Keithet mindig is elbűvölte Loniee kastélya. A kecses tornyok, a napfényben csillogó vérpiros cserepek, amelyek kupolákat, lágy ívként ereszkedő sátrakat képeztek, a pasztellszínek szemet nyugtató keveréke, a tervező lelkiismeretes munkáját dicsérő ágyások a színes tulipánokkal és mintás rózsákkal, amelyek a szivárvány összes árnyalatában pompáztak.

A távolban minden kicsit homályos volt, sosem tisztult ki egészen, mintha a levegő sűrű massza lett volna, amely ugyan átengedi magán a fényt, mégis elkeni, elmossa egy kissé. Keith tudta, hogy ez más miatt van, nagyon is egyszerű okok miatt.

Volt a lánynak egy csodás, majdhogynem oltárra emlékeztető sziklakertje a belső udvarban, szinte az egész napját itt töltötte, bámulva a virágokat, a feketehátú, tövek közt szöszmötölő rovarokat - a természet páncélos munkásait.

- Loniee? - kérdezte szinte félve, hogy hangjával kárt tesz a körülötte lévő csodában. Semmi, percekig csend. Keith leült az egyik padszerű formát viselő nedves sziklára és ujjait óvatosan a sziklakert büszkesége, az ezerarcú felé nyújtotta. A rózsa megérezve a férfi mohóságát, kecsesen elhajolt, szirmai színt váltottak: kékből sárgába majd helyenként narancsba fordultak.

- Itt vagyok - hangzott a háta mögül egy csilingelő hang, s Loniee alakját látta közeledni - Már megint piszkáltad szegényt - jelentette ki és megcirógatta a virágot, amely nyomban új hajtást hozott és az élettől duzzadó bimbó hirtelen felpattant, belőle egy éjfekete, csillámló hátú pillangó reppent fel. Keith boldog volt, szívébe melegséget hozott Loniee látványa. A lány leült mellé, és felvett egy színes kavicsot az ágyás széléről, majd a nap felé tartva átnézett rajta. Keith követte tekintetével a kavicsot, amint a nő visszadobta a fekete földre, a rózsák töve alá. Halványan fénnyel világította be a pöttöm világot, a fekete hátú munkások riadtan kapták nyakukba a lábukat, és iszkoltak be egy-egy levél mögé.

- Még ötszáz év, ugye, Keith? - kérdezte a lány.

- Nagyjából. Nem vagy kíváncsi...?

- Nem - felelte, mielőtt a férfi befejezhette volna. - Jól érzem magam itt, nehéz lesz elválnom ettől a kastélytól és a végtelen mezőktől. Odakint hideg van, minden sötét és a szűk világot a villogó gépek alkotják. Jobb ez így.

- Tudom, de féltelek...

- Ugyan mitől? Legfeljebb önmagamtól, a bennem lakó ösztönöktől félhetek. Azoktól az árnyaktól, amelyeket anyám és apám, és az ő anyáik, apáik adtak tovább, bezárva a tudatom mélyére.

- Nem erre gondoltam, Loniee. Túlságosan el vagy foglalva a kastélyoddal és a virágaiddal. Egyszer itt kell hagynod őket, és ahova megyünk, ott egy szál virág sem lesz... nem fogod megszokni azt a világot.

- Ó - mondta a lány, mintha csodálkozna. Hajában hirtelen ezüstös harmatcseppek jelentek meg. - Ettől ne félj. Ennek a csodás világnak egy szeletkéjét mindenhova magammal fogom vinni, s ez elég lesz...

 Legközelebbi találkozásuk alkalmával Keith megdöbbent. Loniee túl merev volt, mintha tíz évet öregedett volna. Egy ablaktalan szobában voltak, tükörsima betonfalak között. A helységbe vezető egyetlen páncélozott ajtó időnként megdübbent, mintha valami óriási tömeg csapódna neki.

- Mi ez, Loniee? - aggodalmaskodott Keith.

- Ez az amiről beszéltem neked egyszer, emlékszel? Minden összezavarodott, elszabadultak a szörnyeim.

- A szörnyeid? - csodálkozott a férfi.

- A szörnyek. Énünk egy része, amelyet mélyen a tudatalatti alá rejtünk. Mi történt odakint?

Keith arcán szomorúság tükröződött, de vonásai valahogy túl plasztikusak voltak ahhoz, hogy ezt az érzelmet pontosan közvetítsék a lány felé.

- Valaminek nekimentünk... nem tudom pontosan. De most már biztonságban vagyunk. Apró navigációs hiba, ígérem, többé nem fordul elő.

- A kastélyom, az egész világ odalett. Megsemmisült. Nem maradt más, csak ez a szoba, s kint a démonjaim - mondta a lány.

- Ne haragudj. A teljes memóriaterület összezavarodott, mikor a központi egység megsérült. Fel tudod építeni ismét?

- Fel. Sok munkába fog kerülni, de megteszem. Nehéz lesz ismét szembenéznem önmagammal.

