Egyesült nyomda
Emily épp a kartotékokat rendezgette, amikor Max Dillinger valósággal bezuhant az irodába. Fújtatott, mint egy mozdony, nem volt elég neki a mérhetetlen düh, ami forrt benne, még lépcsőt is kellett másznia!
A madárcsontú titkárnő mozdulatlanul megállt, és feltolta orrára aranykeretes szemüvegét. Még sosem látta Dillingert ennyire feldúltnak, pedig már legalább húsz éve dolgozott a Maximus kiadónál.
- Valami baj van, igazgató úr...? - kérdezte ártatlanul.
- Baj?! Ezt nézze meg! - felelte Dillinger és levágott az asszony íróasztalára egy vaskos, keménykötésű könyvet, a legújabbat, amelyen szinte még érezni lehetett a festék szagát. Előző éjjel nyomták.
Emily kezébe vette, forgatta egy darabig, majd óvatosan kinyitotta, mintha a lapok közt valami rettenetes rejtőzne. És úgy is volt, a szöveg több helyen elcsúszott, lelógott a lapokról, vagy éppen szétkenődött. Az íveket a kötőgép összekeverte, a harmincadik oldalt a száznyolcvankettedik követte, és a borzalom még ezzel nem is ért véget, ugyanis a sor végi elválasztójelek beosontak a szöveg közepére, mintha csak az lett volna a szándékuk, hogy ártalmatlanul elvegyüljenek a tömegben.
- Hívja föl nekem kérem John Covert, és mondja meg neki, hogy jöjjön ide, amint lehet, különben nem adok több megbízást a Landis nyomdának!
- Igenis - mondta ijedten az asszony és magához szorított egy kartotékot.
- És szóljon annak az átkozott portásnak, hogy javíttassa meg a liftet! Belehalok, ha még egyszer meg kell másznom a raktár és az irodám közt lévő hat emeletet!
- Már szóltam neki még este, és meg is ígérte, hogy kihívja a szerelőket.
Dillinger nem szólt ezekután már semmit, bevonult az irodájába, becsapta az ajtót, és elterült a székében. Még mindig nem heverte ki reggeli maraton lépcsőmászást.
*
Emily aranykeretes szemüvege a nyakában lógott az apró szemű láncon, délutáni teáját kortyolgatta merev tartással, mint az igazi angol kisasszonyok a viktoriánus időkben. Az asztalon ívelt porcelánkancsó szemezgetett két olvasatlan kézirattal, mellette cukortartó és egy citromos-badella díszelgett. A délutáni teázás valóságos szertartás volt.
Ekkor állított be egy, a korához képest meglehetősen fiatalosan öltözött férfi. Jeff Wayne-ként mutatkozott be és megkérdezte, bemehet-e Dillingerhez.
- Ráérni éppen ráér - felelte a kérdésre az asszony, miközben felcsapta a határidőnaplót. Aztán látva, hogy se a tegnapi, se a mai napra nincsen semmiféle Wayne bejegyezve, biztos ami biztos megkérdezte: - Várja magát?
- Nem, de igen fontos dolog, amiért jöttem.
- Várjon egy percet... - Emily felállt és bekopogott, majd bement Dillingerhez. Fojtott morajlás hallatszott az irodából, aztán kitárult az ajtó a férfi előtt.
Dillinger nem túl magas, kopaszodó ember volt, tekintélyt parancsoló pocakkal és borostával. Külseje alapján az ember nem gondolta volna, hogy ez a férfi a környék egyik legnagyobb könyvkiadójának vezetője, ahogy azt sem, hogy stílusával és poénjaival képes egyetlen pillanat alatt lenyűgözni hallgatóságát, ha éppen úgy tartja kedve. Dillinger most azonban nem volt jó kedvében, már azt is megbánta, amiért elment John Coverrel ebédelni, ugyanis bosszantotta, hogy Cover képtelen újranyomatni a kétszázezer kötetet egyetlen héten belül.
- Mit óhajt? - kérdezte a karosszéke biztonságából Max Dillinger.
- Dillinger úr! Had mutatkozzam be először is, Jeff Wayne vagyok, az Egyesült Nyomdától.
- Ügynökökkel nem szívesen állok szóba, remélem tudja, Wayne - hangzott az epés válasz, Wayne azonban nem adta fel:
- Hogyne, én azonban nem üzletelni jöttem. A nyomda tulajdonosa vagyok, és fel szeretném ajánlani a szolgáltatásaimat a kiadójának.
- Nem hiszem, hogy bármit tudnánk egymással kezdeni, Wayne úr, kétéves szerződésem van a Landisszal, évek óta náluk nyomatom a könyveimet, és a jövőben ettől semmilyen szín alatt nem kívánok eltérni.
