David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

6. FEJEZET

A PERZSELŐ SIVATAGOK



A Szahara a világ legnagyobb sivataga. Szudán és Mali északi részeinek bozótosaitól egészen a Földközi-tenger partjáig terjed, ahol homokja romba dőlt római városokon söpör keresztül.

Keleten a Níluson túl terjed, egészen a Vörös-tengerig, innen nyugatra pedig mintegy ezer kilométerre az Atlanti-óceánig ér.

Folyó nem fakad a területén, egyes részein esetleg évekig egyfolytában egy csepp eső sem hullik.

Itt mérték árnyékban a legmagasabb földi hőmérsékletet: 58 Celsius fokot.

Egyes vidékeit homok takarja, de a legnagyobb része széltől lecsiszolt kavicsokkal és szanaszét heverő kövekkel borított, aszályos síkság, a kellős közepén pedig groteszk homokkő hegyláncok magasodnak.

Ezek a hegyek egy fennsíkról, a Tassili-NAjjer tetejéről emelkednek a magasba, meredek falú csúcsaik, roskadozó tornyaik és ívelt, boltozatos folyosóik zűrzavaros labirintusa túlnyomórészt inkább toronyházak tömbjeire, mintsem hegyekre emlékeztet.

Sokuknak tövébe sekély barlangok maródtak, egyes kisebb sziklaoszlopaik pedig idomtalan gombát formáznak.

Mindezeket a rendkívüli formákat a szél vájta ki : a felkorbácsolt homokot és kavicsot hatalmas erővel fújta a sziklák felszínére, s ezzel vízszintes barázdákat vágott a sziklák falába, kimélyítve a homokkőrétegek közötti puhább rétegeket.

A napfényben perzselődő meztelen kőzet, amelyet sem talaj, sem növényzet nem oltalmaz, ott porlad szét a szemünk láttára, hogy tovább növelje a homoktengert.

Azután a szelek megint felkapják a homokot, a szirteknek zúdítják, majd valahol másutt a sivatagban buckák, dűnék formájában lerakják.

Ám ezeket a hegyeket mégsem csak a szél formálta.

A tornyok között húzódó völgyek lefutása pontosan ugyanolyan, mint bárhol másutt a folyóvölgyeké. Kisebb mellékvágatok is csatlakoznak hozzájuk, amelyekben valamikor patakok rohanhattak.

Ezek a jelek erősen arra mutatnak, hogy ennek a vidéknek valamikor igen jó volt a vízellátása, és ennek további bizonyítékai is ott ékeskednek a sziklákon.

Alul, a kiálló sziklák alatt, a kivájt, védett helyeken, izzó vörös és sárga festékkel festett állatképeket találunk - gazellákat, orrszarvúkat, vízilovakat, fekete lóantilopokat és zsiráfokat.

Háziállatok ábrázolásait is láthatjuk - elegáns, görbe szarvú tarka marhák tucatjait, némelyiknek még a hám is ott van a nyaka körül.

A művészek saját magukat is lefestették, álldogálnak a marháik közt, üldögélnek a kunyhóik mellett, íjjal a kezükben vadásznak vagy álarccal a fejükön táncolnak.

Nem tudjuk pontosan, kik voltak ezek az emberek.

Talán ők voltak azoknak a nomád népeknek az ősei, akik ma ott terelgetik a sivatag déli szélén túl, a tüskés bozót közt vonuló, félvad, lantszarvú, tarka marhacsordáikat.

Azt sem sikerült pontosan megállapítani, hogy mikor készültek ezek a sziklarajzok.

Többféle különböző stílust lehet köztük azonosítani, ezért a rajzok valószínűleg tekintélyes időszakot fognak át.

A szakértők többségének véleménye szerint a legkorábbiakat körülbelül 5000 évvel ezelőtt rajzolhatták.

Az azonban nem kétséges, hogy azokkal a jelenetekkel, amelyeket ábrázolnak, többé már nem találkozhatunk a környező sivatagban.

Az oly elevenen lefestett állatok közül ma már egyik sem tudna megélni a Szahara forró, kopár homokján és kövein.

Meghökkentő módon egyetlen élő szervezet mégis fennmaradt ebből a korszakból.

Az egyik sziklafalakkal övezett szűk völgyben ősi ciprusfák csoportja áll.

Évgyűrűikről ítélve 2000-3000 évesek lehetnek: csemeték voltak, amikor a környező sziklafalakra az utolsó képeket festették.

Vastag, göcsörtös gyökereik utat törtek maguknak a napégette sziklába, kiszélesítették benne a repedéseket, miközben lefelé törtek, a mélyen lévő talajvíz felé.

Poros leveleiknek is sikerült valahogy zölden maradniuk - ezek a levelek adják az egyetlen zöld foltot a környező sziklák barnájában és rozsdasárgájában.

Az ágaikon növő tobozok még mindig életképes magvakat rejtenek, ezek azonban soha nem csíráznak ki - ahhoz egyszerűen túl száraz körülöttük a föld.

Az a nagy klímaváltozás, amely a Tassili fennsíkját és az egész Szaharát sivataggá változtatta, igen lassan ment végbe.

Körülbelül egymillió évvel ezelőtt kezdődött, amikor az utolsó jégkorszak kezdett visszahúzódni.

Azok a gleccserek, amelyek az Északi-sarktól egészen Dél-Angliáig és Dél-Németországig utat vájtak maguknak és jégtakaróval borították be az Északi-tengert, elkezdtek visszavonulni.

Az addig rendszeresen hulló csapadék északabbra, Európába és Afrika délebbi vidékeire húzódott.

A Szahara pedig eső nélkül maradt, egyre szárazabb és szárazabb lett, fűtakarója és bozótosa elhervadt, elhalt, sekély tavai pedig elpárologtak.

Az emberi és állati populációk vizet és legelőt keresve délre vándoroltak.

A talajt elhordta a szél, aztán az egykori, kiterjedt tavakkal megtűzdelt, hatalmas, termékeny síkságból végül a kopasz sziklák és a szállongó homok sivataga lett.

Ez nem az első alkalommal történt meg.

Ugyanúgy, ahogy az Észak-Európát borító jégtakaró többször is kiterjeszkedett, majd visszahúzódott, a Szahara síkságain is változtak a termékeny és az aszályos időszakok.

Ennek ellenére Afrikának ez a hatalmas szelete, a többi, ugyanezen a szélességi fokokon elterülő más vidékekhez hasonlóan, mindig hajlamos volt a szárazságra.

Hogy az eső miért nem esik egyenletesen a Föld egész felszínén, annak az oka végső soron az, hogy a Nap egyenlőtlenül melegíti fel a Földet : a sarkokon gyöngén, az Egyenlítőn erősen.

Az Egyenlítőnél a meleg légáramlatok felemelkednek, aztán egymással ellentétes irányban, észak és dél felé áramlanak.

A meleg levegő több nedvességet képes hordozni, mint a hideg, így az egyenlítői felszálló légáramlatok kezdetben magas páratartalmúak, de emelkedésük közben lehűlnek, a bennük lévő nedvességből felhők képződnek, amely végül esőként lehull.

