- elbeszélések -

TARTALOM

A bogárevő
Az égszínkék kendő
Ai
Flört
A posztmodern után
Öntudat
Széthulló világ
Manifesto

E-mail: bernaath@freemail.hu

A nyár a megszokott képét mutatta: tombolt a forróság. Az egész városban mindent szürke por lepett és a járdák repedéseiben lassan megolvadt a kátrány.

A tér sarkán egy középkorú férfi ácsorgott és a téren játszó gyerekeket nézte nagy figyelemmel. Három fiú és egy lány; nyolc-tíz év körüli volt mindegyikük. Iskolai egyenruhában voltak, kivéve a kislányt, aki piros ruhát, hófehér blúzt és harisnyát viselt. Szőke fürtjei a reneszánsz falfestmények angyalkáihoz tették hasonlatossá.

"Bogi!" - kiáltották a fiúk, mikor feléje gurult a labda és ő nevetve szaladt érte. Magas, csilingelő hangja visszhangzott a házak között, ahogy egyszer csak felsikoltott: "hú, mekkora bogár!"

A gyerekek köréje gyűltek és leguggolva nézték a néznivalót. A játszótéri ivókút tövében fekete bogár hűsölt.

"Jó nagy" - állapította meg az egyik fiú. Az arcán valami különös iszony tükröződött.

"Nem is olyan nagy - mondta egy másik. - Tavaly nyáron a sátorozáson egy háromszor ekkora mászott be a sátorba. Apa a papucsával ütötte agyon."

A többiek nem nagyon ügyeltek rá, ezért még hozzátette: "és belül sárga volt." Erre mind fintorogni kezdtek.

"Gyerekek" - szólalt meg egy idegen hang a fejük fölött. Mintha valami rosszban sántikálnának, azonnal felpattantak a kút mellől; ismeretlen férfi állt mögöttük.

"Gyerekek - kezdte az újra -, mit csináltok itt?"

"Semmit" - mondták néhányan, aztán a lányka a cipője orrával a bogárra mutatott: "csak ezt nézzük."

"Ó!" - hajolt közelebb az idegen. Az állatot látva kedve támadt egy kis tréfához. "Szóval itt nem csak inni lehet, hanem enni is?"

Szavait ijedt csend fogadta. A gyerekek először azt hitték, rosszul értettek valamit.

"Enni? - kérdezte az egyik fiú. - Mit akar a bácsi enni?"

"Ezt a bogarat, ni" - mondta az. Közben azt is elgondolta, miként szedhetné rá a gyerekeket s milyen arcot vágnának azok, ha úgy hinnék: valóban bogarat eszik.

"Úgysem tetszik merni" - mondta Boglárka.

A férfi elképzelte, milyen környezetben él egy ilyen állat. Valószínűleg visszataszító dolgokkal táplálkozik. A bogár mégis hihetetlenül tisztának látszott. Mint egy nemes anyagokból munkált csodálatos ékszer.

Az idegen megpróbálta elkapni a kislány tekintetét, de ő, a többiekkel együtt a csillogó, fekete testet nézte.

"Nézz rám!" - kérlelte magában a férfi, de nem történt semmi. Akkor a kezébe fogta a bogarat és az arcához emelte. A tágra nyílt szempárok rámeredtek, az apró, fekete lábak pedig vadul tempózni kezdtek a levegőben. Egy percig mindenki mozdulatlanul állt.

"Na?" - kérdezte a fiú, aki először unta meg a csendet.

És az ismeretlen férfi, akit soha nem láttak azelőtt, minden további nélkül a szájához vonta a szintén ismeretlen bogarat és bekapta azt.

"Fúj!" - kiáltották a gyerekek kórusban.

Az idegen elégedett vigyorral az arcán nézte undorukat. Közben azzal volt elfoglalva, hogy úgy tegyen, mint aki rág. A bogarat ide-oda terelgette a szájában, hogy csöpp kis életét megtartsa.

És az izgága kis lábak nem nyugodtak.

"Hagyjátok, nem is ette meg" - mondta Boglárka. A fiúk még mindig ámulattal bámulták a férfit.

"Még a szájában van" - győzködte a lány a többieket, de senki sem figyelt rá.

A férfi nyelvével szorosan az alsó fogsora alá szorította a bogarat és néhány további látványos rágó mozdulatot tett, mintha küszködnie kellene az anyaggal, ami nyilván alapos őrlést kíván. Közben az apró végtagok csiklandozták az ínyét. Aztán nyelve egyetlen lökésével átsöpörte a bogarat szája jobb oldalára és fogai enyhe szorításával gyakorlatilag satuba fogta. Bizonytalan volt benne, hogy milyen erővel nyomhatja anélkül, hogy szétpréselné. Szinte már hallotta a csúnya reccsenést. Aztán ráébredt, hogy a szájüreg bizony nagyon finom műszer; a fehér zománc épp csak megcsikordult a fekete kitinen.

Most, hogy vendégét biztonságosan elhelyezte és nyelve szabadon mozoghatott, résnyire nyitott ajkakkal már beszélni is tudott.

"Nem, Boglárka - mondta -, nincs a számban."

A lány, hogy az idegen a nevén szólította, elvesztette határozottságát. Egy pillanatig farkasszemet néztek.

Ekkor egy testes asszonyság lépett ki az egyik szomszédos ház sötét kapualjából és a kezét rázva feléjük indult.

"Maga - kiáltotta -, maga mocskos alak! Takarodjék innen! Láttam, mire tanítja őket!"

A férfi előbb két lépést hátrált, aztán futásnak eredt. Csak a sarkon túl állt meg, hogy letörölje homlokáról a verejtéket. Rögtön eszébe jutott, hogy elengedje a bogarat, de már nem találta. A megalázottság keserű szájízétől pedig sehogy sem tudott szabadulni.

Az esemény napjára ugyan nem emlékszem, de minthogy semmi okom sem lenne azt eltitkolni s ennek még a látszatát is kerülni szándékozom, egyszerűen azt mondom: szerdán történt.

Az biztos, hogy a Nap téren kezdődött az egész, legalábbis én most ott kezdem.

Tehát abban a tisztázatlan pillanatban összesen két alak tartózkodott a téren: az egyik egy torzonborz, rosszarcú férfi volt, a másik az én Szonjám. Szonja legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy egészen vörös hajú, épp olyan vörös, mint az a Sharleen nevű színésznő, ha mond ez valamit. Hozzá még karcsú és magas, szóval feltűnő jelenség.

Én a tér másik sarkában álltam, egy telefonfülkében, ráadásul félig-meddig háttal, így biztos voltam benne, hogy ők nem vesznek észre. Mert bizony, mi tagadás, amennyire csak tehettem, kitekertem a nyakam és jó alaposan szemügyre vettem őket. E közben nem igazán tudtam a telefonbeszélgetésre figyelni és Ildikó, akivel éppen társalogtam, meg is jegyezte: "hívj vissza, ha már fölébredtél!" Ildikó egy másik ismerősöm, akivel elég jóban vagyok, de nem úgy, mint Szonjával, például sose mondanám azt, hogy "az én Ildikóm". Egyébként ennek az egésznek semmi köze a történethez.

Szóval, éppen letettem a telefonkagylót és a gyanús eset lehetséges következményeit vettem számba, mikor hirtelen az eszembe jutott, hogy Szonja reggeli közben említette: találkozója van ma egy távoli, idősebb rokonával s megvizsgálva az idegent ebből a szempontból, nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy ez a különös ember egyszerűen Szonja valamelyik réglátott bácsikája. Úgy döntöttem, nem megyek oda hozzájuk, hanem egy kis utcán gyorsan hazafelé veszem az irányt. Útközben, ama nagy jóindulattól vezérelvén, mit rendesen csak ünnepnapokon érez az ember és szinte kizárólag a nagy általánosságban vett emberiség és sosem egyes tagjai iránt, kiket nyomorúságos valójukban saját kezével érinthetne meg, megszántam egy szegény ördögöt a templom előtt és a markába nyomtam egy ötvenest. A tekintete úgy összezavarodott, mintha nem is ezért állt volna oda kora reggel hajlott háttal a torony tövibe, rongyos ruhában és mosdatlan arccal, hanem legalábbis valamelyik miniszter becses leányának nagyszabású esküvőjén való részvétel miatt, mit el nem mulaszthatott volt, lévén ő a vőlegény. Persze, láttam, hogy koldus az istenadta s mint ilyen, a legkisebb mértékben sem lehet érintett egyik miniszter leányának esküvőjében sem, ha ugyan van bármelyiknek az egyik, vagy a másik. Ezért bátorkodtam pár pillanatig zavarodottságának okát fürkészni, mire végül önmaga volt szíves rávezetni, a következőképpen: "megbocsásson uraságod, hogy egy ilyen magamfajta alak s az alatt, hogy magamfajta, élve a gondolat szabadságával, nem ugyanazt értem, mit az ön tiszteletreméltó személye érthetne s talán bizony ért, zavarni merészkedik megszólításával a nyilvános színen, de mit gondol, ki vagyok én, hogy azt hiszi, szó nélkül tűröm ezt a megaláztatást, ha mégoly ártatlannak és akaratlannak látszik is?"

Én magam már akkor bántam hirtelen és meggondolatlan jóindulatomat, mikor az idegen férfi a gondolat szabadságára hivatkozott - mivel ugyan teljes egészében egyetértek, azzal a feltétlen kiegészítéssel, hogy mindenki tartsa meg a véleményét magának -, mégis végighallgattam egész dörgedelmét. "Ember - válaszoltam gyorsan -, a nyelv csak eszköz: mondja érthetően, mit akar?" Az eszemadta erre olyat nevetett, hogy az már szinte röhögés volt s azt mondta: "uraságod az egyetlen mondatból, mit tőlem hallott s mit tökéletesen megérteni ilyen, vagy olyan okból alkalmatlan volt, azt szűrte le magának, hogy én képtelen vagyok ezt a közlési formát maradéktalanul birtokolni és használni?" Ezekre a szavakra a fejembe tolult a vér és a lábam is igen remegni kezdett a dühtől, így fordulhatott elő az, hogy az emberem cipőjénél heverő kis csomagba rúgtam. No, nem nagyot, mivelhogy nem szándékosan értem én hozzá, de azért belerúgtam. A kisöreg előbb elsápadt, majd kihúzta magát és komoly hangon azt mondta: "na látja, ezért vagyok én itt, ez az én portékám, de ezt ugyan meg nem kapja egy ötvenesért!" Azzal zsebre vágta a pénzt. Szemügyre vettem a csomagot, aztán, mivel fogalmam sem volt, mi lehet benne, rákérdeztem: "mi van benne?" Azt mondja erre ez az akasztófavirág, hogy az ördög a kisujját a többivel együtt akárhová tegye: "az égszínkék kendő".

*

Egy romos, nagy és vén házban sok minden megeshet, főleg ha még lakják, amint én lakom az én romos, nagy és vén házamat. Jó színhely ez minden mesébe illő esetnek (noha nem történt itt soha semmi) s talán ezért váltam itt olyan hiszékeny és csodára éhes emberré, hogy akármi jöttment idegen szavának teljes mértékben hitelt adok és minél hihetetlenebb a történet, annál inkább szeretnék hinni benne. Mondanom sem kell, hogy megvettem az égszínkék kendőt, pontosabban a csomagot, mit éjfél előtt nem volt szabad kibontanom, igazodva a széltoló öreg utasításaihoz, miket el nem mulasztott a lelkemre kötni, amúgy búcsú gyanánt. Aki kinevetne ostobaságomért, az nyugodt szívvel tegye, hiszen nevettem én is eleget, miközben kezemben a csomaggal hazafelé bandukoltam. Hanem ahogy közeledett az éjfél, egyben a csodát is közeledni éreztem s az izgalom úrrá lett rajtam, mint valami gyermeken. Az már igaz, hogy több dologban hasonlítok rájuk, mintsem azt szeretném.

Tíz óra tájban egészen közelről kezdtem vizsgálgatni a szóban forgó csomagot. Ebben csak az zavart meg, hogy közben hazaérkezett Szonja és őt bizony fogadni illett. Rendszerint bekukucskált a szobaajtón, megrázta vörös fürtjeit és azt kérdezte: "na, ki várt rám?" Az én szövegem az volt: "a ház népe epekedve várta úrnőjét." Akkor belépett és megcsókolt. "Mi ez?" - kérdezte a csomagra mutatva. Úgy örültem, hogy egyből észrevette, majd' kiugrottam a bőrömből s nevetve mondtam: "az égszínkék kendő, mi más? Neked vettem." Kerekre nyíló szemekkel nézett rám, mintha nem tudná, komolyan beszélek-e? "Vagy úgy, az égszínkék kendő!" - és kacagni kezdett, ami ebben a helyzetben még érthető lett volna, de engem éppenséggel bántott. És törékeny kezével máris nyúlt a csomag felé.

"Ne!" - kiáltottam fel, de olyan erővel, hogy az utána beálló csend egészen borzasztó volt. Tudtam, hogy Szonja mérlegel: érdemes-e pityeregni? Súgva mondtam még egyszer: "ne!" Nem sírt.

"A csomagot csak éjfél után bonthatjuk fel" - magyaráztam halálos komolysággal, de ez már sok volt. "Nem hiszem el, hogy egy ostoba játék miatt képes voltál elrontani az estémet!" - tört ki.

Ezúttal én nem tudtam megítélni, hogy valóban haragszik-e?

"Megyek aludni" - mondta és ebből láttam, hogy tényleg megsértődött, hiszen egyébként két óra körül úgy kellett az ágyba parancsolni.

Szerencsére fiatal pároknál az ilyen komolytalan viszály gyorsan elmúlik, mert rövid úton térdre kényszeríti őket a testük.

Mikor visszaültem a csomag elé, tíz perccel múlt tizenegy. Szonja tüntetőleg nem tartott velem; ez nem tetszett, de mit tehettem? Tudtam, hogy nem alszik, hát vártam az éjfélt és vártam őt.

A lelketlen fogaskerekek megmakacsolták magukat; nincs óra, mi valaha lassabban járt volna, mint az enyém akkor. A nyitott ablakon a szobába lépett a sötétség és az asztalig osont. Az asztalon a lámpa, alatta feküdt a csomag és benne valami csoda várt nagy türelemmel.

Megpróbáltam elképzelni az égszínkék kendőt, de csak egyet tudhattam róla biztosan, hogy kék, mint az ég. Ez persze elég is lenne. Hiszen az ég mindig másképp kék, hol sötétebb és felhős, hol világosabb és ragyogó, egyszóval változó színű. És ez a csoda, hogy ez a kendő nem csupán kék. Égszínkék! Hogyan létezhet, létezik-e egyáltalán? Természetesen nem létezhet. De éppen ezért volt olyan érdekes, hogy karnyújtásnyira tőlem ott hevert a csomag és benne állítólag ott volt a kendő.

"Valami van benne" - mondtam az éjszakának. Eszembe jutott az öreg, aki már rég az igazak álmát aludta, ha ugyan alhatta valaha az ő álmukat. "Mégis inkább rajtam mulat" - gondoltam egyre többször, ahogy közelgett az éjfél. És gondolhattam elégszer, mert nem látszott elérkezni az idő. Voltaképpen ki elégedett az idővel? Nem ismerek senki olyat.

"Még negyed óra" - mondtam, de nem hallotta senki. Benéztem a hálószobába: Szonja aludt. Ezzel meglepett. "Valóban lehetetlen lenne?" - baljós csönd volt.

Ő talán tudja, hogy becsaptak. Én még nem.

Visszatértem az asztalhoz, hogy megtudjam végre az igazságot. Az órát néztem. Az utolsó percek már nem voltak olyan lassúak. Éjfél után fél perccel kibontottam a csomagot. Egy kendő volt benne, de nem volt égszínkék színű. Még csak kék sem. Fekete volt, mint a korom. Egy egyszerű fekete vászonkendő!

Igen. Egy darabig vizsgálgattam, aztán becsuktam a szemem és a fejemet az asztalra fektettem. Szégyen? Csalódás? Csak azért nem, mert elnyomott az álom. Vagy valami más, hiszen akad számos hasonló állapot. Aztán a kezemmel levertem egy elfeledett vizespoharat: erre ébredtem. Viszonylag gyorsan magamhoz tértem. A nyálam az asztalra folyt, a kendő pedig a lábamnál feküdt, a földön. Vigasztalan látványt nyújthattam.

Összeszedtem a csomagolópapírt, fogtam a poharat és a kendőt és a konyhába mentem. Teavizet tettem föl, de aztán meggondoltam magam. A kendőt a mosogatóba raktam és elégettem. Kinyitottam a csapot és néztem, hogy tűnik el a hamu a lefolyóban.

