David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

9. FEJEZET

A KÉT VILÁG HATÁRÁN



A világ összes nagy folyói, az Amazonas és a Zambezi, a Hudson és a Themze, valamint a kisebb folyók ezrei mind-mind zavarosak az üledéktől, mire elérik torkolatukat.

Még a legtisztább vizek is teli vannak mikroszkópikus ásványi és bomló szerves anyagokkal, s amikor ezek összekeverednek a tengervízben oldott sókkal, összecsomósodnak és nagy iszappadokat alkotva leülepednek a fenékre.

A folyótorkolatok iszapja jellegzetesen finom, ragacsos és bűzös.

Ha az ember belegázol, olyan erővel ragad bele a lába, hogy lecibálhatja róla a csizmát. Szemcséi olyan finomak, hogy a levegő nem tudja átjárni, így a szerves hulladékok bomlása során keletkezett gázok benne maradnak, a belegázoló ember léptei nyomán záptojásszagúan törnek elő.

Az iszap fölött átfolyó víz jellege naponta kétszer gyökeresen megváltozik.

Amikor beáll az apály, az édesvíz uralkodik, különösen olyankor, amikor a folyókat megduzzasztotta az esőzés, de dagály után a folyótorkolat vize olyan sóssá válhat, mint maga a tenger.

Emellett naponta kétszer az iszap nagy részét nem borítja el a víz, hanem ki van téve a levegő hatásának.

Azoknak a szervezeteknek, amelyek az ilyen helyeken élnek, nyilvánvalóan a kémiai és fizikai körülmények igen széles skálájával szemben kell ellenállóknak lenniük.

Ennek fejében azonban a jutalmuk is nagy : a torkolatba minden nap táplálék érkezik - a folyóból is, a tengerből is -, így vizei potenciálisan minden más édes- vagy tengervíznél táplálóbbak lehetnek.

Ezért azután az a néhány élőlény, amelyik itt képes életben maradni, mérhetetlen nagy számban elszaporodik.

A torkolat felső részén, ahol a víz csak enyhén sós, hajszálvékony csővájóférgek élnek. Fejüket az iszap felső rétegébe fúrják, valósággal beleeszik magukat, testüket pedig sűrűn csóválgatják, hogy áramlásba hozzák az oxigént szállító vizet. Egyetlen négyzetméter iszapon akár negyedmillió is élhet belőlük, finom, vörös szőnyegként teljesen beborítva az iszap felszínét.

Lejjebb, a tenger felé, ahol már sósabb a víz, hatalmas tömegben élnek apró, alig centiméter hosszú rákok, amelyek kis odút ásnak maguknak és horgas csápjaikkal felkapkodják az apró táplálékrészecskéket.

Búzaszemnél alig nagyobb északi vízicsigák vájják át magukat a frissen lerakódott, tejföl sűrűségű iszapon, hogy kiszedjenek belőle minden csemegét, amit csak ott találhatnak. Olyan nagy számban élnek és virulnak itt, hogy egyetlen négyzetméterről 42000 darabot sikerült összegyűjteni belőlük.

Az apály vízszintjéhez valamivel közelebb, különösen ott, ahol az iszap homokkal keveredik, csőlakó gyűrűsféreg, a csaliféreg ássa be magát a fenékbe.

Ő is iszapevő, de feldúsítja az iszapot, mielőtt megenné. A körülbelül 40 centiméter hosszú, ceruzavékony féreg U alakú alagutat váj magának, nyálkájával kibéleli és biztosítja a falait. Egyik végét megtölti lazán összetömörített homokszemekkel, azután az oldalán lévő sertékkel megkapaszkodik az alagút falában és elkezd le-föl mozogni, akár egy fecskendő dugattyúja, hogy vízet szívjon fel a homokdugón át.

Mivel a vízben lévő szerves részecskék fennakadnak a homokban, a féreg egy idő múlva abbahagyja a szivattyúzást és elkezdi falni a homokot.

Az ehető falatokat megemészti, a homokot pedig az alagút másik végébe üríti, majd körülbelül háromnegyed óránként felnyomja ezt a homokot az alagút felső végébe, újabb dugónak.

Ezen a szakaszon a szívkagylók is közvetlenül a felszín alá temetik be magukat. Nem versenyeznek azonban az iszapért a férgekkel, hanem kidugnak két húsos szívócsövet, ún. szifót, és ezekkel egyenesen a vízből szívják fel az ehető részecskéket.

Amikor a dagály visszavonul, mindezek az állatok abbahagyják a táplálkozást és óvintézkedéseket tesznek a kiszáradás ellen.

Az északi vízicsigák körül olyan híg az iszap, hogy azt a visszavonuló víz nagyrészt csigástól magával sodorja, így ezek az apró puhatestűek több centiméter mélyen a parti föveny rétegeiben hevernek. Héjuk bejáratát a lábuk végén lévő apró koronggal zárják el.

A szívkagylók héjuk két felét vízhatlanul össze tudják zárni, a csaliférgek pedig egyszerűen visszahúzódnak alagútjaikba, amelyek olyan mélyek, hogy mindig víz borítja őket.

Ám most más veszélyek is fenyegetik őket, nemcsak a kiszáradás.

A levegőből jövő támadások ellen mind védtelenek, ilyenkor pedig éhes madarak nagy csapatai csapnak le a folyótorkolatra.

Hogy melyik madár milyen élelmet gyűjt innen magának, azt jelentős mértékben csőrének mérete és jellege határozza meg.

A hegyi réce és a kontyos réce az iszapban turkál, és a csővájóférgeket szedi ki.

A kurta, hegyes csőrű parti lilék a vízicsigákat lakmározzák, csőrük egyetlen csapásával kiszedik házukból az apró, húsos testeket.

A kétszer olyan hosszú csőrű nagy partfutó és a piroslábú cankó rákokat és apró férgeket keresve turkál az iszap felső rétegében.

A vastag, skarlátvörös csőrű csigaforgatók a szívkagylókat szedik össze.

Közülük egyesek szétfeszítik a kagylók héját, mások rendszerint a kisebb példányokat részesítik előnyben, és egyszerűen szétkalapálják a héjukat.

A leghosszabb csőrű nagy pólingok és a nagy godák elég mélyen bele tudnak piszkálni az iszapba ahhoz is, hogy előhúzzák alagútjaikból a csaliférgeket.

Ahogy a folyók egyre több üledéket szállítanak magukkal, az iszappadok lassan megemelkednek, és zöld algaréteg kezd kialakulni rajtuk, amely az iszap részecskéit már képes összetartani.

Mihelyt ez bekövetkezik, már más növények is gyökeret tudnak verni az iszapban.

Az iszappadok ezután elkezdenek egyre sebesebben nőni, mert az őket nyaldosó hullámokból lerakódó iszaprészecskék most már nem szivárognak vissza, hanem fönnakadnak a növények szárain és gyökerein.

Felszínük végül már olyan magasan a víz fölé emelkedik, hogy csak a legmagasabb dagály éri el őket.

Az iszappadok így állandósulnak, a folyótorkolat lakói pedig elveszítik territóriumukat és betelepülnek a szárazföldi állatok.

Az európai partokon a föld úttörő meghódítását egy apró növény, a sziksófű végzi, amely pikkelyszerű leveleivel és húsos, pozsgás, áttetsző száraival külsőleg vizet tartalékoló, szárazságtűrő sivatagi növényre emlékeztet.

Az összehasonlítás csakugyan találó, hiszen a virágos növények mind a szárazföldön fejlődtek ki és anyagcsere-folyamataik mind édesvízre alapulnak.

A tengervíz nagy problémákat okoz számukra, mivel nagyobb koncentrációban tartalmaz sókat, mint a saját nedveik; a víz a gyökereiken keresztül inkább kifelé áramlik belőlük, mintsem befelé.

Így a sós környezetben élő növények számára ugyanolyan fontos, hogy megőrizzék a vizet, mint a sivatagi kaktuszoknak.

A trópusi folyótorkolatokban az iszap megkötésének folyamatát a mangrovék végzik.

Számos fajuk van, egyesek alig nagyobbak egy megtermett bokornál, mások 25 méter magasra is megnőnek.

Több különböző nemzetségből származnak, de mivel mind a sós mocsarak környezetében élnek, a követelmények valamennyiükben nagyon hasonló jellemvonásokat alakítottak ki.

A kocsonyás, csúszós iszapban megkapaszkodni komoly problémát jelent egy fa nagyságú növény számára.

Nem küldhet mély gyökereket lefelé, mivel a meleg iszapban a felszíntől néhány centiméternyire már nincs oxigén, ugyanakkor roncsolóan savas ez a közeg.

A mangrovék így egy széles, vízszintes, dobogószerű alkotmány formájába fejlesztik ki gyökereiket, amelyek úgy ülnek az iszap tetején, mint valami tutaj.

Egyes nagyobb fajaik másként is megtámasztják magukat: a törzsük magasan fekvő pontjaiból merevítőül szolgáló, kacskaringós léggyökereket indítanak lefelé.

A gyökerek végzik a stabilitás biztosítása mellett a táplálék felszívását is.

Erre a mangrove felszíni sekély gyökérrendszere nagyon alkalmas, mert a fa számára szükséges tápanyagok nem a mélyben, a savas iszapban vannak, hanem a felszínen, ahol a víz áramlásai lerakják hordalékaikat. A gyökerek egyben vészkijáratul szolgálnak az életfolyamatok során létrejött szén-dioxid számára, míg ugyanakkor beengedik az oxigént.

Mivel az iszapban nincsen oxigén, a mangrovék közvetlenül a levegőből veszik azt fel, a kérgükön kifejlesztett szivacsszerű szövet apró résein át.

Egyes mangrovékon ezek a gázcserét biztosító szövetek a léggyökereken vannak, azok pedig, amelyek nem fejlesztenek külön légzőgyökereket, a tápanyagfelszívó gyökereikből kinövő, nagy ízületekre emlékeztető képleteken alakítják ki ezeket a szivacsszerű szöveteket.

A tengerhez legközelebb élő mangrovefajok, mivel az iszap ott rakódik le a leggyorsabban, kúp alakú légzőgyökereket hoznak létre. A gyökerek csúcsán alakul ki a gázcserét végző szövet, ezért nem lefelé nőnek, mint a közönséges gyökerek, hanem függőlegesen fölfelé, így lépést tudnak tartani az iszap lerakódásával is.

Karókból álló szőnyegként veszik körül a fát, ami holmi fantasztikus középkori erődrendszerre emlékeztet.

A só ugyanúgy nehézségeket okoz a mangrovéknak, ahogy a sziksófűnek.

A mangrovéknak meg kell őrizniük a vizet a szöveteikben, és ők is ugyanazzal az eszközzel akadályozzák meg a leveleiken keresztül történő párolgást, mint a sivatagi növények; vastag, viaszos réteget alakítanak ki, sztómáik pedig a levelek fonákán lévő kis gödröcskékben helyezkednek el.

Azt is meg kell gátolniuk, hogy szöveteikben a só felszaporodjon, mert ez súlyosan felborítaná belső folyamataik egyensúlyát.

Egyesek, például a sziksófű, ezt úgy oldják meg, hogy megszűrik a sós vizet a gyökereiket borító különleges hártyán keresztül; mások, amelyek erre nem képesek, befogadják ugyan gyökereikbe az oldott sókat, de azután megszabadulnak tőlük, mielőtt még koncentrációjuk veszélyesen megnövekedne.

Erre vagy a leveleiken lévő különleges mirigyek szolgálnak, amelyek koncentrált sót izzadnak ki, vagy pedig elöregedett leveleikbe szállítják, majd ott kiválasztják és raktározzák a sót.

Azután, amikor eljön az ideje és elhullatják ezeket a leveleket, egyben a nemkívánatos sótól is megszabadulnak.

Amikor a mocsár tenger felőli szélén összegyülemlik az iszap, a mangrovék előrenyomulnak és birtokba veszik.

Ezt különleges magvaikkal oldják meg.

Ezek még az ágaikon kicsíráznak, és vaskos, zöld hajtásokat hoznak, amelyek egyes fajoknál akár 40 centiméter hosszúak is lehetnek. Ezek közül a hajtások közül egyesek egyenesen az összegubancolódott gyökerek közé hullanak, beékelődnek és gyökérkezdeményeket, szárat és leveleket hajtanak.

Mások dagály idején hullanak le, így elsodródnak; először függőlegesen lebegnek a folyótorkolat sós vizében, de ha apálykor kisodródnak a tengerre, akkor a sós víz nagyobb felhajtóereje már lehetővé teszi, hogy átbillenjenek és vízszintesen lebegjenek.

A felületi színtesteket tartalmazó sejtjei ilyenkor már képesek a fotoszintézisre, így biztosítják a táplálékot a fiatal növénynek.

A csúcsán lévő kényes rügy, amelyből levelei idővel majd kisarjadnak, így nedvesen és hűvösen marad, nem perzseli a nap. Ebben a helyzetben a kis mangrovepalánta akár egy évig is életben maradhat, s ez alatt az idő alatt több száz kilométernyire is elsodródhat.

Ha az áramlatok végül visszahajtják egy másik sós vizű folyótorkolatba, akkor újra fölveszi eredeti, függőleges helyzetét, gyökérkezdeményével lefelé.

Amikor alsó csúcsa apály idején megkapaszkodik a puha iszapban, tüstént beágyazódik és igen gyorsan gyökereket növeszt : az új mangrovefa megvetette a lábát.

Bár a mangrovemocsáron néhány tiszta vizű csatorna is átvezethet, a legnagyobb részén általában olyan sűrűn nőnek a fák, hogy még egy kis csónakkal sem lehet keresztülvergődni rajtuk.

Ha az ember fel akarja deríteni a területet, akkor gyalog kell nekivágnia apály idején.

Nem valami kényelmes itt a járás. A sűrű léggyökerek többsége nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa az ember súlyát, ide-oda hajladozik, így lecsúszik róluk a lábunk. Sokukat kagylóréteg borítja, és a kagylók éles széle belehasít az ember lábába, ha elcsúszik rajtuk, vagy összevagdossa a kezét, ha elkap egy gyökeret, nehogy hasra essen.

A levegőben mindenütt ott van a rothadás szaga. A gyökerekről csöpög és csordogál a víz. A nehéz levegőben folyton kattanásokat és kluttyanásokat hallunk, mert puhatestűek és rákok mocorognak az üregeikben; összecsattogtatják az ollóikat vagy összezárják kagylóikat.

Moszkitók zümmögnek a fejünk körül és csipkedik a bőrünket.

Odafenn olyan sűrűek a leveles ágak, hogy a hőséget a legenyhébb szellő sem enyhíti, a levegő pedig annyira párás, hogy az emberről patakokban csurog a veríték.