A nagy magasságban haladó légáramlás, miután leadta nedvességét, továbbhalad a trópusok felé, de az Egyenlítőtől 1500 kilométernyire északra és délre aztán leereszkedik.

Addigra azonban már teljesen elveszítette a magában hordozott vizet, így nem hoz esőt az alatta elterülő földekre.

Ezenfelül, mivel a földfelszínhez közeledve újra felmelegszik, minden elérhető nedvességet felszív a földről, amely fölött az Egyenlítő felé vezető visszaútján elhalad.

A levegő körforgása így északon a Ráktérítő, délen a Baktérítő körül száraz övezeteket hoz létre.

Ezeknek a zónáknak az elhelyezkedése sem teljesen szabályos, mivel a légkörben forgó Föld hatalmas örvényléseket kelt fönn, a felső légrétegekben, amelyeket aztán még tovább bonyolít a szárazföldek és a tenger, a hegységek és a síkságok egyenletlen eloszlása a Föld felszínén.

Ennek ellenére nagy vonalakban fennmarad a szabályszerűség:

ahol az Egyenlítő szárazföldeket szel keresztül, ott tőle északra és délre mindenütt vannak sivatagok is.

A közép-afrikai esőáztatta erdőktől délre ott van a Szahara párja, a Kalahári és a Namib-sivatag.

Az Egyesült Államok délnyugati részén elterülő Mojave- és Sonora-sivatag megfelelője a Dél-Amerikában az Atacama, Ázsiában pedig Turkesztán és Közép-India hatalmas sivatagainak, Délkelet-Ázsia dzsungelekkel borított szárazföldjein és szigetein kívül szintén megvan a déli megfelelője Közép-Ausztrália sivatagaiban.

Annak, hogy a sivatagok fölött nincsenek felhők, kettős hatása van.

A felhőtlen ég nemcsak azt jelenti, hogy nem eshet az eső, hanem azt is, hogy ezeken a vidékeken napközben nincs árnyék, éjszaka pedig nincs semmiféle takaró, amely segíthetne megőrizni a hőt.

Míg a sivatag napközben legalább olyan forró, mint a Föld bármely más pontja, éjszaka fagypont alá is hűlhet a hőmérséklet.

Az óriási napi hőingás minden olyan élőlénynek nagy problémát jelent, amely a sivatagban lelt otthonra.

A legtöbben a lehető legegyszerűbben oldják meg ezeket a problémákat: lehetőleg kerülik a hőmérséklet szélsőségeit.

Az apró emlősök egész napra menedékbe vonulnak: elrejtőznek a kövek alatt és a föld alatti üregek sötétjében.

Az ilyen menedékhelyeken jóval hűvösebb van, mint odakinn az izzó napsütésben, és lakójuk légzésének köszönhetően a levegő páratartalma is többszöröse a föld feletti levegőének, így az állatok igen kevés nedvességet veszítenek.

A nap legnagyobb részét itt is töltik, aktivitásuk ideje akkor jön el, amikor a Nap a horizont alá süllyed.

A Szaharában a versenyegerek és a szökdécselő ugróegerek tüstént előmerészkednek, mihelyt leszáll a sötétség.

Ők vegetáriánusok, s bár a fűcsomók ritkák, azért előfordulnak, emellett magvakat és elpusztult növényi részecskéket is találhatnak, amelyeket szálláshelyükre sodort a szél - ezekből kitelik parányi lakomájuk.

A hűlő kövek közt gekkók szaladgálnak, meg-megállva, bogarakat és más rovarokat keresgélve.

Előbújnak az emlős vadászok is.

Sivatagi rókák sompolyognak némán a kövek közt, minden hangra hegyezik nagy, háromszögletű fülüket, és orrukat a földre szorítva követik az árulkodó szagnyomokat, amelyekből kiderül, mi járt arra és mikor.

Valamelyik nyom esetleg egy versenyegérhez vezet - egy gyors ugrás, és a rókának máris megvan - ha nem is a vacsorája, de az első fogása.

Egy macskaféle, a sivatagi hiúznak is nevezett karakál és a csíkos hiéna is megjelenik, szinte a semmiből, a Közel-Kelet sivatagainak számos részén pedig farkasok is élnek, amelyek kisebbek, és könnyebb, vékonyabb bundájuk van, mint északabbról ismert rokonaiknak.

Az Újvilág sivatagjaiban hasonló gyűjtögetés és öldöklés folyik, bár itt amerikai ugróegerek ugrabugrálnak magokat keresve, törpe rókák és prérifarkasok vadásznak rájuk.

Első éhségük csillapultával az állatok tevékenysége lelassul, miközben folyamatosan egyre hűvösebb lesz.

A gekkók is visszavonulnak sziklarepedéseikbe, amikor csökkenni kezd a testhőmérsékletük.

Az emlősök, mivel képesek testüket állandó hőmérsékleten tartani, tovább keresgélhetnek és vadászhatnak a már meglehetősen hideg éjszakában, de hajnal előtt rendszerint visszabújnak barlangjaikba és odúikba.

Amikor a Nap újra feltűnik a látóhatár keleti szélén, újabb állatok bukkannak elő.

Ez az a napszak, amikor Amerika nyugati sivatagaiban az arizonai gila vadászni kezd.

Rajta és közeli rokonán, a mexikói viperagyíkon kívül nincs is a világon több mérges gyík.

Körülbelül 30 centiméter hosszú, tömzsi farkú, fényes, gyöngyszemekre emlékeztető pikkelyekkel borított állat, némelyik alapszíne korallvörös, némelyik fekete.

Kora hajnalban még lassan mozog, de ahogy a Nap fölmelegíti a testét, egyre aktívabb lesz: bekapja a rovarokat, a madárfiókákat és a tojásokat.

Még a sivatagi rágcsálók fészkébe is bemerészkedik, ahol a felnőtt állatokat éppúgy elkapja, mint a kicsiket.

Ausztráliában egy tüskés gyík, az alig 5-10 centiméter hosszú moloch bújik elő ilyenkor hangyászni: leül valamelyik hangyaösvény mellé, és módszeresen fölkapkodja ki-kivillanó nyelvével a rovarokat, miközben a hangyák makacsul és feltartóztathatatlanul tovább masíroznak.

A sivatagokban mindenütt megtalálható teknősök is ilyenkor bújnak elő földbe kapart gödreikből, ahol páncéljuk biztonságában töltötték az éjszakát.

Ez a nyüzsgő tevékenység nem tart sokáig.

Néhány óra múlva a Nap olyan magasra emelkedik, hogy a sivatagban megint perzselő hőség lesz.

A hüllők ugyanúgy megszenvedik a túlmelegedést, mint az emlősök, napkelte után négy-öt órával már számukra is túl meleg van.

A kövek fölött remeg a levegő, az embernek is fájdalmas az égető sziklákat megérinteni.

