Tartalom Következő A nemlétező lovag
1 Az egész birodalmi hadsereg ott sorakozott Párizs vörös falai alatt. Nagy Károlyt várták, hogy szemlét tartson a lovagok fölött. Jó három órája állhattak már. Meleg volt, kissé borús, fülledt kora nyári délután; főttek a páncélban, akár egy fazékban, lassú tűzön. Szó se róla: nem akadt egyetlen lovag sem a hosszú, mozdulatlan sorban, aki még érzett volna valamit, s ne bóbiskolt volna már régen; ámde a páncélzat nyeregben tartotta őket, egyazon peckes tartásban valamennyit. Hirtelen trombita harsant, háromszor egymás után: a tollak megremegtek a sisaktaréjokon, mint holmi fuvallatra, pedig állt a levegő; s ugyanakkor elnémult az a tengerzúgás, morajlás, mely mindeddig betöltötte a leget, s amely nem volt más, mint a harcosok fémtorkából előtörő komor hortyogás. Végre megpillantották a távolban Nagy Károlyt; egy természetesnél nagyobbnak tetsző lovon közelgett, szakálla a mellét verdeste, keze a nyeregkápán nyugodott. Országlásra háborúzás, háborúzásra országlás... mintha megöregedett volna egy kicsit, amióta utoljára látták.
Az uralkodó minden tiszt előtt megállította lovát, alaposan végigmustrálta őket.
Hát te ki vagy, Frankhon lovagja?
Salomon de Bretagne, felség! válaszolt fennhangon a megszólított, miközben feltolta sisakrostélyát, s megmutatta felhevült arcát; majd néhány gyakorlati adattal egészítette kijelentkezését; ilyenekkel: Ötezer lovas, háromezer-ötszáz gyalogos, ezernyolcszáz fő szolganép, ötéves tábori szolgálat!
Hajrá, bretonok! szólt Nagy Károly, s trapp-trapp-trapp, továbbügetett a következő század parancsnokáig.
Háttekivagy, Frankhon lovagja? kezdte elölről.
Olivier de Vienne, felség! hallatszott az ütemesen tagolt kiáltás, minekutána a sisakrostély mögül előtűnt a lovag ábrázata. Majd: Háromezer válogatott lovas, hétezer gyalogos, húsz ostromgép. Isten kegyelméből s a frankok nagy királyának, Károlynak dicsőségére: a pogány Fierabras legyőzője.
Derék, derék. Jól van, te vienne-i bajnok! szólt Nagy Károly, azzal kíséretéhez fordult: Soványkák ezek a lovak. Több abrakot nekik! S már ügetett is tovább. Háttekivagy, Frankhon lovagja? kezdte rá újra; mindig ugyanaz volt a hanglejtése: "Tattata-tata-tattata-tata..."
Bernard de Montpellier, felség! Brunamont és Galiferne legyőzője!
Szép város Montpellier! A szép nők városa! A hadsegédéhez meg: Elő kéne léptetni a lovagot...
Bizony igencsak megörvendezteti a szívet, ha szól a király, de hát hosszú-hosszú évek óta mindig ugyanaz a mondóka...
Háttekivagy e címerrel, melyet jól ismerek?
Nem kellett volna, hogy megszólaljanak: valamennyiüket fölismerte a pajzsukra vésett címerükről; de hát azt követelte a szokás, hogy fölfedjék arcukat, s elharsogják nevüket. Tán mert máskülönben valaki még úgy találhatná, akad jobb foglalatosság is, mint a szemlén való részvétel, s mást küldene maga helyett a páncéljában.
Alard de Dordogne, Aymon herceg fia.
Kemény legény vagy, Alard! Hogy van a papa? és így tovább. "Tattata-tata-tattata-tata..."
Gaufrey de Montjoie! Nyolcezer lovas az elesetteken kívül...
Hullámzott a sok sisakforgó.
Dániai Ogier!... Bajor Namo!... Angliai Palmerin!
Esteledett. Már alig lehetett megkülönböztetni a sisaknyílásokból kikandikáló szemeket. Nem volt meglepetés egyetlen arc, egyetlen mozdulat sem e hosszú-hosszú évek óta tartó háborúban immár előre látható volt az égvilágon minden: valamennyi összecsapás, párbaj (mindig egyazon szabályok szerint is vívták őket), s imigyen már ma lehetett tudni, ki győzedelmeskedik, ki bukik el holnap, ki lesz hős, ki gyáva, kinek ontják belét, s ki ússza meg annyival, hogy kiütik a nyeregből, és a hátuljára pottyan. A kovácsok is mindig ugyanazokat a páncélhorpadásokat kalapálták helyre esténként a szurokfáklyák világánál.
Hát te? A király egy talpig fehér páncélba öltözött lovag elé ért; csupán a vért peremén futott körbe egy vékony, fekete csík, különben az egész ragyogott, akár a hó, igencsak jól gondozták, egyetlen karcolás sem éktelenítette, valamennyi csukló akkurátusan egymáshoz illesztve, sisakján valami isten tudja, miféle keleti fajta kakastoll díszelgett, fel-felcsillantva a szivárvány valamennyi színét. Pajzsán széles, redőzött palást kirajzolva, ennek két szegélye között címer; s e címeren belül ugyancsak egy palást két szegélye, köztük egy kisebb címer, benne egy még kisebb, hasonlóképpen palásttal övezve. Palástok s címerek végtelen sora zárta magába a mind parányibb palástokat, címereket, legbelül pedig ki tudja, mi lehetett... Semmiképpen se volt már látható, a rajz olyannyira icipicire zsugorodott. Ki vagy hát, te fényes lovag? kérdezte Nagy Károly; minél tovább tartott a háború, annál ritkábban tapasztalhatta, hogy lovagjai gondot fordítanak a tisztaságra.
A nevem... fémesen, zörögve jött elő a hang a lehúzott sisakrostély mögül, mintha nem is torok adná, hanem maga a páncéllemez, s kissé visszhangos is volt a nevem Agilulfo Emo Bertrandino Guildiverni, Sura, Corbentraz, Alsó-Selimpia, Fez, Ésatöbbi lovagja.
Aha szólt Nagy Károly, s pöffentett is egy aprót előrebiggyedt alsó ajkával, mintha csak ezt mondaná: "Elvinne a nyavalyakórság, ha valamennyiök nevét meg kellene jegyeznem!" De rögtön össze is vonta szemöldökét. És miért nem tolod fel sisakod rostélyát? Miért nem mutatod orcádat?
A lovag nem mozdult; vaskesztyűs jobbja szorosabbra markolta a nyeregkápát, miközben pajzsot tartó balján mintha könnyű borzongás futott volna végig.
A hang most tisztán csendült a rostély mögül: Mert én nem létezem, felség.
Mi az ördög! kiáltott fel a császár. Úgy hát van már a seregünkben egy olyan lovag is, aki nincs! Hadd lám, mutassad.
Úgy tetszett, Agilulfo még tétovázik egy kicsit, aztán lassú, de határozott mozdulattal feltolta rostélyát. A sisak üres volt. A páncélban, a szivárványba játszó sisakforgóval ékes, fehér páncélban nem volt senki.
Ejha! Mi minden meg nem esik! így a császár. Aztán hogy teljesítesz szolgálatot, lovag, ha nem létezel?
Az akaratnak erejével s szent ügyünkbe vetett bizodalmam által! válaszolt Agilulfo.
Hát igen, igen... jól mondod. Így kell teljesítenünk a kötelességünket. Nos, ahhoz képest, hogy nem létezel, igazán daliás vagy!
Agilulfo volt az utolsó a hosszú sorban. A császár befejezte hát a szemlét, visszafordította lovát, s elügetett a királyi sátrak felé. Öreg volt már, hajlott rá, hogy távol tartsa magától a bonyolult kérdéseket.
Trombita harsant, "oszolj"-t fújtak. A szokott felbomlás következett: a lovak tipródva, farolva futottak szét, a hatalmas lándzsaerdő pedig meghajlott, hullámzani kezdett, mint mikor szél ringatja a búzamezőt. A lovagok leszálltak nyergükből, nagyokat nyújtóztak, a csatlósok pedig elvezették a lovakat zablájuknál fogva. Ezután a lovagok kiváltak a forgatagból és porfelhőből, lengő tollbokrétás, tarka kis csoportokba verődtek, s a kényszerű mozdulatlanság hosszú órái után szabad folyást engedtek a tréfálkozásnak, vidáman fecsegtek, kérkedve tárgyalták a nő- s becsületügyeket.
Agilulfo néhány lépést tett az egyik csoport felé, hogy közébük vegyüljön, majd minden ok nélkül irányt változtatott, s egy másik csoporthoz lépett; de nem tört utat magának s nem is törődött vele senki. Kissé határozatlanul hol ennek, hol amannak a háta mögé állt anélkül, hogy részt vett volna a beszélgetésekben, aztán eloldalgott. Leszállt az éj. A szivárványos tollak mind egyforma, meghatározhatatlan színt öltöttek a sisakokon; ám a fehér páncélzat magánosan, elkülönülve tündökölt a mezőn. Agilulfónak egyszeriben olyasféle érzése támadt, mintha meztelen volna; karját keresztbe fonva, megmarkolta a vállát.
Majd megrázkódott, s nagy léptekkel elindult az istállók felé. Mikor odaért, úgy találta, hogy a lovak gondozása nem a szabályzat előírásai szerint történik; megszidta a lovászokat, büntetéseket rótt ki az istállófiúkra, felülvizsgálta az éjszakai váltásokat, valamennyit, újra kiosztotta a feladatokat, aprólékosan megmagyarázva külön-külön mindenkinek, miként kell megbízatását teljesítenie, s el is ismételtette kivel-kivel a parancsot meg a hozzáfűzött magyarázatot, hogy lássa, vajon jól értették-e. S mert percenként kiderült a tiszttársak egy-egy mulasztása, szolgálattal kapcsolatos hanyagsága, egyenként félrehívta őket, elrabolván tőlük az esti csevegések édes, henye perceit, és tapintatosan, de azért határozottan s igen szabatosan fejükre olvasta mulasztásukat, aztán pedig az egyiket ide küldte, a másikat oda, a harmadikat meg amoda felderítésre, őrjáratba és így tovább. Mindig igaza volt, s ezt a lovagok sem tagadhatták, ámde elégedetlenségüket sem rejtették véka alá. Agilulfo Emo Bertrandino Guildiverni, Sura, Corbentraz, Alsó-Selimpia, Fez, Ésatöbbi lovagja bizonyára mintaképe volt a katonának; de a többiek nem állhatták, senki sem.
2 Éjszakánként a hadra kelt sereg tábori élete oly pontosan szabályozott, akár a csillagok járása: csupa őrszem-, ügyelet- és járőrszolgálat. Ám a sok herce-hurca, sürgés-forgás, a nappalok szüntelen hajszája, melyet olykor egy-egy ló váratlan megbokrosodása is súlyosbít, mindez elül ilyenkor: az álom leigázta a kereszténység két- és négylábú harcosait; emezek szép sorban állva alszanak, időnként dobbantanak egyet s fel-felnyerítenek, aprókat horkantanak, amazok végre levethették a sisakot meg a páncélt, s íme, most elégedetten horkolnak, igencsak elégedetten, amiért egymástól megkülönböztethető, összetéveszthetetlen, emberforma lények lehetnek újra.
Odaát a hitetlenek táborában ugyanígy fest minden: az őrök ugyanazokkal a léptekkel járnak föl-alá, az őrparancsnok ott is fölkelti a váltást, amikor lepergett a homokóra utolsó szemcséje, a tiszt pedig ugyancsak kedvesének ír a virrasztás óráiban. S a keresztény meg a pogány őrjárat egyaránt fél mérföldet hatol előre; már-már a két tábort elválasztó erdőig érnek, de aztán megfordulnak, egyik erre, másik meg arra s anélkül, hogy valaha is találkoznának, visszatérnek a táborukba, jelentik, hogy minden csendes, azzal szépen lepihennek. A hold s a csillagok némán futnak a két ellenséges tábor fölött. Sehol sem olyan édes az álom, mint a hadra kelt seregben.
Csupán Agilulfónak nem adott enyhet az éj. Sátrában, mely egyike a keresztény tábor legtakarosabb s legkényelmesebb sátrainak, igyekezett hanyatt fekve maradni (persze most is tetőtől talpig páncélban, hófehér páncéljában), s mindegyre csak gondolkozott; ámde nem az elszenderedés bágyatag, kósza gondolatai ezek, nem mindig meghatározott, szabatos elmélkedések. Csakhamar felkönyökölt fektéből; szükségét érezte valamiféle kétkezi foglalatosságnak; kifényesíteni a kardot, mely már amúgy is csillogott-villogott, vagy bezsírozni a páncél hajlatait, csuklóit...
Nem telt bele sok idő: ím, újra talpon volt, lándzsástul, pajzsostul, íme, már ott is hagyta sátrát, sápadt fényű alakja hol itt, hol amott tűnt fel az éjszakai táborban. A kúpforma sátrakból kihallatszott a mélyen alvók több szólamú szuszogáskórusa. Milyen is, amikor az ember behunyhatja szemét, elveszítheti eszméletét, alámerülhet a semmibe, majd fölébredvén újra ráismer előbbi, változatlan önmagára, a tudat fényénél sorra kicsomózza élete fonalának bogait minderről Agilulfo mit sem tudhatott, s noha irigyelte a létezőknek azt a képességét, hogy aludni tudnak, határozatlan s teljességgel bizonytalan irigység volt ez, hisz olyasmi a tárgya, amit még csak el se tud képzelni. Mindig újra meglepte s nyugtalanította a sátrak alól előbukkanó meztelen lábak látványa, az égnek meredő nagyujjak: az álomba merült tábor a test birodalma volt, a húsnak, Ádám ősi húsának burjánzó tenyészete, mely fölött borgőz s a nappali csaták nehéz izzadságszaga lengedezett; a sátrak nyílása előtt pedig ott hevertek szétszedve, darabokban az üres páncélok: reggelre majd kifényesíti s összerakja őket a csatlós- és szolgahad. Agilulfo vigyázva, idegesen lépkedett, s méltóságteljesen is: igaz, a hús-vér emberek teste kellemetlen, irigységhez hasonló érzést keltett benne de valamiféle dölyfös, megvető fensőbbség is eltöltötte. Lám, a híres-nevezetes társak! A sok dicső lovag! Kicsodák-micsodák valójában? Ím, nevük, rangjuk, haditetteik tanúja, bajvívó erejük és virtusuk kézzelfogható bizonysága: a páncél üres hüvellyé silányult, egy halom ócskavassá. Ők maguk pedig, ím, itt hortyognak, arcuk a vánkosnak lapítva, nyitott szájukból nyál csorog. Nem úgy ő! Őt nem lehet szétszedni, tagjaitól megfosztani; ő marad, aki volt, az éjszaka s a nappal minden percében: Agilulfo Emo Bertrandino Guildiverni, aki ekkor és ekkor Sura, Corbentraz, Alsó-Selimpia, Fez, Ésatöbbi lovagjává üttetett, aki ezeket és ezeket a haditetteket hajtotta végre a kereszténység nagyobb dicsőségére, akit Nagy Károly császár seregében ilyen és ilyen csapatok élére állítottak. Övé a tábor legszebb s legfényesebb páncélzata, mely elválaszthatatlan tőle. Különb tiszt sok társánál, akik pedig annyi dicső tettel kérkednek; sőt valamennyiök közül a legkülönb!
S mégis boldogtalanul járt-kelt az éjszakában.
Valaki megszólította:
Engedelmet, tiszt uram, mikor jön a váltás? Már vagy három órája állok itt! Egy őrszem volt, oly görnyedten támaszkodott lándzsájára, akárha bélcsavarodás gyötörné.
Agilulfo meg se fordult, úgy válaszolt:
Tévedsz, nem én vagyok az őrparancsnok azzal már ott is hagyta.
Bocsánat, tiszt uram... Ahogy erre járt, azt hittem...
A legkisebb szolgálati mulasztás láttán erőt vett rajta rögeszméje: mindent ellenőrizni, újabb s újabb hibákat, hanyagságokat fölfedezni mások ténykedésében; s ugyanakkor szenvedett is bántotta, nagyon bántotta, ha valamit rosszul csináltak, helytelenül intéztek... De minthogy most, ez éji órában, nem az ő feladata az ellenőrzés, az ő magatartását is helytelennek, sőt éppenséggel fegyelmezetlennek lehetne ítélni; Agilulfo tehát igyekezett türtőztetni magát, érdeklődését részletkérdésekre korlátozni, amiknek aztán másnap utánajárhat. Például hogyan rendezik el a lándzsaállványokat? Betartják-e a széna szárazon tartására vonatkozó rendelkezéseket?... Ámde minduntalan az őrparancsnokba, a szolgálatban levő tisztbe, a járőrbe botlott; sápadt fényű alakja mindig akkor tűnt fel, amikor ezek épp egy kis estéről maradt borocska után szimatoltak a kantinban... Valahányszor úgy kellett viselkednie, mint aki puszta jelenlétével tiszteletet tud kelteni, s rákényszerítheti felsőbbségét a többiekre, avagy ellenkezőleg : olyképpen, mint aki épp ott van, ahol nem kellene lennie, s ezért tapintatosan hátralép, igyekszik levegővé válni Agilulfo mindannyiszor szerfölött bizonytalanul érezte magát. Bizonytalanságában elgondolkozva megállt: nem sikerült sem így, sem amúgy viselkednie. Tudta, hogy senki sem állhatja, s szeretett volna valamiféle kapcsolatot teremteni a többiekkel: például parancsszavakat kiáltozni, őrmester módjára szitkozódni vagy akár gúnyosan nevetgélni, s olyan szavakat használni, amilyenek kocsmai cimborák között járják. Ám ehelyett csak valami köszönésfélét mormogott alig érthetően s félénken is, amit gőggel palástolt, vagy éppen gőgösen, amit félénkséggel tett elfogadhatóvá; s már odább is állt. Ahogy aztán távolodott, olyan érzése támadt, mintha utánaszólnának; visszafordult hát, de nyomban rájött: nem őt hívták; elsietett, akárha szöknie kellett volna.
Kibandukolt egészen a tábor végébe, elhagyta a sátrakat, felkapaszkodott egy kopár magaslatra. Az éjszaka nyugal mát csupán puha röptű, néma szárnyak apró, alaktalan árnyképei kavarták meg; összevissza szálldostak körös-körül, úgy látszott, röptüknek még pillanatnyi útiránya sincs. Denevérek voltak. Nyomorúságos kis testük, mely az egér- s madárforma közt bizonytalankodott még ez is valami biztos és tapintható dolog volt: erre-arra lehetett csapni vele a levegőbe, tátott szájjal, szúnyogokat nyeldesve; Agilulfo ellenben hiába volt talpig vasban, páncéljának minden egyes hasadékán átlengett a szellő, átröppentek a szúnyogok, átsurrant a holdsugár. Valami érthetetlen, meghatározhatatlan düh gomolygott benne, majd hirtelen kirobbant: előrántotta hatalmas pallosát, s két kézre fogva, teljes erejéből az alacsonyan röpködő denevérek felé suhintott. Oda se neki: tovább cikáztak kezdet s vég nélküli pályájukon, melyet alig libbentett meg a levegő áramlása. Agilulfo immár ütést ütésre mért, úgy vagdalkozott; meg se célozta a denevéreket, fejvágásai szabályosabb íveket követtek: a bajvívó pallosáét; mert, íme, már gyakorlatokat végzett, a másnapi csatára készülődött, sorra véve a kitörés, védekezés, cselezés fogásait.
Hirtelen megállt. Egy ifjú bukkant fel a domb alján, s nézte őt. Egy szál kardja volt csupán, felsőtestén könnyű páncéling feszült.
Ó, lovag! kiáltott fel. Nem akartalak megzavarni! Az ütközetre készülsz? Mert, ugye, pirkadatkor ütközetbe megyünk? Megengednéd, hogy véled gyakoroljam a bajvívást? Csönd. Tegnap érkeztem a táborba... Ez lesz az első ütközetem... Minden annyira más, mint ahogy vártam...
Agilulfo félig elfordulva állt tőle, karját keresztbe fonta, pallosát melléhez szorította: tökéletesen elzárkózott pajzsa mögött.
Ha a parancsnokság fegyveres összecsapást rendel el, a vonatkozó utasítások egy órával a hadmozdulatok megkezdése előtt kihirdettetnek a tiszt urak s a csapatok előtt mondta.
Az ifjú kissé zavarba jött, mintha megtorpant volna, egy percig hebegett-habogott, de aztán összeszedte magát, s az iménti hévvel folytatta
Én ugyanis... amint mondom... tegnap érkeztem... Hogy megbosszuljam az apámat... És szeretném, ha kegyelmetek, rangidősek, kegyeskednének megmondani, mit tegyek, hogy a csatában a pogány kutya Isoarre emírrel kerüljek szemtől szembe... igen, csakis vele, hogy bordái közé vágjam a lándzsámat, éppen úgy, amiképpen ő cselekedett hős atyámmal, néhai Girard de Roussillon márkival, kinek adjon Isten örök nyugodalmat!
Mi sem egyszerűbb, fiú! szólt Agilulfo, s hangja most még át is melegedett kissé; a szabályzatok, létszámok és beosztások tökéletes ismerete okozta ezt a melegséget, az öröm, hogy csillogtathatja szakértelmét és illetékességét, miközben az, akit kioktat, irulhat-pirulhat tájékozatlansága miatt. Részletesen indokolt kérelmeddel a Bajvívások, Bosszúk és Becsületen Ejtett Foltok Főhadbiztosságához kell fordulnod. Ennek utána megvizsgáltatik, mikor s mi módon adatik meg neked a lehetőség a kívánt elégtételre.
Az ifjú, aki azt várta, hogy atyja nevének említésekor a tiszteletnek s csodálatnak legalábbis valamiféle jelét láthatja majd, megbántódott; inkább a hangnem sértette, semmint a szavak értelme. Elutasította magában Agilulfo tájékoztatását, önnön lelkesültségét pedig mindenképp ébren akarta tartani.
De lovag mondta , engem nem holmi főhadbiztosságok izgatnak... értsd meg... inkább az aggaszt, hogy... tudod... én olyan bátornak érzem magam, olyan vérszomjasnak, hogy nem egy, de akár száz pogánynak is belét onthatnám, a fegyverforgatásban is ügyes vagyok, merthogy jól vagyok kiképezve... csak hát azon töprengek: ha majd belekerülök a nagy forgatagba, mielőtt még tájékozódhattam volna... nem tudom... Vagyis hát azt szeretném tudni... ha nem találom azt a kutyát, ha megszökik... Mondd meg, ó, lovag, hogy s mint cselekszel ilyen esetben?... Amikor a csatában a magad ügye forog kockán... olyan ügy, mely reád és csakis reád tartozik...
Én mindig szigorúan az utasításokhoz tartom magam válaszolt szárazon Agilulfo. Cselekedj te is így, s nem hibázol!
Bocsáss meg... mondta ijedten a fiú nem akartam alkalmatlankodni. Szerettem volna a bajvívást gyakorolni véled, egy lovaggal!... Tudod... jó vívó vagyok, csak hát néha megesik, kivált kora reggel, hogy az izmaim merevek, görcsösek, nem elég rugalmasak. Tekegyelmeddel is meg szokott ez esni?
Velem soha mondta Agilulfo, s már hátat is fordított neki, otthagyta.
Az ifjú elindult a tábor felé. A pirkadat előtti bizonytalan óra volt ez. A sátrak táján néminemű mozgolódást lehetett észrevenni. A vezérkar már az ébresztő előtt talpon volt; szurokfáklyák lobbantak fel a parancsnokok s a szállásmesterek sátraiban, feleselve mintegy a kinti derengéssel. Vajon valóban ütközetre virradnak-e, amint már este rebesgették? Az újonnan jöttet rabul ejtette az izgalom de másféle izgalom volt ez, mint amit várt, s mint ami idáig is kísérte; valójában inkább aggódott, mert úgy érezte: elvesztette lába alól a talajt, s üresen kong minden, amihez csak hozzányúl.
Lovagok jöttek vele szemben; testük immár fényes páncélba zárva, fejükön tollas sisak, arcuk előtt sisakrostély. A fiú utánuk fordult, megbámulta őket; kedve támadt utánozni a járásukat, tartásukat, azt, ahogyan a derekukat forgatták igencsak ünnepélyesen , s mintha mellvért, vállpáncél, sisak, minden egy darabból volna. Ím, itt van hát a legyőzhetetlen lovagok közt, készen arra, hogy versengjen vélök a csatában, hogy olyanná váljék, mint ők! Ám épp az a kettő, akit követett, nem ült lóra ehelyett egy térképekkel, irományokkal megrakott asztalhoz telepedett: bizonyára magas rangú parancsnokok voltak. Az ifjú odapenderült elébük, s bemutatkozott.
Raimbaud de Roussillon apród vagyok, a boldogult Girard márki fia! Azért jöttem, hogy bosszút álljak atyámért, aki hősi halált halt Sevilla falai alatt!
Amazok ketten leráncigálják torokvédő páncéljukról, s az asztalra rakják tollas sisakjukat. Két sárgás színű, tar kobak bukkan imigyen elő, két löttyedt bőrű, táskás szemű fizimiska, némi fakó bajuszkával ékesítve; vén tintanyalók, igazi írnokpofák!
Roussillon, Roussillon mormogják, miközben benyálazott ujjuk pergamentekercseken matat. De hisz téged már tegnap bevezettünk a lajstromba! Mit akarsz? Miért nem vagy a csapatodnál?
Semmi, semmi... nem is tudom... egész éjjel le nem hunytam a szemem... tudjátok, meg kell bosszulnom atyámat... meg kell ölnöm Isoarre emírt... Keresem hát a... mit is?... megvan! Mondjátok, hol találom a Bajvívások, Bosszúk és Becsületen Ejtett Foltok Főhadbiztosságát?
No, nézd a zöldfülűjét! Most jött csak, s máris mivel hozakodik elő! No, halljuk, mit tudsz a főhadbiztosságokról?
Az a lovag mondta nekem... hogyan is hívják?... az, akinek egészen fehér a páncélja...
No hiszen! Épp ő hiányzott még! Nem múlhatik el nap, hogy ne ütné bele valamibe a tisztelt orrát, ami nincs!
Tessék? Nincsen orra?
Minthogy ő semmiképp sem lehet rühes, nem tehet okosabbat, hát a mások rühösségét vakargatja mondta az egyik tintanyaló.
De hát ő maga miért nem lehet rühes?
Aztán hol, te balga, melyik testrészén?... Hiszen nincs testrésze egy se. Ez olyan lovag, aki nem létezik.
Hogyhogy nem létezik? De hát láttam! És akkor létezett!
Mit láttál? Vasakat... ő úgy van, hogy nincs... Érted, csibém?
Az ifjú Raimbaud soha nem hitte volna, hogy a látszat ennyire csalóka lehet; amióta csak a táborba érkezett, egyre azt tapasztalja: minden más, mint aminek látszik...
Úgy, hát Nagy Károly hadseregében lovag lehet valaki, oly sok címmel, ranggal, kitüntetéssel ékesített lovag, tetejébe pedig vitéz harcos és kiváló tiszt is... anélkül, hogy léteznie kellene?!
Pszt! Csöndesen! Senki se mondta: Nagy Károly hadseregében valaki ez és ez lehet... satöbbi. Azt mondtuk csak: van nálunk egy lovag, aki ilyen és ilyen. Ennyi az egész. Hogy mi lehet, s mi nem lehet, bennünket mit sem érdekel! Megértetted?
Raimbaud elindult a Bajvívások, Bosszúk és Becsületen Ejtett Foltok Főhadbiztosságának sátra felé. A páncélok, forgós sisakok immár nem tévesztették meg: tudta, hogy a széles asztalok mögött a vértezetek szikkadt, poros kis öregeket rejtenek. S még jó, ha rejtenek ha van bennük valaki!
Úgy, úgy... meg akarod bosszulni atyádat, Roussillon márkit! Lássuk csak... Ő generális volt... Nos, a legkedvezőbb eljárás egy generális megbosszulására három őrnagy másvilágra küldése. Kijelölünk neked három könnyű esetet, és kész.
Úgy látszik, nem fejeztem ki magam elég jól: nekem Isoarre emírt kell megölnöm. Az ő kezétől esett el az én dicső atyám!
Értettük bizony, persze hogy értettük! Csak épp ne hidd, hogy olyan egyszerű dolog ez... Egy emírt! Akarsz négy kapitányt? Reggelre kapsz négy pogány kapitányt. Ne feledd, hogy négy kapitány egy hadseregtábornoknak az ára, a te apád pedig csak dandártábornok volt.
Márpedig én megkeresem Isoarrét, és belét ontom! Ő kell nekem, csakis ő!
Dutyiba mégy te, nem csatába, ha így folytatod! Gondolkozz, mielőtt beszélsz! Hátha jó okunk van rá, hogy nehezen adjuk ezt az emírt... Mit szólnál ahhoz, ha például magának a császárnak volna valami elintéznivalója vele?
Ám ekkor a Főhadbiztosság egyik tisztje, aki mindeddig csak a térképek fölött görnyedt, azokat bújta, hirtelen fölpattant.
Megvan! Itt a megoldás! kiáltotta lelkendezve. Nem kell csinálnod semmit! Még hogy bosszú! Ugyan minek? A minap Olivier, azt hivén, hogy két nagybátyja elesett a csatában, megbosszulta őket! Azok meg csak az asztal alá itták magukat, azért tűntek el! Pácban voltunk éppen, hisz e nagybácsi-ügy miatt bosszútöbbletünk mutatkozott. Nos, így most már minden elrendeződik: egy nagybácsi-bosszút fél atya-bosszúnak számíthatunk; ekként úgy áll a dolog, hogy volt egy biankó atya-bosszúnk, s azt most kitöltöttük.
Ó, szerencsétlen atyám! üvöltött fel Raimbaud.
Ej, hát mi esett beléd?
Ébresztőt fújtak. Az éji sötétből kibontakozó tábort elárasztották a fegyveresek. Raimbaud szívesen elvegyült volna e tömegben, mely lassanként szakaszokba, századokba tömörült, s négyszögekben állt fel, de úgy tetszett neki: a páncélok össze-összekoccanása olyan, akár a rovarok fedőszárnyának rezdülése, szikkadt bogárhátak pattogása. Sok harcos csak derékig volt páncélban, alul gatyában, harisnyában pompáztak, merthogy a térd-, comb- és lábszárvédőt a nyeregben kapcsolták rájuk. Lábuk az acél mellkas alatt cingárabbnak látszott, megannyi tücsökláb, s ahogy mozogtak (kerek, szem nélküli fejükkel, behajlított, páncélba merevített karjukkal), az is tücsök- avagy hangyaszerű volt, sürgésük-forgásuk pedig akár a rovarok összevissza mászkálása. Raimbaud e bozsgás középpontjában állt, s ide-oda jártatta szemét valamit keresett: Agilulfo fehér vértezetét. Szeretett volna találkozni vele. Tán mert azt remélte, hogy megjelenésétől a többiek valósabb létet nyernek, vagy mert mindezek közt, akikkel csak találkozott, a nemlétező lovagnak volt a legmegfoghatóbb lénye.
