EURÓPA KÖNYVKIADÓ 1957
Meredeken visz föl az ösvény Monterey sziklás magaslataira. Concho fülig poros volt már. Concho holt fáradt volt már. Conchónak mindenből elege volt.
Concho úgy vélte, ennyi baj és nehézség között most már csak egyetlen dolog segíthet. Az a valami ott, a nyeregtáskára akasztott bőrfiaskóban.
Szájához emelte a bütyköst és jót húzott belőle. De mindjárt el is fintorította az orrát:
– Carajo! – sziszegte.
Mert ez bizony nem „aguardiente" * volt! Az ír kocsmáros, odalent, Trés Pinosban, aki a kulacsot utoljára megtöltötte, úgy látszik, kutyaközönséges amerikai viszkit mér az ivóban, a jófajta castiliai ital cégére alatt. De azért Concho jót húzott belőle. Aztán visszaakasztotta a bőrflaskát, mely most éppen olyan kiaszott sárga képpel nézett a világba, mint Concho jómaga. Valamicskét mégis erőre kapva, Concho hátrafordult a nyeregben. A sivatagos völgyet
* Az aguardiente szó a pálinkának a mexikói spanyol hódítások idejében
keletkezett elnevezésére megy vissza. Agua ardiente (sp) = tüzes víz.
Concho tekintete megakadt valamin. Mintha a Sierrák csúcsai tűntek volna föl kelet felől egy rövid pillanatra. De lehet, hogy csak egy csalóka fehér felhő volt az egész. Concho megdörzsölte a szemét. Biztosan az az átkozott amerikai viszki tréfálta meg.
Megint csak fölfelé! De most már el-eltünedezett az ösvény, végül is egészen elveszett a csupasz fekete sziklák között, öszvére bölcsességére kellett hogy bízza magát.
Csakhogy a szegény állat váratlanul megcsúszott és elesett. Concho mindent megpróbált, hogy az edények, olvasztótégelyek és bányásszerszámok tömegéből kiszabadítva, talpra állítsa. De az öszvér makacsul fekve maradt. Egyszer-kétszer fölemelte a fejét, elnézte a kopár tájat, de ez volt minden.
Hiába a verés is. Ekkor Concho a szitkokhoz folyamodott, először a világias szidalmakhoz. – Te tolvaj, te disznófejű bestia, te gyilkos, te ökrök szarvára való! – Ilyeneket mondott, de hiába. Akkor áttért az egyházi jellegű szidalmakra. – Te iskarióti Júdás! – Cserbenhagynád a te uradat és mesteredet egy mérföldnyire a tábortól, ahol vár ránk a finom vacsora? Ugyan, kelj már föl, te szentségtörő!
Még mindig semmi eredmény. Pedig az ilyenfajta ösztökélés egy jámbor erkölcsű öszvérkancára még sohase tévesztette el a hatást. Concho kezdte elveszíteni a biztonságát. Egy utolsó, kétségbeesett kísér-
* Valda v. falda = a hegyek, dombok legalsó kifutója (eredeti jelentése
a nők ruhájának uszálya).
– Mit csinálsz ilyen istenverte lármát? – válaszolt most egy nyers hang felülről, a sziklák mögül.
Concho megremegett. Ez biztosan maga az ördög, aki most megjelent, hogy az öszvéren egyenesen a pokolba lovagoljon. Nem mert fölnézni.
– Gyere, gyere – folytatta a hang – hagyd már abba az ordítozást, te átkozott clajképű! * Hát nem látod, hogy ennek az állatnak a lába kificamodott?
Ez bizony elég rettenetes fölfedezés volt, de mégis nagy kő esett le Concho szívéről. Az öszvér lesántult ugyan, de nem lett az ördög martaléka. Megmaradt jámbor hivő léleknek. Nagy nehezen végre föl mert nézni Concho. Egy idegen közeledett, lefelé iparkodva a sziklákon: egy „americano". Nyúlánk termetű ember volt. Napbarnított, simára borotvált arca nem mondott semmi különöset. Iijkább amolyan szokványos, üres arc volt. Hanem a bal szeme! Ott fészkelt ebben minden, ami alantas és gonosz. Ha eltakarod, az arc kifejezése megjárja, a vonásokban nem találsz kivetnivalót. De ha fölfeded ezt a sanda szemet, semmi kétség, a bibliai Sátán tekintete lángol feléd. Ezt maga a természet is megfigyelhette – ki is gúnyolta –, mert emberünk szemhéjának egyik csücskéből valami idegbénulással tréfás függönyt csinált. Most már a természet meg volt elégedve művével,
* Az eredetiben ,.greaser" = a mexikói bennszülöttek gúnyneve.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte az idegen, miközben segített Conchónak talpra állítani a magatehetetlen, lesántult öszvért.
– Ércet keresek, Senor.
A „Janus-arcú" idegen bizalomgerjesztő jobb szeme Conchót nézte, de ördöngös bal szeme ezalatt a tájat kémlelte.
– Ércet keresel? Hm. És miféle ércet?
– Aranyat vagy ezüstöt, Senor. De inkább ezüstöt.
– Egyedül vagy?
– Nem. Négyen vagyunk. Az idegen körülnézett.
– A többiek a táborban vannak, körülbelül egy mérföldnyire innen – magyarázta a mexikói.
– No és találtatok már valamit?
– Ebből itten sokat. – Concho előhúzott a nyeregtáskából egy darab szürke vasércet, amelyben ittott pirit csillogott. Az idegen nem szólt semmit, de a szeme gonoszul megvillant.
– Szerencsés fickó vagy, kedves olajképű barátom – mondta aztán.
– Hogyan? Mit beszél?
– Ez itt, amit a kezedben tartasz, valóban ezüstérc.
– De hát honnan tudja ezt?
– Hm... ez az 'én mesterségem. Ásványokkal foglalkozom, vagy hát fémekkel.
– Meg tudja mondani, mi tartalmaz ezüstöt és mi nem?
– De mennyire! Nézz csak ide!
8
– Ez itt ezüst-preparátum.
Concho szeme fölragyogott. De azért kissé kételkedve nézett az idegenre.
– onts egy kis vizet a serpenyődbe!
Concho teletöltötte egyik edényét vízzel és átnyújtotta az idegennek. Az egy száraz fűszállal kihalászott egy cseppet az üveg tartalmából és belepöccintette a vízbe. A víz meg se mozdult.
– No, most dobj egy kis sót az edénybe! – vezényelt az idegen.
Concho megtette. Nemsokára valami fehér hártya képződött a felületen, majd az egész folyadék, mintha tejjé vált volna.
Concho keresztet vetett.
– Szent Szűzanyám! – kiáltotta – ez varázslat!
– Ez ezüstklorid, te bolond!
De az idegen nem elégedett meg ezzel az egyszerű kísérlettel. Ujabb mutatváríy következett, mellyel szinte elállította Concho lélegzetét. Egy darab lakmuszpapírt salétromsavas sóba mártott, mire az „itatós" piros színre változott. De akkor lett csak igazán magánkívül Concho, amikor a szép piros itatóspapír, sós vízbe mártva, eredeti kék színét ismét visszanyerte.
– Próbálja ki ezt itt nekem! – kérte az idegent izgatottan, odanyújtva neki a kis darab szürke vasércet. – Használja az ezüstöt meg a sót.
– Ohó, barátocskám, az nem megy olyan gyorsan – mondotta az idegen,
– Ezt az ércet előbb meg kell
– Mennyibe kerülne ez, he? Mennyibe? – lihegte Concho izgatottan.
– Hát úgy körülbelül száz dollárba, gondolom. Na és persze, ami költség még felmerül, azt külön meg kell fizetni. De ha tényleg van benne ezüst, akkor zsákszámra bányászhatod majd!
– Jó, megkapja a száz dollárt! – kiáltotta Concho izgatottan. – Megkapja tőlünk, négyünktől. De jöjjön hamar a táborba! Ott megolvasztja az ércet... és kiválasztja nekünk az ezüstöt... de gyerünk, gyerünk!
Ezzel türelmetlenül megragadta az idegen karját, mintha tüstént magával akarná vonszolni.
– No és mi történjen az öszvéreddel? – kérdezte az idegen.
– Boldogságos Szűz! Valóban! Mit csináljak vele?
– Mondok valamit – nevetett gonoszul az idegen. – Lefogadom, hogy ez az állat nem fog messze elkalandozni innen. Nekem is van egy teherhordó öszvérem idefenn. Arra fölülsz és a táborba vezetsz. Holnap aztán megkeresheted a magadét.
Szegény Concho becsületes szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy fáradt, beteg Francisquitáját magára hagyja. Űgyis olyan mostohán bánt vele az imént. De a kincs utáni vágy erősebb volt benne mindennél.
10
Concho megragadta az idegen kezét. Nekiindultak a szikláknak és nemsokára fölértek a csúcsra. Mikor mindketten odafent állta. – Így beszélik – az idegen körülhordozta „ördögi tekintetét" a völgyön, mintha birtokába akarná venni.
Évek múlva is, mikor ez a történet már szájról szájra járt, babonás félelemmel így emlegették ezt a helyet: La Canada de la Visitacion dél Diablo". Ami annyit tesz, mint ördöglátogatta szakadék. S ez a vidék nemsokára egy hírhedt mexikói bányajog történetének színhelye lett.
MÁSODIK FEJEZET Aki megtalálta
Conchót hajszolta a türelmetlenség, hogy a tábort minél hamarabb elérje és a jó hírt barátaival is közölhesse. Az idegen kénytelen volt több ízben is lassúbb tempót parancsolni.
– Nem elég, hogy a saját öszvéredet tönkrehajkurásztad, átkozott olaj képű – kiáltott Conchóra – még az enyémet is ki akarod készíteni? Vagy talán
* Adios = viszontlátásra (sp).
11
Egy mérföldet szótlanul baktattak a hegy gerincén. Aztán lassan lefelé ereszkedtek a völgy katlanba. Ittott ritkás növényzet mutatkozott az ösvény két oldalán. Chemisal-bozót, néha egy-két vadalma- vagy elnyomorodott vadgesztenye-fácska törte a feketésszürke sziklás talajt, szerényke életéért. Imitt-amott, ha valami kiszáradt szakadékon vezetett keresztül az út, melyet a téli esőzések vájtak, barnavörös csíkozás tűnt föl az egyhangú szürke sziklák között. Minden valamirevaló üreges sziklafal magán viselte egyegy szorgalmas arany- vagy ezüstkutató csákányának nyomait.
Ahogy megkerülték a hegy gerincét, vékony kis füstcsíkot pillantottak meg, mely egy sziklapárkányról kísérteties kanyargással libbent a magasba. Mintha láthatatlan kezek rajzolták volna a láthatatlan levegőégbe.
– Ott a táborunk! – kiáltotta Concho örömmel.
– Előremegyek és szólok nekik, hogy vendég érkezik! – És gyors ügetéssel eltűnt az ösvény kanyarulatában.
Az idegen nem is bánta. Jó lesz időt nyerni. Át akarta gondolni terveit. Edzett fickó létére is – ez egyszer nem volt egészen biztos a dolgában. Concho gyermeki jóhiszeműsége megzavarta. Nem mintha a lelkiismerete szólalt volna meg – inkább Concho barátaitól tartott. Concho túlságos lelkesedése talán éppen gyanakvást ébresztett bennük.
Gondolatokba merülve poroszkált tovább. No. vajon a múltján gondolkodott-e el? Vérbeli csavargó
12
Lelkiismerete különben sem tarthatta volna vissza attól, hogy becsapja ezeket a mexikóiakat! Hisz az alsóbbrendű fajhoz tartoznak! Egy pillanatig szinte úgy érezte, hogy ő valósággal a haladás és civilizáció bajnoka. A felvilágosodás igazi értelmét nyilván csak akkor kezdjük megismerni, mikor már az ökölharcban hasznát vehetjük.
Az alkonyat leeresztette sötét árnyait. Alig néhány lépés távolságra hirtelen föltűnt négy homályos alak. Conchót, a vezetőjüket sugárzó arcáról mindjárt fölismerte az idegen. Egy gyors pillantás a másik három arcra – és teljesen megnyugodott. Nincs mitől tartania. Egyszerű lények, mint Concho, annak elragadó humora nélkül. Pedro tagbaszakadt ökörhajcsár volt. Manuel vézna félvér, valaha fráter a San Carmel missziónál. Miguel röviddel ezelőtt jámbor mészáros volt Montereyben. Concho jóindulatú pártfogása minden gyanút eloszlatott. Pedig egy ilyenfajta idegent nem fogadtak volna valami szívesen, de így az egész társaság örömmel kísérte a táborhelyre az amerikait, aki Mr. Joseph Wilesnek mutatkozott be.
Türelmetlenségük, hogy mennél előbb elkezdjék a kísérletet, annyira viharos volt, hogy még a szokásos vendégszeretetről is majdnem megfeledkeztek. Csak akkor tértek magukhoz, mikor Mr. Wiles – akit közben hamarosan átkereszteltek Don Jóséra – erélyesen követelte korgó gyomrának a vacsorát.
13
A szemben levő sziklafalból köveket vájtak, s ezekből a sötétvörös kövekből tűzhelyet építettek, valóságos olvasztókemencét. Aztán elhelyezték és beágyazták az olvasztóedényt. Szép, mázas cserépedény volt, ennek a vidéknek sajátos népi modorában. Jól körültapasztották, sebtiben összehordtak lentről egy nagy csomó fenyőgallyat, és néhány pillanat múlva már lobogott a tűz. Wiles nem vett részt ebben a serény előkészületben. Kényelmesen elhelyezkedett a földön, pipázgatott és közbe-közbe parancsokat osztogatott, amúgy foghegyről. Élvezte a helyzetet, hogy ezek a szegény jó ostobák milyen fölösleges munkát végeznek. De ravasz bal szeme gyakran pihent meg az egykori marhapásztor széles hátán és komortekintetű félvad képén. Pedro, ha elfogta ezt a kígyópillantást, mindannyiszor káromkodott egyet. Mégse tudta magát kivonni ennek a tekintetnek a bűvölete alól. Mintha valami kényszerítette volna, hogy újból és újból odanézzen.
Pedig a táj önmagában, Mr. Wiles diabolikus tekintete nélkül is vadregényes és festői volt.
Hegy tömegek tornyosultak óriási magasságokba. Rembrandti színek, sötét árnyak kavarogtak. Néhol élesen belevágott egy-egy csúcs az égbe, mely megfoghatatlanul távolinak tetszett. Az emberi lélek itt kétségbeesetten lemondhatott arról, hogy valaha is elérje ezt az acélkék messzeséget.
Átható, dús fénnyel, távolian és hidegen ragyogtak a csillagok. Nem táncoltak, egy csöppet sem remeg-
* Tortillas = tojáslepény (sp). 14
– Megolvadt az érc!
Legfőbb ideje volt. Az agyagedény már-már besüppedt a repedező tűzhelybe.
Concho felujjongott: – Isten és Szabadság! * * Don Jósé letorkolta.
– Azonnal hozz még a tűzre! És karókat! Meg_ kell támasztani az edényt!
A mexikói ment, hogy teljesítse a parancsot. Don Jósé pedig, a csavargó, a sűrtf folyadék fölé hajolt. Csak egy pillanatra. De ez elég volt az ércek kitűnő ismerőjének ahhoz, hogy egy ezüst féldollárost pottyantson az edénybe. Azután utasítást adott, hogy élesszék a tüzet – és mint aki jól végezte dolgát, befordult aludni – csak a fél szeme maradt nyitva.
Lassan földerengett a hajnal. Meggyújtotta tüzet a közeli dombok csúcsain és messze keleten rózsaszín fénvbe merítette a Sierrák havát. Madarak csicseregtek"az égerfa lombján és nyikorogtak a kocsikerekek
* Az eredetiben „coyote". * * „Isten és Szabadság" = régi jelszó.
15
Don Jósé ünnepélyes mozdulattal eltörte az olvasztóedényt és a gőzölgő, fehéren izzó folyadékot lassan egy kőlapra öntötte. Amikor kihűlt, letört egy darabot a masszából, porrá zúzta, majd levésett egy még kisebb darabkát és azt is finomra törte. Aztán valami savval, majd sós oldattal tejszerű folyadékká kotyvasztotta. Addig keverte-kavarta, míg végül is olyan lett, mint valami fehéren csillámló tejbegríz, mely – isteni csoda – két cent értékű ezüstöt tartalmazott.
Concho nagyot ugrott örömében. De a másik három tekintetében furcsa tűz villant meg. Gyanakvás, kételkedés egymás ellen. Szegények voltak, vigasztalanul földhözragadt kincskeresők. S mindeddig híven tartották a barátságot. Most, hogy a gazdagság szele megcsapta őket, egyszeribe közibük állt valami, eddig nem ismert ridegség és bizalmatlanság. Mr. Wiles gúnyos pillantással méregette a bajtársakat.
– Itt a száz dollárja, Don Jósé – fordult Pedro az idegenhez. Átnyújtotta neki a pénzt és egy mozdulattal világosan tudtára adta, hogy jelenléte itt most már teljesen fölösleges.
Wiles barátságos mosollyal fogadta el a pénzt, de ennek a mosolynak a leple alatt olyan pillantás húzódott meg, hogy Pedrónak rögtön inába szállt a bátorsága. Az idegen menni készült, de Manuel kiáltása megállította:
– Az edény! Az edény megrepedt! Nézzétek csak! Manuel ugyanis, ahogyan a reggelihez készülődvén, a tűzhelyről a törmelékeket kihordta, váratlanul fénylő higanytócsára bukkant.
16
Halkan, hidegen mondta:
– Ez nem ezüst.
– Már bocsánatot kérek, Senor, ez ezüst, valóságos olvasztott ezüst!
Wiles lehajolt, a tócsába markolt és ujjai közt pergette, morzsolgatta a csillogó fémet.
– Szűzanyám! Hát mi ez akkor? Varázslat? – kérdezte Concho, szintén odahajolva.
– Nem, ez nem varázslat, nem boszorkányság. Fém... de nem értékes.
Concho felbátorodva az amerikai mutatványán, szintén belemély esztette ujjait a sűrű fémes folyadékba. Meg akarta markolni, de az ezer apró golyócskára bomlott és egyre csak kisiklott az ujjai közül. Néhány golyócska még az inge ujjába is beszaladt.
Furcsa volt és mulatságos, ahogyan hidegen megcsiklandozta Conchót. Concho félt is, de örült is. Gyermekes örömében szinte táncra perdült.
– És ez az izé nem ér semmit? – kérdezte Pedro, fürkésző tekintetet vetve az amerikaira.
A kétarcú americaner jobb szeme barátságosan nézett Pedróra, míg a másik kutatva kalandozott végig a hegyoldal vörösbarna sziklám.
– Nem – mondta határozottan és elfordult, hogy öszvérét megnyergelje.
Manuel, Miguel és Pedro magukra maradva, komoly beszélgetésbe merültek. Concho pedig, akinek eszébe jutott lesántult öszvére, nekivágott a tegnapi ösvénynek, hogy a szegény állatot megkeresse és a táborba hozza.
2 Harte: Bgy bánya története 17
Reményvesztetten, fáradtan és alapos lelkiismeretfurdalások között tette meg Concho visszafelé az utat a táborig. De jaj, mekkora volt meglepetése, mikor azt üresen, teljesen elhagyatva találta. Hangosan kiáltozva szólongatta társait. De csak a visszhang felelt kétségbeesett szavára.
– Talán csak ugratni akarnak? – vigasztalta magát. És már nevetett. – Hahaha! – Persze, valami rossz tréfa, ostoba tréfa az egész!
De nem. Ez már nem tréfa. Sehol egy lélek. Concho ledobta magát a földre és arcát kezébe temetve, sírt keservesen. Szegény becsületes szíve majd megszakadt. De éppen olyan gyorsan, mint ahogy jött, már el is vonult leikéből a vihar. Nem fért össze természetével, hogy bármilyen fájdalom is túlságosan letörje, vagy hogy akármilyen gazság miatt is sokáig bánkódjék.
Mikor újból fölemelte a fejét, szemébe tűnt a csillogó higany – a vidám, bohókás kis tavacska, melyben az imént annyira szívből gyönyörködött. Concho már ismét gondtalanul játszadozott ezzel a nehéz fémes izével. Ide-oda kergette, apró golyócskákra morzsolta tenyerében. Nagyokat kacagott, ahogy a higany túl akart járni az eszén és újra meg újra csak elgurulni igyekezett.
– Ááá, te kis Mitugrász! Te kedves kis Guri-guri!
18
Vidáman mosolygott a nap az aranyszívű Conchóra, amint szapora léptekkel lefelé igyekezett a komor hegyoldalban, ö maga is vidám volt és egy csöppet sem bánta, hogy nem talált ezüstöt. Az sem bántotta már, hogy barátai cserbenhagyták.
HARMADIK FEJEZET Aki igényt tartott rá
A köd már leereszkedett Monterey városára. Ott hömpölygött fölötte, mint valami fehéren hullámzó, csalóka tenger, mely a mélyben elhúzódó partnak valóságos kék hullámverését elfödte a vándor szeme elől. Concho, ahogy lefelé jött a hegyről, egyszerkétszer kihajolt a szirtfokon át és le-lenézett a mélybe. A sok mérföldnyi sávokban elterülő patkó alakú öblöt kémlelte. Délután még aranyosan csillant fel hozzá a Misszió fehérre meszelt tornyán a
2 * 23 19
A feje fájt, a háta fájt, mindene fájt. Komor hangulatában bizony még a pálinka gyógyító erejébe vetett hite is kezdett megrendülni. Hirtelen eszébe jutott a „medico", az a nemrég ideköltözött amerikai orvos, aki alig egypár hete őt is meg Francisquitát is ugyanazzal az orvossággal nagyszerűen talpra állította. Kitűnő szer volt ez: egyformán használt neki is meg az öszvérnek is. Concho úgy okoskodott – és ebben az esetben nem minden logika híján – hogyha már valamilyen orvosságra vetemedik az ember, akkor az legalább érje meg a pénzt és a fáradtságot. A sajátságos kaliforniai életmód, a töméntelen gyümölcs- és zöldségfogyasztás nem indokolta a gyógyszerek óvatos adagjait. Egyszer régebben, mikor betegen felkereste, egy tucat, négygrammos kinintablettát rendelt neki a doktor. Másnap már makkegészséges volt. Fölkereste az orvost, hogy ünnepélyesen köszönetet mondjon neki az eredményes gyógykezelésért. Az orvos nagy örömmel fogadta a jó hírt. Csak akkor esett le az álla, mikor kiderült, hogy a szorgalmas Concho az összes porokat egyszerre vette be. A derék doktor vállat vont és azontúl másfajta szereket rendelt.
– No, mi baj van? – kérdezte dr. Guild Conchótól, aki kimerültén roskadt egy székbe. – Megint mocsaras földön aludtál, vagy valami pancsolt pálin-
20
Concho nagy komolyan elmagyarázta a tüneteket. Hogy az ördög kuporog a gyomrában, iskarióti Júdás szánkázik a gerincén, kis manók fészkelnek a homloka mögött és hogy a lábait Pontius Pilátus korbácsolja.
– Aha! Most már értem. Erre a bajra kék pirulát kell nyelned, vagyis „blue mass"-t •–• mondta az orvos, és adott neki egy pirulát. Olyan nagy és nehéz volt, mint egy puskagolyó. Concho nyomban lenyelte és indulni készült.
– Ma nincs pénzem. Senor Medico.
– Nem baj, fiam, hiszen az egész csak egy dollár. Concho bűntudatosan nézett végig magán: ilyen drágát nyelt az imént... Félénken ismételte:
– Nincs pénzem, Senor. . De van valamim, ami nagyon kedves és csinos dolog, azt magának ajándékozom. – Ezzel átnyújtotta az orvosnak azt az értékes fehér fémet, amit magával hozott.
Az orvos kezébe vette a Mulacsot, jól megnézte a reszkető, föl-alá táncoló masszát és meglepődve felkiáltott:
– Az ördögbe is, hiszen ez higany! Concho teli szájjal nevetett.
– De még mennyire híg – híg ez bizony! – és elkezdett megint játszadozni a higannyal.
Az orvos arca lassan elkomolyodott.
– Hol találtad ezt, Concho?
– Nem találtam, Senor. Az olvasztóedényünkből folyt ki... ott fent, a hegyek között.
Az orvos hitetlenkedve nézett rá. Concho elmesélte az egész történetet.
21
– Madre de diós... Hiszen még egy öszvérem is van ott valahol... az ördög vitte volna el...
– És mondd csak, a társaid is látták ezt?
– Hogyne, hát mért ne látták volna?
– De azt mondod, hogy cserbenhagytak?
– Igen, a hálátlan gazemberek.
Az orvos fölállt és bezárta a rendelő ajtaját.
– Ide hallgass, Concho – fordult hirtelen a mexikóihoz. – Ez a kis orvosság, amit az előbb lenyeltél, egy dollárt ér. Ez azért ér egy dollárt, mert ugyanolyan anyag van benne, mint ami neked itt ebben a fiaskóban. Mercurium, vagyis higany. Ez egyike a legértékesebb fémeknek, különösen aranybányák vidékén. * Gazdag ember leszel, barátom, ha megtalálod azt a helyet, ahol ebből az anyagból nagy mennyiséget lehet bányászni.
Concho egy ugrással talpon volt. –Mondd csak, Concho, vörösek voltak ezek a kövek, melyekből a tűzhelyet építettétek?
– Sí, Senor. * *
– És barnák is voltak?
– Sí, Senor.
– És megrepedeztek a hőségtől?
– Sí, Senor!
– Sok van ott ebből a vörös kőzetből?
– Földanyánk ettől terhes az egész hegységben.
– Biztos vagy benne, hogy társaid nem foglalták le maguknak ezt a hegyoldalt?
– Hogy érti ezt?
* A higanyt ugyanis fel lehet használni az aranynak ércből való kiválasztásánál.
* * Sí, Senor = igen, uram (sp).
22
– De hiszen! Próbálják csak meg!
– De hát hogy tudsz te négyükkel elbánni, Concho? Meg vagyok győződve róla, hogy annak a te kancsal tudós barátodnak a keze is benne van a játékban.
– Majd megmutatom neki, mit tudnak Concho öklei!
– Jó, jó, kedvesem. . de mi lenne, ha megkímélnéd ökleidet a verekedéstől?... Hallgass ide. Ajánlok neked valamit. Szerzek egy tucat amerikait, akik szívesen dolgoznak majd veled. Egy bánya megnyitásához pénz kell, sok pénz. A nyereséget megfelezzük. Magamra veszem a kockázatot. Megszerzem a pénzt, téged pedig megvédünk, oltalmazunk mindenki és minden ellen.
– Jól van. doktor – bólogatott Concho és szaporán pislogott. – Bueno. *
– Tíz perc múlva újra it * vagyok – kiáltotta dr. Guild. Fogta a kalapját és elrohant.
Betartotta ígéretét. Tíz perc múlva visszatért; hat helybeli, birtokos polgárral, egy egész felügyelő bizottsággal, egy elnökkel, egy titkárral, és esv okmánnyal, mely az új higanybánya-társaság „Kék Pirula" bányájának törvényes bejegyzését igazolta. A Kék Pirula Higanybánya Társaság (.,Blue Mass Quicksilvermining Co.") különös elnevezése gyengéd figyelem kívánt lenni a közszeretetben álló orvos személye iránt, emlékezésül az ő hatékony piruláira.
* Bueno = jól van (sp).
23
– Itt van, barátom, fogja – nyújtotta át a fegyvert Conchónak. – Kint áll a lovam a kapu előtt. Vágja magát nyeregbe és száguld jön, mint a szélvész. Mi is jövünk. Addig is akaszkodjon bele abba a darab földbe, mind a tíz körmével!
A következő pillanatban Concho már nyeregben ült. De Guild hirtelen visszaváltozott az energikus bányaigazgatóból aggódó orvossá.
– Nem tudom, Concho – mondta elgondolkodva – hogy elengedhetem-e mostani állapotában erre az útra? Hiszen éppen az előbb kapott egy nagyon erős adagolású gyógyszert. – És a doktor részvéttel fordult feléje. De ebben jó adag képmutatás is volt.
– Ha, ha! Az ördögbe is! – nevetett Concho. – Mit jelent ez a gramm higany a hasamban, ahhoz a sok mázsányihoz képest, ami ott a hegynek a gyomrában van!
– Hopp, hopp! Gyerünk csak, lovacskám, előre! És megsarkantyúzva lovát, hangos dobogással elszáguldott az éjszakába.
Néhány pillanat múlva kocsi állt meg az orvos háza előtt.
– Semmi esetre sem jöttek túl korán, uraim – mondta belépve a polgármester. – Égy másik társaságot is bejegyeztek, amelyik, ha nem tévedek, ugyanazt a célt hajszolja.
– Kik azok?
– Három mexikói! Pedro, Manuel és Miguel, annak az átkozott kancsalnak. Wilesnek a vezetése alatt.
– Itt vannak Montereyben?
24
– Ha így áll a dolog, akkor nem kell reggelig várnunk, mert fogadok, hogy még az este leisszák magukat a sárga földig.
Miután a méltóságteljes spanyol ,,alcaldé"-k * törvényes utódja páratlan véleményét imigyen kinyilvánította, eltávozott.
Ezalatt Concho nem kímélte sem a lovát, sem a sarkantyúját. A rettenthetetlen Concho, a szerencse fia! De az út sötét volt, az ösvény nehezen kiismerhető. Mindenünnen veszély leselkedett. Concho, aki pedig jól ismerte a vidék nehéz és veszedelmes hágóit, nemegyszer visszakívánta biztos lábú Francisquitáját. – Ne aggódj, Concho – biztatta magát – no légy még egy kicsit türelemmel, csak egy kicsikét még, majd ad neked egy másik Francisquitát az ég. Hah, hah, te kis ugrifüles! Elzengünk majd egy szép nótát a táncocskádhoz! Bizony... Egy dollárt egy unciáért! Még ilyet! Jobban szeretlek, mint az ezüstöt, mert sokkal vidámabb a természeted!
De ha jókedve volt is, óvatosan haladt az ösvény veszélyes kanyarulataiban. Nem félt az útonállóktól és rablóktól, mert a személyes bátorságnak sohasem volt híján. Csak a Gonosztól rettegett. A Gonosz a hivők nyugtalanítására a Santa Cruz-hegységben tanyázik. Ignációnak, a franciskánusok öszvérhajcsárának kalandja jutott az eszébe. Ignáció egyszer, mikor imádkozni kezdett a harangszóra, Lucifert pillantotta meg
* Álcáidé = polgármester.
