David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

3. FEJEZET

AZ ÉSZAKI ERDŐK



Az alaszkai tundráról szeptemberben dél felé vándorló rénszarvascsordák kövérek, kitűnő állapotban vannak a nyári legelés után.

Velük haladnak borjaik is, bátran lépést tartva szüleikkel.

De hosszú út áll előttük, és az időjárás egyfolytában romlik. A kopár, fátlan földre máris hullik a hó.

Nappal a napfény még elég erős ahhoz, hogy elolvassza a havat, de ez inkább akadályozza, mintsem segíti a rénszarvast, mert a megolvadt víz éjszaka újra megfagy, és a föld felszínét egyes helyeken olyan vastag jégpáncél borítja, hogy nem tud hozzáférni az alatta lévő levelekhez és zuzmókhoz.

Amikor már egyre sürgetőbb a menedékhez érni, a rénszarvascsordák naponta akár 60 kilométert is megtesznek.

Végül aztán körülbelül egyheti kitartó trappolás után a csorda eléri az első fákat.

Ki vannak merülve, kábultak, egyenként vagy kis csoportokban álldogálnak a kis, védett mélyedésekben.

De aztán mégis folytatják útjukat dél felé.

A fák lassan szaporodnak és egyre nagyobbak lesznek, s végül, több mint 1000 kilométeres menetelés után, a csorda a magas fák övezetén keresztülballagva eljut az igazi erdőbe.

Itt már könnyebb a dolguk. Bár még mindig rendkívül hideg van, a sűrű fák megóvják az állatokat a hideg, veszedelmes szelektől, és táplálékot is találnak.

A sötét ágak alatt nem olvad meg a hó, tehát újabb lehűléskor nem is tud jéggé fagyni, hanem puha és porszerű marad. Így a rénszarvas patájának néhány csapásával, vagy orrával egy kicsit turkálva el tudja takarítani a havat, és hozzáfér az alatta lévő növényzethez.

Az az erdő, amelybe a rénszarvasok most behatoltak, a világ legnagyobb faállománya. Egyes helyeken 2000 kilométer széles szalagot alkotva végighúzódik az egész Földön, ahol csak szárazföld van: Alaszka csendes-óceáni partjaitól kelet felé Észak-Amerikán keresztül az Atlanti-óceán partjaiig, a másik irányban pedig a keskeny Bering-szoroson és Szibérián át nyílegyenesen egészen Skandináviáig.

Teljes hossza egyik végétől a másikig mintegy 10000 kilométert tesz ki.

Az északabbra fekvő tundrához képest itt jobbak a körülmények, mert valamivel több a fény, így a fák magasra nőhetnek.

Az Északi-sarkhoz közelebb fekvő területeken rövid a nyár, nem elegendő ahhoz, hogy a fák vastag törzset építhessenek fel, vagy elég erős leveleket hozzanak, amelyek ellenállhatnának a tél beállta előtti komoly fagyoknak.

Itt azonban rendszerint van évente legalább harminc olyan nap, amikor megfelelőek a fényviszonyok, és a hőmérséklet is 10 Celsius fokig vagy a fölé emelkedik - ez pedig éppen elég ahhoz, hogy egy fa fejlődhessen.

Más tekintetben azonban a körülmények még mindig szélsőségesen szigorúak. A hőmérséklet 40 Celsius fokkal a fagypont alá is süllyedhet, alacsonyabbra, mint a tundra legalacsonyabb hőmérséklete.

A földet a heves hóviharok több méteres hótorlaszokkal boríthatják, amelyek fél évnél hosszabb ideig is ott maradhatnak.

A rendkívüli hideg nem csak azzal fenyeget, hogy megfagyasztja a fák szöveteiben lévő folyadékot, hanem azzal is, hogy megfosztja őket egyik alapvető szükségletüktől, a víztől.

Bár a víz hó és jég formájában elborítja az erdőt, ebben a szilárd alakban a növények nem tudnak hozzáférni. Így aztán az északi erdők fáinak ugyanolyan szélsőséges aszályokat kell elviselniük, mint a napégette sivatagok növényeinek.

Az ilyen megpróbáltatásoknak leginkább ellenálló, legjellegzetesebb levélforma a fenyők tűlevele. Mivel hosszú és vékony, a hó nem egykönnyen tapad meg rajta, tehát nem tudja lehúzni a súlyával. Nagyon kevés nedvet tartalmaz, így alig van benne folyadék, ami megfagyhatna. A színe sötét, ezért a gyenge napfény legtöbb hőjét képes megkötni.

Anyagcsere-folyamatai következtében minden zöld növény óhatatlanul veszít némi vizet. A zöld növények levelein a mikroszkopikus méretű pórusok, az úgynevezett sztómák (vagy gázcserenyílások) bonyolítják le a gázok cseréjét és a párologtatást. A táplálékul szolgáló szén-dioxidot a levegőből a gázcserenyílásokon keresztül veszik fel, és ezeken a nyílásokon keresztül távozik anyagcseretermékük, az oxigén is.

A gázcsere folyamán némi vízgőz óhatatlanul veszendőbe megy, a tűlevél azonban jóval kevesebb vizet veszít, mint a legtöbb más levél. Viszonylag kevés sztómaa van rajta, és ezek apró gödröcskék alján helyezkednek el, amelyek szabályos vonalakban vonulnak végig egy, a tűlevél hosszán végigfutó rovátka alján. Ez a rovátka nyugvó levegőréteget tart fenn közvetlenül a sztómák fölött, ezért nagyon kevés vízpára diffundál belőlük. Emellett a levél többi felszínközeli sejtjének vízveszteségét a levél külső vastag, viaszos bevonata szinte a nullára csökkenti.

Amikor pedig olyan nagy a hideg, hogy a talaj mélyen megfagy és a gyökerek vízellátása is megszűnik, tehát a levelek minden párolgása katasztrofális következményekkel járna, a sztómák is lezáródnak.

Bizonyos körülmények közt még ezek a vízvisszatartó eszközök sem elegendők.

A vörösfenyő olyan területeken hajt, amelyek nem szélsőségesen hidegek ugyan, de a földjük nagyon száraz. Mivel a tél folyamán nem kockáztathatja a nedvesség elvesztését, a vörösfenyő minden ősszel elhullatja tűleveleit, és a teljes inaktivitás állapotába kerül.

Más területeken azonban a tűlevelek egész éven át hatékonyan és gazdaságosan működnek: tulajdonosaik akár hét évig is megtarthatják őket, a növekedés évadjában néhányat itt-ott időről időre megújítva.