Egy fenyő alatt pillantotta meg: a földön ült, s szabályos, egyenlő szárú háromszög alakzatra rakta a lehullott fenyőtobozokat. E hajnali órában Agilulfo mindig szükségét érezte, hogy valami "pontossági" elmegyakorlattal foglalatoskodjék: különféle tárgyakat számlált, mértani alakzatokba rakta őket, számtanfeladványokat oldott meg. E hajnali óra az, amikor a tárgyak elveszítik éj adta árny jellegüket, s lassan-lassan visszaszerzik színüket közben azonban mintha a pokol homályos tornácán lengenének által, épp csak hogy megérinti, végigsimítja őket a bizonytalan fény; ilyenkor az ember kevésbé bizonyos a világ létezésében. Agilulfónak éjjel-nappal szüksége volt arra az érzésre, hogy a dolgok hatalmas, tömör falként állnak előtte, ő pedig akaratereje megfeszítésével neki-nekigyürkőzhet e falaknak; csupán így őrizhette meg öntudatát. Ellenben olyankor, amikor kétértelmű bizonytalanság árnyékolta a környező világot, maga is úgy érezte, hogy belefullad a puha félhomályba nem sikerült egyetlen épkézláb gondolatot kihalásznia az űrből, s képtelen volt bármilyen ötletszerű elhatározásra vagy aprócska érzelemre is. Bizony kutyául volt ezekben a percekben: mintha mind kevesebb volna, fogyatkozna, sorvadna; olykor csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta megakadályozni, hogy szerte ne foszoljék. Nekiállt hát s számolt: faleveleket, kavicsokat, lándzsákat, fenyőtobozokat ami épp a szemébe ötlött. Vagy sorba rakta e tárgyakat, négyszögű meg gúla alakzatokba rendezte őket. Eme egzakt foglalatosságok segítségével sikerült erőt vennie rosszullétén, elfojtotta bús nyugtalanságát, gátat vetett a sorvadásnak, s ily módon visszanyerte józanságát, értelmének szokott világosságát.
Amikor Raimbaud megpillantotta, akkor is épp elmélyülten s gyors mozdulatokkal rakosgatta a fenyőtobozokat, előbb háromszög, majd négyszög alakba, s közben mindegyre számolt, kitartóan, csökönyösen számolt: hány fenyőtobozból áll egy-egy befogó s átfogó négyzete, ekképpen összehasonlítva őket egymással. Raimbaud most már értette: itt minden szabályok, konvenciók, szertartások szerint történik... S mögöttük? Mi van e töméntelen szabály, konvenció és szertartás mögött?!
Meghatározhatatlan csüggedés fogta el: úgy érezte, kirekesztették e játékból... De hát az, hogy bosszút akar állni atyja haláláért... aztán harci lobogása... meg hogy annyira szeretne Nagy Károly lovagja lenni... vajon ezek nem éppolyan konvenciók, mint Agilulfo lovag fenyőtoboz-rakosgatásai? S nem éppúgy az a céljuk csupán, hogy megakadályozzák a semmibe foszlást? Oly súlyosan nehezedtek rá e váratlan kérdések az ifjú Raimbaud földre vetette magát, s keservesen sírni kezdett.
Egyszer csak érzi, hogy egy kéz, egy vasból való, mégis könnyű kéz megsimogatja a fejét. Agilulfo térdelt mellette.
Mi bajod, fiú? Miért sírsz?
Az emberek csüggedése, kétségbeesése s dühe mindig tökéletes nyugalommal, biztonságérzettel töltötte el a nemlétező lovagot. Mentesnek érezvén magát mindattól, aminek csak a létezők vannak alávetve szorongástól, ijedtségtől, bánattól , felsőbbséges és oltalmazó tartást öltött.
Bocsáss meg szólt Raimbaud , tán a fáradtság... Egész éjjel nem hunytam le a szememet, s most olyan zavarodottnak, elveszettnek érzem magam. Ha csak egy percet szundíthatnék... De hát már nappal van. S te, ki ugyancsak virrasztottál?
Én akkor érezném magam elveszettnek s zavarodottnak, ha csak egyetlen percre is elszunnyadnék mondta csendesen Agilulfo. Mi több: meg se találnám magamat, elvesznék örökre. Ez okból ébren töltöm a nap s az éjszaka minden percét.
Rossz lehet...
Nem! Hangja keményen s szárazon csattant.
S nem veted le a páncélt soha?
Agilulfo most már megint csak tompán mormogott:
Levenni, fölvenni... számomra ennek nincs értelme.
Raimbaud fölemelte fejét, s merőn a sisakrostély rései közé nézett, mintha csak egy tekintet csillogását keresné abban a sötétségben.
De hát hogyan?...
S hogy volna másképp?!
A fehér páncélkéz még mindig az ifjú fején nyugodott. Raimbaud épp csak hogy érezte a súlyát, mint valami olyasmiét, ami teljesen híjával van az emberi közelség vigaszt adó vagy akár kellemetlen melegének valami viszolygásféle áradt szét benne.
3 Nagy Károly a frank hadsereg élén léptetett. Még csak felvonulóban voltak; semmi nem siettette őket nem is siettek. A császár körül lovagok csoportja erősen kellett fogniok a heves vérű, ficánkoló lovak zabláját. Ahogy szép csendesen ügettek, le-föl ringatózva nyergükben, ezüst fényű pajzsuk olyan volt, akár a halak tátogó kopoltyúja. A hadsereg meg egyetlen nyúlánk, pikkelyes halhoz hasonlított, egy angolnához.
Földmívesek, pásztorok, a környező falvak lakói lepték el az országút két szélét. A király! Károly király! kiabálták, s földig hajoltak (szakálláról ismerték fel inkább, mint a koronáról); majd rögtön fölegyenesedtek, a nyakukat nyújtogatták, és mutogattak a harcosokra.
Az ott Roland! Dehogy! Olivier!
Véletlenül se hibáztak rá; de hisz egyre megy: valahol mind ott lovagol, ez is, amaz is, így hát akár meg is esküdhettek, hogy azt látták, akit épp akartak.
Agilulfo a császárt körülvevő csoportban léptetett; időnként előrekocogott egy kicsit, majd megállt, bevárta a többieket; aztán meg a menet végére ügetett, hogy ellenőrizze, vajon a sereg rendben követi-e az élcsapatot; közben fel-felpillantott az égre, kiszámította a nap állásából, hogy hány óra. Türelmetlen volt, ideges. Ő, csakis ő tartotta fejében vonulásuk rendjét, hol kell pihenőt tartaniok, meddig kell jutniok, mielőtt rájuk esteledik. A többi lovag... no igen, csak "felvonulóban" voltak, akár lassan, akár kissé gyorsabban, mindig "felvonulóban". S azzal az ürüggyel, hogy a császár öreg s fáradt, minden kocsmánál megálltak egy kis itókára. Mást se vettek észre az úton, csak a kocsmacégéreket; no meg a szolgálólányok gömbölyű farát (jó alkalom néhány trágár megjegyzésre). Különben akárha útiládába zárva utaztak volna.
Még Nagy Károlyt érdekelte leginkább mindaz, amit útközben láttak. Nicsak! Kacsák, kacsák! kiáltott fel. Egész csapat totyogott az út mentén, a mezőn. S egy ember is volt velük ámde nem lehetett tudni, mi a csudát mível; guggolva lépked, keze a hátán, úgy rakja a lábát, olyan laposan, mintha úszóhártyája volna, a nyaka meg feszesen kinyújtva; s közben egyre csak hápog: "Háp-háp-háp." A kacsák rá se hederítenek mintha közibük való volna. S az igazat megvallva: közte s a kacsák között nem volt túlságosan szembetűnő különbség. Ruhája piszkosbarna, majdhogynem földszínű (úgy tetszett, nagyrészt zsákdarabokból varrták össze); s e gúnyát zöldesszürke sávok tarkították, akár a kacsák szárnyát mi több, a foltok, cafatok, pecsétek oly sok színben pompáztak rajta, mint amazokon a szivárványosan villódzó tollak.
Hé, te nyavalyás! Így hódolsz a császár előtt? ripakodtak rá a kötekedni mindig kész lovagok.
A megszólított hátra se fordult, de a kacsák megijedtek, s valamennyien egyszerre, nagy surrogással, szárnyverdeséssel felröppentek. Az ember fölvetette orrát, s egy pillanatig bámulta röptüket, majd karját kitárva szökdécselni kezdett; s ekképp szökdécselve, rojtokkal, cafatokkal ékes karját lengetve, boldogan vihorászott és hápogott: követte társait.
Egy posványos tó volt a közelben. A kacsák arra tartottak; szép könnyedén leereszkedtek a tó tükrére, majd csukott szárnnyal úszni kezdtek. Ahogy a tóhoz ért, a fura ember rögvest beleugrott. A hasára pottyant, és óriási fröcskölést csapott; majd összevissza kapálózott, még hápogott egyet-kettőt, de ezek a hápogások bugyogásba fulladtak, mert már-már elmerült; fel-felbukkant még, megpróbált úszni, aztán elnyelte a víz.
Ez a fickó a pásztoruk? kérdezték a harcosok egy parasztlánykától, aki arra járt, husánggal a kezében.
Nem, a kacsákat én őrzöm, neki semmi köze hozzájuk, ő a Gurdulu... felelte a kislány.
És mit csinál a kacsáiddal?
Ó, semmit... Olykor rájön a bolondóra... látja őket, megzavarodik, összekeveri a dolgokat... azt hiszi, ő is...
Azt hiszi, hogy ő is kacsa?
Igen, azt. Tudjátok, ő már ilyen... ez a Gurdulu... Szórakozott.
És most hová tűnt?
A lovagok odaértek a tóhoz. Gurdulu nem látszott semerre. A kacsák már átúszták a tavat, s most ott csámpáztak a túlparton a fűben. A tó körüli páfrányokon békák koncerteztek. Gurdulu hirtelen kidugta fejét a vízből, mintha csak eszébe jutott volna, hogy lélegeznie is kell. Zavartan nézett körül, úgy tetszett, nem érti, mi lehet az a páfrányszegély, mely ott tükröződik tenyérnyire az orra előtt. Minden egyes páfránylevélen egy-egy sima testű, zöld állatka ült; őt nézték, s teli tüdővel imigyen harsogtak: Brekk! Brekk! Brekeke!
Brekk! Brekk! Brekeke! válaszolt nekik Gurdulu fölöttébb elégedetten; mire óriási ugrándozás következett: a páfrányleveleken ülő békák a vízbe vetették magukat, a vízben levők meg kiugrottak a partra. Gurdulu most még egyet brekegett, azzal hopp, már ő is a parton volt csuromvizesen, tetőtől talpig sárosan; béka módra leguggolt, brekegett egy hatalmasat akkorát, hogy egyensúlyát vesztve újra belepottyant a tóba; csak úgy surrogott körülötte a nád meg a zsombék.
Egy halász evezett épp arra a ladikjával.
Nem fog ez belefulladni? kérdezték tőle a lovagok.
Hát bizony Omobó olykor elfelejti, elveszti magát... Bele azért nem fullad, nem... Inkább az a baj, hogy néha a halakkal együtt ő is hálóba kerül... Egyszer úgy esett meg vele, hogy épp halászott... Ahogy elnézi a vizet, látja, hogy egy hal igyekszik hálója felé. Nos, Omobó olyannyira rácsudálkozott, hogy tüstént fejest ugrott, s maga úszott bele a hálóba! Hiába, ő már ilyen... az Omobó...
Omobó? Hát nem Gurdulunak hívják?
Omobó. Mi így hívjuk.
De hisz az a lány...
Nem idevalósi. Lehet, hogy feléjük úgy hívják.
No és ő? Ő hová való?
Hát... hol erre csavarog, hol arra...
Ezután egy gyümölcsös mellett haladtak el. Szép érett körték mosolyogtak le a fákról. A harcosok lándzsahegyre tűzték, majd sisakrostélyuk mögé tüntették őket; a csutkákat utána kiköpdösték. Egyszer csak kit pillantanak meg az egyik körtefán? Gurdulu-Omobót személyesen. Fölemelt karja összevissza volt csavarodva-tekeredve, akár a göcsörtös ágak körülötte, s kezében, szájában, gúnyája rongyai közt, de még a fején is, mindenütt körték.
Nézzétek csak! Most meg körtefának véli magát! kiáltott fel jókedvűen Nagy Károly.
Megrázom! mondta Roland, és jól rávágott.
Gurdulu egyszerre eleresztette valamennyi körtéjét, s azok szanaszét gurultak a domboldalon; s látván ezt, maga is elkezdett hempergőzni a fűben elgurult, eltűnt a szemük elől.
Bocsásson meg neki, felség! szólalt meg egy öreg kertész. Martinzul olykor megfeledkezik róla, hogy nem az élettelen fák s gyümölcsök, hanem felséged hódoló alattvalói között a helye.
De hát mi űzi ezt a bolondot, ezt a Martinzult, ahogy ti hívjátok? kérdezte jóságos császárunk. Úgy tetszik, hiányzik egy kereke a fickónak...
Mit tudhatjuk mi, felséges uram? Az öreg kertész szerényen s megfontoltan beszélt, mint afféle bölcs, aki már sokat látott. Tán nem is lehet éppenséggel bolondnak nevezni. Tán csak az hibázik benne, hogy létezik, de nem tud róla.
No hiszen!... Ez itt létezik, de nem tudja, az én lovagom meg úgy tudja, hogy van, pedig nincs. Szép pár, mondhatom! mondta Nagy Károly.
Fáradt volt immár, a nyeregben való ülés elcsigázta. Hej, te szegény Frankhon!... morogta a szakállába, miközben nagyokat nyögve s kengyeltartó apródjaira támaszkodva lekászálódott lováról. Alig ért földet a császár lába, az egész menet mintegy parancsszóra megállt. Nagy sietve tábort vertek, és tüzet raktak a leveseskondérok alá.
Hozzátok elibém azt a Gurgurt vagy mi a csudát... adta ki a parancsot Nagy Károly. Hogy is hívják? fordult a bölcs kertészhez.
Aszerint, merre jár éppen, mely városokon, falukon átal felelte az öreg , meg hogy a keresztény avagy a pogány hadnak szegődik-e nyomába, hívják így vagy úgy: hol Gurdulu a neve, hol meg Gudi-Ussuf, Ben-Va-Ussuf, aztán Ben-Stanbul, Pestanzul, Bertinzul, Martinbon, Omobon vagy Omobestia, meg még Völgyek Roudája, Békés Jankó s Bárgyú Peti. Megesik, hogy valamelyik eldugott fészekben egészen másképp hívják, mint egyebütt. Azt is megfigyeltem, hogy egyik évszakról a másikra is váltogatja a nevét. Mintha csak leperegnének róla a nevek, egy se tud megragadni rajta. Neki meg éppenséggel egyre megy, hogyan hívják. Szólítsátok: azt hiszi, egy kecskét szólítottatok; mondjátok: "sajt" vagy "hegyi patak", s ő máris rávágja: "Imhol vagyok."
Két lovag közeledett: Sansonet és Dudon. Gurdulut hozták; úgy cipelték, mint valami zsákot. Talpra állították, s Nagy Károly elé taszigálták. Kapd le a süvegedet, te barom! rivalltak rá. Nem látod, hogy a császár előtt állsz?!
Gurdulu arca felragyogott: felhevült, széles ábrázatán frank és mórjelleg keveredett: olajbarna bőrét vörös szeplők pettyezték; vizenyős, kék, véreres szeme alatt tömpe orr, duzzadt ajak pompázott; haja szőkés volt, de göndör szakálla durva, serteszerű; s e szőrzethez itt is, ott is egyegy tüskés gesztenyehéj és zabkalász tapadt.
Hódolattal hasra vágódott, majd hadarva, rettenetes gyorsan beszélni kezdett. Az előkelő uraságok, akik mindeddig csupán állathangokat hallottak tőle, felettébb elcsodálkoztak. Szélsebesen pörgött a nyelve, elharapta s össze is keverte a szavakat. Olykor mintha minden átmenet nélkül egyik tájszólásból a másikba csapott volna; sőt a nyelveket is váltogatta: hol valamelyik keresztény nyelven, hol meg mór nyelven darált. A nyelvficamok s érthetetlen szavak áradatából körülbelül ilyesféle mondóka keveredett ki: Földdel érintem az orromat, lábra borulok a térde előtt, legalázatosabb felséged dicső szolgája vagyok; parancsoljon magának, s én engedelmeskedem nekem! Azzal meglóbálta a kanalat, melyet derekához kötve hordott. Amikor pediglen felséged azt mondja: "Parancsolooom, elrendeleeem, akarohooom!" a többi kutya, ez a szolgahad, mind engedelmeskedni tartozik nékem, elsősorban te... te szakállas, vén hülye, csecsemőpofa!
Leüssem a fejét, felséges uram? kérdezte Roland, s már elő is rántotta pallosát.
Kérem felségedet, kegyelmezzen meg neki! mondta a kertész. Szokásos tévedése volt ez: felségeddel beszélvén, megint összekavarta a dolgokat, megzavarodott, s nem emlékezett többé, vajon ő-e a császár, vagy az, akivel beszél.
Komiszleves illata csapta meg orrukat a gőzölgő kondérok felől érkezett.
Adjatok neki egy csajkával! rendelkezett Nagy Károly kegyesen.
Fintorok, hajlongások s érthetetlen motyogások közepette Gurdulu egy fa alá húzódott, hogy nekilásson a lakomának.
Most meg mi a csudát mível?!
Azon buzgólkodott éppen, hogy belenyomkodja fejét a földre helyezett csajkába mintha csak belé akart volna hatolni.
A jó öreg kertész odament hozzá, s megrázta a vállát.
Mikor akarod már megérteni, Martinzul, hogy neked kell megenned a levest, s nem a levesnek kell megennie téged?! Hát nem emlékszel? A szájadba kell kanalaznod.
Gurdulu elkezdte mohón hörpölni a levest. Oly hevesen kapkodott a kanállal, hogy néha elvétette az irányt. Ahogy ott ült, nekivetve hátát a fa törzsének, egy üreg tátongott épp a feje magasságában. Már ebbe kanalazta a levest.
Az nem a te szád! A fáé!
Agilulfo kezdettől fogva zaklatott érdeklődéssel figyelte e hús-vér emberkét, aki úgy tetszett szinte belehengergőzik a létező dolgok kellős közepébe, s oly elégedett, akár a viszkető hátán hempergő csikó; valami szédülésfélét érzett.
Agilulfo lovag szólt a császár. Tudod-e, mit mondok neked? Csatlósodul rendelem ezt az embert! Nos? Jó ötlet, ugye?
A lovagok gúnyosan vigyorogtak. Agilulfo ellenben, aki mindent komolyan vett (hát még egy császári rendelkezést!), új csatlósához fordult, hogy kiossza néki az első parancsokat; ám Gurdulu, minekutána behörpölte a levest, elterült a fa árnyékában, s elaludt. Ott hevert a fűben, tátott szájjal hortyogott, s melle-gyomra-hasa úgy süllyedt-emelkedett, akár a kovács fújtatója. A piszkos csajka legurult sarutlan, vastag lábához. Egy kis sündisznó tűnt fel a magas fűben, a leves illata csalogathatta elő; odamászott a csajkához, s elkezdte nyalogatni a maradék cseppeket. E foglalatossága közben nekinyomta tüskéit Gurdulu mezítelen talpának; ahogy előrefurakodott a zsíros cseppek felkutatásában, tüskéi is mindjobban behatoltak a mezítelen talpba. Végül is a csavargó kinyitotta szemét: körülnézett, nem értette, miféle fájdalom ébresztette fel. Megpillantotta lábát, mely úgy meredezett a fűben, mint a fügekaktusz levele s megpillantotta a talpának nekifeszülő tüskés állatkát is.
Ó, láb! kezdett beszélni Gurdulu. Hé, láb! Hozzád szólok, hallod-e! Mit állsz ott, mint egy hülye? Nem látod, hogy ez az állat szurkapiszkál? Láááb! Ó, te balga! Miért nem húzódol idébb? Nem érzed, hogy fáj? Bolond láb vagy valóban! Elég volna, ha csak egy kicsit is arrább húzódnál... egy icipicit! Ej, hát hogy lehet valaki ilyen buta?! Láááb! Figyelj ide legalább! Nézd a bolondját! Hogy hagyja magát kínozni! Húzózkodj már errébb, te hülye! Hogyan magyarázzam meg neked?! No, ide süss: nézd, hogyan csinálom én... Most megmutatom, mit kell csinálnod... Azzal behajlította térdét, s így elhúzta talpát a sündisznótól. No, látod! Olyan könnyű: ahogy mutattam, már te is tudtad. Ostoba láb, te! Miért hagytad magad oly sokáig szurkálni?
Megnyomkodta elzsibbadt lábát, majd talpra ugrott, fütyörészni kezdett; aztán hirtelen nekiiramodott, belevetette magát a bozótba, szellentett egyet, majd még egyet, azzal eltűnt.
Agilulfo olyasféle mozdulatot tett, mintha utána akarna eredni; de hát hova is mehetett? A völgyet itt is, ott is sűrű zabtáblák és medveszőlő- meg varjútövissövények csíkozták, az enyhe szellő felkapta a virágok hímporát, és sűrű lepkerajokat űzött tova, tajtékos, fehér fellegek úsztak az égen. Gurdulu beleveszett e tájba, eltűnt a völgyhajlatban, melyre játékosan mozgó fény- és árnyékfoltokat vetett a felhők mögül elő-előbukkanó nap; itt is lehetett, meg amott is: ezen vagy amazon a lankán.
Valamerről, ki tudja, honnan, énekszó csendült, fölöttébb hamisan:
De sur les ponts de Bayonne...1
A völgy fölé kiugró szirttetőn Agilulfo magas, fehér páncélalakja keresztbe fonta karját.
Nos, mikor kezdi meg szolgálatát az új csatlós? ingerkedtek a lovagtársak.
A császár parancsa azonnali hatállyal bír kongott Agilulfo gépies, színtelen hangja.
Mind messzebbről ugyan, de még hallatszott az énekszó:
De sur les ponts de Bayonne...
4 Midőn e történet lejátszódott, ama korban, a világ dolgai még igen-igen zavarosak voltak. Gyakran megesett, hogy olyan nevekkel, gondolatokkal, intézményekkel és formákkal találkozott az ember, melyek sehol sem érintkeztek a valóságos léttel. Másfelől a világban csak úgy nyüzsögtek a névtelen személyek, tárgyak és képességek, melyeket mi sem különböztetett meg a többi személytől, tárgytól s képességtől. Abban a korban nem mindig volt szükségszerű, hogy az akarat makacsul és szívósan létformát öltsön, valami nyomot hagyjon itt maga után, s összekapcsolják mindennel, ami van sokan rá sem hederítettek erre (akár nyomor, akár tudatlanság okából; vagy mert amúgy is sikerült nekik minden), s ekként egy bizonyos akaratmennyiség elveszett az űrben. Mármost megtörténhetett, hogy az ily módon feloldódott s szertefoszlott akarat és öntudat helyenként csomókba sűrűsödött akárcsak ama parányi, láthatatlan vízcseppek, melyek felhőgomolyokká állanak össze. Ezek a pöttöm gubancok aztán, véletlenül vagy ösztönösen, egy-egy akkoriban üres névben, címben, katonai rendfokozatban (vagyis meghatározott szabályok s gyakorlásra váró jogkörök összességében) adtak egymásnak találkozót; s főképp! egy-egy üres páncélban. Mert páncél nélkül, amilyen idők jártak, még a létező ember is eltűnhetett, hát még az, aki nincs... Így kezdett cselekedni Agilulfo Guildiverni is, hogy hírt s dicsőséget szerezzen magának.
Teodora nővér a nevem, a Szent Columbanus-rend apácája vagyok: én írom ezt a történetet. Kolostorban írom, régi okmányokból s irományokból, valamint a parlatoriumi fecsegésekből no meg a hébe-hóba erre vetődő vándorok elbeszéléséből is merítvén. Mi, apácák, keveset társaloghatunk katonafélékkel kevés alkalom adódik erre. Így hát, amit nem tudok, igyekszem elképzelni; mi mást is tehetnék? S nem is értem a történet minden részletét. Türelemmel kell lennetek tudatlanságom iránt; a magamfajta falusi lány, még ha előkelő szülők gyermeke is, mindig visszavonultan él: előbb isten háta megetti kastélyban, aztán meg zárdában; a szertartásokat, harmadokat, kilencedeket, a mezei munkákat: aratást, cséplést, szüretet s a szolgák megvesszőzését kivéve, valamint tűzvészen, vérfertőzésen, akasztásokon, továbbá katonai megszállásokon, fosztogatásokon, liliomtiprásokon és dögvészeken kívül nem látunk az égvilágon semmit. Mit tudhat a világról egy szegény apáca? Így hát sok vesződéssel s nagy-nagy fáradsággal folytatom ezt a történetet, melyet vezeklésképpen kezdtem el mesélni. Isten tudja, hogyan írom le majd a csatát én, ki hála az égnek, mit se láttam azon a négy-öt ütközeten kívül, mely ott zajlott le a várkastélyunk előtti síkságon, s melyeket kislány korunkban a csipkés párkányok mellvédjei mögül, a forró szurkos üstök között néztünk végig. (Hány temetetlen holttest rothadt ott szerte a mezőkön! A következő nyáron játszadozás közben mindig rájuk bukkantunk; egész bögölyfelhő röpdösött körülöttük.)
Raimbaud sem tudott semmit annak ellenére, hogy másra se gondolt eddigi ifjonti életében, még csak ez volt a tűzkeresztsége. Ott ült lován a csatasorban, várta a jeladást az ütközetre, de kedvét nemigen lelte a dologban. Túlságosan sok holmi volt rajta: páncéling és nyakvas, mellvért és torokpajzs, vállvért, páncélszoknya és verébcsőrű sisak, melyből épp hogy ki lehetett kandikálni, s a fegyverzeten hosszú köpeny; egy nála magasabb pajzsot kellett szorongatnia, továbbá egy lándzsát, mellyel valahányszor megfordult, kupán vágta a társait; lován is annyi a díszes páncéltakaró rajta ült, s mit se látott belőle.
Már-már elment a kedve attól is, hogy bosszút álljon Isoarre emíren, belét ontsa atyjának vére hullásáért.
Ezt mondták neki az okosok (az alakulatok helyét feltüntető térképek s egyéb irományok fölé hajoltak közben): Amikor hallod a kürtszót, lándzsádat magad elé szegezve toronyiránt előrevágtatsz, míg csak föl nem nyársalod. Isoarre a csatasornak mindig ezen a pontján harcol. Ha nem térsz le erről az egyenes vonalról, okvetlenül szembe találod magad vele, hacsak az egész ellenséges had rögtön szét nem szóródik; de ez aligha esik meg az első összecsapásnál. No, istenem, egy kis hiba persze mindig becsúszhat a számításba, és ha te nem nyársalod fel, majd felnyársalja a szomszédod. Így állván a dolgok, Raimbaud-t immár nem érdekelte semmi.
Köhögés jelezte, hogy megkezdődött az ütközet. A távolból sárgás porfelhő közeledett, s por csapott fel a földről is, lévén hogy a keresztény lovak ugyancsak vágtattak már. Raimbaud köhögni kezdett; s köhögött az egész császári hadsereg, ki-ki páncéljába zárva; imigyen vágtattak, köhögve s dobogva, a pogány porfelleg felé, s mind közelebb hallatszott a szaracénok köhögése is. A két porfelhő egyesült: egyetlen köhögő- s lándzsaroham, dübörgés volt immár az egész síkság.
Az első összecsapás nem nagyon ad alkalmat a döfödésre-nyársalásra (a pajzsokon egyhamar eltörhet a dárda, no meg az is megeshet, hogy mindjárt az elején fűbe harap az ember), inkább a nyeregből való kiütés ideje ez: abban a szempillantásban, amikor a lovascsapat körbefordul, hopp! oda kell csúsztatni a lándzsát az ellen ülepe s nyerge közé. Ez persze balul is végződhet: a lefelé fordított lándzsa akadályba ütközhet akár egy földkupacba is , s ekkor tulajdonosát veti ki a nyeregből, mint valami hajítógép. Az első sorok rohama tehát valóságos repülés: a harcosok lándzsájukba kapaszkodva szinte szállnak a levegőben. Oldalazva kitérni fölöttébb nehéz, lévén hogy a lándzsa a legkisebb elfordulásra oldalba bök ellenséget, barátot egyaránt.
Így aztán rögtön akkora kavarodás támad, hogy nem lehet tudni már, ki kicsoda. És ekkor csapnak le a bajnokok. Vágtatva érkeznek, mezítelen kardjukat forgatva fejük felett, s könnyűszerrel miszlikbe aprítják az egész gubancot.
De csak addig, míg szembe nem találják magukat az ellenség bajvívóival. Megkezdődnek a párviadalok. Csakhogy lent a földön már egymás hegyén-hátán hever a sok hulla meg páncélroncs, alig bírnak mozogni tőlük. Így, ahol nem tudnak egymásnak ugratni, ahol tehát rövidnek bizonyul a kard, ott következik a gyalázkodás. Mármost döntő a szitok mértéke s mineműsége, ugyanis aszerint, hogy a sértés halálos, vért kívánó, tűrhetetlen, közepes avagy könnyű, más és más elégtételt követel, vagy pedig engesztelhetetlen gyűlöletet, amely ivadékról ivadékra száll. Ezért rendkívül fontos, hogy a küzdő felek megértsék egymást; ami viszont nem könnyű dolog keresztények s mórok között hát még ha meggondoljuk, hogy itt is, amott is oly sokféle nyelven beszélnek! Mit tehetsz, ha valami érthetetlen sértést vágnak a fejedhez? Türtőztetned kell magad, s ráadásul megeshet, hogy becstelen maradsz egész életedre... Ez okból az ütközetnek ebben a szakaszában tolmácsok is részt vesznek: könnyű páncélba öltözött, mozgékony kis csapat; ide-oda futkosnak aprócska lovaikon, röptükben elkapják a sértéseket, s nyomban le is fordítják a címzett nyelvére.
Khar as Sus!
Féregürülék!
Mushrik! Mocsok! Mozo! Nyomorék! Escalvao! Rühös cseléd! Marrano! Hitetlen kutya! Hijo de puta! Kurafi! Zabalkan! Szarházi!
