David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

12. FEJEZET

ÚJ VILÁGOK



Az élő szervezetek rendkívül alkalmazkodóképesek.

Az egyes fajok távolról sem merevek és változhatatlanok, hanem olyan ütemben fejlődnek, amely lépést tud tartani a legtöbb geológiai és éghajlati változással.

A távoli északra települő baglyok kifejlesztették azt a vastagabb, fehér tollazatot, amely most melegen tartja és szinte láthatatlanná teszi őket a hóborította tundrán.

A farkasok, amikor élőhelyük sivataggá változott, vagy kiterjesztették territóriumukat a sivatagra is, elveszítették vastag bundájukat, így nem hevül túl a testük.

Az erdőkből kiköltöző, nyílt szavannákon legelésző antilopok hosszabb lábakat növesztettek és gyors futókká váltak, így csökkentették az élet kockázatait ebben a védtelen, nyílt környezetben.

Az ember a megjelenése utáni első néhány évezredben szintén hasonló alkalmazkodóképességről tett tanúságot.

A sarkvidéken élő eszkimók alacsony, tömzsi testet fejlesztettek ki, amelynek alakja alkalmas a hő visszatartására, az Amazonas menti őserdők indiánjai pedig szőrtelen testet és hosszú végtagokat alakítottak ki, amely könnyen leadja a hőt.

Azok a népek, amelyek olyan tűző napfény alatt élnek, hogy a napsugárzás károsítaná a testüket, sötét pigmentációt alakítottak ki bőrükön, míg azoknak, akik felhősebb, hűvösebb vidékeken élnek, ahol olyan gyönge és ritka a napsütés, hogy alig elegendő a testben a vitaminok előállításának előmozdítására, kevesebb a pigmentjük, és sápadt a bőrük.

Azután, mintegy 12000 évvel ezelőtt, az emberiség egy új tehetséggel kezdett élni.

Amikor zord környezettel került szembe, már nem várta meg, amíg anatómiai felépítése sok-sok nemzedék során megváltozik, hanem megváltoztatta környezetét.

Elkezdte alakítani a földet, amelyen élt és módosítani azokat az állatokat és növényeket, amelyektől a megélhetése függött.

Azok az emberek, akik ebben az irányban az első lépéseket megtették a Közép-Keleten éltek.

Abban az időben még vadállatokra vadászva vándoroltak; gyökereket, leveleket, gyümölcsöket és magvakat gyűjtögettek. Zsákmányukért vetélkedniük kellett a farkasokkal. A vadászokat kétségkívül farkasfalkák követték, és fölszedték utánuk a hulladékokat olyasformán, ahogy a sakálok az oroszlánfalkákkal szövetkezve begyűjtik a zsákmány egy részét, amikor az oroszlánok már elvették belőle amire szükségük volt.

Lehet, hogy a kapcsolat néha fordított irányban működött : a farkasfalka megölt egy állatot és az emberi vadász kivette belőle a részét.

A két fajnak nemcsak a territóriuma és a zsákmánya volt közös, hanem a társadalmi szervezetük is hasonló volt.

Mind a ketten csoportosan vadásztak és mindkét társadalomban bonyolult hierarchiák működtek, amelyekben a hatalmi és parancsnoklási lánc az uralkodás és az alávetettség rendszeres kimutatásán alapult.

A két faj azután végül szövetségre lépett. Nem nehéz elképzelni, hogy ez hogyan történhetett.

A törzsi társadalmakban élő népek mindenütt szívesen tartanak kedvenc kölyökállatokat, így joggal feltételezhetjük, hogy ezek között a korai vadászok között is akadtak egyesek, akik magukhoz vették a fiatal farkaskölyköket és saját gyermekeik és tábortüzeik mellett tartották őket.

Az is lehet, hogy a szoptatós anyák magukhoz vették az elárvult kölyköket és adtak nekik a tejükből, ahogyan egyes primitív törzsek még ma is szoptatják a kismalacokat.

Így azután az emberi falkában felnőtt fiatal farkasok alighanem elfogadták az emberi vezér dominanciáját, és ez a vezető szerep akkor is fennmaradt, amikor felnőttek, csatlakoztak a hajszában emberi urukhoz, elfogadták az utasításait, jutalmul pedig részt kaptak a zsákmányból.

Azok között az állatok között, amelyeket ebben az időben az ember és a kutya üldözött, ott voltak a vadjuhok is.

Európa egyes eldugott helyein még ma is élő muflon valószínűleg nagyon hasonlít ennek az időszaknak a vadjuhaira: kicsiny, hosszú lábú, és mind a kosnak, mind a jerkének vastag, gyűrűs csigája van. Télen gyapjas alsóruhát, piheszőröket növeszt, de nyáron levedli.

Körülbelül 8000 évvel ezelőtt az ember különleges kapcsolatot alakított ki ezzel a félénk, ideges állattal.

Ennek folyamata biztosan erősen különbözött attól a folyamattól, amelynek során a kutyát a szolgálatába állította, és alighanem nagyon hasonlított arra, ami ma zajlik az ember és az Észak-Európa tundráin legelésző rénszarvas között.

Ezek az állatok vándorok, mert legelőterületük - különösen télen - olyan szegény, hogy állandóan a vidék egyik legelhető foltjáról a másikra kell vonulniuk új területeket keresve, ahol még nincs lelegelve a moha és a törpe cirbolyafenyő.

A rénszarvasokat nyomon követik a valahonnan Közép-Európából származó nomád lappok, akik mintegy 1000 évvel ezelőtt vándoroltak át Európa északi területére, a sarkvidékre.

A lappok teljes mértékben a rénszarvasra vannak utalva, az látja el őket minden életszükségletükkel; táplálékuk a húsa és teje, ruházatuk vastag, prémes bőréből, sátraik szőrtelenített, kikészített bőréből készülnek, a varráshoz inakat, a kötelekhez nyersbőrt, a szerszámkészítéshez szarvakat és csontokat szolgáltat.

Ám a lappokat nem lehet a szó szoros értelmében vadásznak nevezni, mert a rénszarvas napjainkban már nem igazi vadon élő állat. Bár a lappok a rénszarvas vándorlását nem tudják irányítani, az egyes családok saját tulajdonuknak tekintenek egyes meghatározott csordákat.

Ezzel azonban van egy probléma. A fiatal hímeket a domináns bikák általában elzavarják a csordától, ezért elvándorolnak, és saját csoportot alakítanak maguknak. Így tulajdonosaik elveszítenék őket; ám ha ivartalanítva vannak, akkor nem vetélkednek a domináns bikákkal és a csordával maradnak.

A legszelídebb bikák közül néhányat csonkítatlanul hagynak a szaporodás érdekében.

Ez a szelekció már sok-sok évszázada folyik, így a lappok anélkül, hogy szükségképpen szándékosan alkalmazták volna, már réges-régen gyakorolják a szelektív tenyésztést.

