David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

0. FEJEZET

ELŐJÁTÉK


A Kali Gandaki a világ legmélyebb völgyén folyik keresztül.

Amikor az ember ott áll Nepálban a folyó zajosan rohanó, tejszínű vize mellett és szembenéz a folyásiránnyal, úgy tűnik, mintha a folyó a hatalmas Himalája hósapkás csúcsai között eredne.

A legnagyobb közülük, a Dhaulagiri, több mint 8000 méter magas, a világ hatodik legmagasabb hegye. Közvetlen szomszédja, a tőle mindössze 35 kilométerre fekvő Annapurna csúcsa is csak néhány méterrel alacsonyabb. Az ember alighanem azt feltételezné, hogy a folyó forrásai valahol a hatalmas szikla- és jégtömeg déli, közeli oldalán vannak - ám ez nem így van.

A Kali Gandaki két hegy között folyik, a medre Jó 6 kilométerrel mélyebben fekszik, mint a sziklák.

A nepáli nép évszázadok óta tudja, hogy ez a völgy országút, és a Himaláján keresztül felvezet Tibetbe. Egész nyáron mindennap öszvérkaravánok kaptatnak fel a kacskaringós, köves ösvényeken, az öszvérek marján vörös lószőr bóbiták, a tehernyergekről hosszú zsinórokon vörös pomponok libegnek, miközben cipelik nehéz rakományukat, az árpát, a hajdinát, a teát és a posztót, amit aztán hajtóik Tibetben gyapjúbálákra és marhasóra cserélnek.

A völgy legmélyebb részei olyan melegek és párásak, hogy az emberek ott banánt termeszthetnek. Az erdők olyan dúsak, mint a trópusi dzsungel.

Orrszarvúk majszolgatják a dús növényzetet, a bambuszsűrűségekben pedig tigrisek kószálnak.

De ahogy fölkapaszkodunk a tulajdonképpeni völgybe, a növényzet megváltozik.

Mire 1000 méter magasságba érünk, megjelenik a rhododendron (havasszépe), göcsörtös törzsei akár 10 méter magasra is megnőnek, széles levelei üvegesen csillognak. Áprilisban skarlátszín szirmok borítják el, mint valami vízesés. Pompás virágaikra nektármadarak szállnak, a szivárvány minden színében játszó melltollaik fémesen csillognak a napfényben, ahogy nektárt szürcsölgetve beledugják görbe csőrüket a virágok torkába, közben szolgálatkészen fáról fára szállítják a virágport. A földön orchideák és íriszek, trombita formájú kontyvirágok és primulák pompáznak. Ahol a napfény áthatol a lombok koronáján és fölmelegít egy-egy sziklát, talán egy kis, sütkérező gyíkot is megpillanthatunk. Az erdők mélyén pedig, a földön kapirgálva, vagy a fákon ülve, esetleg megláthatjuk a világ egyik legpompásabb madarát, a csillagos tragopánt - egy pulyka nagyságú fácánt, amelynek ultramarinkék toroklebenyét és bíborszín tollait fehér foltok láncolata ékesíti.

Ennek az erdőnek a buja tenyészetét a bőséges esők hozták létre és tartják fönn.

Az Indiából fúvó monszunszelekkel örvénylő felhők érkeznek a völgybe. Amikor a felhők magasabbra emelkednek, lehűlnek, már nem tudják magukban tartani a nedvességet, és felhőszakadásos esőket zúdítanak alá.

Ez teszi a Kali Gandaki alacsonyabban fekvő szakaszait a világ egyik legjobban öntözött területévé.

De ennek az erdőnek is megvannak a határai.

Mire az ember 2500 méter magasra kaptat, már a rhododendronok is eltünnek, kivéve néhány foltjukat a védett lejtőkön. Helyükbe tűlevelűek lépnek - a himalájai és a bhutáni fenyő. A rhododendron levelei szélesek, amelyekre a hó úgy rátelepszik, hogy a súlya alatt néha le is törnek. A fenyőknek viszont hosszú, kemény tűleveleik vannak, amelyek ledobják magukról a havat, és a nagyon alacsony hőmérsékletnek is ellenállnak. Ha nagyon nagy szerencsénk van, megpillanthatunk köztük egy kis rókabarna, bojtos, fekete gyűrűs farkú, fehér foltos fejű vörös pandát, amint az ágak közt motoszkálva madártojást, bogyókat, rovarokat vagy egeret keres. Biztos lábbal mozog a hóborította talajon és a csúszós, nedves ágakon, mert gyapjas szőr borítja a talpát, amelynek segítségével erősen meg tud kapaszkodni.

További félnapi gyaloglás után kijutunk a tűlevelű erdőből.

Amint magunk mögött hagytuk, magunk mögött hagyjuk mindazokat a madarakat és emlősöket is, amelyek a fenyőerdőtől függnek, mert közvetlenül vagy közvetve az szolgáltat nekik menedéket és táplálékot.

A sziklás hegyoldalon most már alig van élet, kivéve néhány fűcsomóra emlékeztető növényt és egy-egy varjútövis- vagy borókabokrot. Maga a folyó is összezsugorodik : most már csak sekély, kanyargós patak a kavicssivatagban.

De maga a völgy még mindig mérhetetlenül nagy, a talpa még mindig több mint egy kilométer széles. A folyó más évszakokban sem sokkal nagyobb, mert idefönn kevés eső hullik, ami táplálná, legnagyobb része az alacsonyabb szintekre esik.

És ez a Kali Gandaki első rejtélye.

Hogyan vághatott magának ilyen hatalmas, széles völgyet egy ilyen viszonylag kis folyó?

Idefönn már csakugyan nagyon ritkák a vadállatok. A gyíkoknak túlságosan hideg van. A langurmajmok (hulmánok) sem találnak elég táplálékot.

Az ember naphosszat mehet anélkül, hogy bármiféle élőlényt látna, kivéve egy-egy havasi csóka- vagy hollórajt meg a messze fönn, a hegyoldalak felett őrjáratot tartó fakókeselyűket. Az ő jelenlétük azonban biztos jele annak, hogy itt valahol más élőlényeknek is kell lenniük, hiszen nélkülük a keselyűk éhen halnának. Így hát a sziklák közt valahol rágcsálók kell, hogy éljenek - mormoták vagy pocoknyulak -, amelyek óvatosan majszolgatják a zúzalékos lejtőkön itt-ott mégis kinövő füvet és zuzmót. De a legelő olyan szegény, hogy csak nagyon kevés egyedet tud eltartani, így azok a fajok, amelyek itt is képesek megélni, mind nagyon ritkák. Köztük van a tahr, ami se nem igazi juh, se nem igazi kecske, de mind a két csoporttal egyformán rokon. Még ritkábbak azok az állatfajok, amelyeknek ők a zsákmányállatai : a hópárduc az egyik legszebb macskaféle a vastag, krémszínű bundájával és a talpán szőrpárnákkal, amelyek védik a durva kövektől és a hidegtől. Télen visszahúzódik az alacsonyabban fekvő erdőkbe, de nyáron akár 5000 méter magasságig is felhatol.

Bár idefönn ritka a komoly eső, szinte állandóan fúj a fogvacogtató, hideg szél, amely kimeríti az embert. Most már majdnem 3000 méter magasra kapaszkodtunk föl, s ha a völgy alacsonyabb régióiból jöttünk, és nap mint nap följebb mentünk, biztosan érezni fogjuk, milyen ritka a levegő.

Az embernek "kihűl" a tüdeje, és bár szaporán zihál a melle, úgy érzi, nem kap levegőt, esetleg megfájdul a feje is, sőt, hányinger és szédülés is elfoghatja. Néhány napi pihenés után aztán akklimatizálódik, és a legrosszabb tünetek elmúlnak, de soha nem kelhet versenyre az öszvérhajcsárokkal, akik felkísérték, és akiknek ezekben a nagy magasságokban van az otthonuk.

Itt már az öszvérek is küszködnek a teher alatt. A felföld hegylakói ezért egy erősebb teherhordó állatot tartanak, a jakot. Valamikor hatalmas vad csordákban járta be a tibeti fennsíkot, ma már háziasították, teherhordó lett és ekét húz. Gyapjas bundája olyan vastag és meleg, hogy a nyári hónapokban nagy részét le kell vedlenie, nehogy túlmelegedjen. Így aztán tartósan képes nagyobb magasságokban élni, mint az ember kivételével bármely más emlős.

A völgy most váratlanul kinyílik. Az Annapurna és a Dhaulagiri hatalmas csúcsai, amelyeket az ember néhány nappal azelőtt még csak a rhododendronok baldachinjának résein át pillanthatott meg, fénylő piramisokként, kilométerekkel a feje fölött, most már mögötte vannak. Az előtte meredező hóbástyák már afelé a barna csík felé zúdulnak lefelé a horizonton, amely nem más, mint Tibet magas, száraz, félig-meddig fagyott fennsíkja.

Egyszerűen átsétáltunk a világ legnagyobb hegyláncán.

És most nyilvánvalóvá válik a Kali Gandaki egy további rendkívüli vonása.

Úgy tűnik, mintha rossz irányban folyna.

Utóvégre a folyók általában a hegyekben erednek, lefelé folynak a hegyek lejtőin, menet közben összegyűjtik mellékfolyóik vizét, aztán folytatják útjukat a síkság felé.

A Kali Gandaki pont az ellenkezőjét csinálja: a tibeti nagy fennsík szélén ered, aztán egyenesen a magasabb hegyek felé tart. Kanyarogva és küszködve tör utat magának lefelé, az egyre magasabb és magasabb hegyeken át.

Miután átvágta magát a hegyek között, csak akkor ér le egy viszonylag lapos síkságra, és egyesül a Gangesszel.

Amikor az ember ott áll a forrás közelében, és követi a szemével, ahogy mint egy ezüstkígyó, elkúszik a távoli hegyek közé, el sem hiszi, hogy ez a folyó önerejéből vágott utat magának.

Akkor meg hogyan alakulhatott ki a folyása?

A válaszhoz vezető nyomok itt fekszenek a lábunk előtt, a törmelék közt szétszórva.

Az itteni kőzet morzsalékos, könnyen hasítható homokkő, amelyben ezer meg ezer, csigavonalban tekeredő mészváz fekszik.

Ezek kipusztult élőlények külső vázai. Legtöbbjük csak néhány centiméter átmérőjű, de egyesek akkorák, mint egy kocsikerék.

Ezek puhatestűek, ammoniták voltak, amelyek közül ma már egyetlen egy sem él, de százmillió évvel ezelőtt nagy számban éltek és virultak. Anatómiájukból és azoknak a kőzeteknek a vegyi összetételéből, amelyekben találhatók, megállapítható, hogy tengerben éltek.

Ám itt, Ázsia közepén, meglehetősen messze vagyunk a tengertől, nemcsak 800 kilométer távolságra, de csaknem 4000 méterrel a tenger szintje felett.

Hogy ez hogyan történhetett, az néhány évtizeddel ezelőttig heves viták tárgya volt a geológusok és a földrajztudósok között.

Mára már a magyarázat durva körvonalai vitathatatlanul kialakultak.

Valamikor, amikor még India nem képezett összefüggő szárazföldet Ázsiával, a két szárazföld között egy széles tenger terült el. Ennek vizében tömegesen éltek az ammoniták. A két kontinensről beleömlő folyók az egyik üledékréteget hozták magukkal a másik után.

Amikor az ammoniták elpusztultak, mészvázuk a tenger fenekére merült, és elborította a rájuk rakódott iszap és a homok.

Ám a tenger egyre keskenyebb lett, mert India évről évre, évszázadról évszázadra egyre közeledett Ázsiához. Eközben a tenger fenekén lévő üledékek felgyűrődtek, felszínük hullámossá vált, így a tenger egyre sekélyebb lett. Az indiai kontinens további közeledése az összetömörödött üledékeket megemelte, és elkezdte hegyekké formálni.

Az emelkedés végtelenül lassú volt ugyan, de ennek ellenére egyes Ázsiából dél felé hömpölygő folyók nem tudtak a velük szemben emelkedő lejtők ellenében eredeti medrükben maradni, vizeik keletnek fordultak, megkerülték az újszülött Himaláját a keleti szegélye mentén, és végül beleömlöttek a Brahmaputrába.

Ám a Kali Gandakinak elég ereje volt ahhoz, hogy a kiemelkedés közben keresztülvágjon a puha kőzeteken, így aztán ezekből az összegyűrt rétegekből hatalmas szirtek alakultak ki, amelyek ma is láthatók a völgy mindkét oldalán.

Ez a folyamat évmilliókon át folytatódott.

Tibet, amely a kontinensek összeütközése előtt még esőben dús síkság volt Ázsia déli peremén, nemcsak kiemelkedett, de a fiatal hegységek miatt fokozatosan kevesebb és kevesebb csapadékot kapott, így aztán a mai magas fekvésű, hideg sivataggá változott.

A Kali Gandaki felső folyása elveszítette annak a csapadéknak a nagy részét, amelytől kezdetben az eróziós erejét kapta, és így összezsugorodott hatalmas völgyében. Az ősi tenger helyén pedig a világ legmagasabb és legfiatalabb hegysége emelkedett ki, amely kőzeteiben magába foglalta az ammonitákat is.

Ez a folyamat máig sem állt meg : India még mindig mintegy 5 centimétert halad évente észak felé, a Himalája sziklás csúcsai pedig minden évben egy milliméterrel magasabbak lesznek.

Ez a hegységképződés mintegy 65 millió évvel ezelőtt kezdődött. Bár ez számunkra elképzelhetetlenül távoli időnek tűnik, hiszen fajunk még csak alig másfél millió éve létezik, az élet egészének története szempontjából viszonylag közeli eseménynek számít.

Végül is az egyszerű állatok körülbelül 800 millió évvel ezelőtt kezdtek úszkálni az ősi tengerekben, és több mint 200 millió év telt el azóta, hogy a kétéltűek és a hüllők megostromolták a szárazföldet. A madarak tollazata és szárnya néhány millió évvel ezután alakult ki, és felszálltak a levegőbe, az emlősök pedig körülbelül ugyanebben az időben szőrbundát fejlesztettek, és melegvérűek lettek.

Hatvanöt millió évvel ezelőtt következett be a hüllők máig rejtélyes alkonya, ami után az emlősök megszerezték mind a mai napig tartó uralmukat a szárazföldek felett.

Így hát 50 millió évvel ezelőtt, amikor India szigetkontinense Ázsiához közeledett, a ma ismert állatok és növények összes jelentősebb csoportjai már léteztek.

Minden kontinensnek megvolt a maga népes élővilága. India, amely a hüllők kihalása idején hatalmas szigetté vált és teljesen elszigetelődött, a fejlett állatcsoportok tekintetében kétségkívül sokkal szegényebb volt Ázsiánál.

Amikor a két kontinens végül összetalálkozott, az addig elkülönült szárazulatok állatai és növényei kezdtek elterjedni életterük új, eddig meg nem hódított területein.

Ázsia egyes részeit ekkor, mint ma is, dzsungel borította, és az őserdők növényei és állatai az újonnan kiemelkedett hegyláncok déli lejtőin, alacsony dombságain megfelelő viszonyokat találtak.

Ám a dombságok fölötti területek szokatlanul magasan feküdtek. Ennek a még élőlények által kevésbé lakott térségnek a betelepítéséhez az élő szervezeteknek meg kellett változniuk.

Néha csak csekély mértékű alkalmazkodásra volt szükség. A meleg síkságok majmai, a langurok, csak vastagabb bundát fejlesztettek, ami melegen tartja őket, és máris felköltözhettek a hűvös rhododendronerdőkbe, leveleket és gyümölcsöt gyűjtögetni.

A legelésző állatok, mint például a tahr, hasonlóképpen jártak el. A síkföldi párduccal azonos törzsből származó hópárduc nemcsak dúsabb bundát növesztett, hanem a színe is kifakult, hogy kevésbé legyen szembetűnő a szürke hegyoldalakon vagy a hóban. Étrendjébe pedig az antilop és a vadbivaly helyébe, amelyekkel az őserdőben feltehetőleg táplálkozott, kisebb vadak, a tahr és a mormota léptek.

Az olyan madaraknak, mint a fakókeselyű, a magasság nem jelentett problémát : ők már megszokták, hogy nagy magasságokban szárnyaljanak, így minden nehézség nélkül felköltözhettek a magasan fekvő völgyekbe, amíg csak ott táplálékul szolgáló élőlényeket találtak.

