Pf. 3.
Stewart sziget
Kedves Douglas és Mark,
Remélhetõleg hamar megkapjátok ezt a levelet
- mivel van néhány jó hírem a kakapók
országából a Stewart sziget déli részébõl.
1989 augusztus 25-én 8 óra 45 perckor egyik kutyaidomárunk,
Alan Munn és az õ hû angol szettere, „Ari" felfedeztek
egy új kakapo nõstényt Lees Knobhoz közel, 380
méteres körzeten belül. „Jane" 1,25 kg súlyú
és nagyon kapálózott, amikor Alan felemelte. Éppen
befejezte a vedlést, ám láthatólag egészséges,
így néhány napon belül átröpítjük
új lakhelyére, a Tõkehal szigetre.
Még egyszer szeretnék köszönetet mondani látogatásotokért.
Nagy valószínûséggel ez segítette a „Nagy
Zöldeket" az õket megilletõ népszerûséghez.
Tisztelettel,
Andy Roberts (a kakapo program vezetõje)
Késõbb további jó hírek érkeztek
a kakapókról. Két újabb nõstényre
bukkantak a Stewart szigeten és át lettek szállítva
a Tõkehal szigetre, ezzel a teljes populáció létszáma
43-ra duzzadt.
Eközben a Kis Zátony szigeten több hím
kezdett elõször búgni, beleértve - mindenki örömére
- a kilenc éves „Snark" is. A Stewart szigeten született, 1981-ben,
s õ volt az egyetlen kakapo, amelyet ebben a században ember
látott.
De a legjobb hírek csak késõbb jöttek.
Éppen, mikor a nyomdába indultunk, egy nagyon zaklatott Don
Merton telefonált, hogy közölje: egy friss kakapo fészekre
leltek, amelyet egy kilenc éves nõstény, „Heather"
hozott össze, és megtömte egy tojással.
A kakapók a Kis Zátonyhoz és a Tõkehal
szigetekhez való szállításának veszélyével
számolni kell, de ez az egyetlen remény arra, hogy megmenekülhessenek.
Heather fészke az elsõ bíztató jele annak,
hogy a terv életképes, és most mindenki feszülten
várja, hogy a tojása mikor pattan fel, és hogy képes
lesz-e majd felnevelni kicsinyét a új lakásában?
Kaptunk egy levelet Kes Hillman-Smithtõl is, Zairébõl,
amiben arról tájékoztatott minket, hogy három
északi fehér rínó keletkezett Garambában,
mióta eljöttünk, s ezzel a populáció számilag
25-re ugrott. A lelkes személyzet ezeket a neveket szabta ki az
újoncokra: „Mpiko" - ez bátorságot jelent, „Molende"
- ez kitartást, „Minzoo" - ez pedig egy csillagot.
Fontos felismerni, hogy nem minden életmentõ expedíció
jár feltétlenül eredménnyel: gyakran sötétben
tapogatózunk. A Garamba terv elején erõteljes nyomást
kellett gyakorolni a zaireiekre, hogy minden fehér, északi
rínót betereljenek a karanténba. Az ottani kormány
is ellenezte. Azt állították, hogy a rínók
az õ tulajdonaik, és nem akarnak állatkerteket szponzorálni
velük. Szerencsére úgy tûnik: a döntés
helyes volt. Mint kiderült, fogságban nem nagyon pároznak;
az utolsó 1982-ben született, amikor is vadonban ennek a tízszerese
jött létre.
A Mauritiusból érkezõ híre még vegyesebbek
voltak. A vörös vércsék meglehetõsen jól
vannak, és Carl úgy véli, hogy most már talán
száz is van belõlük, ha összeadjuk a vadonban élõket
és a 12 tenyészpárt. Ugyanakkor a valóban vad,
rózsaszín galambok száma 10 alá esett. Néhány
galamb, amely rabságban nevelkedett, szabadon lett eresztve. Õk
- mert eddig sikeresen elkerülték a vadászokat - köszönik,
jól vannak.