Amikor befeküdtem Szonja mellé, a szeme álomból félálomba fordult és azt kérdezte: "mi van a kendővel, édes?" Csodálkoztam, hogy ezzel foglalkozik és bosszús is voltam. "A kendő fekete volt" - mondtam. Erre a fejére húzta a takarót, úgy felelt: "na és? Hiszen éjszaka van. Az ég fekete!"

Egy pillanatig úgy éreztem, megőrülök! Hogy lehettem ennyire vak? Hogy nem láttam éppen ezt a színt? Fekete!

Ezek után természetesen nem jött álom a szememre, hánykolódtam egész éjszaka. Ugyanott tartottam, mint a legelején.

*

Sokat gondolkodtam azon, mi mindent ronthattam el az életemben, hogy ilyen mesékre vevő vagyok?

Azzal, hogy a kendő feketének mutatta magát, minden bizonytalanná vált az életemben. Tudtam, hogy ezt az ügyet így vagy úgy, de le kell zárnom.

Napok teltek el. Órákat sétáltam a városban, hogy megleljem a kisöreget, akit persze soha többé nem láttam a templom előtt. Feladtam egy újsághirdetést is, de csak titokban, jeligével, mert nem akartam, hogy Szonja véletlenül megtudja, milyen mértékben foglalkoztat az ügy. Így is gyakran szóvá tette, hogy szétszórt vagyok. "Mi van veled? Miért nem borotválkoztál?" - kérdezgette. "Rossz napom volt."

"Ha engem kérdezel, mostanában minden nap rossz napod van" - mondta és ez olyan igaz volt, hogy kis híján sírva fakadtam.

Egy nap arra kértem Szonját, hogy jöjjön velem. "Találkozzunk a közelben, a Nap téren, ahol azzal a bácsikáddal randevúztál a minap" - javasoltam. Rám nézett és azt mondta: "nem, végül nem találkoztunk. És különben sem tudom, hol van a Nap tér." Csak bámultam rá. "Egyébként egész napra be vagyok táblázva, nincs egyetlen szabad percem se."

"Nahát" - sóhajtottam. Már nem érdekelt, mit mond.

Aznap későn értem haza. Végigjártam a környék étkezdéit és kocsmáit. Pocsék este volt. Szonja először nem szólt hozzám. Aztán meg üvöltött. Szenvedélyesen. Az arca épp olyan vörös volt, mint a haja. Igen, minden elmúlik egyszer.

Reméltem, hogy a dolgok még rendbe jöhetnek. Ugyanakkor menekültem a szavak elől. Esténként, hogy ne legyek annyit otthon, hosszú sétákat tettem a környéken és közben azon törtem a fejem, hogy miképpen is kellene megszólalnom.

Egyik este arra gondoltam, hogy eladom a házat. De még ahhoz sem volt bátorságom, hogy az egészet becsületesen végiggondoljam. "Kibékülünk" - mondtam magamban. Vettem a sarki üzletben egy üveg bort és hazafelé indultam. Ahogy átvágtam a téren, egy férfiba botlottam.

Ő volt az!

"Bocsásson meg" - mondta. Én elkaptam a karját és megszorítottam, mire feljajdult: "mit akar? Nincs semmim!" Valamit a földre ejtett. Közelebb hajoltam. Suttogva beszéltem: "mi ez a csomag magánál? Talán az égszínkék kendő?"

"Maga ezt nem értheti! Ostoba gyerekek veszik. Nekem is élnem kell valamiből..." - nyüszítette rémült arccal. "Megveszem" - közöltem, mire tátva maradt a szája. A kezébe nyomtam egy csomó pénzt és a hónom alá vágtam a csomagot. Nem köszöntem, egyből futni kezdtem. Gyorsan hazaértem, de a bort útközben elejtettem. Nem érdekelt.

Kár volt sietnem, még volt egy óra éjfélig. Az asztalhoz ültem. A torkom kiszáradt, a fülem zúgott. "Hazaért végre a kis csavargó?" - kérdezte Szonja a hátam mögül. "Most ne zavarj!" - mordultam rá. Többé nem szólt hozzám.

Az arcomon könnyek folytak. Nem tudtam: miért? Ültem és kibámultam az ablakon. Sötétség volt. Feketeség. Micsoda éjszaka!

Vártam. Az idő nehezen mozdult. De már ismertem ezt az érzést. Még örültem is neki. Nagyon örültem. Az élet szépnek tűnt. "Most minden rendbe jön" - mondtam fennhangon.

Eljött az éjfél, mint valami várva várt vendég. Szent óra. Ha ugyan nem átkozott! Kibontottam a csomagot. Benne volt a kendő. Szakasztott mása az előzőnek. Fekete!

Akkor olyan boldog voltam, mint soha azelőtt. Úgy éreztem, hogy az egész világ velem ujjong.

És az égszínkék kendővel letöröltem az arcomat.

A folyosó beláthatatlanul hosszúnak tűnt, az ember szinte azt hihette, a vége a végtelenbe vész. A kövezetét fekete-fehér műkőlapból rakták. Olyan volt, mint egy rossz arányú sakktábla. A falak kétoldalt vállmagasságig penészzöld csempeburkolatot kaptak, fölötte egyszerű mészfesték fedte őket. Fertőtlenítőszer szaga áradt mindenből. Tisztaság volt.

Ahogy beléptem a terembe, bizonytalan érzésem támadt. Mintha egyedül lennék az egész épületben. Aztán megláttam két alakot a helyiség egyik, irattartó szekrényekkel leválasztott zugában. Két nővérke állt egy asztal mellett; mindkettőt nagyon csinosnak találtam.

"Ezek ketten éppen olyanok, mint Fujishima Kosuke ismert alakjai a Taiho Shichau Zo-ból" - gondoltam, amikor a közelükbe értem.

"Elnézést - mondtam -, önök pontosan úgy festenek egymás mellett, mintha a Taiho Shichau Zo-ból léptek volna ki."

A két nő összenézett, aztán az egyik szó nélkül sarkon fordult, mire a másik elnevette magát.

"Nem akartam megbántani" - biccentettem a távolodó nővérke felé.

"Tudja, mi az érdekes? - fordult hozzám a másik. - Hogy ma ön a második, aki ezt mondja."

"Akkor lehet benne valami, nem gondolja? - kérdeztem. - Hogy hívják?"

"Urusei."

"Mint Urusei Yatsura!" - gondoltam, de ezt a megjegyzést már nem engedtem meg magamnak.

A nővérke hivatalosabb hangnemre váltott és a rend kedvéért kétszer is ellenőrizte az adataimat.

"Reggelizett?" - kérdezte aztán.

"Igen."

A két lepényre, a kaviárra, a szilvalekvárra gondoltam, meg a bálnahús-salátára, amit reggel befaltam. "Bőségesen."

"Ivott is eleget?"

"Igen, ittam" - feleltem.

"Akkor töltse ki ezt az űrlapot" - mondta és átnyújtott egy papírdarabot. "Ott a toll" - mutatott az asztalra, majd magamra hagyott.

A kérdőív főként az általános egészségi állapotra vonatkozó kérdéseket tartalmazott. Válaszként "igen"-t vagy "nem"-et kellett aláhúzni.

Volt-e magas lázzal járó betegségem az elmúlt egy évben? Nem. Volt-e fogkezelésem? Nem. Jártam-e külföldön az elmúlt három évben? Nem. Aztán: volt-e külföldi szexuális partnerem egy éven belül? Nem. Volt-e homoszexuális kapcsolatom? Nem.

Az utolsó kérdéseknél a nővérkék újra megjelentek a terem sarkában és várakozón néztek.

Aztán az, amelyikkel beszélőviszonyban voltam, mellém lépett és átvette a papírt.

"Beviszem a doktornőnek" - mondta és menet közben szemérmetlenül olvasni kezdte az utolsó sorokat.

Utána kiáltottam: "mire számít, kisasszony?" Nem reagált. Percekre magamra maradtam, aztán az egyik ajtó kinyílt és ismét ő jelent meg.

"A doktornő várja" - jelentette.

Feltápászkodtam az asztal mellől.

Az orvosi szoba kicsi volt, a berendezése régi, de tiszta. Az ügyeletes orvos és Urusei már az ablaknál álltak és beszélgettek.

"Jó reggelt kívánok" - mondtam, mire a doktornő hellyel kínált, a nővér pedig elhagyta a szobát. A doktornő egy középkorú, festett hajú asszony volt. A külseje alapján nem gondoltam volna, hogy tanult ember.

"A válaszaiból kiderül, hogy egészségesnek tartja magát - kezdte. - Most megmérem a vérnyomását."

Nyári ingben voltam, de följebb kellett tűrnöm az ujját a bal karomon. A bőrömön számos friss karmolás nyoma tűnt elő.

"A sövényt nyírtam tegnap" - mondtam és ez igaz volt. Nem, mintha bármi köze lett volna hozzá, mégis kellemetlenül éreztem magam ez előtt az idegen asszony előtt. Izzadni kezdtem.

"A vérnyomása rendben van" - mondta az szemrebbenés nélkül és feljegyezte az adatokat a kartonomra. "Egészségügyi panasza van?"

"Nincs."

"Evett, ivott?"

"Igen."

"Előbb megvizsgálják a vérét, aztán mehet a véradásra. Csak egy tűszúrás."

Alig vártam, hogy szabaduljak a levegőtlen kis szobából. A vérvizsgálat nem volt hosszabb két percnél. Az ujjam hegyébe szúrtak és egy kis műszerrel ellenőrizték a véremet. Minden rendben volt.

A véradás maga egy sokablakos, napos teremben zajlott. A helyiségben körös-körül magas ágyak sorakoztak, oldalukon kihajtható kartámaszokkal; mindegyik fekhely egyforma zöld vászonnal volt letakarva. Az ágyak töviben kis zsámoly állt, ez segítette a fellépést. A terem közepén egy asztalka mellett Urusei nővér várakozott. Mikor megpillantott, kedvesen rám mosolygott és azt kérdezte: "melyik karból?"

Jobb kezes lévén az aznap még befejezendő rajzok miatt csak a bal kar jöhetett szóba. "A balból."

"Akkor erre az ágyra szíveskedjék feküdni."

Lefeküdtem és megpróbáltam a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. A lábam lelógott.

"Legyen szíves, uram" - mondta Urusei, mire kinyújtottam a karom a támaszra. A nővér először egy erős gumiszíjat húzott a felkaromra az ing alá. Miután nagy erővel szorosra húzta és rögzítette, megfogta a kézfejemet, a könyökhajlatba pedig vattával valami hideg folyadékot dörzsölt. Most láttam csak, hogy sebészkesztyűt visel.

A vénám nem nagyon látszott. "Mennyit ivott ma?" - kérdezte, miközben mutatóujjával a szúrás helyét kereste.

"Egy teát reggel, egy kávét is, meg itt egy pohár limonádét" - feleltem.

Ahogy feküdtem kiterítve, éreztem, hogy bal kezemen az ujjaim megremegnek. Odapillantottam és láttam, hogy a gyűrűsujjam erőtlen, de szabályos rángásba kezdett. Leszorítottam a zöld vászonra és arra gondoltam, mennyire kellemetlen lenne számomra, ha ez a nő ijedtnek találna. Erőszakkal lelassítottam a lélegzetemet s éreztem, hogy a pulzusom is lassul.

"Szorítsa ökölbe a tenyerét" - mondta Urusei és a következő pillanatban már szúrt is. A vaskos tű beszaladt a bőr alá. A nővér egy ragtapasszal erősítette az alkaromhoz. Arra gondoltam: "vajon élvezi?"

"Pumpáljon" - közölte az újabb utasítást és leült mellém. Köhintettem egyet, hogy felmérjem, nem remeg-e a hangom, majd megszólaltam: "gondolom, sokszor teszi naponta."

"Mit?"

"Úgy értem, sok a véradó."

"Nem. Pumpáljon."

Erre nem mondhattam semmit, letettem arról, hogy beszélgessünk. Néztem a mennyezetet és az égboltra gondoltam. A szabad területekre északon. Milyen lenne a mezőn hanyattfeküdni és szótlanul elvérezni? Közben érezném a cseresznyefák virágillatát. Vagy a sót a tengernél ... nyáron Hokkaidóban ... Urusei eljönne velem? Lecsukódott a szemem.

"Jól érzi magát?"

Felnéztem rá. "Igen, köszönöm; csak képtelenségeken töröm a fejem" - feleltem.

"Mindjárt végzünk."

Talán azt hitte, hogy bátorításra van szükségem, ezért mondta. Alig egy perc múlva lerántotta a bőrömről a ragtapaszt és kihúzta a tűt. Kis csomó vattát nyomott a sebre. "Tíz percig szorítsa erősen!"

Felültem és jobb mutatóujjamat a vattára nyomtam. Pár percig üldögéltem még az ágy szélén, aztán lekászálódtam.

"Az első teremben kap enni és inni - mondta Urusei nővér. - Köszönjük a segítségét, viszontlátásra."

Valahogy rosszul esett ez a végletekig személytelen búcsú. Persze teljesen érthető. Közben az ajtón egy alacsony férfi lépett be.

"Viszontlátásra" - mondtam és megkerestem az első termet. Itt aztán választhattam néhány étel és ital közül. Tésztát kértem és teát, de valahogy ehhez sem volt kedvem. Útravalóul még a kezembe nyomtak egy doboz csokoládét. A kapuban odaadtam egy fiatalasszonynak, aki értetlenül rám mosolygott.

"Köszönöm."

Az utcán és a metrón már nem volt olyan sok járókelő, mint reggel. Mikor az állomástól rövid séta után elértem a házunkat, eszembe jutott, hogy nincs mit ebédelnem. A közeli piac felé vettem az irányt és megnéztem, mennyi pénz van nálam. Elég volt. Vettem jégbe hűtött szójababtúrót, meg tengeri keszeget és angolnát. Sokat akartam enni, hogy mielőbb pótoljam az elvesztegetett energiát. Mire hazaértem, már tizenegy óra is elmúlt.

A házunk egy kis kert köré épített közönséges földszintes faház. Öt szobája van; azért öt, mert négyen voltunk a családban, mikor épült, egy helyiség pedig lakótérnek készült. Mivel a szüleink két éve Kobéba költöztek, a húgomnak meg itt kellett befejeznie az iskolát, mi ketten itt maradtunk. Ő és én most ketten lakjuk a házat.

Apám hét cseresznyefát ültetett a kertbe annakidején. Kettőt azóta ki kellett vágni, mert a koronájuk túl terebélyesre nőtt és megbolygatták a tetőt, de most, virágzás idején a maradék öt is gyönyörűvé varázsolta a kertünket. A teraszon ebédeltem.

Ebéd után azonnal munkához láttam. Jól haladtam vele, valamiért az egész könnyű szórakozásnak tűnt. Aztán, mire eljött a szokásos teázás ideje, kifulladtam. Ezt a hirtelen jött gyengeséget a reggeli tortúra számlájára írtam és lefeküdtem a beárnyékolt szobában.

A melegben teljesen elálmosodtam, talán el is aludtam. Sok idő telt el, mikor valami nesz felriasztott. Mintha beszélgetés lenne. Aztán már tudtam, mi az.

A húgom reggel említette, hogy egy iskolatársát meghívta hozzánk; este együtt mennek színházba. A neve talán Macsie.

*

Virágok borították a cseresznyefákat és a virágok illata betöltötte a teret. A kert olyan volt, mint egy zárt világ. Számtalan árnyalatú zöld és egyetlen fehér uralta, mintha más színek gyengének bizonyultak volna ahhoz, hogy betörjenek a kerítéstől határolt részre.

"Nincs még egy olyan szín, mint a fehér" - mondta Macsie.

"Macsie, Macsie - gondoltam -, honnan ismerős ez a név?"

"Igen" - mondtam.

A lány a kezébe vett egy marék szirmot; az elhullott fehér levélkék puha rétegben borították a köveket. Aztán felemelte a karját és a szélbe tartotta a tenyerét.

"Nincs annyi szín semmi másban, mint a fehérben egyedül" - mondta átszellemült arccal.

"Igaz lehet" - feleltem és az arcát néztem. "Miért nem láttam még soha?" - töprengtem. "A húgom nem hozza ide a barátnőit."

"... nemesebb, mint a többi és a nyitottságot jelenti minden irányba" - folytatta a lány.

Bár késő délután volt, erősen sütött a nap. A szokatlan melegben lassan izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon.

"Macsie kisasszony - szólítottam meg és kissé meghajoltam -, a fehéren kívül más színek nem is érdeklik?"

Tréfának vette a kérdésemet és válasz helyett elmosolyodott.

"Ön festőművész?" - kérdezte aztán.

"Igen, az vagyok."

"Ó! De nem bántottam meg?"

Egy pillanatig a tekintetét fürkésztem. "Ugyan mivel?"

"Ezzel a sok butasággal, amit összehordtam."

"Nem butaság" - ellenkeztem. Nem akartam azt mondani, hogy javarészt oda sem figyeltem. Tulajdonképpen fizikai jelenléte vonta el a figyelmemet arról, amit fejtegetett.