Mire az ember is megérkezett, addigra az új erdők és lakóik már megvetették lábukat.

Hogy az ember mikor jelentkezett, azt nem tudjuk, de minden bizonnyal tíz- meg tízezer évvel ezelőtt.

Amikor az ember felköltözött a völgyekbe, neki is reagálnia kellett az új körülményekre.

Ellentétben a többi állattal, nem kellett teljes egészében biológiai változásokra hagyatkoznia, hogy megvédje magát a hidegtől.

Az emberek egyedülálló intelligenciájuk és kézügyességük folytán képesek voltak meleg ruházatot készíteni maguknak és tüzet gyújtani.

Azonban olyan eszközt nem tudtak készíteni, amely segíthetett volna megoldani a ritka levegő és az oxigénhiány problémáját : ezzel csak testük fizikai megváltozása révén boldogulhattak.

És ez a változás is bekövetkezett. Vérük ma 30 százalékkal több vörös vérsejtet tartalmaz, következésképpen több oxigént képes hordozni literenként, mint a tengerszinten élő embereké. Mellkasuk és tüdejük szintén rendkívül nagy, így egyetlen lélegzetvétellel több levegőt képesek belélegezni, mint az alföldiek.

Ám még ők sem alkalmazkodtak minden tekintetben a legmagasabb hegyek viszonyaihoz.

A nők 6000 méter fölötti magasságban nem képesek kihordani magzatukat, ott olyan ritka a levegő, hogy nem tudnak elég oxigént fölvenni a méhükben növekedő magzat életben tartásához.

A Himalája kialakulásának története és az ezt követő, növényekkel és állatokkal való benépesülés csak egy példa a számos változás közül, amely bolygónkon folyamatosan végbemegy.

A hegységek nemcsak kiemelkednek, hanem egyidejűleg koptatják is őket a gleccserek és vízfolyások. A folyók lerakják hordalékukat, ezáltal megváltozik a folyásirányuk. A tavakat feltölti az üledék, és mocsárrá majd végül síksággá változnak.

India sem az egyetlen kontinens, amely vándorol bolygónk felszínén: bizonyos fokig minden kontinens ezt tette és teszi.

Ahogyan a kontinensek megváltoztatják helyzetüket, és vándorolnak az Egyenlítő vagy a sarkok felé, úgy alakul át az őserdő tundrává, a füves síkság sivataggá.

A földrajzi helyzet változásaiból adódóan a napsugárzás intenzitása, a csapadék mennyisége és a hőmérséklet is megváltozik.

Ezekre a változásokra mindig megfelelően reagálnak a növények és állatok közösségei.

Egyes élőlények alkalmazkodnak és fennmaradnak, másoknak ez nem sikerül, és kipusztulnak, eltünnek.

A hasonló környezeti viszonyok hasonló alkalmazkodást követelnek. Ezért a világ különböző részein élő, teljesen különböző ősöktől származó állatok mégis jellegzetes hasonlóságokat mutatnak.

Vannak apró, ragyogó színekben pompázó madarak az Andok lejtőin, amelyek nagy virágokból táplálkoznak, és nagyon hasonlítanak a Himalája nektármadaraihoz, de más családhoz tartoznak; az Andok népének vastag gyapjas, biztos lábú teherhordó állata, a láma, a teve egyik közeli rokona, nem pedig a szarvasmarháé, mint a himalájai jak.

Csak két olyan fontos környezeti együttes van, amely hosszabb időszakokon át fizikai állapotát tekintve viszonylag változatlan maradt - az őserdő és a tenger.

Ám a biológiai feltételek még itt is fokozatosan módosultak, ahogy az evolúció határaikon belül vagy kívül újfajta élőlényeket hozott létre, és ezzel régebbi lakosaikat a túlélés új problémáival állította szembe.

Így hát bolygónk szinte minden része, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, a legmelegebbtől a leghidegebbig, a víz alatt és a víz felett, kialakította a maga egymástól kölcsönösen függő növényi és állati populációját.

Az alkalmazkodás tette lehetővé az élőlények széles körű elterjedését változatos bolygónkon.

Ez a könyv ezeknek az alkalmazkodási folyamatoknak a sajátosságait tárgyalja.


A FÖLD KOHÓI  |  Vissza a tartalomjegyzékhez