Hallgatólagos megegyezés szerint ezeket a tolmácsokat egyik félnek se kell megölnie. No meg villámgyorsan is cikáznak, s ha ebben az összevissza kavargásban nem könnyű megölni egy tetőtől talpig nehéz páncélba öltözött harcost, akinek a nagydarab lova is csupa páncél, úgyhogy alig tudja emelni a lábát képzeljük csak el ezeket a szöcskéket! De hát hiába, a háború csak háború: valaki mindig ott marad a csatatéren. Így hát jóllehet védte őket ama képességük, hogy több nyelven is tudták mondani, hogy "kurafi" kiváltságukért nekik is kockázatot kellett vállalniok.
A csatatereken a ragadós kezű ember bőven arathat, kivált ha megfelelő pillanatban érkezik a színhelyre, mielőtt a gyalogos sáskahad lecsapna. A gyalogosok, közelebb lévén a földhöz, előnyös helyzetben vannak a holmik összeszedésénél, de amikor épp javában dolgoznak, elővágtatnak a lovagok, kardlappal fejbe verik szegénykéket, s minden az övék. Holmin nem annyira a halottakról leráncigált ruha értendő (a halottvetkőztetés különleges munka, elmélyültséget igényel), mint inkább mindaz, amit elvesztettek. Ama szokás következtében, hogy a harcosok olyannyira felcicomázva s kiteremtettézve mennek a csatába, az első összecsapásnál a legkülönfélébb tárgyak tömkelege hull szanaszét. Ki törődik ezek után a csatával?! Immár a holmiért folyik a küzdelem este pedig, ahogy visszatérnek a táborba, megkezdődik az üzletelés, virágzik a cserebere. Vándorol, egyre vándorol az áru, mindig ugyanaz az áru: táborból ki, táborba be, egyazon tábor egyik ezredétől másik ezredéhez. Bizony, mi más a háború, ha nem a mind silányabb holmi kézről kézre adása?
Raimbaud-val minden másképp esett, mint ahogy a csata előtt mondták neki. Lándzsáját előreszegezve vágtatni kezdett; szorongva várta a két sereg találkozását. Nos, találkozni éppen találkoztak is; de mintha csak kiszámították volna: a lovagok olyképpen csaptak az ellenség sorába, hogy egy-egy pogány között húzott el valahány nem is érintették egymást. A két csapat még egy kicsit továbbnyargalt, mindegyik megtartva eredeti irányát, hátat fordítva ekképp a másiknak, aztán megfordultak, s most már igyekeztek összecsapni; csakhogy ekkorra kialudt minden hév és szenvedély, a lendület is oda. Hol a csudába lehetne megtalálni az emírt e felbomlott csatarendben? Raimbaud nekiugratott egy szárított tőkehalforma, kemény és szikár szaracénnak. Pajzsukat össze-összekoccantották, ekként öklelőztek, tusakodtak, lovaik is nekifeszítették patáikat a földnek úgy tetszett, egyikük sem tágít.
A szaracén, akinek olyan fakó volt az arca, akár a gipsz, mondott valamit.
Tolmács! kiáltotta Raimbaud. Mit gagyog ez?
Előügetett az egyik ilyen naplopó.
Azt mondja, hogy eressze útjára kegyelmed.
Eszem ágában sincs!
A tolmács lefordította; a másik csak tovább magyarázott.
Azt mondja, hogy előre kell mennie szolgálati ügyben; máskülönben a csata nem a tervek szerint folyik.
Útjára engedem, ha megmondja, hol találom Isoarre emírt.
A szaracén üvöltött valamit, s egy kis domb felé mutatott.
Ott balra, azon a magaslaton! fordította a tolmács.
Raimbaud megfordította lovát, s elvágtatott.
Az emír a látóhatárt kémlelte; zöld köpeny volt rajta.
Tolmács!
Szolgálatára!
Mondd meg neki, hogy Roussillon márki fia vagyok, s atyámat jöttem megbosszulni.
A tolmács lefordította. Az emír csodálkozva tárta szét a karját.
Aztán ki az? kérdezte.
Hogy kicsoda az atyám? Ez volt az utolsó sértésed! kiáltotta Raimbaud, s kardot rántott. Az emír nemkülönben. Kitűnő vívó volt. Raimbaud nehéz helyzetbe került, s már-már pórul járt, amikor egyszer csak előrohant az iménti gipszképű szaracén, s zihálva, nagyokat fújtatva ordítozott valamit.
Állj! Megálljon, uram! fordította sebtében a tolmács.
Bocsásson meg kegyelmed, eltévesztettem: Isoarre emír a jobb felőli dombon van! Ez itt Abdul emír.
Köszönöm! Kegyelmed becsületes ember! szólt Raimbaud; majd kardjával tisztelegve búcsút vett Abdul emírtől, s elvágtatott a másik magaslat irányába.
Arra a közlésre, hogy Raimbaud a márki fia, Isoarre emír csak ennyit mondott:
Tessék?
Többször is meg kellett ismételni neki; a tolmács a fülébe harsogta.
Végre beleegyezően bólintott, s kihúzta szablyáját. Raimbaud nekiugratott; ámde, miközben pengéik összecsörrentek, kételye támadt: az ötlött eszébe, hogy tán még ez sem az igazi Isoarre emír. Ettől kissé megcsappant a harci kedve, lendülete is veszített erejéből. Igyekezett hát szívvel-lélekkel küzdeni, de mentől jobban vagdalkozott, annál kevésbé hitte, hogy valódi ellenfelével áll szemtől szembe.
Ez a bizonytalanság kezdett végzetessé válni. A mór egyre jobban szorongatta, amikor nem messze tőlük óriási csetepaté lángolt fel, s egy mohamedán tiszt, aki véletlenül belecsöppent a sűrű kavargásba, hirtelen felordított.
Erre Raimbaud ellenfele fölemelte pajzsát, mintegy jelezve, hogy fegyverszünetet kér, s válaszképpen ő is ordított valamit.
Mit mondott? kérdezte Raimbaud a tolmácstól.
Azt mondta: "Szolgálatodra, Isoarre emír! Rögtön viszem az okulárét!"
Úgy! Akkor hát nem ő az!
Én Isoarre emír szemüveghordozója vagyok magyarázta Raimbaud ellenfele. A szemüveg olyan szerszám, amelyet ti, keresztények, még nem ismertek... Két üveglencse... a látást javítja... Isoarre, lévén hogy rövidlátó, kénytelen a csatatéren is viselni; ámde minthogy üvegből van, minden ütközetben összetörik néhány. Engem azért osztottak melléje, hogy mindig újakkal lássam el; ez a tisztem. Kérem tehát a párviadal megszakítását, mert ha nem sietek hozzá, amilyen rosszul lát, egyhamar fűbe harap.
Ó, jaj! Egy szemüveghordozó! üvöltötte dühödten Raimbaud, s nem tudta: belét ontsa-e, vagy vesse magát az igazi Isoarre emírre. De hát miféle virtus lett volna egy szemüvegétől megfosztott vaksival kiállni?
El kell hogy engedj, jó uram folytatta a pápaszemek hordozója , mert a csataterv szerint Isoarre épségben marad; márpedig ez olyan: ha nem lát, elveszett! Azzal meglóbált egy szemüveget a levegőben, s odakiáltotta: Itt van!... Máris viszem!
Nem viszed! üvöltötte Raimbaud, s egy suhintással ízzé-porrá zúzta az okulárét.
Abban a szempillantásban mintha csak a szilánkok csörömpölése azt jelezte volna, hogy immáron lőttek neki egy keresztény lándzsa általdöfte Isoarre emírt.
Nos, többé nincs szüksége rám mondta a szemüvegcsatlós , a hurikat szemüveg nélkül is láthatja a Paradicsomban. Azzal elvágtatott.
Az emír holtteste lefordult a nyeregből, de lábánál fogva fennakadt a kengyelben; így csüngött alá, s lova így hurcolta tovább egészen Raimbaud lába elébe.
A döbbenet, hogy ott látja maga előtt a földön Isoarre tetemét; a feltoluló, egymásnak ellentmondó gondolatok; a diadal, hogy végre megbosszulhatta atyja kiontott vérét; a kétség, vajon eleget tett-e annak rendje s módja szerint megtorlási kötelességének, amikor azzal idézte elő az emír halálát, hogy összetörte a szemüvegét; s végül a zavar, hogy egyszeriben elvesztette célját, azt, ami idehozta mindez egy pillanatig kavargott csupán Raimbaud lelkében. Aztán már nem érzett mást, csak valamiféle rendkívüli könnyűséget: többé nem nyomja vállát ama gyötrő gond a csata kellős közepén, kedvére nézelődhet, vagdalkozhat, futtathat mintha csak szárnya nőtt volna.
Mindeddig csak arra gondolt, hogy meg kell ölnie az emírt, nem figyelt a csata rendjére eszébe sem jutott, hogy van efféle. Most hát minden újnak tetszett, s mintha a lelkes és rémületes borzongás is csak most jött volna reá. A földön most már burjánzott a hullatelevény. A lovakról lefordult halott vitézek ott hevertek összevissza dobált tagokkal, különféle alakú kupacokban, aszerint, hogy combvértjük és könyökvértjük, vagy más páncéldarabjuk, vagy akár karjuk, lábuk meredt-e az égnek. A nehéz vérteken itt is, ott is egy-egy rés éktelenkedett; belső részek buggyantak elő belőlük. Mintha nem is testek volnának a páncélokba zárva, hanem ez undokságokkal tömték volna tele őket, melyek aztán az első vágásra kicsordultak. Ez a kegyetlen látvány fölöttébb megrázta az ifjú Raimbaud-t: elfelejtette tán, hogy meleg emberi vér töltötte meg élettel, s mozgatta volt e páncélburkokat? Valamennyit kivéve egyet... Avagy úgy rémlett neki: a fehér páncélos lovag megfoghatatlan természete immár az egész csatamezőre kiterjedt?...
Megsarkantyúzta s vágtára fogta lovát. Szinte elepedt a vágytól, hogy élőlénnyel találkozzék: akár ellenség, akár barát, csak éljen, s ő láthassa szemtől szembe!
Egy kis völgybe ért; elhagyott volt teljesen, csak halottak hevertek itt is, bögölyhad körüldöngte tetemek. Pillanatnyi fegyvernyugvás lehetett éppen, vagy tán a csatamező valamelyik távoli zugában tombolt csak tovább a harc. Raimbaud fürkészve nézett körül. S ím, egyszer csak lódobogás: egy lovas tűnik fel a dombtetőn. Egy szaracén! Gyorsan körülnéz, majd megereszti a gyeplőt, s uzsgyi! eltűnt. Raimbaud utána! Ott van ő is már a magaslaton: látja, mint vágtat a szaracén a mezőn által, fel-felbukkan s el-eltűnik a mogyoróbokrok között. Raimbaud lova röpül, mint a kilőtt nyílvessző mintha csak az alkalomra várt volna, hogy egy jót fusson. Az ifjú elégedett: e lélektelen páncélhüvelyben a ló végre ló, s az ember is ember. A szaracén jobbra fordul. Vajon miért? Raimbaud most már bizonyos benne, hogy utoléri. Ám ekkor hirtelen egy másik szaracén lovas bukkan elő a cserjésből; odaugrat elébe, útját állja. Erre az előbbi is visszafordul, s mindketten nekirontanak: csapdába került! Gyávák! kiáltja, s már ugrat is feléjük kivont karddal.
Az egyikkel mindjárt össze is csaptak (fekete sisakja volt a szaracénnak, a sisakon szarv díszelgett akár egy hőscincér). Az ifjú, jól használva pajzsát, kivédett egy fejvágást; ám lova félreugrott: ott volt már a másik is, oldalról támadott, s mindjobban szorongatta. Egyszerre kellett most ügyeskedni pajzzsal is, karddal is; Raimbaud, erősen szorítva térdével a ló véknyát, csak forgott, egyre forgott maga körül. Gyávák! kiáltja, s valódi dühöt érez. És valódi a viadal is, ez az ádáz viadal. S hogy fogytán az ereje, hogy alig tartja már magát a kétfelől támadó ellenséggel szemben ez is valódi ernyedés, csont, vér, izom ernyedése. Meg is hal talán, most, hogy tudja már: a világ létezik de nem tudja még: vajon keserű-e vagy édes ettől a halál.
Nyakán volt hát mindkettő. Hátrált. Görcsösen szorította kardja markolatát, mintha csak kapaszkodott volna belé; ha elveszíti, elvész maga is. Ekkor valóban az utolsó pillanatban! lódobogás ütötte meg fülét. A két szaracén akárha dobpergést hallott volna abbahagyta a vagdalkozást. Pajzsukat védekezőn fölemelték, s hátrálni kezdtek. Raimbaud megfordult: egy keresztény lovagot pillantott meg háta megett. A lovag violaszín köpenyt viselt páncélja fölött, sisakján hosszú, ugyancsak violaszín tollbokréta lengedezett. Könnyű lándzsát forgatott a feje fölött igencsak sebesen, ezzel tartotta távol a szaracénokat.
Most már egymás oldalán harcoltak Raimbaud s az ismeretlen lovag. Amaz csak suhogtatja maga körül a lándzsáját mindegyre. Az egyik szaracén megpróbál cselezni: ki akarja ütni a lándzsát a lovag kezéből. Ám ez ekkor támasztóvasa kampójába akasztja lándzsáját, s rövid kardját előrántva, nekiront a pogánynak. Vívnak. Raimbaud, ahogy elnézi, milyen könnyedén forgatja ismeretlen megmentője a kardot, szinte meg is feledkezik mindenről, legszívesebben csak bámulná. De nincs most erre idő; ráveti magát a másik támadóra a két pajzs óriás csattanással csapódik egymásnak.
Így küzdöttek hát vállvetve a violaszín lovaggal. S valahányszor ellenfeleik egy-egy hiábavaló roham után visszavonultak, hogy aztán újrakezdjék, ők gyorsan helyet cseréltek; így sikerült, eltérő harcmodorukkal, alaposan megzavarniok a két pogányt. Bizony jobb is ez: bajtársunk oldalán küzdeni, nem pedig egyedül; bátorítón, ösztönzően hat; s ha barátunk is van, meg ellenségünk is, a két érzés egyforma hévvel lobogó lángja egyesül szívünkben.
Hogy serkentse magát, Raimbaud oda-odakiáltott bajtársának; ám az némán küzdött tovább. Végül is az ifjú megértette: csata közben takarékoskodni kell a szuflával; hallgatott hát ő is. Azért egy kicsit sajnálta, hogy nem hallhatja küzdőtársa hangját.
Mind hevesebbé vált a vagdalkozás. S íme, a violaszín lovag egyszer csak kiüti a szaracént a nyeregéből; fut a pogány, immár gyalogosan, bemenekül az erdőbe. A másik dühödten vetette magát Raimbaud-ra, ámde ahogy összecsaptak, eltörött a szablyája; attól való féltében, hogy foglyul esik, gyorsan megfordult, s kereket oldott ő is.
Köszönöm, testvér mondta Raimbaud , megmentetted az életemet! Feltolta sisakrostélyát, s kezét nyújtva bemutatkozott: Raimbaud apród, a Roussillon márkik nemzetségéből.
A lovag nem válaszolt. Nem mondta meg nevét, nem szorította meg az odanyújtott kezet, s arcát se fedte föl. Az ifjú elvörösödött. Miért nem válaszolsz? S íme: a megmentő hátat fordít, megsarkantyúzza lovát, s elvágtat. Lovag! Ha adósod vagyok is az életemmel, ezt halálos sértésnek tekintem! kiáltott utána Raimbaud, de a violaszín köpeny már messze röpdösött...
Az ismeretlen megmentő iránt érzett hála, a viadalban született néma közösség, a váratlan sértés miatt fellángolt düh, a titok keltette kíváncsiság s a csak imént lecsillapított vérszomj, amely újabb tárgyat keresett mindez összemosódott Raimbaud lelkében. Az apród belevágta hát sarkantyúját paripája véknyába, hogy üldözőbe vegye a violaszín lovagot, s így kiáltott:
Akárki vagy, ezért meglakolsz!
Megint sarkantyúzott. Aztán megint. Ám a ló nem mozdult. Megrántja erre a zabláját. Az állat feje lecsügged. Ugrálni kezd a nyeregben. Érzi, hogy a paripa meginog alatta, akár egy hintaló! Most már leugrik. Fölemeli pofájáról a rostélyt, s íme, mit lát: a lónak kifordult a szeme. Megdöglött hát. Egy szaracén lándzsa behatolt a páncéltakaró két lemeze közé, s szíven döfte. Már rég földre rogyott volna, ha nincs rajta páncél, így azonban a kemény védőburok, mely lábához is, oldalához is odatapadt, egészen mereven tartotta úgy állt, mintha gyökeret vert volna. A drága paripa, mely oly hűségesen szolgálta mindeddig, íme, halott s lábon... A fájdalom összeszorította Raimbaud szívét, s egy pillanatra dühét is feledtette: átölelte a szoborszerű állat nyakát, s csókot lehelt kihűlt homlokára. Aztán erőt vett magán, letörölte könnyeit, s amúgy gyalogosan futásnak eredt.
De hát hová, merre? Észre se vette szinte: bizonytalan erdei ösvényeken caplatott már; nem messze kis hegyi patak csörgedezett. Körös-körül nyoma se volt az iménti ütközetnek. S az ismeretlen harcosnak is nyoma veszett... Raimbaud immár beletörődött a lovag szökésébe, s csak úgy vaktában barangolt tovább. De azért azt gondolta "Megtalálom, meg én, ha a világ végére szökött is!"
Most inkább csak a szomjúság gyötörte: hiába, igencsak forró volt ez a mai nap! Elindult hát a patakocska felé. Ahogy odaér, hallja ám, hogy gally reccsen a közelben: egy ló harapdálta a gyér füvet, hosszú pányván volt az egyik mogyorófához kötve; páncélzatának nehezebb darabjai ott hevertek, nem messze tőle, a földön. Semmi kétség: az ismeretlen harcos lova volt, s ő maga sem lehetett messze! Raimbaud a nád közé vetette magát, s lázas keresésbe fogott.
Leért a mederhez, kikukkantott a levelek mögül. Ott volt. Feje s felsőteste még áthatolhatatlan páncélba zárva fölül valami rákféléhez hasonlított; ám comb-, térd- és lábvértje levetve, vagyis hát deréktól lefelé meztelen volt; mezítláb szökdécselt a patak szikláin.
Raimbaud nem hitt a szemének. E meztelenség ugyanis egy nő meztelensége volt: hófehér, márványsima has, aranypelyhes ágyék, gömbölyded, rózsaszín tompor, lányosan hosszú combok... E felemás leánytest ide-oda forgolódott maga körül (rákfele most mintha még embertelenebb s kifejezéstelenebb lett volna), keresett egy alkalmatos helyet, ott egyik lábát a patakocska egyik, másikat a másik partjának vetette, térdét kissé behajlította, vaskönyökével rákönyökölt, s fejét előrenyújtva, farát meg hátratolva, szép nyugodtan, méltóságteljesen pipilni kezdett. Popsija gyönyörűen arányos két félhold, zsenge lágyak pihécskéi, s a csurrantása az is olyan finom, kellemetes. Raimbaud azon nyomban beleszeretett.
Az ifjú amazon most mélyebbre ereszkedett a patak fölé, még röpke kis locsolkodást-mosakodást is végzett, s meg-megborzongott közben; majd aprókat szökellve, rózsaszín talpacskáit fel-felvillantva, futásnak eredt. Ekkor pillantotta meg a nád mögül leskelődő Raimbaud-t.
Schweinehund!2 kiáltotta, azzal előrántotta tőrét, s feléje hajította; ám e mozdulat nem a tökéletes, kifogástalan fegyverforgató mozdulata volt, hanem a felpaprikázott nőé, aki dühében tányért, súrolókefét vagy más efféle, keze ügyébeeső tárgyat vág a férfi fejéhez.
Mégis hajszál híján talált a dobása: a tőr Raimbaud füle mellett suhogott el. Az apród szégyenkezve visszahúzódott. De már egy pillanat múlva a fene ette: ó, ha még egyszer bemutatkozhatna, s valamiképp kinyilváníthatná szerelmét! Lódobogást hallott; a tisztáshoz szaladt; a ló már nem volt ott, s eltűnt a nő is. Alkonyodott éppen; csak most vette észre, hogy elmúlt a nap egy teljes nap.
Gyalogosan, fölöttébb elcsigázva ért haza a táborba. Ahhoz, hogy igazán boldog legyen, túlságosan felkavarta a sok esemény de annál azért boldogabb, semhogy általértse: előző sóvárgását gyötrelmesebb sóvárgással cserélte fel.
Tudjátok... megbosszultam atyámat mesélte. Győztem, Isoarre elesett, én... Összevissza zagyvált mindent, s hadart is fenemód, merthogy egész máshova akart kilyukadni. És egymagam vívtam kettővel, és segítségemre jött egy lovag... és aztán rájöttem, hogy nem katona... hogy nő, gyönyörű nő... nem tudom, milyen az arca... violaszín köpenyt visel a páncélja fölött.
Ó, ó, ó! vigyorogtak sátortársai. Elmerülten foglalatoskodtak éppen: gyógyírral kenegették karjukat-mellüket, melyet megannyi kék folt tarkított; nehéz izzadságszag terjengett körülöttük, mint mindig, ha ütközet után levetették vértezetüket. Bradamantéval akarnád összeszűrni a levet, csibém? No hiszen! Épp te kellesz neki! Bradamante vagy generálisokkal, vagy istállólegényekkel mulatja magát! Ezt a madarat ugyan meg nem fogod! Még ha sót hintesz a farkára, akkor se!
Raimbaud most már egy szót se tudott kinyögni. Kilépett a sátorból. A nap vörösen bukott alá a látóhatár szélén. Tegnap, miközben elnézte a napnyugtát, még ezt kérdezte magától: "Vajon mivé leszek holnap ilyenkorra? Elmondhatom-e vajon a holnapi napszállatkor, hogy kiálltam a próbát? Bizonyságot szerzek-e afelől, hogy férfi vagyok? Hogy nem élek hiába?" S lám, ez az a "holnapi napszállat"... és mindaz, miben helytállt, immár mit se számít az új, a váratlan és nehéz próba számít csupán, bizonyságot is csak attól várhat. E bizonytalan állapotban Raimbaud szerette volna bizalmába avatni a fehér páncélos lovagot. Maga se tudta, miért, de úgy érezte, hogy ő értené meg, csakis ő.
5 Cellám alatt van a klastrom konyhája. Miközben írok, hallom a réz- meg bádogedények csörömpölését: a konyhanővérek a sovány kolostori ebéd tányérait mossák. Rám más feladatot rótt az apátnő: meg kell írnom ezt a történetet. Ám lévén hogy minden klastromi tevékenység egyetlen célja a lélek üdve mintha egyazon munkát végeznénk valahányan. Tegnap a csatáról írtam, s úgy tetszett, lándzsák, páncélok és pajzsok egymáshoz koccanása hallik fel a mosogatóból, meg még a sisakok kongása-bongása is, amint le-lesújtanak rájuk a nehéz pallosok; az udvar végében takácsnővérek dolgoztak szövőszékeiken: vágtató harci mének dobogása... Ekként mindaz, amit fülem hallott, lehunyt szemem látomássá, néma ajkam szavakká változtatta lúdtollam pedig utánaeredt e sok-sok szónak, űzőbe vette őket, s csak futott, futott a fehér fóliánson.
Ma melegebb van tán ezért sűrűbb a kelkáposztaszag, s elmém is tán ezért tompább: a konyhából felhangzó lárma csupán a frank hadak tábori konyhájáig segíti cammogó képzeletemet... Látom a gőzölgő kondérok előtt sorban álló s csajkáikon türelmetlenül doboló harcosokat, a levesben meg-megmerülő s az üres lábasok alján kaparászó pléhkanalakat. És ugyanez a látvány, ugyanez a kelkáposztaszag valamennyi ezrednél: a normannál, az anjou-nál s a burgundinál... Ha egy ármádia erejét azon a lármán lehet lemérni, melyet előidézni képes, akkor a frank hadak verhetetlensége ebédidőben ismerszik meg igazán. Hegyenvölgyön visszhangzik a hatalmas csörömpölés míg csak össze nem találkozik s el nem keveredik egy ugyanolyan csörömpölés visszhangjával; ez a pogány lábasok felől hallik. Az ellenség ugyanabban az időben kebelezi be a maga gyalázatos kelkáposzta-kotyvalékát. A tegnapi csata nem járt ennyi zajjal. És nem is volt ilyen büdös.
Hiába, nem tehetek mást: a tábori konyhák közé kell képzelnem történetem hőseit. Agilulfo tűnik fel a füstölgő tűzhelyek között; épp egy kondér fölé hajol (ő nem érzi a kelkáposzta szagát), s elárasztja intelmeivel az auvergne-i ezred szakácsait. És íme, Raimbaud-t is látom: rohanvást közeledik.
Lovag!... Csakhogy megtalállak! lihegi. Azt akarom mondani... tudod... lovag szeretnék lenni! A tegnapi csatában megbosszultam... a forgatagban... aztán egymagam vívtam kettővel... aztán egy cserjésben... és most... egyszóval most már tudom, mi az: csatázni. Szeretném, ha a következő ütközetben a legveszedelmesebb helyre állítanának... vagy részt vennék néhány portyában, hogy dicsőséget szerezzek... mármint szent hitünknek... gyenge nőket, beteg öregeket szeretnék oltalmazni... Te megmondhatnád, lovag, hogyan is...
Agilulfo, mielőtt feléje fordult volna, egy percig még háttal állt, mintegy jelezve bosszúságát, amiért megzavarták jogának gyakorlása közben; majd, minekutána mégiscsak megfordult, választékos és szabatos mondókába kezdett, melyen érződött, mily élvezettel veszi birtokba, s milyen tökéletes hozzáértéssel aknázza ki a kínálkozó témát.
Szavaidból az tűnik ki, apród, hogy úgy véled: a lovagi sor kizárólag abból áll, hogy dicsőséggel övezzük magunkat; ütközetben a csapatok élére akarsz kerülni, vakmerő egyéni vállalkozásokra áhítozol, hogy megvédhesd szent hitünket, s oltalmazója lehess a nyomorékoknak, aggoknak és gyenge nőknek. Jól értettelek?
Igen...
Nos, mindez valóban hozzátartozik a lovagi testületek válogatott tisztikarának feladatköréhez, ámde... s Agilulfo itt kuncogott egy kicsit; Raimbaud most hallotta először e páncéltorokból felbuggyanó kuncogást, mely udvarias volt s egyszersmind gúnyos is ámde nemcsak ez. Ha kívánod, szívesen felsorolom neked mindazokat a kötelességeket, amelyek a lovagokra várnak aszerint, hogy Egyszerű Lovagok, Elsőrendű Lovagok vagy a Vezérkar Lovagjai...
Raimbaud félbeszakította:
Nekem elég, ha kísérhetlek, s példát vehetek rólad, ó, lovag.
Úgy hát többre becsülöd a gyakorlatot az elméletnél. Nos, rendben van. Amint látod, ma, mint különben minden szerdán, a Hadsereg Hadbiztosságának felügyelői tisztét látom el. E minőségemben az auvergne-i és a poitou-i ezred konyháit ellenőrzöm. Ha elkísérsz felügyelői utamon, lassanként elsajátíthatod e kényes szolgálat minden csínját-bínját.
Raimbaud nem éppen ezt várta, s kissé csalódottan hallgatott. De nem akarván meghazudtolni önmagát, úgy tett, mintha nagyon is figyelné, mint korholja-okosítja Agilulfo a szakácsokat, kuktákat, pincemestereket; azt remélte, hogy ez csak amolyan bevezető szertartás, ami után majd valami tündöklő haditett következik.
Agilulfo újra meg újra átvizsgálta az élelmiszer-kiutalásokat, a kondérok tartalmát, a megtöltendő csajkák számát s a levesporciókat. Vésd az eszedbe: a hadseregvezetésben legnehezebb dolog annak a kiszámítása, hány csajka levest tartalmaz egy kondér magyarázta Raimbaud-nak. Az eredmény minden ezrednél más és más. Vagy többlet mutatkozik, amelyről nem tudod, hová került, s melyik rubrikába vezesd, vagy ha csökkented a kiutalást, kevésnek bizonyul a komisz, s a csapatoknál máris terjed az elégedetlenség. Igaz, minden tábori konyha körül toprongyos csavargók, nyomorékok és koldus vénasszonyok hada lézeng; a maradékot gyűjtik össze. Csak hát ez, ugye, szörnyű rendetlenséget, zűrzavart okoz. Hogy kissé világosabban lássak, elrendeltem: ezentúl valamennyi ezredkonyha köteles a tényleges állomány lajstroma mellett a levesmaradékért kolduló szegények névjegyzékét is bemutatni. Ilyeténképpen minden egyes csajka levesről tudni fogjuk, hová, kihez kerül. Nos, hogy kitanuld a lovagi szolgálatot, keresd fel az ezredkonyhákat, és kezedben a lajstromokkal ellenőrizd, vajon rendben megy-e minden. Aztán, ha visszajöttél, majd beszámolsz.
Raimbaud elképedt. Most mit tegyen? Utasítsa vissza a megbízatást, és követeljen harci dicsőséget dicsőséget vagy semmit? Így még a karrierjét is kockáztatná egy ostobaságért. Elindult hát.
Bosszankodva tért vissza; nem lett okosabb. No, igen, igen, azt hiszem, megy a dolog... mondta Agilulfónak. Valóban nagy a zűrzavar... Aztán ezek a szegények, akik a levesért jönnek... vajon ezek mind testvérek?
Hogyhogy testvérek?
Hát csak úgy... Hasonlítanak... Sőt egészen egyformák... meg se lehet különböztetni őket egymástól. Minden ezrednél van egy, s pontosan olyan, mint a többi. Először azt hittem, hogy egy és ugyanaz az ember, aki ide-oda vándorol egyik konyháról a másikra. De megnéztem a lajstromokat: más-más nevek szerepelnek: Boamuloz, Carotun, Balingaccio, Bertella... Megkérdeztem az őrmestereket, ellenőriztem az adatokat: minden egybevágott. De azért ez a hasonlóság...
Megyek, magam is megnézem.
Mindketten a lotaringiai tábor felé vették útjukat.
Ott van, ni! s Raimbaud egy pont felé mutatott, mintha volna ott valaki. S volt is valóban. Csak első pillantásra nem látszott embernek: a tekintet elsiklott a csupa pecsét, fakósárga és fakózöld rongyok, a szeplő pettyezte és egyenlőtlen, foltos serteszakállal benőtt arc felett, amely egybemosódott a föld s a levelek színével.
De hisz ez Gurdulu!
Gurdulu? Még egy név!... Ismered őt, lovag?
Ennek az embernek nincs neve, és ugyanakkor számtalan névvel illetik. Köszönöm, apród! Nemcsak hogy fölfedtél egy szabálytalanságot, de módot adtál rá, hogy megtaláljam a csatlósomat; a császár parancsa rendelte mellém, s rögtön el is veszítettem.