Wayne elmosolyodott, és leült anélkül, hogy bárki is hellyel kínálta volna. Dillinger nem titkolta, hogy tetszik neki a férfi magabiztossága.
- Tudom, azonban nekem van egy sokkal előnyösebb ajánlatom. A Landis által kínált ár harmadáért hajlandó vagyok önnek legyártani a könyveit. Szedéssel, levilágítással, próbanyomással és keménykötéssel együtt. Kauciót nem kérek.
Dillinger már emelte a kezét, hogy elutasítsa az ajánlatot, amikor megmozdult benne a kisördög. Mi van akkor, ha éppen most hagyja elúszni a szerencsemalacát? Tíz év után úgy érezte, kiábrándult a Landisból. Talán épp itt az ideje új nyomdát keresnie...
- És mondja csak, Wayne úr, hogyan tudnak ennyire a piaci ár alá menni? Ha nem titok persze...
- Nem, nem az. Ez az ajánlat csak magának szól és csupán tíz könyvre. Számunkra presztízsértékű lenne ugyanis, ha a könyveit nálunk nyomtatná. Tudja, egy induló vállalkozás ma legjobban úgy tud ügyfeleket szerezni magának, ha képes felmutatni valamiféle referenciát.
Dillinger elgondolkozott.
- Nyomtak már egyáltalán könyvet?
- Hogyne, néhány útikönyvet, el is hoztam magammal az egyik mintapéldányt.
Jeff Wayne egy vékonyka, kék borítójú, füzetre hasonlító valamit tett le az asztalra, Dillinger felvette, megforgatta, belelapozott.
- Profi munka, kedves Wayne - felelte kis idő múltán, aztán láthatóan gondolkodóba esett. Döntenie kellett, most, és itt: - Rendben, adok egy megbízást.
*
Toby Spiner író volt. Dillinger pedig korábban, mikor még egy szürke női magazint szerkesztett, úgy gondolta, az írók mind bogaras, különc lények, akik órákat képesek eltölteni céltalan diskurálással és kávézgatással. Mikor Max Dillinger harmincegy éves lett, úgy érezte, elég pénzt szedett össze, hogy saját lábra álljon, megalapította hát a Maximus kiadót, és ahogy megálmodta, nekifogott, hogy megszervezze saját, kéthetente megjelenő magazinjának kiadását, amellyel az egész családhoz akart szólni.
Azonban ekkor beállított hozzá Spiner, és Max Dillinger kezébe nyomott egy agyonolvasott, írógéppel írt és kézzel "kimargózott" kéziratot. Dillingernek ekkor még nem volt pocakja.
Spiner igazi író volt, és csodálatos módon kellemesebb társaság, mint Dillinger bármelyik szerkesztőségbeli újságíró kollégája. Rájött hát, hogy a művészekről alkotott elképzelése alapjaiban hibás.
Ráadásul, hogy minden rózsaszín legyen, a kézirat is tökéletes volt, pikáns kémtörténet, amelyet a nők a fodrászuknál búra alatt ülve olvasnak, vagy épp érdeklődéssel emelnek le a színes magazinok megkopott kötegének tetejéről.
Dillinger minden pénzét könyvkiadásba fektette hát, az első év csúfos volt, aztán egyszer csak elkezdték megszeretne az olvasók Spiner szokatlan stílusát, könnyed, olykor erotikus hangvételét. Lassan növekedésnek indultak a bevételek, mint nyirkos talajon hűvös időben a gombák. Ekkor vette fel Emilyt is, aki akkoriban még ígéretes menyasszony volt és tehetségtelen titkárnő.
Később minden megváltozott, Emily ráérzett az adminisztráció ízére, és öt év múltán kidobta dobozban álló esküvői ruháját. Dillinger pedig ugyanebben az évben megnősült, feleségül vette Spiner unokahúgát, akivel egy filmesek által tartott összejövetelen találkozott.
Dillinger mindig szívesen töltötte szombat estéjét Toby könyvekkel telezsúfolt lakásában, általában felesége szinte sohasem kísérte el: nem volt valami jóban az unokabátyjával, meg különben is unta a férfiakat, amikor rájuk jön a mélázó, beszélgetős hangulat.
Toby bordó selyemköntösében ücsörgött karosszékében, és egy vaskos fenekű üvegpohárból Teacher'st iszogatott. Dillinger vele szemben Spiner legújabb könyvének befejezését olvasta, már másodszor dobta vissza, azzal védekezve, hogy a Maximus olvasói túl finomak a már-már centiméternyi részletességgel leírt szexjelenethez.
