Hetedkori regék  


VALAHOL MESSZE, TÚL IDON ÉS KÉPZELETEN,
LÉTEZIK EGY VILÁG, MELYET ISTENEK ALKOTTAK, DE EMBEREK URALNAK

EGY VILÁG, MELYNEK ÉGBOLTJÁN KÉT HOLD RAGYOG,
HARCMEZOIN ACÉL ACÉLNAK, MÁGIA MÁGIÁNAK FESZÜL

EGY KOR, MELYNEK RENDJÉT KILENCEN VIGYÁZZÁK…
DE CSAK EGYIKÜK KÉPES VÁLTOZTATNI AZ ELEVE ELRENDELT JÖVON





ELOBESZÉD

Ynev szibillái kezdettol vallják, hogy a szférákon túli éjben minden teremtett lénynek – ifjúnak és aggnak, szelídnek és elvetemültnek – akad csillaga.
Az asztronómusok, kik a maguk kristálylencséivel sokkalta messzebbre látnak, korok óta tudják, hogy a kozmosz zsarátnokainak csupán egy töredékét tükrözi halandó szemünk – e ténybol következik, hogy a kontinens földjét tapodó fajzatok mindegyikére milliónyi csillagszem vigyáz.
Akadnak köztük szerencsecsillagok és balcsillagok, olyanok, melyek télen-nyáron láthatók, nemkülönben olyanok, melyek csak az esztendo bizonyos szakában emelkednek a horizont fölé, hogy hajósokat és vándorokat kalauzoljanak, prófétákat és szeretoket igézzenek meg fényükkel. Vénebbek a legvénebb létezoknél, a szférákon túli bolygóknál, tán még az isteneknél is. Mintázatukban ómeneket, elveszett titkokat és eltávozott hosöket sejtünk, mégsincs lajstrom, melyben valamennyi szerepelne, nincs ember vagy más kreatúra, aki az összesnek nevet adott volna… tán hogy az enyelgok, kiknek szokása a mindenségre örökjogon tekinteni, bátrabban mondhassák: “Ímhol a mi csillagunk!”
A Hetedkor birodalmai állócsillagoknak vagy méltósággal vándorló planétáknak rémlenek, de annak tűnhetett a hajdanvolt szemekben Cranta és Kyria, Ryek és Dawa, sot, a hozzájuk mérve kérészéltű Godon és Godora is. Az eleven lények csillagai közt vannak kicsinyek és hatalmasak, fényesen szikrázók és haloványak, olyanok, melyek ortűzként vöröslenek, vagy kéken hunyorognak a végtelen messzeségbol, akár a pincegázban halódó gyertyaláng. Akadnak fehérek és kránkosárgák, pikkelyzöldek és – némelyek szerint – pokolfeketék, melyek a Teremtéshez használt matériát más istenek uralta univerzumokba öklendik át.
A sors könyvében csak a hosszúéltű, éles fényű, vagy egyéb okból különleges csillagok kaphatnak helyet. A kométákat és a szférák mezsgyéjén tűzzé váló, koronként honunkat sújtó égi pörölyöket külön hely illeti meg a kalendáriomban… ám feledés az osztályrésze mindama parányoknak, melyek fényüket nem e világ felé sugározzák, és merész ívű pályájukat a vártnál gyorsabban befutva dühödt vagy csodás, de mindenképp tűnékeny lánggal lobbannak el. A kontinens népei más-más néven – hullócsillagnak, Kai-Syah könnyének, éjbe lott vesszonek – nevezik oket, ám egyetértenek abban, hogy kalandozó-lelkek, és hogy lefutásuk egy-egy szerencsevadász, fegyver- vagy mágiaforgató távozását jelzi e világ térségeirol.
Sorsuk különleges, fenséges és szomorú, hisz minden lefutó csillagban egy szív heve, minden villanásban régmúlt napok fényessége enyészik el, a szférákon túli éjbe szórva léte emlékeit. Ám míg az eleven kalandozókat gyanakvással vegyes félelem kíséri útjukon, csillagaik földünkön lelt szilánkjainak becsértéke a legnemesebb kövekével vetekszik. Aki rálel, kincsért vagy jó szóért meg nem válik tole, mert az ilyen szilánk – mint emlegetni hallom – visszacsempész valamit az élok világába ama hevületbol, mely valaha (csak tegnap talán) egy rejtelmes utazó testét hatotta át, temploma mindama szépségnek és iszonyatnak, mit szemei láttak, és részt juttat birtokosának ama istenek felett való szerencsébol is, mely a kiválasztottak napjait szükséggel és kényszerrel dacolva megsokszorozza.
Regék szólnak életmento és gyilkos tréfájú szilánkokról olyanokról, melyek viszályt szítottak vagy békét teremtettek, olyanokról, melyek folytatták és bevégezték evilági harcukat, vagy egész varázsukkal hordozójuk boldogulását szolgálták. Magam, ki kora gyerekségem óta ily szilánkot hordozok, csak az utóbbit erosíthetem: jól emlékszem, miként csepegtetett nyugalmat és derűt szívembe lar-dori vizsgáim idején, mint örvendett velem a kedves látásának Új-Pyarron tamariszkuszillatú éjében, míg az Égi Templom márvány teliholdként ragyogott a tetok felett, és hogyan tartotta bennem a lelket utóbb, míg tengereken és sivatagokon, erdok sötétjén és csaták vérzivatarán át vezetett utam. Velem volt Észak bál- és cintermeiben, delejes pászmákkal világította be elottem Erion Shulur és Ifin sikátorait, bántatlansághoz segítvén oly zugokban is, ahol az aranyat és a vasat nem, csak a vért és a bűbájt tisztelik. Sosem firtattam, ki lehetett, míg mulandó testben élt, de most, oszbe csavarodó hajjal és teli erszénnyel, jóhírem tenném rá, hogy ember és férfi volt, kinek lelkét – mert mindenkinél többet tud e szív titkairól – kész bátorsággal hagyom gyermekeimre, ha kitelik az idom.
A tudás, melyet e könyvben adok közre, nem tole, ám kétségtelenül általa való: magam gyűjtöttem, míg mestereim és népem dolgában Ynevet jártam. Diplomatának mondanak, noha iskoláimra nézve akolita, hajlandóságra asztronómus és kóborló vagyok, ki a természet szépségei mellett az írott szóéban leli legnagyobb örömét.
Pénzzel és szolgálattal sosem tartoztam, hittel, hűséggel vissza nem éltem, de – bár sem kultuszok, sem kabalák bolondja nem vagyok – a szívem felett hordott szilánk lekötelezettjének vallom magam. Néma jelenléte elhalt szeretteimet, az elmaradt barátokat és mentorokat pótolta: lényem merészebb feleként, bennem és érettem létezett, viszonzást sosem kért, én mégis örömmel törlesztek neki. Gyűjteményem kopjafa a hozzá hasonlóknak, és üzenet a nyomunkban jövoknek: “ döntesz, milyen emlék válik beloled.”
Ezt Peregrinus írta, a Szent Város lakója, ki ifjonti fovel világot járt, északi feleséget vett, és mindenkit ámulatba ejt fura kedvteléseivel. O, aki éjjelente az eget fürkészi, a hitvesi ágyban és az írópult mellett egyként gyönyört talál, és halhatatlan patrónusai helyett nevesincs barátjának ajánlja utolsó művét – palimnézisét ama nagyobb műnek, melyet hostettekkel róttak Ynev filamentumára, s melyet halandó szemek sokasága böngész ma is a csillagok mintái közt.





