Alec Norwood  

Egérfogó

- Üdvözlöm - nyújtotta jobbját az idős asszony a férfinek. Mitch Lauren kicsit meglepődött a gesztuson, de hamar elfogadta a kéznyújtást. Az asszonyból sajátos, eddig még senkinél sem tapasztalt erő sugárzott. Lauren életében most találkozott először olyan neves személyiséggel, mint amilyen Juliette Fernand asszony volt. Alacsony termete, a régmúlt idők divatját idéző kontyba fogott ősz hajkorona, a tiszteletet ébresztő ráncok, a halványpiros púder és az élesen, de mértéktartóan kihúzott ajkak alapján egy nyájas, kedves öregasszony képe jelent meg előtte. Az asszony ezzel szemben hűvös volt, kimért és rendkívüli mértékben racionális. A fényképeken és tévéfelvételeken viselt mosolya nem volt több egy jól megszerkesztett álarcnál.

- Foglaljon helyet, Mr. Lauren! - mutatott a fekete műbársonnyal bevont székre.

A plafont háromszög alapú lámpatestek világították meg, a sötétkékre festett, olajfolt mintás falak egészen érdekes benyomást keltettek a felfelé törő fényben. Minden tiszta volt, Lauren szégyellte, hogy halovány ujjlenyomatot hagyott a tükörsima asztallapon.

Az idős asszony is leült, pontosan vele szembe, s egy ezüstszínű dossziéból megsárgult lapokat teregetett ki a vékony, csepp formájúra készített asztallapra. Az asszony egyetlen finom intéssel jelezte az ajtóban álló szoborarcú, sötét öltönyt viselő szolgálónak, hogy elmehet. Mitch Laurennek alkalma volt megfigyelni az öreg kézen végigfutó lilás érkötegeket, amelyek hirtelen eltűntek a katonásra szabott, sötétbordó kosztüm ujjánál.

- Maga elég jól beszél spanyolul, igaz? - tudakolta az asszony.

- Igen, ez az anyanyelvem. Portugáliában születtem, de kora gyermekkoromban Spanyolországba költöztünk - felelt Lauren a kérdésre.

- Ez benne van az életrajzában is. A spanyol ismerete alapkövetelmény ennél a munkánál. Pontosabban a spanyol egyik archaikus, a tizenötödik századi Andalúziában beszélt változatát kell két hét alatt elsajátítania. Ehhez minden segítséget megkap tőlem és Gonzales Monrode professzortól. Úgy terveztem, hogy bemutatom önnek már ma, de Mr. Monrode gépe a vihar miatt kénytelen volt Fukuokán landolni. Az éjszakát a professzor egy ottani szállodában tölti, s hajnalban indul útnak. Reméljük, addigra elmegy a város fölül ez az átkozott tájfun.

- Reméljük - felelte kedélyesen, leplezve aggódását a férfi.

- Maga nagyon jóképű, Mr. Lauren. Ha csak húsz évvel fiatalabb lennék, biztosan megpróbálnám kihasználni a helyzetet.

- Zavarba hoz, asszonyom.

- Nem baj. Maga színész, ezért tudnia kell elrejtenie az utálatot, amit irántam érez.

- Ön téved... - szabadkozott Lauren, de az idős nő leintette.

- A megbízatásának sikere nagyban függ attól, mennyire képes hitelesen eljátszani a korhű Córdobában egy nemes ifjú kereskedő szerepét, s mennyire tudja elbűvölni Izabella hercegnőt. Nagyon fontos, hogy megtanuljon minden akkor használatos viselkedésformát, minden szófordulatot, mozdulatot. Olyannak kell lennie, mintha pontosan ebből a korból lépett volna elő. Ugye ért engem, Mr. Lauren?

Lauren tétovázott.

- Nem egészen. Pontosabban képes vagyok mindarra, amire kér, s ha gondolja nem teszek fel kérdéseket, mivel kellően meg leszek fizetve. De nem értem, miért van önnek szüksége ennyire tökéletes alakításra. Hiszen ki ismeri ma azt a kort a közönség közül? Meggyőződésem, hogy senki...

- Maga nagyon okos, Mr. Lauren. Valóban nem szeretem a kérdéseket - az idős asszony nevetése száraz volt és meglehetősen rémisztő. Afféle krákogáshoz hasonló kuncogás, amely a beteg emberek szájából tőr fel.

- A közönség, - folytatta kisvártatva - ha szabad így mondanom, maga is korhű lesz. Tudja meg fiatalember, hogy az ön feladata nem éppen a huszonkettedik században van, hanem a már említett tizenötödikben! A színpad pedig Córdoba városa lesz, a maga teljességében és akkori pompájában!

A nap erősen sütött, szinte perzselte a tájat. A híd lábánál, a kitikkadt folyómeder csörgedező vizében marhák álltak lelógatott fejjel, szomjukat oltották. Egyik másik állat olykor az égre emelte a tekintetét, s egy szomorú, rövidre fogott kiáltást engedett a forró, nyári szélbe, de miután látta, hogy igazán semelyik társát sem érdekli, leszegte fejét, és komoran a vízen táncoló nap sugarait nézte. A csorda előtt, a lankás parton pisztácia bokrok lengették fehéres virágaikat, mellettük toprongyos ruhába öltözött, városszéli parasztasszonyok mosták férjeik izzadságtól bűzlő ruháit.

Elsőre Lauren számára szokatlan volt, hogy ennyit kelljen gyalogolnia. Három nap megállás nélkül haladt, így is csak a negyedik nap reggelére ért Ochavilloba, ahol egy kopott, két öregember által vezetett fogadóban megkapta a lovát. Lauren azonban nem elsősorban a gyönyörű, barnaszőrű hátasállatnak örült, hanem a díszes, nemesi ruházatnak és annak a pár Alfonz király által veretett aranytallérnak, amelyet a szíjára csatolt bugyellárisban talált. Miután a sárga csíkokkal és vörösre festett prémmel szegélyezett öltözék minden egyes darabját felöltötte, rájött, hogy korántsem olyan kényelmes minden darabja a ruházatnak, mint amilyennek látszott. De ennél sokkal fontosabb volt, hogy nem kell a hátralévő húsz-harminc mérföldet legyalogolnia abban a poros gúnyában.