Napjainkban a rénszarvas nagyon jámbor állat, és egész éven át együtt marad nagy, akár ezernél is több egyedet számláló csordákban, amire a rénszarvas teljesen vad észak-amerikai rokona, a karibu nem hajlandó.

Az ember ilyesféle akaratlan beavatkozással hozhatta végül létre engedelmes juhokból és kecskékből álló nyájait is.

Körülbelül ezer évig ezek maradtak egyedüli háziasított élelmiszer-termelő állatai, de azután sikerült megszelídítenie a szarvasmarhát is.

Ez sokkal nehezebb és veszélyesebb folyamat lehetett.

Az Európában és Közép-Keleten 8000 évvel ezelőtt kóborló vad szarvasmarha, az őstulok hatalmas állat volt.

A faj utolsó példányai Lengyelország erdeiben haltak ki 300 évvel ezelőtt, de a csontjaikból tudjuk, hogy milyen hatalmasak voltak; azt pedig, hogy milyen imponáló volt a megjelenésük, a franciaországi és spanyolországi barlangfestmények mutatják, amelyeket vadászaik rajzoltak egy sokkal korábbi időszakban.

Marmagasságuk 2 méter volt, a bika fekete, hátán, a gerince mentén, egy világos csíkkal, míg a tehenek és a borjak kisebbek és vörösesbarnák.

Félelmetes állatok lehettek, de az ember kutyafalkái segítségével minden bizonynyal vadászott rájuk, méghozzá sikeresen, mert a zsákmány és a lakomák nyomai fennmaradtak.

Az ember nemcsak vadászott az őstulokra, hanem imádta is.

A mintegy 8000 évvel ezelőtt épült törökországi Catal Huyuk településen találtak egy szobát, ahol egy vályogpadon fölállított tulokszarvak sorakoztak, ez a jelek szerint csak valamiféle szentély lehetett.

A vadbikák tisztelete még hosszú ideig folytatódott.

A hinduizmus, a világ nagy vallásai között a legősibb, még ma is tiszteli őket.

Mitrász római isten is a bikákhoz kapcsolódott, és kultuszának hívei bikákat áldoztak neki.

A bikák szertartásos leölése nagy arénákban, amit Spanyolországban még ma is gyakorolnak, alighanem szintén ugyanebből a forrásból fakad.

Ahogy teltek-múltak az évszázadok, ezeket a szent vadállatokat szintén megszelídítették, és az ember elkezdte válogatva tenyészteni őket, hogy egy számára megfelelőbb szarvasmarhát hozzon létre.

Nem meglepő, hogy az első tenyésztési változások egyike a testméret csökkentése volt, hiszen az olyan hatalmas állatokat, mint az őstulok, igen nehéz volt kordában tartani.

Egyes ilyen korán háziasított fajták még ma is élnek.

Angliában a XIII. században kerítéssel vettek körül egy csordát, amelynek utódai még ma is élnek a Cheviot-hegységben egy fallal körülvett parkban, Chillinghamben.

Bár ezek a marhák a vadon élő elődeikhez viszonyítva kicsinyek, bikáik még mindig rendkívül agresszívek. Ha ember közelít hozzájuk, szarvukkal kifelé felállva gyűrűt alkotnak, és készen állnak megrohamozni a bármilyen irányból érkező támadót.

Az egész csordán egyetlen nagy bika uralkodik, ez párzik az összes tehénnel és megverekszik minden fiatal bikával, amelyik szembeszáll vele, amíg csak végül 2-3 év után egyszer vesztes marad és át kell adnia a helyét.

Napjainkban a csordát senki sem próbálja kényszeríteni semmire, és állítólag, ha az ember megérint közülük egy borjút, azt a csorda megöli.

A chillinghami szarvasmarhák az őstulokkal ellentétben tiszta fehérek.

Ez a változás azért jelentős, mert sok háziasított állat lett fehér vagy fehértarka.

A juh és a kecske mellett az emberhez később csatlakozó összes többi állat, például a sertések vagy a lovak, vagy az Újvilágban a lámák és a tengerimalacok között is akadnak ilyen szembetűnő fehér fajták.

Ha valamiféle genetikai szeszély folytán vad populációban jelennek meg ilyen egyedek, súlyos hátrányba kerülnek, mert a ragadozók gyorsan kiszemelik őket.

Az ember oltalma alatt azonban ez nem történhet meg, így ez az öröklődő jelleg akadálytalanul kibontakozhat és elterjedhet a csoportban.

Még az is lehetséges, hogy a pásztorok kifejezetten jobban kedvelték ezt az élénk színezetet, mivel így szemmel tarthatták az erdőben legelésző állatokat.

Ezért már nagyon korán szándékosan kiválasztották a fehér színű egyedeket és továbbtenyésztették őket.

Körülbelül ugyanabban az időben, amikor az ember uralma alá hajtotta az állatokat és megváltoztatta alakjukat, ugyanezt tette a növényekkel is.

A fűmagvakat már régen gyűjtögette táplálékul, ahogyan ma is gyűjtögetik a Kalahári-sivatag busmanjai és az ausztráliai bennszülöttek.

Az érett magokat azonban könnyebb összegyűjteni, ha azok még a kalászban vannak, mint amikor már kihullottak.

Így az asszonyok, akik a gyűjtögetést feltehetően végezték, mint ahogy a legtöbb gyűjtögető társadalomban még ma is ők végzik, inkább a maggal teli kalászokat szedték össze.

Amikor az emberek elkezdtek áttérni a letelepedett életmódra és állandó lakhelyeket építettek maguknak, a vetésre félretett magoknak ezért már megvolt az a jellemző tulajdonságuk, hogy éretten sem hullottak ki a kalászból.

Így bár az emberiség nem ismerte a növénynemesítés semmiféle törvényét, lassanként mégis létrehozott egy új gabonafélét, amelyet könnyebb volt betakarítani.

Ahhoz, hogy a magot elültethessék, meg kellett tisztítaniuk településeik körül a földet, ki kellett vágniuk a fákat, és ki kellett irtaniuk a bokrokat, hogy biztosítsák terményüknek a teret és a fényt : az ember gazdálkodó paraszttá vált.

A növények és állatok új változatai településről településre lassan terjedtek el Közép-Keleten, azután átkerültek Európába is.

Miközben az emberek átvették ezeknek az állatoknak és növényeknek a tartását és termesztését, megváltoztatták a vidék arculatát, hogy alkalmassá tegyék számukra a környezetet.

Hogy ezek a változások végül mennyire drasztikussá és átfogóvá váltak, az elevenen látható Nagy-Britanniában.

Tízezer évvel ezelőtt a Brit-szigeteket szinte teljes egészében erdő borította. Észak-Angliában és Skóciában örökzöld fenyők nőttek, délen kevert lombhullató erdők, amelyekben a tölgy, a hárs és a szil uralkodott, de kisebb számban a mogyoró, a nyír, az éger és a kőris is előfordult.

Csak a mocsaras területek és a hegyek 700 méter fölötti lejtői voltak kopaszok.

Az emberek sok ezer évig az erdőkben éltek, de sokáig semmit nem változtattak rajtuk.

Mogyorót és vadgyümölcsöket gyűjtöttek, és kutyák segítségével vadásztak nemcsak tulokra, hanem őzre és szarvasra, hódra, rénszarvasra és vaddisznóra is.

Azután körülbelül 5500 évvel ezelőtt Európából gazdálkodó népek kezdtek érkezni Dél-Angliába, akik magukkal hozták a termesztett búza magvait és háziasított juh- és marhacsordáikat.

Kőbaltákkal nekifogtak kivágni az erdőket, hogy helyet csináljanak településeiknek, legelőt teremtsenek az állataiknak és szántóföldeket a gabonatermesztéshez.

Azt a tájat, amelyet ezek az emberek létrehoztak, manapság hajlamosak vagyunk a természetes angol vidék mintapéldájának tekinteni; a hullámzó mészkősíkságokat a kurta gyepszőnyeggel, amelyeken tavasszal kankalin virít, nyáron apró, ragyogó, színes virágok pettyeznek, miközben odafönn a tiszta kék égen pacsirták öntik rá ezüstös dalaik zuhatagait.

A valóságban azonban az alattuk fekvő mészkődombok alakján kívül ezt a tájat teljes egészében az ember és a háziállatok ténykedése hozta létre.

Az ember kivágta a fákat, állatai pedig azóta is megakadályozták, hogy a fák újra kinőjenek, mert tüstént lerágtak minden kisarjadó fiatal csemetét.

Az efféle átalakulások most már Nagy-Britannia majdnem minden részét átjárják.

Gyakran megfeledkezünk azonban róla, hogy ezért az ember a felelős.

A Norfolk Broads (Délkelet-Anglia), a nádasoknak és a vízfolyásoknak ez a vadona, nem természetes tavak együttese, hanem a középkori tőzegvágók által kiásott hatalmas gödrökből áll, amelyeket azután később elöntött a víz.

A Skót-felföld hangával borított nyírfajdos lápjai valamikor fenyőerdők voltak, amelyeket egyes helyeken alig 2000 éve irtottak ki.

Az ember előmozdította a hanga növekedését, hogy növelhesse a hanga leveleivel táplálkozó nyírfajdok számát, és azóta is fenntartja ezt az állapotot, mert 10-15 évenként rendszeresen felégeti a láp minden egyes részét.

A sok angol domb oldalait borító egyenletes, négyszögben ültetett tűlevelű fákat nyilvánvalóan emberkéz ültette, de még azokat a kevert fákból álló erdőket és ligeteket is az ember telepítette, amelyek annyira érdekessé teszik az angol alföldeket és olyan változatos vadállományt tartanak el részben azért, hogy menedéket nyújtsanak a vadnak, részben pedig fakitermelés céljából.

Ahogy az ember megváltoztatta az angol tájat, ugyanúgy megváltoztatta a rajta élő állatokat is.

Amelyek nem feleltek meg neki, vagy amelyeket veszedelmesnek tartott, például a farkasokat és a vaddisznókat, azokat kiírtotta.

Más állatokat, a hódot, a rénszarvast és főleg a jávorszarvast, véletlenül engedett kiveszni, túl erőteljesen vadászta őket, vagy elpusztította az életmódjukhoz szükséges környezetet.

Ugyanakkor más helyekről másfajta állatokat telepített be.

A XII. században részben a húsáért, részben a szőrméjéért behozta a mezei nyulat, amely eredetileg a mediterrán országok őslakosa volt; és a nyúl néhány évszázad leforgása alatt a legnagyobb számban élő nagyobb négylábú állattá vált az országban.

Körülbelül ugyanebben az időben hozta be az eredetileg Kaukázusból származó fácánt, amelyből azóta több alkalommal is bővítette a "választékot", egyebek között a nevezetes kínai gyűrűsnyakú fácánnal; ma már mind az angol vidék megtelepedett, szabadon élő lakói.

Az évszázadok során egyre több fajjal gyarapodott az angol állatok közössége, amelyek táplálékul, sport- vagy díszállatul, vagy egyszerre mindhárom célra szolgáltak; így ma legalább 13 olyan emlős, 10 madár-, 3 kétéltű- és 10 halfaj van, amelyek mind idegen eredetűek, de már Anglia meghonosodott lakói.

Az ember emellett tovább folytatta háziasított állatainak átalakítását is, hogy még jobban megfeleljenek a követelményeinek.

Vastagabb gyapjú juhokat tenyésztett ki, amelyek egész éven át megtartották a bundájukat, így nem részletekben vedlették le a gyapjukat, hanem akkor lehetett azt lenyírni és összegyűjteni, amikor az a pásztoroknak megfelelt.

Teheneket tenyésztett ki, amelyek majdnem teljesen elveszítették agresszivitásukat, természetellenesen nagy mennyiségű tejet adtak és szükségtelen izmokat fejlesztettek ki testüknek azokon a részein, amelyek a kor szakácsainak a legjobban megfeleltek.

Rendkívüli módon változatossá tette a kutyákat.

Mastiffokat, vérebeket tenyésztett ki fenyegető házőrző ebeknek, amelyek az embert is le tudják dönteni a lábáról; spánieleket, amelyeknek olyan fejlett a szaglóérzékük, hogy vissza tudják hozni a levegőben lelőtt madarakat; rövid lábú és harcias terriereket, amelyek bemennek a rókalyukba és megverekszenek a rókával; borzra vadászó hosszú, alacsony termetű dakszlikat; kiálló alsó állú, túlfejlett agyarú bulldogokat, amelyek megragadják a bikát és nem eresztik el többé, nem törődve azzal, hogy mekkora csapásokat kapnak közben; és már meglepően korán olyan puha szőrű, nagy szemű kutyákat is, amelyek egész életükben kölyökszerűek maradnak és a hölgyek ölében üldögélve kényeztetni engedik magukat.

Bár ezek a kitenyésztett fajták mind ugyanazoktól a farkasősöktől származnak, egyesek gyakorlatilag új fajokká váltak, amelyek legszélsőségesebb formáik, arányaik és méreteik különbözősége miatt már nem képesek másokkal kereszteződni.

Ugyanígy bánt az ember a növényekkel is.

Konyhakertjeinkben manapság a világ minden tájáról származó zöldségek megtalálhatók.

A burgonyát az inkák termesztették először az Andokban; a futóbabot, az édeskukoricát és a paradicsomot az aztékok Mexikóban; a rebarbara Kínából érkezett; a sárgarépa Afganisztánból; a karfiol Közép-Keletről; a spenót pedig Perzsiából.

És az elmúlt 500 év során mindezekből olyan fajtaváltozatokat nemesítettek, amelyeknek túlzottan megnőttek, sőt egyes esetekben szinte a felismerhetetlenségig átalakultak azok a részei, melyeket mi élelemként a legtöbbre értékelünk.

Az ember emellett teremtett egy teljesen új környezetet is : városokat épített.

Az első városok mintegy 10000 évvel ezelőtt alakultak ki a Közép-Keleten. A jelek szerint közvetlen kapcsolatban álltak a növények és állatok háziasításának kezdeteivel, ami megszabadította az embert attól a kényszerűségtől, hogy kóborolva keresse meg az élelmét.

Ezek a több ezer embert magukba fogadó sűrű települések napon szárított vályogtéglából épültek, és kezdetben minden bizonynyal nem voltak teljesen természetellenes helyek.

A növények minden különösebb nehézség nélkül gyökeret verhetnek az omladozó vályogfalakban, bőven akadtak poros sarkok, ahol pókok szövögethették hálóikat és szemétdombok, ahol az egerek elrejtőzhettek és fészkelhettek.

De ahogy az ember technikai készségei továbbfejlődtek, megtanult olyan tartósabb anyagokból építkezni, mint a kő vagy a kemencében kiégetett tégla, és miközben kikövezte az útjait, a városok egyre kevésbé adtak vendégszerető otthont a vadonból származó élőlényeknek.

Napjainkra az ember olyan ötletes mérnökké vált, és olyan találékonyan hoz létre új meg új anyagokat, hogy városaiban már ritkán akad bármi, amit nem emberkéz alkotott.

Alig tudnánk a természetes világtól jobban eltávolodott környezetet elképzelni a chicagói Sears Buildingnél.

Jelenleg ez minden idők legmagasabb épülete. Magassága 450 méter, vázát acéltartók alkotják, külső felszíne pedig bronzzal színezett üvegből, feketére oxált alumíniumból és rozsdamentes acélból álló függőleges csúcsot alkot.

Tizenkétezer ember költözik bele minden reggel és tölti benne napját úgy, hogy legtöbbjük soha nem látja a napfényt; kényelme érdekében tisztított, párásított és megfelelő hőmérsékleten tartott levegőt lélegez, amelyet számítógéppel szabályozott szivattyúk szállítanak.

A torony körül sok-sok mérföldes körzetben aszfalt és beton zárja le a földet, a levegő pedig teli van az autók kipufogógázaival és a légkondicionáló berendezések millióinak kilélegzésével.

Az ember azt hihetné, hogy az efféle városokban az emberi életen kívül az élet más formáinak nem lehet helyük.

Ám az állatok és a növények erre az új környezetre ugyanúgy reagáltak, mint a Föld felszínén bármely más környezetre: nemcsak arra jöttek rá, hogyan viselhetik el ezeket az új körülményeket, hanem egyes esetekben kifejezetten előnyben is részesítik őket minden más környezettel szemben.

A tégla és a beton unalmas sterilitásának valójában van is természeti megfelelője: a vulkánok hamumezői és lávafolyamai.

Azok a növények, amelyek fejlődésük során az egyiket betelepítették, néha be tudják telepíteni a másikat is.

Egy oxfordi botanikus még a XVIII. században begyűjtött Szicíliában az Etna lejtőin egy magas, százszorszépszerű, élénk sárga virágú növényt és hazavitte az egyetem botanikuskertjébe. Ott olyan pompásan virult, hogy a század végére felszökött és benőtte a kollégiumok mészkőből épült falait.

Innen néhány évtizedig nem költözött tovább, de amikor a XIX. század közepén országszerte elkezdtek vasutakat, töltéseket és bevágásokat építeni, amelyeket a rajtuk futó mozdonyok alaposan beszórtak salakkal és hamuval, kiderült, hogy ezt nagyon szeretik.

Az oxfordi aggófű, ahogyan ma nevezzük, hamarosan végigfutott a vasútvonalak mentén és új területekre ért.

Manapság már alig van Nagy-Britanniában város, ahol az üres építési telkeken az építőanyagkupacok között ne találkoznánk vele.

Az észak-amerikai vulkánok lejtőit betelepítő füzike, amely éppen most követeli vissza magának a Mount St. Helens hamuborította lejtőit, hasonló fejezetet tölt be a történelemben.

A múlt században Angliában még szokatlan fajnak számított, de amikor a második világháború során az angol városok nagy területeit romsivataggá zúzták a bombázások, a füzike hirtelen elszaporodott, és sűrű, bíborszínpalásttal terítette be a romokat.

Mára az egyik legközönségesebb városi növénnyé vált Nagy-Britanniában, ahol leánderfüzikének nevezik.

Az állatok is megtalálták természetes otthonaik emberkéz alkotta megfelelőit.

Az építészek keze nyomán az épületek függőleges homlokzata nagyjából ugyanolyan fészkelési lehetőségeket biztosít, mint a szirtfalak, így az ilyen élőhelyet kedvelő madarak minden nehézség nélkül áttérhettek a városi életre.

Az egyik legközönségesebb és legjellegzetesebb városi madár a galamb, annak a szirtigalambnak a leszármazottja, amely Nagy-Britanniában változatlan alakban már csak Írországban és Skócia egyes részein maradt fenn.

Ezt a galambot mintegy 5000 évvel ezelőtt a húsáért háziasították, és különleges galambdúcokat építettek számára, amelyekben élhetett és fészkelhetett.

Ám azóta a nagyvárosokban visszatért a szabad élethez, ahol a még nem tenyésztett madarak is önként csatlakoztak hozzá.

A két típus mostani kereszteződéséből jöttek létre azok a változatos galambcsapatok, amelyek ma Nyugat-Európa városainak szinte minden köztere fölött betöltik az eget.

Vannak közöttük egyedek, amelyek kék-szürke tollazatukkal, fehér törzsükkel és a fejükön, nyakukon csillogó, bíborszín-zöldes színeikkel erősen emlékeztetnek az eredeti szirtigalambra.

Mások a sok évszázados háziasítás és nemesítés során az elszigetelt és kiemelt jegyeket viselik magukon: fehérek, feketék, fehér-tarkák vagy terrakottaszínűek.

A városi galambok ugyanúgy építik fészkeiket a klasszikus oszlopfőkre és a neogót falifülkékbe, ahogyan egy tengerparti szirt párkányaira és repedéseibe építették volna.

Ősszel tízezres csapatokban gyülekeznek a városokban a seregélyek, hogy az épületeken megülve élvezzék a meleget, amely hideg napokon több fokkal is meghaladhatja a környező vidék hőmérsékletét.

