LI-TAI-PE ÉS A TOLVAJ |
Li-Tai-Pe, a költő olyan fölségesen énekelt, hogy dalaitól megittasodtak az égi istenek, és mámorukban leestek a felhőkből, mint fészkükből az alvó madárfiókák. Ezért életében nagyon tisztelték Li-Tai-Pet. Dicséretére templomokat raktak a hegyormokra. A császár legszebb ruháiba öltöztette és a legszebb császárné vetkőztette ki belőlük. És ha Li-Tai-Pe valamely városban időzött, akkor ama város férfiai reggelenként elindultak aggódó arcokkal, hogy a költőt megkeressék az utak árkában, úgy, mint az anyák, akik elcsavargott gyermekeikért aggódnak. Mert Li-Tai-Pe, költő, felettébb szerette a boritalt és minden éjszaka megrészegedett. Ezt pedig azért cselekedte, mert elfogta a nagy lelkesedés és nem volt neki más emelő szárnya, hogy elröpüljön a nehéz földi tárgyakról. Ezért ivott untalan, amíg feje előre nem csuklott és a kehely pereme vörös gyűrűket nem nyomott sápadt homlokára.
Egyszer Li-Tai-Pe száz aranyat kapott a császártól egy dalért, melyben a császár harci paripáját énekelte meg. Akkor a költő megint elindult országgá kódorogni és elvetődött Tsian-Hu városába is. Ott ült egy este a nagy csillagos ég alatt és ivott. Teli volt a szíve búbánattal, mert azon évődött, hogy hiába minden, mégsem tudja őt se lelkesedés, se dal, se bor egészen elragadni a nehéz földről. Mert fájdalmak és bosszúságok hegyes horgával végül mégis visszarántja mindíg a föld. Mert egyszer elbukik és kimarjítja lábát. Másszor egy rég elhagyott szeretőjét egy durva katona karján látja, vagy a császárné szemöldökei rosszul vannak festve. Minduntalan történik valami, ami mámorának szárnyait szegi.
- De ma olyan mámort iszom - kiáltotta - amelyen semmiféle földi bosszúság ki nem fog.
És Li-Tai-Pe ült vala Tsian-Hu városában a nagy csillagos ég alatt és hajtogatta a poharat egyre-másra. Elfogta őt a lelkesedés, és énekelt imigyen:
A csillagokat az égi mezőbe
Én vettem el és enyém
A hold ezüst sarlója és
Az arany csillagmagok érnek
Hullámzó aranykalászokká
Húszszorosan csillagaratásra
Én vágom a holdnak ezüst sarlójával.
Amikor Li-Tai-Pe így énekelt, hátulról egy tolvaj lopódzott hozzá és ki akarta csenni zsebéből az aranytartó zacskót. De Li-Tai-Pe észrevette, feléje fordította arcát és a tolvaj elszaladt.
- Ne fuss el, felette tisztelt tolvaj - kiáltott utána a fellelkesült költő. - A boldog mámor elragadott engem a nehéz földről. Minden jövendő mennyország aranya enyém. Bizony mondom, hogy mit se bánom én a császár száz aranyait zsebemben.
- Felette tisztelt költő - felelte erre a tolvaj -, így szólasz te most lelkesedésedben, de ha kicsenem zsebedből az aranyakat, akkor mindjárt vége a mámornak és te átadsz a porkoláboknak.
Amikor Li-Tai-Pe e szavakat hallotta, könnyek szöktek szemeibe, szólván:
- Nem, felette tisztelt tolvaj! Könyörgöm, gyere és lopd ki az aranyakat zsebemből, különben sohase lesz rá bizonyosságom, hogy ez a mámor valóban elragadott a nehéz földről. Kérlek, drága, édes tolvajom, legtiszteltebb tolvaj testvérem! Gyere, kedves, és lopd ki zsebemből a császár aranyait.
Mikor a tolvaj látta, hogy a költőnek könnyek csurognak le sápadt orcáján, végül hitt neki. Hozzá lépett, a karja alá nyúlt és kilopta zsebéből a pénzeszacskót.
Li-Tai-Pe azonban boldog volt azon az estén és még mámorosabb lőn, mert hogy ez sikerült neki és oly fölségesen dalolt, hogy az égi istenek megittasodtak tőle és lehullottak a felhőkből, mint fészkükből az alvó madárfiókák.