Mitch Lauren, a huszadrangú városi színész, sosem gondolta, hogy valaha is parasztgúnyában fog gyalogolnia a córdobai úton Ochavillo irányába. Egészen az utolsó pillanatig kételkedett mindabban, amit az asszony állított, de amikor a kamra éjszakai sötétsége hirtelen vakító nappali fényre változott, s összeszorított szempillái közt meglátta a Bembézár-tó sík, mozdulatlan víztükrét, s a partközelben szétszórt száraz bokrokat, a kék, felhőkkel pettyezett eget és megérezte a nap melegét, nem kételkedett. A hirtelen támadt légáramlat belekapott a ruhájába, megzörgette az ágakat, aztán, mintha jelen sem lett volna, lassan megszűnt. A laborban dolgozó technikusok figyelmeztették a megérkezést követő jelenségekre, de a hirtelen szélroham kivételével sem hangrobbanást nem észlelt, s heves elektrosztatikus kisülést sem érzett a bőrén.

A két fogadós nyájas volt vele, tanújelét sem adták annak, hogy tudomásuk lenne Lauren féltve őrzött titkáról. Még azt is megkockáztatta a férfi, hogy a két öregember valójában nem is tud arról, honnan jött és miért a világnak ebbe a szegletébe és korába.

A szoba, amelyben megszállt, kényelmes volt, eltekintve azoktól az apró kellemetlenségektől, amelyekre már előre felkészítették, s amelyek nem a fogadó, hanem a kor hiányosságai voltak. Az embernek, aki a középkorba lépett, edzenie kellett az orrát, ha a nagyvárosok utcáira akart menni, el kellett viselnie az ápolatlan embereket, akik a vastag ruhaköteg alá rejtették testszagukat, és még ki tudja mi mindent. Amerre ment, szinte mindenhol látott koldusokat, az elmúlt háborúk sánta és nyomorék tanúit. Beérve Ochavillo főterére bement a komor, kőhalomhoz hasonlító templomba. Amilyen erőt és hatalmas sugároztak kifelé a masszív falak, annyira szegényes volt a belső berendezés. A mórok mindent elraboltak, ami csillogott, összetörték a szobrokat, meggyalázták a templomokat. De ez már több mint egy évszázada történt...

Ezek az apróságok azonban nem mérgezték meg Lauren jókedvét, derűsen gondolt az elkövetkezendő pár napra, élvezte, hogy részese lehet erre a kis időre ennek a furcsa kornak.

Mielőtt elváltak, néhány szót váltott a fogadóssal. Ártalmatlan fecsegésnek tűnt, mégis hasznos információkat tudott meg az öregembertől, akit egész egyszerűen csak Juannak hívott mindenki.

- Osztán merre megy az uraság? Dél felé, Espejoba, vagy északra, Córdobába?

- Córdobába - felelt Lauren.

- Akkor szerencséje van. A mocskos szaracénok még mindig uralmuk alatt tartják Granadát, Alfonz király visszafoglalta Andalúziát, de Granadát nem fogja tudni elvenni a kutyaütő pogányoktól! Azt beszélik, délen, Espejoban még mindig nincsen törvény, az éj leple alatt támadják meg a gyanútlan utazókat az útonálló szaracénok.

- Azt mondja? - csodálkozott Lauren.

- De bizony ám! Higgye el nekem, senior Menes, talán a legkisebb fiam fogja csak megérni, hogy Granada ismét az országhoz tartozzon. Szívósak ám a szaracénok, s a város is jól védhető. No és ott van Malagában a kikötő, a bátyám mesélte, hogy tucatjával futnak be a hajók. Azok a pogányok úgy élnek, mint annak idején Ádám atyánk a paradicsomban. Miért is akarnák elhagyni Granadát?

- Kemény dió - értett egyet az öregemberrel Lauren, aztán más felé terelte a beszélgetést, bár roppant élvezte: - Mondja, mennyi idő alatt jutok el Córdobába?

- Hát, az attól függ, merre indul és mennyire lesz kegyes a Jóisten. Ha az északi úton megy, követve a folyót, akkor jó két napba telik ezzel a derék állattal. Ha a kerülő utat választja Majaneque-n keresztül, akkor talán háromba is. Ha siet az uraság, akkor kelljen át az almadóvári hídon és galoppoljon végig északi úton. Ha azonban van egy kevésnye ideje, feltétlen látogasson el Majaneque-be, nagy mulatság várja az utazókat. Hatalmas vásár, jó sör és szép asszonyok - kacsintott az öreg Juan.

- Köszönöm, szívesen megnézném, de sajnos sietnem kell Córdobába.

- Ne búslakodjon, jöjjön el a nyár végén, s én magam viszem el Majaneque-be.

Lauren elbúcsúzott a kedves embertől, felült a nyeregbe, végiggondolta, hogy meg van-e mindene, nem hagyott-e a fogadóban semmit, majd elindult. A városból kifelé menet szerzett egy ütött-kopott, szalmából font kalapot: nem illet öltözékéhez, de valamivel védenie kellett magát a nap forró sugaraitól.

Kellemes tempóban tette meg az utat Ochavillo és Almadóvár között, mindössze egyszer állt meg egy terebélyes karmazsintölgy tövében, ahol a fogadóban kapott kenyeret és szárított húst ette meg, s megitta a kicsiny bőrtömlőben elhozott sör utolsó cseppjét. Fáradt volt, alig várta már, hogy elérje Almadóvárt.

A település valójában alig volt nagyobb egy falunál. A vályogból épült házakat szalmatetővel fedték be, és gondosan kimeszelték. A fogadó pont ugyanolyan volt, mint bármelyik másik ház, csupán a hűvös, dohszagú helységbe nyíló ajtó mellé nagyhasú hordókat állítottak a bentiek, ezzel is jelezve, hogy ide várják a szomjas és elfáradt utazókat. Lauren belépett, leült egy sarokban álló kissé ferde asztalhoz és rendelt valami ennivalót, meg egy nagy kupa sört. Az ivót vezető asszonyság gyanakvó szemekkel nézte a díszes ruhába öltözött utazót, bár alázatosan kiszolgálta, a csengő tallérokra gondolva, mégis éreztette Laurennel a megvetését. A férfi meglepődve nézte a felszolgált levest, amelyet egy ropogósra sült cipóban tálaltak fel. Akárhogy is - gondolta - tudtak élni a középkorban a nemes urak!

A köznép mindig is gyűlölte a fejére ültetett hatalmasságokat. Lauren tudta, hogy most viszonylag elégedettek az emberek, mivel Alfonz király elűzte mórokat. Azonban bírákat nevezett ki a városok, falvak élére, s ez már nem tetszett annyira a felszabadult népnek. Újjáépítették a megcsonkított templomokat, szürke reverendába öltözött papok jöttek északról, frank és itáliai szerzetesek, színes kelméket és keleti fűszereket eladásra kínáló gazdag kereskedők, tudósok és festők, költők és zsoldosok. Andalúzia nyugodt volt, nem is sejtette, hogy alig száz év elteltével ismét háborúk fogják dúlni ezt a vidéket.