A levelek efféle megőrzése jelentős előnyökkel jár. A fa levelei mindjárt a tavasz legkezdetén, mihelyt elegendő a fény, készek a fotoszintézisre, magának a fának pedig nem kell becses energiáit évről évre a levelek újrafejlesztésére fordítani.

Az örökzöld tűlevelű fák egy ősi csoportba tartoznak, amelynek tagjai magvaikat tobozokba rejtve hozzák létre, és mintegy 300 millió évvel ezelőtt, jóval a többi virágos növény előtt jelentek meg a Földön.

Köztük vannak az erdeifenyők és a lucfenyők, a hemlockfenyők és a cédrusok, a jegenyefenyők és a ciprusok.

Tűleveleiknek a zord klíma hatására kialakult jellege jelentős mértékben befolyásolja az egész körülöttük élő erdei közösséget.

Mivel a tűlevelek erősen viaszosak és gyantásak, nem egykönnyen bomlanak el, s a hideg miatt a bakteriális tevékenység amúgy is igen lassú.

Így aztán, amikor a tűlevelek végül lehullanak, sok-sok éven át épen, vastag ruganyos szőnyeget alkotva, felbomlatlanul ott maradnak az erdő talaján.

Mivel a bennük lévő tápanyagokat nem szabadítja fel a bomlás, szőnyegük alatt a talaj szegény és savas marad.

Maguk a fák is csak a gombák segítségével képesek visszanyerni a lehullott tűlevelekkel elvesztett tápanyagokat. A tűlevelű fák gyökerei nem hatolnak mélyre, hanem a földfelszín közelében, a fatörzs körül terjesztik ki messze nyúló hálózatukat. A gyökereket különféle gombák fonalai és a fonalak alkotta hálók veszik körül. A gombák a lehullott tűleveleket képesek lebontani olyan anyagokká, amelyeket a fák tápanyagként újra hasznosítanak. Úgy látszik, hogy ennek fejében a gombák viszont kivonják a fák gyökereiből a cukrot és az egyéb szénhidrátokat, amelyekre szükségük van, de mivel nincs klorofilljuk, zöld színtestük, nem tudják azokat szintetizálni.

A gombák és a tűlevelű fák közötti kapcsolat nem olyan bensőséges, mint a moszatok és a gombák társas viszonya, amely a zuzmókat létrehozza, és nem is olyan specifikus. Egyetlen fenyőfajhoz kapcsolódva nem kevesebb, mint 119 féle gombafajt találtak, és egyetlen fán is hat-hétféle gomba élhet egy időben.

A társulás nem is nélkülözhetetlen, de a gombák segítsége nélkül a tűlevelű fák sokkal lassabban növekednének.

A tűlevelek sajátosságai jelentős mértékben korlátozzák azoknak az állatfajoknak a számát is, amelyek képesek a tűlevelű erdőkben élni.

Azt hihetnénk, hogy az az óriási levéltermés, amelyet bármelyik fenyőerdő létrehoz, növényevő élőlények hatalmas seregének szolgálhat táplálékul.

A viaszos, gyantás tűlevelek azonban a rovarok kivételével a legtöbb élőlény számára gyakorlatilag ehetetlenek. A rénszarvas hozzájuk sem hajlandó nyúlni, ahogy az apró rágcsálók sem.

Egy- két madár - például a siketfajd és a nagy pirók - megeszi a tűleveleket, de ők is sokkal jobban szeretik a fiatal, tavaszi hajtásokat, amelyek még gyöngék és nedvdúsabbak.

A tűlevelű fák magja sokkal kedveltebb táplálék, mint a levele.

Néhány madár ugyanis ki tudja szedni a magokat a tobozból. A pintyek családjába tartozó keresztcsőrű ezt a rendkívüli csőre segítségével tudja megoldani, amelynek két csőrkávája nem ér össze a hegyénél, hanem kereszteződik, ami lehetővé teszi, hogy a madár kivájja és kiemelje a fehérjedús magot a toboz erős burkából. A keresztcsőrű nagyon szorgalmas : naponta akár ezer magot is összegyűjt. A fenyőszajkó sokkal nagyobb madár, akár 30 centiméter hosszúra is megnő, és elég erős és nagy csőre van ahhoz, hogy egyetlen csípésével szétzúzza a tobozokat. Ettől a magvak kiszóródnak, és a madár nemcsak ott helyben eszi meg őket, hanem gyakran el is raktározza nehezebb időkre a fák repedéseiben.

Néhány apró emlős - mókusok, pockok, lemmingek - szintén magvakkal táplálkozik, s a hóban turkálva keresi meg azokat.

Az erdő többi, nagyobb testű növényevői - a rénszarvasok, őzek és jávorszarvasok - főleg a nyár folyamán szerzett zsírtartalékaikra támaszkodnak, de némi pótlást azért szereznek maguknak: lehasogatják a fák kérgét, megeszik a rajtuk növő mohákat és zuzmókat, vagy azokat a viszonylag ritka bokrokat legelik le, amelyeknek sikerült megvetni lábukat az erdő nyíltabb részein, a folyópartokon vagy a tavak szélén.

Azoknak a ragadozóknak, amelyek ezekre a növényevőkre vadásznak, nagy erdőterületeket kell bebarangolniuk, hogy elegendő húshoz jussanak.

A hiúz, ez a nagy testű, vastag bundájú macskaféle több mint 200 négyzetkilométeres körzetet is bejárhat.

Ezen a hideg vidéken, ahol annyira fontos az energiatakarékosság, a vadászat során pontosan fel kell becsülni a hasznot és a veszteséget. Ha a hiúz hajszolni kezd egy sarki nyulat, és egy 200 méteres cikcakkos vágtában nem sikerül elkapnia, akkor feladja az üldözést, mert az valószínűleg több energiát emésztene fel, mint amennyit a nyúl teste szolgáltatna.

Az őz sokkal nagyobb, ezért sokkal értékesebb zsákmány, tehát még a hosszú hajsza is megéri, így a hiúz igen kitartóan üldözi.

A rozsomák, ez a jókora ragadozó szintén vadászik az őzekre, de számára könnyebb a vadászat, mert gyorsan tud futni a hóréteg vékony kérgén, míg az őz, ha hófúvásba szalad, áttöri ezt a kérget, botladozni kezd, és így a rozsomák elkapja.

Nem meglepő, hogy azok között az állatok között, amelyek a hó fölött élnek, ahol sokkal hidegebb van, mint alatta, egyes fajok óriásai is megtalálhatók.