- Szívesen segítek - ajánlotta fel Keith.

- Nem. Kedves vagy, de nem hiszem, hogy látnod kéne őket. Mindazzal, ami azon a vasajtón kívül van, nekem kell megküzdenem, hiszen belőlem születtek.

Teljes négy hónapig volt kizárva Loniee világából, s mikor ismét megpillantotta a kastélyt, leesett az álla. Háromszor akkora volt, mint a régi, eltűntek a kecses tornyok, a vaskos falak: szinte mindent átlátszó üveg fedett. A park a végtelen távolba nyújtózott, a platánsor párhuzamos vonala megszédítette és elkábította, a tarka virágágyások felől édeskés illat terjengett. Ez új volt Keith számára, csodálkozva nézett Loniee-ra, aki egy szélcibálta hatalmas napernyő alatt ült és mutatóujjával izzó formákat rajzolt a levegőbe. Mikor kész lett az egyikkel félrerakta, de továbbra is ott lebegett. Egy drótváz volt, egy szikla váza, színek, mintázat nélkül. Befejezte a másodikat, hozzátapasztotta és behunyva a szemét "felöltöztette" őket: barnás színt kaptak, hepehupát és göröngyöket. Mikor Keith leült, elröpítette két teremtményét, amelyek szédületes sebességgel elszáguldottak a park távoli sarkai felé, áthatolva a homályon, amely továbbra is jelen volt, ha tekintetét a messzeségre szegezte.

A férfi megfogadta, hogy türtőztetni fogja magát, de amint a lány ránézett, felpattant és átölelte. Parfümillat csapta meg az arcát: eddig sosem érzett illatokat a lány birodalmában: ezek szerint mégiscsak sikerült megcsinálnia a régi álmát.

- Borzasztóan gyötrődtem, nagyon hosszú volt ez a négy hónap, Loniee - mondta halkan Keith és élvezte, hogy magához szoríthatja a lányt.

- Négy hónap? Csacsiságokat beszélsz, hát mennyi ez ahhoz a fél évezredhez képest, amennyi még hátra van? Olyan furcsa vagy, mintha már legalább egy évszázad óta nem láttuk volna egymást.

- Tudom, hogy nevetséges, de sokszor úgy éreztem, elveszítettelek - mondta zavartan Keith. Hangjába feszültség vegyült, s ezt a lány is megérezte.

- Ugye történt valami komoly? Megpróbáltam kitekintetni, de odakint minden néma volt és vak.

A férfi elengedte a lányt leült és nagyot sóhajtott: - Nem, csak megsérült a központi egység. Nem fogom tudni megcsinálni, hogy te is hozzáférj a kinti világhoz. De eddig sem érdekelt igazán...

- Igaz, Keith. Nincsen szükségem rá, tudod, mennyire gyűlölöm azt a szűk helyet. Csak aggódtam és nem akartalak addig erre a világra engedni, amíg mindent rendbe nem tettem. A démonokkal sokat vackolódtam, ez, amit látsz, az elmúlt két hét alatt készült.

- Csodálatos. Nagyon tetszik az üvegpalota - terelte másra a szót a férfi. Jobb, ha Loniee nem tud semmiről, jobb, ha eltitkolja előle, hátha sikerül egyszer rendbe hoznia a saját tartályát.

A gőzölgő kávé illata töltötte meg a csillogó üveggel fedett teraszt. Az asztal egyik felénél a lány, másiknál a férfi ült, mindketten csendesen nézték a légies, kissé kidolgozatlan alakot, amint tett-vett az orruk előtt. Kanalak csörrentek, tányérok koccantak és körbefonta őket a fekete kávéillat.

- Sohasem töltöttél velem ennyi időt a kastélyban. Mostanában szinte állandóan itt vagy. Miért van ez, Keith? - kérdezte aggódva a lány.

Talán sejt valamit? Ugyan, mit sejthetne - gondolta a férfi, mielőtt válaszolt.

- Nem tudom - felelte bizonytalanul -, talán beleszerettem ebbe a világba...

- Igazán? Szó, ami szó sokat változott az elmúlt harminc évben. Átépítettük az üvegpalotát, áttervezted a parkot. Kreatívan részt vettél benne, így most már nem csupán az enyém. Mindkettőnké. Régebben sosem érdekelt, mindig untad ezt a vég nélküli semmittevést.

- Így volt, Loniee, de hidd el, ennél sokkal rosszabb a hónapokig tartó tudattalan állapot.

A lány ismét hallgatásba burkolódzott, a homályfüggöny előtt legelésző őzeket bámulta. Keith tudatában egy kívülről jövő érzés jelent meg: szájában különös ízt, a hazugság keserű ízét érezte. El kellett volna mondania az igazságot, de képtelen volt rá.

- Megöregedtél, Keith - állapította meg a lány, miközben egy régi divatmagazin elmosódott lapjait nézegette. A napernyő lassan lebegett a fejük felett, langyos nyári eső permetezett, az üvegpalota áttetsző kristálya zavaros lett, amint eltorzították a képet a lecsurgó vízcseppek.

A férfi ijedten kapta fel a fejét Loniee kijelentésére. Tudta, hogy a lány nem az itteni álomból szőtt testére gondol - az nem változott semmit sem.

- Tudom, Keith - folytatta. - Érzem. Sosem töltöttél velem el ennyi időt régebben, mindig beugrottál havonta egyszer-egyszer, de sosem időztél itt. Visszavonultál és kikapcsoltad a tudatodat. De az elmúlt hatvan évben szinte állandóan velem vagy. Az isten szerelmére, Keith, mi történt negyven éve? Ugye te zártad el előlem a külvilágot? Bezártál ebbe az istenverte világba!

A férfi percekig hallgatott, tudta, hogy nem halogathatja tovább: el kell mesélnie mindent a lánynak.

- Igen, én tiltottalak le. Az ütközés az életfenntartó rendszert is megrongálta, a központi egység úgy döntött, engem felkelt. Loniee! Soha többé nem fogok tudni visszatérni a mélyálomba, elromlott a tartályom.

A szavak súlyosak voltak. A lány torka elszorult.

- Jaj, Keith! - borult sírva a férfi nyakába - Miért nem mondtad el? Miért? Engem is fel kellett volna élesztened...

- Nem, Loniee - rázta meg a fejét a férfi. - Neked mélyálomban kellett maradnod, valakinek oda kell érnie, neked még négyszázharminc évig aludnod kell. Az én sorsom az, hogy éveken belül meghalok, s te félezer évvel túl fogsz élni.

- Nincsen igazad, Keith. Mit érdekel engem az egész utazás, ha téged elveszítelek! Ó, uramisten...

A hátralévő évek szomorúak voltak és eseménytelenek. Szinte minden percet együtt töltöttek, üldögéltek mélabúsan a parkban, vagy a sziklakertben, bámulva az ezerarcú rózsát, vagy a dolgozó fekete bogarakat. Keith egyre többször és többször érezte eredeti, odakinti testét: tudta, közelít a vég, meg fog halni, míg Loniee tovább él a hideg mélyálomban. Majd egyszer, négyszáz esztendő múlva felébred, s ott fogja magát találni a sérült űrhajóban, egy tartályban. Keith beleborzongott: tudta, hogy ő is ott lesz. Erre fel kell készülnie Loniee-nak. De nem féltette, tudta, hogy erős asszony, túl fogja élni - túl kell élnie. A lány teste, amelyet félezer éve nem érintett valóságban, lefagyasztva várja a megérkezést, a tudata pedig itt él, bezárva a kastélyba és a köré teremtett világba. Ó, ha csupán egyszer, mindössze egyszer megérinthetné a kezét, ha csak utoljára megcsókolhatná...

Keith tudta, hogy ez merő ábránd, nem akarta, hogy a lány igazi testét lássa, az öreg testet, amely lesoványodott és megszikkadt. Furcsa - gondolta. - Olyan ez az egész, mint egy régi mese kifacsarva. A herceg megvénül egyetlen hosszú csók alatt, és a halálával ad életet az alvó hercegkisasszonynak.

Az utolsó pillanat Keith számára csöndes és nyugodt volt. Nem érzett fájdalmat, csak ürességet, és egy távoli apró ajtót képzelt maga köré valahol, amely megnyílik arra a rövid pillanatra, s magába fogadja a lelkét.

- Szeretlek - mondta csendesen a lánynak, feje fölött lassan úsztak el a szürke felhők, mint az elmúlt évtizedek. Tudta, hogy mindaz, amit lát és érez, nem más, mint egy gép kreálta látomás, amelyben ketten vannak, két tudat: egy élő és hatalmas, amely az egész világot teremtette, fenntartja, s egy lassan kihunyó.

Loniee nem szólt semmit, átölelte Keith álomtestét és sírt, folyamatosan sírt. Könnyei álomkönnyek voltak, a rövidre nyírt fűre hullva szikrázó holdfénnyé változtak.

Aztán egyszer csak Keith tudata eltűnt, a lány érezte: kezei között a fényalak szétfoszlott, apró szilánkokra szakadt; nem volt többé. Loniee felemelte az égre a tekintetét, kitörölte szeméből a könnyet. A távolban lassan szakadozott fel a homály, ahogy Keith tudatának utolsó morzsái is kiléptek a világból: csökkent terhelés, részletesebb lett a táj.

Loniee leborult kedvese helyére és sírt, csak sírt. Hetekig, hónapokig képtelen volt bármit is csinálni, lődörgött a parkban vagy bebújt kristálypalotája egyik sötét sarkába.

De egyszer aztán nekilátott, hogy ismét átformázza a világát: egy kis félreeső parkkal kezdte, amelybe egy alacsony kerítéssel szegett sírkövet épített. Egy fényvésővel a következő feliratot karcolta bele:

"Kenneth Labroadnak,
aki az örökkévalóság ígéretével indult útnak
egy szeles nyári estén..."