Lauren másnap reggel komótosan folytatta az útját. Átvágott a folyón épített fahídon és hangos klakkogás kíséretében maga mögött hagyta Almadóvárt. Estére feltűnt Córdoba csúcsos katedrálisa a távolban, látta a folyón átvezető római kori Öreg-hidat. Megnyugodott: nem fog elkésni semmiről.

Az estét egy fogadóban töltötte, amely kísértetiesen emlékeztette az előző kettőre. Mikor már elcsendesedett körülötte minden, a nyeregtáskából egy jegyzettömböt vett elő, gyertyát gyújtott és alaposan áttanulmányozta, amit Juliette Fernand asszony leírt és lerajzolt. Az ábrák egy pár napja lefolyt beszélgetést juttattak eszébe.

Ugyanabban a teremben találkoztak, mint két héttel előtte. Az asszonyon ugyanaz a vörös, katonásan szabott kosztüm volt; csillogó nyakéket viselt, amely rásimult csontos mellkasára.

- Azt hiszem, Mr. Lauren, eleget tud ahhoz, hogy elkezdje a munkát.

- Igen, asszonyom - felelt a férfi nyugodtan.

- Remek. A szerep, amit el kell játszania, álca. Ochavilló mellett fog előbukkanni egy tó partján. Gyalogosan kell eljutni az említett városkába, ott az Arany Bika nevű fogadóban várja a lova és a nemesi öltözete. Egyenesen Córdobába kell lovagolnia, az út nem tarthat tovább két-három napnál, mivel a megérkezését követő hatodik napon fog a hercegnő Córdoba városába érkezni. Legyen a főtéren idejében, a katedrális falához közel, ott fog Izabella hintója begördülni. A hercegnő minden bizonnyal meg fog állni, hogy az aznapi nyilvános kivégzést megtekintse. Magának ekkor kell lépnie, mindent kövessen el, hogy közel kerüljön Izabellához.

- De miért? Mire jó ez az egész? - szakította meg az asszonyt Lauren.

- Hallott maga a Sárkány Szeméről?

- Nem - ismerte be a férfi.

- A Sárkány Szeme egy háromezer-ötszáz karátos gyémánt, nagyobb a moguloknál, nagyobb minden gyémántnál, amit ismerünk. - mondta az asszony, szemében különös fény jelent meg. Egy albumot emelt fel a mellette lévő székről, az asztalra rakta, kinyitotta és a férfi elé tolta. Az ábrán egy rajz és a rajz alapján készült számítógépes modell volt látható egy hatalmas méretű, súlyos gyémántról. - Ennek az ékkőnek története van: ötszázháromban hozták a felszínre egy jelentéktelen indiai lelőhelyen, s a helyi méltóság, egy bizonyos Rhadzsgur kezére került, de mielőtt megcsiszolták, és foglalatba helyezték volna, fiai megölték és elrabolták tőle az igen értékes követ. A két Rhadzsgur sarj egymásnak esett, az idősebb ugyan megölte a fiatalabbat, de maga is halálos sebet kapott. Az ékkő végül egy igen gazdag kereskedőhöz került, aki valószínűleg magával cipelte a Török Birodalomba. Utána háromszáz év hallgatás következik, s a Sárkány Szeme már gyönyörű, mai formájában, csillogó ékkővé csiszolva egy fejék pompás díszeként a szultán fején virít. Azonban ismét eltűnik, s egészen addig, amíg Henrik kezébe nem kerül, nem tudunk róla semmit. IV. Henrik azonban Izabella hercegnőnek adta, hogy kiengesztelje, mivel nem őt, hanem Beltrenajét, kétes eredetű leányát akarta megtenni a Spanyol tartományok királynőjévé. Izabella dühösen, az ékkővel érkezik Córdoba városába. Eddig szól a történet és itt lép be, Mr. Lauren! A feladata az lesz, hogy a Sárkány Szemét elhozza Izabellától.

- De hiszen ez rablás - szólt meghökkenve Lauren.

- Igen, az. Ha esetleg nem vállalja a munkát, akkor kénytelen leszek mást keresni. Ez esetben természetesen nem tudok önnek egy fillért sem fizetni... - válaszolt gúnyosan mosolyogva az asszony.

- Nem mondtam, hogy nem vállalom - védekezett óvatosan a férfi -, csak nem tetszik a dolog. Tudja, hogy hol van most a kő?

- Nem. Senki sem tudja. Az utolsó feljegyzés a történelemben magától Izabellától származik, az utána következő korok semmit sem tudnak a Sárkány Szeméről.

Átgyalogolt az Öreg-hídon, de félúton megállt egy pillanatra, s áthajolva a párkány fölött lenézett a tikkadt folyómederre. Háta mögül beszédfoszlányok szűrődtek, egy spanyol házaspár zsörtölődött:

- Gustavus nagyon dühös, amiért elázott mindene - szólt egy mély hang.

- Úgy kell neki! Tudhatta volna, hogy esni fog az éjjel, miért nem rámolt el az udvaráról - válaszolt idegesen egy női hang.

- De szólhattál volna neki, fent voltál, amikor esni kezdett.

- Na persze, még én szóljak annak az olasznak. Tudod mit mondok neked? Isten megbüntette, amiért annyira kapzsi.

- De ha nincsen vászna Gustavusnak, akkor nekem sem lesz munkám. Mit csináljunk? Ma ráadásul a püspök érkezése miatt több rőföt is el tudtunk volna adni.

- Felőlem a püspök is megpukkadhat! - szaladt ki az asszonyság száján. Lauren utánuk bámult, s elmosolyodott. Micsoda emberek!

Kiegyenesítette a tagjait és ruganyos léptekkel megindult a híd fölött álló nagytemplom irányában, végleg maga mögött hagyva a pörlekedőket.

A katedrális több volt, mint monumentális. A nyolcadik században építette Abderrámán, a mohamedán uralkodó. Córdoba a világ dísze volt, huszonnyolc kerültből állt, a házak sűrűn épültek egymásra, lépten nyomon díszes árkádokba, tűhegyes tornyokba, kupolákba, mozaikkal kirakott ábrákba, színes szőnyeggel díszített falakba botlott az ember. Az ajtókat és ablaktáblákat fából faragták és learanyozták. Miután Alfonz kiűzte a mórokat, a város fényeivel, szépségével nem foglalkozott senki. A szaracénok hátrahagyott ezernyi kincsei a portugál király kincstárába vándoroltak: letépték a szőnyegeket, leverték a mozaikokat, összeszedték az aranyból öntött szobrokat, betörték az ajtókat, felgyújtották a házakat. Egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a város ismét megteljen zsivajjal.

A gazdag spanyolok visszatelepültek rég otthagyott Córdoba környéki otthonaikba, Itáliából és északról gall kereskedők érkeztek, ismét üzletek százai nyitották meg kapuikat a tehetős utazók pénztárcája előtt.