A siketfajd a legnagyobb a fajdfélék között, a jávorszarvas a legnagyobb testű rőtvad, a rozsomák pedig a menyétfélék családjának legnagyobb tagja. Nagy testük ugyanúgy segít nekik megőrizni a hőt, mint a jól megtermett magashegyi állatoknak.

De a néma, fagyos erdőkben kevés az állat, így hosszú-hosszú szakaszokon esetleg semmiféle élőlény nyomaival nem találkozunk a hóban.

A tűlevelű erdők övezetében nagyon hasonló jellegű, csaknem azonos fa- és állatfajokból álló életközösségek élnek.

Ha az ember a tél közepén ejtőernyővel ereszkedne le ennek az erdősávnak valamelyik részén, nagyon jó természetismerőnek kellene lennie ahhoz, hogy a megpillantott állatok alapján meg tudja mondani, melyik kontinensen van.

A jávorszarvast másképpen nevezik Amerikában és Európában; bár a nevük különböző, a faj egy és ugyanaz: hatalmas agancsú, nagy testű rőtvad, amely hosszú, lecsüngő felső ajka fölött mélán bámul ránk.

A télen az erdőkben menedéket kereső kisebb rőtvadat Észak-Amerikában karibunak, Európában rénszarvasnak hívják, de a két állat gyakorlatilag megint csak azonos.

A rozsomák ugyanúgy vadászik Skandináviában és Szibériában, mint Észak-Amerikában.

A kis, hosszú szőrű, madárfészkeket rabló állatot Európában nyusztnak, Amerikában nyestnek nevezik - ez utóbbi izmosabb és súlyosabb, de csak éppen hogy.

A tűlevelű erdők leglátványosabb madara pedig, a lábán meleg tollcsizmát viselő nagy szakállas bagoly, mind a két kontinens összes erdőiben ott röpköd.

Más madarak egy kicsit többet segíthetnek a tájékozódásban, bár a keresztcsőrű egyik faja keletről nyugatra szintén az egész erdőövezetben megtalálható.

A fenyőszajkónak például több különféle faja van. Az amerikainak szürke a teste, és fehér foltos, fekete szárnyai vannak, míg az európai faj pettyes. Segíthet, ha meglátunk fönn az ágak közt egy fekete, fajdszerű madarat fenyőtűket majszolni, mert akkor az egy siketfajd, és ha akkora, mint egy pulyka, akkor valahol Eurázsiában vagyunk, Skandinávia és Szibéria között. De ha csak akkora, mint egy csirke és a szemöldökén egy vörös csík húzódik végig, akkor az egy lucfenyőfajd, és Észak-Amerikában vagyunk.

Amikor azonban eljön a tavasz, az északi erdők drámaian megváltoznak.

Ahogy a nappalok hosszabbodnak, a tűlevelű fák rohamos növekedésre használják fel a fénytöbbletet. A rügyeket egész télen át erős, zárt burkolat védte az időjárás ellen, a nedvesség elvesztését gyantaréteg akadályozta meg, a rügyek külső felszínén lévő sejtek pedig egyfajta fagyálló folyadékot fejlesztettek ki magukban, amely - 20 Celsius fokos hőmérsékletet is képes elviselni anélkül, hogy megfagyna, ezenfelül pedig még egy elhalt szövetekből álló külső szigetelőréteg is burkolta őket.

Most a rügyek robbanásszerűen életre kelnek, széthasadnak és lelökik téli burkukat. A fenyőtűkben szunnyadó, vagy a szorgalmas szülők által előző nyáron a kéregbe fúrt lyukakba lerakott rovarpeték most kikelnek, falánk hernyóhadak nyomulnak elő és a fiatal fenyő tűleveleit lakmározzák. A lepkék és hernyók maguk is zsákmányul szolgálnak más élőlényeknek.

Ez ellen két nagyon különböző módon védekeznek. A fenyőaraszoló hernyójának fő ellenségei a madarak, ezért sötétzöld és annyira hasonlít a fenyőtűk színére, hogy rendkívül nehéz észrevenni. Amikor a hernyók kikelnek, tüstént úgy szétoszlanak az ágak közt, hogy ha egyet megtalálnak is, az nem jelenti azt, hogy ugyanazon az ágon rögtön számos további példány is található.

A fésűsfenyődarázs lárvái viszont nagy számban gyűlnek össze : ezrével, fürtökben csünghetnek egyetlen ágon. Fő ragadozóik a hangyák, amelyek, ha alkalmuk van rá, megragadják a szaftos "falatot" és lecipelik őket a fa törzsén át a fészkükbe. A lárvák keresésére a hangyák felderítőket küldenek ki, amikor valamelyikük rájuk bukkan, visszasiet a többiekhez, és szagnyomot hagy maga után, amit azután a dolgozó hangyák szakaszai követni tudnak egészen a lárvákig.

A fésűsfenyődarázs lárváinak sem erős rágójuk, sem mérges fullánkjuk nincsen, amellyel megtámadhatnák a felderítőhangyát, ám van egy módszerük, amivel megakadályozzák, hogy a hangya továbbadhassa felfedezésük hírét.

Öszszegyűjtik a megrágott fenyő tűleveleiből kicsurgó gyantát, megrágják és elraktározzák belüknek egy speciális zsákjába.

Amikor egy felderítőhangya rájuk bukkan, rákenik ezt a pépet a hangya fejére és csápjaira. Ez annyira megzavarja a hangyát, hogy csak nagy nehezen találja meg a hazafelé vezető utat. Ezenfelül a lárvák hozzátesznek a péphez egy olyan vegyületet is, amely a jelek szerint nagyon hasonlít ahhoz, amit a hangyák a veszély jelzésére bocsátanak ki.

Így ha a dolgozóhangyák történetesen rá is bukkannak a visszatérő felderítő szagnyomára, a szag nem a nyom követésére ösztönöz, hanem arra figyelmezteti őket, hogy kerüljék el.

Végül, ha a szerencsétlen felderítőnek sikerül visszajutnia a bolyba, olyan erősen sugározza magából ezt a veszélyre figyelmeztető jelet, hogy a dolgozók ellenségnek tekintik és megölik.

Így aztán a lárvák megússzák a fölfedeztetést, és zavartalanul rágcsálhatnak tovább.

A fák virágba borulnak.

A virágok egy része nőivarú - ezek kis, jelentéktelen fürtöcskék, gyakran pirosak, rendszerint a hajtások hegyéből nőnek ki.

A hímivarú virágok tőlük elkülönülten fejlődnek ki, és olyan nagy mennyiségű virágport termelnek, hogy az erdő teli lesz szállongó, sárga porukkal.