25
És mielőtt a hajnal első sugarai a Sierrák messzi csúcsain fölragyogtak, elérte a hegyhátot. Lovát egy fennsíkon hagyta, gyalog folytatta útját, és óvatosan leereszkedett a meredeken. Végre eljutott a vörös sziklához, ahol az összedőlt és lebontott olvasztókemence állott. Még mindent abban az állapotban talált, mint ahogyan azt tegnap otthagyta. Semmi nyom sem mutatott arra. hogy azóta valaki itt járt volna. Revolverrel a kezében, Concho megvizsgált minden üreget, hasadékot és mélyedést. Figyelmesen benézett minden fa mögé. Átkutatta a vadgesztenye-cserjéket, a manzanitabokrokat és feszülten figyelt. Néma volt a vidék, csak a szél fütyülte halk nótáját a völgyben, a fenyők csúcsai fölött. Egy ideig föl és alá járt, avval a komoly érzéssel, hogy most ez a kötelessége, az őrtálló strázsa tisztét betölteni. De ez nagyon is egyhangú volt, és életvidám természete hamarosan lázadozni kezdett. De hát alaposan ki is volt merülve. Valahányszor húzott egyet a viszkisüvegből, egyre álmosabb lett. Míg végül már nem tudott ellenállni: lefeküdt. Becsavarta magát a pokrócába. A következő pillanatban mély álomba merült.
Kétszer is elhallatszott hozzá a ló horkantása, de ő azt már nem hallotta.
A fölötte ágaskodó szikla bokrain megroppantak az ágak. Egy kő gurult le. De Concho nem mozdult,
26
– Pszt, pszt... – suttogta az egyik. – Ott az olvasztókemence mellett fekszik valaki! – Spanyolul beszélt, de a hangjáról Wilesre lehetett ráismerni.
A két alak óvatosan a kiugró szikla széléig mászott és lenézett.
– Az az ostoba Concho!... – mondotta Pedro.
– De mi lesz, ha nincs egyedül, vagy ha fölébred?
– Én itt maradok és figyelem – felelte Pedro. – Maga addig csak tegye ki valahová a táblát, hogy ez a hely a miénk.
Wiles eltűnt. Pedro a bozótba kapaszkodva leereszkedett a sziklapárkányon.
A következő pillanatban már ott állott az álomba merült Concho mellett. Óvatosan körülkémlelt. Társa alakját elnyelte a szikla sötétje, csak a letöredező gallyak halk zaja árulta el, hogy merre jár. Pedro hirtelen rádobta ,,serapé"-ját az alvó fejére és aztán hatalmas testének teljes súlyával ránehezedett Concho arcára, hogy ne kapjon levegőt. Erős karjával átfogta áldozatának a takaró alá szorított tagjait. Egy percnyi tusa következett, görcsös küzdelem. De a takaró úgy körülfogta a szerencsétlen Conchót, mint egy bebalzsamozott múmiát. Nem tudott védekezni.
Minden zaj és jaj nélkül folyt le a küzdelem. Nem lehetett mást látni, mint a két férfi mozdulatlan alakját. Azt lehetett volna hinni, hogy az egyik a másik karjaiban alszik. A sötétségben csak annyi hallatszott, hogy Wiles átoson a cserjésen. Lassanként elcsitult a küzdelem. Ekkor egy suttogó hang hallatszott a szikla felől:
27
– Vigyázok rá.
– Alszik?
– Alszik.
– Mélyen alszik?
– Nagyon mélyen.
– Mint a halottak?
– Mint a halottak.
Concho már nem mozdult, Pedro, Wiles láttára fölemelkedett.
– Minden készen van – mondta Wiles – te bizonyítani fogod, hogy a táblát kitettük.
– Tanú leszek rá. De mi legyen evvel az emberrel? – kérdezte Conchóra pillantva. – Itt hagyjuk?
– Ezt a részeg disznót? Miért ne?
Wiles Pedróra vetette bal szemét. Véletlenül, valahogy éppen úgy állottak most egymással szemben, mint előző éjszaka. Pedro káromkodva fölordított"
– Carramba! Vegye le rólam azt az ördöngös szemét! Mit néz rajtam? He?! – és a késéhez kapott.
– Semmit se, kedves Pedro – mondta Wiles, a másik szemét fordítva feléje. Pedro, ez a félvad hajcsár, még mindig remegett a dühtől és az izgalomtól. De aztán meghunyászkodva visszadugta hosszú kését a tokba. Mérgesen morogta:
– Most már mennünk kell. De arról az oldalról jöjjön, én meg emezen maradok. Hallja? így osontak együtt, hallgatagon. Meg-megállva, körülnézve és aggodalmasan ügyelve minden neszre. De főleg egymást kémlelték bizalmatlanul.
Aztán eltűntek a sziklák árnyai közt.
Félóra se telt bele és kelet felől világosodott már az ég. Fellángolt és folyékony arannyá vált a menny-
28
Ezernyi kis fűszál, melyek ott fészkeltek a sziklák repedéseiben, melyek szellők és viharok közt nevelődtek, mind ágaskodott most – ha haloványan is, ha gyengén – mind nyújtózkodott, a boldog nap felé.
De Concho, a bátor, az aranyszívű Concho nem mozdult többet.
NEGYEDIK FEJEZET Ki vette birtokba?
Nyerítés hangzott föl a gerincről. Űjra, meg újra. Concho lova követelte a reggelijét.
Messzeható hangja eljutott a férfiak füléhez, akik nyugat felől közelítették meg a hegyet. Egyikük fölfigyelt az ismerős hangra...
– Az ördögbe! Hiszen ez az én Chiquitám! Az a kutya mexikói biztosan részegen alszik valahol! – mondta a Kék Pirula Társaság újdonsült elnöke.
– Nem tudom, de nekem nem nagyon tetszik ez a dolog – szólt Mr. Guild, mikor a társaság szembetalálkozott a méltatlankodó négylábúval. – Ha amerikairól lenne szó, akkor még talán érthető volna ez
29
Félóra múlva megpillantották a repedezett tűzhelyet és mellette Concho mozdulatlan testét. Takarójába burkolózva, arccal a föld felé fordulva feküdt a napon.
– No, mit mondtam, a fickó be van rúgva! – erősködött a Kék Pirula Bányatársaság elnöke.
Az orvos szótlanul, komor arccal figyelt. A férfiak leszálltak és kikötötték lovaikat. Azután négykézláb mászva, közelítették meg a szakadék innenső oldalát. Ekkor hirtelen felkiáltott Mr. Biggs, a társaság titkára.
– Hé! Odanézzetek! Valaki megelőzött minket! Itt nyomok vannak!
Valóban, egy kiugró sziklafokra két vászontábla volt erősítve. Pedro, Miguel, Manuel, Wiles és Roscommon maguknak követelik ennek a földnek a jogát és jelentik, hogy a mai napon birtokukba vették.
– És ez azalatt történt, doktor, míg a te pártfogoltad – az ördög vinné el – itt feküdt részegen! Mihez kezdjünk most?
De az orvos nem felelt. Gyorsan odasietett Conchóhoz, aki mozdulatlanul feküdt és aligha tudott volna védekezni a vádak ellen. A többiek csöndben követték az orvost.
Az letérdelt Concho mellé. Kitakarta testét a pokrócból. Megfogta csuklóját, figyelte a szíve tájékát. Egyszerre felkiáltott:
– Halott!
– No, persze, hisz te adtál neki orvosságot! Ismerjük már a te ló-adagolásodat...
30
– Tépjétek le azokat a plakátokat, fiúk! De gondosan őrizzétek meg. És tűzzétek ki a mi birtokjogi bejelentésünket. Ne aggódjatok. Senki se fogja jogainkat kétségbevonni. Mert itt nemcsak rablás történt, hanem gyilkosság is.
– Gyilkosság! – visszhangozták a férfiak.
– Igen, gyilkosság! – kiáltotta a doktor izgatottan. – Megesküszöm rá és bizonyítani is fogom a vizsgálatnál, hogy ezt az embert megfojtották! Almában törtek rá. Nézzétek csak!
A revolverre mutatott, melyet Concho még mindig ott szorongatott kihűlt kezében. A fegyver ravasza fel volt húzva, úgy látszik, szegény Concho a támadás pillanatában automatikusan felhúzta, de lőni már nem tudott, olyan hevesen történt a rajtaütés.
– Igaza van – nyilatkozott az elnök. – Senki se fekszik le aludni felhúzott rffvasszal. De mi történjék most?
– Hogy mi történjék? – ismételte az orvos a kérdést. – Mindent meg kell tennünk, hogy a gyilkost kézrekerítsük. A gyilkosság alig két órája történt, a test még majdnem meleg. A mi oldalunk felé nem menekülhetett a tettes, mert akkor találkoznunk kellett volna vele az ösvényen. Csakis emerre bujkálhat valahol, Trés Pinos felé.
– Uraim – szólt az elnök, miután bevezetésül egy kis hivatalos köhintést hallatott – kettő közülünk itt marad őrségen, a többi követ engem Trés Pinosba!
31
Hirtelen valami megmagyarázhatatlan furcsa változás történt. Ezek a többé-kevésbé könnyelmű és cinikus férfiak egy szempillantás alatt átváltoztak „törvénytisztelő" komoly polgárokká.
– Gyerünk! – mondták és megindultak lovaikhoz.
– Nem volna jobb, ha megvárnánk a szemlét és kérnénk az elfogató parancs kibocsátását? – kérdezte a titkár.
– Hányan vagyunk?
– öten.
– Akkor nincs szükségünk semmiféle elfogató parancsra – nyilatkozott az elnök. – Mit csináljunk egy ilyen papírronggyal? – És Kalifornia jogállam egész reformált alkotmányát egyetlen erőteljes és zamatos kiszólásban foglalta össze.
ÖTÖDIK FEJEZET Aki zálogul kapta
Késő délután volt Trés Pinosban.
A három fenyő, amelyről ezt a helyet elnevezték, szinte füstölgött a levegő forróságában, balzsamot eregetve a poros út fölött. Fényben úszott minden. Az út, a sziklák és a fehér ponyvák, melyek ennek a kis
32
A veranda girbe-görbe deszkái szinte összegöngyölődtek a rájuk nehezedő léptek súlya alatt. Néhány öszvér a vályú mellől az udvart szegélyező deszkapalánk csekélyke árnyékába húzódott vissza.
Mr. Roscommon szatócsboltja, bár a helyi igények szempontjából tökéletesen megfelelt, a tulajdonosnak sem erejét nem tette nagyon próbára, sem idejét nem rabolta el túlságosan. Az aranyásók számára minden héten liszttel vagy disznóhússal megtölteni néhány hordót, amennyi a vevőknek elég – ez alig egyórai munkát adott szombat esténként. Hanem aztán a törzsvendégeket nap nap után elegendő viszkivel ellátni – ez már hatalmas feladat volt. S ennek a munkának sohasem akart vége szakadni. Roscommon sokkal több időt töltött a söntésben, mint a pult mellett. Mindehhez vegyük hozzá, hogy egy pajtaszerű, hosszúkás szárnyépületen a következő felírás volt olvasható:
„Cosmopolita Szálloda, M. Roscommon.
Lakás és ellátás napokra vagy hetekre." így most már fogalmat alkothatunk a sokoldalú úriember bokros elfoglaltságáról. Ám a „szálloda" tulajdonképpen Roscommon feleségének fennhatósága alatt állott. Mrs. Roscommon harminc év körüli erőteljes, jószívű asszonyság volt.
Mr. Roscommon idejekorán rájött arra, hogy vendégei nem egészen épeszűek és ezért részint megfélemlítéssel, részint megnyugtatással kell kezelni őket. Már aszerint, hogy kinek milyen a természete. Roscommont soha semmi nem zökkentette ki nyugalmá-
3 Harte: Egy bánya története 33
Ha nem volt éppen dolga az ivóban, vagy ha egy kis szünet állott be a hirtelen felhörpintett italok kiszolgáltatásánál, Roscommon azzal szórakozott, hogy a sontés pultját törüigette egy igen piszkos törülközővel vagy bármivel, ami épp a keze ügyébe akadt.
Előfordult, hogy a bányászok, akik jól ismertek ezt a gyengéjét, oaa nem való és a celnaK egyaiiaiaban nem megieieio nolmit csúsztattak a keze alá. Például vaiami mg vagy alsónadrág maradványát, ócska liszteszsakot, trikut vagy, mint egyszer, a leiesege ílaneil aisoszoknyáját, melyet kimondottan erre a célra csentek el a szaritokoteiröl.
Koscommon rendületlenül törülgetett, anélkül, hogy akárcsak fel is pillantott volna. De azért mindent észrevett és pontosan tudta, kik vannak az ivóban.
– Hohó, Jack! Te nem kapsz ám egy korty italt sem, amíg ki nem fizetted a cehedet! Nagyon sok van már a fekete táblán.
Vagy:
– Odamenj, a sarokba, te jómadár! Ott vár rád a hordócskád epedve, már szombat óta.
Vagy:
– Mi lesz a hús árával, McCorkle, te ördögiióka. Én marha, majd a gerincemet töröm ketté, hogy a nagy hordó mélyéről a legjobb oldalast kihalásszam neked! És te az utolsó filléredet is Gilroynál mulatod el?
Vagy:
34
Guild doktor, az elnök és a titkár, az újonnan alapított bányatársaság illusztris tagjai léptek be a helyiségbe.
– Keresünk valakit – kezdte az elnök. – Bizonyos Wiles nevű egyént, és három mexikóit: Pedrót, Manuelt és Miguelt.
– Azokat keresik?
– Azokat.
– No, a fenébe is! Kívánom, hogy meg is találják. De aztán hozzásegítsenek ám engem is, hogy megkapjam ezektől a jómadaraktól, amivel tartoznak! Akkor még áldásomat is adom az útra!
A körülállók, akiknek, magjuk sem tudták, miért, de nem nagyon tetszett az idegenek hirtelen betolakodása, teleszájjal röhögtek.
– Attól félek, uraságok – szólalt meg Mr. Guild hideg és nyugodt hangon –, hogy mindjárt elmegy a kedvetek a nevetéstől. Gyilkosság történt, alig egypár órája és azok, akiket keresünk, ezt az írást hagyták a helyszínen. Nézzétek csak az aláírásokat! – Ezzel papirost húzott elő és szétnyitotta.
Halotti csend támadt a férfiak között. Feszült izgalommal csoportosultak Mr. Guild köré. Csak Roscommon folytatta tovább nyugodtan a törülgetést.
3 * 23 35
– Hát igen! – szólt közönyösen Roscommon, anélkül, hogy felpillantott volna. – De ha a többiek ellen sincs jobb bizonyítéka, mint énellenem, akkor csak nyugodtan kocogjon haza a paripáján. Mert én tegnap egész nap és ma egész éjjel itt kuksoltam, ki se dugtam az orromat a bódémból. Bizonyíthatják ezek a legények is, akikkel éppen elég dolgom volt az ivóban.
– Igen! Ez hajszálnyira stimmel, Ross – hangzott a kórus –, egész éjjel nem mentünk le a vén fiú nyakáról.
– Hogy került hát akkor a maga neve is erre a papírlapra?
– ördög és pokol! Halljátok, fiúk, mit mond? Mintha nem fordulna elő nap nap után, hogy egyikmásik, aki már jócskán tartozik nekem, idejön és azt mondja: hallod-e, Roscommon, vagy „Moike", idesüss – már aszerint, hogy milyen viszonyban vagyunk egymással. Szóval, hogy azt mondja: találtam ám én egy remek lelőhelyet és minden különösebb értesítés nélkül odakanyarítottam a te nevedet is, mint jogosultét! A mai nappal megcsináltad a szerencsédet. De most légy olyan szíves, tölts még egy pohárkával, hogy ihassunk erre! Nézze, ott áll Jack Brown, aki már nem egy ilyen tulajdonjogi okmányt varrt a nyakamba.
A beszéd nyomán fölcsattanó nevetés meggyőzhette a doktort, és barátait arról, hogy ez az út nem járható, így nemcsak hogy nem fognak a tettesek nyomára akadni, hanem magatartásuk még ellenségeskedésre is adhat okot. De a doktor makacskodott.
36
– Hogy mikor láttam őket utoljára? Bolond kérdés! Ha minden egyes embert megjegyeznék magamnak, aki ide beteszi a lábát, hogy egy kupicával fölhajtson, akkor bizony elég dolgom lenne! Nekem a vendégeimet kell kiszolgálnom és törülgetnem kell, hogy a söntés mindig tiszta és csinos legyen.
– Igazad van, Ross! – zengett ismét a kórus helyeslőén. Az ott lebzselő aranyásóknak nagy örömük tellett a vitában.
– Hát akkor közölhetem önökkel, uraim – folytatta kimérten dr. Guild –, hogy ez a három fickó tegnap este Montereyben volt és ma nem tért oda vissza, különben találkoztunk volna velük. Következésképpen itt kellett nekik eljönniük hajnal felé.
Szavait azonnal megbánta, amint kimondta. Sarkon fordult és társai kíséretében ellovagolt.
Roscommon nyugodtan folytatta a törülgetést és a töltögetést.
Késő éjjel volt már, mikort az utolsó, berúgott alakot is kidobta a kocsmából. Lefekvés előtt aztán valami iratot mutatott nagy titokban a feleségének,
– Olvasd ezt, Maggie! Tudod, kincsem, hogy én az olvasásban és hasonló dolgokban nem sokra vittem.
Roscommonné átvette a papirost.
– Ez valami hivatalos írás. hogy te valami földécskét kaptál... ó, Moike, csak nem spekuláltál?
– Csend! Szóval mi ez a piszkos barna papír itt, ezzel a sok kacskaringóval?
– Hitemre! Nem nagyon okoskodom ki belőle! Ügy látszik, nem is angol ez az írás.
37
– Egy spanyol adományozó okmány? Ó, Moike! Mit adtál érte?
Mr. Roscommon komolykodva orrára nyomta az ujját és mosolyogva mondta:
– Viszkit!
HATODIK FEJEZET Hogyan szerezték meg a birtokjogi okmányt
Mialatt a Kék Pirula Társaság tagjai több buzgalommal, mint előrelátással azon voltak, hogy Pedrót és Wilest a Trés Pinos felé vezető úton elfogják, azalatt Senor Miguel és Manuel Montereyben, egy fondában * nyugodtan fújták a füstöt és fölfedezésükről beszélgettek.
Nem voltak jobb hangulatban, mint társaik, akiktől elváltak. Beszélgetésükből kiderült, hogy részesedésüket az állítólagos ezüstbányában egy rossz órában néhány száz dollárért eladták Wilesnek és Pedrónak. Wiles meggyőzte őket arról, hogy az „americanó"-k úgyis elleneznék a részesedésüket. A minden hájjal megkent Wiles persze nem kötötte az orrukra, hogy az általuk talált bánya tulajdonképpen higanybánya.
* Fonda = kocsma (spl. 38
– Ha egy kicsit tovább alkuszunk, biztosan jobban kinyitja erszényét az a kancsal akasztófavirág – vélte Miguel bánatosan.
– Egyetlen pesóval sem adott volna többet! – válaszolt nagy határozottsággal Manuel.
– De miért nem? Nem gondolod, hosv mi magunk is ki tudtuk volna használni ezt a bányát?
– Ó, igen. kihasználni! Haha! De úgy, hogy a két kezünk munkáját is elvitte volna az ördög. Hadd mondiak neked valamit, öregem. Mutass nekem egy mexikóit, aki valaha is koiTpolv hasznot tudott volna húzni egy bányából, itt, Kaliforniában?! Hadd lám, hánvat tudsz összeszedni? Egyet se. egyetlenegyet se! Kié minden mexikói bánya? Kié? Az americanóké! Kik tollasodnak meg a mexikóiak bányáin? Az americanók! Emlékszel még Brionesre. aki egy aranybánva jövedelmét fektette bele egy ezüstbánva föltárásába? Nos. kié ma Briones háza és földje? Az americanóké! Kié a munkáia? Az americanóké! Kié a bányáia? Az americanóké! Kik találják meg az ezüstöt, amit hiába keresett Briones? Az americanók! Mindig ugyanaz a játék! Mindig! Carramba!
Az ördögnek nyilván szívbeli öröme tellett benne
39
Ekkor ugyanis belépett a kocsmába egy bizonyos Victor Garcia nevű úriember, aki valamikor írnok volt a városi tanács hivatalában. Odaült melléjük és egy pohár aguardiente mellett elmesélte nekik a higanybánya fölfedezésének egész történetét. Azt is, hogy előző este ketten jelentették be igényüket a bányára, Concho és Wiles. Mikor Manuel mindezt meghallotta, tüzet okádott és ugyancsak cifrán átkozódott. Miguel azonban, az egykori fráter, csak ült és sápadtan hallgatott. Végre egy kis szünet állt be Manuel szitkozódásaiban és akkor körülbelül így folytatódott a beszélgetés, mintha csak két színész valami betanult színjátékot játszott volna.
MIGUEL (elgondolkodva): Mikor is kérelmeztél te egy földdarabkát ott lent, a völgyben, Victor barátom?
VICTOR (meghökkenve): Soha életemben. Hisz az a föld ott teljesen kopár. Azt hiszed, bolond vagyok?
MIGUEL (óvatosan): Pedig biztosan kérvényezted. Micheltorenához, a volt spanyol kormányzóhoz nyújtottad be a kérvényt. Én magam láttam a beadványodat.
VICTOR (akinek valami halványan derengeni kezd): Sí! Hogy is feledkezhettem meg róla' Biztosan tudod, hogy a völgyben volt a földdarab?
MIGUEL (rábeszélően): A völgyben, a dombok tövében. S felhúzódott a faldára.
VICTOR (meggyőzve): Igen. Most már pontosan emlékszem. A domboldalban.
MIGUEL (erősen a szemébe nézve): És mégse kaptad meg az ajándékozó okiratot. Nagy kár, hogy Mon-
40
VICTOR (óvatosan): Posiblemente! *
MIGUEL: Jó lenne a dolognak utánanézni.
VICTOR (bután): Miért?
MIGUEL: A te javadra meg a mienkre, Victor barátom. Mi egy fölfedezést hozunk neked, te meg az ügyességedet hozod. A tapasztaltságodat, a jártasságodat a hivatalos ügyekben. No meg a hivatalos vízjeles papírt. A hiteles Custom-House papírt.
MANUEL (dadogva): De hát mire való ez? Mi mexikóiak vagyunk. Hát nem lebeg felettünk valami végzet? Akármit is csinálunk, végül is mi vesztünk. Ki őrizheti meg az ilyen magunkfajta „olajképűeket" az americanóktól?
MIGUEL: Egy amerikaival beveszünk az üzletbe! Hahaha! Kezded már érteni? Ez az amerikai társ megvesztegeti a bíróságot, a törvénykezést, az adminisztráció vezető embereit és később ő fogja felkutatni azokat is, akik majd a pénzt és a gépeket szállítják a bányaüzem és az érckohó felállításához. No?!
VICTOR: És ki legyen az a társ, aki nem lop meg minket?
MIGUEL: Az az irlandi. Az a hithű katolikus kocsmáros. ott, Trés Pinosban.
VICTOR és MANUEL (egyszerre): Roscommon?
MIGUEL: Igen, Roscommon! Adunk neki is egy részt a nyereségből a fáradságáért és a szerszámok, no meg az aguardiente fejében. Az irlanditól félnek az amerikaiak. Az írek leszármazottjai közül választ-
* Posiblemente = lehetséges (sp).
41
Mindhárman egyszerre vágtak rá:
– Bueno!
Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha a három cimborát valami szent eszme vagy vallásos révület hevítené. Mintha ők hárman egy közös hit vagy meggyőződés fanatizmusával arra szövetkeztek volna, hogy a más meggyőződésű emberekre pusztulást hozzanak.
Ez a teljes szellemi harmónia elsöpört minden józan meggondolást, minden kétséget.
– Van egy kis húgocskám – mondta Victor –, akinek rajztehetsége, tollforgató művészete szinte csodálatos. Ha valaki azt mondja neki: Carmen, másold le nekem ezt vagy azt, olyan nagyszerűen megcsinálja, akár fémbe vési is, hogy senki sem képes az eredetitől megkülönböztetni. Madre de diós! A múltkoriban egy névaláírást másolt nekem, Pio Pico kormányzóét. Mondhatom, hogy hajszálnyi eltérés sem volt a cikornyában! Egyetlen kacskaringóban, egyetlen vonásban sem. De hiszen te ismered őt, Miguel. Éppen tegnap érdeklődött irántad.
Az otromba Miguel zavarba jött. Ügy látszik, hogy Carmen szép fekete szemei meglehetősen elbűvölték. Talán ez már eleve befolyásolta őt amikor Victort fölszólította a társulásra. Végül úgy. ahogy uralkodni tudott magán s látszólag nyugodtan kérdezte:
– De nem fog semmit sem észrevenni?
– Ugyan, hiszen még gyermek!
– Nem fog fecsegni?
42
Ez a kis hízelgés megtette a hatását. Melegen kezet szorítottak. Mellesleg azonban Victor hazudott, mert kishúga a legcsekélyebb vonzalmat sem ére/te Miguel iránt.
– Hanem – vélte Miguel –, aminek meg kell lenni, jobb, ha azonnal megtörténik!
– Igen, azonnal! – kiáltott Victor –, és ha akarod, te is jelen lehetsz, hogy lássad, milyen ügyesen dolgozik a kicsike. No, így meg vagy elégedve? Hát akkor gyere, cimbora!
Miguel odabólintott Manuelnak.
– Egy óra múlva visszajövünk. Várj meg itt bennünket.
A két férfi kilépett a girbe-gurba utcára. A véletlen úgy hozta magával, hogy éppen akkor haladjanak el Mr. Guild ajtaja előtt, amikor Concho nyeregbe száll, ők ketten rejtve maradtak az árnyékban, de jól hallották az elnök úr összes utasításait, melyekkel a szegény Conchót ^llátta.
– Hallottad? – kiáltott Miguel, megragadva Victor karját.
– Hogyne! – felelte az –, de hadd menjen csak Isten hírével. Egy óra múlva kezünkben lesz egy okmány, mely sok esztendővel meg fogja őt előzni, bármilyen gyorsan vágtasson is.
S anélkül, hogy bárki is észrevette volna őket, halk kuncogással tovatűntek. Az egyik sarkon hirtelen befordultak és megálltak egy alacsony téglaház előtt.
Valamikor egész tekintélyes épület lehetett. De mint Don Jüan Brionest, úgy ezt a házat is mint utolsó falatot, bekapta a háromfejű Cerberus. Most
43
Victor az alacsony előszobán keresztül bevezette Miguelt egy egyszerű bútorzatú szobába, ahol Carmen festegetett.
Carmen festőnő volt. Már legalábbis abban az értelemben, hogy nagy kedvteléssel űzte ezt a művészetet. Igen tetszetős, de nem túlságosan jelentős formában.
Benne élt a művész vágyódása, de a művésznek biztos és határozott lelke nélkül. Meglátta ugyan a szépet, meglátta a formát, de csak úgy, mint ahogyan a gyermek látia, anélkül, hogy értelmét és jelentőségét fölfogná. Belső érzelmeit, rezdüléseit, melyek természetes megnyilvánulások voltak, sohase tudta maradéktalanul kifejezni. így történt, hogy mindent ugyanazzal a gyermeki ártatlansággal festett; virágokat, fákat, bogarakat, tájakat és emberi alakokat. Vidám hűséggel, de minden különösebb poézis nélkül.
Madarai mind ugyanazt dalolták, a virágok és a fák egyre csak ugyanazt beszélték. Az ég, amelyet festett, mindig csak egyetlen színben ragyogott.
Nagy buzgalommal örökítette meg a katolikus szentek alakjait. Festett például egy simára borotvált Szent Alajost, kifejezéstelen, édeskés arccal. Vagy egy letargikus, vízkóros Madonnát! Szinte lehetetlen
44
Az a képessége, hogy a dolgokat tökéletes hűséggel ábrázolja, még az írásra is kiterjedt. Az utóbbi időben még az aláírásokat is művészien tudta utánozni. Már a zárdában is kitűnt szép kézírásával és a formák iránti érzékével. Ezt a képességét a jó nővérek is nagyra becsülték.
Termete filigrán volt. Alakja kislány ős, fejletlen, sovány. Járása inkább fiús. Homloka a kékesfekete haj korona alatt nyílt és becsületes volt. Szemei nem túl nagyok s mélybarnák. Dús pillái alatt sok, könnyen ébredő szenvedély. Orra olyan jelentéktelen volt, hogy bizonyára egyetlen férfi sem emlékezett volna rá vissza. Szája keskeny, egyenes vágású, fogai vakító fehérek és szabályosak. Valami érdekesen izgató tükröződött ebben az arcban. Olyan arc volt, mely gyöngéd befolyások hatása alatt feloldódhat, de éppoly könnyen rosszindulatúvá is keményedhet, ha bántják vagy bosszantják. Ebben az időben még olyan volt ez a fiatal teremtés, mini valami saláta, melyen vidáman keveredik az ecet az olajjal.
Lehet, hogy a nők egyike-másika nagy ravaszul már rég megalkotta a maga egyéni véleményét Carmenról. És persze, a kritikusról is, mondván, hogy ez már megint csak amolyan fölületes férfikritika, így vagy úgy – bizonyos, hogy Carmen, aki ebben a való történetben nem csekély szerepet játszott, végeredményben kedves és szimpatikus volt.
Carmen felpillantott. Talpra ugrott és fekete szempillái mögül nem éppen barátságosan mérte végig a betolakodókat. Nagybátyja intésére azonban megvil-
45
Egész közönséges kis mondatot mondott, de ha azt a dallamosságot, amely a hangjából kicsendült, vászonra tudta volna varázsolni, olyan értékes műveket alkothatott volna, hogy a régi Garciák vagyonát hamarosan újra fel tudta volna virágoztatni. Ez a hang annyira dallamos és gyengéd volt, annyira rokonszenves és annyira telve női bájjal, hogy szinte azt lehetett volna hinni: új nyelvet talált föl, kedves érzelmek tolmácsolására. Pedig amit mondott, az a mondat csak egy nyomatékosabb formája volt a közönséges „hogy van"-nak, amit Amerikában általában nyafogva, selypítve, nyikorogva ejtenek ki a hölgyek.
Miguel megcsodálta a lány festményeit. Különösen elbűvölte őt egy öszvért ábrázoló ceruzarajz.
– Szűzanyám! – kiáltott fel –, hisz ez él, ez az öszvér! Nézd csak, Victor, milyen csökönyösen áll itten, mintha soha többé nem akarna a helyéből elmozdulni.
De a ravasz Victor félbeszakította ezt az áradozást.
