A feltételezések olyasfajta dolgok, amelyeket anélkül
teszel, hogy felismernéd, voltaképpen mit csinálsz,
s ezért félrevezetõ az, amikor Ausztráliában
egy fürdõkádból kilépve észreveszed,
hogy a víz a megszokottal ellenkezõ irányba csavarodva
folyik le. A fizika törvényszerûségei ezzel hozzák
tudtodra, hogy milyen messze is kerültél otthonodtól.
Új-Zélandon például még a
tárcsás telefonon a számok is az óramutató
járásával ellenkezõ irányba növekszenek.
Ennek viszont semmi köze sincs a fizika törvényeihez,
ez csak helyi szokás. A sokkot a felismerés váltja
ki belõled: lehet másképp is. Igazából
ezt soha még csak fel sem merted tételezni, és egyszer
csak lám! egy másik módot fedezel fel. Még
a föld is kicsúszik alólad.
Ahhoz, hogy Új-Zélandon tárcsázni
tudj, erõteljesen kell koncentrálnod, mivel minden számjegyet
ott találhatsz meg, ahol a legkevésbé keresed. Próbálj
csak meg gyorsan tárcsázni! Szükségszerûen
félre fogod ütni a számokat, mert az automatizmusod
mûködésbe lép, még mielõtt bármit
is tehetnél ellene. A tárcsázás szokása
oly mélyen gyökerezõ, hogy már feltételezhetõleg
arról sincs tudomásod, ha éppen azt teszed.
Kína az északi földféltekén
található, így a lefolyókban hagyományos
irányban pörög a víz. A telefonszámokat
is megfelelõ helyen találod. Eddig minden oké. De
minden egyéb apróságban eltérõ, és
azok a beidegzõdéseid, amelyeknek létezésérõl
sem tudsz, minduntalan összezavarnak és bajba kevernek.
Volt egy olyan érzésem, hogy velem is hasonló
dolgok eshetnek meg, hála annak a kevés beszámolónak,
amelyet mások meséltek kínai élményeikrõl.
Ücsörögtem a Beijingbe tartó repülõgépen,
és az újdonsült beidegzõdéseim képtelenségét
méregetve hátborzongás tört rám.
Elkezdtem nagy mennyiségû arcszeszt összevásárolni.
Minden létezõ alkalommal, amikor egy adómentes tolókocsi
elgördült mellettem, vásároltam egy üveget.
Soha életemben azelõtt nem csináltam hasonlót.
A hagyományos, ösztönös reakcióm a fejrázás
volt, és az újságom tovább lapozása.
Akkor úgy vélekedtem, sokkal Zen-szerûbb azt mondani:
„Igen, rendben. Mi van itt eladó?" És még nagyobb
meglepetésemre nem voltam újonc szokásommal egyedül.
„Teljesen bekattantál?" - kérdezte Mark, amikor
a hatodik fajta üvegcsét csúsztattam be a kézitáskámba.
„Megpróbálom próbára tenni s gátolni
az elemi ösztöneim, majd lecserélni azokat racionális,
jól megfontolt szokásokra."
„Ez annyit tesz, hogy igen?"
„Annyit tesz, hogy megpróbálok lazítani
egy kicsit - mondtam én. - Egy repülõgép nem
tesz számodra lehetõvé túl sok alternatívát
és kiterjedési irányt új szokásaid kialakításához,
így meg kell ragadnom minden kínálkozó lehetõséget."
„Értem."
Mark kényelmetlenül forgolódott székén,
s mélyen a könyvébe merült.
„Mit csinálsz majd ezzel a sok cuccal?" - kérdezte
kicsivel késõbb a légi étkezést befejezve.
„Mittomén - válaszoltam. - Ez felvet némi
problémát, nemdebár?"
„Õszintén, nem vagy te ideges valamitõl?"
„De."
„És mitõl?"
„Kínától."
A világ egyik legnagyobb, leghosszabb, legzajosabb, legmocskosabb
átjárójában él a vízbe fojtott
hercegnõ reinkarnációja, vagy talán még
inkább kétszáz darab reinkarnációja.
Akár egy hercegnõ kétszáz reinkarnációja,
akár kétszáz különbözõ hercegnõ
kétszáz különbözõ reinkarnációi
õk, tény, hogy a legenda ezen része kicsit túl
homályos, és különben sincs megbízható
statisztika a területi hercegnõ-reinkarnációkról,
hogy a dolgot megvilágíthassa.
Amennyiben ugyanazon hercegnõ reinkarnációi
õk, akkor az ex lénynek komoly szégyenérzete
lehet az újdonsült testeinek kondíciója miatt.
A származékok folyamatosan hajócsavarokban mángorlódnak,
horgokkal teleaggatottan halászhálókba kerülnek,
megvakulnak, megmérgezõdnek, megsüketülnek.
A szóban forgó átjáró a Yangzte
folyó, és a reinkarnált hercegnõ neve Baiji,
az egyszer volt delfin.
„Mekkora eséllyel láthatunk itt delfint?" - kérdeztem
Markot.
„Halványlila elképzelésem sincs - mondta
erre õ. - Kínáról nehéz információt
beszerezni, és amit mégis sikerül, az kétségbeejtõen
összezavaró. De a delfinek kétségtelenül
fellelhetõk - vagy nem - a Yangzte néhány részén.
