Az állati élet alapvonalai

Írta: zur STRASSEN OTTÓ

Fordította: dr. SOÓS LAJOS

1. A leszármazás

A művelt világ szellemi kincse Kopernikus ideje óta nem gyarapodott nagyobb értékkel annál, amelyet Darwinnak köszön az emberiség. Ami korábban csak egyes tudósok agyában élt, s amiről csak a tudomány berkeiben esett szó: az az elgondolás, hogy az állat- és növényvilág, az állatok és a növények egyes fajai fejlődésnek a gyümölcsei, s együttvéve egy óriási törzsfa koronáját alkotják, melyen évmilliárdok során kevés, nagyon egyszerű alakból a ma élő fajok mesés sokasága sarjadzott ki, vagyis a fajok leszármazásának, descendenciájának gondolata Darwin működése óta szellemi közkinccsé lett.

A leszármazás tényét tulajdonképpen nem lehet bizonyítani. Szemtanuja nem volt neki. Ha azonban az élő lények világát korunk tudománya által megélesített szemmel vizsgáljuk, akkor a leszármazás gondolata oly sejtésnek bizonyul, melynek valószínűsége a bizonyossággal határos. Minden tudásunk mellette szól, ellene semmi sem.

Mi az élő világ legáltalánosabb uralkodó vonása? Természetesen nem az egyformaság. Mert ha az élő lények egyes formái, mondjuk a házi légy, milliárdszor megismétlődnek is, mégis vannak százezerszámra olyan alakok, melyek annyira eltérnek egymástól, mint a légy és a fenyőfa. De a különbözőség sem, mert ez éppoly kevéssé egyetemes sajátság, azonkívül sohasem tökéletes. Az élő világ egyetemes ábrázatának alapjellemét megadó vonása inkább a hasonlóság, - olyan hasonlóság, mely valami jellemző fokozat szerint bővül és terjed ki. Anyaga és technikai elgondolása tekintetében valamennyi élő lény megegyezik egymással. A hasonlóságnak ehhez az alapvető és legszélesebb fokozatához a hasonlóságok további sora járul, amint az élő lények két "birodalmát", az állatokét és növényekét bizonyos újabb vonások elhatárolják egymástól, oly vonások, melyek az állatokat, illetőleg növényeket viszont egyetemlegesen jellemzik. És így megy ez tovább, amint a két birodalmon belül "köröket", ezeken belül "alköröket", majd egyre szűkülő keretekkel "osztályokat", "alosztályokat", "rendeket", "családokat", "nemeket" és végül "fajokat" különböztetünk meg. Egy-egy "nem" fajai azonban nemcsak életműködés és belső szerkezet, hanem külső megjelenés tekintetében is nagyon hasonlók szoktak lenni. Ha valamely faj, ami nagyon gyakran megesik, "rasszokra" vagy "alfajokra" tagolódik, ezeket már gyakran alig lehet megkülönböztetni egymástól. Az egyes fajokon és rasszokon belül az egyének már majdnem teljesen egyformák. A hasonlóságok e fokozatából épül fel az élőlények rendszere. E rendszer létét és létrejöttét megmagyarázni az első feladata minden, a fajok eredetével foglalkozó tanításnak.

Nem volna oktalan dolog e feltűnő jelenséget abból magyarázni, hogy hiszen a külső körülmények sem teljesen egyformák vagy teljesen különbözők, amelyek közt a fajok élnek, hanem azok közt is fokozatbeli különbségek vannak, jóllehet bizonyos esetekben alig térnek el egymástól. Például a víz az édesvízi fajok részére sok tekintetben, mint felhajtó ereje, ellenállása, levegőtartalma szempontjából megközelítően egyforma létfeltételeket nyújt; éppen úgy a tenger vize meglehetősen egyenletes létfeltételeket nyujt egy szűkebb kör, a tengeri állatok részére. A tengeri állatok egy része még egyenletesebb körülmények közt él a melegövi tengerek egyenletesen meleg vizében, s végül a fajok egy még szűkebb köre majdnem teljesen egyforma létföltételekre talál a melegövi tengerek jól átvilágított felületi rétegeiben. Azonban bármilyen legyen is a külső tényezők kombinációja, azok mindig bizonyos követelményeket állítanak fel a befolyásuk alatt élő állatokkal szemben. Az élőlények e követelményeknek különböző módon, többé vagy kevésbé jól felelnek meg. Az azonban bizonyos, hogy mindig csak egyetlen megoldás az elgondolható legtökéletesebb. És mivel az isteni hatalomtól és bölcsességtől minden egyes esetben a legtökéletesebb megoldás várható el, joggal következtethető, hogy bármely két, a Teremtő által alkotott lény közt pontosan olyan fokú hasonlóságnak kell lennie, mint amekkora ama külső körülmények követelménye, melyek közt azok élnek. Ez másképpen azt jelenti, hogy az élőlények rendszerének, a benne jelentkező valamennyi hasonlósággal és eltéréssel együtt szükségszerű következményének, mintegy pontos lenyomatának kell lennie a külső tényezők összességének.

Azonban a valóság más. A "morfológia", vagyis az alaktan, és az "ökológia", vagyis az élőlények életmódjáról szóló tudomány az tanítja, hogy a fajok hasonlósága és a külső tényezők hasonlósága egyáltalában nem egymást teljesen fedő fogalmak: a fajok hasonlósága egyszer kisebb, máskor viszont nagyobb lehet, mint amekkora a külső körülmények támasztotta követelményeknek megfelelne.

Egyike a leggyakoribb jelenségeknek, hogy fajok, melyek egészen, vagy legalább legfontosabb vonásaiban hasonló körülmények közt élnek, szerkezetükben nem hasonlítanak ugyanilyen fokban, hanem ellenkezően feltűnően eltérnek egymástól. A földgömb déli részén körben helyezkedik el Afrika, Ausztrália és Dél-Amerika; éghajlati és egyéb viszonyaik hasonlók; és állatviláguk mégis annyira eltérő, hogy egész családok, sőt egész rendek csak az egyik, vagy csak a másik területen fordulnak elő: csak Dél-Afrikában élnek zebrák és antilopok, csak Dél-Amerikában szélesorrú majmok és öves állatok, csak Ausztráliában csőrös emlős és kenguru. És ugyanez megismétlődik kicsiben is: ismerünk szigetcsoportokat, melyek szorosan egymás mellett, ugyanazon ég alatt fekszenek, ugyanazok a szelek járják őket, ugyanazok a felhők vetik rájuk árnyékukat, talajuk egyforma, és állatviláguk mégsem egyezik teljesen. Mert a szigetek valamennyién elterjedt valamely nemnek majdnem minden egyes szigeten külön faja vagy külön rassza él, például a Galapagos-szigeteken bizonyos pintyeknek, vagy a Bahamákon a Cerion nevű csiganemnek. "Külvilág" aligha lehet egységesebb annál, mint amelyet valamely állatfaj bélcsatornája nyújt a benne élősködő paraziták részére: egyenlő a táplálék, egyenlő a hőmérséklet, egyenlők a veszélyek, és mégis olyan fölötte különböző állatok élhetnek ott egymás mellett, mint orsógiliszták és buzogányfejű férgek, pántlikagiliszták és szívóférgek.

A levegő és a benne való mozgás föltételei azonosak mindenütt, azért azt gondolhatná az ember, hogy állatot repülő lénnyé tenni a legtökéletesebb módon csak egyetlen terv szerint lehetséges. Ámde mennyire különböző szerkezet és működés tekintetében a rovar, a madár és a denevér szárnya. Nyilvánvaló dolog, hogy az egyenes és a legrövidebb út a legcélszerűbb is, amelyen valamely állat egyéni fejlődését, "ontogenezisét" megteheti teljes nagysága és jellemző alakja eléréséig. Azért joggal várhatók, hogy hasonló szerkezetű és hasonló életmódot folytató állatok fejlődésének a menete ne térjen el jobban egymástól, mint amennyire eltérnek az illető fajok maguk. Azonban az ellenkező jelenségnek vagyunk a tanui. Joggal mondhatjuk, hogy bizonyos tengeri állatok két élősdije, a Sacculina és az Entoconcha, melyekkel még lesz alkalmunk megismerkedni e mű későbbi köteteiben, nagyon hasonlít egymáshoz: mindegyik idomtalan zacskóalakú, végtagjaik és érzékszerveik nincsenek. Fejlődésük azonban annak ellenére, hogy nagyon hasonló körülmények közt folyik le, mégis rendkívüli módon elütő, mert az egyik fejlődésének bizonyos szakaszában félreismerhetetlenül elárulja rák voltát, a másik pedig mint héjjal bíró csiga tűnik fel egy időre.

Fontosabb és még tanulságosabb az itt tárgyalt eset megfordítottja. Számtalan esetben ugyanis annak vagyunk a tanui, hogy különböző körülmények közt élő fajok, melyeket tehát környezetünk nagyon különböző követelmények elé állít, nem térnek el egymástól ugyanolyan fokban, összefüggő nagy szárazulatokat, esetleg egész földrészeket lényegileg hasonló fajok népesíthetik be, jóllehet egyes részei éghajlatuk szerint különböző övekbe tartoznak, s felületükön őserdők, hegyvidékek, nagy rétségek váltakoznak. Így a Közép-Amerikától Patagóniáig elhúzódó hatalmas földség hazája az összes ismert öves állatoknak, patakörmű rágcsálóknak és szélesorrú majmoknak, az összes tinámuféléknek, hokkóknak és a nanduknak, majdnem az összes leguánoknak. A melegvérű állatok belében, sötétségben egyhangú életüket élő bizonyos fonálférgek szerkezetük tekintetében csodálatosan megegyeznek olyan fajokkal, melyek szabadon élnek a tengerben. Az ember karját, a denevér szárnyát, a bálna mellúszóját nagyon különböző módon és célra használja; az első kinyujtható és behajlítható, sokféleképpen forgatható, tárgyak megragadására és tartására használható, a második kifeszíthető és összehajtható, felemelhető és lecsapható, a harmadikat tulajdonosa ide-oda mozgathatja, de legföljebb csak a mellízületben forgathatja egy kissé és alakját nem változtathatja meg. És mily különös, hogy mindegyiknek a vázát mégis ugyanolyan csontok alkotják, nevezetesen felkarcsont, singcsont, orsócsont, kéztő- és kézközépcsontok és pontosan öt ujj csontjai. A bogarak sok részből álló rágókészüléke, a méhek bonyolult szerkezetű, nyalásra, szívásra és harapásra egyaránt alkalmas szájszervei, a poloska szipókája alak és működés tekintetében bizonyára nem egyformák, de abban mégis megegyeznek egymással, hogy mind három pár végtag megfelelő módosulásából jöttek létre.

Két faj fejlődése során jelentkező bizonyos stádiumok nagyon gyakran hasonlóbbak egymáshoz, mintsem a fejlődés céljának különbözőségéből és ama körülmények eltérő voltából következnék, melyek közt a fejlődés lefolyik. Olyan különböző rákfélék, mint a levél- és evezőlábú rákok, a kacslábúak és a gernélák életüket mindannyian mint hatlábú, egyszemű lárvák, úgynevezett naupliusok kezdik meg. Majdnem valamennyi soksejtű állat átmegy fejlődése során a "hólyagcsíra" (blastula) és "bélcsíra" (gastrula) állapoton, tehát fejlődésük később annyira elütő útja kezdetben közös. És bizonyos fajok egyéni fejlődésének egyes szakaszai néha feltűnő módon hasonlítanak bizonyos más, teljesen kifejlett alakokhoz, melyek egészen más körülmények közt élnek és szervezetük működése is sokban eltérő. Így az összes gerinces állatok későbbi gerincoszlopának a helyén a fejlődés kezdetén egy pálcikaalakú szervet találunk, a gerinchúrt, s ez a szerv a lándzsahal testében az állat egész életén át megmarad.

Ezeket a példákat kissé közelebbről megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szóban lévő szervezeti berendezéseknek a megismétlődése több faj fejlődésének a menetében, magában véve célszerű megoldása valamely kérdésnek. A bálna úszóját megtámasztó s annak rugószerű működését lehetővé tevő öt, sugárszerűen elrendeződött csontsor éppoly célszerűen működő berendezés, mint a rákfélék egyik csoportjának fejlődésében kiindulásul szolgáló lárvaalak, vagy gerinchúr mint a leendő gerincoszlop alapjául szolgáló szerv. Csak az a feltűnő, hogy az úszó és a kéz csontsugarainak a száma pontosan ugyanaz, hogy pontosan ugyanabból a lárvaalakból indul ki oly felette különböző rákok fejlődése, hogy ugyanaz a gerinchúr az egyik állat testének végleges támasztéka, a másikban meg segédszerv az egyéni fejlődés menetében. Számtalan más esetben viszont azt kell látnunk, hogy az alaktani sajátságok nyilvánvaló ellentmondásban vannak a külvilág követelményeivel. Hiszen egyes állatoknak olyan szervezeti berendezéseik vannak, amelyeknek semmi hasznát sem veszik az adott körülmények között, vagy ha akarnák sem vehetnék, mert azok csak csenevész állapotban vannak meg rajtuk. Máskor meg azt tapasztaljuk, hogy valamely állat fejlődése során indokolatlan kerülőutat tesz meg, mert olyan fejlődési stádiumon megy keresztül, amelyre egyáltalában nincs szüksége. A madár szárnyán elrejtve, ujjak siralmasan csenevész nyomait fedezhetjük föl. Vakbelünk fölösleges, sőt veszedelmes féregnyujtványa maradványa egyéb emlős állatok jól fejlett és jelentős szerepet betöltő vakbelének. Egyes, sohasem röpülő rovaroknak szárnycsonkjaik vannak. Házatlan csigák testében, mélyen a bőr alá rejtve megtalálhatjuk a hajdani héj utolsó, teljesen haszon nélkül való roncsait. Barlangokban vagy a mély tengerekben élő állatok szemének a helyén szemszerű, de látásra teljességgel alkalmatlan csonkot találhatunk. A szárazföldi gerincesek nyakán, az embert sem véve ki, a fejlődés legelején rések jelennek meg; e rések megfelelnek a halak kopoltyúréseinek, de míg az utóbbiaké valódi kopoltyúk elhelyezésére szolgál, addig a szárazföldi gerincesek életében semmi feladatuk sincs és ezért később el is tűnnek ismét. A fogatlan szilás cetek embrióinak az állkapcsán fogak kezdenek kifejlődni, de később ismét eltűnnek a nélkül, hogy az állat valaha is hasznukat vette volna. A rovarok potrohán nincsenek végtagok, azonban a fejlődés kezdő részében megjelennek az ilyenek első nyomai is, de később ismét eltűnnek.

Röviden összefoglalva az itt elmondottakat, azt kell megállapítanunk, hogy jóllehet igen mély jelentőségű összefüggés ismerhető fel egyrészt az állatfajok rendszertani tagolódása, másrészt meg a külső körülmények támasztotta követelmények közt, mégis a kettő egyáltalában nincs következetes összhangban egymással. A fajok tekintélyes része és a külvilág tényezői közt nem állapítható meg olyan kapcsolat, mely szerint ez utóbbiak irányítólag hatottak volna azok kialakulására.

Ha ezeket a tényeket, mint fejlődés következményeit tekintjük, akkor az élő lények rendszere önmagától adódó eredményként jelenik meg előttünk. Ha a kiformálódó törzsek nem hirtelen, egyszerre módosító ugrásokkal jöttek létre, hanem, ami mindenesetre jogosabb föltevés, fejlődésük útját apró lépésekkel tették meg, akkor az átalakulás foka természetesen az arra fordított időtől függ: két élő faj általában véve annál inkább eltér egymástól, minél távolabbi multban vált el egymástól fejlődésük útja. Azonban az idő hosszúságával arányosan növekszik azoknak az oldalhajtásoknak a száma is, melyek a fejlődő törzsből kisarjadtak. De az elmondottak természetes folyománya az a következtetés is, hogy a fajok annál különbözőbbek, minél távolabbi a rokoni kapcsolatuk, és annál hasonlóbbak, minél közelebbi ez. Így következik a fajok vérrokonságának a törzsfaszerű fejlődésből adódó fokozatosságából hasonlóságuk fokozatossága is. Ha viszont, ami szintén megtörténhetik, nem vérrokon törzsek hasonló külső körülmények közé jutnak és az ezek által támasztott követelményeknek megfelelően módosulnak, az így mintegy kikényszerített hasonlóság, "analógia", csak nagyon korlátozott, és rendesen csak külső marad. Az alakok szervezetének uralkodó vonásait ilyenkor is az ősrégi örökségként rájuk szálló sajátságok adják meg, ellenben az újonnan szerzettek, legyenek bár okozói valami távoleső alakokhoz való hasonlóságnak, sohasem támaszthatnak bennünk kétséget aziránt, hogy az illető fajok valódi rokonságát merre keressük, mint ahogy egy pillanatig sem kételkedhetünk, merre is keresendő egyrészt a szárnyas madarak, másrészt meg a rovarok atyafisága.

És a leszármazási elmélet világánál fáradság nélkül megérthetjük azokat az eseteket is, melyek más alapon érthetetlenek maradnak, mivel nem következményei a külvilág tényezői által fölállított követelményeknek.

Lassan haladó törzsfejlődést tételezve föl, nagy és bonyolult szerkezetű, azért az egyes alakok szervezetében mélyen benn gyökerező szervek, pl. szem vagy láb eltűnéséhez, ha t.i. a törzsfejlődés valamely fordulata eltűnésre ítéli őket, nagyon hosszú időre van szükség. Azért nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a ma élő fajoknak is rendkívül sok ilyen eltűnőben lévő csökevényes szerveik vannak. Ezt annál könnyebben megérthetjük, mert hiszen a fajok éppen a leszármazási elmélet értelmében nem kész, lezárt, hanem ellenkezőleg szakadatlan átalakulásban lévő lények. Az egyes szervek nemcsak pusztulásuk ellen védekeznek nagy szívóssággal, hanem átalakításukra törő erőkkel szemben is makacs ellenállást fejtenek ki: így érthetjük meg, hogy egyes szervek, melyek a rájuk nehezedő új követelményeknek megfelelően, új feladatok teljesítését kénytelenek vállalni, gyakran csak munkájuk természete és külső alakjuk tekintetében módosulnak, egyébként azonban, mint pl. a denevér szárnyában a kar- és ujjcsontok, megőrzik eredeti, vérrokonaik megfelelő szervével megegyező szerkezetüket.

Azonban ami áll a kifejlett állat szervezetére, ugyanaz áll egyéni fejlődésének egyes mozzanataira is. Ez érteti meg velünk, hogy olyan alakoknak, melyek egymástól messze elhajló hajtásai egy közös törzsnek, fiataljai, lárvái feltűnően hasonlók lehetnek egymáshoz, hogy pl. a blastula- és gastrula-alak következetesen megjelenik, majdnem valamennyi soksejtű állat fejlődésében, hogy viszont a Sacculina és az Entoconcha hiába ölt álarcot, a fejlődése menetében kénytelen levetni ezt s elárulni rák, illetőleg csiga voltát. És ha, amint szemmel látható, az egyéni fejlődésben különösen élesen nyilvánulnak meg a rendszertani hasonlóság és összetartozóság mozzanatai, annak az az oka, hogy a fejlődésbeli vonások még szívósabban ellenállnak az átalakulásnak, mint az "anatomiaiak". Ezért lehetséges, hogy a fejlődés menetében megrögzítődve megjelenhessenek olyan vonások is, melyeket a törzsfejlődés során később kialakuló vonások elfeledtek, úgy, hogy azok a kifejlett egyén szervezetén nem ismerhetők fel, hanem csak fejlődésének valamely korábbi szakaszában tűnnek fel ideiglenesen. Így lett az egyéni fejlődés megőrzője bizonyos törzsfejlődési emlékeknek, rövid, többé-kevésbé hű ismétlődése a törzsfejlődésnek, a "filogenezisnek". Ezt a körülményt először határozottan Müller Frigyes ismerte fel, Haeckel pedig formába öntötte és "biogenetikai alaptörvény"-nek nevezte el.

Az átalakulás, a fejlődés természetesen nem egyenlő gyorsasággal folyik a törzsfa valamennyi ágán, és nem is egyenlő mértékben, hanem éppen ellenkezően, az egyszerűbb és bonyolultabb lények átalakulásának menete és mértéke rendkívül egyenlőtlen. Ez magyarázza meg azt a nevezetes jelenséget, hogy egyik állatnak valamelyik fejlődési stádiuma hasonló lehet egy másik faj végleges alakjához, vagyis kifejlett egyénéhez, amely megállapodott egy korábbi fejlődési fokon, pl. a gerinchúr a lándzsahalnak végleges, ellenben a többi gerincesnek csak fiatalkori szerve, a magasabbrendű állatok gastrulája megegyezik a kifejlett szivacsokkal és polipokkal, petesejtjük pedig lényegileg azonos az egysejtű véglények egész testével.

És végül a leszármazási elmélet magyarázatát adja az élő lények földrajzi elterjedésében mutatkozó egyes sajátságos jelenségeknek is. Mivel valamely ősalaknak szétágazása újabb, származékalakokra csak ott mehetett végbe, ahol a törzsalak hazája volt, ezért igen közeli vagy közeli rokon-fajok általában térbelileg is egymás közelében találhatók: valamely faj rasszai szigetcsoportokon, egész családok vagy rendek pedig kontinenseken élnek együtt.

Így az a kép, amelyet a ma élő fajok összessége ad, egyetlen és hiánytalan valószínűségi bizonyíték a leszármazási elmélet helyessége mellett. Azt pedig alig szükséges említenünk, hogy ékesen szóló bizonyítékokat nyujtanak mellette az élő lények multja, a növények és állatok kövületei is; ezeknek a szavahihetőségét józan ésszel igazán nem lehet kétségbe vonni. Néma tanuságuk nemcsak a törzsfejlődés tényének bizonysága, hanem egyszersmind azt is tanítja, hogy a fejlődés apró lépésekben halad előre s egyszerűbb alakoktól bonyolultabbak, "alsóbbrendűektől" "magasabbrendűek" felé irányul.

2. A fajok keletkezése és a kiválogatódás

Ha a fajok keletkezését a leszármazási elmélet alapján magyarázzuk, miben keresendő az élet létrejöttének oka? Hogyan keletkezett az élet? Mi ösztökélte az élő lényeket szakadatlan átalakulásra, újabb és újabb alakokra való szétválásra? És azután: miként magyarázandó, hogy a keletkező új fajok szerkezete és működései összehangolódtak a környezetük által fölállított követelményekkel? Hogy a még nyílt kérdésre válaszolni tudjunk, figyelmünket egyelőre szűkebb körre kell összpontosítanunk. Egyelőre nem feszegetjük az élőlények és környezetük harmóniájának a kérdését, hanem csak a törzsfejlődés jelenségének az okát iparkodtunk kikutatni. Nem nehéz bebizonyítani, hogy a fejlődés jelenségében semmi olyan mozzanat sincs, mely ne volna magyarázható az élettelen világ jelenségeit kormányzó tényezőkből.

Az életnek nevezett jelenség egy sajátságos, nem mindig egyforma, de mindig hasonlónak látszó, félfolyékony, legfinomabb szerkezete szerint rendesen habhoz hasonlítható anyagban, a protoplazmában folyik le. Ami a protoplazma anyagát illeti, annak nincs semmi különössége sem, hiszen nincsen benne egyetlen olyan alkotórész sem, melyet nem találnánk meg az élettelen világban is. A vegytanból ismert elemek közül a szén, oxigén, hidrogén, nitrogén és kén sohasem hiányzik felépítő anyagai közül; ezek egymással és még néhány mással különbözőképpen kombinálódva bőséges mennyiségű víz és sók mellett az élőlényekre jellemző, bonyolult összetételű vegyületekké, szénhidrátokká, zsírokká és fehérjeanyagokká egyesülnek. Az élet alapvető jelensége pedig az, hogy ez a bonyolult szerkezetű és kevéssé állandó vegyületekből, valamint vízből álló keverék nem esik rövidesen szét, vízben nem folyik szét, levegőn nem szárad ki, hanem "fenntartja önmagát", - és pedig fenntartja magát olyan módon, mint a gyertyaláng, amennyiben széteső anyagai és eltünő részei hasonló értékűekkel pótlódnak és megújulnak. Ez önmagát fenntartó tevékenységhez munkaerőre, "energiára" van szüksége. Az energia a protoplazma környezetéből származik. Fény és hő kívülről sugárzanak beléje. Kémiai energiával telített anyagokat vesz fel kívülről, azokat felbontja és átalakítja, a felszabaduló erőket felhasználja életfolyamatainak fenntartására, az anyagok törmelékét pedig kiveti magából. Ilyen módon az élő protoplazmán anyagok és erők árama áramlik keresztül, mint az áramlik keresztül a lángon is, és mind a kettőt ez a körforgás tartja fenn addig, ameddig folyása meg nem szakad. Nem látható be, hogy valamikor és valahol a szervetlen világ erőinek játéka mért ne sodorhatta volna össze véletlenül a protoplazmát alkotó elemeket egységes testté, melynek osztályrészül jutott az a tehetség, hogy önmagát fenn tudja tartani és megújítani, vagyis élővé lett. Ez sok évmilliárddal ezelőtt, a maiaktól egészen eltérő körülmények között történhetett. Az első élő tárgy a maitól nyilvánvalóan eltérő volt anyaga tekintetében és nagyon egyszerű voltánál fogva is. Az élő anyag valószínűleg nem is egyszerre keletkezett, hanem többször ismétlődve, és alkalmasint mindjárt több féleségben. És ahol és amikor a körülmények e folyamat lejátszódásakor alkalmasak voltak, ott az anyag mindjárt számos egyénre is tagolódhatott, mint ahogyan a levegő párái is vízcseppek billióiban csapódnak le.

Tegyük föl azt az esetet, hogy amiként az első élő anyag keletkezésekor anyag és energia mintegy összefolyt és egyesült egy testben, az anyagnak és energiának ez az áramlása ugyanolyan módon és mértékben megmaradt továbbra is; tegyük fel továbbá, hogy ebből az élő anyagon keresztül húzódó, az élő test gépezetét üzemben tartó s közben részben fölemésztődő áramból nem marad semmi fölösleges sem vissza az élő testben, akkor elgondolható, hogy az élő anyag évmilliárdok során át olyan változatlan marad, mint amilyen keletkezése pillanatában volt. Ez azonban természetesen csak álomkép. Mert egyrészt az élő testek gépezetének üzeme nem mehet olyan biztonsággal és matematikai pontossággal, hogy hosszú idők során kisebb kisiklások zökkenői ne szakítanák meg egyenletességét és ezek végül is észrevehetően meg ne változtatnák az életfolyamatok menetét. Másrészt meg a külső világ, melynek befolyása alól semmiféle élő lény nem vonhatja ki magát, szintén megváltozott azóta.

Azokban az ősidőkben a Föld levegője, talaja és vizei föltehetőleg melegebbek voltak, mint amilyenek ma, más volt a fényellátása, a levegő összetétele kissé eltérő volt, a tenger vizében más sók és más mennyiségben voltak oldva. A Földnek ez az ősi állapota bizonyosan nem állandó folyamatossággal, hanem ingadozásokkal és többszörös irányváltozással alakult át olyanná, amilyennek ma ismerjük. Még hasonlíthatatlanul nyugtalanabbul ingadoztak a külvilág erői az élő anyag közvetlen környezetében. Tavak és tengerek kiszáradtak, szigetek emelkedtek ki, földségek süllyedtek el, sósvíz édessé lett, sekély tenger mély tengerré változott, forró éghajlatot fagyos váltotta fel, erdő helyét rétség foglalta el. Erőművi hatások, mint a tenger hullámverése, vizek áramlása, szelek járása magával ragadta az élő lényeket és elhurcolta őket idegen környezetbe. Anyagok, melyek valamely élőlénynek táplálékul szolgáltak, megfogyatkoztak, eltűntek s újak foglalták el a helyüket. Az élő lények viszont szintén jelentősen és egyre fokozódó mértékben járultak hozzá a külvilág képének átformálásához azzal, hogy anyagokat vontak el onnan és más anyagokat adtak ismét vissza. Csodálhatjuk-e, ha az élő anyag évmilliárdok során át ilyen hatalmas erők forgatagában sodródva tovább, maga is rengeteg módon és szinte átláthatatlanul sokféleképpen megváltozott?

A nyugodtan égő gyertyaláng, a légvonat által mozgatva, megváltoztatja alakját és helyét is. Ha közel ér a függönyhöz, újabb égethető anyaggal bővül terjedelme. Mohón terjed tovább, amint újabb táplálékot talál, belekap az ablak keretébe, majd kigyullad a ház, az egész város. Itt sárgán és füstölögve lobog fel egy csűrből, ott kékesen csap fel egy gyár raktárából. A szél szikrák millióira porlasztja szét: most már meggyulladt a közeli erdő is s a láng ropogva terjed egyik fáról a másikra. Ha az eső megfékezi, itt is, ott is egy-egy rejtett zúgban parázslik tovább. Alakjának, színének, nagyságának, térbeli összefüggésének és táplálékának minden változása ellenére is marad ugyanaz, ami kezdetben volt: önmagát fenntartó láng.

Azért nem találunk semmi rejtélyességet sem abban, ha a származástan azt tanítja, hogy az élő anyag tömege nem marad olyannak, mint amilyennél léte kezdődik, hanem idővel hatalmasan megnő azáltal, hogy bizonyos időponttól kezdve fölös mennyiségű anyagot és energiát egyre növekvő mennyiségben halmoz fel magában; azt tanítja továbbá, hogy ez a megnövekedett tömeg újból és újból megismétlődő és a határtalan növekedésnek gátat vető szétdarabolódás útján különálló egyénekre hull szét, melyeknek száma évmilliárdok során hihetetlen nagyságúra nő; s azt tanítja végre, hogy az ilyen módon egyes egyénekben tovább élő anyag megszámlálhatatlan fokozatnyira és irányban megváltozott, itt nagyobb, ott kisebb, bonyolultabb vagy egyszerűbb szerkezetű alakokká formálódott, mindig újabb és újabb energia- és táplálékforrásokra vetette magát, míg végül az egyik irányban, mondjuk egy rózsabokor alakult ki, a másikban egy lepke tarka ruhájának minden gazdagságával, a harmadikban pedig maga az ember jött létre. Hihető, hogy e változások forrása egyrészt az élő lények belsejében működő hajtóerők működésében keresendő, de másrészt bizonyára a külvilág tényezőinek szakadatlan befolyása, ingereinek hatása alatt jöttek létre.

*

De itt állunk a másik kérdéssel szemben: mi a magyarázata az élővilág és a külvilág tényezői közt lévő összhangnak? Ha az élő lényeknek a törzsfejlődése során bekövetkező újabb alakokra való darabolódását és átalakulását valóban ugyanazok a "mechanikai" erők irányítják, mint amelyek a szervetlen világot kormányozzák, akkor azoknak is éppoly kevéssé célszerűeknek és vakon működőknek kell lenniök, mint az utóbbiaknak, melyeknek a haszon és kár szempontjaihoz semmi közük sincs, és nem törődnek azzal sem, hogy működésük lehetővé teszi-e az élet fennmaradását! Miként lehetséges mégis, hogy a fajok százezrei, melyek a ma élő világot alkotják, a törzsfejlődés menetében olyan irányt vettek, hogy szerkezet és működés tekintetében megfelelnek a környezetük által támasztott követelményeknek?

A feleletet Darwin adta meg. A ma élő fajok egyáltalában nem képviselik az élet fája valamennyi ágának végrehajtását, hanem azoknak csak elenyésző kis részét: a valójában létrejövő alakok száma megmérhetetlenül nagy. Az új tulajdonságok, melyekkel azok az élet színpadára lépnek, valóban célnélküliek és válogatás nélkül az elképzelhető legkülönbözőbb irányok felé mutatók. Azonban a különbözőségeknek ez a tömege lehetővé teszi a véletlen szabad játékát. De a további fennmaradásra alkalmatlan s a "létért való küzdelemben" gyorsan elhulló újítások tömegében akadnak itt-ott a külvilág követelményeinek megfelelőek is. És éppen mert megfelelnek, fenn is maradnak, a többiek tömegéből mintegy kiválogatódnak. Ez okból az egész folyamatot "kiválogatódás"-nak vagy "selectió"-nak, vagy még másképpen, a mesterséges fajtenyésztésre való hivatkozással "természetes tenyésztés"-nek is szokták nevezni.

E tan hatása, mely a rejtélyek egyik leghomályosabbikának oly meglepő megoldását adta, sőt mondhatjuk azt mindenestől eltávolította az útból, óriási volt, óriásinak kellett lennie. Sokan a legkiválóbb szellemek közül szabadítóként üdvözölték azt. Rövid harc után majdnem tökéletes diadalt aratott az élettudományok egész mezején. És hozzá még teljes diadalra juttatta a kemény harcok középpontját alkotó származástant is, hiszen az szükségszerű feltétele volt Darwin elméletének. Az ilyen módon két különböző részből összeolvadt tan, a "természetes fejlődés" tana hatalmas befolyást gyakorolt sok más, idegen tudományosságra is. És utána, húsz-harminc évig tartó majdnem korlátlan uralkodás után következett az állandó hanyatlás! Bár a leszármazás gondolatának a helyességét komolyan vehető oldalról nem vonták kétségbe, azonban a kiválogatódás tanával, Darwin legsajátabb művével szemben egyre hangosabban szólalt meg a kételkedés és az ellentmondás szava. Nemcsak a féltudósok, hanem a valódi tudósok körében is a "darwinizmus végéről" beszéltek és a kiválogatódás gondolatát mint túlhaladott tévedést szánakozva félrelökték. Nemrégiben egy híres anatómus ismét mindenestől megtagadta. Mi a magyarázata ennek a nagy magasságból való lezuhanásnak? A lezuhanás nem minden ok nélkül esett meg.

Először is Darwin tana egy eredendő hiányosságban szenvedett, melyet példátlan népszerűsége idejében alig vettek észre, azonban tartósan nem kerülhette el a figyelmet. Darwin és követői sokszorosan úgy értelmezték a kiválogatódás tényét, mintha az alakítólag szólna bele a fajok kiformálódásába olyképen, hogy az azokon jelentkező s bizonyos irány felé mutató apró változtatásokat felhalmozza, összegezi és azért gyakran találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy valamely hasznos tulajdonság "kiválogatódás útján jött létre". Azonban a kiválogatódás ilyen alakító munkát nem tud végezni. Tud pusztítani, egyes törzseket kigyomlálhat és ez által egyeseket elszigetelhet a többiektől. Azoknak azonban, amelyeket meghagy, minden körülmények között teljesen készen kell rendelkezésre állaniok. Az az említett, megtévesztő kifejezés nemcsak a kiválogatódási elmélet esküdt ellenségeinek nyujtott védtelen és örömmel támadott felületet, hanem bizonytalanságot keltett azokban is, akik a kiválogatódás alakító erejének hiányát inkább sejtették, mintsem belátták. Azután: a "véletlen"! Ez a fogalom még abban a korlátozott alkalmazásában sem nyert általános tetszést, melyet Darwin jelölt meg, bár igen fontos, de a fajfejlődés egyáltalában nem egyedüli tényezőjét látva benne. Még a kiválogatódási elmélet hívei közt is akadtak, akik ebben a vak és ügyefogyott segítségben nem túlságosan bíztak. Aki pedig átlátta, hogy a kiválogatódás mint az átalakítást okozó tényezőt egyáltalában nem veheti számításba, az meg éppen az előtt a kérdés előtt találta magát, hogy ezután a vak véletlent kell-e az élő lények alakgazdagsága egyetlen okozójának tartania, s ehhez mégis hiányzott a kiválogatódási tan sok korábbi hívőjéből a bátorság.

És végül a legfontosabb ok az volt, hogy a kiválogatódási elmélet felállítása nem jelentette, mint akkor sokan hitték, egy magában teljesen zárt, önálló probléma megoldását, hanem csak egy nagyobb frontról való előretörést, oly frontról, amely csak mint egész arathatott igazi győzelmet. Olyasmi, ami fennmaradásra alkalmas, nemcsak a törzsfejlődés során keletkezik, hanem keletkezik az egyéni fejlődés alkalmával és az élő lények későbbi élete menetében is. Így, ahogy mondani szokták, a "célszerű" történés nagyon széles körre kiterjedő jelenség s annak egységes okának kell lennie. Amíg azonban nem volt bebizonyítva, hogy az egyéni fejlődés során kialakuló és általában az élő lények életfolyásában jelentkező célszerű berendezések és működések mechanikai okokból magyarázhatók, addig nem lehetett lezárni a törzsfejlődésre vonatkozó aktákat sem. Azonban erre vonatkozó bizonyítékoknak Darwin idejében még híre-hamva sem volt. Közben azonban egy új élettudományi irányzat, a vitalizmus virágzott fel, amely éppen az ellenkezőjét hirdette és védelmezte nagy ügyességgel, azt tudniillik, hogy az egyéni fejlődést és általában az élettevékenységeket az élettelen világ jelenségeit irányító célnélküli és vak erőkkel szemben "célratörő", "célszerűen működő" erők kormányozzák. A vitalisták tanításukat természetesen a törzsfejlődésre is alkalmazták: mivel vannak célszerű berendezéseket önerejükből létrehozó okok is, a darwinizmus a maga alkalmatlan követelményeivel teljességgel fölösleges. Így előttük a kiválogatódás elve egészen elvesztette értékét. És mivel a piac hangulata a tudomány terén is érzékeny és irányítható, a kiválogatódási elmélet csekélyértékűségéről vallott nézet lassanként szélesebb, tudós és tanulatlan rétegekre is átterjedt.

Azonban bármily erős legyen is az ellenállás, a kiválogatódási tan vissza fogja nyerni jelentőségét. Mert hiányosságai kiküszöbölhetők, kétségességei eloszthatók.

A kiválogatódást sohasem lehet másnak tekinteni, mint másodrendű tényezőnek a fajok kialakulásában? Ám legyen! Így a darwinizmus a jövőben megszabadul egyik homályos elemétől, mely érvényesülésének csak ártott. Ezután a fennmaradásra alkalmas alakok keletkezésének egyetlen okát egyesegyedül a véletlenben fogja keresni, a nélkül, hogy valami kisegítő magyarázatot keresgélne. Azonban a puszta véletlen megtud-e felelni az így ráháramló feladatnak? Az egyszerűen a valószínűség kérdése! Azonban, mint mindenki tudja, a valószínűségek teljesen az esetek számától függenek, amelyek egyáltalában adódnak. Ami, ha megtörténnék kevés eset közül egyszer, a legkülönösebb véletlen lenne, az valószínűség vagy majdnem bizonyosság lehet, ha sok vagy igen sok esetről van szó. Nincsen tehát semmi értelme sem annak, hogy a véletlennek mint a törzsfejlődésben szerepet játszó erőnek valószínűtlenségét kifogásoljuk mindaddig, amíg valamelyes képet nem alkottunk az egyáltalában megtörtént változások számáról. A "véletlenség tudományának" ellenségei, ahogyan megvetően nevezik a szóban lévő tant, megtették-e ezt mindig? Biztosak-e benne, hogy nem az a gyakorlat zavarta meg ítéletüket, hogy a mindennapi élet alacsony számaira gondolva alakítják ki nézeteiket? Akik ilyen szűk határok közé szorítják láthatáruk távolságait, azokra nézve valóban a valószínűség legtetejét jelentheti az a föltevés, hogy a törzsfejlődés során pusztán véletlenségből olyan lepke keletkezhetik, amely nagyságban, színben és rajzolatban tökéletesen megegyezik valami elhervadt falevéllel. Azonban a lehetséges esetek száma, melyekkel a törzsfejlődés nyugodtan számolhat, összehasonlíthatatlanul nagyobb, szinte elképzelhetetlenül óriási. Woodruff kiszámította, hogy egyetlen egysejtű véglény (Paramaecium), ha minden ivadéka életben maradna, öt és fél év alatt annyi utódot hozna létre, hogy azok tömege 10¹⁰⁰⁰-szerese (ezer nullával!) volna a földgömb tömegének. Egyetlen egy mikroszkópikus kicsinységű lény öt és fél év alatt! Azonban az élet patakja tovább csörgedez évmilliárdokon keresztül, állandóan újabb és újabb változásokon esve át. Ilyen nagyságú számokra gondolva a véletlen nem látszik többé gyenge és együgyű, hanem hatalmas és fáradhatatlan alakítónak, melynek buzgó teremtő erejétől a legcsodálatraméltóbb teremtmények várhatók.

A vitalista hullám pedig, bár végigsöpört az élettudományok mezején, a kiválogatódási elméletre már nem sokáig lesz veszélyes. Mert az ár, ha nem csalódunk, már apadóban van. Az egyéni fejlődés rejtélyességét, amelyre a vitalizmus szeretett hivatkozni, a Roux által megalapított "fejlődésmechanika" jórészt megoldotta s közben nem talált abban mechanikai alapon nem magyarázható mozzanatot. És egy modern tudományág, az "állatlélektan" azt is ki tudta mutatni, hogy az állatok viselkedésének sokszor megcsodált jelenségeit, melyek látszólag oly rendkívüli módon különböznek az élettelen világban lejátszódó folyamatoktól, szintén megmagyarázhatók a nélkül, hogy magyarázat végett tudatosan vagy öntudatlanul célszerűen működő okokhoz kellene fordulnunk. Aki e felől a kérdés felől bővebben akar tájékozódni, megtalálja azt szerző "Die Zweckmässigkeit" című dolgozatában (megjelent a "Kultur der Gegenwart" című nagy műben.) Itt meg kell elégednünk azzal a megállapítással, hogy az egyéni fejlődéstannak és az állatok életmódjáról szóló tudománynak a Darwin által megindított harcba való bevonásával egységes frontban egyesültek mindazok a tudományágak, melyekben a célszerűség kérdése alapvető fontosságú. Szemmel látható dolog, hogy a kiválogatódás tana, miután leggyengébb pontján kiállotta a támadást, széles vonalban előrenyomul. Azonban támadása nem lóg, mint korábban, a levegőben, hanem mindkét szárnyán szilárd pontokra támaszkodik. A támasztékaiban jobban megerősített kiválogatódási tan a még mindig harcoló testvértudományok küzdelmét is meg fogja könnyíteni.

A "fajok létrejöttében" a kiválogatódásnak nincs része, de a legfontosabb szerepet játszotta az élővilág általános képének kialakításában. Amint a művész a művéhez szükséges márványt nem maga készíti, hanem a meglévő márványtömbből a fölösleges részeket, darabokat vésővel eltávolítja, s a szoboralakot mintegy egyszerűen meghagyja, azonképpen a kiválogatódás is fáradhatatlan munkával állandóan pusztítja a fölösleges részeket és a fajok törzsfáján rajta hagy másokat, rajta hagyta a ma élő fajokat. De ezzel kiválogatást is végzett, kialakította a ma élő fajok összessége által alkotott képet, a törzsfa tetejének felületi képét. És mivel a hatalmas művész romboló vésőjét mindig és mindenütt olyan részek ellen fordította, amelyek ellentétben voltak a külvilág által támasztott követelményekkel, ezzel művének csodálatos, azonnal szembeötlő vonást adott s ez abban áll, hogy az élő lények beleillenek környezetükbe, azzal összhangban vannak.