– Ez még mind semmi a kézírásához képest. Ide nézz! Meg tudnád-e nekem mondani, melyik a kettő közül Pio Pico aláírása?
Ezekkel a szavakkal eléje tartott két aláírást, melyeket egy fiókos szekrényből vett elő. Egyik régi, elsárgult papiros volt. A másik közönséges fehér ívpapírra volt odakaparintva.
Miguel a szerelmesek udvariaskodásával természetesen a fehér, újabbnak tetsző papírra mutatott.
– Ez itten az eredeti írás – mondta.
46
– Ez itt az én írásom!
A legkiválóbb nők se, soha nem utasítanak vissza bókot. Még akkor sem, ha egy csöppet sem törődnek a bókoló férfival. Nekik csak a tény a fontos.
Victor azonban nem elégedett meg azzal, hogy így bebizonyította húga ügyességét, odafordult Miguelhez:
– No, mondd meg, milyen nevet szeretnél látni és azt a szemed előtt fogja Carmen lemásolni!
Miguel annyira nem volt szerelmes, hogy ne vette volna észre a célzást. Elfogódott hangon jelentette ki, hogy úgy tudja, Micheltorena kormányzó aláírása különlegesen nehéz és cikornyás volt.
_ Azt is le tudja neked írni! – mondta Victor határozottan.
Egy nagy, poros iratcsomóból előkotorászták a néhai kegyelmes úr aláírását. Fiatalkorában sok kalligrafikus próbálkozásba kerülhetett neki, amíg megtanulta azt a rengeteg kampót, hurkot meg cikornyát!
Carmen kezébe vette a tollat és ránézett a barnás papirosra. Aztán az előtte fekvő fehér lapra, és száját kedvesen-durcásan elhúzva, mondta:
– Azt hiszem, ezt a fehér papírt előbb meg kéne barnítani. Különben is ez gyorsabban szívja majd be a tintát, mint az eredeti papír. Akkoriban, amikor a San Gábriel misszióban megfestettem Szent Antal képét, Acolti atya részére, előbb olajos ecsettel kopott, fakult színezést kellett adnom az alapnak. Különben el sem fogadta volna a jó atya a képet.
47 ie
– Ha jól emlékszem – vette át a szót Victor, miközben igyekezett teljesen közömbösnek látszani –, ha jól emlékszem, van még néhány ívem a régi Custom-House papírból. Megmaradt abból az időből, mikor még a városnál voltam.
Odament egy fiókhoz és előhúzott belőle néhány ív barna, vízjeles papírt.
– Ez jobb lesz?
Carmen elbűvölően mosolygott. Nekilátott és valóban csodát művelt!
– Ez boszorkányság! – kiáltotta Miguel, keresztet vetve.
De most Victoron volt a sor. Ügy tett, mintha mély hatással lett volna rá az egész, kezébe vette a papirost, összehajtogatta és zsebre tette.
– No, ezzel jól orránál fogva fogom vezetni Don Jósé Castrót – mondotta. – Biztosan megesküszik majd mindenre, ami szent, hogy az aláírás valódi. Hiszen az öreg jó barátja volt. De vigyázz csak, Carmeri, nehogy elrontsad a tréfát azzal, hogy el járatod azt a szép kis piros szádat. Ha bevette a tésztát, akkor aztán majd elmesélem neki, hogy milyen ügyes kis húgocskám van. Hogy milyen csodagyerek! És akkor tán vesz is egy képet tőled. Pa! kincsecském!
Ezzel megsimogatta a leányka arcát, megcsókolta és egyáltalán úgy viselkedett, mint ahogy egy jól nevelt nagybácsinak viselkednie illik. Miguel nagyon irigykedett rá. De pénzsóvársága mellett eltörpült a szerelem. Rövidesen elakadt a beszélgetés. Victornak eszébe jutott, hogy neki tíz órára találkozója van egy barátjával és hamarosan elbúcsúztak.
Carmennek azonban még valami fúrta az oldalát.
48
– Mindig hozott nekem madarakat és virágokat a hegyekből. Meg lepkéket is. Hisz tudod, bácsikám, hányszor üldögélt itt nálam és mennyit mesélt! Furcsa sziklákról, amiket látott, meg a medvékről és a gonosz szellemekről. De mostanában nem jön soha az én' jó Conchóm. Csak nem történt valami baja?
– mondta aggódva és fájdalom csillant meg a szemében.
Miguel féltékenysége fellobbant.
– Biztosan iszik, Senorita. Ez a Concho mindig részeg. Talán nemcsak önről feledkezett meg, hanem az öszvérét és a cókmókját is elhagyta valahol. Már ez a szokása, Senorita. Ügy ám! Hahaha!
Carmen ajkai elfehéredtek és élesen, szinte csattanva összecsukódtak. Mint valami pénztárca acélcsatja.
A galamb egy szemvillanás alatt héjává lett. A gyermeklányka kemény amazonná. Valamelyik dacos Garcia lappangó szelleme most élesen kirajzolódott az arcára. Kezét kemény^ csípőjére téve, két lépéssel Miguel előtt termett.
– Lehetséges, Senor Miguel, Dominguez Perez! – mondta gúnyosan meghajolva Miguel előtt. – Lehetséges, hogy úgy van, hogy Concho iszákos. De akár részeg, akár nem, sohasem fordított még hátat barátainak. De ha éppen tudni akarja, ellenségeinek sem, soha!
Mielőtt Miguel felelhetett volna, Victor megragadta a karját és a fülébe súgta:
– Te őrült! Hogy beszélhetsz így Conchóról! Hiszen a legjobb barátja! Gyere, mindenekelőtt ki kell tölteni azt az ívet. Te tökkelütött bolond!
4 Harte: Ugy bánya története 49
A fondában ott találták Manuelt, az aguardiente boldog szédületében, élénk americanóellenes hangulatban. Okosabb volt a segítségéről lemondani, így nélküle láttak munkához a kocsma telefüstölt hátsó szobájában, alaposan fölfegyverkezve tollal és tintával.
Éjféltájban, két órával Concho távozása után, Miguel megsarkantyúzta lovát és elvágtatott Trés Pinos faluja felé. Kabátja zsebében biztos helyen ott lapult az írás a „Vörös Szikla Rancho" földbirtokának adományozása tárgyában.
HETEDIK FEJEZET Aki pörösködött érte
Nem kétséges, hogy a fresnói Coroner's jury, vagyis a halottvizsgáló esküdtszék Concho halálának okait kutatva, „alkoholmérgezés következtében beállott haláF'-t állapított volna meg, ha Mr. Guild bátran ki nem áll meggyőződése mellett az igazságért.
Az esküdtek egy része ellenezte, hogy egyáltalában vizsgálatot tartsanak. Egyikük ezt mondta: – Disznóság, hogy ha egy ilyen piszkos mexikóit valami gyanús módon elvisz az ördög, akkor tizenkét
50
Végül is ilyenfajta határozatra jutottak, hogy: „Meghalt külső erőszak következtében" s a halál okozói: „Ismeretlen tettesek". Hallgatólag azonban beismerték, hogy ezek az ismeretlen egyének csupán Wiles és Pedro lehetnek, mert Manuel, Miguel és Roscommon megdönthetetlen alibit tudtak igazolni. Wiles és Pedro egyelőre Alsó-Kaliforniába szöktek. Minthogy az eset nagy port vert föl, Manuel, Miguel és Roscommon okosabbnak vélték, ha a csalárdul megalapozott igénylést egyelőre nem nyújtják be a törvényszéken, nem bocsátják a közvélemény elé. Concho halála és a gyilkosok szökése után a Kék Pirula Higanybánya Társaság egy évig a jogos tulajdonosok birtokában maradt, akik megkezdték a bánya föltárását. ,t
A meggyilkolt Concho szelleme azonban – akárcsak Banquié – tovább kísértett. Kétségkívül az ő műve volt, hogy bizonyos nyugodt, állhatatos, „igazi Concho-féle módon", állandóan különböző bajok és gondok zavarták a Kék Pirula Társaság működését.
Egy nagyfejű pénzember, az Uzsora Nagymestere érkezett északról.
Megtekintette a higanybányát, rendben találta és minden további nélkül félrevonta a társaság egyik tagját, fölajánlotta nevét és egy bizonyos összeget, ha a vállalatnak domináló részvénytöbbségét a kezére játssza. Egyszersmind leplezetlenül tudtára adta,
4 * ^ 51
A nevezett úr tehát a többi részvényest meg sem kérdezve, titokban eladta részvényeit a nagypénzű bányakirálynak.
Rövidesen lábrakelt az a hír, hogy a Nagypénzű kezébe vette a Kék Pirulát, mire a többi részvényes nagy örömére a részvények óriási módon emelkedtek.
De a Nagypénzű hamarosan szükségesnek találta, hogy igen drága olvasztókohókat készíttessen, nagyfizetésű igazgatót alkalmazzon. Egyszóval, hogy a bányát a jövedelem teljes kimerítése árán gyarapítsa.
Nemsokára a részvényeket, melyeket száztizenkettővel jegyeztek, darabonként ötven dollárral kellett megterhelni. A további ötven dollárnyi megterhelés (mely arra szolgált volna, hogy a bányaigazgató úr Oroszországba és Spanyolországba utazzon s ott a higanybányászás különböző módjait tanulmányozza: nem lehetséges-e közönséges homokkőből, gőz és villany felhasználásával higanyt előállítani) végre észre térítette a többi részvényest is.
Erre az időpontra esett, hogy a Nagypénzű ügynökei: a jóindulatú „Töm", a megfontolt „Dick" s az agyafúrt és szerencsés „Harry" jónak látták, hogy fent említett gazdájuk számlájára az ijedt részvény
52
Félek, hogy agyonuntattam és kifárasztottam az olvasót ennek a zseniális amerikai szórakozásnak leírásával, melyet honfitársaim epigrammaszerű tömörséggel úgy neveznek, hogy „befagyasztás".
Ez egyszer azonban nem vette eléggé figyelembe az emberek kapzsiságát a nagy Uzsorás, a kapzsiság mestere. Fölháborodva tapasztalta, hogy váratlanul egy másik igényjogot is benyújtottak egy bizonyos földdarabra, mely a „Vörös Szikla Rancho" néven ismeretes. Ez az igény jog az ő bányájára is kiterjedt.
Értesülése persze teljesen bizalmas volt, ahogy ez már lenni szokott a nagyurak értesüléseivel.
Erre aztán fölhasználta az első adandó alkalmat, hogy az egyetlen embernek, aki az eredeti Kék Pirulából még mellette maradt, a kétes tulajdonosi címet és jelleget eladja.
Sikerült az üzletet nyélbe ütnie, mielőtt még a szorgalmas rossznyelvek vil|ggá kürtölték volna a bánya tulajdonjogának kétséges voltát.
A csapás súlyos és nyomasztó volt a szegény részvényesekre nézve, akiknek a bánya most birtokába jutott. Meg volt az terhelve óriási adósságokkal és kiadásokkal, a Nagy Tőkés a bányát így adta át. Hitele erősen csökkent, hála a szerencsés kezű pénzember kilépésének.
És a Nagy Pénzfejedelemnek még csodálattal is adóztak azért az ügyes sakkhúzásért, amellyel a fenyegető baj elől magát biztosítani tudta. Távozása azonban a tönk szélére juttatta a bányatársaságot.
Szegény, sajnálatra méltó Biggs! Valaha első tit-
53
Mikor nagy szomorúan átvizsgálta könyveit, az utolsó tételnél felsóhajtott.
De Biggset kitűnő fából faragták. Hitét munkájára építette, ami helyes volt, és saját magára, ez még inkább helyesebb volt. A hite olyan erős volt, mint egy mustármag. Nem kételkedett benne, hogy el tudná mozdítani ezt a higanyhegyet! Kimozdítani okkal-móddal a hamis igények és jogtalan okmányok zűrzavarából.
A sors, miközben szerencsésen megszabadította egy csomó kalandortól, megajándékozta őt egy derék és megbízható baráttal, Royal Thatcherrel. Thatcher szerepe elég fontos ebben az igaz történetben ahhoz, hogy részletesebben foglalkozzunk vele. Thatcher származása, nevelkedése a továbbiakra nézve lényegtelen. De barátsága Biggsszel és a bányában való szerepe annál inkább érdekel bennünket.
Roy egy-két év óta ismerte Biggset. Barátságuk annyira közvetlen és meleg volt, hogy megosztották egymással pénzüket, ágyukat, utolsó falatjukat. Mindezt a barátság kapcsainak azzal a szívbeli szabadságával, mely hozzá tartozik a pionírok életéhez. A sors változatos sodra most éppen Frisco kietlen homokdombjain vetette partra Thatchert. Biztosítatlan hajórakományokkal, amilyen a remény, a várakozás és bizalom.
Roy, az igazat megvallva, azt gondolta, hogy barátjának hajója a montereyi hegyek zátonyára átevezve, most szerencsésen kifutott a nyílt higanytengerre.
M
Kedves Roy!
Gyere gyorsan, és segíts öreg bajtársadon. Túlságosan nagy súly nehezedik rám, sok ez egy embernek. De kettőnknek együtt talán sikerül majd a Kék Pirulát kihúzni a slamasztikából.
Biggs
Thatcherre, aki szegényesen bútorozott szobájában üldögélt, és azon törte a fejét, hogy honnan szerezze meg a következő vacsorára valót, a házbérről nem is szólva – úgy hatott ez a macedóniai hívás, mint Szent Pálra hathatott annak idején.
Azonnal vigasztaló levelet írt lakásadónőjének. Közölte, hogy majd egyszer később megfizeti a hátralékos házbért. Akármilyen bátor ember volt is, nem szívesen búcsúzott volna most személyesen, így ha' kicsinyre zsugorodott poggyászát kötélen eresztette le az ablakon és nekivágott az útnak. Változatos és gazdaságos beosztással, f élig'f gyalog, félig omnibusszál tette meg az utat és harmadnap estére bekopogott barátja ajtaján... Pár perc múlva tisztában volt az egész tényállással és fél óra leforgása alatt feles társtulajdonosa lett a szerencsétlen múltú és kétséges jövőjű bányának.
Az üzleti ügyek le tárgyalása után, végre ráért Biggs, hogy barátja személyével is foglalkozzon. Alaposan szemügyre vette, s a látottakkal nem volt túlságosan megelégedve.
– Egy kicsit megöregedtél, amióta utoljára láttalak, Roy. Neked sem volt a legjobb sorod, ugye? No,
55
Thatcher mosolygott. Bizonyítani akarta, hogy még azt is tud. Nem közölte barátjával, hogy az önuralom – még inkább a visszafojtott keserűség, a csalódás és a hosszas éhezés, már elszoktatták száját a mosolytól. Levetette fakó kabát ját, föltűrte az ingujját és így kiáltott: – Tele vagyunk munkával, lássunk a teendőkhöz! – Ezzel nyakig belemerült a Kék Pirula Társaság üzleti ügyeibe.
NYOLCADIK FEJEZET Aki a törvény előtt képviselte
Roscommon időközben várakozási álláspontra helyezkedett. Végre aztán alkalmasnak vélte az időpontot, hogy az Egyesült Államok Törvényszéke elé terjessze az ügyet – a néhai Micheltorena kormányzót terhelve meg a hamisított papírok hitelesítésével – Victor Garcia nevében s az ő támogatása mellett. De úgy tüntették fel, mintha az eredeti okmány a tűz martalékául esett volna. Vajon miért?
Ügy látszik, hogy Carmen utánzási készségének is voltak határai. Bármennyire csodálatot érdemelt is ez a művészet, annyira mégsem terjedt, hogy a hivatalos pecsétet is produkálni tudta volna, ami pedig
56
És mindennek ellenére is, visszautasították Garcia és Roscommon igényét. Minthogy a bizottság éppen nemrégiben adott ki engedélyt ugyanarra a földrészre két különböző embernek, most óvatos és elővigyázó lett.
Roscommon először meglepődött, azután fölháborodott, végül harcias lett. Magasabb fórumok elé akarta vinni az ügyet.
Ez, ahogyan Roscommon kedélyállapotát eddig ismertük, kissé következetlennek látszik. De vannak természetek, akiknek a pereskedés ugyanolyan izgalmat jelent, mint a hazárdjáték. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ez volt Roscommon első pere. így hát Mr. Saponaceous ügyvéd úr, Roscommon jogtanácsosa, meglehetősen harcias hangulatban ta-
57
– önnek természetesen joga van föllebbezni – mondta kliensének a tiszteletre méltó ügyvéd úr. – De nyugodjon meg előbb és gondolja át a dolgokat. A beadvány kitűnően meg volt alapozva! A tanúvallomások túlnyomó többsége a mi oldalunkon volt, de a véletlen úgy hozta magával, hogy régebbi határozatok ellen kellett küzdenünk. Ezekből támadtak a nehézségek... Mégpedig olyan súlyos nehézségek, hogy ha Micheltorena személyesen jelenik is meg a bíróságon, és saját szájával jelenti ki, hogy megadta önnek az igényjogot – ez sem ért volna semmit. Ebben a percben egyetlen spanyol okmány sem jöhet számításba, de még a következő hat hónapban sem.
– Látja, nagyra becsült uram! A kormány egyik legügyesebb washingtoni ügyvédjét küldte ide, hogy végére járjon ennek az ügynek, és ez az úriember nem átallotta jelenteni, hogy a spanyol földigénylések legnagyobb része csalásra és hamisításra van alapozva! És akarja tudni, igen tisztelt uram, hogy ennek mi az oka? Megmondhatom. Azt a washingtoni úriembert megvásárolták! Igen, barátom – megvásárolták – testestül, lelkestül megvette a „Ring".
– Miféle Ring? – hördült föl Roscommon.
– A „Ring", hogy is mondjam – felelte az ügyvéd –, a Ring... hm, az. az, egy... klikk! Befolyásos emberekből álló klikk... akiknek célja... hm, hm... az igazságot, a törvényt... hogy úgy mondjam... megkerülni...
– Nyögje már ki! Az ördögbe is! Mi a fene köze van a maga átkozott
Ringjének az én igény jogomhoz, amit attól a csirkefogó mexikóitól
kaptam zálogul?
– A Ring, tisztelt uram, az a másik oldal, az ellenfél, ők... hm, hm, az örök ellenfél.
– A nyavalya törje ki! Hát mért nincs nálunk is egy ilyen Ring, egy ilyen klikk? ötszáz dollárt gombol le rólam, s eszébe se jut, hogy a mi pártunk részére is egy ilyen klikket teremtsen? Semmi ötlete nincs? Mért fizetem hát a drága pénzt magának? He?
– Nem vonom kétségbe, hogy bizonyos kiadások, természetesen a tulajdonképpeni kiadásokon kívül. nagy hasznára lehetnének önnek...
– No, most én, Roscommon, mondok magának valamit! Prókátor úr! Figyeljen! Föllebbezni akarok és meg akarom kapni az igényjogot, már csak azért is, mert a feleségem nagyon ragaszkodik hozzá. Szerezze meg nekem azt a földet és önnek adom a felét! Ennél maradunk. Megegyeztünk?
– De tisztelt Roscommon úr! A mi mesterségünknek vannak bizonyos szabályai... még ha technikaiak is... i
– Az ördög vigye magát a mesterségével együtt! Vajon az jobb-e, mint az enyém? Ha én reszkíroztam a viszkit és a becsületes jó aranyaimat azért a tolvaj Garciáért és átkozott birtok jogáért, akkor ön is. tisztelt tollforgató úr, ön is reszkírozhatja a maga vacak jogszabályait.
– No, igen – mondta félszeg mosollyal Wood –, úgy gondolom, egy adóslevél a birtok egyik felére, baráti szolgálatokért – és egy-két dollár tőkebefektetés részemről –, igen jól megférnének egymással.
– Ez már beszéd! De hát ki ellen kell hadakozni? Kikből áll tulajdonképpen az a klikk? Az a „Ring"?
59
– Az állam? Szóval a kormány maga? No, annál jobb! Hiszen éppen az államhatalom ellen hadakoztam szülőföldemen is! Az államhatalom üldözött engem Amerikába! – Akkor hát tovább harcolok régi elveimért!
– Politikai meggyőződése becsületére szolgál, Mr. Roscommon – kezdte rá Mr. Wood. De Roscommon közbevágott:
– Mi köze a kormánynak az én beadványomhoz?
– A kormány képviselője a kerületi ügyész – mondta az ügyvéd, minden szót megnyomva.
– És ki az a fickó?
– Ügy hallom – felelte Mr. Wood, elhúzva a szót –, úgy hallom, hogy most változás lesz. Különben én magam is pályázni szándékozom.
Roscommon ravasz, szürke szeme élesen pillantott az ügyvédre. De csak ennyit mondott:
– Ügy, ön is.
– Igen – állta szemtelenül a tekintetét Mr. Wood. – És ha az ön földijei közül többen támogatnának, olyanok, mint ön, Mr. Roscommon, akiknek befolyásuk van a közvéleményre –, nos, akkor talán egyszer, idővel még ön is konzervatívvá lenne és kibékülne az államhatalommal, a kormánnyal...
A nagyobb és kisebb csirkefogó egymás szemébe nézett és mély rokonszenvet érzett egymás iránt. Szépen kezet ráztak.
No, bizony! Sokszor több és igazibb emberi megértés van a kimondott gazemberek között, mint a tiszteletre méltó rendes emberek között, akiknek eré-
60
– Szóval ön be fogja nyújtani a fellebbezést?
– Igen, természetesen. És tényleg, sikerült is.
Mr. Wood benyújtotta a fellebbezést és valami csodálatos véletlen folytán a kerületi ügyészi állást is elnyerte. Most aztán zsebében az okmánnyal, mely számára a „Vörös Szikla Rancho" felét biztosította, kiküldötte egyik „kollégáját", hogy az Egyesült Államokat képviselje. Tehát Garcia, Roscommon és saját maga ellen. Lám! Az Egyesült Államok elvesztette a pert Roscommon és társai ellenében.
Ez nem jelentett kevesebbet, mint a Kék Pirula Bányatársaság teljes csődjét, a társaság ugyanis egy atyai és jóindulatú kormánytól földeket vett, melyek nem az övéi.
Roscommonék mexikói okmánya persze „régebbi keletű" volt, mint Concho, Pedro, Wiles, sőt a későbbi Kék Pirula Részvénytársaság utódjának: Biggsnek és Thatchernek birtokjqga. S a végén még felelőssé is tette a mostani tulajdonost mindazokért az összegekért, melyeket a Nagy Pénzember préselt ki a bányából. A kerületi ügyész úr látszólag igen bánatos volt emiatt. De azután, ugyebár, belenyugodott. Biggs és Thatcher viszont tényleg bánkódott, de egyáltalában nem nyugodott bele.
És most – hogy történetünknek néhány évvel elébe vágjunk –, most kezdődött csak az igazi pörösködés a két tábor között. Biggs és Thatcher erélyesen, bátran, buzgón és hittel – Garcia, Roscommon és társai ezer gyakorlati fogással, csellel, vesztegetéssel és ravasz politikával hadakoztak. Merész és eredeti ötle-
61
A legfelsőbb bíróság nem tehetett mást, minthogy az ügy elintézését végül is saját ügyvivőjének nagyobb tenyerébe adta.
A per azonban, amely rendesen vezetett ügymenettel két-három hónap alatt elintéződhetett volna, egyre csak nyúlt, húzódott a végtelenségig. Hol nekilendült, hol ellankadt, így ment ez éveken át.
Közben azonban Biggs és Thatcher nyugodtan dolgoztak a bányában. Most már ők is taktikával éltek. Halasztást nyertek, ügyeskedtek és vidám iramban termelték a higanyt, mialatt ellenfeleik súlyos pénzeket dobáltak ki.
Egy napon Biggs, a sok évig tartó küzdelemben kifáradva és felőrlődve, betegeskedni kezdett. Mikor érezte, hogy élete vége felé közeledik, saját bányarészét Thatcherre hagyományozta. Ettől kezdve Thatcher lett egyedüli tulajdonosa a Kék Pirulának.
De ne vágjunk a dolgoknak elébe. Sokrétű emberi érdekek fonódtak itt össze a bánya körül.
62
Egyszerű észjárásával csak azt látta, hogy a Kék Pirula Társaság egy olyan bányából húz jövedelmet, melynek igényjoga az ő kezében van, amelyre tehát a társaság a törvény szerint nem jogosult.
Minden dollár, amit ki kellett adni, csak új vádpont volt a vádak szüntelen sorozatában.
Minden halogatást személyes igazságtalanságnak érzett, még akkor is, ha azt ügyvédje javasolta. Az a tény maga, hogy a hatalmas vagyonért soha nem adott semmiféle ellenszolgáltatást, hogy ez úgyszólván semmiért lett volna az övé, még csak fokozta fanatizmusát. Az a gondolat, hpgy a szép álom dugába dőlhet, jobban fájt neki, mintha készpénzben ki kellett volna fizetnie azt a milliót, amit a bányából remélt.
Az emberek általában szeretik, ha semmiért kapnak valamit. No persze! Ha az elképzelhető legkisebb fáradsággal a lehető legnagyobb eredményt érhetik el. Roscommon sem volt más vagy rosszabb, mint többi embertársa.
A per azonban őt is éppen olyan végzetszerűen megviselte, mint mindenkit, akire csak ránehezedett a megölt Concho szelleme. Mint mindenkit, akit a kapzsiság kínzott és lelkesített.
63
Szatócsboltja sokat szenvedett és a „Cosmopolita Szálloda", mely Mrs. Roscommon vezetése alatt állott, szintén ráfizetéssel dolgozott. Mert hiszen újra meg újra ingyen koszt-kvártéllyal kellett ellátni egy sereg embert, akik a földbizottság vagy a kerületi ügyészség előtt mint „szavahihető tanúk" szerepeltek.
Még a kocsma is bedöglött. A Kék Pirula Bánya munkásai is a szomszédos kocsmába jártak, ahol egy pohár viszki mellett hangosan szidták a „gazember irlandi"-t, aki ilyen kavarodást csinált a bánya körül.
Az a nyugodt közöny, amellyel Roscommon a vevőit mindig is kiszolgálta – a múlté volt már. A söntésen meglátszott a tisztogató kéz hiánya. Roscommon nem használta már a törlőrongyot a maga régi, önfeledt módján. Az egykor tükörfényes pulton a pohárnyomok mind azt hirdették, hogy a gazda egészen más dolgokkal van elfoglalva. A „Vörös Sziklá"-ért pörösködo Roscommon éles szürke tekintete most állandóan azt kutatta, ki az ellenség és ki a jó barát.
De lássuk most Garciát.
Ennek az erényes úriembernek feltűnően fokozódott az a vele született tehetsége, hogy valótlan dolgokat történeti hűséggel adjon elő. Emlékezőtehetsége ugyanis egyre gyöngült. Ujabb vallomásaiban némi
64
Vallomását most már kénytelen volt más megbízható egyének vallomásaival is alátámasztani. Ez azonban jövedelmét sajna, alaposan megcsappantotta. Szavahihetősége fogytán, rossz szokások lettek úrrá rajta. Gyakran volt részeg. Eljátszotta a házát, Carmen tartotta el ecsetje munkájával.
Térjünk vissza ehhez a csinos, fiatal művésznőhöz, aki most San Franciscóban élt, s akinek ártatlan hamisítványai olyan rossz gyümölcsöt érleltek a „Red Rock Rancho" kopár hegyoldalán. De lesznek majd életének szebb napjai is, melyeket már beragyog a tiszta napsugár.
KILENCEDIK FEJEZET Hogyan játszott közre a szerélem
A ház, amelyből Roy Thatcher minden formaság mellőzésével távozott, egyike volt San Francisco túlméretezett, hatalmas, levegőtlen hodályainak. Hóbortos
5 Harte: Egy bánya története 65
Thatcher háziasszonya előkelő származású asszony volt. Szerencsétlenségére nemcsak férjét vesztette el, hanem annak vagyonát is. Meghúzódott hát egy kis szobácskában, s az olasz nemesek szokása szerint a ház többi részét bérbe adta. Minden elsején különös jelentősége volt hát a háziasszony csevegésének.
Thatcher egy elszegényedett gentleman érzékenységével és tapintatával vett tudomást ezekről a szomorú tényekről.
Mikor Thatcher eltűnése után néhány nappal pénzküldemény érkezett, mely a feladó bőkezűsége folytán jóval nagyobb volt, mint az adósság, az özvegy szíve megkönnyebbült. És mint ahogy a varázspálcával érintett szikla mindenféle bőséget áraszt, az özvegyasszonynak is új ruha jutott, a fiának, Johnnynak új öltöny. A folyosóra új szőnyeg került. Jobb ellátás a szobauraknak és – hála Istennek – barátságosabb elbánás a szegény kis fekete szemű montereyi festőnőnek is, aki akkoriban már aggasztóan magas összeggel volt hátralékban. Mert hát Miss de Haro szegényes tárcáját a nagybátyja erősen igénybe vette. A csalárd ügy hullámai következtében olyan szertelen és oktalan kínálat alakult ki a montereyi piacon hamis tanúkban, hogy végre a hamis eskü és a mezte-
66
Victor Garcia kénytelen volt most már így gondolkodni:
– Ezért a pénzért már igazat is mondhattam volna. És akkor legalább megőriztem volna a lelki üdvösségemet. De így még az ördög is belekontárkodott a munkámba.
Plodgittné, a háziasszony, nem tudott ellenállni, hogy Carmen de Karónak el ne mondja váratlan szerencséjét.
– Magának is mindig jó barátja volt, kedves gyermekem – áradozott. – Mindig becsületes embernek ismertem, aki sohasem akarta egy szegény özvegyasszony kárát. Hallgassa csak meg, mit ír magáról a levélben.
Kihúzta Thatcher levelét a zsebéből és olvasni kezdte:
Mondja meg az én kedves szomszédnőmnek, hogy nemsokára visszatérek és őt egész festő-cókmókjával együtt idehozom – ha kell, még erőszakkal is – és addig vissza sem engedem, amíg a fekete hegyeket és vörös sziklákat, melyekről annyit mesélt nekem – le nem festi és a Kék Pirula Bánya romantikus hírű első olvasztókemencéjét is a kép előterébe nem rajzolja, úgy, ahogyan neki erre megbízást akarok adni.
– De mi történt veled, kicsikém? Nem kell elpirulni az első nagyobb megbízás miatt, melyet most kaptál. Szűzanyám! Mért vetted az ecseted f estékes végét a szájadba?! Most meg az olajos pemzlit az öledbe ejted? Ejnye... Talán a jó nővérektől ta-
5 * 23 67
De Carmen diszkrét volt, nem beszélt. Egy kukkot sem tudott meg tőle a háziasszony, így hát csak a tényekből következtethetünk. Belemerült a levél olvasásába.