Ám a mocsár mindennek ellenére tagadhatatlanul gyönyörű.

A gyökereken átcsobogó víz ezüstös ragyogásba vonja a levelek alsó oldalát, az egymást összevissza keresztező boltozatos gyökerek szövevénye és az iszapból kiálló léggyökerek karói végtelenül változatos mintákat alkotnak.

És mindenütt ott vannak az állatok.

Különböző élőlények egész hadserege gyűjtögeti szorgosan azt a friss táplálékot, amelyet a visszavonuló dagály maga után hagyott.

Apró tengeri csigák kúsznak lassan az iszapban, algatörmelékeket legelészve; 5 centiméter átmérőjű lovasrákok futkároznak a sárban, szerves hulladékokat keresgélve s közben állandóan éberen vigyázva mindenféle veszélyre, nem a fölfelé meredő csáp végén, hanem annak tövénél körkörösen elhelyezkedő szemük segítségével, amely 360 fokos panorámalátást biztosít.

Integetőrákok bújnak ki óvatosan lyukaikból, elkezdik átkutatni a felszíni rétegeket, azután fölkapnak egy-egy pöttöm falatot az ollójukkal és beteszik a szájuk elején ollószerű mozgással ide-oda járó, sertékkel szegélyezett pengéik közé. A kanál formájú serték egyik sora visszatartja a homokszemeket, míg a másik minden ehetőt belapátol a mögötte lévő szájba. Az ehetetlen homokszemcsék a száj alján összegyűlve kis pirulává tömörülnek, aztán a rák az ollószerű fogólábával értük nyúl és eldobja őket, miközben elindul a néhány lépésnyire lévő újabb falat után.

A nőstény integetőrákok ezt a műveletet mind a két ollójukkal el tudják végezni, a hím rákoknak azonban ezt féloldalasan kell megoldaniuk, mivel csak egyik ollójuk olyan mint a nőstényeké, a másik erősen megnagyobbodott, szembetűnő rózsaszín, kék vagy fehér színben pompázik.

Funkciója szerint nem tálalóvilla, hanem jelzőzászló, amelyet a hím meglobogtat a nőstény előtt, miközben ugyanakkor tornamutatványokat is végez.

A torna koreográfiája és a jelzések pontos kombinációja fajonként változik.

Egyes fajok lábujjhegyre állnak és körbelengetik az ollóikat, mások lázasan ide-oda lóbálják őket, megint mások nem mozgatják az ollójukat, csak le-föl ugrálnak.

Az üzenet azonban mindig ugyanaz: a hím készen áll a párzásra.

Amikor a nőstény felismeri fajának sajátos gesztusait, végül válaszol az ingerre: odakocog a hímhez, azután követi az odújába, ahol majd párzanak.

A rákok tengerből származó állatok, és legtöbb fajuk még ma is ott él. A páncéljukon lévő kopoltyúkon átszűrt, oxigéndús vizet lélegeznek be.

Az integetőrákoknak azonban akkor is lélegezniük kell, amikor nincsenek a vízben. Ezt nagyon egyszerűen oldják meg, akkor is visszatartják a vizet kopoltyúkamráikban, amikor ők maguk a levegőn vannak. Ezekből a kis térfogatú kamrákból természetesen hamar kimerül az oxigén, de a rák felfrissíti a kopoltyúkamrák vizét, átkeringeti és habbá veri a vizet szája melletti csatornácskákban, s így a levegőből felvett oxigént visszajuttatja kopoltyúkamráiba.

Halak is előmerészkednek a vízből, hogy a mangrovék között ficánkoljanak az iszapban, ezek a szemforgató halak.

A legnagyobb közülük körülbelül 20 centiméter hosszú. Ők is a rákok légzési technikáját alkalmazzák: vízzel töltik meg a kopoltyúkamráikat, s mivel ezt a vizet nem tudják az oxigénkészlet megújítása céljából cirkuláltatni, rendszeresen visszatérnek a pocsolyáik szélére, hogy egy frisset kortyoljanak.

Van viszont egy olyan oxigénmegkötő felületük, ami a rákoknak nincs : a bőrük. Körülbelül annyi oxigént vesznek fel a bőrükön keresztül, mint a békák, de ehhez a bőrüknek nedvesnek kell lennie, ezért a szemforgatóhalak mozgás közben oldalvást hemperednek, hogy megnedvesítsék.

Ha a szemforgatóhalak gyorsan akarnak haladni, hogy elkaphassanak egy rákot, vagy elmeneküljenek valamiféle veszély elől, oldalra pöndörítik a farkukat, azután nagyot csapnak vele, amitől csak úgy repülnek előre az iszapban.

Többnyire azonban sokkal jámborabban mozognak úgy, hogy két mellső úszójukat használják mankónak.

Ezeket belülről csontos támaszok erősítik meg, amelyek jól fel vannak szerelve izmokkal és a közepükön ízület is van, így a szemforgatóhal látszólag a "könyökén" emelkedik ki az iszapból. Egyes fajok hasi oldalán alul egy másik úszópár szívókoronggá egyesült, amellyel a hal meg tud kapaszkodni a mangrove gyökerein.

A mangroveligetekben a világ számos táján élnek szemforgatóhalak.

Életmódjuk szerint három fő típusuk él minden mocsárban.

A legkisebbik az idő legnagyobb részében a vízben marad, és csak apálykor merészkedik ki belőle; egész rajok nyüzsögnek a képlékeny iszapban a víz szélén, apró férgeket és rákocskákat keresgélve.

A mocsár parthoz közelebb eső része egy jóval nagyobb fajé: ezek a vegetáriánusok, algákat és más mikroszkópikus egysejtű növényeket gyűjtögetnek. Egyedül táplálkoznak, és szigorúan őrzik a territóriumukat, lyukat ásnak maguknak az iszapba és őrjáratot tartanak körülötte.

Néha több méterhosszú alacsony iszapbarázdákat építenek a territóriumuk köré, így távol tartják a szomszédokat és bizonyos mértékig megakadályozzák az iszap teljes kiszáradását.

Ahol nagy az egyedek száma, ott a territóriumok egymásba érnek, és a lapos iszapmezőt sokszögek tagolják, amelyek mindegyikében úgy feszít a tulajdonosuk, mint kifutójában a bika.

A szemforgatóhalak harmadik képviselője a mocsár legmagasabb részét foglalja el. Ezek ragadozók, kisebb rákokat ejtenek zsákmányul. Szintén beássák magukat, de nem őrzik a környező territóriumot tulajdonosként, és vita nélkül megosztják vadászterületüket szomszédaikkal.

A szemforgatóhalak nemcsak táplálkoznak a vízen kívül, hanem udvarolnak is.

A legtöbb más halhoz hasonlóan ők is úszóikat megfeszítve és rezegtetve mutogatják magukat, de mivel mindkét úszópárjukat leköti a helyváltoztatás, így a gerincük mentén végigfutó két hosszanti úszójukkal kell hatást kelteniök.

Rendes körülmények között ezek laposan a hátukhoz simulnak, de amikor az udvarlás kezdetén a hím kifeszíti őket kiderül, hogy ragyogó színekben pompáznak.

Ez azonban önmagában még nem elég ahhoz, hogy egy kissé távolabbról odacsalogassa vele a párját, hiszen a lapos iszapsíkságon a rajta ülő kis halat csak a közvetlen szomszédai láthatják.

Ezért a hím szemforgatóhal, hogy minél nagyobb közönséget szervezzen magának, csapkodni kezd a farkával és kiterjesztett zászlóival föl-fölugrál a levegőbe.