A levegő olyan forró, és olyan száraz, hogy az izzadság elpárolog, mielőtt még észrevenné az ember.

A teste egy óra alatt akár egy liter folyadékot is veszíthet.

Ha egész nap kinn marad a szabadban, és nem iszik, bizony meghal.

A legcsekélyebb izommozgás is hőt gerjeszt, így hát most kényszer nélkül semmi nem mozdul.

A Nap pedig a derült égből egész idő alatt könyörtelenül perzseli a tájat.

A hőség a növényeket ugyanúgy fenyegeti, mint az állatokat.

Ugyanúgy elpusztulnak a szomjazástól, ha a párolgással túl sok nedvességet veszítenek.

A sivatagi magyal az amerikai sivatagokban nyílt terepen nő, ahol nincs semmiféle árnyék. Levelei csaknem teljesen függőlegesen állnak, így csak a levéléleket éri az erős napsugárzás.

A kevésbé forró reggeli és kora esti órákban fotoszintetizál, ilyenkor a levelek egész felületükkel a fény felé fordulnak.

A magyal levelei a szikes talajból felszívott sót is kiválasztják. Ez finom, fehér, púderszerű port képez a levél felszínén, amely ugyanúgy visszaveri a hő egy részét, mint a sportolók fehér trikója.

Néhány állat a déli verőfényben is a föld felszínén marad.

A Kalahári sivatag ürgemókusa bozontos farkát használja napernyőnek: feje fölé emeli, széttárja a szőrzetét, és pontosan abba a helyzetbe állítja, amelyben testét beárnyékolja.

Mások hőcserélőkkel hűtik a vérüket. Az amerikai szamárnyúl, a Góbi sivatag sünje és az ausztráliai bandikut mind ugyanazt az eszközt használja, mint a Szaharában a sivatagi róka: a hatalmas füleit.

A nagy fülek nyilvánvalóan más szempontból is hasznosak, minden hangot érzékelnek, de ezeknek az állatoknak az akusztikai hasznossághoz szükségesnél jóval nagyobb fülei vannak.

Apró véredények hálózata szövi át a fül elülső és hátsó felületét, amely olyan közel van a bőr felszínéhez, hogy a rajta átfúvó levegő lehűti a benne keringő vért.

Más állatok folyadék segítségével fokozzák a szél hűtőhatását.

Az a fizikai folyamat, amelynek során egy folyadék gázzá alakul át, hőelvonással jár.

Így például, amikor a víz elpárolog, hőt von el a környezetéből, ezért hűti le a verejtékezés az emlősöket.

Hasonló hatást kelt a lihegés: a száj nedves belsejében oda-vissza járó levegő nyálat párologtat el, ami lehűti a vért az alatta lévő szövetekben.

Amikor a teknősök úgy istenigazából kimelegszenek - a testhőmérsékletük 40-50 Celsius fok fölé emelkedik -, nagy adag nyállal nedvesítik meg a fejüket és a nyakukat.

Néha még ennél is tovább mennek, és kiengedik hátsó lábaikra a hólyagjukban rendszeresen tárolt nagy mennyiségű folyadékot.

Ausztráliában a kenguruk különleges hajszálérhálózatot fejlesztettek ki mellső lábuk belső oldalán, közvetlenül a bőr alatt.

Amikor nyomasztóvá válik a hőség, a mellső láb szőrzetén energikusan habot vernek nyálukból, így a párolgási folyamat hőt von el az alatta lévő bőrből.

A madarak a legtöbb más állaténál jobb hőszigeteléssel vannak felszerelve.

A világ legnagyobb részén tollaik persze pontosan arra szolgálnak, hogy megőrizzék testük hőjét, de a hőátadást a tollazat képes mindkét irányban lecsökkenteni, így ugyanolyan hatékonyan távol tartják a külső hőt, mint ahogy megőrzik a belsőt.

Sok madár tollainak védelmében minden baj nélkül naphosszat kinn üldögélhet a sivatagi napsütésben, bár néha még nekik is hűteniük kell magukat.

Ilyenkor a lihegésnek az emlősökénél különb formáját alkalmazzák: a torkukat lebegtetik.

Ehhez nincs szükség a mellizom munkájára, mint a légzésnél, mégis légáramlást kelt a száj nedves belsejében.

A verejtékezés, a lihegés, a toroklebegtetés, a nyalogatás - a teljes vizeletkészlet kiürítéséről nem is beszélve - mind jó hűtési módszerek ugyan, de azok a sivatagi állatok, amelyek ezeket alkalmazzák, ezért nagy árat fizetnek : vizet veszítenek, ami a sivatagban a lehető legértékesebb kincs.

Így az összes sivatagi élőlény mindent megtesz azért, hogy megőrizze testében a folyadékot.

Az állatok ürüléke rendszerint rendkívül száraz : a tevetrágyából például szinte tüstént tüzet lehet rakni, mihelyt az állat elpottyantotta, sok hüllő ürüléke pedig csak egy szárazanyagból álló "pirula".

A vízben oldódó bomlástermékek kiürítéséhez szükséges vizet is rendkívül gazdaságosan használják fel. Míg az emberi vizelet 92 százalék vizet tartalmaz, az ugróegerek vizelete csak 70 százalékot.

Egy szaharai gyík még a sófölöslegtől is képes úgy megszabadulni, hogy az orrában lévő mirigyeken át választja ki.

Sok sivatagi élőlény életén a vízszükséglet uralkodik.

Van néhány olyan - igaz nagyon ritka - állat is, amely annyira lecsökkentette a vízigényét, hogy a táplálékából kivont folyadék is elegendő számára, esetleg soha nem is iszik.

A sivatagi róka és sakál a megölt állatok testfolyadékaiból szerzi a vizet, a dorkász- gazella a levelek nedvéből, az ugróegér a magvakból.

Egy-két faj vészhelyzetben zsírtartalékainak lebontásával belülről is képes vizet előállítani.

De számos nagy testű állat, például az oryx vagy a kenguru, kénytelen naponta elzarándokolni legelőiről valamelyik ritka vízlelőhelyhez, aztán naponta visszatérni a legelőre.

A sivatagban élő madarak gyakran ugyanezt a mindennapi eljárást követik.

Problémáik a szaporodási időszakban válnak súlyossá, hiszen a csibéknek ugyanúgy szükségük van a vízre, mint a felnőtt madaraknak, és ha a táplálék, amit a szüleik hordanak nekik, nem elég leveses, akkor valami más módon kell számukra folyadékról gondoskodni.

Az afrikai pusztaityúk gyakran jó 40 kilométernyire fészkel a legközelebbi állóvíztől.

Kakasa egészen egyedülálló módon szállítja csibéinek a vizet erre a nagy távolságra.

Amikor megérkezik a vízhez, először ő maga iszik, aztán belegázol a pocsolya szélébe, nagyon egyenesen megáll benne, és szándékosan átáztatja hasi tollait.

Ezek a tollak egészen különleges szerkezetűek, de csak a hímek esetében, s egyetlen más madárnál sem találkozunk hasonlóval: úgy magukba szívják a vizet, mint a szivacs.