A virágok így megtermékenyülnek, ám a nyár olyan rövid, hogy számos fajnak nincs ideje kifejleszteni a magvait : ezeknek meg kell várniuk a következő évet.

A száron kissé hátrébb ülő, előző éviek is csak most kezdenek megduzzadni és zöld tobozokat formálni. Még hátrébb csüngnek a megbarnult hároméves tobozok, amelyek már kinyitották fás pikkelyeiket és kiszórták magukból a magokat.

Odalenn a földön a lemmingek és a pockok, amelyek a hó alatt töltötték a telet, és eddig eltűntek a szem elől, most ott matatnak a fenyőtűk szőnyegén, a lehullott magvakon lakomázva.

Már párosodnak is: egy nőstény lemming egyetlen alomban akár tizenkettőt is fial, s ezt egyetlen évszakban akár még kétszer is megismétli. Az első, sőt még a második alomból született ivadékok még a tél beállta előtt maguk is párosodhatnak, hiszen 19 napos korukban már ivarérettek, további 20 nap múlva már szülnek.

Így aztán hamarosan csak úgy nyüzsögnek az erdő talaján. Hogy a kicsinyek milyen gyorsan érik el az ivarérettséget, és aztán hány ivadékot hoznak világra, az a rendelkezésükre álló táplálék mennyiségétől függ.

A fák például minden harmadik vagy negyedik évben kivételes mennyiségű magot hoznak. Ennek oka talán a nyári melegek különbözősége, talán az, hogy a fáknak hosszabb időszakokon át tápanyagtartalékokat kell felhalmozniuk ahhoz, hogy rekordtermést hozhassanak.

Az is lehet, hogy ez a fák alkalmazkodásának a következménye, ezzel biztosítják magvaik fennmaradását.

A normális években a lemmingek és a többi magevő állatok olyan nagy mennyiséget fogyasztanak, hogy kevés mag marad, ami kicsírázhat. A kivételesen bőséges termés évében viszont annyi magot hoznak, hogy sok ki tud közülük csírázni, mielőtt még a lemmingpopuláció annyira megnőne, hogy mindet összeszedje.

A következő évben a lemmingek, miután már nem táplálkoznak ilyen jól, kisebb almokat szülnek, így populációjuk újra csökken.

A sarjadó tűlevelek, a nyüzsgő hernyók, a lemmingek és a pockok mind megannyi potenciális táplálékot jelentenek.

Ahogy a tavaszból nyár lesz, délről nagy rajokban jönnek a madarak, hogy betakarítsák a termést.

Baglyok érkeznek, hogy a helyben élő fajokkal együtt lecsapjanak a lemmingekre. Csapatokban jönnek a szőlőrigók, a fenyőrigók és az egyéb rigófélék a hernyókon lakomázni; a poszáták és cinegék pedig a felnőtt rovarokat szedik össze.

Most már a kószáló ember is sokkal könnyebben meg tudja állapítani, melyik kontinensen jár, mert a nagy örökzöld erdőség minden egyes részének megvannak Európában, Ázsiában és Amerikában a délebbi, melegebb területekről érkező jellegzetes madarai: Skandináviában a fenyőpinty és a szőlőrigó, Észak-Amerikában pedig a tucatnyi különféle fajhoz tartozó apró, sárga poszáták.

Ezek a látogatók idefönn töltik a nyarat, kihasználva ezt a kurta bőséget a fészekrakásra és a fiókák fölnevelésére. Hogy ez mennyire sikerül, az az évad bőségétől függ, mert a rendelkezésre álló táplálék mennyisége évről évre erősen változik.

Nemcsak a fenyőfák termékenysége változik nagymértékben. A lemmingek és a pockok száma szintén évről évre erősen változó, egy öt-hatéves időszakon át fokozatosan növekszik, aztán katasztrofálisan lecsökken, ami viszont befolyásolja a velük táplálkozó bagolypopulációkat is.

Azokban az években, amikor viszonylag kevés a pocok, a szakállas baglyok, amelyek majdnem kizárólagosan velük táplálkoznak, esetleg csak egy vagy két tojást raknak. Amikor aztán a következő évben elszaporodnak a pockok, a baglyok jobban tápláltak, több erőforrást tudnak tartalékolni a tojások előállítására, és így egyre nagyobb fészekaljakat költenek ki.

Végül aztán elkövetkezik egy olyan év, amikor a baglyok egy fészekaljban hét, nyolc, sőt kilenc tojást is tojnak. Ekkor azonban a pockok populációja összeomlik, és a nagy bagolypopulációknak az éhhalállal kell szembenézniük.

Hirtelen tömeges népvándorlás indul meg: a baglyok otthagyják az északi erdőket, és délre mennek, kétségbeesetten kutatva táplálék után.

A keresztcsőrűek hasonlóképpen gyorsan szaporodnak azokban az években, amikor bőségesen terem toboz, de ha a következő évben gyönge a termés, kénytelenek délre költözni, ahol sokan közülük biztosan elpusztulnak, mert nem találják meg azt az egyetlen táplálékot, amire szükségük van.

A nyárára északra látogató poszáták, cinegék és rigók az egyes kontinenseken csak egy részét alkotják fajuk teljes populációjának. Más egyedeik otthon maradnak, hogy a délebbre fekvő, enyhébb klímájú erdőkben neveljék fel fiókáikat.

Ezekben az erdőségekben már nem a tűlevelűek az uralkodók.

Ahogy a klíma enyhébbé válik, először a nyírek lépnek a helyükre, aztán egyre változatosabb lombosfák - tölgyek és bükk, gesztenye, kőris és szil.

A lomboserdők fáin nem sötét színű tűleveleket, hanem széles, ostyavékony lombleveleket találunk, amelyek a fán több szintben helyezkednek el.

Nagy felületű levéllemezeik így a lehető legtöbb napfény felfogására képesek. A levelek felszínén sűrűn helyezkednek el a sztómák, gázcserenyílások, négyzetcentiméterenként akár 20000 is lehet. A fák rajtuk keresztül nagy mennyiségű szén-dioxidhoz jutnak, így állítják elő azt a táplálékot, amelyre törzsük vastagításához és ágaik kiterjesztéséhez szükségük van.

E folyamat során sztómáikon keresztül hallatlan mennyiségű nedvességet is elpárologtatnak. Egy teljesen kifejlett tölgy egyetlen nyári napon tonnákban mérhető mennyiségű vizet veszít levelei felületéről.