A lotaringiai szakácsok épp befejezték az ebédosztást, s az óriás kondért otthagyták Gurdulunak. Nesze, ez mind a tied... az egész maradék leves!
Mind leves! Az egész leves! kiáltotta Gurdulu, azzal belehajolt az üstbe, s kanalával buzgón kapargálni kezdte az oldalát, hogy leszedje a legértékesebb falatokat: az odafagyott zsírmaradékot.
Mind leves! Az egész leves! hallatszott hangja immár a kondér alól; ugyanis addig izgett-mozgott, míg az a fejére nem borult.
Most hát a hatalmas edény foglya volt. Mintha egy süket harangot vert volna ott benn a kanalával, a hangja meg visszhangosan bömbölte: Mind leves! Aztán a kondér megmozdult (akár egy teknősbéka), szájával fölfelé fordult, Gurdulu pedig újra előbukkant.
Tetőtől talpig csupa kelkáposztaleves volt; zsíros, koszos, helyenként még kormos is. A sűrű lé belefolyt a szemébe, s így vakon csetlett-botlott, miközben kezével úszó mozdulatokat végzett. Minden leves! Nem láthatott mást, csupán a levest, mely arcát, szemét, egész fejét beborította. Minden leves! Ide-oda lóbálta a kanalat, mintha mindazt, ami körülötte van, magába akarná kanalazni. Minden leves!
A látvány igencsak felzaklatta Raimbaud-t; szédülni kezdett. Ám nem annyira undor volt ez, mint inkább valamiféle kétely: tán igaza van ennek a vakon csetlő-botló, körbeforgó alaknak, s a világ nem más, csak egy óriási, alaktalan levestömeg, mely mindent magába olvaszt, levessé változtat. Már majdnem kiáltozni kezdett: "Segítség! Nem akarok levessé változni!" de Agilulfóra esett pillantása; ott állt mellette keresztbe font karral, teljesen érzéketlenül s oly távolian, mint akihez hozzá se férhet e jelenet alantassága. Úgy érezte, sohasem értené meg a félelmét. Ám azt a nyugtalanságot, mely Agilulfo láttára eddig mindig elfogta, most kiegyenlítette a Gurdulu okozta új nyugtalanság ekként sikerült visszanyernie lelki egyensúlyát, megnyugodott.
Miért nem érteted meg vele, hogy nem minden leves? Szólj rá: hagyja abba ezt a zenebonát! mondta Agilulfónak; már meg se remegett a hangja.
Egyetlen módja van, hogy az ember szót értsen vele: pontosan körülhatárolt feladatot kell adni neki mondta Agilulfo, azzal Gurduluhoz fordult: Te az én csatlósom vagy, így rendelte Károly, a frankok királya, a szent császár. Mindenben engedelmeskedned kell nekem. S minthogy a Temetések és Kegyes Kötelességek Főhadbiztossága megbízott, hogy gondoskodjam a tegnapi ütközet halottainak elföldeléséről, tüstént fölszereled magad ásóval, lapáttal, s kimegyünk a csatamezőre, hogy elhantoljuk Istenben boldogult testvéreink megkeresztelt porhüvelyét.
Raimbaud-t is invitálta, hogy tartson velük; most megismerheti e másik kényes lovagi szolgálatot.
Hármasban indultak hát a csatatér felé: Agilulfo úgy ment, mint aki peckesen akar járni, ám valójában mintha tojásokon lépkedett volna; Raimbaud erre-arra tekingetett, meresztgette a szemét, alig várta, hogy felismerje azokat a helyeket, ahol előző nap dárdaesőben s kardcsapások között járt; Gurdulu, mit sem törődve feladata ünnepélyességével, fütyörészve, danolászva vitte vállán az ásót meg a lapátot.
Már a hegyháton jártak, és elibük tárult a síkság, ahol előző nap a legvadabb öldöklés folyt. A földet szinte ellepi a sok hulla. A dögkeselyűk belevájják karmukat a halottak arcába, vállába, s csőrükkel a felhasított gyomrokban kutakodnak.
Munkájuk nem mindjárt ilyen könnyű. Még vége sincs az ütközetnek, csapatostul ereszkednek alá. Ám a csatatéren szanaszét heverő holttestek acélvértbe vannak zárva; hiába minden igyekezet: ezeken a páncélokon egy karcolást se tudnak ejteni. Alighogy leszáll az este, szép csendben, lábujjhegyen megérkeznek a környék hullarablói. A keselyűk felröppennek, s a levegőben körözve várnak a sorukra. Pirkadatkor már fehérlik az egész csatamező, a holttestek anyaszült meztelenül hevernek. A keselyűk rájuk vetik magukat, s megkezdődik a nagy lakmározás. De sietniök kell, mert nemsokára jönnek a sírásók... ezek sajnálják a madaraktól, amit a férgeknek szánnak.
Mindenekelőtt elűzték a fekete vendégsereget Agilulfo és Raimbaud karcsapásokkal, Gurdulu a lapátjával. Aztán hozzáláttak szomorú kötelességük teljesítéséhez: kiválasztottak egy-egy halottat, s lábánál fogva felhúzkodták a domboldalra, hogy ott megfelelő helyen megássák a sírját.
Agilulfo ezt gondolta a cipekedés közben: "Ó, halott! Lám, neked van, ami nekem nincs, és nem is lesz soha: tiéd e romlatag húszsák. Helyesebben: nem is tiéd magad vagy az. Olykor, a mélabú perceiben, azon kapom magamat, hogy irigylem a létező embereket... gyönyörű, mondhatom! Inkább kiváltságosnak érezhetem magam, amiért nem nyűgöz e kolonc, mégis mindent csinálhatok. Mindent... már amit fontosnak tekintek. És sok mindent jobban is csinálok, mint az, aki van a létezők gyarlósága, durvasága, következetlensége és büdössége nélkül. Igaz: ők olyan különleges nyomokat is hagynak maguk után e földön, amilyeneket én sohasem hagyhatok. De hát, ha ebben rejlik a titkuk ebben a pacalszatyorban , köszönöm, elboldogulok nélküle is! Egyébként e rothadó hullahegy semmivel sem undorít jobban, mint az elevenek húsparádéja."
Gurdulu is húzkodja a maga halottját, közben pedig ezt gondolja: "Kedves hulla, te még nálam is büdösebbeket szellentesz. Nem tudom, miért sirat mindenki. Mid hiányzik? Azelőtt mozogtál; most mozgásod átmegy a férgekbe, melyeket táplálsz. Hajat, körmöt növesztettél; most szépen elrohadsz, nedveid trágyázzák a földet, ettől pedig a fű nő majd magasabbra a mezőn. Fű leszel, majd a legelésző tehenek teje, aztán a tejet megivó gyermek vérévé válsz, és így tovább. Látod-e, kedves hulla, te méltóbb vagy az életre, mint én."
Raimbaud is cipel, és ezt gondolja: "Ó, halott! Lám, én futok, futok, hogy a végén oda jussak, ahová te, s majd engem is így húzzanak a lábamnál fogva. Miféle hevület űz mindegyre, mi ez a gyilkolási és szerelmi hóbort... abból a szemszögből, ahonnan tágra nyílt szemed nézi a dolgokat, miközben fejed neki-nekicsapódik a köveknek? Gondolkozom, ó, halott, gondolkodásra késztetsz... De mit változtat ez a lényegen? Semmit! Napjaink temetés előtti napok; bizony, egyetlen napunk sincs más élőknek, holtaknak egyaránt. Ó, csak el ne tékozoljam a magamét!... S önmagamat se: azt, ami vagyok, s ami lehetnék! Adassék meg nekem, hogy jeles tettekkel öregbíthessem a frank seregek dicsőségét! S ölelhessem, jaj, öleltetvén ölelhessem a gőgös Bradamantét! Remélem, te sem töltötted rosszabbul napjaidat, ó, halott! Mindenesetre a te kockád immáron el van vetve. Az enyém még ott pörög a kockavető pohárban. S biz énnékem a szorongó vágyam kedves, ó, halott, nem a te nyugalmad."
Gurdulu dudorászva készíti elő a sírgödörásást. Hogy mértéket vegyen, a halottat a földre fekteti, s ásójával megrajzolja körvonalait; majd félrerakja, s nagy hévvel ásni kezd. Te halott! Bizonyára elunod itt magad a várakozásban. Oldalára fordítja a hullát a gödör felé, oly módon, hogy az láthassa, amint ő ás. Hallod-e, halott! Segíthetnél egy kicsit! Felegyenesíti, s megpróbálja kezébe adni az ásót. A hulla visszahanyatlik. Jó. Látom, nem megy. Akkor hát én ások csak, te meg majd betömöd a gödröt.
Végre elkészült a sírverem. Csakhogy a kapkodó ásástól egészen formátlanra sikeredett; az alja, akár egy teknőé. A csatlós most ki akarja próbálni. Lekecmereg, belefekszik. Aj, de remek idelenn! Milyen jólesik itt a pihenés! Milyen puha a föld! Milyen kényelmesen lehet forgolódni! Gyere le, halott, nézd meg, milyen pompás gödröt ástam neked! Majd gondol egyet: Hanem ha azt akarjuk, hogy te tömd be a gödröt, jobb, ha lent maradok, te pedig rám hányod a földet az ásóval! Kisvártatva: Hé! Igyekezz hát! Mire vársz? Nézd, így kell! Azzal, amúgy fektében, fogja a lapátot, s kezdi magára hányni a földet. Egyszeriben ráomlik az egész kupac.
Agilulfo és Raimbaud csak valami tompa üvöltést hallott nem lehetett tudni, vajon azért ordít-e Gurdulu, mert megijedt, vagy mert nagyon is elégedett, hogy sikerült olyan szépen eltemetnie magát. Az utolsó pillanatban húzták elő a földhányás alól, már fulladozott.
A lovag szerint Gurdulu gyatra munkát végzett, s nem találta kielégítőnek Raimbaud teljesítményét sem. Ő ellenben egész kis temetőt tervezett, megjelölte a négyszögletes sírhelyeket is: akkurátusan sorakoztak egymás mellett egy kis fasor két oldalán.
Már esteledett, amikor hazaindultak a táborba. Egy erdei ritkáson mentek keresztül, ahol a frank hadak ácsmesterei épp a hadigépekhez és a tüzeléshez szükséges fát szerezték be.
Nos, Gurdulu, láss hozzá! Most itt kell segítened.
Gurdulu fölkapott egy szekercét, és elkezdett vele összevissza csapkodni; majd egy halomba rakta a tüzelni való rőzsenyalábokat, a zöld nyersfát, a fodorka meg a medveszőlő hajtásait s a gomba lepte kéregdarabokat.
A lovag ellenőrizte az ácsok munkáját, megvizsgálta szerszámaikat, lemérte a farakásokat, s közben buzgón magyarázta Raimbaud-nak: melyek a faellátás körüli lovagi szolgálatok. Raimbaud nem figyelt rá. Egész idő alatt egy kérdés fészkelődött a nyelvén, s lám, lassan vége az ellenőrző körútnak, de mindeddig nem tudott vele kirukkolni. Végre mégiscsak rászánta magát:
Agilulfo lovag!
Mit akarsz? kérdezte amaz, miközben a fejszék élét vizsgálgatta.
Az ifjú apród nem tudta, hogy fogjon bele, sejtelme sem volt, miféle ürüggyel lyukadhatna ki arra, ami olyannyira csiklandozza a szívét. Így hát csak ennyit nyögött ki, lángba borult arccal:
Ismeri kegyelmed Bradamantét?
E név hallatára Gurdulu, aki valamelyik vegyes rőzsenyalábját melléhez szorítva épp feléjük közeledett, hirtelen nagyot ugrott: fagyöngyös ágacskák, borókavesszők, nyírfagallyak repültek szerteszét a levegőben.
Agilulfo egy igen éles, kétélű szekercét tartott a kezében. Megforgatta, megsuhogtatta, azzal nekilódult, és egy sudár tölgyfának hajította. A szekerce teljesen átvágta a vastag törzset, egyik oldalán be, a másikon ki; ám olyan hajszálpontos is volt e vágás: a fa meg se mozdult, ott állt továbbra is a helyén.
De hát mi történt, lovag? kiáltott fel ijedtében Raimbaud. Mi lelt téged?
Agilulfo körbejárta a törzset, keresztbe font karral vizsgálgatta.
Látod-e, ilyen a pontos munka: egy karcolás se látszik a fán mondta az ifjúnak. Figyeld meg, milyen egyenes a vágás...
6 Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, nem tudtam, milyen nehéz dologra vállalkozom. Lám, most a halandók legnagyobb őrületéről kell szólanom, a szerelmi szenvedélyről, melytől kolostorunk, fogadalmam s a természetes szemérem mindeddig megóvott. Nem mintha még hírét se hallottam volna: sőt a kísértést elűzendő, elég gyakran esik szó ilyesmiről a kolostorban már amennyire ez homályos, bizonytalan elképzeléseinktől telik. Főképp olyankor hányjuk-vetjük meg e dolgokat, amikor valamelyikünk szegényke, a tapasztalatlansága miatt! teherbe esik; avagy valamiféle istentelen hatalmasság által elraboltatván, visszatérése után elmesél mindent töviről hegyire, amit véle tettek. Így hát miként a csatákról, a szerelemről is jobb híján azt fogom elmondani, ami a képzeletemtől telik. Az írás művészete mindössze annyi, hogy kisajtolunk valamit abból a semmiből, amit az életről tudunk; aztán, minekutána teleírtunk egy oldalt, újra elkezdünk élni, s ekkor ráébredünk: semmit se tudtunk.
Bradamante vajon többet tudott? Élte, csak élte amazonéletét, de közben valamiféle sivár kielégítetlenség mardosta lelkét. Miért vállalta a lovagi életet? Mert rajongott mindazért, ami komoly, szigorú és hibátlan, mindenért, aminek erkölcsi alapja van; a lovaglást és fegyverforgatást is a mozdulatok tökéletes pontosságáért szerette. S mármost kik forgolódtak körülötte? Izzadságszagú fickók, akik ímmel-ámmal csatáztak; félvállról vették a háborút, s ahogy megszabadultak a szolgálattól, máris részegeskedtek; no meg idétlenkedtek is a háta megett vetélkedtek: kit hív be aznap este a sátrába. Mert hisz tudvalevő: nagy dolog a lovagság, maguk a lovagok azonban fajankók. Megszokták, hogy dicső tetteket vigyenek végbe, de csak nagyjából; olyanformán vannak vele: ahogy esik, úgy puffan... Már csak jobb nekik a lovagi szabályok szent és sérthetetlen, sziklaszilárd falai között hiszen így megkímélhetik magukat a gondolkodás fáradalmaitól. Különben is, mi a háború? Egy kis öldöklés, egy kis köznapi szolgálat... Nem kell túlságosan komolyan venni.
Alapjában Bradamante sem volt különb náluk; tán csak azért is ringatta magában a komolyság és szigorúság ábrándját, mert az ellentmondott igazi természetének. Például ha valaki, hát ő volt a leghanyagabb perszóna az egész frank hadseregben. Hogy mást ne is említsünk: övé volt a tábor legrendetlenebb sátra. Míg szegény férfiak rá kellett hogy fanyalodjanak az afféle női munkákra is, mint a mosás, foltozás, sepregetés, takarítás ő, akit elkényeztetett hercegnőnek neveltek, hozzá se nyúlt semmihez; ha nem kódorog az a sok vén mosónő meg szakácsnőféle e sereg körül kerítőnő valahány , sátra mocskosabb és rendetlenebb lett volna még a kutya óljánál is.
Igaz, alig is tartózkodott benne. A napja akkor kezdődött, amikor magára öltötte páncélját, s nyeregbe szállt. S valóban: alighogy rajta volt a páncélruha, mintha kicserélték volna, csak úgy ragyogott tetőtől talpig; a legújabb s legtökéletesebb páncéldarabokban pompázott, mellvértjét violaszín szalagok díszítették mind a helyén, nem állt csáléra semmi soha. Több volt ez, mint női hiúság: valamiféle kihívás is volt abban, hogy ő akart a csatatér legfényesebb páncélzatú harcosa lenni; igen, állandó kihívás volt ez a lovagoknak... és gőg is, fensőbbség is. Barátaitól, ellenségeitől egyaránt megkövetelte az öltözködés és fegyverforgatás tökéletességét, amely véleménye szerint a lélek tökéletességének jele. S ha néha olyan bajnokra lelt, aki, úgy tetszett, megfelelt igényeinek, egyszeriben fölébredt benne a mohó szerelmi vágy. Az a hír járta, hogy ilyenkor meghazudtolja rideg eszményeit: gyengéd s őrjöngő szerelmes egyszerre. Ám ha a férfi követte ez úton: ha meghódolt, ha elveszítette önuralmát azon nyomban kiábrándult belőle, s újra keresni kezdett... acélosabb jellemre vágyott. De hát kit is találhatott? Immár nem akadt egyetlen harcos se a keresztény, sem a pogány táborban , akinek hatalma lehetett volna fölötte, hisz ismerte őket mind: gyengéiket, bárgyúságukat.
Épp a nyilazást gyakorolta a sátor előtti kis térségen, amikor Raimbaud, ki sóvárogva kereste mindenfelé, egyszer csak megpillantotta; most látta először az arcát. Bradamantén rövid tunika volt, meztelen karral feszítette ki az íjat; arca kissé elsötétült az erőlködéstől; haja a tarkóján össze volt fogva, s onnan hosszan, lazán omlott alá. De Raimbaud pillantása nem akadt meg a részleteken: teljességében látta a nőt, egész személyét, színeit: ő volt az, csakis ő, akit szinte látatlanban megszeretett, s vágyakozott reá, eszét vesztve; számára már nem is lehetett másmilyen.
A kilőtt nyílvessző hegye a céltábla karójába fúródott ugyanazon a pályán röppent, s ugyanott állapodott meg, mint már három elődje.
Kihívlak! Versenyezzünk! kiáltotta Raimbaud, Bradamantéhoz futva.
Így fut mindig a férfi a nőhöz. De vajon valóban szerelem az, mely feléje űzi, hajtja, nem sokkal inkább önszeretet, a lét ama bizonyságának keresése, melyet csupán a nő nyújthat? Fut s megszerelmesedik az ifjú; nem biztos magában, boldog s kétségbeesett, úgy érzi, csupán szerelme létezik bizonyosan, ő, csak ő a bizonyíték, semmi más. Ámde a nő is létezik, s nem létezik: ott áll vele szemtől szemben, ő is remegőn, bizonytalanul; hogyan is nem érti ezt az ifjú? Mit számít az, hogy kettejük közül melyik az erős, melyik a gyenge? Egyformák egészen. De a férfi nem tudja ezt, mert nem akarja tudni; ő csak a nőt akarja, a nőt, aki van... léte bizonyosságát. A nő többet tud; vagy kevesebbet; de mindenesetre mást. Most épp egy másfajta létezésre vágyik; íjászversenyt rendeznek, s szidja, semmibe veszi a férfit, aki nem tudja: mindez játék csupán. Köröttük a frank tábor sátrai, zászlókat lenget a szél, a lovak békésen ropogtatják az abrakot. A csatlósok és szolgák a konyha körül sürgölődnek, a lovagok meg, ebédidőre várván, tereferélő csoportokba verődnek, s nézik, mint lő célba Bradamante az apróddal.
A körbe találsz, de mindig véletlenül mondja Bradamante.
Véletlenül? De hisz egyetlenegyszer sem hibázom el!
Találj bár százszor is a célba, mind a százszor véletlen lesz.
Hát akkor mi nem véletlen? Kinek sikerül akarattal?
Agilulfo tűnt fel a tábor peremén; fehér páncélján hosszú fekete köpenyt lebegtetett a szél. Lassan lépkedett. Akárcsak az, aki nem akar semerre se nézni, de tudja, hogy őt nézik; s azt hiszi, úgy kell tennie, mintha mivel se törődne, pedig törődik nagyon is, csak másféleképp a többiek ezt nem érthetik.
Jöjj, lovag, mutasd meg nekünk, hogyan kell csinálni... Bradamante hangja most cseppet sem volt megvető, s gőgje is a semmibe foszlott. Két lépést tett Agilulfo felé, s odanyújtotta neki íját az előkészített nyílvesszővel.
Agilulfo lassan hozzálépett, átvette az íjat, majd köpenye szárnyát hátravetve, lövésre kész állásba helyezkedett. Mozdulatait nem a célhoz alkalmazkodó idegek és izmok valamiféle szándékolt rend erői irányították; annyit fordított csak az íjon semmivel se többet! , hogy a nyílveszsző ráfeküdjön ama láthatatlan vonalra, mely hegye s a céltábla között feszült. S lőtt. Nem röpülhetett máshova a nyíl, csakis a célpontba.
Ez igen! Így kell nyilazni! kiáltotta Bradamante.
Agilulfót mit sem érdekelte az egész; vasmarkában még ott remegett az íj; eleresztette, s az a földre esett. Majd összébb húzta magán a köpenyét, vasöklével mellvértjéhez szorította, azzal hátat fordított s elment. Nem volt mit mondania, nem is mondott hát semmit.
Bradamante fölvette s kinyújtott karjával magasba emelte az íjat, közben megrázta lobogó sörényét.
Ó, van-e még valaki e világon, aki ily pontosan célba talál? Hol akad még olyan, aki ennyire pontos és tökéletes minden cselekedetében?! kiáltotta lelkesülten, s füves rögöket rugdalt szét maga körül, néhány nyílvesszőt meg összetört a sánckerítésen. Agilulfo már messze járt; nem fordult hátra. Szivárványszínben játszó sisakforgója előrekonyult, mintha csak görnyedten menne, öklei mellvértjéhez szorítva, hosszú fekete köpenye a földet söpri.
Az ácsorgó harcosok közül néhányan leheveredtek a fűbe, úgy gyönyörködtek a jelenetben; fölöttébb élvezték Bradamante hóbortos lelkendezését. Szerencsétlen mondogatták , amióta belehabarodott Agilulfóba, percnyi nyugta sincs.
Raimbaud fél füllel elkapott egy efféle megjegyzést. Megragadta a fecsegő karját.
Hogyan? Mit beszéltek? kérdezte tőle.
Ej, csibém! Hiába fújod fel magad, hiába erőlködöl! Őamazonságának már csak a kívül-belül fényes páncélok tetszenek! Nem tudod tán, hogy fülig szerelmes Agilulfóba?
De hisz ez képtelenség... Agilulfóba... Bradamante... Hogyan lehetséges?
Úgy, csibém, hogy ha egy nő már nem kívánja a létező férfiakat, nem tehet egyebet: az után sóvárog, aki nincs.
Raimbaud immár megszokta, hogy a kétely és csüggedés perceiben mindig a fehér páncélos lovaggal szeretne beszélni. Most is elfogta ez a vágy, de nem tudta, vajon kérhet-e még tanácsot tőle, vagy pedig már vetélytársként kell vele szemben állnia.
Hé! Szöszi!... Nem nagyon soványka a lovagod? Mármint a szerelemre! mókáztak a bajtársak. Bizony, szomorú hanyatlása volt ez Bradamante tekintélyének. Hogyan is mertek volna vele így orcátlankodni annak előtte?!
De hát mondd csak folytatták vigyorogva a pimasz évődést , ha levetkőzteted, ugyan mit fogsz rajta?
A kettős fájdalom, hogy így beszélnek Bradamantéval, s ekképp nyilatkoznak Agilulfóról, továbbá a düh, hogy ő maga teljesen kívülálló, s nem is tekintheti őt senki ez ügy részesének mindez összemosódott Raimbaud lelkében; egészen elcsüggedt.
Bradamante most korbácsot ragadott, azzal kergette szét a kotnyeles, évődő társaságot, s Raimbaud-t is velük együtt.
Tudhatnátok: vagyok olyan nő, hogy mellettem férfi a férfi, bárki légyen is!... kiáltotta utánuk.
Amazok meg így üvöltöztek futtukban: Hujujujj! Azért, ha akarod, Bradá, kölcsönadhatunk neki egyetmást!... Csak szólj, ha kell!...
Raimbaud is velük sodródott, míg csak szét nem oszoltak. Nem kívánkozott vissza Bradamantéhoz; s most már Agilulfo társasága is inkább kellemetlen lett volna... A nagy hajcihőben véletlenül melléje került egy ifjú; Torrismondnak hívták, s a cornwalli herceg nemesi apródja volt; mindegyre csak a földet bámulta, komor arccal, halkan maga elé fütyörészve. Raimbaud immár ez ismeretlen ifjú mellett baktatott tovább, s minthogy fölöttébb szerette volna kiönteni lelkét, beszédbe elegyedett vele.
Én itt újonc vagyok... nem tudom... nem olyan, mint hittem... minden kicsúszik a kezemből... itt sohasem oda érkezik az ember, ahová elindult... semmit se lehet értem...
Torrismond nem nézett föl, csak egy pillanatra abbahagyta komor fütyörészését, s így szólt:
Undorító mocsok itt minden.
Nos, látod válaszolta Raimbaud , én nem is vagyok ennyire borúlátó. Vannak pillanatok, amikor tele vagyok csodálattal, lelkesedéssel... amikor úgy érzem, hogy végre mindent értek, s ilyenkor azt mondom magamban: ha most mindent jól látok, ha minden így fest a frank hadseregben s a háborúban, nos, akkor valóban ez az, amiről álmodtam. Csak hát sohasem lehetek biztos semmiben...
Aztán miben akarnál biztos lenni? szakította félbe Torrismond. Jelvények, rangok, nevek... Megannyi üres parádé. A lovagok címeres, jelmondatos pajzsa nem vasból való, nem... papír valahány: az ujjaddal átbökheted őket.
Egy posványos kis tóhoz értek. A parti köveken békák ugráltak, óriási brekegést csapva. Torrismond a tábor felé fordult, s a sánckerítés mögött magasan lobogó zászlókra mutatott olyan mozdulattal, mintha csak le akarná törölni őket a látóhatárról.
Azért azt meg kell adni vetette ellen Raimbaud , a császári had mégiscsak szent ügyért harcol, s a kereszténységet védi a pogánysággal szemben. Torrismond dühödt mindent tagadása szinte beléfojtotta keserűségét; most igyekezett megőrizni arányérzékét, hogy helyet szoríthasson a maga fájdalmának.
Nincs itt szó semmiféle védelemről vagy támadásról. Semminek sincs értelme erősködött Torrismond. A háború az idők végezetéig tart, s nem győz, nem veszít senki; mozdulatlanul állunk egymással szemben örökkön-örökké. S egyik fél nélkül nincs a másik, és már rég elfelejtettük mi is, ők is, miért harcolunk voltaképpen. Hallod a békákat? Mindabban, amit csinálunk, csupán annyi értelem és annyi rend van, mint ebben a brekegésben, ebben az ide-oda ugrálásban, a partról a vízbe, a vízből a partra...
Én másképp látom mondta Raimbaud. Számomra inkább túlságosan is zárt, körülhatárolt és szabályos minden. Nem kerüli el figyelmemet az erény, az érték... de minden olyan hideg. Meg aztán ez a lovag, aki nincs... bevallom, félelemmel tölt el, hogy ilyesmi lehetséges... És ugyanakkor bámulom is: olyannyira tökéletes mindaz, amit csinál!... Több biztonságot ad, mintha léteznék... Szinte megértem itt elpirult , igen, megértem Bradamantét... Agilulfo minden bizonnyal a legderekabb lovag seregünkben.
Eh!
Mi az, hogy eh?!
Ő is olyan vérthalmaz, mint a többi... még rosszabb.
Mit értesz azon, hogy vérthalmaz? Amit csinál, komolyan csinálja... Mindent...
Semmit! Mese, szemfényvesztés! Semmi sincs: sem ő, sem amit mond, sem amit csinál... semmi, semmi, semmi!
No és hogyan tud ilyen hátrányos helyzetben... ilyen hiányossággal... hogyan foglalhatja el a hadseregben azt a posztot, amelyet elfoglal? Csupáncsak a nevével?...
Torrismond egy percig hallgatott, csak aztán válaszolt egészen csendesen:
Itt a nevek is hamisak. Ha akarnám, szétpukkanthatnám ezt az egész szappanbuborékot... Még a föld sem valódi a lábunk alatt!
Akkor hát nincs kiút?
Talán van. De nem itt.
Hát hol?
A Grál-lovagoknál.
Azok merre vannak?
Skócia erdeiben.
Láttad őket?
Nem.
Honnan tudsz róluk?
Tudok.
Hallgattak. Csupán a békák brekegése törte meg a csendet. Raimbaud hirtelen félni kezdett; úgy érezte mindent elborít ez a brekegés, s ő maga belefullad holmi kopoltyúk nyálkás, zöldes, vak lüktetésébe. De aztán eszébe jutott Bradamante, mint tűnt fel a csatában, kardját suhogtatva s rémülete máris a semmibe foszlott. Alig várta, hogy hőstetteket vigyen végbe ama smaragdzöld szempár láttára.
7 Itt a kolostorban mindenkire kiszabtak valamiféle vezeklést, hogy ki-ki a maga módján elnyerhesse az örök üdvösséget. Nekem históriákat kell írnom. Keserves, jaj, nagyon keserves. Künn perzselő nyár, a völgyből vidám viháncolás, vízpocskolás hallik. Elég magasan van a cellám, s a keskeny kis ablakon át lelátok a folyóra. A kanyarban fiatal parasztfiúk fürdenek meztelenül, odább egy fűzfa lombja mögött parasztlányok gázolnak a vízbe ők is egészen meztelenre vetkőztek. Az egyik legény víz alatt odaúszik hozzájuk, hogy meglesse őket; most épp fölbukkant, a lányok meg visítanak, sikongatnak: észrevették. Ott lehetnék én is, velem egyívású ifjak s leányok kedves társaságában, cselédekkel, szolgálókkal körülvéve. Ám szent hivatásunk úgy kívánja, hogy az evilági mulandó örömöknek fölébe helyezzük azt, ami megmarad. De hát mi marad meg?... Vajon ez a könyv... s minden kegyes cselekedetünk: kiégett szívünk gyermekei... vajon nem hamu s üszök máris valahány?... Tán még inkább, mint ama pajzán játékok ott a folyón, melyekben pezsdül, reszket az élet, akár a gyűrűző hullámok a vízen... Lám, nagy buzgalommal beleveted magad az írásba, de eljő az óra, amikor poros tintatartóban kaparász csak a lúdtoll, s többé nem szivárog belőle élet, egyetlen csepp sem mert künn van az élet, odakünn, az ablakon kívül, rajtad kívül, és úgy tetszik, többé sohasem menekülhetsz árkusaid közé, nem fedezheted föl azt a másik világot, nem, nem sikerül többé a nagy ugrás. Tán jobb is így. Meglehet, nem kegyelem, nem csoda volt, amikor boldogan írtál nem; bűn inkább, gőg, bálványimádás. Megszabadultam-e vajon a bűneimtől? Nem. Csak írok, egyre írok, ám nem javulok közben, nem leszek jobb semmivel; csupán lezárom a szorongó, öntudatlan ifjúság egy szakaszát. Mire, jutok e sok mihaszna ákombákommal? A könyv, a fogadalom semmivel sem ér többet, mint te magad. Korántsem bizonyos, hogy árkusaid fölé görnyedvén, megmentheted lelkedet. Írsz, írsz, egyre csak írsz, s a lelked immár veszve van.