Ha teljesen átitatódtak, a kakas elindul a fészek felé, amikor aztán leszáll, a fiókák nyakukat fölfelé nyújtogatva köréje gyülekeznek, és úgy szopják a tollait, ahogy a kutyakölykök a szuka emlőit.

Az amerikai futókakukkot, ezt a hetyke, kígyókra vadászó madarat gyakran láthatjuk Arizona és Mexikó sivatagaiban száguldozni.

Ő azonban egészen más módon gondoskodik fiókáinak folyadékról.

A futókakukkpár kaktuszra vagy egy tüskés bokorban építi meg a fészkét, és két-három fiókából álló fészekaljat költ. A kicsinyek már elképesztően korán képesek gyíkokat és rovarokat megemészteni, de amikor valamelyik szülő csőrében egy döglött gyíkkal megérkezik a fészekhez, nem dobja oda csak úgy a fiókáknak a zsákmányt.

A fióka kitátott csőrrel kérincsél, és a madár a szájába nyomja a gyíkot, de nem engedi el.

Miközben így állnak, s mintha némán veszekednének a zsákmányon, a felnőtt madár torkának mélyén folyadék jelenik meg, ami aztán lecsepeg a csőrén a fióka szájába.

Ez a folyadék nem néhány perccel azelőtt lenyelt víz, amelyet a madár eddig a begyében tárolt, hiszen a közelben esetleg nincs is elérhető állóvíz, hanem az emésztés fiziológiai folyamatai során keletkezik a szülő gyomrában.

Így a fióka csak azután eheti meg a húst, miután akarva-akaratlanul megkapta megfelelő vízadagját.

Azt a problémát, hogy hogyan lehet vizet gyűjteni egy majdnem teljesen víztelen környezetben, a sivatagi növényeknek is meg kell oldaniuk.

Ezt kevesen tudják hatékonyabban megoldani, mint az Amerika délnyugati sivatagjaiban növő kreozotcserjék.

Nem a mélyben rejlő, sok sivatagban elérhetetlen talajvízre támaszkodik, hanem arra a parányi nedvességrétegre, amely vagy a harmatból származik, vagy az oly ritkán hulló csapadékból.

A kivételes esők után, 5-10 centiméterrel a talajfelszín alatt, a kődarabokat körülvevő, azokon megtapadt nedvességet hajszálgyökereinek hálózatával gyűjti össze, amelyek olyan nagy távolságokra, olyan alaposan átjárják a kavicsos talajt, hogy látszólag minden elérhető vízmolekulát kivonnak belőle.

Hogy elegendő nedvességhez jusson, minden egyes bokornak nagy földterületre van szüksége, és mihelyt egyszer megvetette a lábát egy igazán aszályos területen, olyan alaposan összegyűjti a vizet, hogy tőle méterekre már semmi más növény nem élhet meg, beleértve a saját magvait is.

Így egyetlen kreozotcserje-egyed gyökere teljesen birtokba veszi a közelében fekvő terepet.

Betelepíti, de nem úgy, hogy magvait elszórva új egyedeket hoz létre a közelben, hanem a töve körül gyökereinek lassan terjedő hálózatából új szárakat hajt.

Miközben a bokor az eredeti szártól sugarasan kifelé terjeszkedik, a középen lévő szárak gyakran elpusztulnak, így a növény gyűrű alakban terjeszkedik.

Mivel semmiféle más növény nem versenyezhet vele, a bokor egyre tovább növekszik kifelé, a gyűrű pedig egyre tágul.

Egyesek átmérője ma már eléri a 25 métert.

Az ilyen gyűrűkben az egyedi hajtások nem túlságosan öregek, de maga a növény, ha a felszín alatti egysége miatt egyetlen szervezetnek tekintjük, akár 10000-12000 éve is növekedhet és terjeszkedhet ugyanazon a helyen - így a kreozotcserje a legöregebb ismert élőlény a sivatagban.

Egyes sivatagi növények egészen más stratégiát alakítottak ki a víz tárolására.

Ellentétben a kreozotcserjékkel, ők nem apró mennyiségeket szívnak fel többé- kevésbé folyamatosan, hanem a körülbelül évente egyszer bekövetkező felhőszakadásszerű záporokat használják ki.

Ilyenkor annyi vizet szívnak fel, amennyit csak lehet, olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, aztán tárolják.

Ennek a technikának a specialistái a kaktuszok, amelyeknek mintegy 2000 különböző fajuk ismert; természetes körülmények közt összes szabadon tenyésző fajuk kizárólag Észak-, Közép- és Dél-Amerikában található.

Egyik legnagyobb fajuk az arizonai óriás- kaktusz, a saguaro.

Közel 15 méter magasra is megnőhet, és vagy egyetlen oszlopot alkot, vagy több függőleges ujjra ágazik. Teljes hosszában harmonikaszerű bordázat húzódik végig.

Amikor megérkezik a vihar, a saguaro felszívja a vizet a kiszáradt földből, és közben kitágítja a bordázatát, megduzzad a szár, így jelentősen megnöveli kerületét.

Egy nagyobb termetű arizonai óriáskaktusz egyetlen nap alatt egy tonna vizet is képes fölvenni.

Aztán már csak meg kell őriznie.

Az ellensége a párolgás. A levelein lévő sztómákon vagy gázcserenyílásokon keresztül óhatatlanul vízgőzt veszít. Ezért, hasonlóan az északi fagyos éghajlati övben élő, szárazságot tűrő növényekhez, a perzselő sivatagban sok növény szintén nagyon apró leveleket hajt, amelyeken viszonylag kevés a sztóma.

A saguaro és néhány más kaktusz ennél még egy lépéssel tovább ment: levelei tövissé módosultak, sztómáikat pedig a levelek helyett megduzzadt szárukon fejlesztették ki.

A szár zöld lett, átvette a fotoszintézis feladatát. A tövisek nemcsak a legelésző emlősöktől védik meg a növényt (ezekből egyébként is nagyon kevés van), hanem megtörik a növény körüli esetleges légáramlást is, így a saguarót gyakorlatilag szinte állandóan mozdulatlan levegő alkotta láthatatlan köpeny veszi körül. A sztómákat továbbá az is védi minden fuvallattól, hogy a bordázat mélyedései alján helyezkednek el, olyasformán, mint a fenyő tűlevelein.

Mindennek tetejébe a kaktuszok fotoszintézise különlegesen zajlik: a nappal szerzett fényenergiát elraktározzák, éjszaka hasznosítják, és akkor cserélik ki oxigénre a szén-dioxidot. Ekkor már hűvös van, a nap legnagyobb részében pedig zárva tartják a sztómáikat.

Mindezeket az eszközöket bevetve a saguaro minimálisra tudja csökkenteni a párolgási vízveszteséget, és évről évre meg tudja tartani vizének legnagyobb részét, hogy fokozatosan új szövetek építésére használhassa fel, egészen a következő viharig, amikor újra feltöltheti hatalmas víztartályait.