Ám ez a lomboserdők fái számára nem jelent problémát, mert ezeknek a mérsékelt éghajlatú vidékeknek a legnagyobb részén hullik annyi csapadék, hogy a talajban nem áll be komolyabb vízhiány.

Ezek a széles lemezű, lédús, világoszöld levelek sokkal ízletesebbek, mint a fenyőtűk, és a legkülönfélébb állatok táplálkoznak velük.

Mindenféle hernyó nyüzsög rajtuk, minden fajnak megvan a maga kedvenc fafaja. Sokan éjjel táplálkoznak, amikor az éhes madarak nem láthatják őket. Mások napközben aktívak, tüskés, mérges szőrökkel védik meg magukat, amelyektől a madarak undorodnak, ugyanakkor, nehogy céltalanul megölessék magukat, élénk színeikkel közhírré teszik mérgező voltukat. Megint mások az álcázásra hagyatkoznak : láthatatlanná teszik magukat, a levél színét veszik fel, amelyet pusztítanak, vagy az ágét, amelyen csüngenek. A hasonlóság annyira tökéletes, hogy akkor van rá a legjobb esélyük, hogy megtaláljuk őket, ha nem magukat a rovarokat keressük, hanem a megcsonkított leveleket, amelyeket maguk mögött hagynak. A jelek szerint a rájuk vadászó madarak is ezt az eljárást követik. Annyi biztos, hogy sok hernyó komoly és fáradságos munkával takarítja el maga mögött a hulladékot, gondosan lerágja a megkárosított szárakat vagy a részben megevett leveleket, hadd hulljanak le a földre. Mások vigyáznak, hogy táplálkozás után ne maradjanak annak a helynek a közelében, ahol ettek, hanem elmásznak egy távoli ágra.

A fák azért nem teljesen védtelenek ezzel a rohammal szemben. Leveleikben csersav képződik, ami olyan rossz ízű, hogy sok hernyó nem hajlandó megenni. Mint minden más védelmi rendszer, ez is igen költséges, hiszen jelentős részét fölemészti a fa "bruttó termelésének", amelyet egyébként konstruktív célokra, például ágak és levelek építésére lehetne fordítani.

Ezért a fa nem készít ilyen elhárító anyagokat, ha nincs rá szükség, vagy ha a rovarok csak kisebb támadásokat intéznek ellene. De amikor nagyobb inváziót indítanak ellene, az olyasféle fák, mint a tölgy, gyorsan csersavat állítanak elő azokban a leveleikben, amelyek támadás alatt állnak.

Ez nem öli meg közvetlenül a hernyókat, de arra készteti őket, hogy másszanak odébb, keressenek ízletesebb leveleket valahol másutt a fán. Eközben azonban leleplezik magukat a táplálékot kereső madarak előtt, aminek az az eredménye, hogy a fára támadó hernyók száma jelentősen csökken.

Ha a hernyófertőzés nagyon súlyos, a fa akár figyelmeztetheti is társait a fenyegető veszedelemre: különleges "küldönc" anyagokat bocsát ki, amelyeket az emberi orr nem érzékel, de a másik fa igen, és válaszul elkezd tannint előállítani a leveleiben, mielőtt még a hernyók elérnék.

Van a madaraknak egy családja, a harkályok, amelyek különösen jól alkalmazkodtak az erdei élethez. Lábuk úgy módosult, hogy meg tudjanak kapaszkodni a függőleges fatörzseken: első és negyedik ujjuk hátrafelé mutat, második és harmadik ujjuk előre. Farktollaik rövidek, száruk vastag és merev, így a farok egészében támaszul szolgál, csőrüknek pedig olyan éles a hegye, mint egy csákány. Függőleges testtartásban kapaszkodnak a fatörzsön, és feszülten hallgatózva fülelik azokat a halk hangokat, amelyek elárulják, hogy rovar mocorog a fakéregben rágott alagútjában.

Amikor rovarra bukkannak, kalapálni kezdenek a csőrükkel, felnyitják a rovar folyosóját, és a nyelvükkel kipiszkálják a zsákmányt.

Nyelvük rendkívül, szinte hihetetlenül hosszú és tüske van a végén. Egyes fajok nyelve olyan hosszú, mint a testük, egy hüvelyben helyezkedik el a koponyájukban, amely körülöleli a szemüreget és a csőr felső részének tövénél végződik.

A harkályok erős csőrükkel fészküknek is lyukat vájnak a fa törzsében. Először egy csinos, vízszintes lyukat fúrnak belé, aztán körülbelül harminc centiméternyire lefelé vésnek, mélyítik - így vájják ki a kamrájukat. Gyakran halott fákat választanak a fészekhez, kétségkívül azért, mert a korhadó fa puhább, így sokkal könnyebb megmunkálni, mint az élőt.

Az ilyen fák kérgét emellett gyakran megfertőzik a farontó bogarak, amelyek kényelmesen kéznél lévő, bőséges táplálékot is nyújtanak.

A harkály csőrének sebes csapásai által keltett doboló zaj egyike az erdő legjellegzetesebb hangjainak.

A madár nemcsak akkor kelti ezt a hangot, amikor táplálkozik vagy fészket váj magának. A jól rezonáló fán ugyanabból az okból veri dobszólóját, amiért más madarak énekelnek: hogy kinyilvánítsák territóriumuk birtokjogát és párt szerezzenek maguknak. Minden egyes fajtának megvan a maga sajátos dobszólója, amelynek jellegzetes a hossza és a kopogtatások közötti szünet időtartama.

A különféle harkályfajok különböző táplálékokra specializálódnak.

A zöld küllő a fakéregben furkáló farontó bogarakkal táplálkozik, de emellett gyakran a földre is leszáll hangyákat keresni. A nyaktekercs még inkább a hangyákra van utalva, mert nem kúszik elég ügyesen a fatörzseken, és nincs olyan merev, támaszt nyújtó farka, mint a többi harkályoknak. Van viszont hosszú és ragadós nyelve, amelyet a hangyabolyba bedugva egyszerre 150 hangyát is ki tud emelni.

A gyűjtőküllő arra használja fafúró ügyességét, hogy csinos lyukakat furkál a fatörzsekbe, amelyek átmérője pontosan megfelel a makkénak. Több száz ilyen lyukat fúr egy kiszemelt fába, aztán mindegyikbe több makkot is beledug, így tekintélyes éléskamrát halmoz fel a télre.

