- Francba! Csak papokat ne! - kiáltott fel magában Devon, amikor meglátta a csuhásokat, amint éppen az ő gépére sorjáznak fel, mint egy csapat szentfazék pingvin. - A legrosszabb, amire számíthattam, hogy csupa imádkozó sáskával kell öszzezárva utaznom egy űrhajón. Ez nem lehet igaz! – és ráadásul már nem is bírt változtatni a dolgon: el kellett mennie ezzel a géppel az Aldebaran-3-ra – El kell mennem erről az istenverte világból. Ahol mindenki, és minden megcsalt…

Egyébként úgy látta a papokon, hogy ők talán még jobban meglepődtek a dolgon, és talán még annyira sem tetszik nekik, hogy együtt utaznak. Az utastérben természetesen egy távoli sarokba helyezkedett el, teljesen külön a papoktól, akiken kívül más nem is utazott a gépen. Végül a vezetőjüknek látszó ember odalépett hozzá:

- Áldja meg az Isten, én Rafael atya vagyok.

- Kösz, nincs rá szükségem, a nevem Devon Clark, informatikus vagyok. - udvariatlanul bár, de minden lelkifurdalás nélkül elfordult az atyától, hogy feltegye laptopját a csomagtartóba, nem volt kedve beszélgetésbe elegyednie. És bocs, hogy tegezlek, de ironikus kedvemben mindig ilyen vagyok.

- Isten útjai úgy hozták, ...

- Ugyan már, inkább az átkozott balszerencsém – horkant fel Devon magában.

- ... hogy együtt kell utaznunk. Ugyebár ön is az Aldebaranra tart?

- Mi van, ismerkedünk? Ön is ezen az űrhajón utazik? Régi vicc. Igen. Természetesen.

- Ha úgy gondolja, hogy odakint, ez Istenhez közeli helyen, segíthetek valamiben önnek, forduljon bizalommal hozzám.

- Kicsit lineáris a leszólító taktikád. Primitív lélek…

Az atya nem látta, hogy nemigen fog eredményt elérni Isten ezen elvetemült barmával, jámborságában talán még mindig reménykedett, hogy sikerül Devon bizalmába férkőznie, de lehet, hogy ez csak a papok általános viselkedésmintája, amolyan kötelező álca, úgyhogy Devon udvariasan egyértelművé tette a helyzetet:

- Nézze, én nem vagyok hívő, nem is leszek az. Ne próbáljon megfertőzni silány világképével! Úgysem sikerül. Engem nem tud tanának fondorlatos mechanizmusaival meglágyítani. – Az atya épp megszólalni igyekezett, de Devon közbevágott - Ja, és ne bízzon a szent emberek iránti diszkréciómban sem.

Rafael atya sértődötten somfordált el, az utolsó mondat úgy tűnik, letaglózta. Eddig nemigen tapasztalhatott ilyen fogadtatást lelki “segítő szándékára”. Bár nem volt képzettebb az átlagnál, ez a foglalkozás mindig fölényt szerzett számára a vallás iránt picit is lojális emberek körében. Az “aszketizmustól” kerek testével puhán pottyant az alkalmazkodó formájú ülésbe.

A stewardess ekkor kísért be karon fogva egy másik papot hátulról, aki minden bizonyára a társaság vezetője lehetett, mint később Devon megtudta, Sebestyén bíboros.

- Elnézést méltóságos uram, de utas nem tartózkodhat a gépteremben, még, ha ilyen magas rangú is, mint kegyelmed. – magyarázkodott.

- Nyugodjék meg lelkem, csak áldásomat adtam a hajóra. - azzal elégedett ábrázattal tette le méltóságos tomporát.

Közben az űrhajó már messze kint járt az űrben, ideje volt elhelyezkedni, és élvezni az utazást. Devon egy könyvet vett elő, de mégsem kezdett neki az olvasáshoz, inkább a világűrt szemlélte. Ezerszer utazott már űrhajón, de egy-egy pillanatra még mindig megérintette a világegyetem csodálatossága. Nem értette, hogy a vallásosok számára a világ csodássága, miért jelentett bizonyságot Isten létére, számára pont ez a csodálatos egyszerűségből származó végtelen bonyolultság volt a bizonyíték arra, hogy mindezt nem egyetlen lény tartja a kezében.