Az arizonai óriáskaktuszok közt bolyongó utazó, akit gyötör a szomjúság, talán kísértésbe esik, hogy megcsapolja ezeket a körülötte magasodó hatalmas víztartályokat.

Ám ez nem lenne bölcs dolog, mert a saguaro nedve erős mérget tartalmaz, ami könnyen halálos lehet.

Azonban nem minden vizet tároló növény mérgező.

Mind Közép-Ausztrália bennszülött őslakosai, mind a Kalahári-sivatag busmanjai ilyen növényekhez folyamodnak aszály idején.

Ezek a sivatagi népek mind kiváló botanikusok, akiknek a tudása sok egyetemi képzettségű biológust megszégyeníthetne.

Egyszer vizet kerestünk Közép-Ausztrália vörös sivatagában.

Követtem bennszülött vezetőnket, aki gyorsan és magabiztosan csörtetett, látszólag nem is keresgélt, nem meregette a nyakát jobbra-balra, mint én, még a szeme sem járt ide-oda - mintha egyetlen, átható pillantással be tudta volna fogadni egész környezetét, az apró, elmosódott nyomokat a homokban, a sziklák alakját, a növényi szárak és levelek formáját.

Aztán egyszercsak tévedhetetlenül letérdelt egy kurta, hajlott szár mellé, amelyen alig néhány apró levél csüngött.

Az én szememben pont olyan volt, mint az a többi növényi szár, ami mellett addig elmentünk, de ez az ő számára nyilvánvalóan alapvetően más volt.

Botjának gyors, erős csapásaival kiásta a szár körül a földet, míg csak körülbelül 30 centiméter mély lyukat nem vájt. Ekkor a ceruzavékony szár hirtelen akkora gömb alakú gyökérré dagadt, mint egy futball-labda.

Amikor kezünkkel összemorzsoltuk egy letördelt darabját, folyadék csöpögött ki belőle, éppen elég ahhoz, hogy enyhítse a szomjunkat.

Ahhoz is elég lehetett volna, hogy megmentse az életünket.

A délnyugat-afrikai Kalahári-sivatag busmanjai szintén nagy növényszakértők.

Több különböző növénynek is vannak ilyen víztároló gyökerei, de nem mindegyikből fakad egyformán jó ital.

Az egyiknek olyan szörnyen keserű a leve, hogy még a busmanok sem tudják lenyelni, de azért ez sem megy pocsékba: végigtörlik vele az arcukat meg a testüket, tehát benedvesítik és lehűtik a bőrüket.

A jelek szerint a busman az egyedüli emberfajta, aki specifikusan, anatómiailag alkalmazkodott a sivatagi élethez.

Minden ember testében vannak zsír formájában tápanyagtartalékok.

Ám az a hasat és a végtagok egyes részeit körülvevő zsírréteg, amely legtöbbünkön megtalálható, a sivatagban súlyos hátrányt jelent, mert nagyon megnehezíti a bőrön át való hőleadást. Ha az ember mozog és hőt gerjeszt az izmaiban, nagyon nehéz elkerülnie a felhevülést.

Egyes busmanoknál - rendszerint a nőknél - ez a hatás úgy küszöbölődött ki, hogy zsírtartalékuk a fartájékra koncentrálódott, amely igen nagyra nőhet, éles ellentétben a test többi sovány, izmos részével.

Kívülállók számára talán furcsa látványt nyújtanak, de valójában nekünk, egy másik emberfajtához (rasszhoz) tartozó, izzadságban fürdő utazóknak, akik a busmanok sivatagába merészkedünk, csak irigyelnünk kellene őket.

Minden sivatagban a test megfelelő hőmérsékleten tartása és a vízvisszatartás kölcsönösen összefüggő problémája valamennyi élőlénynek.

Ám a sivatagok sem mind egyformák.

Egyes területeken sajátos megoldandó problémák merülnek fel, másokon olyan saját erőforrások állnak rendelkezésre, amelyeket különféle egyedi módokon lehet kihasználni.

A Kalaháritól északra fekvő Namib-sivatagban van egy olyan nedvességforrás, amellyel kevés más sivatag rendelkezik.

Mivel határos a tengerparttal, az év számos éjszakáján a tenger felől köd hömpölyög, és a sivatag felett csöppekké kondenzálódik.

A Namib-sivatagban több élőlény is felhasználja ezt a lehetőséget.

Az ilyen ködös estéken hosszú lábú gyászbogarak másznak ki a homokdűnék gerincére, és fejüket lehajtva, potrohukat "magasan" a levegőbe emelve szemben a parttal megállnak. Amikor a köd föléjük sodródik, vízcseppek csapódnak le belőle testükön, s ahogy égnek emelik lábaikat, ezek a vízcseppek végigcsurognak a hasukon, egészen a szájszervekig, amellyel végre felszürcsölhetik.

A köd szolgáltatja a nedvességet a Namib-sivatag egyedülálló, és minden bizonnyal leglátványosabb növényének, a Welwitschiának is.

Nagy, duzzadt gyökere olyan, mint egy hatalmas répa, ősöreg példányoknál legnagyobb átmérője akár egy méter is lehet.

Heges, gyakran megcsavarodott rövid, vastag törzséből mindig csak két nagy, szíjra emlékeztető levél nő ki. A levelek tövüknél zöldek, simák és szélesek, körülölelik a tölcsérszerű törzset, és úgy görbülnek felfelé, mint holmi óriás gyaluforgácsok, hogy aztán megcsavarodva, széthasadozva hulljanak le a földre. Ahogy a szél ide-oda dörgöli őket a köves talajon, a végük kirojtosodik és elhal.

Ha a szél nem koptatná így őket, alighanem a Welwitschiának lennének a világon a leghosszabb levelei, mert bár nagyon lassan nőnek, a növény ezer évig is elélhet. Így egy-egy ilyen öreg példánynak a levele elméletileg több száz méter hosszú is lehetne.

Első látásra ezek a nagy levelek látszólag rendellenesek, hiszen a legtöbb sivatagi növény levele apró, hogy minimális legyen a vízvesztesége. Ám a Welwitschia levelei nem hogy nem veszítenek vizet, éppen ellenkezőleg, vizet vesznek fel.

Közvetlenül viaszos felszínük alatt a levél egész hosszán végigfutó hosszú, vékony rostok nőnek, amelyeknek erős a vízfelszívó képessége. Amikor le-lehull a harmat, a vízmolekulákat először a levél bőrszövete köti meg, aztán a rostok továbbítják a levél belsejébe. Más vízcseppek végigcsordulnak a levélen, és lecsöpögnek megtépett hegyéről, ezeket aztán a gyökerek gyűjtik össze.

Egyes sivatagokban elég rendszeresen, körülbelül évente fordulnak elő felhőszakadással járó viharok.

Ezek lehetővé teszik olyan állatközösségek kifejlődését, amelyek gyakorlatilag egész aktív életüket arra a rövid időszakra sűrítik, amikor viszonylag bőségesen van víz.

