Az esősévszak kezdetekor néha rettenetes fergetegek kerekednek a Góbi-sivatag felől. Az égbolt percek alatt egészen befeketedik, aztán vörös villámok hasogatják szét és a szélvihar egész falvakat hajít a levegőbe, mint az úti port. És sok embernép és sok barom pusztul el. Mikor az ilyen fergeteg legjavában tombol, olyankor az égen a villámfényben fellátszik szilaj lovasok hordája. Görbe fekete kardokat suhogtatva, üvöltve száguldanak a gomolygó felhőn át.
   Jól elbújjon akkor minden anyaszülte. Mert ezek a tornyokat kaszálják, mint a mezei füvet és az anyaméhből is kitépik a gyereket. Vörös véreső hull, amerre elvágtatnak. De ez az ő véres könnyeik zápora. Mert boldogtalanok ők nagyon. Ők az istenrablók.
   Élt egyszer egy hatalmas nagy rablóvezér, akit Dzsang-Dau-Lingnek hívtak. Az olyan kegyetlen és erőszakos volt, hogy már neve hallatára elsápadt minden férfi. Ha ő lovasaival rajta ütött egy falun, akkor annak a helyén másnap semmi sem volt látható, hanem csak egy csendes vértó, mely felett hollók keringtek. Dzsang-Dau-Ling terhes asszonyok hasából tépte ki az éretlen magzatot. Az volt legkedveltebb eledele. Semmitől se félt ezen a világon. Mert lovasainak varázsnyilai midenhová elértek. A rettegő emberek segítségért esdeklő imáit, még mielőtt felszállva, a mennybe érkezhetett volna, lelőtték, mint a fehér galambokat. Csupán két hatalom volt, mellyel Dzsang-Dau-Ling nem bírt. Az egyik a taoisták imádságai voltak, a másik az öregség végén váró csendes halál. Ha valamelyik helységet taoista oltalmazott, annak nem tudott ártani a rablóvezér kegyetlen hatalma sem. És a vénség szürke felhőjében lassan, halkan, hidegen közeledett Dzsang-Dau-Ling számára is a halál és semmit sem tehetett ellene.
   Egy éjszakán maga köré gyűjtötte szilaj lovasait és így szólt hozzájuk: — Semmi sem tud ellentállni kegyetlen erőnknek. Nyilaink az ég felé szálló imádságokat is lelövik, mint a fehér galambokat. Csak a szent taoistákon nem tudunk erőtvenni és az öregség szürke felhőjében a halál közeledik feltarthatatlanul. Szíveink szilajsága hatalmas, de karjaink ereje ellankad. Olyan erőre kell szert tennünk, mely határtalan, mint szíveink szilajsága. A Kunlun-hegy tetején a sárkánytemplomban lakik a sárkányisten, ő tartja kezében az isteni erő kígyóbotját. Ha azt elraboljuk, isteni erőnk leszen és a taoista pápa sem tud majd ellentállni nekünk és nem kell félnünk többé az öregség halálától sem.
   Mikor a rablók meghallották e szavakat, fekete kardjaikat suhogtatva kiáltották: — El akarjuk rabolni az isteni erő kígyóbotját. — Akkor Dzsang-Dau-Ling a Kunlun-hegyre vezette őket és megostromolták a sárkánytemplomot. Rettentő nagy viaskodás támadt. A sárkányok tüzes villámokkal várták őket és hegyes nyilakat köptek tátott szájukból, mint a nyálat. Sok rabló halt ott halálnak halálával. De végül sikerült rettenthetetlen Dzsang-Dau-Lingnek megragadni az isteni erő kígyóbotját. Attól a pillanattól fogva a halálnak nem volt hatalma felette, sem az ő serege felett. A rablók egyikének éppen nyíl fúródott homloka közepébe és lelke ki akart szállni száján. De a kígyóbot akkor már vezére kezében volt. Ezért az élet megakadt a rabló fogai között és úgy foghatta vissza a fogaival. Ám a sárkányok vijjogva menekültek a lerombolt templomból.
   Most már semmi sem állhatott ellent Dzsang-Dau-Ling erejének. Lovashordája templomtornyokat kaszált, mint fűszálakat, és a falvak helyén nem maradt semmi más, hanem csak egy csendes vértó, mely fölött hollók keringtek. Így száguldottak, mint a pokolfergeteg országról országra.
   De elfáradt a szívük szilajsága. Belefáradt az untalan száguldásba, kimerült a sok rettenetbe és megcsömörlött a vad erőtől. Mert erejük isteni erő volt immár, de szívük csak emberi szív maradt. Dzsang-Dau-Ling és rablótársai szerették volna már abbahagyni a harcot és rablást és szerettek volna megpihenni az öregség békéjében. De a fáradhatatlan isteni erő, mely izmaikat feszítette, egyre tovább uszította őket és nem hagyta őket nyugton. Erre mind vezérük felé kiáltottak: — Hajítsd el az isteni erő kígyóbotját! Szeretnénk megöregedni és meghalni békességgel. Dzsang-Dau-Ling el is akarta hajítani a kígyóbotot. De kezéhez volt nőve.
   Így kellett hát tovább száguldaniok országról országra, mint vad fergetegnek, szakadatlanul. Halhatatlan isteni erő hajtotta őket és felsodorta a fellegekbe. Átkozódva vonítottak, mint a hajszolt ordasok, mert nagyon fáradt volt már az ő szívük. De nem tudtak meghalni.
   Az esősévszak kezdetekor néha rettenete fergetegek kerekednek a Gobi-sivatag felől. Az égbolt percek alatt egészen befeketedik, aztán vörös villámok hasogatják szét és a szélvihar egész falvakat hajít a levegőbe, mint az úti port. Sok embernép és sok barom pusztul el. Mikor az ilyen fergeteg javában tombol, olyankor az égen, a villámfényben fellátszik szilaj lovasok hordája. Görbe, fekete kardokat suhogtatva, üvöltve száguldanak a gomolygó felhőkön át. Jól elbújjon akkor minden anyaszülte. Mert ezek a tornyokat kaszálják, mint a mezei füvet és az anyaméhből is kitépik a gyereket. Vörös véreső hull, amerre elvágtatnak. De ez az ő véres könnyeik zápora. Mert boldogtalanok ők nagyon. Ők az istenrablók.