Amennyire tudjuk, az alsó szinten élő fajok nem gondoskodnak az ivadékaikról, amikor kikelnek. Ezek az apró lények kisodródnak a tengerre, és csatlakoznak a tenger felszíni vizeiben úszkáló lárvák és halivadékok közösségéhez.

Nagy többségüket vagy megeszik, vagy olyan tengerrészekre sodródnak, ahol - távol a mocsaraktól - nem maradhatnak életben.

A középen élő fajok azonban már megvédelmezik ivadékaikat. A hím gödröt ás fallal körülvett territóriumának közepén, és kör alakú bástyát épít a gödör szája köré. Az iszap itt olyan közel van az állandó vízszinthez, hogy így egy kis, fallal körülvett tavacska alakul ki.

A hím addig kószál úszómedencéje falánál, amíg csak a nőstény nem csatlakozik hozzá, végül a párzásra a medence fenekén, a gödör magányában kerül sor. Ott rakja le a nőstény az ikráit, és az ivadékok még dagály idején is mindaddig ott maradnak, míg csak egészen ki nem fejlődnek és már nem teljesen tehetetlenek ellenségeikkel szemben.

A legmagasabb szinten élő faj nem épít ilyen medencéket, minthogy ebben a magasságban alighanem nehéz volna vízzel telíteni azokat.

Gödreik azonban nagyon mélyek, akár egy méternyire is lenyúlhatnak az iszapba, és a fenekükön mindig van némi víz, így életük korai szakaszában az ő ivadékaik is védve vannak.

A szemforgatóhalak az integetőrákokhoz és az osztrigákhoz hasonlóan lényegében tengeri állatok, azonban sikerült alkalmazkodniuk a részben vízi, részben vízen kívüli élethez.

Egyes szárazföldi állatok, amelyek az ellenkező irányból jöttek a mocsárba, tulajdonképpen ugyanezt tették.

Délkelet-Ázsiában egy apró kígyó látogat el a mocsarakba szemforgatóhalakra vadászni.

Nem csak a lapos iszappadokon kergeti végig őket, de még a lyukaikba is utánuk megy. Kitűnően alkalmazkodott a vízi élethez: orrlyukait le tudja zárni, és a torka alján is van egy szelep, amelyet lezár, ha kitátja a száját a víz alatt, hogy megfogjon egy halat.

Egy másik kígyó, emennek közeli rokona, nem halakra, hanem rákokra vadászik, mérge különösen a rákokra hatásos.

Egy harmadik kígyófaj két, egészen rendkívüli, mozgatható csápot fejlesztett ki az orrán, amelyek segítségével utat talál az iszapos vizekben.

Él ezekben a mocsarakban egy egészen rendkívüli béka is, a világ egyetlen békája, amely el tudja viselni a bőrén a sós vizet.

Ez rovarokkal és apró rákokkal táplálkozik.

A mocsár legvállalkozóbb kedvű és legkíváncsibb mindenevő látogatója egy majom, a hosszúfarkú makáko.

Hátsó lábain félelem nélkül belegázol a vízbe, ha kell akár derékig, és különösen szereti a rákokat.

A rák először rendszerint túl gyors a majom számára, beiszkol az üregébe, de a majom leül a lyuk mellé és türelmesen kivárja, amíg a rák végül óvatosan kikukucskál, hogy lássa, biztonságosan újrakezdheti-e a táplálkozást - aztán puff! elkapja.

De ezt nagyon óvatosan kell csinálnia, mert a ráknak ollói vannak, és a rákvadászat gyakran azzal végződik, hogy a majom dühödten sivítozva, ész nélkül lóbálja a mancsát a levegőben.

Az iszap hatalmas porondja 24 óránként kétszer szabad levegőre, kétszer pedig víz alá kerül, gyorsan és némán újra elönti az ár.

A gyökerek szövevényét elborítja a fodrozódó víz, és a mangroveerdő teljesen átalakul.

Egyes iszapban élő állatok - a férgek, rákok és a puhatestűek - számára a dagály megkönnyebbülést hoz, nincsenek többé levegőből jövő támadásoknak kitéve, és nem fenyegeti őket a kiszáradás veszélye.

Ám vannak állatok, amelyek számára a dagály megpróbáltatásokat jelent.

Egyes rákok annyira alkalmazkodtak a levegő belélegzéséhez, hogy túl sem élnék a tartós víz alá merítést.

Ezért gondosan iszaptetőt építenek a lyukaik fölé, így bezárnak egy akkora légbuborékot, amelyben elegendő oxigén van ahhoz, hogy át tudják vészelni azt az időt, amíg a víz újra visszavonul.

Az apró szemforgatóhalak elkezdenek fölkapaszkodni a gyökerekre, mintha menekülnének az áradás elől.

Ezek valószínűleg fiatal állatok, amelyeknek még nem sikerült territóriumot szerezniük az iszapban, így nincs üregük, amelybe bemenekülhetnének, amikor a dagállyal nagy, éhes halak úsznak be a mocsárba.

A fiatal szemforgatóhalak nagyobb biztonságban vannak a vízen kívül, mint benne.

A szemforgató halakon kívül az algákon legelésző tengeri csigák is felkúsznak a gyökerekre. Ha az iszapban maradnának, ahol nincsenek számukra menedéket nyújtó repedések, őket is megtámadhatnák a halak. Ők azonban nem tudnak olyan gyorsan mozogni, mint a szemforgatóhalak, így nem tudnának lépést tartani a víz emelkedésével, ezért már jóval ezelőtt otthagyják legelőiket, mielőtt a dagály elérné őket.

Figyelemre méltóan pontos időérzékről tesznek ezzel tanúságot, de belső órájuk még ennél finomabb riasztójeleket is ad.

A dagály minden hónapban egyszer olyan magas szintre emelkedik, hogy a csigáknak nem volna elég idejük kellő magasságba jutni az iszapról a mangrovéra.

Ilyenkor a csigák két dagály között egyáltalán nem jönnek le táplálkozni az iszapra, hanem még magasabbra másznak a mangrove gyökerein, hogy biztosan elkerüljék a bajt.

A szárazra került, parton táplálkozó rovarokat szintén elkergeti a dagály.

Ilyenkor nagy számban telepednek a mangrove gyökereire és leveleinek alsó oldalára, ám ezzel még nem kerülik el teljesen a veszélyeket.

Az emelkedő dagállyal a mangrovék közé úszó ragadozó halak között lövőhalak is vannak, amelyek a felszín közelében cirkálnak.

Viszonylag nagy állatok, mintegy 20 centiméter hosszúak, nagy szemük van. Látásuk olyan éles, hogy a fodrozódó, tükröző vízfelszínen keresztül is észreveszik az odafönn kuporgó rovarokat.

Amikor a lövőhal megpillantja a prédát, beleszorítja a nyelvét a szájpadlásán végighúzódó hosszú barázdába, így egy csövet képez, majd összerántja a kopoltyúfedőit és olyan vízsugarat lövell ki, mint egy vízipisztoly.

Lehet, hogy a halnak két-három "lövést" is le kell adnia, amíg pontosan beirányozza zsákmányát, de kitartóan kísérletezik; az esetek nagy részében végül le is veri a rovart a vízbe, hogy azután tüstént fölfalja.

A mangrovefák magasabb részein elhelyezkedő rovaroknak szintén megvannak a maguk támadói.

A kísértetrákok fölmásznak a fákra, megforgatják a leveleket és ollójukat összecsattintva leszedegetik róluk a menedéket kereső legyeket.

A menekültek így néhány órás ostromnak vannak kitéve a gyökereken.

Azután a víz fodrozódása megszűnik és néhány percre minden elcsöndesedik, fordul az ár.

Újra megjelennek a vízen a fodrok, de most már a gyökerek ellenkező oldaláról indulnak, és az apállyal a víz újra visszavonul.

Miközben lefolyik róla a víz, újabb ehető falatok tömegét hagyja maga után a rákoknak és a szemforgatóhalaknak, és újabb ragacsos iszapréteget terít le, amely egy leheletnyivel megint megnöveli a mangrovék birodalmát a tenger rovására.

Bár a folyók torkolatában a szárazföld előretör, a tengerpartok más részein visszavonulóban van.

Ahol a partot nem védi az üledék lerakódása, különösen ott, ahol meredeken szakad le a szárazföldről, befelé hömpölygő hullámok állandóan csapkodják a sziklákat.

Vihar idején akkora erővel zúdulnak a partnak, hogy felkapják a homokot és a köveket, és odavágják a szirtekhez.

Ez a bombázás csalhatatlanul megtalálja a szirtek gyönge pontjait - a sziklafalon fölfelé futó törésvonalakat, a többinél valamivel puhább kőzetrétegeket -, ezeket gyorsabban és mélyebben koptatja ki, hasadékokat és barlangokat váj beléjük.

Ahogy a szárazföld elmorzsolódik, egyes darabjai kőhalmok vagy tornyok formájában elszigetelődnek.

A legsúlyosabb kövek a szirtek alapjához csapódva okozzák a legnagyobb pusztítást, úgy aláássák, hogy végül az egész sziklafal leomlik.

Az omladék egy ideig megvédi a szirtek alját, de azután a tenger fölkapja, a nagyobb köveket ide-oda görgeti, a kisebbeket pedig szétzúzza és egyre kisebb darabokra őrli.

Idővel ezek a törmelékek annyira felaprózódnak, hogy a part menti áramlások összegyűjtik és elsodorják őket.

Ezzel a szirt alapja megint ki van téve a hullámok támadásának, és a tenger megint elkezd utat törni magának a szárazföld belseje felé.

Ebben a veszedelmes zónában, a pusztuló tengerpartok közelében is élnek állatok, amelyek maguk is hozzájárulnak a romboláshoz.

A fúrókagyló puhatestű állat, héja két teknőfélből áll, olyan, mint egy meghosszabbodott szívkagyló.

Puhább kőzeteken él, mészkőn, krétán és homokkőn. Kagylójának két héját nem tüskés "sarokvas" köti össze, mint a szívkagylóét, hanem egy izmos golyóból és tokjából álló "ízület".

Az állat kagylója egyik végén kidugja izmos lábát és megragadja vele a sziklát, azután elkezdi mindkét éles fogazott héját végighúzogatni a felszínén. Felváltva hol az egyik, hol a másik teknőjét dörgöli a kőhöz, miközben "ízületével" hol az egyik, hol a másik oldalára fordul, s így lassan alagutat váj magának. Végül akár 30 centiméter hosszú aknát is kialakíthat, amelyben legbelül, a végén helyezkedik el.

Két egymáshoz csatlakozó szifójával ezután a héja hátsó végétől az alagúton át egészen a bejáratig be tudja szívni és ki tudja üríteni a vizet.

Aknájában biztonságban van a sziklaomlásoktól, mármint addig, amíg a lakásául szolgáló sziklát annyi ilyen kagylóüreg nem járja át, hogy azoktól szétreped.

Ekkor a fúrókagylónak valahol másutt tüstént új ásáshoz kell fognia, mielőtt a kövek összezúznák.

A datolyakagyló szintén megfúrja a mészkövet, de ezt nem mechanikus eszközökkel végzi, hanem savval oldja fel a kőzetet.

Mint minden más puhatestűnek, neki is ugyanabból az anyagból áll a kagylója, mint a mészkő: kalcium-karbonátból.

A sav így a saját héját is feloldaná, ha nem védené meg az a barna szaruborítás, amitől datolyára emlékeztet.

Minél magasabban él egy tengeri élőlény az apály szintjénél, annál nagyobb megpróbáltatásokat kell kiállnia.

Minél tovább marad két dagály között kinn a vízből, annál valószínűbb, hogy a napsütés túlmelegíti, és annál több, számára nemkívánatos esővíz folyhat rá.

A kockázati tényezők fokozatossága egy sor jól elkülöníthető zónát hoz létre, amelyik mindegyikében az az élőlény válik uralkodóvá, amelyik a legjobban meg tud birkózni a nehézségek sajátos kombinációjával.

Így azután a sziklás tengerpartok egészen meghökkentő sávokra oszlanak.

A sziklák - ellentétben az iszappal - szilárd alapot biztosítanak a növényeknek, amelyen jól megvethetik a lábukat.

A legtöbb sziklás tengerpartot a néha megvetően tengeri gyomnak nevezett növények borítják, amelyeket azonban helyesebb tengeri moszatoknak nevezni.

Első pillantásra talán furcsának tűnhet, hogy a tengerben nem élnek a szárazföldi virágos növényekkel összehasonlítható "komplex" növények. Ám a szárazföldi növények szöveteinek legnagyobb része olyan nehézségek megoldására szolgál, amelyek a tengerben egyszerűen nem léteznek.

A szárazföldi növénynek aktívan gyűjtenie kell a létfontosságú vizet és teste minden részébe el kell juttatnia. Koronáját elég magasra kell növesztenie ahhoz, hogy vetélytársai ne árnyékolhassák be, ne foszthassák meg a napfénytől. Mechanizmusokkal kell rendelkeznie, amelyek összehozzák hím és nőstény szaporítósejtjeit, és biztosítják, hogy megtermékenyített magvai új helyekre szóródjanak szét.

A szárazföldi növényzetnek ezért gyökereket, szárakat és törzset, leveleket, magvakat és virágokat kellett kifejleszteniük.

Ám a tengerben a problémákat megoldja a víz.

A víz ellátja a moszatokat támasszal és folyadékkal, amelyre szükségük van; szállítja a kifejlett ivarsejtjeiket és a megtermékenyült női ivarsejteket.

Mivel az algáknak nincsenek növényi nedveket szállító szerveik, a víz sótartalma nem okoz számukra problémát, nem kell óvniuk belső folyadékkészletüket.

Mint a gombákon kívül minden más növénynek, természetesen a tengeri algáknak is szükségük van fényre, ez pedig nem hatol be túl mélyen a vízbe.

Ezért a tengeri növények legnagyobb része vagy lebeg a vízen, vagy ha fenékhez kapcsolódik, olyan helyeken él, ahol viszonylag sekély a tenger.

Közvetlenül az apály szintje alatt, különféle barnamoszatok élnek. A szíjra emlékeztető növények egyes helyeken sűrű tömeget alkotnak, és több méter hosszúra megnőhetnek, teljes hosszukban a felszín közelében, a fényben lebegve.

Karomszerű fogantyúiknak, amelyekkel a sziklába kapaszkodnak, nincs olyan tápanyagfelszívó funkciójuk, mint a szárazföldi növények gyökereinek, pusztán horgonyul szolgálnak.

Ha kivételesen alacsony az apály, ezek a növények bizonyos ideig elviselik ugyan, hogy ki vannak téve a levegő hatásának, de ezen a szinten fölül nemigen virulnak.

Följebb, a part magasabb részein a kisebb hólyagmoszat nő.

E barnamoszat agancs formájú leveleiben gázzal töltött hólyagocskák vannak, amelyek fölemelik, amikor beáll a dagály, így közel marad a felszínhez és a fényhez.

Még följebb megint másfajta barnamoszatok élnek.

Mivel a víz itt már soha nem mélyebb néhány méternél, ezek a hínárok egészen rövidek, így nincs szükségük hólyagokra, amelyek fölemeljék.

Mindezeknek a dagály-apály között tenyésző algáknak nyálkás, síkos a felszínük, ezzel hosszú időre megőrzik a nedvességet és megmenekülnek a teljes kiszáradástól.

Az a faj, amelyik a legmagasabb szinten él, az idő 80 százalékában ki van téve a levegő hatásának, mégis kibírja.

Bár a tengerparton az algák sok más csoportja is tenyészik, a barnamoszatok a leguralkodóbbak köztük, amelyek minden egyes zóna szembetűnő jellegét meghatározzák.

Egyes parti állatok hasonlóképpen vízszintes övezetekben élnek.

A legfelső szinten, a szárazságnak leginkább ellenálló tengeri moszatok előfordulásának felső határa és a legmagasabb dagályok szintje fölött, ahová a tengervíz már csak permet formájában érkezik, apró kacslábú rákok képviselői, a tengeri makkok élnek.

Ezek a sziklákra telepednek, és pöttöm héjacskáikat szorosan egymáshoz szorítva, nagyon hatékonyan őrzik héjukban azt a csekély nedvességet, amelyre szükségük van.

Táplálékszükségletük is olyan csekély, hogy szinte hihetetlen módon a tengervíz permetéből elegendő szerves részecskét gyűjtenek össze ahhoz, hogy megéljenek.

Valamivel lejjebb az ehető kékkagylók alkotnak sűrű, sötétkék szalagot a sziklákon.

Ezek már nem képesek olyan sokáig elviselni a levegő hatását, mint a tengeri makkok, ez határozza meg tehát elterjedésük felső határát.

Az alsó határt a tengeri csillagok tűzik ki, amelyeknek a zsákmányállatai.

A tengeri csillag egyszerű, lassú, de pusztító technikával táplálkozik.

Amikor rámászik egy kagylóra, átöleli a karjaival és rátapad a karjai alsó részét szegélyező tapadókorongok segítségével.

Azután lassan széjjelhúzza a kagyló héját, zsákszerű gyomrát kidugja a teste közepén lévő szájából úgy, hogy az rátapad a kagyló lágy részére, majd feloldja és felszívja azt.

Ezek a tengeri csillagok nagy számban élnek a tenger fenekén, a legalacsonyabb apály határa alatt, ahol mindenféle puhatestűekkel táplálkoznak.

Ezen a szinten ennek következtében kevés kékkagyló élhet.

Ám, ha a tengeri csillag rövid időre meg is él a vízen kívül, ott nem tud táplálkozni.

Így a körülmények körülbelül 30 centiméternyire az apály szintje fölött már a kékkagylóknak kedveznek, néhány lábbal feljebb pedig már ők uralkodnak a parton.

A kékkagylók ragacsos fonalak kötegeivel tapadnak a sziklákra, de nem valami erősen, így azokon a partrészeken, amelyeket különösen erősen csapkodnak a hullámok, nem tudnak megkapaszkodni.

Helyüket itt esetleg a megtévesztő nevű kacsakagylók, ezek a babszem nagyságú kacslábú rákok foglalják el.

Testüket két meszes lemezke zárja magába, és egy ujjnyi vastagságú, ráncos nyelükkel nagyon erősen rögzíteni tudják magukat a sziklákhoz.

A kacsakagylók és a kékkagylók mellett sok más organizmus is él az ár-apály zónában, bár kevésbé domináns módon.

A kékkagylók héját a permetzónában élőknél nagyobb testű tengeri makkok borítják.

A kagylókkal héj nélküli puhatestűek, csupaszkopoltyús tengeri csigák táplálkoznak.

A sziklák közötti mélyedésekben, ahol apály idején is megmarad a víz, sokszínű virágállatok (anemónák) himbálják a tapogatóikat.

A köveken tűpárnához hasonlóan tüskézett, gömb alakú tengeri sünök majszolgatják lassan a köveket borító algákat.

Fogaik úgy állnak ki a szájukból a testük alsó részén, mint egy eszterga befogószerkezete.

Bár ezeknek a zónáknak mind megvannak a maguk sajátos állati és növényi közösségei, és éles, határozott határvonalaikkal annyira világosan elkülöníthetőnek látszanak, távolról sem állandóak vagy változhatatlanok.

A bennük élő szervezetek mindig készen állnak - a legcsekélyebb alkalmat is kihasználva - territóriumuk kiterjesztésére.

Ha egy különösen erős vihar elsodor egy-két kékkagylót, és ily módon lyuk keletkezik egyébként folytonos szőnyegükben, akkor a hullámok a továbbiakban nagyobb felületeken letépkedhetik a kagylókat.

A kékkagylók és a kacsakagylók apró, lebegő lárváinak, amelyek mindig ott vannak a vízben, most alkalmuk nyílik megtelepedni, és a kacsakagylóknak esetleg sikerül egy új helyőrséget létesíteniük a kékkagylók addigi territóriumán.

Amerika észak-nyugati partján egy moszatfajnak sikerült olyan módszert kifejlesztenie, amellyel aktívan megtámadhatja a kékkagylók ágyait.

A növénynek a végét fél méter hosszú, himbálózó, csúszós, pálmalevélszerű nyúlványok koronázzák, amitől apró pálmafára emlékeztet.

Ez az egyedülálló korona az az eszköz, amellyel meg tudja támadni a kékkagylókat.

Tavasszal egy-egy fiatal növénynek kivételes esetben sikerül rögzítőrizómájával megragadnia egy kékkagyló héját.

Nyáron, alacsony dagály idején a tengeri pálma spórákat hoz, amelyek leszivárognak a levelein, így bejutnak és beékelik magukat a környező kagylók közé.

Amikor azután eljönnek az őszi viharok, egy hullám, amely más körülmények között semmi bajt nem okozott volna a kagylónak, belekaphat a tengeri pálma koronájába és kitépheti.

Mivel a növény sokkal erősebben kapaszkodik a kékkagylóba, mint a kékkagyló a sziklába, így a növény magával ragadja a kagylókat.

Ezután a kis tengeri pálmák gyorsan szét tudnak terjedni a kagylóágyban, és a lecsupaszított sziklán létre tudják hozni következő nemzedéküket.

A sziklás tengerpartokon egyik egyed várható átlagos életkora sem hosszú, mert a hullámok szüntelen tevékenysége végül törmelékké zúzza a sziklákat.

A parti áramlások fölkapják ezeket a törmelékszemcséket és elsöprik őket eredeti helyükről.

Miközben végighurcolják a part mentén, állandóan padokat építenek belőlük, azután amikor az áramlás lelassul, lerakják a hordalékot a nagyobb szirtek szélárnyékában és szétterítik a tengeröblök fenekén.

Az efféle, homok borította partok kevesebb állatot képesek eltartani, mint az egyéb tengerpartok.

Itt minden dagály minden egyes hulláma legalább néhány centiméter mélységig fölkavarja a homokot, így semmiféle tengeri alga nem tudja megvetni a lábát, ezért növényevő állatok közösségei sem alakulhatnak ki, s a folyók sem hoznak naponta kétszer újabb táplálékot.

Sőt, a hullámok által bemosott ehető részecskék sem nyújtanak elég táplálékot a nagyobb állatok számára, hiszen a homokágyak ugyanúgy működnek, mint a szennyvíztisztító művek szűrőágyai.

Az oxigéndús víz áramlása bizonyos mélységig még megengedi a baktériumtenyészetek kialakulását, de ezek is gyorsan lebomlanak, miközben a tengervíz által odahordott összes szerves anyag 85 százalékát elfogyasztják.

Így azután ezen a homokon semmiféle féreg nem él meg úgy, ahogy a folyók torkolatában a csővájóférgek megélnek.

A homokos partok lakóinak, amelyek a vízben keresik élelmüket, előbb kell a táplálékhoz hozzáférniük, mint a homokban élő baktériumoknak.

A kagylógyűjtő féreg összehabarcsolja a homokszemcséket és a kagylótörmeléket, s ebből csövet épít magának. A cső felső vége néhány centiméterre kiáll a homok felszínéből, faágszerűen elágazó, így lelassítva a víz áramlását, fogóhálóként működik.

A vízben lebegő táplálékrészecskék megtapadnak rajta, ezeket tapogatóival összegyűjti.

A hüvelykagylók a biztonság kedvéért a homokba temetkeznek, de két csövet kidugnak fölfelé a tiszta vízbe, amelyeken keresztül vizet szívnak a héjaik között lévő szűrőbe.

A dárdás tarisznyarák hasonló módon él, de mivel nincs olyan izmos szifója, mint a puhatestűeknek, két csápját összekapcsolva rögtönöz magának szívócsövet.

A tengeri sünök több faja szintén ásó állattá vált. Ezeknek sokkal rövidebbek a tüskéik, mint a sziklás partokon élő rokonaiknak. Ezeket a tüskéket használják az ásáshoz. Olyan sebesen forgatják őket gömbcsuklós ízületeiken, hogy az ásó tengeri sün holmi rendkívüli, miniatűr cséplőgépre emlékeztet.

Mihelyt befészkelték magukat a homok alá, nyálkával vonják be testük körül a homokszemcséket, így egy apró, szilárd falú kamrát hoznak létre.

A tengeri sünöknek a tengeri csillagok tapadókorongos nyúlványaihoz hasonló csőlábaik vannak, de ezeknél az ásó fajoknál a csőlábak erősen meghosszabbodtak és a homokban lévő aknákon át fölfelé kígyóznak.

A csőlábakat borító csillók az aknákon keresztül megmozgatják a vizet, így a betemetett tengeri sün az egyik aknán keresztül begyűjtheti a vízben oldott oxigént és a táplálékrészecskéket, a másikon pedig megszabadulhat a hulladéktól.

Mivel a homokba temetkezve élnek, ritkán láthatunk élő tengeri sünöket, de amikor elpusztulnak, gyönyörű kiszáradt vázukat gyakran kimossa a víz a homokos partokra.

A mélyebbre ásó fajok szív alakúak (szívsünök); míg azok, amelyek a felszín közelében élnek, kerekek és laposak, ezért nevezik őket homoki dollárnak.

A legbőségesebb táplálék a legtöbb tengeri élőlény számára nagyon kényelmetlen módon a homokos tengerpartokon a dagály felső határa körül található, ahová nagy mennyiségű szerves hulladékot sodornak és raknak le a hullámok: a part sziklásabb részeiről letépett különféle tengeri algákat, partra vetett medúzákat, haltetemeket, puhatestűek petezsákjait - a termés dagályról dagályra és évszakról évszakra változik.

Az apró rákok rokonai, a szöcskerákok a nedves homokból mindig elég nedvességet tudnak gyűjteni, és a nap nagy részét a partra vetett nedves tengeri algák halmaiban töltik.

Amikor azután leszáll az éjszaka és hűvösebb lesz a levegő, akkor előrajzanak. Akár 25000 példányuk is nyüzsöghet egyetlen négyzetméteren, amikor elkezdik rágni a rothadó algát és húst.

Ám ők kivételes lények, ezek a gazdag lakomák a homokos partokon élő élőlények legtöbbje számára hozzáférhetetlenek.

Afrika déli partjain él azonban egy puhatestű állat, a hólyagcsiga, amely fölöttébb ötletes módszert dolgozott ki arra, hogy minimális erőfeszítéssel és kockázattal közelítse meg ezt a tápanyagforrást.

Ez a csiga nagyjából a legalacsonyabb vízállás szintje körül temeti be magát a homokba.

Amikor búvóhelye fölött átömlik a parthoz közeledő dagály, a hólyagcsiga előbújik a homokból és vizet szív fel a lábába, ami ekkor ekevasra emlékeztető nagy szerkentyűvé duzzad.

Az állat azonban nem szánt vele, hanem szörfnek használja: amikor a hullámok alákapnak, a partra sodorják, azután hordalékaikkal együtt lerakják.

A csiga rendkívül érzékeny a bomló anyag szagára, s mihelyt a vízben érzékeli, tüstént visszahúzza szörfdeszkáját, és elindul a hullám nyaldosta parton az ígéretesnek kínálkozó táplálékforrás felé. Egyetlen partra vetett medúza néhány percen belül a csigák tucatjait vonzza magához, s azok tüstént neki is látnak az evésnek, mielőtt még a dagály elérné tetőpontját.

A hullámok legfelső szintjéig fölmenni veszedelmes vállalkozás lenne, mert akkor, ha némi időt táplálkozással is töltenének, esetleg elmulasztanák a visszafelé szállító hullámokat, és a parton rekedhetnének.

Amikor a hullámok kezdenek magasabbra emelkedni, abbahagyják a táplálkozást, beássák magukat a homokba, és csak akkor bújnak újra elő, amikor a víz kezd visszavonulni.

Ilyenkor újra felfújják húsos szörfdeszkájukat, és visszavitetik magukat az apállyal a mélyebb vizekbe, ahol azután a homok alatt kivárják a következő dagályt.

Nagyon kevés tengeri állat merészkedhet a dagály legmagasabb szintje fölé úgy, hogy életben is maradjon.

A tengeri teknősök azonban származásuk miatt erre kényszerülnek. Szárazföldön élő, levegőt belélegző teknősöktől származnak, de az évezredek során pompás úszókká váltak; képesek hosszú időszakokra lélegzetvétel nélkül a felszín alá bukni, és hosszú, széles, uszonyokká szélesedett, módosult lábaikkal nagy sebességgel tudják hajtani magukat a vízben.

Ám tojásaik, mint minden hüllőtojás, csak a levegőn tudnak kifejlődni.

Fejlődő embriójuknak gáz halmazállapotú oxigénre van szüksége a légzéshez, nélküle megfulladna és elpusztulna.

Így azután a felnőtt nőstény tengeri teknősöknek a tengeri párzás után évről évre ott kell hagyniuk a biztonságos nyílt óceánt, és ki kell látogatniuk a szárazföldre.

Az egyik legkisebb tengeri teknős, a Ridley-teknős, átlagosan csak körülbelül 60 centiméter hosszú.

Ez a teknős olyan nagy csapatokban rakja le tojásait, hogy alighanem az egész állatvilág legmeghökkentőbb látványát nyújtja.

Augusztus és november között Mexikó és Costa Rica eldugott, homokos tengerpartjain néhány éjszakán - amelyek időpontját a tudósok egyelőre képtelenek előre megjósolni - százezrével másznak ki a vízből és indulnak el fölfelé a parton.