Az év legnagyobb részében, de néha egyhuzamban éveken át, látszólag élettelenül, mozdulatlanul rejtőznek.

Nem csoda, ha a sivatagi utazó semmi jelét nem látja a körülötte rejtőző élet gazdagságának.

Az első esőcseppek robbanásszerűen életre keltik a tájat.

Ha ráhullanak az elhervadt, halott növényekre, amelyeknek megbarnult levelei már porladoznak, és száraik tetején száraz, törékeny magházaik ülnek, hirtelen mintha új, eleven életre kelnének:

kibontják megbarnult terméseiket, kiszabadítják a bennük rejlő magvakat.

Egyesek méterekre lövellik magjaikat a levegőbe.

Ám az életnek ez a képe teljesen illuzórikus: ezek a történések teljesen mechanikusak.

A halott szövetek egyes részei különbözőképpen kötik meg az esővizet. Ennek során feszültségek keletkeznek bennük, amelyek miatt egyes részeik felkunkorodnak, más részeik apró robbanások sorozatával kibocsátják a magvakat.

Ám most maguk a földön heverő magok kezdenek el mozgolódni.

Miközben vizet szívnak fel, fedőszőreik megduzzadnak és megmerevednek, ezáltal függőleges helyzetbe állítják a magot, hogy apró gyökérkezdeménye egyenesen lefelé hatolhasson a földbe.

Mindebben veszély is rejlik.

Ha az első esőcseppek csalókák, és a kezdeti kurta zápor után egy héten belül nem érkezik meg az igazi erős zivatar, akkor azok a magvak, amelyek most kicsíráznak, a következő száraz napokon elhalnak.

Egyes növények azonban erre a kockázatra is fel vannak készülve. Magvaik burkában van egy gátlóanyag, amely megakadályozza a csírázást; ezt csak megfelelő erősségű és mennyiségű csapadék képes lemosni.

Ha a talaj már jól átitatódott, akkor a mag kicsírázhat.

Amikor az eső átáztatja az arizonai sivatag talaját, és a magvak csírázni kezdenek, mintha maga a talaj is mocorogni kezdene.

A föld felszíne megrepedezik, apró kétéltűek másznak elő küszködve a külvilágra.

Ezek a lapátlábú békák vagy ásóbékák a felszín alatt vagy harminc centiméternyire temetkeztek el.

Ha nincs eső, akár 9-10 hónapig elő sem bújnak.

A sivatag felszínét elöntő eső sekély pocsolyákba gyűlik. A hím ásóbékák gyorsan a pocsolyák felé ugrálnak, aztán amikor elérték a vizet, kezdik hívogatni párjukat.

Néhány órán belül kórusuk sürgetésére csatlakoznak hozzájuk a nőstények, és tüstént párzani kezdenek.

ilyenkor minden lázas sietséggel történik.

Azok a békák, amelyeknek nem sikerül betartaniuk a menetrendet, nem maradnak életben.

Ha az ásóbéka nem talál magának pocsolyát, és nem párzik mindjárt a felszínre érkezése utáni első éjszakán, akkor esetleg egyáltalán nem lesz módjában párzani.

A párok néhány órán belül lerakják és megtermékenyítik a petéiket, amelyek ilyenkor csomókban hevernek a langyos pocsolyákban - ezzel teljesítették is a következő nemzedék iránti kötelességüket. A felnőtt ásóbékák ezután sorsukra hagyják petéiket és egymást. Táplálkozni kezdenek, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy felkészüljenek az éhezés hamarosan rájuk szakadó hosszú, víztelen hónapjaira.

A peték eközben hihetetlen gyorsasággal fejlődnek. A pocsolya már másnap teli van ebihalakkal. Ám nem ők az egyedüli élőlények, amelyek ebben a meleg, zavaros vízben lubickolnak.

Nem egészen egy centiméter hosszú sóférgek, apró rákok is csapatostul úszkálnak benne. Ezek olyan száraz petékből keltek ki, amelyek akár ötven napon át is repülhettek a sivatagi szelek szárnyán, és több száz kilométernyit utazhattak azokról a helyekről, ahol rég elpusztult szüleik lerakták őket.

A szél apró, mikroszkopikus spórákat is hoz magával, amelyek most a vízben parányi algafonalakká nőnek.

Az ebihalak lázasan zabálnak.

Az algák is eltartanák őket, de ha a pocsolyában sóférgek (ezek apró rákok) is vannak, egyes ebihalak kissé más módon fejlődnek, mint a testvéreik: nagy lesz a fejük, és sokkal nagyobb a szájuk, mint az algákkal táplálkozóknak.

Miután elkezdik falni a sóférgeket, elkapják és megeszik algákkal táplálkozó testvéreiket is.

A pocsolya pedig egész idő alatt párolog és zsugorodik, így populációjának egyre kisebb tere marad az úszásra, és egyre kevesebb víz marad benne, amiből oxigént vonhatnak ki.

Ráadásul a pocsolya egyre sekélyebb is lesz, tehát felmelegszik, ami további megpróbáltatást okoz, hiszen a meleg víz kevesebb oxigént képes tárolni.

Azzal, hogy a pocsolyában kétféle ebihal úszkál, az ásóbéka két különböző lehetőségre készül fel.

Ha újabb záporok jönnek, a pocsolya vízszintje újra megemelkedik, és már nincs olyan nagy szükség a lehető leggyorsabb fejlődésre.

A frissen lehulló víz azonban felkavarja, sárossá és zavarossá teszi a pocsolyát. Ilyen körülmények közt a ragadozó ebihalaknak rosszul megy a soruk, mert nem látják a zsákmányukat.

A növényevő ebihalaknak nem kell ilyen problémákkal szembenézniük, ők továbbra is majszolgatják az algákat, és rendületlenül növekszenek, majd végül apró, felnőtt békává válnak, és ha szerencséjük van, nagy számban hagyhatják ott a pocsolyát.

Ám ha nem esik több eső, akkor létfontosságú, hogy legalább az ebihalak egy része a lehető leggyorsabban befejezze fejlődését.

Az egyre sekélyebbé váló pocsolyában a kannibál hajlamú ebihalak megeszik testvéreiket, és egymással is versengenek a pocsolya legmélyebb részeiért, ahol a legtovább marad meg a víz.

Azoknak, amelyek a pocsolya szélére szorulnak, hamarosan már ahhoz sem marad elég vizük, hogy testüket eltakarja, így elevenen megsülnek.

Középen is alig marad más, mint folyékony iszap, de ebben a legagresszívabb ragadozó ebihalak, ha szerencséjük van, még kifejleszthetik lábaikat, és elugrálhatnak a sivatagba.

Sokat felfalnak ugyan közülük a gyíkok és a madarak, de egyesek néhány heti táplálkozás után megtalálják maguknak azokat a réseket és repedéseket, amelyekben menedéket találhatnak a beálló hőség elől.

Szüleik is hamarosan elkezdenek odúkat ásni maguknak széles, erős hátsó lábukkal, amelyről a nevüket kapták.

Mihelyt leérnek a föld alá, bőrük külső hámrétege megkeményedik, és olyan vízhatlan burkot alkot, amely teljesen beborítja őket, kivéve apró orrlyukaikat, amelyeken át lélegzenek.

A pocsolya közben már réges-rég kiszáradt.

Ezt a felnőtt sóférgek közül egyik sem éli túl, de petéik ott szállnak a szélben.

Sok ebihal soha sem fejezi be a fejlődését: amikor eljön számukra a vég, tömör masszában hevernek egymáson, amelyet megkocsonyásít és összezsugorít a napsütés. De az ő testük sem megy veszendőbe: miközben lebomlik, anyagai beszivárognak a hajdan volt pocsolya mélyedésének homoktalajába.

A legközelebbi eső megint itt fog pocsolyává gyűlni, a homokban pedig ott lesz a szerves trágya, amely siettetheti a következő algageneráció fejlődését.

Az esőzés áldásai ezzel még nem szűntek meg.

Az első esőcseppektől csírázni kezdő magvak gyorsan növényekké fejlődnek, és most virágba borulnak.

A sivatagban hektárról hektárra égő színek virítanak.

Kékek és sárgák, rózsaszínűek és fehérek, mindenütt virágok nyílnak ezeken a hatalmas átmeneti réteken.

Ezért aztán Nyugat-Ausztráliában, a Namib-sivatagban, a Szaharában, Arizonában és Új-Mexikóban a sivatag néhány napig legalább olyan színpompás, mint a világ bármely más virágosrétje.

Aztán, amikor a nedvesség elszivárog, és magvaik már megtelepedtek, a növények elhervadnak és elhalnak, újra átadva helyüket a homoknak.

A sivatagról alkotott tipikus képünk azonban nem a kavicsos talaj vagy a szélvájta hegyek szerepelnek, hanem a végtelen homokdűnék.

Valójában a homokdűnék a világ sivatagjainak csak egy kis részét teszik ki, de ezek alkotják a legspecializáltabb környezeteket.

A homok a sivatagi kövek maradványa, ez marad meg belőlük, miután évezredeken át sütötte nappal a Nap, és hűtötte fagypont alá az éjszakai fagy.

Ilyen körülmények közt még a legellenállóbb gránit is repedezni, hasadozni kezd, lassan aprózódik, szétesik ásványi alkotórészeire. Miközben a szél újra meg újra a szirteknek vágja, lapos köveknek fújja és összedörzsöli más homokszemekkel, minden egyes homokszem lekerekedik és vörös vas-oxid-bevonatot kap.

A sivatagban közben hol feltámad, hol elül a szél, összegyűjti és nagy halmokba söpri a homokszemeket - ezek a dűnék. Némelyikük akár a 200 méter magasságot és széltében a 2 kilométeres vastagságot is elérheti.

A sivatagnak azokon a részein, ahol a szélirány állandóan változik, az ilyen homokhegyek csillag alakúvá válnak, fél tucat gerinc vezet fel a központi csúcsukhoz.

Évszázadokon át nagyjából ugyanazon a helyen maradnak, így saját névvel rendelkező földrajzi helyekké, tájékozódási pontokká válnak, amelyek segítségével az utazók utat találnak a sivatagban.

Ahol azonban a szél rendszerint ugyanabból az irányból fúj, ott a dűnék korántsem maradnak egy helyben. Olyasféle gerinceket formálnak, mint a tengerfenék barázdái, és lassan tovább haladnak a sivatagban.

A szél a dűne szelíd lejtőjén fölfelé fújja a homokot a gerincig, aztán, mivel nincs semmi, ami megkösse, a homok apró földindulások sorozatán át lecsúszik a dűne meredek homlokzatán, így aztán maga a dűne is lassan előrehalad.

A dűnék homokja minden élőlénynek nagy problémákat okoz, amely megpróbál bennük vagy rajtuk megélni.

Már a lábukat megvetni sem könnyű ezen a rendkívül forró és állandóan lefelé csúszó felületen.

Egyes állatok különleges lábat fejlesztettek ki, amely segíti ebben.

A Namib-sivatagban egy gekkónak hártya van a lábujjai között, akár a békáknak.

Egy másik hosszú, szőrre emlékeztető rojtokat növesztett a lábai köré, amely hasonló módon növeli lábának felületét, elosztja a súlyát, így az állat, amikor végigsiklik a felszínén, csak minimális mértékben kavarja fel a homokot.

Amikor ez a rojtosujjú gekkó egy helyben áll, mintha testgyakorlatot végezne : rendszeresen és ritmikusan felváltva felemelgeti a mellső és a hátsó lábait. Így próbálja hűvösen tartani a lábát, és ha van egy kis szél, az körülfújdogálja a testét is.

A dűnék felszíne napkelte után néhány órával már égetően forróvá válhat.

Ám három-öt centiméterrel lejjebb már hűvös van - ha az ember beledugja a kezét a homokba, meglepetten veszi észre, milyen hideg.

A dűnék állatainak többsége tisztában van ezzel, és lebújik a felszín alá, akár hogy elrejtőzzön, akár hogy elmeneküljön a legkínzóbb hőség elől.

A homokban ugyan hűvösebb az élet, de itt más problémák merülnek fel.

A homokszemcsék olyan simák és olyan szárazak, hogy nem tapadnak össze, így nem lehet bennük alagutat ásni, mint a talajban, hiszen a homok egyszerűen beomlik az ásó állat mögött.

Az egyik módszer, amellyel mozogni lehet benne, egyfajta úszó mozgás, és néhány gyík, amely rendszeresen lebukik a homok felszíne alá, a lábaival löki magát előre a homokban.

De a homokban való haladás legjobb módja nem az úszás, hanem a kígyózás.

A vakondgyíkok vagy szkinkek családjába tartozó többféle gyík pontosan ezt csinálja.

Erősen csökevényes lábaikkal még a felszínen is képesek mozogni, de amikor a homokban haladnak előre, akkor behúzzák azokat. Egy-két fajuk állandóan a felszín alatt él, ezek teljesen elveszítették a lábaikat.

A Namib-sivatag lábatlan szkinkje csak 5-10 centiméter hosszú, és úgy néz ki, mint egy apró, finom pikkelyű angolna. A szemén áttetsző, pikkelyes fedél nőtt, ez tulajdonképpen a szemhéj módosulása, amely megvédi a homokszemek koptatóhatásától, az orra pedig hegyes, ami szintén segíti a homokszemek közötti előrehaladásban.

A szkink bogárlárvákon és más rovarok lárváin él; nyomon tudja követni a mozgó rovar keltette homokrezgéseket, a mozgás felé kúszik a homokban, aztán egyszer csak előbukkan, hogy elkapja mit sem sejtő zsákmányát.

A lábatlan szkinkre egy homoki emlős vadászik, az aranyvakond.

Alighanem ez a legkevésbé ismert emlős, olyan ritkán látni. Rendes körülmények közt megjelenésének egyetlen nyoma egy sor kóbor lábnyom a homokdűnéken, ahol éjszaka előbújt, és egy kráter alakú bemélyedés, ahol hirtelen a felszín alá merült.