Nos, akkor hát menjek az apátnőhöz, s könyörögjek néki, hogy adjon más munkát? Hogy küldjön vizet húzni, kendert tilolni, borsót fejteni? Az sem segít. Folytatom. Továbbra is krónikásnővérként teszem a dolgomat, úgy, ahogyan erőmtől telik.
Most a lovagok lakomáját kell elmesélnem.
Nagy Károly, fittyet hányva valamennyi császári etikettszabálynak, mindig korábban ül asztalhoz, egészen egyedül. Letelepszik, s csipegetni kezd a kenyérből, sajtból, olajbogyóból, fiatal zöldpaprikából, szóval mindenből, ami már az asztalon van. De ez még semmi! A kezével nyúlkál a tálakba. Hiába, a teljhatalom zabolátlanná tesz, és önkényt szül; még a legmérsékeltebb uralkodó is vérszemet kap tőle.
Nagy sietve megérkeznek a lovagok. Pompás díszruhában feszít mindegyik; a csipkék és brokátok alól azért még így is ki-kivillan a páncéling meg a mellvért- csak hát azon a páncélingen, amelyet ilyenkor viselnek, egészen nagy lyukak vannak, a mellvért meg amolyan sétára való holmi: fényes, mint a tükör, de az első kardcsapástól ripityára törne. Elsőnek Roland foglal helyet császári bácsikája jobbján, majd Renaud de Montauban következik, aztán Astolf, Angelin de Bayonne, Richard de Normandia... és így tovább; sorra mind letelepednek.
Agilulfo a hosszú asztal túlsó végében ül; most is, mint mindig, ugyanabban a makulátlan harci páncélzatban. Vajon mit keres itt az asztalnál ő, kinek nincs, sohasem volt s nem is lehet étvágya?... Akinek se szája, se megtölteni való bendője, de még torka sincs, melyet jóféle burgundival lehetne locsolni? És mégis: a világért se maradna el a hosszú órákig elnyúló lakomákról ő, ki szolgálati ügyeiben bízvást jobban is felhasználhatná ez órákat. Miként a többiek, neki is jussa van egy helyhez a császári asztalnál elfoglalja hát; és ugyanolyan aprólékos gonddal vesz részt a traktákon, mint a nap többi ceremóniáján.
A fogások a tábori konyha szokott fogásai: töltött pulyka, nyárson sült liba, hízott ökör, szopós malac, angolna, orádahal. A szolgák sosem lehetnek elég fürgék: a lovagok nekiesnek a tálaknak, puszta kézzel kiragadják és széttépik, széjjelmarcangolják a húsokat, közben csupa mocsok lesz a páncéljuk, minden úszik a kilötykölt mártástengerben. A csatatéren sincs akkora fölfordulás, mint itt; levesestálak törnek, sült csirkék röpködnek, s az apródok igyekeznek menteni, ami menthető: kiráncigálják egy-egy falánk kezéből a tálcát, mielőtt még az egészet a tányérjába öntené.
Az asztalnak abban a sarkában viszont, ahol Agilulfo foglal helyet, tökéletes csend, rend s tisztaság honol; pedig több szolga sürög e fertályon körülötte, aki nem eszik! , mint a többi lovag körül együttvéve. Miközben erre is, arra is csupa piszkos tányér halmozódik egymás hegyén-hátán, a legteljesebb összevisszaságban (olyannyira, hogy váltani se lehet őket a fogások között, s ki-ki abból eszik, amelyik épp a keze ügyébe kerül sokan még az abroszról is), Agilulfo mindenekelőtt új terítéket kér: a legkülönfélébb formájú s nagyságú tányérokat, serlegeket, kanalakat, villákat, késeket jaj, ha nem elég élesek! , ami pedig a tisztaságot illeti, ha csak leheletnyi homályos folt van egy poháron vagy valamelyik evőeszközön, máris küldi vissza. Mindenből vesz magának nem sokat, de vesz; világért se hagyna ki egyetlen fogást. Például levág egy szeletkét a vaddisznópecsenyéből; a húst az egyik széles lapostányérjára helyezi, majd mártást kanalaz valamelyik mélytányérkájába. Ezután egy igen-igen éles késsel hajszálvékony csíkokra vagdossa a vaddisznószeletet, s e csíkokat egyenként átrakja egy másik tányérra; fogja a mélytányért, mártást löttyint belőle a vagdalékra, annyit, hogy az jól átitatódjék. Az ekképp ízesített húscsíkok ezután újabb tányérra kerülnek. S minden ilyen átrakodásnál hívja az apródokat, újra meg újra tányért váltat, tisztákat hozat, és elviteti a piszkosokat. Jó félórákat tölt el ezzel a foglalatossággal. Nem szólva a csirkéről, a fácánról meg a fenyőrigóról: ezeken órák hosszat munkálkodik külön e célra szolgáló kis késeivel, melyeket minduntalan cseréltet; valamennyi csontocskáról lefejti a legutolsó maradék izomrostot anélkül persze, hogy egy falatot is enne. Az italból is töltet magának; számtalan pohár, serleg, billikom sorakozik előtte az asztalon, ezek mindegyikébe jut egy kevés: széttölti, majd újra összetölti az egészet, vegyítvén is a különféle borokat, közben hátranyújt egy-egy teli serleget a mögötte álló apródnak, s másikat kér helyette. Kenyérből rengeteget fogyaszt: összegyúrja a kenyérbelet, teljesen egyforma, apró galacsinokat formáz belőle, s ezeket aztán pontos rend szerint sorba rakja az abroszon; a kenyér haját szétmorzsolja, s a morzsaszemecskékből pöttöm gúlákat épít míg csak belefáradván le nem söpörteti az egészet. Aztán újrakezdi.
Mind e foglalatossága nem akadályozza meg Agilulfót abban, hogy élénk figyelemmel kísérje az asztal körül folyó társalkodást, s mindig megfelelő időben is szól közbe.
Miről is beszélnek ebéd közben a lovagok? Arról, amiről egyébkor. Dicsekszenek.
Roland ezt mondja: Hát bizony már fölöttébb ebül álltunk az aspremont-i csatában, de aztán párbajban legyőztem Agolante királyt, s elszedtem a kardját, a híres Durandalt. Szinte hozzá volt nőve; amikor egyetlen suhintással levágtam a jobb karját, nem eresztette el, tovább szorongatta a markolatot... fogókkal kellett az ujjait lefejteni.
Mire Agilulfo: Nem akarlak meghazudtolni, csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a Durandalt öt nappal az aspremont-i csata után, a fegyverszüneti szerződés megkötésekor adta át nekünk az ellenség. Lajstromban is szerepel: ama könnyűfegyverek között van feltüntetve, melyek a szerződés értelmében a frank hadsereg tulajdonába mentek át.
Renaud ezt mondja: Akárhogy volt is, semmiképpen sem lehet összehasonlítani ezt az esetet az én hőstettemmel, amikor legyőztem Fusbert sárkányt. A Pireneusokon való átkelés közben egyszer csak elém áll az iszonytató, fene szörnyetegje. Egyetlen kardcsapással kettéhasítottam. Pedig hát tudjátok, hogy a sárkány bőre a gyémántnál is keményebb...
Agilulfo résen van: Nos, vigyázzunk, ne keverjük öszsze a dolgokat. A Pireneusokon való átkelés áprilisban volt, márpedig áprilisban, amint ez köztudomású, a sárkányok épp vedlenek, s új bőrük olyan puha, gyengéd tapintású, akár a csecsemőé.
Mire a többiek: Jó, jó... Nem mindegy? Egyik nap vagy a másik... ha nem itt, hát amott... Egy szó, mint száz: úgy volt, no! Nem kell a kákán csomót keresni...
Bosszúsak nagyon. Ez az Agilulfo mindenre emlékszik, minden esetben bizonyítékai vannak, adatokat olvas a fejükre; s lehet bár egy hőstett mégolyan csodálatos, hiába ismerik el valamennyien, hiába emlékszik rá töviről hegyire még az is, aki nem látta ő, oda se neki, közönséges szolgálati cselekménynek minősíti, amit jelenteni kell az esti ezredkihallgatáson, azzal kész. Amióta világ a világ, aközött, ami a háborúban valóban megesik, s amit később mesélnek, mindig is volt néminemű különbség. S a harcosok életében ugyan keveset számít, vajon megtörténtek-e bizonyos dolgok vagy sem; erejük, személyiségük, valamint magatartásuk folyamatossága áll jót azért, hogy noha nem minden történt egészen olyanformán, ahogy mesélik bízvást úgy történhetett volna, s hasonló esetben úgy is történnék. De hát az olyan alak, mint Agilulfo... ennek nem kell megtámogatnia a saját tetteit akár igazak, akár nem a napi jegyzőkönyvbe veszik, s ekként lajstromozzák őket, ha meg nem, akkor is... mi van mögöttük? A semmi, a koromsötét űr! Ezért akarja szüntelen kisebbíteni társait, a jóféle bordóinak e hetvenkedő szivacsait... ezért fosztaná meg őket tervezgetéseiktől, ábrándjaiktól, melyek mindig csak a múltba fordulnak, a jelenhez nincs, nem is volt közük soha... azért irtaná ki a lovagi mondákat, melyek előbb hol ehhez, hol ahhoz tapadnak, ám utoljára is mindenkoron megtalálják végleges hősüket.
Időnként valamelyikük Nagy Károly tanúságát kéri. Csak hát a császár oly sokat háborúzott már, hogy összekeveri a csatákat még azt se tudja teljes bizonyossággal: miféle hadjáratot vezet éppen. Csinálni a háborút, no meg legfeljebb a következőre gondolni ez az ő feladata. Ami megvolt, megvolt; tudvalevő: abból, amit a krónikások, igricek összehordanak, mindig le kell számítani valamit; még csak az hiányzik, hogy a császár vigyázzon a szavukra. Csak ha olyasmiről van szó, ami a katonai szervezettel, rendfokozatokkal, nemesi címek s birtokok juttatásával függ össze, ha ezek körül támad valamiféle zavar nos, csak akkor kell a császárnak kirukkolni. Persze, hogy mit akar s mit nem, az ilyenkor keveset számít; az eredményekre támaszkodhatik csupán, ezért a meglevő bizonyítékok és vizsgálatok alapján kell ítélkeznie, tekintélyt szerezvén a törvénynek és szokásjognak. Így aztán, ha megkérdezik, csak vonogatja a vállát, általánosságokat mond, efféle aranyköpéseket: "Ej, tudja fránya! Háborús idők: több a szófia beszéd, mint a főd!" s már ki is bújt a válaszadás alól; nemegyszer mindjárt föl is kerekedik. Hát igen, ez az Agilulfo Guildiverni egyre csak gyúrkodja a kenyérgalacsinjait, s közben kétségbe von minden hőstettet pedig e hőstettek, ha nem is mindig egészen hiteles a történetük, mégiscsak a frank hadak dicsőségét öregbítik! Nagy Károly szívesen rásózna egy kis tábori robotot az okvetetlenkedőre, ám megmondták neki: a nemlétező lovag épp a legundokabb szolgálatokban leli gyönyörűségét, ezeket tekintvén buzgósága próbáinak. Így hát nem tud vele kibabrálni.
Nem értem, miért vagy ilyen szőrszálhasogató, Agilulfo? mondta most Olivier. A népi emlékezet hajlamos arra, hogy fölnagyítsa a hősi vállalkozások dicsőségét; ez bizonyítja éppen, hogy jogos e dicsőség, és fundamentuma is a szerzett címeknek, rangoknak.
De nem az enyéimnek! vágta rá Agilulfo. Én valamennyi címemet és predikátumomat alaposan tisztázott és bizonyított érdemek, megtámadhatatlan dokumentumok alapján kaptam!
Némi tódítással! szólt közbe egy hang.
Agilulfo fölpattant helyéről.
A közbeszóló ezért felelni fog! kiáltotta.
Csillapodj, Agilulfo, maradj veszteg mondták a többiek. Te minduntalan belekötsz a mások hőstetteibe, nem veheted zokon, ha valaki a tiéidet is megpiszkálja...
Én nem sértek meg senkit! Csupán a tényeket szoktam megállapítani, és sorra-rendre elmondom a bizonyítékaimat!
Ekkor felállt egy fiatal harcos; sápadt volt egészen, és így szólt:
Én voltam az. És én is bizonyítani fogok.
Fölöttébb kíváncsi vagyok, Torrismond, mit tudsz felfedezni a múltamban, ami megtámadható? fordult Agilulfo az ifjú felé, aki valóban nem volt más, mint Cornwalli Torrismond. Azt a hőstettemet akarod például elvitatni, amelyért lovaggá üttettem? Kétségbe vonod tán, hogy épp tizenöt esztendővel ezelőtt megmentettem a skót király Sofronia nevű szűz leányát, akit két zsivány meg akart becsteleníteni?
Igen, kétségbe vonom. Tizenöt évvel ezelőtt Sofronia, a skót király leánya, nem volt szűz.
A megdöbbenés moraja hullámzott véges-végig az asztal hosszában. Az akkor érvényben levő lovagi kódex előírta, hogy aki egy nemesi családból származó leány veszélyben forgó szüzességét megmenti, azon nyomban lovaggá üttessék; ám ha olyan előkelő nőt ment meg valaki a testi erőszaktól, aki már nem szűz, az előírás szerint csupán dicséretben s háromhavi dupla zsoldban részesül.
Hogy állíthatsz ilyet? Hiszen ezzel nemcsak az én lovagi becsületembe gázolsz, de azt a hölgyet is sérted, akit kardom oltalmazott meg a gyalázattól!
Márpedig állítom.
A bizonyítékaid?
Sofronia az anyám!
A lovagok felkiáltottak meglepetésükben. Így hát az ifjú Torrismond nem Cornwall hercegének fia?
Igen, Sofronia húsz évvel ezelőtt szült engem; ő akkor tizenhárom éves volt magyarázta Torrismond. Íme, a skót királyi ház medalionja! Azzal inge alá nyúlt, s előhúzott egy aranyláncon lógó érmet.
Nagy Károly, aki mindeddig annyira belemerült a lakmározásba, hogy arca, szakálla szinte ki se látszott a folyami rákokkal teli, hatalmas tálból, elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy föltekintsen. Ifjú lovag szólt, s hangjában most benne zengett a császári felség minden hatalma s tekintélye , ifjú lovag, tudatában vagy-é szavaid súlyos voltának?
Tökéletesen válaszolta Torrismond , s énrám még nagyobb súllyal nehezednek, mint másra.
Körös-körül néma csönd. Torrismond megtagadja hát törvényes származását, apját, Cornwall hercegét, s ezzel mintegy lemond lovagi rangjáról is. Fattyúnak nyilvánítván magát (noha anyja királyi hercegnő), nem kerülheti el a hadseregből való eltávolítását. Ámde Agilulfo még ennél is súlyosabb helyzetbe került. Mielőtt megmentette Sofroniát a gaz latrok támadásától, egyszerű harcos volt csupán, névtelenül kóborolt fehér páncéljában. (Helyesebben amint ez hamarosan kiderült az üres páncél kóborolt erre-arra a világban.) Sofronia tisztaságának megmentése tette lehetővé, hogy lovaggá üssék; ekkor vehette föl az éppen gazdátlanul maradt Alsó-Selimpia lovagja címet.
Valamennyi későbben nyert címe, rangja, neve ennek az epizódnak volt a következménye. Ha nemlétezőnek bizonyul Sofronia megmentett szüzessége, oda a lovagi cím, s érvénytelen mindaz, amit később végbevitt. Fabatkát sem ér a sok név meg előnév, valamennyi jogköre éppoly nemlétező lesz, mint személye.
Anyám fiatal lányka volt, amikor teherbe esett mesélte Torrismond. Attól való féltében, hogy szülei észreveszik állapotát, megszökött a skót királyi várból, s a hegyekben bolyongott. Szabad ég alatt, egy tarlón hozott világra, s ötéves koromig csak úgy kószált-vándorolt velem, erre-arra Angolország erdőin s mezőin által. Gyönyörű idők! Csupa boldog emlék fűződik életem ez első korszakához. Aztán ennek a fickónak az okvetetlenkedése véget vetett a kedves idillnek. Pontosan emlékszem arra a napra. Anyám otthon hagyott, hogy őrizzem az odúnkat, ő meg szokása szerint elment egy kis gyümölcsöt lopni. Ekkor történt, hogy két országúti zsiványba botlott, s azok nyomban azt akarták, tegyen a kedvükre. Tán végül össze is barátkoztak volna anyám gyakran panaszkodott, hogy olyannyira egyedül van. Ámde dicső tettekre vadászván, épp ekkor érkezett oda ez az üres páncél, s elkergette a zsiványokat. Minthogy anyámban fölismerte a királyi sarjat, pártfogásába vette, a legközelebbi várba, a Cornwalliak sasfészkébe kísérte, s ott a hercegi család oltalmába ajánlotta. Ilyeténképpen teljesen magamra maradtam az odúnkban, éhesen és árván. Anyám, mihelyt szóhoz jutott, sietett megvallani a hercegéknek, hogy van egy fiacskája, akitől az erőszak elragadta. Fáklyás szolgák jöttek értem, s magukkal vittek a várba. A herceg s a hercegasszony, hogy megmentsék becsületét a skót királyi háznak, melyhez rokoni szálak is fűzték őket, örökbe fogadtak, s gyermeküknek nyilvánítottak. Unalom és kényszer nyűgözte aztán az életemet ez a sora minden főúri család ifjabbik sarjának. Anyámat se láthattam többé: fátyolt öltött egy távoli kolostorban. A teméntelen hazugság megzavarta életem természetes folyását, és szörnyű súllyal nehezedett rám mind a mai napig. Most végre kimondtam az igazságot. Történjék bármi, számomra minden csak jobb lehet, mint ami eddig volt.
Közben felszolgálták az édességet, gyönyörű, színes rétegekből álló spanyol kenyeret, de hát ez az egész leleplezésláncolat akkora megdöbbenést váltott ki, hogy az elnémult lovagok hozzá se nyúltak a finom nyalánksághoz.
Hát te?... Te mit szólsz mindehhez? kérdezte Nagy Károly Agilulfót. Valamennyien észrevették: nem mondta, hogy lovag.
Csupa hazugság. Sofronia leány volt. Tisztaságának harmatos kelyhéből fakad nevem s becsületem.
Tudod-e bizonyítani e tisztaságot?
Megkeresem Sofroniát.
Úgy véled, mit sem változott tizenöt év óta? kérdezte Astolf gúnyosan. Kovácsoltvas páncéljainkat jóval rövidebb idő alatt kilyukasztják...
Minekutána ama kegyes család oltalmába ajánlottam, azon nyomban fátyolt öltött.
Manapság nem akad egyetlen kolostora a kereszténységnek, mely tizenöt esztendő alatt elkerülhette volna a kifosztatást, szétszóratást; ilyeténképpen minden apácának jut rá ideje, hogy legalább négyszer-ötször lerakja s újraöltse a fátylat...
Bárhogyan is: a meggyalázott szüzesség feltételezi a meggyalázót. Akkor hát őt kutatom fel, hogy tanúsítsa: meddig vallhatta magát szűznek Sofronia.
Ha kívánod, elbocsátalak, s máris útnak indulhatsz mondta a császár. Azt hiszem, e percben semmire sem vágyakozol inkább, mint elvitatott neved s rangod visszaszerzésére. Ha ez ifjú igazat beszél, nem tarthatlak szolgálatomban, nem, semmilyen minőségben; még a hátrálékos zsoldodat sem fizethetik ki... Nem állta meg: hangjába egy kis elégtétel vegyült. Mintha ezt mondta volna: "Látjátok, mégiscsak megtaláltuk a módját, hogy lerázzuk ezt a kellemetlen frátert!"
A fehér páncél most egészen előredőlt; még sohasem látszott rajta ennyire, hogy üres. Alig hallható hangon suttogta: Igen, császárom, megyek.
No és te? fordult Nagy Károly Torrismondhoz. Tudatában vagy-é annak, hogy házasságon kívül születvén, nem szállhatnak rád ama címek és rangok, melyek különben, a származás révén megillettek volna? Tudod legalább, hogy ki az atyád? Reméled-e, hogy elismer?
Engem sohasem fognak elismerni...
Ezt azért nem lehet ily biztosan állítani. Évei múltával minden férfiember hajlik arra, hogy rendezze élete rendezetlen dolgait. Lám, én is elismertem ágyasságból született fiaimat, valamennyit; pedig sokan vannak az istenadták, és egynémelyek bizonyára nem is az enyém.
Az én atyám nem ember.
Ejha! Tán maga Belzebub?
Nem, felség mondta csendesen Torrismond.
Akkor hát?... Ki a csuda?
Az ifjú a terem közepére lépett. Fél térdre ereszkedett, s szemét égnek emelve így szólt:
A Grál-lovagok szentséges rendje.
Döbbent moraj. Valaki még keresztet is vetett.
Anyám vakmerő kislány volt mesélte Torrismond , s mindig a vár körüli erdőségben bolyongott. Egy nap egész mélyen bemerészkedett a sűrűbe, s egyszer csak szembe találta magát a Szent Grál lovagjaival; azok épp ott táboroztak akkor, lelküket erősítvén a világtól való elkülönülésben. A lányka játszadozni kezdett a harcosokkal, s e naptól fogva, valahányszor sikerült megszöknie hazulról, fölkereste a tábort. Ám nem sok idő múltán teherbe esett e gyermeki játszadozásoktól.
Nagy Károly egy kicsit elgondolkozott, majd így szólt:
A Grál-lovagok valamennyien szüzességi fogadalmat tettek, így egyikük sem ismerhet el fiának soha.
Ezt nem is kívánhatnám mondta Torrismond. Anyám sohasem beszélt nekem külön-külön a lovagokról, egyetlenegyről sem; arra nevelt, hogy a szentséges rendet összességében tiszteljem atyám gyanánt.
Nos jelentette ki Nagy Károly , magát a rendet összességében nem köti efféle fogadalom; úgy hát semmi akadálya, hogy fiának ismerjen el valakit. Ha sikerül felkutatnod a Grál-lovagokat, s el tudod érni, hogy rendjük együttesen fiának ismerjen el, éppúgy igényt tarthatsz a tiszti rangra, mint bárki más, aki nemesi családból származott, lévén hogy a rend előjogokkal és kiváltságokkal bír.
Máris indulok! mondta Torrismond.
Távozások estéje lett ez este a frank táborban. Agilulfo aprólékos gonddal nyergelte fel lovát, készítette elő felszerelését; csatlósa, Gurdulu, találomra összeszedett mindenféle holmit: pokrócot, lókaparót, fazekat, és nyeregbe szállva, maga elé rakta. Mivel az óriás batyu eltakarta előle a kilátást, eltévesztette az utat, s az ellenkező irányban vágott neki, mint a gazdája. Útközben apródonként elhullajtotta az egész limlomot.
Senki sem jött elő Agilulfo búcsúztatására, csupán a szegény csatlósok, istállólegények meg fegyverkovácsok: ezek nem sok különbséget láttak lovag és lovag között, s megértették, hogy ez ugyan nyűgösebb, kellemetlenebb tiszt a többinél, ámde boldogtalanabb is. A lovagok azzal az ürüggyel, hogy nem értesítették őket az indulás időpontjáról, egytől egyig távol maradtak. Tulajdonképpen nem is volt szükségük ürügyre: Agilulfo, amióta otthagyta a lakomát, szót se szólt senkihez. E hirtelen távozásról egyébként köztük sem esett szó: rendre szétosztották egymás között feladatait olyképpen, hogy egyetlen tiszte se maradjon betöltetlen s a nemlétező lovag távollétét, mintegy közös elhatározással, némaságba burkolták.
Csupán egyvalaki nem maradt ily közömbös: Bradamante. Igencsak feldúlt lelkiállapotban volt. Sátrához rohant. Gyorsan! kiáltotta előparancsolt komornáinak, kuktáinak, szolgálóinak. Gyorsan! s összevissza hányt, forgatott mindent: fehérneműt, páncéldarabokat, kopjákat, lószerszámot. Gyorsan! s most mindezt nem mintha épp vetkezett vagy dühöngött volna (olyankor szokott így dobálózni), hanem mert éppenséggel szép rendbe akarta rakni holmiját; igen, gyors leltárt csinálni, azután fölkerekedni! Csomagoljatok be mindent! Útra kelek én is... egy percig se maradok itt tovább! Elment, jaj, elment... ő, az egyetlen, akiben az egész had értelme rejlett, az egyetlen, aki értelmet adhatott volna az életemnek és csatározásaimnak! Erőszakos borzsákok maradtak itt csupán... én sem vagyok különb náluk... És az élet is csak hentergés ágyak s koporsók közt. Ő, ő... csupán ő ismerte a dolgok rendjét, titkos geometriáját... a szabályt, melytől megvilágosul a kezdet és a vég! Ekképp lelkendezvén, sorra felöltötte tábori vértezetének darabjait, violaszín köpenyét is vállára vetette, s már ott is ült a nyeregben délcegen, férfiasan (férfiasnak hatott valóban, csak épp abban volt nőies, hogy az igazán nőies nők módjára férfiasnak akart látszani); azzal megsarkantyúzta lovát, s átugratva a cölöpsort, sátorköteleket, halomra döntve a markotányosok bódéit, csakhamar eltűnt a porfellegben.
Raimbaud már csak e távoli porfelleget pillantotta meg; azonmód gyalogosan futni kezdett utána, s csak loholt, loholt, mindegyre kiáltozva: Hová, merre, Bradamante?! Lám, itt vagyok, tiéd vagyok, s te elmégy! Így, ily önfejűen s makacsul óbégat mindig a szerelmes; mintha csak azt mondaná: "Ím, itt vagyok ifjan, csordultig telve szerelemmel! Miért, hogy nem kellek néki? Kit akar, ha engemet nem? Kívánhat-e többet annál, mint amit én adhatok?..." Biz' ekképp dühöng, tombol szegény, nem tér észhez; s lassan már nem is Őt önmagát szereti csupán, szerelmes önmagát; meg azt, amivé együtt lehetnének... Raimbaud őrjöngve rohant vissza sátrába, összeszedte fegyvereit, cókmókját, majd lóra pattant, s elvágtatott ő is mert derekasan ott háborúzhatsz csak, ahol a lándzsák erdején át rád mosolyog egy női ajak, s mindenben: a kavargó porban, a vér, a sebek, az állatok fanyar szagában e mosoly illatát érzed, semmi mást.
Torrismond is útra kelt azon az estén; szomorúan ő is, reménykedve ő is. Az erdőt akarta megtalálni, gyermekévei sötét és nyirkos erdejét, anyját, az odúban töltött napokat s valahol még mélyebben a tiszta, szent lovagrendet atyáit, akik fegyveresen őrzik rejtett pihenőtáboruk tüzeit, hófehérbe öltözve, némán; az alacsony ágak szinte súrolják a csipkés páfrányleveleket, s a zsíros televényből olyan gombák bújnak elő, melyek nem látják a napot soha.
Nagy Károly fölállt az asztaltól, s kissé ingadozó léptekkel elindult a császári sátor felé. E hirtelen fölkerekedések eszébe juttatták azokat az időket, amikor még Astolf, Renaud, Guidon le Sauvage és Roland indultak útnak, hogy végbevigyék ama csodás tetteket, melyekből aztán hősi énekek váltak az igricek ajkán; most bezzeg nem mozdulnának a lusta veteránjai, nincs rá mód őket egy kicsit is felpiszkálni épp csak hogy ellátják a szolgálatot. "Menjenek csak... fiatalok: hadd csinálják..." sóhajtotta a császár ama tetterős férfiak módjára, akik azt gondolják: mindig jó egy kis mozgás; ámde keserűen is, az öregek keserűségével, akik semmiképp se tudnak olyannyira örvendezni érkezésén az újnak, mint amennyire megszenvedik a valaha volt tovatűntét.
8 Ládd-e, könyv: rám esteledett, s most gyorsabban megy az írás; a folyóról már nem hallik fel egyéb, csak a vízesés távoli robaja, denevérek röpdösnek némán az ablakom előtt, itt-ott kutyaugatás, a könnyű szellő szófoszlányokat hoz a pajták felől. Talán nem is választotta ki rosszul e vezeklést számomra az apátnő. Időnként észreveszem: mintha tollam magától száguldana a fóliánson nekem csak utána kell loholnom. Az igazság felé igyekszünk mindketten, a tollam meg én... mindig azt várom, hogy egyszer csak elém toppan valamelyik fehér árkus mélyéről; pedig jól tudom, csak akkor bukkanhatok rá, ha előbb sikerül tollammal elűzni a jóra való restséget, a kielégítetlenséget, nemkülönben az irigységet, hogy míg más a kedvét töltheti, nékem itt kell vezekelnem bezárva.
Aztán elég annyi, hogy egy kisegér elkezdjen motozni odafenn (tele van velük a padlás), egy hirtelen fuvallat becsapja az ablakot (ez minduntalan kizökkent; fel-felpattanok, újra kitámasztom), bizony annyi is elég, hogy végére érvén e történet egyik fejezetének, neki kell fognom a következőnek, vagy akár csak annyi, hogy új sort kell kezdeni, s íme: a tollam megint csak olyan nehéz, mint egy dorong az igazság utáni hajsza elbizonytalankodik.
Most pedig hadd mutatom azokat a tájakat, amelyeket Agilulfo vándorlása során csatlósával bejár; itt kell hogy legyen minden ezen a fehér lapon: poros országút, a folyó, a híd... Íme, Agilulfo éppen most üget át rajta, trapp-trapptrapp, egész könnyedén... alig van valami súlya ennek a test nélküli lovagnak; a ló ezer és ezer mérföldet bejárhat vele, s nem fárad el a lovas meg éppenséggel fáradhatatlan. Most súlyosan, tompán döng a fahíd: bumm-bumm-bumm!... Gurdulu is ideért; egészen előredől, átkarolja lova nyakát a két fej olyan közel ér egymáshoz, hogy nem tudhatni, vajon a ló gondolkodik a csatlós fejével, avagy a csatlós a ló fejével. Egyenes vonalat rajzolok az árkusra; itt-ott megtörik sarkosan. Ez Agilulfo útvonala. Ez a girbegurba, ide-oda tekergő, kacskaringózó meg Gurdulué. Ha meglát egy pillangót, rögtön a nyomába szegődik, s máris azt hiszi: nem lova nyergében ül, a lepke hátán röppen tova; így aztán letér az útról, s összevissza bolyong a mezőkön. Ezenközben Agilulfo csak megy, megy mindig egyenesen, előre. Gurdulu tekergései időnként láthatatlan átvágásokkal esnek egybe (tán a ló tér ilyenkor egy-egy magaválasztotta ösvényre, lévén hogy lovasa nem sokat törődik vele), s ekként megannyi kitérő meg vargabetű után, lám, egyszer csak ott üget az országúton gazdája oldalán.