Carmen szobácskája Thatcherével éppen szemben volt. Ha történetesen mindkét ajtó nyitva állt, Thatcher sokszor látta Carmen fekete fejecskéjét és fiús alakját, hatalmas kék kötényében a festőállvány előtt. S Carmen is többször észrevette, hogy kolostori elvonultságába pipafüst hatol. Látta a folyosó túlsó oldalán füstfelhőkbe burkolózva az olimposzi amerikait. Rendszerint hintaszékében hevert, két lába a kandalló párkányán.
Néhányszor már találkoztak is a lépcsőn. Ilyenkor Thatcher mindig néhány udvarias vagy tréfás szóval üdvözölte. Az ilyesmi sohasem bántja meg a nőket, mégha a tréfás hanghordozás fölénye egy kicsit meg is csipkedi az önérzetet. A nagy szenvedély persze mindig komoly formában jelentkezik, ezt minden nő tudja. De talán annál érdekesebb kipróbálni: vajon a nevető Mercutio köntösében nem egy hús-vér Romeo rejtőzik-e? Thatcher természettől fogva amolyan „védelmező" típus volt. Szinte kizárólag a gyöngeség tudta fölébreszteni benne a gyöngédséget. De talán csak azért, mert az ember esendő volta mindig némileg nevetségesen is hat – s Thatcher kedvelte
68
A fiatalabb generáció tisztes okulására említem ezeket a mozzanatokat. Mert hiszen az erőnek és a férfiasságnak teljes meghódolása a szépség lábai előtt: nem más, mint külföldi hóbort. Ez minden meghódításra érdemes nő szemében értelmetlen kell hogy legyen. Mert hogyan szeressen a nő olyan valakit, akire semmiképpen nem tud fölnézni? Akár így, akár úgy, korai volna még Carmen és Thatcher között valamilyen férfilogikával szerelemre következtetni. A kétkedőbb női kritika nem is látna az eddigiekben semmi olyasmit, ami ne eshetett volna meg barátságból. Thatcher nem volt szentimentális. Bókokat sem igen mondott a lánynak. Még a finomabb és szótlan figyelmességeket is kerülte. Volt úgy, hogy szobája ajtaja napokon át záíva maradt. De mikor legközelebb újra találkoztak, beszélgetésük annyira természetes és magától értetődő volt, mintha csak tegnap látták volna egymást utoljára.
Persze lehet, hogy Carmen mégiscsak mélyebben nézett bele Thatcher szemébe. Mert lám, a Thatcher eltűnése utáni napokon, mikor észrevette, hogy a férfi ajtaja csak nem akar megnyílni, Isten tudja, mi is ütött beléje, szörnyen búsult, sőt izgult emiatt. Betegségtől, hirtelen haláltól vagy esetleg öngyilkosságtól féltette a fiatalembert. Mikor aztán ügyesen kikérdezte a háziasszonyt és megtudta, hogy Thatcher megszökött, néhány másodpercig maga is osztozott Plodgittné felháborodásában. Ez persze arra mutatna, hogy kevés szimpátiát érzett a tettes iránt.
Eddig csak egy barátja volt: Concho. Concho em-
69
Igyekezett kiverni fejéből Thatchert. Űjból festeni kezdett. Fantáziafejet festett a jó Junipero Serra atyáról, a nagy misszionáriusról. A kép nagyon szép volt, de sehogy se tudta eladni. Erre aztán reklámképeket, plakátokat kezdett rajzolni, melyek sokkal népszerűbbek és piacképesebbek voltak. Egy befejezetlen, felhőkkel művészien övezett Keresztelő Szent János-fejet ötven dollárért adott el San Franciscóban egy patikának. A kép nagyon jó szolgálatokat tett azáltal, hogy egyrészt egy szeplőeltávolító szer kitűnő hatását demonstrálta, másrészt hogy így, kellemesen és diszkréten fölélesztette a szentnek emlékét. Munkája most hát volt, és némi keresete is. De mégis fáradtnak, letörtnek érezte magát és közel volt hozzá, hogy elcsüggedjen. Egyre jobban vágyott vissza a kolostorba a jó nővérekhez. A kolostori élet elzártságába és tökéletes lemondásába.
És ekkor, nos, ekkor történt, hogy „ő" megérkezett. Thatcher vagyis hát: Don Royal.
Nem úgy jött, mint a mesebeli herceg, hogy délceg paripáján elragadja magával a megbűvölt várkisasszonyt. Szakállas volt és fekete, mint valami párduc. Ruházata kissé hanyag, és egész lénye szórakozott. De szája és szeme a régi volt. Mikor a maga „tiszteletteljes", de mégis kedélyes tréfás módján élőszóval is megismételte levélbeli meghívását, a szegény kis Carmen nem tehetett mást. minthogy irultpirult és tétovázott.
Ám egy „jó nevelésű úriember" mindig oly tapintatos, akárcsak egy nő,
70
– Halálra dolgozza magát, ha így folytatja. Ne sajnáljon magától egy kis levegőváltozást. Jöjjön velem Montereybe és hozza magával Miss de Harót is.
Az öreg hölgy hamar megértette a helyzetet. Minden vénlányban vagy özvegyasszonyban, ha egy bizonyos kort elért, van némi hajlam arra, hogy anyáskodjék a fiatalabbakon és igyekszik férjhez is adni őket. Ez az utolsó alkalom, hogy a multat ismét vissza lehessen idézni.
Mrs. Plodgitt beleegyezett és Carmen de Haro sem utasíthatta vissza a meghívást.
A hölgyek a Kék Pirula Bányát teljesen olyannak találták, mint ahogy Thatcher előttük leírta. „Egy kicsit ridegnek és otrombának." No, az is meglátszott, hogy eddig csak férfiak tartózkodtak itt. Thatcher átengedte az egyetlen berendezett szállást, maga pedig kint aludt embereivel a fák alatt, a szabadban.
Mrs. Plodgittnek eleinte hiányzott a gáz és a vízvezeték és a civilizáció más" egyéb kényelmi berendezése, így többek között a lepedő és a párnahuzat is. A hegyi levegő balzsama azonban enyhítette az öreg hölgy neuralgiáját, valóságos és képzelt fájdalmait.
Ami Carment illeti, hát ő aztán dőzsölt a szabadságban. A konvencionális tartózkodás teljes feloldásában és a gyermekes örömök élvezetében.
Bebarangolta a hegyeket közel és távol. Befurakodott a komor bokrok közé, felmászott a meredek csúcsokra. Kirándulásairól vadgesztenyevirággal, bogyókkal és babérágakkal megrakodva tért vissza. De
71
Thatcher csodálattal szemlélte a képet. Azután, hogy valami kritikát mégiscsak mondjon, tréfásan így szólt:
– Nem tudna – fordult a művésznőhöz –, hogy látni lehessen, mit is ábrázol ez a kép valójában –, hogy tényleg cégtábla vagy plakát legyen – nem tudna egy kezet is rajzolni ide, ezzel a felírással: Az új Kék Pirula Üzemekhez jobbra... ? Ez a hiba maguknál, zseniknél, hogy nincsen praktikus érzékük... De mondja csak, ez a fekvő alak az olvasztókemence előtt mit jelképez? Még soha egyetlen bányászomat sem láttam ott! Ráadásul ez az ember ahogyan a serapéjárói látom – még mexikói is.
– Az az alak – felelte Miss Carmen hűvösen –
72
– De – folytatta Thatcher, miközben öntudatlanul is a kép hatása alá került újra, meg újra – a mexikói figurája, és maga az egész jelenet igazán megszólalásig hű ábrázolás. Mondja meg nekem – mielőtt Plodgittnéhoz fordulnék tanácsért és segítségért – ki ez az én gyűlöletes vetélytársam, a maga modellje?
– Ó – felelte sóhajtva Carmen – csak a szegény Concho.
– És hol van ez a Concho? Ki ő? – kérdezte türelmetlenül Thatcher.
– Meghalt, Don Royal.
– Meghalt?
– Igen. Igazán meghalt. Itt ölték meg – a maga honfitársai.
– Ó – már értem. És maga ismerte őt?
– Barátom volt.
– Ó!
– Az egyetlen barátom. *
– De Miss Carmen – szólt most Thatcher – nem borzalmas egy kissé ez a birtokomat bemutató plakát? Illusztrált lap számára egészen jó az ilyesmi, de...
– Igen, borzalmas, Don Royal, nézze csak: alszik!
– Sí, mint ahogyan a halottak alusznak. Carmen gyorsan keresztet vetett: – Mint a halottak – ismételte.
Mindketten a lehető legrosszabb hangulatban voltak. Carmen egész testében remegett, mintha fagy borzongatta volna. De mint nő és mint tapintatos spanyol nő, ő szedte össze előbb magát.
73
Ezzel eltávozott. Azt hitte, a témát be is fejezte, és most már Don Royalnak is búcsút mond majd.
Csakhogy ebben tévedett. Még ugyanaznap este Thatcher ismét ideterelte a beszélgetést. Carmen elbarikádozta magát és védelmi harcmodort vett föl. Nem gyávaságból volt, mert csalódott, hanem csodálatosan finom női ösztönből, mely óvatosságra intette. A férfi mégis megtudta tőle, amiről eddig sejtelme sem volt, hogy Carmen az ő legfőbb ellenfelének az unokahúga. Ám ettől kezdve Thatcher még udvariasabb, még gyöngédebb lett. Annyira, hogy Plodgittné arra a határozott meggyőződésre jutott, hogy a fiatalok már egymás között megegyeztek. S már komolyan foglalkoztatta az a gond, hogy milyen ruhát vegyen fel az esetleges ünnepi alkalomra.
És Carmen? A szegény Carmen bizony este álomba sírta magát, amíg elhatározta, hogy nem törődik gonosz nagybátyjával, hanem megnyitja szívét ez előtt a derék amerikai előtt és nem fest többé olyan képet, mely így vagy úgy belejátszik abba az élethalálküzdelembe, mely a két férfi között folyik. A nők gyakran olyanok, mint a gyermekek. Látják a dolgokat és mégis: rendkívül lényegtelen apróságoknál megtorpannak. Carmennek az persze eszébe se jutott, hogy a maga régebbi szerepét nagybátyja perével kapcsolatba hozza. Teljesen kiment a fejéből, hogy valamikor aláírások utánzásával szórakozott. Elég az hozzá, Carmen mégiscsak festett Thatchernek egy képet. Ugyanazt, mely ma a Kék Pirula irodáját ékesíti San Franciscóban. A bányatelep tetszetős formákkal és színekkel van ábrázolva, de minden ecset-
74
A gyanú azonban a legnemesebb szívekbe is be tud lopózni.
Plodgittné megváltozott. Hamarosan abbahagyta házasítási tevékenységét és természetesen mindenért Carment okolta. Az erősebb oldalra, a férfihoz szegődött.
– Kár, nagyon kár, hogy az ilyen fiatal teremtések ennyire különösek – mondta Thatchernek, amikor Carmen rosszkedvűen visszavonult. – De ez már a vérükben van. A spanyolok mind bosszúvágyók, éppen úgy, mint az olaszok.
Thatcher rendkívül meglepődött.
– Hát nem veszi észre, min rágódik? Hogy mindez a föld és az egész birtok a nagybátyjáé lehetne, ha maga nem volna a világon! És ahelyett, hogy kedves lenne és... – itt abbahagyta és köhögött.
– Szentséges ég! – kiáltott fel Thatcher zavartan – erre nem is gondoltam. – Egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán hozzáfűzte, mégpedig elég határozottan:
– Ezt nem tudom elhinni; ez nem hasonlítana rá. Plodgittné dühös volt. Fölállt és elment. De előbb még kilőtte mérgezett nyilát;
75
Thatcher látszólag csak nevetett a dolgon, de bizony alaposan odalett a kedve. Mikor másnap Carmennel találkozott, a lány észrevette, hogy különös, majdnem vallató pillantással méregeti, amit eddig sohasem észlelt. Ez még csak olaj volt a tűzre. Majdnem goromba volt Thatcherhez, még azzal sem törődve, hogy jelenleg az ő vendége. Thatcher azonban megőrizte higgadtságát. De éber maradt. Ügy intézte a dolgokat, hogy Plodgittné este korán ágyba menjen és Carment kicsalta azzal az ürüggyel, hogy megmutatja neki holdvilágnál a régi bányát. A szétrombolt olvasztókemencéhez vezette a lányt, ahol már nem hallhatta őket senki.
– Mi történt közöttünk, Miss de Haro? – kérdezte aztán. –• Talán megbántottam valamivel?
Carmen azt felelte, nincs tudomása róla, hagy valami is történt volna. Ha Thatcher jobban szereti idősebb barátnőit, akiknek hűségéről bizonyára meg is van győződve, és akik fölötte állnak annak, hogy egy balsorstól üldözött barátjukról rosszat mondjanak (ó, Carmen, pfuj!) – és ha Don Royal ezeknek a személyeknek a társaságát többre tartja, mint egyes fiatal barátnőit (ej, az olvasó észre fogja venni itt Carmen hangjának egyre fokozódó szorongását és remegését) – hát akkor ő nem is tudja, hogy tehet neki Thatcher szemrehányást.
Mind a ketten megfordultak és egymás szemébe néztek. Minden megvolt hozzá, hogy egymást tökéletesen félreértsék. Thatcher férfimódra gondolkozott. Carmen nőiesen megérezte a dolgokat. Thatcher rá akart jönni bizonyos dolgokra és ezekből le akarta vonni a következtetést. Carmen viszont bizonyos ér-
76
– De igazán távol áll tőlem, hogy szemrehányásokat tegyek, Miss Carmen. Az igaz, hogy faragatlanság tőlem, hogy idehoztam és így az orra alá dörgöltem ezt a birtokot, melyre nagybátyja igényt tartott, és amelyet én foglaltam el. De ez tévedés volt
– tette hozzá gyorsan – nem is tévedés. Maga tudott erről, én nem. Maga túltette magát ezen, mielőtt idejött. Én pedig boldog voltam, hogy maga itt van.
– Természetesen – válaszolt Carmen duzzogva
– én vagyok az egyetlen, aki ezért felelős. Ez hasonlít magukra, férfiakra!
Az asszonyi tapasztalatoknak ezt az elrémítő összegezését a lány, ez a gyermek úgy mondta ki, mintha már a bölcsőben erre tanították volna.
Asszonyi általánosítások mindig zavarba hozzák az embert. Thatcher nem felelt egy szót sem. Erre Carmen indulata még magasabbra hágott.
– És miért akarja Victor bácsi tulajdonát elvenni?
– kérdezte diadalmasan. ^
– Nem tudok róla, hogy ez a bánya nagybátyja tulajdona volna.
– Maga... nem tud róla? Nem látta a folyamodványt, melyet Micheltorena kormányzó jóváhagyott? Nem hallotta, mit vallottak a tanúk? – kérdezte szenvedélyesen.
– Az aláírásokat lehet hamisítani és a tanúk is hazudhatnak – mondta nyugodtan Thatcher.
– Mit jelent az, hogy: „hamisítani"?
Thatcher rögtön tudatára ébredt annak, hogy a spanyol nyelvben a „hamisítás"-rá nincs megfelelő szó. Ez a fogalmi gazdagodás nyilván „az ördögi ame-
77
– Sok olyan ügyes és rossz ember van, aki mások kézírását utánozni tudja. Ha ezt valaki arra használja fel, hogy csalást segítsen elő, ezt ,,hamisítás"-nak nevezzük. De bocsásson meg, Carmen – hát mi történt magával?
Mert a lány egyszerre csak hátrahanyatlott. Egy fának dőlt – szinte tehetetlenül. Sápadtan állt és tekintetét mereven a férfira szegezte. Most még csak süvölvény volt, nem asszony. Tapasztalatlan és tudatlan. De a nemi ösztönök máris erősen ébredeztek benne.
Thatcher azonban csak azt látta, hogy fájdalom gyötri, hogy segítség nélkül áll ott és semmit nem kérdezett.
– Lehetséges, hogy nagybátyját megcsalták – kezdte. – Sok becsületes embert szedtek már rá ügyes gazemberek, férfiak, nők egyaránt.
– Hagyja abba! A Szent Szűzre! Hát nem akar végre elhallgatni?
Thatcher egy pillanatra visszahökkent a lángoló szemektől, a kis alak halottsápadt arcától, a fenyetően összeszorított gyermekkezektől. A lány szorosan eléje állt. A férfi figyelt.
– Hol van az a beadvány? Az a... hamisítvány? – kiáltotta. – Mutassa meg nekem!
Tahtcher megkönnyebbült. Arcán az a bizonyos fensőbbséges mosoly jelent meg, mellyel a férfiak a nők gyermeki tudatlanságát szeretik nyugtázni.
– Igazán nem gondolhatja, hogy nekem adták megőrzésre nagybátyja okiratait. De bizonyára megtalálja ezeket a papírokat a bácsi ügyvédjénél.
78
– Ha énrám is tekintettel van, akkor még marad, egészen addig, míg meg nem bocsát nekem. Ha még olyan hosszú időbe telne is ez... Egyébként, ha tudtomon kívül megbántottam volna és maga nem akar a kibékülésről hallani...
– Tehát holnap. Napfelkeltekor mehetek?
– Ahogy akarja – f ele te Thatcher csendesen.
– Gracias, Senor.
Lassú léptekkel indultak hazafelé. Thatcher mint férfi, azzal az érzéssel, hogy minden ellene támadt. Carmen mint nő, azzal az érzéssel, hogy reménytelenül széthullt az élete. Míg az ajtóhoz nem értek, egy szót sem beszéltek egymással. Itt azonban Carmen ajkára szaladtak – régi gyerekes, vidám módján – az inkább énekelt, mint mondott szavak:
– Jó éjszakát, Don Royal! Álmodjon szépet! Tehát holnap reggel! Hasta manana!
Thatcher némán, zavartan állt, csak nézte ezt a szeszélyes lánykát. De az mindjárt helyesbített.
– Ez az öreg macskának szól – súgta és a válla fölött Plodgittné ablaka felé mutatott.
– Jó éjszakát és most menjen!
És Thatcher elment, hogy kísérőt fogadjon reggel-, re, aki majd a vendégek rendelkezésére áll, a csomagok dolgában is.
Reggel, mikor fölébredt, megtudta, hogy Miss de Haro, vezetője kíséretében Plodgittné nélkül kelt útra Monterey felé.
Nem tudta csodálkozását eltitkolni az öreg hölgy előtt. Az asszonyság pedig – ez a jobbra hivatott áldozata a márványkeblű férfiaknak – egyedül ma-
79
– Biztosra veszem, hogy ahhoz a szélhámos nagybátyjához megy... mégpedig azért, hogy mindent elmondjon neki.
– Mindent elmondjon? Az ördögbe is! Mit tud neki mondani? – kiáltotta Thatcher, akit a gonosz csipkelődés ezúttal szokott önuralmából egészen kizökkentett.
– Remélhetőleg semmi olyat, amit nem szabadna – mondta Plodgittné, meghátrálva.
Valóban, Carmen a Monterey felé vivő utat választotta. Majdnem sántára lovagolta lovát, hogy a helységet gyorsan elérje. Amikor megérkezett, lovát és kísérőjét visszaküldte azzal az üzenettel, hogy gőzhajóval San Franciscóba utazik és ott szeretne Plodgittnéval újra találkozni.
Aztán egyenesen nagybátyja ügyvédjének, Mr. Woodnak irodájába sietett.
Monterey férfilakosságának nagy része ismerte Carment és becsülte, dacára nagybátyja rossz hírének. Mr. Wood barátságosan és félszeg udvarlással fogadta. Carmen azonban hideg és szigorúan üzletszerű volt. Amint mondta, nagybátyja megbízásából jött, hogy a „Vörös Szikla"-ügyre vonatkozó dokumentumokba „beletekinthessen". Minden további nélkül eléje tették az iratokat. Carmen a beadvány és az engedély után kutatott. Arca elsápadt. Biztos emlékezete és szeme, ez a páratlanul éles szem, nem tévedhetett.
Micheltorena aláírása az ő tulajdon kezétől származott.
80
– Elvihetném ezeket a dokumentumokat egy órára a nagybátyámnak?
Még egy öregebb és erényesebb ember, mint Saponaceous Wood ügyvéd úr sem tudott volna ezeknek a lesütött szempilláknak és ennek az édes hangnak ellenállni.
– Természetesen – felelte.
– Egy óra múlva ismét önnél vagyok a papírokkal.
Megtartotta szavát. Egy órán belül, néhány lekötelező sor kíséretében a dokumentumok ismét a nagybácsi ügyvédjének irodájában voltak. Carmen pedig még aznap este fölszállt a San Franciscóba induló gőzhajóra.
A következő reggel Victor Garcia, akinek arca magán viselte az utolsó éjszaka kicsapongásának nyomait, támolyogva állított be Mr. Wood irodájába.
– Aggódom unokahúgom, Carmen miatt. Az „ellenséggel" tart – dadogta. – Olvassa csak ezt.
Névtelen levél volt (Plodgiíftné otromba írásával), melyben tudatják vele, hogy unokahúgát az ellenfél megvásárolta és óvatosságra intik a lánnyal szemben.
– Lehetetlen – mondta az ügyvéd – hisz csak az elmúlt héten küldött neked ötven dollárt.
Victor cinóberpiros arca még jobban elpirult és türelmetlenül intett.
– Azonkívül – tette hozzá hidegen az ügyvéd – tegnap itt volt a te megbízásodból, hogy átvizsgálja a dokumentumokat; tegnap vissza is hozta őket.
Victor lélegzet után kapkodott.
– És te... és te... odaadtad neki?
6 Harte: Egy bánya története 81
– Mind? A beadványt, az aláírással? A záradékkal?
– Természetesen. Hisz azért küldted ide a lányt!
– Én nem küldtem! Ezt a boszorkányt? – sziszegte Garcia. – Dehogyis küldtem! Add ide a papirokat! Gyorsan, míg nem késő.
Mr. Wood újból előkerítette az iratcsomót.
Garcia remegő kézzel lapozta át az aktákat, míg végre megtalálta a végzetes dokumentumokat. Alaposan átvizsgálta. Az ablakhoz lépett és a világosság felé tartotta.
– Ez az – mormolta megkönnyebbülten.
– Természetesen – felelte Mr. Wood barátságtalanul. – Itt vannak az összes akták. Egy sem hiányzik. Bolond vagy, Victor.
Tényleg, elég bolond volt. De lehet, hogy az ügyvéd még inkább.
Időközben Carmen visszatért San Franciscóba és folytatta munkáját. Egy-két nap múlva megérkezett a háziasszonya is. Mrs. Plodgitt olyan nagyszerű jellem volt, hogy még, amit írt, a vádaskodó levél sem befolyásolhatta Carmen iránti barátságában.
Ismét csupa szeretet volt. Megölelte, megcsókolta a lányt és nagy hízelegve, túlzott színekkel ecsetelte Don Royal bánatát Carmen hirtelen elutazása miatt. Carmen a sok kedveskedést mint valami házimacska szelíden tűrte, de nem engedte magát munkájában megzavarni.
A megígért kép terminusra elkészült. Még arra is maradt ideje Carmennek, hogy az olvasztókemencéről készített kísérteties vázlaton tovább dolgozzon.
82
– Miss de Haro nagyon különös és zárkózott – magyarázta Mrs. Plodgitt – nem szeret ismerkedni. Ez üzleti szempontból nagy hiba. Ha én nem lettem volna, sohasem ismerkedett volna meg Mr. Thatcherrel, a gazdag bányatulajdonossal és nem kapta volna azt a megrendelést sem a képre.
A két idegen gyors pillantást váltott. – Ej ha! – mondta az egyik. – Valóban. – Így a másik. Mikor aztán a háziasszony elment, álkulcs segítségével behatoltak Carmen szobájába, aki éppen a városban volt.
– Látod – mondta Pedro, a törvény üldözöttje Miguelnek, a volt fráternak – ennek az amerikainak tényleg nagy hatalma van a lány fölött.
– Valóban – mondta Mi'guel – igaza van az iszákos Victornak. Emlékszel, Jovita Castro is elárulta a Sobriente ügyét amerikai szeretője kedvéért. Csak mibennüink egyedül él még az ősi, igaz mexikói szellem... Isten és Szabadság...! Itt a kezem!
Erre aztán munkához láttak.
A szoba mindén zegét-zugát átkutatták. A koffereket, a kézitáskákat, a fiókokat, de még a szegény kis festőnő ártatlan fekvőhelyét is. Még a matracokat is kibontották. De nem találták, amit kerestek.
– Mi lehet az ott az állványon? – kérdezte Miguel. – El van függönyözve. Ezeknek a művészeknek
6 * 24 83
Pedro odament az állványhoz és letépte a függönyt.
A következő pillanatban felordított.
Miguelben meghűlt a vér. Egy gyors ugrással Pedrónál termett.
– Az Istenért! össze akarod csődíteni a házat? Pedro reszketett, mint egy gyermek.
– Odanézz! Ez az Isten ujja! – suttogta rekedten. Aztán percekig nem tért magához.
Miguel odapillantott és meglátta Carmen festményét, mely a megrepedezett olvasztókemence előtti jelenetet ábrázolta.
A kép bal oldalán Concho fekvő alakja, a tűz rőt fényében. De Carmen egy új alakot is festett oda, aki mint valami vadállat, ugrásra készen kúszik az alvó felé. S akinek arcában és alakjában kétségkívül Pedrót lehetett fölismerni.
TIZEDIK FEJEZET Aki a kulisszák mögött dolgozott
Kánikula volt Washingtonban. Már kora reggel kibírhatatlan volt a hőség. Az utak fehéren csillogtak a napfényben. Valóságos fényhálót alkottak, mely elvakította a szemet. Fénysugarak,-egy második nap: a
84
Végül a Potomacból köd szállt föl, mely elhomályosította a folyó fölött izzó fénykorongot. A látóhatár szélén csalóka viharfelhők tornyosultak, melyek azonban sajna, másutt adták ki erejüket. Itt, a városban pedig csak még nagyobb lett a forróság. Délután a nap új erőre kapva, ismét előbukkant. Az izzadság páráját letörölte égi homlokáról, de a láz forrósága nem tűnt el onnan.
A város kihalt volt. Aki csak tudta, beásta magát egy sötét, félreeső sarokba, szállodába vagy vendéglőbe, hogy a vakító napfénytől szabaduljon. Mindössze néhány álmos kísértet lézengett az üzletekben és hivatalokban, gallér és kabát nélkül, kezükben legyezővel. Ezek is éppen csak a legszükségesebb munkát végezték el, s amint tehették, visszavonultak, tovább aludni.
A képviselők és a szenátorok már régen visszatértek választóikhoz.
, *
Egyesek azt újságolták otthon, hogy az ország a biztos pusztulás felé halad. Mások azzal a hírrel tértek haza, hogy a jövő sohasem kecsegtetett még több reménnyel és kilátással, mint éppen most – aszerint, hogy választóik szájaízének melyik változat felelt meg jobban.
A kabinet néhány tagja még visszamaradt. Ezek mindinkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy semmit sem tehetnek a saját belátásuk szerint és hogy semmit sem tudnak másképp, mint a régi, bevált úton-módon keresztülvinni. Morogva bár, de belenyugodtak helyzetükbe.
85
Türelmesen hallgatták az ügyvédek érveit, az ügyvédeket, akiknek honoráriuma majdnem annyit tett ki, mint a bíróság tagjainak életfogytiglani összes jövedelme. Itt volt még az igazságügyminiszter úr is és munkatársai, akik szorgalmasan védték a kormány milliós kincseit a szőrös kezek elől. S mindezért olyan kevés fizetést kaptak, hogy a jómódú ellenfelek szégyelltek volna ezt az összeget egy ügyvédbojtárnak felajánlani borravalónak. Az állami hivatalnokoknak ez a kis hadserege áldozata lett a fegyelem legértelmetlenebb és legostobább formájának, mely valaha is a világon volt. Ez a fegyelem nem volt egyéb, mint következetlen hangulatkeltés, talpnyalás és zsarnoki önkény. De ennek a szolgálati gépezetnek a reformja egyenlő lett volna a forradalommal, amit nem tűrtek volna el a törvényhozók. Vagy despotizmus következett volna be és akkor egy fél tucat, találomra összeválogatott ember, a maga előítéleteit érvényre juttatva, azt képzelte volna, hogy megvalósította a szükséges reformokat.
Egyik kormány a másik után, egyik párt a másik után egyre csak görcsösen igyekezett az ősöktől örökölt ósdi szabású gyarmati ruhát ráerőszakolni a közben megizmosodott és megnövekedett ország érettebb termetére. Itt foltok, ott csúnya szakadások és lyukak mutatkoztak. Néha nevetségesen, néha kínosan mutatkoztak ezek a folytonossági hiányok a csupasz testrészeken. De sem a kormányon levő párt, sem az ellenzék nem tudott soha egyebet csinálni, mint foltozni és csirizelni és ismét foltozni és csirizeim és
8Q
Washington, a főváros, tele volt ellentmondásokkal és következetlenségekkel. Az utca egyik végén székelt például egy nagy nemzet katonai becsületének, bátorságának és presztízsének felelős őre, akinek" nem volt hatalma rá, hogy csapatainak kifizesse a törvényesen járó zsoldot, mielőtt ez vagy az az apró-cseprő pártviszály el nem intéződött. Közvetlenül mellette székelt egy másik miniszter, akinek föladata úgy látszik az volt, hogy a legkevésbé jellemző osztályt, a politikusokat képviselje a külföldön. És a politikusok közül is csupán azokat, akik már megbuktak és akiket már saját választóik sem becsültek semmire. Nem messze innen díszelgett még egy úr. Tőle azt várták, hogy négy éven keresztül öregbítse egy nagy nemzet zászlójának becsületét az óceánon – melyet mindig csak a partról látott. És ezt olyan fegyelem segítségével tegye, melynek még az alapjait se tudta sohase megtanulni az alatt a rövid idő alatt, ameddig a megbízatása tartott. Szimpla tisztviselő volt csupán, aki az utasításokat e|y magasabb hivatalnoktól kapta, ez meg még a saját kötelességeivel se volt tisztában.
Az utca másik végén egy másik hivatal volt. Olyan nagy kiterjedéssel és olyan sokféle működéssel, hogy az ország nagy üzletemberei közül igen kevesen vállalták volna ezt az ügyvitelt, ezt a nagy felelősséget, az érte járó fizetés tízszereséért sem. Ez a minisztérium a világ legtökéletesebb alkotmányát olyan emberekre bízta, akik azt ugródeszkának és szamárlétrának tekintették.
