AZ ÖREG GYERMEK |
Laotse azt jelenti, hogy „öreg gyermek”. Ezt a nevet azért kapta, a sárga aggastyán, mert emberré születésekor édesanyja hetvenkét évig hordta őt méhében, amíg végre a világra szülte. Már ősz hajjal bújt elő, azért nevezték el öreg gyermeknek.
Egyszer Laotse a hetedik mennyei hegyen ülve, tanította a titkos értemet. Valamennyi isten köréje telepedett nefritszéken ülve. A táblákat tétrdükre fektették és a pennát kezükbe fogva írták fel, amit hallottak, hogy el ne feledjék. Arany tűzsárkányok másztak be fülük nyílásán és bújtak elő orruk likából. Laotse pedig tanította a valóságos valóságot, mondván:
„Virágjában valósodik a mag és
Világjában valósul az Isten.
A gyermek pedig a szülők valósága.
Azért legyen a fiú öregebb az apjánál,
Mert ha a fiú apjánál fiatalabb,
Akkor a gyerek újrakezd mindent,
És a nemzetség nem halad előbbre.
A gyermek teste ifjú de a nemzedék
Szelleme benne régi és öreg. ”
Közben az istenek felírták a tanítást. Aztán így folytatta Laotse:
„A virág valósága a magnak.
A cél valósága az útnak.
Sötét az út, de a cél világos.
Ezért tanítja szüleit a gyermek.
Ez a valóságos valóság tana.”
Amikor Laotse ezt megmondotta, elhallgatott és szakállát vakarta. Az istenek mindent felírtak, aztán suttogva beszélgettek az öreg gyermek tanításairól. Senki sem mert hangosan megszólalni, sem pedig felkelni a nefritszékről.
Akkor Laotse kissé előre hajolt és letekintett a földre. Aztán lassan kinyujtotta karját és ujjával mutatott. Az istenek mind arra fordultak és nézték, hogy hova mutat: Laotse pedig egy hatalmas mongol fejedelemre mutatott. Annak annyi pénze volt, hogy várának udvarait tallérokkal rakatta ki. Százezer lovasa volt. Ha egy szót szólt, száz város pusztult el a föld színéről. Ám ő még sokkal hatalmasabb akart lenni, mert azt hitte, hogy a hatalomban van a boldogság. Olyan hatalmas akart lenni, hogy a szeleknek és a fellegeknek, napnak és holdnak parancsolhasson. Azt hitte, hogy akkor olyan boldog lesz, mint az istenek.
Laotse némán mutatott arra a mongol fejedelemre. Azután a nélkül, hogy egy szót szólott volna, leszállt az égből. Valamennyi isten a felhők széléhez tolongott, hogy jobban lásson. És íme látták, hogy Laotse, mint ama fejedelem fia megszületett.
Mint mongol fejedelem fiának Laotsenak már a bölcsőben olyan erős nézése volt, hogy senki sem tudott hozzá közeledni. Pillantása, mint az öklelő dárda lökte vissza a közeledőt. Ha dajkája csecset akart neki adni, a gyereknek előbb be kellett húnynia szemét, hogy a szoptatósdajka fölébe hajolhasson. Ezért már gyerekkorában sem tudta, hogy milyen az, mikor egy barát hűséges szemében szemével megnyugszik az ember. De az apja roppantul megörült ennek, mondván:
— Az én vágyam valósággá lesz az én fiamban. Teste fiatalabb az enyémnél, de nemzetségem küldetése benne érik meg.
Amikor a fejedelemfi öt esztendős volt, már szemöldöke rándításával uralkodott és igazította minden ember akaratát a országban. Hajnalban a nap és este a hold megálltak a láthatáron félelmükben, és nagy tiszteletükben, mikor a gyermeket meglátták. És égi futásukat nem folytatták addig, amíg ő nem intett nekik, hogy lehet. Apja mellett egy nagy vánkoson állott és neki engedelmeskedett a világ. Az apa pedig boldog tisztelettel csodálta hatalmas fiát.
Egyszer azonban észrevette a mongol fejedelem, hogy hatamas gyermekének arca halovány és szomorú.
— Miért vagy szomorú, — kérdezte — mikor hatalmad vagyon mindeneken.
Azt felelte rá a fiú: — Én vagyok minden teremtett teremtmény között a legmagányosabb árva, mert akaratommal nem áll szembe semmi.
Amint ezt mondotta, egy madár szállott szemközt egy ágra és énekelt. A hatalmas gyermek hallgatta és csak úgy csurogtak könnyei sápadt orcáján. Nagyon megrettent ettől az apja és kérdezte:
— Miért sírsz, mikor pedig hatalmad van mindenek felett?
— Meg tudom ölni ezt a madarat és megint életre kelteni is tudom —felelte a hatalmas gyermek — de sohasem fogom megérthetni, hogy mit énekel. Azért vagyok én a legmagányosabb minden teremtett lények között.
Amikor a mongol fejedelem meghallotta ezeket a szavakat, felkelt trónjáról és kiment arany palotájából.
