AMBROSE BIERCE

JOHN MORTONSON TEMETÉSE

John Mortonson meghalt: elmondta szerepének minden sorát "az emberi tragédiában", és lejött a színről.

A holttestet remekmívű, üveges, mahagóni koporsóba fektették. A temetés előkészületei olyan rendben folytak, hogy ha az elhunyt látta volna, maga is csak helyeselhetett volna. Az arc az üveg alatt nem nyújtott kellemetlen látványt: halvány mosoly játszott rajta, és minthogy a halál fájdalommentes volt, nem torzult el annyira, hogy kicsinosítása meghaladja a vállalkozó kozmetikai képességeit. Délután két órakor jöhettek el a barátok, hogy utoljára leróják tiszteletüket az előtt, akinek már nem volt többé szüksége sem barátokra, sem tiszteletre. A család tagjai jóformán percenként járultak csoportosan a ravatalhoz, és könnyeztek az üveg mögött látható nyájas arc felett. Ez egy csöppet sem használt nekik; és nem használt John Mortonsonnak sem; a halál szomszédságában azonban ész és filozófia hallgat.

Ahogy közeledett a két óra, a barátok is kezdtek szállingózni, és miután az alkalom megkívánta illendőség szabályai szerint vigasztalták a lesújtott rokonságot, ünnepélyes arccal helyet foglaltak valamelyik széken, eltelve önnön mélyen átérzett fontosságuk tudatával. Azután megérkezett a pap, és e mindent elhomályosító fényesség megjelenésére a kisebb fényforrások ragyogása egyszeriben megfogyatkozott. Nyomában jött az özvegy, kinek siránkozása betöltötte a szobát. Odament a koporsóhoz, s miután egy futó pillanatig rátette arcát a hideg üvegre, gyengéden elvezették, és leültették egy székre lánya mellé. Isten szolgája halk, síri hangon fogott bele az elhunyt dicsőítésébe, és gyászos hangja összefolyván a zokogással, melyet kiváltani és fenntartani igyekezett - emelkedett és süllyedt, elhalni és feltámadni látszott, akár a haragvó tenger. A komor nap még sötétebb lett hangjától, súlyos fellegek vontak kárpitot az ég elé, és hallható kopogással megeredt az eső. Mintha az egész természet John Mortonsont siratta volna.

Mikor a pap egy imával bevégezte magasztaló beszédét, elénekeltek egy zsoltárt, majd a koporsólapot tartó gyászolók elfoglalták helyüket a ravatal mellett. Mikor a zsoltár utolsó hangjai is elenyésztek, az özvegy odafutott a koporsóhoz, ráborult, és hisztérikus zokogásra fakadt. Lassacskán azonban engedett a csitítgatásnak, lehiggadt, és amint a pap szelíd erőszakkal elvezette onnét, tekintete a halott arcát kereste az üveg alatt. Hirtelen magasba kapta két karját, és egy sikollyal eszméletlenül rogyott a földre.

A gyászolók a koporsóhoz rohantak, a barátok úgyszintén, s míg a kandallópárkányon álló óra ünnepélyesen hármat ütött, mindannyian az elhunyt John Mortonson arcára meredtek.

Aztán elfordultak; émelygés és ájulás környékezett mindenkit. Valaki ijedtében menekülni akarván a borzasztó látvány elől, olyan erősen nekiütközött a koporsónak, hogy az egyik gyenge támaszték kicsúszott alóla. A koporsó lezuhant a földre, az üveg összetört.

A nyíláson John Mortonson macskája mászott elő. Lustán leugrott a padlóra, fölállt, mellső lábaival nyugodtan megtörölgette piros pofáját, aztán méltóságteljesen kivonult a teremből.