Volt ezenkívül még egy minisztérium, mely műkö-
87
Ehhez az alkotmányos következetlenséghez és adminisztrációs ostobasághoz hozzá tartozott, hogy minden hivatalnoktól elvárták: igazságosság, hivatali hűség, sőt üzleti tisztaság dolgában különb legyen, mint maga a kormány, amelyet képvisel.
A legnagyobb következetlenség azonban abban állt, hogy a fejedelmi népet időnként leszavaztatták. Annak bizonyságául, hogy ez a sok következetlenség tulajdonképpen legtökéletesebb kifejezése a legtökéletesebb kormánynak, mely valaha is a világon volt. És a történelmi hűség kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a képviselő urak és a korlátlan költői ihletű urak egybehangzó véleménye szerint a fent nevezett kormány valóban az abszolút tökéletességet sugározta.
Még a sajtó is hozzájárult ehhez a nagy következetlenséghez. Az utca
egyik oldalán kiadott hírlap szemében olyan világos volt. mint a nap,
hogy ebek harmincadjára kerül az ország, ha nem tér vissza az Atyák
Szelleméhez. Éppily világos volt az utca másik oldalán kiadott újság
szemében, hogy a nemzetet a romlástól csupán az mentheti meg, ha szigorúan
ragaszkodnak az Atyáktól átvett tanítás minden egyes Betűjéhez. Az
előbbi újság természetesen világosan tudta, hogy az ellenlábas hírlap
a „Hagyomány
A részletekben ennyire különböző vélemények ellenére: abban mindegyik oldal egyetértett, hogy a kormány erős, jó és tökéletes. Csupán – pillanatnyilag – egy százfejű szörnyeteg rablásra éhes ötleteinek van kiszolgáltatva. Ez a szörnyeteg pedig nem más, mint a „Ring".
A „Ring" eredetét homály födi. Tevékenysége elképesztő volt. Bár falánksága minden képzeletet fölülmúlt, emésztése emberemlékezet óta tökéletes volt és sima.
A „Ring" minden ügyet a titokzatosság homályába tudott burkolni. Gyanút, bizonytalanságot és félelmet permetezett. Mindenki, akit „elgáncsoltak", akár tehetséges volt, akár teheségtelen, akár becsületes, akár kapzsi – tudhatta, hogy „ez a klikkek műve". A klikkek még a magánéletbe és a társadalmi érintkezésbe is behatoltak. Voltak „Ringek" a szalonokban, a konyhákban és a háztartási alkalmazottak között, még az iskolákban is, melyek a gyermekek tiszta értelmét megzavarták. A szalonokban is voltak klikkek, melyek elhalászták a csinos nők kegyeit. Hitelezőink körében ravasz, összeesküvő „Ringek" voltak, melyek fizetésképtelenné tettek bennünket. Röviden szólva: mindazt, ami a politikában és a magánéletben rossz volt, aljas és vészthozó volt, vissza lehetett vezetni egy hatalmas kisebbség szövetségére, mely a többséget szívta és fojtogatta. A „Ring" uralkodott.
De volt a még föl nem ismert vagy mellőzött fél-
89
Ha például Smith Minnesotából, Robinson Vermontból és Jones Georgiából, vidéki nyugalmukból visszatérnének, teleszíva magukat hasznos információkkal – igen, akkor nagy dolgokat vihetnének végbe – igen, ezt bizonyítgatták egyre többen.
És így történt ez mindig és mindenkor. Mindig bizonyos volt, hogy nagy dolgok történhetnének. Amerika politikai történetében sohasem volt olyan időszak, amikor (az előbb aposztrofált sajtó kedvenc szavajárásával élve) „az országgyűlési időszak kilátásai ne kecsegtettek volna azzal, hogy történelmünk legjelentőségteljesebb eseményeinek küszöbén állunk".
Ugyanez az ülésszak aztán mindig hátrahagyott egy nagy csomó bevégezetlen fontos ügyet, a részvevők asztalán. Amit meg elintéztek, azt az emésztésre és felszívódásra való tekintet nélkül áthaiszolták. Olyan tempóban, ahogyan a vigécek a frissítőket szokták felhajtani az állomáson, ha egy percre a gyorsvonat megáll.
A tiszteletre méltó Mr. Pratt C. Gashwiler ezen a rekkenő kánikulai napon itt ült a fővárosban íróasztalánál, egy másodrendű hotel szobájában.
Van a nagy, húsos embereknek egy bizonyos fajtája. Ezek, hacsak a nyakkendőjüket vagy a gallérjukat vetik is le, szinte meztelennek látszanak. A tiszteletre méltó Mr. Gashwiler nadrágban és ingujjban olyan látványt nyújtott, mely sokak jóízlését sértené. Már maga a meztelen ádámcsutka világosan utalt a zsíros húsnak rengeteg tömegére. Az embernek önkéntelenül is az a gondolata támadt; Mr. Gashwiler
90
Kopogtattak az ajtón.
Mr. Gashwiler habozás nélkül „szabadot" kiáltott.
Közben fél kezével félretolt egy poharat, mely egy bizonyos kellemetes nedűvel volt megtöltve, másikkal a parlamentben tartandó beszédének néhány kefelenyomata után nyúlt.
Midőn ezzel a két mozdulattal elkészült, Gashwiler homlokára az értelmes szórakozottság kifejezése telepedett.
A betolakodó ember jobb szemével bizalmasan kacsintott Gashwilerre, míg a bal szeme gyorsan végigfutott az asztalon szétszórt papirokon és azután gúnyosan megvillant.
– Ó. ön éppen dolgozik, amint látom – mondta, mintha félne megzavarni a képviselőt.
– Igen – felelte a kongresszus tiszteletre méltó tagja a végtelen kimerültség kifejezésével. – Egyik beszédemen dolgozom. Ezek az átkozott nyomdászok mindenféle szamárságot szexinek bele a szövegbe. Noha meg kell vallanom, nem írok valami nagyon olvashatóan.
Ha a tehetséges Gashwiler hozzáfűzte volna, hogy nem ír se túlságosan szabatosan, se értelmesen, azonkívül, hogy a helyesírása sem áll valami erős lábon, akkor legalább igazat mondott volna. De még akkor is meghazudtolta volna az előtte fekvő iratcsomó.
Mert a teljes igazság az volt, hogy az egész beszédet egy bizonyos Dobbs nevű jelölt írta és fogalmazta, aki Gashwiler szegénysorsú segédje volt. A tiszteletre méltó képviselő úr munkája a kefelenyomat olvasása közben mindössze arra szorítkozott,
91
A Janus-arcú idegen, úgy látszik, sok mindent megfigyelt a ravasz bal szemével, de a másik szeme továbbra is barátságosan mosolygott.
Levette Gashwiler kabát ját és mellényét a székről. A széket odahúzta az asztalhoz. Félretolt egy csúnya, hangosan tiktakoló órát, mely feltűnően hasonlított Mr Gashwüerre, rákönyökölt a kefelenyomatokra és föltette a kérdést:
– Nos?
– Tud valami új hírt a frontról? – kérdezte vissza Gashwiler diplomatikusan.
– Nagyon érdekes újság van! Egy nő! – felelte a látogató.
A furfangos Gashwiler további információkat. várva, elhatározta, hogy ezt a hírt vígan és lovagiasan fogja fogadni.
– Egy nő? No lám, kedves Wiles! Ezek az aranyos, édes kis teremtések! – folytatta undorító vihogással. – Ezek az aranyos teremtések így vagy úgy, de mindig gondoskodnak róla, hogy észrevegyük őket. Hihihü Államügyekbe a mi fajtánk hamar beletanul, kedves uram, és így gyorsan fölismeri az ember, hogy mikor kell a kellemes világfi szerepét játszania. A kellemesét, uram, de a határozottat is! Én tapasztalatokat gyűjtöttem, uram, egészen különös tapasztalatokat! – És a tiszteletre méltó képviselő úr hátradőlt székében, mint egy erőteljes remete, aki
92
– Igen, igen – kiáltotta Wiles türelmetlenül – de az ördög vinné el... ő a másik oldalon van!
– A másik oldalon? – ismételte Gashwiler kifejezéstelen arccal.
– Igen bizony! Ő Victor Garcia unokahúga. Egy komisz kis nőstény ördög.
– De hisz Garcia velünk tart – jelentette ki Gashwiler határozottan.
– Természetesen. De a nőcskét megvásárolta a Ring.
– Egy nő? – gúnyolódott Mr. Gashwiler. – Mit kezdhet egy nő olyan férfiakkal, kik nem hagyják magukat bolonddá tenni? Olyan nagy szépség talán?
– Én sohasem találtam különösen szépnek – felelte Wiles szárazon. – De azt beszélik, hogy azt az ördöngös Thatchert, aki pedig hideg, mint a jég, a hálójába kerítette. Akárhogy is van a dolog, annyi bizonyos, hogy Thatcher védelme alatt áll. De azért nem olyanfajta ez a lány, níint ahogy ön gondolja, Gashwiler. Azt mondják, tud egyet-mást a birtokjog felől... Illetőleg azt állítja, hogy tud valamit. Lehet, hogy megkaparintott néhány iratot a nagybátyjától. Ezek az olajos bőrűek mindig óriási szamarak voltak. És ha ez a Garcia, ez a rinocérosz, valami butaságot követett el!... Valószínű, hogy elügyetlenkedte a dolgot, vagy hogy a nyomokat nem tüntette el elég alaposan. Ha az ember meggondolja, milyen szaktudás és mennyi segítség állt ennek a fickónak a rendelkezésére! Hogy a szájába rágott neki mindenki mindent! Az ördög vigyen el, ha...
93
Mr. Gashwiler arca ismét méltóságteljes kifejezést öltött.
– Egy nő nem zavarhatja a mi kártyáinkat – mondta nyomatékos hangsúllyal és megfelelő arckifejezéssel.
Wiles rosszindulatúan folytatta:
– Hanem Miguel és Manuel, akik lemondtak a mi emberünk javára, igen félnek tőle. ők ketten voltak a mi tanúink. Biztosra veszem, hogy egész vallomásukat visszavonnák, ha ez a leány kívánná. Ami Pedrót illeti, nos – Pedro szilárdan meg van róla győződve, hogy ennek a kis teremtésnek a kezében van életre-halálra.
– Pedro? Élet és halál? Mit jelentsen mindez? – kiáltotta Gashwiler csodálkozva.
Wiles észrevette, hogy hibázott, de gyorsan fölismerte, hogy már túl messzire ment ahhoz, hogy megálljon.
– Pedrót – magyarázta – azzal gyanúsították, hogy megölte Conchót, az eredeti birtokosok egyikét.
Mr. Gashwiler fehér lett, mint a fal, aztán meg rákvörös, mintha a guta környékezné.
– Azt meri ön állítani – kezdte, mihelyt a nyelve és a lába dermedtségéből fölengedett. Ti. kongresszusi funkcióinak gyakorlása közben ennek a két, különböző testrésznek egyformán fontos szerepe volt. – Azt akarja ön ezzel mondani – dadogta a dühtől elfehéredve – hogy ön egy amerikai törvényhozót rászedett? Csalárdul rá merte venni arra, hogy befo-
94
Mr. Gashwiler szemrehányóan nézett körül, mintha sajnálná, hogy senki sincs, aki tanúja legyen a törvényhozáson elkövetett súlyos sérelemnek.
– A gyilkosság, ha egyáltalán gyilkosság volt, még azelőtt történt, mielőtt Garcia érvényesítette jogigényét, mielőtt átlépte volna a törvényszék küszöbét – válaszolta megnyugtatóan Wiles. – És a törvényszéki iratokban erről nincs is említés.
– Egészen bizonyos ön abban, hogy az iratokban erről egy szó sincs?
– Egészen biztosan tudomt Olvassa el az iratokat és győződjön meg maga róla.
Mr. Gashwiler az ablakhoz ment, azután visszatért az asztalhoz. Egy hörpintésre kiitta az asztalon levő pohár tartalmát s igyekezett nyugodt méltóságát visszanyerni.
– Hm. Akkor másképpen áll a dolog.
Wiles rápillantott a képviselőre, kibámult az ablakon, aztán így szólt:
– Elhozzam önnek a részvény-űrlapokat? A saját nevére?... Vagy hogyan óhajtja?
Mr. Gashwiler igyekezett olyan arcot vágni, mint-
95
– Ó!... hm... hm... várjon csak. Igen, igen, a részvényeket... hm... hm... igen, természetesen! Magától értetődik, hogy mégis inkább a titkárom, Mr. Dobbs nevére. Talán ezek a papirok bizonyos fokig kárpótolni fogják őt a sok különmunkáért és fáradságért, mellyel ez a fiatalember az önök dolgát támogatta. Ö igen tiszteletre méltó fiatalember... Bár nincs állami szolgálatban, mégis olyan közel áll hozzám, hogy talán nem is teszem helyesen, ha megengedem neki, hogy magánérdekekért díjazást fogadjon el. Egy amerikai képviselő sohasem lehet eléggé óvatos, Mr. Wiles. Talán mégis csak helyesebb, ha a részvények egy részét bianco állíttatja ön ki. Amennyire meg tudom ítélni a dolgokat, ezek az ön részvényei... hm... ez úgyis még csak a jövő zenéje. Mr. Dobbs igen tehetséges és kitűnő ember, de sajnos, szegény ördög. Bizonyára rövidesen szeretné a holt papírt pénzzé tenni. Ha barátai közül hm... hm... esetleg akadna valaki, hm... aki jobb anyagi helyzetben van és hajlandó lenne neki kölcsönt adni rá... és magára vállalná a rizikót... ez emberszerető és jóságos cselekedet lenne.
– Az ön nemes gondolkodása köztudomású, Mr. Gashwiler – válaszolta erre az ékesszóló beszédre Wiles. Közben a bal szemét a jóindulatú képviselőre szegezte, hol kinyitva, hol behunyva szemét, mint egy lámpást.
– Iparkodó és szorgalmas fiatalembereket mindig biztatni és támogatni kell – felelte Mr. Gashwiler. – Nemrégiben kifejtettem ezt a gondolatot Remusban, a Vasárnapi Iskola Egyesületben. Különben köszönöm
96
Befejezte mondókáját és hátradőlt székében, hogy a fiatalember jövő lehetőségeit, melyeket lám, az ő nemeslelkűsége nyitott meg számára, mintegy jobban szemügyre tudja venni.
Mr. Wiles a kalapja után nyúlt és indulni készült. Mielőtt azonban elérte volna az ajtót, Mr. Gashwiler az ő sajátságos undorító kuncogásával ismét újrakezdte:
– Ön azt mondja, hogy ez a jnőcske, a mi Garciánk unokahúga, csinos és furfangos?
– Igen.
– Én rá tudok uszítani egy másik nőcskét, aki fölér vele és aki mindenben túl tudja licitálni.
Mr. – Wiles észrevette, hogy a képviselő úr méltósága már rég alábbhagyott, de nem mutatta. Gashwilerre kacsintott:
– Igazán? ön meg tudná ezt tenni?
– Igen. ördög és pokol! Meg is fogom tenni, vagy nem vagyok alkalmas Remus képviseletére!
A kétarcú Wiles barátságos hunyorgatása mögött már újabb ravaszság bújt meg.
– Nagyszerű! – kiáltotta. – Az ön szép hölgye itt lakik a városban, igen?
A képviselő bólintott:
– Igen csinos nőszemély... Nagyon jóba vagyok vele – vihogta.
Mr. Gashwiler most olyan arcot vágott, mint aki egyáltalán nem bánná, ha kissé ugratnák azzal a szép hölggyel, akivel olyan intim viszonyban áll. Az agyafúrt Wiles jól tudta értelmezni a képviselő te-
7 Harte: Egy bánya története 97
Alig zárult be az ajtó Wiles mögött, amikor ismét kopogtatás zavarta meg Gashwilert, aki közben újra belemerült a kefelenyomat olvasásába.
Egy félénk, szőke fiatalember nyitott be. Alázatosan lépett a szobába, mintha tudatában lenne egy hatalmas lény jelenlétének, akitől félni kell és akihez csak könyörögni lehet.
Mr. Gaswiler nem ingatta meg ebben a meggyőződésében.
– Munkában, amint látja! – kiáltotta oda neki röviden. – Épp az ön munkáját javítom, fiatalember!
– Remélem, használható? – kérdezte az félénk hangon.
– Hm!... Igen, hm... lehet használni, egészen tűrhető – tette hozzá nagylelkűen. – Igen, kielégítő.
– Van valami újság a számomra? – kérdezte a fiatalember és elpirult, tán büszkeségében vagy a reménykedéstől.
– Nem, eddig még nincs semmi.
Mr. Gashwiler megakadt, mintha ebben a pillanatban egy ötlete támadt volna.
– Arra gondoltam – mondta egy pillanatnyi szünet után –, hogy valamilyen állás... olyan titkári állásféle... előnyös lenne a maga számára. Mi lenne, ha magántitkárommá tenném és rábíznék magára néhány fontos és bizalmas ügyet? Mit szólna hozzá?
Dobbs reménykedve tekintett pártfogójára. Ügy izgett-mozgott a széken, mint egy már előre is hálás eb, mely farkcsóválásra készen lesi gazdája kegyét.
98
– Én már előre intézkedtem is ebben az irányban. Vannak itt bizonyos papírok. Maga csak egy cessiót ad nekem, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet és hogy később... hm... mint magántitkáromat másoknak is ajánlhassam. Tulajdonképpen az egész csak formaság... de talán rögtön alá is írhatná a cessiót és ezzel mintegy át is vehetné már a hivatalát.
A büszkeség és reménység „pírja", mely elborította a szegény Dobbs arcát, még egy keményebb szívet is meglágyított volna, mint amilyen Gashwileré volt. De magas hivatala ezt a nemeslelkű urat sajnos, sztoikussá tette más emberek érzéseivel szemben. Mr. Gashwiler, mint a megtestesült becsületesség, hátradőlt a székében, mialatt Dobbs az eléje tett okmányt sietve aláírta.
– Ezt az iratot a kis kofferomba fogom tenni – mondta Gashwiler, miután az aláírás megtörtént – ott jó helyen lesz. ön előtt, aki úgyszólván a hivatali élet küszöbén áll, remélem, * nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az összes államügyekben a teljes és tökéletes titoktartás a legfontosabb és a legszükségesebb.
Mr. Gashwiler méltósággal mutatott a kis bőröndre. Mintha legalábbis az alkotmány lett volna benne.
Dobbs bólintott és bizonytalan hangon megkérdezte:
– Tehát az ön személye körül leszek elfoglalva, Mr. Gashwiler?
– Nem, nem – felelte hirtelen Gashwiler, de a következő pillanatban kijavította magát – azaz... még most kezdetben nem.
7 * 24 99
– Hm, jelenleg nincs semmi. Annyi időmet elrabolják az emberek! Ma is egy egész regiment járt itt! Nem marad más hátra, mint hogy bezárkózzam! Ma már nem is bocsátók senkit magam elé.
Az új magántitkár megértette, hogy ezzel a beszélgetés befejeződött, így hát szerényen visszavonult. Pillanatnyi reményei füstbe mentek... de annál vérmesebben hitt a jövőben.
Ügy látszik, a Gondviselés mégiscsak megkönyörült szegény Dobbson. Komoly lehetőség nyílik a számára, melyet kihasználhat, ha „méltónak" bizonyul rá, és ha megvannak hozzá a képességei.
Ahogy lement a lépcsőn, a folyosón akaratlanul is tanúja lett egy épületes jelenetnek.
Mr. Wiles már Dobbs megérkezése előtt elbúcsúzott Gashwilertől. De úgy látszik, még más elintéznivalója is volt a szállodában, mert bekopogtatott a 90-es szobába.
Mogorva hang felelt belülről.
Wiles belépett. Egy hatalmas, izmos férfi feküdt ott, végignyújtózva az ágyon. Lángvörös szakálla volt. A takaró gondosan fel volt húzva az álláig, karjai nyilván szorosan a térde mellett.
A Janus-arcú Wiles jobb szeme barátságosan rámosolygott a férfira. Odalépett az ágyhoz és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná rázni a kezét.
100
– Zavarom talán? – kérdezte Mr. Wiles a leglágyabb hangon.
– Eltalálta – felelte a vörös szakállú szárazon. Mr. Wiles mosolyt erőszakolt a csinosabb arcfelére, míg arca bal fele határtalan rosszindulatot fejezett ki.
– Csupán érdeklődni akartam, hogy foglalkozott-e azzal a dologgal – kérdezte szerényen.
– Megvizsgáltam az ügyet kívülről-belülről, jobbról-balról, fentről és lentről – válaszolt a vörös szakállú.
– És átnézte az összes okmányokat? – firtatta Wiles.
– Elolvastam az összes okmányokat, minden egyes beszédet, a tanúvallomásokat, minden határozatot és érvet – darálta a rőtszakállú, mintha valami leckét mondana föl.
Mr. Wiles könnyed, megértő mosollyal igyekezett zavarát palástolni. ,,
– No, miután ügyünk minden részletét pontosan ismeri, tisztelt uram, hajlandó teljesíteni kívánságunkat?
Az ágyban fekvő ember nem felelt. A takarót még jobban magára húzta.
– Magammal hoztam a részvényeket, melyeket említettem – folytatta Mr. Wiles mézédesen.
– Van itt önnek a közelben egy barátja, akit hivathatna? – szakította félbe a másik, hasonlóan olvadékony és szelíd hangon.
– Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani?
101
– Azt kérdeztem, van-e barátja itt a közelben – folytatta az ágyban fekvő ember halkan, nyugodtan.
– Valami fickó, aki azonnal itt lehet, ha szükség van rá? Nincs? De hiszen ismer maga néhány pincért itt a szállodában. A csengő jobbra van öntől ott, a falon!
– És a vörös szakállú, szemével a fal felé intett, anélkül, hogy megmozdult volna.
– Nem – felelte Wiles bosszúsan. Mert gyanút fogott.
– Talán egy idegen is megfelel! Ügy hallom, a folyosón éppen megy valaki. Hívja be. az is jó lesz.
Wiles kissé türelmetlenül nyitotta ki az ajtót és kikémlelt. Dobbs haladt el az ajtó előtt. Az ágyban fekvő vörös szakállú hangosan rákiáltott:
– Halló! Idegen!
Dobbs a kiáltásra megállt.
– Jöjjön csak ide!
Dobbs szokása szerint félénken lépett a szobába.
– Nem tudom, ki ön és nem is vagyok rá kíváncsi!
– szólt a rőtszakállú, meg sem mozdulva a takaró alatt. – Hallgasson ide. Ezt az embert Wilesnek hívják. Én meg Josh Sibblee vagyok Fresnóból. Kalifornia negyedik választókerületének képviselője. Itt fekszem, mindkét kezemben töltött revolver. Itt fekszem és igyekszem uralkodni magamon, nehogy ennek az ocsmány görénynek a koponyáját szétloccsantsam. Érzem, már nem tudom magamat soká fékezni. Azt akarom mondani magának, idegen, hogy ez a görény itt, ez a Wiles, megkísérelte, hogy Josht megvesztegesse. Jo^.h itt fekszik most szelíden, mint egy bárány, csak a választóira gondol és abban reményke-
102
– De tisztelt Sibblee úr, itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lenni – kiáltotta Willes.
– Tévedés! Lebbentse csak föl a takarót! Egykettő!
– Nem, nem – védekezett gyorsan Wiles, amikor a bamba Dobbs eleget akart tenni Kalifornia negyedik választókerületi képviselője szíves felszólításának.
– Kérem, lökje ki ezt az alakot a szobából! – rimánkodott a tiszteletre méltó Mr. Sibblee – mielőtt megfeledkezem magamról és lepuffantom. Odahaza megjósolták nekem, hogy még lecsuknak, ha sokáig tart ez az ülésszak. Idegen! Ha van a szívében emberi érzés – üvöltötte most a vörös szakállú – lökje ki innen ezt az ocsmány alakot! Mondom! De gyorsan!
Dobbs halálsápadt lett és tétovázva tekintett Wilesre.
Ekkor megmozdult a takaró. Wiles és Dobbs egyszerre estek az ajtónak
és a következő pillanatban az ajtó igen határozottan becsapódott Fresno
képviselőjének csőre töltött revolveréi előtt.
A tiszteletre méltó Pratt C. Gashwilernek, az Egyesült Államok parlamentje tagjának természetesen sejtelme sem volt az iménti épületes jelenetről. A titok egyébként Dobbsnál is jó helyen volt és a puritán képviselő kezében is. Mr. Wiles, aki nem nagyon örült volna, ha a dolog nyilvánosságra kerül, ismerve az emberek jellemét, bizonyos volt benne, hogy Fresno eredeti modorú, temperamentumos népképviselője megelégszik azzal, hogy a saját jó hírét megvédte és nem fog nyilvánosan botrányt rendezni. Ami pedig Dobbsot illeti, Wiles tudta, hogy éppen úgy bele van keverve ebbe az ügybe, mint Gashwiler maga és így saját érdekében hallgatni fog. Ahogy ez már az ilyen jóindulatú, de gyenge jellemű emberekkel történni szokott, szegény Dobbsot az ország összes csirkefogója cimborájának tekintette.
Mindebből világos, hogy semmi sem történt, ami Gashwiler biztonságérzetét megrendíthette volna. Mihelyt az ajtó bezárult Mr. Wiles mögött, a tiszteletre méltó képviselő úr megfogalmazott egy levélkét és azt egy csokor kíséretében gyorsküldönccel útnak bocsátotta. A csokor drága és különlegesen ízléstelen volt. Színösszeállítása már magában is elképesztő. De Gashwiler ráadásul még zsíros ujjaival át is rendezte ezt a bokrétát. Azután hozzáfogott az öltözködéshez. Ez a művelet általában kevésbé bájosán vagy festőién hat a férfiaknál, mint a nőknél. A kövér Gashwilernél azonban egyenesen kellemetlen látványt nyúj-
104
Bármilyen megnyugtató és örvendetes volt is az eredmény Mr. Gashwiler számára, az érdektelen szemlélő nem lett volna vele egy véleményen. Vannak bizonyos férfiak, akiken a „Divat", ez az alattomos tolvaj, úgy bosszulja meg magát, hogy ruhájuk örökké újnak látszik. Sohasem tűnik el onnan a ragyogás, amely folytonosan a szabó serény vasalójára emlékeztet és a nadrág is úgy hat, mintha az állandó vád, örökös bűnjel arculatát öltene. Mr. Gashwiler ünnepi öltözetében azt a benyomást keltette, hogy minden, amit visel, a legeslegújabb. Hiányzott belőle az a finomság, amely a legjobbat is éppen csak megfelelőnek tartja.
„Legújabb fazon, csak 15 dollár!" A tiszteletre méltó törvényhozó széles hátán szinte ez volt olvasható, mintha az áruház céduláia még rajta lett volna.
Egy rövid óra után, így kiöltözve, Gashwiler öntelten, nagy peckesen követte * az előreküldött levélkét és a csokrot. A ház, ahova igyekezett, ezelőtt egy külföldi követ lakása volt. Ez a követ a maga kormányát egyetlenegy lényegtelen, azóta teljesen elfelejtett szerződéssel, de annál több fogadóestéllyel és ebéddel képviselte. Ezeket az estélyeket néha még emlegetik a vendégek, ha megfordulnak a szalonban, melyből azóta komor, amerikai fogadószoba lett.
– Különös! Különös! – szokta mondani az elragadó Mr. X. – hidd el nekem, kedvesem, hogy ugyanebben a szobában találkoztam a kitűnő Marquis de Monté Pióval.
105
– Istenem! ön itt? Hogy változik minden! Emlékszem, hogy amikor utoljára ebben a házban jártam, az a megtiszteltetés ért, hogy de Castenet grófnővel társaloghattam egy órát, igen, egy órácskát, azon az erkélyen, ott.
Amikor ugyanis a föntebb említett kegy elmés urat, a követet hazahívták, az épületet családi penzióvá alakították át, melyet azóta egy miniszteri titkár felesége vezetett.
Talán az egész ház múltjában semmi sem volt olyan különös és elgondolkoztató, mint jelenlegi tulajdonosának a története. Roger Fauquier negyven éven át volt tisztviselő. Szerencsét, de egyúttal balsorsot is jelentett a számára, hogy igen korán olyan állásba került, melyhez alapos és teljes szaktudás kellett. Bizonyos formák ismerete és egy olyan közgazdásznak a rutinja, aki az államháztartásban milliók felett rendelkezik. Fauquier igen sovány fizetésére volt utalva, mely szolgálati éveivel, ahelyett, hogy növekedett volna, folyton csökkent. Sok egymást követő rezsimet látott bimbózni, virágozni és elhervadni. Állását mindig meg tudta tartani, mivel minden újabb főnökének és hivataltársának szüksége volt a tudására és szakismeretére. Egyszer ugyan az egyik új miniszter haladéktalanul elbocsátotta, hogy helyet csináljon pártjának egyik tagja számára, akinek hatalmas intellektuális érdemei voltak egy politikai hadjáratban. Ezek az érdemek nyilván alkalmassá tették bármilyen megbízatásra. Rövidesen azonban arra a nyugtalanító fölfedezésre ébredtek odafönn, hogy az új hivatalnok helyesírási és nyelvtani tudása még csekélyebb, mint
106
Mivel Mr. Fauquier „született úriember" volt. akinek ezelőtt úri passziói voltak és nem takarított meg semmit, most felesége is be kellett hogy álljon a kenyérkereső emberek közé. Mrs. Fauquier hát a déli népekre jellemző kedves vendégszeretetét több-kevesebb sikerrel, pénzkeresésre igyekezett felhasználni. De mivel a szegény jó Fauquier maga sohase tudta rászánni magát, hogy egy úriembernek számlát nyújtson át és mivel a legjobb déli családok ivadékai még mindig vagy vártak egy állásra, vagy éppen most tették ki őket a hivatalukból, az üzlet csak nem akart fölvirágozni. A penziónak azonban 4dtűnő híre volt és a legjobb körök látogatták. Már magában érdekes volt az öreg Fauqiert a régimódian megterített asztalfőn látni és hallgatni, amikor adomákat mesél, régi, elhalt emberekről. Fauquiert adomázgatásában csak olykor-olykor zavarta meg egy-egy türelmetlen hitelezőnek a látogatása.