3. A ma élő fajok alkotta kép

Miért olyan a ma élő fajok alkotta kép, amilyen és nem másforma, ez az élettudományok következő nagy kérdése. Ámde jó lesz szerényeknek lennünk! Kénytelenek vagyunk egy kis felvilágosítással kezdeni azok felől a távolságok felől, melyek tudásvágyunk elé határt vonnak, valamint a cél felé vezető legjárhatóbb útról. Ha, miként láttuk, a ma élő fajok által alkotott kép tarkasága önként következik a fajok törzsfájának a szerkezetéből, és ha a törzsfa a maga részéről ugyanolyan világos és egyszerű viszonyban van a létért folytatott küzdelemben elhullott alakok tömegével, mint a szobor a lefaragott márványtömeggel, mint valamely öntvény a mintájával, mint a pozitívum a negatívummal, akkor arra nézve, aki a fajok összessége által alkotott kép kialakulását és a kialakulás okait ki akarja kutatni, az alakok pusztulásának a menete, vagyis a törzsfa negatívumának a kialakulása elsőrendű fontosságú kérdéssé válik. Vizsgáljuk tehát, hogy mennyire és hogyan ránthatjuk le a leplet erről a ködbe vesző őskorban kezdődött tragédiáról.

Először is: kik voltak tulajdonképpen a harcoló felek; miből állott a kiirtott tömeg; mi irtotta ezt ki? A létért való küzdelemnek első és közvetlen áldozatai természetesen minden esetben élő egyének voltak: ezek szolgáltatták a nyers anyagot a törzsfa-negatívumhoz. Azonban a törzsfa milyenségét megszabó vonások nem abból alakultak ki, hogy egyes egyének kipusztíttattak, hanem úgy, hogy kiirtattak egész "törzsek". Így nevezünk a törzsfán megjelenő minden olyan hajtást, mely valamely tulajdonsága tekintetében eltér a többitől, jelenti, máskép kifejezve, egymással bizonyos jellemző vonásban megegyező rokon-fajok összességét; alkothatja akár egyetlen, akár megszámlálhatatlanul sok egyén is, lehet egységes, vagy ismét több ágra, mellékhajtásra oszló, a szerint, hogy körén belül egyének bizonyos csoportja valamely tulajdonsága révén megint csak elüt a többitől. Ha ilyen törzs, amely tehát másutt sehol meg nem jelenő sajátságok bizonyos kombinációját jelenti, megsemmisül, ekkor az élő alakok buja sokféleségéből egy rész örökre eltűnik. Eltűnése a törzsfán tátongó hasadékot jelent, a ma élő fajok alkotta képen pedig olyan elválasztó űrt, mely megakadályozza, hogy az élő alakok hiánytalan sorozatban sorakozhassanak egymás mellé. Az űrnek annál tágasabbnak kell lennie, minél régibb a kipusztult törzs, minél mélyebben sarjad ki az élet fájának oldaláról. Az meg teljesen mellékes, hogy egészen friss, csak az imént fejlett hajtásról van-e szó, egyénekben gazdag fajról, avagy sokszorosan elágazó, "nemmé", "családdá", sőt esetleg "osztállyá" terebélyesedett hatalmas főág ment-e tönkre. Az is mellékes mozzanata e pusztító munkának, hogy az elpusztított törzs egyetlen csapásra, összes egyéneinek egyszerre való kiirtásával ment-e tönkre, vagy pedig lassan érte el végzete évmilliók jártán.

Most pedig vessünk egy pillantást a másik félre, a pusztító hatalmakra. Ami egyes egyéneket megöl és egész törzseket elpusztít, az magától értetődően nem maga a "környezet", hanem esetről-esetre annak egy része, az a "tényezője", melynek követelményeivel az illető törzs gyilkos diszharmóniába került. Akár úgy, hogy a környezet az ő hátrányára megváltozott, akár úgy, maga változott meg károsan. Valamely törzs életfolyamatainak zavartalan lejátszódásához szükséges hőfok megváltozhatik, túlságosan alacsony vagy túlságosan magas lesz, mire összes egyénei vagy megfagynak, vagy kiszáradnak. Erőművi hatások szétszaggathatják, szétmorzsolhatják túlságosan gyenge testüket. Életben maradásukhoz szükséges anyagok helyett olyanok juthatnak beléjük, melyek megfojtják, megmérgezik őket. Egyes élő lények maguk is ellenséges tényezőkké válhatnak másokkal szemben, és csapatostul pusztíthatják őket méreggel vagy erőszakkal. Így jelentkezik ezerféle tényező mint "gyilkoló tényező" valamely törzs egyéneivel szemben; s lesznek "kiirtó tényezővé", ha egész törzseket semmisítenek meg.

Azonban azzal, hogy a két féllel nagyjából megismerkedtünk, még nem sokra mentünk. Csak arról kaptunk útbaigazítást, hogy miként jött létre nagy általánosságban a törzsfa negatívuma, és hogy miként tagolódott a ma élő fajok alkotta kép. De hogy megértsük, miként jött létre az a kép pontosan, részleteiben is, miként jutott el mai összetételéhez, ahhoz az volna szükséges, hogy negatív ellenpárját is pontosan ismerjük: tudnunk kellene, milyen okokból pusztultak ki a létért való küzdelemben azok a törzsek, melyek valaha oly dúsan burjánzottak a törzsfa ma meglévő ágai közt.

Azt természetesen nem remélhetjük, hogy a kérdés minden részletére valaha is választ tudjunk adni. A kihalt alakok egy törpe kisebbségét leszámítva, a kiirtott törzsek szerkezetéről és életműködéséről, különösen a régebben és a legrégebben eltüntekéről majdnem semmit sem tudunk. És még kevésbbé állapíthatjuk meg részletesen azt, melyek voltak az előttünk teljesen ismeretlen külvilág ama követelményei, melyekkel annak idején halálos összeütközésbe kerültek. Ez okból az élő fajok alkotta kép eredetének kérdése, amely kép színeinek és alakjainak gazdagságával oly szemgyönyörködtetően bontakozik ki előttünk, jórészt örök rejtély marad a számunkra. De ez nem lehet akadálya annak, hogy legalább a kép legmélyebb és legmegragadóbb vonásairól ne iparkodjunk lerántani a leplet.

Vannak bizonyos alapvető sajátságok, melyek a világ valamennyi tényezőjét, tehát a multban és jelenben működő gyilkoló és kipusztító tényezőket is egyaránt jellemzik és csak fokozat tekintetében lehetnek eltérők az esetek szerint, nevezetesen: kiterjedés a térben, gyorsaság az időben és változékonyság a minőségben. Ezek az állandó sajátságok szintén támasztanak bizonyos követelményeket az élettel szemben: ha valamely törzs összeütközésbe kerül velük, pusztulás a sorsa. Az elmult idők pusztító fegyverei tehát éppenséggel nem teljesen ismeretlenek előttünk. Bármilyenek voltak is a pusztító tényezők anyagi és fizikai alkotottságuk tekintetében, ezek az állandó tulajdonságok bizonyosan sajátjaik voltak és egyik részét alkották halálthozó fölszerelésüknek. És mivel az e sajátságok támasztotta követelmények állandóan ugyanazok maradtak, minthogy mindegyikük mindenütt és minden időben ugyanazon értelemben és irányban működött, azért a kiirtott törzsek minősége tekintetében sem vagyunk teljesen tájékozatlanok: a nélkül, hogy ismernők őket, annyit bizonyosan tudunk, hogy e három állandó követelménnyel ellentétbe jutottak.

4. Kiterjedés

A végeredmény kialakítására a kiirtó eszközök állandó tulajdonságai közül egyik sem gyakorolt oly hatalmas befolyást, mint a térben való kiterjedés. Ha a külvilág valamely tényezője alkalmassá lett arra, hogy a törzs egyes tagjait elpusztítsa, azért az ilyen "gyilkoló tényezőnek" nem kellett veszélyesnek lennie az egész törzsre nézve. Hogy a törzs minden tagját elpusztíthassa, hogy "kiirtó tényezővé" lehessen, térbeli kiterjedésének legalább akkorává kellett növekednie, mint a törzs elterjedésének a területe. Mert csak ebben a "kedvező" esetben adódott meg a lehetőség, hogy mindenütt, ahol csak éltek a törzsnek egyénei, kifejthesse pusztító tevékenységét. Ha a gyilkoló tényező kiterjedése kisebb volt csak valamivel is, mint a megtámadott törzs elterjedési területe, akkor a törzs egyéneinek egy része életben maradt, tehát ez a tényező az egész törzset sem pusztíthatta ki. Hogy már most pontosabban megállapíthassuk, milyen szerepet játszott a harc folyamán egy-egy gyilkoló tényező térbeli kiterjedése, vizsgáljuk meg a működését valamely adott esetben és állapítsuk meg mindenekelőtt azt, hogy az adott eseten belül is a két fél, a gyilkoló tényező és a törzs kiterjedése nagyon különféle lehet. És pedig különféle két szempontból is: terjedelme és sűrűsége tekintetében. Ami a terjedelmet illeti, amelyen valamely gyilkoló tényező működik, az fölötte tág határok közt ingadozhatik, lehet néhány négyzetméternyi terület, ahol valami sziklaomlás az összes élő lényeket megöli, egy kiszáradt pocsolya, vagy még kisebb tér, és lehet hatalmas szárazulat, amelyet az áradat elönt, egész földrész, amelyről valamely állatalak tápláléka teljesen eltűnik. És nagyon különböző lehet a gyilkoló tényező "sűrűsége" is, ahogyan megszáll valamely területet. Egyesek mint a fentebb említettek valamennyien, területükön egyenletesen és hiánytalanul végzik pusztító munkájukat. Mások másként, hiányosan, kihagyásokkal működnek; különböző, szám és terület tekintetében eltérő foltokat, mint valami oázisokat érintetlenül hagynak, ahol a megtámadott törzs egyénei bántatlanul élhetnek tovább. Így azokban az esetekben, midőn valamely törzs tápláléka vagy más, ránézve nélkülözhetetlen anyag valamely területen bár nem hiányzik teljesen, azonban csak egyes szétszórt pontokon található meg. Más gyilkoló tényezők esete ennek a megfordítottja: ők maguk azok, melyek valamely területnek csak egyes szétszórt, egymástól elszigetelt pontjain vannak jelen. Az eseteknek ebbe a csoportjába tartoznak azok a példák, mikor is bizonyos fajokat másokat gyilkos harapással, megmérgezéssel, a fénynek tőlük való elvonásával és másféle erőszakkal semmisítenek meg. És miként a gyilkoló tényezőknek, akként a megtámadott törzsnek a kiterjedése is két tekintetben változó. Egyesek a félvilágon át, vagy még nagyobb területen elterjedtek, mások, különösen a fiatalok és legfiatalabbak, kisebb vagy csak egészen csöppnyi területre szorítkoznak, legszélsőbb esetben csak akkorára, amekkora egyetlen egyén terjedelme. És elterjedési területüket bizonyos törzsek aránylag sűrűn népesítik be, míg mások csak nagyon szétszórtan, vagy éppen csak egyesével láthatók ott.

Mi következik abból, hogy ennyire változó lehet a gyilkoló tényezők és a törzsek kiterjedtsége egyaránt? Egyszerűen az, hogy a teljes megsemmisülés veszélye, mely az élő törzseket bizonyos időben a külvilág tényezői részéről fenyegeti, szintén nagy mértékben különböző. Mert hatalmas területeken elterjedt törzsek bizonyára csak olyan gyilkoló tényezőknek eshetnek áldozatául, melyeknek a kiterjedtsége legalább akkora, mint az övék, ellenben kisebb területre szorítkozó vagy egészen kicsiny törzseket nemcsak a kis kiterjedésű, hanem a nagy és legnagyobb terjedelmű ilyen tényezők is egyaránt megsemmisíthetik. Azonkívül területüket sűrűn megszálló törzseket csak legalább is hasonló sűrűségű gyilkoló tényező pusztíthat el, ellenben az erősen szétszórt törzseket az ilyen, de azonkívül az egyetemlegesen, kihagyás nélkül működő tényezők is kiirthatják. Azért a bizonyos időn belül elpusztított törzsek tömegében több kicsiny törzs van, mint nagy, több szórványosan elterjedt, mint sűrű tömegekben élő és biztosan egyetlenegy sincs olyan, mely területének kiterjedtsége vagy egyéneinek sűrűsége, avagy mindkettő tekintetében felülmulta a pusztító tényezőt.

Azonban ez a jelenség más megvilágítást nyer, ha a gyilkoló tényezőknek az élet ellen folytatott harcát nem mint kiragadott, magános eseményt, hanem mint állandóan tartó folyamatot szemléljük. Azonnal látjuk, hogy a gyilkoló tényezők kiterjedése az idők folyamán változik. A világ erőinek soha nem szünetelő játékában eltolódnak a halálthozó tényezők, határaik megváltoznak, itt eltűnnek, másutt újak jelennek meg és átnyúlnak olyan területekre is, melyektől eddig idegenek voltak, egy szóval: az általuk érintett terület terjedelme nő. Ha a gyilkoló tényezőnek belső hiányosságai voltak, azok megszűkülnek: ellenséges lények rablótámadásai ma a területnek ezen, holnap a másik pontján pusztítanak; ahol tegnap békés oázis volt, ott a következő évben halálos inség válik úrrá. Nem kevésbbé növekszik a térbeli kiterjedés kifelé is. Sziklaomlás egyik évben az egyik, a másik évben a másik helyen pusztít, és pár évszázad mulva a völgy valamennyi pontját kőtörmelék fedi; amint azonban a völgyek lassan vándorolnak, akképpen vándorol és terjed ki a kőtörmelékkel elárasztott terület is és évmilliók során egész országnyivá bővül. Ilyen módon némely gyilkoló tényező elterjedésének határait akár az egész földre kiterjesztheti.

Jóllehet a gyilkoló tényezők ama tulajdonságuknál fogva, hogy kiterjedésük növekedhetik, összehasonlíthatatlanul veszélyesebbek a megtámadott törzsekre, mint amilyeneknek első pillanatra látszanak, mégis minden további fordulata a folyamatoknak attól függ, miként viselkednek a törzsek maguk az idők folyamán. Ebben a tekintetben több a lehetőségek száma.

Kezdjük a nyilvánvalóan legközelebb esővel. Legyen a megtámadott élő lény olyan alkotású, hogy a terület, melyet elfoglal, magától nem változtatná meg, vagyis tehát, ha semmi egyéb esemény nem történnék, egyéneinek az adott pillanatban való állományával változatlan nagyságú területen élne tovább. Ez egyáltalában nem puszta elmélet. Majdnem biztosnak látszik, hogy az ősidőkben bizonyos rendkívül egyszerű szervezetek talán évmilliók során át az egyetlen élőlények voltak, és annak a föltevésnek, hogy később ismételten megjelenhettek, semmi sem áll az útjában. Azonban az ilyen élő lények sorsa mindig meg volt pecsételve. Mert lehetett lakóhelyük területe eredetileg bármekkora is, benépesíthették azt még olyan sűrűn is, mégis az idők során a kívülről és belül korlátlanul növekvő gyilkoló tényezők az egész terület fölött úrrá lettek és azoknak az illető fajoknak utolsó egyéneit is meg kellett semmisíteniök.

Azonban minden időben voltak élő lények, melyeknek a véletlen kedvezett, ugyanazokkal a sajátságokkal ruházva fel őket, mint amilyenekkel a gyilkoló tényezők serege oly félelmetesen fenyegetővé válik, élő lények, melyeknek megadatott az a tehetség, hogy az idők során elterjedésük területét bővítsék és azt sűrűbben benépesítsék. A terület nagyobbításának eszközéül számuk növekedése szolgált. Növekedett a szám egyik esetben úgy, hogy az egyének újból és újból két egyenlő félre tagolódtak, mint ahogyan a ma élő szervezetek közül így sokasodnak majdnem az összes egysejtű szervezetek, itt- ott egy-egy csalánozó állat, egy-egy féreg és tüskésbőrű; más esetekben az anyaegyénről kisebb "bimbók" válnak le, mint némely egysejtű állat, némely szivacs, sok csalánozó állat, féreg és zsákállat testéről; azonban a legtöbb állat és növény a testében keletkező parányi részecskék, "csírasejtek" útján szaporodik. Az első "szaporodni" tudó élő lények közt bizonyára nem kevés akadt olyan is, amely a születésekor nyert nagyságot megtartotta egészen addig, amíg maga is el nem ért a szaporodás időpontjáig, ez a módszer azonban természetesen az egyének gyors megkisebbedéséhez és az illető faj menthetetlen pusztulásához vezetett. Azonban a szeszélyes véletlen más törzseket a szaporodás tehetsége mellett még más tulajdonságokkal is felruházta, nevezetesen azzal, hogy fokról-fokra szüleik nagyságáig tudtak növekedni. Ezek a kétszeresen megajándékozott törzsek alkották a létért reménytelenül küzdők tömegében azt a csoportot, amely nem volt védtelenül kiszolgáltatva a rája minden oldalról leselkedő veszélynek. Mert bár megtörténhetett, hogy valamely gyilkoló tényező kalapácsütései megkezdték pusztító munkájukat a törzs elterjedésének ezen vagy azon a pontján és munkájuk itt-ott, kisebb-nagyobb területen sikeres is volt, azonban az egyes, egymás után elnéptelenedő területek mégsem egyesültek, mint egyébként történt volna, a törzs tömegsírjává, mert a növekedő törzs ellenségének kalapácsütései közt is megtalálta az alkalmat, hogy újból terjeszkedjék s olyan helyeket, ahonnan az imént kipusztult, ismét benépesítsen, sőt elterjedésének határait még jobban kiszélesítse.

Hogy azonban az ilyen törzs az állandóan növekedő gyilkoló tényező fojtogató szorításának tartósan ellent tudott-e állani, az természetesen a két fél növekedésének a mértékétől függött. Ha a törzs előnyomulása, minden szaporodás és újabb terjeszkedés ellenére is mögötte maradt a gyilkoló tényezőének, akkor a törzs kipusztulása legföljebb meglassudott, de megakadályozva nem volt. Csak ha a törzs annyira elszaporodott, hogy kiterjedtsége a gyilkoló tényező minden támadása alkalmával nagyobb volt, mint az ellenség által abban az időben megrohant terület, csak akkor volt reménye a törzsnek, hogy a kiirtást elkerülheti, legalább annyiban, amennyiben csak ez az egy gyilkoló tényező jött számításba.

Azonban természetesen az a körülmény is súlyosan latba esik, hogy a fenyegetett törzseknek sohasem egyetlen gyilkoló tényezővel kell szembeszállaniok, hanem mindig többel, sőt szabály szerint sokkal. Akkor azoknak egyesült támadásával kellett megbírkózniok. Így eshetett meg, hogy számtalan erős szaporodóképességű törzs, melyre egyetlen gyilkoló tényező sem lehetett volna vészthozó, hacsak magában támad, áldozatául esett több ellenség együttes támadásának. Mert sok lúd disznót győz.

Csak most tekinthetjük át teljes valóságában, hogy mily fontossága volt a törzsfa negatívumának létrejötte, a kipusztított törzsek szempontjából a gyilkoló tényezők térbeli kiterjedtségének. Mindazoknak a törzseknek, melyek az élet keletkezésének időpontja és a mai nap közé eső időben kipusztultak, aránylag gyenge volt a szaporodóképességük, t.i. ilyen volt akár eredetileg, vagy pedig ilyen lett valamely későbbi időpontban. Vagyis: vagy nem voltak a szaporodóképesség birtokában, vagy nem voltak oly fokban, hogy kiterjedésük a harc minden fázisában nagyobb lehetett volna, mint az egyidejűleg működő gyilkoló tényezők együttes kiterjedése.

A kipusztított tömeg ellenképeként a mai napig megmaradt az élőlények egy bizonyos csoportja, amely a "sokasodjatok és szaporodjatok" törvényét oly feltétlenül és kivételt nem ismerve követi, mintha a szaporodás önmagától értetődő - pedig nem az - és kezdettől fogva szükségszerű kísérője volna minden élőnek. És ha az ember a megmaradt törzseket termékenységük szempontjából pontosabban megvizsgálja, akkor azt tapasztalja, hogy azok ebben a tekintetben, mint várható, többnyire nyilvánvaló összhangban vannak a gyilkoló tényezőkkel. Minél számosabb és hatalmasabb a törzset fenyegető veszély, annál nagyobbnak látszik annak a termékenysége.

Így tudott az elefántok törzse, mely az ember megjelenése előtt meglehetősen biztosítva volt ragadozó ellenség támadása ellen is és nyilvánvalóan csak ritkán szenvedett élelemhiányban, évezredeken át ellentállani a külvilág tényezői részéről jövő támadásoknak, annak ellenére, hogy szaporasága ugyancsak csekély, hiszen minden szülőállatra csak három fiatal esik. A veréb példájában már 30 utód esik egy szülőre, a káposztapilléében 150 és a vándorpatkányéban 250, s könnyen hihető, hogy a szaporodás e fokozatának a veszélyek ugyanilyen fokozata felel meg. Igen hatalmas az egyes egyének pusztulásának arányszáma egyes vizi állatok esetében. A pisztrángnak minden 3000 ikrája közül csak egyből lesz kifejlett állat. A kivánatos hering a külvilág sűrű és kiterjedt támadásainak csak úgy tud ellentállni, hogy minden egyes szülőállatra számítva nem kevesebb, mint 200.000 ikrát termel. De a külvilág a legfélelmetesebb mészárlást a bélférgek fiataljai közt végzi. Ezeket elterjedésüknek majdnem valamennyi pontján a biztos pusztulás fenyegeti, és csak a legnagyobb kivételként nyujt számukra gazdaállatuk teste olyan parányi "oázist", amelyen életüket fenntarthatják. Az embernek a galandférge, melynek egymásután két különböző gazdába, a sertésbe és az emberbe kell jutnia, éppen ezért kétszeresen ki van téve a szörnyű pusztulásnak: viszont egyénenként 210 millió petét termel, s így mégis életben marad. Azonban a juh kergeségét okozó féreg lehet mégis a létében leginkább fenyegetett állat, abból következtetve, hogy egyénenként 800 millió petét hoz létre.

A gyilkoló tényezők térbeli kiterjedtsége a legjobban tükröződik az élő törzsek hatalmas termékenységének a tükrében, de ezenkívül a ma élő fajok alkotta képnek van még egy másik, bár nem annyira általános, de mindenesetre nagyon jellemző vonása, t.i. az egyének nagysága.

Megelőző fejtegetéseinkben a külvilág pusztító tényezői és egész törzsek közt levő nagyságbeli viszonyokkal foglalkoztunk; ebben a viszonylatban az egyes egyének nagysága vagy egyáltalában nem vagy csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben valamely törzset, pl. keletkezésének helyén, csak egyetlen egy egyén alkotja. Azonban bizonyos, hogy népes törzsek egyéneinek nagyságbeli viszonyai is lehetnek jelentősek a külvilág részéről fenyegető veszélyek szempontjából, akkor, mikor az illető tényező elterjedésének területén "szétszórtan", egyes pontokon működik, főképpen akkor, mikor az maga is valamely élő lény.

Ilyen esetekben a külvilág harca a törzs ellen megszabott helyekre szorítkozó harcokra, és rendkívül gyakran igazi párharcokra, egyéneknek egyének ellen való küzdelmére bomlik fel. Ilyenkor azonban az egyénnek ellenfeléhez viszonyított nagysága a győzelem és bukás kérdését döntheti el. Sok minden e mellett szól. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy valamely széttagolódott tényező, különösen valamely élő lény-fajta csak akkor lehet pusztító eszközzé, ha megközelítően éppen olyan nagy, mint az általa megtámadott másik egyén, vagy nagyobb nála. A róka sok minden magánál kisebb lényt pusztít el a nyúltól kezdve a gereznájában élősködő bolháig, de sohasem öl meg juhot vagy szarvasmarhát. Martalékállatok, melyeknek azonban vannak védő fegyvereik, kitartó védekezéssel esetleg éhhalálra juttatnak kisebb támadókat, de nagyobbakat nem: az antilop szarvdöfésekkel meghiusíthatja a sakál szándékát, de nem az oroszlánét. A tintahal tintájával megzavarva a vizet, talán tévedésbe ejtheti a zsákmányául szolgáló makrélát, de maga esetleg a tintájával keltett sötét felhővel együtt a bálna szájában leli sírját.

Mi következik ebből? Először természetesen az, hogy valamely kisebb állat vagy növény sokkal inkább ki van téve a halálos veszélynek, mint - ceteris paribus - valamely nagyobb. Azért a csupa kicsiny egyénből álló törzseket fenyegető veszélyfajták száma is nagyobb; és mivel ez esetben nagyobb a valószínűsége, hogy köztük "kiirtó tényező" is akad, következésképpen a csupa kicsiny egyénből álló törzsek sokkal gyakrabban kipusztulnak, mint a nagyobbakból alkotottak. Az olyan törzsnek, melynek egyénei megkisebbednek, megrosszabbodnak a reményei a fennmaradásra, viszont megfordítva, azok, melyeknek egyénei megnövekednek, éppen ennek következtében némely, őket korábban fenyegető veszélytől megmenekülnek, s elég gyakran megesik oly törzsek közt, melyek egyik oldalról mint üldözők, másik oldalról meg mint üldözöttek kénytelenek nagyon is számot vetni egymással, hogy főképpen mindig egymásnak a kisebbjeivel számolva le, mindkét oldalon növekszik az átlagos nagyság, míg végül mindkettőből csak a legnagyobbak maradnak meg. És valóban a ma élő fajok társasága, szemben azokkal a mikroszkópi kicsinységű alakokkal, amelyekkel az élet kétségtelenül kezdődött, legnagyobbrészt valóságos óriás alakokból állónak látszik.

A mellett világosan felismerhető az is, hogy az előnyben részesített törzsek két külön, azonban egymással bensőleg összeforrt úton jutottak fokozódott nagyságukhoz: vagy sok apró lépéssel, olyanképpen, hogy az egyéni növekedés határai fokozatosan messzebbre tolódtak ki, vagy pedig ugrásszerűen, olyan módon, hogy a törzs bizonyos számú egyéne egy új, egyszersmind sokkal nagyobb egyénné forrt össze, "állattelepet" vagy "kolóniát" alkotva. Ez utóbbi folyamat megint kétféleképpen mehetett végbe: vagy tökéletlen oszlás folyományaként, melynek során testvérek és távolabbi rokonok testileg egymással összekapcsolva maradtak, vagy pedig új életmód felvevésével, amely szabad egyéneket egységbe zárt csoportokká fűzött össze. A nagyobbá levésnek ez az ugrásszerű formája természetesen különösen bevált mint gyors győzelemhez vezető eszköz. A ma élő fajok alkotta képben az uralkodó vonásokat azok a soksejtű növények és állatok adják meg, amelyek a fent jelzett módon egysejtű lényektől származtak. És ha további növekedésük elsősorban lépésről-lépésre való nagyobbodáson alapszik is, mégis nem egy törzsük a legkiválóbb eredménnyel a másik módszerhez, a "telepképzéshez" fordult. Az ízeltlábú állatok egész óriási birodalma ízelt testű gyűrűs férgektől származik, amelyek viszont a legvalószínűbben ugrásszerűen - láncolatszerű telepképzés útján - alsóbbrendű férgekből fejlődtek. Nagyon sok zsákállat, a szivacsok és csalánozók nagyobb része és valamennyi mohaállat testileg összefüggő telepekben él. Szabad egyéneknek többé-kevésbé szorosan zárt csoportokban való egyesülése a rovarok (sok hártyásszárnyú, az összes termeszfélék) és gerinces állatok egyes törzseit tették a fennmaradásra alkalmasabbakká.

A nagyság fokozatai jelentősek lehetnek. Már egyes egysejtűek, pedig ezeknek a nagyságát általában a milliméter ezredrészével mérjük, megnőhetnek akkorára, hogy borsónyi vagy még tekintélyesebb nagyságot érnek el. A csalánozók törzsében találkozunk méternyi átmérőjű medúzákkal, 4-5 méter hosszú hólyagos medúzákkal, 3-4 méter magas törzsű Gorgonidákkal. A Lineus longissimus nevű zsinórféreg 13, az ember simafejű galandférge 10, a juh óriás galandférge 60 méter hosszúra nő meg. Vannak polipok, melyeknek teste karok nélkül eléri a 8 méternyi és még tetemesebb nagyságot. Az afrikai elefánt vállmagassága eléri a 3.5 métert s a mellett 5000 kg-ot nyom. Az óriás bálna meg a maga 30 méternél is hosszabb s a mellett 150,000 kg-ot nyomó testével a ma élő állatok legóriásabbika. Hatalmas a sejteknek a száma is, amelyre egyes törzsekben sokszorosan ismétlődő oszlás útján emelkedhetik. A Hydatina nevű, alig 0.3 mm hosszú kerekesféreg már mintegy ezer sejtből épült fel. A felnőtt ember testét alkotó sejtek számát 200 billióra becsülik. Ez alapon számítva az óriás bálna sejtjeinek a száma valami 400.000 billió lehet. Egyes termeszfélék koloniái sok millió, talán milliárd soksejtű egyénből állanak.

Azonban a nagyok közt folyó harc közben a kicsinyek és legkisebbek nem ritkán oly zugra akadnak, ahol semmisem történik velük: nem érdemes megtámadni őket, túlságosan kicsinyek ahhoz, hogy észre lehessen venni őket, hogy megtámadhatók legyenek esetlen fegyverekkel. Ez a magyarázata annak, hogy az egyéni nagyság megnövekedése nem lett általánosan jellemző vonása a megmaradt törzseknek. Pl. az igen apró testű egysejtű lényeknek igen tekintélyes csapata vígan tud tenyészni a soksejtű kolosszusok mellett. Sőt egyes törzsek egyénei nyilvánvalóan kisebbekké váltak, a nélkül, hogy a mai napig legalább eltűntek voltak, mint pl. a dongónagyságú kolibrik. Sőt egyesek egyenesen fokozódó megkisebbedésnek köszönik azt, hogy egyáltalában életben maradtak. Hogy a 0.25 mm nagyságú törpe darazsaknak és a Ptiliidák családjába tartozó, apró fekete pontokhoz hasonló bogaraknak sokkal nagyobb termetű rovaroktól, a csöppnyi atkák nyüzsgő nemzetségének pedig nagyobb pókféléktől kellett származniok, az egészen bizonyos. Könnyű belátni, hogy ezek az eltörpült törzsek éppen fokozódó kicsiségük következtében szabadultak meg a madarak, csúszómászók és más ellenségeik támadásaitól, melyeknek nagyobb termetű rokonaik áldozatul estek.

5. Gyorsaság

A kiirtó tényezők másik állandó tulajdonsága, mely oly fontos szerepet játszott az élőlények sorában végzett borzalmas aratásban, az időben való gyakoriságuk, visszatérésüknek és egymásutánjuknak gyorsasága. Ennek a fegyvernek is mélyreható nyomait viseli a kiirtott törzsek tömege. És félreismerhetetlenül megállapíthatók azok a ma élő fajok világának arculatán is. Föntebb megállapítottuk, hogy a létében fenyegetett élet a termékenység fokozásában találta meg azt a mentőhorgonyt, melynek segítségével az egyre terjeszkedő és sűrűsödő gyilkoló tényezők megsemmisítő hatása elől megmenekülhetett, mert a termékeny törzsek az ellenséges környezet minden csapása közt megtalálták a módját annak, hogy ismét tovább terjeszkedjenek. Azonban a védekezésnek ehhez a rugalmas módjához még más valami is kellett: idő! A pótlásnak szánt egyének nemzéséhez és fejlődőséhez, az elnéptelenített területek újra való benépesítéséhez, valahányszor erre került a sor, bizonyos időre volt szükség. És a fennmaradás csak akkor vált szükségessé, ha a védekező törzs harcai közben eléggé tartós nyugalmas időszakokhoz jutott.

Azonban a környezet nemcsak térbelileg, hanem idő tekintetében is veszedelmes ellenség. Még annak ellenére is, hogy némely hatalmas gyilkoló tényező - eljegesedés, sivatagkeletkezés, stb. - csak évezredes vagy évmilliós időközökben jelentkezik. Másokkal azonban, mint amilyen a szárazság, rossztermés, jégverés, gyakrabban dolgozik. És sok olyan van, melyekkel napról-napra, sőt helyenként szakadatlanul fenyegeti áldozatait; különösen maguk az élő lények fürge és soha el nem fáradó pusztítói társaiknak. Az élet fájának számtalan hajtása csak azért pusztult el teljesen, mert a harc időpontjára nem volt felkészülve. Amelyik habozva késlekedett, az úton felejtette magát, az abba a veszélybe jutott, hogy a gyilkoló tényezők gyorsan megismétlődő rajtaütései egyre szűkebb térre szorítják és azon is egyre ritkábbá teszik, míg végre a külvilág egy utolsó gyors ütése megadja a kegyelemdöfést. És még a legfürgébb törzsek közül is sok áldozatául esett a külvilág még fürgébb tényezőinek.

Amint azonban a kiirtott tömeg, a fajok törzsfájának negatívja, a ki nem elégítő fürgeség bélyegét viseli magán, viszont a ma élő fajok világának a homlokára egy másik bélyeg van sütve: a szorgos sietségé. A gyilkoló tényezők gyorsasága ellen az élők világa ugyanazt a fegyvert szegezte. A győztes törzseket megmentő gyorsaságnak nem is egy, hanem három különböző sajátságban van látható eredménye.

*

Ezek egyike általános tulajdonság s egyszersmind az élő világ arculatának legbámulatosabb vonásai közé tartozik. Ez a munkamegosztás.

Képzeljünk el valamely összetett testet, melynek részei közül kettőnek vagy többnek mozgást kell végeznie. E mozgások végzéséhez akkor kell együttvéve kevesebb idő, hogyha azok egymástól térbelileg elválasztva vagy egymás után folynak el, mintsem ha ugyanazon a helyen és egy időben mennek végbe. Miért? Mert az utóbbi esetben a mozgó részek valamennyire, kölcsönösen akadályozzák egymást, egymással surlódniok kell. Azonban az élő lények tevékenységei mindig belső mozgásokkal járnak: a külvilágból anyagok jutnak be az élő testek belsejébe, azokon végig haladnak, azokból eltávolíttatnak, az élő anyag részei megváltoztatják a helyzetüket. Ha tehát valamely szervezetnek két vagy több ilyen működést kell teljesítenie - és valóban többet végez a legegyszerűbb élőlény is, hiszen anyagcseréje van, növekszik, szaporodik, stb. - akkor a feladatoknak egyidejű és ugyanazon a helyen való elvégzésére bár a szabály szerint lehetséges, azonban csak: időveszteséggel. Azért nem csodálkozhatunk azon, hogy mindazok a törzsek, amelyek élettevékenységeiket valaha ezen az egyesített módon voltak kénytelenek végrehajtani, kipusztultak és csak olyanok maradtak meg, amelyek legalább fontosabb működéseiket el tudták különíteni időben vagy térben, vagyis a munkát megosztották. Amelyik a táplálékfelvétel, az emésztés, a szaporodás munkáját nem összevissza, hanem egymás után végezte el, már időt nyert; de leginkább az, amelyik eredetileg egyöntetű, mindenféle szolgálattételre alkalmas élő anyagának egyes részeit úgy módosította, hogy azok a többitől állandóan eltérők lettek és azoktól eltérő feladatot végeztek, vagyis bizonyos feladatok végzésére "szerveket" alkotott.

Így jött létre az élő világ csodálatraméltó vonása, a szervesség, s csakhamar ezé lett a győzelem. Nem ismerünk egyetlen élő lényt sem, legyen az bármilyen egyszerű egysejtű is, amely legalább két fő élettevékenységét, a táplálkozást és a szaporítást ne külön szervekhez kötötten végezné: az előbbit a "sejttest", az utóbbit a "mag" végzi. Azonban a munkamegosztásnak ez az eredeti, ősi alakja a soksejtű lények esetében természetesen még sokkal élesebbé válik. Ezekben az új egyének létrehozására hivatott "csírasejtekkel" a testsejtek tömege, az úgynevezett "szóma" áll szemben, ennek feladata az élő lény táplálása, a legtágabb értelemben véve ezt a kifejezést. És a sejtek e különböző csoportjai feladatukat annál nagyobb összgyorsasággal végzik, minél jobban - részben vagy egészben - fel vannak mentve a másik részre háramló feladatok teljesítése alól. A csírasejteket a szóma táplálja és védi. A szóma pedig, felszabadítva az alól a végtelenül fontos feladat alól, hogy az élet lángját soha meg nem kisebbedő, soha meg nem szűnő körforgásában megőrizze és a következő nemzedékeknek átadja, teljesen a legközelebbi jelen követelményeinek kielégítését vállalja magára, közben elhasználódik e munkájában és - meghal. Mert bizonyos változó, de minden fajt illetőleg eléggé határozottan megszabott idő után minden szóma halála bizonyos: egyes kerekesférgek nem élnek tovább két-három napnál, egyes apró szárazföldi fonálférgek ugyanannyi hétnél, az alsórendű rákok mintegy hat hónapig élnek, sok rovar kerek egy évig, az egér ötig, a földigiliszta tízig, a pióca, az éticsiga, a pinty és a házikutya 20-ig, egyes tengeri rózsák, a varangy és a ló mintegy 50-ig, az édesvizi gyöngykagyló, a ponty, a papagáj és a holló 100-150-ig, az elefánt 200-ig és az óriás teknős 300-ig. Különös kép: az élet, mely a környezet halálthozó támadásaival szemben a létért küzd, magában hordozza a halál csíráját, és ez által időt nyerve, életben marad.

Azonban a test működései tekintetében a munkamegosztás még fokozódott. A soksejtű állatok szómája legalább is bőrre és bélre tagolódott. A bél kezdetben egységes, ilyen még például az alsóbbrendű férgeké, azonban a magasabbrendű állatoké már több részre tagolódik; ilyen részei a táplálék felvételére szolgáló garat és gyomor, az emésztőnedveket szolgáltató mirígyek, és a feloldott anyagokat felszívó és azokat tovább adó tulajdonképpeni bél. A bordás-medúzák szervezetében találunk először a táplálék hulladékanyagának eltávolítására való szerveket. A gázcsere feladatát eredetileg a bőr végzi a maga egészében, azonban e feladat végzésére a gyűrűs férgektől kezdve külön szervek alakulnak ki. A vérkeringési szervek feladata lesz a testnedvek tova hajtása, a váz adja meg a nagyobbá és súlyosabbá váló alakoknak a szükséges szilárdságot. És így különülnek el végtelen sorban szervek és működések, míg végül a szóma szinte megszámlálhatatlanul sok, szerkezet és működés tekintetében különböző részre tagolódhatik. A munkamegosztás elve még a soksejtű állatok alkotta "telepeken" is érvényesül. Sok csalánozó állat apró kis telepeit két-háromféle, a gyönyörű hólyagos-medúzákét meg éppen öt- vagy hatféle egyén alkotja. Munkamegosztás útján lesz a termeszek és hártyásszárnyúak szabad egyénekből álló "koloniájából" szervezett "állam", s ez a megoszlás az ember államaiban már áttekinthetetlenül sokirányú lesz.

*

Nem ilyen átfogó, de mégis rendkívüli fontosságú a mai élővilág arculatának kialakulása szempontjából egy másik jelenség, amely hasonlókép együtt jár a megmaradt törzsek szorgos tevékenységével. Aki gyorsan célhoz akar jutni, annak nem szabad kerülőt tenni, mert a kerülő fölösleges időpazarlással jár. Ha valamely törzs az általa elfoglalt területet a lehető legnagyobb gyorsasággal új egyének létrehozásával ki akarja tágítani, akkor e törzs egyéneinek olyan alkotásúaknak kell lenniök, hogy minden tevékenységüket, a táplálkozást, növekedést, nemzést mindenestől, minden kerülő és kitérő nélkül e feladat szolgálatába tudják állítani. Ezért oly jellemző vonása a ma élő fajok alkotta képnek a takarékosság. Mily pontosan szokott kimérve lenni rajtuk minden, minden a legszükségesebbre szorítkozik, milyen mesterkéletlen az alakjuk, milyen egyszerűek az alaptervek! Mintha valami okos mester az anyag legkisebb tömegével a teljesítőképesség legnagyobb fokát akarta volna elérni. És mégis egészen bizonyos, hogy ezek az élesen kiszámított és világosan megmintázott alakok csak elenyésző törtrészét alkotják az eltűnt formák tömegének, amelyeknek megmintázásánál minden más szempont érvényesülhetett, csak takarékosság nem, hiszen az ostoba véletlen a tiszta vonalakat itt is, ott is mindenféle cikornyákkal terhelte meg és tette tönkre: itt fölösleges kinövésekkel, ott meglévő részek értéktelen megszaporodásával találkozunk... mindez kerülő volt, időveszteséget okozott, azért kiirtatott. Azonban természetes, hogy a külvilág amilyen élesen a törzsek körmére nézett, olyan haladéktalanul büntetett is, ahol anyag- és energiapazarlást és ezzel időpocsékolást tapasztalt, - azonban a finomabb szerkezet sok apró, haszontalan részletének, valamint sok szép szín, sőt díszes rajzolat létrehozásához oly elenyészően csekély időre volt szükség, hogy az illető törzseket az nem tartóztatta vissza észrevehetően; szerencsénkre nekünk, mert a világ különben fél olyan szép sem volna, mint amilyen. Az magától értetődik, hogy a törzsfa legfiatalabb hajtásai, a fajok és fajták közt még meglehetősen sok a frissen sarjadt dudva, amelynek lenyesegetését a környezet már megkezdte ugyan, azonban munkájával még nem készült el.

Mi történik azonban akkor, ha valamely teljes fejlettségében lévő szerv utólag haszontalanná válik azáltal, hogy azok a viszonyok, melyek közt hasznos része volt a szervezetnek, hirtelenül megváltoznak? Ez a törzsekkel hosszú, változatos történetük folyamán nem is ritkán, egyikkel-másikkal meg éppen nagyon gyakran megesik. Az világos, hogy az ilyen fölösleges, nagysága miatt esetleg igen nagy igényű szervnek, vagy éppen több hasonlónak a megtartása a leggonoszabb pazarlás, a legveszélyesebb időveszteség volna: az ilyen ballaszttal tartósan megterhelt törzseknek tönkre kellene menniök. Azonban a törzsek számára sok esetben mégis kínálkozik egy, takarékosság révén a menekvéshez vezető út. A szeszélyes véletlen az élő lényeket egyrészt arra ösztökéli ugyan, hogy egyre bonyolódottabbaká váljanak állandóan újabb részek fejlesztése útján, de az ellentétes irányban sem kevésbbé tevékeny, abban tudniillik, hogy meglévő részeket elsorvasszon; és amiként vannak törzsek, melyek valamely képződményüket nemzedékek százezrein keresztül nyílegyenes irányban állandóan tovább fejlesztették, akként vannak mások, melyeknek bizonyos szervei a föltartóztathatatlan elcsenevészedés útján a teljes pusztulás felé sietnek. A törzsfejlődésnek ez a pusztító, visszafelé irányuló módja, ez a káros betegség akkor, ha az élet fenntartása szempontjából fontos szerveket támad, a leghasznosabb lehet az oly törzsek számára, amelyeket fölösleges szerveiktől idejében megszabadított. És a valóban: a ma élő fajok alaposan meg vannak szabadítva az ilyen fölösleges limlomtól. A legtöbbjük olyan, mintha most jött volna ki frissen a műhelyből és egészen újonnan készült volna mai szükségleteinek megfelelően. Másoknak különösen a fejlődésében jelentkeznek ugyan még mérsékelt számban hasznavehetetlenekké lett képződmények, azonban ezek is majdnem mindig igen nagy mértékben le vannak rombolva, igen gyakran annyira, hogy anyagban és energiában, vagyis időben való igényük sokkal kisebb, semhogy károsak lehetnének.

*

A létért folytatott küzdelemben győztes törzsek szorgos sietésének harmadik megnyilatkozási formája azok tevékeny mozgékonysága. Mivel ez a forma a legkevésbbé állandó a három közül, azért ha nem is valamennyi, de mégis rengeteg sok törzsnek megvan az a sajátsága, hogy egyénei önmaguktól, vagyis saját erejükből meg tudják változtatni a helyüket. Eközben a "futók" a szilárd talaj ellenállására támaszkodnak. A gyökérlábú véglények lemez- vagy fonálszerű "állábaik" segítségével másznak tovább a víz fenekén vagy növényeken. A pióca "araszolva", a gyűrűs férgek "féregszerű", a kígyók "kígyózó" mozgással haladnak előre. Az ízeltlábúak és a szárazföldi gerincesek oszlopszerű "végtagjaikra" nehezedve futnak tova. A nyílt vízben él az "úszók" tömege. Egyesek lapos "uszonyokat" mozgatnak ide-oda; mivel azonban ezek a lények akár az evezőmozgások módja, akár az evezők vagy az egész test alakja következtében egyik irányban nagyobb, a másikban ellenben kisebb ellenállásba ütköznek, azért ez utóbbinak az irányában haladnak tovább. Így eveznek tova a csillós ázalékállatok és az örvényférgek, valamint a legtöbb tengeri állat lárvái parányi szőröcskék tömegének a közreműködésével, a gyengéd testű bordás-medúzák nagyobb lemezkék, rákok és vízi rovarok evezőlábak segítségével. A felvett, azután hirtelen kilökött víz visszataszító erejét használva föl, változtatják helyüket a medúzák, szalpák és polipok. Más úszók a propeller módjára, ferde síkban a vízen keresztül rájuk ható nyomás eredményeként jutnak előre, miközben vagy egész testüket hullámszerűen mozgatják (férgek, halak, bálnák), vagy csak egyes részeiket (az ostoros ázalékállatok ostoraikat, a polipok testük úszószegélyét, a tengeri pillangók, a tengeri teknősök és a pingvinek "szárnyaikat". Az úszókéhoz hasonló a "repülők" mozgása a szabad levegőben. A denevérek lényegileg az úszás alapelveit alkalmazzák mozgásukban; a rovarok, repülő halak és kolibrik a ferde felületek eszközét; a többi madarak a két módszert csodálatos módon egyesítve a repülést a legnagyobb tökéletességre fejlesztették. A helyváltoztatás mindezen esetekben célnélküli. Az élőlények másznak, futnak, úsznak vagy repülnek valamely irányban, legtöbbször egyenesen előre, csakhogy máshova jussanak. Ez a céltalan vándorlás, amilyet magasabbrendű állatok csak korlátozott mértékben és csak időközönként végeznek (a sáskák vándorlása, a sasok körözése, a róka cserkészése) az alsóbbrendű állatok, különösen az egysejtűek körében annyira uralkodó magatartássá lesz, hogy ezeket a lényeket ember másképpen nem is láthatja, mint mozogva. Mily nyugtalan nyüzsgés folyik a tengerek, tavak, tócsák vízében! Az aprócska rákok és férgek, a lárvák hada, a kerekesférgek, a csillós és ostoros ázalékállatok mind valamennyien pihenésnélküli ide-oda vándorlásban vannak. És mint nyüzsögnek az erdő talaján is a hat- és többlábú gyalogosok! Mint surrannak tova a nyári levegőben annak parányi vándorai! De hogyan? Az iránytalan csavargás tulajdonsága, ami nagy erő és anyag, vagyis időpocsékolással jár, ez a sietésnek egyik formája lehetne? Minden bizonnyal! Az egyének tetszőlegesen irányított helyváltoztatásával terjesztik ki a mozgékony törzsek lakóhelyük területét. Hogyha a legtöbb vándor a régi határok közt mozog is ide-oda, mégis sok azok közül, melyek a véghatárok közelébe jutnak, véletlenül azokon túlra kerül el, belülről mások utánuk tódulnak és így a törzs idők jártán azt a területet is egyenletesen benépesíti, ugyanúgy, mint ahogyan a gáz is részecskéinek a mozgása révén terjed szét a térben. A céltalan vándorlás a törzs által megszállott terület sűrűbb, egyenletes megszállására vezet. A mindenfelé szertekóborló egyének idővel és alkalomadtán minden pontra eljutnak és így megtalálják - mintha "keresték volna" őket - a gyéren kínálkozó lyukakat, melyek mentesek a gyilkoló tényezők hatásától. Egyébként pedig termékeny törzsek esetében mindkét folyamat, terjeszkedés kifelé és sűrűsödés befelé végbemegy aktív helyváltoztatás nélkül is, a külvilág tényezői munkájának eredményeként, amelyek egyébként is jelen vannak és a törzsnek semmibe sem kerülnek: a nehézkedés arra kényszeríti az újonnan keletkezett egyéneket, hogy egymás mellett a földön terjeszkedjenek szét, szél és vízáram megragadja s viszi őket tovább. Azonban az aktív vándorlás mindenesetre erősen meggyorsítja a terjeszkedést. De azt is meg lehet érteni, hogy némely jó törzs, mely e segédeszköznek a híjával van, bő termékenysége, gondos munkamegosztás és takarékosság ellenére is áldozatául esik valamely gyilkoló tényezőnek.

De másrészt azt sem nehéz megérteni, hogy a sietésnek ez a harmadik, nagyon időrabló formája egyáltalában nem mindig, hanem éppen csak bizonyos körülmények közt volt hasznos, és sok törzs e nélkül is életben maradt. A magasabbrendű növények birodalma egyáltalában nincs e tulajdonság birtokában. És a ma élő állatok majdnem valamennyi nagy törzsében is találunk számos alakot, melyek csak kora ifjúságukban tudják a helyüket változtatni, mert csakhamar letelepszenek és azontúl "ülő életmódot" folytatnak, mint a véglények közt a harangállatocska és a szívó ázalékállatok, az összes szivacsok, a legtöbb csalánozó állat, egyes kerekesférgek, majdnem valamennyi tengeri liliom, nem kevés gyűrűsféreg, valamennyi kacsalábú rák, mohaállat és pörgekarú, némely csiga és kagyló, sőt még a gerinchúros állatok előkelő törzsében is akadnak ilyenek, tudniillik a tekintélyes csoportot alkotó Ascidák. Úgy látszik, hogy az ülő életmódot folytató állatokra életmódjukból semmi hátrány sem származik.

6. Változékonyság

A létért való küzdelem menetére igen mélyreható és elhatározó befolyást gyakorolt a gyilkoló tényezők térben való kiterjedése és az időben való gyorsasága mellett azok minőségbeli változékonysága is. Ez az "állandó" tulajdonság is markáns vonásokkal tükröződik vissza a ma élő fajok alkotta képről. Még hozzá kettős értelemben. Mert míg a külvilág többi fegyverei egyoldalúan, kalapácsütésszerűen csapnak le az élő lényekre, addig a most megvizsgálandó tényező hatása a harapófogóéhoz hasonlítható, mert ez két ellenkező oldalról ragadja meg kegyetlenül azokat. Fokozatosan haladva előre, e sajátságos összefüggés könnyen átlátható lesz. Először is azt kérdezzük: mi történt volna, ha a külvilág bizonyos korábbi idő óta, mondjuk az utolsó évmilliárd során lényegében nem változott volna meg, ha a világ sorának menete, ami a minőséget illeti, minden kitérő nélkül egyedül előre irányult volna? Akkor a gyilkos tényezők hadához hasonlatosan azok a szűkre szabott, csendes helyek is, melyeken az élő törzsek "beleillő" tulajdonságaik eredményeképpen fenn tudtak maradni, szintén hasonló szélességben, zsinóregyenesen haladtak volna tova évmilliókon keresztül, mintha csak minden ilyen "élettér" (biotop) keskeny, egyenes töltés volna valamely rohanva előre hömpölygő folyó közepén. Ámde tudjuk már, hogy az élő lényekbe belé van oltva az a tehetség és hajlam, hogy irány nélkül változni tudjanak. Így azonban bizonyos, hogy a külvilág minőségének változatlan merevsége súlyos hátrányt jelentene a változékony életre nézve. Ha valamely törzs, mely addigi "beleillő" tulajdonságát megváltoztatta, bármely időpontban átlépte volna életterének határait, menthetetlenül áldozatául esett volna az ellenséges tényezők rohanó folyamának, éppen úgy, mintha valami vak vagy részeg megkísérelné a keskeny töltésen való végighaladást. A mellett a gyorsaság, mellyel valamely törzs a külvilág teljes merevsége mellett tönkre menne, teljesen megfelelne a törzs megváltozása fokának: a minőségben leginkább megváltozott törzsek semmisülnének meg legelőbb, az aránylag legmerevebbek legutoljára. A mai napig pedig a legjobb esetben is csak olyan alakok maradtak volna meg, melyek minőségileg csak elenyésző csekély fokba vagy egyáltalában nem változtak meg.

Másodszor pedig induljunk ki az ellentétes föltevésből: tegyük föl, hogy a külvilág minőség tekintetében azokban az ősidőkben nem merev, hanem szélsőségesen változó volt, úgyannyira, hogy nem csupán a törzsek, hanem az egyének is nemzedékről-nemzedékre, folyton változó külvilággal lettek volna kénytelenek számot vetni. Ilyen körülmények közt a legtöbb "élettér", mely az utolsó évmilliárd kezdetén nyitva állott az élő lények számára, a legrövidebb idő alatt egyszerűen eltűnt volna. Közben azonban szerencsés véletlen folytán, a korábban megvoltakhoz csatlakozva, az életlehetőségek számára új terek nyíltak volna meg, úgy hogy a régi pályák megváltozott irányban tovább folytatódtak s nyilván el is ágaztak és szomszéd pályákkal egyesültek is volna. Ilyen esetben az élet tökéletesen más helyzet előtt állott volna. Ami a minőség tekintetében állandó külvilág esetén az egyetlen reményt jelentette volna a győzelemre, t.i. a szerkezet és életműködés lehető legnagyobb merevsége, az most biztos pusztulás forrása volna, hasonlatosan ahhoz, mintha a vándor valamely erősen kanyargós és zegzugos töltésen nyílegyenesen akarna haladni. És megfordítva: a szerkezet és működés szünetnélküli változása, amely az előbbi esetben a törzs pusztulásával lett volna egyenlő értelmű, az most a menekvés egyetlen útját jelentette volna. Mert az új alakok és minőségek búja sokasága mellett valamely törzs részére, az áldozatok számának hihetetlen nagysága ellenére is, legalább a puszta lehetőség maradt meg, hogy legalább valamely csipetnyi ága az életkörülmények minden tarka változatossága ellenére is megtalálja a módját a fennmaradásnak. Így a külvilág korlátlan változékonysága az élő lények törzseit annál biztosabban kiirtotta volna, minél kevésbé voltak változékonyak az utóbbiak maguk. És ami belőlük fennmaradt volna, az legföljebb az élő lények egy furcsa csoportja lett volna, melynek egyénei tulajdonságaikat nemcsak nemzedékről-nemzedékre, hanem a születés és halál közé eső időszakban is állandóan változtatták volna - tükörképeként a nem kevésbbé mozgalmas külvilágnak.

Mi történnék azonban akkor, ha a külvilágban sem az egyik, sem a másik szélsőség nem valósulna meg; nem volna teljesen merev, nem is végtelenül változó, hanem sajátságai korlátolt mértékben változnának meg? A válasz könnyű: akkor az élő lényekre gyakorolt ama kettősirányú befolyása érvényesülne, amelyről fentebb már volt szó. Amennyiben a külvilág bizonyos fokig merev maradna, számos olyan törzs áldozatául esnék, amelynek sajátságai jelentősen erősebben változtak meg. Másrészt pedig szerkezeti és életmódbeli sajátságaikat túlságosan hosszú ideig és szívósan megőrző törzsek megint csak áldozatai lennének a sajátságait gyorsabban változtató külvilágnak. Az így is, úgy is kiirtott tömeggel szemben az alakoknak csak olyan világa tarthatná fenn magát állandóan, amely sajátságait ugyanolyan gyorsan és ugyanolyan mértékben változtatná meg, mint az azt körülvevő külvilág.

Ha most az elméleti föltevéseket összehasonlítjuk a valósággal, azt találjuk, hogy az utóbbi megfelel harmadik fölvett esetünknek.

A minőségbeli megváltozásnak a foka, amellyel a külvilág szembe fordult az élők világával, ellentétben azzal, ahogy addig fel szokták venni, semmiképp sem volt egységes, hanem tényezők szerint jelentősen eltérő. Egyesek az élet keletkezése óta egyáltalában nem, vagy alig változtak meg, mint pl. a súly, ozmotikus és kémiai erők, szélnyomás és levegőellenállás, a víz elpárolgása és megfagyása, nappal és éjjel, tél és nyár változása. Mások sejthetőleg jobban megváltoztak és az élő lényekre bizonyos tekintetben kártékonyak lehettek, pl. az átlagos hőmérséklet, a napfény erőssége, a tenger sótartalma, a levegő összetétele; azonban tekintettel a nemzedékek számára, melyekre hatásuk eloszlott, ez még mindig rendkívül lassú és csekélyfokú volt. Ismét más, jobban bizonyos helyre szorítkozó tényezők sajátságai sokkal gyorsabban és sokkal jobban eltolódtak, például sok helyen az éghajlat vagy a talaj minősége. Azonban a külvilág a leggyorsabb, a leghatalmasabb és legsokfélébb változáson azóta ment át, amióta az élő lények maguk is felléptek ellenséges tényezőkként, akár mint ragadozók, vagy prédául szolgáló állatok, akár mint versenytársak a táplálékért és helyért folyó versengésben, mert bizonyos törzsek szerkezetében, életműködésében vagy életmódjában beálló bármely, még oly aprólékos megváltozás is száz másra nézve új, addig ismeretlen gyilkoló és kiirtó tényező kiindulási pontja lehet. A külvilág megváltozásának tehát rengeteg fokozata van, kezdve a tökéletes merevségen és végezve a tényezők szinte viharos megváltozásán.

Azonban az is kétségtelen, hogy bizonyos törzsnek sohasem egyetlenegy gyilkoló tényezővel, vagyis a külvilág megváltozásának egyetlen fokozatával kell számolnia, hanem mindig több fenyegeti, és pedig majdnem mindig a fokozatok minden részéből. Azonban a megváltozások fokozatainak összességéből minden törzsre nézve egy számbeli, a végleges eredményt eldöntő középérték adódik. És ezek a változások magától értetődőleg "korlátoltak" voltak a mi harmadik esetünk értelmében, jóllehet törzsről törzsre, valamint az idők során is jelentősen ingadoztak.

Most végre a külvilág és az élő lények közt folyó nagy háborúról szóló fejezet is teljes áttekinthetőséggel áll előttünk. Láthatjuk, hogy az élő lények már őseredeti tulajdonságuknál fogva hajlamosak lévén a legkülönbözőbb módon megváltozni, ez okból törzsfájuk szakadatlanul újabb és újabb, tulajdonságaikat gyengén, vagy egyáltalában nem, vagy különösen erősen, avagy szélsőségesen megváltoztatott ágakat hajtott; majd a külvilág a maga részéről, "korlátolt" átlagváltozékonyságának veszedelmes kettős fegyverével az alakok kifejlődésre törő tömegének nekitámadt, itt a túlságosan változékony, amott a túlságosan merev törzseket irgalom és kegyelem nélkül kiirtotta, de azt a néhányat is, amely pusztítása elől egyelőre megmenekült, tovább üldözte minden további elágazásukon és minden időkön keresztül egészen legutolsó ízükig s elül-hátul megnyirbálta és legyalulta. Így megérthetjük azt is, hogy a mai napig ép bőrrel eljutott fajok világa, ellenpárja a kiirtott tömegnek, minden oldalról magán hordja a kétoldalról jött pusztítás következményeit: azokat az általános sajátosságokat, melyek minden fennmaradt törzsnek biztosítja a minőségbeli állandóság, merevség bizonyos nélkülözhetetlen mértékét, és másrészt megengedik a minőségbeli változások szükséges játékát. Ebből a forrásból fakadnak az élők világa arculatának legcsodálatosabb és legszebb vonásai.

*

Majdnem élettelenül merevek az első csoport vonásai: a minőségbeli állandóság hordozói. E csoport élén a törzsek alapvető, mindig meglévő sajátsága áll, az, amit öröklékenységnek nevezünk; ez az élet csodái közt talán a leghomályosabb sajátság. A törzs szülőről gyermekre, egyik nemzedékről a másikra átszármaztatja sajátságait, olyan időtartamokon keresztül, melyeknek hosszúsága különös ellentétben van az egyén életének futólagos voltával. Mi fentebb az önmagát fönntartó életet lánghoz hasonlítottuk: mennyire csodálkoznánk, ha azt tapasztalnók, hogy ez egy évszázad hosszáig megmaradt változatlan alakban és nagyságban. A törzsek azonban, legalább is a tartósak, sajátságaik összességét szívósan megőrzik és azt nemzedékről nemzedékre "átörökítik", évezredek, sőt évszázezredek során keresztül! Ami idő a jégkor vége, valami 30.000-50.000 esztendő óta eltelt, az csak arra volt elegendő, hogy az alatt legföljebb új rasszok és alfajok alakulhassanak ki. A ma élő fajok azonban nyilván mind megvannak már a diluvium kezdete óta, tehát legkésőbb ebben az időben, vagyis közepes becslés szerint legalább is félmillió év előtt jöttek létre. Azonban sok faj egészen bizonyosan sokkal idősebb ennél. A ma élő csiga- és kagylófajok már teljesen kialakulva megtalálhatók a felső és középső harmadkorból való rétegekben, tehát azok több, egy részük vagy 10-15 millió éves. A csinos Nautilus valami 30 millió éves lehet. A Lingula anatina nevű jelentéktelen pörgekarú pedig mintegy 50 milliós, vagy még hosszabb korra tekint vissza. Általában véve aligha hibás az a vélemény, hogy a mai napig élő fajok átlagosan egy millió évesek.

Ha e mellett az átöröklés folyamata, amint első pillanatra látszik, szakadozott volna, ha minden szülőegyén, miközben létrehozza a következő nemzedék csíráit, kénytelen volna maga újra teremteni azt a bonyolult kiindulási anyagot, amelyből maga is létrejött, akkor valóban megfoghatatlan jelenség előtt állanánk. Azonban ez nincs így. A következő nemzedék létrejöttéhez szükséges képző anyagnak nem kell teremtődnie: az már megvan! Ma már tudjuk, hogy a csírasejtben, gondosan elhelyezve annak a magvában egy sajátságos, a törzs tulajdonságait megszabó, vagyis törzsek szerint különböző átörökítő anyag van, az ú.n. csíraplazma. Ez anyagnak és a hozzája kapcsolódó élettevékenységnek megvan az a sajátsága, hogy időszakonként megismétlődve egyes egyének "szómáit" tudja kialakítani magából, úgy, mint ahogy a gejzir lökésszerűen megismétlődő következménye a mélyben hasonló módon lefolyó folyamatoknak. Maga a csíraplazma azonban megszakítatlan áram gyanánt folytatódik nemzedékek során keresztül; az egyének csírasejtjeiből rendesen elrejtett, gyakran azonban világosan látható "csírapályán", a növekvő szómán keresztül hatol el az új egyének csírasejtjeiig, és így nemzedékről nemzedékre átszáll. Az átöröklés tehát semmi egyéb, mint a csíraplazmának az a képessége, hogy a maga sajátos, bonyolult tulajdonságait minden anyagcsere, növekedés és oszlás dacára is fenn tudja tartani. Azonban e teljesítmény tartama, sok törzsnek oly példátlanul hatalmas átörökítő ereje minden esetre izgatóan különös probléma marad. Mondani csak annyit mondhatunk róla, hogy ez a folyamat nemcsak abban áll, hogy részek hallatlan pontossággal összeműködnek, hogy a csíraplazma élettevékenysége során az egyes folyamatok a legnagyobb biztossággal és egyenletességgel mennek végbe: itt különös, végtelenül finom szabályozó mechanizmusoknak kell működniök, melyek az anyag- és energiaforgalom ingadozásait a legszélsőbb állandóság felé terelik, illetőleg azt változatlanná teszik.

Egyet azonban könnyen megértünk, azt t.i., hogy az erősen merev külvilággal folytatott harcban csak azok a törzsek tudták fenntartani magukat, amelyeknek ilyen alkotású csíraplazmájuk volt. Mert amilyen a csíraplazmája valamely törzsnek, olyanok az egyénei is. Ha a csíraplazma millió éveken keresztül állandó maradt, akkor egyénei is, vagyis azok a csoportok, melyekkel a törzs a létért való küzdelmet megvívja, ugyanolyan hosszú ideig változatlanok maradnak. Nem csoda azért, ha azt találjuk, hogy a ma élő alakok világában majdnem valamennyi fiatal, még el nem ágazó törzs, vagyis a fajok és fajták egyéneinek a száma jóllehet milliárdokra és billiókra rúg, azok mégis annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha valamennyi ugyanabba a mintába volna öntve. Az élő fajoknak és fajtáknak ez az öröklött, a csíraplazma szerkezetéből szükségképpen folyó egyöntetűsége kétféle módon fejlődik láthatóvá.

Az egyik mód az egyén kifejlődésének a módja, az ontogenezis. Lehet a fejlődés útja rövid vagy hosszú, egyszerű vagy bonyolult, ugyanazon fajtának az egyénei az egyénfejlődés során mindig ugyanazt az utat teszik meg. És ha azok az egyéni fejlődés végén, mint kész lények, mégsem hajszálnyira egyformák, hanem kevésbbé fontos bélyegeikben, mondjuk nagyságuk tekintetében, egy kevéssé eltérnek egymástól, ennek a körülménynek az öröklékenységhez semmi köze sincs: annak oka pusztán a külső tényezők mértékének kisebb, véletlen ingadozásaiban keresendő, mint amilyen tényezők például a táplálék és a hőfok, amelyek a növekedésben lévő szómára befolyást gyakoroltak. Azonkívül sok törzs egyéneinek megvan az az öröklött képessége, hogy szervezetük jellemző sajátságait, ha azt külső tényezők erőszakosan megváltoztatták, ismét helyre tudják állítani. Gólya és kakas "regenerálja" letört csőrét, gyíkok letört farkukat, gőték lábukat vagy szemüket, földi giliszták testük elvesztett felét, planáriák és polipok egy kis darabkából egész testüket.

De előfordulhat az is, hogy egyidőben ugyanabból a törzsből származott egyének fontos dolgokban, s gyakran igen jelentősen eltérnek egymástól; így a méhek királynői és dolgozói, a termeszek kasztjai, a hólyagos-medúzák ötféle egyénei. Azonban a törzsek sokoldalúsága, polimorfizmusa nem válogatásnélküli és szabálytalan, hanem ellenkezőleg előre megszabott, szigorú következetességgel öröklődő jelenség. Azok csíraplazmájában az ontogenezis több formájának a mechanizmusa van meg, melyek közül majd az egyik, majd a másik kezd működni a fejlődés kezdetekor. Nemcsak az egyének, hanem a nemzedékek is sokoldalúak lehetnek. Mert lehetséges, hogy a szülők oly utódokat hoznak a világra, melyek soha, fejlődésük egyik fokán sem hasonlítanak hozzájuk. Vagy akár több egymástól eltérő nemzedék is követheti egymást sorjában. Azonban a kör valahol mégis bezáródik, a fejlődés kanyargója visszatér oda, ahonnan kiindult; és a törzsek valamennyi ilyen fejlődési ciklusa egyenlő egymással. Így követi a fejlődésben a polip a medúzát, a medúza a polipot, így váltogatják egymást a májmétely, a fillokszéra, a szalpák és más állatok különféle nemzedékeinek sorozatai. A törzs csíraplazmájában ezekben az esetekben is két vagy több különböző alak fejlesztésére van meg a megfelelő mechanizmus, csakhogy ezek nem egymás mellett, hanem egymás után fejtik ki működésüket. Azonban ez az egész "nemzedékváltás" nem egyéb, mint a létért való küzdelemben megmaradt tükörképe a külső tényezők hasonló ritmusban lejátszódott változásának, pl. az évszakokénak.

De miként a működésre alkalmas szervezetet létrehozó ontogenezis, akként az élő lények is csodálatos merevséget tanúsíthatnak, és pedig működésük és életmódjuk tekintetében. Valamennyi élő lény pontosan meghatározott, a minőség tekintetében különböző felszerelések egyszer szerényebben, máskor bővebben juttatott mennyiségével jön a világra. Ezek a velük született, "ösztönöknek" nevezett felszerelések minőség tekintetében alkalmazkodnak a külvilág tényeihez és folyamataihoz, melyekkel az illető lénynek szabályszerűen, jóban-rosszban egyaránt számolnia kell; és pedig számolnia kell olyan módon, hogy segítségével a veszélyt el tudja hárítani vagy kerülni, a hasznosat pedig ki tudja használni. Ez az ösztön gyakran nem más, mint egyszerű, egyszer vagy egyformán lejátszódó mozgás, mint a tengeri rózsa összerándulása, vagy a harangállatka csillókoszorújának örvénylése. Más esetekben különböző egyes mozgások egész sora kapcsolódik össze láncszerűen, hogy valamely egységes cselekvés jöhessen létre, mint például akkor, ha a fülemile énekel; egyesek meg, mint némely pók, rovar és gerinces állat építő és utódait gondozó ösztöne, végtelenül bonyolultságukkal lepnek meg bennünket. Azonban az ösztönszerű cselekedetek minden esetben "mechanikusan" játszódnak le, mint ahogyan a zenélődobozban lejátszódik a dallam. A cselekvő élő lény belső szerkezete, részeinek alakja és helyzete, a magasabbrendű állatok esetében elsősorban az idegrendszer és az izomzat berendezése, azok működése és összejátszása szükségképpen megszabja az ösztönszerű cselekedetek minőségét. Mivel azonban a testnek minden porcikájához hasonlatosan az ösztönök alapjai is az ontogenezis eredményei, és mivel az ontogenezis viszont a csíraplazmától függ, azért az ösztönök minőségbeli sajátságait is a csíraplazma határozza meg. Megérthető tehát, hogy azok minden még el nem ágazott törzs valamennyi normálisan fejlett egyénénél következetes, sablonszerű egyformaságban ismétlődnek meg állandóan.

Azonban a veleszületett ösztönök sohasem emelkedhettek volna mai finomságuk és sokféleségük magaslatára, ha a véletlen az élő lényeket még egy másik, különösen szép és rájuk nézve a legnagyobb fokban jellemző ajándékkal meg nem ajándékozta volna, t.i. azzal az adománnyal, hogy időbeli és térbeli ingerek által ingerelhetők. Bizonyos, hogy a külvilág tényezői minőség tekintetében nagyon állandóak. De tudjuk, hogy közülük csak kevés hat mindig és mindenütt az élő lényekre, mint például a nehézkedés. A legtöbb, különösen az élő tényező nagy és fontos csoportja, időben és térben korlátozva van, azok az élő lényekre csak ekkor-akkor, itt-ott hatnak. Ilyen idő- és térbeli korlátozottság mellett azonban az olyan ösztönberendezésnek az értéke, amely minőség tekintetében az ilyen korlátozott tényezőkhöz alkalmazkodott, aggasztóan kérdéses volna. Mert ha ez az ösztön a maga részéről idő- és térbelileg szétforgácsolva és tárgyától függetlenül folyna le, ha például valamely ragadozó állat tetszés szerint ekkor vagy akkor, minden irányban kapkodna prédája után, mi biztosítaná, hogy célját eléri? És ha az ösztön ilyen elrendezés mellett mégis sikeresen tudna működni, az csak rengeteg fölösleges erő és anyag felhasználásával volna lehetséges. Az élő lények ily meredek szélén járva, zseniális biztossággal találták meg az egyetlen reménytkeltő utat. Ugyanis olyan ösztönök alakultak ki, melyek csak akkor kezdenek működni, ha nekik megfelelő tárgy önmagától jelentkezik, és amelyek abban az irányban működnek, ahonnan az illető tárgy jelentkezett! Hogyan történhetett ez? Egyszerűen úgy, hogy az állatok minden a tárgytól származó vagy vele állandóan kapcsolatos, vagyis a tárgy időbeli és térbeli helyzetét vagy mindkettőt jelző működést "ingerként" értékesítették, hogy a megfelelő berendezés működését a megfelelő időben "kiváltsák" és annak értelmében a térben irányítsák, mint ahogyan a zenélődoboz működését megindítjuk egy gombnyomással, vagy ahogyan a villám irányát megszabjuk a villámhárító vezetékével.

Az ösztönök ilyen alkalmazása mellett sok mindent tekintetbe kell vennünk. Bizonyos kártékony befolyások, mint emelkedő hőfok, behatoló méreg, közvetlenül működésre serkenthették a menekülési ösztönt. Élő tárgyak, ellenség, préda, nőstény, ivadék jelzésére elégségesek voltak bizonyos megszabott, ezek által állandóan létrehozott mellékes működések, mint kémiai anyagok kiválasztása, mechanikai rázkódtatás, zaj és fényhatások. Más esetekben valami más, az inger tárgyától idegen, de vele kapcsolatosan mindig egyformán jelentkező kísérő jelenség szolgált felhasználható "irányító ingerként": a nehézségi erő jelzi a csillós ázalékállatoknak a szabadulásnak a mélység felé vezető útját, az áramlás vezeti a vonuló halat a tengerből a patakokba, az égről jövő fény a fiatal hernyót az ágak csúcsa felé. Korai munkamegosztás eredményeként keletkeztek részben már az egysejtű véglényeknek is, de főképpen a soksejtű állatoknak külön "érzékszerveik": szagló-, ízelő-, tapintó-, a nehézkedést és hőt megérző, halló- és látószervek. Ezek segítségével érték el az élő lények azt, hogy mindegyik ilyen szervvel bár csak egyféle ingert, de azután fokozott pontossággal és tökéletességgel felfoghatják. Míg végre a tökéletesség legmagasabb fokán, a férgek, puhatestűek, ízeltlábúak és gerincesek törzsében kialakult a legtökéletesebb érzékszerv, az "alakot látó" szem.

Az élő lények, felszereltségük mértékéhez képest néhány, egy tucat, vagy néhány száz különböző inger mindegyikére egy-egy külön berendezés útján válaszolnak, például az őz a bögöly érintésére bőrének rángásával, a friss lomb szagára evőmozdulatokkal, a mérges növények csípős ízére azok kiköpésével, a gödölye panaszos hangjára odafutással, a farkas megszimatolására zajtalan elhúzódással az ellentétes irány felé, közeli nagy, mozgó test meglátására bőszült meneküléssel, - de viszont őket a környezet rájuk nézve fontos tényezői bábok módjára mozgatják, fékezik, itt-ott tenyésztik vagy kiszorítják. És mindig biztos, hogy amit mechanikusan cselekszenek, az adott helyzetbe beleillő. Mert állandóan csak a hasznos ösztönökkel felruházott törzsek tudtak fennmaradni.

Azonban az élete arculata az átörökléssel kapcsolatos jelenségek által rája nyomott vonáson kívül még egy másik merev vonást is visel, amely szintén a külvilág bizonyos merevségét tükrözi vissza, s amely bizonyos tekintetben ellentétes az előbbivel. Működésének területe nem a csíraplazmában van, hanem az egyes egyének szómájában; s a helyett, hogy az összes törzsek tulajdona volna, lényegileg csak a közepesen és jobban bonyolult szervezetű állatokra szorítkozik, hogy végül a legmagasabbrendűekben a legnagyobbszerű kifejlődést érje el. Az élő lényeket jellemző merevség e második és teljesen önálló formája az emlékezet. Működése és lényege a következő:

Az illető állatok annak a sajátságos belső ösztönnek a birtokában vannak, hogy egészen határozott helyzetekben "idegen", vagyis ösztönberendezésükkel nem közvetlenül kapcsolatos érzékingereket, melyek azokban érik őket, fölvehetik idegrendszerükbe; de nemcsak fölveszik, hanem ott átalakíthatják és mintegy átkapcsolhatják őket bizonyos berendezések hajtóművére, például menekülő mozgásra, úgyhogy ha az illető állatot az inger még egyszer érné, akkor kénytelen volna reagálni rá, és pedig éppen azzal a berendezésével, amelyek idegberendezésére az érzékinger rá van kapcsolva. Ezt az ösztönt "gondolattársításnak", asszociációnak nevezzük. Az az állapot, amelyet az asszociáció az idegrendszerben megteremt, ha egyéb körülmény nem játszana közre, az idegsejtek anyagcseréjének eredményeként ismét hamarosan eltűnnék, ha az emlékezet állandó állapottá nem rögzítené. Az inger és reakció asszociált kapcsolatban, egymással összekötve be van vésve az emlékezetbe. Ameddig megvan, éppúgy szolgálja a fajfennmaradás céljait, mint bármely más tökéletes, öröklött ösztön. Az állat így szerzi "tapasztalatait", s a fennmaradásra alkalmasabb lett, mert "tanult".

Mármost némely idegsejtnek az a képessége, hogy az asszociáció következtében szenvedett változásokat egyre fokozódó tartósággal meg tudta őrizni, természetesen az életfolyamatoknak egy sajátságos formáját jelenti, a sejteknek bizonyos anyagi alkotottságát, amely a csíraplazma által irányított egyéni fejlődés során is megmarad, ami máskép azt jelenti, hogy lényege szerint az emlékezet is az élő lényekkel velük született ösztön. S fölmerül a kérdés: miért van az, hogy az emlékezet adományával felruházott törzsek, és éppen az állatvilág magasabb és legmagasabbrangú törzsei, oly tömegesen maradtak meg? Nem lett volna hasonlíthatatlanul előnyösebb az évezredeken keresztül állandó külvilággal folytatott harcban, ha az illető, a törzs fennmaradása szempontjából előnyös reakció az egész törzs kész ösztönévé lett volna a helyett, hogy minden egyénnek külön kelljen megtanulnia? A válasz ez: az emlékezet által közvetített s a szómára szorítkozó működés nem volt valami silány kisegítő eszköz, hanem az két irányban is döntő hasznot nyujtott.

Először is sok állat arra van kényszerítve, hogy bizonyos, térfogat szerint korlátozott egyes tárgyakat, amelyek bár másokkal együtt egy csoportba tartoznak, egyenként azonban mégis különbözők, érzékei segítségével meg tudjon különböztetni, mert az illető állatfaj minden egyénére nézve a csoportnak csupán egy bizonyos tagja, és nem bármelyik fontos. Hogy például a jérce az "ő" kakasa sajátos képe által keltett ingerre állandóan reagáljon: az nem lehet veleszületett sajátság; hanem úgy van berendezve, hogy annak a kakasnak a képét, amelyhez a kakasok által való általános ingerelhetőség hatása alatt először hozzá ment, emlékezetébe be tudja vésni és ennek megfelelően cselekedni. Éppúgy jegyzi meg a tyúk a kis csirke képét, amely a tojásból az imént bújt ki, vagy a - kacsáét, amelyet szintén kiköltött. A kis csibe megtanulja "megismerni" anyja hívó hangját, a hangya fészkének sajátos szagát, amelyben született. A méh első kirepülése alkalmával emlékezetébe vési kaptárának képét és a hozzá vezető útat, az ásódarázs a helyet, ahol az általa legutóbb ásott üreg fekszik. A madár ismeri fészkét, az egér a lyukát. A rákoktól és rovaroktól fölfelé majdnem valamennyi magasabbrendű állat megőrzi annak a helynek az emlékezetét, ahol táplálékot talált és azt ismételten felkeresi. Az olyan helyeket, ahol bajba keveredtek, utat, amely veszélybe vitte őket, menekülő vagy elhárító mozdulatokkal kapcsolatosan szintén emlékezetükbe vésik és a következőkben kerülik őket. "Idomítható" állatok, mint a ló és kutya, büntetés vagy jutalom hatása alatt emlékezetükbe vésik uruk intéseit és szavait.

Azután akkor, amikor valamely állat nem egyes különálló dolgokkal, hanem egyénileg bár különböző, de rá nézve egyaránt fontos jelenségekkel áll szemben, szintén igen nagy fontossága van a tapasztalásból való okulásnak. Az emlékezés tehetségével nem bíró állatokból álló törzs teljesen tehetetlenül áll, ha ilyen jelenség újságként jelenik meg előtte, mert magatartásának megfelelő módját emlékezete nem segíti eltalálni. Egészen máskép áll a dolog abban az esetben, ha az egyes állat képes arra, hogy a jelenségek valamely csoportjának sajátságait, megfelelő eszmetársítás kíséretében, emlékezetébe tudja vésni, ha például megtanulta azt, hogy valamely új ragadozó állattal való találkozásakor szerzett rossz tapasztalatai alapján annak egész faját el tudja kerülni. Bizonyos, hogy a törzs fenyegető megsemmisülése valamelyes fokban elodázódnék: a törzs, egyénei közvetítésével, némi haladékot, talán elég időt nyerne arra, hogy megfelelő ösztönt fejlesszen ki.

Azonban belül esik ez a lehetőségek határán? Mivel dolgok valamely nagyobb csoportjának ismeretét csak egyes tagjain szerzett tapasztalatok alapján lehet megszerezni, azért az állatoknak ama tehetség birtokában kellett lenniök, hogy az egyéni és általános vonások közül, melyek valamely csoport egyes tagjait jellemzik, ki tudják válogatni a lényegeseket, a csoport egészét jellemzőket, azok "fogalmát" megszabókat és hogy csak azokat őrizzék meg emlékezetükben. Nem egyezik meg ez hajszálnyira az annyira megcsodált, csak emberi előjognak tartott "absztrakcióval", eszmeképzéssel? Bizonyára így van, és sok magasabbrendű állat ebbeli tehetsége tökéletes. Pontosan megvizsgálva a dolgot, nem is kell valami sok hozzá. Az absztraháló lény egyszerűen úgy van alkotva, hogy valamely rá nézve új csoport egyes tagjaival gyakran találkozva az általános, a csoport egészét jellemző sajátságokat, melyek annak minden egyes egyénén megismétlődnek, egyre mélyebben és mélyebben vési emlékezetébe és ott továbbra is megőrzi őket, ellenben az egyének ingadozó, ritkán vagy soha meg nem ismétlődő különbélyegeit hamarosan "elfelejti". Ilyen módon valamely madár, miután valamely mérges hernyófaj mindenféle példányát, kicsinyt és nagyot, meggörbültet, kinyúltat, felkapta és kiköpte, megismerte a mérges hernyó csoportjának a fogalmát. Varjak "absztrakció" útján alkotják meg a vadász "fogalmát", kutyák a koldusét, a kalapét, a zárt térét, az őrizendő tárgyét és más egyébét.

Az állandó tulajdonságokkal szöges ellentétben van a sajátságok egy másik csoportja: azok, amelyek az élő lények részére biztosították a minőségben való változékonyság tehetségét és ezzel a lehetőséget, hogy azok a külvilág változásai dacára is megtalálják önmaguk fenntartásának az útját; ezek az életfolyamatok tovább hajtó, az előbbrehaladást biztosító elemei, míg az előbbiek a konzerválók. Ez a csoport is kétféle alakban nyilvánul meg: mint a csíraplazmához kötött törzsfejlődéstani és mint az egyén szómájához kötött egyéni folyamat. Az öröklékenység a konzerváló elemet jelenti a törzsfejlődés során, viszont a továbbhaladás alapját a változékonyság, variabilitás alkotja. Változékonyságnak valamely törzs ama képességét nevezzük, hogy a csíraplazmán sarkalló életműködéseit bizonyos értelemben és terjedelemben meg tudja változtatni, amivel elmaradhatatlan kapcsolatban vannak az egyes egyének szerkezetében és működésében bekövetkező állandó módosulások. A változékonyság bizonyos legkisebb mértékének minden olyan törzsnek birtokában kell lennie, amely a létért folytatott harcban megmaradt, mert hiszen csak ezek állhattak meg a külvilág tényezőinek megváltoztával. Különben nem maradhattak volna fenn, mert a megváltozott tényezőkkel kapcsolatos kiirtó tényezők csakhamar elsöpörték volna őket az útból. Mekkora volt ez a legkisebb mérték?

A mai napig fennmaradt fajok életének átlagos tartamát fentebb nagy általánosságban egy millió évre becsültük. Ez azt jelentené, hogy a törzsek átlag egy millió év alatt változtatják meg azokat a csekély eltéréseket, melyek a nemek egyes fajait elválasztják egymástól. A törzsfejlődés tempójának ez a menete, tekintve a ma élő alakok rengeteg számát és nagy különbözőségét, különösen lassúnak látszik. Ha azonban az első élő lények megjelenése óta eltelt idő rengeteg hosszúságát vesszük, melyet, ha 100 milliárd évekkel mérünk, nyilván rövid mértéket alkalmazunk, akkor ez a gondunk eltűnik, mert hiszen 100.000, egy-egy fajnyi különbséget jelentő lépéssel rendkívül bonyolult és rengeteg nagyságú lények alakulhatnak ki rendkívül apró őslényekből. Példának okáért nem jelentene többet egy fajnyi különbségnél, ha valamely törzs egyéni fejlődése során az egyének sejtjei eggyel többször oszlanának és ilyen módon a következőkben kétszer annyi sejtből álló egyedek jönnének létre; azonban a sejteknek csak 48 ilyen megkétszereződése szükséges ahhoz, hogy kétszázbillió sejtből álló test, amilyen az emberé, jöhessen létre valamely egysejtű őslényből. A jelzett tempó egyébként csak átlagmérték: egyes nagyon bonyolult szerkezetű törzsek, mint teszem az emlősök, különösen törzsfejlődésük utolsó szakaszában, jelentékenyen könnyebben megváltoznak, mint mások. Tehát a mi céljainknak eléggé megfelelő biztossággal állíthatjuk fel azt a tételt, hogy a mi ma élő fajaink évmilliókként pontosan egy fajnyi átlagos változásnak megfelelő tempóval - azt röviden "évmillió-tempónak" nevezhetjük - haladtak át a külvilág megváltozásaiból fakadó veszélyek közt vezető kanyargós és végül nagyon erősen elágazó úton. Ebből azt következtethetjük, hogy ez a tempó megfelel az életkörülmények megváltozása tempójának.