Olyan ügyesen és energikusan vájja alagútjait, hogy szinte lehetetlen kiásni, ha csak az embernek nincs olyan szerencséje, hogy akkor kezdje el üldözni, amikor a felszín közelében van.

Az aranyvakond körülbelül akkora, mint az európai vakond, általában is hasonlít rá, de valójában a két állat nem áll közeli rokonságban egymással.

Szembetűnő hasonlóságuk annak a ténynek a következménye, hogy más-más kontinensen ugyan, de mind a ketten rákaptak az ásásra, így egymástól függetlenül, de hasonló módon alkalmazkodtak a föld alatti élethez.

Az aranyvakond bundájának a színe egyedenként változik : vannak köztük szürkék, és vannak fémesen csillogó arany- sárga színűek.

Az állatnak nincs látó szeme, szőrrel borított szemének nincsen semmiféle funkciója, csupasz orra pedig széles, élben végződő, bőrből készült vésővé alakult, amellyel utat tör magának a homokban, és bár a lábai nem csökevényesedtek el teljesen, comb- és lábszárcsontjai visszahúzódtak az oldalába, így csak a lábfeje áll ki.

Néha rovarokra vadászva a felszínre is kibújik, de kedvenc zsákmányállata az apró, lábatlan szkink, amelyet a föld alatt üldöz, nagy sebességgel, vakon ásva.

A homoksivatagokban alig él ember.

Nincs itt számára semmi - nincsenek állatok, amelyekre vadászhatna, nem termeszthet itt növényeket sem.

De azért átkel a homokdűnéken.

A Szahara északi oldaláról származó nép tagjai, a tuaregek rendszeresen tevekaravánokat vezetnek át közöttük, bronzöntvényeket, sajtolt datolyát és posztóvégeket szállítanak a Niger folyó menti ősi kereskedővárosokba, Timbuktuba (Tombouctou) és Moptiba, visszafelé pedig hatalmas, négyszögletes sótömböket cipelnek.

A Nap ultraibolya sugárzása ellen laza burnuszokba burkolóznak, fejüket és arcukat pedig turbánnal övezik.

Ám a sivatagi homokdűnék közt még a tuaregek sem tudnának utazgatni egy állat segítsége nélkül.

Ez az állat a teve.

Eredete még mindig bizonytalan, bár a valódi kétpúpú tevének talán még mindig élnek kis, vad csoportjai a közép-ázsiai sivatagok eldugott részein, vadon élő dromedárt, szaharai egypúpú tevét nem ismerünk.

Ennek ellenére valószínűtlen, hogy az igazi vadon élő állat jelentősen különbözött volna a tuaregek állatától.

A teve csodálatosan alkalmas a sivatagi utazásra.

Lábán csak két, bőrredővel összekötött ujj van, így járás közben szétterpesztett lábujjai nem süppednek bele a homokba. Az állat homokviharok idején orrlyukait képes annak izomzatával bezárni.

Teste felső részén, ahol a Nap ellen szigetelésre van szüksége, vastag, durva gyapjú borítja, másutt viszont többé- kevésbé csupasz, így könnyen le tudja adni a felesleges hőt.

Elképesztő képessége, hogy a legtüskésebb sivatagi növényeket is meg tudja enni.

Tápanyagtartalékait a legtöbb emlőshöz hasonlóan zsír formájában tárolja, ez azonban nem oszlik el a testén, mivel akkor megakadályozná a test hűtését, hanem egy helyre, a hátán lévő púpban koncentrálódik. A púpjában lévő zsírkészletből napokig meg tud élni, de egy-egy éhezési időszak után a púpja lötyögős bőrzacskóvá aszalódik össze.

A tevének természetesen az a legnevezetesebb tulajdonsága, hogy képes napokon át ivás nélkül baktatni a sivatagban.

Ezt úgy oldja meg, hogy indulás előtt nagy mennyiségű vizet vesz fel, és ezt aztán a gyomrában tárolja. Képes azonban zsírtartalékait is folyadékká átalakítani, így anélkül, hogy bármit is inna, négyszer annyi ideig tud járni, mint a szamár, és tízszer annyi ideig, mint az ember.

Ám még a teve sem volna képes az ember segítsége nélkül keresztülvágni a Szahara homokdűnés vidékein.

A tuaregek nélkül, akik vödörszámra húzzák a kutakból a vizet és öntik számukra vályukba, a tevék egyáltalán nem találnának vizet a homoktengerben, és még ők sem tudnák elviselni a sivatagon való átkelést.

Az oázisok a hosszú sivatagi utazások nélkülözhetetlen állomásai.

Vízkészletük a földfelszín alatt mélyen fekvő, víztároló kőzetekben rejlik.

A falusiak ezzel a vízzel öntözik a kertjeiket, amelyek bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy milyen termékenyek lehetnének a sivatagok, ha öntözni lehetne őket.

A gondosan ápolt parcellákon őszibarack és gabona nő, a csobogó öntözőcsatornák fölött szitakötők röpködnek, a datolyapálmákon madarak énekelnek.

Ám közvetlenül mögöttük már ott tornyosul az örökösen fenyegető homok.

Elég egyetlen hatalmas homok- vihar, egyetlen olyan évszak, amikor a szél állandóan ugyanabból az irányból fúj, és az oázisnak vége - betemeti és megfojtja a homok.

Kicsiben ez a Szahara elmúlt egymillió évének a története.

A Tassili sziklafestmények is bizonyítják, mennyire a közelmúltban történt, hogy a világ éghajlatának megváltozása kopár sivataggá változtatta a termékeny síkságot, és megteremtette a Szaharát.

Elég jó bizonyítékaink vannak arra is, hogy a világ mai más sivatagai is mind ugyanebben az időben alakultak ki.

Az újonnan kialakult perzselő környezet sok állatot és növényt kiírtott.

Egyesek kitartottak régi birodalmukban; szinte alig tettek egyebet, csak megváltoztatták a szokásaikat.

A farkasok és a hiénák, a versenyegerek és az ugróegerek, amelyek előzőleg boldogan éltek a szavannákon, sikeresen megtartották a helyüket, csak a sötétség óráira korlátozták aktivitásukat, amikor a sivatag lehűl.

Más állatoknak meg kellett változtatniuk testfelépítésüket ahhoz, hogy ellenálljanak a könyörtelenül ellenséges hőségnek és aszálynak.

Megváltoztatták belső kémiai folyamataikat, módosították testük arányait, egyesek elveszítették végtagjaikat, mások kissé "átalakított" végtagokat fejlesztettek ki.

Az evolúció időskálája érzékelhetetlenül hosszú, csak évmilliókban mérhető.

Ebből a perspektívából nézve a ma élő sivatagi állatok egészen rendkívüli gyorsasággal alkalmazkodtak környezetükhöz.


FÖLÖTTÜNK AZ ÉG  |  A FŰTENGEREK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez