David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

10. FEJEZET

KÜLÖNÁLLÓVILÁGOK



Ha az ember a világ többi részétől elzárt, a hajózási útvonalakon kívül eső legmagányosabb szigetet keresi, akkor alighanem Aldabrát választja.

Ez a sziget az Indiai-óceánban fekszik, 400 kilométerre Afrika partjaitól keletre, és Madagaszkártól északnyugatra körülbelül ugyanilyen messzire.

Hogy odajuthassunk, pontosan kell navigálnunk, mert Aldabra csak 30 kilométer hosszú, és a legmagasabb pontja is csak 27 méternyire emelkedik a tengerszint fölé.

Ezért aztán csak akkor látjuk meg, amikor már a közelébe érünk. Szabad szemmel úgy találhatjuk meg legkönnyebben, ha nem magát a földet keressük, hanem a növényzet és a sekély lagúna zöld vizének visszatükröződő fényét a felette húzódó felhőkön.

Ha Afrika felől érkezünk, és nem találjuk meg, akkor napokig hajózhatunk tovább, amíg megpillantjuk a Seychelle-szigetek valamelyik déli tagját, de ha ezekre sem bukkanunk rá, és folytatjuk utunkat ezen az útvonalon, akkor mindaddig nem látunk többé szárazföldet, amíg el nem jutunk Ausztráliába, innen 6000 kilométernyire.

Aldabra atoll : egy tenger alatti vulkán korallsapkája, amely 4000 méter mélységből meredeken emelkedik ki a tenger alól.

Alakját illetően egyetlen hatalmas lagúna, amelyet keskeny csatornákkal elválasztott szigetecskék vesznek körül.

Ezeknek a szigeteknek a felszínét megkövesedett korall alkotja, amelyet az esők vegyi hatása keltette erózió fűrészfogas pengékké és mély hasadékokká koptatott.

A mészkőbe morzsalékos homokos talajrétegek ágyazódnak, ami azt igazolja, hogy az atoll töbször is felemelkedett, majd újra a víz felszíne alá süllyedt, amikor a tenger vagy az óceánfenék szintje megemelkedett vagy lesüllyedt. Utoljára körülbelül 50000 évvel ezelőtt emelkedett ki.

Ahogy a korallzátonyok lassan fölmelegedtek, a hullámok egyre ritkábban borították el őket, így a mészkő lassan kiszáradt, és megszületett az új sziget.

Ebben az időben persze még nem lehetett semmiféle szárazföldön élő lakója, de ahogy teltek-múltak az évezredek, sokféle állat és növény érkezett ide a tengerről és a levegőből.

Így ma Aldabra nagy és változatos élőközösségnek ad otthont. Csöppet sem meglepő, hogy nagy számban jönnek ide a madarak.

Ezeknek a gyakorlott utazóknak nem jelent problémát olyan távoli szigetekre eljutni, mint Aldabra.

Az év bizonyos szakaszaiban az atoll felett az ég megtelik a piroslábú szulák és a fregattmadarak keringő csapataival.

Mindkét madár a környező tengerekben található táplálékra van utalva. A szulák minden irányban több száz kilométerre is elrepülnek.

Amikor hal- vagy tintahalrajokra bukkannak, rakétaként csapnak le a vízre, és több méterrel a víz alá bukva kapják el zsákmányukat.

A fregattmadarak nagy, fekete madarak, szárnyuk fesztávolsága eléri a 2 métert, és villás farkuk van. Ők más halászati eljárást alkalmaznak, mint a szulák : nagy sebességgel, közvetlenül a tenger felszíne fölött repülnek, aztán hosszú, horgas csőrükkel egyetlen fejbiccentéssel ügyesen kikapják a víz alól a tintahalat vagy a repülőhalat.

Ám ott cirkálnak a sziget körül is, lesve a visszatérő szulákat.

Amikor a szula megérkezik, teli van hallal a begye, de a fregattmadarak olyan kitartóan zaklatják, hogy gyakran kénytelen kiöklendezni a zsákmányát.

Erre valamelyik fregattmadár lecsap rá és elkapja, mielőtt még a hal visszapottyanna a vízbe.

Mind a szulák, mind a fregattmadarak az év legnagyobb részét a levegőben töltik, csak ritkán szállnak le a vízre.

Mind a ketten fészkelni jönnek Aldabrára. Mivel ritka az olyan sziget, ahol nincsenek macskák, patkányok és más állatok, amelyek kiszürcsölik a tojásokat vagy fölfalják a fiókákat, Aldabra az Indiai-óceán összes fregattmadarainak központi fészkelőhelye, még olyan messziről is idejárnak, mint India, amelynek partjai több mint 3000 kilométer távolságra fekszenek.

A sziget keleti végében raknak fészket az alacsony mangrovebokrok közt.

Először a hímek telepszenek meg: üldögélnek az ágak közt, és felfújják a csőrük alatt dagadozó nagy, vörös torokzsákjukat, ezzel hívogatják a fölöttük repkedő nőstényeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és rakjanak fészket.

A szulák mit sem törődnek a fregattmadarak kalózkodásával, és közvetlen mellettük fészkelnek.

Mivel a szigeten nem élnek ragadozók, a madaraknak nem kell sem elrejteniük, sem elérhetetlen helyekre rakniuk a fészküket.

Így aztán a mangrovék megtelnek fészkekkel. Ezek gyakran olyan szorosan egymás mellé épülnek, hogy egyik fészkét építő madár ágacskákat lophat a másik fészkéből anélkül, hogy kimozdulna a sajátjából.

A mangrovékon kívül sok más növény is él itt. A partokat kókuszpálmák szegélyezik. A korall mészkő repedéseiben alacsony, galagonyabokrok vernek gyökeret. Azokon a helyeken pedig, ahol a szél a sziget belsejébe fújta a homokot, alacsony, zöld pázsit nő.

Vajon hogyan jutottak ide ezek a növények?

Egyeseknek biztosan a levegőből érkeztek a magvai, madarak csőréhez, lábához vagy tollaihoz tapadva, mások esetleg valamilyen madár gyomrában tehették meg az utat, hogy aztán ürülékével a partra sodródjanak.

Az apró, pihés ejtőernyőkkel felszerelt kisebb magvakat alighanem a kontinensről sodorta ide egy vihar, míg a többiek nagy részét a tenger hozta.

Ha a dagály vízszint mentén végigsétálunk a parton, néhány méteren belül fél tucat különféle magot is összeszedhetünk, amelyeket itt raktak le a hullámok.

Egyesek talán már elhaltak, de sok közülük még életképes, néhány pedig már gyökereket és leveleket is sarjasztott.

Nagyon gyakori köztük a kókuszdió, mert a kókuszpálma egyike azoknak a növényeknek, amelyek a legsikeresebben utaztatják magvaikat a világ körül.

Természetes körülmények között a kókuszpálma a trópusi szigetek partjai mentén él, közvetlenül a magas vízállás szintje fölötti keskeny sávon, ahol nem árnyékolják be a szárazföld fái, és nem fojtja meg az aljnövényzet.

Mivel a part mentén a víz fölé hajlik, amikor diói lehullanak, a hullámok elérik és kisodorják a tengerre.

Kemény héját vastag, durva rostburok veszi körül, amely a víz felszínén tartja.

Akár négy hónapig is képes életben maradni a tengeren, lebegve utazik esetleg sok száz kilométert, mielőtt a még meghódítatlan Aldabrán újra partra vetődne.

A kókuszdió olyan sikeresen terjedt el világszerte - és az ember olyan szorgalmasan plántálta el ezt az értékes élelem- és italforrást -, hogy ma már valószínűleg nem lehet felderíteni, pontosan honnan is származott eredetileg.

A magas vízálláskor lerakott hordalék hulladék fát, gyökérgubancokat és mindenféle más növényi részeket is tartalmaz.

Bár ez a hulladék maga halott, mégis életet, állati utazókat hozhat magával.

Aldabra számos csigájának, ezerlábújának, pókjának és más kis gerinctelen állatának ezen a módon kellett érkeznie.

Az sincs kizárva, hogy nagyobb állatok is kerülhettek így ide.

A hüllők különösen kitartó tengerészek, és hosszú utazást képesek túlélni efféle tutajokon, a kétéltűek viszont, nem lévén olyan vízálló bőrük, mint a hüllőknek, nem viselik el, ha átáztatja őket a tengervíz.

Így aztán, szinte minden más óceáni szigethez hasonlóan, Aldabrán sok gyík iszkol a fák közt és sütkérezik a sziklákon, de békák nem kuruttyolnak sós mocsaraiban.

A szigetre érkezett állatok és növények nem mind maradnak nemzedékről nemzedékre ugyanolyanok.

Ahogy múlik az idő, számos fajuk lassan változni kezd.

Ugyanarról a folyamatról van itt szó, mint amelyik a tavakban elszigetelt halpopulációk közt is új fajokat hoz létre.

A szaporodási folyamatok során apró eltérések alakulnak ki a genetikai struktúrákban, amelyek az ivadékok szervezetében változásokat okoznak.

Kicsiny, beltenyésző közösségekben az ilyen mutációk nem hígulnak úgy fel, mint a kontinenseken a nagyobb populációkban, ezért nagyobb a valószínűsége, hogy állandósulnak a következő generációkban.

Ez az oka annak, hogy a nagy tavakhoz hasonlóan a szigeteken is különösen gyorsan mennek végbe az evolúciós változások.

Néha a változás egészen triviálisnak látszik.

Aldabra legszebb virágos növénye, a Lomatophyllum egyik faja tüskés, pozsgás levélrozettája közepéből hosszú, hegyes narancsszínű virágokat hajt, amelyeknek a színe alig különbözik a több száz kilométernyire, a Seychelle-szigeteken viruló Lomatophyllum virágainak színétől.

Hasonlóképpen Aldabra egyetlen ragadozó madarának, egy gyönyörű kis vércsének is csak valamivel vörösebb a hasa, mint madagaszkári unokatestvéreinek, de ez elég jelentős és állandó különbség ahhoz, hogy az aldabrai vércsét önálló alfajnak tekintsük.

A sziget lakói közt azonban lényegesebb változások is végbementek.

A bokrok közt egy gyógyíthatatlanul kíváncsi kis guvat sertepertél, amelyet már azzal előcsalogathatunk, ha egy kavicsot odakoccantunk egy kőhöz. A guvatfélék apró, hosszú lábú madarak, és hasonlítanak az afrikai szárazföldön élő rokonukhoz : ugyanolyan a testfelépítésük, és nagyjából egyformák a szokásaik is.

Van azonban kettőjük közt egy fontos különbség: az aldabrai guvat nem tud repülni.

Afrikában a guvatok a levegőbe emelkedve menekülnek el az elől a sokféle vadászó állat elől, amely különben megtámadná őket.

Itt, Aldabrán viszont ilyen veszélyek nem fenyegetnek, így a repülőképesség elvesztése nem jelent hátrányt, sőt, ellenkezőleg, határozott előnyökkel jár.

A repülés sajátos igényeket támaszt: egy jól repülő madár testsúlyának átlagosan több mint 20 százalékát a hatékony szárnycsapásokhoz szükséges izmok és csontok teszik ki, ezek kifejlesztése pedig nagy mennyiségű táplálékot követel.

Valahányszor egy madár a levegőbe emelkedik, mindig nagy mennyiségű energiát fogyaszt, így hát nem csoda, hogy a madarak ritkán repülnek, hacsak nincs rá valóban szükségük.

Az aldabrai guvatnak erre semmi szüksége nincs. Sőt, még veszélyes is volna számára a repülés, mert a sziget fölött majdnem mindig erős szél fúj, ami könnyen messze sodorhatná a tenger fölé, ahonnan csak nagyon nehezen tudna visszatérni.

Így hát szárnyai aprók, izmai gyengék, és szinte soha nem csapkod velük.

Az aldabrai guvat nem az egyetlen olyan tagja családjának, amelyik így reagált az elszigetelődésre.

Tristan de Cunha-szigeteken, az Ascensión és a Goughszigeteken valamint a Csendes-óceán számos szigetén is élnek guvatok, amelyek vagy egyáltalán nem tudnak repülni, vagy éppencsak fel tudnak libbenni a levegőben.

A Csendes-óceán nyugati részén, Új-Kaledóniában a darvak egyik rokona veszítette el a repülőtudományát : a repülő guvatdaru vagy kagu. Ennek a gyönyörű madárnak pompás tollbóbita van a fején, és látványos udvarlási tánca közben büszkén mutatja a párjának hasznavehetetlen szárnyait.

A Galápagos-szigeteken ugyanerre az evolúciós útra tértek azok a kormoránok vagy kárókatonák, amelyeknek elsatnyult szárnyain olyan kuszák a tollak, hogy akármilyen erősen csapkod is szárnyaival, képtelen a levegőbe emelkedni.

A repülni nem tudó, szigetlakó madarak közül azonban talán az a madár volt a leghíresebb, amelyik Aldabra egyik távoli szomszédján, Mauritiuson élt az Indiai-óceánon.

Ez a galambszerű madár a földön keresgélte élelmét, és akkorára nőtt, mint egy nagy pulyka.

Testén puhák és pelyhesek lettek a tollak, szárnyai csökevényessé sorvadtak, aerodinamikailag valamikor jól működő legyezőfarka pedig felkunkorodó dísztollakká csökevényesedett.

A portugálok elkeresztelték doudonak, együgyűnek, mert annyira szelíd és bizakodó volt, hogy könnyen fejbe lehetett vágni, és meg lehetett ölni.

Előbb csak a legkülönbözőbb nációk tengerészei mészárolták le nagy számban a jóízű dodókat, aztán a szigetre betelepített sertések falták a tojásaikat is.

Az utolsó dodót a XVII. század végén pusztították el - nem egészen 200 évvel azután, hogy az utazók először beszámoltak róla.

A közeli szigeteken is élt két galambfaj, amelyik nem tudott repülni : az egyik Réunionon, a másik a Rodriguez-szigetek egyikén.

Bár szemmel láthatólag különböztek egymástól, az európai tengerészek mégis mind a kettőt szoliternek (más néven remete galamb) nevezték el, mert mindig magányosan találták őket az erdőkben.

Körülbelül akkorák voltak, mint a dodó, de hosszabb volt a nyakuk, és az összes beszámolók szerint sokkal peckesebben jártak, mint a totyogó dodó.

A XVIII. század végére ezeket is teljesen kiírtották.

A dodó és a remete galamb mellett Mauritiuson, Réunionon és a Rodriguez-szigeteken hatalmas teknősök is éltek, amelyek több mint egy méter hosszúra és 200 kilogramm súlyúra is megnőttek.

Ezek még a dodóknál is értékesebbek voltak a tengerészek számára, hiszen hetekig életben maradtak a hajófenéken, így még a trópusokon is friss hússal szolgáltak, sok-sok nappal azután, hogy a hajó kifutott a kikötőből.

Ezért aztán az óriásteknősök ugyanúgy jártak, mint a dodó és a remete galamb; a XIX. század végére az Indiai-óceánból minden óriásteknőst kiírtottak - kivéve az Aldabrán élőket.

Ezek annyira elszigetelten, és olyan távol éltek a fő hajózási útvonalaktól, hogy még a kényelmesen tárolható friss hús kilátása sem csábította a hajóskapitányokat ekkora kitérőre.

Napjainkban is mintegy 150000 óriásteknős él a szigeten.

A jelek szerint nem kétséges, hogy más, kihalt szigetlakó rokonaikhoz hasonlóan ők is az afrikai kontinensen élő átlagos méretű teknősök leszármazottai. Lehet, hogy sok ezer évvel ezelőtt közülük utaztak át néhányan Madagaszkárra növényi "tutajokon", de az is lehetséges, hogy miután az óriásformák kifejlődtek, ezek terjedtek el a többi szigeteken, hiszen úszóképes testüket fönntartotta a víz.

Az efféle utazások alighanem úgy kezdődhettek, hogy egy-egy, a víz szélén, a mangrovék közt legelésző teknőst véletlenül elkapott a dagály és kisodorta a nyílt tengerre.

A hullámok közt a szárazföldtől sok-sok kilométernyire csakugyan lebegő óriásteknősökre lehet bukkanni, és valószínűleg jó néhány napig kibírják a tengeren.

Madagaszkár felől egy tengeráramlás folyik Aldabra felé, amelynek segítségével a teknős körülbelül tíz nap alatt megteheti ezt az utat.

Semmi biztos okát nem tudjuk, hogy a szigetek teknősei miért nőnek óriássá.

Lehet, hogy egy nagy zsírtartalékokkal rendelkező, hatalmas testű állat könnyebben túlél egy-egy rossz évszakot egy kisebb állatnál. De lehet, hogy a jelenségnek még egyszerűbb oka van: mivel nincsenek körülöttük ragadozók, amelyek megtámadnák őket, és semmiféle más állat nem verseng velük a legelőkért; az olyan természettől fogva hosszú életű állatok, mint a teknősök, egyszerűen tovább folytatják növekedésüket.

Méretük megnövelésén kívül a szigeti teknősök más tekintetben is megváltoztak.

Ezeken a szigeteken nem valami bőséges a legelő, és különösen ritka Aldabrán.

A teknősök ennek következtében kibővítették az étrendjüket : szinte mindent megesznek, ami akár csak távolról is ehető.

Erre az ember hamarosan rájön, ha tábort ver a szigeten, mert a teknősök nemcsak az étkezések idején ülik körül várakozóan, hanem lassan, nehézkesen, de módszeresen a sátrát is lerombolják ennivalót keresve, és minden véletlenül elöl hagyott ruhadarabját megkóstolják.

Emellett kannibállá is váltak : ha valamelyikük elpusztul, akkor ezek a normális körülmények közt vegetáriánus állatok belefúrják a fejüket az oszlóban lévő dög belsejébe és felfalják.

Az óriás teknősök páncélja is megváltozott.

Hatalmas méretű, de se nem olyan vastag, se nem olyan erős, mint afrikai rokonaiké, és a páncélt alátámasztó belső csontgyámok sem olyan robusztusak, ha durván bánnak velük, bizony könnyen behorpad a teknőjük. Nem nyújt olyan biztonságos menedéket, mint a szárazföldi teknősöké, mert a páncél nyílása a nyaki részen kiszélesedett, ezért az állat testét elöl kevésbé fedi.

Így ugyan szabadabban mozoghat legelészés közben, viszont nem tudja teljesen behúzni a nyakát és a fejét a teknőjébe.

Ha visszakerülne Afrikába, a hiénák vagy a sakálok belemélyesztenék a fogukat a nyakába és elpusztítanák.

A teknősök a világ más eldugott, magányos szigetein is nagyon hasonló módon alakultak át.

Egyesek a Galápagos-szigeteken élnek, ahol ugyanilyen nagyra nőnek, az ő legközelebbi rokonaik azonban nem az Indiai-óceán óriásai, hanem a náluk sokszorta kisebb dél-amerikai teknősök.

A szigeteken élő hüllők óriásnövési hajlama nem korlátozódik a teknősökre, egy indonéziai gyík, a páncélos varánusz is nagyon hasonló módon fejlődött.

Központi hazája Komodo, egy alig 30 kilométer hosszú kis sziget az indonéziai szigetláncolat közepén.

Ez a népszerű nevén komodói sárkánynak nevezett gyík a valóságban közeli rokona az ausztráliai Gould-varánusznak és a nílusi varánusznak, amelyek Afrikától Ausztráliáig számos trópusi országban nagyon elterjedtek, csakhogy 3 méteresre is megnő, jóval nagyobbra, mint bármely más gyík.

Zömökebb is, mert míg más varánuszok testének mintegy kétharmada vékony farokból áll, a komodói varánusz farka a testhosszának csak körülbelül a fele.

Így a felnőtt méret felét elérő komodói varánusz is sokkal nagyobb testtömegű és félelmetesebb, mint egy ugyanolyan hosszú másféle varánusz.

A komodói varánusz ragadozó.

Fiatal korában, amikor még egy méter hosszú sincs, fölmászik a fákra, és rovarokat, kisebb gyíkokat zsákmányol.

Amikor már félig felnőtt, kizárólag a földön vadászik, patkányokra, egerekre és madarakra.

A teljesen kifejlődött példányok túlnyomórészt disznó és szarvashúst esznek - ezek az állatok természetes módon kerültek a szigetre -, de megeszi a kecske húsát is, amelyet az ember telepített oda.

A húst persze túlnyomórészt döghús formájában eszi, de aktív vadász is : nyomába ered a vemhes kecskének, és abban a pillanatban elkapja az újszülött gidát, amint lepottyan a földre.

A felnőtt állatokat lesből támadja meg, a sűrűben ólálkodik, a kecskék, disznók és szarvasok megszokott csapásai mellett, s amikor valamelyik elhalad mellette, állkapcsával elkapja a lábát, és némi viaskodás után földhöz vágja.

Mire az állat magához tér, a varánusz már fel is hasította a hasát, így gyorsan elpusztul.

A szigeten azt mesélik, hogy a varánusz az embert is megtámadja.

Annyi biztosnak látszik, hogy régebben, amikor egy-két ember varánuszba botlott, azok csúnyán megharapták őket, később bele is haltak a sebeikbe. Az nem kétséges, hogy ha az ember elájulna a hőségtől, a hatalmas gyík ugyanúgy bánna el vele, mint bármely más állati tetemmel.

Ám az valószínűtlennek látszik, hogy rendszeres zsákmányának tekintené az embert.

Ha egy bokorban üldögélve figyeljük őket, nincs az az érzésünk, hogy vadásznának ránk.

Amíg az ember figyeli, addig a sárkány is valószínűleg figyelni fogja: mozdulatlanul fekszik, mint egy szobor, csak néha pislog egyet, esetleg felsóhajt, vagy megvillantja hosszú, sárga nyelvét, amellyel az illatozó levegőt érzékeli.

De még ha lábaira emelkedik és céltudatosan elindul felénk, akkor is boldognak látszik, ha sikerül elcsörtetnie mellettünk.

Ám amikor tetem köré gyülekező varánuszokat látunk, már sokkal nyilvánvalóbbá válik potenciális vadságuk és erejük. A kifejlett példány képes az állkapcsával fölemelni és elvonszolni egy kecske tetemét. Ha ketten esnek neki, akkor mindegyikük belekapaszkodik az állkapcsával, majd fejüket és vállukat hátrafelé rángatva kettétépik.

Ha a fiatalok óvatlanul veszekedni kezdenek az öregebbekkel a dögön, akkor lendületes rohammal elkergetik őket, s ezek nem csak afféle üres fenyegetőzések : ürülékük elemzésével ki lehet mutatni, hogy a felnőtt állatok rendszeresen megeszik a kisebbeket.

A komodói sárkány tehát kannibál is.

Ezek a gyíkok talán egyebek közt az étrendjük miatt nőttek óriásokká. Ezen a vidéken nem él más, nagy húsevő állat, nincs más vadász, amely zsákmányul ejtené a bozótban legelésző szarvasokat és disznókat.

Valószínűnek látszik, hogy a varánusz ősei dögöket, rovarokat és apró emlősöket ugyanúgy ettek, mint a másutt élő kisebb varánuszok és a komodói faj fiataljai.

Ám végül egyesek elég nagyok és elég erősek lettek közülük ahhoz, hogy megtámadják az élő növényevőket, így rátaláltak egy gazdag, másképpen ki nem használt élelemforrásra.

Végül aztán ez a jellemvonás az egész fajnál általánossá vált, és a komodói varánusz a világ legnagyobb gyíkjává fejlődött.

Napjainkban ez a gyík már nemcsak Komodón él, hanem két szomszédos szigetre, Padarra és Rintjára, sőt, a sokkal nagyobb Flores-sziget nyugati végére is beköltözött.

Kitűnően úszik, és rendszeresen átkel a keskeny szorosokon a Komodo partjai mentén fekvő kisebb szigetekre, de az nem biztos, hogy ily módon terjedt át a többi szigetekre.

Lehetséges, hogy ezen a vulkanikus vidéken valamikor a geológiai közelmúltban lesüllyedt a föld, és így a tenger a gyíkok eredeti otthonául szolgáló szigetet a ma látható több kisebb szigetre osztotta.

A legtöbb szigeteken élő faj ott marad azokon a magányos szigeteken, ahol kifejlődött.

Így aztán az ezekre az elhagyatott tájakra látogató utazók fantasztikus történeteket meséltek róluk.

A komodói sárkány is efféle romantikus túlzásoknak köszönheti népszerűségét, és amikor századunk elején a világ először hallott a létezéséről, a róla szóló történetek azt állították, hogy a szörnyeteg 6 méter hosszúra - valódi méretének a kétszeresére - is megnő.

Ötszáz évvel ezelőtt egy szigeten élő növény azonban még ennél is csodálatosabb mesék tárgya lett.

Akkoriban, akárcsak ma is, időnként, nagyon ritkán, óriási diókat mosott ki a tenger az Indiai-óceán partjaira.

Olyanok voltak, mint két összenőtt kókuszdió, és rendszerint nagy, csónak alakú burok fedte őket.

Az arabok, az indiaiak és a délkelet-ázsiai népek mind találtak ilyeneket, és nagy becsben tartották őket, de senki nem tudta, honnan származnak.

Maguk a diók nem adtak választ a kérdésre, mert kivétel nélkül mind terméketlenek voltak.

Széles körben elterjedt a hiedelem, miszerint egy tenger alatt élő fa gyümölcsei, ezért a maldive diót elkeresztelték coco-de-mer-nek, tengeri kókusznak.

A fantáziadús szemlélőt a diók közepén végighúzódó mélyedés női csípőre emlékeztette - mindenesetre széles körben szerelmi varázserőt tulajdonítottak nekik. A kemény magvakból állítólag ellenállhatatlan szerelmi bájital készült, és a héjnak is varázsereje volt: a belőlük készített kupák a legerősebb mérget is teljesen ártalmatlanná tették.

Így aztán a tengeri kókusz diójáért fejedelmi összegeket fizettek, és az egész Keleten, de Európa királyi udvaraiban is finom faragványokat véstek rájuk, aranyba-ezüstbe foglalták őket.

Csak a XVIII. század vége felé fedezték fel azt a fát, amelyen ezek a diók teremnek.

Ez a Seychelle-szigeteken, Praslin és Curieuse szigetén élő fa ugyanolyan látványos, mint a diója.

Praslinon sűrű ligeteket alkot; a hatalmas fák némelyike több száz éves, egyenes, sima törzsükön nincsenek ágak, és akár 30 méter magasra is nyúlnak.

Levelei 6 méter átmérőjű, óriási "plisszírozott" legyezők, egy-egy fán vagy csak hím-, vagy csak nőivarú virágok nyílnak. A nőivarú virágot hozó fák magasabbak a hímeknél, az ő koronáikat fogják körül a gigászi diók fürtjei, amelyeknek hét évre van szükségük ahhoz, hogy beérjenek.

A kisebb, porzós virágú fák hosszú csokoládébarna száron hozzák a virágaikat, amelyek majd mindegyikén egy gyönyörű, ékszerszerű gyík, a finom, rózsaszín pikkelyekkel borított, ragyogó smaragdszínű gekkó ül.

Ez is teljesen egyedülálló lény: családja, a Phelsuma család Madagaszkárról ered, de Praslinon, akárcsak a Seychelle-szigetcsoport más szigetein, különleges színezetű, sajátos faja alakult ki.

A coco-de-mer dió a legnagyobb növényi termés a Földön.

Ellentétben a belül üreges kókuszdióval, a maldive diót érett állapotban teljesen betölti a kemény mag.

Ettől olyan nehéz lesz, hogy nem lebeg a vízen, mint a kókuszdió, és a sós víz el is pusztítja.

Így aztán ennek a növénynek nemcsak a termőhelye korlátozódik erre a kis szigetcsoportra, hanem itt is kellett kifejlődnie, vagy egy olyan nagyobb földdarabon, amely ma már a víz alá merült, és ezek a kis szigetek csak annak fönnmaradt maradványai.

Azok a szigetek, amelyeket eddig vizsgáltunk, viszonylag mind kicsinyek voltak.

Populációjuk hosszú időn keresztül egyetlen vonalon fejlődött, így csak egyetlen új fajt hozott létre.

Egyetlen óriásgyíkfaj alakult ki Komodón, egyetlen óriásteknős faj Aldabrán, és egyetlen dodófaj élt valaha Mauritiuson.

De ha a sziget nagy, és változatos felszínű és mikroklímájú területek fordulnak elő rajta, vagy ha egy szigetcsoport minden egyes szigetének sajátos jellege van, akkor egyetlen betelepülő is a formák sokaságát fejlesztheti ki.

Ennek a jelenségnek a leghíresebb példái azok a madarak, amelyeket először Darwin figyelt meg - a galápagosi pintyek.

Sok ezer évvel ezelőtt egy nagy vihar vélhetőleg kisodort egy pintycsapatot Dél-Amerika partjairól a Csendes-óceánra. Ez nyilván előtte is, utána is sokszor megtörtént, de ez a csapat a szárazföldtől majdnem 1000 kilométernyire végül szerencsésen menedéket talált ezeken a vulkanikus szigeteken.

A szigeteket akkorra már betelepítették a növények és az állatok, s mert az elkóborolt pintyek elegendő táplálékra találtak, így ott is maradtak.

A Galápagos-szigetek azonban igen változatosak. Közülük nagyon száraz némelyik, ezeken kaktuszon kívül alig nő más. Mások viszonylag bőséges csapadékot kapnak, ezeken füves síkságok és bokros foltok is vannak. Egyesek alacsonyan fekszenek, másokon 1500 méter magasságba emelkednek a vulkáni csúcsok, bő esők áztatta völgyeikben páfrányok, orchideák nőnek.

Így a pintyeknek sok különféle környezet állt rendelkezésükre, amelyeket addig semmiféle más madár nem aknázott ki, nem vájkálták kopácsoló harkályok a fák kérgét férgek után kutatva, nem gyűjtögettek benne rovarokat a poszáták, és nem szedték benne a gyümölcsöket a galambok.

Ahogy múlt az idő, a pintyek különböző populációi egyre ügyesebben szedték össze élelmüket sajátos, meghatározott lakókörnyezetükben, mégpedig úgy, hogy módosították az élelemgyűjtés szerszámát - a csőrüket.

Ma egyetlen szigeten tíz különböző pintyfaj él.

Testük nagysága és alakja, tollaik színe nagyjából azonos, csőrük és viselkedésük viszont jellegzetesen különböző.

Az egyiknek, amelyik jobbára szétzúzott bimbókkal és gyümölcsökkel táplálkozik, jószerivel úgy, mint az európai piróknak, zömök vastag csőre van. Egy másiknak, amelyik az apró rovarokat és lárvákat csipegeti fel, karcsú a csőre, olyan finoman és pontosan használja, mint valami csipeszt. Egy harmadik, közepes méretű faj, amelynek a verébére emlékeztet a csőre, magvakkal táplálkozik.

Megint egy másik faj mintha türelmetlenségében nem tudta volna kivárni, amíg az evolúció hosszú idő alatt módosítja testének felépítését, így a viselkedését változtatta meg, és rátért a szerszámhasználatra.

Először óvatosan levág egy kaktusztüskét, aztán azzal húzza ki a lárvákat a korhadó fában lévő lyukakból, mégpedig olyan ügyesen, mintha tűvel piszkálna ki egy tengeri kagylót a héjából.

Mindösszesen ma már tizennégy különböző pintyfaj él a Galápagos-szigetcsoporton.

A Hawaii-szigeteken ez a folyamat még tovább haladt előre.

Ezek a szigetek távolabb vannak az összefüggő szárazföldtől, mint a Galápagos-szigetek, Kalifornia partjaitól 3000 kilométerre fekszenek; nagyobbak is, még változatosabb rajtuk a növényzet; geológiailag pedig régebbiek, vagy ide az állatok is sokkal korábban betelepedtek.

Madarainak legjellegzetesebb csoportját a gyapjasmadarak alkotják.

Ezek eléggé hasonlítanak egymásra, így többé-kevésbé biztosan egyetlen közös ősi csoporttól kell származniuk, de mostanára már annyira megváltoztak, hogy rendkívül nehéz eldönteni, pontosan mi is lehetett az ősük. Lehetett egy pinty, talán egy tangara (vagy amerikai pinty).

Nemcsak a csőrük alakja változik, mint a Galápagos-szigeteken élő pintyeké, hanem a színük is.

Egyeseké skarlátvörös, másoké zöld, sárga vagy fekete.

Ami pedig a csőröket illeti, vannak köztük papagájszerű csőrök, amelyekkel fel lehet törni a magvakat, és vannak hosszú, ívelt csőrök, amelyek képessé teszik tulajdonosaikat arra, hogy mélyen beletúrjanak a gyönyörű hawaii virágokba nektárt szürcsölgetni.

Az egyik rovarevő fajnak különböző hosszúságú volt a két csőr kávája, a felső ívelt szondaként szolgált, az alsó pedig rövid és egyenes volt, mint egy tőr, ezzel véste a fát.

Amikor az ember először lépett ezekre a szigetekre, a gyapjasmadaraknak legalább huszonkét különböző faja élhetett ott.

Szomorú, hogy mára már majdnem a felük kihalt.

A gyapjasmadarakon kívül a Hawaii szigetvilágban mindössze öt más madárcsalád képviselőit találhatjuk meg.

Ha ezt összehasonlítjuk a Nagy-Britanniában élő ötvenvalahány madárcsaláddal, a jelenséget nem csak az magyarázza, hogy a Hawaii-szigetek rendkívül távol fekszenek mindegyik kontinenstől, hanem az is, hogy az elsőként érkező gyapjasmadarak már betelepítették a szigeteket.

Amikor később más potenciális madártelepesek érkeztek - mert biztosan érkeztek -, nem sok esélyük volt rá, hogy megvessék ott a lábukat, mert a gyapjasmadarak különböző fajtái a legtöbb ökológiai "fülkét" már betöltötték.

A Hawaii- és a Galápagos-szigetek egyaránt vulkanikus eredetűek. Amikor annak idején kiemelkedtek a tengerből, teljesen üres szárazföldet kínáltak a tengerről és a levegőből érkező első betelepülőknek, akárcsak Aldabra.

Ám más szigetek más módon keletkeztek: eredetileg a kontinens részei voltak, majd a tenger alá süllyedtek, csak a hegycsúcsok magasodtak ki, magányosan és szabadon, mint szigetek.

Más esetekben a tengerfenék mozgó kőzetlemezei sodortak el darabokat a kontinens testéből.

Az ilyen szigetek gyakran egész Noé bárkájányi utast vittek magukkal az elszigeteltségbe, ahol nemcsak az új fajok bölcsőjévé, hanem ősi fajok menedékhelyévé is váltak.

Világrészméretekben játszódott le ez a folyamat mintegy 100 millió évvel ezelőtt, amikor a nagy déli szuperkontinens kezdett Dél-Amerikára, Antarktiszra és Ausztráliára hasadni.

Ebben az időben már széles körben elterjedtek a kétéltűek, a hüllők és a madarak.

A széthasadás során Új-Zéland nagyon korán elsodródott és mindezeknek a csoportoknak a képviselőit magával vitte.

Amikor ezt követően Ausztráliában kifejlődtek az erszényes emlősök, teljesen felborították az ottani állatközösségek egyensúlyát, de Új-Zélandot már nem érhették el, így ott hosszú ideig fennmaradtak a primitív kétéltűek és hüllők.

Aki gondosan keresgél a hűvös, nedves erdőkben, még mindig rátalálhat három apró, primitív békafajra, a gyíkok közül pedig mind a szkinkek, mind a gekkók nagyon gyakoriak.

Ám van itt egy rendkívül érdekes hüllő is - a hidasgyík, vagy maori nevén tuatara.

Ennek a külsőleg meglehetősen robusztus felépítésű gyíknak az igazi jellege csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megvizsgáljuk a csontvázát.

Koponyacsontjai világosan mutatják, hogy ez az alig 30 centiméter hosszú, lusta lény nem a modern gyíkok, hanem a dinoszauruszok közeli rokona: a legősibb az összes ma élő hüllő között.

Egy gyakorlatilag vele azonos lénynek a megkövesedett csontjaira 200 millió éves kőzetekben találtak rá.

Az új-zélandi erdőkben, amelyek maguk is nagyon ősi fákból, kaurifenyőkből, és a déli bükkökből és páfrányfákból állnak, él még egy, igen korai időkből származó, túlélő állatfaj is : a kivi.

Ez egy tyúk nagyságú madár, amelynek erőteljes ásólába és hosszú csőre van, amivel rovarok után kutat. Tollai annyira meghosszabbodtak, hogy szinte szőrre emlékeztetnek, a szárnya pedig olyan kicsiny, hogy gyakorlatilag eltűnik tollruhája alatt.

A kivi a repülni nem tudó madarak egyik utolsó élő képviselője. A kivi valószínű elődei a moák, valamikor szintén ezeken a szigeteken éltek, és a csontjaikból tudjuk, hogy legalább tucatnyi különböző fajuk volt.

Egyesek aprók voltak, alig valamivel nagyobbak a kivinél, ők az erdőtalajokon legelésztek. Mások viszont csakugyan nagyra nőttek: legnagyobb fajuk 3-5 méter magasra is megnőtt, és a valaha élt legnagyobb madár volt.

A moák növényevők voltak, amint azt a csontváz bordái között talált megkopott, a zuzógyomorból származó zúzókövek is bizonyítják, és valószínűleg a fákról csipegettek.

A jelek szerint növényevő emlősök hiányában ezek a repülni nem tudó madarak foglalták el azokat a helyeket, amelyeket a világ más részein a nagy rágcsálók, és a nagy testű patások - mint amilyen a zsiráf is - foglaltak el.

A világ számos részén élnek nagy testű, repülni nem tudó madarak - Afrikában a strucc, Dél-Amerikában a nandu, Ausztráliában az emu.

Közéjük tartozott az elefántmadár is, amely valamikor Madagaszkáron élt; ha nem is volt olyan magas, mint a legnagyobb moák, súlyosabb volt náluk.

Lehetséges, hogy mindezek a madarak már akkor elveszítették a repülés képességét, amikor a nagy déli szuper-kontinens még nem szakadt részekre, de ebben az időben még mindegyikük olyan nagy és erős volt, hogy akkor is fenn tudták tartani magukat, amikor megjelentek a vad, ragadozó emlősök.

Ha csakugyan ez volt a helyzet, akkor az ősi moáknak már akkor ott kellett élniük a tuatarák és a primitív békák mellett, amikor Új-Zéland levált Ausztráliáról.

Van azonban egy alternatív magyarázat is.

Lehetséges, hogy abban az időben, amikor Új-Zéland elsodródott, a moák ősei még tudtak repülni, és csak ezt követően tértek át a talajon való életre, és nőttek elszigeteltségükben gigászi méretűre, ugyanúgy, ahogy a dodó és a remetegalamb.

Akárhogy is volt, minden bizonnyal sok más madár jutott el Új-Zélandra légi útvonalakon is.

Sokan Ausztráliából jöttek, útközben segítettek nekik a rendszeres és erőteljes kelet felé fújó szelek (amelyek később olyan fontossá váltak a kereskedelmi hajózás számára). A gulipánok, a kormoránok, récék és más ausztráliai költöző madarak még ma is rendszeresen megjelennek Új-Zélandon, de azok, amelyek sok ezer évvel ezelőtt szálltak le itt és telepedtek meg, azóta a maguk sajátos módján fejlődtek tovább, ugyanúgy, ahogyan Aldabra, a Galápagos-szigetek és Hawaii madarai.

Itt, Új-Zélandon azonban ugyanazok a folyamatok sokkal hosszabb ideje működtek, így olyan ökörszemeket, papagájokat és récéket hoztak létre, amelyek jellegzetesen különböznek a világ más részein élő rokonaiktól.

Új-Zéland szárazföldi madarai között ötven teljesen egyedülálló faj van. Ezek közül tizennégy az idők során vagy nagyon gyatra repülő lett, vagy teljesen elveszítette a röpképességét. Nem meglepő, hogy találunk köztük repülni nem tudó guvatot is.

Ez a weka, egy fogoly nagyságú madár, amely az erdőkben szaladgál, és rovarokkal, csigákkal és gyíkokkal táplálkozik. A guvatfélék egy másik tagja, a takahe egy különös vízityúk, amelyik nemcsak hogy elveszítette a röpképességét, hanem igen nagyra is nőtt. Akkora, mint egy kisebb pulyka, erős skarlátvörös csőre, és élénk kék testtollai vannak.

Még figyelemre méltóbb, hogy egy új-zélandi papagájfaj is elveszítette a repülőképességét.

A néha bagolypapagájnak is nevezett kakapónak mohaszerű, zöld tollazata van, és megkapóan ünnepélyes az arckifejezése. Éjjel jön elő páfrányleveleket, mohákat és bogyókat csipegetni.

Ha vonakodva is, azért képes néhány lábnyira nagy csapkodással a levegőbe emelkedni vagy lesiklani egy domboldalon, de elsősorban a földön jár. Hosszú ösvényeket tart fenn a sűrű növényzetben, ha kell, letisztítja róluk a vegetációt, és itt-ott kis színpadokat épít magának egy szikla mellett vagy egy fa alatt, ahol párzási időszakban lebonyolíthatja udvarlási szertartásait és elénekelheti szárnyaló dalait.

Új-Zéland állatvilága az elszigeteltség összes hatását jól illusztrálja.

Sok közülük teljesen egyedülálló formává fejlődött. Sok madár, amelynek ősei valamikor repültek, leköltözött a földre, mint például a kakapo. Egyesek, mint a moa vagy a takahe, fajtájuk óriásaivá váltak.

Ám Új-Zéland ugyanakkor élénken érzékelteti ezeknek a szigetlakó állatoknak egy további jellemző vonását is: nagyon sebezhetőek, könnyen áldozatául esnek a beköltöző támadóknak.

A legveszedelmesebb betolakodó az ember.

Új-Zéland körülbelül ezer évvel ezelőttig teljesen ismeretlen volt, akkoriban ember oda még nem tette be a lábát.

Az elsők, akik eljutottak oda, a polinézek voltak, akkor is, ma is a világ legnagyszerűbb tengerészei.

A polinézek jóval azelőtt ellátogattak a Csendes-óceán elszórt szigetvilágaiba, mielőtt Kolumbusz átkelt az Atlanti-óceánon.

Első telepeiket valószínűleg viszonylag rövidebb útjaikon létesítették, egyik szigetcsoportról a másikra vándorolva, miután elköltöztek az ázsiai szárazföldről, majd végül eljutottak a Csendes-óceáni térség szívébe.

Ezután az évszázadok során a Marquesas-szigeteken lévő főhadiszállásukról egy sor hatalmas utazásra vállalkoztak : észak felé eljutottak egészen Hawaiira, nyugatra Tahitiig, kelet felé a Húsvét-szigetekig, majd végül - mind közt a leghosszabb útjuk során - a 4000 kilométerre délnyugatra fekvő Új-Zélandig.

Mindezek nem véletlenszerű utak voltak, nem egy-egy hirtelen vihar sodorta el útvonaláról tengeri járműveiket, hanem gondosan megtervezték őket.

Kenuik hatalmas kéttörzsű hajók, több száz utast is szállíthattak.

Amikor gyarmatosító útjaikra indultak, a férfiak mellett ott voltak a nők is, a hajófenékben pedig az ehető növények termései, gyökerei, a háziállatok, ezenkívül minden egyebet magukkal vittek, amire csak szükségük lehetett ahhoz, hogy önfenntartó telepet tudjanak létesíteni.

Új-Zéland alighanem nagy és örömteli meglepetést szerzett a polinézeknek.

Az addig elfoglalt szigetek egyikén sem élt semmiféle nagy testű állat, így a húst illetően a magukkal vitt disznókra és csirkékre kellett szorítkozniuk.

Új-Zélandon azonban óriás madarak, a moák nagy populációja élt, amelyekre a polinéz gyarmatosítók, a maorik buzgón és sikeresen vadásztak.

Nemcsak a húsukat ették meg, hanem ruhát készítettek a bőrükből, edényeket a tojásaikból; a csontjaikat is felhasználták, szerszámokat, nyíl- és dárdahegyeket, valamint ékszereket faragtak belőlük.

Az ősi maori falvak mellett feltárt szemétdombokból hatalmas számban kerültek elő moamaradványok.

Ez a vadásztevékenység kétségkívül erősen csökkentette a moák létszámát, de a maorik ugyanakkor az abban az időben még a szigetek legnagyobb részét borító erdőket is irtani kezdték.