A córdobaiak azt mondják, városukban mindössze két dolog van, ami időtlen és állandó: a katedrális, amelyet annak idején mecsetnek építettek a szaracénok, és az Öreg-híd, amelyet a rómaik vontak a folyó szürke vize fölé.

Laurent a nagytemplom leginkább valamiféle állatra emlékeztette, amely négy-négy vaskos, tömzsi lábát a földbe fúrva lehevert a város központjában. Barna kövekből rakott falai, piros cseréppel burkolt kupolái és az oldalhajók fölé emelkedő főhajó ívelt tetőszerkezete tette csodálatossal, hatalmassá és örökkön létezővé. A katedrális olyan lény volt, amelyet senki soha sem győzhet le, nem rombolhat porig; nem tűntethet el a föld színéről.

Laruen számára már az is komoly fejtörést okozott, hogyan voltak képesek a mohamedánok felépíteni alig pár év, évtized alatt ezt a csodálatos épületet. A férfi saját korában az építészet első elve a funkcionalitás volt, szemben a córdobai katedrálissal, amely bár hatalmas volt, mégsem volt kihasználva a belül rekedt tér. A plafont freskók díszítették, a falakhoz bánatos képű szent szobrokat állítottak, a főoltáron pedig Krisztus keresztje állt. A kereszt tövétől induló vörös, fehér szegéllyel díszített szőnyeg végigért a padsorok mögött a kijáratig - amikor a szegényeket fogadták, összetekerték, nehogy a mocskos lábak tapodják az értékes arab kelmét.

Lauren egy enyhén emelkedő, éles szürke kővel kirakott utcán érkezett a kijelölt helyre. Bár fényképet nem mutattak neki a katedrális keleti oldaláról, mégis, amint meglátta, egyből tudta, hogy hova kell állnia. Az idős asszony alaposan körülírta, még annak a kapunak a formáját is leskiccelte, amelyen Izabella hercegnő hintója fog begördülni a főtérre.

Eltekintett a távolba, de masszív, ívelt kapu eltakarta előle az utat. A macskakövek még mindig nedvesek voltak az éjszakai vihartól. Amilyen tiszta volt az ég az ezt megelőző napon, annyira gyorsan és hevesen úsztak be a felhők a város és a falakat körülvevő dombok fölé. Az lenyugodni készülő vörös napkorong egy utolsó búcsúpillantásra a komor felhőzet alá ereszkedett, végigfutatta sugarait a tükörsima újonnan keletkezett égboltozaton és percek alatt eltűnt. Lauren arra számított, hogy a vihar elmarad, elvonul a fejük fölött, de alig feküdt le, máris éles fény hasított bele az éjszakába, s megeredt az eső. A dörrenések megremegtették a falakat, s a férfi negyedóránként riadt fel a zajra.

Másnap reggel látta, hogy a várost sem kímélték meg a villámok, kigyulladt a katedrális egyik tornya és az a kevés faszerkezet, amely az aprócska kupolát tartotta, elégett. Mivel reggelig esett az eső, a tűz nem terjedt tovább, csupán egy vékony füstcsík jelezte, mi is történt az éjszaka.

A térre emberek szállingóztak, a felépített máglyán ma valakit meg fognak égetni, Lauren tisztában volt vele, hogy ez a városiak egyik közkedvelt látványossága. Kenyeret és cirkuszt! - már a rómaiak tisztában voltak vele, mitől elégedettek az emberek. Biztos volt benne, hogy egy szerencsétlen nő lesz az áldozat, akire rábizonyította az inkvizíció, hogy magával Azmodeus-szal, az ördögök fejedelmével szövetkezett.

Jó fél órával később a tér megtelt, a máglyát körülvevő kordon körül moccanni sem lehetett, csupán egy kétembernyi széles sávot hagytak szabadon az emberek a csuklyás fegyveresek unszolására: a távolban egy szekér jelent meg, erős girbe-gurba vasrácsot építettek köré, odabent egy férfi hevert, fejére vászonzsákot húztak.

Mögötte az Inkvizítor lépdelt, mellette díszes vörös stólában a tartományi püspök, a menetet fegyveres szerzetesek zárták. Jezsuiták? Éltek már ebben a korban jezsuita szerzetesek egyáltalán?

A férfit kilökték a vizes kőre, majd karjánál fogva felráncigálták az emelvényre, s máglya központját képező, magasan kiemelkedő oszlophoz kötözték. A zsák mindvégig a fején maradt, szándékosan nem vették le, nehogy felismerje a tömeg.

Lauren elfordította a tekintetét a borzalomról, éppen időben, hogy megláthassa a kapun túl a tér felé közeledő hercegi hintót. A tömeg miatt nem tudott elmenni, ezért a kocsis megrántotta a kantárt, elkurjantotta magát, a hintó megállt. Egy csipkés kesztyűbe bújtatott kéz bontakozott ki a külvilágtól óvó függönyök mögül, majd nyílt az ajtó és Izabella a lelépett a lépcsőről, majd szórakozottan körbenézett. Ami legelőször Lauren szemébe ötlött az a hatalmas uszály volt, ami a nőt kísérte. El nem tudta volna képzelni, mekkora lehet a súlya egy ilyen ruhának, s az ő korában mit csinálnának a gazdag nők, ha ilyet kellene viselniük.

Lauren egy kicsit félt az elkövetkező eseményektől, fogalma sem volt róla, hogyan férkőzhetne egy ilyen tekintéllyel bíró nőszemély közelébe. De az események előre meg voltak tervezve. A férfi nem tudhatta, hogy Izabella fog lépni először, s neki csak a helyzetnek megfelelően kell reagálnia...

- Solmon! Kergesse szét ezeket az embereket, elállják az utat - a nő hangja mély volt, arcán a megvetés és utálat finom fintorai jelentek meg. Haja hatalmas csónakként ringott a fején, szeme élesen villant, ajkai azonban megtörték az összképet, a férfi azt tanulta annak idején, hogy a keskeny vonalú száj kegyetlenséget jelent. Izabella ajkai duzzadtak voltak, eper-pirosak és mindehhez még egy bujkáló mosoly is hozzájárult.

- Nagyságos asszonyom, nem tehetem, a Szent Inkvizíció feldühödne, ha felséged szétkergetné a népet.

- Nem akarom, hogy mindenkit elűzzön, csak azt, hogy hagyjanak helyet a hintómnak. Tudja jól, hogy sietek, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ne kelljen végignéznem a szertartást!

Ez parancs volt, súlyos parancs. A dundi kocsis megvakargatta szakállát, lekászálódott a hintó nyergéről és segélykérően nézett a nagytemplom falánál álldogáló Laurenre.