A családnak egy másik specializáltabb tagja, a nedvszívó harkály egészen más célból fúrja meg a fatörzseket. Olyan fafajok élő példányait választja ki, amelyekből bőségesen folyik ki a fa nedve, és számos apró, szögletes lyukat fúr beléjük. A lyukakból kicsorduló nedv, amely a fafajoktól függően gyantás vagy édes, odavonzza a rovarokat. A madár begyűjti a rovarokat, aztán összekeveri őket a fa nedvével, így afféle bonbont készít magának, amelynek egyaránt nagy a cukor- és a fehérjetartalma.

Ahogy telnek-múlnak a meleg napok, a lomboserdők fái virágot hajtanak. Az erdők se nem olyan sűrűek, se nem olyan magasak, hogy teljesen kirekesztenék a szelet, így a legtöbb fa a szélre bízza, hogy a várakozó nőivarú virágokra hordja virágporát. Ezért virágaik túlnyomórészt kicsinyek és nem feltűnőek, hiszen nem kell magukhoz csábítaniuk rovarfutárokat, hogy továbbvigyék a virágport. A távolabbi északi nyárral ellentétben, itt elég hosszú a nyár ahhoz, hogy a virágok még ugyanabban az évszakban kifejlesszék a magvaikat.

Duzzadnak hát a gesztenyék, megjelennek a makkok, a juharfák kéveszám hozzák szárnyas magvaikat, a mogyoróbokrok a kemény héjú mogyorót.

Végéhez közeledik a nyár. A napok rövidülni kezdenek, figyelmeztetve a közelgő hidegre.

A fák most már felkészülnek a télre. Ha a vékony, nedvdús levelek ott maradnának az ágakon, biztosan tönkretenné őket a fagy, a téli szelek rohama beléjük kapaszkodna, és egész ágakat törne le. A kurtább, haloványabb téli napokon nem is működhetnének különösebben hatékonyan, de becses nedvességet vesztenének a sztómákon keresztül való párolgás révén.

Ezért a fák elhullatják a leveleiket.

Először kémiailag lebomlik bennük a klorofill (zöld színtest), aztán teljesen eltűnik. Ezzel a fotoszintézis hulladék termékei lelepleződnek: a levelek megbarnulnak, megsárgulnak, sőt, pirossá válnak. Azok a levélerek, amelyek eddig a levélben szállították a nedveket, a szár tövénél gátakat alakítanak ki, és lezárják őket. A lezárásnál egy dugószerű sejtekből álló szalag jelenik meg, és hamarosan már a legenyhébb szél is elég ahhoz, hogy a száraz levél leváljon az ágról.

Ezzel megkezdődik az ősz.

A lomboserdők sok emlősének - a cickányoknak és pockoknak, az egereknek és mókusoknak, a menyéteknek és a borzoknak - erősen csökkentett étrenden kell átvészelniük a közeledő telet.

Ezt úgy oldják meg, hogy felemésztik a nyár folyamán felhalmozott zsírtartalékaikat, de emellett aktivitásukat is a minimumra csökkentik: kerülnek minden felesleges energiapocsékolást, és idejük nagy részét odúikban és lyukaikban töltik.

Más állatok a fák módszerét követik az életfunkciók felfüggesztésével. Téli álmuk mélysége változó. A feketemedvék könnyű álmot alszanak.

Kora ősszel odút keresnek maguknak a sziklák közt, levelekkel teli mélyedésben egy kiugró sziklafal tövében vagy egy barlangban. Gyakran olyan búvóhelyet választanak, amelyben már előzőleg is sokszor aludtak.

Minden állat egyedül vet magának ágyat. Itt aztán, körülbelül egyhónapos szunnyadozás után, a nőstény medve megszüli a bocsait, rendszerint kettőt vagy hármat.

Megérkezésüket szinte mintha észre se venné, mivel rendkívül kicsinyek, nem nagyobbak egy patkánynál.

Miközben őkelme tovább szunyókál, a bocsok befészkelik magukat a bundájába, és megkeresik az emlőit.

Maga az anyamedve se nem eszik, se nem vizel, se nem székel, tavaszig nem is fog. Ahogy múlik a tél, a bocsok gyorsan nőnek. Morognak és nyüszítenek, mint a kutyakölykök, miközben vakon mocorognak a sötét vacokban, s időnként akkora zajt csapnak, hogy az ember akár több méterről is meghallja a furcsa, mormogó zsivajt a fagyos vadon látszólag teljesen üres foltján.

Hogy az anyamedve és a bocsok mennyi ideig maradnak a vadonban, az attól függ, hogy milyen hosszú és milyen kemény a tél.

Az amerikai erdők déli részein négy hónapnál alig hosszabb ideig tart a visszavonultságuk, de az északi részeken a medvék akár hat, sőt hét hónapot is tölthetnek a vackukban, így életük nagyobbik felét szunyókálva töltik.

A téli álom alatt a medve szívverése lelassul, és testhőmérséklete néhány fokkal lecsökken. Ez értékes energiákat takarít meg, mégis lehetővé teszi, hogy a medve gyorsan felébredjen, ha megzavarják.

A kisebb állatok, a pelék, sünök és amerikai mormoták viszont olyan mély álomba hullanak, hogy arról is nehéz meggyőződni, hogy egyáltalán élnek-e még.

A kis állat összegömbölyödik, fejét a hasa alá, hátsó lábát az orra mellé húzza, ökölbe szorítja a mancsát, és szorosan lehunyja a szemét.

Testhőmérséklete alig egy-két fokkal a fagypont fölé süllyed, izmai megmerevednek, így az állat tapin- tásra nemcsak olyan hideg, mint a kő, hanem a bundája alatt majdnem olyan kemény is.

Ebben az állapotban az életfolyamatok alig-alig működnek, így csak minimális követelményeket támasztanak az állat zsírtartalékaival szemben.

Nyáron az amerikai mormota szíve körülbelül nyolcvanat ver percenként, télen ez az ütem percenként négy szívverésre lassul, és percenként nem huszonnyolcszor vesz lélegzetet, mint nyáron, hanem csak egyszer.

De ez a halálra emlékeztető szunnyadás nem tart szükségképpen egész télen.

Ha az időjárás felmelegszik, az állat esetleg felébred.

Még meglepőbb, hogy az ellenkező irányú ösztönzésnek is ugyanez a hatása, hiszen ha a fagy behatolna a menedékébe, és csak egyetlen további fokkal lehűtené, akkor megfagyna és elpusztulna. Így erős hideghullámok esetén az alvók fölébrednek és aktivizálják belső akkumulátoraikat, hogy mentsék az életüket, akármilyen költséges is ez zsírtartalékaik szempontjából.

