David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

7. FEJEZET

FÖLÖTTÜNK AZ ÉG



Mihelyt a sivatagban valahol tartósan csordogál a víz, élő szervezetek jelennek meg benne és körülötte - szinte a semmiből.

A meder homokszemcséi felett zöld moszattakaró alakul ki. Apró rákok evezgetnek benne, szélein mohák és virágos növények hajtanak ki. Moszkitók játszadoznak felszínén, szitakötők üldözik őket cikcakkos vadászrepülésben.

Mindezek a növények és állatok az ember bármiféle segítsége nélkül érkeznek ide, de még saját maguk sem tesznek ezért semmiféle különösebb erőfeszítést.

Egyetlen tulajdonság szükséges ahhoz, hogy több száz kilométeres, és esetleg évekig tartó utazás után ideérjenek - minimális testsúly, mert a szél hordja ide őket.

A szárazföldön élő szervezetek legalább 400 millió éve használják ezt a világméretű szállítási rendszert.

A mohák már jóval azelőtt elkezdték betelepíteni a szárazföldet, mielőtt bármiféle állat kimászott volna a vízből.

Már röviddel kialakulásuk után elkezdték használni a szelet, hogy új területeken is elterjedhessenek, ugyanúgy, ahogyan ezt mai közvetlen leszármazottaik is teszik.

Az élő mohák száraik csúcsán hozzák létre a spórákat tartó apró spóratokokat. Amikor a spóratokok megérnek és kiszáradnak, tetejükön felpattan a tok fedele, és feltárja az alatta lévő nyílást, amelynek széle fogazott. Ha az idő meleg marad, ezek a fogak szintén kiszáradnak, és sorra kezdenek hátrapöndörödni. Ezzel nyílik fel tulajdonképpen a spóratok, lehetővé téve, hogy a szél elfújja a spórákat.

Ha esősre fordul az idő, akkor a spórákat hamarosan átitatja a víz, s így nem jutnának messzire, de ebben az állapotban nem is szabadulnak el, mert miközben a levegő párássá válik, az apró fogak újra nedvességet szívnak fel, kiegyenesednek és lezárják a spóratokot.

A mohák óriási számban termelik spóráikat, de ez a szám még mindig kicsiny a gombák által kibocsátott spórák csillagászati számához viszonyítva.

Egyetlen közönséges csiperkegomba 100 millió spórát bocsát ki óránként lemezes spóratokjaiból, amikor megérik.

Mielőtt elpusztulna, összesen 16 milliárd spórát is termelhet.

Az óriás pöfeteggomba még ezt a számot is felülmúlja. Egy körülbelül 30 centiméter átmérőjű átlagos példány a botanikusok becslései szerint akár hétbillió spórát is kibocsáthat.

Barna füstfelhőként lődözi őket a levegőbe, egyszerre körülbelül egy-egy milliárdot, valahányszor valami megérinti vagy enyhén meglegyinti a szél.

Nemcsak az egyszerű növények használják ki ilyen módon a szelet, hanem olyan rendkívül kifinomult és bonyolult szervezetek is ezt teszik, mint például az orchideák.

Egyetlen virágjuk akár hárommillió magot is hozhat. Ezek a porszem nagyságú magvak a növényi embrió mellett tápanyagtartalékokat nem hordozhatnak.

Az orchidea magvának a sikeres fejlődéshez egy olyan gombán kell leszállnia, amelytől növekedésének első szakaszaiban táplálkozásához segítséget kaphat.

A magasabb rendű növények túlnyomó része azonban némi tápanyaggal is ellátja a magvait, ezzel megnöveli a magok súlyát.

Ezért a szél nem volna képes a levegőbe emelni és komolyabb távolságra elvinni őket, ha nem rendelkeznének valamiféle eszközzel, amely megnöveli a felületüket.

A bogáncsok, a sásfélék és a füzek apró piheszálakkal szerelik fel magvaikat. A gyermekláncfű minden egyes magját piheszerű ejtőernyővel látja el, ami akár 10 kilométerre is könnyedén elviszi a magot az anyanövénytől, de gyakran jóval messzebbre is.

Így hát a levegő világszerte apró, gyakran láthatatlanul kicsiny szerves részecskéket tartalmaz, amelyek az élet csíráit hordják magukban.

Legnagyobb részük soha nem fejlődik ki: összegyűjtik és megeszik őket a rovarok, terméketlen talajra hullanak, vagy olyan hosszú ideig fújja őket a szél, hogy megszűnik bennük az élet, és lebomlanak.

De a sok-sok millióból egy-kettő életben marad, és bárhol, ahol megfelelő helyet talál - egy lehullott levélen, gondozatlan kerti parcellán, sziklafalon csörgedező vízmosásban, vagy sivatagi tócsában - megjelenik egy zöld növény vagy egy gomba.

Így fejlődnek ki a mohák a Szahara oázisaiban vagy az antarktiszi tengerek elszigetelt vulkanikus szigetein, a kapokfa magvai a délamerikai őserdőkben, így virágzik ki a füzike a St. Helens tűzhányó kopár hamumezein.

Egy-két állat elég kicsiny ahhoz, hogy ugyanezzel a módszerrel terjessze magát.

A sivatagi pocsolyák parányi sóférgei porszem méretű, szélhordta petékből kelnek ki.

A moszkitókat, a levéltetveket és a többi apró, repülő rovart sok-sok mérföldnyire hordhatja a könnyű szellő is, akár tetszik ez nekik, akár nem.

Sok fiatal pók viszont szándékosan kél a szelek szárnyán útra : amikor kikel a petéből, felmászik egy fűszál vagy egy kavics tetejére, szembeáll a széllel és fölemeli a potrohát, aztán a testének végén lévő szövőszemölcsökből selyemszálat ereget ki.