Rafael atyára nézve tudta, neki ugyanez a kép teljesen más, dogmatikus frázisokat juttat eszébe. Arcáról együgyű boldogság sugárzott.

Az űrhajó ablakán most lassan egy ezüstösen csillogó ködfoszlányok úsztak be. Devon elgyönyörködött, emléke visszautazott a Földre, vissza a múltba. Egy csillagos, romantikus éjjelig egy csillagvizsgálóba a Manua Keán. Egy lánnyal volt ott, és a teleszkópos nézegetést megunva hirtelen ötlettel kinyitotta a kupolát. Ott ültek a lassan, tompán gördülő kupola alatt. A plafon ugyanolyan sötét volt, mint az ég, csak a csillagok kúsztak vontatottan elő a semmiből.

- Olyan közel vannak, sokkal közelebb, mint lent a városokban. – mondta az a bizonyos lány – és annyira törékenyek… ki hinné, hogy szinte örökké ragyognak? … örökké, mint a mi szerelmünk.

- … örökké, mint a mi szerelmünk.

Hát igen. Micsoda hazugság. Szeme lecsukódott, de a lány képe halványan ott csillogott a csillagokban, és még ott fénylett Devon arcán egy legördülő könnycsepp, egy könnycsepp, melyben minden ott tükröződött…

*

- Kedves utasok, kérem helyezzék 1-es biztonsági helyzetbe magukat, a reaktorral történt valami rendellenesség. Szakembereink utánanéznek, és rendezik az ügyet. Köszönöm megértésüket!

Devon ezt nem hagyhatta annyiban:

- Senki nem mondta, hogy az ördög szekerén utazzon! Azonkívül Isten állítólagos teremtményei sem tökéletesek.

Rafael atya felhúzott orral fordult az ablak felé.

- Ezen a gépen legszívesebben akkor sem utaznék.

- Ja, de azért a világért sem mondanál le róla. Itt terpeszted a tested. Miért nem mész gyalog? Most már úgyis mindegy, fő, hogy a technikusok megfékezzék a reaktort.

A gép rázkódása közben egyre fokozódott. Megint megrecsegtek a hangszórók:

- Mindenki próbáljon a legbiztonságosabban elhelyezkedni, ügyeljen csomagjaira, balesetveszélyes tárgyakra. 3-as vészhelyzet van.

A rázkódás már olyan erős volt, hogy mindenféle kisebb tárgyak kezdtek el röpködni az utastérben, Devon a kezével védte arcát. Aztán egyszer csak egy nagy robbanás lökte meg az egész űrhajót, Devon behúzta fejét, a hasán érezte a kötél vágását, feje fölött óriási sebességgel zúgtak el a csomagok. Elájult.

Amikor felébredt, már minden nyugodt volt, az űrhajó minden bizonnyal óriási sebességét nem tudta felbecsülni, de abban biztos volt, hogy már nem gyorsult tovább. Még mindenki más eszméletlen volt, amikor kikötözte magát, és elindult hátra, hogy megnézze mi a helyzet az irányítóteremben. Ezek a helyiségek a hajó hátuljában voltak, közvetlenül a reaktor előtt, hogy az esetleges sérülésektől leginkább védve legyen. Arra persze nem volt jó ez az elrendezés, hogy magától a reaktortól védve legyen az űrhajó központja. A hajtóműtől ezért egy igen erős fal szigetelte el az irányítótermet, és az előrébb lévő utasteret.

Körbenézett az utasokon, senkin sem volt sérülés, mindenki egyenletesen lélegzett. Odalépett hát az utastér és az irányítóterem közötti ajtóhoz.