SYNERGIUM

a Geoframia elso kötetbol
lejegyeztetett a Krad kegyelmében való Igrain Reval által,
az Égi Fény 2848. esztendejében, godorai parton



A Világgerincként emlegetett Sheralan leghatalmasabb csúcsa tizenhétezer lábnyira magaslik a tengerszint fölé. Az örök fagy honának mondják: oly vékony és ritkás légréteg választja el a mindenség felsobb szféráitól, hogy éjjel-nappal a csillagok dermeszto fényében fürdik. Pusztító erovel tűz rá a nap is – nincs az a szívós fajzat, ami szikláinak repedéseiben megél. Ember lába sosem érintette, a godorai néphit azonban úgy tartja, belátható róla a Teremtés művének egésze, az északfokon ködlo Baurogtól a déli jégmezok pereméig.

Jöjj hát, olvasó – tekints körül ez egyszer úgy, ahogy csak istenek tehetik!

Onnét, ahová a képzelet röpít, valóban minden látható. Komor fenségükben tárulnak eléd a Világgerinc két oldalán alázúduló víztömegek, az északnak és délnek nyargaló hegyi folyók. Párájukon túl folyamok szalagja csillan, kanyarulataikban koszürke foglalatú ékkövek az osi, büszke városok.

Délen az Ibara aranyló homokfoltja ötlik szemedbe. Leheletének heve sűrűn fodrozza a légóceánt, a túlnan sötétlo bércek körvonala mégsem halványul el – a Kráni-hegység az árnyak birodalma, ölén ezredévek óta szövi ármányát a világunkban tanyát vert os-gonosz.

Egy sólyom röptét kísérve északnak villan tekinteted. Az Elátkozott Vidék haragzöld foltján idozik, seregek temetoivé lett völgyeken, lapályokon és dombokon siklik tova átfogja mindazt, ami a kyr nép partjainkon megtelepült ágának birodalma volt egykor. Az Ynevet ölelo vizek kékségében játékszerek csupán a teljes vitorlázatú hajók: révbe igyekeznek, vagy kyrektol örökölt merészséggel kutatják a messzi partok felé vivo áramlatokat.

A szem megfárad, a sólyom a felhokbe vág: lelkesen s borzongva állsz a Világ Tetején. A Szférák hideg fénye tűz reád megint sugarai mind lejjebb vezérlik lépteidet.