Ezt a legenyhébb szellő is elkapja és kifeszíti, majd ahogy hosszabbodik, egyre jobban belekapaszkodik a szél.

A pókcsemete néhány pillanatig ellenáll a húzásnak, megkapaszkodik a lábaival, de aztán elengedi magát és felemelkedik a levegőbe.

Ezek a fonalaikon csüngő növendék pókok a tenger kellős közepén úszó hajókon, vagy a több ezer méter magas havas csúcsokon is kiköthetnek.

Amikor a szél végül lerakja őket a földre, leválasztják magukról a pókfonalakat, és elkezdenek berendezkedni új territóriumukon.

Az év egyes szakaiban, amikor kedvező az időjárás, a szél egyszerre igen sok pókot is lerakhat egyetlen kis területen.

Otthagyott fonalaik ilyenkor összegubancolódnak, összefonódnak, ez a valamikor rejtélyes eredetűnek tartott ökörnyál.

Más, náluk alig nagyobb apró élőlények szintén légi úton utaznak, de a saját erejükből.

A tripszek parányi, növényi nedveket szívogató rovarok, amelyek virágokon, leveleken és bimbókon élnek. Hogy egyik növényről a másikra juthasson, a tripsz repül, de olyan apró és olyan könnyű, olyan mikroszkopikusan kicsiny az izomzata, hogy csak nagy nehézséggel tud csapkodni a szárnyaival.

A körülötte lévő levegőt olyan sűrűnek érezheti, mint a melasz.

Így a torából kisarjadó szárnyak nem széles lapok, hanem csak szőrszálakkal szegélyezett vékony lécek. Lefelé irányuló csapásuk a tripsz alatt kissé megnöveli, fölötte kissé csökkenti a légnyomást, ami így fölfelé szívja a rovart - ezáltal úgy száll fel, mint holmi pöttöm, motorizált bogáncspihe.

A szárny alatt előállított magas, illetve a szárny fölött létrehozott alacsony légnyomás felhajtóerőt kelt, ami egyike azoknak az erőknek, amelyeken a motoros repülés alapul.

A tripsznél sokszorosan súlyosabb és erősebb poszméhnek széles szárnyakra van szüksége ahhoz, hogy elégséges emelőerőt hozzanak létre.

Ahhoz azonban, hogy csapkodni is tudjon ezekkel a nagy szerkezetekkel, jelentős erő kell, ezért a poszméh tora csupa izom. Izmainak, mint minden más motornak, melegeknek kell lenniük ahhoz, hogy teljes erővel dolgozhassanak, és létrehozzák a poszméh testének levegőbe emeléséhez szükséges energiát.

Ám az összes többi rovarokhoz hasonlóan a poszméh sem tart fenn a testében állandó hőmérsékletet, mint a madarak vagy az emlősök.

Normális körülmények között a napsugárzásból meríti a hőt, de még olyan hűvös reggeleken is képes repülni, amikor a hőmérséklet csak néhány fokkal fagypont feletti.

Ezt úgy oldja meg, hogy felszállás előtt sebesen megrezegteti szárnyait, így hőt termel izmaiban, de még arra is képes, hogy "üresbe" kapcsolja őket, és így járassa belső motorját mindaddig, amíg izmainak hőmérséklete el nem éri az emberi testhőmérsékletet.

Mivel a hő ennyire értékes számára, sok más nagy testű rovarhoz hasonlóan a poszméh is szőrbundát növeszt teste köré, ami csökkenti a hőveszteségét.

A szitakötők ugyanebből az okból szigetelik magukat, de ők ezt a torukban lévő légzsákok sorával oldják meg.

Erőteljes motorjaikkal a rovarok pompás repülőkké váltak: egy mézelő méh percenként 15000 szárnycsapásra, a szitakötő pedig óránként 30 kilométeresnél nagyobb sebességre képes.

Az állatok két másik nagyobb csoportja is követte a rovarokat a levegőbe.

Mintegy 140 millió évvel ezelőtt hüllő őseikből kifejlődtek a madarak, aztán, jóval később, körülbelül 60 millió évvel ezelőtt, bizonyos rovarevő emlősökből kialakultak a denevérek.

Mind a madarak, mind a denevérek mellső végtagjaik módosításával fejlesztették ki szárnyaikat.

A denevérnek négy meghosszabbodott lábujja között feszül ki rugalmas bőrhártyája, szabadon maradt hüvelykujja pedig részben fésűként, részben kapaszkodóhorogul szolgál, azzal függeszkedik.

A madarak mellső végtagján csak egyetlen ujjuk hosszabbodott meg, amelyet hosszú és erős tollak borítanak.

Mivel a denevérek fejjel lefelé lógnak a lábukon, minden nehézség nélkül a levegőbe tudnak emelkedni : egyszerűen elengedik magukat és belehullanak.

Egyes nagyobb, gyümölcsevő fajaik egyszer-kétszer meglengetik ugyan a szárnyukat, hogy repülő pozícióba helyezzék csüngő testüket, de ehhez alig van szükségük erőfeszítésre.

A legtöbb madár azonban nemcsak repül, hanem jár is, számukra így sokkal nehezebb problémát jelent a gravitációs erőt leküzdeni és "állóstarttal" a levegőbe emelkedni.

Az a motor, amely az ehhez szükséges energiát szolgáltatja, egy erős izomköteg, amely a szárnyízülettől egészen a mellcsontjuk úgynevezett mellcsonti tarajáig terjed.

Üzemanyaga az oxigénben dús vér, amelyet a jól fejlett szív bőségesen szolgáltat.

Hogy a szívük milyen rendkívülien nagy, arra jó példa a fecske, amelynek kétszer akkora a szíve, mint az egéré.