Amikor belépett, mindjárt látta, hogy szerencsére az űrhajó hátsó védőfalán nem volt lyuk, de sajnos senki nem élhette túl a balesetet. A személyzet volt legközelebb a robbanás forrásához, és ráadásul az utolsó pillanatig mindenki tevékenyen részt vett a katasztrófa elhárításában. Élettelen testek hevertek szanaszét összetörve, összezúzva. A műszerfal is össze volt törve egy picit, de a főbb funkciókat jelző LED-ek még égtek. A monitor viszont szilánkokba szóródott a földön. Devonnak ekkor támadt egy ötlete.

Gyorsan visszasietett az utastérbe. Amikor a laptopjáért nyúlt látta, hogy a többiek is éledeznek már. Mindenki előtt akarta megtudni, mi a helyzet az űrhajón, gyorsan fordult is hát vissza. Halotta maga mögött Sebestyén atyát:

- Clark úr, ne kísértse tovább Istent, hagyja békén ezt az átkozott masinát!

De ő csak ment tovább. Az irányítóteremben rácsatlakoztatta laptopját az űrhajó számítógépének egyik portjára. Gyorsan bekapcsolta, és terminálként használta a laptopot, lekérdezve a számítógépről az információkat. A számítógép operációs rendszere azonban sérülést szenvedett, és nem működött. A laptop kijelzője csak feketén fénylett.

Behelyezett egy lemezt a laptopba, és rámásolt egy-két dolgot. Beállított mindent úgy, hogy a lemezről indítva a számítógépet, a laptop kijelzőjén meg tudja nézni a sérült háttértárakat.

Így sikerült különböző programokkal úgy-ahogy helyreállítani a számítógépen levő rendszert. Még nem volt üzemképes, de az adatok, és bizonyos programok már használhatók voltak. Ezek után úgy döntött, hogy egyenlőre nem állítja vissza a teljes rendszert, hanem inkább megnézi, mi a helyzet. A hajtómű az elvégzett tesztek szerint gyakorlatilag nem létezett többé, Devon előzőleg is sejtette, hogy a túlszaladt reaktor egyszerűen lerobbant az űrhajó többi részéről. Tulajdonképpen a védőfalat pont azért tervezték, hogy ilyen helyzetekben az utastér továbbra is biztonságos egységet képezzen. Igaz irányítani most nem lehetett, eltekintve a két vészrakétát, mellyel kicsi, egyszeri pályamódosítást lehetett végrehajtani.

Ekkor lépett be a terembe Sebestyén atya.

Devon valami rosszat sejtett. Honnan veszi az atya, hogy nincs rendben a számítógép? Az eredményeket mindenesetre gyorsan lementette a laptopra.

- Akkor foglalkozzunk a halottak tisztességes elhelyezésével, Márk és Jeromos atya, jöjjenek, segítsenek.

Azzal mintegy mellékesen lekapcsolta a számítógépet.

- Maguk foglalkozzanak a halottakkal, én foglalkozom a gépekkel. Mindenki a maga szakmája szerint - azzal elkezdte újrabootolni a gépet.

Márk és Jeromos atya ekkor ért oda. Rafael atya is felbukkant az ajtóban. Sebestyén atya ekkor újra, határozottan kikapcsolta a gépet.

- Azt hiszem, jobb, ha hallgat ránk.

Jeromos atya rögtön hozzálépett.

- Istenem, várjon, segítek.. – azzal a laptopjáért nyúlt, hogy “könnyítsen” Devonon.

- Nincs semmi baj. Csak még egy kicsit gyenge vagyok – vágta ki magát ügyesen Devon. És az értékes géppel betámolygott a mellékhelyiségbe. Az atyák odakint valóban a halottakkal kezdtek el foglalkozni.

Devon odabent gyorsan felhajtotta a laptop monitorját, és egy editorral belenézett az adatokba. Először nem látott semmi különöset. Ezzel az általános editorral nehéz volt valamit is kivenni belőlük. Viszont ahogy böngészett, egyvalami ütötte a szemét. A reaktor vészhelyzet üzenetét átirányították. Tehát nem véletlen, hogy a hajtómű megszaladt.

Most már tudta, hogy a baleset szándékos volt. De ki tette, és miért? És ekkor beugrott neki Sebestyén atya, amint visszakísérik a gépteremből. A csuhások tették, de miért? Már csak arra volt ideje, hogy megnézze a hajó útirányát. Gyorsan átmentette az adatokat egy csillagtérkép programba, és megnézte a grafikus térképen az irányt.

Jóval eltértek már az eredeti útiránytól, és a környék legveszélyesebb vidékére kanyarodtak: a vonal csak éppen kerülte el a BH-23 fekete lyuk eseményhorizontját. Csak egy kicsit térül el az űrhajó, és beleesnek a szingularitásba.

- Jól van már? – halotta Rafael atya álaggódó hangját közvetlenül az ajtó mögül.

- Igen, talán – krákogta – hol tartanak?

- Éppen most indulnak kifelé a megboldogultakkal…

Devon csak egy kicsit várt, aztán kivágta az ajtót. Rafael atyát pont homlokon “csókolta vele” és eszméletét vesztette. Mielőtt elzuhant volna, elkapta, és az ajtón kívülre húzta, majd visszament a gépterembe, és lezárta maga mögött az ajtót. Övé az irányítás.

Bebootolta a gépet, megint visszadugta rá a laptopot. A rendszer felállt, és bejött a grafikus vezérlőfelület. Dörömböltek az ajtón.

- Mit csinál? Mit képzel maga?

- Nézze, ha nyugton marad, nem lesz semmi bajunk. Megmentenek minket, ezt garantálom. – próbálta Sebestyén atya lekenyerezni. – Higgye el, maga is hős lesz.

- Ember! Megöltél hat embert, mit számít, hogy kik élték túl. Persze a menekülést elintézted, mi? De kik haltak meg? És miért?

- Higgye el, maga ezt nem értheti, de ha együttműködünk, maga is jól jár.

- Menjen a francba. Nem tudok elképzelni olyan célt, amiért tisztességes embereket kell ölni. És ilyen kockázatot vállalni. Csoda, hogy túléltek.

- Aljas módon a maguk céljából megölték a legénységet. Értek mindent.

- Isten nagyobb dicsőségére? Röhögnöm kell… - hisztérikusan felnevetett – Miféle Isten? Talán a csalás Istene?

- Ó az igazságot metakommunikációban mérik, nem is tudtam… - vágott vissza ironikus felhanggal. – Az egy igaz Isten? A Biblia nevezetű mesekönyv skizofrén apa-fiú-szentlélekére gondol? Aki először a Földet teremté, aztán körítésnek, mellékesen ezt a bazinagy világegyetemet? Aki az embert teremté, de a többi értelmes fajt csak újabban? Aki…

- A Biblia csak az emberről tesz említést, azóta korrigáltuk. – halotta Jeromos atyát.

- Ó persze Isten mindenhatóságában mindenhez képes alkalmazkodni.

- Őrült? Lehet… A helyzetemben lehet, hogy más is az lenne. Elhagyott a kedvesem, elveszett az állásom. Elvesztek álmaim, összetört bennem minden - kiabálta. - Már nem tudok hinni, nem tudok szeretni. Nem tudok miért élni. Elvették céljaimat. Tudja, és mindez csak balszerencse. Vagy talán isten? Csoda, hogy megőrültem? Lehet, hogy más a vallásba menekülne… de ez csak menekvés. Inkább az őrület – hangja elcsendesedett. Az atya már biztos nem is hallotta, csak magának mondta.