Mr. Fauquier vendégei közül néhányat „kis családjának" nevezett. Ezek közül legérdekesebb volt egy kökényszemű hölgyecske, aki mindenkit elragadott és akiről mindenfelé azt beszélték, hogy igen kacér. A hölgyecske társaságbeli „tévelygéseit" azonban
107
De azt hiszem, hogy ez a szép asszonvka bennünk, nős és dereshajú férfiakban láthatta legfőbb támaszát. Mert szigorúan véve, éppen a „páter familias": a családapa – a nyugodt, hiú, jól nevelt, bölcselkedő. kissé elhízott öregúr az, akinek ezek az impulzív, adakozó istennők társadalmi rasvogásukat köszönhetik. Mi, érett férfiak, nem szeretünk gánc^oskodni. Mi megmosolvocnuk a balgaságot, amit feledéseink és leánvaink bűnnek bélyegeznek. Ha ,.a felünket nem is lehet elcsavarni", azért mindig hat ránk egv csinos arcocska báia. Mi, annyi kedves tapasztalat birtokában le tudjuk m^Punkban csökkenteni annak a véleménynek az értékét, amit Éva leányai egymásról kinvilatkoztatnak. Mi szeretiük. ha a mi kis barátnőik csillog-raevog. Csak a pillék perzselik mes olcsó kis szárnyacskáiukat a lángban! De miért is ne lenne ÍE?V? Ha a természetnek is úgy tetszett, ho<?v több pillét teremtsen, mint gyertyát! Ugyan mit! Hagyjátok azt a csinos teremtést, akár leány, akár feleség, akár özvegy, hadd repkedjen, hadd tetszelegjen egy kicsit'
108
Szerettem volna néhány szóval jellemezni Hopkinson urat. De igazán nem tudom, mit mondjak róla? Találóan Hopkinsonné férjének lehetne nevezni. Jókedvű férfiú volt.
Egyszer néhány társaságbeli dáma igyekezett neki megmagyarázni, hogy felesége viselkedésén kötelessége volna megbotránkozni. Ügy hírlik, Hopkinson vidám szívvel és igen barátságosan megígérte, hogy a jövőben igyekezni fog megbotránkozni. Bár alig hihető – de azt is mesélik –, hogy egyszer a fiatal de Lancy (a belügyminisztériumból) neki (Hopkinsonnak) bizalmasan bevallotta, mennyire féltékeny egy riválisára és közölte vele a hétpecfsétes titkot: minden joga megvan rá, hogy feleségétől (mármint Hopkinsonnétól) nagyobb hűséget várjon! A jóindulatú birka erre állítólag biztosította de Lancyt őszinte együttérzéséről és megígérte neki, hogy minden befolyását latbaveti Mrs. Hopkinsonnál az érdekében. (Mármint de Lancy érdekében.)
Igyekezett de Lancynak megmagyarázni:
– Tudja, ő jelenleg nagyon elfoglalt és ezért talán az utóbbi időben kissé figyelmetlen lett. Már ilyenek a nők. De ha én nem tudnék nála semmit sem elérni, akkor szólok Gashwilernek. Igyekezni fogok, hogy ő is latba vesse a befolyását a feleségemnél. No és most
109
Virágcsokrot látni Mrs. Hopkinson asztalán, nem volt ritkaság.'De Mr. Gashwiler csokra számára ma nem volt ott hely. A lehetetlen színösszeállítás sértette Hopkinsonné ízlését. Lám, az ízlés minden más női erény hajótörését is túléli. Mivel másra nem tudta fölhasználni, apró csokrokat kötött belőle a többi udvarló gomblyukai számára... Mikor azonban most a kövér képviselő megjelent, kezét szívére szorítva, elébe sietett.
– Szívből örülök, hogy eljött. De maga gonosz, alig egy órája úgy megijesztett engem.
Mr. Gashwiler vidáman elcsodálkozott.
– Mit követtem el, drága Mrs. Hopkinson?
– Csak ne tettesse magát! – felelte álmatagon. – Mit követett el? No, szép dolog! Egy csokrot küldött nekem. Ne is tagadja! A virágok összeállításában azonnal fölismertem a maga ízlését! De a férjem éppen itthon volt. Hiszen tudja, hogy ő milyen féltékeny. Kénytelen voltam elrejteni előle, ígérje meg nekem, hogy soha, de soha többet nem fog ilyesmit tenni!
Mr. Gashwiler udvariasan tiltakozott.
– Nem! Nem! Komolyan mondom. – Így az asszony. – A dolog nagyon felizgatott. Észre kellett, hogy vegye, mennyire elpirultam – kiáltotta.
Ennek a vastag hízelgésnek az ostyájában adta be Gashwilernek a dolgot. Mr. Gashwilert mindenesetre legyőzte az a leányos báj, ahogy azt mondta. Hanem azért meg merte kérdezni:
– De miért lett a férje most hirtelen féltékeny?
110
– Persze, hiszen nyugodtnak látszott, a ravasz! De ön nem tudja, milyen botrányt rendezett, mikor mindenki elment.
– De hiszen – felelte a gyakorlatias Mr. Gashwiler csodálkozva – Simpson a férjének egy szerződést adott, ön is tud róla. Olyan pecsenyét adott neki, amely megér ötvenezer dollárt.
Mrs. Hopkinson méltóságteljesen tekintett Gashwilerre. Már amennyire öt láb harminc (vagyis 159 cm-es) magassága (melyből az utolsó 9 cm egy szalmaszőke hajpiramisból állt) ezt lehetővé tette – meg a loknik, a mosolygó kék szempár és karcsú dereka.
Lesütötte a szemét: – ön elfelejti, hogy férjem szeret engem – „rebegte".
Ebben a pillanatban nem csapongó lepke volt már, hanem bűnbánó Magdolna. Ez a póz nagyon illett neki. De mivel ezt a pózt eredetileg egy ártatlan fehér, világoskék szalaggal megkötött ruhában gyakorolta, most nem volt teljesen összhangban e fodros, rózsaszín díszítésű, levendulaszínű öltözettel. Pedig az a nő elveszett, akinek erkölcsi kijelentése és ruhája között nincs meg az összhang. De Mrs. Hopkinson hazárdul játszott és mindig győzött.
Az egész dolog hízelgett Mr. Gashwilernek. A legnagyobb kéjencnek is tetszik az erény látszata.
– De az ilyen báj és tehetség, mint az öné, tisztelt asszonyom, az egész ország tulajdona! – mondta kenetteljesen. És igyekezett egy mozdulattal, mely félig méghajlás, félig vívólépés volt, ebben az esetben az „egész országot" képviselni. Aztán hozzáfűzte:
111
– De kedves barátom, megígértem az én Josiah-mnak, hogy mindezt a kacérkodást abbahagyom. Ha az én lelkiismeretem tiszta is, maga legjobban tudja, mit pletykáinak össze mindjárt az emberek! És a férjem hallja mindezt. Látja, épp tegnap este is a patagóniai ügyvivő estélyén az összes nők nekem estek, mert én nyitottam meg a miniszterrel a táncot. Mintha egy férjes asszonynak, akinek az ura államérdekeket képvisel, nem lenne kötelessége egy baráti nagyhatalom képviselőjével udvariasan és illően viselkedni!
Mr. Gashwiler azon gondolkozott, hogy Hopkinson legújabb üzlete (sózott húst és konzerveket szállított az Egyesült Államok hadseregének) hogyan hathatott nejére úgy, hogy az meghallgatott egy külföldi herceget. De ezt a gondolatmenetet bölcsen magának tartotta meg. Viszont mivel nem volt diplomata, nem állhatta meg, hogy legalább a Garcia-ügyre vonatkozólag el ne mondja:
– Én eddig abban a hiszemben voltam, hogy Mr. Hopkinsonnak nincs ellene kifogása, ha ön érdeklődik ez iránt az ügy iránt. Hiszen ön tudja, hogy néhány részvény...
Mrs. Hopkinson türelmetlen mozdulatot tett.
– Részvények! Az égre kérem, kedves Gashwiler, ne juttassa eszembe ezt az utálatos szót. Részvények! Szinte rosszul leszek, ha hallom! Hát önök, férfiak, már semmi egyébről sem tudnak beszélgetni egy asszonnyal?
112
– Mr. Wiles!
Gashwiler felugrott. Mrs. Hopkinson nem mozdult, de székét ügyesen és finoman néhány arasszal eltolta Gashwilertől.
– Ismeri ön Mr. Wilest? – kérdezte barátságosan.
– Nem! Azaz én... igen, én... már álltam vele üzleti összeköttetésben – felelte Gashwiler, miközben indulni készült.
– De hát ne siessen úgy! t– mondta kérlelve az asszony – kérem, maradjon még!
De Mr. Gashwiler okossága győzött az udvariasságán. Kissé idegesen válaszolt:
– Nem maradhatok. Jobb, ha én most megyek. Gondolni kell arra, amit maga épp az imént az emberek botrányéhségéről mondott. Nem szükséges, hogy ennek a Mr.....hm... Mr. Wilesnek rólam említést tegyen.
Nagy hirtelen ügyetlen kísérletet tett, hogy megszorítsa az asszony kezét és már kint is volt. Mr. Wiles és Mrs. Hopkinson között a beszélgetés
8 Harte: Egy bánya története 113
– Gashwiler ismer egy nőt, akiről azt állítja, hogy segítségünkre tud lenni a spanyol lánnyal szemben, aki közénk pottyant, bizonyítékokkal a kezében, csinos pofikával, varázserővel és ki tudja még mi mindennel! önnek meg kell tudnia, ki az a Gashwilerféle segítőtárs.
– De miért szükséges ez? – kiáltotta nevetve az asszony.
– Mert nem nagyon bízom ebben a Gashwilerben. Bármelyik csinos arcú kis nő, akinek csak egy csöpp esze van, az orránál fogva tudja vezetni. Igen és bajba keverhet minket is vele együtt.
– Nem, higgye el, Mr. Gashwiler nem olyan kelekótya, mint ahogy ön gondolja, Mr. Wiles.
– Megengedem. De a nőkkel szemben... Szóval, attól tartok, hogy ez az asszony az ujjai köré tudja csavarni.
– Az meglehet! – mondta Mrs. Hopkinson hamiskas mosollyal.
– Szóval ön ismeri?
– Nem olyan jól, mint ahogy Gashwilert – válaszolta Mrs. Hopkinson elkomolyodva. – De szívből kívánom, bár ismerném azt az asszonyt is éppen olyan alaposan.
– Nos, azt mindenesetre meg tudja mondani, hogy meg lehet-e benne bízni? ön nevet... pedig a dolog nagyon komoly. Az a nő...
Mrs. Hopkinson bájos pukedlit csinált a kancsal, szkeptikus úriember előtt:
– C'est moi! Én vagyok!
Thatcher gőzerővel dolgozott. Mostani tevékenysége közben keveset gondolt a fiús kis festőnőre, aki" vendége volt a bányában. Ez a feledékenység jellemző rá.
Jelenleg a bánya volt egyetlen szerelme, minden idejét lefoglalta, ingatagságával elkeserítette és állandóan a legnagyobb odaadást és önfeláldozást kívánta tőle. Lehet, hogy ezt Carmen is látta. Lehet az is, hogy azt remélte: idővel – és okkal-móddal egyszer majd kiütheti ezt a versenytársat a nyeregből. Egyelőre azonban folytatta munkáját, festegetett. Sajnos, nagyon csekély anyagi eredménnyel.
Kaliforniára is áll, hogy senki se próféta a saját hazájában. A tájképfestést akkoriban nálunk még nem ismerték. Egy híres művész-zseninek kellett eljönnie, hogy az ittenieket a tájképek szeretetére megtanítsa. Az emberek nem keresték annak az ábrázolását, ami állandóan az orruk előtt volt. Amit napról napra saját szemükkel láttak és egy csöppet sem becsültek, így történt aztán, hogy a kis Carmen kénytelen volt mindenféle engedményt tenni, hogy izmos kis testét valahogyan táplálni tudja. Elkalandozott más vidékre. Kerámia, bársony- és porcelánfestés, misekönyv-díszítések – ilyesmiket csinált. Birtokomban van két viaszvirág, egy égő fukszia és egy elragadó dália. Ezeket akkoriban néhány fillérért vettem tőle.
Miközben a kaliforniai közönség tűrte, hogy ez a kis művésznő az éh halál szélére kerüljön, egyik képe
8 * 9 115
Thatchernek nem volt tudomása ezekről a harcokról és diadalokról. De nagyon meglepődött, mikor egy decemberi napon a következő sürgönyt kapta:
Jöjjön azonnal Washingtonba!
Carmen de Haro
„Carmen de Haro!" Thatcher feje túlságosan tele volt más dolgokkal. Az első pillanatban alig tudott rá visszaemlékezni, ki is az a Carmen de Haro! Annyira távol állott tőle, hogy egy szerelmi történet hőse legyen!
Először meghökkent, aztán szemrehányást tett magának, mert lassanként ismét eszébe jutott ez a tiszteletre méltó kis alak, aki olyan vitézül megvédte magát vele szemben és „elbujdosott". Thatcher úgy érezte, hogy hűtlen volt önmagához. Csúnyán viselkedett ezzel a lánnyal, aki őszintén bevallotta, hogy ellenfelének a húga.
Mégis, mi indíthatta arra a lányt, hogy sürgönyözzön? Mit keres Washingtonban? Becsületére legyen mondva Thatchernek, ezeket a kérdéseket nem azért vetette fel, hogy valami érzelgős, romantikus feleletre jusson. Szerény természet volt és a nőkkel való viszonyában nem becsülte túl magát. Ez sohasem baj. Noha vannak, akiket a vakmerőség levesz a lábukról, a nők legnagyobb részének az önérzetes türelem tetszik. Ha a nőnek magának is harcolni kell a szerelemért, jobban meg tudja azt őrizni és becsülni.
116
„Előnyös volna, ha ön is ide jönne. Roscommon itt van és azt beszélik, hogy mostanában felbukkant itt Victor Gardának egy unokahúga, egy divatos festőnő, aki igyekszik rokonszenvet kelteni az itteni társaságban az öreg mexikói iránt. Nem tudom, vajon az ellenpárt valami bizonyítékot remél-e tőle, de amennyire informáltak, ez a nő csinos és ügyes és máris meg tudta nyerni több fontos személyiség rokonszenvét."
Thatcher rosszkedvűen tette le a levelet. Lám, erős férfiak is, adott esetben éppen olyan könnyen válnak következetlenekké, mint gyönge nők. Most hirtelen tudatossá lett benne, hogy szereti a kis festőnőt és hogy mióta elhagyta őt, csupán „tűrt" és „szenvedett". *
Milyen jogon bontakozott ki ez a „kis bimbó", akit szeretett, hogy talán valamelyik halálos ellensége „leszakítsa" és elhervassza?
Nem egyezett ügyvédje véleményével, nem hitte, hogy Carmen képes lenne ellenségei malmára hajtani a vizet. Sokkal jobban bízott a maga férfias igazságérzetében. De mégis sok minden izgatta Thatchert. A leány a fővárosban bizonyára befolyásnak van kitéve. Pénz és hízelkedés veszi körül, így vagy úgy, Thatcher nyugtalankodott, anélkül, hogy tisztában lett volna vele, hogy mitől vagy kitől fél.
Most egyszerre szilárdan meg volt győződve róla,
117
Azonnal sürgönyzött San-Franciscóba és mivel a hajóról már lekésett, helyet biztosított magának a washingtoni transzkontinentális vonatra. Azután ismét mást gondolt. Jobb volna nem utazni! No, de ha már egy lépést megtettünk, hát csak tovább! Ha hamis irányban történt is, inkább folytatta, semhogy következetlenségét bevallia magának.
Abban az időben az amerikai transzkontinentális vasúthálózatnak még csak igen kis része volt kiépítve, egvik pillére a még kiépítendő úi szakasznak, mely ezt a vad. puszta területet m^id áthidalja. Ha az utazó Fenóban kiszállt a vonatból, elbúcsúzhatott a civilizációtól is. Űtiát Nebraska határáig csupán az ősi Kivándorló-ösvénven folytathatta vad pusztákon át, ahol csak a vasúttársaság lófogatú bérkocsmi közlekedtek. Kivéve az „ördög-kanyon" és a Szikláshegvség egv részét, ez az út rendkívül unalmas és kietlen volt. A Rorkv Mountains hágóinak kooár. zord táiai nemigen felezték ki ennek a vidéknek állítólagos költészetét. Inkább New-England síkságainak egyhangú távlataira emlékeztettek. Az út sivár egyhangúságban telt. Az apró kényelmetlenségek iobban túlfeszítették az idegeket, mintha komoly baleset történt volna. Gyakran előfordult, hogy az emberek szinte megbolondultak tőle. Hank Monk, az egyik kocsis szánakozva szokott mesélni egy-egy utasáról, akinek az idegei egy-kettő felmondták a szolgálatot.
118
Az őrültség nyilvánvaló bizonyítéka lehetett, hogy a szerencsétlen utas a megboldogult Mr. Benjámin Holliday ellen dühöngött. Aki ezt a nagylelkű és elegáns kaliforniait személyesen ismerte, rögtön tiszában lehetett a szóban forgó utas elmebeli állapotával. Hiszen Ben Holliday rokoni kapcsolatba került egy külföldi arisztokrata családdal is.
Thatcher régóta jól ismerte a hegyvidéket, ezért türelemmel és cinikus egykedvűséggel tűrte kaliforniai honfitársainak nyerészkedési módszereit. Ha valakiről, aki ezen az útvonalo^ utazott, föltették, hogy nem tiszta dologban jár, meglehetősen csekély rokonszenvvel fogadták. Ennek pedig mindenki ki volt téve. Thatchernek nagyon jól jött szívós akaratereje és egykedvűsége. Mukkanás nélkül fogyasztotta el a szűkös ebédeket. Elviselt minden fáradalmat. Időnként még a kocsis is megdicsérte „türelméért". Ez a „türelem" persze főleg a postakocsi-társulat tűrhetetlenségének tűrését jelentette. Igaz, volt idő, amikor megbánta, hogy nem a hajóutat választotta. De aztán úgy érezte, hogy szegről-végről ő most tulajdonképpen egy bojkott-társaságnak, az Éberek Társaságának tagja, mely megesküdött, hogy ott, ahol csak tud, ár-
119
Thatchernek mindenesetre volt kedve és ideje útitársait jókedvű tréfákkal szórakoztatni és nekik apró szívességeket tenni, ha alkalom adódott. Annyira meg tudta nyerni Yuba Bilit, a kocsist, hogy az felajánlotta neki a jobboldali ülést, maga mellett a bakon.
Thatcher zavarba jött.
– De hiszen ezt az első ülést már lefoglalta az a másik úr, Sacramentóból. Még külön rá is fizetett, hogy megkapja. A neve ott áll a maga listáján.
Yuba Bili gúnyosan nevetett.
– Avval én egyáltalán nem törődöm. Még ha ezt az egész tragacsot is kibérelte volna, az elülső keréktől a hátulsóig, ördög és pokol! Csak nem képzeli, hosy el hasvom rontani a jókedvemet avval, hogy egy ilyen alakot hagyok magam mellett ülni. És méghozzá milyen szeme van! Az áldóját! Őrizzenek meg a szentek az ilyentől! Itt pusztuljak, ha nem igaz,
120
– De ő mégiscsak megfizette a pénzt és az ő számára van ez az ülés lefoglalva.
– No, no – morogta Yuba Bili. – Lehet, hogy a társaság irodájában le van foglalva, de nálam nem. Ideje, hogy bizonyos személyek végre megértsék: kint a síkságon, én, Yuba Bili vagyok az úr és senki más.
Ezt az utasok legnagyobb része is természetesnek találta.
Thatcher a ravasz tekintetű idegenhez fordult:
– Ügy vélem, Yuba Bili mester ezen a szomorú pusztaságon éppen olyan teljes hatalommal bír, mint egy hajó kapitánya kint az óceánon.
Mr. Wiles barátságosan igent intett a fél arcával, míg arcának másik fele némi bosszúvágyat fejezett ki Yuba Bili irányában. Thatcher nem tudta, hogy egyik legnagyobb ellenségét protezsálja. Sikerült neki Yuba Bilinél elérni, hogy Wüest visszahelyezze jogaiba. Wiles köszönetet mondott neki és lekötelező hangon megkérdezte:
– Remélem, még hosszú ideig lesz szerencsém élvezni az ön társaságát?
121
– Washington vidám város a parlamenti ülésszak alatt – mondta Wües, remélve, hogy többet is megtud útitársa felől.
– Üzleti ügyben utazom – mondta Thatcher. Az utazás harmadik napján a Pine-Tree-Orossing- hoz, a Fenyőfa-Útkereszteződéshez értek. Itt egy kis apróság történt, ami még jobban fokozta Yuba Bili „szimpátiáját" Wiles iránt. Ugyanis amikor Bili kinyitotta a postakocsi kétszeresen lezárt tartóját, mely kizárólag bizonyos expressz-csomagok és az utazó-társulat értéktárgyainak megőrzésére szolgált, Wiles a csomagok alatt egy kis fekete bőrkoffert pillantott meg. Tréfásan így kiáltott fel:
– Ni csak' Maga poggyászt is tart itt?
– Csak ritkán – válaszolta kurtán Yuba Bili.
– Akkor, úgy látszik, a kis koffer kincseket rejteget?
– Annak az úrnak a tulaidona. akinek a helvét ön elfoglalta – morogta Ynba Bili. aki. hogv iobhan káromkodhasson, úgv állította be a dolgot, mintha Wiles volna a betolakodó. – És ha ő jónak tartja a ,,mi vegve5: társaságunkban" a kofferét zár alatt tartani, úgv hát ahhoz senkinek semmi köze és senkinek sincs ioöa amiatt a pofáját iártatni. – Bili egyre jobban belelovalta magát. – ördög és pokol! Szeretném tudni, ki parancsol tulajdonképpen ezen a talyigán? Hé? Azt hiszi maga. mert itt fenn gubbaszt az első ülésen, hogv maga parancsol? Talán azt képzeli, hogy evvel az átkozott kan csal szemével túllát a sarkon és hogy maga el tudna egv ilven fogatot dirigálni... a maga ferde kukucskálójával?...
Itt abba kellett hagynia Bilinek. Thatcher részvétet
122
Negyednapon nagy hóviharba kerültek. Éppen a sivár fennsíkra kapaszkodtak fel, hol majdnem 600 angol mérföldön át vezetett az útjuk. Mire elérték a következő állomáshelyet és nagy nehezen átvergődtek a hófúváson, a lovak teljesen kimerültek. Kétségesnek látszott, hogy folytatni lehet-e az utazást. Egyes utasok szánkót akartak bérelni, mások meg csak a kedvező idő beálltával akarták folytatni az utat. Csupán Yuba Bili akart azonnal indulni, tekintet nélkül a hóviharra.
– Még kétórai kapaszkodó és elérjük a fennsíkot – mondta határozottan. – Ott olyan erősen fúj a szél. hogy gvorsan ma<?a előtt fog tol^i bennünket. És olvan mérgeden fúj, hosv az é<rből hulló havat azonnal le^inffália a hasadékokba. Én áthajtok ezzel a péffv kerékkel tíz ilyen hóviharon, míg masuk nem tudnak egy ilven szá"tRlpú skatulyával egy egyszerű fuvallaton se átvergődni. *
Bili is mélven megvetette a szánt, mint minden kaliforniai nostakocsis. Thatcher jól tudott olvasni az emberekben, mindenben Yuba Bili mellett volt, aki különben tekintélyével már el is vágta a gordiusi csomót:
– Aki itt akar maradni, maradjon, aki meg szánkón akar gnbbas/kodni. tegye meg. Ügvis itt áll egy a csűrben. De aki velem és pihent vo^tatólovakkal akar uta7m. az szálüon be. És aztán előre!
Mr. Wiles úgv döntött, hogv a csűrben álló szánt bérli ki. Ketten-hárman ott akartak maradni és megvárni a következő arra menő postakocsit. Csak That-
123
Ez a hercehurca persze időveszteséggel járt. Mivel a vihar tovább dühöngött, a kocsit tető alá húzták. Az utasok letelepedtek a tűz mellé, mely vígan lobogott az állomásépületben és Yuba Bili csak éjfél után kezdett hozzá, hogy az új lovakat befogja.
Wiles szánkója éppen abban a pillanatban siklott ki a csűrből, mikor Bili belépett oda.
– Szerencsés utat! – kiáltotta Wiles.
Bili nem méltatta feleletre, hanem Wiles kocsisához fordult és mintha egy csomag kikézbesítésére adna utasítást, kurtán odakiáltotta neki:
– Tedd le Rawlingsnál!
Hátulról megkerülte Wiles szánját és hozzáfogott a vontatólovak befogásához.
Amikor Yuba Bili ismét megragadta a eveplőt, a hold már fölkelt. Mihelyt fölértek a fennsíkra, a vihar kézzelfoghatóan be akarta bizonyítani, hogy Yuba Bilinek volt igaza. Az út ugyanis jókora darabon mintha tükörsimára lett volna seperve és kőkeményre fagyott. De nem sokkal odább három láb magas hótorlasz zárta el az utat.
Yuba Bili nem sokáig habozott, hanem a lovak közé váeott és keresztül vitte a kocsit a hóakadály egy ré^én. A hótorlasz másik részét sikerült neki megkerülni. De aliphoey lepvőzték ezt az akadálvt. a koc'n hirtelen vészióslóan oldalra billent és az egvik elül=ő ker^k kireDÜlt a sötétbe. Bili visszarántotta a lovakat. Mielőtt azonban ennek a lökésnek az ereiét meg lehetett volna akasztani, e<?vik hátsó kerék is lecsúszott a tengelvről. A koc»i himbálózni kezdett, előre, majd hátrabillent és végül megállt,
124
Az utasok ismerték Yuba Bilit, és türelmesen várakozva, a helyükön maradtak. Még nem tudták, hogy mi okozta a bajt. Végül megszólalt az elülső ülésről Thatcher hangja:
– Mi történt, Bili?
– Nincs egyetlen átkozott szög sem ebben az egész istenverte talicskában! – hangzott a felelet.
Halotti csönd követte ezt a bejelentést. Yuba Bili tehetetlen dühében most szinte haditáncot járt. „Blank the blank enchanted thing tó blank" – kiáltotta a vadnyugati átkot – s szájáról csak úgy mennydörögtek ezek a szavak, a Vadnyugaton úgy látszik még mindig lappangó régi démonhit cifra szavai.
– Ki tehette ezt? – kérdezte Thatcher.
Yuba Bili először nem felelt, a poggyásztartóhoz ugrott, kinyitotta és dühtől tajtékozva ordította:
– Az az átkozott fickó, aki ellopta az ön táskáját... az a gazember Wiles.
Thatcher nevetett.
– Emiatt még nem kell, hogy a haját tépje. Ne búsuljon, Bili. Csak egy színes ing, egy tiszta gallér és néhány irat volt benne.
125
– Azt akarja mondani, hogy a kofferjében semmi értékes holmi nem volt?
Thatcher nevetve válaszolt:
– Semmi fontos.
– És az az átkozott Wiles nem detektív volt?
– Azt hiszem, nem.
– Jól van. – Yuba Bili sóhajtott és megfordult, hogy a kocsit ismét kerekeire emelje. Egy másik utas igyekezett megvigasztalni.
– Nem tesz semmit, Bili. Majd nyakoncsípjük azt a gazember Wilest Rawlingsnál. – S lelki szemeivel már látta is, mikor lefülelik.
Yuba Bili gúnyosan nevetett.
– Nyakoncsípni! Igen, ha nem kellene visszatérnünk az előbbi állomásra! És mielőtt onnan elindulnánk, ő már az új lovakkal régen útban van Clarmont felé. Égy ilyen alakot megfogni! No hiszen! Egy ilyen mákvirágot utolérni!
Nem volt más megoldás, vissza kellett térni az állomásra és ott bevárni, amíg a kocsit rendbehozzák. Ezalatt Yuba Bili ismét félrehívta Thatchert.
– Én az első perctől kezdve nem bíztam ebben a kancsal gézengúzban. De ilyesmire mégsem gondoltam. Azt hittem, elég, ha szemmeltartom az ügyeket és a maga poggyászára különösképpen vigyázok. De hogy minden eshetőségre bebiztosíthassam magunkat, és hogy a dolgokat „egyensúlyban tartsam", leemeltem annak a gazembernek az utazótáskáját a szánkóról, még mielőtt megugrott. Nem tudom, hogy jó cserét csinált-e, de így legalább alkalomadtán felelősségre tudja vonni azt az alakot, hacsak ő nem
126
Ezzel Mr. Wiles fekete útitáskáját a meglepett Thatcher elé tette.
– De Bili... legyen esze! Én nem fogadhatom ezt el! Nem esküdhetem meg rá, hogy Wiles vitte el a táskámat... ez nem lehet, komám, érti? Nekem nincs jogom ennek az embernek a tulajdonára még akkor sem...
De Bili letorkolta:
– Tartsa meg a bölcsességét magának! Én elvállaltam, hogy vigyázni fogok az ön poggyászára. Ez nem sikerült nekem, legalábbis ezzel az aljas gazemberrel szemben nem tudtam megvédeni. Vigye el elevenen az ördög! Itt van egy koffer. Én nem tudom, kié. Fogja! És kész!
Thatcher félig nevetve, félig megzavarodva, de még mindig ellenkezve, kezébe vette a táskát.
– Kinyithatja az én jelenlétemben – javasolta Yuba Bili méltóságteljesen.
Thatcher mosolyogva megtette. A koffer tele volt iratokkal és aktákra emlékeztető okmányokkal. Az egyiken feltűnt Thatchernek a saját neve. Szétnyitotta és átfutotta. A mosoly elhalt az ajkán.
– Nos, mit gondol, jó cserét csináltunk? Thatcher még mindig az iratokba volt elmerülve.
Majd Yuba Bili várakozásteljes arcába nézett. De csak ennyit mondott:
– Jól van, Yuba Bili, remélem, jót!
Yuba Bilinek igaza volt. Wiles nem pocsékolta el az idejét Rawlingsnál. Mielőtt még Bili összetört kocsijával visszavergődött az előbbi állomásra, Wiles már elvágtatott egy gyors lovon, így két órával megelőzte a sürgönyileg utánaküldött elfogatóparancsot. Dél felé, Denver irányában menekült, óvatosan elkerülve a főútvonalakat és a veszélyes sürgöny állomásokat. Átkelt a Missourin, mielőtt Thatcher elérte volna Julesburgot. Mikor Thatcher Omahába érkezett, Wiles már St. Louisban volt. És amikor a Higanybánya Társaság hőse elhagyta Chicagóban a Pullmann-kocsit, Wiles már a főváros utcáit rótta. Kancsal barátunknak még maradt elég ideje, hogy Thatcher kis fekete táskáját undorral a Platté hullámaiba süllyessze, minthogy nem talált benne semmi mást, csak néhány érdektelen levelet és a legszükségesebb ruházati cikkeket. Hosszasan elmélkedett rajta, hogy az emberek miért is nem viszik magukkal az útra fontos okmányaikat és értéktárgyaikat. Aztán elővigyázatosan nyomozni kezdett a maga kofferje dolgában, annak jelentős tartalma miatt.