- Hát, Toby. Nem is tudom... - mondta az utolsó sor után Dillinger. - Szerintem még mindig sok benne az erotika.
- Értsd meg, Max, nem hagyhatom ki azt a jelenetet, hiszen magad is tudod, hogy ez a kulcsa a regénynek. A nő itt akarja megölni a fickót, ha nem emelem ki a szexualitást, nem érzik majd az olvasók, mennyire fontos is ez a nő számára. Hiszen ezért gyilkol! - Toby a beszéd közben előrehajolt.
- Tudom, Toby, de nem tudnál még egy kicsit finomítani rajta?
A poharat tartó férfi elgondolkozott, megigazította szemüvegét.
- Talán még egy egész keveset, nem is tudom... átírhatnám azt a részt, amely ott kezdődik, hogy a nő ráborul a férfire, és beleharap a vállába.
Még egy negyedórát beszéltek a témáról, mire megállapodásra jutottak. Dillinger örült, hogy sikerült kicsikarnia még engedményeket Tobyból, Toby pedig örült, amiért, még ha csonkán is ugyan, de benne maradhatott az utolsó fejezetben a jelenet.
- Figyelj, Max! - terelte más témára a szót az író, miközben érdeklődés látszatát keltve forgatta a lassan olvadó jégdarabokat a poharában. - Beszéltem egy ismerősömmel, kurva jó jogász a pasas, meséltem neki a nyomdádról, valami szórólapot akart csináltatni... nem ez a lényeg. A cégbíróságon dolgozik, megnézte a nyilvántartásban az Egyesült Nyomdát és nem találta.
Max Dillinger elgondolkozott a hallottakon és elfogadható magyarázattal állt elő:
- Biztos nem teljesen ezen a néven van bejegyezve, vagy nem ebben az államban.
- Nem, nem. A pasas rácsavarodott erre az állítólagos cégre, és sehol, semmi nyomát nem találta. Valami nem stimmel akörül az ürge körül, akivel nyomtatod a könyveket.
- Az lehet - ismerte el Dillinger -, de olcsón dolgozik, rohadt olcsón. Kit érdekel, hogy létezik az Egyesült Nyomda, ha hiteles számlát ad?
- Nekem semmi bajom sincs vele - mentegetődzött Toby Spiner -, csak nehogy valami csibészségbe rángasson. Tudod, milyenek ezek a csalók, hagyják, hogy elbízd magad, aztán a legváratlanabb pillanatban csapnak le.
Dillinger a beszélgetést követően másnap irodájából felhívta barátját és kifejtette, mennyire aggasztja is valójában mindaz, amit megtudott tőle. Elhatározták hát, hogy magánnyomozót fogadnak, járjon utána, kicsoda tulajdonképpen ez a Jeff Wayne és mivel is foglalkozik.
Miután Emily a harmadik irodával beszélt és megérdeklődte, mennyibe is kerülne mindez nekik, Dillinger úgy döntött, mégsem veszi igénybe a meglehetősen borsos szolgáltatást, maga indul a rejtély felderítésére. Spiner pedig, aki éppen kész volt regényével és semmin sem dolgozott, vele tartott.
*
- Már lementünk a térképről, Max - közölte Spiner és hátradobta a széthajtogatott várostérképet, majd unottan a mellettük olykor elhaladó nyitott fedelű autóban ülő csinos lányokat bámulta. Meleg volt, a levegő állt, a nap pedig hétágra sütött. A fedett Austin motorja monoton morgás közepette rótta a mérföldeket. Előttük két-három kocsival egy Egyesült Nyomda feliratú furgon haladt.
- Éhes vagyok, Toby - közölte Dillinger, aki már megbánta, hogy belement a nyomozósdiba.
- Tarts ki, ennek is meg kell állnia valahol.
Jeff Wayne azonban ahelyett, hogy leállt volna egy kávéra, egy szendvicsre, vagy Isten tudja, egy "gőzleeresztés" erejére, lekanyarodott a Nowertown felé vezető útra. A furgont követve az Austin is maga mögött hagyta az autópályát.
- Szerinted hova a fenébe megy? - kérdezte Dillinger, miután lassan összeszűkült az út és a ritkás fák, bozótosok helyét sárga, napszítta kukoricatáblák vették át.
- Biztos a legközelebbi városba, ott lehet raktára, vagy valamiféle üzeme. Én arra tippelek, ez a nyomda mégiscsak létezik.
- Ja - felelte kurtán Dillinger, aztán hozzátette. - Valahol végül is csak elkészült az az öt könyv, amit az elmúlt hónapokban kiadtam. Mondtam már, hogy eladtam a Templomos keresztút utolsó példányát?
Spiner elmosolyodott, azonban megszólalni nem volt ideje, mivel a furgon egyszer csak belehajtott a kukoricásba és eltűnt a szemük elől. Dillinger padlóig nyomta a féket, mindketten előrebuktak. A növények katonás oszlopa egy helyen kettényílt, és keskeny földútnak adott helyett. A távolban méretes porfelhő jelezte, merre hajt Jeff Wayne a teherautójával.
Dillinger nem sokat tétovázott, gázt adott és a kanyar során odacsapva az Austin alját, befordult a kátyúkkal keresztezett földútra.
A furgon egy kidőlt-bedőlt ház előtt állt meg, Dillinger tisztes távolban leállította a motort és óvatosan betolatott a kukoricásba. Végre kiszállhattak, Max hátrament, kivette a szendvicseket és a sört tartalmazó hűtőtáskát, valamint azt a két látcsövet és a teleobjektívvel felszerelt fényképezőgépet, amelyet magukkal hoztak.
Ettek, és közben figyeltek. Alig telt el fél óra, amikor Jeff Wayne és még másik kettő lépett ki az ajtón: alacsony, göndör hajú, meggyötört alak, valamint egy méltóságot sugárzó idősebb férfi követte az Egyesült Nyomda állítólagos vezetőjét.
Wayne a ház háta mögé ment, és egy rozzant Forddal állt elő, amelybe aztán a másik két fickó beszállt. Sem Dillinger, sem Spiner nem értették, mi folyik, de érezték, hogy valami bűzlik, egy nyomdatulajdonos nem járkál eldugott tanyákra, és nem zár be órákra oda öltönyös úriembereket.
Aztán negyed órával később Wayne is elhajtott.
- Mi lesz most? - kérdezte Dillinger barátját, aki látcsővel pásztázta a birtokot, de semmi érdemlegest sem látott.
- Menjünk közelebb a házhoz - javasolta Toby Spiner, majd látva a kiadója tiltakozását, hozzátette. - Nincs ott más senki, és ennél jobb alkalmunk úgysem adódik az életben, hogy kiderítsük, kicsoda is ez a Jeff Wayne.
Dillinger végül beleegyezett, kezdte élvezni a kutakodást, és már bánta, amiért gyerekkorában jobban favorizálta a repülőpilótákat a rendőrnyomozóknál. Végül egyik sem lett, az egyetem derékba törte álmait, diplomaosztás után szürke újságíróként helyezkedett el egy szürke magazinnal. De erről már volt szó.
A ház környéke elhanyagolt volt, a hátsó ablakokat bedeszkázták, lehetett már annak vagy száz éve, az elülsők pedig belülről voltak egy-egy ronggyal eltakarva. Az ajtó zárva volt, Toby Spiner azonban pillanatok alatt kinyitotta az ócska lakatot.
Lerobbant legénylakásra számítottak, azonban amit odabent találtak, minden képzeletüket felülmúlta: csupán egy háromlábú asztalka állt az egyetlen szobában, körülötte székek, a földön üvegcserepek hevertek és téglák, amelyek valaha a többi helyiséget elválasztó, azóta szétvert falat alkothatták.
- Mi a fene...? - mondta önkéntelenül Spiner és társára nézett, aki némán csóválta a fejét.
A konyha mögött, a kamra maradványai közt pincelejáróra bukkantak, odalent égett a villany. Dillinger ment előre, és mikor leért, éles hangon felkiabált:
- Toby! Ez a rész itt tele van könyvekkel - nejlon szakadása és tompa puffanások sorozata hallatszott: - Ezek az én könyveim! Úristen, Toby, ez az Alex Whide kötet, amelynek a kéziratát tegnap adtam Wayne-nek. Képtelenség, hogy egyetlen éjszaka alatt elvégezze a tördelést, és a nyomtatást... ezt egyszerűen nem hiszem el.
Spiner ekkor ért le, tényleg minden úgy volt, ahogy Dillinger elmondta: rendezett halmokban álltak a könyvek, bálákban, nejlonba csomagolva és ujjnyi zsinegekkel átkötve. Festék szaga áradt mindenből.
Dillinger körbejárt, és mindegyik oszlopnál megállva megdöbbenésének adott hangot: - Ó, nahát! Ezek itt Penguin könyvek... itt meg egy rakás Asimov... és ezek, alig hiszem el, Arthur Miller-drámák... Goethe-fordítások. Még, hogy kis nyomda... annak a gazfickónak minden szava hazugság. Ebben a borospincében legalább egymillió könyv van. Nézd, Spiner, ott hátul raklapokon állnak még!
Dillinger vad bontogatásba kezdett, az egyik zsákból húszas kötegben négyzet alakú vékony füzetek kerültek elő. Spiner kinyitotta az egyiket, csillogó korong hullott a kezébe. A gyenge fény felé tartotta, és a korong a szivárvány ezernyi színét verte vissza.
- Szerinted ez mi a fene? - kérdezte Dillingertől.
- Nem tudom, Toby, de olyan, mint valami fémből készült kislemez. Biztos valamelyik hülye lemezkiadó rendelte meg a borítót és a csomagolást ezekhez a giccses lemezekhez...
Legalább fél órát turkáltak még, amikor észrevették a kódzárral védett vasajtót az árkádos pince végében. Nem volt rajta kilincs, se zár, csupán oldalt a falon egy, az új nyomógombos telefonokra emlékeztető számsor. Öt percnyi eredménytelen pötyögés után feladták, rájöttek, hogy itt az idő távozni, sosem lehet tudni, Jeff Wayne mikor tér vissza.
Hazafelé úton Dillingerből csak úgy áradt a szó, Spiner alulmaradt, csupán néha bólintott vagy helyeselt, amikor úgy látta, Maxnek megerősítésre van szüksége. Dillinger ugyanis elméleteket gyártott, egyik cifrábban végződött, mint a másik, Wayne volt útonálló, aki nőket erőszakolt meg, a kormány embere, aki a könyvkiadók tevékenységét vizsgálja alattomos módon, és volt ármányos csaló, aki a kis nyomdák megrendeléseit, a nagyok számláiba építette be. Spiner, aki dörzsölt író és ötletgyáros volt, érezte, hogy egyik történet sem állja meg igazán a helyét.
Otthon este aztán, megszokott karosszékében és nyugalomban, a kikapcsolt fekete-fehér tévé előtt csöndesen forgatta a csillogó korongot és megállapította, hogy még életében nem látott ehhez hasonló szépséget.
*
Alex Whide alacsony, Dillingernél majdnem tizenöt évvel fiatalabb férfi volt, és évente kétszer ha meglátogatta kiadóját, mivel az ország másik végében élt egy hatalmas házban öt lányával és feleségével, aki ismert énekesnő volt. Max bajtársként gondolt Whide-ra, mivel a férfi szintén újságíróként kezdte a szakmát.
- És mit gondolsz, kicsoda akkor valójában ez a fószer? Merthogy az elképzelésed enyhén szólva bizonytalan lábon áll - mondta Whide, lábát már másodszor rakta fel Dillinger dohányzóasztalára, amelyet az apja faragott, miután hazatért az első világháborúból.
- Az igazság az, hogy sem nekem, sem Spinernek fogalmunk sincs, mi az igazság. El nem tudom képzelni, mi a fenének tárol valaki egy tanyán az isten háta mögött egymillió könyvet egy hatalmas borospincében.
- És a vasajtó? Nem lehet, hogy a mögött van a nyomdája? Ez megmagyarázná...
- Ugyan, Alex! Őszintén, létezik szerinted akkora marha, aki egy ekkora kapacitású nyomdagépet a mező közepére telepít, ötven mérföldre a legközelebbi várostól?
- Nem - vágta rá Whide. - Apropó nincsen még abból a jófajta mendózai borodból, amivel februárban kínáltál.
- Sajnos elfogyott - hazudta Dillinger, és Whide legújabb regényéről kezdett beszélni, amely jó eséllyel indulhatott a jövő évi Aron Klotsky pályázaton. Dillinger évek óta reménykedett benne, hogy egyszer valamelyik írója megszerzi a nívós elismerést, de eddig a siker mindig távolinak tűnt. Whide könyve azonban jó volt, és ezzel az írója is tisztában volt. Talán ezért is engedte meg magának, hogy föltegye a nemes asztalra a lábát? - morfondírozott Dillinger, majd felállt és kiment a konyhába, hogy behozzon egy kerekded, hűtött palackot.
- Volt egy sejtésem, Alex. Mégiscsak akad még egy utolsó flaska...
*
Max Dillinger alig várta a másnapot. Jeff Wayne annak rendje és módja szerint megjelent a hatemeletes irodaépület előtt furgonjával és bepakoltatta az alagsori raktárba mind egy szálig az első húszezer kötetet. Emily átvette, megírták a papírokat, Wayne kiállította a költségek második feléről szóló számlát, és beült Dillinger irodájába, aki késett.