A kijelző elhomályosult. Egy cirkalmas, barnás-fehér lepke bontakozott ki belőle. Gyönyörűen, elegánsan szárnyalt a terembe egy-két kört, majd határozottan átrepült a hajó falán. Devon szeme lenyűgözve követte messze ívelő pályáját. A pillangó szárnyai felizzottak, a napok fénye felé száguldott szédítőn. De egyszer csak megbicsaklott, összecsuklott. Görcsösen, csapkodva repdesett tovább, összevissza, szélsőséges görbéken. Hol a csillagok koronáját érintette, hol a sötét csillagközi gázok fagyos kavargásában örvénylett. Látszott, hogy már nem ura magának, akárhova került, egyre zavarosabban, egyre kétségbeesettebben kapkodott szárnyaival. A csillagok vonzása megpörgette, a távlatok megszédítették, a fény, elvakította. Már nem juthatott sehova, minden csak tovább zilálta röppályáját. Végül szárnyával hozzáért egy ragyogó naphoz, megpörgött, lángra kapott, ellobbant. Egy másodperc múlva csak gyűszűnyi fekete hamu szitált.

Sztoikusan megnyomott egy-két gombot a laptopján.

- Tudja mit? Ha a maguk istene csinálta mindezt, mindezt velem is, akkor gratulálok neki. Nincs az a személy, aki felvállalhatná a felelősséget a világ sorsáért. Nem hiszek benne.

És azzal nyomatékosan lenyomta az ENTERt. Még mindig szerelme gyönyörű arca lebegett előtte az űrben. Bársonyos barna szemében, hosszú hajában ott fénylettek a csillagok. Egy pályakorrekciós rakéta szelte ketté gyönyörű arcát. A hajó oldalra kicsit elfordult.

- Mit csinált már megint. Megörült?

- Belezuhanunk a fekete lyukba.

- Ne féljen… Tudja hogy keletkeztek a szingularitások? Isten nullával osztott. Ismerte? Nahát, ne aggódjon. Minden isten akarata szerint van… hehe. Kíváncsi vagyok, hogy bízik-e benne. Bízik-e abban, hogy Isten tényleg erősebb a fizika törvényeinél. A kegyetlen törvényeknél…

- Meg akar halni?

- Igen megyek egyenesen a pokolba. De valami vígasztal: így leszek a legtöbb, ami csak lehettem volna. Ó persze, ez értelmetlen, de minek van több értelme az életben, mint ennek? Minden csak egy lobbanás. Ez legalább grandiózus. Akkor meg, miért ne? És egyébként is, hátha nem a pokolra jutok, hátha igaz az elmélet, és eljutok egy másik világra. Másik világra, nem a másvilágra, ez jó…- mosolygott. Boldogan?

A hajó most már belekerült az irtózatos gravitáció körzetébe. Devon kezdte rosszul érezni magát. A szélsőséges körülmények meg fogják ölni, de előtte agya furcsán fog viselkedni. Eltorzul minden, hallucinációi lesznek. Bár nekem úgyis mindegy. Sokat nem ronthat… Talán még istent is meglátom, hehe. Odakint kedvese arca volt a világ, mely egyre torzabbul látszódott. Az ezüstös köd megcsavarodott, foltokban vörösen felizzott. Pár perc alatt beleesnek a centrumba, mint az a pillangó a napba, beleperegnek az elmúlásba. De az időlassulás miatt szemtanúja lesz a világegyetem teljes jövőjének. Micsoda élmény! Gyönyörű! Mi szebb ennél? Talán a szerelem örökkévalósága… Nemsokára elvesztette az eszméletét…

*

Egy ember feküdt a gépterem padlóján. Odakint a világegyetem csillagai összerohantak, egymásba mosódtak. Szupernóvák robbantak, kvazárok izzottak fel. Minden egyre sebesebben, egyre sűrűbben, egyre fényesebben kavargott. Monumentális tüzijáték. Kinek? A végtelenbe növekvő idődilatáció miatt milliárd fényévek látszódtak másodpercek alatt. Minden hirtelen teljesen összeroska. Az űrhajó belezuhant a szingularitásba, egy ember élete belehullt a semmibe. Meggyötört agyában egy utolsót görcsös gondolat villant.

És valóban, ha ez a hang eljutott, elhallatszott volna a címzetthez, akkor örökké, örökké ott csengett volna.