AMBROSE BIERCE

HALÁLOS KÓRJÓSLAT

- Olyan babonás azért nem vagyok, mint önök, orvosok, akárhányan, akik természettudományos gondolkodásukban tetszelegnek - védekezett Hawver, holott senki nem vádolta. - Akárhányan önök közül… mondjunk, nem akárhányan, néhányan... hisznek a lélek halhatatlanságában és némely jelenségben, amelyet csak tudományos rátartiságból nem neveznek kísértetnek. Én magam mindebből csupán annyit hiszek, hogy az élőket néha olyan helyeken is látjuk, ahol éppen nincsenek, csak megfordultak valaha... mondjuk, ahol hosszabb ideig laktak, és mintegy rányomták bélyegüket környezetükre. Nemcsak hiszem: tudom, hogy némely ember egyéniségét idők múltán is kiolvashatjuk környezetükből. Erős egyéniség dolga.

- Igaz. Erős egyéniség egyfelől, gyenge elme másfelől - jegyezte meg dr. Frayley mosolyogva.

- Mondhatta volna szebben is. Teszem azt, a gyengébb lelkek maguk igazolják várakozásaikat.

- Csakugyan. Bocsásson meg. Lelket mondtam volna, ha a hitére hivatkozik. De a tudás az elméhez fellebbez. Nem árulná el, hogyan jutott e tudás birtokába?

- Úgyis rásüti, hogy rémlátomány - állapította meg Hawver, de aztán csak elmondta.

...Múlt nyáron, mint tudja, lementem Meridianba, ott akartam átvészelni a kánikulát. Úgy volt, hogy egy rokonomnál szállok meg, de éppen betegen feküdt, így aztán másfelé néztem szállás után. Némi utánajárással sikerült is házat bérelnem. Egy Mannering nevű különc orvos lakott benne, de már évekkel előbb elutazott valahova, senki nem tudta, hova, még az ingatlanközvetítő se. Az orvos maga építette a házat, s vagy tíz évig lakott benne öreg cselédjével. Működési köre sohasem volt valami kiterjedt, de lassacskán végképp kifogyott a betegből. Nem foglalkozott többet gyógyítással, sőt a társas élettől is visszavonult remeteségébe. A falu orvosa mesélte, akivel még érintkezett, hogy magányában egyetlen kérdésnek szentelte minden idejét, majd vizsgálódásainak eredményét nyomtatott műben foglalta össze, mellyel éppen nem nyerte meg kartársai tetszését. Mi tagadás, nem is tartották teljesen épeszűnek. Nem láttam a könyvet, a címére sem emlékszem e pillanatban, csak hallomásból tudom, milyen meghökkentő következtetéseket foglal magában. Kimutatta nevezetesen, hogy egészséges egyedek halálának idejét sem lehetetlen akár hónapokkal előbb megállapítani. Ha emlékezetem nem csal, tizennyolc hónapban jelölte meg az előrejelzés legkorábbi időhatárát. A környéken számtalan mese keringett kórjóslatairól... kórismére akar helyesbíteni, látom. . . s az hírlett, hogy akinek a barátait figyelmeztette, az meg is halt a jósolt időben, napon, és a halál okát egyetlen alkalommal sem sikerült tisztázni. E kitérőnek, persze, az ügy érdekéhez semmi köze, csak gondoltam, orvosnak való csemege.

A házban elutazása óta nem változott semmi, mondták. Magamfajta embernek, aki se remete, se tudós, eléggé nyomasztó lakás volt, talán meg is nyomott... vagy a lakás, vagy régi lakójának egyénisége, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy mélakóros lettem, holott nem hajlok mélakórra, és az egyedüllétet sem viselem rosszul. A cselédség, igaz, nem aludt ott a házban, de tudja, én mindig jól megvoltam a magam társaságában, és örömömet lelem az olvasásban is, habár tudós buzgalom nem hajt. Nem is keresem akkori rosszkedvem és kínzó balsejtelmeim okát, csak megállapítom, hogy Mannering doktor dolgozószobájában éreztem magam a legrosszabbul, pedig az volt a ház legvilágosabb, leglevegősebb helyisége. Falán ott lógott a doktor életnyi arcképe, s mintha ez az olajfestmény telepedett volna rá az egész szobára. Pedig a képen nem volt semmi furcsaság. Mannering doktor jóképű ember lehetett, amikor megfestették, olyan ötvenéves-forma; őszülő haj, simára borotvált arc, bogár szem, merő tekintet. Mindig rá kellett néznem, mintha delejesen vonzott volna. Valami kísérteti ismeretség szövődött lassan köztünk.

Egyik este petróleumlámpával a kezemben mentem át a dolgozószobán... gáz nincs Meridianban... s mielőtt a hálószobába nyitottam volna, már szokásomhoz híven, megálltam az arckép előtt. Ilyenkor, a lámpafényben, furcsán megváltozott az arc... annyit mondhatok, hátborzongató volt. Mint fényjelenség inkább érdekelt, mint zavart. Innen oda álltam, változtattam a fény szögét, és figyeltem a hatást. Hirtelen, nem is tudom, miért, de megfordultam, s azt láttam, hogy a sötétből egy férfi közeledik felém! Amint odaért a lámpa fénykörébe, Mannering doktort ismertem fel benne. . . mintha a képből lépett volna ki!

- Bocsánat - jegyeztem meg, talán kissé hűvösen -, de olyan halkan kopogott, hogy nem hallottam. - Ő nem szólt rá, csak elment mellettem, kartávolságra, rám tette jobb keze mutatóujját, és eltűnt a szobából. Hogy jött be, azt sem láttam, hogy ment ki, azt sem.

A történetnek ezt a részét nevezi ön rémlátásnak, én pedig, szebb szóval, káprázatnak. A szobának két ajtaja volt, az egyiket bezártam, a másik a hálószobába nyílt, oda viszont csak a dolgozószobán át lehetett bejutni. Nem mintha ez fontos volna.

Kísértethistória, állapítja meg magában, látom, amilyeneket ősidők óta feljegyeznek. Pedig el sem mondanám, ha Mannering doktor nem élne, s nem ma találkoztam volna vele az Union utcában. A tömegben ment el mellettem.

Hawver ezzel be is fejezte a történetet. Hallgattak egy darabig mind a ketten. Dr. Frayley szórakozottan dobolt az asztalon.

- Talán szót is váltottak? - érdeklődött. - Nyilván akkor győződött meg, hogy Mannering doktor él.

Hawver csak bámult, s nem válaszolt.

- Talán - firtatta dr. Frayley - intett, a kezét felemelte, vagy valamit, mintha figyelmeztetni akarná? Az a mutatóujj-emelés például kedves szokása volt... gyakran megtette, ha valamely megállapítására, mondjuk, kórmegállapítására akart nyomatékot.

-A mutatóujját csakugyan rám emelte... éppen mint a dolgozószobai tünemény. Álljunk csak meg! Hát ismeri?

Hawver kezdett ideges lenni.

- Ismertem. Olvastam a könyvét is, és meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor minden orvos olvasni fogja. Mannering doktor talán a legjelentősebb orvosi felfedezéssel lepte meg benne századunkat. Mondom, ismertem, személyesen. Három évvel ezelőtt én voltam a kezelőorvosa. Azóta meghalt.

Hawver leplezetlen idegességgel ugrott fel, s egy darabig fel-alá sétált a szobában. Majd egyszerre megállt dr. Frayley előtt, s nem valami magabiztosan tudakolta:

- Mondja, doktor úr, nem volna valami orvosi tanácsa a számomra?

- Nincs, Hawver - nyugtatta meg dr. Frayley. Makkegészségesnek nyilvánítom. Baráti tanácsom ellenben az, hogy menjen a szobájába. Istenien hegedül, tessék, most játsszon valami vidám, szívderítő darabot. Verje ki a fejéből ezt a kísértethistóriát.

Másnap Hawvert halva találták szobájában. Álla alá szorított hegedűvel feküdt a földön, s a kottaállványra Chopin gyászindulóját tette ki.