Ezek közül a kiemelt prímet a kétszázezer
kilométer átmérõjû folyónyúlvány
viszi egy Tongling nevû város mellett, az Anhui tartományban.
Ez az a hely, ahol az emberek azzal foglalatoskodnak, hogy a baijit megmentsék,
meg hát a mi úti célunk. Nanjingból - ahol
egy Zhou nevezetû professzorral találkozunk, aki ennek a témakörnek
a szaktekintélye - hajóval indulunk Tonglingbe. Nanjingba
vonaton jutunk el Shanghaiból. Shanghait repülõvel közelítjük
meg Beijingbõl. Van néhány napunk Beijingben, hogy
hozzászokjunk a helyhez, s ellenõrizhessük útitervünk
kivitelezhetõségét. Sok ezer mérföldet
kell megtennünk, és utunk meglehetõsen vadregényes
lesz."
„Van lehetõségünk késlekedni? - kérdeztem.
- Melyik napokon számítanak ránk Zhou professzor és
a többiek?"
„Számítanak ránk? - kérdezett vissza
Mark. - Ezt meg hogy érted? Sosem hallottak rólunk. Senkivel
sem lehet felvenni a kapcsolatot Kínában. Szerencsések
leszünk, ha egyáltalán megtaláljuk õket,
s még szerencsésebbek, ha rá tudjuk bírni õket,
hogy beszéljenek velünk. Õszintén szólva
még a létezésükben sem bízom. Tökéletesen
ismeretlen helyre igyekszünk."
Mindketten kimeredtünk az ablakon. A föld legszaporább
népére sötétség borult.
„Már csak egy üveg maradt, uram - szólt hozzám
az utaskísérõ ebben a pillanatban. - Igényli-e
ön, mielõtt bezár a duty-free? Mert abban az esetben
ki lenne a készlete."
Egész késõ éjszaka volt, mikor egy rozoga
minibusz elszállított minket Beijing egy külvárosi
hoteljébe. Vagy legalábbis én úgy véltem,
hogy külvárosiba. Nem volt semmi támpontunk, ami alapján
belokalizálhattuk volna magunkat. Az utcák szélesek
voltak, három sávosak és hátborzongatóan
csendesek. Minden motoros gépjármû ugyanazt a mormogást
szolgáltatta, de az a hang nem emlékeztetett az általam
megszokott forgalom keltette zajokra. Az utcai lámpáknak
nem volt üvegbúrája, az általuk szórt
éles fény emiatt megvilágított minden falevelet,
faágat, s precíz másolatokat készített
róluk a házfalakon. A tovahaladó biciklisták
szolgáltatták az árnyékhullámokat. A
mozgás érzését erõsbítette a
biliárdgolyó csattogásszerû hangok, amik véletlenszerûen
kerültek elõ a lámpák tövétõl.
A hotel egy sikátorhálózatban állt,
s a homlokzatát vastagon elborították vörös
sárkányok ikonjai és aranyozott pagodaformák,
amelyek tipikusan kínainak tûntek. Poggyászunkban a
fényképezõképekkel, ruhákkal, arcszeszekkel
elhaladtunk az evõpálcika rajzokkal ellátott üvegpanelek
elõtt, gyógynövény kinézetû nyúlványok
elõtt, majd várakozni kezdtünk, hogy bejelentkezhessünk.
Feltûnt nekem valami különös dolog. Ez egyike
volt azoknak a kis, apró zavaró részleteknek, amilyen
egy új-zélandi telefontárcsa, amilyennel csak egy
nagyon távoli, idegen országban találkozhatsz. Tudtam,
hogy a kínaiak hagyományosan úgy tartják a
pingpongütõjüket, ahogyan mi a cigarettát. Amit
nem tudtam, az az, hogy úgy tartják a cigarettát,
ahogyan mi a pingpongütõt.
A szobáink kicsik voltak. Az ágyam szélén
üldögéltem, amely valaki olyanra lett méretezve,
akinek az önsúlya a fele az enyémnek, és kiterítettem
az én arcszeszkészletemet a nagy, díszes, piros és
arany termosz mellett, amely a mellettem álló asztalkán
ácsorgott. Azon tûnõdtem, hogy hogyan szabadulhatnék
meg tõlük. Elhatároztam, hogy alszok egyet a problémára.
Legalábbis azt hittem, hogy képes leszek úgy csinálni.
Balsejtelemmel olvastam el a hotel házirendjét. Ez állt
rajta: „Tilos zajongani, táncolni, civakodni, randalírozni
(beleértve a túlzott alkoholfogyasztást és
a közhasználatú helyek nem célirányos
felhasználását) a békés, kellemes környezet
megõrzése érdekében. A vendégeknek tilos
szárnyast és háziállatot behozniuk a hotelbe."
A reggel vadonatfriss problémával fogadott. Fogat akartam
mosni, de egy kicsit gyanakvóan közelítettem a mosdóba
csorgó barna folyadékhoz. Visszasiettem a szobámba,
de a termoszban található víz meleg volt, teafõzésre
felkészített. Kilögyböltem belõle egy keveset
egy pohárba hûlni, majd meglátogattam Markot és
Chris Muirt, a hangmérnökünket, hogy csatlakozzam a kései
reggelihez.