A madár egész testét toll fedi, a lehető legfinomabb szigetelő, amely az emberénél néhány fokkal magasabb testhőmérsékletét megőrzi, így repülőmotorja egy pillanat alatt képes erőteljes tevékenységre.

Ezzel a motorral hajtja a szárnyait, a lábával elrugaszkodva könnyedén a levegőbe tud emelkedni.

Minél nehezebb egy madár, annál nagyobb szárnyakra van szüksége ahhoz, hogy fönntartsák a levegőben, és annál nagyobb feladat hárul az izmaira, hogy megfelelő erővel és sebességgel tudja végrehajtani a felszállást.

Felhajtóerőt azonban másképpen is létre lehet hozni.

Ha a szárny felső felületének megfelelő a görbülete, akkor a rajta keresztülfújó légáramlás létre tudja hozni alatta a szükséges magas, fölötte pedig az alacsony légnyomást.

Ezt a légáramlást kétféleképpen lehet előállítani, vagy úgy, hogy a szél keresztülfúj a szárnyon, vagy úgy, hogy a szárny sebesen csapkod a levegőben. Legjobb a kettőt egyszerre alkalmazni - belefutni a szélbe.

A vándoralbatrosz a világ legnagyobb szárnyú madara - szárnyainak fesztávolsága 3 és fél méter -, ezekkel az óriási szárnyakkal azonban gyakorlatilag lehetetlen sebesen csapkodni.

Ezért az albatrosznak a felszálláshoz az emelőerő létrehozásának másik módszerét kell alkalmaznia.

Gyakran magas szirteken fészkel, ahonnan egyszerűen ledobhatja magát a levegőbe.

Más albatroszfajok alacsonyan fekvő óceáni szigeteken sűrű kolóniákban fészkelnek, de akármilyen nagy is a zsúfoltság, mindig szabadon hagynak a telep szélén, sőt gyakran telepeik kellős közepén is egy szabad sávot.

Ez a kifutópályájuk, amelyet pontosan az uralkodó széliránynak megfelelő szögben képeznek ki.

A madarak sorban állnak a kifutópálya végénél, szembefordulva a széllel, akárcsak a lökhajtásos repülőgépek egy zsúfolt repülőtéren, aztán amikor sor kerül rájuk, olyan gyorsan futnak, ahogy csak tudnak, trappolnak a földön nagy, úszóhártyás lábaikkal, előrehajolnak és a lehető leggyorsabban csapkodnak a szárnyukkal.

Végül erőfeszítéseik és a kiterjesztett szárnyuk felszínén átfúvó erős szél eredményeképpen megszerzik a szükséges felhajtóerőt, fölemelkednek a levegőbe, és tüstént szárnyaló, elegáns és kecses teremtményekké válnak a tenger felett.

Ám ha eláll a szél, akkor csak a legnagyobb nehézséggel tudnak fölemelkedni a földről.

Mihelyt az albatrosz egyszer már felemelkedett, minimális energiafelhasználással utazik a levegőben, annyira kihasználja a szelet.

Az óceán felszínének közelében a légáramlatokat lelassítja a hullámok súrlódása. Az albatrosz közvetlenül e réteg fölött marad, körülbelül 20 méterre a víz felszínétől, ahol már a gyors széllel utazhat.

Amikor a madár mégis lassan kezdi elveszíteni a magasságát, hogy visszanyerje, sebesen lesiklik az alsóbb rétegbe, és szembefordul a széllel, így sebességének mozgási energiájától emelőerőt kap, ami visszaviszi, föl a gyorsabb légáramlásba.

Rendkívül hosszú, keskeny szárnyai, amelyeket olyan nehezen tud a felszálláskor meglebegtetni, most bebizonyítják, mennyire értékesek: az albatrosz órákon át képes így egyetlen szárnycsapás nélkül, hol lecsapva, hol magasba röppenve repülni.

Több faj az Antarktisz viharos, majdnem befagyott tengerein él, ahol a szelek állandóan keleti irányba fújnak. Az albatroszok együtt utaznak a széllel, újra meg újra körberöpülik a földgolyót, és csak akkor csapnak le a víz felszínére, amikor elkapnak egy-egy halat vagy tintahalat.

Évről évre a magasban maradnak, míg csak végül hétéves korukban el nem érik a nemi érettséget.

Ekkor leszállnak valamelyik útvonalukba eső apró szigeten, és néhány hétig idejük nagy részét a szárazföldön töltik.

Kiterjesztett szárnnyal, csőrüket csattogtatva táncot lejtenek egymásnak, aztán párosodnak, fölnevelik egyetlen fiókájukat, utána pedig újra elindulnak erőfeszítés nélküli világ körüli repülőútjukra.

Virtuóz vitorlázórepülők az afrikai keselyűk.

Nekik nem állnak ilyen állandó és megbízható szelek a rendelkezésükre, amelyek segítenék a repülésben.

Ezek a madarak egy másfajta légáramlást használnak ki.

A Föld felszíne nem egyenletesen reagál a Nap melegítő hatására. A füves térségek és a nagy vízfelületek hőt vonnak el a levegőből, egy-egy kopasz szikla vagy földterület azonban visszaveri a hőt, így fölötte egy forró, fölszálló légoszlop keletkezik, amelyet a pilóták termiknek neveznek.

A keselyűk az éjszakát alacsony, tövises fák ágain gubbasztva töltik, aztán hajnalban megvárják, amíg a felkelő Nap felmelegíti a földet.

Mihelyt az első termik kialakul, a madarak fáradságos erőfeszítéssel, szárnyaikat gyakrabban csapkodva, siklórepülésben igyekszenek az alapja felé.

Addig meg sem próbálnak a magasba emelkedni, amíg el nem érik a felszálló légoszlopot, ami aztán a szárnyaik közé kap és fölemeli őket.

A keselyűknek nagy ugyan a szárnyuk, de nem hosszú és keskeny, mint az albatroszé, hanem kurta és széles.

Ez a szárnyforma lehetővé teszi számukra, hogy éles kanyarokat vegyenek, és csigavonalban emelkedjenek fölfelé, egész idő alatt a felszálló meleg levegő vékony oszlopában maradva.

Amikor több száz méternyire a szavanna fölött elérik a termik tetejét, a keselyűk minden erőfeszítés nélkül köröznek körbe-körbe, és kémlelik a lenti síkságot, megölt vagy sebzett, beteg állatot keresve.

Ha ráunnak az egyik termikre, otthagyják; szelíd siklórepülésben akár 10 kilométernyi távolságot is megtesznek, hogy egy másik termiket keressenek maguknak, amelyben megint felszállhatnak egy újabb megfigyelőállásba.

Ily módon táplálékot keresve naponta akár 100 kilométeres utakat is megtesznek a szavanna fölött.

Amikor zsákmányra találnak, gyors, meredek siklórepülésben ereszkednek le, majd a földet éréskor kiterjesztik a szárnyukat, farkukat pedig leeresztik, ami így egyfajta légfékként szolgál.

Nagy veszekedések és marakodások közt addig lakmároznak a dögből, amíg úgy meg nem telik a gyomruk, hogy csak nagy nehezen tudnak újra a levegőbe emelkedni.

Rendszerint keservesen elveszkölődnek a legközelebbi tüskés fáig, aztán ott megülnek egy darabig, lakomájukat emésztve, mielőtt újra megpróbálnak egy másik termiket keresni és megint fölszállni a levegőbe.

Kevés madár van, amelyik képes úgy rábízni magát a légáramlatok emelő hatására, mint az albatroszok és a keselyűk.

A legtöbben csapkodó szárnyaik evező mozgásával utaznak a levegőben.

Farkuk tollas legyezőjét ki tudják szélesíteni, le tudják keskenyíteni, fel tudják emelni, vagy le tudják ereszteni, ami lehetővé teszi, hogy szabályozzák haladási irányukat a levegőben.

Ez a szerkezet annyira hatékony, hogy a madarak ennek révén a legnagyobb repülő állatokká válhattak.

Az Andokban élő kondorkeselyű akár 11 kilogrammot is nyomhat, annyit, mint egy kisebb kutya.

A levegőben való gyors utazás rendkívüli érzékeny navigációs apparátust követel, hogy a madár elkerülhesse az akadályokat, elkaphassa zsákmányát a levegőben, és mindenekfelett, hogy pontosan meg tudja becsülni a távolságokat a biztonságos leszálláshoz.

Szinte minden madár repül, többségük nappal, eközben szinte teljesen a látásukra hagyatkoznak.

Valóban: a madaraknak van minden állat közt a leghatékonyabb és legérzékenyebb szemük.

A sólyom szeme a testméretek különbözősége ellenére nagyobb, mint az emberé, és amikor távoli részletek megkülönböztetéséről van szó, nyolcszor jobb a feloldóképessége.

Mivel a baglyok éjszaka vadásznak, feláldozták a részletek felismerését a fényérzékenység érdekében.

Szemük óriási, még nagyobb, mint amilyennek látszik, mert csak a központi szaruhártyája áll szabadon, a többi részét bőrhártya fedi. A bagoly szeme olyan nagy részét foglalja el a koponya elülső részének, hogy alig hagy helyet izmok számára, így a bagolyszem gyakorlatilag rögzítve ül az üregében.

Ha a bagoly oldalvást akar nézni, el kell fordítania a fejét, ehhez viszont páratlanul mozgékony nyakkal rendelkezik.

Hatalmas szaruhártyája és a mögötte ülő óriási szemlencse olyan sok fényt gyűjt össze, hogy a bagoly tizedannyi fényben is tisztán lát, mint amennyire egy embernek szüksége volna.

Ám ahhoz, hogy lássanak, még a baglyoknak is szükségük van némi fényre.

Ha egyáltalán nincs semmi fény, akkor még az optikailag leghatékonyabb szem sem működik.

Két madárfajnak azonban mégis van egy olyan technikai eszköze, amelynek segítségével teljes sötétségben is képes tájékozódni.

Mindkét faj barlangokban él.

A lappantyúk rokona a szuszók, leghíresebb telepe a venezuelai nagy Caripe-barlangban található.

Ez a barlang a bejárattól néhány száz méternyire élesen elkanyarodik, így elzár minden közvetlenül behatoló fényt. Kissé távolabb már koromsötét van, ezért az embernek zseblámpát kell használnia. Így már megpillanthatja a barlang összes szintjein, a falak párkányain a sztalaktitfüggönyök és -pillérek között ülő szuszókokat.

Akkorák, mint a galamb, csillog a szemük a zseblámpa fényében, ahogy kíváncsian néznek lefelé, fejüket jobbra- balra forgatva.

Fészkeiket, amelyeken ülnek, visszaöklendezett táplálék és ürülék halmai borítják. A fal tövében, a barlang fenekén az ürülékükkel odakerült magvak kihajtanak, de az állandó sötétség miatt sohasem zöldülnek ki.

A zseblámpa fénye megriasztja őket, sokan felrepülnek, és rikoltozva röpködnek az ember körül, az egész barlang visszhangzik a kiáltásaiktól.

Ha az ember eloltja a zseblámpáját, és csöndesen vár a sötétségben, a madarak megnyugszanak, riadókiáltásaik megszűnnek, de még egyre röpködnek, és szárnycsapásaik puha suhogásán kívül halk csattogásukat hallhatjuk.

Ezek azok a hangszignálok, amelyekkel navigálnak.

A visszhangokból kikövetkeztetik a sziklafalak és a csüngő sztalaktitok helyzetét, de még a levegőben körülöttük röpködő többi madárét is.

Amikor egy-egy akadályhoz közelednek, a csattanások frekvenciája megnő, hiszen a madár számára ilyenkor fontosabbá válik a pontos helymeghatározás.

Ezzel a technikával képesek a velük körülbelül azonos nagyságú tárgyak észlelésére, de jóval kisebbekére már nem. Erre azonban nincs is szükségük, mert mihelyt biztonságosan kijutottak a barlangból, az éjszakai erdőben nagy, érzékeny szemük már elég fényt talál ahhoz, hogy megkeressék a táplálkozásukhoz szükséges gyümölcsöket.

A másik madár, amelyik ezt a visszhang-lokátortechnikát alkalmazza, a délkelet-ázsiai barlangokban fészkelő kis sarlósfecske, a szalangána.

Semmiféle rokonságban nem áll a szuszókokkal, de ő is sebes csattogó hangok áradatát bocsátja ki. Ezek azonban sokkal magasabb frekvenciájúak, mint a szuszóké, így lehetővé teszik, hogy a szalangána kisebb tárgyakat is észlelhessen.

Akármilyen komplexnek és kifinomultnak tűnik is ennek a két madárnak a lokátortechnikája, ez csak amatőr próbálkozás az éjjel repülő denevérek által kifejlesztett, szakszerű, kifinomult változathoz képest.

Az általuk kiadott hangok rendkívül magas frekvenciájúak, messze túl vannak az emberi fül által érzékelhető tartományon.

Bár egyes emberek, különösen a fiatalok, képesek meghallani a nyári estéken vadászó denevérek halk sikkantásait, a navigációjukhoz használt jelek még ennél is magasabb frekvenciájúak.

Ezeket a denevérek "adagokban", rendkívül gyorsan bocsátják ki, akár másodpercenként kétszázat is.

Ez nemcsak azt teszi lehetővé a denevér számára, hogy tájékozódjon, hanem azt is, hogy hajszálpontosan lokalizáljon egy repülő rovart.

A levegő feletti uralom nagyon hasznos mindazok számára, akik megszerezték.

A denevérek éjszakáról éjszakára minden nehézség nélkül repülnek el sajátos, időleges élelemforrásaikhoz.

El tudják kapni a repülő rovarokat a levegőben, libegnek a virágok előtt, hogy kiszívják belőlük a nektárt, de még halakra is lecsapnak a folyók felszínén.

Mindennek ellenére távolról sem olyan tökéletes és sokoldalú repülők, mint a madarak.

A saskeselyű, miután lekopasztja a tetemet, nagy magasságba viszi föl a csontokat, aztán leejti őket egy kőre, hogy hozzáférhessen fő táplálékához, a csontvelőhöz.

Az apró ragadozó madarak, mint a vörös vércsék és a karvalyok, kiterjesztett szárnyaikon a szél ellen libegve képesek repülni, és szinte mozdulatlanul csüngnek az égen, miközben aprólékosan átvizsgálják az alattuk elterülő földeket, a legcsekélyebb mozgást is észlelve, amely elárulhat egy egeret vagy egy gyíkot.

A vadászó madarak leggyorsabbja, a vándorsólyom, magasan végzi őrjáratát az égen. Amikor kiválaszt magának egy alatta repülő kisebb madarat, bukórepülésben csap le zsákmányára : szárnyait a lehető legkisebb légellenállást keltő helyzetbe húzza vissza, és így óránként a 130 kilométeres sebességet is eléri.

Zsákmányát még a levegőben kapja el, erőteljes ütést mér a tarkójára, amivel azonnal megöli.

Olyan nagy a sebesség és az ütközés ereje ilyenkor, hogy ha a földön csapna így le valamilyen célpontra, nemcsak a zsákmány, a vadász is elpusztulna.

Egyes madarak mintha csupa gyönyörűségből élveznék a légi akrobatikát.

A hollók szemmel láthatólag csak játszanak, amikor bukfenceznek és hemperegnek a levegőben.

Más madarak udvarlási szertartásaik keretében hencegnek el repülőtudományukkal.

A szürke cankók 600 méter magasra szállnak, aztán bukórepülésbe kezdenek, forognak és pörögnek, közben egyfolytában hangosan énekelnek.

Egyes madarak, köztük a bíbic és a szalonka, bukórepülésük közben hangokat is adnak különleges remegő tollaikkal, ami hozzátartozik az udvarlási szertartásukhoz.

A párjuknak magukat mutogató, fehérfejű réti sasok, barna kányák bukfenceznek a levegőben, az egyik madár a hátára veti magát, és a pár, mint két cirkuszi akrobata, összekulcsolja a csőrét a levegőben.

A repülés legfőbb haszna azonban alighanem az, hogy a madarak nagy távolságokat képesek megtenni a levegőben a tenger és a szárazföldek felett, miközben semmi olyan akadály nem tartja fel őket, mint a földhöz kötött állatokat.

A madarak egyik kontinensről a másikra repülnek, hogy elmeneküljenek a kemény telek elől, vagy egyszerűen azért, hogy elköltsék évszakhoz kötött gyümölcs- és rovar- lakomáikat.

Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy ezt pontosan hogyan is csinálják.

Lehet, hogy vándorlásaikban szerepet játszik a Nap és a csillagok alapján való tájékozódás, lehet, hogy felismerik az alattuk elterülő szárazföldek alakját, és lehet, hogy valamiféle módon a Föld elektromágneses mezőire reagálnak.

Még kevesebbet tudunk a denevérek vándorlásáról.

Ősszel, amikor a nyári rovarlégiók kezdenek eltűnni, és a hideg időjárás lehűléssel fenyegeti apró testüket, a denevérek barlangokat keresnek maguknak, ahol téli álomra vonulhatnak.

A téli szállással szemben nagyon pontos követelményeik vannak : száraznak, nem túl hidegnek és állandó hőmérsékletűnek kell lennie.

