Az ûr legfeketébb, legüresebb térségeibõl eszmélt. Semmi nem volt és senki sem volt.
Lett.
Nem élt soha, mégis, mintha várta volna a halált, nem halt soha, mégis, mintha sírt volna az életért. Érzékek számára nemlétezõ volt, társtalan és máris özvegy, csengett körülötte a végtelen ûr, nemlétezõ füleivel máris hallott.
Öklömnyi volt, vagy még annál is kisebb, anyag és antianyag sûrítménye és különvált egysége, mint maga az õs-Univerzum.
Fiatal volt, zsenge és õsöreg, készült nyújtózni, iszonyú messzeségekbõl csillagok fénye õrködött, mint kiváltságosok tekintete királyi csemeték születésénél. Ott, a zengõ világmindenségben, mint elpusztult kagylóból kiforduló igazgyöngy, megszületett Az! Hátára fordult, lábait szemlélte, melyek millió fényévek távolában világokat teremtettek és romboltak kapálózásukkal, millió évek teltek el, míg a születés és pusztulás hangjai jelenné váltak számára, régvárt és megható gõgicséléssé. "Az" felfedezte önmagát. Galaxisokon át sziporkázott öröme.
Megszületett!
Megszületett s a lét fájó boldogsága naprendszereket remegtetett meg. Az öntudattalan kapálózás már csak ezerévekig tartott és amikor rájött, hogy létezik, egyszerre valósággá vált az ûrben. Eszmélt. A gyanútlan csillagködöket átfogó testét kezdte összehúzni, mint szétszórt gondolatokat, úgy csoportosította maga mellé végtagjait. Kialakuló valóságán, mint nemlétezõn, akadálytalanul vándorolt át a közeli csillagok fénye.
Pihent.
Egy csöppnyi, elõbukkanó élet, egy iszonyú mutáns, ki önkezével söpri le magáról a születés vérét és szétpillant a néki szánt világban, máris ura volt ennek a világnak. Ura, mint királyi sarj, kinek fejére még nem illik elveszejtett atyja koronája, kitõl oly messze még az értelem, mint törvényadta birodalmának határai. És hangszálakká torzította a Tejút fénylõ spirálkarját s a hangszálak azt rezegték világgá: Aaaaaammmmaa! Maaaaa!
Az évszázadok üres visszhangjai lüktetõ érzeteket keltettek fejlõdõ agyában és azt mondták Annak, hogy éhes.
Testét már néhány fényévnyire húzta össze, úgy hempergett a csillagok fényében, mint egy láthatatlan, nemkívánt csoda. Meteorszelte arca egy csecsemõ örömével fordult a Vulcanus felé, keze kinyúlt s a bolygót forraló csillag mellõl kiemelte a tápláló gömböt s eggyéolvasztotta éledõ erejével. A pusztuló csillag tehetetlen szemlélte, de Az nem bántotta a csillagot. Tovahempergett a jóllakottság érzésével és növekvõ fogait tapogatva nyelvével éppen az Idõvel barátkozott.
Az Idõt fedezte fel, mint színes kendõt, a játékot és még nem tudta, mi lehet az. Mert Az már nem Az volt, hanem Õ. És Õ addig hempergett jóllakottan, míg bele nem ütközött egy minden galaxisokon túli, láthatatlan falba, mely puhán útját állta. Akkor Õ "felállt" és érezte magában a Vulcanus finom, szétszórt nemlétezését. És akkor kivicsorította élesedõ fogait, hogy leküzdje a bensejében felhorgadó új, ösztönös hiányérzetet.
SZOMJAS lett.
Szemvillanása csak néhány évtizedig tartott. Szerteszökõ szupernovák fényévé vált szemében a felismerés örömszikrája s mintha elmosolyodott volna körülötte a megbocsátó végtelen. "Õ" most kinyújtózkodott, behúzta élesedõ fogait s a védtelen, biztos zsákmány reményében szomjasan vetette magát a Föld hullámzó óceánjai felé.