- Jóuram! Asszonyomnak sietős az útja és a nép az útját állja. Segít, ha megkérem?

- Szívesen - felelte Lauren. - Mit kell tennem?

- Álljon a lovak mellé, és terelje az embereket.

Lauren belekapaszkodott a legelsőnek befogottállat szíjába. Izabella visszaszállt a hintóba és kecsesen, egy mozdulattal becsukta az ajtót. A kocsis nagy levegőt vett, majd intett és hangosan elkurjantotta magát. A háttal álló emberek ijedten fordultak meg és utat engedtek a hintónak. Lauren is elkiáltotta olykor magát, amikor egy parasztgúnyába öltözött ember túl közel került a hintóhoz. A nagytemplom oldala mellett vágtak át a téren. Az emberek ritkulni kezdtek már, amikor Lauren a háta mögül kiáltást hallott. Megdermedt és visszafordult. A máglya felől vad füst csapott az égbe, a lángok a szerencsétlen testét mardosták.

- Neeeeem! - hangzott fel ismét, s Mitch Lauren ereiben megfagyott a vér. Egy elnyújtott szó volt csupán, mégis elbizonytalanodott. Elsősorban nem a szerencsétlen szenvedése miatt történt mindez - tisztában volt vele, hogy ez a világ, amelybe erre a pár napra belecsöppent, egészen más értéket tulajdonít az emberi életnek; felkészült, hogy olyan dolgokat kell átélnie és megtapasztalnia, amiről a saját korában már csak olvasni lehet. A szó, amit a máglyán égő kiáltott, nem spanyolul hangzott. Lehet, hogy egy furcsa, elvékonyodó jajszó volt, ám Lauren fülében úgy csengett, mintha valaki az ő nyelvén kiáltott volna fel.

- Megvan minden, amire szüksége lesz. A többit a fogadóstól fogja átvenni Ochavillóban. Ugye nem fél? - mondta Mrs. Fernand és bátorítóan kezet fogott a férfival.

- Nem... csupán egy kicsit izgulok... - válaszolta Mitch Lauren.

- Nincsen oka rá. Amint megvan az ékkő, visszaemeljük ebbe a korba. Megkapja a járandóságát, én pedig megkapom a követ. Ez ennyire egyszerű. Ne aggódjon, mindent alaposan elterveztem, semmi sem húzhatja keresztül a számításaimat. Semmi, érti?

- Tökéletesen, asszonyom.

- Helyes. Azt hiszem megkedveltem magát, fiam. Ha végzett a feladattal, lesz egy ajánlatom az ön számára - mondta búcsúzóul az idős asszony, keskeny élű szája groteszk mosolyra húzódott, majd hozzátette: - Ne aggódjon, soha többé nem kell majd visszamennie más korokba...

Mikor a hercegnő megkérdezte, mivel fejezhetné ki háláját, Mitch Lauren egyből tudta a választ. Izabella elsőre meglepődött a kérésen, de mivel nem érezte rangon és méltóságon alulinak egy nemes kereskedő társaságát, beleegyezett, hogy elvigyék Laurent a legközelebbi, útjukba eső városba.

Izabella a hintó hátsó falának támaszkodva ült egy bársonnyal bevont, kényelmes párnán. Mitch Lauren számára tökéletesen megfelelt a hercegnővel szemközti hely, amely egy csupasz deszkapalló volt. Nem volt kényelmes, de a férfi túlzottan izgatott és ideges volt ahhoz, hogy saját kényelmével törődjön.

- Mivel is foglalkozik, senior Menes? - kérdezte ártatlanul a hercegnő.

- Textíliával és szőnyegekkel kereskedem, felség - válaszolta alázatosan a férfi.

- Értem. S hogy-hogy nincsen önnel díszes kísérete? Ha nem tévedek, ön annak a senior Menesnek a sarja, aki az udvaromba is szállította dél mesés szőnyegeit.

- Nem téved, felséged. Apám megbízott egy rendkívül fontos és idegen kézbe át nem adható üzenet kézbesítésével, ezért érkeztem egy szál lovon Córdobába, s mivel elvégeztem, amivel megbíztak, van pár szabad napom, amit Espejoban vagy a környező városok valamelyikében szeretnék eltölteni.

- Akkor maga boldog ember, senior! El sem tudja képzelni, mennyire szenvedek már hónapok óta. A feladatok vagy az udvarhoz láncolnak, vagy különféle meghívásoknak kell eleget tennem, Alfonz király óhaja okán. Tudná, mennyire gyűlölöm olykor ezeket a látogatásokat. Egy éve két napot töltöttem el a szaracénoknál, Alfonz a fejébe vette, hogy a látogatásommal rábírhatom azt a felfuvalkodott Adzshalamot a távozásra. Az a kalózvezér sosem fogja átadni önként a déli városokat, Alfonznak erővel kell kiűznie az eretnek urakat és pogány szolgáikat.

- Biztosíthatom asszonyom, hogy erőszakra lesz szükség. Azok a népek olyanok, mint a városi patkányok, ahol egyszer megtelepedtek, onnan nem hajlandóak elmozdulni egészen addig, amíg ki nem füstölik az irhájukat - értett egyet Izabellával Laruren. Pontosan emlékezett az utasításokra, amit Fernand asszonytól kapott: a hercegnő rokonszenvének kulcsa az egyetértés.

Miközben a hintó kizötyögött Córdobából, átkeltek az Öreg-hídon, Lauren elragadtatva bámult ki, elhúzva a függönyt. Csodálatos állapotban maradt meg az ókori építmény, pedig már több száz éve állt a folyó fölött. Az elkövetkezendő évszázadok fogják nyomukat hagyni a köveken, méghozzá letörölhetetlenül. Vajon a természetes öregedés, a kiszáradás és a lassú szétmállás az oka? Vagy ezernyi és ezernyi emberi kéz? Jó lett volna kideríteni, persze Lauren tudta, most nem ezért van itt. Elhatározta viszont, hogy vissza fog térni. Majd tíz évszázad elmúltával ismét végigsétál a hídon, megnézi a katedrálist. Nem lesz olyan csodálatos, mint most, be fogják árnyékolni a fölé emelkedő toronyházak és a magasban elsuhanó járművek...

Útközben nem sokat beszélgettek, Lauren alaposan végigmérte a hallgatag fiatal hercegnőt. Nemsokára a spanyol trón nagyszerű királynéja lesz, segítsége nélkül Kolumbusz nem indulhat el történelmi útjára. A király csak báb lesz emellett a nő mellett, már most látható volt, hogy lázadt Alfonz akarata ellen, pedig ez a terhelés semmi ahhoz a nyomáshoz képest, amit majd a trónon kell elviselnie. Erős egyéniség, olyan, aki tudja, mit akar, s tisztában van azzal, hogy egyszer el is fogja érni a vágyait. Szerette volna mindezt Izabellának is elmesélni, de adott szava és az a tudat, hogy mi történik a saját jövőjével akkor, ha ennél sokkal, de sokkal mélyebben belepiszkál, megakadályozta.