Szárazföldön élő őseiktől tüdőt és vízálló, elszarusodott bőrt örököltek, így sem a megfulladás, sem a kiszáradás veszélye nem fenyegeti őket, de evezőlábaik nem túl alkalmasak a vízen kívüli mozgásra.

Ennek ellenére semmi nem állíthatja meg őket, addig küzdik magukat fölfelé, amíg csak föl nem érnek a homokpart tetejére, közvetlenül az állandó növényzet szintje alá.

Ott azután elkezdenek lyukat ásni a fészkeiknek.

A teknősök olyan szorosan zsúfolódnak egymás mellé, hogy alkalmas helyet keresve rá is másznak fajtársaikra, ásás közben pedig beszórják homokkal és csapkodják páncéljukat söprögető uszonyaikat.

Amikor végül a teknős elkészítette fészkét, lerak bele körülbelül száz tojást, azután visszatér a tengerbe.

A tojások lerakása három-négy egymást követő éjszakán át folytatódik, ez alatt az idő alatt akár 100000 Ridley-teknős látogathat egyetlen partszakaszra.

A tojások 48 nap alatt kelnek ki, de gyakran mielőtt még kikelhetnének, megérkezik a teknősök újabb hadserege.

Az újonnan érkezettek akaratlanul is kiássák és elpusztítják az előző sereg lerakta tojásokat, így a homokos partot a pergamenszerű tojásburkok és a rothadó embriók borítják.

A partra lerakott tojások közül szerencsés esetben 500 közül egyetlenegy él elég hosszú ideig ahhoz, hogy teknős kelhessen ki belőle.

Még mindig nem értjük eléggé azokat a tényezőket, amelyek ezt a tömeges szaporodást irányítják.

Lehetséges, hogy a Ridley-teknősök azért járnak erre a néhány homokos partszakaszra, mert az óceáni áramlatok történetesen éppen ide sodorják őket. Lehet, hogy azért előnyös számukra egyszerre ezrével fészket rakni, mert ha egyenletesebben osztanák el látogatásaikat az egész év folyamán, akkor a homokos partok olyan állandó ragadozópopulációkat vonzanának a tojásaikhoz, mint a rákok, a kígyók, a leguánok és a keselyűk.

Így ezeken a partokon az év túlnyomó részében kevés az ennivaló, ezért amikor a teknősök megérkeznek, nagyon kevés állattal találkoznak.

Ha szaporodási szokásaiknak ez az oka, akkor módszerük nagyon sikeresnek látszik, mert a Ridley-teknősök mind a Csendes-, mind az Atlanti-óceánon máig a legközönségesebb tengeri teknősök közé tartoznak, míg más teknősfajok száma ma már csökken, és a kihalás veszélye fenyegeti őket.

Valamennyi tengeri teknős között a legnagyobb az óriás kérgesteknős, amely több mint 2 méter hosszúra megnőhet, a súlya pedig elérheti a 400 kilogrammot.

A többi teknősöktől abban különbözik, hogy nincsen szarulapokból álló teknője, hanem csak egy sötét színű, barázdált, kéregszerű bőr borítja.

Magányos, tengerjáró állat, egyedei szinte bárhol felbukkanhatnak a trópusi tengereken, de előfordulnak Argentínától Norvégiáig szinte valamennyi tengerben.

Alig 25 évvel ezelőtt még senki nem tudta, hol lehet a fő fészkelőhelyük, aztán két ilyen helyet is fölfedeztek: az egyiket Malaysia keleti partjain, a másikat a dél-amerikai Suriname-ban.

A kérgesteknős egy három hónapos időszak alatt mind a két helyen több tucatszor rak tojást.

A nőstények rendszerint éjszaka jönnek a partra, amikor már fölkelt a Hold, és magas a dagály. A hullámok között a csillogó holdfényben egyszer csak megjelenik egy sötét púp, aztán a teknős óriás uszonyaival csapkodva kiemeli magát a nedves homokra.

Néhány percenként megáll pihenni, így fél órába, vagy még többe is beletelhet, amíg fölér arra a szintre, amelyet keres, mert fészkének a hullámok hatókörén túl kell feküdnie, de a homoknak mégis elég nedvesnek kell lennie ahhoz, hogy szilárd maradjon és a gödrök ne omoljanak be ásás közben.

A nőstény teknős esetleg többször is kísérletezik addig, míg végül meg nem találja a számára megfelelő helyet. Akkor aztán elszántan nekilát, és homokzáport zúdítva maga mögé, megtisztít egy nagy gödröt a mellső uszonyaival.

Néhány perces munka után, amikor a gödör már elég mély, széles hátsó lábainak finom mozdulataival még kiváj a fenekén egy keskeny aknát is.

Mivel a levegőből érkező hangokra teljesen süket, a beszélgetés zaja nem zavarja. Ha az ember akkor villantja rá a zseblámpáját, amikor fölkapaszkodik a homokpartra, esetleg sarkon fordul és visszamegy a tengerbe anélkül, hogy lerakná a tojásait, később azonban már a vakító fény sem riasztja el, feltétlenül meg akar szabadulni a tojásaitól.

Gyorsan, csoportosan tojja meg őket, két hátsó végtagjával szorosan tartja a tojócsövét, és lefelé irányítja a tojásokat, közben pedig nagyokat sóhajt és nyög, nagy, csillogó szeme állandóan könnyes.

Miután alig fél óra alatt lerakta összes tojását, gondosan betemeti a gödröt, és ledöngöli a homokot a hátsó lábaival.

Ritkán megy vissza egyenesen a tengerbe, gyakran előbb egy más helyen felületes ásásba kezd, mintha össze akarná zavarni a nyomait.

Annyi biztos, hogy mire visszatér a tengerbe, a homokos part felszíne már annyira össze van túrva, hogy szinte lehetetlen megtalálni, hová is rakta le a tojásait.

Ám a figyelő emberi szemeknek nincs szükségük találgatásra. A szaporodási időszakban Malaysiában és Suriname-ban az emberek minden éjjel egész éjszaka őrjáratot tartanak a partokon, és összegyűjtik a tojásokat, rendszerint még mielőtt a nőstények betöltötték volna az aknát.

Napjainkban a helyi kormányszervek már fölvásárolnak néhány tojást, és mesterséges keltetőberendezésekben kiköltetik őket, de a többi szinte kivétel nélkül vevőre talál a helyi piacokon, és megeszik őket.

Talán még nem találták meg a kérgesteknősök valamennyi költőhelyét.

A tengereken át vezető vándorútjaik során egyes teknősök esetleg távoli, elhagyatott szigetekre bukkantak, messze az ember vadászterületeitől, ahol zavartalanul szaporodhatnak.

Nemcsak ők indulnak ilyen utazásokra.

A tengerpartok élőlényei felnőtt életük során már nem tudnak elköltözni a sekély vizekből, de fejlődésüknek egy korábbi szakaszában, mint sodródó magvak és lárvák, peték és ivadékok, ők is hosszú utakat tesznek meg.

Egy-egy sziget számukra esetleg nem csupán egy másik sűrűn lakott otthont jelent, ahol erős a verseny, akárcsak azokon a partokon, ahonnan érkeztek, hanem olyan menedékhelyet, ahol szabadon teljesen új formákká fejlődhetnek.


KÜLÖNÁLLÓVILÁGOK  |  AZ ÉDESVIZEK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez