Szívverések az éjszakában
 
Amennyiben megragadnád Norvégiát, jól megráznád, és több ezer kilométeres körzetben kiszórnád belõle a jávor- és rénszarvasokat, majd teletömnéd az egészet madarakkal, csak az idõd vesztegetnéd, mert ezt már valaki elõtted megtette. 
 Fjordföld a Déli Sziget délnyugati részén található, a maga sok hegyével egyike az isten-féle föld legmeglepõbb részleteinek, sisakjainak egyikérõl szemlélõdve az ember szeretne spontán vastapsban kitörni. 
  Varázslatosan félelmetes. A talaj úgy van fokozatosan meghajtogatva, megtördelve, hogy az agyad a látványtól reszketõ éneklésbe kezd koponyád belfalán, amennyiben megpróbálod felfogni azt. A hegyek és a felhõk egymáson tobzódnak, a temérdek jégfolyam milliméterekre szaggatott, vízesések robajlanak az alul elterülõ nyílegyenes, zöld völgybe, és minden mágikusan csillog Új-Zéland tiszta fényeiben, ami a piszkosabb levegõhöz szokott szemek számára túl szép, hogy igaz legyen.
 
 Amikor Cook kapitány 1773-ban megpillantotta a tengerrõl, így jellemezte: „Sziget, ahol, ameddig a szem ellát, hegycsúcs csoportok sorakoznak, amelyek közt nehezen elképzelhetõ völgyek megléte". A feltûzdelt völgyeket gleccserek vájták ki évmilliók alatt, s közülük sok a tenger sok mérföldnyi benyúlása a szigetre. Némely szikladarab több száz lábat zuhanva a vízbe pottyan, ahol további sok száz lábnyi út várja még. Mûködõ gépezet benyomását kelti a táj. A nyugtalan szélcsapkodások és esõ ellenére a hegyek büszkén, boldogan hirdetik monumentalitásukat. 

 A vidék nagy része még ma is feltáratlan. A kevés meglévõ út Fjordföldön hirtelen megszakad egy-egy hegy lábánál, ezért a turisták nagy része sosem látja a peremvidéket. Néhány hátizsákos tovább jut, és csak nagyon-nagyon kevés hétpróbás hegymászó próbál meg a föld szívébe hatolni.

 A fûrészfogas zavar, a lehetetlenül mély szakadékok, amelyeken a lábbal való átkelés gondolata is lidérces, felfedezett részei javarészt helikoptereknek köszönhetõk.
 Bill Blackrõl azt tartják, hogy egyike a világ leggyakorlottabb helikopter-pilótáinak, és ez igen valószínû. Úgy ül, akár egy zsugori, roppantón kapaszkodva joystickjába, és rágózik lassú folyamatossággal röpködés közben az éles csúcsok közt, láthatólag azt akarva, hogy sikonyálj. Amint a gép majdnem szétkenõdik a sziklafalon, váratlanul felkapja, és átemeli a hegy fölött, majd leejti lebegve a semmiben, s ez felér egy hittérítéssel. A völgy émelyítõn kavarog alattunk, miközben folyamatosan irányt váltunk, mintha egy óriás kezében lévõ kötél végén ingáznánk.
 A helikopter leejti az orrát, és dübörögni kezd az egyenes fal mellett. Riogatjuk az elõttünk feltûnõ madarakat, amelyek lélekszakadva csapkodnak ennek következtében. Mark gyorsan a széke alá bukik látcsövéért.
 „Keák!" - mondja. Bólintok, de csak bizonytalanul. A fejem már éppen elég kontrakciós mozdulattal kell, hogy megküzdjön.
 „Hegyi papagájok - tudatja Mark. - Igen intelligensek, hosszú, karvalyos a csõrük. Le tudják tépni vele az ablaktörlõ lapátokat, és ezt gyakorta meg is teszik." 
 Mindig megfélemlített a sebesség, amivel Mark általam sosem látott madarakat felismer, még ha azok csak pöttyök is a horizonton. 
 „A szárnycsapásuk igen egyedi - magyarázza. - De az igazi összetéveszthetetlenségüket akkor vehetnénk észre, ha a helikopter megszûnne zajongani. Egyike azon fajoknak, amely segítségért tüntetve a saját nevét kiáltozza. Kea! Kea! Kea! A madárszeretõk imádják ezért. Nagyszerû lenne, ha Pallas szöcskéje hasonló trükkre volna képes. Könnyebb lenne azonosítani".
 Még pár másodpercig követi õket, majd eltûnésük után leteszi a látcsövét. Nem miattuk jöttünk.
 „Érdekes madarak, bár van néhány különös szokásuk. Nagyon sokat adnak a fészkük külalakjára. Egy kea fészket találtak, amelyet 1958-ban kezdtek építeni a madarak. 1965-ben még mindig rendezgették, kivéve, betéve részeket, de még mindig nem költöztek be. Ilyen szemszögbõl kicsit olyanok, mint te."
 Amint elérjük a szakadék szélét, röviden megállunk pár yardnyira a vízeséstõl, amely a két szélen tölti fel az alattunk több száz lábnyira lévõ folyót. Repülõ üveggömbünkbõl bámulunk, és hirtelen úgy érzek, mint egy másik bolygóról érkezett látogató, aki az égen át aláereszkedve tanulmányozza az idegen világot. Kicsit émelygek is, de ez csak rám tartozik.
 Kis rázkódással Bill felemeli a helikoptert a szakadékból a tiszta ég felé. A kövek puszta mennyiségének látványa és az ûr, amely könnyeden vesz körül, az agy érzékelõit újra és újra elborítják. Aztán, amikor úgy hiszed, megtapasztaltál minden csodát, amit ez a föld felvonultathat, ha körbejársz egy csúcsot, kezdõdik minden elõlrõl, de már fokozott intenzitással.
 A gleccserek felszínét követjük. A fény hirtelen felbukva mögöttünk pislog, de amint formákat kezd mutogatni, úgy véled, álmodsz. Hatalmas, rekord súlyú tornyok emlékeztetnek óriások torzóira, elrettentõ méretû barlangokkal és ívekkel, töredezve és gyûrögetve, mint számos gótikus székesegyház, melyeket jelentõs magasságból pottyantottak le, de mindez jégbõl és hóból. Mintha Salvador Dalí és Henry Moore kísértetei érkeznének éjszakánként az elemekkel játszani.
 Ösztönös, nyugati reakcióm tör elõ, amikor egy semmihez sem hasonlíthatóval szembesülök: megragadom a fényképezõgépem, és filmezni kezdek. Úgy érzem, könnyebben meg tudok majd birkózni vele, amikor az csak egy incsnyi színtömeg egy papíron, és a székem nem próbál ide-oda dobálni a szobában.
 Gaynor, a rádióproducerünk felém szegezi mikrofonját, és megkér, hogy írjam le, amit látok.
 „Mit?" - kérdezem makogva.
 „Ez az! - válaszolja - így tovább!"
 Makogok még egy keveset. A helikopter-rotor lapátjai néhány incsnyire forognak a jégtorony csúcsától.
 Sóhajt. „Nos, ennek a helyére valószínûleg mást veszek majd" - mondja, és leállítja a kazettát.
 Még egy agypaszírozó fordulatot teszünk az óriási jégszobrok körül, aztán megindulunk lefelé a szakadékba, amely szinte otthonosnak hat az elõzményekkel összevetve.
 Van még egy utas velünk a levegõben: Don Merton, egy kellemes ember, olyasfajta légkörrel, amilyen egy bocsánatkérõ lelkészé. Csendben ül, alkalmanként visszatolja szemüvegét orrhídján, és „Igen, ó igen!" dörmögi magában, mintha valami olyat észlelne, amit mindig is szeretett volna. Igen jól ismeri a környéket. Az Új-Zélandi Fajfenntartóknál dolgozik, és talán többet tett bármely élõ embernél Új-Zéland megrémült madarainak megmentéséért.
 Ismételten közel kerülünk a szakadék falához, több száz láb magasságban, és észreveszem, hogy a következõ, hosszú, egyenes ösvény alattunk lehetetlen hirtelenséggel türemkedik felfelé a völgy sarkantyújaként. Szenvedek borzalmasan szédülve. Néha képtelennek érzem magam felállni, s az ösvény puszta látványa a legrosszabb rémálmaim idézi.
 „Valaha gyakran feljöttünk" - dörmögi Don elõrenyújtott ujjával mutatva.
 Ránézek bámulattal, majd vissza az ijesztõ ösvényre. Pár lábnyira vagyunk csak tõle, és a rotorlapátok tompa huppogásának visszhangjait hallani hátulról. A csapás egy-két láb széles lehet, füves és nyirkos.
 „Igen, úgy vélem, kissé meredek - mondja Don elegáns kacajjal, mintha ez lenne az egyetlen ok, amiért nem kerékpározik rajta. - Elõttünk, a csúcson van egy csapásos mederrendszer. Akarjátok látni?"
 Idegesen bólintunk, és Bill felrepít.
 Hallottam ezt a kifejezést - „csapásos mederrendszer" - korábban új-zélandi zoológustól, méghozzá olyan határozottsággal, hogy hirtelen nem volt merszem azt mondani, hogy fogalmam sincs, mirõl beszél. Úgy határoztam, a megfejtéshez abból indulok ki, hogy csatolt, különálló, vízzel telt mélyedés-rendszerre kell számítanom. Ennek kapcsán egy két nappal korábbi élményem bukkant elõ, mielõtt elegendõ bátorságom lett volna elismernem, mekkorát tévedtem.
