A NAPERNYŐK |
Élt egyszer egy ember, akit Yang-Csunak hívtak. Yang-Csu utcai árus volt, és ezért napestig az utcákat járta ládájával, mely barna szíjjal volt nyakába akasztva. Így járván, látta a gazdag város sok gyönyörűségét. Látta a pompás mandarinokat hangos kíséretükkel, hatalmas harcosokat látott, akiknek komor arcát távoli kalandok emléke árnyékolta és aranyoshímű elfüggönyözött hordágyakból láthatatlan hölgyek mandulaillata csapott verejtékes arcába.
Este azonban hazatérvén feleségéhez, Yü-Nühöz, mindíg civakodott vele, mert nyugtalan volt és izgatott. Bizony sírással és panasszal telt a fele éjszaka.
Egyszer egy reggel felesége, Yü-Nü, ahogy felébredvén tükörbe nézett, látta, hogy megint piros erek pattannak szeme fehérjében, ezért így szólott Yang-Csuhoz:
- Menj és vásárolj magadnak egy napernyőt.
- Miért vásároljak napernyőt? - kérdezte bosszúsan az ember.
- Mert a napmeleg az oka mindennek. A nagy hőség ingerel téged, hogy veszekedj szakadatlan. Azért élünk mi boldogtalanul, és vörös erek pattannak szemem fehérjébe.
Yang-Csu nyakába akasztotta barnaszíjú ládáját és nem válaszolt. Mert nem volt ő rossz ember és fontolóra vette felesége szavait. Így járta az utcákat és a nap olyan erősen sütött, hogy vastag sugarai meredeken álltak az utca kövezetén, mint egy izzó arany rácskerítés. - Talán igaza van neki. -gondolta Yang-Csu. - És a kézművesek utcája felé fordult mentében.
Ebben az utcában nagy volt a zaj és hangos kiáltozás. Mert valamennyi iparos műhelye előtt ült a gyékényen és nagy hangon dícsérte áruját. Egyszer csak egy csöndes hangot hallott Yang-Csu kiugrani a nagy kiabálásból, mint mikor roppant nyers sziklák között hirtelen szembeszökik egy kis kék virág. A szelíd hang így szólt:
- Vegyetek napernyőket! Legnagyobb választék. Mindenki legkedvesebb égboltját nyitja feje fölé.
Yang-Csu elcsodálkozott ezeken a különös szavakon. Odalépett az ernyősmesterhez. Nagy darab, komoly öregember volt. Ő is gyékényen ült, mely az utcára volt terítve és körülötte halomban feküdtek a napernyők.
- Hogy is mondtad, legtiszteletreméltóbb, legnagyrabecsültebb, hogy is mondtad? Ezek a napernyők égboltot tudnának kifeszíteni fejem fölé? Bár igen tetszetőseknek vélem őket, de nem különböznek máshol is látható napernyőktől.
Komoly mosolygással felelt az ernyősmester: - Kívülről nézvést nem különböznek más napernyőktől legtiszteletreméltóbb és legnagyrabecsültebb. De nyisd csak ki, kérlek.
Yang-Csu felvett a földről egy ernyőt és kinyitotta. És íme, nagy csodálkozás fogta el. Mert az ernyő benső visszája olykép volt befestve, hogy egy nyári égbolt volt azon látható, gyenge, göndör, fehér bárányfelhőkkel a szélén. Oly nagy művészettel volt festve az az ég, hogy valóságosan mintha alatta haladt volna az ember.
- Látod-e, legnagyrabecsültebb - szólott az ernyősmester -, amíg ezt az ernyőt hordod fejed felett, nem fog a tündöklő nyári égbolt elborulni fejed felett és annak hatása alatt lelked is mindíg derűs marad.
Yang-Csu nagyon megörült ennek, de óvatosan válaszolt:
- Valóban szándékom volt egy napernyőt vásárolni, mert minden éjjel civakodom feleségemmel, Yü-Nüvel. Ennek oka pedig a nagy napmeleg. Éppen azért nem is hiszem, hogy az ilyen meleg nyári ég a fejem felett megnyugtathatna engem.
- Keress és válassz hát más égboltot magadnak - mondotta az ernyősmester. - Énnekem van égboltokban a legnagyobb választékom az egész városban.
Erre Yang-Csu kinyitott egy másik ernyőt. Bágyatagon ködlő téli égbolt volt az, mintha ezüstszürke fényes selyemből lett volna szőve. A látóhatáron távoli falvak füstje lengett.