A nap hétágra sütött, a hercegnő arcára apró verejtékcseppek ültek ki, ebben a hatalmas ruhában nem is volt csoda. Lauren félrehúzta a függönyt, hogy friss levegő jöhessen a kocsiba. De hiába volt a hintó sebességéből adódó szél, kevés volt ahhoz, hogy a megrekedt forróságot kiűzze. Mikor visszafordult, látta, hogy Izabella érdeklődve méregeti. Lauren tisztában volt vele, hogy elsősorban külső adottságai miatt esett rá a választás. Mint színész, egy utolsó senki volt, egyetlen lehetősége a kiugrásra a teste volt, amivel megszerezhetett bizonyos munkákat. Több ócska reklámfilmet, rövidke filmszerepet, s most ezt a küldetést. Álmodni sem mert róla, hogy valaha ilyen lehetőséget kap arra, hogy megmutassa, kicsoda is valójában. Aztán, amikor kiderült, hogy megint csak a testére van szükség, elkomorodott. A Felkészülés ideje alatt többször is megfordult a fejében, hogy kiszáll. De nem merte megtenni, szüksége volt pénzre, márpedig akkora összegről szólt a szerződése, amellyel élete végig kényelmesen, igaz nem túl gazdagon elélhet.

Csupán egyetlen egy dolog volt, amely kirándulását beárnyékolta: Mrs. Fernand. Akárhányszor csak beszélt az idős asszonnyal, mindig ugyanazt érezte: mintha egy szűk, elfüggönyözött színpad előtt állna. Ki tudja, mi van a fodrok mögött? Milyen díszletet takar? Takar egyáltalán valamit? Lehet, hogy a színpadot évek óta nem használják, a fél lábon álló hátsó szándékot, aljasságot, kétszínűséget belepte a por, s csak arra várnak a sötétben ezek a tárgyak, hogy a függöny felgördülte lefújja róluk a port, és fényhez juttassa őket. Fényhez és közönséghez.

Tényleg akarja Mrs. Fernand, hogy visszatérjen a középkorból? Lehet, hogy mohóságát felülmúlja minden apró részletre kiterjedő óvatossága: neki csak az ékkő kell, aki el tudja mesélni, miként jutott hozzá, az nem.

Kicsit aggódott a másnap reggel felől. Egyetlen éjszakája volt, hogy bizalmas közelségbe férkőzzön a hercegnőhöz, s ellopja tőle a Sárkány Szemét. Amint nála van a szikrázó csoda, menekülnie kell, el kell érnie a kijelölt helyet, s a gyémánttal együtt visszajuttatják a saját korába. De mi van akkor, ha csak a kő kell annak az átkozott nőszemélynek?

Mrs. Fernand egyszerű ruhát viselt, olyat, amely nem lett volna feltűnő egy álmos, a kocsmából hazafelé botorkáló parasztnak, mesterembernek. Nem volt egyedül, a bokorban a testőrei álltak, állandó készültségben, a pirkadatot követően a következő hajnal hasadtáig bármikor megérkezhetett Mitch Lauren az ékkővel. Mrs. Fernandnak türtőztetnie kellett magát, már alig várta, hogy visszatérhessen a saját korába, Tokióba.

- Kér kávét, asszonyom? - lépett mellé egy széles vállú, nagydarab férfi.

- Még nem, köszönöm - utasította el. - Csodás vidék, nem gondolja, Galun?

- De igen - felelt a távolba nézve a testőr.

- Ha választhatnék a saját korom és e között, nem lenne kétséges, melyik mellett döntenék. Talán ezért is akarom magammal vinni ennek a kornak ezt a csodálatos darabját...

A testőr nem szólt semmit, tudta, hogy ezeket a szavakat nem hozzá intézték.

- Felkészültek? Ugye mindent tudnak a kollegái is?

- Igen, asszonyom.

- Helyes. Nem szeretném, ha bármire is lenne ideje. Tudja az életem során egyetlen dolgot utáltam: a meglepetéseket.

- Értettem, asszonyom. Ne aggódjon, a fiúkkal már százszor átrágtuk, mit kell tennünk.

- Megbízom magában, Galun. Most pedig menjen a helyére, nem akarom, hogy Lauren lássa, amint éppen magával társalgok. És ne felejtsen el fél tízkor kávét hozni!

Lauren fellélegzett. Meg kellett állapítania, hogy Izabella többre képes, mint amit kifelé mutat. Be kellett önmagának vallania, hogy megbabonázta a nő szépsége. Bár a középkori asszony nem sokban hasonlított a saját korának szépségideáljára, mégis tökéletes volt és rendkívül csábító. Megértette, hogy a kor emberei miért voltak hajlandóak könnyedén eldobni életüket a csatamezőn a hazájukért és a királynőjükért. Felötlött benne Izabella húsz vagy harminc évvel később elkészülő portréja, még azon a festményen is csodálatosan néz ki...

A nő kedvesen mosolyogva nézett a férfira, Mitch Lauren pedig elégedetten bámult a semmibe.

- Évek múltával talán elmondhatod, hogy lefeküdtél Spanyolhon királynéjával. - vetette oda huncutan a nő - Mit szólsz hozzá?

- Ne aggódj, senkinek sem fogom elárulni legalább ezer évig.

A hercegnő felkacagott: - Ezer évig? Miért pont ezer évig?

- Miért ne?

- Igaz is, miért ne? Megengedem neked, hős lovagom, hogy elmeséld fűnek-fának, mi történt itt ezen az éjszakán. De csak ezer esztendő múlva! - nevetett tovább a nő.

- Megígérem.

- Nincsen kedved eljönni velem Baenába? Majd bemutatlak, mint unokaöcsémet... igaz is, szegről-végről rokonok vagyunk.

- Rokonok? - lepődött meg Lauren, s ettől visszazökkent a saját valóságába. Elszomorodott, hiszen ő nem tartozik ide, nem is szabadna itt lennie, bármit tesz, azzal apró változásokat hajt végre a hercegnő jövőjén, s saját múltján. Aztán eszébe jutott a Sárkány Szeme, mosolya lehervadt. Úristen! Pár pillanattal ezelőtt még komolyan azt gondolta, hogy nem fogja elvinni az ékkövet Mrs. Fernandnak.

- De meglepődtél! Nem tudtad?

- Nem.

- Nahát, apád igazán mesélhetett volna rólunk! Mindegy, nem lényeges. Még ha tényleg az unokaöcsém lennél, az sem érdekelne.

