Alec Norwood:
Harmincöt év hallgatás

Remélem, jól emlékszem a keresztnevére, Julie. Múlt heti találkozónk óta sokat gondolkoztam mindazon, amit mondott. Igaza volt, el kell ismernem: nem felelt meg a valóságnak, mikor azt állítottam, hogy mindaz, amit feltételez, ostoba kitaláció. Egy hétig gyötrődtem, nem tudtam eldönteni, mit tegyek, s végül úgy döntöttem, mégis önhöz fordulok. Nem segítségért, ne értsen félre: tisztában vagyok vele, hogy senki sincsen, aki képes volna megmenteni ezektől.

Tudom, hogy maga tisztában van a kockázattal, felvállalta, hogy a saját életével fizethet az igazság kiderítésért. Szeretném, ha nem így lenne, s kérem, hogy amint kézhez kapta a levelem utazzon el, valahova messzire New Yorktól.

Annyit már ön is sejt (vagy tud), hogy állandó emlékezetkiesésben szenvedek, időnként nem emlékszem órákra, napokra, sokszor találom magam az otthonomtól több száz mérföldre egy idegen, számomra teljesen ismeretlen városban. Sokáig nem tudtam, mi az oka ennek, s mi történik velem a kiesett órák alatt. Először orvoshoz mentem, kivizsgáltak, de megállapították: teljesen egészséges vagyok, s kizárt dolog a spontán amnézia. Azonban az emlékezetkiesések egyre sűrűsödtek, s egy nap rádöbbentem: eszköz vagyok egy magasabb érdek kezében, ugyanis a nagy port felvert, politikai színezetű gyilkosságok mindig azon időpontok és azon helyek közelében történtek, ahol az eszméletlenség ködös homályából magamhoz tértem. Lázasan keresni kezdtem a bizonyítékokat, s majdnem két hónapos kutatómunkámba telt, amíg megtaláltam: 1962. február 3-án lelőtték A. T. Leonettit, a maffiavezért, s a rendőrség által készített egyik fotón is szerepelek. A borítékban megtalálja a fénykép másolatát.

Akkor már tudtam, hogy az emlékezetkiesés mögött szörnyű titok lapul, de képtelen voltam kideríteni, ki vagy kik és milyen módszerrel használnak fel mocskos dolgaik elintézésére. Úgy hiszem, hogy a hadseregben eltöltött hosszú évek miatt választott ki engem ez a csoport, s gyanítom, hogy magas államérdekek is mozognak az ügyben; érdemes végigkövetni az áldozatokat és az eseményeket összefűző szálakat... sok mindenre én is így jöttem rá.

Egy hónapja nem történik semmi; vihar előtti csend van. Érzem, hogy készülnek valamire, tudom, hogy tudatom bármikor a mélység sötétjébe süppedhet, majd órákra nem emlékezve felébredek egy koszos motelszobában. Ilyenkor órákig bámulok magam elé, próbálok emlékezni, de apró érzeteken, foszlányos, érthetetlen hangokon kívül semmi sem jut át az emlékeimet elzáró vastag szőttesen.

Holnap érkezik Dallasba az elnök a feleségével. Két hónapja, egy négy órás tudatkiesésem után itt ébredtem ebben a városban, s valami belső kényszer nem engedi meg, hogy elhagyjam. Nagyon félek, mert nem tudom mi fog történni, de úgy érzem: holnap valaki meg fog halni Dallasban...

Önnek, kedves Julie, mint újságírónak, lehetősége van, hogy lerántsa a leplet a történtekről, s felfedje ezeknek a gazembereknek a kilétét a világ előtt. Egyik ismerősömre, A.N.-re bíztam ennek a levélnek egy másolatát, amit harmincöt évig senki sem fog felbontani. Remélem, ha ön nem jár sikerrel, évek múltával akkor is leomlanak az akadályok az igazság útjából, s a világ feleszmél, mire is képesek egyesek a hatalomért. Elbúcsúzok öntől, tartok tőle, hogy nemsokára végeznek velem is, mint ahogyan egy idegen tudat irányítása alatt én végeztem másokkal.

Köszönettel és örök hálával: L. H. Oswald

1998. augusztus -- Sefantor tábor