 A csapásos mederrendszernek semmi köze ahhoz, amire számítottam. Magas, nyitott helyen alakulhat ki. Egy különös jelenség fura megnevezése ez. Hatásában nem túl drámai, talán észrevétel nélkül hagyod el, ha nem vagy új-zélandi zoológus, és egyike azoknak a különleges helyeknek a földön, amelyeket állatok hoztak létre.
 A helikopter most a csúcs fölött söpör a nyitott völgy felé, elfordul, átemelkedik egy másik csúcson, ismét elfordul és megnyugszik. Leszálltunk. 
 Megkövült csendben ülünk, nehezen elhíve, hogy talajt értünk. A csúcs mindössze néhány yard széles. Minden oldalán több száz lábnyi mély, így elõttünk is. 
 Bill megfordul, és ránk mosolyog. „Semmi aggodalmat" - mondja, amirõl eddig azt hittem, csak az ausztrálok csinálnak ilyet. A efféle pillanatokban ez a fajta kizökkentés az, amire szükséged van. 
 Idegesen kimászunk, lehajtva fejeinket a forgó lapátok miatt, elsétálunk a szakadék széléig. Hegyfokunk körül mély, szaggatott völgy indul tõlünk három irányba alacsonyabb szinteken lágyuló körvonalakkal. Éppen alattunk fordul éles ívben balra, hogy aztán hirtelen rángásokkal és törésekkel eljusson a Tazmán tengerhez, amely egy homályos csillanás a végtelen irányából. A kevés felhõ nem sokkal fölöttünk van, és követi a völgy hullámait friss árnyékával, erõsbítve ezáltal a perspektíva nagyságát.
 Mikor a huppogó pengék a helikopteren végre megnyugszanak, a völgy levegõs mormogása felerõsödik, hogy feltöltse a csendet: a vízesés mély morajlása, a tenger távoli szusszanása, a bozótos fû rekedt remegése, és a keák, akik egymásnak mutatkoznak be. Ugyanakkor van egy hang, amit nem hallunk meg - nem csak azért, mert a nap rossz szakában érkeztünk, de ráadásul rossz évben is. Többé nem érkezhetünk jó évben. 1987-ig Fjordföld a legkülönösebb, legkevésbé földies hangok tulajdonosa lehetett. Évezredekig a megfelelõ évszakban az éjszaka leszálltát követõen lehetett ezeken a vad sziklacsúcsokon és völgyekben hallani.
 Mint egy szívverés, olyan volt: mély, erõs lüktetés, amely végig visszhangzott a sötét szakadékon. Olyan mély volt, hogy az emberek úgy mesélték, elõbb kaptak gutaütést, mint ahogy meghallották, és olyan volt, mintha a nehéz levegõ csapódott volna nagy erõvel valaminek. Sokan sosem hallották, és már nem is fogják. A kakapo hangja volt az. Az öreg, új-zélandi, éjjeli papagájé, amely magasan ült egy szikla tetején, és hívta társát.
 Minden teremtménybõl, amelyet ebben az évben felkerestünk, talán a legfurcsább és legérdekesebb faj ez, és egyben a legritkább, a legnehezebben fellelhetõ. Valamikor, mielõtt az emberek benépesítették Új-Zélandot, több száz ezer kakapo létezett. Aztán több ezer, majd több száz lett a számuk. Ma csak negyven él, és a számsornak nincs vége. Itt Fjordföldön, ahol sok ezer évig volt a madár fõ lakhelye, ma már egy sincsen.
 Don Merton többet tud ezekrõl a madarakról, mint bárki más a világon, és velünk jött részben idegenvezetõként, részben pedig a repüléssel lehetõsége nyílott ellenõrizni, hogy tényleg az utolsó kakapo is eltûnt volna?

Helikopterünk szédítõ szögben ült a csúcs tetején, láthatólag a leggyengébb széllökés is könnyedén a messzi mélybe segítette volna. Mark és én lassan elõgyelgünk makacs, nehézkes tartással, mintha mindenünk fájna. Minden mozdulatot, amit teszünk, a fejünkkel indítunk el, mielõtt maradék testrészeink felzárkóznának. Bill Black boszorkányosan vigyorog szárazföldi városlakó mivoltunkon.
 „Semmi aggodalmat! - fújja vidáman. - Bárhol le tudunk szállni. Don akart idejönni, ezért ide jöttünk. Persze nem lehetnénk itt, ha fúj a szél, de nem fúj. - Leül egy kisebb kõre, és rágyújt. - Most valahogy nem" - teszi hozzá, és a távolba veszik tekintete, szemléletesen mutatva be azt az ovációs lelkesedést, amiben kitörnénk, ha egy erõs szellõ áthelyezne minket a völgybe. Gaynor egy darabig tüntet a mozgás ellen, nehogy túl messzire kerüljön a helikoptertõl, de végül úrrá lesz rajta a Billel készíthetõ riport gondolata. Elõhúzza a rikító színû kábeleket, a felvevõ magnót a háti táskából, rákattintja kicsi fejhallgatóit a haja széleire anélkül, hogy egyszer is le merne pillantani balra vagy jobbra. Odatuszkolja mikrofonját Bill orrához, szabad kezével pedig megkapaszkodik a talajban.
 „Tizenöt éve röpködöm Fjordföld fölött - meséli Bill, amikor a lány bebiztosította magát - fõleg telekommunikációs megbízatásból kifolyólag, néha fejlesztéseknek köszönhetõen. Általában nem utaztatok turistákat. Nincs erre idõm. Különben sokat dolgoztam a kakapo szállítási programban, gondnokokat röptettem Új-Zéland legmegközelíthetetlenebb részeire. Egy helikopter erre igen alkalmas, mivel bárhol le lehet tenni. Látod azt a sziklacsúcsot ott?"
 „Nem! - kiáltja Gaynor mereven a földre nézve. - Még nem akarok odanézni. Csak mondj el egy történetet… Valami vicceset, ha lehet… kérlek."
 „Vicceset? - kérdi Bill, és egy hosszú, gondolattelit szippant cigarettájából, amint végignéz a völgyön. - Nos, egyszer megégettem a kezem a helikopterben, mivel nem vettem észre, hogy a kesztyûm olajban úszik. Ilyesmire gondoltál?"
 
Don Merton ezalatt pár yardnyira került, és a bozótosban egy ösvényt nézeget. Leguggol, és igen óvatosan arrébb söpri a földet. Talál valamit, és felemeli. Kicsi, erõsen ovális, fakó színû formát tart kezében. Egy darabig óvatosan vizsgálja, majd leejti vállait lehangoltan. Int nekünk, hogy menjünk oda. Idegesen követjük, és az ujjai között tartott dologra meredünk szomorúsággal telve el. A tárgy egy egyszerû, érintetlen, édes paradicsom. Nem tudom, mit szóljak.
 Sóhajt, és visszateszi a paradicsomot.
 „Ezt a helyet Kakapo Kastélynak hívjuk - meséli felnézve, majd ránk bandzsítva a csillogó napfényben: - Ez az utolsó ismert kakapo lakhely egész Új-Zélandon."
 Ez a hely egy csapásos medencerendszer része. Rögtön leírom, mit is takar ez a megnevezés. Mindössze egy felületesen ásott mélyedés látható. Mélyítetlen és egy kicsit terebélyes. Újra körülnézve a tájképen szinte megvadulok. Olyan messzire repültünk az érintetlenség belsejébe, de nem találtunk egyebet, mint karcolatokat és tojás helyett egy paradicsomot.
 Néhány ügyetlen megjegyzést teszek, Mark rosszallóan néz rám, és Don tekintete is felhõsödni kezd.
 „Ó nem - szól Don -, nem számítottam tojásra. Tojásra nem. Nem itt, ó nem, egyáltalán."
 „Ó - mondom -, azt hittem, amikor felvetted a paradicsomot…"
 Mark a szája sarkából veti oda: „Don elmagyarázta az egészet a helikopterben."
 „Nem hallottam semmit."
 „Tudod, nem találhatsz tojást egy csapásos medencerendszerben - tudatja türelmesen Don. - Ez csak az udvarlás és a párzás színtere. Én tettem ide a paradicsomot, amikor a múlt évben itt jártam. Ha lenne kakapo a környéken, megette volna." Újra felemeli, és átnyújtja nekem.      „Látod, egy karcolás sincs rajta. Egyetlen harapásnyom sincs. Pedig kikezdte volna. Nagyon aprólékos madárfaj. Nem tudni, mi történt az itt élõ utolsóval. Talán megölte valami, például egy macska. Úgy véljük, néha fel tudnak jönni ebbe a magasságba. Fjordföld tele van macskákkal, és ez nem jó hír a kakaponak. Bár talán nem minden macska kezdene ki vele. Némelyik megpróbálná - sikertelenül - meghámozni, mint egy kiwit, és tovább állna. Másoknak már sikerült, és ezért álltak tovább. A kakapók nincsenek hozzászokva a védekezéshez. Megkövülnek, ha színre lép egy macska. Bár erõs szárnyaik és karmaik vannak, nem használják azokat védekezésre. Egy kiwi egyébként kiütné a macskát. Õk edzésben vannak, mert egymással is küzdenek. Ha kettõt beteszel egy barlangba, reggelre az egyiket holtan találod."
 „Vagy a kakapo elpusztulhatott öregségében. Nem tudjuk, meddig élnek, bár valószínûleg sokáig. Talán egy emberöltõnyiig. Bármi is az ok, a kakapo már nincs itt, és azt hiszem, ebben egész biztosak lehetünk. Most már nincs belõlük Fjordföldön."
 Visszaveszi tõlem a paradicsomot, egy utolsó, reménytelen gesztus kísérletében visszateszi az akvárium-rendszer csúcspontjára.

Nagyjából mostanáig - a dolgok evolúciós skálája szerint - Új-Zéland vadélete megközelítõleg madarakat jelentett. Csak madarak tudtak a környéken közlekedni. Sok madárfaj - amely ma megtalálható itt - õse bevándorló volt. Néhány denevérfaj, emlõsök igen, de - és ez itt a lényeg - ragadozók nem lakták. Sem kutyák, sem macskák, sem menyétek, sem görények, semmi olyan, amitõl a madaraknak menekülniük kellett volna.
 És persze maga a repülés egy menekülési forma. Túléli mechanizmus, és Új-Zéland egy madárfaja ezt nem ismerte fel. A repülés kemény munka, sok energiát igényel.
 De nem csak errõl van szó. Összefüggés van ugyanis a táplálkozás és a repülés között is. Minél többet eszel, annál nehezebben repülsz. Így történhetett meg, hogy egy rövid étkezés utáni levegõbe emelkedést a madarak elintéztek egy nagyobb menüvel és utána tipegéssel.
 Amikor az európai betelepülõk megérkeztek ragadozó falkáikkal, sok Új-Zélandon élõ repülésképtelen faj tipegése bizonyult lassúnak. A kiwiké, a takahéké és az éjszakai papagájoké, a kakapóké is.
 Közülük a kakapo a legfurább. Feltehetõleg a pingvin igen különös lény, ha belegondolsz, de robosztus különlegesség, és maga a madár tökéletesen alkalmazkodott a világhoz, amit magáénak talált, ahogyan a kakapo ezt nem tette. A kakapo kifutott az idõbõl. Ha ránézel egyre, nagy, kerek, szürkésbarna arcot látsz, békésen ártatlan zavarodottságot kifejezõ tekintettel, amely ölelésre késztet, és optimista dalok zengésére a jövõt illetõen, bár tudod, optimizmusra nincs sok ok.
 Rettentõen kövér madárfaj. Egy jól megtermett példány hat-hét fontot nyom, és a szárnyai egy kis csapkodáshoz elegek, ha úgy vélné, ideje kicsit utazgatni - de a repülés ki van zárva. Szomorúan, de nemcsak repülni felejtett el, hanem azt is elfelejtette, hogy elfelejtett repülni. Nyilván egy igazán megrémült kakapo néha felszalad egy fára, és leugrik róla, ahonnan úgy esik le, mint egy tégla, és könyörtelenül seggre esik.
 Nagysága felõl a kakapo sosem tanult meg aggódni. Nem volt semmi, ami erre késztette volna.
 A legtöbb madár, ha egy ragadozóval szembesül, legalább felismeri, hogy helyzet van, és fedezékbe vonul, még ha ez kicsinyeinek vagy tojásainak magukra hagyásával jár is, de nem így a kakapo. Az õ reakciója, ha szembesül egy potenciális ellenféllel, az, hogy nem tudja mitévõ legyen. Nincs koncepciója, sem elképzelése arról, hogy az a valami esetleg bántani fogja, ezért tovább ücsörög tökéletes káosszal fejében, ráhagyva az állatra a következõ lépés lehetõségét - amely általában igen gyors és egyben az utolsó.
 Frusztráló az ellentmondásra gondolni, amit a nyelv hoz magával. Az évezredek alatt végbemenõ evolúció igen-igen lassú, míg a „természetes" kiválasztódás generációról generációra tör elõre a különös, aberrált kakapók rovására, amelyek kicsit lelassultak a dolgok megfelelõ felfogásához. Az egész rövidre lesz zárva abban a pillanatban, amikor valamelyikük ezt mondja: „Ha bajszos, tûfogú lényt látsz, rohanj, ahogy bírsz". Másrészt az emberi teremtmények, amelyek majdhogynem kivételek a mások kárán való tanulásukkal, okozói is jelen körülményeiknek.
 A gond az, hogy ez a ragadozó-ügy túl hirtelen történt Új-Zélandon, és mire a természet elkezdené kiválasztani a beidegesedett és abroncsvastag lábú kakapókat, már egy sincs, ha megfontolt emberi beavatkozás nem történik a számukra ismeretlen ellen való védekezésükbe. Segítene, ha több születne belõlük, de ez több problémát is hozna magával. A kakapo egy magának való teremtmény, nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem. Egy fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, azt mondta, hogy néha csodálta, ha a hím hívó hangja nem riasztotta el a nõstényt, ami egy biológiai abszurdum, és csak a diszkókban jellemzõ. A párzás módszere csodálatosan bizarr, kivételesen sokáig tart, és majdnem teljességgel eredménytelen.
 Kb. így történik:
 A hím kakapo épít magának egy csapásos medencerendszert, amely egyszerûen csak durván ásott, sekélyes bemélyedésekbõl áll a talajban, egy vagy két ösvénnyel az aljnövényzet felé. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az ösvényt a más állatok által készítettektõl, hogy a vegetáció mindkét oldalon igen precízen ki van csipkedve.
 A kakapo jó akusztikára törekszik a csapásos medencerendszer helyének kiválasztásakor, gyakran egy völgy fölé tornyosuló sziklát választva ki, és mikor a párzási idõszak eljön, beleül medencéibe, és mennydörögni kezd.
 Ez valami különleges koncert. Kidülleszti két hatalmas légzsákját a mellkasa két oldalán, lehajtja fejét, majd olyan hangok hallatásába kezd, amelyeket szexisnek talál. Ezek a hangok elmélyülve rezegtetik az éjszakai levegõt, megtöltve a völgyet a hátborzongató szívveréssel.
 Az ütések igen mélyek, és még mélyebbnek találod õket köszönhetõen annak, hogy az érzet és a hangok egymást erõsítik. Képtelen vagy megállapítani a hangok forrását, mindenhonnan hallod õket. Ha tájékozott vagy a különféle hi-fikben, tudod, hogy beszerezhetõek úgynevezett mély-nyomók (sub-woofer), amelyek azon mély frekvenciák átvitelére képesek, amelyek mindenhol kitöltik a szobát, még a kanapé mögött is. Az elv hasonló, nem tudod megmondani a hang forrásának helyét.
 A nõstény kakapo sem képes a hangszóró betájolására, amelynek jelentése ilyesmi: „Gyere, a tiéd leszek", „Hol jársz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Hol a pokolban vagy?", „Gyere, a tiéd leszek", „Most jössz vagy mi a szösz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Az isten szerelmére!", „Gyere, a tiéd leszek", „Játsszál egyedül!" - és ez igen hasonlóvá teszi õt az emberekhez.
 A hím sok egyéb hang kiadására is képes, amelyek rendeltetésével nem vagyunk tisztában. Én persze csak azt tudom, amit elmondtak, de a zoológusok, akik évek óta tanulmányozzák, nem jöttek rá. A zajok tartalmaznak magas frekvenciákat, fémes, orrszerû „csing" hangokat, hümmögést, pénztárgép-hangot, „szkarkolást" (ezt hallatja: szkark), rikácsolást, disznószerû röfögést, sikítást, kacsaszerû varkogást, és majomszerû visítást. Vannak segélykérõ hangjaik is, amit a fiatalok hallatnak, amikor megbotlanak vagy leesnek egy fáról, és ezek skálája is az alacsony hullámoktól a vibráló, magas krákogásokig tart.
 Hallottam egy kazettát, amelyre kakapo keltette zajok rögzültek, és szinte lehetetlen volt elhinni, hogy mindezt egyetlen madár hallatta, vagy hogy egyáltalán állat. Inkább Pink Floyd stúdiófelvételeknek tûntek.
 A zajok némelyike a párzás késõbbi szakaszaiban hallatszik. A csilingelés például, amely nem hallható messzirõl, nagyon határozott irányú, és segítheti az elõkeveredett nõstényt, akit éjszakáról éjszakára ostromolt a hím (néha három hónapon át, hét órás esti mûszakban), hogy rátaláljon. Persze ez nem mindig sikerül. A nõstények nemzõképesen csak alkalomszerûen tûnnek fel, várnak kicsit, majd tovább állnak.
 Nem ezt akarják. Ha nemzõképesek, a szexuális vezéreltetésük igen erõs. Egy nõstény kakapo húsz mérföldet gyalogolt egy éjszaka, hogy meglátogasson egy hímet, majd reggel visszasétált. Ugyanakkor sajnálatos módon, az idõtartam, amíg a nõstény képes így viselkedni, igen rövid. Mintha a dolgok még mindig nem lennének eléggé bonyolultak, a nõstény csak akkor párzóképes, ha egy különleges növényfajta, például a podokrap gyümölcsözik. Ez csak kétévenként esedékes. Amíg nem teszi, a hím kedvére mennydöröghet, de ettõl kötve lesz neki jobb. A kakapo válogatós diétája egy csomó új elkeserítõ dologgal jár. Épp csak megpróbáltam belegondolni… Képzeld el, hogy egy utaskísérõ vagy a levegõben, és mohamedánokat, zsidókat, vegetáriánusokat, vegánusokat és diétázókat kell kiszolgálnod, amikor csak pulykád van, mert karácsony van, és így talán megérted, mirõl van szó.
 A hímek igencsak elfáradnak a hónapokig tartó, medencékben való ücsörgésben és hangok hallatásában, várakozva társaikra, amelyek egy speciális gyümölcsfa után vágyakoznak. Amikor egy mezõõr, aki a kakapók párzási területén kóborolva elhagyta kalapját, annak megtalálásakor egy kakapo éppen azt erõszakolta. Egy másik alkalommal néhány opusszum bunda szolgáltatta alapját hasonló félreértésnek, egy olyan élménynek, amely nagy valószínûséggel nem hozott kielégülést egyik félnek sem. 
 Mindezen hónapok ásásának, tipegésének, rikácsolásának, mennydörgésének és szkarkolásának, valamint a gyümölccsel való kicsinyeskedésnek összegzett eredménye, hogy három-négy évenként egyszer a nõstény kakapo lerak egy tojást, amelyet azonnal meg is eszik egy ragadozó. 
 Így a nagy kérdés ez: hogyan húzta a kakapo ilyen soká? 
 Nem zoológusként el kell tûnõdnöm, hogy mi van, ha a természet mentesít valakit valami produkálásának kényszerétõl, ami a verseny jó részében a túlélést biztosíthatja.
 „Mi lenne, ha leragadnánk ennél a pontnál? Nem fog fájni, de legalább elgondolkoztat."
 Valójában a kakapo az a madárfaj, amely engem valamiképpen emlékeztet a brit motorkerékpár-iparra. Olyan régóta vannak meg saját szokásai, hogy szükségképpen lett excentrikussá. A motorkerékpár-gyár nem reagál a piaci nyomásokra, mert az tudomást sem vesz róla. Számos motorbiciklit készítettek számos embernek, és ennyi. Nem számított, hogy mennyire voltak hangosak, nehezen javíthatóak, olajfröcskölõk a maguk sajátságos módján, amint azt T. E. Lawrence élete végén felismerte, mikor kiment az utcára. A készítmények ezt tudták, és ha szükséged volt egyre, ezt kaphattad. Ezzel vége is a történetnek. És persze majdnem ez volt a brit motorgyártás történelmének is a vége, amikor a japánok hirtelen úgy képzelték, hogy a motorok másmilyenek is lehetnek: fényesek, tiszták, megbízhatók és kezesek. Akkor aztán egy egész új világra való ember vehet belõlük, nem csak azok, akik agyában az képviseli az örömet, ha a vasárnap délutánt a fészerben tölthetik egy olajos ronggyal.
 Ezek az igen versenyképes masinák megérkeztek a Brit szigetekre (itt is egy olyan elszigetelt faj élt, amely nem tanult meg versengeni. Tudom, hogy a japánok is szigetlakók, de analógiám szándékának megfelelõen mellõzöm ezt a tényt), és a brit motorbiciklik ezt követõen szinte kihaltak.
 Majdnem, de nem egészen. Életben voltak tartva egy köteg rajongó által, akik érezték, hogy bár a Nortonok és a Triumphok bonyolultak lehetnek és fenevadak, de nekik volt hozzá merszük, kellõképpen erõs személyiségük; a világ pedig sokkal szegényebb hely lett volna nélkülük. Sok nehéz változáson estek át az elmúlt évtizedben, de mostanra újra elõbukkantak, újra üzemelnek, mint az ismét jól fizetett motor-szerelmes motorja. Azt hiszem, ez az analógia most komolyan veszélyeztetetté lett, így talán jobb, ha kihagyom.
Pár nappal korábban volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy felébredve egy távoli tengerparton találtam magam széttárt lábakkal egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kõrengetegen, mozdulni képtelenül, fejemet pedig a tenger morajlása töltötte be. Felébredtem ebbõl az álomból, és széttárt lábakkal heverve találtam magam egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kõrengetegen, egy tengerparton, szédülve zavaromban.
 Nem tudtam mozdulni, mivel a fényképezõgép tartójának szíja a nyakamat egy kõhöz kötözte.  Valahogy feltápászkodtam, és a tengerre meredtem, megpróbálva kitalálni, hogy hol is lehettem, és mintha még mindig álmodtam volna. Talán ha felébrednék, egy repülõn találnám magam, mert elaludtam filmnézés közben - gondoltam. Körülkémleltem utaskísérõ reményében, de a parton nem közelített senki italos tállal. Csizmáimra néztem, és ez megmozgatott valamit a fejemben. Az utolsó tiszta, felötlõ emlékem csizmáimról egy zairei sártömegbõl való kikecmergést mutatott. Idegesen fordultam körbe. Nem voltak sehol rinocéroszok, és a part sem idézhette Zairét, mivel az szárazföldekkel határolt. Ismét a csizmáimra pillantottam. Csúfosan tiszták voltak. Hogy lehet ez? - tûnõdtem. Valami rémleni kezdett a levételükkel és a tisztításukkal kapcsolatban. De ki csinál ilyet, és miért? Egy reptér emléke költözött vissza belém, valami olyan kérdéssel egyszerre, hogy „honnan vannak?". „Zairébõl" - volt a válasz. Elvették a csizmáim, és percekkel késõbb tisztán, csillogóan fertõtlenítve visszatérítették. Már rémlett az a korábbi gondolatom is, hogy a csizmákra tényleg ráférne egy tisztítás, méghozzá valamiféle új-zélandi út kapcsán. Új-Zéland. Egész jó kis paranoia tört rám az idegen baktériumok átszállításának gondolatától az egyik legelszigeteltebb és legérintetlenebb országba a világon. Az Új-Zélandról való elrepülésre próbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam. Ebbõl arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig Új-Zélandon vagyok. Jó. Valahogy tehát ide kerültem. De hová?
 Ügyetlenül elbotorkáltam a tengerpartig átkapaszkodva a hallucinogén színû köveken, és új, elõnyös pozíciómból észrevettem Markot, aki a távolban könyökölve nézegetett egy régi fatörzset.
 „Kicsi, vedlõ, kék pingvin" - mondta, amikor végül odaértem hozzá.
 „Mi? - kérdeztem. - Hol?"
 „A fatörzsben - válaszolta -, nézd!"
 Néztem. Egy kis pár fekete szem viszonozta kíváncsiságom egy kék palástú sötét golyóból. Ledobtam magam egy nagyobb kõre.
 „Szép - mondtam. - Hol vagyunk?"
 Mark elvigyorodott. „Azt hittem, gyorsabb leszel - válaszolta. - Húsz percig aludtál."
 „Oké! - dühödtem fel -, de hol vagyunk? Azt hiszem, Új-Zélandra indultunk."
 „A Kis Zátony Szigeten - tudatta. - Emlékszel? Helikopterrel érkeztünk reggel."
 „Á! - mondtam ekkor -, ez egyben meg is válaszolja a következõ kérdésem. Elmúlott dél, ugye?"
 „Igen - egyezett bele Mark. - Kb. 4 óra, és várnak minket teára."
 Végigmértem a partot lesújtva a gondolattól.
 „Tea?" - kérdeztem.
 „Mike-kal és Dobbyval."
 „Kikkel?"
 „Csak csinálj úgy, mintha ismernéd õket, mivel vagy egy órát trécseltél velük ma reggel."
 „Tényleg?"
 „Dobby a sziget felügyelõje."
 „És Mike?"
 „A felesége."
 „Értem. - Kicsit elgondolkoztam. - Tudom - vágtam rá hirtelen. - Kakapót keresni jöttünk, ugye?"
 „Igen."
 „Találni fogunk?"
 „Kétlem."
 „Akkor emlékeztess, miért vagyunk itt?"
 „Mert ez az egyike annak a két helynek, ahol kakapo található."
 „De valószínûleg nem találunk..."
 „Nem."
 „Legalább teázunk egyet."
 „Igen."
 „Menjünk. És mondj el mindent újra. Lassan."
 „Rendben" - szólt Mark. Készített néhány utolsó képet a kis kék pingvinrõl, a madárról, amelyrõl nem kívántam egyebet megtudni, elpakolta a Nikonokat, és megindultunk a felügyelõ rezidenciájához.
 „Most, hogy Új-Zéland megtelt mindenféle ragadozóval - magyarázta Mark -, az egyetlen lehetséges menedék a kakapók számára a védett szigetek. Stewart szigete délen, ahol egy-két kakapo még fellelhetõ, már benépesült, és távolról sem biztonságos. Az ott talált példányok csapdába lettek ejtve, hogy átszállíthassák õket Codfish közeli szigetére. Ott oktatják és védelmezik õket. Olyannyira védettek, hogy az sem biztos, hogy minket odaengednek. A DOC-nál jelenleg vitatott..."
 „DOC?"
 „Ez az új-zélandi fajfenntartók megnevezése. Vita tárgya, hogy odaengedjenek-e látogatókat. Egyrészt segíthetünk a publicitás révén a projecten, másrészt úgy vélik, nem szabad zavarni a madarakat. Csak egyetlen élõlény segíthet találni egy példányt, de õ valószínûleg nem foglalkozik velünk."
 „Ki õ?" 
 „Egy szabadúszó kakapo nyomolvasó. A neve Arab." 
 „Értem." 
 „Van neki egy kakapo kutató kutyája." 
 „Hmm. Ilyesmire lenne szükségünk. Sok munkája van a szabadúszó kakapo nyomolvasónak? Úgy értem, nincs túl sok kakapo, amelynek a nyomát lehetne olvasni, nemde?" 
 „Negyven. Tulajdonképpen három vagy négy kakapo nyomolvasó létezik." 
 „Három vagy négy kakapo kutató kutya?" 
 „Pontosan. A kutyák speciálisan képzettek kakapók nyomolvasására. Szájkosarat viselnek, így nem bánthatják a madarakat. Valaha a kakapók befogására használták õket a Stewart szigeten, ahonnan ide szállították a madarakat helikopterrel. Ez az elsõ ismert eset, hogy egy madárfaj a szárnyai igénybevétele nélkül költözött." 
 „Mit csinál egy kakapo kutató, ha nincs mi után kutatnia?"
 „Macskákat öl."
 „Puszta frusztráltságból?"
 „Nem. A Codfish szigetet elárasztották a házi macskák, amelyek visszatértek a vadonba."
 „Mindig azt hittem, ez a megkülönböztetés mondvacsinált. Szerintem minden macska vad. Vadak, ha úgy hiszik, vadságuk egy csésze tejhez juttatja õket. Tehát macskákat gyilkolnak a Codfish szigeten?"
 „Már ki is irtották õket. Az utolsó szálig. És a menyéteket, valamint az opusszumokat is. Tulajdonképpen mindent, ami mozgott, és nem volt madár. Nem hangzik szépen, de ilyen volt a sziget eredetileg, és a kakapók csak így maradhatnak életben az ember megérkezése elõtti állapotokban. Ragadozók nélkül. A Kis Zátony Szigeten ugyanez történt."
 Ebben a pillanatban valami furcsa érzetem támadt. Elõször riasztónak hatott, de felismertem, hogy esett már meg velem hasonló, kerültem már ilyesféle rozoga állapotba, csak már majdnem megfeledkeztem a dologról.
 A tengerpartról jõve átverekedtük magunkat a vaskos aljnövényzeten és a ragacsos talajon, majd pár, birkákkal telt mezõn, aztán egy kerthez érkeztünk. Nem egyszerû kerthez, de egy olyanhoz, amelyet mértani pontossággal nyírtak és manikûröztek, makulátlan virágágyásai, jól tartott fái, cserjéi és sziklakertje volt és egy köddel körülvett kicsi híd. A hatás olyan volt, mintha az édenbe tartanál, mintha isten a nyolcadik napon ismét üzemelni kezdett volna, hogy kerti ollókat, flimókat és olyan dolgokat gyártson, amelyeknek sosem jut eszembe a nevük, de elektromos meghajtásúak, és van bennük madzag.
 Odabent, a füvön Mike állt, a felügyelõ neje egy teával teli tálcával, aminek nekiestem érdes üdvözleteimmel.
 Ezalatt sikerült elveszíteni Markot. Egy lábnyira lehetett tõlem, de csodálattal meredt valamire, ami nekem még ráért, mivel minden figyelmem a tea allokálta le. Talán madarakat nézhetett, mert azokból jócskán volt a kertben. Mosolyogva diskuráltam Mike-kal, ismételten bemutatkoztam, akár egy elbizonytalanodott neandervölgyi, s ebbõl valószínûleg rájött, hogy velem valami nincs rendben; érdeklõdtem az életvitelérõl, meg amit az elmúlt tizenegy és fél évben õ és Dobby csináltak tökéletes elszigeteltségben a szigeten, távol a természetkedvelõ turistáktól.
 Elmagyarázta, hogy volt arra jó néhány természetkedvelõ turista, sõt, számuk ijesztõ volt. Rémisztõen könnyen fertõzhették meg a szigetet ragadozókkal, komoly károkat okozva. A szervezett utazásokkal érkezõket kordában lehetett tartani, nem úgy azokat, akik hajókkal érkeztek csajozni a tengerpartra. Elég volt pár patkány és terhes macska, hogy az évek munkája befejezetlen maradjon.
 Meglepett a gondolat, hogy ha valaki grillsütõt hoz egy sziget partjára, annak a terhes macskája sem maradhat el, de a nõ biztosított róla, hogy ez könnyen megeshet. És tulajdonképpen minden hajó fedélzetén van patkány.
 Vidám, élénk és robosztus nõ volt, és igen-igen gyanítottam, hogy a vasakarat, amely a sziget azon négyezer négyzetméterének gyûröttségéért, kíméletlenül szabdaltságáért felelõs, tõle származik.
 Gaynor jelent meg ekkor Dobbyval a csinos-fehér ház elõtt, és úgy tûnt, interjút készítenek. Dobby eredetileg tizenegy és fél évvel korábban érkezett a szigetre a macskaölõ program részeként, és itt is maradt felügyelõként; már csak tizennyolc hónapja maradt a nyugdíjig. Nem igazán várja a visszavonulást. Ahol álltak, a maguk kis miniatûr paradicsomukban, egy unalmas, megviselt, kis ház látszott.
 Beszélgettünk egy ideig, majd Gaynor megközelítette Markot, hogy felvegye a kert látványának leírását, de õ egy egyszerû gesztussal leszerelte, majd visszatért transzába, amelyben már percek óta tartózkodott.
 Ez igen furcsának hatott Marktól, akit általában szelíd, könnyed dolgok jellemeznek, és meg is kérdeztem tõle, hogy mi van. Motyogott valamit röviden a madarakról, és tovább mellõzött minket.
 Ismételten körülnéztem. Tényleg sok madár volt a kertben.
 Itt vallomást kell tennem valamirõl, ami igen furcsán fog hangzani annak, aki több ezer mérföldet utazott oda-vissza, hogy meglátogasson egy papagájt, de nem túlzottan érdekelnek a madarak. Feltehetõleg sok érdekeset vélek felfedezni bennük, de maguk az alanyok nem bájolnak el túlzottan. Vízilovak, azok igen! Szívesen nézegetek egy vízilovat, mígnem az meg nem un engem, és odébb nem áll közönyösen. Gorillák, lemurok, delfinek órákig lekötnek, hipnotizálnak szemeikkel. De mutass nekem egy kertet tele egzotikus madarakkal, és én boldogan beszélgetek majd más emberekkel, és teázom. Ez a gondolat kicsit le is sújtott.
 „Ez - szólalt meg Mark végül mély, öblös hangján -, ez…"
 Türelmesen kivártam.
 „Csodálatos!" - fejezte be mondandóját.
 Gaynor éppen rástartolt, hogy visszaterelje transzából, s ennek köszönhetõen izgatottan beszélni kezdett a tuikról, Új-Zéland galambjairól, a harangmadarakról, az északi vörösbegyekrõl, az új-zélandi királyhalászról, a vörös koronás törpepapagájokról, a foltos kacsák és az egyéb, nagyra nõtt papagájok, amelyek végigsöpörték a kertet egymást lökdösve az itató körül.
 Határtalanul deprimált voltam és kicsit talán fondorlatos is, hogy nem osztottam kezdetben izgalmát, és aminek következtében este ámulatba ejtett, hogy miért kerestem olyan intenzíven a kakapót, és már egy kicsit sajnáltam az elmulasztott madarakat.
 Azt hiszem, azzal az egy fajjal a tehetetlensége miatt szimpatizáltam.
 Van valami rabul ejtõ a gondolatban, hogy ez a faj feladott valamit, amiért minden emberi lény epedezik, amióta elõször felnézett az égre. Azt hiszem, más madarakban irigylem a magabiztos könnyedséget, amivel a levegõbe emelkednek.
 Emlékszem, amikor elõször szembesültem egy szabadon kószáló emuval évekkel ezelõtt a sydney-i állatkertben. Erõsen ajánlják neked, hogy ne kerülj hozzájuk túl közel, mert igen veszélyessé válhatnak, de egyszer elkaptam a tekintetét, és dühös, merev szúrásával leszögecselt. Mivel ha pont a szemeibe nézel, érzed, milyen hátránnyal jár madárnak lenni - abszurd helyzetben, reménytelenül ápolatlan fedõszárny, két haszontalan végtag között - anélkül, hogy képes lennél arra, amire madár létedre illene: repülni. Hirtelen világossá válik, hogy a madár kutyául érzi magát.
 Itt, eltérve kicsit a tárgytól, egy apró ismert tény: egyike a legveszélyesebb állatoknak Afrikában, igen meglepõ módon a strucc. Az általuk okozott halálesetek nem ingerlik a közvéleményt, mert lényegében feltáratlanok. A struccok nem harapnak, mivel nincsenek fogaik. Nem tépnek drabokra, mert nincsenek mellsõ végtagjaik nagy karmokkal. Inkább halálra rugdosnak. És ki okolhatná õket ezért?
 Ámbátor a kakapo nem egy dühödt vagy erõszakos madár. Különlegességét inkább szorgosságában és szerénységében mutatja meg. Ha megkérdezel bárkit, aki már dolgozott kakapókkal, hogy írja le õket, hajlanak az „ártatlan" és „ünnepélyes" jelzõk használatára, még akkor is, ha azt próbálják elmesélni, hogyan ugranak elõ a bokorból. Ezt õszintén vonzónak találom. Megkérdeztem Dobbyt, hogy adtak-e neveket a szigeti kakapóknak, és õ azonnal elsorolt négyet: Matthew, Luke, John és Snark. Ezek jónak tûntek az ünnepélyesen esetlen madarakhoz.
 És van még valami: nem csupán annak a tényét élvezzük nagyon, hogy feladta a harcot, de elkövetett egy borzasztó hibát, és ettõl válik a dolog érdekessé. Ehhez a madárhoz hozzábújhatsz. Mindenáron találni akartam magamnak egyet.
 Egyre jobban elkomorított az elkövetkezõ két-három nap, mivel tisztává vált számunkra, amint jöttünk-mentünk a végtelen hegyeken az esõben, hogy nem fogunk kakapót találni a Kis Zátony szigeten. Megálltunk, és megcsodáltuk a papagájokat, a hosszú farkú kakukkokat és a sárga szemû pingvineket. 
Végtelen sok fényképet készítettünk a tarka kacsákról. Egy éjjelen láttunk többdisznóhúst, ami egy bagolyféle, és arról kapta a nevét, hogy folyamatosan azt követel. De tudtuk, hogyha kakapót akarunk, a Codfishre kell utaznunk. Szükségünk lesz Arabra, a szabadúszó, kakapo nyomolvasóra. 
 Minden jel arra utalt, hogy semmi esélyünk. Wellingtonba repültünk. 
 Megértettük a dilemmát, mikor a fajfenntartókkal találkoztunk. Mivel a kakapók védelmezését tartják a legfontosabbnak, ezért mindenkit, aki nem volt része a projectnek, távol tartottak a szigettõl. 
Ugyanakkor minél többen tudnak ezekrõl az állatokról, annál jobbak az esélyek további támogatások elnyerésére. 
 Amíg ezen rágódtunk, felkértek egy sajtókonferenciára azzal kapcsolatban, amivel éppen foglalkoztunk, és ennek boldogan tettünk eleget. Határozottan, vidáman adtuk elõ munkánkat. Itt van ez a madár, magyaráztuk, amely jó eséllyel pályázhat a világ legkülönösebb kihalt fajának címére - akárcsak valamikor a dodo -, és mindent meg is tesz ennek érdekében. Sokkalta jobb lenne, ha híressé válna túlélése kapcsán, nem úgy, mint a sajnálkozástól naggyá lett dodo.
 Ez egy kis mozgolódást látszott kiváltani a fajfenntartók közt, és kitudódott, hogy megnyertük a bizalmukat. Egy vagy két nappal késõbb a déli sziget déli részén találtuk magunkat helikopterre várva. És Arabra. Nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekedtünk-e?
 Volt velünk egy skót is a DOC-tól, név szerint Ron Tindal. Egész nyersen bánt velünk. Elmondta, hogy egy sor hozzánk hasonló foglalkozásút toloncoltak vissza Codfishrõl, de a parancs az parancs. Az ember, folytatta, aki ellenezte az egészet, maga Arab volt, és jól tesszük, ha tudomásul vesszük, hogy õ tiltakozása ellenére jön el.
 Pár perccel késõbb Arab maga is megérkezett. Nem nagyon tudtam elképzelni egy kakapo nyomolvasó sziluettjét, de amikor megjelent, rájöttem, hogy ha ezer ember között rejtõzne, akkor is kiválasztható lenne az egyetlen szabadúszó kakapo nyomolvasó. Magas volt, idõjárás-megviselt, és a szakálla leért a kutyájáig, amelyet Bossnak hívott.
 Röviden biccentett nekünk, majd leguggolt a kutyájához egy pillanatra. Aztán láthatólag úgy találta, hogy egy kicsit keveset foglalkozott velünk, és elõrenyújtotta Bosst, hogy fogjon kezet helyette. Aztán úgy vélve, hogy egy kicsit eltúlozta a dolgokat, zsémbesen felnézett az idõjárásra. Ezzel a rövid szociális, konfúziós képpel elárulta, hogy undorítóan sármos, szeretetreméltó ember.
 Mindamellett a félórás helikopterút a Codfish szigetre egy kicsit feszülten telt. Megpróbáltunk belekezdeni egy kis, vidám csevegésbe, de ez majdnem lehetetlen volt a fülsüketítõ rotorlapátok és mennydörgések közt. A helikopter kabinjában csak ahhoz tudsz szólni, aki lelkesen hallgat, de a jég megtörésére semmiképpen sem alkalmas hely.
 „Mit mondtál?"
 „Csak azt, hogy ‘Mit mondtál?’ "
 „Ó. Mit mondtál azelõtt, mielõtt azt mondtad, hogy ‘Mit mondtál?’ "
 „Azt mondtam: ‘Mit mondtál?’ "
 „Csak azt mondtam, ‘Gyakran jársz ide?’, de nem fontos."
 Végül ügyetlen, süket csendben maradtunk, amely még nyomasztóbbá tette a felhõköteget, ami mogorván lógott a tenger fölött.
 Hamarosan Új-Zéland legjobban õrzött, komor bárkája úszott felénk a ragyogó sötétben: a Codfish sziget, egyike a legnagyobb madáróvhelyeknek, amelynek õrizetesei sehol máshol nem fordulnak elõ. Mint a Kis Zátony sziget, könyörtelenül meg lett tisztítva mindentõl, ami eredetileg nem találtathatott ott. Még a vad és rendetlen kacsaméretû wekáktól is, amely Új-Zéland más részein õslakos. Codfishnek ugyanis nem bennszülöttje, és megtámadta Cook viharmadarait. A sziget faragatlan tengerekkel és széles folyókkal övezett, így ragadozó patkányok nem tudnak beúszni a három kilométerre lévõ Sterwart szigetrõl. A sziget dolgozóinak élelmiszer-ellátmánya patkánymentes szobákban található, patkánymentes csomagolásban, és szigorúan átvizsgálják szállítás után. Méregcsalik vannak a környék összes hajóin. Vannak emberek, akik készek azonnali gyorsszolgálatra, ha valaki hajótörést szenved.
 A helikopter dübörögve landolt, mi könnyedén kimásztunk, meghajolva a rotáló lapátok alatt. Gyorsan elõkaptuk csomagjaink, majd lecsúszdáztunk a nedves dombról, amelyen landoltunk, egyenesen a felügyelõ kunyhója felé. Mark és én elkaptuk egymás tekintetét egy pillanatra, és felismertük, hogy mindketten még mindig máshol jártunk gondolatban. Nem voltunk ugyan patkányok, de éppen annyira éreztük magunkat szívesen látottnak, és imádkoztunk, hogy az expedíciónk ne süljön el rosszul. Arab csendben követett minket Bossal, aki szélesre tárta orrlyukait. Bár a nyomolvasó kutyák szigorúan arra vannak tanítva, hogy ne bántsák a kakapókat, amiket találnak, néha egy kicsit túlzott érdeklõdést mutatnak irányukba. Még egy szájkosarat viselõ kutya is képes bántani egy madarat.
 A felügyelõ háza egy teljesen alap faépület egy nagy szobával, amely konyhaként, étkezõként, nappaliként és munkaszobaként funkcionál, és néhány kisebb hálóval. Két másik tag már ott tartózkodott, a különc nevû és még nehezebben kiejthetõ Phed, aki mint kiderült, Dobby és Mike fia, valamint Trevor. Csendben, kitörõ lelkesedés nélkül üdvözöltek, és hagyták, hogy kicsomagoljunk.
 Hamarosan értesítettek, hogy az étel elkészült, és felismertük, hogy ideje komolyan megpróbálnunk ismertetni a helyzetet. A vendéglátóink nem vágyták a média divatos garázdálkodóit, hogy a szigetükön riogassák a madarakat kameráikkal és fényképezõgépeikkel, és örömmel vették észre, hogy csak egy walkmant hoztunk, és igen jámbor, jó magaviseletû egyének vagyunk, akik nem akarnak mindenáron egyfolytában gin-tonikot rendelni. Igazából hoztunk söröket és whiskyt, és ez segített egy kicsit.
 Hamarosan különösen vidámmá lettem. Valójában vidámabb, mint egész új-zélandi (tor)túrám alatt. Az ott élõ emberek általában igen kedvesek. Mindenki, akivel csak találkoztunk, ekképpen viselkedett velünk. Borzasztóan kedvesen, és buzgón szolgált ki. Most felismertem, hogy ez a kíméletlen kedvesség egy félreértésen alapult. Az új-zélandi kedvesség, nem csupán lefegyverzõ, de háborúmegszûntetõ is, és kezdtem úgy érezni, ha még valaki tovább kedveskedik velem, istenemre, megütöm. Most a dolgok hirtelen megváltoztak, és kemény munkára volt kilátás. Az életem árán is meg kellett kedveltetnem magam velük.
 Az étkezés után, ami konzerv sonkából, forralt tojásokból és sörbõl állt, útjára bocsátottuk fõ beszélgetési adunkat, elõadtuk a projectünket, meg hogy miért is csináljuk az egészet, hogy hol jártunk, milyen állatok láttunk, és melyek látványát hiányoltuk, kikkel találkoztunk, miért akarunk annyira kakapót látni, mennyire köszönjük ezirányú segítségüket, és mennyire megértjük vonakodásukat ottlevetelünket illetõen, aztán további intelligens kérdéseket intéztünk hozzájuk a munkájukról, a szigetrõl, a madarakról, Bossról, majd végezetül megkérdeztük, hogy miért van a ház elõtti fán az a döglött pingvin.
 Ez egy kicsit megtisztította a légkört. A vendéglátók gyorsan felismerték, hogy csak azzal fékezhetik meg idejük rablását, ha maguk is beszélni kezdenek. A pingvin, magyarázta Phred, hagyomány. Minden február 28-án felakasztanak egy döglött pingvint egy fára. Ez ráadásul olyan hagyomány, amit az adott napon vezettek be elõször, és nem valószínû, ha folytatni akarják, de így legalább távol tartják a tetemtõl a legyeket.
 Ez átütõen hatásos magyarázatnak hatott. Meg is ünnepeltük a dolgot egy újabb pohár sörrel, és a dolgok végül kicsit gödülékenyebben kezdtek menni. Egy - mindent összevetve - könnyebb légkörben kimentünk az erdõbe Arabbal és Bossal, hogy meglássuk: tudunk-e legalább egy olyan madarat találni, amiért több ezer mérföldet utaztunk.
 Az erdõ korhadt volt. Azért kell ezt írnom, mert minden fadarab, amin átmásztunk, szétroppant lábaink alatt, az ágak pedig, amikbe belekapaszkodtunk, kiszakadtak. Cuppogtunk és ropogtunk hangosan a sáron át, mialatt Arab könnyedén lépdelt elõttünk a maga kék esõkabátjában. Boss össze-vissza helyezkedett el körülötte, ritkán tûnve fel, csak néha villantva fel húsát az aljnövényzetben. 
 Hallani viszont mindig lehetett. Arab az örvén egy kis csengõt viselt, amely tisztán hallható volt a tiszta, nyirkos levegõn át, mintha egy láthatatlan és betájolhatatlan kórustag szökdécselne át az erdõn. A csengõ rendeltetése, hogy Arab tudja, merre jár Boss, és hogy mit csinál. A szapora, zaklatott csengõhangot követõ csend jelzi, hogy talált egy kakapót, és õrzi. Minden alkalommal, amikor elhallgatott a csengõ, visszatartottuk a lélegzetünket, de a csengetés folyton újra kezdõdött, amint Boss ismét utat talált magának. Idõrõl idõre a csengõ még hangosabban és kivehetõbben szólt, és Arab ilyenkor visszahívta a kutyáját.
 Mikor kicsit megálltak, Marknak, Gaynornak és nekem lehetõségünk adódott felzárkózni hozzájuk.
 Lélegzetvisszafojtva törtünk elõre az erdõbõl a kis tisztásra, ahol Arab guggolt Boss mellett egy adag sarat tanulmányozva. Ránk bandzsított a maga szerény mosolyával, és elmagyarázta, hogy a csengõ nem lehet túl hangos, mert az elijeszti a kakapót - ha van a közelben.
 Mark megkérdezte, szerinte van-e?
 „Ó, minden bizonnyal - mondta Arab végighúzva ujjait elázott szakállán, hogy megtisztítsa azt a sártól -, vagy legalábbis jártak ma erre. Sok jel utal erre. Boss fogja a szagukat, de már nem túl friss. Egész sok kakapó tevékenység volt erre, de ennek már egy ideje. Boss persze nagyon izgatott. Tudja, hogy itt vannak."
 Pár percig csinált némi felhajtást Bossal, aztán elmagyarázta, hogy a kutyák tréningezésével a legnagyobb baj, hogy kevés kutatandó kakapo maradt. Valójában sokkal egyszerûbb - tudatta végül -  a kutyákat arra edzeni, hogy ne kutassanak semmi más után. A kiképzés hosszú, egyhangú megvonásokkal jár, ami igen frusztráló a kutyának.
 Egy utolsó veregetéssel ismét elengedte Bosst, hogy az visszamehessen a bokrokba szimatolni és turkálni a madár nyomai után, amely nem tanult meg nyomtalanul közlekedni. Pár perc alatt eltûnt a színrõl, és halk csengettyûje megszólalt.
 Egy darabig követtük az ösvényt, amely lehetõvé tette számunkra a felzárkózást Arabhoz, miközben õ mesélt egy kicsit más kutyákról, amelyeket õ képzett vadászokká, hogy megtisztítsa a szigetet a ragadozóktól. Volt egy kutya, amelyre nagyon büszke: kegyetlen csúcsvadásszá nõtte ki magát. A Round szigeten vetették be pár évvel ezelõtt, közel Mauritiushoz, hogy segítsen a nagy nyúltisztogatási programban. Sajnos, mikor odakerült, kiderült, hogy fél a nyulaktól, és haza kellett hozni.
 Úgy tûnt, Arab életének jó részét szigetén töltötte, ami nem csupán a véletlen mûve: a szigetek élõvilága annyira törékeny, hogy sok ott élõ faj veszélyeztetett, gyakran ráadásul a sziget az adott faj szárazföldrõl való visszahúzódásának helye. Maga Arab a huszonöt Stewart szigeti kakapók közül sokat befogott, melyeket aztán hangszigetelt dobozokban átrepítettek Codfishre. Megpróbálták elengedni õket több, az eredeti lakhelyükhöz hasonló területen, remélve, hogy magukra éreznek és könnyebben regenerálódnak, de nehéz volt megmondani, hány maradt még életben, és hány képes újrakezdeni az életét.
 A nap telt, a fény nyúlott. Érdekes módon találtunk egy kevés kakapo ürüléket, amit felvettünk, és morzsolgatva ujjaink közt szagoltunk, akár egy borszakértõ Az új-zélandi Északi Szigeti Chardonnay-t. Mindkettõnek tiszta, herbális, zamatos illata van. Majdnem annyira izgatottak voltunk, amikor találtunk néhány páfrányt, amelyet egy kakapo megrágcsált. Megcsípik, majd végighúzzák rajtuk vaskos csõreiket, így egy köteg levélmorzsát hagynak hátra.
 Sokkal kevésbé izgalmas módon világossá vált, hogy aznap nem fogunk kakapót találni. Amint az este ránk tört, és a könnyû esõ ismét megeredt, megfordultunk, és mérföldeket tettünk meg visszafelé. Az estét a kunyhóban múlattuk el egy üveg whiskyvel és a Nikonjaink mutogatásával.
 Az este vége felé Arab megemlítette, hogy õ nem is számított arra, hogy aznap kakapót talál, mert éjjeli madarak, és így nappal nehéz rájuk lelni. Hogy esélyed legyen látni egyet, meg kell várnod, amíg éppen csak annyi fény marad, hogy észrevehessed, de a szaga még friss a talajon. Reggel öt vagy hat órakor akarunk utánuk nézni. Részetekrõl rendben? Felállt, majd becsomagolta szakállát az ágyba.
 Reggel öt óra a lehetõ legborzasztóbb idõpont, ha a tested még nem fejezte be egy fél üveg whisky lebontását. Elõvakartuk magunkat a hideg, durva hálózsákjainkból. A nappali felõl érkezõ ismétlõ-gépfegyver hangról kiderült, hogy szalonna, mi pedig megpróbáltuk frissnek érezni magunkat, miközben a szürke, reggeli fény rejtélyes játékokba kezdett a felhõkkel. Sosem értettem, minek ez a felhajtás a hajnallal. Nem sokat láttam életemben, és akkor sem tetszettek annyira, mint a róluk készült fényképek, amelyeknek az az elõnyük is megvan, hogy tiszta aggyal is vizsgálhatod õket, különösen délben.
 Sok mogorva szöszmötölés után a csizmákkal és a fényképezõgépekkel kicsaptuk az ajtót úgy hat harminc felé, és visszabicegtünk az erdõbe. Mark izgalmas, ritka madarakat kezdett mutogatni, amire én jól elküldtem. Nagyszerûen kezdõdik egy nap lankadatlan ornitológiával. Gaynor megkért, hogy írjam le a helyet, ahol jártunk, erre azt válaszoltam, hogyha még egyszer a mikrofonra kell néznem, megbetegszem. Hamarosan egyedül találtam magam.
 Egy idõ után észre kellett vennem, hogy az erdõ már nem volt olyan rossz. Hideg, nedves és síkos volt, és az ágak folyamatosan megpróbálták lecsavarozni a lábaim térdbõl, de olyan friss hatást keltett, hogy ott akartam maradni, bármennyire haragszom is rá. Ron Tindal ez alkalommal csatlakozott hozzánk, és velünk gyalázta az aljnövényzetet a maga robosztus, skót felfogásában, de még ez sem enyhítette fejfájásomat. Mintha rontás ült volna rajtam. Elõttünk félig kivehetõen a nyirkos fák között kék esõvédõ kabát mozgott csendben, követve Boss szorgos csengõjét.
 Hosszas bandukolás után utolértük Arabot, aki egy egyenes ösvénynél megállt, és leguggolt az átitatott növényzetben.
 „Igen friss ürülék - mondta feltartva egy sötét, tarka füzért szemléltetésképp. - Fehéres a savtól, és nem mosta el az elsõ, nem szárította ki a nap. Ez egy nap múlva már nem lesz ilyen, így bizonyosan az elmúlt éjjelrõl maradt. Éppen itt jártunk, így valószínûleg elkerültük egymást."
 Nagyszerû - gondoltam. Kicsit tovább maradhattunk volna, utána pedig tovább ejtõzhettünk volna az ágyban. De a korai nap kezdett átvigyorogni a fákon, és sok törékeny szépség látszott kis harmatcseppek formájában a leveleken, így az összhatás nem volt valami rossz. Valójában annyi csillanás és csillogás és csillámlás volt körülöttem, hogy elkezdtem eltûnõdni azon, mennyi „csill" kezdetû dolgot okoz a nap reggelente, és ezt meg is említettem Marknak, aki erre jól elküldött.
 Ettõl a kis változástól megvidámodva keltünk ismét útra. Még öt yardot sem tettünk meg, amikor Arab, aki már tizenötnyire volt, ismét megállt. Ismét leguggolt, és néhány földtúrási maradványt mutatott.
 „Ez igen friss ásás - tudatta. - Talán a múlt éjjelen készült. Az orchideája gyökerét kereste. Itt, a növény száránál láthatjátok a kaparás nyomait."
 Azon tûnõdtem, hogy ez megfelelõ alkalom-e egy kicsit izgatottabbnak és optimistábbnak lenni az expedíció kijövetelét illetõen, de ettõl elkezdett fájni a fejem, és abbahagytam. Az istenverte madár csak húzott minket, és egy újabb éjszaka kezdett körvonalazódni lencsetisztítással és erõltetett vidámsággal. Legalább ez alkalommal nem lesz whisky, mert már megittuk az egészet, így másnap tiszta fejjel hagyhatjuk el Codfisht, hogy emlékezzünk rá: tizenkét ezer mérföldet repültünk, hogy lássunk egy madarat, amely nem volt kíváncsi ránk, és így csak az maradt hátra, hogy újabb tizenkét ezer mérföldet repüljünk, és kitaláljak valamit, amirõl írni lehet. Biztos csináltam már életemben butább dolgokat, de hirtelen egy sem ugrik be.
 A következõ dolog, aminél Arab megállt, egy toll volt.
 „Ez egy elhullott kakapo toll - mondta felemelve egy bokor sarkából. - Talán a mellkas tájékáról való, mivel elég sárga."
 „Ez igen pelyhes madár, nem? - kérdezte Mark, és elvéve a tollat nézegette azt a párás fényben. - Gondolod, hogy mostanában hullatta el?" - tette hozzá reménykedõn.
  „Ó igen, ez nagyon friss" - mondta Arab.
 „Tehát most jutottunk a legközelebb?"
 Arab vállat vont.
 „Igen, feltehetõleg. Bár ez nem jelenti, hogy bizonyosan találunk. Akár a nyakán is állhatsz egynek, anélkül, hogy látnád. A jelek szerint járt itt a kakapo a látogatásunk után. Ami rossz hír, hogy a szagok jó részét elmosta a tegnapi esõ. Bõséggel van a szagokból, de ezzel nem sokra mehetünk. És mindig ott van a szerencse lehetõsége."
 Tovább ballagtunk. Talán nem is ballagtunk, sõt, akár egy kis sietség is lehetett lépteinkben, de elmúlt elõbb egy fél óra, majd egy óra, a nap feljebb mászott, Arab még egyszer beleveszett elõttünk az erdõbe, és mindent egybevetve nyomát vesztettük. A sebességünk érezhetõen csökkent. Egy darabig még botladoztunk Boss csengõjének vélt forrása után eredve, lélegzetvisszafojtva botladozva a fákban, de egy idõ után ezt is feladtuk. Elvesztünk. Ron egy kicsivel elõttünk járt skótos lendülettel szökellve, de már különösebb cél nélkül.
 Belekeveredtünk egy víznyelõbe, amely vastagon volt borítva rohadt fák maradványaival és sárral, és aminek közepében Ron állt zavartan nézve maga köré. Gaynor elvesztette a nyomát, amikor belépett a víznyelõbe, és elegánsan leült a fenekére. A fényképezõgépem szíja beleakadt egy ágba, amely nem akart eltörni rántásomra. Mark megállt, hogy segítsen kiszabadítani magam. Ron rettenetesbe kapcsolt megint, és Arab után kiáltozva kipattogott a mélyedésbõl.
 „Látod õket?" - kérdezte Mark.
 Lesújtott egy gondolat. Elveszítettük õket, mert Boss csengõjét nem hallottuk. Markot ugyanez a kérdés foglalkoztatta. „Csak nem találtak egy kakapót?"
 Gaynor felénk fordulva kiáltotta: „Kakapót találtak!"
 Azonnal átváltunk gyors üzemmódra. Sok kiáltozással és hallózással átverekedtük magunkat a víznyelõ talapzatán, kivonszoltuk magunkat belõle a következõ víznyelõhöz közelítve, ahol a mohos, meredek szélen egy különös csoportkép állt.
 Pár percig tartott, amíg rájöttem, mit szemlél a tömeg, és mikor felismertem, megálltam egy pillanatra, majd fokozott óvatossággal közelítettem.
 Olyan volt, mint Madonna és a gyermek. 
 Arab ült keresztbe tett lábakkal a meredek szélen, hosszú, nedves szakálla a tenyerébe lógott. Bölcsõt képezett tenyereivel, becsomagolva egy nagy, kövér, zöld papagájt. Csendben felsorakozva mellettük, fejét nyújtogatva állt Boss, még mindig szimatolva. 
 Doly hangtalanul odament hozzájuk. Mark halk, torokcsiszoló hangokat hallatott. 
 A madár rezzenéstelenül, nyugodtan ült. Nem látszott rajta, hogy félne, és nem is tiltakozott az események ellen. Nagy, fekete, kifejezéstelen szemeit a távolba fúrta. Csõrében tartotta Arab jobb kezének mutatóujját, amely enyhén vérzett, és ettõl a madár láthatólag megnyugodott. Arab óvatosan megpróbálta elvenni az ujját, de a kakapo ragaszkodott hozzá, és ezért az ott maradt, de 1már erõsebben vérezve, és átitatva a bõven hulló vízzel. 
 Jobbom felõl Mark morgolódott arról, hogy milyen kegy lehet, ha valakit megcsíp egy kakapo, ami egy olyan nézõpontot feltételez, amit nem nagyon tudtam megérteni, így nem is törõdtem vele. Megkérdeztük Arabot, hol talált rá.
 „A kutya találta meg - magyarázta. - Talán tíz yarddal följebb ezen a hegyen, az alatt a fa alatt. És mikor a kutya közel került, kitört, és lerohant ide, ahol elkaptam." 
 „Ennek ellenére jó kondícióban van. Meg lehet állapítani a szivacsos mellkasáról, hogy közeleg az udvarlás ideje. Ez jó hír. Jól érzi magát az áttelepítés után." 
 A kakapo kicsit odébb helyezte magát Arab tenyerein, és közelebb került a szakállához. Arab óvatosan megcsapkodta a vizes, kusza tollakat. 
 „Kicsit ideges - mondta. - Különösképp a zajoktól. Amikor Boss elõször közelítette meg, ha teljesen száraz volt, és a csengõ vagy a kutya hangja arra késztette, hogy kitörjön, és a hegyekbe rohanjon. Még akkor is kapálózott, mikor elfogtam. Ha erõlködött volna…" Vállat vont. A kakapo csõre láthatólag igen erõs. Olyan, mintha egy nagy konzervnyitó lenne a szájára erõsítve. 
 
 „Minden bizonnyal kevésbé pihent, mint a legtöbb madár - morgott Arab. - Sok faj valóban elengedi magát, ha kézbe veszed. Nem kívánom túl soká tartogatni, mivel elázott, és meghûl a bõre viaszrétegének ellenére. Azt hiszem, jobb, ha most elengedem." 
 Hátraléptünk. Arab óvatosan átnyújtotta a madarat, amelynek nagy, erõs körmei kinyíltak és talaj után kaptak. Arab elengedte, õ megtámasztotta súlyát a talajon, leejtette fejét, és elszaladt. 
Azon az éjszakán a felügyelõ kunyhójában ujjongva ürítettük ki a maradék söröket, áthajolva mindazon kakapók feljegyzésein, amelyeket Codfishre szállítottak. Arab adott neki egy azonosító számot, és a lábára csatolta: a 8-44263-mat. A madár neve Ralph volt. A Pegazus öbölbõl, a Stewart szigetérõl a Codfish szigetre vitték, majdnem pontosan egy éve.
 „Kiváló hírek - kiáltott fel Ron. - Valóban egészen kiváló hírek. Ha ez a kakapo megfelelõ kondícióba kerül egy évvel az áthelyezése után, az a legjobb mutatója a programunk mûködõképességének. Tudjátok, nem akartunk ide jönni, és nem akartunk kakapók után kutatni, kockáztatva megzavarásukat, de mint látható… Nos, ez igen hasznos információ, és valóban bíztató."

Pár nappal késõbb a Kakapo Kastély tetején állva Fjordföldön azt mondtuk Don Mertonnak, hogy szerintünk nekünk megbocsáttatott.
 „Ó, igen, én is így vélem - helyeselt. - Kicsit meg is kavartátok a dolgokat. A sajtókonferencia hatásos volt, és úgy hallom, határozott döntés érkezik föntrõl a kakapo fajfenntartási programjának a prioritási listán való elõreemelésérõl, ami azt jelentheti, hogy további támogatásokat kapunk. Remélem, mindez nem túl kései."
 „Most huszonöt kakapo van Codfishen, de csak öt nõstény, és ettõl veszélyeztetettek. Csak egy kakapóról tudunk a Stewart szigeten, egy hímrõl. Tovább kutatunk nõstények után, de nem valószínûsítjük, hogy vannak még. A Kis Zátonyon van további tizennégy darab, és így jön ki a negyvenes létszám."
 „Nehezen szaporodnak. A múltban nyugalmuk háborítatlan volt. Amennyiben egy állatfaj túl gyorsan szaporodik, kinövi a rendelkezésére álló táplálékmennyiséget, és ismét megcsappan az állomány, majd számossága ismét emelkedni kezd, és így tovább. Ha egy populáció nagysága túl vadul ingadozik, nemigen veszélyezteti a kihalás. Minden kakapo párzási szokásai részei a túlélési technikának. Most nincs versengés. Amíg ragadozókkal voltak körülvéve, nem volt más esélyük, csak a mi beavatkozásunk, amennyiben segítõkészek vagyunk."
 Ez a motorbiciklis analógiámra emlékeztet, miszerint egy szerelõnek vannak megfelelõ eszközei a javításhoz, de a zoológusnak nincsenek. Amint végigtaposunk a hegygerincen a helikopter felé, megkérdem Dont, milyen hosszú távú kilátásai vannak a kakapóknak, és a válasza meglepõen találó.
 „Nos - mondja csendes, udvarias hangján -, még minden lehetséges  genetikai manipulációk révén. Amennyiben lehetséges, át kell menteni õket a következõ generációnak, amely talán már megfelelõ eszközökkel fog rendelkezni. Mindössze jó kondícióban tudjuk õket tartani egy életen át, és pokolian bízunk benne, hogy az utódainkban is lesz empátia irántuk."
 Pár perccel késõbb a helikopterünk a Kakapo Kastély fölé emelkedik, leejti orrát, meglódul a Milford Sound völgy felé, egy kevéske depressziós zavart okozva a földben és egy érintetlen, múltat idézõ paradicsomban.
 
link:
The Fabulous Kakapo    http://www.resort.com/~ruhue/kakapo.html