- Ez kedves... - felelte gondterhelten Lauren. Fogalma sem volt, hogyan terelhetné el Izabella figyelmét. De a hercegnő maga adta meg a választ. Elfújta a gyertyát és egy halk jóéjszakát kívánt.

Csend következett, majd a nő halkan felkuncogott: - Mit szólnának az udvarnál, ha tudnák, hogy egy Menes ágyában töltöm az éjszakát! Hűha!

A férfinak fogalma sem volt arról mennyi ideig várt. Óvatosan felkelt és a kabátja zsebéből előhalászta a zsebkendőbe csomagolt fiolát. A szájára illesztette az altatógáztól megvédő maszkot és kettéroppantotta az üvegcsét. A fehéres köd pillanatok alatt eloszlott a szobában, de Lauren mit sem érzett ebből. A hercegnő légzése lelassult, láthatóan természetellenes álomba süllyedt.

Lauren tudta, hogy a hatás elmúltával felfokozott tudatállapotba fog kerülni a nő, fel fog ébredni és minden kiderül. Talán tíz vagy tizenöt perce volt, hogy megtalálja a Sárkány Szemét, és útnak induljon. Az istállóban még a lovát is fel kellett szerszámozni, tehát arra is rá kell számolni értékes perceket. Első lépés az volt, hogy fényt kell kerítenie: előkotorta egy zseblámpát, felkattintotta, de semmi sem történt.

Kinyitotta, próbálta a sötétben az érintkezőket megnyomogatni, de ez sem hatott. Ujjaira azonban nedvesség tapadt: átázott a vacak!

Mérgében el akarta hajítani, azonban hirtelen eszébe jutott, hogy iszonyatos következményekkel járna, ha egy zseblámpát hagyna a középkorban. Még akkor is, ha nem igazán működik.

Kiszaladt a folyósóra és leemelt egy lámpást. Nem nyújtott túl sok fényt, de úgy gondolta elég lesz ahhoz, hogy megtalálja a drágakövet.

A hercegnő két ládát hozott magával, mindkettőt lakattal zárta le. A férfinek nem kevés energiájába került felfeszegetni őket. Kidobálta a földre a díszes ruhákat és a finom anyagból szőtt fehérneműket, de egyik ládában sem találta meg, amit keresett.

A kupacban felhalmozott ruhákat ismét áttúrta, s egy súlyos csomagra lett figyelmes. Több rétegű zsebkendőbe csomagolva valami szokatlanul kemény koppant a padlón. Felemelte és a szalagokkal átkötött csomagot kibontotta egy bicskával: mikor lefejtette róla a legbelső réteg textíliát, tompa csillanást vélt felfedezni. Kiemelte a tökéletesre csiszolt követ és a lámpás fénye felé tartotta.

- Az anyját! - szaladt ki Mitch Lauren száján. Döbbenten ült a ruhakupac fölött, tekintetét képtelen volt elvenni a Sárkány Szeméről, amelyen a lámpás sárgás fénye megtisztulva szóródott szét ezernyi alakban. Mintha odabent a kőben ezer és ezer fényből szőtt pillangó csapkodott volna leheletkönnyű szárnyával. Érezte, hogy az idő folytonossága megszakad és kiemeli a kővel együtt a valóságból, áthelyezve a csodák birodalmába.

Az idő múlását szinte észre sem vette, utolsó pillanatban magára kapta a ruháját, visszatekerte az ékkövet hevenyészett otthonába, és a hóna alá csapva kirohant a szobából.

Az udvarház hatalmas volt, tulajdonosa egy vézna, idős férfi, a hercegnő két éve meghalt kedves ismerősének özvegye adott az átutazóknak szállást az éjszakára. Mitch Lauren alaposan szemügyre vette a házat, tudta merre van a kijárat. A rozzant, istállóba nyíló faajtót azonban lezárták kívülről egy retesszel. A férfi megijedt. Letette a földre a csomagját és nekirontott. Az első két próbálkozása nem járt sikerrel, s attól félt, felveri a ház lakóit. De még egyszer meg kellett próbálnia, maga sem tudta miért, de úgy gondolta, hogy a harmadik próbálkozása sikerrel fog járni.

De nem így történt. Az ajtó, bár többszőr is fájdalmasan felreccsent, mégsem engedett. Lauren felkapta a Sárkány Szemét, s a közeli lépcsőforduló felé vette az irányt, amely felől holdfény áradt. Egy nem túl nagy kazettás ablaktábla állta csak az útját, könyökével betörte a vékony, kovácsoltvas ágakra ültetett üveglapokat és átbújt a résen. Egy bokorban ért földet, s amint feltápászkodott, futásnak eredt az istálló felé. A széles duplaajtót könnyedén nyitotta ki, felrakta a nyerget az egyik legerősebbnek látszó kancára, rögzítette, majd a ló szájába illesztve a csutort és átvetve a szíjakon a kantárt, felpattant a jószágra.

Az állat sebesen nekiiramodott, Lauren éppen idejében húzta le a fejét, amikor meglátta a sötétből kibontakozó gerendát az istálló kijárata felett. A csomagot az ölébe tette és saját nadrágszíjához erősítette, nehogy elhagyja útközben. Úgy számolta félnapi járóföldre sincs a kijelölt találkozási ponttól.

A sötétben egészen másképp festett a spanyol táj. Nem volt forróság, azonban a levegő megrekedt, s az éjszaka kevés volt, hogy lehűtse. Hajnalban felszállt a pára, vékony ködréteget képezve a föld fölé. Világosodni kezdett, mire elért a jegyzeteiben megjelölt útkereszteződéshez. A lerombolt udvarház pontosan úgy festett, mint ahogyan Mrs. Fernand leírta. Keletnek fordult, a láthatáron megjelent a felkelő nap széles csíkja, felderengett az ég, s a fény átfúrta magát a felhőfoszlányokon.

Lauren érezte, hogy hirtelen fáradság száll a tagjaiba, katonakorából emlékezett a tapasztalataira: mindig a hajnallal jött el az ólmos fáradság, ha nem aludt éjszaka az ember. Tudta mit kell tennie: leugrott a lóról, megfogta a kantárat és jó darabon az állat mellett gyalogolt, megmozgatta tagjait, hogy serkentse a véráramlást és elkergesse az aludhatnékot. Fel kellett készülnie az öregasszonnyal való találkozásra, attól félt, hogy megpróbálja majd átrázni.

Mikor megpillantotta a két nappal ezelőtti viharban kicsavart fát, megállt és alaposan körbenézett. Mrs. Fernand meredten ült a fatörzsön, egy szót sem szólva. Honnan tudta ennyire pontosan, hogy a vihar ki fogja dönteni az öreg tölgyet?