Azonban az évmillió-tempó puszta megváltozása magában még mit sem jelent. A külső körülmények minden észrevehető, valamely törzs létét fenyegető változása alkalmával először meg kellett találni az önfenntartás lehetőségének új útját. De hogy meg lehessen találni, először keresni kellett. Vagyis, hogy valamely törzs fennmaradását biztosítsa, ehhez nem volt elégséges, hogy hajtásainak kúsza szövedékéből csak egyetlen, a környezet változása tempójával lépést tartó ágat eresszen sudárba, hanem évmilliónként ilyen tökéletes ágak egész családját kellett választás végett növelnie. Ennek a termésnek, "szétterülésnek" legalább is olyan gazdagnak kellett lennie, hogy mindannyiszor, valahányszor a külvilág megváltozása veszélyessé vált a törzsre, elegendő valószínűséggel lehetett légyen oly alak létére számítani, mely kellőképpen belé illett a megváltozott viszonyokba. Mekkora lehetett a törzsek és a változások gyakoriságának átlaga, nem tudjuk. Talán nem is olyan sok. Gondoljuk csak meg, hogyha minden évmillió nem több, mint tíz ilyen törzset termelt, és minden következőben ez így fokozódott, öt millió év múlva már százezer faj állott rendelkezésre kiválogatás végett, s ez a szám az alatt az idő alatt, amióta élet egyáltalában van, 10^100.000-el jelezhető megmérhetetlen értékre emelkednék! Bármiképpen is legyen a dolog, annyi bizonyos, hogy számtalan törzs, amely a szükséges állandóság mellett nem volt birtokában egyszersmind a változékonyság elengedhetetlen legkisebb mértékének, eltűnt a Föld színéről. És a ma még élő és gondtalanul virágzó törzsek némelyikére is ki lehet már mondva a halálos ítélet, mert változékonyságuk nem tart lépést a külvilág módosulásával.

Azonban miképpen működik ez a szabályos szétterülés? Természetesen nagyon közel esik az a sejtés, hogy az évmillió-tempó által megszabott öröklési irány megváltoztathatásának hasznos képessége éppen úgy, mint minden egyéb változékonyság, egyszerűen az átörökítő erő megfelelő hiányán alapszik. Mintha azok a finom hajtó- és kormányzómechanizmusok, melyeket mint az egyenes irányú öröklődés eszközeit a csíraplazmában keresünk, e fennmaradt törzsekben nem volnának teljesen, vagy majdnem teljesen tökéletesek, hanem mintha bizonyos jelentékenyebb, de mégis mindig kicsiny fokban hiányok mutatkoznának rajta. Ennek következtében mintha a törzsek mindenkori öröklési irányának egyenes sudarán kissé kisiklott, egyszer kevésbbé, máskor jobban változékony oldalhajtások keletkeznének, köztük, pusztán a véletlen következtében, olyanok is, melyek a további fejlődés szempontjából szükségesek.

Azonban ez az elgondolás közelebbi vizsgálat után elégtelennek bizonyul. Valamely törzs csíraplazmája mintegy motornak tekinthető, mely azt évmilliók és évmilliárdok során át előrehajtja. Ha azonban a csíraplazmában működésbeli hiányok következtében valamely szerkezet vagy működésbeli részlet megváltoznék, módosulna, vagy teljesen eltűnnék, akkor majdnem biztosra volna vehető, hogy ez a belső baj, bármilyen kicsiny volna is magában véve, a motor járását bizonyos fokban zavarná, aminek következtében a csíraplazma egyébként is hiányos átörökítő ereje a továbbiakban még jobban megkisebbednék. Ebben az esetben azonban a frissen keletkezett oldalágnak a maga részéről még valamivel gyorsabban és jobban kellene megváltoznia, mint a főágnak, amiből a motor működésének további és még gonoszabb fogyatékosságai következnének; és ez így folytatódnék fokozódó sebességgel, míg végül a törzs csupa vadhajtássá bomlana fel, a motor pedig egyszerűen megállana. Joggal hihetjük, hogy az élő világ hosszú története során megszámlálhatatlan ilyen vadhajtás burjánzott fel és tűnt el ismét. Talán termesztett növényeink és tenyésztett háziállataink fajtáit is ezek közé számíthatjuk: az ember kiválogatta őket, mert betegesen nagy változékonyságuk nagyon kapóra jött nagyon gyors tempóban változó óhajainak, azonban ezeknek átörökítő erejük egyre fokozódó gyengesége következtében belátható időn belül el kell pusztulniok.

De hogy a valódi "szétterülés", amely a napjainkig egészségesnek maradt, csorbítatlan átörökítő erejű törzsnek százezreit hozta létre, ebből a zavaros forrásból eredt volna, azt nem hisszük el. Ebben gyakran vagy mindig más fejlesztő mechanizmusoknak is szerepet kellett játszaniok. A tartós törzsek csíraplazmája talán valami anyagot tartalmaz, amely végtelenül lassú tempóban képződik vagy bomlik fel és bizonyos időről-időre elért fokozatokon a csíraplazmának könnyű lökést ad; vagy valami ehhez hasonló. Ez esetben az átörökítő mechanizmusokat nem fogyatékosság, hanem, ami sokkal bizalomkeltőbben hangzik, az elérhető legnagyobb tökéletesség jellemezné, a legjobb esetben olyan tökéletesség, mely a keletkező változásokat a folyamat pontosságának minden további vesztesége nélkül fel tudná használni az átöröklésben.

A törzsfejlődésbeli szétterülés kicsinyített másának látszik az egyes egyének "haladási tényezője", a "fantázia". Így nevezzük általánosítva azt a képességet, hogy az egyén egyéni életének szűk határai közt beálló változásokra megfelelő alkalommal leveti ösztöneinek bilincseit és viselkedésének szokásos formája helyett ilyenek egész sorát termeli és próbálja ki: és ha szerencséje van, meg is találja azok közt a helyeset. És miképpen az emlékezet az öröklődéssel, akképpen a fantázia is, ami a törzsek közt való elterjedtségét illeti, erős ellentétben van törzsfejlődésbeli analogonjával, vagy talán még erősebben. Mert fantáziája csak igen kevés állatnak van. Azonban ezen a körön belül ez a becses adomány hirtelenül a tökéletesség igen magas fokára emelkedik s a vele megáldott lényeket az állatvilág legtökéletesebb, legszebb virágaivá teszi.

Az inger a legegyszerűbb esetben sürgető "kényszerérzetet" kelt, melynek kielégítésére az állatnak vagy megtanult, vagy ösztönszerű eszközök állanak rendelkezésére, egy sor tetszés szerint variálható, de körülbelül a helyzet következményeivel összhangban lévő mozgás. Az állat addig próbálgat, míg a kísérlet nem sikerül. Lloyd Morgan egyszer megparancsolta a kutyájának, hogy egy botot egy sövény szűk nyílásán keresztül vigyen neki oda. Azonban a közepén megragadott és keresztben tartott bot elzárta előtte a rést. Ebben a kényszerhelyzetben a kutya addig változtatgatta a bot megragadásának a módját, míg végre véletlenül a végén ragadta meg azt, s így könnyűszerrel át tudta vinni a résen. Még fényesebben beválik a módszer akkor, mikor az állatnak egyáltalában nem kell fáradnia a megfelelő eljárási módnak a lehetőségek közül való kikeresésével és annak egyes tárgyakon való kipróbálgatásával, hanem az egész műveletet gyorsan, kényelmesen és biztosan elvégezi agyában. Akkor a kényszerhelyzet az emlékezetben szunnyadó tapasztalatok tarka össze-visszaságát kelti életre, hogy azok az agy valamelyik pontján találkozzanak az itt adott helyzet által keltett s frissen fölvett képpel: ha van ott valami, ami az adott helyzetnek megközelítően megfelel, akkor fellobban az irányító szikra, az állat elvégzi a megfelelő mozgások sorozatát s ezzel segít magán, amennyire éppen tud. Az ilyen állat "emlékezik", "megfontol". Köhler, aki éveket szánt a csimpánzok tanulmányozásának, nagyon szépen leírja, hogy tanítványai súlyos helyzetekben milyen tanácstalanul és tehetetlenül késlekedtek, a legostobább arcokat vágtak, fejüket vakargatták, amikor hirtelenül világosság gyúlt agyukban és végrehajtották a megfelelő cselekvést.

A fantázia módszere az eddig felsorolt esetekben csak azt a célt szolgálja, hogy az állatot egyszeri szorultságából kisegítse, máskor azonban a tapasztalásból való tanulás szolgálatban áll és azáltal hosszabb időre szóló hasznot hajt. Az állatnak megvan az az ösztöne, hogy különböző tárgyakkal, különösen azokkal, amelyeket nem ismer, a legkülönbözőbb műveleteket végezze és így "játszva" foglalkozzék velük, miközben a szerzett, majd hasznos, majd káros élményeket tapasztalatainak kincsei közt halmozza fel. A fiatal ragadozó állat minden lehetséges tárggyal játszik. A majom, a játszó gyermekhez hasonlatosan, minden neki idegen tárgyat szétszed, sőt megkísérel többet összeilleszteni. Így Köhler egyik csimpánza játék közben azt a felfedezést tette, hogy két rövid csövet hosszúvá lehet nyujtani azáltal, hogy végüket egymásba tolja és ezt a fölfedezést mindjárt értékesíteni is akarta arra a célra, hogy távolabb lévő gyümölcsöt lepiszkáljon.

Játék is végezhető minden külső mozgás nélkül, mint egyszerű agybeli folyamat, ez az, amit a "fantázia játékának" nevezünk. Valami új élmény, egy látott kép, egy megfigyelt folyamat megadhatja a lökést egy ingerülethullámhoz, amely válogatás nélkül életre kelti a szunnyadó benyomások egész seregét: az agy ezeket játszva összehasonlítgatja, hasonlóságuk szerint rendezi, absztrakció útján legegyszerűbb alakjukba öltözteti, vagy láncszerűen összefűzve új fontos ismeretekké összegezi őket. Aki Köhler elbeszéléseit olvassa, aligha kételkedhetik benne, hogy az ő okos csimpánzai annak az alapépítménynek jórészét, amelyen ésszerű, gyakran valóban emberi cselekedeteik nyugszanak, ilyen csendes, belső agymunkával építették fel.

És ami a változékonyság esetében valószínű volt, itt bizonyos, az tudniillik, hogy a "szétterjedő" magatartás minőségének szabadsága és önkényessége nem lehet pusztán a vele született mechanizmus pontatlanságának a következménye, hanem a fantáziával megáldott állatok agyában működő berendezés sajátos, értékes gyümölcse.

*

Így tehát a jelenségek két csoportja: egyrészt öröklődés és emlékezet mint az állandóság, másrészt a változékonyság és a fantázia mint a változóság tényezői éles ellentétben állanak egymással; azonban végül az élet arculatának még egy nevezetes vonása van, amely, mint vélnem kell, mindkét jelenség szolgálatában áll. Ez a legnagyobb fokban feltűnő és majdnem általános vonás a "kétneműség", "kétivarúság" vagy "amfigónia".

A szaporodás folyamatában, melynek során valamely faj egyetemesnek elképzelt csíraplazmája millió vonalakban halad tovább és tovább, és egyre újabb vonalakra válik szét, mintegy szétrostolódik, az amfigónia valami különös, dacos ellentmondásnak látszik: két, és ismét két fiatal, csak az imént szétvált fonál találkozik és összefolyik, úgyhogy e sajátságos polonaise második menete az élő egyedeknek az első menet, a szaporodás által létrehozott tömegét állandóan és hatalmasan csökkenti. Mivel a csíraplazma a sejtmagvakban székel, azért az összeolvadásban minden esetben és legalább is két sejtmagnak kell résztvennie, mint pl. a csillós ázalékállatok "konjugációja" alkalmával. De a szabály az, hogy nemcsak mag olvad össze maggal, hanem egy-egy sejtpár véglegesen összeolvad egymással; ezt a folyamatot "kopuláció"-nak nevezzük. Az egymással egyesülő, kopuláló sejtek egyszersmind kifejlett egyéneket is jelenthetnek, pl. az ostoros véglényeknek vagy a gyökérlábúaknak egész egyénei egyesülnek egymással a kopuláció során. Máskor azonban csak a szülők által létrehozott csírasejtek - ilyenkor gamétáknak nevezzük őket - egyesülnek egymással a szülők helyett. Az amfigóniának ez utolsó, "megtermékenyítésnek" is nevezett formája nemcsak a leggyakoribb valamennyi közt, hanem elterjedtsége alig szűkebb, mint magáé az életé, tulajdona, sorsa, robotja az állat- és növényvilág majdnem valamennyi megmaradt törzsének.

Így nyilvánvaló dolog, hogy az amfigónia az egyéni élet vele kapcsolatos hatalmas számbeli vesztesége ellenére is valamiképpen döntő fontosságú tényező a törzsek fennmaradásában.

Miben rejlik a kétivarúság nagy becse? Nagyon szép volna, ha biztos, a tudomány által mindenképpen helyesnek talált választ tudnánk adni erre a kérdésre. Azonban a természet, sajnos, éppen erre a bennünket magunkat is oly közelről érintő jelenségre vetett sűrű fátylat, amelyet bár szorgalmasan ide-oda rángatunk, de, mint látni fogjuk, felemelni még nem tudtunk. Kíséreljük meg, hogy pontosan követve az általunk már eddig is taposott utat, nem sikerülne-e egy pillantást vetni a fátyol alá?

Az a régi föltevés, hogy a "megtermékesítés" föltétlen követelmény, elkerülhetetlen megindítója az egyéni fejlődésnek, már régen meg van cáfolva. De az igaz, hogy a bordás-medúzák és a tüskésbőrűek, a puhatestűek és a gerinces állatok fejlődése mindig megtermékenyítéssel kezdődik. Azonban azért nem igazodik minden pontosan az amfigónia után, mert más törzseknek két, amfigónia útján szaporodó nemzedéke közé egy vagy több, esetleg egy tucat olyan ékelődhetik be, melynek egyénei "monogónia" útján, mintegy saját szakállukra jöttek létre. Vagy az általunk már ismert, s a véglények, csalánozók, férgek, moha- és zsákállatok körében nagyon gyakori módon "ivartalan" szaporodással, oszlás vagy bimbódzás útján jönnek létre ivadékaik; ennek a szaporodási módnak az amfigóniával való kombinálódását "metagenezis"-nek nevezzük. Vagy pedig lehetséges, hogy a "monogon" szaporodás egyetlen sejttel, a meg nem termékenyített petesejttel kezdődik, mint ahogyan szaporodik sok kerekesféreg, bolharák és levéltetű; ezt a szaporodási módot "szűzszaporodásnak" vagy "parthenogenezis"-nek nevezzük; az amfigóniával való kapcsolódásnak "heterogonia" a neve. Ha azonban a fejlődés, miként a fentebbi sok eset bizonyítja, megindulhat megtermékenyítés nélkül is, akkor bizonyos, hogy amfigónia jelentősége másban keresendő. Csak egy lehetőség marad hátra: magának a csíraplazmának a tevékenységére lehet valamiképpen hasznothozó.

Gyakran gondoltak arra, hogy a kétivarúság talán "megifjító" hatással van az öregedő csíraplazmára, talán elősegíti megtisztulását az anyagcsere felhalmozódott bomlástermékeitől, vagy valami hasonló hatása van. Ezzel a tannal jól megegyeztethető volna az is, hogy metagenezissel és heterogoniával szaporodó alakok is vannak, hiszen ez esetben a föltevést mindössze azzal kellene kiegészíteni, hogy ilyenkor a csíraplazmának nem nemzedékről-nemzedékre, hanem csak egy vagy több nemzedék után van szüksége megifjodásra. Azonban a megifjodási elmélet mindenestől tévesnek látszik. Először is nem látható át, hogy két megöregedett csíraplazma egyesüléséből miként származhatna megifjodás. Új bor származna-e két ó bor összekeveréséből, vagy jó-e két elromlott összeöntéséből? Ha pedig azt akarnók állítani, hogy a két sejt egyesülése csak annak az ingernek a kipattanását jelenti, mely a két fáradt csíraplazmát saját erejéből való felfrissülésre ösztökéli, akkor mindenesetre arra kellene gondolnunk, hogy ilyen költséges serkentőberendezés alkalomadtán ebben vagy abban a törzsben talán kialakulhatna, azonban föltételezhetetlen volna majdnem az egész állat- és növényvilágban való jelenléte. És mindenekelőtt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az amfigónia egyáltalában nem nélkülözhetetlen folyamat az élő lények életében. Mert vannak kisebb számban soksejtű állatok, pl. a kerekesférgek, a levéllábú- és kagylósrákok, sőt még a rovarok közt is, melyek, amennyire ma tudjuk, soha másképpen nem sokasodnak, mint szűzszaporodás által; néhány további állat meg, mint egy csalánozó állat, két féreg, állandóan csakis oszlás útján szaporodik; mindkét csoportbeliek a nélkül, hogy az öregedés jelei, a szaporító erő ernyedése észrevehető volna rajtuk. Nyugodtan föltehetjük, hogy a felsorolt, pusztán monogonikusan szaporodó állatoknak legalább egy rész már évszázadok, sőt talán évezredek óta letért az amfigónia útjáról. Hihető-e, hogy ezek csíraplazmájának csak minden ezer évben, vagy soha sincs szüksége megifjodásra, olyanra, amilyenre az összes többi állatok, még legközelebbi rokonaik is legkésőbben néhány nemzedék után rászorulnak? Ez nem volna ésszerű dolog. Inkább az látszik biztosnak, hogy a monogon törzsek valamennyien félrecsúszott termései az élet fájának, amelyek mivel az amfigónia becses kincsét elveszítették, csíraplazmájuk működésének valamely hibája következtében tönkre fognak menni. Azonban ez a sötét végzet a monogonná lett törzseket nyilván nem közvetlenül, hanem csak hosszú, hosszú idők mulva fenyegeti. Amiből az következik, hogy az amfigónia, ahol megvan, fontos szerepet játszik a csíraplazma tevékenységének valamely ágában, amely tevékenység nem egy vagy kevés, hanem számtalan nemzedékkel és hatalmas időkkel számol.

A csíraplazmának rendkívül hosszú időre, évezredek sorára számított működése, - de mi lehetne ez más, mint a benne rejlő "évmilliótempóban" előre haladó ritmusa a tulajdonságok megváltozásának? Ez azonban, mint tudjuk, két egymással ellentétes jelenségben: az öröklékenységen és a változékonyságon sarkallik! Melyik irányban dolgozik már most az amfigónia? Nem kevéssé jellemző a zavarra, amelybe a tudomány a szóban lévő kérdés tekintetében került, az a körülmény, hogy az amfigóniát értelmezték úgy is, mint a két ellentétes folyamat közül az egyik, úgy is, mint a másik mellett működő jelenséget.

Hogy az amfigónia a változékonyságnak, új alakok megjelenésének lehetne az oka, az önmagától megcáfolódik, ha arra gondolunk, hogy mai nézeteink szerint hogyan folyik le ez a folyamat. Tegyük föl, hogy két csíraplazma tulajdonságai egyesülésük pillanatában egymással egyenlőek volnának, akkor az egyesülésükből származó termékeik is ugyanolyanok lennének; ha meg már különben is különbözők volnának, nem kellene azokat az amfigóniának létrehoznia. Ha azonban az amfigóniának nem az volna a feladata, hogy valami újat teremtsen, hanem hogy mint időleges inger a csíraplazmát saját erejéből való megváltozásra ingerelje, akkor egy évmillió-tempó értelmében terjedő változékonyságnak megfelelően csak mint ritka esemény jelentkezhetnék a törzsek életében, s nem kellene oly mindennapi jelenségnek lennie, mint amilyen a megtermékenyítés.

Sokkal világosabbnak látszik első pillanatra a másik tan, hogy t.i. az amfigónia a tulajdonságok állandóságának céljait szolgálja, amennyiben a törzsön belül jelentkező, tetszőleges irányú eltérések kölcsönös kiegyenlítésén dolgozik azok összekeverése útján. De ez a magyarázat sem elégít ki bennünket. Mert ez értelmezés mellett az az óriási átörökítő erő, amelyet a törzseknek tulajdonítunk, nem volna elérhető. Ahhoz, hogy valamely törzs változó egyes vonalak állandó keveredése mellett évezredeken keresztül vagy éppen a végtelenségig megőrizhesse fejlődésének nyílegyenes vonalát, ahhoz a csíraplazmák változásainak csodálatos szimetriája volna szükséges. Egyes részek minden megnövekedésével nemcsak ugyanolyan arányú megkisebbedésnek viszont, és hasonló gyakoriságban kellene szemben állania, amely nézet még védelmezhető volna, hanem minden minőségbeli újítással ennek az ellenkezőjének is be kellene következnie, erre pedig nem lehet gondolni. Mi lenne pl. az ellensúlyozása annak a csíraplazmamegváltozásnak, melynek következtében valamely bogár addig síma chitinje szőrössé lett? Vagy a kiegészítő tényező mi volna fehér színnek barnává való változása alkalmával? Bár az amfigónia mint puszta kiegyenlítő folyamat fontos szerepet játszhatna a törzs egységessé tételében s abban, hogy fejlődése valami középutat tartson meg, azonban a csakhamar való eltérését az egyenes vonaltól egyáltalában nem tudná megakadályozni. Vagyis a mindenesetre meglévő sokezeréves, egyenes irányú állandóságnak semmi köze sincs az amfigóniához; azt sajátos, egészen más mechanizmus hozta létre; az amfigónia az így megalapozott öröklékenységnek csak segédeszköze lehetett az által, hogy a kevésbbé eltérő vonalakat az egyébként is egyenes vonalú fejlődés pályájába vonta.

Azonban a föltevés, hogy az amfigónia óriási elterjedtségét ennek a kiegyenlítő melléktevékenységnek köszöni, éles ellentétben van második meggondolásunkkal. Föltéve, hogy az amfigóniával kapcsolatos, a pontosság rovására menő keveredés által elért frontkiszélesedés a törzsekre valóban annyira fontos, hogy megéri az áldozatot is: miért korlátozódott ez a folyamat csupán két csíraplazma egyesülésére egy-egy megtermékenyítés alkalmával? Mert az csak nyilvánvaló dolog, hogy erősebb keveredés gyorsabb kiegyenlítődést eredményezne. Miként történt az, hogy az annyira különböző törzsek között legalább egyesek nem találták meg az utat a többszörös amfigóniára, pl. úgy, hogy fejlődésük csak kétszeres megtermékenyítés után indulna meg? Mert ennek nyoma sincs. Úgy látszik, mintha a kettő bűvös szám volna, amellyel az amfigónia működése kezdődik és végződik.

Az amfigónia feltűnő számszabálya nemcsak ellentmond annak, hogy mint puszta kiegyenlítő tényezőt értelmezzük, hanem megmutatja egyszersmind a követendő helyes utat is. Az ominózus kettes szám nyilvánvalóan azért kapcsolódik olyan sziklaszilárdan az amfigónia tényéhez, mert annak a csíraplazmában rejlő működési területe szintén kettős természetű! Ilyen ellentétes pár ismeretes előttünk, ez az öröklés-változékonyság, és azt is tudjuk már, hogy az amfigónia ezekkel így vagy úgy kapcsolatban van. Nem alapulhat-e a kétivarúság egyszerűen azon, hogy e két folyamatféleségnek a csíraplazmában lévő intéző mechanizmusa valami okból térbelileg ideiglenesen elválik egymástól és ezért kényszerítve vannak, hogy páronként ismét és ismét egyesüljenek? Az elválás oka pedig a hatalmas időt megtakarító elv, a munkamegosztás lehet.

Valóban, ha áttekintjük az amfigóniával összefüggő jelenségek területét, azt látjuk, hogy azon a munkamegosztás háromszoros fokozata érvényesül. Az első fokozat maguké a csírasejteké. Minden gamétapárnak két feladatot kell teljesítenie: először meg kell egymást találniok, azután egyesülésük által az első építőanyagot kell szolgáltatniok a leendő új egyén számára. Ha ez a kettős feladat nem oszlik meg, akkor, mint pl. a Pandorina nevű ostoros véglény és más véglények esetében láthatjuk, az egyesülő sejtek egyenlők egymással. Azonban e tekintetben is majdnem mindig munkamegosztással találkozhatunk és a gaméták hada két, szerkezet és működés tekintetében különböző félre tagolódik, t.i. "hím" és "női" gamétákra. A hímeknek, a "hím csírasejteknek" vagy "spermatozoáknak" feladata az egyesülés, a kopuláció keresztülvitele; azért mozgékonyak, karcsúak, majdnem mindig parányi kicsinységűek és óriási számban, az emlős állatokban például billiószámra keletkeznek. Női párjuk, a "peték" feladatául viszont nagyobb anyag felhalmozása jutott. Gömbdedek, mozdulatlanok, sejtekhez mérten tekintélyes, néha óriási nagyságot érnek el, de számuk kevés, és vannak esetek, amilyen pl. a szalpáké, amikor az egyén egész életében csak egyetlenegy petét érlel.

Azokban az esetekben, melyekben kétféle gaméták keletkeznek, azoknak a létrehozása is kétszeresen különböző. És mivel az egyik csoportbeliek anyagforgalma a másikét érzékenyen zavarhatná, különféle óvó és elhárító rendszabályok volnának szükségesek. Elég ok arra, hogy a kettős munka megosztassék. Bár vannak úgynevezett "hermaphroditák" vagy "hímnős állatok", melyeknek petéi és spermatozái ugyanabban az egyénben keletkeznek, amilyenek pl. a szivacsok, a bordás-medúzák, a laposférgek, a földi giliszta, az osztriga, sok csiga, a moha- és zsákállatok és egyes halak, azonban a kétféle gaméták ilyenkor is majdnem mindig szigorúan elkülönített szervekben, a hímek a "herékben", a nőiek pedig a "petefészekekben" alakulnak ki. Gyakrabban azonban különböző egyének termelik őket. A "nemek" vagy "ivarok" elválnak egymástól. A "hímek" csak hím, a "nőstények" csak női gamétákat hoznak létre. Így a legtöbb csalánozó, gyűrűsféreg és ízeltlábú, majdnem valamennyi tüskésbőrű és gerinces, szóval az állatvilág túlnyomó része "váltivarú".

Azonban a szétvált ivarokon harmadszor megismétlődik a munkamegosztás játéka. Olyankor, mikor a szülőállatok feladata arra szorítkozik, hogy csírasejteket hozzanak létre s azokat, ha egyszer megértek, a vízbe ürítsék, mint ahogyan a csalánozók, tüskésbőrűek és sok hal esetében látjuk, a hímek és nőstények, csírasejtjeiket leszámítva, majdnem vagy teljesen egyenlők egymással. Azonban a fejlettség magasabb fokán a szülőegyénekre még sok másféle feladat is hárul: párzás, petelerakás, az ivadék gondozása. Nem csoda azért, hogy az ilyen törzseknek hímjei és nőstényei külsőleg is különbözőkké válnak. És pedig a gaméták által bevezetett különbségnek mintegy folytatásául a hímek kisebbek, mozgékonyabbak, vállalkozóbb természetűek szoktak lenni, a nőstények ellenben vaskosabbak és nyugodtabbak. Némelykor, mint pl. a kerekesférgek, bizonyos rákok, a Nephila nevű pók esetében látjuk, a hímek valóságos törpék a nőstényekhez képest. A Bonellia nevű féreg példájában pedig olyan rengeteg különbség van a két ivar között a hím rovására, mint amekkora eltérés van rendesen a pete és a hím csírasejtek közt.

A munkamegosztásak ehhez a háromszoros fokozatához csatlakozik mint legalsó tagozat az amfigónia. Ami később megtörtént a gamétákkal, hogy t.i. létrehozásuk két különböző, külön szervekhez és egyénekhez kötött működés feladata lett, ugyanaz megtörtént előzőleg már az amfigóniával is, amennyiben annak kettős feladata, nevezetesen, hogy a jövő nemzedék részére az öröklődés és változékonyság mechanizmusát létrehozza, külön sejtmagvakra és sejtekre hárítódott. A térbeli elkülönülésnek a haszna ugyanaz lehetett mindkét esetben: megtakarítása külön, alkalmasint igen nagyigényű olyan berendezéseknek, melyeknek meg kellett volna akadályozniok, hogy egyik folyamat akadályozza a másiknak a működését.

Így fogva fel a dolgot, a kétivarúság jelensége végtől-végig igen nevezetes, csábító egységességet nyer. Mai fejlettségére két kettős úton jutott el. Az alap- és kiinduláspont: a gaméták elválása, s azt követte azok különbözőkké válása. Azután következett a nemek elválása s befejeződött a mű a nemek eltérővé válásával.

Ilyenformán a létért való küzdelem három legveszedelmesebb hatalmasságának: a kiterjedésnek, a gyorsaságnak, az ellenséges tényezők korlátolt változékonyságának nyomait véges-végig követtük. Most már ismerjük hatalmas befolyásukat, melyet gyakoroltak a "törzsfa negatívumának" kialakulására. Tükörképét ráírva találjuk a fajok ma élő világának arculatára: a kiterjedés, gyorsaság és korlátozott változékonyság mélyen bevésett, alapvető vonásait. És meg is értjük azokat.

Ezen a mindenesetre széles és megbízható alapon kell megalkotnunk a ma élő állatfajok világának a képét. Munkánk lényegileg csupán leíró lesz; hiszen tudjuk, hogy az egyes élő alakok létének alapokai jórészt örökre el vannak zárva előlünk. De az nem árt sokat. Az életnek most már megismert alapvonalai átszövik az egész tarka képet és annak értelmet adnak.

Az emlősök általános jellemzése

Fordította és részben átdolgozta: dr. ÉHIK GYULA egyetemi m. tanár

Az emlősök éppúgy a gerincesek állattörzsébe tartoznak, mint a madarak, csúszómászók, kétéltűek és halak. Éppen azért, mielőtt az emlősök részletes tárgyalásába fognánk, néhány szóval meg kell emlékeznünk a gerinces állatokról is.

A gerinceseket (vertebrata) a hossztengely irányában két egyenlő - jobb és bal - részre lehet széthasítani, úgyhogy egyik rész tükörképe a másiknak; éppen azért kétoldali részarányos állatoknak nevezzük őket. Természetesen a kétoldali részarányosság nem mindig tökéletes; gondoljunk csak az emlősök kissé baloldalra tolódott szivére, vagy a jobboldalon fekvő májra és az össze-vissza gombolyodott belekre. A kétoldali részarányos félhez hasonlóan, egy hát és hasi - de már nem egyenlő - félre is tagolható a gerinces test, melyek közül mindig a háti részben találjuk a központi idegrendszert, a hasi vagy zsigericső pedig a tengőéleti szereket foglalja magában. Rátekintésre, külsőleg a legtöbb gerinces állaton három tájat különböztethetünk meg, nevezetesen a fej-, törzs- és farktájat; ez utóbbi sok gerincesen elmaradhat. A törzshöz kapcsolódnak a páros elrendezkedésű végtagok, melyek hiányozhatnak is, de négynél több számuk nem lehet. A gerincesek bőrét az irha szemölcsös része jellemzi, mely szemölcsök a pikkelyek, tollak, szőrök képzésében játszanak nagy szerepet. A gerincesek legjellemzőbb tulajdonsága azonban, hogy belső, szilárd, porcos vagy csontos tengelyük van, amely a gerincesek főzöménél egyes részekre csigolyákra (vertebrae) tagolt. A gerincoszlop tagoltsága a gerinces test szelvényezettségével függ össze, melyet nemcsak a csigolyák, hanem az ér, ideg- és izomrendszer is - többé-kevésbbé - mutatnak. A vér teljesen zárt edényhálózatban kering és a vér piros színét a benne úszkáló sejtek színe szabja meg. A lélegzőszerv - legyen az kopoltyú vagy tüdő - a szájüreggel áll szoros összefüggésben.

Az emlősöket éppúgy jellemzi a szőr, mint a madarakat a toll. Minthogy melegvérű állatok, a test melegének megóvása szempontjából védőburokra van szükségük. A védőburok a bőrből és függelékeiből áll, melyeket együttesen köztakarónak nevezünk.

A köztakaró mint zárt burok, elsősorban védőberendezés és hőszabályozó, ezenkívül mint a lélegzőszerv, el-, illetve kiválasztószerv is bír jelentőséggel, a mellett, hogy a tapintás érzékét is szolgálja. A bőr három rétegből áll: a hám (epidermis), irha (corium) és bőralatti kötőszövetből (subcutis). Ezek közül a középső, az irha, vastagságánál fogva a legfeltűnőbb. Amint a közönséges életben bőrnek nevezünk, nem egyéb, mint az emlősállat irhája, mely a cserzés révén tartóssá és szívóssá lett. A hámréteg alsó nedves rétegét, nyálkás réteg néven különböztetjük meg a hám felületes részétől, mely utóbbinak mélyebben fekvő sejtjei cseppfolyós, felületesebben fekvő sejtjei pedig megszilárdult szaruanyagot tartalmaznak; a legkülső réteg korpa vagy pikkely alakjában válik le a test felületéről. Ahol az elhalt sejtek leválását a sűrű szőrzet akadályozza, ott a korpaképződés mindig feltűnő. A bőr színe a hám legmélyebb rétegeiben és az irhában levő sötétbarna színű festékszemcsék (pigment) mennyiségétől függ. A bőralatti kötőszövet sok zsírszövetet foglal magában, amely egyrészt a test melegének szigetelésére, másrészt a táplálék tartalékolására szolgál. (F.01.010.1.).

A hámréteg erős utánpótlást kívánó legkülső rétege mindig újból képződik és pedig a mélyebb nyálkás rétegből, melynek legalsó részét az irhából belényomuló szemölcsök hálózatosan széttagolják és amely réteget felfedezőjének tiszteletére Malpighi-féle recézetnek (rete Malpighii) nevezték el; a hám táplálását az egyes irhaszemölcsökbe alulról behatoló véredények végzik.

A bőr függeléke a szőr. A szőr alsó vége, vagyis a gyökere, a bőr mélyedésébe, az úgynevezett szőrtüszőbe illeszkedik be, mely mélyen az irhába húzódik; a szőrtüsző fenekén a szőrszemölcs emelkedik ki, amelyre süvegszerűen illeszkedik rá a szőr gyökerének legalsó megvastagodott része, a hagyma. A szőrnek a bőrből kinyúló része, a szőr nyele, hámsejtekből áll, melyek közül a belső lágyabbak a velőt, a külső elszarusodottak a kérget adják; a velő gömbölyded és levegőtartalmú, a kéreg rostalakúan meghosszabbodott sejtekből áll; a gyapjúszőrben nincs velő. A szőr színe, mely a legvilágosabb fehértől a legmélyebb feketéig mindenféle árnyalatú lehet, festékanyag és levegőtartalmától függ; ősz szőrökben csak levegő van.

A szőrtüszők a testnek nagy területén ugyanabban az irányban ferdén türemkednek be, s így a szőrtüszőkből kiálló szőrök is, szabályosan házfedélcserépszerűen borulnak egymásra, ami által sokkal jobban őrzik meg a test melegét. A szőr bőrbe süllyesztett szárán egy akaratunktól független izom - a hajmeresztő - tapad meg; hogyha az izom félelem, ijedtség vagy izgatottság következtében összehúzódik, fölmereszti a szőrt, bőrünk lúdbőrös lesz és hajunk az égnek áll. A szőrdűlés iránya a testen nem egyforma; általában felülről lefelé és elölről hátrafelé, a testtartásnak és a mozgás irányának megfelelően dűl. A lajhár a legjobb példa arra, hogy mennyire befolyásolja a testtartás és mozgás a szőrdűlés irányát, mely egész nap fejjel és háttal lefelé, hasával az égnek fordulva csüng a fán, mely állandó testhelyzetnek megfelelően a szőrök a hastól a hát felé dűlnek; természetes, hogy ez az egészen különös szőrdűlés a lajhár életmódja mellett a legcélszerűbb.

Kidd W. szerint a szőrdűlés az állatok passzív és aktív szokásaihoz alkalmazkodik, vagyis a test állásának, a test és testrészek mozgásának és a törzs és végtagok egymáshoz való viszonyának függvénye. Így keletkeznek a különféle szőrmezők és szőráramlatok, amelyeknek találkozási helyén, tarajok, szőrfogók jönnek létre. Ez utóbbiak keletkezésének okai azonban nem mindig szembetűnőek.

Még érdekesebb, miképpen rendeződnek az egyes szőrök a bőrön csoportokba. A csoportosulás jelensége helyesen értelmezve, igen érdekes adatokat szolgáltat a szőröknek a pikkelyekhez tollakhoz és egyéb bőrképződményekhez való viszonyról. A kérdéssel Weber Miksa amszterdami zoológus foglalkozott behatóbban, akinek az emlősökről írott könyve, más emlőstani kérdésekben is igen gyakran használt és nélkülözhetetlen alapvető munka. Weber a pikkelyekből indul ki, azokból a lapos, házfedélcserépszerűen egymásra fektetett szaruképződményekből, melyeket a hasonló módon elrendezett irhaszemölcsök választanak ki és amelyek a külső erőművi behatások ellen védelmezik az állat testét. A reptíliák szarupikkelyeit (kígyóbőr) jól ismerjük és tudjuk, hogy a tollak sem egyebek hővédő szervekké átalakult pikkelyeknél, melyek a madárlábon mint pikkelyek maradtak meg. Az emlősök körében valóságos szarupikkelyeket a tobzoskáknál találunk; csakhogy míg a kígyó kinőtt szarupikkelyeit levedli és az új pikkely gyorsan pótlódik, addig az emlősöknél ilyfajta vedlés nem következik be, az emlős szarupikkelye az elhasználódás fokához és az állat növekedéséhez mérten, fokozatosan gyarapodik.

Az öves állatok hámrétegének elszarusodása, az irharéteg elcsontosodása mellett, kisebb mértékű; a szarupikkelyek között és mögött szőrcsoportokat találunk. Weber szerint tehát pikkely és szőrözet egymást nem helyettesítik, ahol pikkely van, ott szőrzet is lehetséges, nem úgy, mint például a madárlábon, ahol vagy toll, vagy pikkely van jelen. És bár a szőrök keletkezése a hüllők szarupikkelyeire vezethető vissza, pikkely és szőr egymás mellett is fejlődhetnek. A törzsfejlődés folyamán a szőr a pikkelyeket valószínűleg a szükségesség mértékében szorította ki, minél több hővédelemre és minél kevesebb mechanikai védelemre volt az állatnak szüksége, annál több szőr és kevesebb pikkely keletkezett. Weber, de Meyere tanulmányai alapján, rámutat arra, hogy némely emlősön, amelynek rég nincsenek pikkelyei, a szőrök elrendezése ma is olyan, mintha az állat pikkelyes volna. Ilyen "pikkelyesen" elrendezett a szőrzet az erszényesek, rágcsálók, rovarevők végtagjain és farkán; különösen feltűnő a foghíjasoknál, ahová a tobzoskák is tartoznak. A sörényes hangyász dúsan és zászlósan szőrözött farka, még nagy, fekete szarupikkelyekkel födött.

Az emlős szőrcsoportok, mintha pikkelysorok között volnának, rendszerint az állatnak és végtagjainak hossztengelyére keresztben állanak; legtöbbször három szőr alkot egy csoportot, ezek közül egy erősebb - középső szőr -, kettő gyengébb - oldalszőr. Vedlés után, ezek mellett, a szőrtüszők kiöblösödése útján, mellékszőrök keletkezhetnek, amely mellékszőrök a gyapjúszőrnek, míg az eredeti szőrök a fedőszőröknek felel meg. A sűrű és lágy gyapjúszőr, a mérsékelt és hideg égöv alatt élő emlősök téli bundáját jellemzi; tavasszal a fedőszőrrel együtt, a gyapjúszőr kis kihull és a gyapjúszőr csak ősszel nő ki újra. A szőrruha cseréje tehát évenként kétszer történik meg, helyesebben, az emlős minden évben kétszer vedlik. Régebben azt hitték, hogy csak tavaszi vedlés van, és hogy például a havasi nyúl téli fehér bundája a színes nyári öltözet kifakulása útján keletkezik; ma már tudjuk, hogy ősszel is van vedlés. Vedlés előtt egyedül a baribal bundája fakul feltűnően fahéjszínbarnára. Hasonló, bár kisebb mértékű színváltozást vedlés előtt házinyulaink bundáján is észlelhetünk, mely színváltozás a szőröknek vedléselőtti csökkentett táplálkozásával áll kapcsolatban. Ennek megfelelő az az eset is, hogy vedlés előtt némely feketeszínű madár tolla rozsdásszínű lesz. Csak tisztán tropikus és magas északi állatok érik be talán évenként egyszeri, fokozatos és lassú vedléssel; így az állatkertek antilopházaiban sohase találunk oly tömegesen kihullott szőröket, mint a szarvas- és bölénykarámokban a tavaszi vedlés alkalmával; ezenkívül minden szűcs tudja, hogy a jegesmedve bundája télen, nyáron, tavasszal, ősszel egyformán "jó"; hasonlóképpen a víziemlősök gereznája bármely időben "használható". A speciális célokat szolgáló tapintó- vagy sinus-szőrökről - amelyek szőrtüszőinek kötőszöveti rétegében vérrel telt öblök, sinusok, találhatók -, később, a tapintással kapcsolatban lesz szó.

A különösen vastag és merev disznóserte, átmenet a sündisznó és tarajos sül tüskéihez, melyek rendszerint szőrrel keverten fordulnak elő; ez esetben tehát a külső mechanikai behatások megakadályozására a szőrök alakultak át védő szervekké. Nagyon természetesen a tüskék is, keletkezésük és szerkezetüknek megfelelően, különfélék lehetnek.

Az emlős testén még más bőrképződmények is vannak. Némely helyén a testnek a hámréteg - amely amúgy is hajlamos a szarusodásra - rendkívül megvastagodott és elszarusodott. Ilyen szaruképződmények: a csőrös emlős "csőre", a teve mellén levő szarukérgek, a ló szaru gesztenyéi, az oroszlán farktüskéi a hangyászsün szarusarkantyúi; még a rinoceroszok tekintélyes orrszarva is ide sorolandó, mely nem egyéb, mint egy rostos szerkezetű szarutömeg. A szaruképződményeket az alatta levő irha - mely ezeken a helyeken mirigyeket rendszerint nem tartalmaz - erőteljesen kifejlődött, vérdús, szemölcsös rétege választja ki.

