Felébresztettük egymást, mikor a misszionárus
gép olyan helyen landolt Zairében, ami nem volt benne eredeti
útitervben. Kinshasa minden menetrend szerinti járatát
eltérítette egy rosszindulatú civakodás Zaire
és annak ex-gyarmati vezetõi, a belgák közt,
s csak Mark ügyeskedésének köszönhetõen
nyílt meg elõttünk az út (egy álló
éjszakán át telexezgetett), amely Nairobi városához
vezetett.
![]() |
![]() |
Azért mentünk, hogy orrszarvúakra leljünk,
méghozzá az északi fehérekre, amelyekbõl
kb. 22 darab maradt Zairében és további nyolc az ex-Csehszlovákia
területén. A csehszlovákok persze nem élnek szabadon,
és azért vannak éppen ott, mert a század elején
élt arra egy szenvedélyes fehér-rínó
gyûjtõ. Meg van még néhány darab San
Diegóban is, Kaliforniában, az állatkertben. Úgy
határoztunk, hogy kerülõvel utazunk a rínók
országába, hogy közben pár egyebet is szemrevételezhessünk.
A tizenhat üléses repülõn hárman
utaztunk: Mark, Chris Muir, a mi BBC hangmérnökünk és
én, valamint további tizenhárom misszionárus.
Vagyis tulajdonképpen nem is tizenhárom misszionárus,
hanem inkább keverék nép: hittérítõ
oktatók, egy idõs amerikai házaspár, akiket
pusztán a hittérítés érdekelt, s ezért
Miamiból hozott szalmakalap volt a fejükön, fényképezõgép
a nyakukban, és szabadjára engedett képzetek a fejükben,
amikkel mindenkit indiszkrét módon traktáltak, attól
függetlenül, hogy érdekelték-e?
Kábé két órát töltöttünk
el a vakító napfényben, amit a nap álmosan
az ócska ügyfelekre és a emigrációs irodákra
szórt Nairobi Wilson repterének egy távoli szögletébe,
megpróbálva kitalálni azt, hogy melyik lehetett a
mi repülõgépünk, s hogy kik lehettek az utasok.
Nehéz elsõ látásra beazonosítani egy
hittérítõt, de tisztán látszott, hogy
valami egész különös dolog történik,
mivel az összes ülõhely fogalmát egy háromszemélyes
pad merítette ki, amely ráadásul egy árnyékos
helyen állt, mivel fölé lógott egy kisebb tetõ,
s mindenki azzal volt elfoglalva, hogy egymásnak átadja a
helyét, így a végén az üresen maradt,
szomorúan hunyorogva az égetõ reggeli hõségben.
Vagy egy óra elteltével Chris motyogott valami skótosat
összeszorított
szájjal, ledobta felszerelését, lefeküdt az üres
padra, majd addig aludt, amíg a repülõ készen
nem állt az út folytatásához. Azt kívántam,
bár nekem jutott volna elõbb eszembe.
Mark megjegyzéseibõl tudtam, hogy nincs oda a hittérítõkért,
akik gyakran rátették a kezüket Afrika és Ázsia
földjeire, s ezért végig feszengve hallgatott, miközben
a forró Tarmac felé véve utunkat, elfoglaltuk piciny,
satuszerû székeinket. Onnantól én éreztem
feszélyezve magam, miközben a repülõ taxi módjára
tovalendített minket a kifutón, ugyanis a pilóták
az utastájékoztató részeként kitértek
az úti célra, a gép biztonsági kellékeire
és egy rövidke imára is.
Engem az a mondat, hogy "Ó, urunk, köszönettel
adózunk Neked, hogy megáldottad ezt a mai napot" nem hatott
meg annyira, mint az "Ó, urunk, kezedbe ajánljuk életünket",
ami - komolyan mondom -, nem az a dolog, amit az ember egy pilótától
szívesen hall, miközben az a gázkarért nyúl.
Vissza-visszazuhanva a kifutóra, végül valahogy feltornáztuk
magunkat a levegõbe, elhagytunk egy nagy, öreg, szivar alakú
Dakotát, majd úgy értünk földet, mintha
rossz idõjárási viszonyok miatt a Nagy Vitorlázó
Völgyben vesztegeltünk volna harminc évet. Annak ellenére,
amit a földrajzórán az ésszerûség
kapcsán tanultunk, Kenya fölött az ég egyszerûen
sokkal nagyobb, mint bárhol másutt. Mikor felemelkedsz, a
határtalan végtelenség érzete tölt el,
és amikor megpróbálsz tájékozódási
pontokat találni a horizonton, halálra rémülsz.
Máskülönben a repülõn uralkodó
atmoszféra olyan klausztrofóbiásan idillinek hatott,
hogy az embernek kedve támadt köpni egyet. Mindenki kedvesen
mosolygott, azzal a különleges vigyorral, ami már nem
takarja a fogsorod egy részét, és fura mód
mindenki szemüveges volt. Okuláréjuk közel azonosnak
volt mondható, fekete keretû, alul áttetszõ,
amolyan vikárius-típusú (angol lelkész - a
szerk.); amik viselõi kémiatanárnak vagy hittérítõnek
tûnnek.
Igen nehéz volt visszafojtanom nevetõgörcsömet,
s ez láthatólag kicsit bosszantotta a hozzám legközelebb
ülõt: bosszúból addig vigyorgott rám,
hogy már majdnem megharaptam. Mit mondjak, nem nagyon fekszik nekem
ez a hittérítõsdi. Mi több, figyelmeztetõ
félelmet vált ki belõlem. Nem hiszek Istenben, legalábbis
abban nem, akit mi angolok arra találtunk ki, hogy különös
igényeinknek tegyen eleget és ne az amerikaiaknak, akik azért
hozták létre a magukét, hogy könnyebb legyen
parókákat eladni, s adómentesen telefonálni.
Azt kívánom, hogy akik hisznek az efféle dolgokban,
azok maradjanak maguknak, és ne exportálódjanak a
fejlõdõ országokba. Ültem és nézegettem
a miami sapkákat, amelyek alól szempárok szegezõdtek
a lenti Afrikára, érthetetlen módon vigyorogva a kontinensre,
miközben az óriási föld- és égdarab
között lebegtünk.
A kenyai hegyet is tetszéssel fogadták, a Kilimandzsáró
láttán még nyájasabban mosolyogtak, a Kelet-afrikai-árok
szélesre tárt szája fölött, amely méltóságtelien
csúszott arrébb alattunk pedig teljesen meghatódtak.
No és amikor leszálltunk egy röpke pihenõre Mwanzában,
vagy Tanzániában, ami tulajdonképpen egy és
ugyanaz, leírhatatlanul boldogok voltak.
![]() |
![]() |
Leszállásunkkor egy buszféleség sietett
hozzánk, amely azt az érzést hivatott kelteni bennünk,
hogy reptéren vagyunk.
Megtudtuk, hogy fél óra elblaccolni való idõnk
van, és a legjobb, ha azt "nemzetközi váróban"
múlatjuk el.
Ez a váró pedig nem volt egyéb, mint egy pajta,
amelyben két meglehetõsen nagy szoba volt található,
melyet egy folyosó kötött össze. Az épület
ezen kívül amolyan katasztrófa sújtotta terület
benyomását keltette bennünk: belül rozsdás
fémek és olasz utazási poszterek borították
a falakat. Beköltöztünk egy fél órára
fényképezõ-állványainkkal, s ledobtuk
magunkat a mûanyag székekre. Elõkaptam egy cigarettát,
Mark pedig ugyanezt tette egy Nikon F3-assal és egy automata MD4-essel,
hogy megörökítse, ahogy rágyújtok. Nem nagyon
tudtunk mást csinálni.
