A HOLDHAL |
Mandzsuországban élt egyszer egy halász. Siänek
hívták. Egy róka ellopta hálóját.
Azóta csak horoggal halászott, de ez csak keveset hozott
a konyhára. Ezért úgy elszegényedett, hogy
egy barlangban lakott, az is olyan kicsi volt, hogy fejét beverte
tetejébe, ha fekhelyérõl felkelt s ha karjait kitárta
nyujtózkodva, kezeivel elérte a barlang két oldalát.
Siä azonban nem akart más mesterséget próbálni.
Mert egy útnak kell egészen végére járni,
csak akkor érünk el a földi élet határáig.
Siänek, a halásznak világító
mécsese se volt. Azért az éjszaka sötétjében
eltûntek a barlang szûk falai, és a sötétség
határtalan térségei tágultak fekhelye köré,
mikor álmatlanul, nyitott szemekkel hevert. Mert az éhség
elverte álmát.
Egy éjszaka gyönyörûszép
zenét hallott. Mintha száz fínom üveghárfa
muzsikált volna. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén
és hallgatta. Aztán úgy hangzott, mint ezer ezüst
csengetyû játéka. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén
és hallgatta. Aztán úgy csengett, mint tízezer
ezüstpénz csilingelése. Akkor felkelt Siä és
kilépett barlangja elé. A telihold ragyogott az égen
és megvilágította az egész vidéket.
A gyönyörûszép fínom csilingelés még
tisztábban volt hallható és a tó felõl
hallatszott.
Erre Siä elõkereste horgát és
lement a tóhoz. Mikor beletekintett, az éjszakai sötétbe,
hát ezernyi kis ezüsthalat látott benne nyüzsögni.
Annyi volt ott, hogy minduntalan egymásba ütköztek és
attól támadt az a gyönyörû csilingelés,
mintha harangjáték szólna.
- Ha csak ötöt megfogok ezekbõl az ezüsthalakból,
hát megszabadultam a szegénységtõl - kiáltotta
Siä és kivetette horgát.
Sokáig horgászott. Az ezüsthalacskák
hemzsegve nyüzsögtek, ütõdtek, horzsolódtak
csörrenve, csendülve a tóban, de egy se kapott a horog
után. Nagyon elszomorodott Siä. Könnyek csordultak le
halovány arcán és belehullottak a tóba. Erre
egy ezüsthal egy könnycsepp után kapott. De alighogy lenyelte
a könnycseppet, görbült és rángott, mintha
mérget evett volna és kivetette magát a parti fövenyre.
Siä lehajolt, hogy fölemelje az ezüsthalacskát. Hát
eltûnt az ezüsthalacska és helyében egy kis fehérszemély
állt ott sugárzó fehér ruhában. Gyorsan
nõtt a lány, amíg embernyi lett. Szép fehérfényû
ábrázatja volt és szeme is fehér fényt
vetett. Nem volt neki fekete szembogara.
- Megittam a te fájdalmadat - szólt a fehér
leány és hangja ezüstfínom volt és bánatos.
- Ittam fájdalmadból és ezért követnem
kell téged, Siä.
- De az én barlangom szûk és sötét
- felelte a halász. - Mert egy róka ellopta a hálómat
és én szegény vagyok.
- Követnem kell tégedet - felelte a fehér
lány és hazatértek.
Midõn a barlangba léptek, azt mondja a halász:
- Nincsen mécsesem, hogy világot gyujtsak és nincs
ennivalóm, hogy megvendégelhesselek.
Akkor a fehér leány elõvett egy ollót
és sugárzó fehér selyemszoknyájából
kivágott egy kerek darabot, és azt odaragasztotta a falra.
Az a tányérkerek selyem a falon sugározni és
világítani kezdett, akár a hold maga és fényessége
ezüst köddel töltötte meg a barlangot. Amikor az ezüst
köd felszállott, hát egy tágas nagy palotateremben
állottak, melynek gerendái cédrusfából
voltak, az ajtói teknõcpajzsból, függönyei
pedig gyöngyzsinórokból. A lépcsõfokok
zöld nefritbõl és egy nagy kék jáspisból
ácsolt asztal állt a terem közepén, roskadásig
megrakva finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal.
A falról pedig sütött a telihold ezüst fénye.
Siä halász és a fehér leány
asztalhoz ültek. Ettek, ittak és társalogtak. Beszéltek
a taoizmus titkairól és a földi élet határairól.
A fehér lány titkos értelemre oktatta a halászt
és mikor már kissé kapatos lett a bortól, hát
elárulta a tó rejtélyét is. Abba a tóba
ugyanis hajdanában egyszer beleesett a holdtündér tükre
és ezer kis szilánkra törött. De mivelhogy minden
egyes szilánkban benne volt a holdtündér tükörképe,
valamennyi eleven maradt és valamennyi kép ezüst halként
tovább élt a tóban és ott várta, míg
eljön a világ nagy összegyüjtése, amikor minden
összevaló összekerül.
Amikor már eleget ittak, leheveredtek a selyemágyra
és megölelték egymást édes szerelemben.
A fehér lány teste hûvös volt és síkos.
Nemsokára szólt a kakas. A lány felkelt az ágyról
és lassan a falon fénylõ selyemhold felé tartott.
Abba bele is ment. Abban egyre kisebb és halaványabb lett.
De mikor már benne volt a holdban, egész kicsikén,
mégis tisztán látszott. Megfordult Siä felé
és intett neki onnan, hogy vissza fog térni még. Azután
a hold a falon is egyre fénytelenebb, homályosabb lett, míg
végre egészen eltûnt. Siä barlangja is csak olyan
lett megint, amilyen volt. De a barlang falán az a hely, ahová
a lány a kerek selyemdarabot ragasztotta, hûvös és
síkos maradt, mint a milyen a teste volt.
Siänek, a halásznak nappalai ezután
is szegények voltak, de éjszakái annál dúsabbak.
A fehér lány minden éjjel eljött hozzá.
És mikor a halász megöregedett, egyszer elvezette õt
a lány a fehér úton, melyen õ a holdba mindig
visszatért elsõ kakasszóra. Együtt léptek
be a holdba, mely kerek nyílásként világított
a falon. Siät, a halászt azóta nem látta többé
senki.
A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás
alapján készült:
Balázs Béla: A holdhal; in: Csodálatosságok
könyve; Révai, Bp., 1948; 58-64. o.