![]() ![]() |
AMBROSE BIERCE
A SíR MÉLYE |
John Brenwalter a nevem. Részeges apám egyszer
szabadalmaztatta agyagból préselt kávébabját,
mivel azonban becsületes ember volt, a gyártásra maga
nem vállakozott. Szerény vagyonra tett csak szert ilkyenformán.
Az értékes találmányból befolyó
jogdíjak alig fedezték a sok pereskedés költségeit,
mert más mindenféle szélhámosok védjegycsalással
próbálkoztak. nem részesültem tehát olyan
elõnyökben, amilyeneket lelkiismeretlen bitang szülõk
gyermekei élveznek, sõt, nemes szívû anyám,
számos testvéremet eltaszítva, maga vette kezébe
nevelésemet. Gondoskodás nélkül ki tudja, milyen
mélyen süllyedtem volna a tudatlanságba- még
tanár lett volna belõlem a végén. Hiába,
aranynál nagyobb ajándék a jó anya szeretete.
Tizenkilenc éves voltam, mikor apám balsorsa úgy
hozta, hogy meg kellett halnia. Ritka jó egészségnek
örvendett világéletében, ezért ebéd
közben bekövetkezett váratlan halála mindnyájunk
közt õt lepte meg a legjobban. Aznap reggel kapott értesítést,
hogy a szabványügyi hivatal bejegyezte zajtalanul mûködõ
hidraulikus páncélszekrénytörõjét.
A hivatal fõnöke kijelentette, hogy soha még ennél
eredetibb, hasznosabb, és általában szólván,
a közjót hathatósabban elõmozdító
találmányt nem nyújtottak be neki, apám éppen
ezért joggal remélte, hogy tisztes, gondtalan aggkor jut
osztályrészéül. Természetes tehát,
hogy hirtelen halála mélyen megrendítette. Nem mondhatnám
azonban, hogy anyámat is földre sújtotta az eset, igaz,
õ jámborabb, és az Ég kifürkészhetetlen
akaratában való megnyugvásra hajlamosabb lélek
volt. Ebéd végeztével, miután szegény
apám tetemét eltakarítottuk a padlóról,
anyám mindnyájunkat beidézett a szomszédos
szobába, és így szólott hozzánk:
- Gyermekeim, az elõbbiekben oly kínos esetnek
voltatok szemtanúi, amelyet nem kerülnek el a legderekasabb
emberek sem, s amelyben, mondhatom, magam is kevés örömöm
leltem. Távozásában, higgyétek el, semmi részem
nincs, ámbár szilárd meggyõzõdésem-
tette hozzá, s egy pillanatig elmélyülten jártatta
szemét a padlón-m hogy így van jól.
Szavainak igazságát oly nyilvánvalóvá
tette elõttünk, hogy egyikünk sem merte volna magyarázatkéréssel
meglepni. Ha rossz fát tettünk a tûzre, mindnyájunk
számára a legborzasztóbb büntetés anyánk
meglepetése volt. Midõn egy napon gyermeki duzzogásomban
meggondolatlanul letéptem kishúgom fülét, anyám
korholó szava- "Meglepsz, fiam!"- annyira szíven ütött,
hogy egész éjszaka sírva, álmatlanul hánykolódtam
ágyamban, majd anyám lábához vetettem magam,
s így kértem bocsánatát:- Ne haragudj, édesanyám,
hogy meglepetést okoztam neked!- Ilyenformán mindnyájan
éreztük, félfülû kishúgommal együtt,
hogy jobb, ha kérdezõsködés nélkül
napirendre térünk megállapítása felett,
mely szerint apánk valóban jól járt. Anyánk
pedig így folytatta:
- A törvény, tudnotok kell, gyermekeim, titokzatos
és hirtelen halál esetén elõírja, hogy
halottkém szálljon ki a gyászeset színhelyére,
aprítsa fel az elköltözöttet és ossza szét
különféle szakértõk között, kik
a halál beálltát megállapítják.
A halottkém ezért szép pénzt vág zsebre.
Szívesen eltekintenék esetünkben ettõl
a kínos formaságtól, amelyhez szegény megboldogult...hm...földi
maradványuk úgysem adnák beleegyezésüket.
John fiam- s e szóval anyám felém fordította
felejthetetlen madonnaarcát-, te mûvelt és tapintatos
gyermek vagy. Mutasd meg, hogy a család nemhiába áldozott
annyit neveltetésedre. Menj fiam, és takarítsd el
a halottkémet.
Anyám bizalma mondhatatlanul megörvendeztetett. Alkalmat
nyújtott tehát, hogy természetes hajlamaimnak megfelelõ
tettel tüntethessem ki magamat! Térdre borulván elõtte,
kezét ajkamhoz emeltem, s elborítottam hálám
könnyeivel. Délután öt óra sem múlt,
s én már el is takarítottam a halottkémet.
Rögtön letartóztattak és börtönbe
vetettek, ahol egy igen kényelmetlen éjkszakát töltöttem
el. Két zárkatársam, papi személyek nevezetesen,
teológiai képzettségüknél fogva oly gazdagságában
dúskáltam az istenkáromlásoknak, amit magukban
meg nem tarthatván, hangos fennszóval elébem terítettek,
és elvették álmomat. A szomszédos zárkában
alvó poroszló, kinek nyugalmát hasonlóképpen
zavarták, bejött, és iszonyú fogadkozással
ígérte a két szent férfiúnak, hogy reverendájukat
nem tekintve, az utcára lökheti õket, ha a káromkodást
be nem fejezik. Ezután ugyancsaka féket vetettek rút
nyelvükre, és harmonikálázással töltötték
az idõt, úgyhogy végre frissítõ és
egészséges álomra hajthattam ifjú fejem.
Másnap reggel a fõbíró elébe
vitték, ki elöljárói minõségében
folytatta le elõzetes kihallgatásomat. Nem érzem magam
bûnösnek, jelentettem ki, hozzátéve, hogy áldozatom
különben is hírhedt demokrata párti volt. (Jó
anyám engem magamat republikánus szellemben nevelt, és
kora gyermekségem óta arra oktatott, hogy hazafias kötelességem
tûzzel-vassal irtani a pártütés kártékony
dudváját.) A fõbírót is republikánus
listán választották hivatalába egy dupla fenekû
szavazóláda segélyével, épp ezért
vaslogikám annyira lebilincselte, hogy cigarettával kínált.
- Mélyen tisztelt Bíróság- emelkedett
szóra a kerületi ügyész-, a bizonyítékok
elõterjesztésétõl ez esetben eltekintenék.
Legyen elégséges arra utalnom, hogy törvényeink
értelmében a fõbíró úr mint elöljáró
foglal helyet az emelvényen. nem kétséges tehát,
hogy mindnyájunk véges belátásának messze
elõtte jár. Szóbeli és tárgyi bizonyítékok
felvonultatásával magunk támadnánk meg elõbbeni
alázatos vélelmezésünket. Ez a Vád álláspontja.
Ezután védõm, az elhunyt halottkém
testvéröccse állt fel, és így szólt:
-Mélkyen tiszlet Bíróság, a Vád képviseletét
ellátó tudós barátom oly ékesszólással
fejtette ki az esetre vonatkozó jogszabályokat, hogy magam
csupán a végrehajtás kérdésével
foglalkozhatom. Vitathatatlan, hogy a fõbíró úr
elöljárói minõségben ül emelvényén,
ámde vizsgáljuk meg, miben jár elöl? A törvény
bölcsen helyezte az elöljárói teendõket
a fõbíró úr méltóságos
kezébe, ki is hasonló bölcsességgel szabadult
meg az ily módon rárótt kötelezettségek
mindegyikétõl. Mióta csak a fõbíró
urat ismerni szerencsém, mást sem tesz, mint elöl jár.
Elöl jár a hivatali visszaélésekben, lopásban,
gyújtogatásban, hamis tanúzásban, házasságtörésben,
gyilkosságban- ami csak van a sifonérban, amit csak kéjencek
és beteg lelkek ismernek, tudós barátomat, a kerületi
ügyészt sem véve ki közülük. Minthogy
elöljárói minõségében méltóságod
máris mindent megtett, és mivel védencem, e derék
fiatalember ellen bizonyítékok amúgy sem merültek
fel, a méylen tisztelt Bíróságtól fölmentését
kérem.
Gyönyörû csönd telepedett a tárgyalóteremre.
A fõbíró végül felállt, feltette
fekete kalpagját, és indulattól remegõ hangon
megadta a fölmentést. majd tompa, de soaktmondó hangon
odaszólt védõmnek:- Még találkozunk.
És bármily fölkészültséggel
védett, testvérbátyja meggyilkolásának
vádjával szemben szerencsétlen ügyvédem,
ki valamely telekkérdés kapcsán veszett volt össze
az elköltözött halottkémmel, másnapra eltûnt,
és sorsáról mind a mai napig nem tudni.
Apám földi maradványait ezenközben éjféli
idõben, titkon elföldelték néhai otthonának
kertjében, néhai cipõjében, és néhai
gyomrának vegyvizsgálata nélkül.- Sohasem szerette
feltárni belvilágát- emlékezett édesanyám,
miközben a behantolt sírt taposta, és segített
gyermekeinek szalmával behinteni a helyét.- Magánakvaló
ember volt világéletében.
Az özvegyi haszonélvezet megállapításáért
benyújtott folyamodványában kijelentette, hogy apám
halálának feltételezésére alapos oka
van, miszerint több napon át nem jelent meg a családi
ebéden, minazonáltal- mint anyám megvetõen
nevezte- a Dögszaglász Bíróság elnöke
úgy döntött, hogy ez csupán körülményi
bizonyíték, ezért közgyámot rendelt ki
vejének személyében. A hagyatéki eljárás
során megállapítást nyert, hogy a kinnlevõségek
és a cselekvõ vagyon összege éppen fedezi tartozásainakt.
Maradványként csupán a hidraulikus mûködésû
zajtalan páncélszekrénynyitó szabadalma vétetett
föl a leltárban, és ez a közgyám, valamint
a Hagyatéki (anyám szavajárása szerint Hányadéki)
Bíróság határozata alapján lefoglaltatott
és saját tulajdonukba bekebeleztetett. Igy taszítottak
a hatóságok röpke néhány hónap
alatt egy virágzó, boldog családot bûnbe és
nyomorba. Munkát kellett vállalnunk.
A munka vállalásánál figyelembe vettük
a személyes rátermettséget, hajlam számtalan
szempontját. Anyám elõkelõ magániskolát
nyitott a leopárdirhán elõforduló foltok fölcserélésének
mûvészi oktatására, legidõsebb bátyám,
george Henry, a zenei tehetség, kürtösnek szegõdött
el a közeli siketnéma intézathaz, Mary Maria húgom
Lejmöl professzor Artézikút-mérgezési
Tervezõcsoportjánál vállalt munkát,
én pedig önálló ipart kezdtem, Méretutáni
Bitóleszabás és Aranyozás címen. kisebb
testvéreim, akik még nem bírták a munkát,
az üzletek elébe kirakott árukat csipegették-csenegették,
ahogy otthon tanulták.
Szabadidõnkben, kikapcsolódásul, fáradt
utasokat csaltunk be a házba, s hullájukat a pincében
temettük el.
Pincénk más részében bort, égetett
szeszt és élelmiszereket tároltunk. Készleteink
azonban gyorsan fogytak, s hovatovább az a babonás hit vert
gyökeret bennünk, hogy biztosan áldozataink kelnek fel
sírjukból, s rajta lakmároznak. Annyi bizonyos is,
hogy a pácolt õzgerincbõl mindig találtunk
lerágott csontokat, szétszórt konzervdobozokat és
más mindenféle szemetet, holott naponta gondosan zártuk-reteszeltük
a pincét. Fölvetõdött az a gondolat, hogy talán
másutt kellene a kamránakt berendezni, édesanyám
azonban, ki jótét, vendégszeretõ lélek
volt, inkább tûrte készleteink fogyatkozását,
mint a leleplezést: ha ugyanis, mint mondta, megtagadjuk a kísértetektõl
ezt a csekélységet, képesek beleütni az orrukat
mindenféle dolgunkba, és megtörténhetik, hogy
kitúrnak az állásunkból mindnyájunkat,
aztán majd az egész család az én iparomban
keresheti szûkös kenyerét, a bitóleszabással
és aranyozással. Gyermeki alázattal hajoltunk meg
anyánk aggodalmai elõtt, mert tudtuk, hogy élettapasztalata
mérhetetlen, és mindig jót akar.
Egy éjjelen mindnyájan levonultunk a pincébe-
egyenként lejárni nemigen mertünk már-, hogy
a szomszéd város polgármesterét keresztényi
gyászszertartásban részesítsük. Anyám
és kistestvéreim egy-egy szál gyertyát tartottak
a kezükben, George Henry bátyám meg én eközben
ástuk s csákányoztuk a sírgödröt.
Mary Maria húgom egyszerre fölsikoltott és elfödözte
szemeit. Rémülten abbahagytuk a polgármester végtisztességén
vaéó munkélkodásunkat, és sápadtan,
remegõ hangon szólongattuk húgunkat, hogy mondaná
el, mi ijesztette meg ennyire. A kisebbeket annyira felizgatta a jelenet,
hogy remegni kezdett a gyertya a kezükben, és árnyalakjaik
illetlen, lenge táncra perdültek a falakon. A halott polgármester
arca hol kísérteties fényben fürdött, hol
borzalmas árnyékba borult, de minden fényvillanással
szigorúbban, sõt gonoszabbul nézett ránk. Húgom
sikolya nemcsak minket riasztott meg, hanem a patkányokat is- ott
rohangésztak fejvesztett sivítozással köztünk,
de némelyek nem mozdultak ki zugolyukból, s csak lestek kifelé.
Meredt agátszemük illett a félbenhagyott sírgödör
lidércesen villozó visszfényéhez, s látványuk
mintegy megtestesítette az oszlás illataival teljes légkört.
A kicsinyek eldobták gyertyájukat, és zokogva kapaszkodtak
felnõtt testvéreikbe, úhgyhogy szinte vaksötét
szállt ránk. Hirtelen azonban tünde világ derengett
fel a síri üregben, s talajvízhez hasonlatosan csordulásig
megtöltötte.
Húgom ezenközben a sírból kiásott
földhalomra dõlt, s szemét ismét fölfedvén,
két boroshordó közé bámult be rémülten,
a homályos ürességbe.
- Ott van! Ott!- sikoltott föl ismét.- Istenem, hát
nem látjátok!
Pedig ott volt csakugyan- a homályban alig látszott
emberi alaknak, ahogy jobbra-balra dõlve a boroshordók támaszát
kereste-, aztán elõrelódult, egy pillanatra megállt
néhány pislogva égõ gyertyánk világánál,
aztán megingott, és teljes hosszában végigvágódott
a földön. Arcáról, tartásáról
nyomban fölismertük immár jó tíz hónapja
elhunyt s tulajdon kezünkkel elkapart apánkat! Õ támadott
fel sírjából, holtrészegen!
Nem szívesen idõznék el e helyütt fõvesztett
menekülésünk minden apró-cseprõ részletén-
hogyan jutottunk ki abból a dohos oduból rohanvást,
egymásra hágva, minden emberiségünkbõl
kiforgatva, meg-megcsúszva, elesve, egymást lerántva
az iszamos lépcsõn, hogyan tapostuk ki a kisebbek belét
bátyámmal, s hogyan hullatta õket vissza a mélybe
édesanyánk. Õ megmenekült a zûrzavarból
bátyámmal, húgommal és jómagammal egyetemben,
a többiek azonabn lenn maradtak, belepusztulván sebeikbe s
a rémületbe- de lehet, hogy némelyikük a tûz
martalékává lett. Mert mi négyen egy óra
alatt összekapkodtuk, ami pénzünk, ékszerünk,
legszükségesebb ruhánk volt, aztán csóvát
vetettünk a házba, és a tûz fényénél
fölmenekültünk a hegyek közé. Tûzbiztosítási
kötvényeinket sem vallottuk be a nagy sietségben, amit
jó anyánk évekkel késõbb halálos
ágyán meg is vallott, mint élete egyetlen vétkes
könnyelmûségét. Gyóntatóatyja, a
derék szent ember azonban megvigasztalta, hogy Isten a körülmények
mérlegelése után nem rója majd fel bûnéül
ezt a mulasztást.
Tíz évvel azután, hogy gyermekkorom tájairól
távoli országba szakadtunk, álnéven- hiszen
akkor már jó nevû hamisító voltam- visszatértem,
azzal a szándékkal, hogy a pincébõl, ha lehetséges,
kimentem elásott értékinket. Sajnos, nem sok sikerrel
jártam. A hatóság csontokat talált a romok
alatt, s folytatta a kutatást. Az alapok széthányása
során fölfedezték, s mint becsültes megtalálók,
maguknak tartottak meg mindent. A házat azóta se állították
helyre, sõt az egész környék rendkívül
szomorú állapotra jutott. A szomszédok telebeszélték
egymás fejét a kísértetjárással,
míg a végén senki nem akart itt megmaradni. Mivel
tehát senkit sem faggathattam-piszkálhattam a történtek
felõl, úgy határoztam, hogy lerovom fiúi kegyeletemet,
és szeretett apánkat még egyszer jól megnézem
magamnak, mert hátha lidérc játszott velünk azon
a gyászos napon, s õ sírjában porlad. Arra
is emlékeztem, hogy hatalmas brilliánsgyûrût
szokott az ujján hordani, s mivel a becses darabot azóta
sem láttam, feltehetõ volt, hogy azzal temttük el. Ásót
kerítettem tehát, majd betájolván a sír
helyét hajdani hátsó udvarunk táján,
ásni kezdtem. Négylábnyi mélységbe juthattam
el, mikor egyszer csak kiesett a gödör feneke, s belezuhantam
egy omló boltozatú csatornaüregbe. Se csontot, se ruhadarabokat
nem láttam semerre.
Kimászni az üregbõl nem tudtam, ezért
a csatorna mentében tapogatóztam tovább, s miután
kis fáradsággal sikerült félrekotornom a járat
végét eltorlaszoló szemetet s a megfeketedett téglatörmeléket,
bejutottam valamikori rossz emlékezetû pincénkbe.
Minden tisztázódott. Hogy apám mi okból
"lett rosszul" ebéd közben, arra nézve csak szentelt
emlékezetû édesanyám nyújthatott volna
némi felvilágosítást, bizonyos azonban, hogy
rosszulléte után élve temettük el. Mivel sírját
véletlenségbõl egy elfeledett csatornajárat
fölé ástuk, méghozzá az ásással
csaknem a boltsüvegéig hatoltunk le, továbbá
koporsót sem használtunk, nyilvánvaló, hogy
fuldokló vergõdésében apám áttörte
a málló falazatot, beesett a csatornajáratba, s átjutott
a pincébe. Úgy érezhette, hogy tulajdon otthonában
nem lenne szívesen látott vendég, viszont máshová
sem mehetett, ezért itt, föld alatti remeteségében
húzta meg magát, õ pusztította szerény
készleteinket, szorgos munkánk gyümölcsein élõsködvén,
boroshordóinkat is õ szívta meg- tolvaj módra!
Mámorában, s felteszem, társaságvágyában
is, ami a részeg egyetlen megamaradt emberi tulajdonsága,
elõmászott rejtekébõl, méghozzá
olya alkalmatlan idõben, hogy szinte mindnyájunkat, vér
szerinti kedveseit, magával rántott a romlásba. Szégyenletes
botlás volt valóban, nha nem nélkülözte
teljesen a bûn méltóságát!