nyelte volna el. Talán rájött, hogy valaki követi?
- Ranagol szolgája, akinek a segítségére sietett - folytatta kisvártatva -
meglátta benne a lehetõséget. Védõszárnyai alá vette. Ab Aclona többet már
haza sem ment, szülei azóta sem tudják, mi történhetett vele. A rendházban,
ahova a gyerek került teljesen felkészítették az ocsmány Ranagol
szolgálatára. Hiába, amilyen az úr, olyan a szolgája. Tökéletesen
összeillenek! Ezt az istent, valamennyi szolgájával együtt ki kellene
pusztítani ebbõl a világból!
A volt lovagba mintha egy pillanatra visszatért volna a rég elvesztett
büszkeség. Kihúzta magát, szavai keményen, elitélõen csengtek. Aztán a tûz,
ahogy fellángolt el is lobbant. A férfi szemében kihunyt a fény. A büszke
harcos helyén újra csak a megtört roncs gubbasztott.
- Aztán ott van egy furcsa eset. Ezt máig sem sikerült teljesen
megfejtenem. Valamiféle köpennyel kapcsolatos. Nem tudom pontosan , hogy mi
történt, csak azt : egy köpeny mentette meg azt a mocskos életét. Azt az
átkozott köpenyt valamelyik pártfogójától kapta és egy lehetetlen helyzetben
fel is használta. Sajnos szégyenének minden tanúját kegyetlenül
meggyilkolta, nem tudhattam errõl többet meg. Pedig lehet, hogy ez lenne a
kulcs. Ennek segítségével talán szélesre tárhatnám a bosszú kapuját... Azóta
mindig ezt a köpenyt hordja. Fekete selyemköpeny, vérvörös prémmel szegve.
Rael con Werry felállt a székrõl és az ágyhoz lépett. Lassú, bizonytalan
mozdulattal lehajolt és kihúzott alóla egy tarisznyát és kutakodni kezdett
benne. A mécses remegõ fényénél alig találta meg, amit keresett.
- Itt van. Ezt a levelet õ írta. - húzott elõ egy bõrtokot. - A határ
közelében fogták el a küldöncöt. Ab Aclona valamilyen tisztátlan ügyet
intézett Shadonban és az addigi eredményekrõl számolt be feletteseinek...
- Amikor elvégezte a feladatát, egy szentélyt és a hozzá tartozó földeket
bíztak rá, hogy gondozza Ranagol megelégedésére. Nagy kitüntetés volt ez,
figyelembe véve ifjú korát. Az elsõ lépés a hatalom felé vezetõ úton... És
mi ezt az utat álltuk el...
- Megtanultam a leckét. - sóhajtott fel a lovag. - Soha ne keresztezd egy
gorviki útját! Legfeljebb, ha örökre félre tudod állítani. De én megtalálom
és akkor meglakol minden vétkéért!...
A szolgálólány hajnal felé hagyta el a volt lovag szobáját. Besettenkedett
saját kis kamrájába és a másik két arany mellé rejtette azt is, amit con
Werry nemrég nyomot a kezébe. Átöltözött, majd hogy elûzze fáradságát kiment
az udvaron levõ kúthoz és megmosakodott. A jeges víz ugyan felfrissítette,
de a történet továbbra is ott zsongott az agyában. Rövid kis
élettapasztalatával fel sem tudta fogni, hogy létezhetnek ily kegyetlen
emberek.
Mire visszament a fogadóba, egy vendég üldögélt bent, kiszolgálásra várva.
Magára kapta kötényét és az asztalához sietet.
- Mit parancsol az úr?
- Hozzon egy finom reggelit, kedves. - mosolygott rá az ismeretlen
úriember. Feltûnõen megnyerõ mosolya volt. Chatarine hamarosan megjelent,
egy tálcán hozva az ételt.
- Parancsoljon. Jó étvágyat az ú... - megakadt a szava. Fejében mintha a
város összes templomának harangja kongott volna, jelezve a fenyegetõ
veszedelmet. A tekintetét nem bírta levenni a férfi köpenyérõl. Gyönyörû
darab volt. Fekete selyembõl, vérvörös prémszegéllyel.
- Hol van? Vezess! - állt fel a férfi. És a lány engedelmeskedett...