A kerti asztalon vizeskancsó állt poharakkal. Odaléptem és nyugodt mozdulatokkal zöld citromot vágtam a jeges vízbe.

"Megkínálhatom?" - kérdeztem és a számban összefutott a nyál.

Mintha habozott volna; ekkor az ajtóban megjelent Joyo húgom törékeny alakja. "Induljunk" - kiáltotta vendégünk felé; nekem csak intett egyet és már el is tűnt a szemünk elől.

"Mennem kell, lekéssük az előadást" - mondta Macsie, mintegy még az előző kérdésre utalva.

"Ugye eljön még hozzánk máskor is?" - kérdeztem, vagy inkább kérleltem túlzott érzelemmel a hangomban.

"Összesen tíz perce ismerem."

Azt gondoltam: "talán azt hiszi, a szeretője akarok lenni? Különben ahhoz is elég tízpercnyi ismeretség."

Egy pár pillanatig szótlanul néztük egymást.

"Ha a húga hív, eljövök" - mondta végül.

"Megígérhetem" - feleltem és mérhetetlen elégedettséget éreztem.

"Akkor a viszontlátásra, sensei!"

Ahogy elment, a kertet lezáró kőfal túloldaláról még hosszan hallottam a nevetését. Az pedig, hogy - noha nyilván ugratásból - így nevezett, csak növelte önbizalmamat.

Bűvös név: Macsie. Talán Kavabata Jaszunaritól ismerős? Talán bizony tőle.

*

Este sokáig fennmaradtam. Macsie körül járt az eszem. Ahogy felidéztem, szépséges és okos arca egyre inkább elbűvölt, csodás nyakának csodás emléke óráról-órára növelte bennem a vágyat. Kedvem támadt megszerezni őt.

"Meddig tarthat a színház? - gondolkodtam. - Melyik darabot nézik meg? Az Épp a szerelemért címűt? De jó!"

Még aznap beszélni akartam Joyóval, hogy mielőbb hívja meg hozzánk barátnőjét.

Türelmetlenül vártam, hogy testvérem hazaérjen, aztán, ahogy hallottam, hogy a szobájában van, bekopogtam hozzá.

"Joyo!"

Nem jött válasz, ezért kissé hangosabban újra kopogtattam. Ekkor odabent halkan megszólalt a Kawaii shojo kezdetű dal, ami a mi egyezményes jelünk volt. Azt jelentette, húgom nincs egyedül. Szótlanul visszakotródtam a szobámba.

*

Egyszer régen valami szomorú dolog történhetett a családunkban. Miért ült anyám arcán mindig ugyanaz a szomorúság? S miként lehet, hogy egész gyermekkoromból a leginkább az maradt meg bennem, amikor apám így szólt hozzám: "hol vannak a húgaid?"

"Egy testvérem van." Hol a titok? Egy kistestvérünk meghalt volna? Nincs róla fénykép, a sírját sem láttam. Meg sem született?

Nem emlékszem semmire. És kevés vagyok hozzá, hogy meg merjem kérdezni. Talán akkor, ha mind elutaznánk Kobéba. Joyo is.

*

A húgom korán kelt. Mire reggel felöltözködtem, már az asztalnál ült és sült tojásgyümölcsöt, meg mézes süteményt evett. Szétnéztem a nappaliban, de semmi árulkodó jelet nem találtam arra vonatkozólag, hogy kivel töltötte az éjszakát.

"Gyere - mondta -, neked is készítettem reggelit."

"Akkor miért nem vártál meg vele?" - kérdeztem elég támadóan.

"Ne haragudj, sietek."

A hangjában nem volt sem harag, sem sértettség. De hiányzott belőle minden tisztelet is.

"Annyira nem siethetsz, még fel sem vagy öltözve rendesen" - feleltem. Helyet foglaltam vele szemben és forró teát töltöttem egy csészébe.

Észrevettem, hogy a jobb keze piros, mintha megütötte volna. Kérdőn néztem rá, mire csak annyit mondott: "nem fáj."

"Az a fontos. És milyen volt az előadás?"

"Jó. Ez a darab mindig tetszik."

"Remek." Nem tudtam, hogy térjek a lényegre. Raktam egy kis süteményt a tányéromra és majszolni kezdtem. Joyo a maga részéről láthatóan befejezte a reggelit.

"Kérlek - mondtam, mikor felállt -, kérlek, add át üdvözletemet a barátnődnek."

"Üdvözletedet?" - kérdezett vissza csodálkozva. Zavarban voltam.

"Ha meghívnád, mondjuk holnapra, nagyon hálás lennék" - nyögtem ki.

Joyo nem volt túl boldog. "Ez olyan kellemetlen nekem - mondta -, miért nem hívod meg magad?"

"Ha te hívod, eljön. Kérlek."

"Hány órára?"

"Az mindegy" - feleltem. Valóban nem gondolkoztam még ezen.

"Akkor ötre" - javasolta és én jónak találtam az ötletet. Még nem este, de kis híján már az.

"Köszönöm" - mondtam és most már tényleg nekiláttam a reggelinek.

Délelőtt másra sem gondoltam, csak a másnapra. Macsie nem fog nemet mondani a húgomnak, ebben biztos voltam.

Képtelen voltam a festésre koncentrálni. Helyette bekapcsoltam a régi detektoros rádiót a szobámban és slágereket hallgattam órákon keresztül. Mikor ráakadtam a kora reggel kihordott újságra s azt is csak nemtörődöm módon átlapoztam, már tudtam, hogy szerelmes vagyok.

Azzal együtt, hogy ezt felismertem, azt is be kellett látnom, hogy végtelenül féltékeny vagyok. A kellemes érzések mellett a nyugtalanság is helyet követelt magának a szívemben és délutánra már kifejezetten ideges voltam.

Két órakor megálltam Joyo szobájának ajtaja előtt és rövid hezitálás után benyitottam. Azelőtt sosem tettem volna ilyet, de most nem érdekelt a korrektség.

Rend volt a szobában, de az ágy nem volt bevetve. Úgy látszik, valóban sietett. Vagy valami más oka volt? De mi?

Az ágyhoz léptem, lehajoltam és befúrtam az arcom a párnába. Bódítóan hatott rám a fiatal test beivódott illata, a lenyomat, amit a száraz anyag szívott magába az élő, selymes bőrből.

Benéztem a szekrénybe; csak a húgom ruháit találtam benne. Az íróasztalhoz érve ismét megtorpantam, de csak egy pillanatra. A fiókokban számtalan levelet találtam, meg füzeteket, amiben Joyo rajzai voltak, egész ügyes próbálkozások. Arra, hogy Macsie valaha itt járt volna, nem utalt semmi.

Mindent visszaraktam a helyére, elrendeztem az ágyneműt is úgy, ahogy volt és becsuktam magam mögött az ajtót. Ahogy a nappali felé tartottam, nyílt a bejárati ajtó és húgom lépett be, az oldalán pedig nem más, mint Macsie.

Először szinte köszönni sem tudtam, annyira a másnapi találkozás reményében éltem. Egy darabig hebegtem-habogtam, aztán Joyo kivezetett minket a teraszra és úgy intézte, hogy kettesben maradjak a drága vendéggel.

"Megkínálhatom valamivel?" - kérdeztem, mikor kissé magamhoz tértem.

"Nem, köszönöm."

"Annyira örülök, hogy itt van!"

"Én is, mangaka" - felelte. Remélni sem mertem, hogy utánanéz a munkáimnak, de ezek szerint megtette, legalábbis a húgomnál érdeklődött.

"Jöjjön, menjünk ki a kertbe, keressünk egy árnyékos részt" - indítványoztam. Ahogy a kis mesterséges patakon átléptünk, megfogtam a kezét egy pillanatra, hogy el ne essen.

"Kisasszony, önök ketten a húgommal nagyon jó barátnők, igaz?" - fordultam feléje, bár utólag már bántam, hogy feltettem ezt a kérdést. Talán nem kellene az ő viszonyukról beszélgetnünk.

"Azt szokták erre mondani - kezdte -, hogy olyan, mintha testvérek volnánk. Persze én nem vagyok a testvére, de tudja, hogy értem. Mintha mégis a húga lennék. És önnek is."

Rossz érzésem támadt. Egyrészt a családi dolgok, másrészt kettőnk miatt.

"Nekem nem, Macsie, nekem nem - a szemébe néztem és úgy folytattam - én nem testvérként tekintek önre."

"Értem" - mondta és mosolygott, mintha éppen erre a reakcióra várt volna. Leültünk a fal melletti padra. Úgy gondoltam, hosszú hallgatás következik, de ő nem volt olyan gyáva, mint én és nekem szegezte a kérdést: "miért akarta, hogy eljöjjek?"

A kövek között megbújó virágokat néztem és magamban a legjobb választ kerestem, de semmi sem ugrott be. Nem akartam elijeszteni, ezért végül azt mondtam: "kisasszony, ön olyan szép, olyan különleges. Látnom kellett, mert erőt ad a munkámhoz ..."

Eszembe jutott az elvesztegetett délelőtt, meg az, amit Joyo mondott a múltkor, hogy akkor is úgy nézek ki, mint aki hazudik, ha az igazat mondom. Megpróbáltam őszinte arcot vágni. Szerencsére ez a kislány annyira hitt bennem, hogy hízelgő megjegyzésem tökéletesen célba talált.

"A munkájához, sensei?" - kérdezte szinte áhítattal.

"Igen" - feleltem. Megláttam a rajongást a szemében és éreztem, hogy ezen az úton a közelébe férkőzhetek. "Az első pillanattól kezdve, hogy megpillantottam, ön lett a múzsám. Engedje meg, hogy megfessem, Macsie!"

Mintha valami illetlenséget mondtam volna, elfordította a fejét és úgy tett, mint aki nem hallotta utolsó szavaimat.

"Talán megbántottam?"

Nem felelt azonnal és mikor megszólalt, akkor sem nézett rám: "nem szabad nekem ilyeneket mondania. Az, hogy ön mit szeretne, nem tartozik rám. Érje el, ha tudja."

A hangján hallottam, hogy nem neheztel rám igazán. Meg is jegyeztem: "a hangján hallom, hogy nem neheztel rám igazán."

Végre rám nézett.

"Azt hiszi - mondta -, hogy ezentúl minden nap az ön házába fogok járni? Tudja, mit mondanának."

"Tegyük fel, hogy nem hozzám jön, hanem Joyóhoz."

Macsie felállt mellőlem és beszélgetésünket egyoldalúan lezárva csak annyit felelt: "esetleg. Ha ő hív."

Azzal besétált a házba és én egyedül maradtam a kert fái között, mint egy magányos szobor.

*

Este elgondolkodtam a dolgokon. Nem örültem neki, hogy a húgomra vagyok utalva. Szerettem volna elérni, hogy tőle függetlenül is kapcsolatba léphessek ezzel a lánnyal, de úgy látszik, Macsie éppen Joyo személyében látta a biztosítékot arra, hogy nem kerül velem szemben kiszolgáltatott helyzetbe. Azt sem tudtam, hogy a másnapra megbeszélt találkozó érvényben van-e még?

Persze megint egyedül töltöttem az estét. Ezúttal azért a húgom gondoskodott vacsoráról: a hűtő teli volt mindenféle hallal és mártással. Megvacsoráztam, aztán még ittam egy pohárka pálinkát és feltettem egy régi lemezt. Olyan ürességet éreztem magamban, hogy megváltás volt, mikor elérkezett a tizenegy óra és ágyamban fekve végre elnyomott az álom.

*

Mintha saját jóslatom vált volna valóra, Macsie nélkül már tényleg nem ment a munka. Az ecsetek, a festékestégelyek és a tollak mind szanaszét hevertek az asztalon, dolog nélkül napok óta.

Ahányszor húgom hazajött, rohantam megnézni: vele van-e? S ha igen, szól-e még hozzám, kíván-e látni? Teljesen a betege lettem.

Étvágyam kezdett elhagyni, talán fogytam is. Különös módon minden óra szomorúan telt, pedig nem mondta, hogy nem szeret. És viszonylag gyakran láthattam nálunk, látogatásai nem ritkultak. Én mégis úgy éreztem, mindent elrontottam otromba tolakodásommal.

Egy napon aztán, mikor ketten léptek a kertbe, ahol haragos semmittevéssel a napot múlattam, minden megváltozott.

"Mangaka - szólított meg Macsie -, ön nem dolgozik?"

Valódi aggodalmat olvastam ki a szeméből.

"Semmi baj - mondtam -, csak egy kis alkotói válság, bizonyára."

Mindkét lány szomorú arcot vágott. Aztán Joyo szólalt meg: "talán van megoldás."

Csendben maradtam, nehogy eláruljam hirtelen támadt gondolataimat. Húgom folytatta: "Macsie nem akart megbántani, amikor megtagadta, hogy modellt álljon neked. De úgy véli, a kérésed szokatlan. Szerintem egy kicsit fél is. Mégis, hajlandó megtenni neked, egy feltétellel. Ha most előttem megígéred, hogy meg sem próbálod megérinteni őt."

"Ez természetes" - hazudtam és hogy nyomatékot adjak szavaimnak, kissé meghajoltam. Az, hogy nem Macsie mondta el mindezt, eléggé nyugtalanított. Talán csak sajnálatból foglalkozik velem és az egésznek semmi köze bármiféle vonzalomhoz. Azért hálás voltam mindkettejüknek.

Előbb a nappaliban közösen ittunk egy teát, aztán ketten félrevonultunk a szobába, amit műteremnek használtam. Ez a szoba azelőtt Joyóé volt, de mikor ketten maradtunk a házban, ő átköltözött egy jóval nagyobba. Nekem a mérete éppen megfelelt és tetszett az ablaka is: valamivel nagyobb volt, mint a többi szobáé.

A berendezése egy asztalból, egy heverőből és három szekrényből állt. Az asztalon számítógép, mellette ecsetek, tollak. A falakat a műveim és azok másolatai borították; több száz manga, meg klasszikus stílusúnak mondható rajz, rengeteg akt - ezt el is felejtettem. Vendégemre néztem, mit szól hozzá?

Semmit sem szólt. Állt az ablak előtt és a rajzokat nézte. Bámultam karcsú alakját és az ígéretemre gondoltam. A nő, akiért bolondultam, előttem állt, de nem közelíthettem hozzá. Tanácstalan voltam. Aztán elhatároztam, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha csak egy darab hideg kővel állnék szemben. Tiszta kartont kerestem és tollat vettem a kezembe. Közben Macsie kérés nélkül levetkőzött - ekkor ért az igazi meglepetés: csupasz testét mindenfelé ütésnyomok borították. "Ó!" - kiáltottam fel és leraktam a tollat. "Mi ez?"

Ő, mintha büszke lenne arra, hogy sikerült meglepnie, kihúzta magát és a szemembe nézett. A törékeny testen összesen vagy egy tucat súlyos ütés kék-zöld nyoma éktelenkedett.

"Ki tette ezt?" - kérdeztem és közelebb léptem. Hátrálva mondta: "semmi köze hozzá. És kérem, ne közelítsen. Ígéretet tett."

"Én szeretem magát, kisasszony - feleltem. - És aki ezt tette, azt apám kardjával ölöm meg!"

"Hát nem érti? - nevetett a lány. - Aki ezt tette, az értem tette."

"Önért?" - hebegtem. Fel se tűnt, de lassan elfordultam tőle.

"Sensei, akar a szeretőm lenni?" - kérdezte csengő hangon.

Részben kitérő választ adtam: "nagyon szeretem."

"Tegye a kezét a nyakamra" - mondta ő.

Éreztem, hogy erőm elhagy és remegő kezemet gyorsan zsebre vágtam. Nem akartam, nem is tudtam megszólalni egy darabig. Aztán nagy nehezen annyit mondtam: "kisasszony, ön beteg; engedje meg, hogy elvigyem egy orvoshoz."

Gúnyosan felkacagott: "ennyire szeret, mester?"

Felöltözött és magamra hagyott.

*

Napokig nem beszéltem senkivel. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy becsaptak. Nem értettem, Joyo miért nem készített föl erre, miért nem figyelmeztetett? De nyilván nem is tudhatta. Saját óvatlanságomat is átkoztam. Annakidején szó nélkül kellett volna Macsie mellett elmennem. Hogy nem láttam a veszélyt a tekintetében? Mert nem láttam. Egy képzelt valóságban éltem, ahol a szép jó is egyben s ahol a fiatalság egyenlő a romlatlansággal.

Talán így van. Előfordulhat, hogy a szépség nem merül ki annyiban, mint amennyit én látok belőle. Lehet, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Ha volt is még egy húgom, aki meghalt, talán volt értelme a létének. Anyám szomorúsága pedig egy különös betegség, mit én is örököltem. Ha magamban hordom őt, aki meghalt, vagy nem létezett egyáltalán, ha őt keresem mindenki másban, akkor a bánat az én életemet is uralni fogja.