- Minden rendben ment, Mr. Lauren? - kérdezte, mikor a férfi egészen közel ért.

- Igen. Egyedül van? - nézett körül Lauren.

- Nem. A technikusok a domb mögött már órák óta beindították a gépet - hadarta el, hogy minél gyorsabban feltehesse az őt izgató kérdést: - Megvan a gyémánt?

- Természetesen - felelt Mitch Lauren nagyképűen. Maga is tudta, nem sokon múlott, hogy nem kapták el. Az ajtó betörésére irányuló kísérletei igen nagy zajjal jártak; ez felelőtlenség volt. De be kellett magának ismernie: ahhoz képest, hogy egy huszadrangú színész, s nem a hadsereg különleges osztagának tagja, elég jól játszotta el a hős szerepét. Kár, hogy ez a szerep alapvetően nem nemes célt szolgált. Ne lopj! - mondta Mózes törvénye, Mitch Lauren azonban eltulajdonított egy tárgyat, ráadásul a világ saját törvényei szerint sosem kerülhetett volna az ékkő közelébe sem.

- Adja ide! - utasította a férfit az idős asszony, s mohón nyújtotta a kezét.

Mitch Lauren kibontotta a kendőket, s kiemelte a gyémántot. A felkelő nap fényében különösen szép volt, mintha nem is a naptól, hanem magától az ékkőtől kapta volna a világ a hajnali fényt. A férfi pár másodpercig gondolkozott.

Átadjam neki? Mi van, ha átver és itt hagy? Nem, azt nem meri megtenni, ő is ugyanúgy retteg attól, hogy valami globális változás áll be a történelemben, mint a tudósai vagy én; nem engedheti meg magának, hogy valaki bosszút álljon rajta egy ezer évvel ezelőtti korból. Túl nagy a kockázat. Átadom, azzal semmit sem veszíthetek... - döntött végül.

A mohó ujjak elégedetten szorultak rá a gyémántra.

- Figyelemreméltó súlya van - jegyezte meg, miközben Juliette Fernand a szeme elé emelte. Pupillái kitágultak és összehúzódtak, amint belenézett a milliónyi darabra töredezett napba. - Csodálatos, nem gondolja, Lauren?

- De. Sajnálom, hogy nem tartottam meg magamnak. Jól mutatott volna a polcomon, otthon.

- Nagyon vicces. De sajnos, még ha megtartotta volna, akkor sem rakhatná többet a polcára. Maga itt marad, túl sokat tud erről az expedícióról.

Mitch Lauren válaszolni akart, de nem tudott. Halk pukkanást hallott, mintha valaki egy frissen töltött szódásszifont nyomott volna meg, majd tűszúrást érzett a nyakán és minden tagja zsibbadni kezdett.

Mikor magához tért, egy cellában találta magát. Átható bűz terjengett, félhomály volt, a fény egy szűk nyíláson juthatott csak be. A sarokban egy tálon erjedt kenyeret és egy kupa zavaros folyadékot pillantott meg. Éhes volt, ezért odabotorkált és alaposabban megnézte, mit raktak be a cellába fogvatartói. A tálkában valóban kenyér volt, de valamiféle sáros lében tocsogott. A kupában vizelet volt, Lauren undorodva hajította el, s felborította a tálcát. Elégedetten nézte, amint a kenyér egy szusszanás kíséretében kibuggyan a tálkából és szétterül a sáros földön.

Visszakúszott a cella falához és összekuporodott. Még mindig fájt a feje, ennek ellenére tisztán emlékezett mindenre. Átadta az idős asszonynak a gyémántot, beszélgettek, aztán elkábult és elvesztette az eszméletét. Mitől?

Egy altatópisztolytól! Eszébe jutott a sűrített levegő kiáramlását követő jellegzetes hang és a nyakában érzett tűszúrás. Hát persze!

Azonban nem tudta mi a szándéka Mrs. Fernandnak vele, hiszen könnyedén meg is ölethette volna ott helyben. Miért altatta el, s miért záratta be erre az undorító helyre? Egyáltalán hol van? A Fernand-birtokon, Japánban? Vagy még mindig spanyolföldön, Andalúziában?

Nem tudott választ adni ezekre a kérdésekre, kínzó fejfájása megakadályozta abban, hogy bármit is képes legyen végiggondolni.

Időérzéke azt súgta, órák teltek el. A hasogatás is mérséklődött, ám gondolkodni továbbra sem volt hajlandó. Mitch Lauren szerencsétlennek és elhagyatottnak érezte magát, de nem kesergett, várta, hogy mi fog történni. Tudta, érezte, hogy hamarosan valaminek történnie kell, nem ülhet itt tétlenül, valami szándékuk van azoknak, akik fogva tartják ebben a levegőtlen, sötét cellában.

A reteszek hangjára felkapta a fejét, egy szakadt púpos lépett be és vadul vigyorogva felemelte a kupát, lerázta a tálcára ragadt sarat, aztán megszólalt: - Nem szeretjük az ebédet? Höhöhö... jött hozzád valaki!

Egy magas, csuhát viselő alak lépett be a cellába, kezében egy fáklyát hozott és behelyezte egy tartóba. A fény vad táncot lejtett szigorú arcvonásain, amelyen az irgalom egyetlen jele sem mutatkozott. Volt valami fekete szemeiben, ami elriasztotta Laurent. Mintha nem is emberi szemek lettek volna, hanem apró, túlvilági fénnyel égő gyertyák.

- Nincsen sok időd - szólalt meg kis idő elteltével, amit a sarokban kuporgó férfi tanulmányozásával töltött. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem: akarsz-e mondani valamit?

- Mit keresek itt?

- Ezt neked kell a legjobban tudnod, fiam. Ha nem emlékszel rá, miért kerültél ide, az azt jelenti, nem önszántadból követted el mindazokat a tetteket, amivel vádolnak. De talán csak megjátszod az ártatlant...

- Nem értem...

- Isten bizonyságot küldött a Főinkvizítornak - emelte fel az ujját a pap, mintha csak a diakónusa egyikét oktatná -, az éjjel nagy vihar volt, s egy ménkő csapott a katedrális egyik kupolájába. Ez jel, s a Tanács úgy értelmezte, az Úr mellettünk van, hogy megszabadítsuk lelkedet a gonosztól. A máglyát már felállították... nehezen fog meggyulladni, lehet, hogy hagyni kellene szikkadni a fát, de nem várhatunk. Őexcellenciája, a tartományi püspök is hamarosan megérkezik, s nem szeretne kimaradni a látványosságból.

- Úristen... - szakadt fel a kiáltás Mitch Laurenből. Ebben a pillanatban értett meg mindent: ő volt a csali a saját csapdájában. - URAMISTEN!