A visszhangos törpepapagájok közül legalább
egy el kellett, hogy pusztuljon, mióta utoljára találkoztunk
velük, néhányuk pedig már akkor párzáskésznek
tûnt. 1989 novemberében Carl talált egy törpepapagáj
fészket három tojással. Ezek egyike nem sokkal késõbb
rejtélyes körülmények között eltûnt,
ezért megkockáztatta a maradékok biztonságba
helyezését. Ennek köszönhetõen mindkét
tojás sikeresen kikeltõdött, s az új egyedek
láthatólag életvidámak, életerõsek.
Talán a leglényegesebb (a nem ornitológusoknak):
a „Rodrigez" vegi denevérek száma a vadonban meghaladta az
egyezret.
Kontrasztként álljon itt egy levél, amelyet egy Kínában dolgozó házaspártól kaptunk:
Kedves Douglas és Mark,
Nagyon élveztük a Yangzte delfines akciót
- de kicsit bûnösnek is éreztük magunkat! Mostanáig
Nanjing gyáraiban dolgoztunk, három hónapon át.
Kellemesen teltek napjaink, s mikor távoztunk, tiszteletünkre
megfõztek egyet a delfinekbõl, így 201-re apadhatott
a számuk.
Üdvözlettel,
Ui.: Bocs, két delfin volt - a férjem most emlékeztetett, hogy az õszinteség megkívánja: volt benne egy embrió is.
Talán maradt egy kis remény a Yangzte folyó számára, hogy maradnak delfinjei, dacára a mi túlzott érdeklõdésünknek. Talán a fél-fogságban, a Tongling és az új, Shi Shou rezervátumokban van esélyük - bár már sosem lesz olyan az életük, mint egykoron: vadon, szabadon. Persze a zaj és egyéb szennyezések tovább nõnek.
Senki sem tudja, hogy hány másik veszélyeztetett
faj létezik. Még csak azzal sem vagyunk tisztában,
hogy hány különbözõ állat- és
növénytípus található a földön.
Megközelítõleg 1,4 milliót sikerült eddig
beazonosítani, és néhány szakértõ
véleménye alapján még vagy 30! millióval
kell ugyanezt tennünk. Nem meglepõ hát elgondolkozni
azon, hogy a hold felszínérõl többet tudunk,
mint saját planétánk egyes részeirõl.
Sok állat- és növényfaj kipusztul még
mielõtt tudatára ébrednénk létezésüknek:
például a mélytenger feltáratlan részein
vagy a trópusi esõerdõ csendesebb sarkain.
És ez nem csak a kis, homályos teremtményekre
áll, amelyek igyekeznek kerülni látószögünket.
Néhány meglehetõsen érdekes madagaszkári
esõerdei felfedezés történt a közelmúltban,
például a Douglas barátom és általam
vezetett 1985-ös aye-aye felkeresést követõen.
Az erdõkutatók két új lemur fajra leltek: egyiknek,
melyet az arany-bambusz lemur névvel illettek, gyönyörû,
aranyszínû a szemöldöke, narancsos a pofija, és
vastag, vörösesbarna kabátot visel; míg a másik
a feje tetején viselt arany-narancs koszorúról lett
elnevezve aranykoronás „sifaká"-nak.
Minkét lemur fajta közös jellemzõje a
ritkaság és tulajdonképpeni ismeretlenség.
Mi lehet hát szerepük Madagaszkár esõerdeiben?
És egyáltalán van-e valami hatásuk ránk?
Mik a túlélésükért folytatott küzdelmünk
fõ motivációi? Nem tudjuk. Kihalhatnak még
mielõtt tudósaink kiötölnék a megmentésük
módszerét. A természetvédelem mindig egyfajta
verseny az idõvel. Ahogyan a zoológisták és
botanikusok új területeket tárnak fel, kétségbeesetten
keresik a megszûnésben lévõ fajokat, olyan ez,
mintha egy égõ könyvtárban egy papírra
megpróbálnánk lejegyezni néhány könyv
címét, amelyet már soha senki nem fog majd elolvasni.
Persze a kihalás, mint jelenség, már évmilliók
óta megvan: állatok és növények már
akkor is szûntek meg, mikor az ember még nem is létezett.
De ami megváltozott, az ezeknek az eltûnéseknek az
aránya. Évmilliókon át átlagosan egy
faj végeztetett be. De a legnagyobb fajszámcsökkenés
az elmúlt 300 év hagyatéka.
És az elmúlt 300 év folyományaképp
az utolsó 50-ben számszerûleg még több
kihalás ment végbe.
És az elmúlt 50 évnek hála, az elmúlt
10 újabb rekordot állíthatott fel.
A növekedés mértéke tehát a
legelkeserítõbb az egészben. Most már ott tartunk,
hogy évente több mind ezer faj van halálra ítélve.
Pillanatnyilag 5 milliárd ember tolong a földecskén,
és egyre szaporodnak. A vadélettel küzdünk, versengünk
a területért. Egyedül magukban, az esõerdõkben
fellelhetõ az egész növény- és állatvilág
fele, s ezekbõl a területekbõl egy Szenegálnyi
méret semmisül meg minden évben.
Oly sok a veszélyeztetett állatfaj világszerte
(számuk aránymutatója három hetenként
növekszik), hogy Douglasnak és nekem még további
háromszáz évre volna szükségünk a
felkeresésükhöz. És ha úgy határoznánk,
hogy a kihalófélben lévõ növényeket
is látni szeretnénk búcsúzóul, az könnyedén
belekerülhetne még vagy 1000 évünkbe.
Minden távol esõ zugban találunk olyan embereket,
mint Carl Jones és Don Merton, akik a megmentésükre
áldozzák életüket. Nem ritkán az õ
tevékenységük menti meg az egyes fajokat a teljes megszûnéstõl.
De tulajdonképpen miért is zavaró folyamat
a kihalás? Számít, ha a Yangzte folyó delfinjei,
vagy a kakapók, esetleg az északi fehér rínók,
vagy bármely más létforma csak a tudósok feljegyzéseiben
létezik?
Igenis számít. Minden állat és növény
részét képezi környezetének: még
a Komondo sárkányoknak is meg van a maguk szerepe abban,
hogy az ökológiai egyensúlyt fenntartsák a maguk
kis törékeny szigetén. Ha eltûnnének, ugyanez
történne sok másik fajjal is. Ennek megelõzése
saját fajtánk túlélésének is
alapköve. Állatok és növények biztosítják
a számunkra életmentõ szerepû gyógyszereket
és az élelmiszert, beporozzák, meghozzák a
termést és alapanyagot szolgáltatnak sok ipari folyamathoz.
Ironikusan: gyakran nem a nagy és szép teremtményekre,
hanem a csúnyább és kevésbé dramatikusokra
van nagyobb szükségünk.
Sõt, több-kevesebb faj szerepe szinte eltörpül
az olyan fõ környezeti problémák mellett, mint
az általános felmelegedés, vagy például
az ózonlyuk. Ám amíg a természet mérhetetlenül
rugalmasnak mutatkozik, kell hogy legyen egy határa is tûrõképességének.
Senki sem tudja, mennyire jutunk majd közel ehhez a határhoz.
Tény: ahogyan sötétedik, úgy gyorsítunk.
Van egy utolsó oka is a törõdésnek,
és hiszem, hogy ennél több nem kell. Természetesen
ennek köszönhetõ az, hogy sok ember szentelte életét
a rínók, törpepapagájok, kakapók és
delfinek szimpátiájának védelmezésére.
Kb. így hangzik: a világ szegényebb, sötétebb,
magányosabb hely lenne hiányukban.