- Jó reggelt, uram! - üdvözölte Wayne a belépő testes férfit, aki sóbálvánnyá meredt, amikor meglátta. Egyből legszörnyűbb elmélete jutott eszébe, és hirtelen csak annyit tudott kinyögni: - 'reggelt.
- Meghoztam az első húszezret a Kard és zsályából, holnap tudom szállítani a következő adagot.
- Rendben, rendben - kezdett feloldani Dillinger. - Korán jött, később vártam.
- Sajnálom, de úgy volt, hogy még egy csomó elintéznivalóm akad a városban, azonban mind a postahivatal, mind a bankfiók zárva van az ünnep miatt. Kiment a fejemből.
Dillinger legyintett. Leült székébe, és maga elé húzta az egyik mintapéldányt, belelapozott.
- Gratulálok, kifogástalan minőségben dolgozik, kedves Wayne. Azonban valamit meg kell kérdezzek. Ne értse félre, kérem!
- Parancsoljon! - udvariaskodott hasonlóképp a másik.
- Egyik barátomnak meséltem az Egyesült Nyomdáról, ő pedig továbbadta jogász ismerősének mindazt, amit tőlem megtudott. A férfi a cégbíróságon dolgozik, és visszaszólt, hogy az ön vállalata hivatalosan nem létezik.
Jeff Wayne arcáról lehervadt a mosoly, Max Dillinger azonban kegyetlen volt, nem engedte szóhoz jutni a férfit, folytatta tovább, amit elkezdett:
- Nézze, engem cseppet sem zavarnának a maga esetleges zűrös ügyei, azonban a könyvszakmában nagyon komolyan veszik, ha valaki pontatlan adatokat ad meg a kötetekben, pláne azt, ha feketén dolgoztat. Remélem érti, mit akarok ezzel mondani.
- Tökéletesen, Dillinger. Nyugodjon meg, az Egyesült Nyomdának megvannak a működéshez szükséges iratai, és igazából bocsánatot is kell kérnem, amiért ezeket nem mutattam be, mindjárt akkor, amikor aláírtuk az első szerződésünket - mentegetődzött Jeff Wayne.
- Semmi baj, el tudná hozni holnapra?
Wayne láthatóan törte valamin a fejét, aztán meglepően könnyedén beleegyezett, és arra hivatkozva, mennyi sürgős dolga van még, faképnél hagyta Dillingert. A férfi megcsóválta a fejét, majd tekintete egy vékony válltáskára tévedt, amely sehogy sem illett az irodájába. Jeff Wayne annyira zavarodott volt, hogy itt hagyta a táskáját! - született meg benne a felismerés hirtelen.
- Emily kérem, hívja fel egy óra múlva Jeff Wayne-t és mondja meg neki, hogy itt hagyta a táskáját.
Emily biccentett, és elindult kifelé. Dillinger azonban meggondolta magát:
- Nem is! Várjon még vele.
Azzal feltette az asztalára az idegen táskát és kinyitotta. Emily elsápadt, halkan figyelmeztette a férfit, hogy nem illendő, amit csinál. De Dillinger ravaszul elmosolyodott, majd finoman kiborította a válltáska tartalmát íróasztalára.
Legnagyobb csalódására azonban nem volt benne különösebb dolog, csupán egy utazási könyv (a New York Times kiadásában), telefonszámok felírva egy fecnire, két csomó kulcs és egy tárca, amiben az ember az igazolványait és készpénzét szokta tárolni. Dillinger ezt tartotta a legérdekesebbnek, ezért a benne lévő vékony füzetecskéket egyenként kiszedegette és mint trófeákat, szín és fajta szerint rendezve, kifektette az asztalra.
- Emily drága! Ön szerint mivel foglalkozik az az ember, aki hat útlevelet hord magánál?
A titkárnő válasz helyet csupán megvonta a vállát.
*
Dillinger szokatlanul ébren töltötte az éjszakát, amely a torkán fokozatosan legördített mintegy fél liter kávénak volt köszönhető. Whide és Spiner kíséretében vizsgálták át Jeff Wayne táskájában talált dolgokat, különös tekintettel az útleveleket.
Toby Spiner furcsa és megmagyarázhatatlan bizsergést észlelt, amikor a második, 1956 után kelt útlevelet nyitotta ki. Volt egy 1969-ből, egy 1983-ból, egy másik pedig 2002-ből. De akadt régebbi, meglepően jó állapotban lévő levél alakú útiokmány is, amely 1846. augusztus 3-án járt le.
- Meglepően ügyes hamisítványok - jegyezte meg Whide.
- De mire használja őket a mi Jeff Wayne-ünk? Ezek közül összesen egy érvényes, a többi csupán utánzat, értelmetlen kibocsátási dátummal - tette hozzá Dillinger.