Ilyen hely nem túl sok van, ezért számos denevérfaj, amely táplálkozás közben nyáron nagy távolságokat jár be, ősszel több száz kilométert is repül, hogy megfelelő barlangot vagy padlást válasszon magának.

Más fajok más okokból gyülekeznek össze.

Texasban, a Bracken-barlangban minden nyáron 20 millió szelindek denevér gyűlik össze, csupa nőstény.

Párjukat onnan 1500 kilométerre, Mexikóban hagyják, és csak azért jönnek ide, hogy megszüljék kicsinyeiket.

Lehetséges, hogy miután a denevér csupaszon születik, értékes számára a hatalmas gyülekezet barlangban gerjesztett melege, de még mindig nem értjük teljesen, mi kényszeríti ezeket a nőstényeket arra, hogy egy ilyen hallatlan méretű "szülőotthonba" gyűljenek össze.

A rovarok szintén hosszú utakat tesznek meg a levegőben, de mivel röptüknek látszólag ritkán van célja, a természetbúvárok csak lassan ismerték fel, hogy ezek az utazások mire valók.

A réteken és az erdőkben az őket tápláló növények körül röpködő lepkék látszólag törékenyek és gyöngék, így kézenfekvő a feltételezés, hogy nem repülnek messzire.

Egyes fajok csakugyan nem - ezek ugyanazon a kis földterületen táplálkoznak, párosodnak, rakják le petéiket és pusztulnak el, ahol kikeltek.

Sok más faj azonban egész életét utazással tölti.

Az a fehér káposztalepke például, amelyik tavasszal valahol Európában kelt ki, túlnyomórészt nagyjából észak-nyugati irányba repül.

Csak olyankor utazik, amikor süt a Nap és meleg van, nem repül gyorsan, útközben el-elidőzik, amikor kedvére való növényeket talál.

Ilyen helyeken akár órákat is eltölt, eszik, udvarol és lerakja a petéit, de végül mégis csak továbbindul. Bár rövid életű - csak három-négy hétig él -, de még ezen a rövid időszakon belül is akár 300 kilométert is utazik arról a helyről, ahol kikelt.

A nyár vége felé további káposztalepkék fejlődnek ki. Ezek szintén utaznak, de éppen az ellenkező irányban, ők délkelet felé vándorolnak.

Azok pedig, amelyek a nyár közepén tűnnek fel, először körülbelül egy hétig északnyugatnak veszik az útjukat, de aztán néhány napon belül visszafordulnak, és életük hátralevő részében már ők is délkelet felé repülnek.

A hátraarc pontos időpontja a földrajzi hely és az illető lepkefaj szerint különböző, de ugyanazon a helyen egy bizonyos faj számára évről évre pontos és állandó.

Az irányváltást kiváltó tényező a jelek szerint az éjszaka hossza és hőmérséklete.

Az efféle lepkék a Naphoz igazodva navigálnak, de a Nap napi járásához nem nagyon igazodnak.

Így vándorlásuk útvonala igen széles, kacskaringós, de mivel vonulásuknak nem az a célja, hogy elérjenek egy bizonyos pontra, hanem hogy új tápláléklelőhelyeket, párt és peterakóhelyeket találjanak, ezért ezek az útvonalak nagyon jól megfelelnek számukra.

Néhány lepkefaj egészen másféleképpen vándorol.

Leghíresebb közülük a pompás danaiszlepke, amelynek nagy populációja él az észak-amerikai Nagy- tavak körüli erdőkben.

Ezek hosszú életű lepkék, némelyikük majd egy évig is él.

Tavasszal kikelő példányaik valószínűleg egész életükben ugyanazon a környéken maradnak, ám kora ősszel kikel egy másik nemzedék is.

Egyesek ezek közül sem kószálnak messzire, miután feltáplálták magukat, odvas fákban vagy egy-egy halott fa kérge alatt menedéket keresnek, és ott téli álomra vonulnak.

Ennek az őszi nemzedéknek a kétharmad része azonban egészen másképp viselkedik: útnak indul dél felé.

A lepkék jól bevált, keskeny légifolyosót követnek, és céltudatosan repülnek, ritkán állnak meg táplálkozni vagy párosodni.

Éjjel mindig leszállnak, gyakran olyan fákra telepszenek, amelyeket előttük már a danaisz- lepkék számos nemzedéke használt.

Ők is a Naphoz igazodva navigálnak, de úgy tűnik, hogy a Nap napi mozgását is képesek figyelembe venni, útvonalukat ennek megfelelően korrigálják, mert haladási irányuk nyílegyenes, és egyáltalán nem hasonlít az olyan harácsolók kanyargós röptére, mint a fehér káposztalepkéé.

Végül, mintegy 3000 kilométeres utazás után eljutnak Texas déli és Mexikó északi részére.

A Mexikóba érkezők egy-két meghatározott völgyben gyűlnek össze, ahol milliószámra telepednek meg meghatározott tűlevelű fákon, amelyeket már nemzedékek óta használnak.

Olyan sűrűn ellepik ezeket a fákat, hogy szárnyaik összefüggő takarót alkotnak a fatörzseken. Mások az ágakra telepszenek, ott lógnak minden egyes fenyőtűn, amelyekről szinte csöpög lefelé a rengeteg lepke.

Meleg napokon a milliók közül néhányan odébb libegnek, és mellesleg még táplálkoznak is egy kicsit, de a többiek legnagyobbrészt pihennek, és csak akkor kezdenek el mozgolódni, amikor eljön a tavasz.

Bár az ivarérett, minden egyéb tekintetben felnőtt rovarok, mindeddig szexuálisan passzívak voltak, de most elkezdenek párosodni.

Aztán a lepkék hatalmas hófelhője néhány nap alatt felkerekedik és észak felé vonul.

Most már nem haladnak olyan gyorsan, rendszerint alig tesznek meg többet naponta 15 kilométernél, útközben táplálkoznak és lerakják petéiket.

Ezek közül a vándorok közül legfeljebb csak néhányan jutnak vissza azokba az erdőkbe, ahol kikeltek, de útvonalukon már otthagyták ivadékaikat.

A következő őszön az északon lakók által lerakott petékből kikelő újabb danaiszlepkék megint nekivágnak a távoli délre vezető útnak.

A vándorló rovarok különböző magasságokban utaznak.

Szeles napokon a lepkék alacsonyan szállnak, és menedéket keresnek a fasorok, sövények és falak mögött, hogy a szél le ne térítse őket útvonalukról.

Szép, csöndes napokon azonban akár 1500 méterre is fölemelkednek.

Az olyan, nem a maguk jószántából repülő rovarokat, mint a fiatal pókok, még magasabbra is sodorhatja a szél. Menet közben ezeket a pöttöm utazókat zsákmányul ejthetik az olyan magasan repülő rovarevő madarak, mint a fecskék, de amelyek megmenekülnek előlük, akár 5000 méter magasra is emelkedhetnek.

Ezt az alig néhány kilométerrel a fejünk felett lévő világot egy személyszállító repülőgép földi légnyomású, fűtött és oxigénnel dúsított utasteréből aligha lehet értékelni.

Ehelyett szálljunk fel oda egy léggömb lecsüngő nyitott kosarában.

Az első néhány száz méteren még furcsán és irreálisan felhallatszanak a lenti zajok, olyasmik mint egy autó motorzaja, vagy egy beszélgetés foszlányai, egy toronyóra ütése.

Ám hamarosan teljes csönd lesz, amelyet csak a kosár nyikorgása és a fölemelkedéshez szükséges forró levegőt előállító gázégő időnkénti belobbanása tör meg.

A levegő egyre hidegebb lesz. Az ember itt a széllel utazik, mint oly sok más élőlény, amelyet a fölemelkedő meleg levegő sodort ide, ezért minden mozdulatlannak tűnik, még akkor is, ha a Földhöz képest igen gyorsan is mozgunk. De lehet, hogy a Földet máris elrejti a szemünk elől egy felhő.

A levegő, amit belélegzünk, egyre ritkábbá válik, így minden lélegzetvételünkben egyre kevesebb az oxigén. Mivel mozdulatlanul állunk a szűk kosárban, ez valószínűleg különösebben nem zavar, sőt, jószerivel észre sem vesszük, hogy a levegő fizikai sajátságai megváltoztak.

Ez az, ami a dolgot veszélyessé teszi, hiszen agyunk kevesebb oxigént kap, így működése lelassul, érzékeink pedig kezdenek eltompulni.

Mielőtt bármiféle testi zavarnak tudatára ébrednénk, esetleg már elveszítjük a józan ítélőképességünket.

Így aztán, amikor a magasságmérőnk 5000 méter magasságot mutat, bölcs dolog lesz, ha elkezdünk az oxigénmaszkon keresztül oxigént belélegezni.

Itt egészen rendkívüli szépségű világba kerülünk.

Messzi alattunk füstködszerű felhők fedik el a szárazföld felszínét, a hegyek úgy emelkednek ki belőle, mint a szigetek egy fehér tengerből. Körös-körül hatalmas felhők vonulnak, alsó szélük lapos és vízszintes, de a felső feltornyosul és sebesen változó bóbitákat formál.

Amikor az ember ezeknek a szintjére ér, egyszerre félelmetesen és elevenen láthatóvá válik a bennük zajló áramlások rendkívüli sebessége.

Ha az őket tápláló termikek valamelyike elkapja a léggömböt és a magasba emeli, az szinte biztosan végzetes.

A termikek belsejében akkora erővel söpörnek le-föl a légáramlatok, hogy széjjeltépnék a léggömböt.

Ezek felett a felhők felett nagyon nagy magasságokban még lehetnek további felhőfoszlányok is, de azokon túl aztán már csak az űr tiszta, mély kékje következik.

Ebben a magasságban még mindig lehetséges, hogy más élőlényeket is megpillanthatunk.

Erdei pintycsapatokat láttak már 1000 méter magasságban repülni; radarral pedig a szinte hihetetlen, 6000 méteres magasságban is észleltek partfutókat.

Ezek vándormadarak, és talán azért emelkednek ebbe a nagy magasságba, hogy kihasználják az ottani, az alacsonyabb szintek légáramlatainál rendszerint erősebb és állandóbb szeleket, vagy - ha éjszaka repülnek - hogy lássák a csillagokat, amelyek alapján navigálnak.

Bár ezek a madárlátogatók ritkák és szórványosak, de mindig találhatunk itt néhány más élőlényt.

Ha zsírréteggel bevont üveglemezekkel kitartóan kutatunk utánuk, előkerül néhány levéltetű és egy-két apró, ökörnyálas pók, s találkozunk a szunnyadó élet mindenütt jelenlevő parányaival, a virágporral meg a gombaspórákkal is.

Itt van az élet végső határa.

Az alatta elterülő vékony rétegben sok-sok millió éve nyüzsgő élő organizmusok közül egy sem jutott ennél magasabbra - kivéve az embert.

E szint fölött egy-két kilométerrel csaknem valamennyi gáz kifogy a légkörből.

Itt már csak a fekete űr van.

Akármilyen vékony is a légkör, amelyen át ide felkapaszkodtunk, mégis pótolhatatlan pajzsot jelent az űrből jövő halálos bombázás ellen.

A kozmikus sugarakat, a röntgensugarakat és a napsugárzás romboló részeit mind ez a gázburok nyeli el.