A tornyokban és bástyákban vörös vércsék élnek, úgy tekintik át az alattuk elterülő tájat zsákmányt keresve, mint vidéki unokatestvéreik a sziklás csúcsok tetejéről.

Sok ház sötét padlását és tetőterét könnyen meg lehet közelíteni egy-egy kimozdult tégla vagy tetőcserép résén át.

A denevérek ugyanolyan kényelmesnek tartják az efféle helyeket, mint a barlangjaikat.

Észak-Amerikában egy sarlósfecske, amely eredetileg odvas fák belsejében épített párkányszerű fészkeket, rájött arra, hogy territóriumának számos részén sokkal több a szellőzőakna és a kémény, mint az odvas fa.

Manapság a sarlósfecske már alig fészkel másutt, mint a városokban.

A trópusi városokban a függőleges betonfalak és ablaktáblák ideális territóriumot jelentenek bizonyos gyíkok számára, amelyeknek a tapadóképességük már lehetővé tette, hogy sima leveleken és függőleges fatörzseken futkározzanak.

A trópusi Távol-Keleten így ritka az olyan ház, amelynek ne volna meg a maga gekkópopulációja, amelynek gyíkjai gondosan összefogdossák a mesterséges fény által a lakásokba csalogatott rovarokat.

Egyesek ezek közül a városi bevándorlók közül pontosan azt a fajta táplálékot találták meg ott nagy mennyiségekben, amelyet a legjobban szeretnek.

Egyes molyok lárvái kövérre híznak, miközben keresztülrágják magukat a gyapjúból készült ruhák halmain.

A zsizsik teljesen elpusztítja a gabonaraktárakat: ha egyszer bejut, mindaddig folyamatosan táplálkozik és szaporodik bennük, amíg csak el nem fogyasztja és meg nem fertőzi mindazt a gabonát, amelyhez hozzáfér.

Az épületgerendák és a bútorok fájában termeszek és bogárlárvák fúrkálnak. Egyes termeszek még a műanyagokra is rákaptak, lerágják a villamos vezetékek szigetelését és súlyos rövidzárlatokat okoznak, bár nehéz megérteni, hogy mi vonzza őket, hiszen a műanyagnak, amit olyan lelkesen rágcsálnak, semmiféle tápértéke nincsen.

Talán a rágógumizókhoz hasonlóan egyszerűen magát a tevékenységet élvezik.

A városokban élő állatok nagy többségét azonban egyetlen óriási táplálékforrás vonzotta a nagyvárosokba : az emberi hulladék.

A kidobott étel, a gondatlanul szétszórt morzsák, a szemeteskuka és a szemétledobó az óceáni planktonnak és a szavannák füvének a városi megfelelői, és olyan táplálkozási alapot nyújtanak, amire egymással táplálkozó állatok teljes láncolata építi létét.

Ezek között a hulladékfogyasztók között a rágcsálók az uralkodók.

A házi egér nem azonos faj a güzüegérrel, ami szinte soha nem merészkedik be a városokba.

Hogy honnan származik, azt nehéz volna megállapítani, de eredetileg talán valahol Közép-Kelet félsivatagaiban és Közép-Ázsia sztyeppéin élt.

Miután az ember megépítette első településeit, hamarosan csatlakozott hozzá, azóta is mellette él, a világ minden tájára követi.

Alapvetően minden házi egér ugyanabba a fajba tartozik, bár különböző változatokat lehet azonosítani közöttük.

Az egyes városok populációi izolált közösségeket alkotnak, mert a közbeeső vidék mintegy elvágja őket a többi város egereitől.

Ezeken a városi szigeteken így különösen gyors ütemben halad előre az evolúció, csakúgy, mint a szigeteken és a tavakban.

Ez tartóssá tesz bizonyos nem lényeges anatómiai különbségeket, sőt, alkalmilag különleges alkalmazkodásokat is létrehoz.

Így Dél-Amerika több nagyvárosának is megvan a maga jól felismerhető saját házi egér változata; egyes régen működő hűtőházakban pedig a bennük lakó egerekből sajátos dinasztiák fejlődtek ki, amelyek különlegesen vastag bundát növesztettek, ami az északi-sarki körülmények között is melegen tartja őket.

A fekete színű házi patkány szintén nagyon korai stádiumban csatlakozott az emberhez.

Eredetileg fákon élt valahol Délkelet-Ázsiában, és soha nem veszítette el a magasba mászás iránti kedvét.

Pompásan otthon érzi magát a hajókon, különösen a fából épült vitorlásokon, ahol fürgén rohangál le-föl a kötélzeten.

Hajók iránti rajongása azután arra vezetett, hogy világszerte igen gyorsan elterjedt.

A házi patkányok már a XII. században nagy számban éltek a kontinentális Európa nagyvárosaiban, és hamarosan Nagy-Britanniát is elérték -állítólag a hazatérő keresztes lovagok hajóin.

A XVI. század derekára sikerült átkelniük az Atlanti-óceánon, és Dél-Amerika nagyvárosaiban is megjelentek.

A barna vándorpatkány csak később csatlakozott az emberhez.

Szintén Ázsiából származott, de nem fára mászó, hanem inkább ásó állat volt.

Szintén megőrizte ősi hajlamait, így ahol vándor- és házi patkányok együtt lepnek el egy épületet, ott a házi patkányok a felső emeleteken élnek a csövek és a tetőgerendák között, míg a vándorpatkányok lyukakat rágnak a falburkolatokba, a padló alatt motoznak, a gerendák között és elfoglalják a pincét és a csatornákat.

Ami a táplálékát illeti, a vándorpatkánynak sokkal változatosabb az ízlése, nemcsak a házi patkány kedvencét, a növényi anyagokat eszi meg, hanem a húst is.

Napjainkban a legtöbb nagyváros legnagyobb részén a vándorpatkány az uralkodó, míg a házi patkány visszavonult a kikötőnegyedekbe, ahol számukat rendszeresen növelik a tengerjáró hajókon még mindig virágzó patkánykolóniákból származó új bevándorlók.

Akármilyen sikeres telepesek voltak is a patkányok, a galambok, a termeszek és a gekkók, amelyek megoldották a városi lét problémáit, a városi állatfajok száma még mindig csekély azokhoz a fajokhoz képest, amelyek valamilyen természetes környezetben élnek.

A városokban azonban bőséges és egész éven át folyamatos az élelmiszer-ellátás. Ennek eredményeképpen az ott élő fajok igen bőségesen szaporodnak, ezért a városokban gyakran járványok törnek ki.

Az épületekben az évszakos időjárási változásoktól védett patkányok egész évben szaporodnak, és körülbelül 8 hetenként akár 12 kölyköt is elérő almokat szülnek.

A galambok, bár a szabadban élnek, szintén évente többször raknak tojást, és télen-nyáron akármikor képesek fészkelni. Az efféle élőlények végtelen szaporasága súlyos problémákat okoz a városokat saját lakóhelyük céljára felépítő embereknek.

A patkányok és az egerek megrohamozzák az élelmiszerraktárakat, és még több élelmiszert tesznek fogyaszthatatlanná fertőzésükkel, mint amennyit megesznek.

A galambok ürüléke korrodálja a követ és a falakat, eltorzítja és károsítja az épületeket.

Ám vannak ennél súlyosabb problémák is.

Mivel a városokban sem a patkányokra, sem a galambokra nem vadászik jelentékeny ragadozó, nincs ami gyorsan megölje és megegye a megnyomorodott vagy betegséggel sújtott egyedeket, amelyek ezért hosszú ideig életben maradnak és betegségeket terjesztenek. Így járványos betegségek üthetik fel a fejüket.

A patkányokon élő bolhák nemcsak a patkányokat csipkedik, hanem az embereket is.

A XIV. században bolhák vitték át a pestist a patkányról az emberre, amelynek következtében Európa teljes lakosságának egynegyede elpusztult.

Nem egészen egy évszázaddal ezelőtt egy hasonlóképpen patkány által hozott betegség 11 millió embert ölt meg Indiában.

Bár a galambokat ilyen iszonyatos járványokért nem lehet felelőssé tenni, azért ők is hordoznak betegségeket : szenvedhetnek paratífuszban vagy galambhimlőben, amely bénító kinövéseket okoz a lábukon. A csonttá-bőrré lesoványodott, elvadult kutyák hordái, amelyek sok város utcáin ott rohangásznak, és a háziasított kutyák leszármazottai, az egyik legrettegettebb betegség, a veszettség hordozói lehetnek.

Mindezért a városi embernek saját fennmaradása érdekében nincs más választása, kézbe kell vennie az ellenőrzést a városaiban élő állatok fölött.

Ritka ember kezd el tiltakozni, amikor arról van szó, hogy ki kell irtani a molyokat vagy a szút.

Azt is kevesen hiszik, hogy erkölcsileg helytelen megölni a patkányokat és az egereket, amikor megostromolják otthonunkat és kifosztják éléskamráinkat.

Ám sokan felháborodnak, amikor hálóval befogják és megölik a galambokat, bár majdnem olyan károsak és veszedelmesek mint a patkányok.

Ennek ellenére az emberek többsége ma már elfogadja, hogy szabályoznunk kell a városainkban élő állatpopulációk egyensúlyát, és tudomásul veszi, hogy ehhez időnként meg kell ritkíttatnunk őket.

A szabályozás azonban szerencsére más állatok életének a fenntartását is jelenti.

Mi, emberek, szeretnénk, ha mesterséges világunkban változatosabb élőlények vennének bennünket körül, így parkokat alakítunk ki, fákat ültetünk, etető és fészkelő madárházakat rakunk ki, különleges virágokat ültetünk, amelyek magukhoz csalogatják a pillangókat, és általában úgy gondozzuk kertjeinket, hogy eltartsák azokat a vad élőlényeket, amelyek iránt érdeklődünk. Sőt, sok városban a hatóságok már felismerték, hogy felelősséggel tartoznak a határaikon belül élő változatos nem emberi populációk ellenőrzéséért.

Ám nemcsak a várost, a vidéket is mi alkottuk.

Azt is szabályozni kell.

Évszázadokon át sok-sok különböző ember döntött arról, hogy milyen élőlények élhetnek ott. Olyanok is, akik ritkán koordinálták tevékenységeiket, és arról sem voltak világos fogalmaik, hogy cselekvéseiknek milyenek lesznek a hosszú távú következményei.

Csak mostanában, nagyon-nagyon későn, próbálunk kialakítani egy olyan országos politikát, amely számításba veszi a biológusok tanácsait is, akik sok mindent tudnak az állati és növényi populációk dinamikájáról és egymás közötti kölcsönös kapcsolatairól, s tekintetbe veszik mindazok érdekeit, akik az illető földet használják. Ahhoz, hogy csakugyan hatékonyak lehessenek, még ezeket a széles skálájú döntéseket sem lehet országonként elszigetelve meghozni.

Az egyik ország esetleg nagyon hatékonyan oltalmazza egy vándormadár költőhelyeit, de a madarat még mindig kiírthatják, ha egy másik ország megengedi, hogy lelövöldözzék, amikor eljut a telelőhelyére.

A tavak akkor sem maradnak teli hallal, ha partjaik mentén élő emberek minden tőlük telhetőt megtesznek a vízszennyeződés megakadályozására, de egy másik országban a gyárak olyan magas kéményekből eregetik mérgező gázaikat a levegőbe, hogy beszennyezik a felhőket, amelyekből néhány nap múlva onnan több száz mérföldnyire savas eső hullik. És mindennek ellenére, holott már fölismertük az okok és okozatok láncolatát, még mindig makacsul tartja magát az a hit, hogy a városokon és a fejlett világ megszelídített tájain túl a természet világa olyan hatalmas, hogy bármiféle dúlást képes túlélni, és olyan ellenálló, hogy bármiféle kártétel után magához tud térni.

Pedig, hogy ez a hit mennyire hamis, az újra és újra bebizonyosodik.

A világ legtermékenyebb vizeinek egyike közvetlenül Peru partjai mentén két szigetcsoport: a Chicha- és a Sangallan-szigetek körül fekszik.

Itt egy óceáni áramlás körülbelül ugyanúgy hozza fel a mély tengerfenékről a felszínre a tápanyagokat, ahogyan a newfoundlandi Grand Banks-nél.

Az eredmény is nagyjából ugyanaz: virágzik a plankton és hatalmas halrajokat tart el.

A plankton legfőbb közvetlen fogyasztói apró, rajokban élő halak, a szardellák. Ezeket viszont az olyan nagyobb halak eszik, mint a fűrészes sügér és a tonhal, valamint számos madár, amelyek a szigetek kopár szikláin tanyáznak és költenek. Nagy csapatokban nyüzsögnek itt a csérek, a sirályok, a pelikánok és a szulák, de 50 évvel ezelőtt még a Guanay-kormoránok tagjai voltak a legtöbben, 5 és fél millió fészkelt itt belőlük. Ellentétben a szulákkal és a pelikánokkal, a Guanay-kormorán nem megy messzire a táplálékáért, és mélyre sem bukik le érte, amire szüksége van, azt mind megszerzi a víz felszínéről a szardellarajok közelébe úszva.

A Guanay-kormoránnak furcsa és nem valami hatékony az emésztése, mert a megfogott szardellákban lévő tápanyagoknak csak egy viszonylag kis részét szívja fel, a többit kiüríti. Ürülékének nagy része a tengerbe jut, ahol a vizet megtermékenyíti, és tovább serkenti a plankton növekedését, de körülbelül egyötödét a sziget szikláin pottyantja el.

Perunak ezen a részén ritkán esik az eső, ezért az ürülék (guanó) nem mosódik le, hanem összegyűlik és hatalmas lerakódásokat alkot, amelyek valamikor az 50 méter vastagságot is elérték.

A kontinensen élő indiánok már a prekolumbiánus időkben tudták, hogy ez az ürülék nagyszerű trágya, használták is az ültetvényeiken, de erre a többi emberek csak a XIX. században jöttek rá. A guanóról kiderült, hogy nitrogénben számítva harmincszor dúsabb a közönséges szerves trágyáénál, emellett sok más fontos elemet is tartalmaz, ezért a világ minden tájára exportálták.

A távoli országok egész mezőgazdasági ágazatokat alapoztak rá, így azután egyre emelkedett az ára. Peru nemzeti jövedelmének több mint a fele a guanó eladásából került ki.

A szigetek körül halászflották dolgoztak, tengeri sügérre és tonhalra halászva ellátták táplálékkal egész Peru lakosságát.

Nehéz lett volna bárhol ennél gazdagabb természeti kincset találni.

Azután körülbelül 30 évvel ezelőtt kifejlesztették és piacra dobták a műtrágyákat. Bár ezek nem olyan jók, mint a guanó, a guanó ára mégis esni kezdett, és a tengerparton egyesek úgy okoskodtak, hogy valamivel hasznot hajtóbb volna a guanó helyett a szardellát betakarítani. Ezek ugyan nem voltak emberi fogyasztásra alkalmasak, de hallisztet lehetett belőlük készíteni baromfi, szarvasmarha és szobaállatok etetésére.

Az óriási halrajokat túlságosan is könnyű volt hálóval befogni, a halászatot pedig nem szabályozták.

Egyetlen év alatt 14 millió tonna szardellát emeltek ki a vízből. Néhány éven belül a halrajok szinte teljesen eltűntek, ennek következtében a Guanay-kormoránok is éhen haltak; milliószámra mosta tetemeiket a perui partokra a tenger.

Olyan csekély számban maradtak életben, hogy már nem produkáltak annyi guanót, amennyit érdemes lett volna összegyűjteni, így a guanópiac teljesen összeomlott. Ahhoz sem maradt már elegendő kormorán, hogy a tengert megtermékenyítse, táplálja és fenntartsa a planktonszintet.

Így, bár a szardellaflották abbahagyták a halászatot, korántsem biztos, hogy a halrajok magukhoz tudnak térni.

A folyamat biztosan nem lesz valami gyors.

Az ember nem vállalta a felelősséget a szabályozásért s ezzel sikerült nemcsak a Guanay-kormoránt, a szardellát és a tonhalat, hanem saját magát is tönkretennie.

Az óceánok után a világ második legnagyobb természeti erőforrását a trópusi erdők alkotják.

Ezeket is hasonlóan felelőtlen módon fosztjuk ki.

Tudjuk, hogy kulcsszerepet játszanak az élet világméretű egyensúlyában, mert felszívják az erős egyenlítői esőzéseket és állandó áramlatként küldik őket lefelé a folyókon, megöntözve velük az alacsonyabban fekvő termékeny völgyeket.

A trópusi esőerdő mérhetetlen kincseket ad az emberiségnek. Ma is használatos gyógyszereink mintegy 40 százaléka tartalmaz természetes alkotórészeket, amelyek közül igen sok ezekből az erdőkből származik. Fatörzseinek anyaga minden fafajta között a legértékesebb.

Évszázadokon keresztül erdészek termelték ki, akik csak meghatározott fafajokat kerestek, amelyeket kivágtak ugyan, de az erdei közösség más tagjaiban nem sok kárt tettek. Tevékenységüket gondosan megtervezték, így jó néhány évig nem tértek vissza ugyanarra a területre, időt hagytak az erdőnek, hogy magához térhessen.

Mostanában azonban az esőerdőre zúduló nyomás erősen fokozódott.

A környező vidékeken elszaporodtak az emberek, ami érthető módon arra vezetett, hogy egyre többet vágtak ki a dzsungelből, hogy a helyén élelmiszert lehessen termelni.

Mint tudjuk azonban, a dzsungel termékenységének inkább a növényekben lévő tápanyagok jelentik az alapját, mintsem a kimosott talaj.

Így az irtásföldek néhány éven belül kimerülnek és terméketlenné válnak, mire az emberek további erdőket vágnak ki.

Emellett a modern gépek minden korábbinál könnyebbé teszik a faanyag készpénzre váltását.

Azt a fát, amelynek két évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy megnőjön, egy óra alatt ki lehet dönteni. A hatalmas traktorok ezután viszonylag könnyen kivonszolják a kidöntött fatörzseket a sűrű erdőből, de közben sok más fát is elpusztítanak, amelynek nincs azonnali készpénzre váltható értéke.

Így azután a dzsungel gyorsabb ütemben pusztul, mint valaha.

Minden évben akkora területet irtanak ki belőle, mint Svájc. Amikor az erdőt kiírtják, gyökerei már nem tartják össze többé a talaját, így a heves esők elmossák, amitől a folyók üvöltő, barna áradattá válnak, a föld pedig termőtalaj nélküli sivataggá; a világ leggazdagabb állati és növényi kincstára a semmibe vész.

Az efféle ökológiai katasztrófák sorát szinte a végtelenségig lehetne folytatni.

Nagyon is könnyű bemutatni, hogy mekkora kárt tettünk a világ vadonjaiban. Fontosabb azonban azt átgondolni, hogy mit kellene a természet védelméért tennünk.

Tudomásul kell vennünk, hogy a természeti világról alkotott régi képünk, amelyben az ember viszonylag csekély szerepet játszott, elavult és tarthatatlanná vált. Teljesen hamis az az elképzelés, miszerint az ember élőhelyén és befolyásán túl elterülő végtelenül gazdag természet mindig mindennel el fog látni bennünket, amire csak szükségünk van, akármennyit is veszünk el belőle, és akármilyen rosszul is bánunk vele.

Nem bízhatjuk többé a gondviselésre azoknak az egymással finom kölcsönös összefüggésben álló állati és növényi közösségeknek a fenntartását, amelyektől saját létünk is függ.

Környezetünknek az a sikeres befolyásolása, amit ezelőtt 10000 évvel a Közép-Keleten kezdtünk el, napjainkra tetőpontjára ért. Akár akarjuk, akár nem ma már anyagi befolyást gyakorolunk a földgolyó minden részére.

A természet világa nem statikus, soha nem is volt az.

Az erdők füves pusztákká alakultak, a szavannákból sivatagok lettek, a folyótorkolatok eliszaposodtak és elmocsarasodtak, a jégsapkák előrenyomultak és visszavonultak.

Geológiai korszakok léptékében mérve, azonban bármilyen gyorsak is voltak ezek a változások, az állatok és a növények mindig képesek voltak reagálni rájuk, így szinte mindenütt fenn tudták tartani a termékenység folyamatosságát.

Ám az ember most olyan gyors változásokat eszközöl, amelyekhez az élő szervezeteknek ritkán van idejük alkalmazkodni. Változtatásaink léptéke pedig ma már gigászi: olyan ügyesen bánunk a technikánkkal, és olyan ötletesen használjuk a vegyszereket, hogy néhány hónap leforgása alatt már nemcsak egy-egy folyószakaszt vagy az erdő valamelyik sarkát tudjuk teljesen átalakítani, hanem akár egy egész folyamrendszert vagy egy teljes erdőséget is.

Ha értelmesen és hatékonyan akarjuk igazgatni a világot, akkor el kell döntenünk, hogy szabályozásunknak mik legyenek a céljai.

Ezeket a célokat három nemzetközi szervezet, a Nemzetközi Természetvédelmi Unio (International Union for the Conservation of Nature), az Egyesült Nemzetek Környezetvédő Programja (United Nations Environmental Program), és a Világ Vadvédelmi Alapja (Word Wildlife Found) közös együttműködéssel már meghatározta, és rögzítettek három alapelvet, amely a továbbiakban irányt mutató kell, hogy legyen.

Először is, nem szabad olyan intenzíven kizsákmányolnunk a természetes állat- és növényállományokat, hogy képtelenné váljanak a megújulásra, és végső soron eltűnjenek.

Ez annyira nyilvánvalónak látszik, hogy szinte alig érdemes leszögezni.

Ám a szardellát mégis lehalászták Peruban, a heringet elkergették az európai vizeken lévő ősi ívóhelyeikről, és sokféle bálnára még ma is vadásznak úgy, hogy a kihalás valós veszélye fenyegeti őket.

Másodszor, nem szabad olyan durván megváltoztatnunk a Föld arculatát, hogy megzavarjuk azokat az alapvető folyamatokat - a levegő oxigéntartalmát, a tengerek termékenységét -, amelyek az életet fenntartják, márpedig ez történhet, ha tovább is mérgeink szemétlerakó helyéül használjuk az óceánokat.

Harmadszor pedig, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy megőrizzük a Föld állatainak és növényeinek sokféleségét.

Itt nemcsak arról van szó, hogy élelmünk miatt rájuk vagyunk utalva, bár ez az igazság. Nemcsak arról van szó, hogy még mindig olyan keveset tudunk róluk, vagy arról a gyakorlati értékről, amit a jövőben jelenthetnek majd számunkra, bár erről is szó van.

Mindenekelőtt arról van szó, hogy egyszerűen nincs rá erkölcsi jogunk, hogy mindörökre kiírtsunk élőlényeket, amelyekkel osztozunk ezen a Földön.

Amennyire tudjuk, a mi bolygónk az egyetlen hely az egész mérhetetlen nagy, fekete világegyetemben, ahol élet van.

Egyedül vagyunk az űrben.

És az élet további folyamatos létezése immár a mi kezünkben van.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Azért, hogy ezt a könyvet megírhattam, sokaknak és sokkal vagyok adósa, de mindenekelőtt a BBC Televíziónál dolgozó munkatársaimnak, akikkel az eredeti forgatókönyvet megvitattuk.

Számos alkalommal ők javasoltak új, kevéssé ismert élőlényeket azoknak a közismertebb példáknak a helyébe, amelyeket először használtam, és rámutattak az első fogalmazványomban található hézagokra és félreértésekre.

Nevük a következő oldalon található.

Különösen hálás vagyok azoknak, akik az egyes egyedi programokért elsődlegesen felelősek voltak :

Richard Brocknak, Ned Kellynek és Andrew Nealnek, de így vagy úgy, mindannyiuknak le vagyok kötelezve, és mindnyájuknak hálásan köszönök mindent.

Mind ők, mind én adósai vagyunk természetesen annak a számtalan természettudósnak, akik egész életükön át dolgoztak azon, hogy a különböző környezetekben élő állati közösségekről összefüggő leírást adhassanak, és akik felderítették, hogy ezek a közösségek hogyan funkcionálnak.

Felfedezéseikről túlnyomórészt a szakfolyóiratokban megjelent írásaikból szereztünk tudomást, de olyan szerencsések voltunk, hogy dolgozhattunk ilyen kutatókkal a terepen is.

Valahányszor erre sor került, mindig nagylelkű, korlátlan segítséget kaptunk tőlük, amiért mindnyájan mélységesen hálásak vagyunk.

Jómagam személy szerint különös hálával tartozom Aldabrán dr. Jim Stevensonnak; az Antarktiszon dr. Nigel Bonner-nak és Peter Prince-nek; Ausztráliában dr. Norman Duke-nak; Hawaii-ban dr. Francis Howarth-nek; Indonéziában Putra Sastravannak; Kenyában Truman Youngnak; Namíbiában dr. Mary Seelynek; Új-Zélandon Dick Veitchnek; Peruban dr. Felipe Benevidesnek; az Amerikai Egyesült Államokban pedig John Edwards, Charles Lowe és Robert Paine professzoroknak.

Dr. Richard Attenborough, dr. Humphrey Greenwood és dr. L. Harrison Matthews voltak szívesek egyes fejezeteket elolvasni és megszabadítani engem néhány tévedésemtől.

A Collins Könyvkiadótól Crispin Fisher, a BBC Publications-tól Stephen Davies és Susan Kennedy nemcsak pontosították, hanem érthetőbbé is tették a szöveget; Jennifer Fry és Veronica Loveless pedig szorgosan és ügyesen keresték össze és tálalták az illusztrációkat.

Mindnyájuknak nagyon hálás vagyok.

A FILMVÁLTOZAT MUNKATÁRSAI

Producer Vágók

Richard Brock

Andrew Naylor

David Barrett

Helyettes producerek:

Susanne Outlaw

Ned Kelly

Peter Simpson

Andrew Neal

Nigel Kinnings

Segédproducerek:

Szinkron:

Ian Calvert

David Old

Richard Matthews

Adrian Warren

Zene:

Elizabeth Parker

Producercsoport:

BBC Radiophonic

Diana Richards Workshop

Marney Shears

Beth Huntley

Grafika:

Nicola Holford

Margaret Perry

Operatőrök:

Martin Saunders

Andrew Buchanan

Menedzser:

Hugh Maynard

Speciális operatőrök:

Segédoperatőr Wolfgang Bayer

Jeremy Gould

Stephen Bolwell

Rodney Borland

Hang Robert Brown

Lyndon Bird Hugh Miles

Keith Rodgerson

Neil Rettig

Képszerkesztő :

Jennifer Fry

David Attenborough


A NYILT TENGER  |  Vissza a tartalomjegyzékhez