Spiner elgondolkozott, fejében lassan egy logikus, bár nehezen hihető elgondolás kezdett kibontakozni, ami a valóságtól legalább annyira távol állt, mint Max Dillinger korábbi elméletei.
Órákon át beszélgettek, végül Toby Spiner vett egy mély lélegzetet, és elmondta, mi szerinte a legvalószínűbb. Dillinger meghökkent, Whide pedig őszintén nevetni kezdett:
- Ugyan, Spiner, kezd az agyadra menni a sok fantasztikus kémhistória.
Dillinger azonban nem szólt semmit, csupán fellapozta az útikönyvet. A borítót követő oldalakon a nyomtatás dátumának helyén 1996 szerepelt. Mohón olvasni kezdte, és alig telt el egy óra, már végzett is. Támpontot keresett, amely igazolja Spiner hihetetlen elméletét.
A könyv ezután kézről-kézre vándorolt, mikor mindhárman végeztek vele, ismét összedugták a fejüket.
- Kell lennie valamilyen olyan dologról szónak lennie, amelyről nem tudhatunk még ma, de esetleg holnap, vagy a közeljövőben tudomást szerezhetünk. Gondolkozzatok! - mondta Dillinger és ismét nekilátott átnyálazni a szétesőfélben lévő New York-i útikönyvet.
Már hajnalodott, amikor végül is Whide talált valamit.
- Nagy csőtörés! - kiáltott fel véreres szemekkel nézve a fáradt, ám hirtelen felvillanyozódó tekintetekbe.
- Miféle csőtörés?
- Két helyen van elrejtve az információ. Itt van az első, a tizenhatodik oldalon, nézzétek!
Whide ujjai rászegeződtek egy térképre, amely Manhattant ábrázolta.
- Látjátok a Central-park képét. Ez a tó itt, nincs még meg - mondta Alex Whide, erősen megnyomva a "még" szót.
- És? - kérdezte Dillinger és Spiner egyszerre.
- Most lapozzunk a negyvenkettedikre, ott a kulcsfontosságú mondat!
- Érzem, egyszer még fontos lesz ez a szám - szúrta közbe halkan Spiner, de senki sem értette a laposra sikeredett tréfát.
- Aszondja, 1956 augusztusában a New York-i metrót víz öntötte el... satöbbi... összedőlt két lakóházzal együtt az a híres épület... ez sem érdekes... itt van! és ekkor keletkezett a közeli tó is, amelyet a város vezetése, hogy emléket állítson a katasztrófának, végül meghagyott és gondoskodott táplálásáról. Ez az!
Dillinger elvigyorodott. Megtalálták a kulcsot, most már csak várni kellett. Kint éppen augusztus 6-ra virradt.
*
Jeff Wayne másnap eljött a táskájáért és bemutatta a papírokat. Dillinger nem kérdezett semmit, megfogadta, addig, amíg nem igazolja a Nagy Csőtörés Spiner elméletét, semmit sem tesz. Mindennek mennie kell a megszokott kerékvágásban. Napjait az Emily által kezelt szekrényben felhalmozódott kéziratok kiselejtezésével töltötte, délutánra a sok, zsengének is csak finoman nevezhető írás kikészítette, ezért korábban hazament.
A következő napok is így teltek, míg augusztus 26-án reggel dugóba nem került. Bekapcsolta a rádiót, rock-and-roll muzsika szólt, Dillinger eltekert, ki nem állhatta ezt a fajta zenét. Aztán egyszer csak érezte, hogy néma csönd veszi körül, az NY52-es adón egy férfi a reggeli zűrzavarról beszélt, amelyet a Central-park közelében történt hatalmas csőtörés okozott.
Dillinger ereiben megfagyott a vér, tarkóján jeges kéz érintését érezte, szemei könnybe lábadtak. Ezek szerint mégis igaz! - kiabált egy hang a tudatában, miközben maga elé képzelte az 59. utca fölé magasodó szökőkutat.
Kiszállt a kocsijából és egy közeli telefonfülkéhez rohant. Spinert és Whide-ot hívta, hogy elújságolja nekik a hírt. Az irodájáig hátralévő utat gyalog tette meg, átment a szerkesztők részlegén, és félvállról köszönt titkárnőjének, Emilynek, aki azidáig mit sem tudott a történtekről.
- Nem értem, miért olyan nagyszerű, ha folyik a víz a metróba? - kérdezte az asszony értetlenül.
- Még nem folyik, Emily. Majd csak fog! - felelte Dillinger és valósággal táncolni volt kedve a boldogságtól. Hát mégis igaza lett Spinernek! - gondolta.
- Ugyan, én ezt nem hiszem. Egy csőtörés nem lehet akkora...
Dillinger erre már nem válaszolt, már hívta is Jeff Wayne-t. Kicsöngött, és sokáig senki sem vette fel a telefont. A férfi ekkor már azt is tudta, hogy Wayne egy városszéli motelben lakik.
Aztán egyszer csak kattant valami, és ismerős hang szólalt meg a telefonban. Dillinger egy szuszra mondott el mindent, amit megtudott. Jeff Wayne a másik oldalon némán hallgatta a beszámolót, majd találkozót beszélt meg Dillingerrel és megkérte, hogy senkinek ne beszéljen arról, amit megtudott.
*
Egy kicsi otthonos olasz étteremben találkoztak, amely a Don Nemo nevet viselte és közel volt a Maximus kiadóhoz. Jeff Wayne magával hozta a már látásból ismerős két figurát. A görnyedt, göndör hajút Johnathan Oplitként mutatta be. Az idősebb, furcsa kiejtéssel beszélő férfit Jean Gessannak hívták.
- Hogyan jött rá Dillinger? Eddig még sosem fordult elő, hogy bármelyik kuncsaftom akár valamit is megsejtett volna a szörnyű igazságból - mondta Jeff Wayne.
- Igazából két tényező játszott szerepet: egyrészt Toby Spiner barátom, aki elmondta jogász ismerősének, milyen jó nyomdát találtam, másrészt maga, amikor nálam felejtette a táskáját.
- Figyelmetlen és szétszórt voltam, megbocsáthatatlan hibát követtem el.
Dillinger nagyot kortyolt az olasz borból, amit Wayne rendelt neki. Kellemes aromájú, ízletes és nemes ital volt.
- Tulajdonképpen mivel foglalkozik, kedves Wayne? Most már elárulhatja.
Wayne lebiggyesztette az ajkát, ami nála nagyjából annyit jelenthetett: minden mindegy már, semmi sem számít.
- Ez üzlet, Dillinger. Kőkemény üzlet. Én pedig egy utazó üzletkötő vagyok, ha úgy tetszik, egy ügynök, akinek az a feladata, hogy megrendelést hozzon a nyomdánknak. A papírt az őskorban állítjuk elő, a nyomást pedig 2200-ban végezzük. Így a legolcsóbb.
- És ők? - mutatott Max Dillinger a két, eddig szótlan idegenre.
- Oplit csodálatos költő, novellista, Gessan pedig fiataloknak ír múlt századi kalandos történeteket. Mindketten a tizenkilencedik században publikálnak.
Dillinger ezen megrökönyödött.
- Azt akarja mondani, hogy ennek a két fickónak a műveit én olvastam már régi könyvekben, holott még meg sem írták őket?
- Nem, ez nem ilyen egyszerű - felelt mosolyogva Jeff Wayne. - Csak azt olvashatta, amit már valóban megírtak. Tudja az idő természete sokkal bonyolultabb annál, amit a kortársai képzelnek róla. Ezt nehéz lenne elmagyarázni önnek, még én sem értem igazán.
Dillinger megvonta a vállát, tényleg nem érdekelték tudományos fejtegetések.
- Elárulják, hogy milyen néven dolgoznak a múltban, uraim? Mert sajnos én egyiküket sem ismerem névről.
- Sajnos azt nem tehetjük. Azt azonban elmondhatom, hogy Oplit úr éppen egy csodálatos versen dolgozik, A varjún - válaszolt a kérdésre mindenkit megelőzve Jeff Wayne, azonban a mindeddig hallgatag költő közbevágott:
- Holló, Jeff! Az a lesz a címe: A holló.
- Elnézést, ne haragudj. Gasson úr pedig egy tengeralattjáró történetét meséli el soron következő regényében. Mi is lesz a címe?
- Ó, azt még nem tudom pontosan. - válaszolt nevetve a francia. - Gondolkoztam például a Jospen kapitányon, de valahogy nem tetszik se nekem, se a feleségemnek.
Dillinger elgondolkozott azon, hogy ideje lenne talán neki is felfrissítenie az írói állományát. Importálhatna egy jó tudományos-fantasztikus szerzőt a jövőből, aki megírná bújtatva az elkövetkező évtizedek történetét. Micsoda lehetőség, Istenem! - mondta magában. Aztán gondolatai visszakalandoztak a legalább ennyire hihetetlen jelenbe, eszébe jutott az olasz étterem neve. Jean Gassonhoz fordult:
- Miért nem adja azt a címet, hogy Némo kapitány?