Más módon keletkeznek az antilopok, kecskék, juhok, szarvasmarhák tülkei és a szarvasok agancsai. A szarvak képzésében az irhának egy bőrcsontja játszik nagy szerepet; ebből a bőrcsontból másodlagosan fejlődik az évente váltódó szarvasagancs; az egész agancsot, mellékágaival együtt, kezdetben szőrös bőr - a háncs - vonja be, mely az agancs teljes kinövése után lassan elszárad és a csontos szárakról lefoszlik. Az üres szarvúak szarva, tülke, annyira lényeges szerepet játszik az állat életében, hogy állandóan a fejen marad; a tülök a homlokcsont szarvnyúlványán, a szarvcsapon ül, a szarvcsap irharétege választja ki; lényegileg tehát nem egyéb, mint egy tömött csontcsapra ráhúzott, üres szaruképződmény, amelynek alapján viselőit (antilop, kecske, juh, szarvasmarha) Cavicornia - üres szarvúak - néven foglaljuk össze. Ellentétüknél a szarvasoknál - Cervicornia - az agancs megfelel az üres szarvúak szarvcsapjának, a mulandó szőrös bőr - a háncs - a tülöknek. Bizonyos mértékben az agancs és az üres szarv között helyezkednek el a villásszarvú antilop és zsiráf szarvai; nevezetesen a villásszarvú antilop szarva bár üres tülkű: elágazó, sőt tülkét évenként leveti az állat; a zsiráf szőrrel bevont szarva legjobban a szarvas agancshoz hasonlít, csontcsapja mégis állandóan a helyén marad, sőt a csontcsapot borító szőrös bőr is állandó.

Általában véve, úgy látszik, hogy az agancs levetése nem a szarvasfélék kizárólagos sajátsága. Az üres-szarvúaknál is (borjú, antilop, vadjuh) megfigyelték, hogy az első, fiatalkori tülök leválik; hasonlóképpen az állatkertekben tartott indiai orrszarvún észlelték, hogy az orron levő szarv minden négy-öt esztendőben leesik és újra képződik.

A szárazföldi emlősök egész életében rendkívül fontos szerepük van, a végtagok végén található szaruképződményeknek, amelyek csak a víziemlősöknél (fókák és rokonaik) szorultak háttérbe, és csak a ceteknél hiányzanak. E szaruképződmények alapján az összes szárazföldi emlősök két nagy csoportra oszthatók, a szerint, hogy az ujjak végét, köröm és karom, vagy pata és csülök fedi; a végtagok használata és az emlősök mozgása is szorosan összefügg az újjak végén lévő szaruképletek alakjával és minőségével. Legkevésbbé födi és védi az utolsó ujjpercet a köröm (félmajmok, majmok, ember), amelyet az előre húzódott és megnagyobbodott ujjpárna - a tapintásra való ujjhegy - az ujj végének hátsó felére (dorzalis oldalára) szorított vissza. (F.01.001.1.).

A patás állatokat kivéve, valamennyi szárazföldi emlős karmokat visel. A karom hosszirányban erősen megnyult; erősen ívelt és kétoldalról összehajló lapja az alsó lágyabb, könnyen lekopó szarutalpot keskeny szalaggá szorítja össze. Közvetlenül a karom mögött van az ujjpárna; járás közben az ujjon járó emlősöknél csak az ujjpárnák, a talponjáróknál az ujjpárna mellett a talpgumók is érintik a földet.

A köröm, karom és pata folyton nő, hogy az állandóan erős kopást ellensúlyozza. A köröm az irhának egy erősen szemölcsös részéből, a körömgyökérből vagy pártából nő ki, amely a körmöt körülvevő körömsánc alatt fekszik; a növekvő köröm, a körömágy fölött halad az ujjhegye felé. A körömsánc, mely tulajdonképpen a köröm megerősítésére való, legkevésbé a patán fejlődik ki, minthogy a pata, mint teljesen zárt szarutok, amúgy is elég szilárdan függ össze a bőrrel és a végső ujjperccel.

A karomperc - a karom különösen tartós megerősítése céljából -, hosszában hasadt is lehet, mely esetben a karom alapja léc alakjában a hasítékot is kitölti és úgy szilárdabban ül a kétfelé hasított karomperc között: ilyen a karmuk az ásó-életmódot folytató (vakondok, tobzoskák) állatoknak. A lajhár és hangyász karomperce azonban - ez állatok más módon használják erősen karmaikat - csak hosszában árkolt.

A patásállatok végső ujjperce lényegesen különbözik a többiétől, amennyiben erősen megvastagodott és kiszélesedett. A pata fali részlete, mely a köröm lapjának felel meg, a véső ujjpercet kétoldalról egészen körülveszi és éles szögben zárul a szarutalphoz; a közbeeső részben a nyír foglal helyet, amely egy elszarusodott ujjpárnának felel meg. A legtökéletesebben fejlett a ló patája; ezt szokták, mint a pata típusát is emlegetni; típusos patája van a ló és rokonai mellett a tapírnak és orrszarvúnak is; csak az elefánt és szirtiborz lábainak szaruképződményei egészen különlegesek és egyedül állók.

A bőrhöz tartoznak még a benne előforduló mirigyek is, amelyek a madárbőrrel szemben, az emlősbőrre igen jellemzők. A mirigyek eloszlása az egész bőr felületén egyenletes is lehet, de lehet olyan is hogy bizonyos helyeken a mirigyek felhalmozódnak és mirigy-szervekké alakulnak át. Így minden egyes szőrszál tüszőjével faggyúmirigyek állnak összeköttetésben; a hajmeresztőizom összehúzódásakor nyomást gyakorol a mirigyre, mely tartalmát kiüríti és bezsírozza a szőrt és a bőrnek körülötte fekvő részeit; a zsír kitűnően védi a bőrt az átnedvesedés ellen.

Az egyszerű mirigyek közül a verejtékmirigyek éppúgy jellemzik az emlősöket, mint a szőrtüsző faggyúmirigyei; a faggyúmirigyektől nemcsak a kiválasztott anyag minőségében, hanem a kiválasztás módjában és felépítésének mikéntjében is különbözik. A verejtékmirigyek a hőmérsékletet szabályozzák; ha a külső nagy meleg folytán izzadni kezdünk, verejtékmirigyeink bizonyos sós nedvet, izzadságot vagy verítéket választanak ki, mely a bőr felületén elpárolog s ezáltal lehűti a testet. A veríték vízből, sóból és illó zsírsavakból áll, mely utóbbi, gyors elpárolgás esetén, a nem mindig kellemes, de sokszor jellemző izzadság szagot okozza. Az izzadtság-mirigy egyszerű csöves mirigy, mely mélyebben, a bőralatti kötőszövetben foglal helyet, ahol az el nem ágazó mirigy csöve gomolyt alkot; kivezető csövük a hámrétegben dugóhúzószerűen csavarodott és a bőr felületén nyílik a szabadba.

A faggyúmirigyek a test bizonyos részein nagyon felhalmozódnak és hatalmas, igen erőteljesen működő mirigyzacskókat vagy csoportokat alkotnak. Sok ilyen mirigycsoport található az emlősökön, melyek legtöbbje a nemi szervek közelében helyezkedett el, jeléül annak, hogy a nemi élettel állnak szorosabb összefüggésben.

Legjellemzőbb mirigyei az emlősbőrnek a tejmirigyek; elsősorban a nőstényeket jellemzik, de csökevényesen a hímben is megtalálhatók. Általánosan ismert dolog, hogy a tejmirigyek kivételesen a hímeken is működésbe léphetnek; mezőgazdasági kiállításokon nem egyszer látható a svájci nemes Sanne kecskefajta, melynek hímjei is tejelnek. Különbséget kell tennünk a kloákás emlősök (csőrös emlős, hangyász sün) és a többi emlős tejmirigyei között, nemcsak azért, mert a kloákás emlősök testük sajátos felépítésénél fogva is egészen külön állók, hanem azért is, mert tejmirigyeik az izzadságmirigyekhez, a többi emlősöké a faggyúmirigyekhez hasonlóak. Bizonyára ez a különbség is hozzájárult ahhoz, hogy a kloákás emlősöket a többivel szembeállítsuk; azonban Bresslau E. legújabb vizsgálatai szerint ("A csőrös emlősök, erszényesek és placentás emlősök szoptató szerve", melynek első fejezete "Az Echidna szoptatószervének fejlődése és eredete" - 1907), a hangyászsün nőstény-magzatának tejmirigye, csak fejlődésének legkezdetén, hasonlít a körülötte levő izzadságmirigyekhez, amelyeket a tejmirigyek fejlődésükben feltűnően gyorsan túlszárnyalnak. Fontos feladatuknak megfelelően "rövidesen hatalmas mirigycsövekké alakulnak, amelyekben már világosan felismerhető a tejmirigy". Vagyis csak a tejmirigy kezdeménye egyezik meg az erszény bőrének izzadság mirigyeivel, aztán céljuknak megfelelően másmódon fejlődnek tovább. (F.01.003.1.)

A kloákás emlősöktől eltekintve, amelyeken a tejmirigyek elszórva és egyenként torkollanak ki egy lapos bőrmezőre, minden más nőstényemlősön, a szoptatás tartamának idejére, a tejmirigyek megnagyobbodnak. A tejmirigy bimbója olyképpen keletkezik, hogy a mirigymező a körülötte levő bőrsánccal együtt megnyúlik, vagy pedig csak a mirigymező emelkedik ki a bőrsáncon túl; mind a két esetben a tejmirigyek kivezető nyílásai igen közel fekszenek egymáshoz, sőt egyesülhetnek is; az így keletkezett - többé-kevésbé golyóalakú szervet - emlőknek (mammae) nevezzük.

Az emlők fejlődése a magzat tejvonalára vagy tejlécére vezethető vissza. A tejvonal a magzaton az elülső végtagok kezdeményétől, a lágyék tájáig terjed. A tejlécen tejdombok keletkeznek s a köztük levő tejléc-részletek később felszívódnak. Ezekből a tejdombokból fejlődnek ki a tejmirigyek és az emlőbimbók, melyeknek száma és elhelyezése, az ivadékok számával, a táplálék felvételének módjával és az állat testtartásával függ össze. Az emlő száma 22-2 között váltakozik; elhelyezése szerint lehet mell, has és lágyéktáji tejmirigy, bár kivételesen a háton, hónaljban, sőt a combokon is elfordulhatnak.

Az emlők szerkezetével, fejlődésével és az egész tejmirigy-problémával Gegenbaur, a heidelbergi nagy anatómus foglalkozott először behatóan.

Gegenbaur megtanít először is arra, hogy a valódi és az álbimbó között különbség van; nevezetesen, ha a mirigymező kiemelkedik környezetéből és olyan bimbóvá alakul, melynek csúcsán nyílnak a mirigycsövek, akkor valódi bimbóval van dolgunk; ha azonban csak a mirigymezőt körülvevő bőrsánc emelkedik ki és alakul át bimbóvá és a bimbó kivezető csövének alján szájadzanak a tejmirigyek, akkor álbimbó keletkezik. (F.01.004.1.)

Gegenbaur az emlők szerkezetét az állítólagos emlőtáskával hozta összefüggésbe, amely szerv, a törzsfejlődés folyamán, mint a szaporodás segédszerve, látszólag igen nagy szerepet játszott; Gegenbaur elméletét tanítványa és munkatársa, Klaatsch, származástani kutatásai közben még ki is bővítette és kiegészítette. Bresslau legújabb vizsgálatai azonban egészen más eredményekre vezettek, mert megállapította, hogy a hangyász-sün szoptató szervei, keletkezésüket tekintve, semmiféle összefüggésben sincsenek az emlőtáskával és hogy "az emlőtáska fogalma végérvényesen törlendő". Az emlőtáska fogalmának helyébe, Bresslau "elsőleges kezdeményei" lépnek, amelyek segítségével az emlősök származását is, sokkal könnyebben érthetjük meg. Ezek az elsőleges kezdemények "az embrionális élet egész korai szakaszában" lépnek fel és pedig "az egyébként teljesen egyforma hasbőr epidermiszén, két, hosszanti, lécalakú megvastagodás" keletkezik, amely a hossztengely irányában, a köldöknyílás két oldalán húzódik. Ezek "abban az időben, amikor a testfalak záródása a köldöktájon bekövetkezik, megakadályozzák a bőrizomzat kiterjedését, a hasbőr középső részére; így elsősorban okai annak, hogy bőrizommentes hasbőrterület keletkezik, amely a későbbi erszénynek felel meg". Bresslau az elsőleges kezdeményeket - és ezeknek a hasfalléceknek ez az általános törzsfejlődéstani jelentősége - "költőszervek maradványainak" tartja, "melyek az emlősök (reptiliaszerű) őseinél, hasonló módon voltak kifejlődve, mint ma a madaraknál". "Az emlősök tejkészülékei a gerincesek ezen legmagasabb csoportjának nem teljesen új szerzeményei, hanem olyan ősrégi állapotokkal vannak összefüggésben, amilyenek a tojástrakó, még nem emlős állatoknál az ivadékgondozás szolgálatában voltak kifejlődve. A tojásrakástól és költéstől, az eleven szülésig és a szoptatásig való átmeneti állapotok sajátságos átalakuláson mentek át, amely átalakulás tette lehetővé, hogy azok az új körülmények között is az ivadékgondozás szolgálatában maradjanak."

A szaporodás és ivadékgondozás módja éppúgy jellemző az emlősökre, mint a többi állatokra. Az emlősök egy ideig szoptatják kicsinyeiket, vagyis a már ismertetett tejmirigyek folyékony váladékával, a tejjel táplálják azokat. A tej az újszülött továbbfejlődéséhez szükséges összes anyagokat tartalmazza. Az emlőből szoptatás igen jellemző az emlősökre. A madarak közül a tejhez hasonló étellel - a begytejjel - etetik kezdetben kicsinyeiket a galambok is, amely azonban a begy belső többrétegű hámjából levált, zsírcseppekkel telt sejtekből áll.

Az emlősök elevenszülők. A pete az anya testében fejlődik csírává és az a csíra magzattá. Az anya testében marad a magzat mindaddig, míg a külső élethez szükséges fejlettségi fokot el nem érte. Szüléskor a magzatburkok felrepednek, a magzat és burkai között az összeköttetés megszűnik, olyképpen, hogy a köldökzsinór elszakad, vagy az anyaállat elharapja azt; a magzatburkok az úgynevezett utószülés alkalmával hagyják el az anya testét. A csúszómászók, kétéltűek és halak között is vannak elevenszülők, melyek tulajdonképpen csak a tojásrakással késnek el, a tojás az anya testén belül kel ki és a kicsinyek így elevenen jönnek a világra; a legtöbb elevenszülő fajnál azonban a tojás tényleges lerakását mesterségesen elő lehet idézni. Mindezekben a kivételes esetekben azonban, az aránylag nagy tojás, bár az anya testén belül fejlődik, a fejlődéséhez szükséges anyagokat és erőket a már eleve benne levő alakító- és táplálószikből meríti.

Nem így az emlősöknél, ahol a pete és a magzat táplálása az anya testének anyagaiból a magzat burkok segítségével történik. Ezen tulajdonság alapján, mely az emlősök fejlődéstörténetére is rendkívül jellemző, az emlősöket megkülönböztethetjük az összes többi gerincesektől. Az ausztráliai kloákás emlősök azonban "tojásrakó emlősök", mely elnevezés már önmagában is ellentmondásnak látszik. Azonban, mint ahogy a csúszómászók, kétéltűek és halaknál késleltetett tojásrakásnál, úgy ez esetben korai szülésről beszélhetünk, éppúgy, mint ahogy kétségtelenül koraszülők a kengurú és más erszényesek is; rég bebizonyított dolog, hogy a kloákások pergamenthéjba zárt petéje - "tojása" - a pergamenthéjon belül, a körülvevő héjjal együtt növekedik oly módon, hogy közben az anyai test nedveiből táplálkozik.

Az emlősállatok petéje mikroszkópikus kicsinységű képződmény, egyszerű sejt, mely egészen más megjelenésű, mint a madarak petéje, a tojás, mert sem szilárd héja, sem számottevő szíktartalma nincsen; így nem csoda, hogy jó időnek kellett eltelnie addig, míg az omne vivum ex ovo - minden élő tojásból lett - régi elvét, az emlősökre is érvényesnek találták. (F.01.004.2.) (F.01.007.1.)

Az egysejtű emlős petét - mely sajátos képzőerőt és fejlődésképességet tartalmaz - 1828-ban Baer Károly Ernő - nagynevű orosz természetbúvár fedezte fel egy nőstény kutya petevezetékében. Régebben az emlős állat petefészkében lévő petetömlőket, az úgynevezett Graaf-féle tüszőket tartották petéknek, noha csak e tüszők belsejében képződnek a peték. A véredényekkel gazdagon körülfont tüsző belsejében a pete bizonyos idő mulva megérik; ilyenkor a tüsző fala felreped és a pete a méh nyálkahártyájának vérzése kíséretében (sárlás, folyatás, menstruáció) kiszabadul. (F.01.007.1.)

A megtermékenyített pete további fejlődésében az a legcsodálatosabb, hogy egy erekben gazdag szíktömlő képződik, bár az emlőspete tápláló-szíket nem tartalmaz. A szíktömlő-kialakulását sokáig nem tudták megmagyarázni; ma már bizonyosra vehető, hogy az emlősök ősei szíkben gazdag és héjjal bíró tojásokkal szaporodtak, akárcsak a madarak és csúszómászók; a szíktömlő tehát, mint örökség maradt az emlősök őseitől a mai emlősökre, olyképpen, hogy a pete szíkje a törzsfejlődés folyamán megfogyott, a szíkhólyag fejlődési módja azonban megmaradt.

Az anya testén belül a fejlődés folyamán még más különös változások is történnek a magzaton; minden változás azonban megmagyarázható abból a szükségességből, hogy a szíkszegény csírát az anyának véréből kell táplálnia. Hogy ez megtörténhessen, úgy az anya mint a magzat testén nyálkahártyák képződnek, melyek nagy felületen és többé-kevésbbé bensőségesen érintkeznek egymással; e hártyafelületeken át, a test nedvei osmosis útján, kicserélődnek egymással; a magzat és az anya testét tehát emlősrendenként különféle és többé-kevésbé bonyolult berendezések kötik össze. Mint már említettük a "tojásrakó" emlősök tojása az anyai testen belül is növekedik; növekedés közben a tojás pergamentszerű héja kitágul és az anyai test belső nyálkahártyái által kiválasztott táplálónedvet átereszti.

A magzat táplálásának legfontosabb szerve - a madaraknál és csúszómászóknál is meglevő - és az összes többi emlősökre jellemző hugytömlő (allantois); csakhogy míg a madaraknál és csúszómászóknál csak a gázcserét bonyolítja le, addig az emlősöknél a gázcserén kívül az anyagcsere forgalmát is el kell látnia. A húgytömlő a magzat hátsó részéből véredényekkel együtt ered s bőven áterezett; a magzat védelmére szolgáló magzating (amnion) és a legkülső irhahártya (chorion) között terjed el, az említett két hártya közötti részt többé-kevésbbé kitölti; a húgytömlő nyele, a benne levő véredénytörzsekkel együtt, a köldökzsinór főtömegét alkotja (F.01.005.1.)

[A tojásban fejlődő állatoknak nincs chorionjuk: achoria (madarak, reptiliák, kloákás emlősök és erszényesek). A legalacsonyabbrendű gerincesekben (halak, kétéltűek) az amnion is hiányzik; anamnia, mert teljesen a méhen kívül fejlődnek; ezek az ovipara. A tojástrakó állatok petéi a méhben termékenyíttetnek meg és már fejlődésnek indulnak, amikor lerakják őket: ovovivipara. Az eleven szülők a fejlettebb embriókat hozzák a világra: vivipara.].

A legegyszerűbb és legtökéletesebb módja a magzat táplálásának, hogy a külső magzatburok felületén szétszórtan apró bolyhok keletkeznek, melyek segítségével a fejlődő magzat az anyaméh (uterus) nyálkahártyájához tapad. A legtöbb erszényes magzata ezen a fokon marad s a magzat burkai és az anyaméhe között sohase létesül bensőbb összeköttetés. Ilyen körülmények között a magzat táplálása nagyon tökéletlen, s minthogy fejlődése csak egy bizonyos fokig haladhat előre, a terhesség ideje rövid s a kicsinyek igen fejletlen állapotban születnek meg. A magasabbrendű emlősök magzatburkainak felülete a méhhel a méhlepény (placenta) útján függ össze; ennek egyik része a méh nyálkahártyájának sarjadzása útján keletkezik - a méhlepény anyai része -, másik része a külső magzatburok felületéről nyúlik be - a méhlepény magzati része. (F.01.005.2.) (F.01.003.2.) Az összeköttetést a külső magzatburok (chorion) bolyhai létesítik, melyek a méh nyálkahártyájának megfelelő mélyedéseibe illeszkednek bele. Az összeköttetés a méh és magzat között nagyon különböző és az egyes emlős rendekre jellemző. A méh falának nyálkahártyája és a magzatburkok össze is nőhetnek egymással; ez esetben a szülés vérzéssel jár, hiszen a magzatburkokkal együtt a méh fala is eltávozik. Ezeket hullóburkosoknak (deciduata) szokás nevezni, szemben a hullóburkot nélkülözőkkel (adeciduata), amelyeknél a különböző hártyák összeköttetése nem ilyen bensőséges. (F.01.006.1.) (F.01.005.3.)

Szülés előtt a magzat vérkeringése egészen más, mint szülés után, mert míg előtte az anya vérkeringésével van szoros összefüggésben, utána, helyesebben a tüdők működésbe lépése után, az újszülött egyéni vérkeringése lép működésbe. A magzat fejlődéséből jegyezzünk meg annyit, hogy fejlődés közben átmegy az úgynevezett hal-állapoton, mikor a páros kopoltyúíveknek megfelelően párosan elágazó fővéredényei vannak és amikor a szív éppúgy csak egy egyszerű kamrából áll, mint a halaknál; átmegy a reptilia-állapoton, amikor szívkamrái éppoly tökéletlenül vannak egymástól elválasztva, mint a krokodilusnál, és éppen ezért a magzat reptilia-állapotában, a vénás és artériás vér keveredik; vagyis az emlős-magzat egyéni fejlődésében átmegy mindazokon a fokozatokon, amelyen maga a törzs is fejlődés folyamán már általment, és amely fokozatok a gerincesek egyes csoportjait jellemzik.

Az emlősök és madarak melegvérű állatok, helyesebben állandó testhőmérsékletű gerincesek, testük elég magas hőmérséklete tehát a külső környezet, a levegő hőfokától független és állandó; ezzel szemben a hidegvérű, helyesebben változó testhőmérsékletű állatok (csúszómászók, kétéltűek és halak) hőfoka változó és a külső környezet hőmérsékletével van szoros összefüggésben. A külső környezettől független testhőmérséklet csak tökéletes vérkeringés és megfelelő hővédő-berendezések mellett lehetséges. Tökéletes vérkeringés mellett gyorsabb az anyagcsere, gyorsabb a tápláló anyagok "égésének" folyamata, fokozottabb a test "fűtése"; kitűnő hővédő-berendezés a madarak tollazata és az emlősök szőrözete.

A vérkeringés akkor tökéletes, ha a szénsavat és más bomlástermékeket tartalmazó vénás vér, és az oxigénben és tápanyagban dús artériás vér nem keveredhetnek egymással. Keveredés pedig nem lehetséges, mert úgy a két szívpitvar, mint a két kamra válaszfallal tökéletesen el van választva egymástól. Az úgynevezett nagy vérkörben a vérkeringés a bal kamrából indul ki, ahonnan az artériás vér eljut a test minden részébe; a hajszálerekben megtörténik az anyag- és gázcsere és az elhasznált - vénás - vér a gyüjtőerek útján bejut a jobb pitvarba s innen a jobb kamrába. Az úgynevezett kis vérkörben a jobb kamrából a tüdőbe jut a vénás vér, ahol a hajszálerekben megtörténik a gázcsere - a szénsav eltávozik, helyébe oxigén lép - innen az artériás vér eljut a bal pitvarba s a bal pitvarból kiindulási helyére, a bal kamrába. Érdekes, hogy a kis vérkör mozgását szabályozó jobb kamra és bal pitvar kevésbbé izmosak, mint a nagy vérkört szabályozó szívrészeké, ami érthető, hiszen csak a közvetlen közelben lévő tüdőbe kell a vért eljuttatniok, a nagy vérkörben mozgó vérnek pedig a test legtávolabbi részeit is át kell járnia. A szív olyképpen működik, hogy előbb egyidejűleg a két pitvar és azután egyidejűleg a két kamra húzódik össze; a kamrákból a vérnek a pitvarokba való visszajutását a szívbillentyűk akadályozzák meg. (F.01.011.1.)

A gyors anyagcsere, a gyors égés s így az erősebb fűtés a lélekzéssel, helyesebben az oxigén-felvétellel áll kapcsolatban. Az önmagában színtelen vérfolyadékban - vérplazmában - igen nagyszámú, mikroszkópikus kicsinységű, kerekded, piros színű sejt - ezek okozzák a vér piros színét - úszkál, amelyeket vörös vérsejteknek nevezünk. A vörös vérsejt rendkívül fontos anyagot tartalmaz, a haemoglobint, mely az oxigén és széndioxid tulajdonképpeni tovaszállítója. A haemoglobin ugyanis rendkívül könnyen köti meg az oxigént és elszállítva azt a szövetekhez, leadja, hogy az ott keletkezett bomlás terméket, a szénoxydot felvehesse, amelyet viszont a tüdőben bocsát szabadon. A gázcsere érintkezési és felületi hatáson alapszik. Könnyű belátni, hogy minél több vérsejt úszkál a vérben, annál nagyobb az érintkezési felület és ezzel arányosan több oxigént vehet fel a vér. Egy köbcentiméter emberi vérben körülbelül 4 1/2 millió vörös vérsejt van, míg ugyanannyi békavérben csak fél milliónyi vörös vérsejtet találunk; kétségtelen azonban, hogy a béka vörös vérsejtjei sokkal nagyobbak, mint az emberéi.

Említettük, hogy a melegvérűség az emlőst és madarat egyformán jellemzi; a madarak vére azonban még melegebb, mint az emlősöké, mert anyagcseréjük is gyorsabb; mind a két tulajdonság valójában a madarak rendkívüli mozgékonyságával függ össze, amelyet viszont jóval kisebb termetük tesz lehetővé. A madár és emlős vérkeringésében egy alaktani különbséget is találunk; nevezetesen a fejlődés folyamán úgy a madárnál, mint az emlősnél meglévő páros kopoltyúívekből, helyesebben az ennek megfelelően haladó fővérerekből, a madaraknál egy jobboldali ág, az emlősöknél egy baloldali ág maradt meg, mint a szívből kiinduló főér (aorta). Minthogy az emlősök főere baloldali, valószínű, hogy a baloldali agyfélteke jobban táplált; minthogy a baloldali agyféltekében van a jobboldal mozgató-idegeinek központja, az emberek általános jobbkezűségét is ezzel hozzák kapcsolatba. A melegvérűség egyetlen hátránya, hogy a melegvérű lény élete a test melegének meglehetősen szűk korlátai közé van szorítva. Nagyon kevés emlős állat alszik téli álmot, mert a téli álom merevségét nagyon kevés emlős bírja ki; hiszen az aránylag oly kisméretű hőemelkedés, amilyen láz esetén jelentkezik, már életét veszélyezteti. Gondoljunk csak a lázhőmérőre és arra, hogy ezzel kapcsolatban az ember élete is a hőmérsékletnek milyen szűk határai közé van szorítva.

A lélekzéssel és anyagcserével függ össze és csak az emlősöket jellemzi a mell és hasüreget elválasztó rekeszizom. A rekeszizom a mellüreg nemes szerveit - tüdőt, szívet -, a hasüreg belső szerveitől tökéletesen elválasztja; a mellüreg felé boltozatszerűen domborodó falát mindössze csak a nyelőcső, néhány ideg- és véredény fúrja át; izomzata a szélek felől, a középpont felé sugarasan elrendezett. A rekeszizom a belélekzés legfontosabb izma, összehúzódáskor lelapul, a mellüreg tehát tágul, szívóhatást fejt ki; kilélekzéskor ellazul, miáltal ismét a mellüreg felé domborodik; görcsös összehúzódása a csuklás; köhögés és tüsszentésnél szintén közreműködik, működésének megszünte halálra vezet. A lélekzés tulajdonképpen a tüdőben történik, amely a külvilággal, a szájon és orrnyíláson át, a gégecső és hörgők útján van összeköttetésben; a légvétel a mellüreg tágulásával és szűkülésével történik, tehát abban - többé-kevésbbé - a mellkast alkotó bordák és ezek mozgató szervei is részt vesznek. (S.01.064.1.)

A nyirok és nyirokedényrendszer éppoly fontos szerepet játszik az emlősök életében, mint a vér és a véredényrendszer, bár általában véve, csak betegségek és oltás alkalmával szoktunk róla tudomást venni. A nép "testnedvnek" nevezi, a valóságban igen fontos tápláló és kiegyenlítő folyadék. A vese megbetegedésekor a kiválasztás elégtelen volta miatt túlságosan sok nyirok halmozódik fel testünkben s ilyenkor vízibetegségről beszélünk; öröklött "rossz" nyirokösszetételnél skrofulózis keletkezik, és ha betegségokozó paraziták behatolása által "elromlott", akkor vérmérgezés következik be. A nyirok a vérhez hasonló szerkezetű, plazmájában túlnyomóan színtelen vérsejtek vannak; az elhalt nyiroksejtek alkotják a gennyet. A nyirok nagy jelentősége tehát kétségtelen. A nyirok tartalmazza az anyagcsere termékeit is; a bélbolyhok falán, hámján, a bélben folyékony állapotban lévő tápanyagok - zsírok, fehérjék és sók - áthatolnak, felszívódnak és végeredményben a bolyhok tengelyében haladó nyirokérbe és onnan a bélcsatornát felfüggesztő bélfodor (mesentherium) nagyszámú nyirokcsomóiba jutnak; a tápláló-anyagokkal telt testnedv fehéres és tejszerű; a neve bélnyirok, (chylus).

Nyirokcsomók helyett nyirokmirigyekről is szokás beszélni, bár a legtöbb nyirokcsomó nem mirigy, mert nem választ ki semmit. Nyirokmirigynek tekinthető a lép. A lép vérképző szerv, amelyen a szervezet egész vérmennyisége, aránylag rövid idő alatt megy keresztül; benne a vörös vérsejtek elpusztulnak és színtelen, fehér vérsejtek (leukocyta) fejlődnek, melyek amoeba alakúak és amoeboid mozgást végeznek; tulajdonképpen a gerinctelen állatok vérsejtjeinek felelnek meg. Feladatuk rendkívül fontos és különös, nevezetesen a testbe hatoló betegségokozókat - baktériumokat - semmisítik meg. Mihelyt a baktériumok seben keresztül, vagy a fertőzésnek más útján a testbe jutottak, a fertőzés helyéhez legközelebb álló nyirokcsomó megduzzad - így például "elmérgesedett" ujjsebnél a könyökben és a hónaljban lévő - és ez az állapot addig tart, míg a fehér vérsejteknek sikerült a kezdetben szörnyű gyorsasággal szaporodó baktériumok összességét megenni.

A nyirokmirigyekhez, helyesebben a vérképző szervekhez sorolható a magzat- vagy csecsemő-mirigy (thymus) is; a szív és mellcsont között foglal helyet, csecsemő korban tekintélyes képződmény, a felnőtt állaton azonban rendesen visszafejlődik. Leghatalmasabban fejlett talán a borjúban, ahol 400-600 gramm súlyú is lehet; konyhai műnyelven egyszerűen borjúmirigynek - németül Briese, franciául ris de veau - nevezik.

Itt említjük meg a paizsmirigyet (thyreoidea) is, amely félholdalakúan elöl a nyakon, a gégefő alatt fekszik. Tulajdonképpeni feladata még ismeretlen, csak veszedelmes hatásait ismerjük. Így a közismert golyva nem egyéb, mint betegesen elfajult és megnagyobbodott paizsmirigy. A golyvás ember puffadt külsejű, dülledt szemű és rendesen gyöngeelméjű is; a golyvát operációval nem lehet, helyesebben nem szabad tökéletesen kiirtani, mert teljes kiirtása, még súlyosabb következményekkel jár, mint a betegség és olyan működésbeli zavarok léphetnek fel, melyek a beteg halálát okozhatják. Az így fellépő működésbeli zavarok, arra engednek következtetni, hogy a pajzsmirigy - minthogy hozzá erős véredények tapadnak - az agyvérnyomás szabályozására szolgálhat, avagy pedig arra, hogy a testben keletkezett úgynevezett anyagcseremérgeket távol tartsa a fejtől. Ez utóbbi esetben működése a nyirokmirigyekéhez volna hasonló.

Végeredményben a testnek valamennyi nyirokere két főtörzsbe ömlik. A mellvezeték (ductus thoracicus) a hátulsó végtagok, a has és a medence falának és zsigereinek, a mellkas, az elülső bal végtag, a fej és a nyak balfelének, nyirokereit szedi össze és az elülső üres véna baloldali részébe torkolik. A másik, a jobboldali nyiroktörzs (truncus lymphaticus dexter) a fej és a nyak jobbfeléből, továbbá az elülső jobb végtagból gyűjti össze a nyirokereket és az elülső üres vénába jobboldalt ömlik. A nyirokedény rendszernek tehát külön mozgató szerve, nyirokszerve nincsen, hanem közvetlenül a véredényrendszerrel függ össze s így közvetlenül és állandóan ömleszti tartalmát, a nyirkot a vérbe.

A csontváznak hármas feladata van, nevezetesen szilárd vázat alkot, a test üregeinek képzéséhez járul hozzá s így védi az azokba foglalt szerveket, és végül az izmok, ínak tapadására is szolgál. Ezeken kívül egész sereg olyan tulajdonsága is van, mely az emlősök mozgásának módjával és az élelemszerzés mikéntjével függnek össze. (F.01.002.1.) (F.01.012.1.) (F.01.009.1.)

Az emlős koponya nyakszirt csontja (occiput) két bütyökkel ízesül az első nyakcsigolyához, a fejgyámhoz (atlas). A koponya kettős bütyke az összes gerinces állatok között csak a kétéltűeken ismétlődik s így közelfekvőnek látszik az a gondolat, hogy a kétéltűek és az emlősök között valamilyen származástani összefüggés lehetséges. A koponya ízesülésének ez a sajátos módja, függőleges irányban a fejnek csak bólintó mozgását engedi meg; a fej vízszintes irányú mozgásait a fejgyám és a második nyakcsigolya, a fejforgató (epistropheus) sajátságosan átalakult ízülete teszi lehetővé. A madarak feje egy bütyökkel izül a fejgyámhoz, ezen kívül a fejgyám és fejforgató közti izülete is olyan, mint az emlősöké; ez a magyarázata annak, hogy a madarak fejüket tetszésszerinti irányba tudják forgatni; hozzájárul ehhez az a sajátság is, hogy a madarak nyaka hosszú, nyakcsigolyáik száma 8-23 között váltakozik. Ezzel szemben az emlősök nyakcsigolyáinak száma állandóan hét; még a zsiráfnak sincs több, pedig elég hosszú a nyaka; a hetes szám még a ceteknél is kimutatható, pedig a ceteknek nincs külsőleg felismerhető és mozgatható nyakuk és nyakcsigolyáik ennek megfelelően többé-kevésbbé megrövidültek, sőt össze is nőttek. Kivétel ez alól csupán a lajhárnak egyetlen egy neme, amelynél a nyakcsigolyák száma 10 is lehet; ez esetben a nyak abszolút értelemben vett megnyúlása, kétségtelenül az állandóan kúszva lógó életmóddal függ össze, mely életmóddal kapcsolatban az állat fejének szabadabb mozgásra van szüksége. (F.01.015.1.)

Más gerinces állattal összehasonlítva, az emlősön nyomban felötlik, hogy mind a két pár végtagját meglehetősen egyformán használja, csupán azokon a fajokon alakultak ki az elülső végtagok különlegesen és csenevészedtek el a hátulsók, amelyek a levegőben való mozgáshoz, vagy a vízi élethez alkalmazkodtak. A két végtagpár alkata azonban korántsem oly elütő, mint a madaraknál, hol mindegyik pár más-más közegben való mozgás feltételeinek felel meg. Épp ezért az emlősök lába, a szárazföldi gerincesek ötujjú alaptervének megfelelő és ha attól eltér (egy patások, két patások), akkor a változás mind a két végtagpárt egyaránt és ugyanabban az irányban érinti. (F.01.009.1.)

Itt néhány szót kell szólanunk a szembe helyezhető hüvelykujjal bíró kézről, arról a kézről, amelyről az elfogulatlan laikusnak az az érzése, hogy ezáltal lesz az ember második teremtővé, mert ez teszi őt képessé arra, hogy a természetet alkotóan utánozza. És ha meggondoljuk, mennyi mindenre használható az emberi kéz és milyen csodálatos a teljesítőképessége az értelem irányítása és finom beidegzése következtében, akkor ez igaz is. És mégis, hogy a kéz törzsfejlődéstanilag nagyon régi képződmény - mondja Vogt Károly - már abból is kitűnik, hogy a kézen is az ősi ötujjas állapot maradt meg. Ahogyan mi ezt az ősi ötujjas állapotot, az alacsonyrendű - hidegvérű - gerinceseknél ismerjük, úgy az csak a származástanilag is régi és alacsonyrendű erszényeseknél tér vissza, ezeken kívül pedig csak a megint nagyon régi és legtöbbnyire csak az ősrégi madagaszkári szárazulatra szorítkozó félmajmoknál, és végül a majmoknál található. Csakhogy ezeknél a kéz már megváltozott - tovább fejlődött - amennyiben a hüvelykujj visszafejlődött, amit világosan láthatunk abból, hogy nagysága kisebb, állása megváltozott s ehhez képest teljesítménye sem egyenlő egy jól fejlett hüvelykujj teljesítményével; ebből a már visszafejlődött állapotból az emberi kéz nem alakulhatott ki, már csak azért sem, mert a visszafelé haladó fejlődés lehetetlen. Másrészt az ember, a röpdösés kivételével, mindent tud, amit az emlősök tudnak; tud szaladni, ugrani, kúszni, úszni, ásni; de mindent rosszabbul tud, mint éppen azok az emlősök, amelyek a fenti tulajdonságok egyikét egyoldalúan bár, de egyirányú fejlődésük következtében nagyszerűen tudják; az embernek ezt a kezdetleges fokon álló sokoldalúságát sokan az ember származásával hozzák összefüggésbe. Klaatsch és mások legújabb származástani kutatásaik alapján arra az eredményre jutottak, hogy az ember eredetét sokkal mélyebben kell keresni az emlősök törzsfáján, mint eddig tették.

A hátulsó végtag végső része a láb is azt bizonyítja, hogy az ember és legközelebbi állati rokonai is, alapjában véve sok tekintetben a testi fejlődésnek egy ősrégi fokán maradtak meg. A már említett Vogt Károly ezt származástanilag a következőképpen magyarázza: Az ember, a majmok és félmajmok, továbbá a medvék és a legalacsonyabb rendű emlősállatok: az erszényesek és kloákások, talponjárók, azaz járás közben talpukra lépnek, vagyis sarkuk is érinti a földet. Ezzel szemben az emlősök legnagyobb része ujjonjáró, azaz lábtőcsontjuk meghosszabbodott, sarkukat járás közben - többé-kevésbé - a levegőben hordják és csak ujjaikkal érintik a földet. Vogt megemlíti még, hogy az emlősök legrégibb kihalt képviselői, akármilyen csoporthoz tartoztak, mint azt megkövesedett maradványaik bizonyítják, talponjárók voltak. Tehát nemcsak az öt ujjú kéz - mondja Vogt - hanem a talponjáró láb is egészen kezdetleges ősi bélyeg. És lényegileg mégis csak ez a láb teszi lehetővé azt, hogy az ember egyenesen jár, melynek következtében feje másképpen fejlődött és kezei szabadokká váltak. (F.01.002.2.)

A gerincoszlopon különösen az ágyékcsigolyák nagy mozgékonysága tűnik szembe. A földön és vízben való mozgás sokfélesége s különösen a törzsnek változatos hajladozása, az ágyék könnyű mozgathatását kívánja meg, holott a madarak vázán a törzs merev egészet alkot s így mozgásuk nehézkesebb.

Az elülső végtagokat a gerincoszlophoz függesztő vállöv az emlősnél a szabadabb mozgásnak megfelelően egészen más alkotású, mint más gerinces állatokon. A vállöv elülső részén ugyanis csak a kulcscsontpár fejlődött ki és a hollóorrcsont, csak a lapockacsont elülső végén lévő rövid hollóorrnyujtvány (processus coracoideus) képében ötlik fel. A vállövnek még messzebbmenő elsatnyulását tapasztaljuk azokon az emlősökön, melyek elülső végtagjaikat éppúgy használják, mint a hátulsókat (ugrásra, futásra). Ebben az esetben a kulcscsont vagy teljesen hiányzik, vagy pedig rugalmas, középen kissé megcsontosodott szalaggá lett. Ezeknél a test ruganyosan lóg a mellső lábuk között, ami futás közben és hirtelen megállás esetén, rendkívül előnyös. A mellső végtagot oldal felé is mozgatható emlősökön (ásók, repülők), a kulcscsont is hatalmasan fejlett. A vállöv legnagyobb csontja általában mindig a lapocka, melyet még erőteljesebbé tesz a hosszában haladó tövis (spina scapulae) és az erősen fejlett vállcsúcs (acromium) is.

A mellkas a madarakéhoz képest fejletlenebb. Az emlősök szegycsontjai kicsiny és a hozzácsatlakozó bordák alsó fele porcos, holott a madaraké nemcsak a mellett, hanem a has egy részét is beborítja és a bordák megcsontosodott alsó fele, úgy a bordával, mint a szegycsonttal mozgékonyan egyesült.

A fejváz és a fogazat alkata a legszorosabban összefügg a táplálék felvételének módjával. Az emlősök az egyedüli gerincesek, melyek táplálékukat, mielőtt lenyelnék, gondosan szétdarabolják és megrágják. A préda megragadása és felaprózása, megrágása csak úgy lehetséges, hogy az arckoponya szilárd összefüggésben áll az agykoponyával; az arcváz szilárdságát fokozza, hogy a mozgatható alsó állkapocs közvetlenül illeszkedik a koponyához s így csupa szilárd részre támaszkodva, erőteljesebben fejtheti ki hatását. Csak az agykoponya egyes csontjai olvadnak későn össze; ez azonban szilárdságát nem csökkenti, mert az egyes koponyacsontok, egymásba dugott két fésű módjára, zegzugosan, úgynevezett varratokkal (sutura) még mindig elég szilárdan csatlakoznak egymáshoz. (F.01.013.1.) A fejváz csontjainak ez a késői összenövése, az agyvelő lassú, és sokáig tartó növekedésével kapcsolatos - ismeretes, hogy az összes gerincesek között az emlősöknek van a legfejlettebb agyvelejük - mert az agyvelő növekedését az agytoknak is követnie kell.

