AMBROSE BIERCE
KIVÉTELES TŰZESET
187
2-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat - ez még a házasságom előtti időben történt, mikor szüleimmel együtt éltem Wisconsin derűs ege alatt -, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott bennem. Házunk könyvtárszobájában osztozkodtam atyámmal az elmúlt éjjel végrehajtott közös rablásunk zsákmányán. Főleg házi holmikra tettünk szert, ezért nem volt könnyű az igazságos osztozás. Törülközőkkel, konyharuhákkal, effélékkel még csak elboldogultunk, sőt az ezüstneműk közt is sikerült nagyjából érvényt szereznünk az osztó igazságnak. Viszont érthető nehézségek támadtak, midőn egy zenélő órát kellett megfeleznünk, méghozzá maradéktalanul. Így történt, hogy a zenélő óra hozta családunkra a romlást s a gyalázatot. Ha ott hagytuk volna, ahol volt, szegény apám máig is élne.A bámulatosan szép mesterremeket drága faberakás és különleges faragás díszítette. Sokféle dallamot nem tudott, ámde fütyült, akár a fürj, ugatott, akár a kutya, sőt hajnalhasadtakor kukorékolt, ha fel volt húzva, ha nem, és kivágta a tízparancsolatot. Ez utóbbi tulajdonsága csábította atyámat élete egyetlen becstelenségére - bár ki tudja, talán több is telt volna tőle, ha e világból még idejében ki nem végzem -, arra tudniillik, hogy e zenélő ládát elrej
tse szemem elől, és becsületszavára fogadja, hogy ő nem hozta el, holott rabló szándékában, jól emlékeztem, egyedül a ládikó vezérelte.Atyám a zenélő órát malaclopó köpönyege alá rejtette, mivel álöltözetként köpönyeget viseltünk, majd fogadkozott, hogy ő
nem hozta el, pedig tudván tudtam, hogy elhozta. Az a körülmény azonban elkerülte a figyelmét, hogy a doboz, ha az osztozkodást hajnalhasadásig elhúzom, kikukorítja a hamisságát. Mint vártam, úgy is történt. Ahogy a gázláng elhalványult a könyvtárszobában, és az ablakokon beáramló fény átjárta a függönyöket, az öregúr malaclopója alól hosszú kukurikú szállt fel, melyet a Tannhauser egyik áriájának néhány üteme követett, végül hangos kattanás. Kettőnk között kézbe való kis szekerce feküdt az asztalon, azzal hatoltunk volt be a baljós házba. Fölkaptam. Az öregúr látta a további próbálkozások haszontalanságát, és a ládikót, kiemelvén malaclopója alól, letette az asztalra.- Hasítsd ket
tébe - ajánlotta fel nagylelkűen -, én csupán a romlástól akartam megóvni.Szenvedélyes szerelmese volt a muzsikának, s láttam, hogy a kis koncert szinte elandalította.
- Nem úgy, atyám - mondtam erre. - Én nem szándékod tisztaságát kétlem, hisz hogyan is bíráskodhatna fiú az atyja fölött. Én csupán az üzletszerűség védelmében emelem szekercémet, s társas viszonyunkat ezennel megszüntetem, ha ígéretet nem kapok arra nézve, hogy jövőbeni vállalkozásaink alkalmával csengettyűt kötsz a lábad közé.
- Nem tehetem - felelte atyám némi tűnődés után -, értsd meg, nem tehetem. Rosszabb lenne az a nyilvános bűnvallomásnál. S az emberek azt hinnék, nem bízol meg bennem.
Bámulnom kellett finom ítélőképességét és bátor kiállását. Büszke voltam atyámra, s egy pillanatig afelé ha
jlottam, hogy botlásán szemet hunyok, de aztán ismét a gazdag díszű zenedobozra esett a tekintetem, s mint említettem már, kivégeztem az öregurat e siralomvölgyből. Nem tagadhatom, zavar fogott el ezután. Tudniillik nem csupán atyámat láttam benne, porhüvelyem szerzőjét, hanem immár a tetemet is, amelyet fel fognak fedezni. Reggeli világosság áradt szét a könyvtárszobában, s attól kellett tartanom, hogy anyám bármelyik pillanatban beléphet. Helyesnek látszott tehát, ha egy füst alatt vele is végzek. Majd, miután ezzel is megvoltam, kifizettem és szélnek eresztettem a cselédséget.Még délután fölkerestem a rendőrfőnököt, elmondtam neki, mi történt, és tanácsát kértem. Részletesen kifejtettem, milyen kínos volna, ha nagydobra vernék az ügyet. A közvélemény elítélne, és valahányszor hivatalért folyamodnék, az újságok mindig fölhasználnák ellenem. A rendőrfőnök méltányolta igazamat, hiszen nagy tapasztalatú, régi rablógyilkos volt ő is. Meghányta
-vetette a dolgot a Megfizetett Bíróság helyi elnökével, s végül azt a tanácsot adta, hogy a holttesteket állítsam be az egyik könyvszekrénybe, kössek nagy összegű tűzkár-biztosítást a házra és gyújtsam fel. Tanácsát megfogadtam.Könyvtárszobánkban állt egy könyvszekrény, melyet atyám nemrégiben vett valami hóbortos föltalálótól, de könyvekkel még nem rakta tele. Méretre és formájára nézve m
egfelelt a régi hálóházak előkelő ruhatárainak, persze a beépített árnyékszék nélkül, és teljes hosszában nyílt, mint a hölgyek hálóköntöse. Üvegajtói voltak. Mivel szüleimet haláluk után nyomban kiterítettem, mostanára már eléggé megmerevedtek ahhoz, hogy állíthatók legyenek, ilyenformán beállítottam őket a könyvszekrénybe, a polcok eltávolítása után. Az ajtókat bezártam, s az üvegre függönyt borítottam. A biztosítási felügyelő többször is elsétált a szekrény előtt, és nem fogott gyanút.A biztosítási kötv
ények birtokában még azon az éjszakán felgyújtottam a házat, s a rövidebb úton, az erdőn át, a városba siettem. Sikerült is ott lennem, mire a harangokat félreverték, és a szaladgálás megkezdődött. Szüleim miatti aggódásomban hajamat tépve csatlakoztam a tűz oltására egybeverődött tömeghez, és úgy igyekeztem, hogy a tűzgyújtás után éppen két órával érjek a tett színhelyére. A város mind ott tolongott. A ház várakozásomnak megfelelően a lángok martalékává lett, a parázsló hamuhegy közepén azonban ott tornyosult sértetlenül a könyvszekrény! A függönyök leégtek róla, s üvegablakain besütött a parázs ördögi fénye. S benn ott állt ősz atyám, "szinte megszólalt", mint mondani szokás, és mellette hű párja jóban-rosszban. Hajuk szála meg nem pörkölődött, ruhájuk sértetlen volt, mint akiket skatulyából húztak ki. Csupán fejükön s torkukon árulkodott a testi sértés nyoma kezem munkájáról. A tömeg némán állt a csoda bűvöletében. Rémület és részvét bénított meg minden nyelvet. Énrám is hatott a látvány.Elmúlt három év, s velük az eset rossz emléke, mikor is New Yorkba szólított a kötelesség: hamis állampapírokat kellett továbbjuttatnom. Jártomban-keltemben bepillantottam egyik bútorkereskedésbe, s íme, mit látok: a könyvszekrényünk szakasztott mását. - Valami tébolydáb
ól szalajtott feltalálótól vettem, bagóért - magyarázta a kereskedő. - Azt mondta, tűzálló, mert a farostokat hidraulikus sajtó alatt töltötte ki timsóval, és az üvegek azbesztből készültek. Én, őszintén szólva, nem hiszem, hogy tűzálló. . . tessék elvinni, egy közönséges könyvszekrény árában megszámítom.- Semmiképpen - válaszoltam. - Én csak szavatoltan tűzálló könyvszekrényeket veszek. Alászolgája.
Ha úgy dobta volna utánam, akkor se kellett volna. Minek az embernek egy kellemetlen emlék a lakásban?