- Ez a szelíd mélabú égboltja - szólott az ernyősmester. - Az ilyen mélabúval nyugalmas békében élhetsz életed végig, akárcsak puha gyapjúba pólyálva.
Yang-Csu túlságosan borúsnak ítélte ezt az eget és egy harmadik ernyőt nyitott ki.
Hajnali égbolt volt, napfelkelte előtt, melyben a nappal minden eseményei még érintetlen tisztaságukban fénylenek, mielőtt leszállnak a szennyes földre. Azután olyan égboltot nyitott, mely roppant meredő fűszálak között kéklett, mint mikor hanyatt hever az ember a mezőn és nyitott szemmel álmodik bele az égbe. Ez alatt az ernyő alatt járván az utcák zajos lármájának közepében is, a magányosság mély nyugalmát hordja mindenhová magával az ember. Volt ott olyan ernyő, melynek éjjeli egén a teli hold ragyogott és a korhelyek és szerelmesek dalai csüggöttek rajta, mint az édes szőlőfürtök. Volt ott ernyő hófödte ormok fölé boltozó átlátszó üvegéggel, mely alatt az élet moccanása sem zavarja már a lélek nyugalmát. Sokféle ég volt, melyeket mindenki maga tarthatott a feje fölé.
Yang-Csu a teliholdas éjjeli eget választotta és hazament. De ez az ernyő nem hozott békességet a házba. A korhelyek és szerelmesek dalai a holdról Yang-Csu lelkébe csurogtak és a szenvedély úgy feldagadt benne, hogy sem felesége sovány karjai, sem háza szűk falai között meg nem fért. Yang-Csu harmadnapra visszavitte a teliholdas ernyőt és helyébe cserélte a mezei magányosság ernyőjét. De az sem hozott jót. Ez alatt az ernyő alatt úgy elmerült, mintha a végtelenségben úszna és megfeledkezett üzleti dolgairól és ha felesége csak megszólította is, úgy felriadt, mintha álmából ijesztették volna ki, fájdalmasan. Ezt az ernyőt is visszavitte Yang-Csu harmadnapon. Így cserélte a napernyőket egyremásra és nemsokára már megpróbálkozott valamennyivel.
Akkor így szólott az ernyősmester Yang-Csuhoz: - Most már megpróbálkoztál valamennyi éggel és egyik sem adott nyugodalmat lelkednek, hogy békességben élhess feleségeddel. Van nekem még egy ernyőm. Talán úgy akarja a sors, hogy az használjon neked.
Az ernyősmester, aki termetes nagy ember volt, térdeire támasztotta kezét, aztán kétszer nekilódulva, szuszogva felállt. Befordult műhelyébe és mihamar visszatért egy napernyővel, mely kevésbbé volt mutatós a többinél. Yang-Csu kinyitotta és egy ősziesti égboltot pillantott meg. Nehezedő szürke eget, mely a láthatáron még vöröslött a leszállt nap nyomában. Vadludak húztak rajta V-betűben déliránt. Sajgó vágyódás fogta el az ember szívét, ha utána nézett ezeknek a vadludaknak. Ismeretlen és elérhetetlen messzeségbe való vágyódás. Yang-Csu mégis magával vitte ezt az ernyőt, mert nem volt más választása.
Az őszi alkonyéggel feje felett és határozatlan távolba vágyódással szívében járta Yang-Csu ezekután a város utcáit és látta mint régen, a gazdagok pompáját, a tündöklő mandarinokat, a hatalmas harcosokat és az aranyhímű, behúzott függönyű hordszékeket. De mindez nem bolygatta fel többé lelke nyugalmát, mert nem kívánta. Tekintete a vonuló vadludakat követte ismeretlen távolokba és vágyódása arra szállt. És ha este hazatért feleségéhez, kissé mélabús volt ugyan, de nyugodtan és barátságosan szólt élete társához.
Attól fogva Yang-Csu békében és megelégedetten élt feleségével, Yü-Nüvel. Mert bár néha megbolygatták az ő szívüket is, mint minden emberét, fájdalmas nyugtalanságok, melyek kicsiny házukban el nem fértek, de olyankor kinyitották az őszi alkonyateget és a vonuló vadludak után néztek és vágyukkal együtt nyugtalanságuk is elszállt messzire, úgy ahogy a füst kiszáll a kürtőn, hogy meg nem mérgezze a szoba levegőjét. Nemsokára Yü-Nü szemefehérjében sem voltak vörös erek és idővel kerekmosolyú, kövér asszony lett belőle.