Az alsó állkapocs eredetileg két - egy jobb és egy bal - darabból áll, melyek a legtöbb emlősnél - a rágcsálókat kivéve - elöl igen erősen függnek össze egymással; az alsó állkapocs hátsó felén, egy-egy erősebb nyúlvány van, amelynek segítségével ízülnek a koponyához. Azok a csontok: a négyszögcsont (os quadratum) és az ízületi csont (os articulare), amelyek az alsóbbrendű gerinceseken az alsó állkapcsot lazán függesztik a koponyához, az emlősökön hiányozni látszanak. Ha azonban az emlőscsíra fejlődését figyelemmel kísérjük, látni fogjuk, hogy ezek a csontok is megvannak, csakhogy a fejlődés folyamán a fülbe húzódtak s ott hallócsontokká módosultak. És valóban! Mert míg az összes többi gerinceseknek - a halakat kivéve - csak egy hallócsontjuk van, addig az emlősöknek három, amelyeket alakjuk után: ülő-, kalapács- és kengyelnek nevezzük; a hallócsontok továbbítják a dobhártyától a hangot a tulajdonképpeni belső fülbe. A kétéltűeknél, csúszómászóknál és madaraknál is meglévő egyetlen hallócsontocskának a kengyel, míg az ülőnek és kalapácsnak, a négyszögcsont és izületi csont felel meg. (F.01.016.1.) Ez az eset példa arra, miképpen gazdálkodik a természet az öröklött anyaggal, miképpen változtatja át az öröklött tulajdonságokat, a szükségnek megfelelően; más szóval az alkalmazkodás kényszerűsége oly hatalmas erő, mely az öröklött tulajdonságokat is megváltoztatja.

A fogazat a test minden szerve között a legnagyobb szívóssággal öröklődik át. Még azoknak az emlősöknek is, amelyeknek a születés után kivételesen nincsenek fogaik (kloákások, néhány foghijas és cetek), születés előtt fogkezdeményeik vannak, amelyek ez esetben rövidesen eltűnnek, felszívódnak. A kihalt madarak között fogazottak is vannak, melyeket épp ezért fogasmadaraknak (Odontornithes) neveznek; az alsóbbrendű gerincesek fogai számban ingadozók, az állkapcson kívül a szájüreg más csontjain is (szájpadlás, kopoltyúív) nagyobb számban jelenhetnek meg és alakban, valamint szerkezetben sem oly tökéletesek; némely foghíjas fogazata - nem minden foghíjas "fogszegény" is - annyira egyszerű és kezdetleges, hogy egészen az alacsonyrendű gerincesek fogazatára emlékeztet, jeléül annak, hogy a fejlődésben nagyon visszamaradt. (F.01.014.1.)

A legtöbb emlős fogazatában a munkamegosztás elve érvényesül: a különféle fogcsoportok különféle munkát végeznek, melynek megfelelően alakjuk is módosul, erősen vagy gyöngén fejlődnek ki, vagy teljesen hiányozhatnak is, a szerint, hogy a táplálék szerzésben milyen feladat - sok, kevés vagy semmilyen - jut az egyes csoportoknak. Igen sok és teljesen egyforma kúpalakú foga van - mint amilyen a csúszómászóké szokott lenni - az emlősök közül a delfinnek, melynek alsó fogai a felsők közé, a felsők viszont az alsók közé "vágnak". Ez a fogazat csak a zsákmány megragadására alkalmas; mihelyt a zsákmányt fel is kell aprítani, a munkamegosztás elvének megfelelően, különféle fogakat találunk.

Az emlősök fogazatában alak- és elhelyeződés szerint általában véve háromféle fogat különböztetünk meg.

A metszőfogak (incisivi) az állkapocs elején foglalnak helyet és elsősorban a táplálék megfogására, leharapására és csak részben a feldarabolására is szolgálnak. Alakjuk többé-kevésbé lapos és vízszintes éllel bíró, de lehetnek más alakúak is, mint például az elefánt agyara. Közös megállapodás alapján, metszőfogaknak nevezik azokat a fogakat, amelyek az állközti csontba vannak beékelve; ez a meghatározás igen jó, csakhogy szószerint csak a felső metszőfogakra vonatkoztatható, mert az alsó állkapocsfelek között nincs állközti csont, úgyhogy ez esetben főképpen alakjuk és helyzetük az irányadó.

A szemfogak (canini) a metszőfogak mögött foglalnak helyet, az állkapocsnak ama részében, ahol az hátrafelé fordul; ennek megfelelően, minden állkapocsfélben csak egy-egy szemfog van, amely rendszerint erőteljesebb is. A szemfog igen gyakran veszedelmes "fegyver" a ragadozóknál és más harcias állatoknál is.

A zápfogak az állkapocs hátulsó, szemfog mögötti részén ékelődnek be. Feladatuk a táplálék felaprítása, megrágása, megőrlése; feladatuknak megfelelően alakjuk is különböző. Hátrafelé rendesen nagyobbodók, meglehetősen összetettek: már korántsem oly egyszerűek, mint a szem- és metszőfogak; így a húsevők zápfoga tarajos, a rovarevőké hegyescsúcsú, a mindenevőké gumós, a növényevőké pedig többé-kevésbbé lapos. A zápfogak közül az elsőket - rendesen egyszerűbbek is - előzápfogaknak (praemolares), a hátsókat valódi zápfogaknak (molares) nevezzük.

Ezzel kapcsolatban eljutunk a tejfogakhoz és a fogváltáshoz. Nevezetesen előzápfogaknak azokat a zápfogakat nevezzük, amelyek már a tejfogazatban is megvoltak és valódi zápfogaknak azokat, amelyeknek tejfogelőzőik nem voltak. A tejfogazat tehát mindig kevesebb fogból áll, mint az állandó végleges fogazat. És ez nagyon természetes is, hiszen időközben a csecsemő felnőtté serdült és kis állkapcsai is megfelelő nagyságra növekedtek; s minthogy a fogak növekedése korlátozott és így nem tart lépést az állkapocs növekedésével, a megnövekedett állkapocsban szükségszerűen több fognak kell lennie. Az emlősök tejfogazata és fogváltása alapjában véve csak átmenet abból az ősi állapotból, amilyent az alacsonyabbrendű gerinceseken még ma is találunk. Nevezetesen ezeknél ahányszor kitörnek vagy elkopnak a fogak, annyiszor fejlődnek újra s így megtörténhetik, hogy egy állkapocsban teljesen különféle fognemzedék van egyszerre. Nem így az emlősöknél, fogcsere csak egyszer történhet s az is csak bizonyos időben és rendesen meghatározott sorrendben következik be. Természetesen a szabály alól vannak kivételek is, ilyen kivételesen és nagyon sajátságosan történik a fogváltás például az elefántnál.

A fognak az állkapocs medrébe szilárdan beékelődött részét foggyökérnek nevezzük, melytől könnyed befűződés - a fog nyaka - által válik el a szabadon kiálló fog korona. A fog eredetét tekintve, nem egyéb, mint a bőrnek egy bőrcsontosodása, amennyiben az írhának egy szemölcsén keletkezik, mely süvegszerűen választja ki a csonthoz hasonló fogállományt (dentin), amely a fog belső ürege körül párhuzamos csövecskék alakjában rakódik le.

Vannak azonban olyan fogak is, így például a rágcsálók metszőfogai, sőt némelyik rágcsálónak a zápfogai is, amelyeknek szemölcse állandóan működik, s így növekedésük határtalan lenne, ha az állandó kopás nem szabályozná nagyságukat. Azonban a legtöbb emlősnek a foga, bizonyos nagyságot elérve, annyira lefűződik a szemölcsről, hogy az összeköttetés éppen csak a táplálás fenntartására elegendő, de a fog növekedése be van fejezve; a kifejlett foghúsból kiemelkedő részét, mely a rágásnál oly nagy szerepet játszik, a koronát, rendszerint kemény, rideg anyag, a fogzománc borítja; a foggyökérben nincs zománc, minthogy az csak a fognak az állcsontban való megrögzítésére szolgál.

Az emlős-fogazat alakja függ az öröklött tulajdonságoktól, de függ az alkalmazkodás körülményeitől is, úgyhogy a fogazat végeredményben e két egymás ellen működő alaperő eredőjeként alakul ki. Általánosságban feltehetjük - és nagyon sok bizonyíték is támogatja ezt a feltevést - hogy a tejfogazat inkább az öröklött tulajdonságokat mutatja, míg az állandó fogazat, a felnőtt állat életmódjához alkalmazkodott. Az emlős-fogazatból tehát éppoly joggal vonhatunk következtetést a származásra és a rokonságra, mint az állat táplálékára és egész életmódjára. Ezek szerint az emlős rendszertanban - és pedig az élőknél éppúgy, mint a kihaltaknál, mely utóbbiakból igen sok esetben csak a fogakat ismerjük - a fogazatnak rendkívül nagy szerepet kell játszania.

Könnyebb áttekinthetőség kedvéért a fogazatot fogképletben szokás kifejezni és pedig tört alakjában; a törtnek számlálója a felső fogakat, nevezője pedig az alsókat jelenti; a sorrend a természetesnek megfelelő, vagyis első helyre írjuk a metszőfogakat, második helyre a szemfogakat és harmadik helyre a zápfogakat; ez utóbbiakat két számmal is jelölhetjük, mely esetben külön írjuk az előzápfogakat és külön a zápfogakat. A törtek elé a fogak latin nevének rövidítéseit is (i, c, pm, m) ki szokás tenni.

Az anyagcsere szervei közül a táplálkozás műszereit kell szemügyre vennünk. A táplálék megragadásában, a fogakon kívül, az emlősök osztályára többé-kevésbbé jellemző mozgékony ajkak is részt vesznek; működésüket kivételesen az orr (elefánt) vagy a nyelv is (hangyász) pótolhatja.

A mag- és húsevő madarak begyéhez hasonló, táplálékot megpuhító, mirigyes előcsarnokot az emlősöknél nem találunk. Némely majmoknak és rágcsálóknak pofazsebeik vannak, amelyek azonban csak a táplálék elraktározására, ideiglenes megőrzésére valók. Az emlős állat, az emésztés bevezetéséül, fogaival megrágja, megőrli táplálékát és e közben a szájüreg mirigyeinek váladékával keveri össze, úgyhogy a táplálék megemésztése már a szájüregben indul meg. A váladékot a szájüreg számtalan kis mirigyén kívül, melyek a nyálkahártyán mindenütt előfordulhatnak, három pár nyálmirigy szolgáltatja.

A megrágott tápláléknak a nyállal való összekeveredést egy fölötte izmos és mozgékony szerv: a nyelv végzi. Minthogy a nyelv rendszerint fölötte hosszú is, kinyujtható a szájból s így igen alkalmas arra, hogy az állat azzal saját és kicsinyeinek testét tisztogassa; néha a táplálék megfogására is (zsiráf) szolgál. A nyelv azonban érzékszerv is; a nyelv hegyén és testén van a szemölcsös rész, sokszor elszarusodott szemölcsökkel (macskák érdes nyelve); gyökerét a tüszős rész borítja, amelyen az úgynevezett körülárkolt és leveles szemölcsök (papillae circumvallatae és foliatae) találhatók; e kétféle szemölcs mélyedéseiben vannak az ízlelő kelyhek vagy ízlelő bimbók. (F.01.008.1.)

Az orr- és szájüreget a vízszintes kemény szájpadlás választja el egymástól, amelynek hátrafelé egyenes folytatása a lágy szájpadlás vagy ínyvitorla, mely a szájüreget a garatüregtől (pharynx) színházi függönyhöz hasonlóan választja el; alsó-szabad szélének közepén emelkedik ki az embernél és majmoknál is jólismert nyelvcsap (uvula). Azon a helyen, ahol az ínyvitorla leszáll a nyelv gyökeréhez, találjuk azokat az ugyancsak jól ismert nyirokcsomó-halmazokat, melyeket mandoláknak (tonsillae) nevezünk; a mandolák tulajdonképpeni jelentőségét nem ismerjük, valószínű feladatuk a betegségokozó anyagok megkötése.

A gyomor (ventriculus) és bél (intestinum) az emlősöknél nagyobb ürtartalmú, a test hosszához viszonyítva a belek is hosszabbak és terjedelmesebbek, mint a madaraknál. Az emésztés voltaképpeni szervének ez a szerkezete nyomban elárulja, hogy az emlős állat egyszerre nagyobb mennyiségben veszi fel táplálékát, egyszerre tölti meg gyomrát, (mely a növényevőknél a táplálék tápanyagszegénysége következtében több részre tagozódás útján szerfölött megnagyobbodhatik, mint a kérődzőknél) azután pihen és emészt és végül ürülékét is ritkább időközökben s egyszerre nagyobb mennyiségben rakja le; a madár ellenben úgyszólván folyton eszik, folyton mozog és folyton ürít.

A gyomor, melybe a táplálék a nyelőcsövön (oesophagus) át kerül, az emlősöknél - kevés kivétellel (például a fóka) - harántul fekszik és balra jobban kiöblösödik (curvatura major), mint jobbra (curvatura minor). Ezenkívül különféle kiöblösödések is felléphetnek, sőt a kérődzőknél, mint ismeretes, tökéletesen négy részre tagolt gyomrot találunk. A gyomor sokféle alakja mindig kettős feladatára - emésztés és táplálék felhalmozás - vezethető vissza. Még a külsőleg nem tagolt emlős-gyomor fala is sok esetben belülről tagolt, olyképpen, hogy van mirigyes és mirigytelen része is, jeléül annak, hogy a munkamegosztás elve ilymódon érvényesült. A gyomornál a gyűrűs izmokkal ellátott gyomorcsukló (pylorus) vezet a sokszorosan kígyódzó vékonybélbe (intestinum tenue), amely a felszívó bolyhok gazdagságával tűnik ki. A vékonybélben szívódnak fel a folyóssá vált ételpépből a tulajdonképpeni tápanyagok és pedig a bélbolyhok segítségével.

A megevett tápláléknak csak azon részeit használhatja fel a szervezet testének felépítésére, amelyet vízben oldható anyagokká képes feldolgozni. A szénhidrátoknak - lisztes ételek keményítő tartalmának (kenyér, tészta stb.) - megfelelő szétbontása már a szájban megtörténik, a fehérjék (hús) feldolgozását pedig nagyjában már a gyomornedvek elintézték. Mindazonáltal maradnak még feldolgozatlan szénhidrátok és fehérjék is, sőt teljesen változatlanul jutnak be a bélcsatornába a különféle zsírok. Ezen még változatlan anyagok feldolgozását a bélcsatornába szájadzó különféle járulékos mirigyek váladékai végzik.

Így a hasnyálmirigy (pancreas) váladéka többféle hatóanyagot tartalmaz, amelyek közül a trypsin a fehérjére, a diastaze a keményítőre és a steapsin a zsírokra hat átalakítóan, s így váladékával az emésztést nagyban elősegíti.

Az emlős test legnagyobb igazi mirigyei a máj (az elefánt májának súlya csaknem egy métermázsa), mely a hasüreg jobboldalán közvetlenül a mellkas alatt van. Összetett, csöves mirigy, mely az epe kiválasztásán kívül nagy szerepet játszik tartalék tápanyagok felhalmozásában is; ezenkívül eltávolítja a szervezetből a káros és mérges anyagokat. Éppen ezért nem tekinthető egyszerű emésztési mirigynek. Váladéka a sötétzöldesbarna epe keserű ízű, kellemetlen szagú folyadék; hatóanyagai a bélbe jutott táplálék zsírját elszappanosítják, vízben oldhatókká és felszívódásra alkalmassá teszik. Az epe a bél mozgására is élénkítően hat és a béltartalom rothadását is gátolja.

Említettük, hogy a máj nagy szerepet játszik a tartalék tápanyag felhalmozásában is és mint ellenőrző szerv is szerepel. Mindkét folyamat olyképpen történik, hogy a vér a verőceéren (vena portae) át a gyomorból és a belekből a májba jut, - még mielőtt a szívbe jutna, tehát a máj ellenőrző szervként van beiktatva a vénás áramba, sőt a középponti erek az elhasznált vért is a májba vezetik - és a máj sejtjei egyrészt a bélből odaszállított szénhidrátokból májcukrot, glikogént készítenek, másrészt a vérben levő mérges anyagokat lekötik; az így ellenőrzött vér végeredményben a hátulsó üres vénába (vena cava caudalis) s innen a szívbe jut. A glikogén beraktározásának ez a módja rendkívül emlékeztet a növények keményítő felhalmozására; a glikogén egyébként olyan vegyület, amely rokon a keményítővel és a keményítőcsirizzel vagy dextrinnel. A májban a májcukron kívül elég nagy mennyiségű zsír is halmozódik fel és pedig apró golyócskák alakjában. Hízlalással a zsírfelhalmozás a májban is fokozható.

Ahol a vékonybél a vastagbélbe (intestium crassum) nyílik, ékelődik be a bélcsőbe a vakbél (caecum). A vastagbélbe jutott anyagból a folyadék egy része felszívódik, a többi bélsárrá sűrűsödik be; az emészthetetlen részek megfelelő rögökké idomulnak és kiüríttetnek. A vakbél a növényi rostok, cellulose, emésztésében játszik nagy szerepet és éppen ezért a növényevőknél igen nagy, a húsevőknél pedig teljesen hiányzik.

Természetes, hogy egy ilyen hosszú és mégis aránylag kis helyen - a hasüregben - elhelyezett szervnek, mint aminő a bélcsatorna - mely például a szarvasmarhánál a test hosszának mintegy húszszorosa (58 m) - különösen célszerű elrendezésre és megerősítésre van szüksége, hogy ne tolódjék el túlságosan a helyéről. A belek megerősítésére a hasüreget kibélelő hashártya kettőzetei (duplicaturae) szolgálnak, amilyenek a savós szalagok, a bélfodor (mesenterium) és a cseplesz (omentum). A bélcsövet a fodros alakjáról elnevezett bélfodor tartja felfüggesztve, míg a zsírsávokkal átszőtt hálószerű cseplesz kötényszerűen lóg a has belei előtt.

Már a vérkeringéssel és a rekeszizommal kapcsolatban említettük, milyen nagy különbség van az emlősök és madarak légzőszervei között. Ugyanilyen különböző - mind a két gerinces osztályban - a hang képződésének módja és helye is. Minthogy az emlősállatnak megközelítően nincs olyan hangja, mint a legtöbb madárnak, azért hangszervei is sokkal egyszerűbb alkotásúak. Ahol a légcső kétfelé ágazik és a hörgők (bronchusok) a tüdő felé indulnak, van a madarak alsó gégefője, ahonnan a csattogó madárdal fakad; az emlősöknél nyoma sincs egy második gégefőnek. Az emlősök hangja a légcső felső kezdetében, az ismert gégefőben (larynx) keletkezik, ahol a különféle módon elhangzott és kifeszített hangszalagok (ligamenta vocalia) rezgése útján jön létre. A gége üregében, körülbelül ennek a közepetáján, a nyálkahártya az oldalfalakról két redő alakjában beemelkedik, ezek közül a gégebejáratához közelebb eső a tasakredő, a mögötte levő a hangredő, amelyben a hangszalag van; a két redő között találjuk a hasíték alakú hangrést (rima glottidis). A gége porcai között különféle tasakszerű bemélyedések is lehetnek, melyek a rezonancia szervei s így a hang erősítésére szolgálnak (bőgő majom). Az emlősök gégefőjén még egy jellemző dolgot találunk, nevezetesen a gégefedőt (epiglottis), mely nyelés közben elölről ráfekszik a hangrésre, míg a többi gerincesnél izomerővel záródik. Újabban, minthogy ízlelési bimbó van rajta, ízlelőszervnek is tartják a gégefedőt.

A gégecső (trachea) a gége közvetlen folytatásaként húzódik a nyakon a mellkasba; hossza a nyak hosszától függ; szabadabb mozgása miatt vázát porcos gyűrűk alkotják, melyek nem mindig alkotnak teljes gyűrűket, a légcső nyitvatartására szolgálnak, és összenyomását is meggátolják. Alsó végén, a tüdőszárnyaknak megfelelően két ágra, a hörgőkre oszlik, melyek a tüdőn belül tüdőfává ágaznak el. A tüdőfa legvékonyabb ágacskái, számos üres duzzadással, az úgynevezett tüdőhólyagocskával (alveola) vannak megrakva, melyeknek fölötte vékonyfala sűrű hajszálerekkel van átszőve; a tulajdonképpeni lélekzés, azaz a gázcsere a vér és levegő között, az alveolákban történik.

Az emlősállat tüdeje abban különbözik a madárétól, hogy egészen szabadon fekszik a mellkasban. Kivételesen (elefánt) a tüdő összenőhet a mellkast kibélelő mellhártyával (pleura); ilyen nem kívánatos összenövés valamilyen betegség következménye is lehet. A tüdő a madaraknál a mellhártyával nőtt össze s a tüdővel összefüggő légzacskók a repülő madaraknál nagy szerepet játszanak a testsúly csökkentésében. Az emlősöknek nincsenek légzacskói, még a repülő denevéreknek sem.

Az emlős tüdő finom és legfinomabb szerkezetét - igen gazdag és változatos anyagon - rendkívüli alapossággal tanulmányozta Schulze berlini zoológus. Vizsgálatai, melyek e téren bizonyos tekintetben befejezték e szerv kutatását, itt teljes egészében nem közölhetők. Ám egyik fölötte tanulságos eredményét meg kell említenünk. E szerint a tüdő belső szerkezete és az élethez szükséges energiák - életerő - között szoros összefüggés van, még az emlősök osztályán belül is. Így Schulze szerint a macskatüdő körülbelül 400,000.000 alveolát tartalmaz. A vele körülbelül egyenlő nagyságú háromujjú lajhárnak azonban csak 6,250.000 alveolája van. Az alveolák különböző nagyságát is figyelembe véve, kiszámíthatjuk a légzésben részt vevő - respiraciós - felületet; az eredmény a macskára vonatkozólag 20 m², a lajhárra vonatkozólag csak 5 m². Schulze "hajlandó ezt a különbséget arra vonatkoztatni, hogy a macska, mit apró ragadozó, nagyon erős izomtevékenységet fejt ki, ezért felette élénk az anyagcseréje, s így nagy lélegző felületre van szüksége; míg sarlóalakú karmaival a fa ágain lógó és minden megerőltetés nélkül leveleket fogyasztó lomha lajhár, csak kevés mozgás végez s ezért anyagcseréje sokkal kevésbbé élénk, mint a macskáé; így tehát jóval csekélyebb lélegző felületre van szüksége, mint amannak".

Hausmann régebbi megállapítását, hogy szomszédos tüdőhólyagocskák válaszfalai áttörnek, Schulze végérvényesen igazolta és érdekes módon hozta ezt is összefüggésbe a különböző emlős csoportok különböző életenergiájával. Erről a következőket mondja: "A tüdőhólyagocskák válaszfalában a legtöbb áttörést egyes rovarevőknél találtam, így különösen a sünnél, a vakondoknál és a cickányoknál, főképpen azonban a legkisebb német cickánynál (Sorex minutus). Magától értetődik, hogy az alveola válaszfalainak is nagymérvű átlyukgatása - perforációja -, nagy jelentőségű a gázcsere fokozásánál, amennyiben itt, a csak vékony hártyával körülvett hajszáledényeket, csaknem minden oldalról éri a levegő, míg más emlősöknek csak kevéssé átlyukgatott válaszfalaiban, a hajszálerek csak két egymással szemben fekvő oldalon érintkeznek a levegővel. Hogy ez a fokozott gázcsere-alkalom épp azoknál az állatoknál található, melyeknek különösen intenzív az anyagcseréje, az érthetőnek látszik. Hiszen a vakondoknak naponta körülbelül annyi állati táplálékra van szüksége, mint amennyi saját testének súlya. Hasonlóképpen a cickányok is, mint mindenki tudja, a legfalánkabb emlősök közé tartoznak. Hacsak legkevésbbé éheztetjük őket, elpusztulnak".

A vese (ren) feladata, hogy a testből az anyagcsere folyékony bomlás termékeit kiválassza; már külső alakjában is nagyon eltér a madarakétól. Az emlősvesének rendesen egész határozott és hajlott körvonalaival nagyon jellemző alakja van; a madárvese alakjáról aligha beszélhetünk, minthogy az a keresztcsont mélyedéseibe van bepréselve. A kiválasztott vizelet külön vezetők (uretheres) útján jut a vesékből a húgyhólyagba (vesica urinaria), ahonnan időnként eltávolodik.

A szaporodás szervei két külön ivarra oszlottak el. A női ivarszervek leglényegesebb sajátságait - melyek származástani és rendszertani szempontokból fontosak - már a fejlődés kapcsán ismertettük. Meg kell még említenünk azt is, hogy rendesen mind a két petefészek egyformán van kifejlődve, azonban a kloákások egyik petefészke csökevényes, éppúgy, mint a madaraknál. A hím ivarszerveknél az a legfeltűnőbb, hogy a legtöbb emlősnél a hímcsíramirigyek nem maradtak a hasüregben, hanem állandóan, vagy legalább az ivarzás idején a hasüregen kívül levő bőrkitüremkedésben foglalnak helyet. Aki részletesebb felvilágosítást óhajt, ebbeli kívánságát bármelyik anatómiai kézikönyv vagy egyetemi tankönyv útján kielégítheti.

Mielőtt az emlősök állati életének leírásával foglalkoznánk, szólanunk kell még egyet mást az idegrendszerről és az érzékszervekről. Hiszen ezek azok, amelyek a fent leírt testnek "életet adnak" és vonatkozásba hozzák a külvilággal. Újabban több különböző érzéket tételezünk fel, így például külön hőmérséklet, nyomás és fájdalomérzéket, mert pontos kísérletek azt bizonyítják, hogy a bőrnek csak bizonyos helyei, az úgynevezett nyomás- és fájdalompontok közvetítik a fentnevezett érzéseket.

A közismert öt érzék közül, egy, a tapintási érzék, az emlősöknél az egész test felületén található, és feladata, hogy a külvilág tárgyaival való érintkezésről értesítsen. A bőrben mindenütt vannak tapintó sejtek (Merkel-féle sejtek), itt-ott tapintó testecskék is (Pacini-féle Meissner-féle tapintótestecskék és végtestecskék), melyeknek közös tulajdonsága, hogy vagy rajtuk, vagy bennük egy idegágacska végződik, mely többé-kevésbbé hurokhálókat képezve, a legfinomabb rostokra oszlik. A testnek azon a helyein, amelyek gyakran jönnek érintkezésbe idegen tárgyakkal - mint ajkak és orr, a kéz és láb ujjainak hegye, tenyér és talp - tapintósejtek és tapintótestecskék halmozódnak fel. Az ajkakon többnyire a megérzés szolgálatában álló tapintószőröket is megtaláljuk, melyeknek szőrtüszője többnyire vérrel telt üregeket tartalmaz és idegvégződésekben is gazdag (sinus-szőrök). Valószínű, hogy ezek a tapintószőrök - amelyek elsősorban a ragadozóknál, rovarevőknél és rágcsálóknál fordulnak elő - arra valók, hogy az állatot figyelmeztessék arra, vajjon a sűrűségeken és szűk nyílásokon átférnek-e?

Míg a tapintás érzékének általános elterjedését tekintve, nagy a hasonlósága a madarak és emlősök között, addig ízlés dolgában - a tápláléknak a nyelvvel való megvizsgálását értve alatta - a két gerinces osztály igen különböző. Már az elszarusodott madárnyelvből arra következtethetünk, hogy a madár táplálékát inkább tapintással vizsgálja meg. Más megfigyelések is azt bizonyítják, hogy a madár életében íz és szag sokkal kisebb szerepet játszik, mint az emlősöknél. Az emlősöknél az ízlelés székhelye a nyelven és a szájpadláson van. Ez az érzék tehát szűkebb területen fordul elő, de még mindig nem különálló szerv, mely kizárólag az ízlelés szolgálatában állana; érzeteit az ízlési kelyhek és bimbók közvetítik, melyek úgy a lágy szájpadláson, mint a nyelvtövén vannak szétszórva; legsűrűbben a körülárkolt és leveles szemölcsök oldalfalában találhatók.

Mint ahogy az ízlés csak a folyékony és nyálban oldott tápanyagok tulajdonságairól vesz tudomást, úgy a szaglás sejtjeire csak gázalakú anyagok hatnak. A szaglási szervnek, az orrnak, a levegő állandó ellenőrzése a legfontosabb feladata. Az emlősök szaglóérzékének azonban más feladatai is vannak. A szaglás az emlősállatoknál sokkal nagyobb jelentőségű, mint a gerincesek bármely osztályánál, amit a szervnek nagy kiterjedése is elárul. Nagy részüknél a szaglás az alapérzék, ez irányítja minden cselekedetüket, erre építik egész érzéki és lelki életüket. Az orr üregét az orrsövény két félre osztja, mind a kettőbe az oldalfalakról két orrkagyló (néha három) emelkedik be, melyek három orrjáratot különítenek el. Az orrüregnek a rostacsonttal (os ethmoidale) szomszédos részében az orrsövényt és a felső orrkagylót, a szagló-nyálkahártya borítja, melyben szaglósejteket találunk. A szaglóideg (nervus olfactorius) rendesen nem egy idegből áll, hanem az agyvelő szaglólebenyéből, a rostacsont számtalan lyukacsain áthaladó és végeredményben ecsetszerűen elágazó szaglórostok összességét értjük alatta; megemlítésre érdemes, hogy a madarak és a csőrösemlős rostacsontján a szaglóideg részére csak egy-egy nyílás van. Az alsó orrjárat a lélekzőjárat a legtágasabb, a hortyogókon keresztül a garatba nyílik. A középső szűk orrjárat erősen csavarodott orrkagylóival, leginkább szűrőhöz hasonlítható, mely az orrba futó levegőt egyrészt megtisztítja a portól és szennytől, másrészt felmelegíti azt, ami a hirtelen lehülés és meghülés ellen védi a szervezetet. Ezért igen erősen fejlett orrkagylókat azoknál az állatoknál találunk, amelyek hidegben élnek (fókák), vagy azoknál, amelyek orrukkal a földet érintik; így a rövidlábú rágcsálóknál és a folyton szimatoló ragadozóknál. Az emlősök között egyedül a ceteknek nincs szagló idegük. A cetek orrjárata tehát csak légjárat, amelynek külső nyílásai a tengeri utazóktól oly sokat emlegetett fecskendőlyukká olvadtak össze.

Az orr néha orrmánnyá nyúlik meg (például disznó, elefánt) s ilyenkor a táplálékszerzés (túrás, megragadás) szolgálatába szegődik, ami korántsem oly csodálatos, mint első pillantásra látszik, hiszen a táplálékszerzésben a szaglásnak igen nagy szerepe van.

A hallás készülékével kapcsolatban meg kell emlékeznünk arról, hogy az emlősöknek - ellentétben a madarakkal - három hallócsontocskájuk van, amelyekről a koponyával kapcsolatban már megemlékeztünk. (F.01.016.1.) Ezenkívül az emlősökre rendkívül jellemző még a belső fülben található csiga (cochlea) alakja is - a csigában van a hallóideg -, mely az emlősöknél csavarodott, míg a madaraknál (lagena) tompa kúpalakú. A madaraknál hiányzik a külső fül is, míg az emlősöknél jól fejlett s izmok által mozgatható fülük van, melynek alakja - főképpen ha tölcséralakú, mint a patásoknál - már messziről elárulja azt, hogy az a hang felfogására szolgál. Henneberg (Giessen) legújabban a fülkagyló alakjából olyan berendezésekre következtet, amelyek az emlősök őseinél, sőt részben a ma élőknél is, egyrészt a víznek, másrészt a különféle szennynek a fülbe való hatolását gátolják meg. A kiálló fül azonban nem bizonyítéka annak, hogy a hallás az emlősök életében nagyobb szerepet játszik, mint a madarakéban, amelyeknek bár nincs fülük, igen kitűnően hallanak. Az emlősök közül külső füle csak néhány földalatti és viziéletet élőnek nincs; ezek életelemükben, a földben és a vízben, a hanghullámokat egész testükkel fogják fel.

A látás az emlősállatnál közelről sem olyan feltétlenül uralkodó alapérzék, mint a madaraknál, ahol van rá eset, hogy a szem olyan nehéz és olyan nagy, mint az agyvelő, a legvégsőkig keresztül vitt takarékossági elv ellenére, amely a madár testének felépítésében annyira érvényesül. Vannak földben élő - ásó - emlősök, amelyeknek szeme egészen elcsökevényesedett, de egyetlenegy emlősnél sem találunk olyan berendezéseket - amelyek a szemnek különböző távolságokra való gyors beállítást tennék lehetővé, amelyek a szemet oly bőségesen ellátnák táplálékkal -, mint a madaraknál, melyeknek szemét e tulajdonságot általában jellemzik. Mindazonáltal, a legújabb kutatások szerint, az emlősök is élesen látnak, meg tudják látni a legkisebb és legfinomabb mozdulatokat is és pedig sohasem sejtett mértékben, mely messze felülmúlja a vadászok erre vonatkozó tapasztalatait. A macska szemének villogása, melyhez hasonlót más, homályban jól látó emlősöknél is tapasztalhatunk, úgy keletkezik, hogy a szem érhártyája (chorioidea) - a látóideg belépése fölött félkör vagy háromszög alakjában finomabb hullámos rostokkal - fénylő kárpittal van kibélelve, mely a beeső sugarakat visszaveri, s így azokat az előtte levő fényérzékeny recehártyán (retina) másodszor is átküldi.

A szemek egymáshoz való helyzete a különböző emlőscsoportokban más és más. A madaraknál és a többi gerincesnél rendesen az egyik szem nem látja azt, amit a másik szem lát, vagyis látómezőik tökéletesen elkülönítettek. Az emlősöknél az egészen vagy részben elkülönített látómezőktől, az egységes látásig - így lát az ember és a majom - minden átmenetet megtalálunk. A pislogó hártya, mely a madárnál mint harmadik szemhéj lép fel és a belső szemzugból kiindulva fedi a szemgolyót, az emlősöknél - mint nem mozgatható félholdalakú redő (plica semilunaris) - csökevény alakjában van meg. A szem segéd- és védőszervei közül, az emlősökre jellemző, még a szemhéjak szőrzete, a szempillák is.

Az egész állati élet központi szerve: az agy- és gerincvelő a főidegtörzsekkel, világosan mutatja, hogy az embernek - ennek a gondolkodó és beszélő-emlősnek - az emlősállatok a legközelebbi rokonai, az "állat" szót olyan értelemben véve, amilyenben már Aristoteles használta, mikor az embert "Zoon politikon"-nak, azaz társas, államképző állatnak nevezte.

Minden magasabb és finomabb életműködés kimutatható székhelye a nagyagy; fejlődése a halak igénytelen előagyából indul ki, amely a két agy féltekének (hemisphaeria cerebri) mind hatalmasabb kifejlődése által - már a többi gerinces osztályokban is lassanként előtérbe nyomuló - nagyaggyá lesz; fejlődésének legmagasabb fokát, az emlősök osztályán belül éri majd el, ahol a két agyfélteke nemcsak legnagyobb része az agyvelőnek, hanem legelőbbre is helyeződött, olyképpen, hogy az összes többi agyrészletét is befedi. Legfontosabb részük az úgynevezett szürke agykéreg felülete is bámulatosan megsokszorosodott, úgyhogy ráncokba gyűrődött; így keletkeznek a barázdákkal (sulci) elválasztott agytekervények (gyri), amelyeknek fejlettsége azonban egymagában még nem a tökéletesedés jele, mert például a majmok között vannak síma agyfelületűek, míg a patások és cetek agyveleje csaknem olyan tekervényes, mint az emberé; a szellemi működésre szolgáló kéregrészlet, a homloklebeny, azonban ezeknél jóval kisebb, mint az embernél.

Minden életműködés központja - székhelye és kiindulópontja - az agy egy egészen határozott helyén van minden életműködésben zavar lép fel akkor, ha betegség támadja meg, vagy kísérlet céljából műtéttel távolítjuk el az életműködésnek megfelelő agyrészletet. Egy élettani tankönyvből vett néhány példa jobban megvilágítja a mondottakat. A motorikus, mozgatóközpontból az inger vezetés útján jut el a megfelelő ideghez, amely ingerlékenységénél fogva az ingerre reagál és a szükséges mozgást kiváltja. A tankönyv szerint külön központ irányítja a kutya nyakszirtizmainak, a mellső végtag hajlító és mozgató, a hátsó végtagnak, arcizmoknak, a farok csóváló, az állat haladó, szemhéjak csukódó, a nyelvnek, az állkapcsok záródó stb. mozgását. A tudatos érzéki észrevételeknek ugyanilyen jól kifejlett és helyhez kötött érző - sensoricus - központjai vannak az agyban ahová az érző és érzékelő idegek vezetik az ingert. Így érthető, hogy például az ember, vagy a kutya stb. vak lehet vagy megvakítható, jóllehet, szeme minden hozzátartozó szervvel együtt teljesen ép és egészséges, még az agyba vezető látóideget is beleértve.

Csak egyetlen olyan központot ismerünk, amelyet csak az embernél találunk meg, amely minden más állatnál - legyen az bár emlős - hiányzik; ez az úgynevezett Broca-féle központ - nevét felfedezőjétől, a tudományos embertan atyjától kapta -, mely a tagolt beszédnek agyközpontja. Ez a helyes magyarázata annak, hogy tulajdonképpen hol és mi módon keletkezett a beszéd, s miért nem szabad csodálkoznunk azon, hogy míg az ember beszél, jóllehet a beszédnél szereplő szervek (gége, nyelv, ajkak) aránylag egyszerűek, addig az állatok, még az emberszabású majmok sem beszélnek, noha ugyanezek a szervek náluk sokszor finomabb felépítésűek és többfélék is, és mellékszervekkel is bőségesebben felszereltek. Legalább is tulajdonképpeni, magasabb értelemben vett beszédjük nincs, különféle kedélyhullámzásaikat csak különféle hangokkal tudják kifejezni.

Természetes, hogy az egyes agyközpontok nagysága és a benne összefutó idegrostok száma az állat növekvő testnagyságával együtt nő, a koponya nagysága és növekedése azonban egészen más körülménytől függ. Éppen ezért az általában nagytestű emlősöknél - amelyeknél a koponya növekedése valamilyen oknál fogva korlátok közé szorított, mint már említettük - az agy összegyűrődni kénytelen és így tekervényeket alkot, a nélkül, hogy ez az állat intelligenciáját növelné, vagy azzal bármiféle összefüggésbe hozható volna; az agytekervények száma tehát önmagában nem kritériuma a szellemi magasabb rendűségnek.

Kétségtelen és ismeret, de még egyáltalában nincs megmagyarázva az emlős idegeinek az a sajátsága, hogy az idegek kereszteződnek egymással, másrészt minden agyfél az ellenkező testféllel van összefüggésben; így például baloldali agyvérzés a jobboldal bénulását vonja maga után.

Könnyebben érthető, hogy az emlősök agyveleje csecsemőkorban aránytalanul nagyobb, mint kifejlett korukban. Weber az agyvelő súlyát - nagyon helyesen - a testsúlyhoz viszonyítja; igen érdekes adatokat közöl - már említett könyvében - az oroszlán agyvelejének és testének súlyviszonyairól; így öthetes korban a kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint 1:18, négyhónapos korban 1:80, tizenegyhónapos korában 1:184 és végül öreg korában 1:546. Rendkívül érdekesek Webernek azok az adatai is, amelyek az egy nembe tartozó, különféle nagyságú fajok - de kifejlődött állatok - agyvelejének súlyáról tájékoztatnak; így a törpe macska arányszáma 1:56, a leopárdé 1:168, az oroszláné 1:546. A példának említett számok azt bizonyítják, hogy az emlősök érzéki és lelki életéhez, egy bizonyos minimális agyvelő szükséges; ha ezt a minimális agyvelőtömeget a faj megszerezte, s így a legszükségesebb agyvelőközpontok kifejlődhettek, az agynak tovább gyarapodnia nem okvetlenül szükséges.

Az élő és kihalt emlősök agytömegét is össze lehet hasonlítani egymással, akkor, ha a kihalt állatok agytokját gipsszel kiöntjük; a gipszöntvény ugyanis az állat agyvelejének pontos másolata. Minden esetben bebizonyosodott, hogy a kihalt állatok agyveleje jóval kisebb, mint a ma élő emlősöké. Ez már önmagában is bizonyítja azt a nagyon valószínű feltevést, hogy az emlősök a törzsfejlődés folyamán nemcsak testi, hanem szellemi fejlődésen is keresztül mentek; a szellemi fejlődés legtökéletesebb fokát az ember képviseli. Kétségtelen, hogy az emberi és az állati szellem között óriási különbségek vannak; kétségtelen továbbá, hogy a ma élő emlősök és az ember között testileg sincs meg az összekötő-kapocs - a missing link -, a hiányzó láncszem. Azonban egyik éppoly kevésbbé csodálatos, mint a másik, hiszen fel kell tételeznünk, hogy ez a lény - sem ember, sem állat - nem maradhatott meg a földön fejlődés nélkül. Hiszen el kell ismernünk, hogy a ma élő állatok - sőt még az ember is - nem egyebek, mint sokszor igen bámulatosan célszerű "alkalmazkodások" bizonyos életkörülményekhez, amelyek fölötte ügyesen, hogy ne mondjam, agyafúrtan használják ki az élet bizonyos lehetőségeit. Ha ezekkel szemben a kihalt "özönvízelőtti" állatokat nézzük, a ma élők mellett legtöbbjük az "esetlen szörny" benyomását kelti. A kihalt állatok környezetének ismerete még inkább fokozza azt az érzésünket, hogy a szélsőséges - kicsapongó fantáziából származott - formák nem voltak célszerűek s így magukban hordták pusztulásuknak csíráit. A kevésbbé szélsőséges, igénytelenebb, s éppen ezért harmónikusabb formák pedig tovább fejlődtek és ezekből kell levezetnünk a ma élő emlősöket. A fejlődés természetesen nem egy irányban haladt előre, hanem lehetőségekhez mérten. A fejlődés különböző irányait a csoportosítás lehetőségeiből is kiolvashatjuk, természetesen csak az esetben, ha különböző szempontok szerint csoportosítjuk az emlősöket. Így mozgásuk alapján megkülönböztetünk: futókat, ugrókat, úszókat, kúszókat és röpködőket; a mellső láb szerkezete alapján: karmosak, patások, úszólábúak és halhoz hasonló (cetek) emlősállatok; táplálékuk szerint lehetnek: hús-, hal-, dög-, növény- és minden-evők; vannak ragadozó, rágcsáló, foghíjas, kérődző, orrmányos és stb. emlősök.

Minthogy az ember testileg az emlősállatok közé tartozik, némelyek ezeket a szellemi tevékenységek szempontjából is az ember közelébe és melléje állították, jóllehet ez a felfogás az elfogulatlan megfigyelés és a tudományos kritika előtt nem állhat meg. Ezzel a felfogással gyökeresen végezni kell.