Hét napig nem ettem semmit s inni csak vizet ittam, hogy valahogy megtisztuljak.

És éppen egy hétbe telt, hogy Macsie újra tiszteletét tegye házunkban. Félénk kislány képét mutatta; köszöntött, de nem kezdeményezett semmi beszélgetést.

A nappaliban üldögélt és Joyót várta, amikor elibe álltam.

"Szánna rám egy kis időt, Macsie?" - kérdeztem.

Alig észrevehetően bólintott. Nagy levegőt vettem, mint aki mély vízbe készül.

"Nem szeretném - kezdtem -, ha azt hinné, hogy nem becsülöm magát ugyanúgy, mint annakelőtte." Az utolsó szót szándékosan elnyújtottam.

Rám emelte nagy, csillogó szemeit.

"Annyira féltem, hogy megvet - felelte őszintének tűnő zavarban. - Sokat gondolkodtam azon, mennyire állunk közel egymáshoz. Nem akartam az egészet tönkretenni."

Megfogtam a kezét; nedves volt, mint egy kis béka.

"Minden olyan egyszerű - mondtam és arra gondoltam, hogy talán együtt is elmehetnénk Kobéba. - Maga nagyon szép. A képen pedig úgy szerepel majd, amilyennek látni akarom. Idő kell, hogy elfogadjuk egymást."

Hozzám hajolt és megcsókolta az arcomat. Nem éreztem semmi gerjedelmet. Még annyit sem, mint Joyó iránt.

Most láttam, hogy igaza volt. Csakugyan olyanok vagyunk, mint a testvérek.

Ez egy különös környék volt.

Annyi árnyék sem volt az utcán, hogy az idősek egy pillanatra megállhassanak a hűsben és az égre pillantsanak. "Nézd, egyetlen árva felhő sincs" - mondhatták volna egymásnak. A forró levegő remegett a kopár utcák köve fölött és egyenként megszorongatta a járókelők torkát.

Az este lassan közeledett.

Nyáron az emberek nagy része várta az est leszálltát. Vacsorára mind finomat ettek, utána kártyáztak vagy beszélgettek, aztán éjszaka jó nagyot aludtak. Élvezettel használták ki a nyugalom perceit. Egyébként ezekben az időkben nem volt sok idejük álmodozásra. Azonban az éjszaka megmaradt, mint szentséges menedékhely.

Persze, éjszaka sem kell feltétlenül aludni. Mindig akadnak megátalkodottak. A különös környékeken különös virrasztók élnek. A legtöbbjük jámbor lélek és teljesen ártalmatlan. Velük kapcsolatban a félelemnek semmi helye - legfeljebb a gyanakvásnak. Egyébként az sohasem árt.

Azokon a napokon, mikor ráért, C úr ilyen tájban lépett ki az utcára, vagy éppen kora reggel, hogy kimenjen a piacra és beszerezze a szükséges dolgokat. Tejet, kenyeret és legfőképpen gyümölcsöt, szőlőt, amiért annyira rajongott. Tíz körül, mikor hazafelé tartott, már forróság volt. Rendszerint beült egy kávéházba, hogy megreggelizzen és igyon egy tejeskávét.

A sétányokon indult haza. Vagy lement az aluljárók büdös félhomályába, ahol a szerteszét heverő hajléktalanok párálló barna teste mindig és csakis azt hirdette: "még élünk." Nem messze, az utcán, igen, egészen közel, egy férfi állt fehér ruhában és vattacukrot árult. A kedves kislányok nevető ajkait pedig bevonta egy másik élet rózsaszínű máza. Óvakodtak mindentől, ami barna.

Akár este volt, akár reggel, C úr maradéktalanul kiélvezte a séta minden percét. Nagyra értékelte ezt a szabadságot, mert nem lehetett mindig része benne. Általában ahogy a lépcsőn felfelé kapaszkodott lakásába, ami egyben munkahelye volt, elméje már a szigorú vonalak és jelek értelmét fürkészte.

Mennyi ideje már? Lassan ötven órája. C úr ötven órája ült az asztalnál és rajzolt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Olyan fásultságot érzett, olyan mérhetetlen álmosságot, hogy képtelen volt tovább összpontosítani. Felkelt és tett néhány lépést az ajtó felé, csak hogy felfrissüljön. Az izmai acélkötegként feszültek a bőre alatt, a feje üresen kongott. "És hol van még a vége..." - mondta keserűen.

A legnehezebb időszakban volt, már elmúlt éjfél, de a megváltást ígérő hajnal még távolinak tűnt. C úr percenként kiszámolta a még rendelkezésére álló időt, így tűntek el napszakok és órák, sorban, a szeme előtt válva semmivé.

Volt ebben valami nevetséges, de a nevetés még váratott magára.

Ezúttal távol érezte magától a gondtalan napok minden könnyedségét. Fáradt volt és nem látta, meddig bírhatja erővel. Ismerte fizikai teljesítőképességét, de soha nem volt még szellemileg ennyire kimerült és így nem bízhatott magában teljes mértékben. Tulajdonképpen ez zavarta a legjobban.

Általában számítógép segítségével dolgozott, de akadtak még olyan munkák, amiket ilyen vagy olyan okból csőtollal és tussal rajzolt végig. Most egyenletes ütemben dolgozott s közben járt az agya. Ha teljes összpontosítással figyelt a rajzra, akkor is folyamatosan és szabadon elmélkedett. Az idő párhuzamos szálakra foszlott és kitágult, majd ismét összefonódott. Aztán, ha már csak zsibbadtságot érzett, C úr újra megmozgatta nyakát, karját, izmait.

Mire gondolt munka közben? Álmodozott. Akadt, akire szívesen gondolt akár naphosszat. Mindenkiben élnek vágyak, ennyit tudott s magában sem keresett semmi kibúvót ez alól. Sőt, egy percig sem szégyenkezett az élet eme belső szava miatt, inkább élvezte a gyönyörű perceket. Így bátran nézhetett abba szempárba, ami egyébként nem reá villant.

Ahogy egyszer gyorsan múlnak a percek, másszor pedig lassan s mindennek okát csak kevesen tudják, látszólag úgy lépett a hajnal hol kisebbet, hol nagyobbat C úr felé.

Amint a reggel eljött, beköszöntött más is. A forróság már jelezte érkezését. Minden gyötrelem és teher a szobára nehezedett. A rajz még nem volt teljesen kész, de indulni kellett. C úr nagyot sóhajtott. Lelkét letette a hatalmas Isten kezébe, ő maga pedig fölbukott a küszöbben. Nem volt ereje sem mosolyogni, sem szitkozódni ügyetlenségén. Óvatosan megtapogatta az arcát és szemeit lehunyva találta.

Szép volt az utca. C úr hóna alatt a mappával és benne a rajzzal megindult a közeli villamosmegálló felé. Nem volt gazdag ember, de hiányt sem szenvedett semmiben. Általában villamossal utazott, vagy autóbusszal, gyakran pedig gyalogszerrel rótta az utcákat. Szerette a gyaloglást, illett is hozzá s nagy, imbolygó léptei messziről felismerhetővé tették.

Ezúttal sietett. Türelmetlenül várta a villamost s mikor az befutott a megállóba, elsőként kapaszkodott fel a kocsira. Nem nézett az utasokra, akik egyébként alaposan szemügyre vették öt. Ez nem zavarta. Tudta, hogy szokatlan jelenségnek számít közöttük. Kívülállónak, akit képzeletben furcsa tulajdonságokkal ruháznak fel, akit nem értenek. Aki állva elalszik közöttük.

C úr nem szerette volna zavarba hozni utastársait, nem akart minduntalan arra eszmélni, hogy bamba képpel idegenek arcába bámul közvetlen közelről, de semmit sem tehetett, az idegei nem engedelmeskedtek. Percenként elnyomta az álom.

"Elnézést" - mondta egy idősebb úr és mosolygott. Az ajtó felé igyekezett. C úr is leszálláshoz készülődött.

A Rodin utcától gyalogosan ment, végig a fasoron a honvédségi laktanyáig. Ott volt a bontási terület, mellette egy korábbi hevenyészett deszkaépület és egy konténer együtteséből állt az ideiglenes iroda. Megállt a kerítés mellett a tűző napfényben. Az arcáról már izzadság csorgott.

Az irodában többen várták. Mikor benyitott, minden szempár a tekintetét kereste. Ő mindenkire vetett egy gyors pillantást, azt mondta: "jó napot" és határozottan az egyik idősebb férfi felé lépett. "Megkaptuk az engedélyt a 3-as jelű torony bontására" - mondta az. C úr azt felelte, hogy úgy tudta, már az összes engedély megvan. Ezt hallva többen felnevettek. "Maga ne törődjön az engedélyekkel" - mondták.

Aztán átadta a terveket két fiatal kollégának, akik aláírtak egy papírt s tovább egy pillanatig sem foglalkoztak a rajzokkal.

"Igyon egy kávét és nézze meg a tornyot" - tanácsolta egyikük. Csak annyit felelt: "rendben."

A 3-as jelű torony magasabb volt a területen lévő egyéb épületeknél és viszonylag nagy távolságra helyezkedett el tőlük. Papíron úgy szerepelt, mint lezárt létesítmény, de valójában évekkel ezelőtt feltörték és az ajtaja azóta tárva-nyitva állt. Semmi mozdítható érték nem maradt benne.

C úr nem gondolt arra, hogy itt bárkivel is találkozhat, de ahogy a torony közelébe ért, nyilvánvalóvá vált, hogy az épületet lakják. A legfelső szinten az egyik ablakból ugyanis egy házilag tákolt ruhaszárító alkalmatosságon egy ing lógott.

"Nocsak" - mondta és a bejárathoz lépett. Az első pillantásra látszott, hogy az ajtószárnyat erőszakkal távolították el. Egyébként bentről kellemesen hűvös levegő áradt és ez feledtette vele szörnyű kialvatlanságát.

Odabent megállt a lépcső alján és arra gondolt, hogy máris eleget látott. Mégis megindult fölfelé. Aztán pár lépés megtétele után különös hangokat hallott s hirtelen egy tündökletesen szép lány toppant elébe. Azonnal megmutatkozott a pillanat ereje; mindketten megkapaszkodtak a régi fakorlátban s egy szót se szóltak. A férfi nem is tudta, mi ragadta meg leginkább a lányban: eleven zöld szemei, nemes szépségű arca, napsütötte barna nyaka, csinos és formás keblei, vagy sudár alakja? Ámulva nézte ezt a fiatal teremtést.

A lány inkább rémültnek tűnt. A hideg falhoz simult és egy fürge mozdulattal megkerülte a betolakodót. Már lenn is volt az ajtóban és eltűnt C úr szeme elől.

Most olyan különös fény szűrődött be a törött ablaktáblák között, mintha odakünn valami csoda történt volna; aranyszínű volt talán.

A lépcső egy ütött-kopott ajtóhoz vezetett. A kilincs hiányzott, a helyén egy rozsdás vasrúd éktelenkedett. C úr egy percig habozott, mintha nem tudná, kopogtasson-e? Valójában a lányra gondolt. "Még utolérném" - gondolta. Aztán bezörgetett az ajtón, ami egyből kitárult. Egy ősz hajú, torzonborz öreggel találta szemben magát, aki széles mosollyal az arcán így szólt: "azt nem mondhatnám, hogy már vártam, de azért jöjjön csak be!"

A szoba kicsi volt és egyáltalán nem volt otthonosnak nevezhető. A falak mellett dobozok és vashordók sorakoztak.

"Amint látja, már felkészültem a költözködésre" - mondta az öreg. Aztán így folytatta: "nem szeretnék itt lenni és látni, amint semmivé válik ez a gyönyörű világ. Csodálkozik? Mindannyian mást látunk szépnek. Magának mit jelent a szépség? Nem, ne mondjon semmit, nem tartozik rám. Egyszóval elvész egy értékes darab a világból. Tudom, hogy maga nem ezt akarja, talán semmit sem akar, főként tőlem nem. Senkire sem tudok haragudni. És még ma elmegyek." C úr úgy érezte, hogy jóindulatú emberrel van dolga. "Köszönöm" - felelte, de nem gondolta komolyan, hogy bármit is meg kellene köszönnie. "Mindezt nem azért mondtam, hogy megköszönje" - hallotta a vénember erőtlen hangját a háta mögül: észre sem vette, mikor vesztette szem elől. Az tréfálkozva folytatta: "itt vagyok, uram, erre ni!... A lány jár az eszében? Gondolom, igen." C úr zavarban volt. "Csak álmos vagyok, ez minden" - mondta.

"Igen! Valóban ez minden!" - nevetett az öreg és arcán furcsa ábrákba húzódott a sok ránc. Már nem tűnt annyira barátságosnak. "Maga álmos, hát aludjon! Azt se tudja, miért jött! Kotródjon!" - kiáltotta és vézna testével az ajtó irányába próbálta szorítani látogatóját. C úr nem értette az öreg hirtelen hangulatváltozásának az okát.

"Ki ez a lány?" - kérdezte gyorsan, mert azt gondolta, hogy erre a kérdésre ez az utolsó alkalmas pillanat. De az a pillanat soha nem is létezett, így hát a kérdés válasz nélkül maradt. Nem akart erőszakoskodni, elhagyta a szobát. Anélkül, hogy fenyegetőzni akart volna, még visszaszólt: "a mai nap folyamán mindenképpen hagyja el az épületet." Lement a lépcsőn és kilépett a napfénybe.

Önkéntelenül is a lányra gondolt: "merre mehetett?" C úr megindult a korábbi főportához vezető úton. A hatalmas acélszerkezetek rövidke kis árnyékot vetettek a forró betonra. Emberek álltak a kapunál és beszélgettek. Üdvözlésképpen intett feléjük, de messze elkerülte őket. Az utcára érve lelassította a lépteit. Itt már árnyékot sem látott. A hosszú virrasztás és az erőszakos napfény kiszívta minden erejét. Elporoszkált a villamosmegállóig és türelmesen várt. Nem volt egyedül. Felfigyelt egy fiatal nőre, aki mintha őt nézte volna, vagy valamit a háta mögött. A nő egyszerű ruhában volt, a haját a tarkóján összefogva viselte. C úr úgy ítélte meg, hogy egészen csinos. Aztán arra gondolt, hogy a lány varázsa, amit a toronyban érzett, minden más nő szépségét elhomályosítja. Azonban egy perc múlva ez már nem volt olyan egyértelmű. Megpróbálta felidézni azt az arcot, de csak ezt a nőt látta a megállóban. "Talán ő volt az a toronyban?" - kérdezte magában. Egészen megszédült. A nő őt nézte, már-már kihívóan. A napfény ragyogott a vállán, könnyű ruháját mélyen kigombolva hordta. C úr lehunyta a szemét, álmában hármat lépett előre és ujjai egy forró testhez értek. Olyan volt ez, mint a valóság.

A villamos megérkezett, ő fölszállt és kénytelen volt tudomásul venni, hogy a nő meg sem mozdul. Most látta, hogy eddig sem őt nézte: egy magas férfi állt hátul, a megálló szélén, minden pillantás és mozdulat neki szólt. A villamos zörögve iramodott neki, maga mögött hagyva a fiatalok ügyes mozdulatait.

Nem volt már különbség perc és perc között: az elme a valóság elemeit költői rendben fogta föl, ujjongott és vergődött egyszerre.

C úr tévedésből korábban szállt le. Az órák kicsúsztak a kezéből, talán már a vacsora ideje is elérkezett. Valami ismerős épület előtt állt. A kapualjban egy csengőtáblán a számtalan név között is talált egy ismerőset. Becsöngetett és olyan emberek fogadták, akikkel már sokszor találkozott itt-ott. "Jól nézel ki" - mondták és ebből tudta, hogy nem bízhat meg bennük. Rengetegen voltak a lakásban, de a legtöbben ügyet sem vetettek rá s ha valaki mégis alaposabban megnézte, annak azt mondta: "boldog születésnapot kívánok!"

Órákig sodródott egyik helyiségből a másikba, le a kertbe és fel a tetőteraszra s közben finom pezsgőt ivott és dohányzott. A teraszon álldogálva éppen a csillagokat nézte, amikor valaki megfogta a kezét. "Ő az" - gondolta.

"Én vagyok az" - mondta egy ismerős hang és abból, hogy a hang ismerős volt, C úr megértette, hogy nem ő az.

De később, egy sötét és hűvös szobában az ágyon fekve, ahová csak távoli zümmögésként szűrődött be a többiek hangos jókedve, ebben már nem volt olyan biztos.

1. Rendez-vous

.

Januári éjszaka volt. A folyón lassan ereszkedtek lefelé az uszályok. Minden hajón kék és sárga fények égtek, mint furcsa csillagok. Kürt harsant, rekedt, mégis erős hangon és a túlpartig is elhallatszott a megafon, amint idegen nyelven parancsokat kiált az éjszakába. Minden olyan sötét és szikár volt, hogy néhány tőmondatban leírhatnám az egészet. Vagy akár szavakban.