Néhány perc elteltével egy barna egyenruhás
fickó észrevett minket, és nem tetszhettünk neki,
mert megkérdezte, hogy átutazóban vagyunk-e? Igennel
válaszoltunk. Rosszallóan rázta fejét, és
közölte, hogy amennyiben átutazók vagyunk, akkor
a másik szobában lenne a helyünk. Mi nagy valószínûséggel
tök hülyék vagyunk, hogy erre magunktól nem jöttünk
rá. El nem mozdulva helyérõl az ablakkeret felé
kezdett integetni, a szemével noszogatva minket, amíg össze
nem szedtük a cuccunkat és ki nem dobáltuk a folyosóra,
majd be nem dobáltuk a szomszéd szobába. Végignézte,
ahogyan füstölögve elvonulunk, közben szomorúan
rázta a fejét, bosszankodva az emberi dõreség
láttán, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
![]() |
A második szoba mindenben megegyezett az elsõvel.
Mindenben, leszámítva azt az apróságot, hogy
az egyik falon volt egy nyílás. Nagy, bamba tekintetû
lány hajolt ki rajta a pultra könyökölve, ökleivel
támasztva arcát. A falakon mászkáló
legyeket tanulmányozta; nem dobta fel túlzottan mindennapos
tevékenységük, de legalább elfoglalta magát.
Mögötte egy polcon kekszek, csokoládék, kólák
és egy kávéfõzõ sorakoztak, és
mi úgy vetettük rá magunkat a látványra,
akár egy csapat hermelin a prédára. Épp mielõtt
odaértünk volna, egy kék egyenruhás alak toppant
elénk, majd afelõl érdeklõdött, hogy mit
képzelünk, mi a jó fenét keresünk itt? Elmagyaráztuk
neki, hogy zairei átutazók vagyunk, és ettõl
úgy bámult ránk, hogy belénkfagyott a szó.
- Átutazók? - kérdezte. - Átutazók nem léphetnek be ide! - dirigált nekünk, ismételten felvetetve velünk a nehéz batyukat, majd visszaterelt a bejáraton át egészen az elsõ szobáig, ahol egy perccel késõbb a barna egyenruhás ismét ránk talált. Ránk nézett. |
Hölgyem, Uram,
Az MPR vezetõ elnökségének nevében,
a köztársaság elnökeként, a kormány
és polgár-barátaim jóváhagyásával,
egyöntetû egyetértésükkel kívánok
kellemes zairei körutat. Országunkban mágikus vonzerejû
tájakat, luxusszámba menõ növényzetet
és elfogadható klímát talál. A zairei
lakosok kedvessége, vendégszeretete elõmozdítja
a tradícióról és a folklórról
meglévõ tudását. Fiatal nemzetünk sokat
vár jó benyomásától, és köszöni
közremûködését abban, hogy barátainak
is javasolja a látogatást.
Az ENCT elnöke.
Ez még elfogadhatónak tûnik. Valójában
a másik rész ébreszt benned aggodalmat, ami felkészít
arra, hogy mire számíts.
Elméletileg minden zairei lakosnak meg kellene mutatnod,
és valahogy így néz ki:
ZAIREIEK, SEGÍTSÉTEK A LÁTOGATÓKAT!
A barát, aki ezt a lapot a kezében tartja, külhoni,
tehát vendégünk. Amennyiben fényképezkedni
szeretne, légy hozzá udvarias, barátságos!
Kövess el mindent annak érdekében, hogy kellemesen töltse
idejét, s meglásd, visszatértekor a barátait
is hozni fogja!
Azzal, hogy õt segíted, az országod segíted.
Sose felejtsd el, hogy a turizmus megléte teszi lehetõvé
számunkra új munkahelyek felállítását,
iskolák létrehozatalát, kórházak, gyárak
telepítését, stb! Ezen vendég fogadtatásán
áll vagy bukhat turisztikai jövõnk.
Már az elég is aggasztó, hogy ilyen szöveggel
kell noszogatni a bennszülötteket, de ennél is nyomasztóbb,
hogy angol nyelven íródott.
Egyetlen zairei vagy "zairó" - ahogyan õk hívják
magukat - sem beszél angolul, de legalábbis nagyon kevesen.
A rendszer, amely Zairében mûködik, és
amelyet ez a kártyalap teljességgel képtelen helyrehozni,
meglehetõsen egyszerû. Minden közalkalmazott és
pultos igyekszik annyira megkeseríteni az életed, amennyire
csak lehet, s ezzel csak akkor hagy fel, ha fizetsz neki érte. Amerikai
dollárban. Ekkor továbbenged a következõ közalkalmazotthoz,
aki szintén belekezd életed megnehezítésébe.
Utazásod végére komplett rémálmon mész
át, olyan helyzetek sokaságán, amelyekhez képest
zairei megérkezésünk enyhe elõjátékká
törpül, mert az csupán kétórányi
szenvedést hozott magával.
Az elsõ, amivel szembesültünk az ügyfélváróban,
egy kép volt, ami csakis célzás lehetett arra nézve,
hogy mivel kell szembesülnünk, amennyiben valóban a veszélyeztetett
vadélettel szeretnénk megismerkedni.
![]() |
A portré egy leopárdot ábrázolt. Jobban
mondva egy részét. Olyan részét, amelyet már
átalakítottak egy leopárdbõr pirulásdoboz
fejfödémmé, ami Mobuto Sésé Séko
Ngbendu Wa Za Banga marsall, a Zairei Köztársaság elnökének
fején díszelgett, aki mágikus nyugalommal szemlélte,
ahogyan alkalmazottjai elevenen megnyúztak minket.
Egyikük magas, viszonylag barátságos figura volt, aki idõközönként cigarettával kínált minket, míg a másik egy köpcös, alattomos, aki lopkodta a miénket. Ez természetesen egy klasszikus vallatási módszer, amit arra fejlesztettek ki, hogy az áldozatot a patetikus érzelmi összeroppanás szélére taszítsa. Nyilvánvaló, hogy tanulták valahol, és töretlen kedvvel végezték még úgy is, hogy közben ki akarták deríteni a nevünket, útlevél- és személyi számunkat, valamint a legapróbb részletekig mindennek a nevét, amit magunkkal hoztunk. |
![]() |
Kora este a fény utat tört az öreg belga stílusú
házak közt, amelyek lépcsõzetesen futottak fel
a hoteltõl a dombtetõig, szorosan szegélyezve virágokkal
és pálmafákkal. Ez is segített.
Még a zöld, javított tetõk is ragyogtak
a fényben. Néztem a fekete, víz fölött körözõ
héjákat, és rájöttem, hogy ez is megnyugtatólag
hat rám. Felkeltem, és elkezdtem kicsomagolni az éjszakához
szükséges kellékeket, miközben élveztem
a rám törõ nyugalmat, amit csak az a felismerés
zavart meg, hogy a fogkrémem az elõzõ hotelben hagytam.
És a papírokat is. És az öngyújtót.
Ekkor úgy döntöttem, ideje felfedezni a várost.
A fõút széles volt, rögös, kövekkel
beszórt. A boltok javarészt vaskosak, koszosak voltak, és
mivel Zaire ex belga terület, minden más bolt kivétel
nélkül gyógyszertár, akárcsak Belgiumban
és Franciaországban. Nem árultak fogkrémet,
és ez felvillanyozott.
A többi boltot jórészt lehetetlen meghatározni.
Amikor olybá tûnt, gettó kellékekkel, zoknikkal
és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak, nem találtam
célravezetõnek fogkrém, papír után érdeklõdni,
kiváltképp mert õrültnek néztek. Nem vettem
talán észre, hogy gettó kellékekkel, zoknikkal
és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak? Amint
mindkét irányban végigmotoztam egy-egy mérföldet,
egy kis utcára leltem, ahol borítékokat, öngyújtókat
kínáltak, és ez annyira megfelelt az igényeimnek,
hogy majdnem megkérdeztem, van-e friss New Scientist magazinjuk.
Ezt követõen felismertem, hogy szinte minden létszükségletbõl
van az utcácskában. Például fénymásolás.
Emitt-amott rozoga asztalszerûségek álltak nagy fénymásológépekkel,
és kétszer is leszólítottak: nem akarok-e fénymásoltatni,
vagy a húgaikkal hálni? Visszatértem szállásomra,
teleskicceltem pár lapot, amelyek valami okból kifolyólag
rózsaszínûek voltak, s olyan mély álomba
merültem, akár egy halott.
A következõ reggelen Goma városába
repültünk. Ennek kapcsán felismertük, hogy még
a Zairén belüli repüléseket követõen
is keresztül kell menni a teljes bevándorlási hercehurcán
és poggyászkezelésen, ahol is fegyveres õrök
tartanak fogva, amíg egy alkalmazott bekísér irodájába,
mert nem töltöttünk ki Bukavuban valuta deklaráló
lapot.
A tény közlése, hogy ott nem rendelkeztek
ilyesmivel, nem volt jégvágó hatású.
„Ötven dollár" - mondta.
Az irodája nagy volt, üres, és csak egy kis
asztal volt benne két papírköteggel fiókjaiban.
Hátralépett, és a plafonra meredt, amely valószínûleg
már sok hasonló jelenetet ért meg. Majd ismételten
elõrelépett, és tenyereit az arca elé húzta,
mintha valamit le akarna törölni. „Ötven dollár -
ismételte - fejenként!", majd lustán az asztalka sarkára
bámult, és egy tollat kezdett görgetni az ujjai közt.
Egy óra telt el így, miután beleunt a dologba, és
elengedett.
Pislogva hagytuk el a repteret, és csodával határos
módon találkoztunk a sofõrrel, akit Mark néhány
barátja szervezett be, hogy a Virunga vulkánokhoz szállítson,
ahol a hegyi gorillák élnek.
Nem a gorillák felkereséséért kellett
Zairébe utaznunk. Ugyanakkor nehezünkre esett volna nem megnézni
õket, ha már helyben vagyunk. Pláne, hogy õk
a legközelebbi élõ rokonaink, de nem tudom, ez elegendõ
ok-e? Tapasztalatom szerint amikor meglátogatsz egy országot,
ahol rokonaid élnek, általában meghúzod magad,
nehogy összefuss velük. Legalább a gorillákról
tudja az ember, hogy nem kell velük vacsorázni menni, és
megtanulni pár millió évre való családi
történelmet, így nem kell megtorlásra számítani.
Persze õk az egyetlen közeli rokonaink, akik nem unokatestvérek.
Mindannyian hiányoljuk a már nem létezõ közös
õsünket, akinek kiléte Darwin napjai óta találgatások
tárgya.
Az elöljáró család, amelynek leszármazottjai
vagyunk (gazdag, sikeres utódai, akik jókat tesznek, és
keresik a rosszabbul fizetett utódokat) az õs majmok. Bár
mi nem nevezzük magunkat majmoknak. A család, amelyet nagymajmoknak
nevezünk, magában foglalja a gorillákat (három
válfaja: hegyi, kelet-mélyföldi és nyugat-mélyföldi),
két csimpánzfajt és a borneói, valamint a szumátrai
orángutánokat. Magunkat nem szeretjük ide sorolni, s
valójában a „nagy majmok" megnevezés is diszkriminatív
jellegû. Most már széles körben elfogadott, hogy
a gorillák és csimpánzok különváltak
tõlünk az evolúciós fán jóval korábban,
mint az õs majmoktól. Ez annyit tesz, hogy a gorillák
közelebb állnak hozzánk, mint az orángutánokhoz.
Ennek következtében minden besorolás, amely egy kalap
alá veszi a gorillákat és az orángutánokat,
szükségszerûen tartalmaz minket is. Egyik-másik
szempontból a gorillák tényleg nagyon közeli
rokonok, majdnem olyan közeliek, mint az afrikai és indiai
elefántok egymáshoz, amelyek õse szintén közös
volt.
A Virguna vulkánok, ahol a hegyi gorillák élnek
Zaire határában, Rwanda és Uganda közelében
helyezkednek el. Kb. 280 él belõlük itt, megközelítõleg
kétharmada a zairei mennyiségnek és harmada a rwandainak.
Azért írtam, megközelítõleg, mert a gorillák
még nem eléggé elõrehaladottak evolúciós
idejükben ahhoz, hogy felfedezzék az útlevelek, a valuta
deklaráló lapok és közalkalmazási feltartóztatások
áldásos hatásait, ekképpen hajlamosak elõre
és hátra korzózni, amikor csak gonosz és primitív
szeszélyeik magukkal ragadják õket. Ez a néhány
csellengõ példány ezen felül átruccan
Ugandába is idõrõl idõre, ám egyikük
sem él ott állandó lakosként, mivel a Virgunák
ugandai része mindössze 25 négyzetkilométert
takar, védtelen, és tele van emberekkel, akik ha esélyt
adnak a gorillának, jobb, ha elkotródik.
Gomából öt órába telik áthajtani,
mi pedig eléggé siettünk két és fél
óra tébolydát követõen a jegyeladóval,
egy hoteligazgatóval, egy étkezési szünetét
töltõ, egyik legnagyobb nemzeti bank személyzetére
várva, s ezekrõl érdemes lenne ugyan írni,
de még érdemesebb hagyni az egészet.
A dolgoknak is van egy határa, így volt ez akkor
is, amikor egy zsebtolvaj nekem jött egy pékségben.
Persze nem vettem észre, hogy nekem csapódik, mivel
én csak profikkal szeretek dolgozni. Mindenki más a boltban
észlelte, ám a férfi sietõsen elkotródott,
és kivágódott az utcára, mialatt én
még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy zsemlét válasszak
magamnak. A pék megpróbálta elmondani, ami történt,
de az én zairei franciában való jártasságom
ehhez nem mutatkozott elegendõnek, és azt gondoltam, hogy
a köményes zsemléket ajánlja figyelmembe, így
vettem belõlük hatot.
Abban a pillanatban érkezett Mark néhány
körtekonzervvel, gorillalátogatási engedéllyel
és a sofõrünkkel, aki gyorsan felfogta, mi történik
és elmagyarázta. Arról is informált, hogy a
köményes zsemlék nem valami jók, de ettõl
függetlenül érdemes megtartani õket, mert a többi
zsemlefajta sem az, s valamit azért csak enni kell. A sofõr
magas, karakteres muszlin volt, és engedelmes mosollyal, erõsen
ajánlotta: mielõbb lépjünk le onnan.
Amikor az emberek a „legsötétebb Afrikáról"
beszélnek, Zairére gondolnak. Ez a dzsungelek, hegyek, hatalmas
folyók, vulkánok helye, a még erõteljesebb
vadélete, mint ami mellett pálcát törnél;
ahol a nyugati civilizáció által érintetlen
törpék találhatók, és a világ legrosszabb
közlekedési megoldásai. Ez az az Afrika, ahol Stanley
találkozni akart Dr. Livingstone-nal.
A tizenkilencedik századig a hatalmas Afrika ezen traktusa
egyszerûen csak egy nagy, fekete lyuk volt a térképen
valahol egy sötét kontinensen, ám csak a Livingstone-expedíció
óta kezdte a lyuk kifejteni gravitációs hatását.
Az elsõ ide érkezõk katolikus hittérítõk
voltak, akik arra tanították a populációt,
hogy a protestánsoknak nincs igazuk, majd megérkeztek a protestánsok
is, akiktõl megtanulhatták, hogy a katolikusoknak nincs igazuk.
Az egyetlen dolog, amiben a katolikusok és a protestánsok
is egyetértettek, hogy a bennszülötteknek kétezer
éve nincs igazuk.
Hamarosan megjöttek a kereskedõk szolgák,
elefántcsont, vörösréz és megfelelõ
földterületek után kutatva. Stanley segítségével,
aki az ötéves szerzõdésen munkálkodott,
hogy betekintést nyerhessen Afrika belsejébe, Leopold, a
belga király sikerrel követelhette az óriási
régiót 1885-ben, s ezzel lehetõsége nyílott
a bevándorlóknak a kivételesen brutális és
könyörtelen megszállásra, mintegy praktikus és
szemléletes demonstrációjaként a „rossz" jelentésének.
Amikor az atrocitások hírei kiszivárogtak,
Leopold arra kényszerült, hogy átnyújtsa „földjét"
a belga kormánynak, amely átvette, hogy látványos
semmittevésbe kezdjen. De az 1950-es években függetlenségi
megmozdulások söpörtek végig Afrikán, és
a zendülések, a szörnyû mészárlások
után a fõvárosban, Kishansában 1959-ben a gyarmati
különítmények annyira meggyengültek, hogy
a függetlenség biztosítottá lett. Az ország
véglegesen 1971-ben változtatta meg nevét Belga Kongóról
Zairére.
Zaire mérete alig nyolcvanszorosa Belgiuménak.
Mint a legtöbb gyarmaton, szükségképp
itt is kifejlõdött a fojtogató bürokrácia,
hogy a kizárólagos döntéshozók a megszállók
lehessenek. A helyi képviselõknek ritkán volt joguk
bármit is tenni, leszámítva a csúszópénzek
begyûjtését. A megszállók leléptek,
a bürokrácia folytatódik, akár a fejetlen csirke,
amelynek semmi más dolga nincs, mint gáncsolni önmagát,
hadakozni, majd nagyot rúgni a saját bokájába.
Mindig felismerhetõ egy ex-gyarmat a téged feltartó
emberek sokaságáról, akiknek semmi egyéb dolga
nem akad.
Öt óra álmos zötykölõdés
után Bukimába érkeztünk, a faluba, a Virgunák
lábánál, azon a ponton, ahonnan már csak lábon
folytatható az út.
Kicsivel a falucska fölött a legnagyobb tisztás
elején egy abszurdul öreg, az ex-megszállók által
épített épület áll, teljesen üresen,
leszámítva egy kis irodát, ahol egy kis emberke katonai
ruhában áttekintette gorillalátogatási engedélyeinket,
mintha még sosem látott volna olyat, de legalábbis
az elmúlt órában biztosan nem. Aztán lefoglalta
magát egy rövidhullámú rádióval
pár percre, mielõtt kijelentette: pontosan tudja kik vagyunk,
már számított ránk, és kapcsolataink
miatt a Világ Természetvédelmi Alapítványával
(WWF) Nairobiban engedélyez nekünk egy extra napot a gorillákkal,
és tulajdonképpen ki a fenék vagyunk, és neki
miért nem szólt senki az érkezésünkrõl?
Úgy tûnt, ez megválaszolhatatlan, így
hagytuk, hadd találja ki magától, amíg mi hordárok
után indultunk, akik háromórás utunkon elkísérnek
az elkövetkezõ éjszakai szálláshelyünkre.
Nem volt nehéz találni. Nagy tömegek járták
körül furgonunkat reménykedõn, és a sofõrünk
kiválogatta a megfelelõket. Úgy tûnt, õ
erõteljesen voksolt a „mindenki" szó mellett.
Hirtelen jött a felismerés. Annyira belelkesedtünk
attól, hogy elhagyhatjuk Gomát, amilyen gyorsan csak lehet,
hogy tervünk fõ részérõl megfeledkeztünk,
ami szerint csomagunk nagy részét a szállodában
kellett volna hagynunk. Ennek az agyi kihagyásnak eredményeképp
több csomag volt velünk, mint amit ténylegesen magunkkal
kellett volna vinnünk a gorillákhoz.
Sokkal több.
Ahogyan az alap gorilla-nézõ készlet - farmer,
póló, valami vízálló alkalmatosság,
tonnányi körtekonzerv és kameraszett -, éppúgy
velünk volt a szennyestár, az öltöny és a
hozzá illõ cipõ francia kiadókkal való
találkozáshoz Párizsban, egy tucat számítógépes
újság, a kincset érõ Dickens-munkák
gyûjteményének fele és egy fából
faragott Komondo sárkány. Én hiszek a könnyed
utazásban, ahogyan abban is, hogy abba kéne hagynom a dohányzást,
és idejében be kellene vásárolnom karácsonyra.
Eldugva meglehetõs mennyiségû felszerelésünk
londinereket toboroztunk a Virunga vulkánokhoz vezetõ útra.
Akadtak is. Amennyiben hajlandóságot mutattunk fizetni a
Dickens-mûvek és a sárkány szállításáért
fizetni a gorillákhoz és a visszafelé. Lehet, hogy
a fehérek követtek már el csúnyább dolgokat
is Zairében, de bolondosabbat még biztos nem.
Kora reggel Murara és Serundoi a kunyhó bejáratánál
várakoztak, cirógatva tõreiket és macsétáikat
jelentõségteljesen mosolygó szemekkel, amelyekrõl
nem tudtuk eldönteni, tetszenek-e? Igaz, jó hírük
volt számunkra. Mivel a gorillák nem szoktak személyes
látogatási idõpontokat adni a járulékos
rokonaiknak, néha nyolc órát vett igénybe felkutatásuk.
Aznap a hírek szerint csak egy órányira tartózkodtak
tõlünk. Összeszedtük a gorillanézõ
készletünket, körültekintõen ott hagytuk a
sárkányt, a Dickens-mûveket és húsvágó
kellékeinket annak ellenére, hogy ezzel a meggondolatlansággal
csalódást okozhatunk a gorilláknak, jó reggeltet
köszöntünk Helmutnak és Kurtnak, akik az expedíció
idejére csatlakoztak hozzánk. A párás reggel
ellenére láthattuk a Mikeno vulkán púpjára
kúszó sugarakat.
Az erdõ, amibe bevetettük magunkat, igen sûrû
volt.
Mark elmagyarázta, hogy a gorillák szeretnek „hegyi"
esõerdõkben élni, vagyis felhõ-erdõben.
Több, mint 3000 méterrel a tengerszint felett, a felhõk
szintje felett mindig nyirkos a levegõ. A víz folyamatosan
csöpög a fákról.
„Nem teljesen olyan, mint az alacsonyabban elterülõ
esõerdõk - mondta Mark -, sokkalta inkább mellék-erdõk
ezek, amilyenekké a fõ erdõk lesznek, ha kivágják
a fákat, vagy ha leégnek, és elkezdenek regenerálódni."
„Azt gondoltam, hogy pont az a gond az esõerdõkkel,
hogyha kiirtod õket, nem nõnek vissza" - tûnõdtem.
„Természetesen nem lesz újra fõerdõ
belõlük. Nem tudni, lehet, hogy pár száz, pár
ezer év múltán már hasonlítani fognak
régi énjükre. Persze az eredeti élõviláguk
frankón kihal. De ami rövid idõn belül létrejön,
az a másodlagos, mellékerdõ, amely messze nem olyan
összetett vagy gazdag."
„A fõ esõerdõ egy hihetetlenül komplex
rendszer, de amikor benne vagy, félig üresnek találod.
Kifejlett korában nagyon magasan elhelyezkedõ levélmennyezet
fedi, mivel minden fa verseng a napfényért. Ám mivel
csak kevés fény szûrõdik át a plafonon,
igen gyér az aljnövényzet. Helyette olyan ökológiai
rendszer áll rendelkezésre, ami a földön mindent
felülmúl összetettségével, s célja
szerint a fák által megkötött energiát közvetíti
a többi élõlény számára."
„A felhõerdõ, amilyen ez is, sokkalta egyszerûbb.
A fák sokkal alacsonyabbak, több hely jut nekik, akárcsak
a talajszinti vegetációknak, ami jól jön a gorilláknak,
mert így el tudnak rejtõzni. És sok élelmiszerhez
juthatnak egyszerû karnyújtással."