Wundt a lipcsei filozófus "Vorlesungen über die Menschen- und Tierseele" (Előadások az emberi és állati lélekről) című művében a következőket mondja: "Ha pontosabban megvizsgáljuk mindazt, amit hiteles megfigyelések igazolnak, ha továbbá azt a takarékossági elvet követjük, mely szerint bonyolult, magyarázó okokat csak akkor szabad igénybe vennünk, mikor az egyszerűek be nem válnak, akkor az állatok egész szellemi életét visszavezethetjük egyszerű képzettársulási (asszociáció) törvényekre, míg azok a bélyegek, melyek a valóságos eszmélkedésre és az értelemnek vagy képzelőtehetségnek cselekvő tevékenységre jellemzők, teljesen hiányzanak". Heck ugyanezt más helyen, más szavakkal így mondja: "Eddig még egyetlen esetet sem állapítottak meg, mely azt bizonyítaná, hogy valamely állat szellemi tevékenysége a fölé a színvonal fölé emelkedett volna, melyet a pszichológus képzettársítás néven ismer; ez az érzéki észrevételek és tapasztalatok célszerű összekapcsolása cselekedetekkel, többnyire úgy, hogy a cselekvés az állat egyéni jóllétének vagy faja fennmaradásának javára szolgál". Ezek az asszociációk azonban teljesen külsőségesek, nem alapszanak az ok és okozat belső összefüggésének meggondolásán vagy igazi belátásán. Ezt északamerikai kutatók, kortársaink, hosszú, tervszerű kísérletsorozatokkal igazolták. Mindenféle kísérleti állat (patkány, macska, majom) csak úgy jutott táplálékhoz vagy szabadsághoz, ha egy bizonyos, többé-kevésbbé hosszadalmas utat megtalált, vagy egy bizonyos gépezetet mozgásba hozott. Ezt hosszabb-rövidebb idő alatt valamennyien megtanulták; de mindig fel lehetett ismerni, hogy eleinte teljesen terv nélkül próbálgattak, és e közben véletlenül találták meg a helyes utat. Ezáltal meg volt adva a helyes asszociáció, amely annyira megszilárdult, hogy csekély gyakorlat után, a kísérleti állatok újabb kísérleteknél, azonnal célszerűen cselekedtek. Sohasem történt azonban, hogy egy kísérleti állat cselekvés előtt értelmesen megfontolta volna a dolgot és miután a helyes megoldást megtalálta, első cselekvésével a célszerű megoldást találta volna el. Tehát még ahol ember és állat egyformán, célszerűen cselekszenek is, különböző utakon érnek oda: az állat, még a fejlődés magasabb és legmagasabb fokán álló emlősállat is, véletlen, az emlékezetben tartott tapasztalat útján, az ember pedig értelmes megfontolás és az okozati összefüggés valóságos belátása útján. Vannak esetek, amikor állati és emberi cselekvések annyira egyformák, hogy más megoldás szinte elképzelhetetlen, mint az, hogy az állatnak emberi szellemi képességei volnának; mégis, igazán tudományos kutatások ilyenkor is arra az eredményre vezetnek, hogy ezekben az esetekben is egészen más összefüggésekről és keletkezési módokról van szó. Klasszikus példája ennek a "bölcs Hans", a berlini Osten úr "tudós" lova, amelyet gazdája mindarra megtanított, amit egy népiskolai tanulónak tudnia kell: írásra, olvasásra és számolásra; a tanítás módszere állítólag ugyanaz volt, amit a népiskolákban a gyermekek tanításánál alkalmaznak, csak az állat némaságának megfelelően módosítva. Erre vonatkozóan Heck a következőket mondja: "A bölcs Hans esete megtanított arra, hogy az állatok oly szellemi ténykedésekre képesek, melyek látszólag hajszálnyira hasonlítanak a sajátlagosan emberi cselekvésekhez, valójában azonban egész más módon keletkeztek. A "bölcs Hans" látszólag éppúgy számolt és olvasott, mint egy népiskolai tanuló, pedig valójában semmit sem tudott számokról és betűkről, hanem csak feszülten figyelt az előtte álló ember legkisebb, öntudatlan mozdulataira, amelyek jelezték, hogy mikor kell patáinak abbahagynia a kaparást (ilyen, igen ügyes rendszer helyettesítette a "tanítás"-nál a beszédet), hogy répát és kenyeret kapjon". Pfungst Oszkárnak, a berlini pszichológusnak érdemes, hogy ezt felfedezte és kísérletekkel bizonyította. "Gondoljuk csak el", folytatja Heck, "hogy ezután a tapasztalat után mily kételkedéssel kell fogadnunk az állatok rendkívüli intelligenciájának látszólag megcáfolhatatlan bizonyítékait, melyekről az irodalom beszámol!" Sokszor nyilvánvaló, hogy valamely cselekvést fölösleges módon túlbecsülnek. Mindenki ismeri az elefántnőstény történetét, mely borjúját a veremből ki akarja menteni. "Hűségesen kitart mellette, mígcsak a vadász közeledése el nem űzi. A verem fenekén sok földet és gallyat találnak és ebből minden további nélkül arra következtetnek, hogy az anyaállat mindezeket azért dobta a verembe, hogy borjújának a kimászást lehetővé tegye, holott sokkal közelebb fekszik az egyszerű, csaknem magától értetődő feltevés, hogy a föld és az ágak egyszerűen beleestek a verembe, amikor az anyaállat a gödör szélét taposta, folytonosan próbálgatva, hogy borjúját orrmányával kiszabadítsa". Sok olyan eset is van, mikor szinte reménytelennek látszik, hogy más magyarázatot találjunk, mint a közkedvelt feltevést, mely szerint a magasabbrendű emlősök úgyszólván emberek, beszélőképesség nélkül. Ily esetekben a dolog mélyére kellene hatolnunk: gyakran elbámulnánk az eredményen! Így például egy előkelő német családi folyóirathoz beküldtek egy hosszú, csodálatos, megható történetet, mely egy farkas és tengeri malac közti barátságról szólt (a cikkíró nő volt!). Heck megvizsgálta az esetet s kutatásának eredménye az volt, hogy a történetből egyetlen szó sem volt igaz.

Valószínűen hasonló elbírálás alá esik az a sok állatbarát, akinek túlzott, mindazonáltal szilárd meggyőződése, hogy kedvencének "emberi értelme" van. Sok állatbarát öntudatlanul kiszínezi, túlozza, amit kedvence tesz. Minden józan megfigyelő, minden önállóan ítélő kutató, ez állatbarátok szemében "szeretetlen és meg nem értő". Mégis legfőbb ideje, hogy elfogulatlanabb nézetekre tegyünk szert az állat-, de főkép emlőslélektanban, nemcsak a tudósok, hanem az állatbarátok körében is.

Ha meg akarjuk ismerni az állatok szellemi tevékenységének valódi természetét, úgy a logikán és a pontos tudományos kutatáson kívül az az anatómiai és főkép agy-anatómiai vizsgálatokat sem mellőzhetjük. Erre vonatkozik Edinger (Frankfurt a. M.) előadása, melyet "Az összehasonlító anatómia viszonya az összehasonlító psychologiához" címmel a kísérleti psychologusok III. kongresszusán tartott. Előadásának végén a következőket mondja: "Ami azonban minden állatot az embertől megkülönböztet, az a neencephalon nagysága (Edinger neencephalonnak azokat az agyrészeket nevezi, melyek a magasabb szellemi tevékenységeknek szolgálnak, elsősorban a nagy agyvelőt két hemisphaeráját). Egy óriási gorillának kisebb agyveleje van, mint az ember-csecsemőnek. Az ember valósággal megdöbben, ha kiveszi a koponyából a kicsinyke agyvelőt, amelyen - eltekintve a hátsó és középső részlet csekélyebb fejlettségétől - a homloklebenyek is hiányzanak. Ezek a homloklebenyek különböztetik meg elsősorban az embert az állattól. Az emberi kórtan (ebben az esetben az agybetegségek tudománya, tekintettel a vele összefüggő szellemi zavarokra) arra enged következtetni, hogy a homloklebenyek éppen a magasabb lelki működéseket, az elvonásokat (absztrakció) a fogalomképzést teszik lehetővé. Nyilván csak a beszélőképességgel együtt fejlődnek. Úgy véljük tehát, hogy az emlősállat igen sok oly cselekvésre képes, mely megtanulást, megértést, emlékezetbentartást követel, sok ily cselekvést kombinálni is tud; az elvont felfogás képessége azonban hiányzik, vagy igen csekély s így képtelen oly cselekvésekre, amelyek ezen a képességen alapszanak". Vogt és Brodmann újabban oly kísérleteket végeztek, melyek arra engednek következtetni, hogy az agy falilebenyeinek melyek az embernél ugyancsak tekintélyes nagyságot érnek el, szintén lényeges jelentőségük van a magasabb lelki tevékenységek keletkezésében. Sőt, mi több: a két fentnevezett agykutató szabatos kutatásai arra az eredményre vezettek, hogy az agyközpontok sokoldalú kialakulása, a részleges szervek szöveteinek nagyító alatt megfigyelhető differenciálódása az, ami az embert megkülönbözteti az állattól. Az ember agyvelejében sokszorosan több különleges központ van, amelyek nem alacsonyrendű érzékelő vagy mozgási központok. Ami az állatoknál, még az emberszabású majmoknál is egyenletesen felépített agymező, az az embernél több, jól megkülönböztethető alközpontra oszlik. Az embernél magában, a homlokagyban eddigelé mintegy 70 ilyen központot mutattak ki. Az állatoknál, még az emberszabású majmoknál is számuk legfeljebb 12! A nagy agykéreg egész felületének az embernél legfeljebb 20 százaléka esik az alacsonyabbrendű, érzéki központok teljes felületére, míg 80 százalék föléjük rendelt, magasabb tevékenységeknek szolgál. Ha egy átlagmajmot veszünk az óvilági majmoknak abból a csoportjából, melyeknek farkuk van, a viszony éppen fordított; már ez is ily mélyen áll az ember alatt!

Heck így folytatja ezt a gondolatmenetet, amikor áttér az ember és állat közti főkülönbségre, a beszédre: "Az emberi és állati értelem közt határvonalat kell húznunk; fogalmakkal dolgozó, elvont gondolkodás az állatoknál is hiányzik és ezért a beszéd képessége is, mely a fogalmakkal rendelkező elvont gondolkodás legbiztosabb bizonyítéka. Az állatoknál is megtaláljuk a beszéd bizonyos elemeit, az emberi értelembe vett tulajdonképpeni beszéd legalacsonyabb fokát, amennyiben képesek arra, hogy kedélyhullámzásaikat hangokkal fejezzék ki; legjobb esetben csak bizonyos elképzeléseket tudnak kifejezni, amelyek érzéki észrevételekkel és ebből eredő kedélyhullámzásokkal függnek össze. A magasabb értelemben vett beszédnek logikusan tagolt szó- és mondatalakjai vannak és fogalmakkal dolgozik: ezt az állatok sohasem érik el, egyszerűen azért nem, mert fogalmakkal dolgozó gondolkozásuk sincs, már pedig a beszéd ennek kifejező eszköze. Wundt azt mondja: "Arra a kérdésre, hogy miért nem beszélnek az állatok, leghelyesebb az a közismert válasz: mert nincs mit mondaniok". Ehhez még a következőket fűzhetjük: mindezek után már nem csodálkozhatunk azon, hogy a beszédben szereplő szervekben, mint a gége, nyelv, stb., semmiféle oly különleges berendezést sem találunk, amiből ezeknek a szerveknek különleges képességére következtetni lehetne. A tagolt beszéd nem az emberi gégének és nyelvnek működése, hanem az emberi agy munkájának eredménye. Csakugyan, agyunkban megtaláljuk a beszélőképesség központját, mégpedig a harmadik homloktekervényben; ez az úgynevezett Broca-féle központ. Ez azonban csak a tulajdonképpeni beszéd szolgálatában áll; ehhez járul egy másik központ a halántéklebenyben, valószínűleg az első halántéktekervényben; ezt Wernicke fedezte fel 1880-ban; feladata a megértés. Ezek után világos, hogy hogyan kell értelmeznünk azt a tényt, hogy az emberek beszélnek, az állatok nem. Nem az állati gégében, hanem az állati agyvelőben van a hiány, és éppen ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy az ember és állat szellemi élete közt mélyreható különbség van".

"Ezzel szemben a magasabb és legmagasabb rendű állatokat két más lelki tevékenység sorakoztatja az ember legközvetlenebb közelébe; első tekintetre tán nem is látszanak különös, kimagasló tevékenységeknek. Ezek az álom és a játék. Sokszor tapasztaljuk, hogy a kutya álmában morog, vinnyog, elnyomott ugatást hallat, miközben farkát csóválja, végtagjait rángatja. Ugyanezt a lónál is megfigyelték. Mindebből az következik, hogy az állatok is álmodnak, hogy alvás közben a központi idegrendszerben valamilyen inger következtében olyan változások állnak elő, mint ébrenlét alkalmával az érzéki észrevételekkel kapcsolatos kedélyhullámzások és testmozgások. Persze nehéz megmondani - valószínűen sohasem fogjuk biztosan megállapíthatni -, hogy az állati álmok mennyire közelítik meg az emberi álomban függetlenül működő fantáziát. Mindenesetre azonban nagy az állati álom jelentősége, amennyiben belülről kiinduló lelki tevékenységnek látszik, amelynek keletkezésében kimutatható külső ingerek nem vesznek részt".

"Az álmoknál jobban ismerjük az állatok játékait és ezzel kapcsolatban is könnyű felismerni a különbséget az ember és az állatok közt. Elfogulatlan megfigyelések bizonyítják, hogy az állatok játéka a legelemibb életműködések játékos utánzásában merül ki: ilyenek a táplálékszerzés és életfenntartás; játékuk tehát vadászat, harc és menekülés. Ha lelki szemeink elé idézünk játszó állatokat, akkor fölösleges ezt az állítást bizonyítani. Jóllehet az állati játék tartalma ily korlátozott, mégis értékelnünk kell azt a jelenséget, hogy a magasabbrendű állat bizonyos kezdetleges képzelőtehetség segítségével komoly, vad ösztöneit, egész az ártatlan játékig le tudja gyöngíteni. Azon sem kell csodálkoznunk, hogy épp a háziállatok mutatják a legtöbb játékos kedvet, hisz természetes, vad ösztöneiket az emberi befolyás letompította."

"A legújabb tudósítások és tapasztalatok megcáfolják, hogy az eszközök használata lényeges különbséget tenne ember és állat között. A magas szellemi színvonalon álló állat a fogságban, az ember példájának és befolyásának hatása alatt, megtanul eszközökkel bánni, föltéve, hogy testileg képes rá; ezt bizonyítják a megszelidített majmok és elefántok, végtagjaikkal, illetőleg orrmányukkal. A berlini állatkertben évekig élt egy japáni vörösarcú majom, mely - persze a neveletlen ifjúság példájára - pompásan tudott homokkal és kövekkel dobálózni és művészetét napról-napra gyakorolta a látogatók nagy örömére, mégpedig a legnagyobb dühvel és azzal a félre nem magyarázható szándékkal, hogy ellenfeleinek fájdalmat okozzon. Ugyanezt szavahihető utazók is tapasztalták, például az afrikai vad páviánok sziklák közt élő csordáiról, ugyanezt elmondja Neumann Oszkár is. Újabban Zenker, a kitűnő gyüjtő és gorillaismerő, Kamerunban figyelte meg, hogy az öreg gorillahímek letépett lombos ágakat használnak a legyek elkergetésére. Annyi tehát bizonyos, hogy az eszközök leleményes használatát ma már nem tekinthetjük oly szellemi képességnek, mely legkezdetlegesebb formájában is meg volna tagadva az állattól."

"És végül - emlékezzünk meg - a lelki életnek arról a nagy világáról, amelyet kedélyhullámzások néven foglalunk össze! Csak általánosságban, a következőket szeretném megjegyezni: itt is megvannak ugyanazok az alapvonások, és alapelemek, mint az embernél; csakhogy minden kevésbé világos és tudatos, mert hiányzik a fogalmi gondolkozás. Mindazonáltal sok tekintetben igen magas és finom fejlettségi fok érhető el, és ezen nem szabad csodálkoznunk. Mert, ha a modern természettudományos felfogás hatalmas tényezőinek - ezek: az alkalmazkodás és a természetes kiválogatódás a létért való küzdelemben - a testi fejlődésben oly csodálatos alakító erőt tulajdonítunk, amely a növény- és állatvilág oly végtelen sokféle alakjában áll előttünk, akkor ugyanezeknek a tényezőknek alakító erejét el kell fogadnunk a lelki életre vonatkozóan is, és el kell ismernünk, hogy ezen az úton igen sok ösztönöset tenyésztett ki a természet, ami az egyes esetekben első pillanatra magasfejlettségű lelkiélet tudatos kifejezőjének látszik."

"Ha elfogulatlanul és tudományos föltevésnélküliséggel akarunk eljárni, akkor az ösztönszerű kitenyésztődésnek ezzel a természettudományos magyarázatával igyekeznünk kell megérteni az állatok lelki életének legfinomabb és legnemesebb megnyilatkozásait is, amelyek másfelől éppen az erkölcs és erkölcsiség kezdeteinek látszanak. Én természettudományos szempontból - s ez az egyedüli helyes szempont itt, az állatok megítélésénél - az erkölcsöt és erkölcsiséget úgy fogom fel, mint a naiv, nyers önzésnek, az egyéni jólétre való kiméletlen törtetésnek elnyomását, elnyomását annak a természetes törekvésnek, mely az önfenntartási ösztönből kifolyóan minden szervezet sajátja, s ez a közösség javának érdekében történik. Természetesen ilyesmi csak társas állatoknál fejlődhetik ki, mert csak ezeknél találunk magasabb közösséget. Társas állatoknál - ha egyébként is szellemileg elég magas fokon állnak - meg is találjuk az erkölcsnek ez első nyomait, amennyiben az állat saját egyéni javát a köz java mögé állítja. Emlékezzünk csak a majomcsapatokra, az elefántnyájakra és belső, jól rendezett életükre, vagy a kutyára, amelynél - mint ahogy ebben az összefüggésben röviden mondhatjuk - saját fajának közössége helyébe a gazda lép, akinek magát alárendeli."

Volt idő - s ez az idő belenyúlt a múlt század második felébe is -, mikor nagyon lebecsülték az állatok szellemi képességeit, és egyidejűleg - nevezetesen Németországban - az állatkedvelés és állattenyésztés is igen alacsony fokon állott. Azután, Darwin korszakalkotó művei nyomán, nagy változás és fellendülés következett be a tudományban, a művelt közönségnek legszélesebb köreiben pedig Brehm "Az állatok világa" című munkája nyomán. Nevezetesen Brehm, ez a zseniális író volt az, aki hangulatos is mélyérzésű leírásaival az állatot, mint élőlényt belopta minden olvasó szívébe. Őrizzük meg ezt a szeretetünket, de egyúttal tartsuk szem előtt a tudományos kritikát is és az előítéletektől ment, szigorúan tárgyilagos kutatást! Mert nem az a legjobb állatbarát és állatvédő, aki az állatot túlzó módon az ember mellé állítja és érzelgősen magasztalja, hanem az, aki becsületesen törekszik arra, hogy igazi állatismerő legyen, aki az állatot nem becsüli le, de túl sem értékeli.

Eddig megismertük az emlős szervezet legfontosabb és legjellemzőbb tulajdonságait. Vessünk egy pillantást az életmódra is, melyet az állat testi és szellemi képességei szabnak meg, szem előtt tartva azonban, hogy mindegyik állat a maga tehetségei szerint igazodik s a legteljesebb mértékben hasznát veszi természetadta képességeinek.

Az emlősök tulajdonképpen a szárazföld lakói, bár vannak köztük tengeri emlősök is, amelyek kizárólag vízben élnek. Ne felejtsük el azonban, hogy a tüdő - a tengeri emlősöké is - voltaképpen a szárazföldi élethez szükséges szerv. A viziélethez való alkalmazkodás néha annyira tökéletes, hogy külsőleg tökéletesen a halakhoz hasonlók, halformájúak, úgyannyira, hogy például a delfin, mely a legügyesebb halakkal is felveszi az úszásban a versenyt, a szárazföldön éppoly hamar elpusztul, mint a halak. A tengeri emlősök élete mégis elsősorban a levegőhöz és nem a vízhez kötött; bizonyos időközökben kénytelenek a víz felszínére szállani lélegzetvétel céljából, hogy az élethez nélkülözhetetlen oxigént a levegőből felvehessék. A víz csak állandó tartózkodási helyük a tengeri emlősöknek, amely megkönnyíti a nagytömegű test súlyát, s így hihetetlen nagy testsúllyal is, aránylag fürgén mozoghatnak. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy víziemlőseink édes- vagy tengervízben élnek. A tenger óriásai, a bálnák, nemcsak az emlősök, hanem az állatvilág óriásai is, melyeket csak a tenger mérhetetlenül gazdag és kiapadhatatlan állatvilága tud a szükséges táplálékkal ellátni.

Ezzel ellentétben a legkisebbek azok az állatok, amelyek nagy erőfeszítéssel mozognak vagy szerzik táplálékukat; ilyenek a repülők és az ásók - a denevér és a vakondok -, vagy a rovarevők általában. Ezeknél a test tömege oly arányban kisebbedett, amilyenben a víziemlősöké megnövekedett.

Eltekintve az úszó, repülő és ásó emlősöktől, túlnyomó nagy részük a föld felszínén él. Az emlősök röghözkötöttsége sokkal feltűnőbb, mint a fürge, mozgékony madaraké, a lég igazi uraié; igen sok madár repülésközben dalol, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy a repülés igazi elemük. Ne felejtsük el azonban, hogy a madarakat a gyors emésztés és elválasztás következtében örökösen korgó gyomruk, és az előbbivel kapcsolatos magasabb testhőmérsékletük képesíti, sőt kényszeríti az állandó mozgásra, repülésre.

Az emlősök élete jóval nyugodtabb és kényelmesebb. Gyomrukat nyugodtan megtölthetik, s minthogy keveset mozognak, elegendő idejük van a nyugalomra és emésztésre. Evésből és pihenésből áll életük, melynek rendjét csak ellenségeik és néha az idő mostohasága zavarják meg, nem kellemes változatosságot vive életükbe.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a mozgási képesség hiányzik az emlősállatokból. A legkülönfélébb mozgásoknak az emlősök között is vannak mesterei, művészei. A delfin éppoly jól úszik, mint a legügyesebb hal, a korai denevér ügyesség dolgában, ahogy a röpködő bogárságra vadászik, a fecskével versenyez; a vakondok éppoly gyorsan halad ásás közben a föld alatt, mintha a föld felszínén mozogna. A ló és az antilopok szélgyorsasággal száguldanak a steppék fölött és nagy távolságra nyargalásznak naponként, hogy szomjukat elolthassák; még az annyira nehézkesnek látszó elefánt is egy éjszaka alatt hihetetlen távolságot hagy maga mögött, és a kenguru, vagy akár a kicsiny ugró-egér is könnyű szerrel hagyja hátra üldözőjét, oly nagyokat és gyorsan tud ugrani menekülés közben. A ragadozók közül a zsákmányt meglapulva leső macskák hatalmas ugrással vetik magukat áldozatukra; a vad nyomában rohanó kutyát pedig hihetetlen kitartása jellemzi, amellyel előbb-utóbb sikerül legyőznie áldozatát. A legmagasabb fa hiába rejti el gyümölcsét, vagy az ágai közé rakott madárfészket a kúszni tudó emlősök elől; a gyümölcsöt kedvelő medve, a fészekrabló nyuszt és nyest, éppúgy, mint a mókus és egyéb rágcsálók kitünő kúszók, ugróművészek, sőt kötéltáncosok. A kúszásnak kiváló művészei a majmok is, a legmagasabb fákra éppoly ügyességgel másznak fel, mint a legmeredekebb sziklára. A sziklákon otthonosan mozog a kecske, a juh, a zerge pedig csodálatos biztonsággal és gyorsasággal száguld fel, a teljesen meredek és megmászhatatlannak látszó sziklafalon. Még a sarki tájak örök hó- és jéghonában is találunk emlősöket (jegesmedve, jegesróka, fókák, stb.), melyek csak ott érzik igazán otthon magukat.

Mint látjuk, az emlősök sincsenek híjával a mozgékonyságnak, mert járnak, ugranak, futnak, repülnek, kúsznak és úsznak, mindazonáltal jóval kevesebbet mozognak, mint a madár, amelynek a mozgás az igazi eleme.

Az emlősök tápláléka nagyon különböző, az állat- és növényvilág csaknem minden termékének akad kedvelője. A táplálék minőségével függ össze a fogazat alakja és igen gyakran a végtagok szerkezete. A táplálék minősége és a mozgás milyensége is szoros összefüggésben van egymással, együttesen nagy befolyást gyakorolnak az állat alakjára és a legcsodálatosabb alkalmazkodásra kényszerítik a szervezetet. Gondoljunk csak erszényes hangyász hosszú, csőalakú fejére és hosszú féregalakú nyelvére, az elefánt orrmányára, és az újvilági majmok kapaszkodó farkára; vagy a hegyi antilopok kemény és magas, a víziantilopok lágy és szélesen szétterpeszthető patáira; vagy a fakúszó borzok tapadós, a jegesmedve és a sarki nyúl erősen szőrös talpára. Mindannyi kitűnő példa az alkalmazkodásra.

A fogazat annyira jellemző egyes emlősökre, hogy az egyes csoportok elkülönítésében, vagyis a rendszertanban is igen nagy szerepet játszik. Így például a metsző fogak gyökértelensége és a szemfogak hiánya a rágcsálókat jellemzik; jól fejlett szemfoguk van a majmoknak és a ragadozóknak; viszont más zápfog alkalmas a húsevésre, más a rovarevésre és megint más a növényevésre.

A párzás ideje, mellyel a fiatalok gondozása áll viszonosságban, a legtöbb emlősnél meghatározott időhöz van kötve, mely szabályszerűen visszatérő változást hoz az emlős megszokott életébe. A fajfenntartó ösztön oly hatalmas, hogy még az önfenntartás ösztönét is elnyomja, úgyhogy az utódokról való gondoskodás - a legfontosabb feladat teljesítése - közben, a fajfenntartás ösztöne annyira úrrá lesz az állat fölött, hogy például a szarvas elfelejt legelni, az anyamedve pedig behavazott téli szállásán marad újszülött kicsinyei mellett hónapokon keresztül, a nélkül, hogy ez idő alatt enne valamit.

A madarak és emlősök között, páros életüket tekintve is, feltűnő különbségeket találunk. Amíg a madarak általában egynejűségben élnek - e szabály alól csak a tyúkfélék egy része kivétel -, addig az emlősök majdnem mind a többnejűségnek hódolnak, a legtöbb hím a párzás után egyáltalán nem törődik többé a nősténnyel. Szorosabb, több mint egy évig tartó életközösségben valószínűen csak néhány kérődző, a kis antilóp fajok élnek.

A többnejűséggel kapcsolatos a másodlagos ivari bélyegek kialakulása, mely a hímet és a nőstényt már külsőleg is megkülönbözteti egymástól és amely különbség a többnejűségben élő madarakat is jellemzi; nevezetesen a hímek nagyobbak a nőstényeknél és különös fegyvereik is vannak. Ezekkel a fegyverekkel küzd a hím emlős a nászideje alatt a vetélytársakkal a nőstény birtokáért, mely küzdelemnek eredményeképpen a legerősebb nyeri el a pálmát.

A csoport vezetését, irányítását azonban nem mindig a legerősebb hím veszi át. A vadlovak között a vezérmén feltétlenül a legerősebb, a kérődzőknél azonban, különösen a szarvasféléknél, a vezetőállat, amely tényleg vezeti a csapatot és őrködik biztonság felett, mindig egy vén és tapasztalt nőstény; a szenvedélytől elvakult bőgőszarvas például nem is volna alkalmas a biztosító szolgálatra. A társas életet élő emlősök között a kötelességnek ilynemű elosztása valószínűleg azzal hozható összefüggésbe, hogy amíg a vezérmén állandóan a csapat mellett tartózkodik, addig a hím kérődzők csak a párzási idő tartamára csatlakoznak a csapathoz.

Érdekes, hogy a vén hímek nem mindig kelnek védelmére a ragadozóktól megtámadott csapatnak. Zell Tivadar figyelmeztet arra, hogy ez az állatok védelmi rendszerével függ össze, a szerint, hogy azok futással vagy támadással védekeznek a támadás ellen. Wissmann megfigyelése szerint a bika gondolkodás nélkül támad, hasonlóképpen - Brehm megfigyelése szerint - az öreg hím majom is.

A vemhesség ideje elég hosszú ideig tart, ezt követően a fiatalok táplálása és felnevelése is elég gondot ad, s így nem lehet csodálkozni, hogy a kölykök száma általában véve kevés. Egész rendekre (majmok, félmajmok, patások, tengeri emlősök) jellemző szabály, hogy rendesen csak egy fiat szülnek. Több mint 20-24 kölyköt (például a disznó) egy emlős sem szül egyszerre, bár a 8-10-es szám is elég gyakori. Az újszülöttek száma attól is függ, hogy milyen fejletten jön a kölyök a világra és mily módon szerzi meg anyja a táplálékot; a ragadozó nagyon fejletten születik, s már egy néhány óra mulva követheti anyját; az erszényes emlős jó ideig a hasán lévő bőrráncban - erszényében - hordja fiait.

Az emlősök hangja nagyon távol áll attól, mit kellemesnek lehet nevezni; csak a gibbon "énekel" félig-meddig "zenei" hanglétrán. A bőgőszarvas hangja, a vadat űző kutya csaholása csak a vadászfülnek kellemes; hasonlóképpen a türelmetlen paripa nyerítése is csak gazdájának tetszik igazán. Mindaddig azonban, míg különösebb jelentést nem magyarázunk a hangokra, olyan "dal" marad, "mely a követ is megindíthatja, s az embert őrültté teheti". Gondoljunk csak a szamár ordítására, a kutya vonítására és a macska szerelmi nyávogására.

Általában az emlős ritkán hallatja hangját, a legtöbb esetben még a legnagyobb fájdalmat is hang nélkül tűri, sőt halál tusáját is némán vívja. A legtöbb hangot azonban mégis a fájdalom (nyúlsírás), az aggodalom és a félelem (őzböffenés, zergefütty) csalja ki belőlük, mely utóbbi figyelmeztetésül szolgál gondtalanul legelésző társaiknak is. A kutya ugatása ugyanebbe a csoportba tartozik, csakhogy az embert figyelmezteti a közelgő veszedelemre. A nász ideje alatt hallatott hívó hangok - szarvas bőgése - jóval erősebbek, ami könnyen érthető, ha az állat nagyfokú izgatottságát vesszük figyelembe; az őzbak hívására az őzsuta is megfelelő hanggal válaszol. A nőstény emlős - általában véve - külön hanggal csalogatja kicsinyeit, amellyel azoknak figyelmét akarja felkelteni; annak, aki szereti az állatokat, könnyen úgy hangzik az, mint a tudatos, büszke anyai szeretetnek megnyilvánulása.

A nőstény szülés előtt fokozott mértékben igyekszik lakást építeni, holott egyébként ez az ösztön nincs is benne nagyon kifejlődve. A lakásépítés a legtöbb esetben abból áll, hogy egy vacoknak alkalmas mélyedést keres az állat, melyet esetleg egy kis kaparással kényelmesebbé tágít. Amily nagy mester a madár, olyan kontár az emlős a fészeképítésben.

Csak néhány rágcsáló épít magának a föld fölött rendesebb lakást, ágakból és levelekből; a hód vára, a mókus nyári és téli lakása, valamint eleségkamrái, a törpe egér és a mogyorós pele gömbfészke, mintaszerű és a madárfészekkel teljesen egyenértékű mesterművek.

Egyébként az emlősök csak földalatti lakásokat építenek. A földalatti lakásépítők igazi mesterei a rágcsálók (mormota, üregi nyúl, hörcsög, egér, stb.). Vetélkednek velök a kúszni nem tudó, apróbb ragadozók is (sakál, róka, borz, mezei görény, stb.), a foghíjasok közül az övesállatok, a legszebb és legösszetettebb földalatti várat azonban állítólag a rovarevő vakondok építi.

A barlang- és fészeklakó-emlősöknek különös sajátossága, hogy a kedvezőtlen évszakokat - nálunk a telet - táplálkozás nélkül átalusszák; ezt a jelenséget, mely leginkább a költöző-madarak őszi vándorlásához hasonlítható, nevezzük téli álomnak. Télen csak a ragadozók, denevérek, rovarevők és rágcsálók rendjébe tartozó emlősök alszanak, ezek se mind, és téli álmuk sem egyforma. A medve téli álma alvás és bőjtölés; ezalatt minden testi tevékenység zavartalanul működik, az anyamedve magzatai szabályosan növekednek, a kicsinyek megszületnek és néhány heti, sőt hónapi szoptatásuk is "téli álomban" történik. A berlini állatkertben nem régen figyelték meg, hogy a terhes borz magzatának fejlődésében a téli álom alatt pihenési időszak áll be, vagyis a magzat növekedése szünetel. A mókus és a hörcsög téli álmából időnként felébred és éléskamráját felkeresve, táplálkozik is. A pele és mormota hideg halotti merevségbe esik; szívverésük meglassudik s ennek megfelelően lélekzetvételük is szembeszökően megcsappan, sőt félbe is szakad; a test melegsége alább száll, a végtagok megmerevednek és elhidegülnek; álmuk olyan, mint a tetszhalál, az életnek már csak nyoma látszik; végül a tetszhalott hirtelen felébresztése halált okoz.

Nagyon érdekesen igyekszenek a tél nyomorúságait elkerülni a denevérek; ha hiány áll be a repülő-rovarságban, egy részük téli álomra hajtja a fejét, mint a legtöbb emlős, más része vándorútra kel, mint a madár. Legújabban a denevérek vándorlását az Egyesült Államokban figyelték meg; e vándorlások teljes szabályszerűséggel következnek be az északi és déli államok fölött. Ez a megfigyelés ama régebbieket erősíti meg, melyeket Európában és Ázsiában is észleltek. De akadnak az emlősök között igazi vándorok is; ilyen az ó- és újvilági rénszarvas és ilyen volt - kipusztulása előtt - az amerikai bölény is. Majdnem évenkint vándorolnak a szibériai és északamerikai mókusok is; azonban ez esetben szabályos vándorlásról nem beszélhetünk, mert olyan helyen csődülnek tömegekbe az állatok, ahol elegendő a táplálék; állítólag egyes előfutárok kémkedik ki azt a vidéket, ahol a fák magvaiból jó termés van, s ahol azelőtt alig volt mókus, a mag érésekor halatlan tömegekben jelenik meg.

Így jutunk el az emlőstömegek egészen szabálytalan vándorlásaihoz, melyet a táplálék hiánya okoz. A külföldi irodalomban is híres, roppant tömegekbe verődő norvégiai lemming vándorlása is éhségre vezethető vissza és ma is elég gyakran látható. Történelmi emlék ma már a dél-afrikai antilopok vándorlása is; régi utazók napokon át látták vonulni egyik helyről a másikra mérhetetlen tömegeiket; az aranyásók és gyémántkeresők hamarosan véget vetettek ennek az idillikus állapotnak.

Nem vándorlás, hanem egyszerűen terjeszkedési jelenség a vándorpatkány elszaporodása Európában; az előnyomulás keletről-nyugatra, országról-országra, sőt helységről-helységre aktaszerűen bizonyítható.

Az emlős egész életmódja környezetéhez idomul. A környezet és állatkapcsolatát a színezet is felismerhetővé teszi. Kétségtelen, hogy az emlősöknél nem beszélhetünk oly pompás, díszes és ragyogó ruházatról, mint a madaraknál, de beszélhetünk olyan ruházatról, mely óvja, védi, elrejti az állatot ellenségei elől, még akkor is, ha az látszólag a legfeltűnőbb tarka ruhát viseli. A tigris és zebra keresztsávozottsága nagyszerűen beleillik a bambuszerdők nádtörzsei és a füves steppe levélformái közé; a leopárd és zsiráf foltjai a lombokon áthatoló napfény-foltokhoz hasonlítanak; minden utazó határozottan állítja, hogy ezeket a múzeumokban és állatkertekben oly tarkának és feltűnőnek látszó állatokat, kint a vadonban nagyon nehéz meglátni, és hogy már igen kis távolságban összeolvadnak környezetükkel. Minden vadász tudja, milyen nehéz a fekvő nyulat meglátni, bundájának színe annyira hasonló a talaj színéhez. Ha azonban az őznek rókavörös nyári ruhája a zöld mezőn messziről látható, arra azt mondhatjuk, hogy a vörös színt nem a megmívelt zöld mezőre szánta a természet, hanem inkább száraz, erdei, leveles területre. A színbeli alkalmazkodás ténye félreérthetetlen, a havas területeken élő, fehér bundájú állatoknál (jegesmedve, havasi kecske; a hermelin, jegesróka és havasi nyúl téli, fehér öltözete). A sivatagi állatok (a vadszamár, gazella, sivatagi rókák, ugróegerek, stb.) homokhoz hasonló színe is védőszínezet.

Az emlősök legtöbbje nappal van ébren és éjjel alszik, de azért csaknem minden rendben vannak nappali és éjjeli állatok. Az éjjeli emlősök között vannak valódi éjjeli állatok (félmajmok, rovarevők, erszényesek, stb.), melyeket bagolyszerű szemük is állandó éjjeli életre és nappali álomra utal; de vannak köztük olyanok is, amelyek a ragadozóktól való félelmükben járnak éjjel vagy estszürkületkor zsákmány után.

A kimondottan társaséletet élő emlősök mellett, remeteéletet élők is vannak. Egyes fajok csak a párzás és a fiatalok felnevelésének tartamára verődnek csapatba, és mihelyt elérték céljukat, a közösséget felbontják. Az időtartam, amely alatt az emlős-kölyök önállóságát elérheti, csaknem éppoly különböző, mint az állatok nagysága. A szárazföldi emlősök között, határozottan az embereknek kell a legtöbb idő, hogy kifejlődhessék; még az elefánt is előbb nő meg.

Az egyes emlőscsoportok az élet nehézségeinek leküzdésében, sokoldalúságuknál fogva, nagy mesterek; bár az emlősök állnak az állatvilág élén, azért sok tekintetben elmaradottak. Csak a teremtés koronája, az ember áll az emlősök felett, mert tudja mindazt, amit az emlősök tudnak; rosszabbul tud ugyan futni, mászni, kúszni, mint az emlősök, csak repülni nem tud, de mégis túlszárnyalja azokat szellemi képességeinek segítségével. Kérlelhetetlen szigorral uralkodik a földön és lakóin, ahol megjelenik, egy-kettőre megbontja a természet egyensúlyát, valóságos rémuralmat gyakorol, kultúrájának terjedését a gyengébb állatvilág pusztulása jelzi, s nem kis keserűséggel elmondhatjuk, hogy ma már csak ott élnek nagy emlősök, ahol az ember nem bírta vagy - ritkábban bár - valamilyen oknál fogva nem akarta kiirtani azokat. Minden természetbúvár világosan látja, hogy a kultúra terjedése az emlősöket sújtja a legjobban, és el fog jönni az az idő is, amikor az embert csak hasznos háziállatai fogják körülvenni a földön; az emberre közömbös, különösen pedig az ártatlan emlősök utolsó példányait legfeljebb kegyeletből fogja megtűrni.

Minél világosabban látjuk a jövőt, annál kevésbé látunk világosan visszafelé.

Az emlősök keletkezését és származását még mindig nem tudjuk biztosan; hogy az emlősöknek történetük és multjuk van, azt számtalan ásatag csontmaradvány bizonyítja. Legkönnyebben a jóval erősebb és ellenállóbb nagy emlősök csontjai kövesednek és maradnak meg, és az annyira fontos, legrégibb emlősöket, melyek kicsinyek, s így csontjaik törékenyebbek, csak egy néhány állkapocs, koponyatöredék és fog képviseli. Mert az emlősöknek legrégibb őseit és a hozzájuk vezető, átmeneti alakokat is, kicsinyeknek kell tartanunk; általánosan tapasztalt és közismert dolog, hogy minden állatcsoportban, a legrégibb, legegyszerűbb és legkezdetlegesebb formák egyszersmind a legkisebbek is. Az emlősök sem kivételek e szabály alól; a legrégibb emlős és emlőshöz hasonló maradványok, amelyeket eddig ismerünk, mind igen kicsiny állatok maradványai; így egy nyúlnagyságú állat koponyatöredéke és egy megkövesült lábnyom (Tritylodon, Theriodesmus), a felső Karroo-formációból, vagyis a délafrikai tábla középső teraszaiból származik; ezenkívül néhány apró zápfogat is ismerünk, a Dél-Német országban és Dél-Angliában egyformán meglevő, úgynevezett "bonebed" rétegből. Úgy a Karroo-formáció, mint a bonebed homokkőrétegek triászkorúak, vagyis földünk történetének második nagy fejezetéből származnak. Ily messze, vagy talán még messzebb kell keresnünk az emlősök eredetét, mert a legrégibb emlősök egyidejű előfordulása Németországban és Dél-Afrikában, azt bizonyítja, hogy azok a triász végén már nagyon el voltak terjedve a földön. (F.01.017.1.)

Igen érdekes, hogy a legrégibb ásatag és a ma élő legalacsonyabbrendű - az ausztráliai csőrös - emlősök között szoros kapcsolat van, helyesebben néhány rendkívül fontos bélyegben egyeznek meg egymással. Tudjuk, hogy a csőrösemlősnek a rendkívül korán kihulló tejfogán kívül más - emlősfog értelemben vett - foga nincs. A kifejlett állat csőrén találunk ugyan szarufogakat, de ezeknek a rendes emlősfoghoz se alaktanilag, se fejlődéstanilag semmi köze sincs. A tejfog rendkívül apró, felülete homorú - tálszerűen bemélyedő -, melynek szélein apró, kis gumók sora foglal helyet. A csőrös emlős tejfoga rendkívül hasonlít a würtenbergi Echterdingen bonebed rétegeiben talált Microlestes fogához, továbbá az ugyanonnan előkerült Trigliphus, az angolországi Plagiaulax, a délafrikai Tritylodon és Theriodesmus fogaihoz, vagyis azokhoz a legrégibb emlősökhöz, melyeket Multituberculata (sokgumósfogúak) vagy Allotheria néven szokás, külön rendbe, összefoglalni. Az eddig ismert Multituberculata-maradványok alapján azt gondoljuk, hogy azok a ma élő csőrősemlősökhöz rendkívül hasonlók és valószínűen ugyancsak tojásrakók voltak. (F.01.016.2.)

A csőrösemlős más tulajdonságokban is eltér a rendes szabású emlősöktől; például szarunemű csőre van, amely tulajdonságok látszólag a madárhoz teszik hasonlóvá; azonban a valóságban a madarak és emlősök között semmiféle származástani összefüggés nincsen. A gerincesek között, a madarak és emlősök törzse, két egyforma értékű, de egymástól teljesen különböző, magasfejlettségű törzs, amelyek melegvérűségük által, a legmagasabb fejlettségi fokig jutottak.

A madarak közvetlen rokonságát a reptiliákkal (csúszómászókkal) már Huxley, Darwin kortársa, bebizonyította; Huxley vizsgálatait az Archeopterix felfedezése csak megerősítette, s egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy a madarak származását illetően meg kell változtatnunk eddigi nézeteinket. Sokkal bizonytalanabb alapokon nyugszik Huxleynek az emlősök származásáról írt elmélete. Huxley ugyanis annak alapján, hogy úgy az emlősök, mint a kétéltűek koponyája két bütyökkel ízesül az első nyakcsigolyához, a két csoport között szorosabb származástani kapcsolatot tételezett fel. A modern törzs- és egyénfejlődéstani vizsgálatok azonban nem igazolták ezt a feltevést. Huxley elméletét Gaupp, a freiburgi egyetemen az anatómia tanára, vette bírálat alá és tanulmányainak eredményét "Az emlősök rokonsági viszonyai, különös tekintettel a koponya morfológiájára" címmel, az 1910-ben Grázban tartott zoológiai kongresszuson, adta elő. Gaupp nézete szerint a kettős nyakszirti bütyök, nem olyan alapvető különbség, hanem az egyszerű nyakszirti bütyökből fejlődött ki a két első nyakcsigolyának az emlősökre jellemző átalakulásával kapcsolatban. Más szóval az emlősöket is a reptiliákból kell származtatnunk és pedig olyan kihalt alakokból, amelyek a ma is élő reptiliák közül az újzeelandi Hatteria-hoz állnak legközelebb. Már régen rámutattak mások is, itt-ott, erre a lehetőségre. Így Flower az emlősök és reptiliák nyakcsigolyái között is talált bizonyos összefüggést, mert hiszen ismerünk két nyakszirti bütyökkel bíró ásatag reptiliákat - Theriodontia (emlősfogúak) - is, amelyeknek ráadásul fogazatuk is megközelítően éppúgy metsző-, szem- és zápfogakra tagozódik, mint az emlősök fogazata. A fogak alakja, a munkabeosztás elvének megfelelően tehát először a Theriodontiá-nál különféle.

Annak, hogy az emlősök és a reptiliák között vannak átmeneti alakok, legszebb bizonyítéka az, hogy a Tritylodon nemet először a sokgumósfogú emlősök (Multituberculata) rendjébe sorolták; később az emlősfogú reptiliák rendjébe osztották be az állatot; Broom R. legújabb munkájában ("Proc. Zool. Soc." 1910) a Tritylodon típusának "leggondosabb tanulmányozása" után arra az eredményre jut, hogy az mégis a legrégibb - a sokgumósfogú - emlősök közé tartozik. Igen érdekes, hogy a Karroo-formációt - a Tritylodon anyakőzetét - Elő-Indiában is megtalálták, csakhogy ott Gondwana-formációnak nevezték el. A Karroo- és Gondwana-formáció tehát nem egyebek, mint egy rég tenger alá - és pedig az Indiai-óceán alá - süllyedt egykori világrész maradványai. Nem lehetetlen, hogy ezzel a földrésszel együtt, a tengerbe vesztek az emlősök származásának kétségtelen bizonyítékai is. Bármilyen is volt azonban az a bizonyos ős, kétségtelen, hogy emlőssé való átalakulását a bőr átalakulása tette lehetővé, amennyiben a test külső védelme mellett átvette a test hőmérsékletének szabályozását is. A hő megtartásának lehetőségével együtt járt a melegvérűség, amely nagyobb életenergiát, s így a továbbfejlődés lehetőségét jelentette. Jegyezzük még meg, hogy a csőrös emlősök és erszényesek testhőmérséklete jóval alacsonyabb, mint a többi emlősé.

Mai természettudományos felfogásunk szerint az emlősök eredetéhez és történetéhez szorosan kapcsolódik földrajzi elterjedésük. Mert az emlősök jelenlegi földrajzi elterjedése egyrészt a korábbi geológiai korokból átszármazott formák összességéből alakultak ki, másrészt a víz és a szárazföld elosztása és más fontos életkörülmények tették lehetővé, hogy a szó szoros értelmében "elterjedjenek" és pedig nemcsak egyszerű szaporodással, hanem kivándorlással is.

Az emlősök földrajzi elterjedésében az éghajlat és mindaz, ami vele összefügg - tehát az állatvilág tápláléka, a növényvilág is - fontos szerepet játszott, jóllehet, bizonyos az is, hogy megszokás és éghajlathoz való alkalmazkodás sohasem volt lehetetlen és gyakran meg is történt. Így például a földön majdnem mindenütt vannak rókák, s nagy elterjedésüknek megfelelően a legkülönbözőbb éghajlat alatt élnek. Általában véve az elmult földtörténeti korszakok mindezen viszonyainak megítélésében csakis a növény- és állatvilág nyujt támaszpontot, csak szárazföldi viszonyok megítélésében pedig éppen az emlősökre szokás következtetni, minthogy, főképpen a fiatalabb rétegekben, azok fordulnak elő a legnagyobb számban. Ebben az esetben tehát a zoológus és botanikus kevés hasznát veszi a geográfusnak, hiszen vizsgálataiban a geográfus is ő reájuk támaszkodik. Így tehát el kell fogadnunk azt az elméletet - amelyet éppen a növényi és állati maradványok ismerete alapján állítottak fel -, hogy földünk történetének ókora, pontosabban a kőkorszak óta egészen a mai napig a víz és szárazföld eloszlása nagyjában nem változott meg, vagyis az összefüggő szárazföld-tömegek már akkor is az északi féltekén voltak. Csak emlékeznünk kell arra, amit az emlősök eredetére vonatkozólag mondottunk, miszerint az emlősök első megjelenésének idejében, a föld ókora és középkora között, a triászban, Indiából még földhíd vezetett Afrikába, amely időközben az Indiai-óceánba merült.

A növény- és állatvilágnak - így az emlősöknek is - az északi nagy szárazföldeken lehetett az őshazája, oly területeken tehát, melyek minden ismert földkéregformáció kétharmadán át többé-kevésbé változatlanul maradtak fenn a jelenkorig. Régebben az volt a tudományos felfogás, hogy itt a létért való küzdelemben különösen megedzett, terjeszkedésre fölötte alkalmas formák alakultak, és ezek a sarkvidékről állandóan sugároztak, szivárogtak az egyenlítő felé; így beszéltek a szervezeteknek a sarkvidékről való meneküléséről, melyet egész természetesen a földkéreg lassú lehűlésével hoztak kapcsolatba. Ma azonban már kétségbe nem vonható, bár még meg nem magyarázott jégkorszak, ezt az egyszerű elképzelést lehetetlenné teszi, főkép akkor, ha ily lehűlési periódusokat nemcsak a harmadkor és jelenkor közt, hanem a föld ókorának (paleozoikum) végén is feltételezünk. Mai felfogásunk szerint az állandóan egymást követő elterjedési hullámok hajtották, szorították a növény- és állatformákat az északi sarkról az egyenlítő felé, sőt még azon túl is; és ezt nem külső okok idézték elő, hanem az a létért való küzdelemben kifejlett belső terjeszkedési erejükből kifolyóan történt. Ezt a belső erőt bizonyítja az a tapasztalati tény, hogy a szárazföldekről, kontinensekről származó alakok rövidesen elnyomják az elkülönült szigetformákat, ha velük találkoznak, amint azt behurcolt gyógynövényeknél, állati élősködőknél, a verébnél, a vándorpatkánynál és házinyúlnál gyakran megfigyelték. Nagy szárazföldek lakói közt ugyanis sokkal elkeseredettebb harc folyik a létért, mint valamely sziget sokkal kisebb számú lakói közt; azokat az állatokat és növényeket, melyek ily kemény iskolába jártak, az állandó küzdelem jobban megacélozta és erősebben fegyverezte fel új területek meghódítására.

Ha tehát a különböző földperiódusokban az állatokat és növényeket nem a földkéreg lassú lehűlésének külső kényszere hajtotta északról délre, hanem valamilyen belső kényszer - harcban edzett formáknak aktív törekvése további terjeszkedésre -, úgy ez a terjeszkedés nem állhatott meg a tropusokban, hanem még délebbre folytatódott, addig, amíg a földhidak vezettek. Csak oda nem juthattak tehát újabb és újabb vándorcsapatok, ahová földhidak - a tenger emelkedése vagy a földnek süllyedése következtében - nem vezettek.

Így egyszerre érthető, hogy a legfélreesőbb szárazföldeken és szigeteken, ha egyáltalán vannak emlősök, ezek - mint más jelek is bizonyítják - régibb eredetűek és a fejlődés alacsonyabb fokán állnak. A Csendes-óceán szigetein - ha csak Ausztráliához és Újguineához nem csatlakoznak - emlősök egyáltalán nincsenek, csak sertések és kutyák, melyek az emberrel kerültek oda. Hasonlóképpen az ősrégi Újzeeland kontinensen sincsenek emlősök, hacsak nem akarjuk elhinni azt a kósza hírt, amely szerint az ottani forró forrásoknál egy vidraszerű (tán helyesebben: csőrös emlős?) - a bennszülöttek nyelvén a woitoteke-nek nevezett - állat él. Sclater, angol szisztematikus, aki először próbálta az állatföldrajz elemeit összefoglalni, ezeket a területeket ornithogaea-nak (madárföld) nevezte el, minthogy a fejlődés legmagasabb fokán álló lakói e területnek a madarak.

Az általános szabály alól mindenesetre kivételek a tengeri és légi emlősök, melyek vagy egészen függetlenek a szárazföldtől, mint a cetek és szirénák, vagy legalább is kevésbé függnek tőle, mint az úszólábúak és a denevérek, mert táplálékukat más közegben, a tengerben vagy a levegőben keresik és találják. A cetek elterjedését egyáltalán nem lehet kapcsolatba hozni az állatföldrajzi szárazföldbirodalmakkal és a szirénákról csak annyit mondhatunk, hogy az Atlanti- és Indiai-óceán tropikus partjain élnek. Már az úszólábúak és a denevérek inkább függnek a nagy szárazföldektől és szigeteiktől, s így földrajzi elterjedésük kötött, ámde közelről sem oly mértékben, mint ahogy azt a következőkben a többi emlősrendre vonatkozóan vázolni fogjuk. Kivételes helyzetük már abból is kitűnik, hogy füles fókák Újzeeland partjait is látogatják és denevérek nemcsak Újzeelandon, hanem a Csendes-óceán szigetein is vannak.

Az ornithogaea után a következő állatföldrajzi fokon Ausztrália és Újguinea áll, a hozzátartozó kisebb szigetekkel együtt, ahol az emlősök közül egereken kívül csak kloakás és erszényes állatokat találunk, tehát a legősibb emlősöket, azokat, melyek a fejlődés legalacsonyabb fokán állanak. Ezt a birodalmat, az ornithogaeával együtt notogaea-nak nevezzük.

Hogy az állatföldrajzi felosztást folytathassuk, meg kell ismerkednünk az átmeneti területek fogalmával. Az indo-ausztráliai vagy ausztromaláji átmeneti terület Újguineától nyugatra, a Szunda- és Molukka-szigeteken át bezáróan Celebeszig terjed, ahol még egy erszényes nem (genus) él. Wallace, az angol állatgeográfus az egymáshoz oly közel fekvő Borneo- és Celebes-szigetek közt határvonalat húz, mely élesen elválasztja egymástól az indiai és ausztráliai állatvilágot; Weber Miksa, az amsterdami emlős búvár a Wallace-féle vonal fogalmát újabban módosítja, és azt mondja, hogy a határon túl újabb átmeneti terület fekszik, amelyben, nyugatról keletre haladva mind kevesebb az ázsiai és mind több az ausztráliai állat.

Minthogy Dél-Amerikában is élnek erszényes állatok, azért mind általánosabbá válik az a felfogás, hogy Ausztrália valaha összefüggött azzal a Dél-Amerikával, mely neogaea néven újabb állatföldrajzi birodalmat alkot. Igaz azonban, hogy az újabban felfedezett Caenolestes kivételével csak erszényes patkányokat (Didelphiidae) találunk Dél-Amerikában, ezek pedig oly erszényes családhoz tartoznak, amely valaha Európában és Észak-Amerikában is élt. Mégis, mivel csak harmadsorban, tehát a földkéreg újkorában találjuk őket Európában és Észak-Amerikában, természetesnek találjuk, hogy ezek délről vándoroltak be Dél-Amerikába, ahonnan később az Egyesült-Államokba is eljutottak. Egyébként Dél-Amerika emlős világa igen gazdag, benne a félmajmok és rovarevők kivételével, minden rend képviselve van. Ha nem is egyezik meg az ó- és újvilág faunája, bizonyos hasonlóság, párhuzamosság mégis van közöttük, nevezetesen a majmok, ragadozók, rágcsálók, patások, különböző alakokban bár, de mindkét világrészben egyaránt előfordulnak. Vogt Károly szerint így van ez már a föld újkorának kezdete, az eocén óta, és ez csak úgy értelmezhető, hogy az emlősök a fentemlített északi őshazából egy északi összekötő szárazföldön át vándoroltak Amerikába s itt aztán önállóan és függetlenül fejlődtek tovább. Észak-Amerikát több ízben lepte el ily bevándorlási áradat, melyek közül az utolsók már nem érték el Dél-Amerikát; így magyarázható, hogy bár a Panama-szoros összeköti Amerika északi és déli részét, állatviláguk mégis lényegesen különböző. Az utolsó bevándorlás nyomai világosan kimutathatók, amennyiben a bevándorlók leszármazottainak legközelebbi rokonait Észak-Európában és Ázsiában is megtaláljuk; ilyenek a bölény, jávorszarvas, wapiti szarvas, havasi kecske, a rettentő vagy szürke medve (grizzly), baribál, róka és farkas, mormota és mások.

Míg Amerika állatvilága szerves kapcsolatban van Európa faunájával, addig az Antillák teljesen önálló állatföldrajzi területet alkotnak, éppen emlőseikre való tekintettel. Már Trinidad szigetén, mely az Orinoko területe előtt fekszik, s nincs messzebb a kontinenstől, mint Anglia Európától, feltűnő a különbség: a majmok, ragadozók, foghíjasok teljesen hiányzanak, ellenben az Antillákon (Kuba) - és csakis itt - egy sajátságos rovarevő nem (Solenodon) él. Hasonlókép a csodálatos nagy kúszópatkányok (Capromys) csakis az Antillákon fordulnak elő.

Észak-Amerika már beletartozik abba az óriási, összefüggő, már többször említett szárazföldtömegbe, mely az északi saroktól az egyenlítőig és azon túl terjed, s amelyet újabban sarki birodalom, arktogaea néven foglalnak össze. Itt találjuk a szárazföldi állatoknak, így az emlősöknek is főzömét. Minden rendet (ordo) megtalálunk itt, kivéve az erszényes- és csőrös emlősöket; ennélfogva a sarki birodalmat a magasabb rendű emlősök őshazájának kell tekintenünk. Természetes azonban, hogy ennek az óriási területnek különböző részeiben többé-kevésbbé mélyreható különbségek észlelhetők s ezért az arktogaeát, az emlősökre vonatkozóan is, négy tartományra osztjuk:

1. Holarktikus tartomány, melybe egyrészt Eurasia - azaz Európa és a vele éghajlatban, állat- és növényvilágban megegyező Észak- és Közép-Ázsia egészen Japánig - másrészt Észak-Amerika tartozik; ezek szerint a holartikus régió két altartományra: a palaearktikus (észak-óvilági) és nearktikus (észak-újvilági) subregióra oszlik. Minthogy ezt a nagy területet, egy tartományba foglaljuk össze, feleslegessé vált a régebben felvett cirkumpoláris (sarkkörüli) tartomány, melynek határa az északi sarkkör volna; a tartománynak két altartományra osztása teljesen jogosult, még ha az ó- és újvilágban uralkodó hasonlóságokat, párhuzamosságokat figyelembe is vesszük. Hisz igen sok család közösen előfordul mind a palaearktikus, mind a nearktikus altartományban, azonban más nemeket és fajokat alkotva. Így a rovarevők közül a cickány és vakondok; a ragadozók közül a valódi hiúz, farkas és róka, a medve, a tengeri vidra, a torkos rozsomák, borz, a tulajdonképpeni nyest és menyét; az úszólábúak közül a rozmár; a rágcsálók közül a pofazacskós mókus, mormota, ürge, a hód, a pocok, lemming, ugróegér, pocoknyúl és nyúl. A patások közül a bölény, kecskeantilóp, a vadjuh és szarvas különösen feltűnővé teszik, hogy a két altartomány egy felsőbb egységet alkot. Ezzel szemben a kecskék, minthogy csak az óvilágban élnek, jogosulttá teszik a két altartomány megkülönböztetését; hasonlókép a szarvasfélék közül a mosuszállatok csak Kelet-Ázsiában élnek, viszont a csodálatos villásszarvú antilopok, melyek a rendszerben egész különálló helyet foglalnak el, csak Észak-Amerika nyugati részén fordulnak elő. Tulajdonképpeni sertés az újvilágban nincs, helyettesíti azonban a pekari. A rágcsálók közül csak óvilágiak - palearktikusak - a pele-félék, a tulajdonképpeni hörcsögök, az ugróegerek és a lófejű egerek; a ragadozók közül a mosómedvék újvilágiak, a macskamedvék óvilágiak.

Mindkét altartományhoz egy-egy átmeneti tartomány csatlakozik, kevert állatvilággal: a nearktikushoz a szonóri átmeneti tartomány (nevét Szonorától, Mexikó legészaknyugatibb államától kapta), mely összekötő kapocs Észak- és Dél-Amerika között, tehát teljesen más állatföldrajzi tartományhoz, a neogaeához vezet; a palearktikus altartományhoz a mediterrán (földközi-tengeri) átmeneti tartomány csatlakozik, Európát Afrikával köti össze, vagyis az arktogaea két tartományát: a holoarktikusat az aethiopiaival.

A szonóri átmeneti tartomány, állatvilága alapján, már határozottan a délamerikai (neogaea) birodalomhoz tartozik és még sem szabad csak Észak-Amerika legdélibb részeit és Közép-Amerikát értenünk alatta, mert hiszen már az északi szélesség 43°-nál, New Yorktól északra kezdődik és Kanadába is benyúlik. A nearktikus altartományból így valóban kevés marad s ebből láthatjuk azt is, hogy az állatföldrajzban általában milyen nehéz tiszta fogalmakhoz jutni. Kétségtelen, hogy délamerikai alakok ily magas szélességi fokra is felhúzódnak; így például a puma, mosómedve, skunk stb. Másrészt azonban éppen emlőstörténeti fontos okok követelik, hogy Dél-Amerikát, mint önálló állatföldrajzi birodalmat (neogaea) tárgyaljuk.

Nagyon messze vezetne, ha a mai mediterrán átmeneti tartomány jelentőségéről a földtörténeti mult megvilágításában akarnánk valamelyes képet adni, vagy ha méltatni akarnánk azt a fontos szerepet, melyet a jelent megelőző földperiódusban, a harmadkorban éppen az emlősvilág kialakításában és elosztásában játszott. Csak megemlítjük, hogy a Földközi-tengert valaha földhidak szelték át s csak természetes, hogy ezeken a szárazföldi állatok átvándoroltak. A sok lelőhely közül csak kettőt említünk: harmadkori emlős maradványok tömegét találták Pikermiben, Athén és Marathon között és a Siwalik dombokban, a Himalaja déli lábánál; ez azt bizonyítja, hogy Afrika emlősvilágát, emberszabású majmait, antilopokban való gazdagságát és óriási zsiráfjait, elefántjait, orrszarvúit és vizilovait Európából és Ázsiából kapta; feltételezzük, hogy a meleg harmadkort követő jégkorszak, a hideg űzte ezeket a meleget szerető állatokat Európából és Indából a forró megkímélt Afrikába. Hogy az állatok ily nagy vándorlásokra is képesek, azt a Hemitragus vadkecskenem elterjedése bizonyítja, melynek két faja Indiában, egy faja Arábiában él.

Ma a mediterrán átmeneti tartomány - melyhez Dél-Európa, Afrikának a Szaharától északra eső része Afganisztánig és egész Elő-Ázsia is Beludzsisztánig tartozik - az állatvilágnak elég tarka képét mutatja. Európa, Afrika és Ázsia (India) - állatföldrajzi elnevezés szerint a holartikus, az aethiopiai és a keleti (orientális) tartomány - állatai találkoznak itt. A többi között itt él egy olyan majom is, mely Észak-Afrikából még Gibraltárra (Európa) is elterjedt (igaz, ott most már mesterségesen tartják fenn), a farkatlan magót, a keletázsiai, helyesebben indiai makakó-családból. Viszont és hasonlóképpen a gímszarvas legdélibb előfordulását az Atlasz vidékén (ma már csak a paratölgyerdőkben, Tunisz és Algir határán) találjuk, ahol ez az állat oroszlánok, leopárdok és csíkos hiénák között él. Az európai és az afrikai szarvasterületek között mindössze csak Szardiniában él egy törpe (szigetlakó) szarvasfaj. A sörényes juh - az egyedüli afrikai vadjuh, legközelebbi rokona a Szardiniában és Korzikában élő mufflon - Tuniszban és Tripoliszban a tehénantiloppal és mendeszantiloppal (Bubolis, Addax) találkozik, melyeknek rokonai, a többi antilopok Afrikában, a Szaharától délre élnek. Ezzel szemben az antilopok családjába tartozó gazellák tulajdonképpeni hazája a mediterrán tartomány sivatagjai és steppéi; a dámszarvas (másik ritka faj Perzsiában) hazája ugyanitt az erdőkben, a beozárkecske hazája pedig a hegységekben van. Más vadkecskék, zergék Spanyolországban és a Sinai félszigeten fordulnak elő; vadjuhok Észak-Afrikán kívül Szardinia és Korzika szigetén és egész Elő-Ázsiában is élnek egészen az Indus vidékéig. Afrikából egy ichneumonfaj egész Spanyolországig hatolt, sőt egy petymeg- (Genetta) faj Franciaországig is előnyomult; keleten a sárga, belsőázsiai vadszamár egész Turkesztánig és Transzkaspiáig hatol a mediterrán tartományba. Valóban gazdag emlősvilág: minden határból valami. Lydekker a mediterrán átmeneti tartományt önálló tartománynak szeretné venni; ezáltal sem válnék azonban egységesebbé.

2. Négerföldi (aethiopiai) tartomány, azaz Afrika a Szaharától délre. Ettől a tartománytól nem vitatható el bizonyos egységesség. Hisz ennek a tartománynak vannak a legtökéletesebb határai, mert a széles északafrikai sivatagöv olyan határ, akár az Indiai- vagy Atlanti-óceán és egy hasonló - az életre kedvezőtlen - sáv húzódik Arábián és Ázsián át is. Igaz ugyan, hogy a Szahara, kőzeteinek tanusága szerint, régtől fogva - részben a legrégibb kőszénkorszak óta - mint szárazföld emelkedik ki a tengerből, tehát ép oly régi szárazföld, mint Afrika többi része. Mégis pusztasága és növényekben való szegénysége miatt épp úgy akadályozta az állatvilág elterjedését, mint a tenger; különben hogy lehetne megérteni azt, hogy - az alakok egyformaságából és közeli rokonságából ítélve - Afrika állatvilágát Indiából kapta, mint ahogy azt az előbb már megemlített Siwalik-dombok gazdag harmadkori lelőhelye is bizonyítja.

A csimpánzok, páviánok, orrszarvúak és vízilovak, a zebrák, zsiráfok, bivalyok, antilopok, stb., mind Ázsiából vándoroltak be, s a mai Nílus-völgyén húzódtak délre. Itt tág terük volt a továbbfejlődésre, az új területen számos új faj keletkezett; így alakult ki az a fölötte gazdag, nagyszerű emlősvilág, melyet - a ráktérítőtől délre - Közép- és Dél-Afrikában annyira csodálunk, de amelyet "kultúránkkal" ugyanannyira veszélyeztetünk, sőt részben már ki is pusztítottunk. Valóban, Afrika ma hű képe egy jelenig megmaradt harmadkornak, vagyis olyan, mint amilyen hazánk is lehetett ebben az elmúlt földperiodusban, amikor még nálunk is jóval melegebben sütött a nap.

Éppen az emlősfauna gazdagsága a négerföldi tartományt legrövidebben azokkal az alakokkal jellemezhetjük, amelyek hiányoznak; ilyenek elsősorban a medvék és szarvasok. Nehezen érthető, hogy miért nem találták meg az Afrikába vezető útat. Igaz, hogy medvéket - az ajakos medvéket (Melursus) kivéve - Elő-Indiában sem találunk, de annál több ott a szarvas; könnyebb megérteni azt, hogy a vadkecskék és vadjuhok is hiányzanak - kivéve egy abessziniai zergét és egy délarábiai félkecskét - mert a kecskék és juhok a magas hegységek állatai, tehát nehéz elgondolni, hogy forró mélyföldeken hosszasabban vándoroltak volna.

Egyébként feltűnő bizonyos párhuzamosság, hasonlóság Indiával, az orientális régióval, ami várható is jól indokolt feltevésünk alapján. Afrikában csimpánzok és gorillák, Indiában az orangutang, hasonlókép kacskakezű majmok (Colobus) - karcsú majmok (Semnopithecus), makákók, páviánok - nagyszakállú makákók (Vetulus). Az ősi félmajmok közül a nyugatafrikai potto (Perodicticus) és medvemaki (Arctocebus) nemek élénken emlékeztetnek az indiai lajhármakira. A felsorolt adatok világosan szemléltetik az emlősállatok elterjedésére vonatkozó ama felfogásunkat, hogy a földtörténetileg mindig fiatalabb formáknak egymást követő elterjedési hullámai következtében, a legidősebb alakokat mindig a legtávolabbi területeken találjuk. Ugyanez a párhuzamosság feltűnően ismétlődik az indiai kancsilok (Meminna, Tragulus) és nyugatafrikai patkányok (Hyaemoschus) közt; jellemző, hogy ez utóbbit Dorcatherium néven előbb ismerték, mint ásatag állatot a rajnamenti és francia miocén (középharmadkor) korból és csak később találták meg, mint élő Hyaemoschus-t. Ez a - legtágabb értelemben - szarvasféle állatka Afrikában egészen egyedül áll, míg az előbb említett két félmajomhoz a Galago csatlakozik, mely egészen a keleti partokig előfordul. Ettől eltekintve, Nyugat-Afrikára fölötte jellemző a három fentemlített ősrégi emlős, mely az egyébként itt található állatvilággal nem igen áll összhangban; ezért jogosult, hogy Reichenow berlini ornitológus egy nyugatafrikai - a Guineai-öböl körül fekvő - erdőstartományról beszél.

Kizárólag Afrikában élő rovarevő állatok, az orrmányos cickányok (Macroscelides, Rhynchocyon), továbbá az aranyosszőrű vakondok (Chrysochloris), melyek közeli kapcsolatot mutatnak a Madagaszkár-szigetén elterjedt tanrek-kel (Centetes); Afrika sajátja még a Potamogale is, mely szorosabban szintén csak Madagaszkár Geogale nemével függ össze; a Potamogale csodálatos víziállat, oldalt összenyomott evezőfarokkal, mely zápfogainak háromcsúcsú (tritubercularis) alakjával a legrégibb emlősállatokra - a krétakori emlősökre - utal. Polamogale is csak a nyugatafrikai erdős tartományban fordul elő.

A ragadozók elterjedése is párhuzamos Afrika és India között. Így a cibetmacska-félék (Viverridae) közül a cibetmacskának (Viverra) és az ichneumon-nak (Herpestes) mind Afrikában, mind Indiában élnek megfelelő fajai, a petymegek (Genetta) ellenben kizárólag Afrika állatai. Csak egy, a többitől elütő alak, a Poiana él a Guineai-öbölben, Fernando Po szigetén, melynek legközelebbi, csak nehezen megkülönböztethető rokona a tigrispetymeg (Prionodon) Hátsóindiában található. Ez az eset is éles világítást vet azokra az állatföldrajzi vonatkozásokra, melyek a nyugatafrikai erdőöv és a keleti tartomány - nevezetesen annak maláji altartománya között - fennállnak. Másrészt Nyugat-Afrikában, de keletre egészen a Nyassza-földig található a tisztára indiai pálmasodróknak (Paradoxurus) egy már külsőleg is erősen különböző tagja, a nandinia, melyet testének felépítése alapján sok tekintetben a legprimitívebb, a fejlődés legalacsonyabb fokán álló ragadozónak tartanak. Végül a hiénaszerű ragadozók közül Afrikát kettő jellemzi és pedig a cibethiéna (Proteles) - mely a csíkoshiéna és cibetmacska között áll - és a tarka hiénakutya, egy hiénakülsejű vadkutyaféle, mely falkákban vadászik a nagy patásállatokra.

A valódi repülőmókusokat Afrikában a hozzájuk közel álló pikkelyesfarkú mókusok (Anomaluridae) helyettesítik, melyeknek farktövén két sor szarupikkely van. Valódi hörcsögök nincsenek Afrikában, de ott él a hörcsögök családjához igen közel álló sörényes patkány (Lophiomys). A kizárólag délafrikai nyúlegeret (Pedetes) külseje után az ugróegerek (Dipodidae) családjába tartozónak nézhetnék, holott az utóbbiak csak Afrika mediterrán vidékein élnek; fogazatuk és más bélyegük alapján a pikkelyesfarkú mókusok mellé sorolják őket, de van olyan rendszertani író is, aki a sülalakúak csoportjába (Hystricomorpha) osztja be. A bojtosfarkú sülök (Atheura) jó példái annak, hogy a nyugatafrikai fajok alig különböznek a nekik megfelelő hátsóindiai fajoktól. A csalipatkányok (Octodontidae) családjánál a hódpatkányhoz hasonló nádi patkány (Thryonomys) tisztára aethiopiai, összes rokona azonban Dél-Amerikában él. Ilyen rokona a hódpatkány, melyet a szűcsök nutria néven ismernek. A csalipatkányok ilynemű elterjedése arra a gondolatra vezettek, hogy Dél-Afrikát és Dél-Amerikát valaha egy délsarki szárazföld - az Antarktika - kötötte össze egymással. A föltevés azonban, legalább a rágcsálókat tekintve, fölösleges, hiszen az Arktogaeában ásatag állapotban találták őket, tehát valószínű, hogy onnan származtak tovább.

Ugyanezt elmondhatjuk a foghíjasoknál is, melyek Weber szerint is három önálló rendre oszlanak; ezek közül tisztára négerföldiek a földi malacok (Tubulidentata) és négerföldi és orientálisok a pikkelyes állatok (Pholidota); ez utóbbiaknak megfelelő párhuzamos alakjaik élnek Afrikában és Indiában. Az afrikai elefántnak is megvan az indiai megfelelője. A páratlan ujjú patások közül az orrszarvú és a lovak között találunk párhuzamba állítható fajokat; így Afrikában zebrák és szürke vadszamarak, Indiában sárga vadszamarak és valódi őslovak élnek. A párosujjú patások közül a négerföldi és a keleti tartomány sertései és szarvasmarhái között már mélyreható különbségek vannak. Az antilopok nagy és alakokban oly gazdag csoportjában párhuzamosságról szó sincs: Indiában csak kevés képviselőjük van, Afrikában azonban az alakoknak oly gazdagságával találkozunk, mely, mint már említettük, a harmadkor patásállatokban való gazdagságára emlékeztet. A víziló ma kizárólag négerföldi, a történelmi időkben azonban még a Nílus alsó folyásának vidékén élt és ásatagon még messzebb is előfordul. Ugyanígy vagyunk a zsiráffal és ásatag rokonaival is, melyekhez még Afrika legújabb szenzációja, az ásatag világ élő képviselője, az okapi, csatlakozik. A kicsiny és rejtélyes Hyracoidea rend mormotaszerű külsejével és orrszarvúszerű csontrendszerével négerföldi, csak egyetlen faja terjedt el Szíriáig.

3. A madagaszkári tartományba csakis Madagaszkár szigete és a hozzátartozó kisebb Mauritius, Réunion, Rodriguez, Sechelles és Comora szigetek tartoznak. Mégis szükséges, hogy ezt a kis szigettartományt teljesen önállónak és az óvilág nagy állattartományaival egyenlő értékűnek tekintsük, mert egész állatvilága, különösen ami az emlősöket illeti, teljesen sajátságos. A szomszédos Afrika gazdag patásvilágából csak egy folyami disznót találunk itt; a víziló újra kihalt. Bizonyos, hogy mind a folyami disznó, mind a víziló átúszott ide Afrikából, amikor a kontinens és Madagaszkár közt elterülő, ma 1800 méter mély tenger még csak keskeny, sekély tengerszoros volt; ez a harmadkor vége felé, a pliocénben, vagy a pleistocénben történhetett. A négerföldnek minden későbbi, vagy a vizet kerülő és rosszabbul úszó bevándorlottja ettől a területtől el volt vágva. Régibb emlősök ellenben, így elsősorban a félmajmok, Madagaszkár szigetén elhatárolt területre találtak, ahol mai napig egyedül uralkodnak és ahol a nemeknek és fajoknak éppoly gazdagságára tehettek szert, mint a patásállatok Afrikában. Madagaszkár a félmajmok hazája, úgy, miként Ausztrália az erszényes állatoké; máshol csak elszórtan fordulnak elő. Madagaszkár szigetén a félmajmoknak több faja él, mint a többi emlősrendeknek együttvéve. A ragadozók közül csak cibetmacska-félék (Viverridae) élnek itt, melyek ősi, a fejlődés alacsony fokán álló alakok. Egyik nemüket (Eupleres) kezdetben rovarevőnek tartották, és az egyetlen itt élő nagyobb ragadozó, a fossza (Cryptoprocta) átmeneti alak a macskához macska-koponyával és macska-fogazattal, de cibetmacska lábakkal. Hasonlókép a sörtéssünök (Centetes) primitív sünök, melyeknek fogazata az erszényesekre utal. A sziget rágcsálói is, hörcsögszerű egerek, kizárólag Madagaszkár állatai.

Madagaszkár kicsiny, de önálló szárazföld, akárcsak Újzéland, ámde ennél sokkal fiatalabb; ilyen szempontból inkább az Antillákhoz hasonló. A rovarevők régi emlősrendjében a madagaszkári sörtés-sünök legközelebbi rokonai az Antillákban élő patkányvakondok-félék.

4. Indiai vagy orientális (keleti) tartomány. Minthogy a négerföldi tartomány emlősvilága sok tekintetben képmása és leszármazottja az indiai tartomány emlős faunájának, és erről az előbbivel kapcsolatban oly sok szó esett, a lehető legszűkebbre szabhatjuk mondani valónkat. Az indiai tartomány azonban nemcsak a négerföldivel áll szoros kapcsolatban, hanem széles területen érintkezik a holartikus tartománnyal is, ennek déli határa - a Himalája-hegység - révén. De összeköttetésben van az ausztrália-maláji átmeneti birodalom szétdarabolt szárazföldjének maradványaival, a földsüllyedés és beszakadások útján keletkezett szigetekkel is. Határai tehát elmosódtak és ezért - jóllehet állatvilága gazdag, - igen kevés olyan emlősállata van, mely kizárólagos sajátja. Ilyen ugyanis csak három van: a repülő maki, melyet mint külön rendet is (Dermoptera) szokás tárgyalni és ez esetben a denevérek és rovarevők között foglalnak helyet; a megnyult arcorrú, egyébként azonban mókus külsejű rovarevők családja a mókuscickányfélék (Tupajidae); végül a sajátságos kétkarmú félmajmok (Tarsiidae); mindkét utóbbi család egész kicsiny csoport, egy-két nemmel vagy fajjal. Mind a három csoport alakjai igen elütő, régi alakok, melyek főképpen a hátsóindiai-maláji altartományban élnek és amelyek az általános állatföldrajzi feltevésünknek - elméletünknek - megfelelően, az északi hazából beáramló elterjedési hullámok legtávolabbi végéhez tartoznak. Még fokozottabb mértékben érvényes ez a tapíroknak egymástól messze elszórt elterjedésére, melyek egyrészt az új birodalomhoz (neogaea) tartozó Dél- és Közép-Amerikában, másrészt az indiai birodalom hátsóindiai-maláji altartományában élnek. Általában, az orientális tartományra jellemző egyéb nemeket is mindinkább itt, mint az előindiai altartományban találjuk. Ilyenek: az orang-utan, a gibbonok, a nagyorrú majmok, a karcsú majmok, a lajhármaki, a karcsú lóri, a legtöbb előforduló kis ragadozó, a szarvasfélék közül a muntyákszarvasok és kancsilok. A medvék és szarvasok, melyek az aethiopiai tartománnyal ellentétben a keleti tartományra jellemzők, nagyjában egyenletesen oszlanak el az elő- és hátsóindiai altartományban; mind a két emlőscsoport a Himaláján át és északkelet felé összeköti az orientális tartományt a holarktikussal. Hasonlókép a félkecskék délarábiai fajukkal összekötik az orientális tartományt az aethiopiaival. A párosujjú patások közül a sertések és szarvasmarhák - a babirussza és a celbeszi ánoa eltérő nemeit kivéve - formákban igen gazdagok. Az antilopok ellenben messze hátramaradnak Afrika alakbősége mögött, viszont itt találjuk a csodálatos négyszarvú antilópokat.

Miután nagyjában megrajzoltuk az emlősök elterjedésének külső határvonalait, rajzoljuk meg az állatföldrajzi megfigyelések számára legkisebb egységnek, a sokat vitatott speciesnek vagy fajnak körvonalát. Úgy látszik, hogy az emlőstanban is számíthatunk ennek a rendszertani egységnek egész határozott földrajzi tartalmával; legalább is ezt vallja Matschie Pál, a berlini múzeum emlősgyüjteményének néhai kezelője. Matschie szerint az emlősállat függvénye szűkebb hazájának és ezen azt érti, hogy az emlősállat legfinomabb kialakulásában, hogy úgy mondjam, utolsó átformálódásában függ a környezetétől, külső életkörülményeitől, melyek a földfelület minden természetesen elhatárolt részein mások. Ebből következik, hogy Matschie a vízválasztóknak és az általuk elválasztott önálló folyamrendszereknek a fajképződésben alapvető fontosságot tulajdonít.

Ezek a kutatások még csak a kezdet kezdetén állnak és a dolog természetében rejlik, hogy tulajdonképpen csak akkor szabadna végérvényes ítéletet mondani, amikor már az egész emlősvilágot ebből a szempontból átdolgozták. Annyit azonban már ma is mondhatunk: azoknak az időknek örökre vége, amikor valamely emlősbőrre azt írták "Délafrika", vagy éppen "Afrika". Hiszen a modern rendszertan 1878 óta a megkülönböztethető emlősfajok számát 2000-ről 7000-re emelte! Ehhez csatlakozik még 4500 ásatag faj is. Nem tévedünk, ha feltesszük, hogy a legkisebb rendszertani-földrajzi egységre, a fajokra való hasadás, bár ugyanannak a törvénynek is van alávetve, a különböző emlősfajoknál különbözően - gyengébben vagy erősebben, elmosódottan vagy világosan - domborodik ki, a szerint, hogy ezek a formák mennyire hajlanak a változásokra. Így például mondhatjuk, hogy a tehénantilopok sokkal könnyebben megkülönböztethetők egymástól, mint a zöld cerkófmajmok és a zöld páviánok.

Azt is el kell fogadnunk, hogy az emlősfajok keletkezésében különböző okok játszanak közre. Ha egy magashegységben több főfolyónak forrása egymáshoz közel fekszik, akkor az ott élő magashegységi emlősök egymástól alig fognak különbözni, ellenben nagy különbséget találhatunk alföldekkel elválasztott magashegység-tömbökben, még ha egy és ugyanazon folyam vízrendszeréhez tartoznak is. Neumann Oszkár újabban ismét rámutatott arra, hogy ahol Abesszinia déli részén, a Hauasnak és a Kék-Nílusnak forrásvidékén mind a két folyó mellékfolyói keletről nyugatra egymáshoz közelednek, sőt egyesek össze is kötik a két folyót egymással, ott a Nílus és Hauas vízrendszerében bizonyára ugyanazokat az emlősformákat találjuk. Másrészt nagy folyamok elterjedési határokat alkotnak kicsiny emlősök számára, például a déloroszországi Dnyeper elválasztja a közönséges ürgét a gyöngyös ürgétől, a Duna a magyar földi kutyát a szerémségitől. Ahol az idők folyamán a föld képe megváltozott, ahol folyók megváltoztatták medrüket, áttörések több folyó vízrendszerét egyesítették (Kongó, Zambézi), másokat pedig utólag elválasztottak, ott természetesen, az emlősök elterjedésének és fajképződésének viszonyai elmosódottak és bonyolultak. Így van ez Németország nyugati folyamrendszereinél (Rajna, Weser, Elba) és ez az oka, hogy a német emlősvilág nem adja oly világos példáját a vízválasztó-szabálynak, mint az afrikai emlősfauna.

Annyi azonban bizonyos, hogy a közgyüjtemények sem hasznavehetetlen lomtárak, mint sokan gondolják, és a sokat támadott rendszertani munka nemcsak a vizsgálati módszerek folytonos tökéletesedését vonja maga után, hanem ismereteinket is gyarapítja és pedig oly módon, hogy abból mélyebb megismerés is fakadhat; végeredményben pedig ez minden tudomány végső célja.

Végezetül az áttekintés megkönnyítésére, álljon itt az emlősök osztályának általunk követett rendszere; ugyanitt adjuk az egyes alosztályok rövid jellemzését is, melyet később nem ismétlünk; a rendszer a következő:

I. alosztály: Egyhüvelyűek (Monodelphia)

Erszénycsontjaik nincsenek; az alsó állkapocs szögletnyulványa (processus angularis) - ha van - nem befelé hajlott; a két agyféltekét a kérges test (corpus callosum) köti össze egymással; hüvelyük egyszerű, a kettősség legfeljebb nyomokban jelentkezik; magzatuk méhlepénnyel fejlődik, emlőjük van; erszényük nincs.

Öregrend: Főemlősök (Primates) (1. és 2. rend)

1. rend: Majmok (Simiae)

2. rend: Félmajmok (Prosimiae)

Öregrend: Patás állatok (Ungulata) (3.-tól 7. rendig)

3. rend: Párosujjú patás állatok (Artiodactyla)

4. rend: Páratlanujjú patás állatok (Perissodactyla)

5. rend: Talponjáró emlősök(Hyracoidea)

6. rend: Szirénák (Sirenia)

7. rend: Ormányos emlősök (Proboscidea)

8. rend: Cetek (Cetacea)

9. rend: Ragadozó emlősök (Carnivora)

10. rend: Úszólábú emlősök (Pinnipedia)

11. rend: Rágcsáló emlősök (Rodentia)

12. rend: Újvilági foghíjas emlősök (Xenarthra)

13. rend: Pikkelyes vagy óvilági foghíjas emlősök (Pholidota)

14. rend: Csövesfogú emlősök (Tubulidentata)

15. rend: Denevérek (Chiroptera)

16. rend: Rovarevő emlősök (Insectivora)

II. alosztály: Kéthüvelyűek (Didelphia)

Erszénycsontjaik vannak; az alsó állkapocs szögletnyujtványa (Proc. angularis) jellemzően befelé hajlott; az agyféltekék között kérges test nincs; hüvelyük kettős; a magzat rendesen méhlepény nélkül fejlődik, de kivételesen méhlepény is található; emlőjük, erszényük van.

17. rend: Erszényes emlősök (Marsupialia)

III. alosztály: Madárhüvelyűek (Ornithodelphia)

Erszénycsontjuk van; külön hollóorrcsontjuk van; lapockájuk síma, a tüske hiányzik; külön hüvelyük nincs; az emésztés, kiválasztás és ivarszervek közös kivezetője a kloaka; tojásrakó emlősök; emlőjük nincs, a tejmirigyek egyenként szájadzanak az úgynevezett szoptató mezőre.

18. rend: Kloakás emlősök (Monotremata)

 

---