Kikötöttek Budapesten.

Ebben a városban divat a változásra várni. Én is megrögzött várakozó vagyok. Amikor én kötöttem itt ki, sokkal régebben és véglegesen, akkor is mindenki várt valamire. A komolyabb dolgokat tekintve lehet itt várni korszakra, vagy emberre. Lehet egyiktől várni a másikat. A magam részéről én csak az embert ismerem el és szívesebben is várok egy, az időben távoli emberre, mint távoli napokra.

Hét óra tíz perc volt és Franci nem volt sehol. Ebben a várakozásban magamra maradtam; nem térhettem be a közeli kocsmába melegedni, hiszen akkor nem talált volna a megbeszélt helyen s ha nem talál, még elmegy, mielőtt elérném.

Előkotortam a noteszomat és a megfelelő naphoz beírtam: "F késik". A megelőző oldalakon ezek álltak: "F késik", "R késik", "F késik", "L késik" és így tovább. Tizenöt késés január huszonnyolcadikáig. Soknak tűnik; igaz, azt sosem jegyeztem fel, ha valaki pontosan érkezett. Sőt, azt sem, ha én késtem valahonnan, pedig időnként előfordult. Ha valamelyik barátom megtudná, hogy statisztikát vezetek ismerőseim pontatlanságáról, többé nem állna velem szóba. Eltettem a noteszt és a híd felé fordultam. Jött az autóbusz, lelassított, én intettem a sofőrnek, hogy nem akarok felszállni, erre az újra gázt adott és lekapcsolta a belső világítást. Nem volt leszálló.

Újra körülnéztem. Időközben az uszályokon abbamaradt a munka. Emberek szállingóztak a partra és egyenesen a kocsma felé vették az irányt. Ahogy egyesével benyitottak, pillanatnyi időre kiengedték az ivó kavargó zaját a nyílt partra. Zavartalanul néztem őket, tudtam, hogy nem láthatnak. Aztán, ahogy megint magam maradtam a hidegben és a sötétben, arra gondoltam: "a busz most nem jön egy darabig". Azzal megindultam a sáros ösvényen a kocsmához; az ajtóban letopogtam a nagyja földet és beléptem.

Az egész olyan volt, mintha egy másik világba érkeztem volna: füstös, koszos helyiség, szedett-vedett bútorok, ápolatlan külsejű emberek. De azt meg kell hagyni, hogy jól fűtöttek. A tíz-tizenkét vendég nagy része ingujjra vetkőzve üldögélt az asztaloknál.

"Jó estét" - mondtam a pultnál, mikor a raktárból előkerült a kocsmáros. Alacsony és durva arcú ember volt, a sok dohányzástól megsárgult őszes bajusszal.

"Mit adhatok, kérem?" - kérdezte, miközben vaskos ujjaival poharakat tologatott a pult végébe.

A polcokra néztem, de az ott sorakozó üvegeken nem láttam semmi feliratot.

"Van borókapálinka?"

"Két féle is" - felelte olyan tekintettel, mintha már a kérdés is sértés lett volna. Két egyforma palackra mutatott és kiforgatta őket. Az egyik oldalán piros zsírkrétával ez állt: "100", a másikén: "Gordon".

"Melyikből parancsol?"

Nem tudtam függetleníteni magam a gondolattól, hogy mindkettőben ugyanaz a pálinka van és a száz forintosból kértem. Közben a kocsmáros két másik férfit is kiszolgált, akik magyar sört és mezítlábas cigarettát kértek.

A fal mellett találtam magamnak helyet. Úgy álltam meg, hogy a poharamat a pult sarkára tehessem, amíg elrakom a visszajárót. Aztán két hajtásra ittam meg a pálinkát, ami sokkal többnek látszott, mint fél deci. Valóban bűn rossz volt, de annyira, hogy furdalni kezdett a kíváncsiság, hogy a másik áráért is ezt adják-e? Gyorsan hatalmába kerített valami különös sértettség és néhány várakozót félretolva visszaléptem a pulthoz.

"Most a másikból" - mondtam és a kocsmáros kezébe toltam a poharat, titkon várva, hogy nem újba tölt és letorkolhatom. De ő észrevette a tekintetemen, hogy kötekedős kedvem támadt és nyugodt mozdulattal kicserélte a poharat. Aztán leemelte az egyik üveget és bőven töltött.

"Azt állítja, hogy Gordon's?" - kérdeztem és a hangomon érződött, hogy a jelenlévőkből nem nézem ki, hogy valaha is ittak márkás italt

"Azt. Háromszáz."

"Fizetek, ha az" - jelentettem ki hangosan. Erre már egész sor állt mögöttem, akik most mind körém gyűltek. A gyomromat gyorsan átjárta az előző tömény melege és nem érzékeltem semmi fenyegetést abban, ahogy a többiek körülvettek. Nem tudom, hogy miért, de azt akartam, hogy ezek a durva, idegen emberek minél hosszabban figyeljenek rám. Óvatosan felemeltem a csurig töltött poharat és látványosan megszagoltam az italt. A kocsmáros rezzenéstelen arccal figyelt, mintha azt nézné, van-e bátorságom bármit is mondani.

"Pálinkának pálinka" - közöltem gúnyosan.

Aztán kisebb moraj fogadta, hogy nem tudtam egy kortyra meginni az egészet - ez volt hát a bőkezűség mögött, hogy megalázzák az idegent. Letettem az üres poharat, csettintettem a nyelvemmel és körülnéztem. Borostás, piszkos arcok néztek vissza rám és várták az eredményt. Én azt hittem, hogy a kocsmáros sorsáról döntök, valójában magam fölött törtem pálcát, amikor azt mondtam: "lószar ez, nem gin!"

Egy pillanat múlva az épület melletti hórakáson találtam magam, a zsebeimet meg kiforgatták az utolsó fillérig. Ültem egy percig, aztán feltápászkodtam és leráztam magamról a havat. Vissza se néztem, hanem kissé szédelegve megindultam a híd felé. Ahogy a távolban feltűntek a busz fényszórói, futásnak eredtem. Franci a megállóban várt, mire odaértem.

"Szia" - mondtam és megcsókoltam. Elfintorodott.

"Mi ez a szag?" - kérdezte.

"Elnézést, büdös vagyok. De legalább megtudod, milyen lenne egy matrózzal!" - nevettem fel.

"Ha tudni akarnám, tudnám" - mondta és nem engedte, hogy belékaroljak.

Megindultunk a parttól befelé az étteremhez.

"Be se fognak engedni" - mérgelődött.

"Hagyd már abba, kérlek!"

Egy percig némán sétáltunk, aztán újra megszólalt: "de akkor bemegyek nélküled..."

Elöntött a méreg.

"Te késtél, Franciska, nem én - emeltem föl a hangomat. - Nem kellene mindig megváratni! Tizenegyszer egy hónapban!"

Megtorpant és kerekre nyílt szemekkel nézett rám.

"Csak nem számolod? Megőrülök! Számolod, igaz?"

Elkaptam a karját: "na és? Persze, hogy számolom, amikor várlak! Mindig csak várlak!"

Kitépte magát a szorításomból.

"Többé nem kell várnod! Vége!"

Néztem, ahogy kilép az úthoz, leint egy taxit, beszáll és elmegy. Még éreztem a csókja melegét a számon - de nem is: az már rég kihűlt.

Gyorsan ment. Ez volt a hetedik szakításunk.

.

.

2. Egy új név

.

Kénytelen voltam elgondolkodni a dolgon. Úgy döntöttem, ideje végleg lezárni ezt a kapcsolatot. A viharos szakítások és a menetrendszerűen beálló enyhülések, majd egymásra találások egyébként is azt jelezték, hogy mi ketten képtelenek vagyunk felnőttekként intézni közös ügyeinket.

Lemondtam a lehetőségről, hogy kibéküljek vele: nem mentem el az Anconai szerelmesek előadására, amire még együtt vettük meg a jegyet. De ez nem volt elég, kellett valami, ami biztossá teszi elhatározásomat. Úgy éreztem, a sok egyezkedés és engedmény részben férfiúi mivoltomtól is megfosztott és ez szörnyen dühített. Igényem támadt mindenre, ami nem ő maga: a természetre, a napsütésre, a barátokra, a nőkre. Mintha pótolnom kellett volna valamit, amit nála hagytam - tulajdonképpen a vele töltött időt.

Másnap aztán az egyetemen kinéztem egy lányt. Nem hasonlított Francira; így is éppen elég dolog emlékeztetett rá. Már maga a tény, hogy nem hasonlítanak, már ez is őt juttatta az eszembe.

Nikki három évvel volt fiatalabb nálam. Észtországból származott, de - kis akcentusától eltekintve - tökéletesen beszélt magyarul. A bőre barna volt, a haja pedig szőke, így megjelenésével mindig azt a különös hatást keltette, mintha előző nap érkezett volna haza valami déltengeri nyaralásról. Nikki közel olyan magas volt, mint én, emellett karcsú, akár a nádszál. A testalkata fiatalos volt, vagyis izmos, de fejletlen. Ami megfogott benne, az az arca lehetett: a letisztult, északi vonások, a szürke szempár és a mosolyában megmutatkozó önbizalom. Különös volt: azt gondoltam, Nikki gondtalan diáklány és könyörtelen vadász egyszerre. A személyében feszülő kettősség csábító erejének, úgy döntöttem, nem fogok ellenállni.

Nikki, mintha mindig is rám várt volna, kezembe adta az irányítást. És amit Francinak mindeddig nem tettem meg, őt már az első hétvégén levittem a szüleimhez. Csodálatos volt az elragadtatása, mikor szóba hoztam az utat: nem is a találkozó, hanem inkább a vidéki kiruccanás tette boldoggá. Nikki ugyanis Saaremaa szigetéről érkezett, ahol a világon a legtisztább a levegő és ahol a szülőfalujában összesen annyian laknak, mint mondjuk a házunkban. Budapest olyan volt neki, mint egy nagy és mocskos embermassza.

Szombatra szereztem egy régi Volvót, amit már korábban kiszemeltem a szomszédos autókereskedésben. Próbaút címén most egy napra a miénk lehetett és ez éppen megfelelt a célnak.

Korán reggel szándékoztam indulni, ezért hétre már a telepen voltam a járgányért. Megtankoltam, beugrottam a péküzletbe friss rétesért, aztán átrobogtam a városon Nikkiért. Közvetlenül a kollégium bejáratánál parkoltam le és beszóltam a portára, hogy megérkeztem. Nem kellett sokat várnom: egy perc múlva újdonsült barátnőm fehér szövetkabátban és sötét napszemüvegben kilibegett az ajtón és beült mellém. Nem szólt semmit, csak egy puszit nyomott az arcomra, becsatolta magát, belenézett az uzsonnás csomagba és elkezdett falatozni.

"Még jó, hogy meggyes - mondta, aztán rám nézett. - Nem megyünk?"

Megfogtam a kezét és határozottan magamhoz húztam. Hogy a tekintetét lássam, levettem a szemüvegét, majd hosszan szájon csókoltam. Az ajka hűvös volt és meggyízű.

"Most nézd meg, hogy nézek ki!" - mondta utána nevetve. És csakugyan: a biztonsági öv valahogy széles piros foltot hagyott karcsú nyakán.

"Majd elmúlik."

Közepes tempóban vezettem a város határáig, ott aztán rákapcsoltam.

"Tetszik? - kérdeztem Nikkit. - Lehet, hogy megveszem."

"Jó" - felelte közömbös hangon és letekerte az ablakot. A beáradó csípős reggeli levegőben percek alatt átfagytam; a fűtés sem működött, de ki akartam várni, hogy magától tekerje föl azt az átkozott ablakot.

Tíz kilométert tettünk meg fagyos hidegben, mikor már nem bírtam tovább és megálltam egy büfénél.

"Igyunk egy kávét" - mondtam.

"Itt?" - csodálkozott.

"Igen, gyere."

"Nem akarok bemenni."

"Mi bajod? - kérdeztem. - Ez egy remek kis hely, voltam már itt."

"Akkor legyél szíves, hozd ki nekem a kávét, semmi kedvem bemenni oda" - jelentette ki még mindig a kocsiban ülve.

A pléhcsárdára néztem, majd ismét Nikkire.

"Édes, szórakozol velem? Ez egy hibátlan hely, nyugodtan bejöhetsz."

Kelletlenül kikászálódott az autóból és megállt mellettem. Aztán hozzám hajolt és azt mondta: "brrr..."

A helyiség az egyetlen felszolgálónőtől eltekintve teljesen kihalt volt. Leültünk az ablak mellé egy kétszemélyes asztalkához.

"Parancsolnak?"

"Két forró kávét kérünk" - adtam le a rendelést.

"Afrikait, vagy kolumbiait hozhatok?"

Lopva Nikkire néztem és láttam, hogy egy pillanatra tátva maradt a szája.

"Afrikait kérünk egy kis tejszínnel" - közöltem és elégedetten hátradőltem a széken. Barátnőm csak annyit mondott, mikor elment a pincérnő: "mik vannak..."

Kifelé menet aztán nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: "jobb, ha tudod, hogy a kávézás terén nagyon is igényes vagyok."

Aztán már bántam: úgy éreztem magam, mint valami féligazságokból összetákolt szerencsétlen példabeszéd szereplője.

A továbbiakban egész úton néma csendben voltunk, csak én mondtam annyit a legelején: "nem szeretnék nyitott ablaknál utazni."

.

.

3. Ebéd otthon

.

Mikor elértük a falut, nem a ház felé vettem az irányt, hanem ráfordultam a partra vezető útra. Úgy véltem, hogy ez a kis kitérő tökéletesen alkalmas arra, hogy elillanjon a köztünk kialakult feszültség. Egy meghitt délelőtti sétára gondoltam a folyónál.

A templom mellett haladtunk el, aztán a holtág után jobbra kanyarodtam. Lassú tempóban hajtottam a Fekete Hal nevű étteremig, ahol aztán leállítottam a motort.

Nikkivel kézen fogva sétáltunk le a vízhez. Minden nagyon szép volt: a lombtalan fák pasztell színei, a szürke folyó és a hófoltok a túlparton mind időtlen harmóniát sugároztak. A nap valami behatárolhatatlan helyet foglalt el a tejfehér égbolton és a tört fények csak fokozták a nyugalom érzését. Ahogy álltunk a hideg víztömeg előtt, úgy gondoltam, szinte szavak nélkül is helyreállhat az összhang.

"Hol a ház? - kérdezte Nikki. - Pisilni kell."

.

Otthon természetesen ebéddel vártak. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, még volt időnk ezt-azt elintézni.

Ahogy kettesben körbejártuk az udvart, minden egyes fa történetét elmeséltem - milyen fajta, mennyi idős, ki ültette és így tovább. Utána végigjártuk a kisebb épületeket, aztán meg a házat.

Maga a ház egy modern villa volt a kert közepén. Egyszerű épület volt, de impozáns a maga nemében. Számos szép és tágas helyiség, antik bútorok. Látható volt, hogy vendégemnek nagyon tetszik.

Az ebéd: marhahúsleves, csirkepörkölt nokedlival és paprikás lisztben kisütött pulykamell-szeletek, végül csokoládépuding. Mindehhez apám büszkesége, a saját termésű rosé.

"Parancsol inkább vöröset?"

"Ó, köszönöm, ez kiválóan megfelel" - mondta Nikki.

"Nagyon szépen beszéli a nyelvet" - dicsérte meg öcsém.

"Köszönöm szépen" - mondta barátnőm nagyon szépen.

Ez a pár szó a leves után hangzott el és nem beszéltünk többet egészen a desszertig, sőt az után is alig.

"Járt már Helsinkiben?" - kérdezte aztán apám.

"Sajnos még nem. De nem fogom elmulasztani."

"Ha esetleg érdekli, van néhány fényképem, ugyanis most jártam ott egy konferencia kapcsán..."

Nikki bólintott.

És bármily egyszerűnek tűnik, ettől kezdve sínen volt minden. Mintha mindenki indíttatást érzett volna, hogy bekapcsolódjon a társalgásba: sorra kerültek elő a témák. Az egész olyan könnyed volt, hogy magam sem intézhettem volna jobban.

Ez volt az a nap, mikor azt gondoltam: "ő jó lesz nekem."

.

.

4. A dolgozatról röviden

.

A dolgozatot én írom.

A dolgozatot Franciska adja le jövő hét hétfőn. Addig be kell fejeznem és aztán... aztán át kell adnom neki. Eddig ez természetesnek tűnt, miért ne írnám meg, ha úgy szeretné? S hogy ne találkoznánk minden nap?

Most kissé szétcsúsztak a dolgok. Az egész ügy bizonytalan volt, a viszonyunk teljesen zavaros és minden kérdés tisztázatlan. Ráadásul Nikkivel sem úgy alakultak az események, ahogy azt szerettem volna. Nem rajta múlt, ő igazán megtett mindent; egyértelműen az én bizonytalanságom volt a kapcsolat gyenge pontja. Hiányzott belőlem az a leleményesség és kezdeményezőkészség, ami mindig a férfi sajátja kell, hogy legyen. Lerítt rólam, hogy részemről nem lesz igazi folytatás. A találkozókat többször mondtam le a munkámra hivatkozva. Ezeket figyelembe véve Nikki még mindig egészen kedves volt. De már csak elvétve csókolóztunk.

A hét elején északi barátnőm kijelentette, hogy szívesen megnézné az írást, amivel esténként gyötröm magam. "Hadd tanuljak belőle én is" - mondta először, aztán meg: "persze lehet, hogy a végén még én segítek neked."

"Akkor gyere át hatra" - feleltem kurtán.

Csak mikor megérkezett, akkor jutott eszembe, hogy ő talán valami romantikus együttlétre számít. Erről árulkodott az öltözéke is: a kabát alatt ugyanis egy testhez simuló kék ruhát viselt, ami teljes egészében látni engedte izmos alakját.

"Remélem, ezt mások előtt nem viseled" - jegyeztem meg kelletlenül. Nem tetszett a rám gyakorolt hatás, amit kénytelen voltam konstatálni.

"Miért?" - kérdezte ártatlan arccal.

"Olyan, mintha meztelen lennél."

"Az is vagyok" - felelte és mire kimondta, már csakugyan az volt. Az adott pillanatban nem volt több mondanivalóm.

De a dolgozatba még aznap este bevettem a következő mondatot: "hol a bal, hol a jobb lábunkra állunk, mégsem haladunk, csak toporgunk."

"Lapozz bele" - mondtam később.

"A posztmodern után" - olvasta hangosan a címet Nikki.

Ez volt a tanulmány lényege. Egy korszakot, ami sehogy sem akar véget érni, úgy lehet lezárni, ha azt mondjuk: vége. Ha kijelentjük, hogy a liberális demokrácia nem több, mint egy ideológia a sok közül, nem pedig, mint azt sokan hinni szeretnék, tökéletes állapot ideológia nélkül, akkor nagyot léptünk előre. Csak egy rendszer, ami ugyanúgy igyekszik elfojtani a rivális politikai elméleteket és ezzel kizárni a változás lehetőségét, mint minden más közönséges rendszer. Maga az önimádás. Tökéletes mivoltát tekintve ugyanúgy nem ad helyet kételynek, mint például a kommunizmus. Azt mondja: íme, minden feltétel adott a boldoguláshoz. Ha sikertelen vagy, az a te hibád. Rend van - magadon változtass. (Valószínűleg új bekezdés.) Ez a rendszer a fejlődés egy eredménye, mely a további fejlődés akadálya lett. S mi önként adunk jogosítványt a nagyobb gazdasági erővel rendelkezőknek saját kizsákmányolásunkra. Cserében szabadon választhatunk azon "alternatívák" közül, melyek mindegyike a liberális demokrácia keretein belül van. Vagyis hol a bal, hol a jobb lábunkra állunk, mégsem haladunk, csak toporgunk.

A posztmodern fegyver. Látszólag halad, valójában körbejár. A posztmodern mozgalom pedig önmaga tagadása: a jelen, ami meg akar szabadulni a múlttól. Kik ezek az emberek és honnan jönnek? Talán saját születésüktől új időszámítást kezdtek? Vagy nem is a múlttól, hanem a folyamatos változás tényétől-törvényétől tartanak, mely a jövőre is kihat?

Ha ugyanis a történelem nem zárult le, akkor jelen világunk nem szükségszerűen a végállomás és megváltoztatására törekedni lehet és kell is.

"Írd bele: mindig fel kell tenni a kérdést, hogy mi motiválja őket?"

.

Ismét be kellett látnom, hogy tévedtem. Nikki és a vele kialakult kapcsolat nem tud segíteni rajtam. Gyengébb és mindig is gyengébb lesz az előzőnél. Erőteljes alakja és személye alulmarad a múltból hátrahagyott kicsiny morzsával szemben. Édes ízei nem pótolnak semmit.

Látszólag mindent rendben elvégeztem és mégis: semmi sem sikerült...

A dolgozat végére még odaírtam: "mindig fel kell tenni a kérdést: mi motiválja őket?"

.

.

5. Egy posztmodern levél

.

Napok óta terveztem, hogy levelet írok Francinak, de nem akármilyet, hanem olyat, amitől mindkettőnk élete megváltozik. Olyan vallomást, amit semmilyen értelemben sem lehet megkerülni. De sajnos minden próbálkozás hamvába holt: azt kellett látnom, hogy nem vagyok képes a sorsszerűséget, amit egyre inkább érzek, megfelelően közvetíteni. Kettőnk közös végzete rendre elillant a sorok közül.

Csütörtökön aztán nagyszerű ötletem támadt: előkotortam egy csomó régi levelet az íróasztal fiókjából és, mint egy pakli kártyát, kiterítettem őket az ágyra. Volt ott minden - számlák, újévi üdvözlőkártyák, táviratok, képeslapok régebbi utakról és ami ezúttal főképpen érdekelt, szerelmeslevelek tucatjával. Ezek egy része nekem szólt, más részét én írtam, de valamilyen okból nem küldtem el, néhány pedig csak úgy hozzám került, talán rám bízták és én elfelejtettem átadni.

Elolvastam vagy húsz, a maga nemében remekbe szabott vallomást, de amilyet éppen kerestem, nem akadt köztük.

Erre fogtam egy ollót és felszabdaltam a leveleket értelmük szerint. Ilyesmi cédulák adódtak: "minden pillanatban véget ér egy hamis örökkévalóság", "amit meg lehet bocsátani, azt meg kell bocsátani", "felismervén, hogy kettőnk között ez a szerelem csírája lehet" és így tovább. Aztán elrendeztem a papírokat úgy, hogy értelmes szövegrészeket adjanak és a jobbakat feljegyeztem. Ezzel a játékkal végül a következő levelet sikerült megírnom:

"Francinak:

ahogy fogynak az órák és a határidő közeleg, meg-megremeg a toll a kezemben. Nem érdekel Derrida, Fukuyama és a többiek, legszívesebben egészen mást írnék. Önkéntelenül törnek fel belőlem a szavak és nem tehetek mást, mint hogy leírom neked: nélküled minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnik - és számomra minden pillanatban véget ér egy hamis örökkévalóság. Hagytam, hogy elszakadjon köztünk valami, amiről nem tudtam, milyen fontos nekem.

Mindig mindenben és mindenkiben téged látlak.

Kérlek, mielőbb találkozzunk!"

.

.

6. A második én

.

Leírtam, vagy csak gondoltam, hogy leírtam? Leírtam és nem gondoltam rá többé.

Ittam reggel kávét, vagy csak szerettem volna inni? Két csésze van a konyhaszekrényen. Akkor kettőt is ittam? Vagy tegnapról maradtak itt?

Lekapcsoltam a világítást a pincében, amikor kiléptem? Újra lemegyek és felkapcsolom a villanyt, hogy lássam, minden rendben van-e? Mire visszaérek a lakásba, azt kérdezem: és most lekapcsoltam a villanyt?

Nem tudom. Nem tudom, mi bajom? De valami van. Képtelen vagyok megnyugodni, pedig igazán semmi sem izgat.

.

Találtam egy borítékot az asztalon, ami az én kézírásommal volt Francinak címezve. Én írtam volna? És mikor?

Valami azt súgta, jobb, ha nem tudom, mi van benne. Elsétáltam a postára és föladtam. Különös érzés szállt meg, amikor a kisasszony közölte: "holnapra megkapja". Mintha csak azt mondta volna: "jól választott, fiatalember".

Nem nyugtatott meg.

.

.

7. Nincs vége

.

Amikor Franci fölveszi a telefont, nem a teljes nevét mondja be, mindig csak annyit: F F, azaz efef.

Lapot küld Bécsből ennyivel: "szép az idő, sokat gondolok rád - 2F."

Franci szeret névtelen maradni. Mintha csak pénzbe kerülne, nem adja oda a nevét. Ez egyfajta félelem lehet nála, idegenkedés bizonyos kapcsolatoktól. Ő azonban, mikor ezt fölvetettem neki, gyorsan és határozottan azt felelte: "nem."

.

Minden nap együtt voltunk. Franci hozta fel a postaládámból a következő levelet:

"Édesem, egyetlenem,

talán már azt is elfelejtjük, ami szép volt? Többé nem látjuk egymást? Nem járunk többé kart karba öltve napfényes délutánokon a kihalt kertben és a parton?

Nem, nem is így kellett volna kezdenem, ilyen sután és ügyetlenül, azt mondani inkább: jöjj, menjünk a napsütésbe és minden a régi lesz!

Igaz volna? - kérdezed majd, mikor ezt olvasod és én azt írom ide jó előre, hogy igen, igaz!

Tudom, hogy változnak a körülmények és a múlt soha nem tér vissza, legkevésbé a tegnap. Pontosabban nem egy az egyben. De mi visszatérhetünk tegnapi dolgainkhoz - semmit sem felejtettem el. Szerettél, márpedig, ha az csak egy percig is szerelem volt, tudd meg, hogy a szerelem el nem múlik. A szívedbe vagyok írva.

Nem ismersz még: Nikki"

És ez igaz volt: a szerelem el nem múlik. Széttéptem a levelet és Francihoz bújva azt súgtam: "szerzek egy kocsit hétvégére."

.

A szombat gyorsan eltelt. Visszaérve a városba még ittunk egy teát az Escher-házban.

"Megmondom őszintén, nem vagyok mindig őszinte - nevetett Franci. - És ezt őszintén mondom."

"Velem sem?" - kérdeztem egészen sértett arckifejezéssel.

"Elsősorban veled nem. Ez egy szellemi összecsapás köztünk, egy mókás kis küzdelem. És tudod mi a tétje?"

Azt feleltem: "talán az, hogy lesz-e még köztünk valami komoly?"

Erre egy percig én is, ő is, mindketten csöndben maradtunk, mintha azt mérlegelnénk, meddig juthatunk egyáltalán? Valójában ezen is rég túl voltunk már.

"Valami ilyesmi" - mondta Franci most már sokkal közvetlenebb hangon - lehet, hogy unottan, vagy inkább csak egykedvűen? Úgy tűnt, elvesztette az érdeklődését ebben a témában.

Arra a napra ez volt a vége: a kezébe nyomtam a dolgozatot, elváltunk, én hazamentem és este korán ágyba bújtam. Csak egy körtét ettem még; valahogy a színe miatt választottam ezt a gyümölcsöt a kosárból. Sokkal jobban esett minden másnál, amiben aznap részem volt.

"Már reggel meg kellett volna ennem" - gondoltam aztán és lekapcsoltam a villanyt.

Ez volt az első szakításunk a posztmodern után.

Tizenkét éves koromban ébredtem rá, hogy nem hasonlítok a többi gyerekre. Akkoriban történt, hogy úgy találkoztam Péterrel, az egyik barátommal, hogy én nem voltam ott. Pontosabban csak testben voltam ott, csak fizikailag. Még egy kisebb pofont is lekevert, hogy magamhoz térjek, de hiába. Mikor nem sokkal később elmesélte, hogy milyen állapotban látott, megkértem, hogy ez maradjon kettőnk között. Mégis, attól kezdve mindig úgy éreztem, akárhol is jártam, hogy figyelnek.

Nem csak a szégyen miatt kértem Pétert, hogy ne beszéljen a dologról - féltem is. Nem akartam a sok bolond közé kerülni, a gyagyások közé, akik megeszik a hajukat és belepusztulnak, vagy éppen nem esznek semmit, vagy a levágott ujjaikkal játszanak. Mert akkoriban, mindenki tudta, ezek közé raktak volna. Én nem voltam közéjük való.

Idővel megfogalmazódott bennem a vágy, hogy lássam magam, mikor én nem én vagyok. Levelet írtam magamnak, de nem tudtam, másik énem tud-e olvasni? A kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásaim mindvégig hiábavalónak bizonyultak.

A szüleim elől szerencsésen eltitkoltam mindent. Sejtettem, hogy szeretetük alapfeltétele, hogy normális legyek - ebben igazat adtam nekik.

Furcsaságaim rendszertelenül jelentkeztek, de szinte mindig egyedüllétemben. Kezdetben fel sem tűnt, hogy történt valami, de később felfigyeltem bizonyos jelekre. A kiesett idő - még ha csak pár percről volt is szó - lett a legbiztosabb nyom. Azonban akadtak még más bizonyítékok: furcsa vonalak a papíron írás közben, olvasatlanul átlapozott oldalak a nyitott könyvben, megrágott falatok a tányéron. Ilyenkor gyakran valami különös elégedettséget éreztem, valami olyasmit: igen, még egyben vagyunk mi ketten. Az áthajtott lapokat nem kerestem vissza, nem olvastam el, mert úgy voltam vele, hogy azokat már elolvastuk. Miért kellene ismételnem? A megrágott falatok nyilván nem voltak ízletesek - eszembe sem jutott megenni őket.

Feltűnt, hogy másik személyiségem milyen őszinte. Például gond nélkül kiköpi a neki nem tetsző ételt. Szinte csodáltam, de végül is magammal voltam egyre elégedettebb. Valahogy ez, meg a folyamatos titkolózás azt hozta, hogy kezdtem lemondani az igazmondásról. Azt azonban nagyon jól tudtam, hogy mikor mit kell mondani.

Szép eredményeket értem el a tanulásban. Ez idő tájt részben zárkózottabbá váltam, keveset beszéltem másokkal közvetlenül, annál többet, ha akadt közönségem. Szinte társasági és társalgó lénnyé fejlődtem, igazi kis színésszé, állandó szerepjátszóvá, akit felszabadít különleges mivoltának tudata. Tudat - ez lett központi témám, nyilvánvalóan nem véletlenül.

A gimnáziumban még bizonyos önmérsékletre kényszerültem, mert gyerekkori pajtásom és - legjobb tudomásom szerint - egyetlen tanúm, Péter, velem egy évfolyamba járt. De az egyetemen végre újradefiniálhattam a környezethez való viszonyomat. És a kollégium segítségével megszabadulhattam az otthoni lebukás állandó veszélyétől is. Jó érzéssel töltött el az egyenrangú státus.

Míg azelőtt gyakorlatilag nem engedtem meg magamnak semmi közeledést a lányokhoz, az egyetemen egyik komolytalan kapcsolatból a másikba keveredtem. Nem voltak korlátaim és sikeres akartam lenni. A lassan lábra kapó szóbeszéd pedig kis mítoszt teremtett a nevem köré. Ez azonban már nem tetszett mindenkinek és nekem is egyre több gondot okozott. Mind több lányt hoztak hírbe velem s a valamirevaló emberek előtt kezdtem minden hitelemet elveszíteni. Nem gyengült a tanulmányi teljesítményem, de ez az általános bizalomvesztés már tanáraim részéről is érezhető volt. Úgy döntöttem, hogy ezen sürgősen változtatni kell. A legjobb megoldásnak egy állandó és komoly kapcsolat tűnt, ami akár a felületes szemlélő előtt is azonnal nyilvánvalóvá teszi, milyen komoly fiatalember vagyok. Meg kellett találnom a megfelelő partnert.

Azzal kezdtem, hogy csakugyan lemondtam kicsapongó életvitelemről. Nem volt ez olyan nagy dolog; egy egyszerű elhatározás, egy új, pontosabban a soron következő feladat. Bizonyos dolgok megvonásában ugyanakkora élvezetet leltem, mint féktelen habzsolásukban. Egy-egy szigorú feltétel betartása külön érdekességet jelentett a számomra. Az önszabályozás felértékelődött a szememben, mivel ismertem határait s tudtam, hogy véges. Nem úgy, mint másoknál, nálam volt egy pont, amin túl nem léphettem. Azon a bizonyos határon túli dolgokra nem lehetett hatásom. Megnyugtatott, hogy benső énem minden értelemben elérhetetlen.

Az általam meghatározott szerepre természetesen több lány is szóba jöhetett. Az én gyengém egyébként az egyenes szőke haj és a kék szem, az a bizonyos északi típus; ez mindig nagy hatással volt rám. De ezúttal nem a rám gyakorolt hatáson volt a hangsúly - éppen ellenkezőleg. Józannak kellett maradnom. Ezért döntöttem úgy, hogy lehetőleg olyan lányt keresek, aki számomra nem elsősorban érzéki vonzerővel bír. Ám amilyen egyszerű volt eleddig az ösztönös csábítás, olyan körülményesen láttam hozzá új tervem megvalósításához. Naphosszat törtem a fejem, hogy tegyem meg az első lépést, ami után végre elindulhatok. Úgy éreztem, hogy korábbi, korlátlan lehetőségeim egyszerre elvesztek. Sokszor tettem magam nevetségessé és szerencsétlenkedéseim végül oda vezettek, hogy könnyű célponttá váltam. A talaj minden téren kicsúszott a lábam alól. Nehezen viseltem a helyzetet, de mind kevésbé hittem, hogy változtatni tudok rajta. Először kellett csalódnom képességeimben. Íme, szükséghelyzetben mégsem tudtam kellően erős maradni. Ugyanakkor annyi kitartásom és olyan kevés belátásom volt, hogy nem tértem vissza a bevált magatartáshoz.