A pelék és a mormoták fel is készülnek erre az eshetőségre : készleteket halmoznak fel dióból és más táplálékokból, vagy az alvóhelyükön, vagy annak a közelében, és ilyenkor gyorsan beuzsonnáznak.

Mihelyt a szélsőséges körülmények enyhülnek egy kicsit, visszatérnek a menedékükbe és visszafekszenek aludni.

A fák ilyenkor kopaszok. Az erdő talaját elborító leveleik gyorsan felbomlanak. Bár hideg van, a talaj csak rövid időszakokra fagy meg, így munkához láthatnak a baktériumok és a gombák.

Más apró élőlények - bogarak és ezerlábúak, ugróvillások és mindenekelőtt a földigiliszták - köpülgetnek az avarban, elkeverik földdel, És dús, humuszban gazdag talajjá alakítják.

A lomblevelek lehullásuk után két éven belül szinte teljes egészükben elbomlanak. A fenyőtűknek ehhez még ilyen enyhe körülmények között is legalább kétszer annyi időre van szükségük.

A még délebbi vidékeken nem kell ilyen szélsőségesen visszavonulni az aktív életmódtól.

A hideg soha nem olyan kemény, hogy a fák leveleit megnyomorítaná a fagy, így számos olyan lombleveles fafaj jelenik meg - magnólia, olajfa, szamócafa -, amelyek örökzöldek.

Az olyan családokba tartozó fajok, amelyek feljebb, északon elhullajtják a leveleiket, például a tölgyek, itt egész éven át zöldellnek.

Ezeken a vidékeken a fák számára a legtöbb megpróbáltatást hozó időszak nem a tél, hanem a nyár, amikor az időjárás olyan forró, hogy a fákat nedveik elvesztésének veszélye fenyegeti.

Számos ilyen nagy lomblevelű örökzöldnek ezért rendszerint szárazak a levelei, viaszos, vízhatlan a felszínük, és viszonylag kevés sztóma van rajtuk, gyakran csak a levéllemez alsó részén. A nap forróbb időszakaiban sok levél lefelé csüng az ágakról, a napsugarakkal párhuzamosan tartva a széles levéllemezt, hogy ne nyeljen be túl sokat a Nap melegéből.

Ha az ember leül alájuk, meglepetten veszi észre, hogy emiatt milyen meglepően kevés árnyékot adnak.

És itt újra megjelennek a tűlevelűek.

Azok a jellemvonásaik, amelyek lehetővé tették számukra, hogy a fagypont alatti hőmérsékleteken túléljék a víz hiányát, ugyanilyen jól szolgálják őket a forró déli nyarakon.

Alakjuk azonban itt délen egészen más.

Északon sok közülük piramis alakú volt, ágaik lefelé és a törzstől elfelé lejtettek, hogy könnyebben lecsússzon róluk a hó, nehogy nagyobb súly rakódjon rájuk, és esetleg letörje őket. Itt ez a veszély nem fenyeget, így a fák szabadon kiterjeszthetik felfelé és kifelé tűlevelekkel borított ágaikat, hogy a lehető legtöbb fényt gyűjthessék.

Így lett tipikus déli tűlevelű fa a lapos tetejű, kiterjedten szétágazó ernyő- vagy mandulafenyő.

A tűlevelűek vízkonzerválási technikájukkal olyan vízáteresztő talajokon is képesek virulni, amelyek túl homokosak és szárazak ahhoz, hogy a lombosfák fenn tudjanak maradni.

Sőt: a Dél egyes részein a fenyők a jó vízellátású és elég termékeny talajokon is megőrzik pozíciójukat, a lombosfákkal szemben.

Ilyen helyeken egy további képességük révén maradnak fenn : ellen tudnak állni a tűznek.

Az Egyesült Államok déli részén, Floridában és Georgiában a hosszú, forró nyarak rendszeres, erős zivatarokat hoznak. A magasba tornyosuló hatalmas felhőkből nemcsak felhőszakadás erejű eső zuhog, hanem hatalmas villámok is csapkodnak, amelyek belecsapnak a magasabb fákba, a föld felé igyekezve cikcakkos rovátkát vájnak beléjük, néha még ketté is hasítják őket.

A villám gyakran meggyújtja a földet borító avart, és a lángok gyorsan végigsöpörnek az egész erdőn.

A fenyők kérge lucskos, megperzselődik, de nem ég, és a hő nagy részét távol tartja a kéreg alatti érzékeny szövetektől.

Ha a lángok elérik a fiatal növény szárainak csúcsán lévő rügyeket, azokat vastagon körülveszik a tűlevelek, amelyek égnek ugyan, de viszonylag alacsony hőmérsékleten, ami nem károsítja a rügyet.

Mire a tűlevelek elégnek, a főtűz már továbbsöpört.

A fiatal tölgyfacsemetéknek nincsenek ilyen védelmi eszközeik.

Amikor az avartól táplált lángok körülnyaldossák zsenge törzsét, gyakorlatilag egyszerűen megfőzik a vékony kéreg alatt növekvő sejteket, egyenesen rátámadnak a védtelen rügyekre, és néhány percen belül megölik a csemetét.

Így a lombosfák elpusztulnak, a fiatal fenyők pedig életben maradnak.

A fenyvesek nemcsak elviselik ezeket a körülményeket, de jelentős mértékben előidézői is.

Lehullatott gyantás tűleveleik, amelyek olyan nehezen bomlanak le, kitűnő gyújtóst jelentenek, a villám pedig valószínűbben okoz tüzet tűlevelű, mint lomboserdőben.

A fenyők számára kifejezetten hasznos a tűz. A lángok nemcsak kiírtják a velük versengő növényeket, hanem felszabadítják a lehullott tűlevelekben rejlő tápanyagokat is, így feljavítják a talajt.

A füst azokat a gombákat is megöli, amelyek esetleg megtámadhatnák a fákat.

Egyes fenyőkön egyenesen olyan toboz terem, amelyet kátrányszerű gyanta borít, ami csak akkor nyílik fel, és szórja szét magvait, amikor intenzív hő éri.

Az efféle erdők tűzvédelme, tűzoltócsapatok fenntartása, amelyek mindenféle kezdődő tüzet tüstént eloltanak, beavatkozást jelent egy természetes rendszerbe és hosszú távon valószínűleg megváltoztatja az erdő jellegét: a dominánsan tűlevelű erdőből lomboserdő lesz.

Ez azonban szintén nagy veszélyt rejt.

Rendszeres tüzek nélkül a lehullott levelek, ágak és halott fatörzsek lassan gyűlnek a földön.

Ha sokévi tűzvédelem után végül mégis tüzet fog az erdő és nem lehet megfékezni, akkor ez a sok hulladék mind lángra gyullad.

Az efféle tűzvész egy-egy területen órákig tombolhat. Ahogy a tűz méretei nőnek, tűzvihar alakul ki, a lángok üvöltve felcsapnak a fatörzsekre, és a fák koronája tűzgolyóként fellobban.

Az ilyen égést semmiféle fa nem éli túl, és az erdő teljesen elpusztul.

Normális körülmények közt a gyakori, gyorsan továbbhaladó tüzek nem okoznak sok bajt az állatoknak.

A madarak elrepülhetnek, az olyan földön élő állatok pedig, mint a csörgőkígyó vagy a gopher-teknős, arra a néhány percre, amíg a tűz továbbvonul, azokban a lyukakban keresnek menedéket, amelybe a nyomasztó déli hőség elől szoktak bemenekülni.

A patkányok és nyulak - ez megfigyelt tény - nézik a tűz közeledő vonalát, aztán kiválasztanak egy szakaszt, ahol a lángok viszonylag alacsonyak, és elszántan keresztülfutnak a vékony forró vonalon a túlsó oldalra, a megfeketedett föld biztonságába.

A déli erdők harkályai azonban ilyenkor csakugyan kutyaszorítóba kerülnek. Ha északi unokatestvéreikhez hasonlóan ők is halott fák törzsébe vájnák fészekodúikat, akkor a tűz könnyen belekaphatna a fatörzsbe, és megfojtaná, vagy egyenesen megégetné a fiókáikat.

Ezeknek az erdőknek a jellegzetes harkálya, a vörös kokárdás harkály úgy kerüli el ezt a veszélyt, hogy nem halott, hanem élő tűlevelű fákba vési az odúját.

Ez azonban új problémákat okoz.

A tűlevelű fák gyantájukkal óvják meg törzsüket és ágaikat a sérülésektől. Ha a szélvihar letöri egy-egy águkat, ha egy rovar alagutat fúr beléjük, vagy az erdész fejszéje beléjük vág, gyorsan kiizzadnak magukból egy erős szagú folyadékot, amely a levegőn megszilárdulva hegesíti a fa sebét és megakadályozza az értékes nedvek kicsorgását és a fertőzések behatolását.

Ezt a gyantát a törzs külső rétegeiben felfelé futó szállítónyalábok szállítják.

Ha a harkály az élő törzsnek ebbe a részébe vésné a fészekodúját, a fészekbe folyó gyanta lakhatatlanná tenné az odút gőzeivel és ragacsosságával.

Ezért a vörös kokárdás harkály egyenesen keresztülfúrja a törzsnek ezt a zónáját, és belevés a fatörzs belső rétegeibe. Nagyon vastagnak kell lennie a törzsnek ahhoz, hogy elférjen benne a harkály odúja. Így aztán a vörös kokárdás harkály rendszerint viszonylag alacsonyan fészkel a törzsön, ami viszont azzal a kockázattal jár, hogy más állatok kifosztják a fészkét, különösen a fakúszó siklók, amelyek rendszeresen felmásznak a fatörzsekre és kilopják fészkükből a fiatal fiókákat.

A harkálynak azonban van védelme az efféle rablók ellen.

Egész sor lyukat fúr fészkének bejárata alá és fölé, nagyon hasonlókat azokhoz, amelyeket a nedvszívó harkály csinál. Ezeket rendszeresen gondozza, így nagy mennyiségű gyantát izzadnak ki, ami ragacsos függönyt formál az egész törzs köré.

A gyantában lévő vegyi anyagok a jelek szerint elviselhetetlenül ingerlik a sikló bőrét - amikor egy fölfelé mászó sikló egy-egy ilyen foltba ütközik, hirtelen megvonaglik és visszahőköl, majd testét ívbe hajlítva elveszti a fogást, és lehullik a földre.

Ha az odút egyszer már elkészítette magának egy madár, akkor akár évről évre is visszajárhat oda. Egyes odúk fészekként, mások ülőkéül szolgálnak. Ám az élő fába lyukat vágni sokkal nehezebb, mint egy halott fatörzs már puhuló fáját kivájni.

Így az odú igen értékes birtok, és sok más állat, olyan emlősök, mint a mókus, vagy olyan madarak, mint a baglyok, amelyekben nincs meg a harkály ácstehetsége, szívesen elkobozzák, ha alkalmuk van rá. A harkálynak ezért állandóan őrködnie kell.

A vörös kokárdás harkály ennek a problémának is kidolgozta a megoldását.

Ez a madár nyolc-tíz egyedből álló klánokban él, amelynek tagjai mind közeli rokonságban állnak egymással. Ám közülük csak egyetlen pár költ, a többiek, rendszerint a fiatalabb madarak, felváltva őrzik a foglalt fészekodút, néha talán még a fiókákat is segítenek táplálni, de az biztos, hogy felváltva dolgoznak új fészekodúkon.

Az amerikai fenyőerdők alkotják annak a hatalmas erdősávnak a déli szélét, amely valamikor, mielőtt az ember oly sokat kivágott volna belőle, az északi félteke valamennyi kontinensén végighúzódott.

A növényeknek és az állatoknak ezen a hatalmas területen mindenütt meg kell birkózniuk az egyetlen év során is erősen változó, és időnként nagyon zord körülményekkel.

Az északi részein élők el kell viseljék időnként a nappali világosság, máskor pedig az éjszakai sötétség hiányát.

A délen élők előbb a zuhogó esők hideg napjaival, aztán később, az év folyamán a szikkasztó napsütéssel dacolnak.

Hogy ezek között a változó körülmények között megállhassák helyüket, az állatok és a növények sajátos stratégiákat és struktúrákat fejlesztettek ki.

Ám egyikük sem képes egész éven át, folyamatosan teljes potenciális hatékonysággal működni.

Nem egészen 1000 kilométernyire az Egyenlítő felé délre, már ott van a Ráktérítő.

Ezen a képzeletbeli vonalon túl a megfelelő évszakban a Nap egyenesen a fejünk fölött áll.

Itt olyan vidékek terülnek el, ahol majd minden nap napsütéses, ahol soha nincs fagy, és szinte mindennap esik az életadó eső.

Efféle vidék volt eredetileg a lombosfák otthona, itt még mindig ők dominálnak, és itt érik el fejlődésük legmagasabb fokát.

Az élet minden megjelenési formája nagyobb bőségben virul itt, mint bárhol másutt a világon.


A DZSUNGELEK  |  A FAGY VILÁGA  |  Vissza a tartalomjegyzékhez