A BŰVÖS KÖR avagy elöljáró tanulság |
A Tang-korszakban, Pai-Han városában élt He-Nü, a legfinomabb királykisasszony. Füle olyan finom volt, hogy hallotta a fehér holdvizek csurgását palotája jádelépcsőin. Szeme látta a hangok színeit és a szinek illatát szimatolta remegő orrcimpákkal. Ezért szeretett He-Nü a költővel társalogni, aki még az ő finomságán is túltett, mert a suhanó idő zúgására fülelve, meghallotta a szem pillantásának csendülését, mikor valamely tárgyba ütődve pendült, mint az ezüst dárda, mely a pajzsban rezegve megáll.
Egyszer együtt sétáltak ők ketten társalkodva a királykisasszony gyönyörű kertjében, melyben a legfinomabb illatok keveredtek még finomabb új, ismeretlen illatokká.
- Milyen szegény a valóság leggazdagabb kertje is - sóhajtott a finom költő. - Hol teremnek eme ismeretlen, új illatok új virágai?
- És ha teremnének is, - sóhajtott a finom királylány - vaskos kocsányuk elhervad ősszel, fanyar nyálakat erjeszt belőlük az élet rothadása. Tavasszal pedig legázolják talán a kertet a lázadó parasztok. Mire jó akkor a mi finomságunk?
Könny csordult az érzékeny királylány hosszú pillái alól. Nem nézhette ezt az érzékeny költő.
- Csukódjunk be, drága He-Nü, a bűvös körbe.
- Milyen bűvös körbe?
- Mely mint kagyló csukódik ránk és elzár bennünket a valóság elől. Akkor nem érhet hozzánk sem az élet, sem a halál durva változása, soha többé.
- De, jaj, mi lehelje akkor az illatot, ha nem az eleven virág?
- Akinek érzékenysége olyan finom, mint kettőnké, az nem szorult eleven valóságra. Figyelj, He-Nü! Látod-e kerted dús színeit?
- Látom, költő!
- És látván a színeket, hallod-e a színek hangját? A bazsarózsa bársony vörösének mély búgását, meg az ibolyakék szelíd fuvolahangját hallod-e?
- Hallom, költő! Az egész színtenger tarka muzsikáját hallom.
- Hát a hangok illatát nem érzed-e, He-Nü? A kürtszó harsány szaga nem üt-e homlokon és a hegedűk édes illata nem bódítja-e szíved?
- De igen, költő. Érzem a zene illatát is!
- És vajjon nem látod-e, He-Nü, az illatok színeit? Nincsen-e selyem ezüst színe az egyik hűvös illatnak és a másiknak meleg bíbor?
- De igen, költő! Igen!
- Nos, mi szükséged van akkor, He-Nü, valóságos eleven kertre, melyet kapálni kell és trágyázni és bekeríteni a parasztok elől?
- De kert nélkül miképpen láthatnék szép színeket?
- Az illatok sugároznak finomabb színeket.
- De illatokat hogy érzek?
- A hangok lehelnek finomabb illatokat.
- Hát a hangok?
- A színek zengése szólaltatja meg finomabban.
- És a színek?
- Azt már megmodottam, He-Nü. Az illatok sugározzák. Ne kezdjük most elölről. Bűvös kör záródik itt, melyben a szépségek egymást kiváltó örök forgása egymásból támad elfogyhatatlanul. Ide lépjünk be, He-Nü. Mint varázskagylóba csukva válunk le akkor a nyersvérű földi valóságról, a halálosan elevenről, és a bűvös szépségkörbe zárva elúszunk a végtelenbe.
Így szólott a költő lelkesen.
- És abban a bűvös körben - kérdezte erre a szép He-Nü - csak veled leszek bezárva, óh költő, egész egyedül?
Ezt kérdezte a legfinomabb királykisasszony és finom mosollyal elfordította az arcát.