De ezekre a kellemetlenségekre igyekezett mennél kevesebbet gondolni. Egyébként igen meg volt elégedve az ügyek állásával.
Mrs. Hopkinson vidáman mondta:
– A dolog teljesen rendben van. Amíg ön és
128
t
Erin * szegény üldözöttje Közeleg a partokhoz...
Az én férjecském azt mondta, hogy ez a dal legalább egy tucat szavazatot ért meg.
– De mi van az ön riválisával, Victor Garcia unokahúgával?
– Hát ez már megint csak olyan férfiszamárság! A férfiak nem ismerik a nőket! Először is, ő egy sötét bőrű, fekete hajú kis nőcske! És micsoda szemekkel!
* Erin = Írország. 9 Harte: Egy bánya története 129
– De valami hatalma mégiscsak lehet. Például Mason bíró és Peabody szenátor folyton csak róla beszélnek és Dinwiddie, Virginiából, a napokban végigkísérte az egész fővárosban.
Mrs. Hopkinson nevetett.
– Mason és Peabody azt ambicionálják, hogy az egész világ széplelkeknek és műértőknek tartsa őket. És ami Dinwiddie-t illeti, ő csupán engem akart bosszantani vele.
– De Thatcher nem balek...
– Thatcher talán egyszerre nőbarát lett? – kérdezte hirtelen Mrs. Hopkinson.
– Nem tudom. Ügy tesz, mintha széltoló ügyei teljesen lekötnék. Mintha teste-lelke a higanybányáé volna. Pedig... De magát ez teljesen hidegen hagyja...
– De kérem, tisztelt uram, ön ismét félreért engem. És ami még rosszabb, ön teljesen félreismeri a körülményeket. Thatchernek tetszik ez a majompofa, mert valószínűleg még senki más nem került a szeme elé. Csak jöjjön Washingtonba és legyen alkalma az összehasonlításra!
A tükörhöz lépett és egy pillanatig elragadtatva gyönyörködött saját képmásában. Wiles erre gúnyos méghajlássál magára hagyta a hölgyet.
130
– Már csak néhány nap van hátra az ülésszak végéig. Legyen egészen nyugodt, Mr. Wiles! Majd gondoskodunk róla, hogy kézbevegyük az ügyet, mielőtt ez a Thatcher megtudja, hányadán van.
– Ha be lehetne fejezni, mielőtt ő ide érkezik – mondta Wiles –, akkor majdnem biztosra vehetjük, hogy minden rendben lesz és az ügy a helyes mederbe jut. Két napig feltartóztattam és ha rajtam múlott volna, még tovább is távolmaradt volna.
Mr. Wiles úgynevezett kebeléből egy sóhaj tört elő. Bárcsak valami hegyi úton történt volna a szerencsétlenség! Bárcsak lezuhant volna a kocsi egy szakadékba! Mennyi drága időt lehetett volna akkor megtakarítani és az ügy szerencsés kimenetele most egészen biztos lenne! Mindazonáltal Mr. Wiles tisztsége (legalábbis személyesen) nem terjedt ki gyilkosságokra. Kételkedett is benne, hogy ezt felvették volna-e a költségszámlára.
Mr. Gashwiler folytatta:
– Nincs okunk bármitől is félni, tisztelt uram! Az ügy ma az ország legfeddhetetlenebb föllebbviteli bíróságának a kezében nyugszik. Biztosíthatom, hajthatatlan szigorral és igazságossággal bírálják majd el. Én már előkészítettem néhány megjegyzést...
Itt Wiles – sajna – félbeszakította Remus képviselőjét:
– Apropos! Hol van az a fiatalember, az ön magántitkára... Dobbs?
A nép képviselője egy pillanatra meghökkent.
– E pillanatban nincs itt. Különben ki kell önl
9 * 9 131
– De hiszen ön mint magántitkárát mutatta be nekem.
– Csupán tiszteletbeli cím, uram... nem valóságos hivatal! Ugyan! Talán felmerült bennem tényleg a gondolat,. hogy ilyen bizalmi állásba helyezzem. De csalódtam, uram. Ez könnyen előfordul velem, ha olykor megengedem, hogy emberi érzéseim erősebbek legyenek, mint képviselői kötelességtudásom. Mr. Dobbs atyai jóindulatomnak örvendett és azt kihasználta. Szégyenletesen kihasználta, igen! Hogy bejuthasson az állami szolgálatba. Félek, teljesen el van adósodva. Mértéktelensége nem ismert határt, becsvágya mindennél erősebb volt. És közben üres volt a zsebe, uram! Időnként előlegeztem neki valamit arra a kis tőkécskére, amit ön nemeslelkűen átutalt részére, szolgálatai fejében. De minden pénzt elherdált! S az ilyen alakok hálátlansága elképesztő. Néhány nappal ezelőtt például a családja hozzám fordult támogatásért. Éreztem, szükséges, hogy erős jellemnek mutatkozzak és megtagadtam a segítséget. A családja kedvéért hallgattam, de önnek, Wiles, bizalmasan megmondhatom, hogy könyvtáramból könyvek hiányzanak. Könyvek! Dobbs távozása után azonnal kiderült, hogy a Szabadalmi és Védrendszer kötetei hiányoznak! Azonkívül az országgyűlés Kék Könyve, melyet nemrég vettem a Pennsylvania utcán egy könyvkereskedésben. Mit szól ehhez, uram? Nagy nehezen tudtam csak megakadályozni, hogy a sajtó tudomást szerezzen erről a példátlan dologról.
Mivel ezt a történetet Wiles Gashwiler ismerőseitől már többször hallotta, a tehetséges képviselő úr
132
– Szóval már elbocsátotta?
– Igen.
– És ellenségévé tette őt. Hm. Ez kellemetlen! Gashwiler igyekezett méltóságteljes és közömbös maradni, bár vendégének modorában volt valami, ami nyugtalanította. De Wiles folytatta:
– Komolyan mondom, nagy baj, hogy összeveszett ezzel a fiatalemberrel. Hallgasson ide. Mielőtt elutaztam, abban a penzióban, ahol ez a fiatalember lakott, találtam egy koffert, melyet a tulajdonos a bérhátralék fejében visszatartott. Ebben a táskában leveleket és iratokat találtam, hm, bizonyos széljegyzetekkel ellátva. Pedig azt hittem volna, hogy ezek a dolgok az ön birtokában vannak... Én a fiatalember barátjának adtam ki magam, kifizettem az összeget, mellyel tartozott és így megszereztem az iratokat.
Míg Wiles beszélt, Gashwiler arca olyan vörös lett, mintha a guta környékezné. Nehezen tudta csak kinyögni:
– De hiszen megszerezte a táskát... az iratok az ön kezében vannak? He?
– Nem, hiszen ez éppen a baj! Ezért mondom, hogy kellemetlen ez az ügy!
– De hát jóságos Isten, mit csinált ön az iratokkal?
– Valahol útközben elvesztettem.
Mr. Gashwiler csak hápogott. Közben az arca, föl-
133
– Mind hamisítvány, minden egyes darab... hamisítvány...
– Tévedés! – mondta Wiles, barátságosan mosolyogva a jobb szemével, míg az a bizonyos másik a szokott rosszakarattal élvezte az egész jelenetet. – Az ön iratai, Gashwiler, mind valódiak, sőt szépen el is vannak rendezve. Hogy a baj még nagyobb legyen, néhány általam írt memorandum is volt ott, egy ügyfelem számára. Megértheti: ha ezek az iratok egy ügyes fickó kezébe kerülnek, igen veszélyessé válhatnak.
Valójában csak kismértékben létezik az a bizonyos betyárbecsület, legalábbis a nagyobb gazemberek között. A két gazfickó közül az egyik most arra gondolt, mit tenne ő a másik helyében?
Gashwiler méltósága teljesen feloldódott a pórusaiból előtörő izzadságcsöppekben. Gallérja csak nedvesedett, nedvesedéit, míg ronggyá ázott.
– Hallgasson ide, Wiles, hallgasson ide! Minekünk... (a többes szám, első személy használata egyenlő volt a beismeréssel), minekünk vissza kell szereznünk ezeket az iratokat!
– Természetesen! Ha tudjuk! – mondta hűvösen Wiles –, ha Thatcher még nem szerzett tudomást róluk.
– Thatcher? Hát hogy?
– Hm. Ugyanazzal a postakocsival jöttünk, amikor elvesztettem az iratokat. Velem utazott keletről idefelé.
Mr. Gashwiler ismét elsápadt. Nagy izgalmában megfeledkezett Wilesről. Odament a faliszekrényhez
134
– De kedves fiam, tisztelt barátocskám, hát nem látja? Az egész ügy be lesz fejezve, még mielőtt Thatcher ideérkezik!
Wiles zordonan felelt:
– Igen, de ezeknek a lomha, kényelmes, becsületes embereknek megvan az a jó szokásuk, hogy éppen a kritikus pillanatban állítanak be. Sohasem kell sietniük, minden dolog szépen megvárja őket. Nos, barátom, talán elfelejtette, hogy pont azon a napon, amikor Mrs. Hopkinson, én és ön éppen rávettük az elnököt, hogy írja alá azt a bizonyos okmányt – tudja, hogy melyikre gondolok... pont azon a napon toppant be egy ilyen átkozott alak, San Franciscóból vagy Ausztráliából, miután kényelmesen időt engedett rflagának az utazásra és mindenre... Ide pottyant, fél órával azután, hogy az elnök aláírta azt a vacakot és hogy átküldte az iktatóba. Persze a pasas azonnal megtalálta azt az embert, aki ki tudta járni számára a kihallgatást. Valamit bedumált az elnöknek és rávette, hogy egy ellenintézkedéssel visszavonja aláírását. Ördög és pokol! Hatévi munka és gürcölés eredménye egy pillanat alatt füstbe ment!
Gashwiler méltósága visszatért. – Bizony, ez így történt. De a parlament a határozatait nem vonja vissza. Legalábbis... – fűzte
135
– Majd meglátjuk – mondta.
– Majd meglátjuk, uram – mondta Remus képviselője méltóságteljesen.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET A nagy sakkfiúzás
Volt abban az időben az Egyesült Államok szenátusának tagjai közt egy méltán nagyra becsült és kimagasló egyéniség. Alapos, nagytudású politikus, emelkedett szellemű és haladó gondolkodású. Olyan volt hát ez a férfiú, amilyennek a tudás, a rendszeresség, a tisztesség és a haladás által vezérelt köztársaság képviselőinek lennie kell. Évek hosszú során át viselte tisztét öntudatosan és becsülettel. Üjból és újból megválasztották, semmi másnak, csak az egyenes jellemnek kijáró megbecsüléssel. Már természeti adottságai folytán is kívül állt a kísértések birodalmán. Ha szónokolt, mindenkor magát az ügyet tartotta szem előtt. Mestere volt a visszavágásoknak, de finomult ízlése a vita hevében is visszatartotta attól, hogy személyes motívumoknak engedjen, önzetlensége köztudomású volt, alapelveinek tisztása-
136
Mint jó ízlésű, művészetben, irodalomban is jártas és tehetős ember, műkincsekkel töltötte meg otthonát. Ezeket maga gyűjtögette össze. Dolgozószobája nemcsak pazarul elegáns volt, de ízléses is. Könnyedség, fölény ömlött el itt – és valami művészi rendetlenség, mely mindig jelen van a nagy szellemek műhelyében. Mindezt egy pillanat alatt észrevette az a fiatal lány, aki egy borús, januári estén szobájának küszöbén megjelent.
A szenátornak átnyújtott névjegyen a „Carmen de Haro" név volt olvasható, s a névjegy jobb sarkában szerényen, szinte olvashatatlan apró betűkkel ott volt még a „festőművész" megjelölés. Lehetséges, a romantikus név keltette föl a tudós államférfiú érdeklődését, azok a reminiszcenciák, amiket egy ilyen történelmi név ébreszt. Az ősz szenátor ugyanis, amikor inasa a lány többszöri ^ sürgetésére jelentette hogy egyenesen csak a szenátor úrra tartozó személyes ügyben keresik, azt az utasítást adta, hogy azonnal vezessék be a látogatót. Akkor aztán a tiszteletre méltó szenátor, íróasztala mögött elsáncolva magát, könyvek bástyája, röpiratok és újságok mellvédje mögött várta a „művésznő" belépését. Homlokán ráncok sorakoztak. Szemében csupán az előtte tornyosuló hivatalos akták elintézéséhez szükséges erő tükröződött.
A lány belépett. Egy pillanatig habozva állt meg a küszöbön. Mintha egy kép jelent volna meg az ajtó keretében. Hopkinsonnénak igaza volt. Nem volt
137
Azt hiszem, beszéltem már Carmen hangjáról. A hangot a mi leányainknál, sajnos, inkább az ének, mint a beszéd szempontjából képezik ki. Kár, mert nem éppen operaáriákban érintkezünk. De ez a hang kedves volt, finoman árnyalt, a beszédben is zengő és meleg. Nagy előnye volt nyilván, hogy a lány dallamos nyelvben nevelkedett és olyan népfajból származott, ahol a torokfájás vagy a rekedtség csak a
* Mantilla = a spanyol nők csipkés fejkendője, melyet a hajukba tűzött fésűre terítenek, s onnan a vállukra omlik.
138
Meg kell mondanunk, hogy a szóban forgó korai metszetek fölöttébb ritkák voltak. Szerintem fölöttébb rosszak is. Egy, azóta már fejlett művészeti ágnak eredeti próbálkozásai. De a valódi műgyűjtő szemében nyilván ezért voltak különlegesen értékesek.
Nem is hiszem, hogy Carmennek igazán tetszettek ezek a metszetek. De a kis boszorkány tudta, hogy a szenátor büszke rá, hogy a nagy „X" egyetlen fönnmaradt ifjúkori műve, vagy a későbbi nagyhírű „Y" első művészi kísérletei az ő gyűjteményében vannak. Ezért illő áhítattal szemlélte azokat.
Az öregúr érdeklődni kezdett fiatal látogatója és annak művészete iránt. Már évek óta éktelenkedtek itt ezek a képek dolgozószobája falán s a látogatók ügyet se vetettek rájuk. Most pedig van itt valaki, aki becsülni és értékelni tudja mindezt!
Ö csak egy szegény, fiatal művésznő – mondta a kis Carmen – még csak nem is gondolhatott volna soha arra, hogy ilyen kincseket vásároljon. De éppen annyira lehetetlen, hogy ellenálljon az alkalomnak, ami itt kínálkozik, hogy legalább egy pillantást vessen ezekre a ritkaságokra. Még azt is megkockáztatja, hogy tolakodónak lássák és egy nagy ember pihenőjét és vissza vonul tságát megzavarja. Satöbbi, satöbbi.
Ez a hízelgés bizony könnyen hamisnak tűnhetett volna. De minthogy külföldi kiejtéssel és valami tró-
139
Ezeknek egytől egyig gyorsan tudtára adták, hogy a szenátorral a jelen pillanatban nem lehet beszélni. Az előszobában általános elégedetlenség tört ki emiatt. Ilyeneket lehetett hallani:
– Hogy a kánya vigye el! Ez már mégiscsak sok! (Ezt egy tartományi képviselő mondta méltatlankodva.)
– Az ő korában képeket nézegetni egy kislánnyal, aki olyan fiatal, hogy az unokája lehetne! (Ezt egy tisztes minisztériumi hivatalnok mondta, aki azóta
140
– Szépnek egyáltalán nem mondható ez a nő – vélte egy tiszteletre méltó dakotai tag.
– Aha, így már érhető, mért nem nyitotta ki a száját a nagy szenátor az egész ülésszak alatt... (Ezt a gyöngéd megjegyzést a szenátornak egy saját állambeli kollégája kockáztatta meg.)
– Ej ha! – Ez volt a különböző fejcsóválások közös és egybehangzó summája.
Négyen hazamentek, hogy az eseményt gyorsan elmeséljék a feleségüknek. Kevés meghatóbb oldala van a házaséletnek, mint az a nyíltság, mellyel a férj vagy feleség otthon elmondja barátja ballépéseit. Ez az a megszentelt bizalom, melyen megingathatatlanul nyugszik a házasság pillére.
Mindezt aligha sejtették a mi hőseink. Az egyik biztosan nem.
– Remélem – mondta Carmen, miután önfeledt csodálattal már negyedszer nézték végig valamelyik németalföldi fametsző Jseserves próbálkozásait – remélem, nem vonom el önt nagy barátaitól – s könnyű remegéssel lesütötte a szemét. – Sohasem bocsátanám meg magamnak. Talán valami fontos államügy?...
– Ö, dehogy, kedvesem. Majd visszajönnek ezek. Mindegyik csak a maga személyes dolgában keres. – A szenátornak ez a szeretetre méltó kijelentése máiveszedelmesen súrolta a bókoknak azt a határát, ameddig egy művelt bostoni elmerészkedik. „Ezek", ez úgy hangzott, hogy most sokkal fontosabb Carmen társasága. És Carmen megértőén fogadta a bókot.
– Igazán nem zavarom?
141
– ön nagyon kegyes, ön nagyon jó hozzám – mondta Carmen. – Nem is tudom, miért? Hiszen én csak egy szegény kaliforniai lány vagyok, s mirólunk ön nem is tud semmit.
– Bocsásson meg, az ön hazáját nagyon jól ismerem.
És valóban a szenátor olyan ember volt, aki el tudta mondani, hogy évente hány véka búza terem átlagosan a montereyi földeken egy-egy hektáron. Azt is, hogy mennyi a választóképes lakos, és hogy ezek milyen pártállásúak. Csak éppen az olyan igenigen fontos problémákról tudott keveset, amilyen most itt állt előtte, hús-vér alakban. Mint általában azok a tudósok, akik ismereteiket könyvekből merítik.
Carmen csodálatot és tiszteletet érzett a szenátor iránt. Csakhamar kiderült, hogy a lány meg semmit nem tudott a selyemhernyó-tenyésztés gyors kifejlődéséről. Sem a kínai munkáskérdésről. A bányajogról is csak valamit. Mindezekről a kérdésekről a jóindulatú szenátor világosította fel őt.
– Mellékesen szólva, az ön neve történelmi név – mondta rövid szünet után kedves tréfával a szenátor. – Egy alcantarai lovagnak adták a „de Haro" nevet. Ez egyike volt azoknak a bevándorlóknak, akik Las Casasszal jöttek az országba.
Carmen gyorsan megbiccentette a fejét.
– Igen. Ö volt az én ük-ükapám. A szenátor meglepetten nézett rá.
142
– A Blue Mass bánya Victor Garciájának az unokahúga? – kérdezte a szenátor meglepetten.
– Igen – felelte nyugodtan a lány.
Ha a szenátor más ember lett volna, például amolyan Gashwiler-fajta, nagyot fütty én tett volna erre s ez híven kifejezte volna érzelmeit. De a szenátor nem ilyen fából volt faragva. A hirtelen meglepetés és a gyanú egyetlen észrevehető jele csupán a szoba barátságos hőmérsékletének nagyfokú lehűlésében mutatkozott.
De ez a lehűlés olyan nagyfokú volt, hogy szegény Carmen ártatlan pillantását most a szenátorra emelve, sálját szorosabbra vonta maga köré.
– Még egy további kérésem is van önhöz – mondta, miközben fejecskéjét oldalt hajtotta. – Egy nagy, nagyon nagy kérésem.
A szenátor ismét visszavonult könyvei mellvédje mögé. Nyilvánvalóan olyan hadállást keresett, hogy a várható rohamot visszaverhesse. Most már minden tisztán állott előtte. Valahogyan megcsalták és behálózták. Bizalmas kihallgatáson fogadta ezt a lányt, unokahúgát az egyik peres félnek, akinek az ügye épp most áll a kongresszus döntése előtt. Szóval mégis haszonlesés és önző célok! És vajon, hogy merészelt ez a nő eléje járulni? Könyörtelen akart lenni. Már csak azért is, mert be kellett ismernie, hogy lelkében máris a lány oldalán áll. De bizonyos fokig fel is bőszült a leány ellen, amiért annyira tetszik neki. Lényének jeges felszíne alatt meg lehet még találni a puritánság némi nyomait. Még nem szabadult meg teljesen őseinek jámbor erkölcsi tanításától, mely
143
Carmen a szenátor fagyos viselkedését látszólag észre sem véve, folytatta kérelme előterjesztését. Sajátos lényének bensőségével és biztonságával. Taglejtésekkel és mondattöredékekkel beszélt.
– ön tehát tudja – mondta dallamos hangján –, hogy spanyol vérből származom. Tudja, igen, hogyne tudná, hogy abban az országban, melyet második hazámnak tekintek, ez volt a jelszó: „Isten és Szabadság!" Ugyan kiről is hallottam volna többet, mint önről, a szabadságnak apostoláról, a nagy emancipátorról, a levertek és elnyomottak barátjáról, önről, igen, önről... még mint gyermek. Tanultam a beszédeit, újra meg újra olvastam önről, ennek a nagy országnak a történelmi könyveiben. Nem volt más vágyam, mint önt megismerni, látni, önt hallani! öntől, az ön szájából, az ön szószékéről hallani őseim hitvallását, önt hallgatni, mikor beszél! Ó, madre de diós! * – hallani azt a szónoklatot, mely elindítja a nagy vitát – ugye, így hívja ön, a „nagy vitát" – ez az, amit annyit... annyit reméltem. Ó, bocsánat! Esztelennek tart, vadnak... gyermeknek... tudom...
Egyre nagyobb indulatba jött. Percről percre izgatottabb lett, egyre nagyobb hévvel beszélt. Most hirtelen így fordult a szenátorhoz:
– Magamra haragítottam önt. Haragszik rám, a vakmerő, a rossz gyerekre. Haragszik, ugye?...
A szenátor, aki mellvédje mögött láthatólag ismét
* Madre de diós = isten anyja (sp). 144
– Ö, nem. Aztán: „Valóban?"
S végül: „Köszönöm."
– Alig egy-két napig maradhatok még. Aztán visszatérek Kaliforniába. Soha, sohase hallhatom hát önt, az ön méltó helyén, az ország Capitoliumában?
A szenátor sietve válaszolt, hogy mindenesetre tart tőle és meg is van győződve róla, hogy a kongresszus alatt kötelessége inkább az írói és felolvasói asztalhoz fogja kötni, közreműködése a bizottságok munkájában fontosabb, mint a vita stb., stb.
– Ö – mondta Carmen szomorúan – tehát minden igaz, amit hallottam. Igaz, amit nekem mondtak, hogy ön... hogy ön feladta posztját, feladta pártállását... hogy az ön szavát nem lehet többé haliam a régi... minek is nevezi ön... a régi vitakérdésben?
– Ha valaki ezt mondta önnek, Miss de Haro – felelte élesen a szenátor –, akkor az illető helytelenül beszélt, önt megtévesztették. Szabadna kérdeznem, ki volt az, aki mondta?
– Ö, nem is tudom – mondta Carmen. – A levegőben van. Én idegen vagyok itt. Talán csalódtam? Pe mindenki ezt mondja. Én kérdezem: mikor hallhatom őt beszélni? Nap mint nap eljárok a Capitoliumba, szemmeltartom őt – a nagy emancipátort – szó van üzletről – ej, adóról, ej, vámról, postáról, de őt soha, sohasem lehet hallani... Hogy lehetséges ez? Egyesek fejüket rázzak, és azt mondják: soha többé nem fog beszélni. „Eljátszotta már a magáét." így mondják? „Eljátszotta"? – én nem ismerem ezt
10 Harte: Egy bánya története 4 145
– Engedjen meg, Miss de Haro – felelte a szenátor, miközben fanyarul fölemelkedett ültéből. – Ügy látszik, nem volt szerencsés ismeretségeinek megválasztásában s még kevésbé az angol nyelv származtatásában. Mert... mert ezek a kifejezések, melyeket idézett, nem bostoniak, hanem úgy gondolom, Nyugatról erednek.
Carmen de Haro lesújtva temette arcát sáljába. Egészen a szeme feketéjéig.
– Senkinek – folytatta most már kedvesebben a szenátor és megint leült – senkinek sincs joga ahhoz, hogy múltamból következtetést vonjon le jövő működésemet illetőleg. Vagy hogy figyelmeztessen engem arra, mit kell cselekednem, ha azoknak az alapelveknek eleget akarok tenni, melyeket magam elé tűztem. Vagy amelyeket a pártom megkövetel. Ez az én dolgom. Egyébként pedig... Hiszen ha valamilyen ok vagy inkább valamilyen alkalom adódna... De már csak alig egy-két nap van hátra az ülésszak befejezéséig...
– Igen – szakította félbe Carmen a derék öregurat – reménytelenül és csüggedten. – Tudom, lesz megint más... lesz megint egy üzleti ügy... egy igénylés... megint valami valakinek, ó, madre de diós, ön emiatt megint nem fog tudni beszélni és én...
– Mikor akar hazautazni? – kérdezte most szinte
146
– Végig maradok. Az ülésszak végéig maradok – felelt Carmen. – És most búcsúzom.
Fölállt, sálját gyorsan válla köré kerítette, egy utolérhetetlen mozdulattal, mely a legnőiesebb volt mindazok közül, melyeket a szenátor ezen az estén nála megfigyelt. De talán a legösztönösebb is.
A szenátor jóságosán mosolygott.
– Megérdemelné, hogy egyik szempontból se teljesítsem a kívánságát. De későbbre jár az idő, mint gondolja. Engedje meg, hogy a kocsim hazavigye.
Méltóságteljesen a kocsihoz kísérte. Mikor a hintő kigördült, kicsinyke testét a széles párnák közé fúrta Carmen. Ügy érezte, hisztérikusan, görcsösen nevet. De mikor a hintő megállt a ház előtt, hirtelen azon vette észre magát, hogy sír. Gyorsan és dühösen igyekezett fölszárítani könnyeit.
– Nos, hogy boldogult? – kérdezte Harlowe, Royal Thatcher ügyvédje, miközben kisegítette a hincóból. – Már két órája várom. Hosszúra nyúlt a látogatás – jó jelnek vehetem ezt?
– Most ne kérdezzen – mondta Carmen ingerülten – fáradt vagyok.
Mr. Harlowe meghajolt.
– Remélem, holnapra már jobban érzi magát, mert hajnalra várjuk barátunkat, Thatchert.
Carmen barna arca gyengén elpirult.
– Már régen itt kellene lennie. Hol bujkál? Mi tartja föl annyira?
– A fennsíkot befútta a hó, de most már olyan gyorsan jön, ahogyan csak a vonat hozni tudja. És mégis lehet, hogy későn érkezik.
11 Harte: Bgy bánya története 147
Ügy látszott, hogy az ügyvéd szeretett volna még többet is megtudni.
– No... és... milyennek találta New England nagy szenátorát? – kérdezte, csak úgy könnyedén odavetve.
Carmen fáradt volt. Carmen szomorú volt. Talán nem is volt önmagával megelégedve, lehet, hogy szégyenkezett. Különben is könnyen indulatba tudott jönni. Ezért fagyosan csak ennyit mondott:
– A szenátor – gentleman.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Hogyan került az elintézetlen ügyek közé
A LXIX. kongresszusi ülésszak csak úgy fejeződött be, mint az összes előző kongresszusok ülésszakai. Ugyanolyan módszertelen mohóság uralkodott az ügymenetben, ugyanaz a sietség, rendszertelenség és részrehajlás. A befejezetlen, meg nem emésztett ügyek ilyen elkenését egyetlen szuverén nép sem tűrte volna el egy pillanatig sem magánügyletben, mely állami ellenőrzés alá tartozott. Csodálatos gyorsasággal tértek napirendre különböző üzleti ügyek fölött, régóta türelmetlenkedő jogos igények pedig mindig és mindig elsikkadtak a huzavonában. Nemegyszer olyan jelenetek játszódtak le az ülések végén,
148
A gyönyörű színdarab szereplői maguk is tudtak a dolgok valódi állásáról és nevettek rajta. A törvényhozók, az újságok vezetői, a közvélemény irányítói mind tudtak róla és nevettek rajta. A nézőközönség, a nagy amerikai nép is tudott róla és nevetett rajta.' És soha senkinek nem ötlött eszébe, hogy ez valaha másképp is lehetne.
_ Most Roscommon kérvénye is az „Elintézetlen ügyek" közé került. Maga a kérvényező is, a lesová- nyodott, szánalmas, a szemtelen és konok igénylő_ az elintézetlen és elodázott ügyek közé került.
A kongresszus számos tagja – mindazok, akiknek többé-kevésbé közük volt az igényperhez – az „Elintézetlen ügyek" közé kerültek. A vörös szakállú" fresnói képviselő is, aki pisztolyát szónoki fegyverekkel cserélte föl. Vagy más részről, az igen tehetséges Gashwiler, aki egyéb kis elintézetlen ügyek miatt – már ti. bizonyos elveszett iratok miatt is – kissé kényelmetlenül érezte magát, noha mézesmázosan mosolygott. Nos, kollégái és „testvérei" körében Gashwiler volt a Hercehurcák királya, az Elintézetlen Ügyek Lordja. A csinos Mrs. Hopkinson, férjeura óvatos kísérete és egynémely képviselő úr óvatlan csodálata mellett, női bájait vetette latba az elintézetlen ügyek elintézésére. Egy-két szerkesztő úr is érdekelve volt. Az ügyeket ők már elintézték – gyászdal vagy diadalének – egyre megy – csak az anyagiak legyenek rendben. A jövedelmekről álmodoztak, amiket az „Elintézetlen ügyek" ilyen vagy olyan méltatása hoz majd a konyhára. Különböző jómadarak fészkeltek az előcsarnokban és dögszagot szimatolva, föl
11 *
11 149
De jaj, a vihar önfeledt tombolását, mely már-már „elintézéssel" fenyegette ezt az ügyet, előre nem látott akadály szakította félbe. Az akadály egy igen nagy tekintélyű szenátor személye volt, akinek hatalmát senki se vonhatta kétségbe. Akinek szabad és korlátlan szólás jogát mindig mindenki elismerte.
Egy interpelláció hangzott el ártatlan szárnyasok erőszakos elkobzásáról. Szóvá tették, hogy Sherman hadserege, Georgián való átvonulása közben, baromfit rekvirált egy lojális ír polgári udvarán! S ez nyitotta meg a zsilipet.
A kérdésből alkotmányjogi vita támadt, és ez a vita szólaltatta meg újra a nagy szenátor „régóta néma ajkát", a csirkék és libák „jogsérelme".
Hét óra hosszat beszélt, lelkesítőén és meggyőzően, a régi vitakérdésben – az „emberi jogokról".
