AMBROSE BIERCE

KEGYELEMDÖFÉS

A harc heves volt és huzamos; ezt valamennyi érzék tanúsította. A levegőben szinte érezni lehetett a csata ízét. Most már mindennek vége volt: csak a sebesülteket kellett még összeszedni, és a holtakat eltemetni - "nagytakarítást végezni", ahogy az egyik temető osztag tréfamestere megállapította. Alapos "nagytakarítás" várt elvégzésre. Ameddig a szem ellátott az erdőben, a lekopasztott fák között mindenütt emberek és lovak maradványai hevertek. Körülöttük hordágyvivők sürgölődtek, összeszedték és elszállították azt a néhányat, aki az életnek még valamilyen jelét mutatta. A sebesültek jobbára elpusztultak, mivel nélkülözniük kellett minden segítséget, amíg a segélynyújtás joga még vita tárgyát képezte. A hadseregnél az a szabály, hogy a sebesült várjon; legtöbbet azzal tehetik érte, ha megnyerik a csatát. Való igaz, hogy a győzelem határozottan előnyös lehet a segítségre szoruló katona számára, csak épp sokan vannak, akik könnyelműen kimúlnak, mielőtt még hasznát vehetnék.

Az elesetteket tucatjával vagy húszasával gyűjtötték össze, és szépen egymás mellé fektették őket, amíg megásták az árkot, mely magába fogadja testüket. Azt a néhányat, akit a gyűjtőhelyektől messze találtak, ott helyben földelték el. A holttestek azonosításával nem sokat vesződtek, bár tekintve, hogy a temető osztagokat úgy állították össze, hogy ki-ki ott takarítson be, ahol az előbb kaszált, a győztes elesetteket többnyire megismerték, és nevüket feljegyezték. Az ellenség halottjainak be kellett érniük a megszámlálással. Ebben viszont volt bőven részük: sokat közülük többször is megszámláltak, és a végösszeg, amelyet később a győztes parancsnok hivatalos jelentésében megadott, inkább a reménybeli, mint a valóságos eredményt rögzítette.

Nem messze attól a helytől, ahol az egyik temető osztag "tábort vert" a holtaknak, egy férfi állt fának támaszkodva az északiak tiszti egyenruhájában. Egész testtartása - nyaktól lefelé - pihenő fáradtságot fejezett ki; fejét mégis nyugtalanul forgatta jobbra-balra: elméje nyilván még most sem nyughatott. Talán nem tudta, merrefelé induljon el, de bizonyára nem óhajtott sokáig helyben maradni, hiszen a lenyugvó nap ferde sugarai immár vörösen szűrődtek át az erdő fái között, és az elcsigázott katonák lassan végére jártak aznapi tennivalóiknak. Aligha éjszakázik itt, egyedül a holtak között. Egy-egy csata után tíz katona közül kilenc a hadsereg valamelyik egysége után kérdezősködik - mintha volna, aki felvilágosítást tud adni. Ez a tiszt is kétségkívül eltévedt. Ha már kissé kifújta magát, feltehetőleg csatlakozik majd az egyik visszatérő temető osztaghoz.

Az osztagok sorra el is vonultak mellette, ő azonban nem tartott velük. Amint magára maradt, nyomban az erdő felé vette útját, a vöröslő nyugat irányában, amelynek fénye mintha vérrel mázolta volna be arcát. Az a biztonság, amellyel most haladt, úgy mutatta, hogy ismerős terepen jár; visszanyerte tájékozódó képességét. Az út mentén mindenütt holtak hevertek magukra hagyatva. Olykor egy-egy elhaló nyögés hallatszott valamelyik halálra sebzett nyomorult torkából, akihez nem értek el a sebesültszállító osztagok, és aki keserves éjszakának nézett elébe a csillagos ég alatt, egyedül a gyötrő szomjúsággal, ám e fájdalomkiáltásokra senki sem hallgatott. Mit is tehetett volna a tiszt, aki nem volt sebész, és nem volt nála víz?

Egy sekély vízmosás partján, egyszerű mélyedés volt az egész, több emberi test feküdt egymáshoz közel. A tiszt észrevette őket, és útjáról hirtelen letérve, feléjük sietett. Mindegyiket tüzetesen megvizsgálta, és végül megállt egyiküknél, aki kissé távolabb feküdt a többitől, egy alacsony facsoport mellett. Közelebb hajolt, hogy még jobban szemügyre vegye. Mintha megmozdult volna. Lehajolt, és arcára tette a kezét. Az felüvöltött.

A tiszt, név szerint Downing Madwell kapitány, egy massachusettsi gyalogezredben szolgált, bátor és értelmes katona, becsületes férfi volt.

Az ezrednél szolgált két fivér - Caffal és Creede Halcrow. Caffal Halcrow őrmester volt Madwell kapitány századában, és a két férfit, az őrmestert és a kapitányt régi jó barátság fűzte egymáshoz. Amennyire a rangkülönbség és a kötelességek eltérő volta, valamint a katonai fegyelem lehetővé tette, rendszerint együtt voltak. Tulajdonképpen gyermekkoruk óta együtt nőttek fel. Ami pedig a szívünkhöz nőtt, nem egykönnyen választható el onnan. Caffal Halcrow-t sem ízlése, sem vérmérséklete nem vonzotta a katonáskodáshoz, de nyomasztotta a gondolat, hogy elváljon barátjától, így hát fölcsapott abba a századba, ahol Madwell hadnagy volt. Azóta mindketten két-két rendfokozatot haladtak előre, de mivel a legmagasabb rangú altisztet is mély és széles szakadék választja el akár a legalacsonyabb rangú tiszttől, a régi kapcsolatot csak nehézségekkel és megváltozott formában lehetett fenntartani.

Creede Halcrow, Caffal fivére, az ezred őrnagya volt - cinikus, mogorva ember, aki iránt Madwell kapitány régóta ösztönös antipátiával viseltetett, melyet a körülmények csak tápláltak, és idővel kölcsönös, heves gyűlöletté erősítettek. Ha nem állt volna mindkettőjükhöz közel Caffal, e két hazafi mindegyike kétségkívül igyekezett volna megszabadítani honát a másik szolgálataitól.

Ma reggel, az ütközet kezdetekor, az ezred előőrsöt képezett a főseregtől egy mérföldnyire elszakítva. Az erdőben megtámadták, és kis híján visszaszorították őket, de makacsul kitartottak. Mikor rövid szünet állt be a csatározásban; Halcrow őrnagy így szólt: - Kapitány, az ezredes azt a parancsot adta, hogy dobja át századát a vízmosás széléhez, és tartsa magát, amíg vissza nem hívják. Fölösleges hangsúlyoznom, milyen veszélyekkel jár ez a hadmozdulat, de ha óhajtja, véleményem szerint, átadhatja a parancsnokságot a főhadnagyának. Én ugyan nem kaptam felhatalmazást, hogy jóváhagyjak egy ilyen cserét; csupán privátim ajánlom, nem hivatalos jelleggel.

A halálos sértésre Madwell kapitány hűvösen válaszolt:

- Uram, meghívom önt, hogy kísérjen el minket. E hadmozdulat során egy lovas tiszt elég feltűnő célpontot kínálna, és régóta vallott meggyőződésem, hogy üdvös volna, ha ön távozna az élők sorából.

A szellemes riposzt már 1862-ben dívott katonai körökben.

Fél órával később Madwell kapitány századát kiverték a vízmosás menti állásból, ahol embereinek harmada odaveszett. Az elesettek között volt Halcrow őrmester is. Az ezred nem sokkal ezután kénytelen volt visszavonulni a fősereg vonaláig, és a csata befejeztekor már mérföldekre járt innen. A kapitány most ott állt alárendeltje és barátja mellett.

Halcrow őrmester halálos sebet kapott. Ruhája zilált, mintha erőszakkal tépték volna föl hasán, amely így csupaszon maradt. Kabátgombjai leszakadtak, és ott voltak mellette a földön, ahol egyéb ruhadarabjainak foszlányai is szerteszét hevertek. Bőröve szétnyílt, és nyilván fektében ráncigálták ki alóla. Nagy vértócsát nem lehetett látni. Az egyetlen látható sérülés egy széles, fodros szélű nyílás volt a hason. Sár és száraz avar ragadt bele. A sebszájon egy kis bélhurok türemlett ki. Madwell kapitány egész katonai pályája sorári sohasem látott még ilyen sebesülést. Sejtelme sem volt, hogyan keletkezhetett, és a körülményekre - a furcsán feltépett ruhára, a szétnyílt övre, az összesározott fehér bőrre sem lelt magyarázatot. Letérdelt, és közelebbről is szemügyre vette a sebesültet. Mikor fölállt, szétnézett a szélrózsa minden irányában, mintha ellenséget keresne. Ötven yarddal odébb, egy ritkás erdővel borított szelíd dombhajlaton, több sötét tömeget pillantott meg, melyek az elesett katonák körül mozgolódtak - egy sertéskondát. Az egyik disznó háttal állt neki, két lapockája meredeken magasba emelkedett. Mellső lábaival egy emberi testen állt, feje nem látszott, mert le volt hajtva. Gerincének sörtés íve feketén rajzolódott a vörös égboltra. Madwell kapitány elfordította tekintetét, és ismét arra a nyomorult húsdarabra szegezte, amely egykor a barátja volt.

Az ember, aki ezt a förtelmes csonkítást elszenvedte, még élt. Egy-egy tagja olykor megmozdult; minden lélegzéskor nyögött. Üres szemekkel nézett barátja arcába, és ha hozzáértek, felüvöltött. Iszonyú haláltusájában felkaparta maga körül a földet, ökölbe szorított kezei faleveleket, ágacskákat és földet markoltak. A tagolt beszéd meghaladta erejét; lehetetlen volt megállapítani, képes-e még fájdalmán kívül valamit felfogni. Arckifejezése maga az esdeklés, szeme tele volt könyörgéssel. Vajon miért?

Ezt a pillantást nem lehetett félreérteni; a kapitány nagyon is sokszor látta ezt a kifejezést olyanoknak a szemében, akiknek ajka még el tudta rebegni a halálkérést. Ez a fetrengő emberroncs, a gyötrelmes kínnak ez a megtestesült példája, embernek és állatnak ez a szomorú martaléka, ez az alázatos, csöppet sem hősi Prométheusz, tudva-öntudatlan fohászkodott mindenhez és mindenkihez, az egész rajta kívüli világegyetemhez, az elmúlás kegyéért. A földet, az eget, a fákat, az embereket, mindazt, ami az érzékben vagy tudatban felmerült, szólította, hívta, ostromolta a testet öltött szenvedés néma könyörgése.

De hát miért? Azért, amit megadunk a legalábbvaló teremtménynek is, bár az kérni se tudja, hogy csupán saját fajtánk elesettjétől tagadjuk meg: az áldott szabadulásért, a könyörület legvégső aktusáért, a kegyelemdöfésért.

Madwell kapitány barátja nevét szólította. Makacsul ismételgette a nevet, mindhiába, míg végül a feltörő megindultság elfojtotta hangját. Könnyei patakokban csurogtak alá a másik ólomszürke arcra, és elhomályosították látását. Nem látott mást, csak egy mozgó, elmosódott tárgyat, de a nyögések egyre erősödtek, és egyre többször hangzott fel az éles üvöltés. Elfordult tőle, szemét eltakarta kezével, és odébb ment néhány lépést. A disznók, amint észrevették, fölkapták kárminpiros pofájukat, egy pillanatig gyanakodva méregették, aztán egybehangzó, bosszús röfögéssel elcsörtettek az erdőbe. Egy ló; amelyiknek mellső lábát elvitte az ágyúgolyó, ferdén fölemelte fejét a földről, és szánalomra méltón nyihogott. Madwell kapitány odalépett hozzá, előhúzta pisztolyát, és a szeme közé lőtt a szegény párának, aztán figyelmesen végignézte haláltusáját, mely várakozásával ellentétben heves és hosszan tartó volt; de végül mégis elcsendesült. Az állat megfeszült szájizmai, melyek a kiálló fogakat szabadon hagyva, hátborzongató vigyorra húzták az ajkat, most ellazultak; az éles, határozott vonalú profilra mélységes nyugalom és béke költözött.

Nyugat felől a távoli, ritkás erdővel borított hegygerincen már csaknem kialudt a lenyugvó nap zsarátja. A fák törzsén a fény szelídszürkére változott; árnyak lebbentek meg a csúcsokon, mintha nagy, fekete madarak gubbasztanának odafent. Közelgett az éj, és Madwell kapitányra még jó néhány mérföldnyi út várt az erdő komor sűrűjében, amíg eljut a táborig. Mégsem mozdult a kimúlt állat mellől, számára most nyilván megszűnt a külvilág. Szemét lesütötte a földre, bal keze lazán lógott oldalt, jobbja még a pisztolyt szorongatta. Hirtelen felemelte fejét, haldokló barátja felé fordult, és gyors léptekkel visszasietett hozzá. Fél térdre ereszkedett, felhúzta a pisztoly kakasát, a férfi homlokához nyomta a csövet, és szemét elfordítva, meghúzta a ravaszt. Nem hallatszott dörrenés. Utolsó töltényét a lóra lőtte ki.

A szenvedő nyögött, ajkai görcsösen megvonaglottak. Szája habzott, a tajtékba véres nyál keveredett. Madwell kapitány fölállt, és kihúzta kardját. Bal kezének ujjait végigfuttatta az élén, markolattól a hegyéig. Kinyújtotta maga elé, mereven, hogy próbára tegye idegeit. A penge nem rezdült meg észrevehetően; a sápadt ég halovány visszfénye mozdulatlanul ragyogott tükrén. Lehajolt, és bal kezével feltépte a haldokló ingét, aztán fölegyenesedett, és a kard hegyét pontosan a szív fölé illesztette. Most már nem vonta el tekintetét a látványról. Mindkét kezével megragadta a markolatot, majd teljes erejével és súlyával lenyomta. A penge beleszaladt a testbe, s a testen keresztül a földbe; Madwell kapitány csaknem rábukott művére. A haldokló fölhúzta térdeit, és jobb kezével melléhez kapott, belemarkolt az acélba, olyan erővel, hogy ujjainak töve szemmel láthatóan elfehéredett. Az iszonyú, de hiábavaló erőfeszítéstől, mellyel a pengét kihúzni igyekezett, sebe csak tágult; keskeny vérpatak szivárgott elő, és futott le kanyarogva a szétzilált ruha alá. Ebben a pillanatban három férfi lépett elő csendesen néhány fiatal fa mögül, amelyek eddig eltakarták közeledő alakjukat. Két szanitéc jött egy hordággyal.

A harmadik Creede Halcrow őrnagy volt.