AMBROSE BIERCE

RESACA HŐSE

Törzskarunk legderekabb tisztje Herman Brayle hadnagy volt, egyik a két szárnysegéd közül. Nem tudom, hol talált rá a tábornok, azt hiszem, valamelyik ohiói ezredből került hozzánk, de egyikünk se ismerte azelőtt, és furcsa is lett volna, ha netalán ismerjük, hiszen ketten se voltunk ugyanabból az államból valók, de még egymással szomszédos államokból se. A tábornok nyilván úgy gondolta, hogy a törzs tagjai megkülönböztetett helyzetben vannak, s oly igazságosan kell kiválogatni őket, hogy elejét vehesse minden helyi féltékenykedésnek - ne veszélyeztesse még ez is annak az országrésznek épségét és egységét, amelyet eddig még nem szakított ketté a polgárháború. Még a saját hadtestből se választott ki törzstiszteket, hanem a hadsereg-főparancsnokság révén, némi zsonglőrködéssel, más hadtestekből vezényeltette maga mellé őket. Ilyen körülmények között egy tisztnek valóban ki kellett tennie magáért, ha azt akarta, hogy híre eljusson a messzi családhoz és az ifjúkori barátokhoz; ráadásul, "a hímek harsány trombitája" amúgy is berekedt már kissé a sok hiábavaló fecsegéstől.

Brayle hadnagy jó hat láb magas volt, pompás, arányos termetű, haja szőke, szeme szürkéskék, ami a tapasztalat szerint gyakran a halált megvető bátorság jele. Amint föltűnt, rendesen teljes díszben, még a hadműveletek közben is, pedig ilyenkor a legtöbb tiszt igyekszik kevésbé színpompásan öltözködni, módfelett szemrevaló és szembeszökő figura volt. Ami pedig egyéb tulajdonságait illeti: modora mint egy gentlemané, esze mint egy tudósé, szíve akár az oroszláné. Harmincéves volt.

Mindannyian nagyon hamar megkedveltük Brayle-t, sőt, őszintén csodáltuk is őt, s mélyen megdöbbentett, amikor tapasztalnunk kellett - megérkezése után mindjárt az első hadműveletnél, a Stone River mellett lezajlott ütközetben -, hogy van egy rendkívül kifogásolható, s a legkevésbé sem katonás jellemvonása is: az esztelenségig vakmerő volt. A változó szerencsével folyó, förtelmes ütközet legkülönfélébb viszontagságai közepette harcoltak bár csapataink nyílt terepen, sima gyapotföldeken, ritkás ciprusligetekben vagy a vasúti töltés védelmében - Brayle egyetlenegyszer sem fedezte magát, csak amikor erre szigorú parancsot kapott a tábornoktól, akinek mellesleg egyéb dolgokon is kellett törnie a fejét, őszintén szólva, fontosabbakon, mint törzstisztjeinek vagy akár közkatonáinak élete.

S ez megismétlődött minden egyes összecsapásnál, ameddig csak Brayle velünk volt. Szálegyenesen ült a nyergében, mint valami lovas szobor, a golyók, kartácsok záporában, a leginkább veszélyeztetett pontokon ahová csak a szolgálat vagy parancs szólította, s ameddig csak ott maradhatott -, amikor pedig minden különösebb nehézség nélkül, s féltékenyen őrzött jó hírét semmiképp se veszélyeztetve, biztosíthatta volna magát, amennyire ez a csatamezőn egyáltalán lehetséges, legalábbis a személyes tétlenség kurta időszakaiban.

Ha gyalogosan járt - szükségből vagy illendőségből a lovukról leszállt parancsnokai, bajtársai iránt -, hasonlóképpen vakmerően viselkedett. Állt, mint a kőszál, a nyílt terepen, amikor a tisztek és a közkatonák egyaránt fedezék után kutattak; s míg az évek számában s harci tapasztalatban gazdagabb, rangban fölötte álló, s elvitathatatlanul vakmerő bajtársai is alázatosan kushadtak a dombhajlatban, elismervén, hogy életük összehasonlíthatatlanul drágább a hazájuknak, mint a haláluk, ez a fickó kiállt a dombtetőre, ahol egyébként semmi dolga se lett volna, s szembenézett a leghevesebb golyózáporral.