Szívesen vettem volna valamiféle segítséget; leginkább a régi ábránd foglalkoztatott: kapcsolatba kerülni a titkos személyiséggel. Más módon intézni el, amire egyébként képtelen vagyok. Az a képzetem támadt, hogy benső kettős énem bujkáló fele megsértődött. Mintha nem lenne elégedett a bánásmóddal, a titkolózással. Úgy véltem, végül is igaza van: mivel kevesebb ő, mint bárki más? Még az eszelősök is egész szerepet kapnak az élettől. És ő? Alamizsnaperceket.

Már felvállaltam volna. Jobban éreztem volna magam tehetséges őrültként, mint sikertelen jófiúként. Az ő erejében bíztam. Csakhogy nem jelentkezett. Hogy egyezségre jussunk, úgy döntöttem, magam elégítem ki lappangó igényeit. Egyik este nekivágtam a városnak. Ittam kicsit, utána a sötét utcák felé vettem az irányt. Megálltam a Gozsdu-udvarnál s ha szembejött valaki, rákiáltottam: "bennem van!" Az emberek sorra eltakarodtak még a közelemből is.

Mivel magam egyébként a normális és nyugodt kategóriába soroltam, úgy gondoltam, háttérbe szorított énem csakis agresszív és őrült lehet. Az ellentétem, helyesebben a párom. Elő kellett csalogatnom.

Elértem a Gozsdu közepét. Kilenc óra volt. A hely, ahol álltam, kihalt volt. Aztán kopogós cipő hangját hallottam: egy fiatal nő lépett az udvarra. Éreztem valamit, de nem tudtam, elég erős vagyok-e, hogy megtegyem, amit a második én tenne?

Eléje álltam. "Jöjjön velem, kérem" - mondtam.

Utcalány volt, ezért követett az udvarról nyíló sötét kapualjak egyikébe. Ott aztán csak egy összeget mondott.

Bosszús voltam, hogy nem jöttem rá egyből, kivel van dolgom. Persze, miért is követne egyébként? És ugyan mit keresne itt ilyenkor?

"Maga nem jó neki" - mondtam.

A lány csodálkozva nézett rám. "Neki?" - kérdezett vissza. "Kinek?"

Először magamra akartam mutatni, de aztán a sötét lépcsőház felé böktem.

"Én mindenkinek jó vagyok" - kezdte kissé sértődött hangon, de közbevágtam: "nem mindenkinek."

Nehezen sikerült csak leráznom.

A kollégiumban felírtam egy papírlapra: "kudarcot vallottam." A papírt aztán a párnám alá tettem, mint egy üzenetet, ami nekem szól és így aludtam el.

*

Reggel első dolgom volt, hogy benézzek a párna alá. Nem volt ott a papír, de ezen egy cseppet sem csodálkoztam, még meg is nyugtatott. Aludtam még egy órát, hogy teljes értékűen kezdjem a napot. Pénteki nap volt.

A reggelit egy kis presszóban fogyasztottam el, közel a városházához. Innen gyalog mentem a Gozsduig. Vissza kellett térnem, hogy valahogy helyrehozzam a dolgokat. Ezúttal, mint egy elfojtott vágyat, éreztem magamban a tetterőt. De az erő valahogy még mindig konkrét irány nélkül maradt.

Ahogy sétáltam, egyszerre egy ismerős alakba botlottam: Péter volt az. Egy lánnyal volt, akit Flóra néven mutatott be.

"Milyen rég nem találkoztunk" - állapítottam meg és ahogy a lányra néztem, egészen felvidultam. Azonnal fölfogtam, hogy a jelenléte egyfajta inspirációt jelenthet megfeneklett terveim végrehajtásához.

"Még nem reggeliztem" - mondtam és meghívtam őket egy kávéra abba a presszóba, ahol reggeliztem.

Flóra nem volt túl magas s az alakja inkább kislányos volt, mint nőies; a haja érdekes árnyalatú volt, olyasmi, mint a borostyán. A tekintetéből pedig olyan lenyűgöző értelem sugárzott, ami rögvest megfogott. Rá volt szükségem, ezt mindjárt láttam, de nem volt egyértelmű, hogy is használjam fel: ő lenne a lány, akit keresek? Vagy ő az áldozat, akit szintén én keresek? Mindenesetre mindkettőhöz meg kellett szereznem.

Kávézás közben először előadtam egy megható történetet az unokaöcsémről, aki most tanult meg járni, aztán a tanáraimról beszéltem és általában az építészetről. Flórának láthatóan tetszett a paletta, nyitott és érdekes egyéniségnek mutatkoztam. Mivel Pétert nem lett volna taktikus teljesen kiszorítani a társalgásból, ezért néha hozzá is intéztem egy-két alibi kérdést. Minden nagyszerűen alakult, s ami nem esik meg gyakran, ebben mind egyetértettünk volna.

Szóba hoztam a szüleim nyaralóját, s mikor belelendültünk a beszélgetésbe, azt is, hogy bulit tartok ott a hétvégén. Megkérdeztem Pétert, lenne-e kedvük eljönni? A régi barátságra apelláltam, így nem mondhatott nemet.

Mikor elváltunk, én egyenest a pályaudvarra mentem és megvettem a jegyet haza, hogy mielőbb nekiláthassak a szükséges előkészületeknek.

*

A szüleim gond nélkül odaadták a nyaralót egész hétvégére és hozzá még az egyik kocsit is. Az esemény előtt azonban még tisztáznom kellett magamban pár dolgot. Szunnyadó énem előhívásának immár nem nagyon volt értelme, hiszen végtére megleltem a megfelelő nőt. Igaz, megszerzése, azaz a nagyobbik feladat még hátravolt; azonban már nem volt szükségem áldozatra. De megengedhetem-e, hogy ismét figyelmen kívül hagyjam két egyenrangú részem közül az egyik érdekeit? Ha egy testhez tartozunk, lehet-e az, hogy mindig ugyanaz az akarat érvényesüljön? Flóra megismerése óta nem voltam biztos benne, hogy meg akarom változtatni a bensőmben kialakult erőviszonyokat.

Szombat este hétkor megérkezett a nyaralóhoz Péter és a barátnője. Egyedül fogadtam őket.

"A többiek?" - érdeklődött Flóra.

"Szerintem egy órán belül mindenki itt lesz - mondtam. - Addig segítsetek előkészíteni az ennivalót."

Közben három pohárkába nagy adag gint töltöttem kevés citrommal és Cointreau-val.

"A ház különlegessége: egészségetekre" - mondtam és megnyugodtam, mikor láttam, hogy mindketten megisszák. "Erre van a konyha."

Vidám hangulatban fogtunk a szendvicsek elkészítéséhez. Én nyilván másként érzékeltem ezt az időt; számomra volt benne valami örömteli várakozás, kellemes izgalom azzal kapcsolatban, ami történhet.

Flóra ügyes volt. Olyan pontos és gyakorlott mozdulatokkal készítette a szendvicseket, hogy még meg is dicsértem. Biztos voltam benne, hogy minden máshoz ugyanilyen jól ért. Akiket szeretek, azokat általában jó tehetségesnek látni. Akiket szépnek találok, azokat pedig mindig jó tehetségesnek látni, akár a legjelentéktelenebb dologban.

Egyre jobb kedvünk kerekedett; Péterrel felidéztük kissé a régi éveket, magyaráztuk a régi tréfákat. Újra töltöttem a poharakba. Kezdett a fejembe szállni az ital.

Láttam, hogy barátom cigarettát kotor elő a zsebéből; futó pillantást vetettem Flórára és úgy vettem ki a reakcióiból, hogy ő nem dohányzik.

"Kérlek - fordultam Péterhez -, idebenn ne gyújts rá."

Tudtam előre, hogy dönt. Mikor aztán a lánnyal kettesben maradtunk, igyekeztem kihasználni az időt. Leraktam a kenyérvágó kést és közelebb léptem hozzá.

"Mit nézel ennyire?" - kérdezte nevetve.

Farkasszemet néztem a nőmmel.

De nem ezt mondtam; fölfogtam még, hogy az ajkaim mozognak, és hogy újra érzem a kés kemény markolatát az ujjaim között, de ez már nem én voltam.

Saját üvöltésemre tért vissza öntudatom.

"Nyugodj meg" - hebegte Flóra halálra vált arccal. Letettem a kést s akkor láttam, hogy véres. De ez az én vérem volt.

Még annyit mondtam: "ezzel nincs vége."

*

Az ügyemben orvos szakértői vizsgálat indult, meg egy sor más vizsgálat. Őszintén elmondtam mindent, csak egy dologról hallgattam. Sok mindent megértettek abból, amit elkövettem; azt mondták, nagy része pusztán elkerülhetetlen következménye volt valaminek, amiről nem tehetek. Ezzel egyetértettem. Hogy tehetnék én arról, amit én követtem el?

A feljáró szürke kövének szürke mintáit néztem, amikor meghallottam a zár halk kattanását. Tamaki kitárta az ajtót és betessékelt.

"Várj csak" - mondta.

A szobában hűvös volt és egy kissé sötét is. Különös volt. A helyiség egyik falát vörösre festették és a kellős közepén egy nagy méretű kép függött: a Kristály utca.

"A Kristály utca" - mormoltam, mintha ezzel szeretném bizonyítani, hogy felismertem.

"Várj csak" - mondta Tamaki legalább másodszor.

"Hiszen várok" - feleltem. Magamra hagyott a szobában.

Kinéztem az ablakon. A Parti utca - és egyáltalán az egész negyed - nem bővelkedett magas házakban. A környék úgy festett, mint egy falu, aminek a peremét lassan eléri a terjeszkedő nagyváros. Különben várható volt, hogy a földszintes kis házakat idővel felváltják a komolyabb épületek; pillanatnyilag azonban egyetlen többszintes ház magasodott az utcában, éppen Tamakiéké. Nem rég épült és igen-igen elütött a többitől: lapos teteje volt. Ez valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet szült a szomszédokban; gyűlölték ezt az épületet. S ha azt is tudták volna, hogy miért épült így, talán még bosszúsabbak lettek volna.

Az épület tetején hatalmas napozóteraszt alakítottak ki. Helyzete tökéletes volt: szintje a környező házak és fák fölé emelkedett, így mindent látni lehetett róla, de rálátni lehetetlen volt. Minden évben, ahogy beköszöntött a napos idő, majd a nyár, a lakók egyre több időt töltöttek odafönn.

Míg én a hűvös szobában álldogáltam, a fejem fölött, a tető kavicsán egy lány feküdt. Nem viselt ruhát és a háta alá sem terített semmit; hihetetlen módon a puszta kavicságyon nyúlt el, már órákkal ezelőtt. Tizenéves volt, rövid hajú, lányos alakú s a bőre barna, mint egy paraszt nyaka. Köldökében összegyűlt az izzadság. Ugyanez a verejték csöpögött le a tarkójáról, lapockáiról, könyökéről, ujjai közül, le a forró kavicsokra s indult onnan a magasba, hogy a bárányfelhők részévé váljon. Csak a só maradt, éppen úgy, mint az ajkán, amit a ragadós, sűrű nyál húzott össze belülről.

Zavarba ejtő lett volna ez a mozdulatlan tökéletesség, ami tökéletes fiatalsággal párosult; önmaga számára pedig zavarba ejtő volt az önkéntes szenvedés, ami egyben szórakozást jelentett.

Nem tud felnőni, aki ilyet tesz, vagy éppen nem is létezett gyermekként soha? Égetett a kő, mint valami tüzes sütőlap, akár a nap tükre, egy férfinak is sok lett volna. A lány erővel fúrta saját ajkai közé a nyelvét, mintha másé lenne még a keserű nyál is, amit érez, és másé lenne a nyílás ellenállása. És ez vitte tovább a mozdulatsort, megmozdult a karja, a lába, mintha lassan átölelni készülne egy láthatatlan alakot. Aztán értelem szivárgott az izmokat mozgató parancsok mögé; két kezével letörölte arcáról a verejtéket. Igazából nem is tudta letörölni, mivel mindene csupa víz volt; így csak a cseppeket húzta szét egyenletes réteggé. Hunyorogva az égre pillantott, de ez valóban csak egy pillanat volt és sűrű szempillái még az éppen fölé hajlónak sem engedték volna látni, milyen színű a szeme.

Tamaki visszatért hozzám és közölte: "ahogy gondoltam, a tetőn van. Gyere, menjünk föl mi is!"

"Szabad?" - kérdeztem és ezzel elárultam végtelen zavaromat.

"Nem hozzá jöttél?" - kérdezett vissza a lány szinte bosszúsan.

"Dehogynem, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni" - feleltem.

"Ez a legjobb alkalom" - mondta Tamaki és karon fogott. Nem volt merszem megkérdezni, hogy milyen alkalomról beszél, csak mentem vele a lépcsőn immár szó nélkül.

Eközben odafönn a napozó lány lassan föltápászkodott. A hátán és a vállán több száz kavics lenyomata rajzolódott ki.

Mikor elibe toppantunk, szemtől szembe álltunk egymással. A ház hűse után a szinte anyagi dimenzióba lépő forróság fejbekólintott. Gyorsan kapkodtam a levegőt. Még megköszörültem a torkomat, de nem mondhattam semmit, mert abban a pillanatban elájultam.

Egy heverőn tértem magamhoz, a fejem Tamaki térdén nyugodott. Egy ideig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen megnyugtató helyzet ez. Aztán eszembe jutott valami zavaros gondolat a méltóságról, vagy a büszkeségről, nem is tudom, és megpróbáltam felkelni, de Tamaki könnyűszerrel visszahúzta a fejemet.

"Mi történt?" - kérdeztem erőtlen hangon.

A lány csak annyit mondott: "nyugi." Én persze nem ezt kérdeztem és ez a válasz, meg kiszolgáltatott helyzetem azonnal feldühített.

"Nem ezt kérdeztem, mi az, hogy nyugi?"

Tamaki megsimogatta a homlokomat és suttogva, vagy nagyon halkan, vagy nagyon kedvesen azt felelte: "elvesztetted az eszméletedet. Fenn, a tetőn. A forróságtól."

Nehezen leírható érzés kerített a hatalmába.

"Megalázó helyzet" - mondtam összeszorított fogakkal. Kezdtem emlékezni.

"Dehogy megalázó, ne beszélj így."

"Nekem az."

A fejem mindvégig az ölében volt. Az arcába néztem, úgy kérdeztem: "ő mit szólt? Itt van még?"

"Nincs itt. De nyugodj meg, szépen viselkedett."

Ez meg mit jelenthet? Talán, hogy nem nevetett ki? Vagy segített lecipelni magatehetetlen testemet a tetőről? Vagy mit?

"Mi az, hogy szépen viselkedett?"

Tamaki ismét megsimogatta a homlokomat.

"Mindenben segített" - felelte.

Pillanatnyilag feladtam. Talán jobb lesz az egészet mielőbb elfelejteni. Összeszedtem magam és határozottabb mozdulatokkal feltápászkodtam.

"Kérsz egy pohár vizet?" - kérdezte Tamaki.

"Nem kérek semmit, köszönöm - mondtam. - Mindent köszönök. Szervusz."

"Hova sietsz?"

"Jobb, ha megyek."

Az ajtóig nagyon ügyeltem minden lépésre. Még visszaintettem, mosolyt erőltettem az arcomra és kiléptem a szabadba. A levegő már jóval hűvösebb volt, sok idő eltelt. Elporoszkáltam a buszmegállóig. Miközben a buszra vártam, rádöbbentem, hogy menekülésem talán még a korábban történteknél is kellemetlenebb. Persze már nem mehettem vissza. Nem tudtam, mit kellene tennem ebben az egész ügyben.

Szerencsére gyorsan hazaértem. Pihennem kellett volna, de nem tudtam egyedül maradni. Fogtam magam és átkopogtam a szomszédba Tadaóhoz. Otthon volt, mint mindig, és most is legnagyobb szenvedélyének hódolt: a nappaliban lévő hatalmas terepasztalt építgette. Örömmel fogadott, éppen egy kis vidéki állomás makettjét illesztette a helyére.

"Egyszerűen csodálatos, nem?" - kérdezte nagy elragadtatással.

"Valóban az" - mondtam. Tadao hellyel kínált, ő maga nem ült le, hanem az asztal mellett az apró részletek eligazításán fáradozott.

"Mi szél hozott? Baj van?" - kérdezte és futó pillantást vetett felém.