Ugyanakkor nekünk a vaskos, nedves vegetáció
megnehezítette a haladást. Murara és Serundoi lengették
macsétáikat megkönnyítve a majdnem áthatolhatatlan
áthatolását, sok idõbe tellett, míg
észrevettem, hogy azok nem egyszerû tõrök.
A macséták alakja igen különleges, kicsit
olyanok, mint egy banán sziluettje vastagított éllel.
A penge minden része más és más ívben
és szögben vág egyetlen mozdulatra, s más-más
erõvel. Lenyûgözõ volt az ösztönösség,
ahogyan egyik suhintás követte a másikat, a vezetõk
alkalmazkodtak az aktuális vegetációtípusokhoz
- lehetett az egyik pillanatban egy vaskos ág, a másikban
csalánlevél, vagy akár inda. Mintha egy alkalmi teniszmeccset
játszottak volna jól képzett játékosaink.
Nemcsak hogy vaskos, hûvös, nedves is volt az erdõ,
tele fekete hangyákkal, amelyek mindannyiunkat csipkedtek, kivéve
Helmutot és Kurtot, akik különleges, lett hangyavédõ
zoknit viseltek.
Dicsértük elõrelátásukat,
mire õk csak vállat vontak, és nem mondtak semmit.
A lettek mindig jól felkészültek. Ránéztek
a felvevõ készülékünkre, és kifejezésre
juttatták kételyeiket annak alkalmasságát illetõen.
Ugyanis Lettországban sokkal jobbak a rekorderek. Mi ebbe bele is
egyeztünk, de közöltük azt is, hogy nekünk ez
is tökéletesen megfelel, és a BBC is úgy vélte,
hogy a célnak megfelel. Helmut (vagy lehet, hogy Kurt?) ekkor közölte,
hogy sokkalta jobbak a mûsorszóró társaságok
Lettországban.
Az õszinte ellenkezések kitörését
ebben a pillanatban félbeszakította a vezetõink jelzése:
maradjunk csendben! Közel voltunk.
„Persze - mondta Kurt vékony mosollyal lett arcán,
mintha egész idõ alatt tudta volna, hol vannak a gorillák
-, nem maga a gorilla bûvölte el vezetõinket, hanem a
gorilla fészke."
A keréknyom mellett, amit követtünk, az aljnövényzet
rendesen le volt taposva, ahol a gorilla éjszakázott. Mintha
kitépkedték volna a növényeket, és kosarat
fontak volna belõlük, hogy a hideg, nyirkos éjszakában
elszigeteljen a talajtól.
Az egyik dolog, amit a laikus a legfurcsábbnak talál
a zoológusban, az õ kielégíthetetlen rajongása
az állatok ürüléke iránt. Én persze
megértem, hogy a hagyatékok nagy információértékkel
bírnak a szokásokra, diétákra nézve,
de semmi sem magyarázza azt a tökéletes boldogságot,
amit az említett objektum kivált.
Egy éles üdvrivalgás elárulta, hogy
Mark talált egy keveset. Könyökeire dobta magát,
és elkezdte fotózni a kis kupac gorilla-ürüléket.
„A fészekben van - magyarázta, miután befejezte
-, amely, tudod, igen érdekes. A hegyi gorillák, azok,
amelyek itt élnek, a fészkeikbe székelnek, mert túl
hideg van éjszakánként felkelni. A nyugati, mélyföldi
gorillák nem csinálnak ilyet. Melegebb klímában
laknak, így kevesebb mellékhatással jár, ha
éjszaka felkelnek. Sõt, a nyugati, mélyföldi
gorillák diétás növényeken élnek,
ami egy másik oka annak, hogy nem székelnek a fészkeikbe."
„Értem" - mondtam.
Helmut valami olyan témába kezdett bele, amelyrõl
szívesen szeretek elmélkedni - talán éppen
a lett gorillák trágyáinak fõ típusaiba,
de félbeszakítottam, mert hirtelen az a rendkívüli
érzés tört rám, hogy egy teherautó figyel
rám.
Csendben maradtunk, s óvatosan körülnéztünk.
Semmit sem láttunk a közelben, sem a közeli fákon,
sem a bokorban leselkedve. Pár pillanat el is telt, mielõtt
észrevettünk valamit, de az a csekély mozgás
lekötötte a figyelmünket. Vagy harminc yardra a követett
keréknyomon tisztán kivehetõen valami akkora dolog
állt, hogy alig vettük észre. Egy hegyi gorilla, vagy
talán inkább egy gorillahegy, mellsõ végtagjain
támaszkodva, hogy lehetõleg egy nagy, izmos, gerinces sátor
benyomását keltse.
Hallhatod, hogy ezek a lények félelmetes fenevadak,
és én itt lejegyezném a saját tapasztalatom
is: ezek a lények félelmetes fenevadak. Nem tudok rájuk
találóbb leírást. Hümmögõ
mentális paralízis uralkodik el rajtad egy ilyen teremtménnyel
való vadonbeli, elsõ találkozásodkor, és
ez az érzés tényleg semmihez sem hasonlítható.
Vad és fojtogató érzetek tobzódnak az agyadban,
olyanok, amelyekhez elsõ közelítésben semmi közöd,
még megnevezni sem tudnád õket, és talán
éppen azért, mert több ezer avagy több millió
éve nem keletkeztek ilyen érzetek.
Kicsit ugyan elrugaszkodtam a valóságtól,
ám ezt igen nehéz nem megtenni, ha a racionális, civilizált
agyad olyan dolgokat él meg, amiket képtelen beazonosítani
vagy rendszerezni, de igen erõsek.
Hallottam egy elméletet, amelynek komolyságáról
nincs tudomásom arra vonatkozólag, hogy hogyan rendszerezheted
a szédülések különféle fajtáit.
Ösztönösen szimpatizálok vele, és kb. így
hangzik:
A kábító érzet, amelyet észlelünk
nagy magasságokban, nem egyszerûen a leesés félelme.
Gyakran csak maga a szédülés okozhatna tényleges
leesést, ezért különösen irracionális
a félelem öngerjesztõ mivolta. Ráadásul
az evolúciós fejlõdés korábbi szakaszában
fákon éltünk, fáról fára ugráltunk.
Bizonyos spekulációk szerint még madárvér
is szorult belénk. Ez esetben agyunk bírhat egy olyan résszel,
ami ha valami ûr közelségérõl szerez tudomást,
sürgetni kezdi a belelépést. Ekképpen szembesül
a primitív, kezdetleges részed, amely az „ugorj!" felszólítást
tartalmazza, és a modernebb, racionálisabb, amely azt mondja,
„az ég szerelmére, meg ne próbáld!".
A szédítõ szédülés természetesen
sokkal gyakrabban társul egyéb mentális érzetek
és zavarok oszcillációjával, mint félelemmel.
Amennyiben pusztán félelmet éreznénk, akkor
szívesen kísérleteznénk vele, ahogyan az óriáskerekek
és daruk készítõinek megélhetését
is biztosítottuk.
Az elsõ ezüsthátú gorilla megpillantása
a vadonban szédítõ volt. Olyan érzésem
volt, mintha tenni szerettem volna valamit, tennem kellett volna valamit,
de fogalmam sem volt, mit. A modern agyam a „fuss el!" mellett voksolt,
de csak megtorpanni tudtam, reszketni és bámulni. A megfelelõ
pillanatban valami a gorilla és köztem lévõ áthidalhatatlan
víznyelõbe pottyant, és úszni kezdett tehetetlenül
csapkodva irányunkba. A gorilla láthatólag észrevett
minket, akik fotografáltuk trágyáját, és
az aljnövényzetben lapultunk.
Megindult, és mi követni kezdtük, de amíg
õ igen elevennek bizonyult, mi nem. Még arra sem voltunk
képesek, hogy felfogjuk elevenségének mibenlétét,
így fel is adtuk az üldözést a terület újrafelfedezése
érdekében.
![]() |
A gorilla, amelyet láttunk, egy nagydarab ezüsthátú
volt. Az „ezüsthátú" azt jelenti, hogy a háta
ezüstös, de legalábbis szürke szõrrel borított.
Csak a hímek háta lehet ilyen, az ivarérettséget
jelöli. Téveszme, hogy csak a vezérnek alakul ki, meg
hogy napok alatt, esetleg órák alatt, és ettõl
örökös vezetõvé lesz. Népszerû
és szórakoztató téveszme, de téveszme.
És ha már a tévedéseknél tartunk, meg
kell említenem valamit, amivel pár nappal késõbb
szembesültünk, amikor Conrad Avelinggel, egy gomai területkutatóval
beszélgettünk, aki évek óta a gorillák
védelmezésével foglalkozik.
Elmondtuk Conradnak, hogy mennyire megijesztettek minket Murara és Szerundori a helyi orvvadászok hidegvérû legyilkolásával, aminek hallatán hátradõlt a székén, feldobta a lábait az asztalra, és hahotázásban tört ki. |
Pár lábbal fölöttünk egy nõstény csimpaszkodott egy fán egykedvûen majszolva egy ág végét fogsora segítségével. Észrevett minket, de nem mutatott különösebb érdeklõdést. Két kölyök hancúrozott nyugtalanul egy erõsen meghajlott ágon 4 méternyire a talajtól, és egy fiatal hím keveredett elõ a fûbõl élelem után kutatva. Csodálkozó élvezettel nézegettük a két kölyköt csodálatosan eleven vadságukban annak a fának a végletes keskenységén, amelyet játszótérül választottak. Nehéz volt elképzelni, hogy a fa elbírja õket, ahogyan nem is tette. Hamarosan leszakadtak elcsodálkozva a gravitáció meglétén, majd birkamód a fûbe huppantak. | ![]() |
![]() |
Egyik gorilla a másik után tûnt fel, míg
az ezüsthátúra leltünk egy bokor mellett az oldalán
heverve, hosszú karjával átnyúlva a feje fölött
vakarta az ellenkezõ oldalán lévõ fülét,
miközben a semmittevõ leveleket nézegette. Hirtelen
megvilágosodott, amit csinál. Teljesen nyilvánvaló
volt. Jobban mondva annak a kísértése, hogy ezt teljesen
nyilvánvalónak találjuk, nyomasztó volt.
Emberszerûek, úgy is mozognak, úgy fognak, mimika-repertoárjuk és embert idézõ tekintetük kísértetiesen hasonló dolgokat juttat kifejezésre, mint az emberek. |
Amint ismételten megmozdultam, hat incsnyit csúszott arrébb, mintha egy kanapén közelítettem volna, amihez õ helyet csinált. Hasra fordult, állát öklére támasztva unottan vakargatva arcát szabad kezével. Csendben ücsörögtem, s amennyire lehetett, mozdulatlanul rácáfolva a tényre, hogy halálra csíptek a hangyák. A házigazda egyikünkrõl másikunkra helyezte tekintetét különösebb érdeklõdés nélkül, majd elnyerték figyelmét saját kezei, amint az egyik ujjáról koszt kapartak le. Olyan érzésem volt, hogy annyira lehetünk érdekesek számára, mint egy unalmas vasárnap délután a tévé elõtt. Ásított. | ![]() |
Három nappal késõbb azon kaptam magam, hogy egy
termeszvár tetején állva látcsövemmel
egy másik termeszvárat szemlélek.
Tisztában voltam vele, hogy egy termeszváron állok,
de elkeserített a dolog, hogy amit látok, az nem egy északi
fehér rínó, mivel vagy egy órája közelítettünk
hozzá a perzselõ delelõ nap alatt valami olyasminek
a közepén, ami csak Afrika lehetett.
A vizünk is kifogyott. Nemigen hittem a diétában,
amelyrõl H. Rider Haggard és Noël Coward írt
cikkében, amit a The Egale-ben olvashattam, de a szavanna kellõs
közepén, Afrikában szembesülni kényszerültem
tanaikkal a delelõ nap alatt, kifogyott vízzel.
Bár én nem hittem Rider Haggard és mások
diétáiban, egy kicsit megijedtem. Amiért nem jó,
ha a szavanna közepén kifogy a vízkészlet, az
az, hogy szükség van rá. Eleinte csak említést
tesz a tested arról, hogy nem lenne rossz, majd egy idõ után
nem is tud elõhozakodni más témával. Mi több,
mérföldekre bárhonnan, nem emlékezve, hol hagytuk
a Landrovert, egyikünknek sem volt kedve elindulni.
Nem tudom, mennyire volt Mark vagy Chris rémült ekkor,
mivel nehéz volt rábírni õket - fõleg
Christ -, hogy valami összefüggõt mondjanak. Chris Glasgowból
származott, s az északi rasszok kiváló képviselõje:
szõke hajú, világos bõrû, aki képtelen
nagyobb boldogságot érezni egy DAT rekorder cipelésénél,
amihez egy döglött nyúlra hasonlító mikrofon
van csatlakoztatva, miközben átmasíroz a skót
lápokon a csikorgó fogainak koppanó szélben
és esõben. Nem valami természetes egy ilyen lény
a szavannában. Egyre kisebb és kisebb köröket járva
mind kevesebb és kevesebb dolgot érzékelve a külvilágból
olyan színekben játszott, mint a rendõrlámpák.
Mark vöröslött és morcos volt.
A két velünk hozott nõ teljesen immúnis
volt. Név szerint Kes Hillman-Smith, a rínószakértõ
és Annette Lanjouw, a csimpánztudós.
![]() |
Kes Hillman-Smith elfoglalta a termeszváramat, és
belenézett a horizontba. Kes valójában a világ
egyik elsõ számú szakértõje az északi
fehér rínóknak, ám abban nem bizonyult a legjobbnak,
hogy a Skócia méretû nemzeti parkban a huszonkét
egyed pontos tartózkodási helyét meghatározza.
Lehet, hogy a méretekkel nem vagyok tökéletesen tisztában, mivel eltérõ információkat kaptam a Garambai Nemzeti Parkról. Egyikük szerint mindössze 5000 négyzetkilométer, s ez esetben az az igazság, hogy ez Skócia méretének csak töredéke, de még éppen elég nagy ahhoz, hogy huszonkét rínót hatásosan el lehessen benne dugni. Kes nagyon szkeptikus kezdetben a termeszdomb látványától, miszerint annak egy világklasszis rínószakértõ nagy hasznát vehetné, ám mivel ez volt az egyetlen, ami a távolból a meleg fátyolán át olyan orrszarvúszerû benyomást keltett, és amúgy is az utunkba esett, õ is jónak látta, ha ráközelítünk. |
Aznap este étkezni mentünk abba a házba, amelyen
Kes a férjével, Fraserrel, a park menedzserével osztozik.
A házat õk maguk építették egy bozótosban
a tó szélén. A ház egy hosszú, nyúlványos
építmény tele könyvekkel, kitéve az idõjárás
viszontagságainak - amikor esik, vízhatlan ponyvával
takarják le õket. A két év alatt, míg
ezt a házat felhúzták, kicsiny vályogkunyhóban
laktak házi mongúzzal, amely porszívó gyanánt
felásta a padlót férgek, kutya, két macska
és egy bébi után kutatva.
Mivel a házuk teljességgel nyitott, általában
tele van állatokkal. Egy fiatal víziló például
idõközönként megjelenik, hogy kiegye a növényeket
a nagyszobai cserepekbõl. Gyakran alszik a hálóban
fejét a (második) gyermek mellé hajtva. Kígyók
és elefántok vannak a kertben, patkányok, amelyek
felélik a szappankészletet, és a termeszek gyakran
megeszik a ház tartópilléreit.
Az egyetlen állatfaj, ami tényleg aggasztja õket,
a krokodilok, amelyek a folyó mellett élnek a kert végében.
A kutyájukat egyikük falta fel.
„Kissé aggasztó - mondta nekünk Kes. - De
életünket maximálisan komfortossá kell tennünk
a körülményekhez képest. Ha a városban laknánk,
épp annyira félhetnénk, hogy a gyerek busz alá
szalad, elrabolják, mint így egy krokodiltámadástól."
Vacsora után közölték, hogy amennyiben
nagyon szeretnénk rínót látni, elõbb
tudnunk kell, hol keressük. Ajánlották, hogy kérjük
meg Charlest, hogy vigyen fel a Cessnában másnap, és
így talán ha az azt követõ napon arra járunk
egy Landroverrel, megnézhetjük õket közelrõl.
Régi, elemes rádiójuk segítségével
be is szervezték nekünk Charlest.
Charles úgy vezeti a repülõgépét, ahogyan
anyám a kocsiját Dorset utcáin. Amennyiben nem tudod,
hogy évek óta megrögzötten minden nap ezt csinálja,
félelemmel teli makogásba kezdenél látványától
ahelyett, hogy üveges szemekkel mosolyogva hümmögnél:
„kegyelmezzen!"
Charles egy vékony és enyhén izmos férfi,
ráadásul szerény is. Néha arra gondolsz, hogy
elkövethettél valamit, amivel megbántottad, majd felismered,
a hirtelen csend oka, hogy nem tud semmit hozzáfûzni a témához,
és inkább hallgat. A repülõn, ahol viszont sok
lenne a látnivaló, be nem áll a szája, de szerencsére
elnyomja a gépzaj.
Háromszor kellett elismételnie mielõtt elhittem,
hogy nem álmodom: mint kiderült, az elõzõ légi
bravúr oka az egy gólyafészekben található
tojások megszámlálása egy magasabb fán.
Kicsit megstuccolta a fa tetejét, s behúzta a kéziféket,
amíg kinézett és számolgatott. A mûszerfal
folyamatos „kegyelmezz"-t csörömpölt, amint a gép
bukdácsolt az égben. Úgy látszott, kétszer
is elszámolta magát, mielõtt elégedetté
lett a végeredménnyel, visszahúzta a fejét
az ablakból, megfordult, megkérdezte, jól vagyunk-e,
visszafordult, ismét kinézett az ablakon, majd végezetül
a halál elõtti utolsó pillanatban visszaemelte a gépet
a magasba.
A levegõbõl a szavanna olyan, mint egy szétfeszített
struccbõr. Elhagytunk egy kis csoport bólogató, bukdácsoló
elefántot, akik a síkságon siettek át.
Charles a válla fölött ordítozta nekünk, hogy van egy projectjük a Garambai Nemzeti Parkban elefántok edzésére, s ez az elsõ látványos eredmény a környéken Hannibál óta. Az afrikai elefántok intelligensek, de nagyon nehéz õket betanítani, és a régi Tarzan filmekben indiai elefántokat használtak nagy füleket ragasztva rájuk. A fõ célja a projectnek az elefántok vadászatellenes csoportjának felállítása, meg kellenek turista szafarikhoz is. Ismételten a turizmus bevétele az egyik oka annak, hogy egy állatfaj túlélése biztosítottnak látszik a terület veszélyeztetett vadjai közt. | ![]() |
Mostanában két elkülönülõ, de nem
valami erõs bázisa van az északi fehér rínóknak
a Déli Nemzeti Parkban. Ám a jelenlegi politikai szituációban
nem sokat lehet tenni értük, és a nyolcvanas években
Garambában elkerített rínók túlélésért.
Még ma is veszélyeztetettek, de látható a reménysugár,
a déli fehér rínókkal szerzett tapasztalatoknak
köszönhetõen.
Az északi és a déli fehérek ugyanazon
fajhoz tartoznak, de populációik oly soká éltek
elszeparáltan, hogy sok ökolóiai és viselkedési
különbség alakult ki köztük. Még ezeknél
is lényegesebbek a genetikai különbségek: a tudósok
két válfajnak tartják õket, és következésképp
úgy vélik, több, mint kétmillió évet
éltek le egymástól elszeparáltan. Manapság
ezer mérföldnyi afrikai esõerdõ, erdõ
és szavanna választja el õket.
Amennyiben nem tudunk különbözõségükrõl,
a két állatot szinte képtelenség megkülönböztetni
- bár az északi általában magasabban tartja
fejét, és testarányaik is mutatnak néhány
eltérést.
Felfedezésük idején az északi fehér
messze nagyobb ismeretségre tett szert. A déli fehér
közel egy évszázaddal korábban felfedeztetett,
de 1882-re kihaltnak tartották. Aztán e század derekán
vagy tizenegy fõnyi populáció bukkant fel Umfoloziban,
Zuluföldön. Mindent bevetettek a megmentésük érdekében
a hatvanas évek közepén, s a számuk vagy ötszázra
emelkedett. Ez elégnek bizonyult szokásaik feltérképezéséhez,
más parkokba való telepítésükhöz.
Most már több, mint 5000 déli rínó van
Dél-Afrikában, s túl vannak az életveszélyen.
A jelenlegi állás szerint még nem késtünk
el az északi rínók megmentésérõl.
Amint a nap hanyatlani kezdett, mi letelepedtünk a helyi vízilovak
mellé. A folyó egy széles kanyarulatában a
víz kialakított egy mély, lassú folyású
medencét, ahol röfögve és bõgve vagy kétszáz
vízipaci dagonyázott.
A szemközti part igen magasan helyezkedett el, így
a medence egyfajta természetes amfiteátrumként szolgálhatott
a vízilovaknak, ahol nyugodtan dalolászhattak, és
hangjuk visszaverõdött mellettünk afféle tisztasággal,
hogy nem hinném, hogy egész Afrikában lenne alkalmasabb
hely a vízilovak gurgulázásának hallgatására.
A fény furcsán meleg volt és nyugodt, és vagy
egy órát ücsörögtem el csodálkoztomban.
A legközelebbi vízipacik értetlen figyelemmel meredtek
ránk, akárcsak a zairei repterek közönsége,
ám legtöbbjük egyszerû hanyagsággal a másik
hátsóján pihentette fejét mamlasz mosollyal
arcukon. Azt hiszem, én valahogy hasonlóképp viselkedhettem.
Mark állítása szerint még sosem látott
hasonlót afrikai útjai során. Garamba - mondta - unikum
a szabadsághoz, és lehetõvé teszi számodra,
hogy közel kerülj az állatokhoz és távol
az emberektõl. Persze ennek van egy másik oldala is. Két
héttel késõbb hallottuk valakirõl, aki ugyanazon
a helyen tartózkodott, hogy megtámadta és felfalta
egy oroszlán.
Éjjel, mikor besötétedett, valami igen érdekeset
fedeztem fel. Amikor elõször bekukkantottam kunyhómba
azon a napon, egy moszkitót észleltem az ágyam fölött
egy hálóba csomózottan. Az „észleltem"-et itt
a lehetõ leglazábban értem. Mielõtt lefeküdtem
aznap éjjel, elhajtottam az ágyam fölül. További
figyelmet nem tulajdonítottam a dolognak.
Ám ezen az éjjelen a moszkitó a korábbi
helyén volt. Az ok pedig zavaróan egyszerû. Ez egy
másik moszkitó volt.
Bemásztam az ágyba és fokozatosan felismertem,
hogy majdnem pontosan annyi moszkitó van a kunyhóban, mint
odakint. Azzal, hogy egy pókhálót helyezek magam fölé,
annyi hatást érhetek el, mint amikor az ausztrálok
letakarták az egész kontinens répáit a nyulak
elõl, amikor a nyulak már a takaró mindkét
oldalán ott voltak. Idegesen emeltem fel a fáklyám.
A plafon fekete volt a vendégeimtõl.
Megpróbáltam kikergetni õket, s pár
el is veszett. Kicsavartam a hálót a plafonból, és
azzal csapkodtam körbe a szobát. Ettõl fel is ébredtek,
majd élénk érdeklõdést kezdtek tanúsítani.
Kifordítottam a hálót, s abba sem hagytam a csapkodást
addig, amíg úgy nem véltem: a nagyobb részüktõl
már megszabadultam. Ekkor visszakúsztam ágyamba. Majdnem
abban a pillanatban meg is ütött a guta. A plafonra világítottam
fáklyámmal. Az még mindig moszkitó-feketében
pompázott. Megint lekaptam a hálót, kiterítettem
a padlón és megpróbáltam lekaparni a vérszopókat
a laptopom élével, ennek következtében kiestek
belõle az akkumulátorok, lehetõvé téve,
hogy csakis az aktuális cselekedetemre használhassam fegyverem.
Nem túl hatásosan. A jegyzettömböm sarkával
is próbálkoztam. Ez már eredményesebb volt,
de magával hozta azt is, hogy az elkövetkezõ hetekben
moszkitó-lenyomatok tucatjai között kell majd lavíroznom
tollammal. Helyére akasztottam a hálót, s bekúsztam
az ágyba, amely ekkor is tele volt szúnyogokkal, de már
életerõs, csipkelõdõs példányokkal.
Õrjöngve zümmögtek és zizegtek körbe.
Rendben.
Leakasztottam a hálót. Kiterítettem a földön,
és ráugrottam. Még vagy tíz percig pattogtam
rajta folyamatosan, amíg biztos nem voltam abban, hogy minden négyzetcentiméterre
hatszor ráugrottam, és azután még egy kicsit.
Kezembe akadt egy könyv, s azzal is végigcsapkodtam. Ugráltam
ismét, csapkodtam újfent, kifordítottam a hálót,
kiráztam, felakasztottam az ágy fölé, majd ágyamba
tértem. A háló tele volt igen dühödt moszkitókkal.
Ez volt a status quo reggel négykor. Hatkor Mark átjött
felébreszteni, hogy rínókat nézegessünk,
de én nem voltam éppen oda a vadéletért, s
ezt tudattam is vele. Nagyot kacagott, majd felajánlotta a bádogba
csomagolt kolbászának felét. Elfogadtam egy csésze
igen zaccos kávéval egyetemben, aztán megindultam
a folyópart felé, ami ötven yardra lehetett. Boka-mélyre
kerültem a csendesen folydogáló vízbe, hallgattam
a kora reggeli madarak és rovarok keltette zajokat, csipkedtem a
kolbászból, egy idõ után pedig kezdtem felismerni,
milyen abszurdul festhetek ott.
Charles érkezett a Landroverrel és Annette Lanjouwval,
összeszedtük az adott napra való cuccot, aztán
megindultunk.
Amint csörömpöltünk és kerregtünk
a szavannába vezetõ utunkon, mélyen a terület
belsejébe hajtva, ahol a rínókat láttuk az
elõzõ napon a repülõbõl, csak úgy
félvállról, az érdeklõdés kedvéért
megkérdeztem, hogy veszélyes lények-e?
Mark elvigyorodott, és megrázta a fejét.
Azt mondta, igen szerencsétlenek lennénk, ha bántanának
minket. Valójában ezzel persze nem válaszolta meg
a kérdést, de nem firtattam tovább a dolgot. Puszta
kíváncsiságom kérdezett.
Mark folytatta mondókáját.
„Sokmindent hallani, ami nem igaz - magyarázta - vagy
legalábbis igen eltúlozza a méreteket, s ettõl
olyan drámainak hangzik. Igazán irritál, amikor az
emberek veszélyesnek tûntetik fel a vadállatokat, csak
hogy ettõl bátornak, rettenthetetlennek látszódjanak.
Ezek amolyan halászmesék. Egy csomó elsõ felfedezõ
nagyon eltúlozta a dolgokat. Kétszer vagy négyszer
akkora hosszúnak írták le a látott kígyókat.
A tökéletesen ártalmatlan anakondák hat láb
hosszú szörnyekké lettek, akik másra sem várnak,
mint hogy halálba roppanthassák az embereket. Badarság.
Ugyanakkor az anakonda-készlet erõteljesen megcsappant."
„De a rínók biztonságosak, ugye?"
„Többé-kevésbé. Kicsit félnék,
ha egy fekete rínóval találkoznék. Provokálatlan
agresszió hírében élnek, amiért valószínûleg
õk maguk is tettek valamit. Egy fekete rínó Kenyában
üldözõbe vett, és kidekorálta egy barátom
kocsiját, amit aznapra kértem kölcsön. Pár
hétig használta csak. A másik kocsiját, amelyet
ekkor kölcsönvettem a hétvégére, egy bölény
írta le. Dühítõ volt, kínos. Halihó,
találtunk valamit?"
Charles befékezte a Landrovert, s a horizontot kezdte
kémlelni látcsövével.
„Rendben - mondta. - Azt hiszem, látok egyet. Két
mérföldnyire."
Mindannyian belenéztünk látcsöveinkbe,
az említett irány felé. A reggel még mindig
hideg volt, és nem voltak még hõfátylak sem.
Amint kitaláltam, hogy melyik facsoportot kell kémlelnem
a szivacsos hegy elõtt, már egészen közel voltunk,
azt vettem észre, hogy valami megdöbbentõen termeszdombszerû
dolog van a közelben, éppen olyan, amiért két
nappal korábban majdnem megöltük magunkat. Mozdulatlan
volt.
„Biztos, hogy rínó?" - kérdeztem udvariasan.
„Aha - válaszolt Charles. - Holtbiztos. Itt leparkolunk.
Igen kitûnõ a hallásuk, és ha tovább
közelítünk egy Landroverrel, elijednek. Innentõl
gyaloglunk."
Összeszedtük gépeinket, és megindultunk.
„Csendesen!" - szólt Charles.
Még csendesebben vonultunk tovább.
Nehéz volt egy vizenyõs víznyelõben
tartani a csendet, csizmáinkkal és könyökeinkkel
cuppogva a sárban. Mark suttogva érdekes tényeket
hozott tudomásunkra.
„Tudtátok - kérdezte -, hogy a bilharzia a második
leggyakoribb betegség a világon a fogszuvasodás után?"
„Nem, tényleg?" - kérdeztem vissza. „Ez igen érdekes - magyarázta Mark. - Ezt a betegséget úgy kapod meg, ha fertõzött vizet keresztezel. Kis csigafaj a vízben szállást ad a kis parazita férgeknek, amelyek rátapadnak a bõrödre. Amint a víz elpárolog, lyukat vájva megtámadják a belsõ szerveid, a beleid. Tudni fogod, ha megkaptad, mert igen velejárója a diarrhoea, a véres vizelet." „Azt hittem, csendbe kell lennünk" - vetettem oda. Amint kikecmeregtünk a víznyelõbõl, felsorakoztunk egy kis köteg fa mögött, Charles bemérte a szélirányt, és további instrukciókkal látott el. „Tudnotok kell valamit arról, ahogy a rínó látja a maga világát, mielõtt beletolakszunk - suttogott. - Igen szelídek és nem támadnak meg másokat méretük, szarvaik ellenére. Rosszul látnak, s csak a megszerzett alapinformációkra hagyatkoznak. Ha magunkfajta állatfajt látnak, beidegesednek és elszaladnak. Közel kell maradnunk egymáshoz, ezáltal azt fogják hinni, hogy egy állat vagyunk, és így kevésbé aggódnak majd." |
![]() |
Bob
Dylan: Leopard-skin pill-box hat
Hasznos cikkek
Mobutu Sese Sekoról, Zaire elnökérõl
Kis
történelem Rwandáról
Térkép
Rwandáról