Vissza a fõoldalra
Vissza a novellákhoz 
AMBROSE BIERCE 
NYÁRÉJI TÖRTÉNET

A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani, hogy meg is halt. Nyakas ember volt világéletében. De mikor már eltemették, hinnie kellett a tapasztalatnak. A szokatlna testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt kézzel (szalaggal is összekötötték neki, és hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott), a korlátozottság határozott érzete, a koromsötétség, a süket csönd - ekkora bizonyítékhalmazt nemigen kezdhetett ki holmi légbõl kapott ellenérvekkel. Meg kellett nyugodnia.
 De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit fogadott el, hogy nagybeteg. És a súlyos nyavalyával járó levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát tüzetesebben megvizsgálja. Nem volt bölcselõ, soha nem is állította. Egyszerû ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A legegykedvûbb éppen az a szerve volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a jövõ elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.
 Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét nyáréjen távoli villámfények derengtek át, és a nyugati láthatáron cxsüngõ felhõket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások egy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították a temetõ fejfáit, sírköveit - mintha még táncra is perdítették volna. Ilyen éjszakán minden jótét lélek messzi elkerüli a temetõt, s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott.
 Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriási néger, Jess nevezetû. Jess hosszú évek óta mindenesi teendõket végzett a temetõ körül, s azzal büszkélkedett, hogy régi cimborája az itt lakó kísérteteknek. Nyáréji munkálkodása azonban arra vallott, hogy baráti köre valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyi a temetõlajstromban szerepel.
 A kõkerítésen kívül, de még a temetõtelekhez tartozó földön, jó távol az országúttól, ló és kocsi várakozott.
 Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával elõbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Bajosabbnak látszott a bádogládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése után gondoson lecsavarozta a bádogtetõt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja még koromsötétségben is jól láthatóvá vált. De mintha a levegõ gyúlt volna ki ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket, és Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna õket a tett helyére visszacsalogatni. Jesst azonban keményebb fából faragták.
 A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak még most is a rémülettõl, s a vérük vadul zakatolt.
 - Te láttad?
 - De mennyire! Most mi lesz?
 Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul, a boncház ajtajához közel, ott látták a kocsit. A ló póznához kikötve abrakolt. A két diák szinte félálomban lépte át a boncház küszöbét. Benn, egy félhomályos sarokban, a pad végében ott ült a Jess néger. Amint fölállt, a szája fülétõl füléig húzódott.
 - A pénzemért jöttem- vigyorgott rájuk.
 A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtózva, a fején véres-agyagos ásónyom.