Amikor kivágták és felégették az erdőt, a moák nemcsak a legelőiket veszítették el, hanem a rejtekhelyeiket is.

A maorik emellett kutyákat is hoztak magukkal, valamint egy polinéziai patkányt, a kiorit, s ezek szintén megritkították az óriás madarakat, prédául ejtve csibéiket és tojásaikat.

A maorik megérkezése után a kivi kivételével a moák rendjének valamennyi tagja néhány évszázad alatt kihalt.

És nem is ők voltak az egyetlen érintett csoport - az ember érkezése előtt vélhetőleg a szigeten élő 300 madárfajból negyvenöt teljesen eltűnt.

Aztán 200 évvel ezelőtt megérkeztek az európaiak.

Ők még nagyobb pusztulást okoztak, mert hajóikon egy másik patkányfajt is magukkal hoztak, és további óriási erdőterületeket irtottak ki és alakítottak át legelővé, hogy hatalmas birkanyájakat legeltessenek rajtuk.

Minden jel szerint nem sok örömüket lelték a szigetek furcsa és szokatlan állataiban, amelyekkel táplálkoztak, mert sorra hozatták a saját régi otthonukra emlékeztető, jól ismert és régóta kedvelt állatokat.

Egész társaságok alakultak abból a célból, hogy Angliából vadkacsákat és pacsirtákat, feketerigókat és vetési varjakat, erdei pintyeket, tengelicéket és seregélyeket, Ausztráliából fekete hattyúkat, kookaburrákat (kacagó jégmadarak) és papagájokat hozzanak be.

Pisztrángot telepítettek a folyókba, hogy horgászhassanak, szarvast az erdőkbe, hogy vadászhassanak.

Aztán menyéteket hoztak be, hogy csökkentsék az egér- és patkánypopulációt, no meg macskákat a kandallójuk mellé, amelyek aztán otthagyták a városokat és a falvakat, és önálló vadásznak csaptak fel a vidéken.

Ezzel a hatalmas invázióval szemben az őshonos állatoknak óhatatlanul teret kellett veszíteniük.

Leggyorsabban azok a madarak szenvedték meg ezt az inváziót, amelyek elveszítették repülőképességüket: nem tudtak elmenekülni a ragadozó macskák és menyétek elől, és mivel leszoktak arról, hogy fákon építsék meg fészküket, tojásaik és csibéik sem voltak többé biztonságban a patkányoktól.

Amikor az európaiak megérkeztek, a takahe már amúgy is közel állt a kihaláshoz, olyannyira, hogy tudományosan először fosszilizálódott csontjaiból azonosították. A XIX. században még látták egy-két élő egyedét, de 1900-ra a fajt hivatalosan is kihaltnak kellett nyilvánítani.

Aztán, csodálatos módon, 1948-ban rábukkantak egy kisebb populációjára a Déli-sziget (Új-Zéland) egyik eldugott völgyében. Itt feltehetőleg még mintegy 200 példányuk él, de annak ellenére, hogy szigorú védelem alatt állnak, további fennmaradásuk mégis bizonytalan.

A repülni nem tudó papagáj, a kakapo, még ennél is nagyobb veszélyben van.

Nemcsak a macskák és a menyétek öldösték, hanem a szarvas is lelegelte azokat a leveleket és bogyókat, amelyektől a táplálkozása függött, így száma még a takahe számánál is alacsonyabbra csökkent.

Napjainkban a Little Barrier nevű szigetecskét megtisztították az egykor ott nyüzsgő, elvadult macskáktól, és azt a néhány kakapót, amelyek a Déli-szigeten még életben maradtak, összegyűjtötték és áttelepítették ide, a most már ragadozóktól mentes környezetbe.

Ám nemcsak a repülőtudományukat elvesztett madarak szenvedtek. Sok más, kitűnően repülő madár száma is erősen megfogyatkozott.

Valamikor a karéjosmadár-félék családjának három faja élt a szigeteken, olyan jellemző vonásokkal, amelyek a paradicsommadarakhoz, illetve a seregélyekhez hasonlítják őket, de eléggé meg is különböztették tőlük ahhoz, hogy saját külön családot alkossanak.

Mindegyiküknek van egy általában sárga, az egyiknek kék bőrlebernyege, amely a csőr tövéből nő ki. Egyiküknek, a hujának, nemek szerint különbözött a csőre: a hímé kurta volt, és vésőnek használta, lárvákat keresgélve a fák törzsében, míg a nőstény hosszú, hajlott csőrével mélyen bele tudott piszkálni a lárvák alagútjaiba, így a jelek szerint a pár gyakran bájosan együttműködve gyűjtögette a táplálékot.

A huja századunk első évtizedében kihalt, a másik lebernyeges, a karéjos seregély pedig már csak néhány part menti szigeten él, és nagyon ritka, pedig régebben széles körben elterjedt volt.

Csak a harmadik, a karéjos varjú vagy kokako él még nagyobb számban, de csak a nagy Északi-szigeten (Új-Zéland).

Nemcsak a madarak voltak ennyire sebezhetőek : ma már a hidasgyíkot is csak a part menti szigeteken lehet megtalálni, és egyre ritkább lesz a repülni nem tudó, magát agresszíven mutogató, vadul harapós weta nevű óriás szöcske is.

A halak közül, amelyeknek valamikor mintegy harminc fajuk élt Új-Zélandon, a folyók, patakok és tavak nagy részét átengedték a pisztrángnak és más jövevényeknek.

Hasonló sorsra jutott a világ szinte minden olyan szigetének élővilága, amelyek sajátos, egyedülálló életközösségeket fejlesztettek ki.

Hogy ez pontosan miért van így, azt még ma sem értjük teljesen.

A különböző eseteknek kétségkívül különböző magyarázatuk van.

Az ember könnyen azt hinné, hogy számos szigeten kifejlődött faj olyan jól alkalmazkodott saját különleges környezetéhez, és olyan hatékonyan aknázta ki azt, hogy semmiféle betolakodó nem lenne képes kitúrni a helyéről - ám ez nem így van.

Szinte úgy tűnik, hogy éppen elszigeteltségük miatt, ami megvédte őket a nagy, kozmopolita közösségekben dúló harcoktól, a szigetlakók leszoktak a versengésről, és az új versenytársakkal szemben képtelenek voltak megőrizni pozícióikat.

Mihelyt leomlik az a gát, amely korábban megvédte a szigeteket, a jelek szerint lakóik jelentős része pusztulásra van kárhoztatva.


A NYILT TENGER  |  A KÉT VILÁG HATÁRÁN  |  Vissza a tartalomjegyzékhez