Mark máris azzal bajlódott, hogy megpróbálja
elérni Zhou professzort Nanjingban, a baiji delfinek kiválóságát,
és arra jutott, hogy ez egyszerûen lehetetlen. Volt két
elcsapandó napunk a shanghai-i repülõjárat indulásáig,
így egy kicsit turistáskodhattunk is.
Visszatértem a szobámba, hogy végre fogat
mossak, s észrevehettem, hogy a takarítóhölgy
elmosta a poharat, amiben vizet hûtöttem, s a termoszt feltöltötte
forró vízzel.
Kicsit lesújtott a dolog. Megpróbáltam vizet
csorgatni az egyik pohárból a másikba hûtésképp,
de mivel egy idõ elteltével még mindig meleg volt
a víz, feladtam.
Felismertem, hogy valami komolyabb stratégiához
kell folyamodnom, amennyiben tényleg meg akarom tisztítani
a fogaim. Újratöltöttem a poharat, óvatosan látómezõn
kívülre helyeztem, majd megpróbáltam megszabadulni
az egyik arcszesztõl úgy, hogy az ágy alá dugtam.
Felvettük a napszemüvegeinket és fényképezõgépeinket,
majd elindultunk megvizslatni a Nagy Falat Badalingnál, Beijingtõl
kb. egy órányira. Igen friss építésûnek
tûnt ahhoz, hogy õsi mûemlék legyen, és
talán az a rész, amelyet mi láttunk, az is volt.
Emlékszem, egyszer Japánban, Kyotóban az
Arany Templom Pavilont nézegetve azon tûnõdtem, hogy
milyen jól állja az idõ próbáját,
hisz eredetileg az ezernégyszázas években építették.
Aztán megtudtam, hogy egyáltalán nem állta
jól az idõ próbáját, és hogy
ebben a században kétszer porig égették.
„Szóval ez nem az eredeti épület?" - kérdeztem
a japán idegenvezetõt.
„Dehogyisnem" - válaszolta meglepetten.
„De felgyújtották, nem?"
„De."
„Kétszer."
„Sokszor."
„És újraépítették."
„Persze. Ez egy fontos, történelmi épület."
„Tökéletesen új anyagokból."
„Persze, hiszen felégették."
„És akkor hogyan lehet ez az épület eredeti?"
„Ez az épület mindig az eredeti volt."
Be kellett látnom, hogy ez a nézõpont tökéletesen
racionális, csak váratlan elõítéletekkel
bír. Az építés ötlete, célja, koncepciója
megváltoztathatatlan, s ez magának az épületnek
a lényege. Az eredeti építõk koncepciójának
tovább élése. A fa, amelybõl épült,
elkorhad, s idõközönként szükségszerûen
pótolandó. Ha az eredeti anyagokhoz ragaszkodnánk,
nem láthatnánk magát a valódi épületet.
Valahogy nem töltött el jó érzéssel
a felismerés, mert az én nyugati elgondolásaimmal
homlokegyenest ellenkezett, de legalább ezt felismertem.
Nem tudom, hogy ez az elv húzódik-e meg a Nagy
Fal újjáépítése mögött, mert
nem találtam senki emberfiát, aki értette volna a
kérdésem. Az újraépített részt
ellepték a turisták, Coca-Cola árusok és kisebb
paravánok, ahol Nagy Fal feliratú pólókat és
elektromos pandamacikat lehetett vásárolni, és valószínûleg
ez lehetett az oka annak, hogy senki sem értette a kérdést.
Visszatértünk a hotelünkbe.
A takarítónõ megtalálta az eldugott
vizemet, és kimosta a poharat. Jól körül kellett,
hogy nézzen, mert az arcszeszt is megtalálta az ágy
alatt, s visszatette a többi közé.
„Miért nem használod el õket?" - kérdezte
Mark.
„Mert mindegyikük szaga iszonyatos."
„Elajándékozhatnád karácsonyra."
„Ez esetben nem látom értelmét, hogy körbehordjam
õket a bolygón."
„Elmesélnéd még egyszer, hogy miért
is vásároltál be?"
„Már nem emlékszem. Menjünk vacsorázni."
A Ropogósra Sült Kacsa nevû étteremben
vacsoráztunk, majd visszasétáltunk a városközpontba,
ahol is a Tiananmen térre jutottunk.
Illene elárulnom, hogy ez 1988 októberében történt.
Azelõtt sosem hallottam a Tiananmen térrõl, ahogyan
ez áll a világ nagy részére.
Ez egy nagy tér. Éjszaka a közepén
ácsorogva igen kevés fogalmad lehet róla, hogy hol
is vannak a falai, a ködös távolba vesznek. Egyik végén
a Tiltott Város kapuja található, a Tiananmen kapu,
ahonnan a sármos Mao óriásportréja mered a
végtelen tér közepére, abba az irányba,
ahol is egy mauzóleum vigyáz holttestére.
E kettõ között, a szemek alatt a hangulat ünnepi
volt. Hatalmas, trópusi bokrokat importáltak a térre
rajzfilmfigurákká faragva, hogy az olimpiát ünnepeljék.
A tér nem volt túl tele vagy népes. Ehhez
több tíz- vagy talán százezer ember kellett volna,
de mégis forgalmas volt. Fõként gyermekes családok
jöttek ki (még gyakrabban egy gyerekesek). Sétáltak
dumcsizva a barátaikkal, olyan könnyen sodródva és
mozogva a téren, mintha az a saját kertjük lett volna,
engedve gyermekeiket mással játszani mindennemû hátsó
gondolat nélkül. Nehéz lenne ezt elképzelnie
egy még itt nem járt európainak vagy amerikainak.
Valójában nem emlékszem, mikor éreztem
magam ennyire szabadnak és pihentnek közhelyen, különösen
éjszaka. Az a fajta óvatos paranoia, ami a háttérzajtól
megtámad, amikor nyugati városok utcáira lépsz,
most valahogy nyugton maradt. Varázslatosan nyugodt volt.
Bár be kell valljam, talán ez volt az egyetlen
alkalom, amikor ilyen könnyen viseltük a kínai tartózkodást.
Utazásunk nagy része alatt ugyanis bõszítõnek,
teljesen homályosnak találtuk Kínát, de azon
az estén, a Tiananmen téren könnyen viseltük. Így
a legnagyobb meglepetés pár hónappal késõbb
ért, amikor a Tiananmen teret brutális átalakításnak
vetették alá, aminek következtében referencia
hellyé változtatták az aktualitások terét.
Az „Elõzõ Tiananmen tér" volt az, amit láthattunk.
Az „Elkövetkezõ Tiananmen tér" pedig az, ahová
minket követõen tankok gördültek be.
Másnap, kora reggel tértünk vissza a térre,
amikor a levegõ még nyirkos, párás volt, és
a mindennap összeálló sorhoz csatlakoztunk, hogy besétáljunk
a mauzóleumba, ahol Mao fekszik plexi dobozában.
Hajlongó tömeg cikcakkozott elõre-hátra
a térben - minden új toldványa a semmibõl tört
elõ, hogy újra elvesszen. Három vagy négy szakasz
keringõzött a téren körbe-körbe újra
és újra a közalkalmazottak irányítása
alatt, akik fodros nadrágot és sárga széldzsekit
viseltek, és a megafonokba krákogtak. Az elõzõ
este könnyed hangulata szertefoszlott, magával víve
a szabadság érzetét.
Kis vacillálást követõen megindultunk
félig tudatosítva, hogy akár egész nap ott
ragadhatunk állandóan mozgásban tartva az ugató
felvezetõk által, és a sor eleje felé még
gyorsulni is fogunk. Kevesebb, mint három óra elteltével
a sor végéhez értünk, majd beviharzottunk a vörös
cölöpökkel szegélyezett belsõ szentélybe,
aztán elrohantunk a kicsiny, löttyedt, zsíros tetem
mellett olyan tisztelettelien, amennyire tudtunk.
A tömeg, amely jól kézben tartottan mozgott,
mintha a mauzóleum etetésére sorakozott volna fel;
szétvált a szuvenír shopoknál. Elképzeltem,
hogy felülrõl az épület egy egérfogónak
tûnne.
A teret utcák szegélyezték, ahol hangszórók
szórták a zenét egész nap. Nehéz volt
kitalálni, hogy valójában mi szólt a minõség
miatt, így csak tompa pufogás és visszhangok indultak
megmászni a Tiananmen kaput, ugyanakkor pár perc kóválygást
követõen már jobban ki tudtuk venni a zenét.
A Tiananmen kapuról elmondható, hogy nagy, unalmas
profilú, alul árkádos, és rajta keresztül
léphetsz a Tiltott Városba, ahol az emeleten egy erkély
található a tárgyalók után.
A kapu a Ming dinasztia idején készült, és
az uralkodók a tömeg elõtt való megjelenéshez
használták. Akárcsak a Tiananmen tér, a kapu
is központja a kínai történelemnek. Az erkélyen
1949 október 1.-én Mao kiabálta ki a köztársaságot,
és errõl egy fényképkiállítás
is tanúskodik. Az erkélyrõl nyíló kilátás
különleges. Mintha egy hegy lábától szemlélnéd
a síkságot. Politikai vonatkozásban még lenyûgözõbb:
nyomasztó, amit az emberiség egynegyedével mûvel.
Kína egész történelme szimbolikusan oda koncentrálódik,
és nehéz kivonni magad a hatás alól. Sha-o-shou,
aki az emberek nevében birtokolta az erõt, akit még
ma is nagyon tisztelnek a kulturális forradalom atrocitásai
ellenére, a társadalom atyja mozgásra késztet.
Amíg ott tartózkodsz, ahol Mao köztársaságot
alapított, a zene, amit hallasz, a „Viva Espana", és a „Hawai
öt kör dala".
Nehéz volt menekülni az érzéstõl,
hogy valaki valahol tévedett. Még abban sem lehettem biztos,
hogy nem én voltam az.
Másnap Shanghaiba repültünk, elmélkedni kezdtünk
a delfinekrõl, és ezt folytattuk is a Béke Hotel bárjában.
Az megfelelõ elmélkedõhelynek bizonyult, mivel nem
hallottuk ugyan egymást, de azért jól nézett
ki.
A Béke Hotel látványos maradványa
azoknak a napoknak, amikor Shanghai egyike volt a világ legfejlettebb
és legfelkapottabb kikötõinek. A harmincas években
a hotel neve Cathay volt, és az egyik legfényûzõbb
helynek számított. Itt találkoztak a nagyok. Noël
Coward írt egy cikket az itteni magánéletrõl.
Ma pereg le a vakolat, a hall huzatos és sötét,
poszterek hirdetik a „Világhírû Béke Hotel Jazz
Együttes"-t ragtapasszal erõsítve a falra, de a régi
Cathay szelleme már a poros csillárokon tartózkodik,
és azon tûnõdik, hogy mi folyik már negyven
éve.
A bár sötét, alacsony plafonú szoba
volt, amely a hallból nyílott. A Világhírû
Béke Hotel Jazz Együttes estére kimenõt kapott,
helyette egy másik együttes lépett fel. Ígéretes,
hogy van még olyan hely a világon, ahol a harmincas évek
zenéjét játsszák ugyanúgy, ugyanott.
Az utód csapat végtelen hosszban adta elõ a „Havasi
gyopár"-t, a „Zöld kabátujjak"-at, az „Auld Lang Syne"-t,
a „New York, New York" alkalomhoz igazított változatát,
a „Chicagó"-t, és a „San Franciscóban hagytam a szívem"-et.
Két dolog volt különös. Elõször
is nem csak a turistáknak szólt. A zenék, amelyeket
Kínában hallottunk, fõként az elsõ háromból
kerültek ki a rádióban, üzletekben, taxiban, vonatokon,
és a nagy kompokon, amelyek fel-alá szennyezik a Yangztét.
Jellemzõen Richard Clayderman elõadásában.
Ha valaki valaha is eltûnõdött, ki veszi a lemezeit,
hát Kínában milliárdok keltek el.
A másik furcsaság, hogy a zene számunkra
teljesen idegen volt. Alapvetõen külhoni, de úgy adták
elõ, mintha kottából játszanának. Mindenféle
rögtönzött színezékkel látták
el õket. Feltételezem, hogy az indiaiak tapasztalhattak hasonlót,
amikor George Harrison szitározni kezdett a hatvanas években,
majd késõbb, rövidke élvezkedést követõen
mindenki ugyanúgy tett; az indiai zene utánzat sosem vált
népszerûvé nyugaton. Amikor a kínaiak az „Auld
Lang Syne" és a „Kis barna köcsög" megspékelt verzióit
hallgatják, valószínûleg mást hallanak,
mint én, és nem tudtam rájönni, mit.
Kínában utazgatva egyre inkább felismertem,
hogy a hangok a legzavaróbbak. Ennek köszönhetõen
a bár sarkában üldögélve rájöttem,
hogy a delfinek hasonló problémával küzdenek:
érzékelésük zavartatott.
Kezdjük ott, hogy a baiji delfin félig vak. Ennek
oka, hogy semmi látnivaló nincs a Yangztéban. A víz
olyan sûrû, hogy pár centinyi csak a látótáv,
tehát a használaton kívüli szemek elgyengültek.
Elég meglepõ módon gyakran meg lehet állapítani az állat lakhelyének változását a beállt evolúciós változások függvényében. A baiji szemei gyengék, mint õk, maguk, a fejük tetején találhatók, hogy a föntrõl jövõ fényt valamennyire érzékelhessék. |
![]() |
Kicsit késõbb javasoltam az ún. vezetõség
képviselõjeként, hogy talán meg kéne
hallgatni a jelen Yangztéjét a felszín alatt, hogy
rögzítsük a zajokat. Mivel korábban ez nem jutott
eszünkbe, nem volt velünk víz alatti mikrofon.
„Csak egy dolgot tehetünk - vélekedett Chris. - Van
a BBC-nél egy bevett szokás a víz alatti rögzítéshez.
A mikrofont egy kondomba kell burkolni. Van valamelyiktöknél?"
„Hát, nincs."
„Semmi elfekvõ készlet az úti poggyászban?"
„Semmi."
„Akkor jobb, ha most elmegyünk bevásárolni."
Ettõl kezdve hangképeken gondolkoztam. Két jól
megkülönböztethetõ hangja van Kínának,
amennyiben nem számítjuk Richard Claydermant.
Az elsõ a köpés. Mindenki köpköd.
Bárhol vagy is, hosszasan kitartott, szívással egybekötött
krákogó nyálhangok törnek fel a torkokból
szusszanással a végükön, és ha szerencséd
van, még egy ping! is követi ezt a gyakori hangsorozatot. Minden
szobában van legalább egy köpõcsésze.
A hotel aulájában egy tucat, stratégiai fontosságú
helyen lévõt számoltam meg belõlük a sarkokban
és alkóvokban. Shanghai utcáinak minden sarkán
van köpõcsésze a betonban, cigarettacsutkákkal
és vaskos, buborékos köpetekkel.
Sok „Ne köpködj!" feliratú táblát
is állítottak, de mivel ezek gyakrabban kínaiul, mintsem
angolul írottak, megkérdõjelezendõ kozmikus
értékük. Megtudtam, hogy a köpködés
közszemérem sértõ. Ha egyszer rákényszerültem
volna, eljutottam volna ahhoz a ponthoz, hogy a kínai ökonómia
alapvetõ alapokat nélkülöz.
A másik hang a kínai biciklicsengõ. Csak
egy típus van belõle, és a Tengersirály társaság
állította elõ, amely kínai fényképezõgépeket
is gyárt. A gépek szerintem nem a világ legjobbjai,
de a biciklicsengõkkel nincs különösebb baj, erõs
igénybevételre vannak tervezve. Nagyok, tömör,
csillogó króm dobok, és hosszú a lecsengésük,
amelyekbõl minden utcára jut.
Kínában
mindenki biciklizik.
A saját autó fogalma ismeretlen, így a
shanghai-i forgalmat trolik, taxik, teherautók és biciklihangok
okozzák.
Amikor elõször szembesülsz a belvárossal,
eltûnõdsz, véletlen nem a vágóhídra
kerültél-e? Biciklisek nyársalják a teret minden
irányból. Mindenki csilingel, tülköl, dudál,
és senki sem látszik lassítani. Hirtelen becsukod
a szemed, hogy ne kelljen nézned az elkerülhetetlennek tûnõ
hústrancsírozást, ami érthetetlen módon
mindig elmarad.
És ez szinte hihetetlen. Kinyitva a szemed az egymást
keresztezett biciklist és teherkocsit látod, amelyek úgy
haladtak át egymáson, mint a fénysugarak.
A következõ alkalommal már nyitva hagyod a
szemeid, hogy láthasd a trükköt, de amint figyelni próbálsz,
rájössz, hogy követhetetlen a tánc, a hullámzó
felületek, az egymáson áthatoló jármûvek
sokasága a hangzavarban.
A nyugati világban csöngetni alapvetõen agresszív
dolog. Figyelmeztetést hordoz magában: „Tûnés!",
„El innen!", vagy „Teljesen elment az eszed?". Ha New York utcáin
dudaszót hallasz, tudod, hogy valaki elunta az életét.
Kínában felismered, hogy másról van
szó. Nem „El innen, seggfej!", hanem csupán „Itt vagyok!".
Vagy talán még inkább: „Itt vagyok, itt vagyok, itt
vagyok, itt vagyok...", mivel folyamatos.
Ennek kapcsán ötlött fel bennem, amint a zajos,
népes utcákat jártuk kondomért, hogy a kínai
biciklisták visszhang útján tájékozódnak.
„Mire gondolsz - kérdezett Mark. - Szerintem sok furcsa
gondolatod lehetett Kínába érkezésünk
óta."
„Igen. Ha egy köteg csengetõ biciklista közé
kerülsz, tudod, hogy ki hol van. Megfigyelted, hogy nincs rajtuk világítás?"
„Persze."
„Olvastam valahol, hogy James Fenton író megpróbált
kivilágítva tekerni a kínai éjszakában,
és a rendõrök lekapcsolták, majd levetették
a lámpáját. ‘Hová jutnánk, ha minden
biciklis kivilágítaná magát?’ - kérdezték
tõle. Ezért gondolom, hogy hang alapján tájékozódnak.
A másik furcsaság a kerekezõkben a belsõ békéjük."
„Micsoda?"
„Nem tudom, mi más lehetne. Különös könnyedséggel
viselik az útjukat keresztezõ buszokat. Elkerülik a
találkozást, ami - nézzünk szembe a tényekkel
- nem sok kárt tenne a buszban, a kerékpáros pedig
figyelemre sem méltatja, hogy élete 9 milliméteren
múlott."
„Miért tenné? Megúszta."
„De épp csak."
„De éppen. Ez a lényeg. Szerintem figyelmeztetõek
az ilyen jelenetek. A kínaiakat nem érdekli a magánterület
és a magánélet. Talán azt tartják rólunk,
hogy elmebetegek vagyunk."
A Barátság bolt ígéretes helynek tûnt
kondom vásárlására, de nehézségeink
támadtak az érzékeltetéssel. Egyik pénztárostól
a másikhoz mentünk a nagy, nyitott pultnál, de senki
sem tudott segíteni.
Elõször oda indultunk, ahol látszólag
egészségügyi kellékeket árultak, de nem
jártunk szerencsével. A pálcika és könyvjelzõ
árusnál eleve vesztes pozícióból indultunk,
de legalább volt ott egy fiatal eladó, aki beszélt
angolul.
Megpróbáltuk értésére adni
akaratunk, de ehelyett az õ nyelvi képességeit sikerült
megpróbálnunk. A notebookom segítségével
rajzoltam egy kondomot igen óvatosan, ügyelve a kis extra lufira
a csúcson.
A lány vállat vont, és továbbra sem
értette. Elõhalászott egy fakanalat, egy gyertyát,
egy papírvágó kést, és igen meglepõ
módon egy kis, Eiffel torony makettet, majd felvette az értetlenség
testhelyzetét.
Néhány közeli lány is segíteni
próbált, de a rajzommal nem tudtak mit kezdeni. Végül
vettem a bátorságot és elpantomimoztam, amirõl
szó van. Végre leesett a tantusz.
„Ó! - mondta a lány elpirulva - Ó igen!"
Mindenkin értelemsugár látszott elõtünedezni.
„Érted?" - kérdeztem.
„Igen! Igen, értem!"
„Van belõle?"
„Nem - válaszolta. - Nincs."
„Ó!"
„De, de, de..."
„Igen?"
„Megmondom, hová menjenek, rendben?"
„Köszönöm szépen. Köszönöm."
„Nanjing út 616. Ott kap. ‘Gumiborítást’
kérjen, oké?"
„Gumiborítást?"
„Gumiborítást. Azt kérjen. Van nekik. További
jó napot!" - kuncogott boldogan, eltakarva a száját.
Ismét megköszöntük, és integetve,
mosolyogva távoztunk. A hírek gyorsan terjedtek a boltokban,
így mindenki integetett. Úgy tûnt, nagyon leköteleztük
õket kérdésünkkel.
A Nanjing út 616 egy másik üzletsor volt.
A „gumiborítás" cserben hagyott minket, ezért ismét
pantomimozni kellett.
Ekkor már határozottabb voltam. Az eladó,
egy középkorú hölgy õszes hajjal hátravonult,
elõrehozott egy csomagot, és letette a pultra.
Sikerélményünkben kinyitottuk a dobozt, amely
fogamzásgátló tablettákkal volt tele.
„A gondolatmenet helyes - sóhajtott Mark -, az eredmény
nem jó."
Újabb pantomim arról, hogy nem pontosan ezt szeretnénk.
Ekkor már tizenöt fõs tömeg áll körül,
néhány ismerõs arccal a Barátság boltból.
Egyike a dolgoknak, amiket gyorsan felismersz Kínában,
hogy számukra te vagy az állatkert. Ha egy percig mozdulatlanul
maradsz, körülállnak és megbámulnak. Még
idegesítõbb, hogy nem érdeklõdõn, behatóan
tanulmányoznak, csak ott állnak elõtted bambán,
mintha kutyakaját reklámoznál.
Végül egy fiatal, pástétom arcú,
szemüveges tolakodott elõ a tömegbõl, és
felajánlotta angol tudásának köszönhetõ
segítõkészségét.
Ráálltunk a dologra, tudattuk, hogy kondomot, gumiborítást
szeretnénk, és hálásak lennénk, ha ezt
tolmácsolná.
Csodálkozva nézett, majd elvett a pultról
egy dobozt, és ezt mondta: „Nem akarni gumiborítást.
Ez lenni jobb."
„Nem! - szólalt meg Mark. - Gumiborítást
akarunk, nem pirulákat."
„Miért akarni gumiborítást? Pirula lenni
jobb."
„Mondd el neki" - mondta Mark.
„Delfinek hangjának rögzítéséhez
kell - tudattam. - Vagyis nem is arra. A Yangzte hangjait szeretnénk
rögzíteni... a mikrofonra, rá, és..."
„Ó, mondd inkább, hogy dugni akarsz - dörmögte
Chris. - És fékezhetetlen vagy."
A fiatalember ekkorra idegesen otthagyott minket, mi felismertük
vészesen komikus helyzetünket, és nem csodálkoztunk
menekülésén. Még mondott valamit a pultosnak
búcsúzásképp.
A pultos felsöpörte a tablettákat, és
végre elõkerített egy csomag kondomot.
A biztonság kedvéért kilencet vettünk.
„Van arcszeszük is - mondta Mark -, arra az esetre, ha kifogynál
belõle."
Egy üveg arcszeszt már megpróbáltam elsózni
a hotelben, egyet pedig a szék alá rejtettem a vonaton.
„Tudod, mit csinálsz?" - érdeklõdött
Mark. Azt hittem, alszik.
„Igen, próbálok megszabadulni ettõl az átkozott
cucctól."
„Nem, itt többrõl van szó. Amikor az állatok
új területre tévednek, nem érzik otthon magukat,
szagnyomot hagynak. Emlékszel a kunkori farkú lemurokra Madagaszkárban?
Szagmirigyek voltak a kézfejeiken. Megdörzsölik velük
a farkukat, hogy a szagukat szétszórják területük
kijelöléseképp. Ugyanezen okból vizelik le a
kutyák a lámpapóznákat. Te is szagmintákat
hagysz Kínában. A régi szokásokat nehéz
elfeledni."
„Nem tudja véletlen valaki - tudakolódott Chris,
aki már vagy egy órája bámult ki álmosan
az ablakon -, hogy néznek ki a nanjingi kínaiak? Csak hogy
tudjuk, ha megérkeztünk."
Nanjingban pillantottuk meg elõször a folyót. Bár
Shanghai a Yangzte bejárataként ismert, valójában
a Hungapu folyónál fekszik. Nanjing valóban a Yangzte
mellett található.
Komor város, legalábbis mi annak találtuk.
Többé-kevésbé hatalmába kerített
az idegenek megkülönböztetettsége. Az emberek csúnyán
átlátszatlannak találtak, és vagy bámultak,
vagy elkerültek. Ez emlékeztetett egy franciával való
beszélgetésre a repülõn.
„Nehéz szóba elegyedni a kínaiakkal - mondta.
- Részben a nyelvnek köszönhetõen, ha nem beszéled
az övéket, de azért is, mert sokmindent megéltek
már. Biztonságosabbnak találják, ha elkerülnek.
Ha beszélnek hozzád, ha nem, közönyösek. Talán
ahogy megismernek, nyíltabbá válnak, de a közöny
megmarad."
Amint a város közepére értünk,
a Jing Ling nevû nyugati stílusú hotelhez, az elutasító
magatartás erõsödött. Anonim konferenciahely volt
az épület rejtett támasz és tetõtartó
elemekkel, amit én alapjában véve szívembõl
utálok, de akkor olyan jól jött, mint egy oázis.
Mint patkányok, megindultunk biztonságérzetünkben
a gin és tonik fellelõ helyre. Húsz perc ücsörgés
után abban a váratlanul ismerõs környezetben
az ablakon át bámulva szemléltük a város
idegenek ellen való tûntetését; mint ûrhajósok,
úgy éreztük magunkat az életet melegen támogató
helyrõl szemlélve az új bolygó felszínét.
Eljátszottunk az élvezetes gondolattal, hogy sosem
lépünk ki ismét az idegen felszínre, és
megkezdjük saját létterünk védelmezését
a biciklisták ellen. Sajnálatos módon nem volt szabad
szoba, így kint találtuk magunkat az éjszakában
ücsörögve, elmélkedve a delfinekrõl szennyes
közegükben, meg arról, hogy hogyan készítünk
majd felvételeket.
![]() |
![]() |
Tongling vágyat ébresztett bennünk a hasonlóan
vidám Nanjing iránt.
Itt idézném a turistákat köszöntõ
brosúrát, amit a komor hálómban találtam
a hotelben: „Mint új, növekvõ bányászváros,
Tongling máris sok vasat nem tartalmazó kohászati-,
kémiai-, textil-, épület-, elektronikai alapanyagra,
vasra, fémre és szénre lelt; nagyobb mennyiség
ezek közül a vasat nem tartalmazó kohászati épület-alapanyagokból
és kémiai anyagokból áll rendelkezésre,
amelyek máris elindították Tongling városát
a fõ kitermelõ központhoz vezetõ útján."
Tongling nem volt valami szép. Komor, szürke, barátságtalan
hely volt, és én azonnyomban tervbe vettem egy helyi arcszeszüzlet
felkutatását.
Magammal vittem a brosúrát, találkoztam
Markkal és Chrissel a hotel vendéglõjében,
ami szintén komor volt. Igen nyitottak voltunk a kínai étkek
befogadására, mondhatni felkészültek, néha
akár rezzenéstelen arccal is tudtuk szemlélni, amint
az asztalra tettek dolgokat. Javarészt ízletes holmikat kaptunk,
sokuk kísértetiesen hasonlított a mi nyugati fogásainkra.
A tonglingi hotelben szervírozott élelmiszerek
a kísérteties kategóriába tartoztak, beleértve
az Ezeréves Tojásokat is. A megnevezést persze nem
szabad szó szerint venni, hanem inkább utalásként
a hasonlóságra.
A tojások könnyedén fel vannak forralva zöld
teában, aztán beteszik õket egy doboz sár és
szalma közé három hónapra. Akkorra a fehérje
csillogó zölddé és keménnyé válik,
míg a sárga nagyon, nagyon zöld és lucskos lesz.
A hasonlóság az, hogy ezek után ínyencségként
tálalják; ha otthon lelnél rájuk a szekrényedben,
tanácsot hívnál össze.
Küzdöttünk kicsit az étekkel, majd végül
feladtuk a dolgot, újra átnéztük a brosúrát,
amelyben egy újabb üzenetre leltem: „Már eldöntetett,
hogy vízi rezervátum állíttatik a Lipotes vexillifer
védelmezésére, ami egyfajta értékes,
ritka emlõs a Yangzte folyóban, és ‘Vízi pandának’
lett keresztelve."
„Figyelted, milyen sört iszol?" - kérdezte tõlem
Mark.
Az üvegre néztem. Baiji állt a címkéjén.
Egy delfin képe volt még rajta, és annak a latin neve:
Lipotes vexillifer.
„Láttam egy másik hotelt a városba vezetõ
úton délután - mondta Chris. - Azt hittem, véletlen
egybeesés, de Baiji hotel volt a neve. Sokkal jobban nézett
ki, mint ez a éjszakai raktár."
Még ha rossz hotelben szálltunk is meg, legalább
jó helyen voltunk.
Egy nap telt el, mielõtt Zhou professzor levelének segítségével
találni tudtunk egy angolul beszélõ idegenvezetõt
és szerezni tudtunk egy hajót, hogy véghez vihessük,
amiért jöttünk: a Yangzte folyóhoz látogassunk
baiji delfinek után kutatva.
Ekkorra két-három naposra növekedett a csúszásunk
eredeti tervünkhöz képest, és másnap reggel
indult a kompunk Whuanba. Így csak pár óránk
maradt, hogy megpróbáljunk látni egyet a legritkább
vízi emlõsbõl abban a folyóban, aminek tükre
alá helyezve kezeidet nem biztos, hogy tudod, hol vannak.
A kis hajónk elrugaszkodott a kis, népes rakparttól,
és a nagy kiterjedésû, koszos barna folyónak
tartott. Megkérdeztük az idegenvezetõt esélyeinkrõl.
Vállat vont.
„Tudják, mindössze kétszáz baiji van
kétezer kilométeren. És a Yangzte igen széles.
Azt hiszem, nem jók."
![]() |
Ez az ember túl öregnek találta magát a lefényképezéshez. Nem tudtuk, hogy ez személyes hiúság-e, vagy pedig tilos megöregedni Kínában, de mi mégis lefényképeztük. |