![]() |
|
„Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak
nem azért, hogy találjatok valami ócska, lekattant
vegetáriánus denevért?" A Landrover ijesztõ
kanyargásba kezdett.
Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla tudni, hogy ornitológus. Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé válik. „Egyszerûen nem tudtam kitalálni - tiltakozott megfordulva székén szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség." „Nos, ez relatív - tiltakozott Mark. - Talán nem túl ritka mauritiusi mércével, ám ez a legritkább vegetáriánus denevér a..." „Mi a csudának nem maradtok Mauritiuson?" „Nos..." „Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?" |
![]() |
Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtõ,
amíg fel nem fogod a probléma súlyát, és
annak fokozódási ütemét. Ökológiailag
mondva Mauritius háborús terület, és Carl, Richard,
valamint mások - beleértve Wendy Strahmot, egy hasonlóképp
megszállott botanikust - mint mûtõsök tevékenykednek
a frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran
kimerültek a sok törõdéstõl. Türelmetlenségük
gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan sok kritikus helyzettel
szembesülnek, hogy a nagyon, égetõen fontos helyzetre
már nem jut idejük.
Munkájuk fõként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó falujában, és Richard másnap odavitt minket. |
![]() |
„Íme - szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyõk lógtak lefelé -, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták õket, megnyugodhatnak. Késõbb majd jobban szemügyre vehetik, de elõrebocsátom: unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak. Például rózsaszín galambok... Itt található a világ néhány legritkább, legszexisebb madárfaja." | ![]() |
![]() |
„Ez Pink" - mondta.
Megnéztük. Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az ágába kapaszkodva, és persze alapvetõen irritálta ottlétünk. „Pink egy mauritiusi kestrel - mesélte Richard -, de nagyon furcsa." „Tényleg? - csodálkozott Mark. - Nem tûnik annak." „Miért, milyennek találod?" „Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák és fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak..." „Más szavakkal madárnak néz ki." „Nos, igen..." „Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla." |
Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont
felállítása volt. Talán egyben a leglátványosabb
és legbriliánsabb is.
„Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csõd
leszek, ha egyszer megnövök - mesélte késõbb,
amikor elõkerült tetemes késése után.
- Teljesen leírtak, reménytelen esetnek számítottam.
Soha semmit nem tettem, semmi sem érdekelt. Pontosabban semmi az
állatokon kívül. A walesi iskolában nem találták
helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek,
de én tartottam belõlük vagy ötvenet - apám
nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott borzok,
rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák,
meg minden egyéb. Még az iskolás években sikerült
fogságban kestreleket szaporítanom. Az igazgatóm szerint
szép dolog volt az érdeklõdésem, ugyanakkor
semmire sem jó, mert a tanulmányi eredményemen sokat
rontott. Egy nap behívott az irodájába, és
ezt mondta: ‘Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész
életed rácsok mögé nyúlkálással
telik. A sulira nem marad idõd. Ez katasztrófához
vezet. Mihez tudsz majd kezdeni magaddal?’ Erre azt válaszoltam
- és még Walesben!, hogy a trópusi szigetekre akarok
menni madarakat tanulmányozni. Mire az igazgató kijelentette:
‘Ehhez gazdagnak kell lenned, vagy intelligensnek, de te egyik sem vagy.’
- Ezt én bátorításnak vettem."
„Letettem pár vizsgát, és diploma elõtt
Oxfordba utaztam Tom Cade professzorhoz, a világ legtekintélyesebb
solymászához. Õ mesélt arról, hogyan
fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat
Amerikában."
„Olyan hihetetlennek tûnt. Hihetetlenül izgalmasnak.
Léteznek emberek, akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az
Indiai óceánban, Mauritiuson él a világ legritkább
sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és éppen
a kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal
talán meg lehetne menteni a fajt. Hirtelen belém nyilallt,
hogy gyerekkoromban a kertben pont azzal foglalkoztam, ami most a túlélést
jelenthetné."
„Teljesen rabul ejtett a gondolat és az izgalom: istenemre,
meg kell néznem, tehetek-e valamit - gondoltam. Ezért nyáron
Amerikába utaztam projecteket tanulmányozni mûködésük
közben, és megígértem magamnak, ha tudok, eljutok
Mauritiusra a kestreleket megmenteni."
„Azt mondták: ‘Carl, nagyon szép, hogy oda akarsz
jutni, de sokféle probléma van ott, és te nem tudsz
rajtuk segíteni. Túl kevés maradt a madarakból.
Mindössze egy páros, és néhány másik
egyed. A helyi gondoknak és tényeknek köszönhetõen
ez édeskevés. Vannak ugyan, akik a megmentésükkel
bajlódnak, de lassan le kell zárni az ügyet. Csak kidobott
energia az egész.’ De azért megkaptam a munkát. Ami
nem állt másból, mint az ottani munkálatok
felszámolásából."
„Így érkeztem ide úgy tíz éve.
Akkor ezen madarak egyike sem létezett még - mondta körültekintve
a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt neveltek fel, hogy
késõbb szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín
galambot és még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért.
- Azt hiszem - tette hozzá pajkos mosollyal arcán - kész
katasztrófa lett belõlem."
Amint befejezte történetét, könyökeire
támaszkodott, és az órájára nézett.
Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára,
lábra pattant, kezeivel csapkodva a fejét. Késésben
volt az alapítvány pénzgyûjtõ találkozójáról.
Hallottuk már keserûen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk
alatt arról, hogy nem jeleskedik az adminisztrációban
vagy a politikában, ám a munkája érdekében
csúnyán sokat kellett mindkettõvel foglalkoznia. Folyamatos
pénzelõteremtésre volt szükség, igazolni,
könyvelni az emberektõl kapott pénzek származását,
és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs
testekkel, amelyek állandóan a válla fölött
leskelõdnek. Mindez tulajdonképpen arra jó, hogy ne
legyen képes a munkáját zökkenõmentesen
végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerûen
odaadnák a pénzt a boldoguláshoz. Az egész
project, amely Mauritius egyedi és törékeny ökológiájának
megõrzésére irányul, patetikusan alacsony költségvetésû.
„Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs
programban részt vesz, ugyanazon az oldalon áll - mondta
késõbb Mark, miután õ elment -, de itt éppen
annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint
máshol."
„Nekem mondod? - csodálkozott Richard. - És mindig
a dolgozókat hibáztatják. Nézd ezeket a nyulakat!"
Megvetõ kézlegyintéssel mutatott egy ketrec
felé, ahol néhány tökéletesen hagyományos
kinézetû nyúl ücsörgött.
„Van egy sziget a közelben - egy igen-igen lényeges
sziget a vadélet szempontjából -, a Kerek sziget.
Több egyedi növény- és állatfaj található
rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú
területén. Száz, százötven évvel
ezelõtt valakinek az a zseniális ötlete támadt,
hogy nyulakat és kecskéket visz a szigetre, hogyha valaki
hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A populációk
gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak
megszabadulni a kecskéktõl. Aztán pár éve
egy új-zélandi csoport érkezett a nyulak kiirtására,
míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges,
francia nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában
már nem létezik, így átszállítandó
Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például
mi."
„Úgy vélem - folytatta Richard - egyszerûen
betehetnénk õket az edénybe. Közönséges
nyulak. Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint:
‘Ez egy rakás szemétdomb, mivel a fajok nem ritkák.’
Így most csak ülünk, etetjük a nyulakat, amíg
nyúletetõ kiválóságokká nem fejlõdünk,
hogy eldönthessük, értékesek-e vagy sem. Idõ
és energiapocsékolás. Úgy értem, az
etetésük komoly gond. Mindig valami különösre
vágynak, és neked ki kell találnod, mire."
„A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után
jöttetek, porrá zúzott kutyaeledellel és tejben
oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk.
Eddig banán-diétán voltak, de ettõl csak az
arcrángásuk fokozódott." Vállat vont.
Mark tiltakozott: „Ez a legritkább vegi denevér
a..."
„Igen, de több száz van belõle" - ragaszkodott
Richard.
„A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben
vannak!" - kiáltotta Mark.
„Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban?
- érdeklõdött Richard. - Tizenöt! Ez tényleg
kevés. A több százas létszám nem olyan
veszélyes. Amikor Mauritiusra látogatsz, és a kihalás
végsõ szakaszába érkezett fajokkal tartozol,
semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül
hagysz, hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelõ
gondolkodással meg lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság
következtében. A kestreleket és a galambokat idõben
észrevettük, pénzt és energiát fektettünk
beléjük. És a visszhang papagájokat? Igen-igen
keményen dolgozunk a megmentésükön, és ha
eredménytelenül, többé sosem léteznek majd,
mi pedig valaki nyulai miatt aggódhatunk."
Megrázta a fejét, majd lenyugodott.
„Figyelj! - szólt Mark. - Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér
egy igen fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk.
Sok szokását feladta, mert a rodrigezi lakók létfenntartó
farmjai sok erdõbe kerültek. A denevér populáció
olyan kicsiny, hogy egy ciklon - amibõl itt van bõven - el
tudná törölni õket. Csakhogy a lakók felismerték,
hogy az erdõk irtása csökkenti a vízkészletüket.
Ennek köszönhetõen a denevéreknek marad életterük.
A külvilág mércéjével ez a faj igenis
veszélyben van, de ennek a szigetnek a mércéjével,
ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól
vannak."
Vigyorogni kezdett.
„Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" - kérdezte.
„Szerintem az egér még nem veszélyeztetett
faj" - mondtam én.
„Én nem is szóltam a fajról - válaszolta
Richard. - Csak bizonyos egerekre gondoltam. A kényesek nem maradnak
meg. Sok állatot kell ölnünk részben más
állatok védelme, részben etetése érdekében:
sok madár egeret eszik, így mi itt is azzal tápláljuk
õket."
Eltûnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel késõbb
frissen gyilkolt egerekkel a kezeiben tért vissza.
„Ideje megetetni a madarakat" - tudatta a Landrover felé
indulva a pokolból.
A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezetõ legjobb
út a Medine cukorültetvény.
Bizonyos szemszögbõl nézve a cukor Mauritius ökológiájának fõ problémája. A mauritiusi erdõk jelentõs hányadát azért irtották ki, hogy helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni ökoszisztéma alapvetõen más. Még a szó jelentése is eltérõ. Miután sok idõt töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran: „egzotikus", és „endemikus". Jobban mondva hármat, ha a „katasztrófá"-t is ide számoljuk. Az „endemikus" növény- vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott szigeten honosak. Az „egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek oda, és általában komoly katasztrófát hozott magával feltûnésük. |
![]() |
![]() |
Mauritius erdõi valaha a dodo otthonai voltak, ma maguk is
veszélyeztetettek.
|
Richard rábírta a Landrovert a megállásra
az erdõ szélén, közel egy völgy aljához,
és kiszálltunk. A levegõ mozgékony volt és
tiszta, és Richard elindult egy kis tisztás felé furcsa,
hívogató hangokat keltve.
Pár perccel késõbb a kestrel sivított
át az erdõn, majd egy magas fán landolt, és
figyelmét egy nagy, félköríves sziklára
irányította. Mivel ez a madár inkább az erdei
életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más
faj, hanem ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel
szántja a fakoronákat, ahol gekkókból, kisebb
madarakból és rovarokból zsákmányol.
Ehhez rendkívül gyors és éles látására
támaszkodik.
Mi õt, õ minket nézett figyelmesen. Igazából
minden mozgó dologra figyelt, gyorsan pislogva nézve az egyik,
majd a másik irányba.
„Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát?
- kérdezte Richard. - A szemeibõl él, és erre
emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell bizonyosodnod,
hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták.
De mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell
tartani a szemeiket."
„Amikor elõször kezdtünk ragadozó madarakat
tenyészteni, néhány tréfás madarat is
kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak,
majd csalódottakká váltak zaklatásuktól.
Késõbb valaki elõállt azzal, amit napfényes
magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy
fal átlátszatlan, a fény csak felülrõl
érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok,
amelyek ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendõ
ingerhez. Egyszerûen nem bizonyult jónak a dolog."
„Úgy értem, az állatok talán nem
intelligensek, de nem olyan hülyék, mint sok ember. Ha az állatkertek
fõbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató
zöld színû ‘fákat’ képeztek minimalista
módszerekkel, hogy egy fa formáját utánozzák,
azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek,
a kéreg, ilyesmi. Egy mérnök számára fának
tûnnek, de õk sokkal hülyébbek a majmoknál.
Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból
az üvegszálas fákról. Az egészet úgy
tervezték, hogy azt mutassa, milyen büszkék a mauritiusi
eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak festeni
a fákra. Úgy értem ez piszkosul undorító:
kik ezek egyáltalán? Rendben. Etessünk madarat! Nézitek?"
A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy
azt írjam: sólyomszemmel, de a valóság az,
hogy kestrel szemekkel.
Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan
követte a mozdulatot. Egy széles alkarmozdulattal Richard a
kisegeret magasan a levegõbe dobta. Pár másodpercig
nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az ágon, amint
lakomája röpködött. Az egér elérte
parabolája csúcsát, kis, halott súlya lassan
lefelé indult.
Végül a kestrel leugrott az ágról,
felcsapta magát a levegõbe sok ingázást követõen,
sarkalatos helyzetet vett fel, és oda gyorsult, ahová az
egeret várta. Az ív végéhez közelítõ
tetemet elcsípte, majd egy közeli ágra telepedve letépte
a fejét.
„A fejet õ maga eszi meg - magyarázta Richard -,
a maradékot pedig a nõsténynek viszi a fészekbe."
Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt,
hol a levegõbe dobva, hol a félkör alakú sziklára
helyezve azokat. Végül a madár besokallt, és
ott hagytuk.
A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai
szótárból, innen a „besokallt" kifejezés is.
Például a „fikkel" azt jelenti, hogy a madár
megtisztítja a csõrét húsevés után
egy fa segítségével. A sziklák fehér
nyomai, ahol a madár székelt, a „lenyomatok". Alaphelyzetben
persze „madárürülék" a nevük, de közép-angolul
„lenyomat". „Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait
és testét, ami számára egy igen kellemes, pihent
érzést hoz el.
Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted
- ez a pszichológiai fegyvered. Ezért, amikor túl
sokat evett, nem fog együttmûködni, és bosszantani
fogja bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején
és dekkol. „Besokall."
Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek
oka volt. Nem volt köze a túl sok evéshez, de ahhoz
már igen, amit mások elõszeretettel fogyasztottak.
Egy mauritiusi barátnõ, egy francia lány érkezett
meglátogatni õt a közeli Réunion szigetrõl
a fõnökével egyetemben, aki pár napot töltött
együtt vele.
Az õ neve Jacques volt, és hamar kivívta
mindenki ellenszenvét, de senkiét sem annyira, mint Richardét,
aki már a látványát sem bírta.
Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes
szemekkel, lusta, fölényes mosollyal, és ahogyan azt
Richard késõbb megállapíthatta, lusta, fölényes
és végletesen buta aggyal.
Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen
körülnézett. Semmi fogalma sem volt arról, mit
csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó,
használt bútorok voltak benne, és mindenhol madárképek
voltak a falakra erõsítve gombostûkkel. Lomhán
a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet,
aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán
egyhelyben maradt.
Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet
nagy kegyesen. Megkérdezte, hogy mit csinálunk ott, mire
mi elmondtuk, hogy a BBC-nek készítünk beszámolót,
és könyvet írunk a mauritiusi vadéletrõl.
„De miért? - kérdezte zavaró hangsúllyal.
- Ott semmi sincs."
Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta
hûvösen, hogy néhány, a világon legritkább
madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta Carl
és a többiek és a saját feladatát: védelmezik
és tanulmányozva tenyésztik õket.
Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte
semmi különös nincs azokban a madarakban.
„Ó?!" - hõkölt fel halkan Richard.
„Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk."
„Tényleg?" - csodálkozott Richard.
„Én az olyan arab kakadu féléket szeretem"
- tudatta Jacques lusta mosollyal.
„Csak nem?"
„Én magam a Réunion szigeten lakom" - folytatta
Jacques.
„Csak nem?"
„Ott aztán semmi érdekes madár nincs" -
mesélt tovább Jacques.
„Talán azért, mert a franciák lelövöldözték
õket" - mondta Richard.
Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen
hangosan elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elõ
újra. Egy kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába,
majd ledobta magát egy viseltes, öreg díványra.
„Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín
galambot, amelyek a tenyészetben keltek ki, és szabadon engedtük
õket. Úgy becsültem, a velük töltött
idõ, munka és egyebek kb. ezer fontba került nekünk
madaranként. De nem is ez a baj. A baj a sziget különleges
életvitelének fenntartásában van. A szabadon
engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idõ alatt
terítékre kerültek. Nem tudtuk elhinni. Ezt egyszerûen
nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen a szigeten? Káosz.
Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték,
ami azonnal beépült a táplálékláncba.
Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok sújtották.
Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek,
amely teljességgel elgyengült a DDT-tõl és egyéb,
helyrehozhatatlan károktól. Az erdõ további
égetésének és irtásának köszönhetõen
mára mindössze tíz százaléka maradt meg,
és az õzvadászatnak köszönhetõen
ez a folyamat nem állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan
élõvilágából, amikor a világ
más részeirõl behordtak mindenféle dolgokat
- fagyalt, guavát és egyéb hülyeségeket.
Ezt nézzétek meg!"
Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású
rum volt, Zöld sziget névvel.
„Olvassátok el, mi áll rajta."
Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely
egy idillikus trópusi szigethez közelített, egy négysoros
állt Mark Twaintõl: „Ráébredsz, hogy Mauritius
elõbb jött létre, mint a mennyország, amely csak
hitvány utánzatnak sikerült."
„Ez kevesebb, mint száz éve így volt - mondta
Richard. - Azóta csak olyan dolgok történtek Mauritiussal,
amilyeneknek nem szabadott volna. Leszámítva talán
a nukleáris kísérleteket."
Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról van szó, hanem egy igen kézenfekvõ okról, amire akkor ébredtünk rá, amikor oda indulva Carllal és Richarddal beszélgettünk.
„Nem tudtok oda jutni - mondta Carl. - Illetve megpróbálhattok,
de csodálkoznék, ha sikerülne."
„Miért?" - érdeklõdtem. „A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" - nagy íveket írt le karjaival. „Különösen nehéz oda jutni - szólalt meg Richard. - Nincsenek kikötõk, vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthetõ, és még akkor is fel kell ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelõ helyet kell találni, különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda senki, de... én már majdnem." |
![]() |
![]() |
A tenger erõsen hullámzott, két vagy három
óra alatt cipelt el a szigethez, a hasam pedig könnyíteni
akart volna az önsúlyomon, így feszülten és
labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal
csak ott létezõ fajok felkutatására indult,
én leültem napozni egy Beverly nevû pálma mellé,
hogy kábultan sajnáljam magam.
Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy õ keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a szigeten, a világon megmaradt nyolcnak. Ki a fene, tûnõdtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi el a szigeteket? |
De kinek értékes, és miért?
Számít ez egyáltalán valaki másnak,
mint egy köteg naturalistának, hogy a nyolc befõttes
pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon?
Vagy hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága
miatt csak tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus
kertjeiben található meg? (Véletlenül fedezték
fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.)
Nincs olyan „trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról
is hasonlítana ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan
az utazási irodák mutatják. Muszáj volt megemlítenem
a különbséget az ígért és a valós
kép között. Minket ez már nem lephet meg.
Sokkszerû lehet a felismerés, hogy az utazók
és biológusok által az elõzõ évszázadokból
(esetleg évtizedekbõl) ránk maradt leírások
az adott idõben a valóságot mutatták. A jelenlegi
állapotok nekünk köszönhetõk, és az
enyhe csalódottság, amelyet megérkezésünkkor
érzünk, csak annak tudható be, hogy degradálódtak
elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek
felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten
kapkodva próbálják megmenteni azt a kicsit, ami még
megmaradt.
Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan
összetett, hogy soká tartott, amíg az ember felismerte,
hogy rendszerrõl van szó, és nem valamirõl,
ami csak úgy van.
Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett
dolog mûködését, vagy legalább felismerjük,
hogy az milyen komplex, idõközönként látnunk
kell az apróbb részleteket is. Éppen ezért
olyan fontos életünk megértése szempontjából
egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok
és növények, amelyek õsei ugyanazok, különféle
módokon kezdtek változni és adaptálódni,
amint elválasztotta õket néhány mérföldnyi
víz. A szigetek látványosan eltérnek egymástól,
és ennek köszönhetõ, hogy Charles Darwin képes
volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését.
Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb
kifejezésre mutatott rá, a kihalásra.
A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd
galambfaj. Valóban nagydarab: súlya közelebb helyezi
egy jól táplált pulykához. A szárnyai
sokkal ezelõtt feladták egy ilyen dundi állat felemelését,
és elfonnyadtak dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott
a repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a
mauritiusi évszak-váltakozáshoz, és hülyére
tömni magát késõ nyaranta és õsszel,
amikor bõven van a gyümölcsökbõl a talajon,
aztán a zsírtartalékjain élni fokozatosan veszítve
súlyából a száraz, szikár hónapokban.
Nem volt szüksége a repülésre, mert nem
voltak ragadozók sem, amelyek veszélyeztethették volna,
ráadásul maga is igen szelíd. Valójában
magát a „bántalmazás" kifejezést sosem tanulta
meg megérteni, így ha látni akarsz egyet a parton,
az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy
ösvényt mutatni az óriási teknõsbéka
hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek sosem
volt okuk legyilkolni õket, mert a húsuk rágós
és keserû.
Hosszú, széles csõrük zöld és
sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz
nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és
három borzasztóan kicsi toll áll ki a farkából.
Az egyik elsõ angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt mondta,
„alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne
az arábiai fõnixnek."
Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert
a holland megszállók 1680 táján az utolsót
is agyoncsapták.
Az óriási teknõsöket a kihalás
szélére ették, mivel a korai tengerészek annyira
kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték õket
a parton, a hajót megpakolták velük, aztán, ha
éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni,
majd megenni az állatokat.
De a nagy, szelíd galamb - a dodo - csak sportból
lett kiirtva. És emiatt vált híressé Mauritius:
a dodo kihalása miatt.
Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen
szokatlan madár volt, és csak a Mauritius sziget adta természetes
korlátok között élt. Ott igen egyértelmûen
és nyilvánvalóan nem maradt belõlük. És
mivel csak a dodók lettek volna képesek újabb dodók
létrehozására, többé nem lesz belõlük.
A tényeket igen ridegen és tisztán mutatták
a sziget korlátai.
Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltûnhet.
Olyan volt, mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha
megölünk valamit, az nincs többé. Soha. A dodo kipusztulásának
kapcsán lettünk szomorúbbak és bölcsebbek.
![]() |
Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius
vonzkörében, hogy a világ legritkább vegi denevérje
után kutassunk, ám elõször valami olyan után
néztünk, amit Wendy Strahm erõsen a figyelmünkbe
ajánlott - annyira, hogy át is szervezte hagyományos
rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy maga kísérhessen
el.
Egy forró és poros út mellett egy egyszerû, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna. A növény Ramus mania nevû vadkávé volt, és a teljes kipusztulás veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényrõl hoztak neki fényképet, amelyekrõl Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek. Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: „Tanár úr, nekünk nõ egy a kert hátuljában." Elõször nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol beazonosították. Vadkávé volt. |