Ledobta fejéről a koronát, lehányta magáról fejedelmi palástját és barátcsuhába öltözve, a hegyek közé vándorolt. Nem akart többé semmilyen hatalmat. Gyermekében való megvalósulása megtanította az apár rá, hogy nincsen boldogság a hatalomban.
Az istenek odafent kíváncsian tolakodtak a felhők szélén, úgy néztek le, mert Laotse még nem tért vissza. Tehát még nem fejeződött be ez a sors. Némely istenek a székekre álltak, hogy jobban lássák, mi fog ezek után történni.
Látták, hogy a mongol fejedelem baráti szőrcsuhában, hajadonfőtt a hegyek közé ment. Ott egy sziklabarlangban talált egy koldusleányt. Azt is elvette feleségül és alázatos egyszerűségben lakott vele a barlangban. A világ minden dolgaitól el akart fordulni, mert az értelem nagy csendjét kereste, mely minden dolgok mögött lakozik. Így akarta elérni a boldogságot. Minden reggel, mikor a barlang előtt énekelni hallotta a madarakat, visszaemlékezett hatalmas fiának szavaira és könnyeire, melyek sápadt arcán csurogtak.
De múlottak az évek és a mongol fejedelem megvénült, anélkül, hogy az értelem csendjét elérte volna. És a dolgok, melyektől elfordult, elfordultak tőle: megvakult. Nem látta már az éneklő madarat és mégsem értette énekét. Már kétségbeesett szívében.
Akkor barlangi felesége fiat szűlt neki. Az már csukott szemekkel és kulcsolt kezekkel jött a világra, melynek dolgai az ő lelkét nem érinthették. Ő csak a szellem világában élt. Csak hervadt lombon feküdt, de a csend szent illata áradt a csecsemő kis ráncos testéből, olyan édesen és hatalmasan, hogy megtelt vele az egész barlang.
Amikor vak apja megérezte ezt az illatot ujjongani kezdett és énekelni:
Magom virága te,
Utamnak célja.
Vágyamnak valósága
Te vagy fiam.
Koromon túl már
Születve túlról
A túlsó kapun be
Életembe léptél
És szembejöttél.
Elébem jött a
Gyermekségedben
Teljesülésem.
Benned megérzik
Az én öregségem
Szent csendjévé érik
A végső értelemnek.
Így énekelt az öreg vak ember és boldogan halt meg.
Mikor ez beteljesedett, Laotse felszállott a mennybe. Az istenek felugrottak a nefritszékeikről. Vége volt a leckének. Táblával, pennával zajongva zsibongtak és megtárgyalták Laotse tanítását a valóságos valóságról.
— Na hát, ez nem nagyon nehéz tanítás — kiáltotta Yang-Vu. — Ezt könnyű megtanulni.
Ez a Yang-Vu fiatal, újdonsült isten volt. Nagy törtető, aki szeretett volna csodatettekkel kitűnni és gyorsan híressé lenni az emberi nép között. Sok templomra áhítozott és tibeti tömjénre.
— Ez bizony nagyon könnyű csodatevés és még jót is gyakorol vele az isten — mondta a hírszomjas isten. — Ha látok valahol egy rossz embert, hát egyszerűen megszületek, mint az ő fia és még sokkal rosszabb leszek, mint ő. Így leszek az ő valósága és megmutatom neki az útnak végét, melyen ő halad. Akkor ő ráeszmél gonoszságára és okulni fog. Nincs ennél egyszerűbb.
Alighogy ezt elmondta, leszállott a földre, mert ott megpillantot egy gonosz némbert. Házsártos szomszédasszony volt az istentelen és még nagy tolvaj is. Hát most fiút szült, és az a fiú Yang-Vu volt. — Majd én megtanítalak a te valóságodra. Majd én megmutatom neked magvad virágát és utad célját! — mondotta és olyan rossz volt, mint egy kis farkas. Ahány dajkát fogadtak mellé, másnap mind megszökött. Még a bérüket se kérték. Ordított, rúgott, harapott, karcolt naphosszat. Aztán tört-zúzott, mindent ami kezeügyébe került. Aztán hazudott, lopott, gyujtotgatott. — Látod-e már a te valóságodat? — vicsorgott anyjára. — Magvad virágát látod-e? Még nem veszed észbe hová vezet a te utad?
Egyszer ellopta azt a pénzt, amit anyja éppen nagy nehezen lopott el egy kereskedőtől. A gonosz asszony erre olyan dühbe gurult, hogy elpáholta fiát, s addig cibálta a fülét, míg azt tőből kitépte. Ezt Yang-Vu már nem tudta elviselni. Füstöt eresztett bokáiból és felrepült az égbe. Az isteni diákok nagy nevetéssel fogadták és csúfolták.
— Én pontosan az öreg gyermek valóságos valóságról szóló tanítását követtem — duzzogott Yang-Vu.
Akkor kacagás hallatszott felülről a hetedik mennyország magassága felől és Laotse hangja szólt:
— A gonoszságnak nincsen valósága!