"Baj talán nincs, bár meglep, hogy egyből ezt kérdezted, és ez el is bizonytalanít."

"Történt valami?" - tudakolta. Épp oly türelmes volt velem, mint az asztallal. A magam részéről ezt nagyra értékeltem.

"Ma délután, tudod... - sóhajtottam egy nagyot, ami egyébként nem szokásom - találkoztam vele. De rosszul alakultak a dolgok, a nagy melegben kikészültem és, szóval, rosszul lettem, mielőtt beszélhettünk volna."

Tadao nem szólt semmit. Egy erős ecsettel az új épület körüli terepet alakítgatta nagy műgonddal. Egészen közel hajolt a házikóhoz és az apró emberekhez, akik a terepasztal legújabb megállójában a kis villanyvonatra vártak.

"Eddig azt hittem - folytattam -, vagyis azt hihettem, hogy erős ember vagyok. Volt bizalmam magamban, a környezethez is egyfajta optimizmussal fordultam, mint egyenrangú szereplője a világnak."

Kis szünetet tartottam, csak hogy megfogalmazzam, mit is akarok mondani.

"Ez az egész, mintha abban a pillanatban változott volna meg - mondtam. - Te érzékeltél valami rendhagyót délután?"

"Én? - reagált tüstént Tadao. - Mit képzelsz, még mit nem, mi közöm az egészhez?"

"Gondoltam, valami univerzális, általános dolog" - feleltem színtelen hangon.

"Nézd azt ott, a kezében az újság, még a címét is rápingáltam, látod, The Sun!"

Egykedvűen bólintottam, de aztán valóban megnéztem, és tényleg ott volt a cím. Nem tudtam, hogy van ez, de Tadao valamiért örült neki, hogy az apró emberke nem egy teljesen üres lapot olvas.

"Hoppá!" - kiáltotta és a vonat elindult. Még sokáig maradtam, ő is leült mellém és hosszasan néztük a szerelvényt, amint a köröket rója. Biztos vagyok benne, hogy közben egészen másra gondoltunk.

Másnap korán reggel, jóval munkakezdés előtt a Kristály utca felé vettem az irányt. Látnom kellett valamit, amit Tamakiéknál láttam azon a bizonyos képen és ami akkor valójában fel sem tűnt. Valami nyugtalanító volt a képen, egy nem odaillő részlet talán, vagy nem létező üzletek...

Mikor odaértem, jól körülnéztem és megpróbáltam felidézni a képet. Nem vettem észre semmi szokatlant, mégis ugyanazt a szorongást éreztem. Beazonosítottam a helyet, ahonnan a fotó készült és percekig álltam némán szemlélve a fényűző palotákat, üzleteket és kávéházakat, de semmi. Elindultam végig az utcán, fürkésztem az épületeket, megbámultam a kirakatokat, bennük a temérdek üveget, tükröt, porcelánt. Kora reggel volt, mégis nyitva volt minden. Vettem fagylaltot, kávét, szendvicset, betértem üzletekbe és galériákba, összesen vagy másfél órát kószáltam föl s le a helyszínen, mindhiába.

Már-már kezdtem beletörődni, hogy nem találok közvetlen magyarázatot arra a bizonyos nyugtalanító érzésre, hogy életem végéig erre kell majd gondolnom, ha a Kristály utca szóba kerül, hogy lelki nyugalmam végleg odavan, hogy az életem odavan, mikor is egy kirakat tükrében magamat bámulva rájöttem a megoldásra:

a fotón az utca képe tükrözve volt!

Milyen egyszerű s milyen nehezen jöttem rá. E felfedezés hatására új erőre kaptam, meglódult a fantáziám és hirtelen számtalan ötlettől zúgott a fejem. Az egyiknek engedve benyitottam az üzletbe, ami előtt addig is álltam.

A helyiségben szép rendben mindenféle tükrök sorakoztak, több száz tükör, de semmi más. Olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély.

Úgy gondoltam, Tamakiék házába tökéletesen illene egy. Éppen a fotóval szemközti falra: így ha valaki a tükör elé állna, a Kristály utca képe a helyes módon látszana. Végre mindenki megnyugodhatna.

Ki kellett választanom a megfelelőt; ez könnyen ment. Egy közel két méter magas és fele ilyen széles, vékonyka fémkeretbe fogott tükörlapot vettem. Súlyos darab volt, mégsem kértem házhozszállítást: magam szerettem volna átadni, személyesen és minél előbb.

Úgy éreztem, nincs értelme hazamennem, egyszerűbb, ha mindjárt a Parti utca felé veszem az irányt.

Megszenvedtem, mire elértem a metróig, majd onnan ki a kertvárosba, gyalogszerrel végig a hosszú utcákon – alig maradt bennem erő, mikor végre megpillantottam a lapostetős házat.

A sarkon megálltam pihenni; két karom, mint két idegen kar, nem akart engedelmeskedni. Nevetséges testtartásba feszülve kapkodtam levegő után. Negyed nyolc volt, mire összeszedtem magam.

"Sietni kell, azonnal indul az iskolába" - gondoltam és a keretet megmarkolva nekiiramodtam. Futottam a házig, a feljáró szürke kövét meglátva befordultam, s akkor mintha hallottam volna valamit, a zár halk kattanását talán? Aztán már csak azt a velőtrázó sikolyt és az üvegcserepek szűnni nem akaró, éles csilingelését.

Mikor feltápászkodtam, ő már előttem állt. Nem szólt semmit, csak az ezernyi szilánk ejtette sebet nézte a kezén, a karján. Az arcát még nem láthatta.

Nem tehettem jóvá. A kórházban egy párszor meglátogattam, de aztán elmaradoztam a háztól. Csak egy év múlva láttam újra, a városban, egészen véletlenül, és ő nem is vett észre.

Azonnal láttam, hogy többé nem tudja rám azt a hatást gyakorolni, mint mikor még istennő volt.

Zo úrnak nem volt múltja. Ami volt, azt nem vállalta. Megtehette, mivel családja, sőt, barátai sem voltak, avagy elhagyta őket. Magyar volt és félig-meddig lengyel, de lehet, hogy cseh. Akcentussal beszélt minden nyelvet.

Ha szóba került, Zo úr hetven évesnek mondta magát. Ez elég hihető volt. Bozontos, ősz szakálla szinte teljesen elfedte arcát és még idősebbnek is mutatta hetven évesnél. A szakáll úgy szolgált, mint egy tökéletesen illeszkedő álarc: nem csak arcvonásait, de sokszor pillanatnyi érzelmeit is rejtve tartotta. Hideg, kék tekintetének pedig ehhez álarcra sem volt szüksége.

Zo úr szeretett sétálni. Általában a modern városrészekben járt, a nagy tereket, széles utcákat kedvelte. Majdnem mindig a Dejvickánál lyukadt ki. A történet napján sem volt ez másként.

Zo úr körbesétálta a teret. Sorra benézett a Dejvickáról nyíló utcákba, végül az utolsóba betért. Ahogy baktatott a járdán, orrát megcsapta a pincékből feltörő súlyos esőszag. Közben a nap száz ágra sütött. Mindez olyan volt, mint egy rosszul összeillesztett darabokból álló mozaik - különálló, szép színek, de semmi forma.

Néhány lépés után megállt egy kopott kis kávéház előtt. Fennhangon elolvasta az üzlet nevét, majd, ahogy az egy kávéház esetében egyáltalán nem megszokott, bekopogott. Kisvártatva öreg pincér nyitott ajtót.

"'reggelt" - mondta és félreállt az útból. Zo úr köszönés helyett az órájára pillantott: tíz perc volt még nyitásig. Pontosan érkezett, mint minden nap. Belépett a szűkös helyiségbe és helyet foglalt a bejárat melletti asztalnál. A pincér közben kulcsra zárta a bejárati üvegajtót és visszahúzódott a pult mögé. Pillantása végtelen érdektelenséget mutatott. Csupán akkor élénkült meg, mikor az üzlet hátsó, zárt feléből előkerült a tulaj. Idősebb, barna bőrű, kopasz ember volt a kávéház tulajdonosa; fekete nadrágot és fehér inget viselt. Ujjai sárgállottak a sok, számlálatlanul elszívott cigaretta füstjétől.

"Drága maestro" - üdvözölte nagy hanggal Zo urat és leült az asztalához, vele szemközt. Kezet fogtak, méghozzá az asztal mellett, mintha nem akarnának a lapja fölé nyúlni. Erre a pincér, akárha parancsszóra tenné, nekilátott két adag fekete lefőzésének. Villámgyorsan dolgozott s mikor elkészült, a kávézáshoz szükséges minden eszközt és összetevőt kihordott az asztalhoz, ahol addig egyetlen további szó sem hangzott.

"Egészségünkre" - mondta a tulajdonos és megemelte a csészéjét. Idegen, oda nem illő volt a mozdulat.

Zo úr szertartásos lassúsággal öntötte a tejszínt a kávéjába, majd kiskanállal finoman megkavarta. A szájához emelte az italt; hallani lehetett a halk koccanást, amint vaskos aranygyűrűje a csésze füléhez ér.

Mikor végeztek, a felszolgáló azonnal letakarította az asztalt. Utána ismét lecövekelt a pult mögött és mind érdeklődőbb tekintetét a vendégre szegezte.

Zo úr a keskeny üvegportál előtt elsétáló nőket nézte minden lelkesedés nélkül. Úgy látszott, nincs mondanivalója. Ajkát lebiggyesztette és hallgatott. Vendéglátójára hárult a feladat, hogy megtörje a csendet.

"Maestro - mondta -, beszélhetünk a jövőről?"

Úgy alkalmazta a kérdést, mint valami udvariassági formulát, hiszen a választ tudta. Minden reggel elhangzott valami hasonló kérdés, melynek az volt csak a szerepe, hogy a megszokott procedúrát elindítsa, s hogy olajozottabbá tegye azt.

A falióra szerint három perc volt kilencig. Miután Zo úr megbizonyosodott róla, hogy valóban így van, bólintott. Már nyúlt volna a zsebébe, hogy az ott lapuló soványka pakli kártyát elővegye, de hirtelen meggondolta magát.

"Karl - mondta - mióta is járok én ide minden áldott reggel?"

A másikat kissé megzavarta a szokatlan kérdés.

"Úgy körülbelül - felelte bizonytalan hangon -, na, körülbelül tizenöt éve."

"Úgy lett volna helyes mondanod: mióta létezik a kávéház."

"Igaz."

Zo úr némileg hátradőlt székében, mintegy jelezvén, hogy az aznapi társalgás hosszabb lesz a szokottnál.

"Karl - folytatta - emlékszel az első napokra?"

"Hogyne emlékeznék. De mire tetszik gondolni pontosan?"

"Isten tudja, miért jutottak éppen ma eszembe a régi dolgok. Hiszen minden nap egyforma, de legalább a reggelek azok."

"Igen, igen - bólogatott a tulajdonos. - A reggel mindig ugyanolyan. De a nap sorsa is reggel dől el s az már mégis néha ilyen, néha meg olyan."

"Tizenöt éve bízod magad a kártyára, Karl."

"Ez így van rendjén és már így is lesz örökké. Maestro, ha önnek huszonegye van, én ki nem nyitok aznap a világ összes kincséért sem!"

A vendég nevetett.

"Honnan ez a félelem, te ember? - kérdezte. - Nem hiányzik a bevétel, amitől elesel?"

"Megbocsásson, uram, de ahányszor önnek huszonegye volt az elmúlt másfél évtized alatt: nekem megéri. Ezt az üzletet, és mondhatom, hogy személyemet is elkerülte minden baj, ha a babonámra hallgattam. Én meg nem kísértem a szerencsémet s ahányszor kijön a huszonegy, hazaküldöm Jant, de erről minden egyes alkalommal saját szemével győződhetett meg, uram."

"Nincsen egyetlen törzsvendéged sem, mind elpártoltak a rendszertelen nyitva tartás miatt."

"Ez nem így van - mosolygott a tulaj - példának okáért itt van ön. De mások is. Van, aki kíváncsian néz be a Dejvickáról s ha zárva vagyunk, tudja: a maestro kerek huszoneggyel nyert."

"Kerek huszonegy - nevetett az öreg. - Ilyet is csak a te szádból hallani, te babonás őrült."

"Lehet, hogy őrült vagyok, de annak sokan csudájára járnak, hogy ezt az őrült törvényt hogy betartom."

"Ez nem törvény."

"Dehogynem - felelte a másik. - Amit betartunk, az az igazi törvény. Amit nem mi hozunk, az az igazi törvény. Nem tudom, ki hozza ki a huszonegyet, de nem én és nem is ön, uram. Ez csak úgy van; ugyanonnan van, mint a tél, meg a nyár, vagy éppen a csütörtök."

"Persze, de nem jelent semmit. A jelentést te magad adtad neki."

"Na és - vonta meg a vállát a tulaj -, a csütörtök jelentését is az ember adta. A gyerekek megnézik szépen az órarendet s azt mondják: ma nincs nyelvtan, nem visszük azt a könyvet."

"De az rendben van. Az egy rendszer, amit a tanárok alkottak meg észérvek alapján."

"Igaz, maestro, de a kisgyerek mindezt nem tudja. Ő csak azt tudja, hogy csütörtökön nincs nyelvtan. Nem gondolja, hogy a huszonegy is egy rendszer része, amit meg mi nem ismerünk teljesen? Én véletlenül ráhibáztam egy egyébként is létező törvényre."

Zo úr ezekre a szavakra csak a szakállát simogatta. Már nem nevetett.

"Legyen büszke, uram, hogy a sors az ön kezében van egy pillanatra, érezze meg a rendszert. Érezze meg a kinyilatkoztatás erejét!"

Negyed tíz volt. Minthogy a kávézó nem nyitott ki időben, ugyanakkor be sem zárt, emberek kezdtek gyülekezni az üvegajtó előtt. Mind befelé bámultak nagy érdeklődéssel.

Zo úr kelletlenül előkotorta zsebéből a paklit. A keze alig észrevehetően, de remegett. Most olyan borzongással érintette meg a lapokat, mint valami pogány isten képét.

"Osszon, uram, az emberek várnak" - mondta a tulajdonos különös határozottsággal a hangjában.

Többé nem lehetett úgy nézni a partira, mint egy egyszerű játékra, még ha látszólag nem is változott semmi. Nem csupán a nyitás és zárás kérdése bujkált a lapok között, hanem maga a sors és ezzel együtt a végzet. A számok olyan jelentést nyertek, ami nem illet meg számokat, sem kártyalapokat.

A vendég osztott. Két-két kártyát fektetett az asztalra színnel lefelé. A tulaj megfordította lapjait: egy ász és egy kilences volt, összesen tehát húsz. Ennek végeredményben nem volt jelentősége.

Zo úr letette a paklit az asztallap szélére, majd ujjai hegyével megbillentette két lapját úgy, hogy egy pillanatra meglássa színüket. Bólintott, jelezve, hogy nem kér többet.

Az utcán néhány járókelő, aki tudta, miről van szó, közelebb hajolt. Egyesek homlokukat az üvegnek nyomták, hogy a tükröződések kevésbé zavarják őket. Lélegzetvisszafojtva bámulták a szakállas öreget, aki lassan hátradőlt székében. Szinte valami furcsa mosolyt lehetett sejteni a szakálla alatt.

A pult mögött a felszolgáló lábujjhegyre állt, mintha nem látna jól, pedig jól látott ő; csakis idegességében tehette. A tulajdonos kezdte elveszíteni türelmét, de egy darabig még visszafogta magát és saját szavaira gondolt - a rendszerre, a kinyilatkoztatásra. Aztán arra, hogy vendége gúnyt űz belőle.

Eltelt egy perc, majd még egy. Akkor a tulaj intett egyet és a pincér igen fürgén egy pohár jeges vízzel a tálcáján lépett az asztalhoz. Zo úr mellé állt és árnyalatnyit közelebb hajolt hozzá. Aztán kiegyenesedett és azt mondta: "meghalt, uram."

Erre valahogy senki sem számított. Pedig elegáns húzás volt. De senki sem nézte ki belőle ezt a pompás időzítést.

"Zo úr meghalt" - ismételte meg a pincér, mintha maga sem hinné el a nyilvánvaló tényt s önnön győzködésére szorulna.

A tulajdonos kinyújtotta karját és leemelte a tálcáról a poharat. Egy hajtásra megitta a vizet s a jégkockák csörögve hullottak vissza a pohár aljára.

"Most mi van? - kérdezte aztán. - Meg lehet nézni a lapjait? És ha nem, kinyissak-e ma? És holnap? S azután?"

Nehéz döntés előtt állt. Az emberek meg csak figyeltek feszülten az ablakból és nem hallottak és nem értettek semmit. Mindannyian arra vártak, hogy Zo úr végre megfordítsa lapjait és eldőljön, hol kávéznak aznap reggel.