Most egy malmot rajzolok ide, a folyópartra. Agilulfo megáll, az utat kérdezi. A molnárné válaszol neki igen udvariasan, s kenyérrel meg borral is kínálja, de ő csak abrakot fogad el a lovának. Perzsel a nap, az út felettébb poros a jólelkű molnárék csodálkoznak, hogy a lovag nem szomjas.
Agilulfo folytatja útját, mire csakhamar Gurdulu jelenik meg a színen; mintha egy lovasezred vonulna be, akkora zajt csap.
Nem láttátok a gazdámat?
Aztán ki a te gazdád?
Egy lovag... nem is, egy ló...
Egy lónak vagy a csatlósa?
Nem... a lovam csatlósa egy lónak...
És ki lovagol azon a lovon?
Hát... nem lehessen tudni!
No és a te nyergedben ki ül?
Eh ! Tőle kérdezzétek!
Aztán mondd csak: te sem akarsz enni meg inni?
Dehogyisnem! Hogyne! Enni! Inni! és már fal két pofára, s iszik, mint a kefekötő.
Ez itt egy város; magas falat rajzolok köréje. Agilulfónak erre kell áthaladnia. A kapu őrei azt akarják, hogy tolja föl a sisakrostélyt; parancsba kapták: senkit se szabad általereszteni, aki nem mutatja meg az arcát, merthogy egy iszonytató zsivány garázdálkodik a környéken. Agilulfo nem engedelmeskedik a felszólításnak, összecsap az őrökkel, utat vág magának, elvágtat.
Most egy erdőt rajzolok ide. Itt van, ni, a városon túl. Agilulfo keresztül-kasul bebarangolja, míg csak rá nem bukkan a félelmetes zsiványra. Lefegyverzi, megkötözi, s az őrök elé hurcolja, akik nem akarták átereszteni. Nesztek, itt van bilincsbe verve, akitől olyannyira féltetek!
Ó, légy áldott, fehér lovag! De hát mondd, miért titkolod a neved, s miért nem tolod fel sisakrostélyodat?
Az én nevem ott van az utam végén mondja Agilulfo, és faképnél hagyja őket.
A városbéliek közül egyesek azt állítják, hogy arkangyal, mások szerint meg egyenest a tisztítótűzből jött bűnös lélek. Az a ló jegyzi meg valaki olyan könnyen futott, mintha csak senki sem ült volna a nyeregben.
Itt az erdőn túl egy másik út kanyarog; ez is a városba visz. Bradamante vágtat rajta. Egy fehér páncélos lovagot keresek! Tudom, hogy itt van! kiáltja már messziről a polgároknak.
Nem. Nincs itt mondják.
Ha nincs, akkor ő az bizonyosan.
Nos, eridj és keresd meg. Innen eliszkolt.
Úgy, hát láttátok? Valóban? Fehér páncél... és mintha egy ember volna benne...
De hát kiféle-miféle, ha nem ember?
Valaki, aki többet ér a világ minden férfiemberénél!
Úgy tetszik, csupa ördöngösség vesz körül benneteket. mondja egy öreg. Téged is, te lágy hangú lovag!
Bradamante elvágtat.
Kisvártatva Raimbaud állítja meg lovát a város piacterén.
Nem láttátok?... Járt erre egy lovag?
Melyik? Ketten is jártak; te vagy a harmadik.
Azt keresem, amelyik az első után fut.
Igaz, hogy az egyik nem férfiember?
A második. Asszonyállat.
És az első?
Semmi. Nincs.
Hát te?
Én? Én... vagyok.
Hála a papnak!
Agilulfo már messze ügetett, Gurdulu a nyomában. Egy úrikisasszony futott elébük az útra, s térdre rogyott; haja szétzilálva, ruhája összevissza tépve. Agilulfo megállította lovát. Segítség! Nemes lovag, segítség! kiáltotta a leány. Fél mérföldre innen egy medvefalka ostromzár alatt tartja úrnőmnek, Priscillának, az előkelő, nemes özvegynek a várát! Csupán mi lakunk ott, néhány fegyvertelen nő, senki más! És most se ki, sebe!... Én kötélen ereszkedtem le, s csodával határos módon kiszabadultam a vadállatok karmai közül... Ó, jer hát, lovag, ments meg bennünket!
Kardom mindig szolgálatára áll az özvegyeknek s védteleneknek szólt Agilulfo. Gurdulu, vedd föl nyergedbe ez ifjú lányt, s ő majd elvezet bennünket úrnője várához.
Hegyi ösvényen kaptattak fölfelé. A csatlós csak ment, poroszkált előre, nem nézett se jobbra, se balra de még az utat se látta; ott ült a lány előtte, a karja közt, tépett ruhájából kilátszottak rózsaszín, telt keblei, s Gurdulu máris úgy érezte, elveszett.
A kisasszony mindegyre Agilulfo felé forgolódott, őt bámulta. Mily büszke, mily nemes a gazdád testtartása! mondta.
Hujujuj! válaszolta Gurdulu, és ama langymeleg kebel felé kapott.
Mily magabiztos és méltóságteljes minden szava, mozdulata... mondta a lány, s le nem vette szemét Agilulfóról.
Hühühü! szólt Gurdulu, s csuklójára tekerve a gyeplőt, most már mindkét markával megtapasztalta, milyen kemény s milyen lágy is lehet egyben az efféle fehércseléd húsa.
És a hangja... milyen zengő, milyen érces...
Gurdulu csak valami tompa morgást hallatott, száját már nem tudta beszédre használni, a lány nyakán s vállán tevékenykedett véle, s közben beleveszett a mámorító illatba.
Tudom, boldog lesz az úrnőm, hogy épp ő menti meg a medvéktől... Ó, mennyire is irigylem érte... De mondd csak: miért térünk le az útról? Mi van veled, csatlós? Egészen szórakozott vagy.
Az ösvény egyik kanyarulatában remete állt, kinyújtott kezében alamizsnacsupor. Agilulfo, aki valahány kéregetővel találkozott, pontosan három krajcár könyöradományt vetett mindegyiknek, most is megállította lovát, s keresgélni kezdett erszényében.
Légy áldott, lovag mondta a remete, zsebre dugva a pénzt, majd intett, hogy Agilulfo hajoljon le hozzá, súgna valamit a fülébe. Íme, máris viszonzom jótettedet suttogta , figyelmeztetlek: óvakodj az özvegy Priscillától! Ez az egész medve-dolog csapda ! Ő maga tenyészti és idomítja őket, hogy az erre haladókat segítségül hívhassa; ekként várába csalogatja a legkiválóbb lovagokat, hogy telhetetlen bujaságát táplálja vélök.
Úgy lesz, ahogyan mondod, testvér, valóban válaszolta néki Agilulfo , ámde én lovag vagyok, és udvariatlanság volna, ha visszautasítanám egy könnyes szemű hölgy segélykérését.
Nem félsz, hogy elhamvasztanak a paráznaság lobogó lángjai?
Agilulfo egy kicsit zavarba jött. No, majd meglátjuk...
Tudod-é, mi marad abból a lovagból, aki egyetlen napot is ott tölt ama várban?
Nos?
Előtted áll. Én is lovag voltam, én is megmentettem Priscillát a medvéktől, s most, íme, mivé lettem.
Ami igaz, igaz: elég rossz bőrben volt.
Kincsnek tekintem a tapasztalatodat, testvér, ámde szembenézek a veszéllyel mondta Agilulfo, azzal megsarkantyúzta lovát; hamarosan utol is érte Gurduluékat.
Nem tudom, mi a csudát pletykáznak mindig ezek a remeték jegyezte meg a lány, Agilulfo felé fordulva. Nincs az a pap vagy kámzsás barát, aki ennyit fecsegne meg piszkolódna.
Sok remete van errefelé?
Töméntelen. És mindegyre újak csatlakoznak hozzájuk.
De nem én! mondta Agilulfo. Siessünk!
Hallom a medvék dühödt morgását - kiáltott fel a kisasszony. Félek! Eresszetek, hadd szállok le... elbújok a bokrok mögé.
Agilulfo hirtelen kicsap az irtásra, mely fölött már ott magasodik a vár. Körös-körül szinte fekete a mező a sok medvétől. Ahogy megpillantják a lovat s lovasát, vicsorogva összébbhúzódnak, eltorlaszolják az utat. Agilulfo nekik ront, kopjája forog, akár a malomkerék. Ezt fölnyársalja, azt kupán vágja, úgy bódítja el, amazt meg összelapítja egészen. Nyomában Gurdulu, derekasan bököd ő is a dárdájával. Tíz perc alatt kimúlt, elterült mackók tömege megannyi ágyelő lepte be az egész mezőt; az a néhány, amely el tudott menekülni, bevette magát a legsűrűbb erdőbe.
Kitárult a várkapu. Ó, nemes lovag! Vajon vendégszeretetem megfizetheti-é, amivel néked tartozom?
Priscilla állt a kapuban, körötte palotahölgyei, komornái. Köztük az a leányzó, aki a lovagot s csatlósát idáig kísérte (ki tudja, hogyan, már itthon volt, s hozzá szép tiszta kötényben, nem ama tépett ruhában).
Agilulfo belép hát a várkapun, Gurdulu a nyomában. Priscilla, az özvegy várúrnő, nem sudár termetű, s nincs is túlságosan jó húsban, ám alaposan ki van nyalva, cicomázva; keble sem dús, de kint van egészen, fekete szeme nedvesen csillog, tekintete ide-oda röpköd vagyis hát nem érdektelen asszony. Ím, ott áll Agilulfo fehér páncélja előtt, mosolyog, igencsak elégedett. A lovag kimért, de félénk is egyszersmind.
Agilulfo Emo Bertrandino Guildiverni lovag szólt Priscilla , ismerem a nevedet, jól tudom, ki vagy, s azt is, ki nem vagy.
Úgy tetszik, e közlésre Agilulfo megkönnyebbül, sőt mintha még elégedett is volna. Meghajol, majd fél térdre ereszkedve így szól: Szolgálatodra, úrnőm! azzal felpattan.
Sokat hallottam rólad, lovag, s már régóta hő óhajtásom találkozni véled mondja Priscilla. Mily csoda hozott mifelénk, ez isten háta megetti vidékre?
Úton vagyok hangzik a páncélból. Egy tizenöt esztendővel ezelőtti szüzességet kell felkutatnom, amíg nem késő.
Sosem hallottam még lovagi vállalkozásról, melynek végcélja ily röpke, ilyen mulandó... Így Priscilla. Nos, ha már tizenöt esztendő elmúlott, nem kell hogy aggályoskodjam, habozás nélkül tartóztathatlak: egy éjszakát még késhetel. Meghívlak hát a váramba: kérlek, légy a vendégem. Azzal elindul a lovag oldalán.
A többiek, a sok palotahölgy meg szolgáló, csak bámulják a lovagot; le nem veszik a szemüket róla, míg úrnőjükkel együtt el nem tűnik a vár belső termeiben. Akkor Gurdulu felé fordulnak.
Ó, micsoda derék, szép szál legény! kiáltják tapsikolva. Az meg csak áll, mint amolyan fajankó, és vakarózik. Kár, hogy bizonyára teli van bolhával... és felettébb büdös! Rajta, fürdessük meg gyorsan! Azzal viszik is nagy sebesen a lakosztályukba, s ott levetkőztetik.
Priscilla asztalhoz vezette Agilulfót. Két személyre volt terítve. Mértékletességed híre hozzám is eljutott, lovag mondta , de hát nem tudom, hogyan kezdjem máskülönben a vendéglátást; épp azért kérlek, foglalj helyet. Egyébként tette hozzá kacéran , hálámat nem csupán ez asztalnál szándékozom kimutatni.
Agilulfo köszöni szépen, leül szembe a várúrnővel, s morzsolgatni kezdi ujjai közt a kenyérhajat. Néhány pillanatig így ül, némán, majd torokköszörülést hallat, s beszélni kezd erről-arról, mindenféléről.
Szép hölgyem, a kóbor lovag élete különös és viszontagságos kalandok sorozata. E kalandok különféle kategóriákba csoportosíthatók. Először... S ekként társalog. Nyájasan, szabatosan, tájékozottan. Időnként aprólékos, aggodalmaskodó s töprengő, aztán egy-egy ügyes fordulattal annál élénkebb, színesebb; itt-ott még elmésségeket, találó kifejezéseket is közbeszúr. A szóban forgó eseményekről és személyekről nem nyilatkozik se túlságosan helyeslően, se túlságosan elítélően: mindig a vendéglátó szája íze szerint, akinek alkalmat ad arra, hogy megmondja a magáét, gyakorta bátorítván is előzékeny érdeklődésével.
Ó, mily pompás társalgó lelkendezik Priscilla. Fölöttébb élvezi.
Ám egyszer csak, amilyen váratlanul beszélni kezdett, oly hirtelen el is némul a lovag; mély hallgatásba süpped.
Most pedig kezdődjék az ének! szól Priscilla, és öszszeüti tenyerét. Lantpengető lányok lépnek a terembe, s az egyik rögtön belekezd abba a dalba, hogy A sárkány letépte a rózsát... ; majd egy másik meg ebbe: Jasmin, veuillez embellir le beau coussin.3
Agilulfónak mindig akad egy-egy elismerő szava a zenére s az énekre.
Egy csapat ifjú táncosnő libben a terembe. Könnyű ingecske van csupán rajtuk, homlokukat virágkoszorú övezi. A lovag vaskesztyűs kezével veri ki az asztalon a tánc ütemét..
Nem kevésbé voltak vidámak azok a táncok, melyeket a vár egy másik szárnyában, a palotahölgyek szállásán lejtettek. A kisasszonykák félmeztelenül labdáztak, s igyekeztek Gurdulut is bevonni játékukba. Az ugyancsak tunikába bújtatott csatlós (a kisasszonykák kölcsönözték neki) ahelyett, hogy szép nyugodtan megvárta volna a helyén, míg rákerül a sor, csak futott a labda után ész nélkül, mindenáron meg akarta szerezni; miközben ide-oda vetette lomha, tehetetlen testét, hol erre, hol amarra a hölgyikére zuhant; e kavarodás aztán nemegyszer egészen másfajta kívánságokat ébresztett benne, s már ott is hengergőzött valamelyik leányzóval a körös-körül sorakozó puha pamlagok egyikén.
Ej, de hát mit csinálsz? Ne, ne... te kan csacsi! Ó, nézzétek, mit mível... Ne... én labdázni akarok... ó,ó,ó!
Gurdulu se nem látott, se nem hallott. A meleg fürdő s a jószagú testeknek e fehér és rózsaszín kavargása megtette hatását; immár csak egy kívánsága volt: elmerülni a bódító illatárban.
Ó, ó... már megint itt van... jaj... istenkém... térj észre, hallod-e! Jajajaj...
A többiek csak labdáztak tovább, mintha mi sem történt volna; tréfálkoztak, kacagtak, énekeltek : Tralla-lalla, búvik a hold erre-arra...
Az a kisasszony, akit Gurdulu épp elragadott, egy utolsó, hosszan elnyújtott sikoly után, kipirulva s kissé bódultan visszatért társnőihez; tapsolt, nevetett: Ide, ide!... Dobjátok ide! s folytatta az imént abbahagyott játékot.
Alig néhány perc múlva a csatlós már egy másikra gurult. Az egy ideig kiáltozott: El innen, hess, hess! Jaj de kellemetlen alak! Milyen erőszakos... Neee! Fáj... Nahát, hallod-e... aztán elomlott.
A többi hölgy meg komorna, azok, akik nem vettek részt a játékban, üldögéltek, s meghitten diskuráltak: ...És tudjátok, Philoméne féltékeny volt Claire-re, igen ám, csakhogy... Gurdulu közben derékon ragadta a beszélőt. Jaj de megijedtem!... Szóval, amint mondtam már: Guillaume nem Claire-rel járt, hanem Euphémievel... De hát hová viszel? Gurdulu a vállára kapta. Nos, értitek? Az a bolond meg, hisz tudjátok, milyen féltékeny mindig... S ekként fecsegett, magyarázott tovább, a csatlós válláról lecsüngve, míg csak el nem tűnt.
Nem telt bele sok idő, s már jött is vissza kócosan, vállpántja letépve, újra elhelyezkedett társnői közt jó szorosan. Tehát úgy volt, ahogy mondom: Philoméne összekapott Claire-rel, pedig Guillaume...
Ezenközben a táncosnők és lantpengető lánykák visszavonultak a nagy ebédlőteremből, Agilulfo meg belefeledkezett a császári zenészek által leggyakrabban játszott művek részletes felsorolásába.
Besötétedett jegyezte meg Priscilla.
Éjszaka van már, sötét éjszaka mondta Agilulfo.
A szoba, melyet előkészítettem...
Köszönöm. Hallod, úrnőm, mint csattog odakünn a csalogány?
A szoba, melyet számodra előkészítettem... az enyém...
Elbűvölő a vendégszereteted, úrnőm... Azon a tölgyfán dalol a csalogány. Menjünk az ablakhoz.
Fölállt, karját nyújtotta hölgyének; a párkányhoz léptek. A fülemülék trillázása költői és mitológiai utalásokra késztette a lovagot.
Ámde Priscilla hirtelen félbeszakította: Nos, a csalogány a szerelemről dalol. Mi pedig...
Ó, a szerelem! kiáltotta Agilulfo, s hangja most egyszerre oly nyersen csattant, hogy az asszony egy percre egészen megdermedt. Váratlanul a szerelmi szenvedélyről kezdett értekezni. Priscilla úgy érezte, forró hullám önti el a testét; a páncélkarba csimpaszkodott, s gyöngéden belökte a lovagot egy szobába, melyet szinte teljesen betöltött az óriási, mennyezetes ágy.
Az ókoriak, lévén, hogy a szerelmet istennek tartották... folytatta Agilulfo.
Priscilla becsukta az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot, majd odament a lovaghoz, s fejét a páncélvállra hajtva, így szólt: Kissé fázom; a kandallóban kialudt a tűz...
Az ókoriak véleménye megoszlott a tekintetben, vajon hogy esik jobban a szerelem: hideg avagy meleg szobában. Legtöbbjük szerint azonban...
Ó, lovag! Mennyi mindent tudsz a szerelemről... suttogta a vár úrnője.
Noha általában elvetik a túlfűtött szobát, legtöbbjük arra a véleményre hajlik, hogy az enyhe meleg bízvást ajánlható ez esetben...
Hívjam a szolgálókat, s begyújtassak?
Majd én. Magam látok neki. Egyenként megvizsgálta a kandalló mellett felhalmozott fahasábokat, méltatta a különféle tűzifák lángját, és sorra vette a szabadban, valamint zárt helyen való tűzrakás megannyi módozatát. Priscilla sóhaja szakította félbe. Látván, hogy a beszélgetésnek ez újabb fordulatai csak lohasztják az asszony szerelemvágyát, melyet pedig épp felszítani igyekezett, gyorsan teletűzdelte előadását az érzelmek s érzékek izzására vonatkozó célzásokkal, párhuzamokkal és utalásokkal.
Priscilla hunyt szemmel mosolygott, s kezét az éledő, pattogó tűz felé nyújtotta. Mily kellemes meleg... mondta. Mekkora élvezet lehet a párnák között elnyúlva bámulni e lángokat...
Az ágyra való célzás egy sor megjegyzésre késztette Agilulfót. Szerinte az ágyazás nehéz művészete egészen ismeretlen Frankhon cselédlányai előtt, s a legelőkelőbb palotákban is csupa olyan lepedőt lát az ember, melyet rosszul tűrtek a matrac alá.
Ah... csak nem? Tán az enyém is olyan? kérdi az özvegy.
A te nyoszolyád, úrnőm, királynői nyoszolya valóban, fenségesebb a császári birodalom valamennyi ágyánál! De minthogy leghőbb vágyam téged minden tekintetben hozzád méltó környezetben láthatni, engedd meg, hogy aggasztónak tartsam eme ráncot...
Ah, ez a ránc! kiáltott fel Priscilla; máris ráragadt a nyugtalanság: Agilulfo tökéletesség utáni epekedése.
Körültekintően, módszeresen, rétegről rétegre haladva szétbontották az ágyat, s mindegyre új meg új ráncokat, buggyokat, türemléseket és hepehupákat fedeztek fel: s e szorgos kutatás hol kín és gyötrelem volt, hol meg mind magasabb egekbe szökkenés.
Minekutána olyannyira szanaszét hánytak mindent, hogy immár csak a deszkák maradtak a helyükön, Agilulfo nekilátott a szertartásos ágyazásnak. Módszeres eljárás szerint dolgozott: rögtönzésnek itt nem lehetett helye, ám annál inkább érvényre juthattak a mesterség rejtett kis fogásai. Közben tanított, magyarázott türelemmel és hosszadalmasan. Időnként egy-egy mozzanattal nem volt megelégedve; ilyenkor újrakezdte az egészet.
A várkastély túlsó szárnyából kiáltás harsant; vagyis hát inkább valamiféle zabolátlan bömbölés, féktelen szamárordítás.
Mi volt ez? rezzent össze Priscilla.
Semmi... a csatlósom mondta Agilulfo.
Az ordításba epedő nyögdécselések vegyültek, éles és forró sikongások a csillagokig szökellők.
Most Agilulfo figyelt fel.
Hát ez meg mi lehet? kérdezte.
Ó... a lányok... legyintett Priscilla. Játszanak... Hiába: fiatalság bolondság...
Folytatták az ágyazást; közben füleltek: figyelték az éjszaka neszeit.
Ez megint Gurdulu...
Micsoda lármát csapnak ezek a lánykák.
A csalogány...
A tücskök...
Végre elkészült az ágy. Hibátlan volt, tökéletes. Agilulfo az özvegy felé fordult. Meztelenül állt ott, ruhái szemérmesen földre hulltak.
Mezítelen hölgyeknek az érzékek legfenségesebb, legkifinomultabb izgalma gyanánt a páncélba öltözött harcosokkal való ölelkezést szokták ajánlani jelentette ki Agilulfo.
Nahiszen! Engemet tanítasz?! Nem vagyok én ma született bárány! kiáltotta Priscilla, azzal felszökkent, s rácsüggeszkedett a lovagra, karjával s lábával átkulcsolta a vértet.
Egymás után végigpróbálta mindama módozatokat, amelyekkel egy páncélt ölelni lehet, aztán bágyadtan az ágyra hanyatlott.
Agilulfo fölébe hajolt. A hajad mondta.
Priscilla, levetkezvén, nem bontotta ki magas, barna hajkoszorúját. A lovag ecsetelni kezdte, milyen szerepe van az érzéki elragadtatásban a szétzilált hajnak.
Próbáljuk meg.
Páncélkezének gyöngéd s mégis határozott mozdulataival kibontotta az asszony tornyos kontyát, hajfürtjeit mellére s vállára bocsátotta.
Azért tette hozzá kétségtelenül még agyafúrtabb, aki jobban szereti, ha mezítelen hölgye jól fésült, s ráadásul haja ki is van bodorítva, s diadémok ékesítik.
Ezt is kipróbáljuk?
Magam fésüllek meg. S már fésülte is: bemutatta, hogyan kell a hajat ügyesen befonni, koszorúba rakni s feltűzni. Pompás kontyot készített, melyet itt is, ott is csigák s hajékek díszítettek. Egy teljes órába tellett, ám amikor odanyújtotta Priscillának a tükröt, az özvegy úgy találta, hogy még sohasem volt ilyen szép.
Ezután Priscilla hívta a lovagot, feküdjön melléje.
Mondják szólt Agilulfo , Cleopatra minden éjjel azt álmodta, hogy egy páncélba öltözött vitéz fekszik az ágyában.
Ezt még nem próbáltam vallotta be az asszony. Nálam jóval előbb le szokták vetni páncéljukat...
Nos, akkor most kipróbálhatod, úrnőm mondta Agilulfo. Majd anélkül, hogy összegyűrte volna a lepedőt, s azonmód, tetőtől talpig páncélban, lefeküdt az özvegy mellé; teljes hosszában kinyújtózkodott, mint valami ravatalon.
Még kardodat sem oldod le övedről?
A szerelmi szenvedély nem áll meg félúton.
Priscilla lehunyta szemét, valósággal révületbe esett. Agilulfo felkönyökölt.
Füstöl a kandalló. Fölkelek s megnézem, miért nem szelel.
Az ablakban feltűnt a hold. Agilulfo, ahogy visszatért a kandallótól, megállt az ágy előtt. Úrnőm, menjünk föl a bástyára, gyönyörködjünk egy kicsit ebben a késő éjszakai holdfényben.
Ráadta az asszonyra köpenyét, azzal szorosan összefonódva felmentek a toronyba. Ezüstös holdfényben fürdött az erdő. Valahol bagoly huhogott. A várkastély egynémely ablaka még ki volt világítva, s időnként sikongatás, kacagás hallatszott ama szárny felől és forró sóhajok, nyögdécselések is, valamint a csatlós szamárordítása.
Az egész természet csupa szerelem...
Visszatértek a hálószobába. A tűz már csak pislákolt a kandallóban. Leguggoltak, fújni kezdték a rostélyt. Ahogy egymás mellett kuporogtak, s Priscilla rózsaszín térde odaodaért a lovag térdvértjéhez, új, még az eddiginél is ártatlanabb meghittség gerjedt bennük.
Amikor Priscilla visszafeküdt az ágyba, odakünn már pirkadt. Semmi úgy át nem szellemíti az asszonyok orcáját, miként a felkelő nap első sugarai mondta Agilulfo, s hogy hölgye mentől kedvezőbb világításba kerüljön, nem sajnálta a fáradságot: arrább tolta az ágyat mennyezetestül, mindenestül.
Milyen vagyok?
Gyönyörű vagy, úrnőm...
Priscilla boldog volt. Ám a nap gyorsan emelkedett, s Agilulfo most már folyvást tologathatta az ágyat.
Reggel van mondta végül. Hangja egyszeriben megváltozott. Hív a lovagi kötelesség, föl kell kerekednem.
Ó... máris... nyögdécselt Priscilla. Épp most?
Sajnálom, nemeshölgy, de súlyosabb feladat ösztökél.
Ó, milyen szép volt...
Agilulfo fél térdre ereszkedik. Add rám áldásodat, Priscilla. Föláll, s már szólítja is csatlósát. Átkutatja érte az egész várat, míg végül valami kutyaólfélében akad rá: ott kushad a legény, alszik, mint a hulla. Lóra! Szaporán! De hiába, nem megy másként: fölnyalábolja, és úgy ülteti nyeregbe. Ahogy emelkedik a nap, a két lovas árnyéka mind élesebben vetül az erdő aranyban, bíborban fürdő lombjaira; a csatlósé akár egy imbolygó zsák; a lovagé egyenes, sudár nyárfa.
Priscilla körül ott nyüzsög az egész szolgáló- és komornahad.
Milyen volt, úrnőnk?... Milyen volt?
Ó, ha tudnátok! Férfi! Férfi...
Mégis milyen?... Mesélj hát!
Egy férfi... ó, micsoda férfi... És micsoda éjszaka!... Akár az örökkévalóság... a paradicsom...
És mit csinált? Mit csinált?
Hogyan is lehetne azt elmondani... Ó, gyönyörűség, gyönyörűség, gyönyörűség!...
De hát egy ilyennel?... Vagyis semmilyennel?... Mégis... mondd...
Most nem tudnám, hogyan... Annyi minden... No de ti... ti inkább elmondhatnátok, hogy volt azzal a csatlóssal...
Tessék?... Ó, semmi... nem tudom... Talán te? Nem: te!... Ugyan! Én nem emlékszem...
De hát hogyan? Hisz hallani lehetett, kedveseim...
Á... ki tudja már azt, hogy volt... szegény fickó... én nem emlékszem... én sem... talán te... ugyan! Én?... Úrnőnk, kedves úrnőnk! Mesélj róla... igen, róla, mesélj... a lovagról... milyen volt ő... ő, ő, ő!... Agilulfo...
Agilulfo!
9 Írom, írom ezt a könyvet, régi krónikákat, szinte olvashatatlan okiratokat böngészve közben, s csak most döbbenek rá, hogy noha töméntelen lapot teleírtam, még mindig a történetem elején tartok. Most jönnek csak az igazi események: Agilulfo és Gurdulu vándorlásai, Sofronia szüzességét nyomozó kalandozásai; aztán az üldöző s üldözött Bradamante útja, meg a szerelmes Raimbaud-é, végül Torrismondé, aki a Grál-lovagokat keresi s ez utak itt is, ott is mindegyre találkoznak, összevissza fonódnak. Ám a történet fonala ahelyett, hogy simán s gyorsan siklana ujjaim közt, meg-meglazul, összebogozódik, s ha arra gondolok, mennyi útvonalat, akadályt, csalást és megcsalatást, üldözést és üldöztetést, vitézi tornát s bajvívást kell még papírra vetnem, bizony egészen megrémülök. Íme, a krónikásnővér klastromi fegyelme, a szavak s kifejezések vezeklés szabta állhatatos keresése, a dolgok végső értelmén való töprengés mindez teljesen megváltoztatott; ami a tömeget legjobban szórakoztatja (s engemet is eddig): a lovagregényekben található sok kaland meg bonyodalom megannyi fölösleges toldaléknak, hideg cikornyának rémlik immár; ezek penzumom legkínosabb, legterhesebb részei.
Szeretnék hát gyorsan, sebtiben mesélni, egy-egy oldalra annyi csatát meg párviadalt rajzolni, amennyi egy hőskölteménybe is elég; de hát ha megállok, s újra akarom olvasni, amit irtam, észreveszem, hogy tollam nem hagyott semmiféle nyomot a fóliánson: fehéren mered rám a pergamen.
Hogy úgy mondhassam el történetemet, ahogyan szeretném, az kellene, hogy e fehér árkusból vöröses szirtek meredezzenek elő, meg hogy kavicsos, homokos puszta legyen rajta, itt-ott egy-egy tüskés boróka. Középütt, ahol alig látható ösvény kanyarog, Agilulfo léptetne a lován, egyenesen, feszesen, mint aki karót nyelt, kopjája a támasztóvasban. E sziklás vidékre ugyanakkor egészen alacsony égboltnak kellene borulnia csupán egy csapat károgó holló férjen el alatta, semmi más. S fölöttébb könnyű kézzel kéne mindezt a fóliánsra varázsolnom, mert egy vízisikló is, lám, ott tekergőzik a fűben, amott pedig a kopár sziken épp most fut keresztül egy nyúl, megtorpan, körülszimatol rövid bajuszkája remeg közben , aztán eltűnik.