Mikor a harc nyílt terepen folyt, gyakran megesett, hogy a szemben álló erők egy kőhajításról néztek farkasszemet egymással, órák hosszán át, s úgy bújtak a földbe, mint a szerelmesük ölébe. A csapattisztek sem viselkedtek másképp a posztjukon, a törzskariak pedig, miután hátraküldték a lovukat, ha már előbb ki nem lőtték alóluk, a sziszegő golyók és visító lövedékek pokoli boltozata alatt kuporogtak, s egy fikarcnyit se törődtek a tulajdon méltóságukkal.

Ilyen körülmények között egy dandár törzstisztjének az élete csöppet sem volt "fenékig tejfel", főleg, mert teljesen ki volt szolgáltatva az örök bizonytalanságnak, a hangulat idegtépő változásainak. Abból a viszonylagos biztonságból, amiből, ha sikerül megúsznia, egy civil "csodával határosnak" mondaná menekülését, a törzstisztet bármikor kiküldhették valami paranccsal az első vonal fedezékeibe, valamelyik századparancsnokhoz, egy egészen jelentéktelennek látszó, számára ismeretlen személyhez, akit nem könnyű keresés nélkül megtalálni, kérdezősködni kell emberektől, akik éppen akkor valami mással vannak elfoglalva, s olyan zenebonában, hogy kérdezni és felelni egyképpen csak jelbeszéddel lehet. Szokásos ilyenkor a fejet félrekapdosni, vagy fürge futásban keresni menedéket, az ellenséges lövészek ezreinek kíváncsi bámulata, élénk érdeklődése közepette. S aztán visszatérni - nos, visszatérni, már nem mindig szokásos.

Brayle módszere más volt. Átadta a lovát a legényének - imádta ugyanis a lovát -, s nyugodtan nekivágott a veszélyes küldetésnek; szeme se rebbent, háta meg nem görnyedt, s szálas termete, amit még inkább kiemelt az egyenruha, szinte magára bűvölte a tekintetet. Visszafojtott lélegzettel figyeltük, szívünk a torkunkban dobogott. Egy ilyen esetnél történt, hogy egyik bajtársunkat, javíthatatlan hebegőt, annyira elragadták az érzelmei, hogy odaordított nekem:

- Fo-fo lefoga-do-ho-om ké-két do-dollárba, hogy szi-szitává lö-lövik mielő-lő-lőtt oda-é-hérne!

Nem álltam a brutális fogadást; féltem, hogy elveszítem.

Hadd tisztázzam minden gyanútól e bátor ember emlékét: élete fölösleges kockáztatásában semmi része se volt a peckes hősködésnek, vagy akár az utólagos mendemondákra számító hivalkodásának. Néha megesett, hogy valamelyikük megjegyzést merészelt tenni neki, de Brayle kedvesen rámosolygott, s valami könnyed tréfával ütötte el a választ, s vette el a közbeszóló kedvét a téma további taglalásától. Egyszer ezt mondta:

- Kapitány, ha valamikor netán megbánnám, hogy nem fogadtam meg a tanácsát, remélem, utolsó perceimet megszépíti majd, ha hallhatom az ön vonzó hangját, amint fülembe leheli áldását: "Ugye, megmondtam?"

Kinevettük a kapitányt - hogy mi volt rajta a nevetni való, ezt valószínűleg egyikünk se tudta volna megmondani -, és aznap délután, mikor lesből szitává lőtték, Brayle jó darabig ott maradt a holttest mellett, illőn és fölösleges gonddal elrendezve végtagjait... ott, az út közepén, melyen újra meg újra végigsöpörtek a kartácsok, az ólomdarazsak! Mi sem könnyebb, mint az efféle viselkedést kárhoztatni, s az sem kerül különösebb önmegtagadásba, hogy tartózkodjunk az utánzásától, de lehetetlen nem tisztelni, és Brayle-t nem utolsósorban épp e gyarlósága miatt szerették, mely ilyen hősies módon árulkodott magáról. Azt kívántuk, bárcsak megjönne már egyszer az esze, de ő továbbra is csak így nézett farkasszemet a véggel; sokszor súlyosan megsebesült, de mindig épen és egészségesen tért vissza a szolgálatba.

Persze, a vég azért elérkezett egyszer; aki fittyet hány a valóságnak, legyűrhetetlen ellenfelet hív ki maga ellen. Ez Resacánál történt, Georgiában, a hadművelet során, mely Atlanta bevételével ért véget. Csapatainkkal szemben az ellenség lövészárkai nyílt terepen, egy enyhe dombhajlat gerincén futottak végig. E nyílt terep mindkét oldalán, az erdők védelmében sikerült közel férkőznünk hozzájuk, de a tisztáson nem remélhettünk sikert az éj szaka beálltáig, amikor a sötétség leple alatt - addig vakondokként beásva magunkat - támadásra lendülhetünk majd. Harcállásaink vagy negyed mérföldnyire voltak a tisztástól, az erdő szegélyén. Arcvonalunk nagyjából félkört írt le, az ellenség megerősített állásai alkották e félkör húrját.

- Hadnagy, azonnal induljon, és közölje Ward ezredessel, hogy nyomuljon közelebb az ellenséghez, ameddig csak fedezni tudja magát, de ne vesztegesse a muníciót fölösleges lövöldözéssel. A lovát itt hagyhatja!

Mikor a tábornok ezt a parancsot Brayle-nek kiadta, mi a félkör jobb szélén, az erdő peremén voltunk. Wardék viszont a bal szélén. A tanács, hogy Brayle hagyja a lovát, magától értetődően azt is jelentette, hogy kerülővel menjen, az erdőben, katonáink közt. A tanács voltaképp fölösleges volt: a rövidebb út a parancs továbbításának biztos csődjét jelentette. Ám, mielőtt még bárki közbeléphetett volna, Brayle rövid vágtában a tisztáson termett, és az ellenséges állásokból máris felhangzott a ropogó sortűz.

- Állítsák meg ezt az átkozott őrültet! - kiáltotta a tábornok.

Egy legény a kíséretéből, több jó szándékkal, mint józan ésszel, megsarkantyúzta a lovát, s alig tíz öllel arrébb lovastul együtt ott maradt a becsület mezején.

Brayle-t már lehetetlen volt visszatéríteni; könnyedén vágtázott, párhuzamosan az ellenséges vonalakkal, kétszáz ölnyire se tőlük. Festői látvány volt! Kalpagját lefújta a szél, vagy leütötte egy golyó; s hosszú szőke haja a ló járásának ütemében lebegett. Feszesen ült a nyergében, baljával lazán fogta a kantárt, jobbja hanyagul leeresztve az oldala mellett. Amint ide-oda nézegetett, láthattuk egy-egy pillanatra csinos arcélét, s meggyőződhettünk róla, hogy minden tettetés nélkül, természetes érdeklődéssel figyeli a fejleményeket.

A jelenet hatásos és drámai volt, de semmiképpen sem színpadias. Mihelyt lőtávolba ért, gonosz sortűz köpködött rá szakadatlanul, s a mi erdőszéli állásaink is haragos és hangos tüzet okádtak Brayle védelmére. Már katonáink is fittyet hánytak a parancsnoknak és tulajdon biztonságuknak, fölugráltak, s a golyózápor pásztájába özönlöttek, szemtől szembe a tűzokádó ellenséges állásokkal, melyekből válaszképpen tüstént oda is pörköltek a fedezetlen csoportok közé, halálos sikerrel. A viadalba mindkét fél tüzérsége beleszólt, mély, eget, földet rázó dördülésekkel, s a levegőt hasító kartácsok sikolyával aláfestve a puskák ropogását; az ellenséges lövedékek szilánkokká szaggatták, és vérrel fröcskölték tele az erdő fáit, a mieink pedig földet, követ vágtak föl az ellenség mellvédje körül, s annak porával szennyezték be a fegyverek fehér füstgomolyait.

Figyelmemet egy percre eltérítette a pokoli csatazaj, de most, végigpillantva a két dörgő felhő közti széles, világos hasadékon, megláttam Brayle-t, az egész mészárlás okát. A lőporfüst mindkét oldalról eltakarta, bajtárs és ellenség egyképp halálra szánta; mozdulatlanul állt a golyó söpörte mezőn, szembefordulva az ellenséggel. Valamivel távolabb a lova feküdt. Azonnal rájöttem, mi volt az, ami megállította.

Mint alakulatunk térképésze, már jókor reggel hevenyészett vázlatot készítettem a terepről, s most eszembe jutott, hogy a mezőt ott mély és kanyargós vízmosás szeli át, az ellenséges arcvonaltól kiindulva, s arra nagyjából derékszögben. Onnan, ahol mi álltunk, ez az árok láthatatlan volt, és Brayle nyilván nem is tudott róla. Átjutni rajta képtelenség volt. Éles kanyarulatai teljes biztonságot kínáltak, ha Brayle beéri a sors már eddig is csodálatos kegyével, s beleugrik az árokba. Előre nem mehetett, vissza nem fordulhatott; állt a halálra várva. Az pedig nem váratott sokáig magára.

Nyomban, mihelyt elesett, valami rejtélyes véletlen folytán a tűzpárbaj is abbamaradt, s a néhány kósza lövés inkább csak nyomasztóbbá tette, mintsem megtörte volna a csöndet. Úgy tetszett, mintha hirtelen mindkét oldal megbánta volna az értelmetlen bűncselekményt. Négy szanitécünk, a fehérzászlós őrmester nyomában, tüstént elindult a mezőre, s mentek egyenest, mitől se háborítva, Brayle holttestéért. Jó néhány konföderációs tiszt és harcos is feléjük tartott, találkoztak, s fedetlen fővel segédkeztek a hős áldozat hordágyra emelésében. S amint hozták felénk a szent terhet, kürtöket és tompa dobszót hallottunk az ellenséges vonalak mögül: a gyászinduló ütemeit. A nemes lelkű ellenfél tisztelgett az elesett hős emlékének.

A halott holmijai közt volt egy vérrel szennyezett, nutriabőrbe kötött zsebkönyv. Mikor a tábornok emlékként szétosztotta a szerény hagyatékot, ez a könyvecske nekem jutott.

Egy évvel a háború befejezése után, Kaliforniába utaztamban véletlenül kinyitottam, és elgondolkozva végiglapoztam. Egyik rekeszéből, mely idáig föl se tűnt, egy levél hullott ki, se borítéka nem volt, se címzése. Női kéz írta, a megszólítás szívélyes, de névtelen.

A levél keltezése: "San Francisco, 1862. július 9." Aláírása: a te "édesed" - így, idézőjelben. Mellesleg a szöveg közt véletlenül szerepelt a levélíró neve is: Marian Mendenhall.

A stílus műveltségről és jó nevelésről tanúskodott, de máskülönben közönséges szerelmes levél volt, ha egy szerelmes levelet szabad közönségesnek neveznem. Sok nem derült ki belőle, de valami azért mégis. Íme:

"Mr. Winters, akit örökre meggyűlöltem emiatt, azt mesélte, hogy sebesülésekor, valami virginiai csatában, te, kedvesem, egy fa mögött lapultál. Azt hiszem, be akart előttem feketíteni, ami, jól tudta, sikerülne is neki, ha hiszek a szavának. Talán elviselném az én drága hadnagyom hősi halálát, de sohasem a gyávaságát!"

t ezek voltak azok a szavak, amelyek egy napfényes délután, az ország másik felében, száz férfit megöltek. Valóban gyönge a nő?

Egy este meglátogattam Mendenhall kisasszonyt, hogy visszaadjam neki a levelét. Azt is elhatároztam, hogy elmondom, mit művelt, csak azt nem, hogy ő tette. A Rincon Hillen lakott, egy csinos villában. Gyönyörű volt, finom modorú - egyszóval elbájoló.

- A kisasszony, úgy hiszem, jól ismeri Herman Brayle hadnagyot - mondtam, mindjárt a tárgyra térve. Biztosan arról is értesült, hogy elesett. Találtunk a holmijai közt egy levelet. Kegyed írta. Kötelességemnek éreztem, hogy visszaszármaztassam.

Gépiesen átvette a levelet, mélyülő pírral futott végig rajta, aztán mosolyogva rám tekintett:

- Igazán nagyon kedves öntől, hogy visszahozta, bár biztos vagyok benne, hogy fölöslegesen fáradt vele. Teljesen jelentéktelen levélke. - Hirtelen megrezzent, és elsápadt. - Ez a folt - mondta -, ez a folt. . . csak nem. . .?

- Kisasszony - feleltem -, már megbocsásson őszinteségemért, de bizony ez vér, a legderekabb és a legigazabb szívé, mely valaha is dobogott!

- Juj! Iszonyodom a vértől! - kiáltott föl, s egy hirtelen mozdulattal a kandalló parazsára dobta a levelet. Hogyan halt meg az én drágám?

Önkéntelenül talpra ugrottam, hogy kikapjam a tűzből a papírt, mely még előttem is szent volt, s most félig a lány háta mögött álltam. Ahogy kérdése elhangzott, felém fordult, s rám emelte a tekintetét. Az égő levél vöröse ott parázslott a szemében, s arcára is karmazsinpírt vetett, mint a vérfolt a papírra. Sose láttam még ilyen gyönyörű és ilyen alávaló teremtést.

- Vipera marta meg! - válaszoltam.