Hét óra hosszat egymás után felsorakoztatta és minden oldalról megvilágította a párt és a politika kérdéseit. Olyan kényszerítő szókészséggel, amely őt fiatal kora óta híressé tette.
Törvényhozó társai egyre lelkesebben szóltak közbe, megfeledkezve az „elintézetlen ügyek"-ről, fellobbanó tűzzel vetették magukat a pártpolitikai vitába. Mások persze nagyon is számon tartották az „Elintézetlen ügyet" – de már nem állott módjukban a játék további folytatása. Hiába kínálgatták a Roscommon-féle igénypert, mindez csak olaj volt a tűzre. A közbeszólások alatt a szenátor elemében volt.
150
Szegény „Elintézetlen ügyek"! Hét teljes órán át magukra hagyva, tehetetlen dühvei csikorgatták hamis fogaikat és tépték hamis hajukat a folyosókon és az üres ülésteremben. Hét teljes óra hosszat ajánlgatta a maga portékáját a nagy tehetségű Gashwiler mézédes arccal, de egyre sápadtabban. Hét óra hosszat topogtak Roscommon és társai türelmetlenül az előcsarnokban, sápadozva és öklüket rázva a szenátor felé. Hét teljes óra hosszat kényszerültek a szerkesztő urak nyugodtan helyükön maradni és a ragyogó beszédet megörökíteni, hogy a jog és igazság újra föltámadt jelszavai még aznap éjjel szétröpülhessenek a világ minden tája felé. És ami a legkínosabb volt az egészben – a beszéddel egyidejűleg jelenteniük kellett a LXIX. kongresszus zárását is. Sokkal több „Elintézetlen ügy" maradt a következő ülésszakra, mint bármikor.
Barátok özönlöttek körül a nagy szenátort, dicséretét zengték és elhalmozták szerencsekívánatokkal. Régi nagy ellenfelei köszöntötték, tisztelettel.
Egy kicsiny kis asszonyi alak, vállára dobott sállal közeledett félénken az agg szónokhoz.
– Én nem beszélek... én nem beszélek jól angolul – kezdte behízelgő hangon, kedvesen –, de sokat olvastam az önök nyelvén... Olvastam az önök nagy Shakespeare-jenek színdarabjait... Azokat a szavakat szeretném elmondani önnek, melyeket Rosalinda mondott Orlandónak, mikor az párbajozott... ön jól
151
Ezzel hirtelen eltűnt. Éppen ekkor érkezett oda a kis Hopkinsonné, hogy ő is üdvözölje a győztest, noha kísérője arca meglehetősen gondterhelt volt.
– Nézzétek csak – mondta Hopkinsonné Wilesbe karolva – micsoda ruhát hord! Jóságos Isten! És az a sál! Ugye, mondtam, hogy egy krajcár ára ízlése sincs!
– Kiről beszél? – kérdezte Wiles rosszkedvűen.
– Carmen de Karóról! Hát persze, kiről beszélnék? – felelte Mrs. Hopkinson. – De hová szalad ilyen hirtelen, mintha az ördög kergetné? Ne rángasson már olyan nagyon!
Wiles ugyanis ebben a percben megpillantotta Thatcher utazástól fáradt arcát, lent, a széles lépcsőn, a tolongó tömegben.
Thatcher sápadt volt és szórakozott. Ügyvédje, Mr. Harlowe, aki mellett állt, igyekezett felvidítani. Mókázva mondta:
– Senki se hinné, aki a maga képét látja, Thatcher, hogy éppen most kapott egy újabb jogfolytonossági meghosszabbítást a birtokára. És hogy megmenekült egy nagy szélhámosság karmaiból. De hát mi van magával? Épp most ment el mellettünk Carmen de Haro. Az imént ő beszélt a szenátorral. Mért nem szólította meg Carment?
– Elgondolkodtam – válaszolt komoran Thatcher.
– Valóban maga nagyon félvállról veszi a dolgokat! És mondhatom, nem volt valami barátságos azzal a kislánnyal, aki magát ma megmentette. Mert olyan igaz, mint ahogy maga él: csak ő bírhatta rá és senki más a nagy szenátort erre a beszédre!
152
Persze, hogy észrevette Carment. Éppen köszönten! akarta, félig örömmel, félig zavartan. S akkor meghallotta azokat a szavakat, melyekkel a lány a szenátort üdvözölte. És az a komoly, szabatos üzletember, noha tíz nappal ezelőtt még csak a birtokáért aggódott, most nem a sikerre gondolt. Féltékeny volt. Hirtelen nagyon rosszkedvű lett. Azon a ponton volt, hogy meggyűlölje a szenátort, aki megmentette, az ügyvédet, aki mellette állott, sőt még azt a kicsinyke alakot is, aki az előbb, őt észre sem véve, lesietett a lépcsőn.
TIZENHATODIK FEJEZET Aki sorsára hagyta
Az érzelmes és igen felbolygatott Thatcher azonban – ki hitte volna? – mihelyt kilépett a Capitoliumból, belevetette magát egy kocsiba és egyenesen Miss de Haro lakására hajtatott. Ott azt mondták, hogy őnagysága nincs otthon. Erre megint kedvetlen lett és dühös. Megbántva érezte magát, önérzetében sértette ez a dolog. Ügy érezte, ő maga mindent megtett az ügy érdekében. A sürgönyre a legegyenesebb válasz az ő ideutazása. Ha őnagysága ilyen szent pillanatban nem tartózkodik itthon, akkor az ő részéről az ügy nem érdekes tovább. No lám, ez a nagyon is gyakorlatias ember milyen nagy változáson ment át.
153
A szerelem kalandorai mindig megtalálják a megfelelő szót és mindig tudják, hogy mit kell tenniök – míg az őszinte szenvedély nemegyszer bizonytalan, sőt nevetséges.
Thatcher nem éppen rózsás hangulatban tért vissza az ügyvédjéhez. Ez a köztiszteletben álló ügyvéd úr egy úgynevezett történelmi házban lakott, melynek falán márvány emléktábla emlékeztette a késő utókort a híres Mr. X-re, aki egyszer néhány kellemes órát töltött a házban, s akinek emlékét megörökítette a tulajdonos.
Az irodában rengeteg kis farekesz volt a falakon. Ezeket galambfészkeknek becézték. De turbékoló galambok helyett pörlekedő emberek írásait őrizték.
Az egyik ilyen dúc fölött egy olajfestmény díszelgett, melyet az elfogulatlan szemlélő bizonyára kerubnak nézett. Csak nagy szaktudással lehetett kisütni róla, hogy egy híres angol lordkancellár göndörparókás arcmása. A polcokon körben szomorú című könyvek sóhajtoztak. Áradt belőlük az unalom, amennyiben Smith valamelyik nagy fontosságú megállapítását vagy Jones egetverő jogászi véleményét tárgyalták.
154
A szobában szanaszét gyanús és hátborzongató alakú csomagok hevertek, szakadozott újságpapirosba burkolva. Ezek éppen úgy lehettek az elhalt ügyfelek aktacsomói, mint a hírneves ügyvéd múltheti szennyese is.
Az asztalokon udvariasan ott feküdtek az újságok. Ügy látszott, a kliensek szórakoztatására vannak itt. Ha azonban valaki kézbe vette, mindjárt unottan vissza is dobta őket: mert a törvényszék hivatalos értesítői voltak.
Jó magasan ott állt egy nemrég elhalt jogtudós mellszobra, mely úgy látszik, szolidaritást vállalt modelljével, ki közben porrá lett; maga is nehéz porréteg alól pislogott.
Sivár hely volt ez a napvilágnál, hát még éjjel, mikor felébredtek a poros múlt bosszút lihegő szellemei, akiknek reményei és szenvetiései itt f öl jegyeztettek és összegyűjtettek... A sötétben elfelejtett emberek halott kezei nyúltak ki az aktasírokból, hogy régi jogaik után kutassanak. Éjjel, mikor az imbolygó gázláng megjelenítette ezeket az ólálkodó szellemeket, az emberek az utcáról fölnéztek a kísérteties ablakokra és az volt az érzésük, mintha tetemrablók törtek volna be egy családi sírboltba.
Thatcher közömbösen nézett végig a szobán. Fáradtan és közömbösen
szívta magába annak szomorú hangulatát. Éppen abban a pillanatban huppant
az ügyvédi forgószékbe, amikor az ügyvéd belépett.
– Igen – felelte a „kliens" föl se pillantva és feltűnően kevés érdeklődéssel vette tudomásul „jogtanácsadó"-jának megjelenését, pedig többnyire a kliens az izgatott, nem az ügyvéd.
– Igen, megint itt vagyok és szavamra mondom, magam sem tudom, minek.
– Valamilyen papírokról mesélt nekem, amiket talált – mondta az ügyvéd.
– Igaz, igaz – és Thatcher egy ásítást nyomott el – tényleg néhány papírt hoztam ide... Hova is tettem őket? – és kényelmesen kezdett kutatni a kabátzsebében. – De Mr. Harlowe, mellékesen szólva, ugyancsak szomorú és istentől elrugaszkodott helyet keresett ki magának! Jöjjön, menjünk el valahová. Egy üveg pezsgő mellett átnézhetjük az iratokat.
– Keresse csak. Majd én is mutatok magának valamit. Ami a pezsgőt illeti, azt a szomszéd szobában is megkaphatja, ha elintézzük az üzleti ügyeket. Pillanatnyilag szeretném megőrizni a józanságomat és a magáét is... és ha volna olyan barátságos a saját ügyeinek is egy kevés figyelmet szentelni, akkor talán el is kezdhetnénk...
Thatcher szórakozottan nézett a tűzbe. Az ügyvéd utolsó szavainál ébredni látszott.
– Azt hiszem, pillanatnyilag nem vagyok különösen szórakoztató. Kissé távol estem az üzleti ügyektől. Különben pedig...
Szünetet tartott. A zsebéből kihúzott egy borítékot és az asztalra dobta.
– Itt vannak a papirok – mondta Thatcher. – ön bizonyára jobban tudja, mint én, hogy mit érnek...
156
– Wiles – mondta Harlowe.
– Wiles... szóval ez a Wiles ellopta – folytatta Thatcher és ismét elnyomott egy ásítást – szóval a postakocsis munkához látott, és szemrebbenés nélkül ellopta az övét. De nincs véletlenül egy szivarja?
– Rögtön hozok.
Harlowe eltűnt a szomszédos szobában. Thatcher közelebb húzta a kandallóhoz Harlowe nagy irodai forgószékét, melyet még sohase mozdítottak el a maga szent helyéről és szórakozottan kezdte piszkálni az égő fahasábokat a kandallóban.
Harlowe visszatért. Szivart és gyufát hozott. Thatcher gépiesen rágyújtott és * mialatt a füstkarikákat fújta, újra beszélni kezdett:
– Mondja... szokott maga önmagával beszélgetni?
– Nem... Miért?
– Az előbb a szomszéd szobában mintha beszédet hallottam volna. Megjegyzem, ez valami szellemjárta hely lehet. Ha egyetlen fél órát kellene itt töltenem, biztosan azt képzelném, hogy a lordkancellár ott kilép a keretből és szórakoztatni kezd engem.
– Ostobaság! Ha sok a dolgom, néha éjfélig is írok itt bent. Itt csend van és nyugalom.
Valóban pokoli csönd lett.
12 Karié: Egy bánya története 157
– A kocsis lopta el – szólt közbe Thatcher gyenge hangon, hogy csak éppen valamit mondjon.
– Mindegy, szóval azt mondjuk majd, a kocsis lopta el és odaadta magának, a segítőtársának, az orgazdájának ezeket a bizonyos papírokat.
– Meg kell mondanom, hogy nem szándékozom tréfálni ebben a kísértetek házában, ilyen késői órában, Harlowe. Yuba Bili, a kocsis ellopta ennek a bizonyos Wilesnek vagy Bilesnek a táskáját, hogy az enyém visszaadását biztosítsa. Az övében több, engem érdeklő iratot is találtam. Tessék, itt vannak. Csináljon velük, amit akar...
Thatcher megint szórakozottan bámult a tűzbe. Harlowe a papirok után nyúlt.
– No, ez egészen olyan, mint egy távirat. Igaz, Thatcher? „Jöjjön azonnal Washingtonba. Carmen de Haro."
Thatcher elpirult, mint egy süldőlányka. Gyorsan a sürgöny után nyúlt.
– Butaság! Ejnye! Ezt a táviratot tévedésből tettem ide.
– Értem – mondta az ügyvéd szárazon.
– Azt hittem, hogy már eltéptem – mondta Thatcher zavartan.
Thatcher, ez a világéletében becsületes ember ez egyszer hazudott. Utazása alatt gyakran elővette a táviratot és ez a papíron meg is látszott. Harlowe éles szeme ezt azonnal észrevette, de figyelmét most már a többi papír kötötte le.
158
– Nos – fordult Harlowe a klienséhez – most aztán van elég fegyver a kezünkben ahhoz, hogy Gashwilert kivessük a nyeregből, vagy hogy legalább a száját betömjük. A többi papír is mind nagyon érdekes olvasmány, noha, gondolom, nem kell bővebben magyaráznom, hogy nem törvényes bizonyíték. Megvesztegetést nehéz rábizonyítani valakire. De annyi bizonyos, hogy a maga ellenfeleinek abba kell hagyniok minden további támadást. Ha ezeket az írásokat nyilvánosságra hozzuk... Mindenesetre elég arra, hogy az egész bandát szárazra tegyük. Néhány dolgot azonban nem értek. Mit jelenthet például az a megjegyzés a derék X. neve fölött: „Az orvosságot derekasan bevette és már jobban van." És aztán itt, éppen Y. neve mellett: „Van még remény"?...
– Azt kell hinnem, hogy a mi kedves kaliforniai tájszólásunk sok kifejezést vett át az orvostudomány és a szellemi finomságok köréből. De nem különös, hogy egy ember naplót vezet a gaztetteiről?
– Nem is olyan különös – mondta Harlowe, aki most ismét elemében volt. – Emlékszem egy emberre, aki válogatott aljasságait mind f öl jegyezte egy kis noteszbe, ami aztán a fő bizonyíték volt ellene. Nem is értem, miért nem semmisítik meg irataikat az ilyen emberek? De még szerencse... Szinte fele munkát megtakarítanak ezzel nekünk...
Thatcher mintegy oda sem figyelve, fogta Carmen táviratát és a tűzbe dobta. Harlowe észrevette és nevetett.
– Gondolom, abban a táskában, amit elveszített, nem is volt semmi olyasmi, ami nyugtalaníthatná.
12 * 9 159
Rövid szünet után Harlowe folytatta.
– Nekem volt egyszer egy barátom, különben nagyon okos fickó, aki egyszer elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy beleszeretett egy nőbe. Azt a megállapodást kötötték, hogy a leveleiket mindig visszaadják egymásnak. Ezt tették évekig. A végén a szerencsétlennek tízezer dollárjába és rengeteg szaladgálásába került a dolog.
– Hogyhogy?
– Mert olyan szamár volt, hogy azt a levelet, amelyben a megállapodást kötötték, eltette magának örök emlékül. És valaki megtalálta nála.
– Jó éjt – kiáltotta hirtelen Thatcher és fölállt. – Ha még sokáig itt maradok egy ilyen ügyvédi házban, végül a saját anyámban is kételkedni kezdek.
– Ó, már ilyen dolgokkal is találkoztam! – nevetett az ügyvéd. – De várjon. Pezsgő nélkül csak nem engedem el.
Előre ment és bevezette vendégét egy igen szépen bútorozott könyvtárszobába, melyből még egy belső szoba is nyílt. Thatcher csodálkozva állt meg a küszöbön.
– Ejnye, maga rút szibarita! Miért nem mutatta ezt meg nekem előbb?
– Mert ez csak a vendégeimnek jár, a klienseknek nem. Mindenki, aki ide be akar lépni, az üzleti ügyeket kinthagyja, a kalapjával együtt. Látja, itt bent nincs egyetlenegy jogi könyv sem. Ezt az asztalt még sohase szentségtelenítette meg egy birtokjogi kereset vagy egy poros okmány. Csodálkozik? Nos, ez
160
Thatcher morcosán zuhant egy karosszék karjaiba, ö aztán igazán meg tudta érteni az életnek ezt a csendes és nyugodt boldogságát.
Mélyen elgondolkozott. Értékelni tudta a könyveket, mint olyan ember, aki sok viszontagságon ment keresztül, meg tudta becsülni a kultúrát, ö, aki gyakran aludt a szabad ég alatt, nagyon is meg tudta becsülni a szép ágyhuzatot és a mennyezet művészi struktúráját.
Mert valójában csak a sápkóros, városi írnok vagy a gyomorbajos szerzetes beképzelése az, hogy a száraz kenyér, a sovány húsadag és a hegyekben tekergő naplopók rongyai jelentik az élet magasztos művészetét. Vegyük csak figyelembe, hogy az igazi hegyi emberek, vagy akik becsületes nehéz munkára kényszerültek, általában- nemigen szoktak könyvet írni viszontagságaikról, vagy embertársaikat arra ösztönözni, hogy magánosságukat és nélkülözéseiket tanulmányozzák.
Mikor Thatcher Harlowe könyvtárának kényelmét és ízeit élvezte, egyrészt némi irigységgel gondolt az ügyvédre, másrészt az jutott eszébe, hogy az ő élete is másképpen alakulhatott volna az utóbbi évek alatt.
Thatcher most hirtelen felugrott. Észrevette Carmennek az olvasztókemencét ábrázoló első vázlatát a szoba sarkában.
161
– Carmen de Haro... – mondta Thatcher. Örült, hogy most kiejtheti a nevét.
– Igen. És akkor biztosan ismeri a kép keletkezésének történetét is!
Thatcher úgy vélte, nem ismeri, vagy mégis? – De nem, kezdett emlékezni.
– Nos, ez az alvó alak itt az előtérben egy spanyol ember, a művésznő régi szerelme: a- hiedelem szerint éppen itt ölték meg. Rettenetes kép, nem?
Két dolog bosszantotta Thatchert. Először is az, hogy „szerelme". Másodszor pedig... hiszen ez a kép az ő tulajdona... hát, hogy az ördögbe...
– Hogy kerül magához ez a kép?
– Ó, hát megvettem. Én egy bizonyos fokig a mecénása vagyok a művésznőnek, mióta megtudtam, hogy a mi oldalunkon áll. Minthogy olyan egyedül él itt Washingtonban, anyám és nővérem egy kicsit segítenek neki.
– És mióta? – kérdezte Thatcher.
– Akkor jött ide, amikor táviratozott magának és kérdezte, hogy mit tehetne az érdekünkben. Én azt mondottam, semmit, kivéve, ha feltartja a kongresszust. És ez a lány eljött és megtette! Mert ez a lány csalta ki a beszédet a szenátortól, egymaga állította meg az országgyűlést... De maga, úgy látszik, sem-
162
– Nem... én... ugyanis... én az utóbbi időben... hogy is mondjam... nagyon el voltam foglalva... – és a képre bámult. – Gyakran jár maga ide?
– Igen, gyakran. Amikor maga jött, ő is éppen itt volt anyámnál.
Thatcher kutatólag nézett az ügyvéd szemébe. De azon nem látszott semmi zavar. Most Thatcher töltött, kissé ügyetlenül. Egy szuszra kiitta. Aztán talpra ugrott.
– Hohó, öreg fiú, így nem megy el tőlem – mondta Harlowe, és kezét barátságosan kliense vállára tette – azt én nem tűröm! Maga pillanatnyilag nem normális, maga nagyon izgatott. Maradjon csak nálam éjszakára. A berendezés nem valami remek, de majd meglátjuk. Holnap reggelig kibírja... Egy pillanatra megbocsát... amíg a kellő intézkedéseket megteszem.
Thatcher nem bánta, ha egyedül hagyják. Most megint úgy érezte, hogy Carmen csúfosan bánt el vele. Míg ő nyakig ült a munkában, addig Carmen itt két hölgy karján bevonult a társaságba és a férfiak megveszik a képeit! Féltékenység gyötörte. Lelkének jólesett többesszámban beszélni. Thatcher szinte tetszelgett magának abban a gondolatban, hogy Carmen körül immár rengeteg férfi lebzsel.
Nézte a képet és emlékezett.
A kép lassan ködbe veszett. Eleinte képzeletével már azt a titokzatos, holdfényes sétát látta, mikor először voltak kettesben. A vásznat elöntötte az emlékezés varázsa. Látta a beomlott olvasztót, a kiugró
163
Zajt hallott a szomszéd szobából. Az iroda ajtaja felé tekintett. Talán csak nem a lordkancellár jön be! Ideges lett. Milyen soká is marad el az a Harlowe. Körül akart nézni a hallban. A gázlámpához nyúlt, hogy feljebb csavarja. De keze valahogyan nem engedelmeskedett s így akaratlanul is eloltotta.
Ejnye, hol a csudába van a gyufája?... Emlékezett, hogy volt itt az asztalon egy bronz gyertyatartó. Valamit megfogott... Ez a tintatartó... Ez itt a pezsgősüveg... Feldöntött valami szobrot és aztán reménytelenül visszazuhant a székbe.
Egyszerre csak egy lágy, dallamos hangot hallott megszólalni közvetlenül maga mellett.
– A gyufát keresi? Ott van az asztalon. Erezte, hogy elvörösödik, mikor a sötétben azt mondja egy árnyéknak, hogy köszönöm... Meggyújtotta a gyufát.
A föllobbanó láng fényénél Carmen de Haro körvonalait ismerte föl. Megégette az ujját és köhögött. Elejtette a gyufát. Ismét visszahullt minden a sötétségbe.
– Engedje, hadd próbáljam most én.
Carmen meggyújtotta a gyufát, fölállt a székre, meggyújtotta a lámpát. Aztán könnyedén leugrott.
– Maga szívesen ül a sötétben? – kezdte. – Igaz, én is, ha egyedül vagyok...
– Miss de Haro – mondta hevesen Thatcher. – Higgye el nekem, hogy nagyon örülök, igazán boldog
164
De az egy nagy karosszék oltalmában, a párnán térdelve, legyezőjével inem éppen gyöngéden, ráütött a feléje nyújtott kézre. Ez a kéz azonban feléje törekedett.
– Nem vagyunk Kaliforniában! Washingtonban vagyunk. És éjfél van. Én egy szegény kislány vagyok, vigyáznom kell a jó híremre... Maradjon ülve! Én meg ift maradok! És így fogunk egymással beszélgetni, Don Royal! Beszélgetni, mert nekem van mondanivalóm a maga számára...
Thatcher visszaült a székbe, alázatosan és engedelmesen. Carmen nem mozdult. Szíve hangosan dobogott.
– Don Royal – mondta, miközben a legyezőjével izgatottan hadonászott. – Mielőtt magát ismertem volna, gyerek voltam... igazi rossz gyerek... egy... hogy is mondta maga?... „Hamisító!"
– Mit mond? – kiáltott Thatcher, és nem tudta, nevessen vagy sóhajtson.
– Hamisító – mondta * Carmen bűnbánóan. – Én... igen... én (Carmen kezdte elveszíteni uralmát az angol nyelv fölött, mint mindig, mikor izgalomba jött.) – Én a magam szórakozására leveleket írogattam, aláírásokat utánoztam. A nagybátyám volt az, aki pénzt csinált belőle. Érti? Miért hallgat?
– Beszéljen inkább maga, Carmen! – mondta Thatcher és már nevetett.
– Csak akkor jöttem rá, mikor a bányában voltam magánál, hogy a Micheltorena név hamisításával több kárt okoztam magának, mint valamennyi ellensége együttvéve. És csak mikor az ügyvédnél voltam,
165
– Carmen!
– Csitt! Itt vannak az összes papírok. Megtaláltam azt az adományozó levelet is, amit én írtam. Itt van.
Odadobta Thatchernek.
– Értem. Maga tehát visszavette ezt az iratot.
– Mit jelent az, hogy ,,visz-sza-vettem"?
– Nos – mondta Thatcher habozva – tehát megint magánál van az az ártatlan hamisítvány?
– Ugyan! Maga engem nemcsak hamisítónak tart, hanem tolvajnak is...? Jobb lesz, ha elmegy!
– Drága kislányom!
– Nézze csak meg azt az iratot!... Ó, maga... Thatcher megnézte. Az adományozó levél hajszálra egyezett a régivel. A papiros színe, formája, vízjele ugyanaz. Micheltorena aláírása is valódinak látszott. De az egész Royal Thatcher nevére szólt. És élőbbről volt datálva, mint Garciáé. Thatcher aláírása is tökéletes volt.
– Csak egyetlen levelem volt magától – mondta Carmen bocsánatkérően. – És ez a legtöbb, ami szerény képességeimtől tellett.
– Értem. Szóval így gondolta... Te édes, jószívű csacsi angyal! – kiáltotta Thatcher, merész képzavarral – hát csak nem képzeled...
– Ó, azt hiszi talán, hogy nem jó?
– Drágám...
– Pszt! Meghallják ott fönt, ha így kiabál! És nekem itt jó hírem van ám. Nem maradna ülve? Olyan fontos, hogy az egész házat fölverjük? Ne bolondozzon – és megint meglegyintette a legyezőjével.
166
– Maga egy egész évig nem írt nekem!
– Carmen!
– Maradjon ülve, rossz fiú! Nem érti, hogy mi most itt üzleti ügyekről beszélünk és hogy a házban mindenki ezt is hiszi?
– Ördög vigye az üzletet!
Thatcher most már szorosan Carmen mellett állt.
– De mondd, édes drágám, hogy volt az, akkor, a szenátorral?...
– Ó, az öregúr! – Ártatlan játék volt. De te mondtad, hagyjuk most az üzletet.
„Carmen!" „Roy!"
Harlowe buzgón köhögött odakünn, mint akit szabályszerű bronchitisz gyötör. Jövetelére szétrebbent a szerelmespár.
– Nos, látom, átadta az iratokat Mr. Thatchernek – mondta Harlowe. – Idő volt elég. Anyám magáért küldött. Itt az ideje, hogy lefeküdjünk.
Carmen mantillájába burkolózott és nem felelt.
– Remélem, Thatcher, azzal tisztában van, hogy Miss de Haro iratai, ha mégoly zseniálisak is, nem elég bizonyítékok, amíg...
– Amíg rá nem szánom magamat, hogy a „feleségem" tanúskodjon a pörben... De ezek az iratok!... Nem, kedves Harlowe. Magával őszintén beszélek, maga igaz barát. Hagyjuk ezt az ügyet... hagyjuk csak „elodázott ügynek".
167
Egy este Roy egy újságcikket mutatott a feleségének.
– Nézd csak, Carmen, milyen szép gyászbeszéd van itt az öreg szenátor úrról... De mondd, szívem, nem szégyenkezel mégis egy kicsit amiatt a kis... „vesztegetési" história miatt?
– Ugyan kedvesem! Bárcsak mindaz, ami a hivatalok előszobáiban vagy
fogadószobáiban történik, ilyen becsületes lenne, mint ez volt!
Eret Harte maradandót alkotott a bányászok és aranyásók életét ábrázoló történeteivel. Az elsők között adott képet a XIX. század Amerikájáról, még inkább Kaliforniáról. Kedvelt műfajai és témái közül több ma is él a haladó amerikai irodalomban: így a természettel való küzdelem témái, a csavargók és kitaszítottak világának ábrázolása, vagy a szatirikus társadalmi riportázs.
Történeteiben a romantikus színezet, a kalandos meseszövés, vagy a sok humorral megírt epizódok váltakozása mellett, mindenütt megtaláljuk az új civilizáció és az ebben törekvő, vagy kallódó emberek problémáit.
A szereplők jellemét többnyire élesen és minden szépítgetés nélkül rajzolja. Ezért még akkor is meggyőz bennünket, ha történetesen a romantika vérbő színeivel jellemzi hőseit, vagy görbe tükörben mutatja őket.
De ugyanez a kritika kijár magának a kornak, a rendszernek, az államnak is. Mert Bret Harte mindenkor a haladásnak és az emberi jogoknak szószólója.
Nagyszerű szarkazmussal pellengérezi ki az emberi fonákságokat és a társadalmi visszásságokat, a pénz körül folyó üzleti játékokat s ezeknek a manipulációknak egyre magasabb fokozatait.
A bürokráciának s a klikkeknek szinte klasszikus természetrajzát adja a higanybányáról szóló kalandos, szatirikus kisregény.
169
Mindezt azonban nem az üzleti élet és a politikai huncutságok száraz leírásával, hanem a szereplők életének változatos és színes rajzával mutatja be.
Bret Harte a maga idejében úttörő volt. S ez a kisregénye és sok más műve még mindig újat és eredetit mondhat az olvasónak. Különösen ott, ahol megélt élményeket elevenít meg, vagy ahol humorát és szarkazmusát csillogtatja.
Francis Bret Harte 1839-ben született, Albanyban, New York államban. Tizenöt éves korában került Kaliforniába, történeteinek kedvelt színhelyére. Volt kincskereső, földmérő az aranybányákban, volt szedőmunkás és állami hivatalnok. Ekkor figyelte meg a kaliforniai emberek életét.
„Condensed novels" c. paródiáival érte el első irodalmi sikereit 1867-ben, nemsokkal ezután írta meg két döntő jelentőségű művét: a „Luck of Roaring Camp" és „The Outcasts of the Poker Fiat" c. elbeszéléseket. Ezeknek népszerűsége nyomán 1871-ben az Atlantic Monthly nevű kiadó munkatársa lesz – harmincegynéhány esztendős korában. Ekkor már főiskolai tanár, az újabb irodalom előadója, a sanfranciscói egyetemen.
Életrajzírói följegyezték, hogy népszerűsége BeecherStowe és Mark Twain népszerűségével vetekedett. Műveit
170
Elbeszélései rövidesen az európai közönséget is lázbahozzák. 1878-ban az Egyesült Államok konzula, a németországi Krefeldben, majd Glasgowba megy, de csak 1885-ig foglalkozik közügyekkel. Rövidesen Londonba költözik és ettől kezdve teljesen az irodalomnak él, haláláig (1902).
Bret Harte számos művet írt, elbeszéléseket, regényeket, verseket és drámákat. Költői művei körül a „Heathen Chinee" néven ismeretessé vált verses szatírája emelkedik ki (1871). Legfőbb erőssége azonban a rövid elbeszélés és a kisregény. Ez a műve (The Story of a Mine) 1877-ben jelent meg. Azóta számos kiadást ért el.
LŐRINC LÓRÁND
Felelős szerkesztő: Káldor György A védőborító és kötésterv Veres Pál munkája
Műszaki vezető: Siklós Béla
Megjelent 8 000 példányban, 8,7 (A 5) ív terjedelemben, az MNOSZ 5601-54 sz. szabvány szerint
1-573277 Athenaeum (F. v. Soproni Béla)