Minden mozog a sima árkuson anélkül, hogy e mozgásból bármi is látszana, s anélkül, hogy változna valami rajta miként a világ ráncos képén is: minden mozog, s nem változik semmi; mert valamiképpen a pergamennek, melyre írok, az anyagnak is csupán egy kiterjedése van: különféle formákba jegecesedhetik, s rengeteg színárnyalatban pompázhat, ám egyetlen sima felületre kenve is elképzelhető legyen bár szőrös, tollas vagy (miként a teknősbéka páncélja) bütykös sokaság; s olykor egy-egy ilyen szőrös, tollas vagy bütykös valami mintha mozogna is pedig csak arról van szó, hogy ugyanazon anyag különféle kiterjedései más-más viszonyba kerülnek egymással anélkül, hogy bármi is lényegileg helyet változtatna. Az egyetlen, akiről teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a tökéletes mozdulatlanság kellős közepén valamiféle mozgást végez: Agilulfo. Persze nem a lováról beszélek, nem is a páncéljáról, hanem arról a magános, gondolataiba merült s türelmetlen valamiről, mely, ni: ott lovagol páncéljába zárva. Körülötte fenyőtobozok potyognak az ágakról, erecskék, patakocskák iszkolnak el a sziklák között, vizükben halak úszkálnak, hernyók rágcsálják a faleveleket, a teknősbékák lomhán vonszolják kemény teknőchasukat de mind e mozgás illúzió csupán: örök forgolódás, egy helyben toporgás; miként a hullámok is látszólag nyargalnak a tengereken, hiszen a hullám teste, a víz, nem mozdul helyéről sohasem. Ilyen hullámban forgolódik Gurdulu is, a világ játékainak e rabja; ugyanabból az anyagból vétetett, mint a tobozok s halak, hernyók és kövek, levelek és teknősbékák apró dudor a világ kérgén.
Mennyivel nehezebb Bradamante útját ez árkuson megjelölnöm! vagy Raimbaud-ét! vagy a komor Torrismondét! Leheletszerűen kellene előtűnniök az útvonalaknak a sima felületen; mintha tollam hegyét csupán az árkus fonákján húznám végig. S e leheletszerűséget ugyanakkor el kell hogy lepje a mindenség pora, piszka, véle kell mindegyre szennyeződnie s itt, éppenséggel itt bontakozzék ki minden értelem és érzés, szépség és fájdalom... s az igazi mozgalmasság is: ellentétek, összecsapások...
De hát mire is jutok, ha mindegyre csak gyürködöm e fehér lapokat, s így akarom meglátni bennük a völgyeket, szurdokokat meg a szűk hegyi ösvényeket a rajtuk poroszkáló lovagokkal? Könnyebben tudnám elmesélni a történetet, ha rajzolnék egy térképet, s azon külön-külön ott lenne az édes Frankhon, a gőgös Bretagne, az ánglius csatorna (rajta az a tömérdek fekete hullám), azon túl a magas Skócia, emitt lent pedig a zord Pireneusok, a még pogány kézen levő Hispánia s végül a kígyók szülőanyja: Afrika. Ezen aztán nyilakkal, apró keresztekkel meg számokkal jelezni tudnám, merre visz éppen ennek vagy amannak a hősnek az útja. Lám, e nagyjában egyenes vonallal, melyen csak itt-ott van néhány kacskaringós kitérő, egykettőre végbevittem: Agilulfo már partra is szállt Angolországban; irányíthatom a klastrom felé, ahova Sofronia tizenöt esztendővel ezelőtt visszavonult.
Megérkezik, s a kolostor romokban hever.
Későn érkeztél, nemes lovag mondja egy öreg bácsika. E völgyek még visszhangozzák ama szerencsétlenek segélykiáltásait. Egy mór kalózbanda szállt itt partra nemrég; kifosztották s felgyújtották a kolostort, elhurcolták az apácákat, valamennyit.
Elhurcolták az apácákat? Hová?
Marokkóba, uram. Ott eladják őket a rabszolgapiacon.
Nem tudod, vajon közöttük volt-e az a nővér, aki világi életében a skót király lánya volt, s kinek neve Sofronia?
Ó, bizonyára Palmirát akartál mondani, nagyuram! Hogy köztük volt-e? De bizony az elsők között kapták vállra, akár a zsákot, azok az elvetemültek! Már nem fiatalka a lelkem, de még mindig igen szemrevaló teremtés. Szinte még ma is hallom, mint kiáltozott, ahogy elragadták a gaz martalócai!
Te is ott voltál a fosztogatásnál?
Hát... mi, falusiak, mindig a piactéren ácsorgunk...
És nem siettetek a segítségükre?
Kiknek? Ej, uram, mit nem kívánnál tőlünk igy egyszeriben? Nem volt, aki parancsoljon, aztán meg tapasztalatunk sincsen... Gondoltuk, ha aközött kell választani, hogy csináljunk-e valamit, avagy rosszul csináljuk, már csak inkább nem csinálunk semmit.
Aztán mondd csak, öreg, ez a Sofronia... kegyes, jámbor életet élt a kolostorban?
Sokféle apáca van manapság...ámde Palmira nővér volt a legkegyesebb s legtisztább az egész püspökségben.
Rajta, Gurdulu, induljunk szaporán! Megyünk a kikötőbe, és hajóra szállunk. Irány Marokkó!
Ez a sok kis hullámvonal nem más, mint a tenger; mi több: az óceán. Most iderajzolok egy hajót, ezen utazik Agilulfo; nem messze tőle, egy hatalmas bálna úszik; ez meg itt a felírás: "Óceán". A nyíl a hajó útját jelzi. Egy másik nyilat is rajzolhatok, ez mutatja a bálna útját. Íme: szembefutnak egymással. Az óceánnak e pontján lesz tehát az összecsapás, s minthogy a bálnát nagyobbra rajzoltam, a hajó húzza a rövidebbet. Most rengeteg nyilat rajzolok ide, összevissza szelik, keresztezik egymást: ez jelzi, hogy elkeseredett harc dúl a hajó meg a bálna között. Agilulfo nem nézi tétlenül a küzdelmet: beledöfi lándzsáját az óriáscet oldalába. Undorító, bűzös olajsugár tör elő a sebből, alaposan bemocskolja a lovagot. (E szerteágazó vonalakkal mutatom az olajsugarat.) Gurdulu átugrik a bálnára, s persze megfeledkezik a hajóról, az meg épp most, a bálna egyetlen farkcsapásától felborul. Lévén hogy tetőtől talpig páncélban van, Agilulfo nem tehet mást: elsüllyed. Mielőtt még teljesen elnyelnék a habok, odakiáltja csatlósának: Igyekezz Marokkóba, ott majd találkozunk! Én gyalog megyek!
És csakugyan. Süllyed, süllyed, egyre süllyed, míg végül több mérföld mélységben földet ér a lába: lehuppan a homokos tengerfenékre; ott aztán folytatja útját öles léptekkel. Gyakran találkozik tengeri szörnyekkel, s ezeket kardcsapásokkal űzi el. Mármost mi az, ami a tenger fenekén kellemetlen lehet egy páncélzat számára? Egyvalami csupán s ez, ugye, ti is tudjátok, hogy mi: a rozsda. De minthogy a fehér páncél tetőtől talpig csupa bálnaolaj e zsiradékréteg épségben tartja.
Most egy teknősbékát rajzolok az óceánba. Gurdulu egy pint sósvizet nyelt, míg rájött, hogy nem a tengernek kell őbenne lennie, hanem neki a tengerben; végül is fölkapaszkodott ez óriásteknőcre. Szépen elüldögél a hátán, s hol hagyja, hogy az állat vigye, amerre neki tetszik, hol pedig egy kis simogatással, csipkedéssel megpróbálja irányítani ekképp jut el az afrikai partig. Itt belegabalyodik a szaracén halászok egyik hálójába. Amint húzzák be a hálót, egyszer csak látják ám a halászok: fickándozó triglák közül egy ember bukkan elő; penészes ruháját tengerifű lepi. A halember! A halember! kiáltoznak rémülten a halászok.
Ugyan már! Dehogyis halember! Gudi-Ussuf! mondja a halászgazda. Gudi-Ussufnak hívják, ismerem!
Gudi-Ussuf egyike volt ama neveknek valóban, amelyeken a mohamedán konyhák körül szólongatták Gurdulut, ha épp ott lábatlankodott náluk (észre se vette, úgy sétált át a szultán táborába). A halászgazda annak előtte spanyol földön katonáskodott; ismerte hát Gurdulut, s azt is tudta, hogy fenemód erős legény, amellett jámbor, szelíd lélek. Így aztán rögtön fölfogadta osztrigahalásznak.
Egyik este a halászok Gurduluval együtt épp ott ültek a marokkói tengerpart szíkláin, s javában nyitogatták az aznap halászott osztrigakagylókat, amikor egyszer csak egy forgó emelkedik ki a vízből... aztán egy sisak, egy vért... vagyis hát egy teljes páncélzat bukkan elő fokozatosan, s öles léptekkel közeledik a part felé. A rákember! A rákember! kiáltoztak a halászok, s már futottak is szanaszét, reszketve bújtak a sziklák mögé.
Dehogyis rákember! nyugtatta őket Gurdulu. A gazdám! Igencsak fáradt lehet kegyelmed, lovag uram. Uramisten, végig gyalog!...
Cseppet sem vagyok fáradt szólt Agilulfo. Hát te mit csinálsz itt?
Gyöngyöt halászunk a szultánnak vágta rá az obsitos. Esténként egy-egy új gyönggyel kell megajándékoznia a soros feleségét.
Háromszázhatvanöt felesége lévén, a szultán minden éjjel másikkal hált. Ilyeténképpen egy-egy feleségre évente csupán egy látogatás esett. Amelyiket épp meglátogatta, annak mindig egy gyöngyszemet vitt ajándékba; így hát az árusoknak naponta egy-egy gyönyörű, frissen halászott példányt kellett szállítaniok. Mínthogy pedig aznap épp kimerült a készletük, a halászokhoz fordultak: szerezzenek egy gyöngyszemet mindenáron!
Kegyelmed oly könnyedén jár-kel a tenger fenekén mondta a pályát változtatott csatlós , miért is nem vesz részt vállalkozásunkban?
Egy lovag nem vesz részt olyan vállalkozásokban, amelyeknek üzleti haszon a céljuk; különösképpen nem, ha hitének ellenségei vezetik e vállalkozásokat. Köszönöm, pogány, hogy megmentetted s tápláltad csatlósomat, ámde az, hogy a szultánod ma éjjel nem ajándékozhat gyöngyöt a háromszázhatvanötödik feleségének, bízvást mondhatom: fityiszt sem érdekel.
Annál jobban érdekel bennünket, lévén hogy alaposan meg fognak korbácsolni! mondta a halász. Nem akármilyen nászéjszaka lesz ez a mai. Új asszonyról van szó, először látogatja meg a szultán. Körülbelül egy éve vették valamiféle kalózoktól, s mostanáig várt, hogy sorra kerüljön. Nem volna ildomos, ha üres kézzel menne be hozzá a felséges padisah, annál is kevésbé, mert kegyelmed egy hittestvéréről van szó; a skóciai Sofroniáról, kinek ereiben királyi vér csörgedez; rabnőnek hozták Marokkóba, s tüstént szultánunk háremébe került.
Agilulfo nem mutatta felindulását. Módot adok rá, hogy kivergődjetek a csávából mondta. A kalmárok azt ajánlhatnák a szultánnak: kedveskedjék a szokott gyöngy helyett ezúttal olyasmivel, ami bizonyára enyhítené új felesége honvágyát; vagyis egy keresztény harcos teljes páncélzatával.
Aztán hol találunk ilyen páncélzatot?
Ím, itt az enyém! mondta Agilulfo.
Sofronia a hárem külön lakosztályába zárva várta az estét. A csúcsíves ablak rácsai mögül elnézte a kert pálmáit, a medencéket s ágyásokat. Lehanyatlott a nap, a müezzin óbégatott, s a kertben illatoztak az alkonyi virágok.
Kopogtatnak. Eljött a perc! Nem. Csak az eunuchok. A szultán ajándékát hozzák. Egy lovagi páncélt. Egy fehér lovagi páncélt. Mit jelenthet ez? Az eunuchok kimennek, Sofronia újra egyedül marad; odaáll megint az ablakhoz. Majd egy éve, hogy itt van. Alighogy megvették, egy nemrég eltaszított feleség helyét jelölték ki számára így aztán több mint tizenegy hónapot várhatott, hogy rákerüljön a sor. Ó, az örökös semmittevés... itt csücsülni a háremben anélkül, hogy bármi történnék... egyik nap olyan, mint a másik... bizony, rosszabb ez még a klastromi életnél is.
Ne félj, Sofronia, nemeshölgy! szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult. A páncélzat beszélt. Agilulfo Guildiverni vagyok, egy ízben már megmentettem szeplőtelen erényedet.
Jaj, segítség! rezzent össze a szultán jegyese. Majd erőt vett ijedtségén: Ó, igen... ez a fehér páncél rögtön ismerősnek tetszett. Te voltál, lovag, aki évekkel ezelőtt épp kellő pillanatban érkeztél, s megakadályoztad, hogy egy zsivány megbecstelenitsen.
Most pedig kellő pillanatban érkeztem, hogy megmentselek a pogány nász gyalázatától.
Istenem, már megint te...
Kardom oltalma alatt kivezetlek a szultán birodalmából.
Persze... persze...
Amikor jöttek az emberek, hogy jelentsék a szultán érkezését, Agilulfo kardélre hányta valamennyit. Sofronia köpenyébe burkolózva futott a kerteken által; futott, futott a fehér páncél oldalán. A dragománok riadót fújtak. Nem sokra mentek nehézkes szablyáikkal a lovag fürge, erre-arra cikázó kardjának ellenében. Gurdulu egy fügefa mögött várta őket a lovakkal. A kikötőben pedig egy kétárbocos, gyors vitorlás állt már indulásra készen. Sofronia a fedélzetről nézte, mint távolodnak a parti pálmafák.
Most belerajzolom a tengerbe a vitorlást. Kicsit nagyobbra méretezem, mint az előző hajót, hogy ha találkozik is a bálnával, ne történjék baleset. Ezzel a görbe vonallal jelzem a vitorlás útját. Azt akarom, hogy Saint-Malo kikötőjébe fusson be. A baj csak az, hogy a Biscayai-öböl ebben a magasságban már egészen összevissza van húzkodva mindenféle vonalakkal; így hát jobb, ha a vitorlás egy kicsit errébb megy, itt fönn... még följebb... még, még... puff! A kutyafáját! Nem nekimentem a sziklás breton partnak? Hajótörés. Süllyedünk. Agilulfo és Gurdulu csak üggyel-bajjal tudja partra menteni Sofroniát.
Sofronia egészen elgyengült. Agilulfo úgy határoz, hogy egy sziklabarlangban hagyja, ott kipihenheti magát; ő ezalatt majd Gurduluval együtt fölkeresi a császári tábort, megjelenti Nagy Károlynak, hogy ama szüzesség ép és sértetlen, s neve, rangja újra törvényes.
Ím, itt a breton tengerpart. Egy kis kereszttel jelölöm meg rajta a barlangot, hogy később visszataláljak. Nem tudom, mi lehet ez a vonal... ni, épp erre fut... Hiába, a térképem már csupa kuszaság... erre-arra, minden irányba kacskaringóznak ezek a fránya vonalak... Ohó, hiszen ez itt Torrismond útja! Így hát a gondterhelt ifjú épp erre tart, miközben Sofronia a sziklabarlangban fekszik. Ni, egészen közel van már. Ő is bemegy. Megpillantja.
10 Hogyan került oda Torrismond? Azalatt, míg Agilulfo Frankhonból Angolországba, Angolországból Afrikába s Afrikából Bretonföldre vándorolt, Cornwall herceg névleges fia keresztül-kasul bejárta a kereszténység valamennyi erdejét: kereste, fáradhatatlanul kereste a Grál-lovagok titkos táborhelyét. Minthogy a szentséges rend évről évre máshol üt tanyát, és az avatatlanok előtt nem fedi fel rejtekhelyét, Torrismond sehol sem bukkant a nyomukra. Csak ment, csatangolt a vakvilágban. Valami távoli érzést hajszolt mindegyre, egy régi-régi élmény elfelejtett emlékét, mely számára a "Grál" szóval volt azonos; de hát vajon mit is keresett valójában Skócia kopár fennsíkjain? A kegyes lovagok rendjét? vagy inkább messze tűnt gyermekkorát? Valahányszor elébe tárult egy-egy sötétzöld fenyvesekkel borított völgy vagy egy szürke sziklahasadék, melynek mélyén zúgva rohant a fehér tajtékos hegyi patak, mindannyiszor furcsa meghatottság fogta el; s ezt jeladásnak, figyelmeztetésnek tekintette. "Íme, tán itt vannak a közelben..." gondolta; s ha ráadásul még valami tompa, fojtott kürtszó is megütötte a fülét, immár nem volt többé semmi kétsége: lépésről lépésre haladva kereste a nyomokat, átkutatott minden szurdokot, hegyi ösvényt. Ám legfeljebb ha egy-egy eltévedt vadászra bukkant, vagy egy pásztor került elébe a nyájával.
Curvaldia távoli földjére érvén, megállt egy faluban. Isten nevében egy kis túrót meg egy harapás fekete kenyeret kért a parasztoktól.
Éppenséggel szívesen adnánk, úrfi, ha volna mondta az egyik kecskepásztor , de nézz csak rám meg a feleségemre s a porontyaimra; immár csontvázzá asztunk valamennyien! A lovagok... kegyelmed bajtársai... bár igaz, másként öltöznek... nos, igen, a lovagoknak kell mindenünket fölajánlanunk. Adományképpen. Csak úgy nyüzsög tőlük ez az erdő... Egész haddal vannak, s nálunk szerzik be az élelmet... vagyis hát a nyakunkon élnek...
Lovagok táboroznak az erdőben?! S hogy néznek ki?
A köpenyük fehér, a sisakjuk meg színarany, és kétoldalt hattyúszárny díszíti.
És nagyon jámborak?
Hát... Jámbornak éppen jámborak. És nem piszkolják be pénzzel a kezüket, merthogy nincs soha egy huncut krajcárjuk se. De annál több a kívánságuk, s nekünk kell kielégíteni valamennyit! Immár oly szűkösen vagyunk, hogy ez már valósággal éhínség. Bizony, nem is tudjuk, mit adunk nekik, ha legközelebb jönnek.
Az ifjú már futott is az erdő felé.
Benn a sűrűben csendes patakocska, sima tükrén hattyúk úszkálnak, ugyancsak nesztelenül. A lombok közül olykor hárfapengetés hallik: "Plim, plim, plim!" Hol előtte, hol mögötte hangzik fel egy-egy futam mintha csak követné vagy csalogatná : "Plim, plim, plim!"
Ott, ahol ritkábbak voltak a lombok, feltűnt egy ember alakja. Egy harcosé. Sisakján hófehér hattyúszárny, kezében lándzsa, s még valami: kicsiny hárfa ezen pengette olykor ama sejtelmes hangzatokat: "Plim, plim, plim!" Nem szólt semmit; tekintete nem kerülte Torrismondot, ámde keresztülnézett rajta, mintha észre se venné, s mégis úgy tetszett: kíséri; amikor a sűrűbb lombok vagy bozótok elválasztották őket, egy-egy hárfafutammal csalogatta vissza: "Plim, plim, plim!" Az ifjú szerette volna megszólítani, kérdezősködni akart tőle, de csak követte némán, lenyűgözve.
Kibukkantak a tisztásra. Körös-körül lándzsás harcosok álltak aranyos páncélban, hosszú fehér köpenyben, mozdulatlanul; mindegyikük más-más irányba fordult, s tekintetük a semmibe meredt. Az egyik hattyút etetett kukoricaszemekkel, míg pillantása ki tudja, hol révedezett. A hárfás újabb pendítésére egy lovon ülő harcos válaszképpen fölemelte kürtjét, s hosszan belefújt. Ahogy elhallgatott, valamennyi bajnok megmozdult, mindegyik lépett néhányat ki-ki az orra után , aztán újra megmerevedett.
Lovagok... fohászkodott neki Torrismond bocsássatok meg... talán tévedek, de nem ti vagytok a Grá...
Ki ne ejtsd e nevet soha! szakította félbe egy hang. Ősz bajnok állt nem messze a háta mögött, az szólt. Nem elég, hogy idejöttél, s megzavartad kegyes gyülekezetünket?
Ó, bocsássatok meg nekem! fordult feléje az ifjú. Oly boldog vagyok, hogy rátok találtam! Ha tudnátok, mennyit kerestelek benneteket!
Miért?
Mert... vágya, hogy titkát kikiáltsa, erősebbnek bizonyult félelménél, hogy szentségtörést követ el ...mert a fiatok vagyok!
Az idős lovagot cseppet sem rendítette meg ez a közlés.
Itt nem ismerünk apákat s fiúkat mondta percnyi csend után. Aki belép a szentséges rendbe, leveti magáról a földi kötelékeket.
Torrismond csalódottan nézett rá: inkább olyasmit várt, hogy szűzi atyái megtagadják, felháborodottan visszautasítják amire ő bizonyítékokkal állt volna elő, megszólaltatván bennük a vér szavát; ám ez az olyannyira nyugodt, hűvös válasz, mely nem tagadta meg a tények lehetőségét, viszont eleve elzárkózott a dolog megvitatása elől ez bizony csüggesztő volt.
Egyetlen vágyam, hogy a szentséges lovagrend, melyet oly végtelenül csodálok, fiának ismerjen el! próbálkozott újra.
Ha annyira csodálod rendünket mondta az öreg , nem kéne másra vágyakoznod, csupáncsak arra, hogy tagja légy.
Ó, hát lehetséges volna?! kiáltott fel Torrismond, akit rögtön föllelkesített ez az új kilátás.
Ha méltónak mutatkoznál rá.
Mit kell tennem?
Meg kell tisztulnod minden szenvedélytől, s hagynod, hogy a Grál szeretete birtokba vegyen.
Ó... te kimondod e nevet?
Mi, a rend lovagjai, kimondhatjuk; ti, világiak, nem.
S mondd, szent lovag, miért, hogy a többiek hallgatnak, s csupán te beszélsz?
Nekem kell kapcsolatot tartanom a világiakkal, ez a feladatom. A szavak gyakran tisztátalanok, ezért a lovagok inkább tartózkodnak tőlük, hacsak nem a Grál szól ajkuk által.
Mondd hát, hogyan kezdjem?...
Látod azt a juharfalevelet? Egy harmatcsepp csillog rajta. Menj oda, állj előtte mozdulatlanul, nézd merőn ama cseppet, azonosulj vele, s feledkezz meg e világ minden dolgáról, míg csak azt nem érzed, hogy elvesztetted magad egészen, s hogy megszáll, eláraszt a Grál végtelen ereje.
Azzal otthagyta. Torrismond merőn nézte a harmatcseppet, nézte, nézte, eszébe jutottak a maga dolgai, megpillantott egy békát, amint óvatosan rácsusszan a levélre, nézte, csak nézte a békát, aztán újra a cseppet, megmozdította az egyik lábát... huhh, elzsibbadt... elunta magát nagyon. Körülötte az erdőben föl-fölbukkant, majd eltűnt néhány lovag. Lassan, tétován lépkedtek, a szájuk tátva, szemük kimeresztve: mindegyiküket néhány hattyú kísérte időnként meg-megsimogatták az állatok puha tollát. Némelyik hirtelen széttárta karját, s aprókat szökellve futkározott egy kicsit, közben sóvárgó kiáltásokat hallatott.
Torrismond nem állta meg, odafordult az öreghez, aki épp akkor újra feltűnt a közelében.
Hát ezek?... kérdezte. Mi esett beléjük?
Az elragadtatás, az eksztázis válaszolt amaz , olyasmi, amit soha meg nem esmérhetsz, ha ennyire kíváncsi és szórakozott vagy. E testvérek végre elérték a mindenséggel való tökéletes egyesülést.
S amazok?... kérdezte az ifjú. Arrább néhány lovag kacsázva csetlett-botlott föl-alá; arcuk el-eltorzult, s mintha időnként éles borzongások lepték volna meg őket.
Közbenső állapotban vannak. Mielőtt egynek érezné magát a nappal s csillagokkal, a novícius csupán a közelebbi dolgokat kebelezi magába; igaz, fölöttébb nagy erővel, alaposan. Ez különösen az ifjabbakra gyakorol mély hatást. E testvérek a patak csobogását, a lombok suttogását s a gombák föld alatti növekedését afféle kellemes, lassú cirógatásnak, csiklandozásnak érzik.
S nem unják el, nem fáradnak bele soha?
Fokozatosan érik el a felsőbbrendű állapotokat; azokban nemcsak a közelebbi rezgések immár az egek lehelete is eléri őket, s szép lassan elszakadnak az érzéki világtól.
Valamennyien?
Kevesen. Tökéletesen csak egyetlenegy közülünk: a Kiválasztott, a Grál királya.
Egy tisztásra értek; itt a lovagok egy népesebb csoportja fegyvergyakorlatokat végzett egy mennyezetes emelvény előtt. A mennyezet alatt ült valaki; helyesebben kuporgott mozdulatlanul s inkább múmiának rémlett, mint embernek; rajta is a Grál-lovagok egyenruhája, de pompásabb, tündökletesebb a többiekénél. Arca akár az aszott gesztenye, szeme tágra nyílva.
De hisz ez... él még? kérdezte döbbenten az ifjú.
Él. Csak már annyira átjárta testét a Grál szeretete, hogy többé sem ennie, sem mozognia, sem pedig szükségét végeznie nem kell, s lélegezni is alig lélegzik. Nem lát, nem hall. Senki sem ismeri gondolatait... távoli bolygók pályáin tűnődhet.
De hát miért e díszszemle, ha nem lát?
Ez is a Grál szertartásai közé tartozik.
A lovagok a bajvívás fogásait gyakorolták. Semmibe meredő tekintettel találomra suhogtatták kardjukat; lépéseik, kitöréseik merevek voltak és váratlanok, mintha sose tudnák előre, mit csinálnak a következő pillanatban. S mégis: nem hibáztak egyszer sem, valamennyi vágásuk ült.
Hogy tudnak ilyen álmos képpel vívni? Hisz félig alszanak!
A mi kardunkat a Grál forgatja. A mindenség szerelme félelmetes formát is ölthet: ilyenkor arra ösztönöz, hogy gyengéd szeretettel kardélre hányjuk elleneinket. Rendünk épp azért győzhetetlen a háborúban, mert taktika s erőlködés nélkül harcolunk; csupán hagyjuk, hogy a szent düh át- meg átjárja minden porcikánkat.
S ez mindig elég a győzelemhez?
Igen: annak, akinek már sikerült elvesztenie emberi akaratának utolsó morzsáját is, s hagyja, hogy legkisebb mozdulatát is a Grál irányítsa.
Legkisebb mozdulatát? Most is?... A te lépteidet is?...
Az ősz bajnok úgy lépkedett, akár az alvajáró. Minden bizonnyal. Nem én mozgatom a lábamat: hagyom, hogy mozgattassék. Próbáld meg. Mind így kezdjük.
Torrismond próbálgatta; ámde sehogy sem sikerült, s nem is volt hozzá sok kedve. Körös-körül a gyönyörű zöld erdő, minden csupa búgás, csivitelés, csirrenés... futni szeretett volna, vadat űzni, felszabadulni egészen! Ellenszegülni ez árnynak s e különös természetnek, e sötét misztériumnak... karja erejével, bátorságával, vitézségével! Ehelyett csak imbolyoghatott itt, mint valami hűdéses.
Hagyd, hogy birtokba vegyen! intette az öreg. Hagyd, hogy birtokba vegyen a mindenség ; hogy uralkodjon feletted.
De én éppenséggel azt szeretném, ha én uralkodnék, nem pedig rajtam uralkodnának! fakadt ki az ifjú.
Az ősz lovag elhárító mozdulattal fejéhez kapott: könyökével szemét, tenyerével fülét tapasztotta be. Nagy út áll még előtted, fiam!
Torrismond ott maradt a Grál-lovagok táborában. Erőnek erejével tanulni akart, utánozni atyáit vagy testvéreit (nem tudta már, hogy hívja őket); igyekezett elfojtani a túlságosan egyéninek tetsző indulatokat, elmerülni a közösségben s a Grál végtelen szeretetében. S közben éberen figyelt, hogy észrevegye a legcsekélyebb külső jeleit is ama kifejezhetetlen lelki élményeknek, melyektől a lovagok önkívületbe estek. De hát teltek-múltak a napok, s ő mit sem haladt előre a tisztulásban. Hiába, csak bosszantotta, ami nekik tetszett: a fura hangok, a hárfapengetés, no meg az állandó készenlét a "rezdülésre"... S legfőképpen: a félmeztelen, aranypáncélos és aranysisakos, hófehér bőrű "testvérek" örökös közelléte (az öregecskéké s a kényeskedő, érzékeny és sértődékeny ifiuraké is) mind ellenszenvesebbé vált számára. Aztán ez a mese, hogy a Grál mozgatja őket jó ürügy az erkölcsi lazaságokra; s tetejébe még szent voltukkal hivalkodnak.
Az a gondolat, hogy tán ekként nemzették is, ily semmibe meredő szemekkel, oda se figyelve arra, amit csinálnak, s rögtön meg is feledkezve róla e gondolat bizony elviselhetetlen volt.
Elérkezett az adószedés napja. Valamennyi környékbeli falu köteles volt előre kijelölt időpontokban meghatározott mennyiségű szopós bárányt és gomolyát szolgáltatni a Grál-lovagoknak; ezenkívül még árpát, valamint sárgarépát is zsák- és kosárszámra.
Parasztküldöttség jelentkezett a lovagoknál. Avégből jöttünk, hogy megmondjuk: ez az esztendő igencsak sovány volt egész Curvaldiában. Azt se tudjuk, mit adjunk enni a porontyainknak. Éhínség sújt szegényt s gazdagot egyaránt. Kegyes lovagok, alázattal kérünk benneteket, ez egyszer engedjétek el az adót.
A Grál-király, mint mindig, most is mozdulatlanul, némán ült a trónmennyezet alatt. Egyszer csak szép lassan fölemelte kezét (addig a hasán kulcsolta össze), az ég felé tárta (fölöttébb hosszú körmei voltak), s imigyen szólt: Iiiihhhh...
E szózatra valamennyi lovag előreszegezett lándzsával nekirontott a szegény curvaldiaknak. Segítség! Védekezzünk! Haza! Haza! Kaszát, kapát elő! kiáltották amazok, és szanaszét futottak.
Éjjel a lovagok ég felé fordított tekintettel, kürtszó s dobpergés közepette vonultak a falvak ellen. A komlókarók közül s a sövények mögül vasvillával, furkósbottal felfegyverzett parasztok ugrottak elő, megpróbálták útjukat állni. De nem sokra mentek a könyörtelenül előremeredő lándzsák ellenében. Itt is, ott is betörték a védők gyenge sorait, s a lovagok most hatalmas harci ménjeikkel nekiugrattak a vályogkunyhóknak, lerontották, eltiporták őket mit sem törődve az asszonyok s gyerekek sikoltozásával, a barmok kétségbeesett bőgésével. Társaik égő szurokfáklyákat dobtak az istállók, pajták s nyomorúságos magtárak tetejére míg csak üvöltöző s jajveszékelő máglyák nem lobogtak a falvak helyén.
Torrismondot magával sodorta a lovagok áradata. Fel volt dúlva egészen. Megragadta az öreget, az egyetlent, akitől választ várhatott. De hát miért?! Mondd: miért?! ordította a fülébe. Nem igaz hát, hogy a mindenség szeretete áraszt el benneteket! Hé, te! Legázolod azt az öregasszonyt! Hogyan vihet rá a lélek ilyen kegyetlenkedésre?! Segítsetek inkább! Ni, ott a láng belekapott abba a bölcsőbe!... De hát mit csináltok?!
Ne akard kipuhatolni a Grál szándékait, novícius! intette le az ősz lovag. Nem mi csináljuk mindezt; a Grál cselekszik bennünk s általunk. Engedd át magad őrjöngő szeretetének, hagyd, hogy szent dühe átjárjon!
Ám Torrismond leszállt a nyeregből, fölemelt egy földre bukott gyereket, majd az anyja után szaladt, és átadta neki.
Ne! Jaj, ne vigyétek el az egész termést! Annyit fáradoztam érte! sikoltott egy öregember.
Torrismond már ott is termett mellette. Ereszd el a zsákot, bitang! üvöltötte, azzal rávetette magát a lovagra, s kitépte kezéből a prédát.
Légy áldott! Tarts velünk! kiáltotta feléje néhány szerencsétlen; egy fal mögött szorongtak, onnan próbáltak még fejszével, vasvillával ellenállni.
Húzódjatok szét, álljatok félkörbe! Lássuk el a bajukat! rendelkezett Torrismond, s a curvaldi parasztsereg élére állt.
Egymás után kikergette a lovagokat a házakból. Az öregbe is belebotlott; két fáklyás is volt vele. Áruló ! Fogjátok el!
Óriási kavarodás támadt. A curvaldiak derekasan böködtek nyársaikkal, az asszonyok s a gyerekek köveket hajigáltak. Egyszer csak kürt harsant. Visszavonulás! A parasztok ellentámadása sikerrel járt: a lovagok több helyen kénytelenek voltak meghátrálni már takarodtak is kifelé a faluból.
Erre a Torrismondot szorongató csapat is megfutamodott. Gyerünk, testvérek! kiáltott az ősz lovag. Hagyjuk, hogy a Grál vezessen!
Győz a Grál! kiáltották kórusban a többiek; azzal hátat fordítottak és eliszkoltak.
Éljen! Megmentőnk! kiáltották a parasztok, és odatódultak Torrismond köré. Lovag vagy, de nemes lelkű! Végre ilyen is akad köztük! Maradj velünk! Mondd, mit akarsz, s megadjuk neked!
Immár nem tudom... nem tudom, mit akarok... hebegte Torrismond.
Mi sem tudtunk semmit a csata előtt!... Még azt se, hogy emberek vagyunk!... Most meg úgy tetszik, hogy mi is... hogy mi is merhetünk... akarhatunk... hogy meg kell tennünk mindent... Ha keserves is... és elfordultak, hogy megsirassák halottaikat.
Nem maradhatok... Nem tudom, ki vagyok... Isten veletek... azzal elvágtatott.
Gyere vissza! kiáltották utána, de Torrismond már túl volt árkon-bokron, mind messzebb került a falutól, az erdőtől, a Gráltól, egész Curvaldiától.
Folytatta hát a kóborlást hetedhét országon át. Megvetett eddig minden örömet, élvezetet, a kitüntetésekre is fittyet hányt, egyetlen eszményképe volt csupán: a Grál-lovagok szent rendje. S most, hogy ez eszménykép semmibe foszlott, miféle célt tűzhetne ki maga elé, hogy csillapítsa nyugtalanságát?
Az erdőkben vackort evett, bablevest az útjába eső kolostorokban, a sziklás partvidékeken meg tengeri sünt. Azt keresett épp a breton tengerpart egyik sziklaodújában is, mikor egyszer csak egy alvó nőt pillantott meg.
A vágy, mely mindegyre űzte a világban, ama sóvárgás, egy édes, feledhetetlen vidék után, ahol könnyű szellő borzolja a bársonyosan puha növényzetet, s a levegő napfény nélkül is kristálytiszta igen, gyötrő vágyakozása most végre mintha csillapodnék e sápadt arc, e fekete seprűszempillák láttán... az elomló testből áradó gyöngédség, a telt kebleken nyugvó kezek, a kibomlott, lágy hajfonatok, s ez ajak, e csípő, e hosszú combok mind, mind beteljesedést ígérnek.
Fölébe hajolt, s csak nézte, nézte... mígnem Sofronia végül is felnyitotta szemét. Ugye, nem bántasz? kérdezte szelíden. Mit keresel ez elhagyott sziklák között?
Azt keresem, ami mindig is hiányzott, s csak most, hogy látlak, tudom, hogy micsoda. Hogy kerültél e partvidékre?
Nászra kényszerítettek Mohamed egyik követőjével, pedig apáca vagyok, de mégse lett belőle semmi, merthogy háromszázhatvanötödik voltam, és keresztény harcosok közbeléptek, és idehoztak engem, szerencsétlen áldozatot, és hajótörés is volt visszafelé, valamiképpen odafelé borzalmas, vad kalózok fosztogatása...
Értem. És egyedül vagy?
A megmentőm a császári hadiszállásra sietett, hogy ott, ha jól értettem, elintézzen néminemű formaságokat.
Szeretném fölajánlani kardom oltalmát, de félek: az érzés, mely láttodra, hölgyem, lángra gyúlt szívemben, oly féktelen szenvedéllyé lobbant, amit már tisztességtelennek tarthatnál.
Ó, nem kell, hogy aggályoskodj. Tudod, sok mindent láttam már életemben. Csak hát valahányszor odáig jut a dolog, felbukkan a megmentőm... ó, mindig, mindig ő!
Most is így lesz?
Azt épp nem mondtam.
Hogy hívnak?
Azirának vagy Palmira nővérnek. Attól függ, hogy a szultán háremében vagy a kolostorban.
Azira, nekem úgy tetszik, mindig is szerettelek... mintha már régen beléd habarodtam volna...
11 Nagy Károly a breton tengerpart felé ügetett kíséretével. Nos, meglátjuk... most meglátjuk, Agilulfo Guildiverni; légy csak egészen nyugodt. Ha igaz, amit mondtál, ha a nő ma is olyan szűz, mint tizenöt esztendővel ezelőtt, biz akkor szót se szólhatunk, jogosan üttettél lovaggá, s amaz ifjú félre akart vezetni bennünket. A biztonság kedvéért hozattunk egy bábaasszonyt, ő tapasztalt a női dolgokban; mi, katonák, hiába, no, már csak nemigen konyítunk az efféléhez...
Az anyóka ott zötykölődött Gurdulu lovának nyergében.
Igen, igen, felség, nem lesz hiba benne, ha ikrek születnek is... Süket volt, és még nem értette, miről van szó.
Először a kíséret két tisztje lépett be a barlangba szurokfáklyákkal. Döbbenten fordultak vissza. Felség, a szűz egy fiatal harcossal ölelkezik odabent.
A császár színe elé vezetik a szerelmeseket.
Sofronia! Ó... te! kiált fel Agilulfo.
Nagy Károly megfogja az ifjú állát, s maga felé fordítja. Torrismond!
Torrismond Sofroniának esik. Te?... Sofronia?... Ó, anyám, anyám!
Ismered ez ifjút, Sofronia? kérdezi a császár.
Az asszony lecsüggeszti fejét, sápadt nagyon. Ha ő valóban Torrismond, én neveltem őt... rebegi alig hallhatóan.
Torrismond nyeregbe pattan. Szörnyű vérfertőzést követtem el! Többé nem láttok! Megsarkantyúzza lovát, s elvágtat jobbra, az erdő felé.
Agilulfo szintén sarkantyúzza a maga lovát. Engem se láttok többé! kiáltja. Immár nincs nevem! Isten veletek! azzal nyargal is a sűrűbe, balra.
Csak állnak ott mind elképedve. Sofronia tenyerébe rejti arcát.
Egyszer csak lódobogás jobb felől. Torrismond vágtat elő az erdőből, ekként kiáltozva: De hát hogyan? Hisz az imént még szűz volt! Hogy is nem jutott ez előbb az eszembe? Szűz volt!!! Nem lehet az anyám!!!
Várom a magyarázatot szólt Nagy Károly.
Való igaz: Torrismond nem a fiam, hanem a testvérem; helyesebben féltestvérem mondja Sofronia. Anyánk, Skócia királynője, szülte őt egy véletlen találkozás, azt hiszem, a Grál-lovagokkal való találkozás után. Atyám, a király, akkor már egy éve háborúzott, amikor üzent, hogy nemsokára hazajön. Az a hitvány teremtés (bizony, hitványnak kell tartanom anyánkat) rám parancsolt: vigyem sétálni a testvérkémet... s úgy intézte, hogy eltévedjek az erdő sűrűjében. Szörnyűséges hazugságot agyalt ki: azt mondta férjének, hogy én, a tizenhárom éves kislány, megszöktem hazulról, mert világra hoztam egy kis fattyút. Sosem árultam el anyánk eme titkát, valamiféle rosszul értelmezett gyermeki tisztelet visszatartott ettől. Kietlen, vad pusztaságban éltem királyi öcsémmel, s szabad, boldog évek voltak ezek számomra is, kivált ha összehasonlítom azokkal, melyek a kolostorban vártak rám, minekutána Cornwall hercegék rám kényszerítették az apácafőkötőt. A mai napig, harminchárom éves koromig, nem ismertem férfiút, s ó, jaj nekem, az első eset, lám, ily balul sikerült: vérfertőzés bűnébe estem.
No, vizsgáljuk csak meg nyugodtan, hogy is állnak ezek a dolgok... szól Nagy Károly kissé megenyhülve. Vérfertőzés történt, ez kétségtelen, de féltestvérek között, s ez nem a legsúlyosabb...
Nem történt vérfertőzés, felséges uram! Örvendezz, Sofronia! kiáltja Torrismond, s csak úgy ragyog a képe. Származásom után kutatva megtudtam egy titkot, melyről mindörökre hallgatni akartam. Az, kit anyámnak hittem, vagyis te, Sofronia... nem a skót királyné lánya, nem bizony; egy ispán felesége szült téged a király természetes gyermekeképp. Skócia királya aztán rábírta feleségét, hogy fogadjon örökbe, s tekintsen a magának; így hát az, akiről épp az imént tudtam meg, hogy anyám, néked csak mostohaanyád volt. Most már érthető az is, hogy minekutána a király kényszerítette, tegyen úgy, mintha anyád volna, alig várta, hogy megszabaduljon tőled; ekként reád hárította saját vétkét, gyermekednek nyilvánítva futó szerelmének gyümölcsét, vagyis engem. Lévén hogy te a skót király és egy parasztasszony gyermeke vagy, én pedig a királynőé s a szentséges rendé, nem fűz össze bennünket semmiféle vérségi kötelék, csakis a szerelem köteléke, melyet az imént saját akaratunkból vettünk magunkra, s remélem, te is hőn óhajtod, hogy megerősítsük e kötést.
Úgy látom, minden jóra fordul... szól Nagy Károly, kezét dörzsölve. De ne feledkezzünk meg a mi derék Agilulfo lovagunkról! Kutassuk fel szaporán, s nyugtassuk meg: nevét, rangját immár nem fenyegeti többé semmiféle veszély!
Én megyek utána, felség! kiáltja egy ifjú. Raimbaud az.
Bevágtat az erdőbe. Lovaaag! Agilulfooo! Guildiverni lovaaag! kiáltozza fáradhatatlanul. Agilulfo Emo Bertrandino Guildiverni, Sura, Corbentraz, Alsó-Selimpia és Fez lovagjaaa! Minden rendbeen! Gyere visszaaa!
Csupán a visszhang válaszol.
Átkutatja az egész erdőt, mindegyre kiabálva s fülelve; egymás után bejárja az ösvényeket, s még a szakadékok, hegyi patakok tájékát is apróra megvizsgálja: legalább valamiféle jelre vagy nyomra bukkanna! Íme! Patkónyomok... Egy helyütt mélyebbek: itt megállhatott a lovas. Odább meg egészen könnyedek, mintha szabadjára eresztették volna a lovat. S ugyaninnen egy másik nyom is elvezet: egy páncélcsizmáé. Raimbaud követi.
Visszafojtja lélegzetét. Egy tisztásra ér. Az egyik tölgyfa alatt szivárványszín forgós sisak hever, mellette hófehér mellvért, combvért, karvért és vaskesztyű vagyis Agilulfo páncélzatának darabjai; némelyik úgy van elhelyezve, mintha szabályos gúlába akarták volna rakni, a többi szanaszét gurult. A kard markolatán cédula, ez áll rajta: "Raimbaud de Roussillon lovagra hagyom e fegyverzetet." Alatta valami csonka kacskaringó egy megkezdett s rögtön félbehagyott aláírás.
Lovag! kiáltja Raimbaud a sisak, a vért s a tölgy meg az ég felé is. Lovag! Vedd fel újra a páncélt. Címed, rangod a hadseregben s Frankhon nemesei közt immáron kétségbevonhatatlan! Megpróbálja összerakni s talpra állítani a páncélzatot, közben mindegyre ezt hajtogatja: Létezel, lovagom! Többé senki se vonhatja kétségbe! Semmi válasz. A vért nem áll meg, a sisak is földre gurul. Lovag! Annyi időn át ellenálltál csupáncsak akaratodnak erejével!... Sikerült mindent úgy csinálnod, mintha volnál!... Miért adod hát meg magad egyszeriben? Ám nem tudja már, merre forduljon: a páncél üres; nem úgy üres, ahogyan eddig, nem: nincs benne az a valami sem, amit Agilulfo lovagnak hívtak... eltűnt, a semmibe oszlott, mint csepp a tengerbe.
Raimbaud most leveti páncélját, s ama fehéret ölti fel, fejére is Agilulfo sisakját rakja; majd fogja a lovag kardját, pajzsát, s lóra pattan. Így, ebben a fegyverzetben jelenik meg a császár s a kíséret színe előtt.
Nos, Agilulfo, megjöttél? Minden rendben, igaz-e?!
Ámde a sisakból egy másik hang hallatszik. Nem Agilulfo vagyok, felség! Fölcsapódik a rostély, s Raimbaud arca tűnik elő. Guildiverni lovagból nem maradt más, csupán fehér páncélja, amit ez írás szerint rám hagyott. Most már csak azt várom, hogy mielőbb egy csata forgatagába vethessem magam.
Megharsannak a trombiták, riadót fújnak. Szaracén had szállt partra breton földön. A frank seregek gyorsan felsorakoznak. Kívánságod máris teljesült! szól Károly király. Íme, most hát verekedhetsz. Légy méltó új páncélodhoz s fegyvereidhez! Igaz, ami igaz: Agilulfo nem volt könnyű ember, de mint katona tudta a dolgát!
A frank hadsereg keményen ellenáll a betolakodóknak, már sikerült is rést ütniük a szaracén csatarenden. Az ifjú Raimbaud harcol a legderekasabban. Üt, vág, védekezik, támad, erre-arra sújt: s neki is kijut jócskán. A sok pogány sorra fűbe harap; valahány csak lándzsája elé kerül, Raimbaud mind keresztüldöfi, egyiket a másik után. Már vonul is vissza az ellenség ott tipródnak a parton, kikötött hajóik körül. A frank sereg a nyomukban van, űzi, hajtja őket mindegyre; végül is a megvert had eliszkol csupán azok nem, akik mór vérrel itatják a szürke breton földet.
Raimbaud épen s győzedelmesen kerül ki a csatából, ámde páncélját az Agilulfótól örökölt hófehér, makulátlan páncélt! most már por és piszok lepi, jócskán fröcskölt rá az ellenség vére is, csupa karcolás, zúzódás, horpadás; forgója is megtépázva, sisakja csáléra áll, pajzsa meg épp a közepén sérült meg: lehorzsolódott róla a titokzatos címer. Most már övé e páncélzat egészen, csakis az övé, Raimbaud de Roussillon nemesi apródé; messze tűnt az a rossz érzés, mely akkor fogta el, amikor felöltötte: immár úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna.
Egyedül poroszkál a dombtetőn. Éles, magas hang süvít fel a völgyből: Hahó! Agilulfo!
Egy lovag vágtat feléje. Violaszín köpeny röpdös páncélja fölött. Bradamantel... Végre megtaláltalak, fehér lovag! kiáltja már messziről.
"Raimbaud vagyok, nem Agilulfo!" szeretné neki rögtön visszakiáltani az ifjú, de azt gondolja, jobb, ha közvetlen közelében mondja, ezért megfordul lovával, s elébe vágtat.
Bradamante is rögtön megfordul, úgy kiáltja: Végrevalahára te futsz mögöttem, te üldözöl, elérhetetlen lovag! Ó, megadatott hát nékem, hogy te is... te egyetlen, párjanincs férfiú, ki nem hűbelebalázs módjára cselekszel, nem rögtönzöl, nem könnyelműsködöl sohasem, ki nem azt vallod: ahogy esik, úgy puffan, miként ama kutyafalka, mely mindegyre utánam koslat! Közben csak vágtat, vágtat, menekül; de időnként vissza-visszapillant, vajon lovagja benne van-e a játékban, vajon követi-e még.
Raimbaud már mondaná: "Nem veszed észre, hogy én is sután mozgok, miként a többiek?... Hogy minden mozdulatom vágyról, nyugtalanságról s elégületlenségről árulkodik? Ám ugyanakkor én is olyan szeretnék lenni, aki tudja, mit akar!" S hogy ezt megmondhassa, vágtat, csak vágtat Bradamante után; az meg kacag s lelkendezik: Erről a napról álmodoztam mindig!
Most elveszti szem elől. Távoli, magányos völgybe értek; körös-körül magas fű; csönd. Egy szederfához kikötve ott legelészik a ló, Bradamante lova. Minden olyan, mint amikor először vette űzőbe, s még nem sejtette, hogy nő. Raimbaud leugrik lováról. Íme, most megpillantotta. Mohával borított lejtő hajlatában fekszik, páncélja levetve, rövid, topázszín ingecske van csupán rajta. Ott fekszik elnyújtózva, s feléje tárja karját. A fehér páncélos Raimbaud mind közelebb ér hozzá. Ez hát a perc. Most kellene megszólalnia. "Nem vagyok Agilulfo. Nézd csak a páncélt, melybe szerelmes lettél... nézd: megérzik rajta a benne levő emberi test nehézsége még ha ifjú s hajlékony is különben e test, lévén hogy az enyém. Nem látod? E vért immár elveszítette embertelen fényességét s fehérségét, egyszerű harci öltözék lett, hasznos és sokat tűrő, melyben csatázik, halált osztogathat s halált nyerhet az ember fia." Ezt akarná mondani, ám ehelyett csak közeledik feléje tétova léptekkel, keze-lába reszket. Tán legjobb volna, ha felfedné magát, levetné a fehér páncélt, s Raimbaud-ként mutatkozna... például most, hogy lehunyta a szemét, s mosolyog, mintegy várakozón. Az ifjú türelmetlenül ledobja magáról a páncélt: Bradamante most mindjárt fölpillant s megismeri... Nem: kezét szeme elé kapja, mintha nem akarná megzavarni tekintetével a nemlétező lovag láthatatlan közeledését.
Raimbaud ráborul.
Ó, igen! Tudtam én, tudtam! Mindig tudtam, hogy lehetséges! kiáltja Bradamante lehunyt szemmel. S egész testével az ifjúhoz tapad. Lázas gyönyörben egyesülnek.
Ó, igen, igen, biztos voltam benne!
S most, minekutána ez is megesett, ím, elérkezett a pillanat, hogy egymás szemébe nézzenek.
"Látni fog villant át Raimbaud-n a remény s a büszkeség , látni fog, s mindent megért; megérti, hogy így történt jól, s szeret is majd, amíg csak él!" Bradamante kinyitja szemét.
Hah! Te?!
Ellöki Raimbaud-t, felugrik.
Te! Te! kiáltja dühtől tajtékozva, s szeméből csak úgy fröcsköl a könny. Te hitvány csaló!
Kardot ránt, s le is sújt vele az ifjú fejére de csak a lapjával. Raimbaud bódultan emeli fel karját, védekezésül tán, vagy hogy megölelje, s csak ennyit bír kinyögni: De hát mondd... mondd, talán nem volt jó?... aztán elveszti eszméletét, s csupán a távolodó lódobogást hallja elmosódva.
Ha boldogtalan az a szerelmes, aki oly csókokért eseng, melyek ízét-illatát nem ismeri ezerszer boldogtalanabb, ki alighogy megízlelte, rögtön el is veszíti a gyönyört. Raimbaud folytatta rettenthetetlen katonaéletét. Kopjája mindig ott tört utat, ahol legvadabb volt az öldöklés. Ha a kardok, szablyák kavargásában egy violaszín köpenyt látott megvillanni valahol, máris rohant oda ész nélkül. Bradamante! Bradamante! kiáltozta közben, de mindig hiába.
Az egyetlen, kinek megvallaná szenvedését, eltűnt nyomtalanul. Olykor, ha a táborok körül kószáltában szemébe ötlik egy-egy merev derekú, kidüllesztett mellű páncélzat, vagy akár csak egy hirtelen, szögletes mozdulatot kap el, amint valaki fölemeli a könyökét összerezzen, mert Agilulfót véli fölismerni. Talán nem is foszlott semmibe a lovag... s hátha talált egy másik páncélzatot... Raimbaud odalép az ismeretlenhez. Ne vedd zokon, bajtárs szólítja meg , semmiképp sem akarlak megsérteni, de kérlek, told fel a sisakrostélyodat.
Minden alkalommal azt reméli, hogy a sisak üres belseje mered majd reá; ehelyett egy-egy orr s a hozzá tartozó kipödört bajusz tűnik elő a rostély mögül. Bocsánat morogja s odábbáll.
Még valaki keresi-kutatja Agilulfót: Gurdulu. Valahány üres fazék, búbos kemence, kémény, üst, kád vagy hordó kerül az útjába, rögtön megtorpan előttük, s imigyen kiáltoz: Uram! Lovag uram! Kedves gazdám! Parancsoljon kegyelmed!
Épp egy út menti réten csücsül, s hosszan társalkodik egy hasas üveggel, szájába bömbölve mondókáját, amikor is valaki megszólítja:
Hát te?... Kit keresel abban a flaskában, Gurdulu?
Torrismond az; megvolt az ünnepélyes menyegző Sofroniával (maga Nagy Károly is megjelent a lagzin), s most az újdonsült menyecskével meg fényes kíséretével épp útban van Curvaldia felé, melynek grófjává nevezte ki a császár.
A gazdámat keresem feleli Gurdulu.
A flaskában?
Az én gazdám nincsen; ezért éppúgy lehet, hogy egy flaskában nincs, mint egy páncélzatban.
De hát a te gazdád szertefoszlott a levegőben!
Akkor én most a levegő csatlósa vagyok?
Ha velem tartasz, az én csatlósom leszel.
Curvaldiába értek. Torrismond alig ismert a vidékre.
A falvak helyén városok épültek, kőpaloták, malmok, csatornák...
Visszajöttem hát, jó emberek, s itt is maradok veletek...
Éljen! Éljen! Éljen a lovag! Éljen a menyecske!
Várjatok! Még csak most mondom az igazi örömhírt: Nagy Károly császár (neve hallatára mától fogva szépen meghajoltok) Curvaldia grófjává tett.
Úgy... Nagy Károly?... No de... hát...
Nem értitek? Grófotok van! Most már mindig megvédlek benneteket: a Grál-lovagok nem nyúzhatnak többé!
Ó, azokat elkergettük... az egész országból! Nézze, kegyelmed, mi annyi időn át mindig csak engedelmeskedtünk... De most látjuk, hogy akkor is jól megvagyunk, ha nem kell adót fizetnünk senkinek, se lovagoknak, se grófoknak... Műveljük a földjeinket, malmokat építettünk, egy kis kézmíves iparunk is van... igyekszünk tiszteletben tartani a magunk szabta törvényeket s megvédeni határainkat... vagyis hát lassan előbbre jutunk, nincs okunk panaszra... Kegyelmed nemes lelkű ifjú, és mi sohasem feledjük, amit értünk tett... Nagyon örülnénk, ha itt maradna... de csak mint velünk egyenrangú!...
Mint egyenrangú? Nem akartok hát grófotokul? De hát nem értitek? A császár parancsa! Lehetetlen, hogy ne engedelmeskedjetek!
Ej, no!... Mindig ezt mondják: lehetetlen... Az is lehetetlennek látszott, hogy kiebrudaljuk ama híres-nevezetes Grál-lovagokat! És akkor még csak vasvillánk meg fütykösünk volt. Mi nem akarunk senkinek se rosszat, úrfi, s kegyelmednek legkevésbé... hisz mi tagadás: értékes ifjú, meg sok mindenhez is ért, amihez mi nem értünk... Ha itt marad, letanyázik nálunk (de csakis mint velünk egyenlő, s nem hatalmaskodik), meglehet, még így is első ember lesz közöttünk...
Torrismond, kedvesem, fáraszt ez a sok huzavona mondta Sofronia, föllebbentve fátylát. Ezeknek az embereknek értelmes és tisztességtudó a képük, a városuk meg szebbnek, kényelmesebbnek tetszik az eddig látottaknál... Miért nem próbálunk valami egyezségre jutni velük?
És a kíséretünk?...
Valamennyien Curvaldia polgárai lesznek válaszoltak az atyafiak , s majd aszerint élnek, amennyit érnek.
Úgy hát eztán tartsam egyenlőnek Gurdulut is, a csatlósomat, aki azt se tudja, van-e vagy nincs?!...
Majd megtanulja ő is... Mi sem tudtuk, hogy a világon vagyunk... Az ember azt is megtanulja, hogy van...
12 Nos, könyvem, ím, itt a véged. Utóbb már lóhalálában írtalak. Egyik sortól a másikig országokat, tengereket s földrészeket ugrottam át. Vajon mi ez az eszeveszett rohanás, miféle vad türelmetlenség szállt meg egyszeriben? Mintha csak várnék valamit... De hát végül is mi a csudát várhatnak a magamfajta nővérek, akik éppenséggel azért vonultak ide vissza, hogy kivül essenek a világ mindegyre változó lehetőségein? Mi mást várok én még, mint újabb s újabb teleírandó árkusokat s a klastromi harang kondulását?
Hallga! Patkócsattogás... egy ló kaptat fölfelé a meredek úton... íme, most megáll... itt, éppen itt a kolostor előtt. Lovasa máris zörget a kapun. Innen a keskeny cellaablakból nem látni oda, de hallom a hangját.
Hahó! Nővérkék! Hahó!
De hiszen ez a hang... vagy tévednék?... Nem, nem tévedek!... Az övé!... Raimbaud zengő hangja, melyet gyakorta szólaltattam meg e lapokon! Mit keres itt Raimbaud?
Hahó, kedves nővérkék! Szépen kérlek benneteket, mondjátok meg nékem, vajon itt e klastromban talált-e menedéket a híres-nevezetes Bradamante amazon?
Íme, bejárván a fél világot Bradamante után, Raimbaud most hát ideért.
Hallom a gvárdián nővér hangját, amint válaszol: Nem, kedves vitéz, itt nincsenek amazonok; csupán szegény, jámbor nők vannak, akik mindegyre imádkoznak, hogy a te bűneidet is levezekeljék.
Odaugrom az ablakhoz, lekiáltok: Igen, Raimbaud, itt vagyok! Tudtam, hogy eljössz, várj, szaladok... veled megyek!
S már ráncigálom is le magamról az apácafőkötőt, a klastromi fátylat, a szőrcsuhát, s előkapom a ládából topázszínű ingecskémet, aztán a páncélt, a lábvértet, sarkantyút, sisakot, violaszín köpenyemet. Várj meg, Raimbaud! Itt vagyok... Én vagyok... Bradamante!
Úgy bizony, kedves könyv. Teodora nővér, e történet elmesélője, s a harcos amazon, Bradamante, egy és ugyanazon személy. Egy kicsit kiruccanok a csatamezőre vagdalkozni és szerelmeskedni... egy kicsit bezárkózom valamelyik klastromba, el-eltöprenkedem mindazon, ami vélem megesett, s hogy megértsem, le is írom a történeteket.
Midőn idejöttem, reménytelen szerelem gyötört, kétségbeesetten szerettem Agilulfót most a rajongó s szenvedélyes ifjú Raimbaud-ért égek.
Ezért iramodott hát olyannyira neki a tollam. Elébe futott; tudta, hogy nem késhet soká. Az írás úgy ér csak valamit, ha a való élet rejtezkedik árkusod megett, az serkenti, az kuszálja mindegyre könyved lapjait. Egyazon szenvedély űzi tolladat s téged is, midőn futsz, loholsz árkonbokron, országokon által. A fejezet, melybe belevágsz, s nem tudod még, mit fog elmesélni akár a klastrom kapuja, melyen kilépni készülsz; nem tudod, mi vár reád odakünn: sárkány?... Pogány had?... Elvarázsolt sziget?...
Vagy tán egy új szerelem?...
Jövök már, Raimbaud. Nem búcsúzom senkitől, még a fejedelemasszonytól se. Már ismernek. Tudják, hogy bajvívások s csetepaték, ölelések és csalódások után mindig viszszatérek a kolostorba. Ám ezúttal másként lesz... Másként...
Múltról s jelenről meséltem s a jelen kézen is fogott az izgalmasabb részeknél; most pedig, ím, a te paripád nyergébe szállok, ó, jövő. Vajon miféle új zászlókat lengetsz felém még föl sem épült városok tornyairól?... Hány füstfelleget gomolyogtatsz elébem, földúlatván s fölégettetvén a kastélyokat, kerteket, melyeket szerettem?... Milyen váratlan aranykort készítesz elő?... Te balul kormányzott, te drágán megfizetett kincsek hírverője, te meghódításra váró birodalmam... jövő!
Footnotes:
1"A bayonne-i hídról..." (francia)
2Disznó kutya! (német)
3Jázmin, tedd szebbé a szép párnát. (francia)
Tartalom Következő