Sheralan fennsíkjai világtól elvonult mágusoknak, asztronómusoknak és szerzeteseknek szolgálnak menedékül. Napjaik folyása lassú, akár a gleccserek vonulása: közel jutottak a végso bölcsesség forrásához, de el soha nem érhetik. Szánod oket, és örülsz, hogy nincs dolgod velük. Mégy, amerre a fény vezet – a Világgerinc délnyugati lejtoin, a fenyveseken és lombhullató erdokön túli Erion felé. Godora fovárosa a szerencsevadászok paradicsoma: kétszáz öl magas falai közt – ha erszényed engedi - mindenkor szíves fogadtatásra lelsz.

Célhoz értél. Ynev köszönt.

Múltja kísér, üzen ha álomra hajtod fejed, megelevenedni látod képeit.

A Rivai Apokrif dorani olvasata szerint a Nagyok, akik világunk kristályszféráit – s talán magát a világot is – teremtették, egeinkbol való távoztuk elott megszabták a kezdet és a vég pillanatát. Az elso napkeltét kilenc sorsfordulóval választották el az utolsótól kilenc kor követi egymást, kilenc jóslat teljesül be, mire a halandók saját kezükbe vehetik sorsukat.

A világ ifjúságáról, a Nagyok távozása utáni Elso Korról keveset tudunk. A bölcsek úgy tartják, a levego sokkal ritkább volt akkortájt – a háborúkat a magasban vívták, a holtakat pedig az űrnek adták ahelyett, hogy a földbe temették volna. Ynev anyagi síkja szoros kapcsolatban állt a mindenség felsobb szféráival, és bizonyos Kapuk révén más létsíkokkal is ekkor érkeztek hozzánk mindama osnépek, melyekre fajtánk múlhatatlan irtózattal tekint.

A Másodkor a "harcos béke" korszakának mondatik. A messzirol idevetodött népek ekkor alakították ki befolyási övezeteiket a nap és a holdak alatt: szövetségek születtek és enyésztek el, mint homokban a zápor nyoma.

A Harmadkor vad háborúságai a felismerhetetlenségig megváltoztatták a kontinens arculatát. Pusztító csatákban mérték össze erejüket az elfek, az amundok és a dzsennek az aquirok a föld, a yamm-haikanok a tenger mélyére rejtoztek ellenfeleik haragja elol. Ekkor jött létre az Ynevért küzdo halhatatlanok egyezsége, mely megtiltotta, hogy hatalmukat az anyagi síkon tetremtésre vagy pusztításra használják. Ismert oly nézet is, mely szerint a Harmadkor istenei már csak nevükben és formájukban különböztek a maiaktól, lényegüket tekintve azonosak voltak velük.

A Negyedkor az emberi nem felemelkedésének és az ókultúrák felvirágzásának ideje volt. Fajunk nem uralta, csupán szolgálta a mágiát, melynek alkalmazásáért számosan életükkel vagy józan eszükkel fizettek. A választott kevesek eros államokat hoztak létre, tudásuk javát azonban viszálykodásra fecsérelték - el kellett bukniuk. Ekkor alapíttatott Krán, ekkor lépett szövetségre Ranagol a déli aqirokkal, s heklyezte fölébük félisten fattyait.

Az Ötödkor, melybol a kontinens legendáinak és tárgyi emlékeinek zöme ered, Északon Kyria, Délen Krán egyeduralmának ideje volt. Az istenek többsége ekkor öltötte fel máig ismert ábrázatát, s e kor végén testesült meg Yneven a mainapság Orwellaként emlegetett Avida Dolor, hogy beteljesítse bosszúját a kérészéltűeken.

A Hatodkor, a Kyria bukását követo káosz ideje a hataloméhes gonoszságnak kedvezett. Olyan szerzetek bukkantak fel, melyeket évezredekkel korábban elfeledtek olyan Kapuk tárultak fel, melyek nyitját senki nem ismerte… ám ezeken át nem szörnyetegek, hanem messzi földeken termett embernépek érkeztek Ynevre, és az osi fajok fenyegetésével dacolva létrehozták Észak szabad államait.

A hetedkori Világgerinc nem egyszerű vízválasztó: roppant falként magaslik a két világtáj különb-különb torol fakadt kultúrái közt. Egyesek úgy tartják, gyűlölségüknek hivatott elejét venni, mások szerint kihívásul állították az istenek, hogy fajtánkat a távolságban rejlo közelség, a különbözoség lepezte azonosság tiszteletére tanítsák. A harmadik, mindkét eddiginél merészebb elmélet Észak és Dél hitvilágának kiáltó ellentétét valamely osi meghasonlással magyarázza – olyan konfliktussal, melynek gyökerei a Teremtés elotti homályába vesznek, bizonyítékai pedig – ha léteznek egyáltalán – hét világkorszak óta pihennek háborítatlanul az ido homokjában…





© Ronin