Balázs Béla 

A HOLDHAL


Mandzsuországban élt egyszer egy halász. Siänek hívták. Egy róka ellopta hálóját. Azóta csak horoggal halászott, de ez csak keveset hozott a konyhára. Ezért úgy elszegényedett, hogy egy barlangban lakott, az is olyan kicsi volt, hogy fejét beverte tetejébe, ha fekhelyérõl felkelt s ha karjait kitárta nyujtózkodva, kezeivel elérte a barlang két oldalát. Siä azonban nem akart más mesterséget próbálni. Mert egy útnak kell egészen végére járni, csak akkor érünk el a földi élet határáig.
    Siänek, a halásznak világító mécsese se volt. Azért az éjszaka sötétjében eltûntek a barlang szûk falai, és a sötétség határtalan térségei tágultak fekhelye köré, mikor álmatlanul, nyitott szemekkel hevert. Mert az éhség elverte álmát.
    Egy éjszaka gyönyörûszép zenét hallott. Mintha száz fínom üveghárfa muzsikált volna. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén és hallgatta. Aztán úgy hangzott, mint ezer ezüst csengetyû játéka. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén és hallgatta. Aztán úgy csengett, mint tízezer ezüstpénz csilingelése. Akkor felkelt Siä és kilépett barlangja elé. A telihold ragyogott az égen és megvilágította az egész vidéket. A gyönyörûszép fínom csilingelés még tisztábban volt hallható és a tó felõl hallatszott.
    Erre Siä elõkereste horgát és lement a tóhoz. Mikor beletekintett, az éjszakai sötétbe, hát ezernyi kis ezüsthalat látott benne nyüzsögni. Annyi volt ott, hogy minduntalan egymásba ütköztek és attól támadt az a gyönyörû csilingelés, mintha harangjáték szólna.
    - Ha csak ötöt megfogok ezekbõl az ezüsthalakból, hát megszabadultam a szegénységtõl - kiáltotta Siä és kivetette horgát.
    Sokáig horgászott. Az ezüsthalacskák hemzsegve nyüzsögtek, ütõdtek, horzsolódtak csörrenve, csendülve a tóban, de egy se kapott a horog után. Nagyon elszomorodott Siä. Könnyek csordultak le halovány arcán és belehullottak a tóba. Erre egy ezüsthal egy könnycsepp után kapott. De alighogy lenyelte a könnycseppet, görbült és rángott, mintha mérget evett volna és kivetette magát a parti fövenyre. Siä lehajolt, hogy fölemelje az ezüsthalacskát. Hát eltûnt az ezüsthalacska és helyében egy kis fehérszemély állt ott sugárzó fehér ruhában. Gyorsan nõtt a lány, amíg embernyi lett. Szép fehérfényû ábrázatja volt és szeme is fehér fényt vetett. Nem volt neki fekete szembogara.
    - Megittam a te fájdalmadat - szólt a fehér leány és hangja ezüstfínom volt és bánatos. - Ittam fájdalmadból és ezért követnem kell téged, Siä.
    - De az én barlangom szûk és sötét - felelte a halász. - Mert egy róka ellopta a hálómat és én szegény vagyok.
    - Követnem kell tégedet - felelte a fehér lány és hazatértek.
    Midõn a barlangba léptek, azt mondja a halász: - Nincsen mécsesem, hogy világot gyujtsak és nincs ennivalóm, hogy megvendégelhesselek.
    Akkor a fehér leány elõvett egy ollót és sugárzó fehér selyemszoknyájából kivágott egy kerek darabot, és azt odaragasztotta a falra. Az a tányérkerek selyem a falon sugározni és világítani kezdett, akár a hold maga és fényessége ezüst köddel töltötte meg a barlangot. Amikor az ezüst köd felszállott, hát egy tágas nagy palotateremben állottak, melynek gerendái cédrusfából voltak, az ajtói teknõcpajzsból, függönyei pedig gyöngyzsinórokból. A lépcsõfokok zöld nefritbõl és egy nagy kék jáspisból ácsolt asztal állt a terem közepén, roskadásig megrakva finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. A falról pedig sütött a telihold ezüst fénye.
    Siä halász és a fehér leány asztalhoz ültek. Ettek, ittak és társalogtak. Beszéltek a taoizmus titkairól és a földi élet határairól. A fehér lány titkos értelemre oktatta a halászt és mikor már kissé kapatos lett a bortól, hát elárulta a tó rejtélyét is. Abba a tóba ugyanis hajdanában egyszer beleesett a holdtündér tükre és ezer kis szilánkra törött. De mivelhogy minden egyes szilánkban benne volt a holdtündér tükörképe, valamennyi eleven maradt és valamennyi kép ezüst halként tovább élt a tóban és ott várta, míg eljön a világ nagy összegyüjtése, amikor minden összevaló összekerül.
    Amikor már eleget ittak, leheveredtek a selyemágyra és megölelték egymást édes szerelemben. A fehér lány teste hûvös volt és síkos. Nemsokára szólt a kakas. A lány felkelt az ágyról és lassan a falon fénylõ selyemhold felé tartott. Abba bele is ment. Abban egyre kisebb és halaványabb lett. De mikor már benne volt a holdban, egész kicsikén, mégis tisztán látszott. Megfordult Siä felé és intett neki onnan, hogy vissza fog térni még. Azután a hold a falon is egyre fénytelenebb, homályosabb lett, míg végre egészen eltûnt. Siä barlangja is csak olyan lett megint, amilyen volt. De a barlang falán az a hely, ahová a lány a kerek selyemdarabot ragasztotta, hûvös és síkos maradt, mint a milyen a teste volt.
    Siänek, a halásznak nappalai ezután is szegények voltak, de éjszakái annál dúsabbak. A fehér lány minden éjjel eljött hozzá. És mikor a halász megöregedett, egyszer elvezette õt a lány a fehér úton, melyen õ a holdba mindig visszatért elsõ kakasszóra. Együtt léptek be a holdba, mely kerek nyílásként világított a falon. Siät, a halászt azóta nem látta többé senki.


A holdhal

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Balázs Béla: A holdhal; in: Csodálatosságok könyve; Révai, Bp., 1948; 58-64. o. 


Aurin fantázia-irodalmi és -mûvészeti honlap
Utolsó változtatás: 2001. május 12.
e-mail, 1996-2001.