A meteoritok, a külső térből nagy sebességgel érkező kő- és fémérctörmelékek szintén ezekben a gázokban égnek porrá a súrlódástól, robogó csillagnyomokként látjuk is a Földről érkezésüket és pusztulásukat.

Csak nagyon ritkán akad köztük olyan nagy meteor, amely kibírja ezt a hőt és a földre csapódik.

A légkör véd meg bennünket továbbá a szélsőséges hőmérséklet-változásoktól is.

Hogy ezek milyen pusztítóak lennének, azt a Holdon uralkodó állapotokból ítélhetjük meg, ahol nincsen gázburok.

Amikor rásüt a Nap, olyan forróra hevül, hogy a víz forrni kezdene rajta, árnyékban pedig sokkal hidegebbre hűl le, mint az Antarktiszon mért legalacsonyabb hőmérséklet.

Itt a Földön a légkör a rajta áthaladó napsugárzás energiájának nagy részét elnyeli, nappalaink így elviselhetőek; éjszaka pedig megakadályozza, hogy az a hő, amit a Föld magába szívott, elszökjön az űrbe.

A légkör legbővebben előforduló eleme - térfogatának majdnem 80 százaléka - egy teljesen semleges gáz, a nitrogén. Ez valószínűleg azoknak a hatalmas vulkánkitöréseknek a során szökött a felszínre, amelyek kialakulásának korai szakaszaiban rázták meg a Földet, s a gravitációs vonzás aztán azóta is bolygónk körül tartja.

Az oxigén, amely a légkör valamivel több mint 20 százalékát alkotja, későbbi eredetű, és a fotoszintézis melléktermékeképpen a Föld felszínén élő növények anyagcseréje során keletkezett.

A légkör többi része, kevesebb mint 1 százaléka, szén-dioxidból és olyan, kis mennyiségben előforduló gázok nyomaiból áll, mint az argon és a neon.

E gázok mellett a légkör vizet is tartalmaz. Ennek egy része láthatatlan pára, más része finom cseppecskékből áll, amelyek felhőkké gyűlnek össze.

Bár az égen látszólag bőségesen vannak felhők, az atmoszferikus víz csak apró töredéke annak a vízmennyiségnek, amely odalenn a Föld felszínén a jégtakarókban, a hóban, a tavakban és az óceánokban van.

A légköri víz is földi forrásokból keletkezik.

Kis részét a növények levelei adják le, de legnagyobb része a tengerek és tavak felszínéről párolog el.

Néha ez a párolgási folyamat nagy területek fölött szelíden és egyenletesen megy végbe, és vízszintes felhőrétegek keletkeznek belőle, de néha a vízgőzt a forró levegő hatalmas felszálló áramlatai ragadják magukkal, amelyek úgy emelkednek föl, mint a termikek, hogy aztán tornyosuló kumulusz- felhőkké kondenzálódjanak.

Az ily módon hatalmas tömegben összegyülemlő vízrészecskéket a Föld felszínén magukkal ragadják a szelek, amelyeket a két, már jól ismert tényező, a Föld forgása és a napsugárzás egyenetlen eloszlása hoz létre.

Az előbbi egy kelet- nyugati impulzust ad a levegőnek, az utóbbi pedig egy észak-délit, mert a forró levegő az Egyenlítőnél emelkedik a magasba, aztán a sarkokon száll le.

A légtömegekre gyakorolt mozgatóerők kölcsönhatása óriási légörvényeket hoz létre.

Az óceán meleg vizei fölött kialakuló felhőket a meleg, felszálló légáramlás hatalmas örvényekké kavarhatja, amelyek átmérője a 400 kilométert is elérheti, és olyan vastaggá nőhetnek, hogy az aljától a tetejéig teljesen betöltik a légkört.

Az ezek körül a rendszerek körül süvöltő szelek sebessége az óránkénti 300 kilométert is elérheti.

Ezeket az óriási viharokat nevezzük hurrikánnak.

Minden légköri jelenség közül a hurrikánok a leghatalmasabbak és a legpusztítóbbak. A tomboló szelek özönvízszerű esőkkel árasztják el a bolygót, és végigkorbácsolják a szárazföldet és a tengert. A tenger vizét az orkán vízfalakká emeli, amelyek végigsöpörnek a partokon. A tomboló szelek kicsavarják a fákat, épületeket döntenek romba, miközben ömlik az eső a fekete, száguldó felhőkből.

Ám az égből jövő víz legtöbbször szelídebben hullik.

A gomolyfelhők néha olyan magasra emelkednek, hogy az esőcseppek jéggé fagynak bennük. A különösen nagy felhőkben, amelyek az alapjuktól a taréjukig 4 kilométer magasak is lehetnek, a felszálló levegő felkapja és a felhő tetejére emeli ezeket a jégdarabokat, amelyek közben további jégburkot vesznek fel. Megnő a súlyuk, ettől lehullanak, ám a felszálló áramlás újra magával sodorja őket.

Ez az emelkedés és esés többször is megismétlődhet, míg végül a jégszemcsék olyan nagyra nőnek, hogy áthullanak a felhő alapján, és jégeső formájában zúdulnak a földre.

A kisebb felhők már akkor kivetik magukból a jégrészecskéket, amikor azok még nagyon kicsinyek, így zuhanásuk közben elolvadnak, és eső formájában hullanak le.

A rétegfelhők hidegebb és sűrűbb légrétegekre sodródva felszállás közben lehűlnek, így leadják nedvességrakományukat.

Más felhőkből szintén csapadék keletkezik, ha emelkedő terep fölé, vagy a nagy hegyláncok oldalára fújja őket a szél.

Így az édesvíz, amelytől minden szárazföldi állat és növény léte függ, visszatér a bolygóra, ahonnan származott.


AZ ÉDESVIZEK  |  A PERZSELŐ SIVATAGOK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez