![]() ![]() |
AMBROSE BIERCE
NYÁRÉJI TÖRTÉNET |
A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani,
hogy meg is halt. Nyakas ember volt világéletében.
De mikor már eltemették, hinnie kellett a tapasztalatnak.
A szokatlna testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt
kézzel (szalaggal is összekötötték neki, és
hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott),
a korlátozottság határozott érzete, a koromsötétség,
a süket csönd - ekkora bizonyítékhalmazt nemigen
kezdhetett ki holmi légbõl kapott ellenérvekkel. Meg
kellett nyugodnia.
De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit fogadott el, hogy
nagybeteg. És a súlyos nyavalyával járó
levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát tüzetesebben
megvizsgálja. Nem volt bölcselõ, soha nem is állította.
Egyszerû ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult.
A legegykedvûbb éppen az a szerve volt, amelyikkel félni
szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a jövõ
elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.
Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek.
A sötét nyáréjen távoli villámfények
derengtek át, és a nyugati láthatáron cxsüngõ
felhõket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások
egy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították
a temetõ fejfáit, sírköveit - mintha még
táncra is perdítették volna. Ilyen éjszakán
minden jótét lélek messzi elkerüli a temetõt,
s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját
forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott.
Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai
voltak, a harmadik egy óriási néger, Jess nevezetû.
Jess hosszú évek óta mindenesi teendõket végzett
a temetõ körül, s azzal büszkélkedett, hogy
régi cimborája az itt lakó kísérteteknek.
Nyáréji munkálkodása azonban arra vallott,
hogy baráti köre valójában jóval kevesebb
lelket számlál, mint amennyi a temetõlajstromban szerepel.
A kõkerítésen kívül, de még
a temetõtelekhez tartozó földön, jó távol
az országúttól, ló és kocsi várakozott.
Az ásás nem volt nehéz. A néhány
órával elõbb behantolt sírban könnyen
járt az ásó. Bajosabbnak látszott a bádogládát
kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében
munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése
után gondoson lecsavarozta a bádogtetõt, s félreállította,
miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja
még koromsötétségben is jól láthatóvá
vált. De mintha a levegõ gyúlt volna ki ebben a pillanatban,
ropogó villám rázta meg a környéket, és
Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok
rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak.
A világ minden pénzével nem lehetett volna õket
a tett helyére visszacsalogatni. Jesst azonban keményebb
fából faragták.
A két diák reggel a seborvosló iskolában
találkozott. Holtsápadtak voltak még most is a rémülettõl,
s a vérük vadul zakatolt.
- Te láttad?
- De mennyire! Most mi lesz?
Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul,
a boncház ajtajához közel, ott látták
a kocsit. A ló póznához kikötve abrakolt. A két
diák szinte félálomban lépte át a boncház
küszöbét. Benn, egy félhomályos sarokban,
a pad végében ott ült a Jess néger. Amint fölállt,
a szája fülétõl füléig húzódott.
- A pénzemért jöttem- vigyorgott rájuk.
A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtózva,
a fején véres-agyagos ásónyom.