POPOL VUH
A maja-kicse indiánok szent könyve
Fordította: Boglár Lajos és Kuczka Péter
(Tartalom)
[
Íme az eredeti szó gyökere.(1) Itt, a nevén nevezve Kicse. Leírjuk itt, és elbeszéljük kezdetét és gyökerét mindannak, amit a kicse nép törzsei Kicse városában cselekedtek.
Itt gyűjtjük össze mindazon titkok kulcsát, megvilágítását és magyarázatát, amelyeket kinyilatkoztatott Tcakol és Bitol, a Teremtő és Alakító, Alom és Kaholom, a Szülő és a Nemző, akiknek neve: Hunahpu Vucs, az Oposszumvadász; Hunahpu Utiu, a Kojotvadász; Száki Nim Ak, a Nagy Fehér Tapír; Tcisz, a Koati; Tepeu, a Felséges; Kukumatc, a Tollaskígyó; U Kus Cso, a Tó Szíve; U Kus Palov, a Tenger Szíve; Ah Rasa Lak, a Zöld Tál Szelleme, a Föld Ura; Ah Rasa Tcel, a Kék Kupa Szelleme, az Ég Ura, amiképpen őket nevezték.(2)
Ahogyan elnevezték őket, ahogyan beszéltek róluk: az Asszonyról Unokáival, a Férfiról Unokáival, a nevük Spijakok és Smukané, Oltalmazó és Védelmező Nagy Öreganya és Nagy Öregapa, ahogy kicse szavakkal mondják.(3)
Elmondtak róluk mindent a létezés szélességében és a szavak szélességében.
Látjuk ezt most Isten szavának jegyében, a kereszténység jegyében.
Meg kell mentenünk, mert nem látható többé a Popol Vuh (4) , a Gondolatok Könyve, a tenger túlsó oldaláról átjövetel teljes képe, árnyaink leírása, teljes életünk világa, ahogyan nevezték.
Volt itt egykoron erről egy írott könyv, réges-régen írták, de rejtve őrzik a kutató és gondolkodó emberek elől.
Nagyszerűek voltak leírásai és beszámolói arról, hogy hogyan fejeztetett be az Ég és a Föld, a Négy Teremtés, a Négy Megaláztatás, a Négy Büntetés, a kötelmek megkötése, a kötelmek elszaggatása, az Ég Méhe, a Föld Méhe.
Négy Teremtés, Négy Megaláztatás, így mondták, a Teremtőről és Alakítóról, az Élet és Emberiség Anyjáról és Apjáról, a Sugalmazóról és Szilárdítóról, a világosságnak és a fajoknak hordozójáról és szilárdítójáról, így mondták a Fény Anyjának gyermekei, a Fény Atyjának fiai, az elmélkedők és gondolkodók mindenekről, ami létezik: Ég, Föld, Tó és Tenger.
[
Íme azoknak a dolgoknak a leírása; valójában nyugalom volt, valójában csend volt, nyugalom volt.
Valójában egyedül volt, és még mindig üres az Ég Méhe.
[
Íme az első szavak, az első hangok; mert nem volt akkor senki és semmi, állat, szarvas, madár, hal, rák, fa, szikla, barlang, szakadék, fű vagy erdő.
Csak önmagában az Ég. A Föld arca nem volt látható. Csak önmaga a nyugodt Tenger létezett és az Ég Méhe. Ez volt minden. Nem volt semmi sem a csendben vagy a nyugalomban. Csendesség volt, nyugalom volt, láthatatlan volt, az Égben nyugodott minden. Nem volt valóban semmi, ami lett volna. Csak a kerek víz és a lapos tenger.
Minden csak önmagában. Nem volt ott semmi valójában, ami létezett volna.
Csak csend volt. Mozdulatlanság a sötétben, az éjszakában.
Egyedül a Teremtő és az Alakító, a Felséges és a Tollaskígyó, az Anyák és Atyák voltak a vízben, ott csillogtak, ketcal és másféle tollak takarták őket. Ezért a Tollaskígyó név.
Nagy bölcsek és nagy gondolkodók voltak lényegük szerint.
Mert valójában ott volt az Ég és az Ég Szíve.
Ez az istenség neve, így mondják.
[
És akkor jött a Szó.
Eljutott a Felségeshez és Tollaskígyóhoz a sötétségben és az éjszakában. Szólt a Szó a Felségeshez és Tollaskígyóhoz. Beszélgettek.
Azután gondolkoztak, azután mérlegeltek.
Azután egyetértettek és egyesítették szavaikat, gondolataikat.
Azután megszülték, azután megszilárdították magukat, és elhatározták a teremtést és az ember születését.
Gondolkoztak a sötétségben és éjszakában a fák és kúszónövények sarjadásáról, az élet és az ember születéséről, az Ég Szíve által, aki Hurakán, vagyis Egylábú.
Kakulha Hurakán, vagyis Egylábú Villanás volt az első, Csipi Kakulha, vagyis Törpe Villanás a második, és Rasa Kakulha, vagyis Zöld Villanás a harmadik.(5)
És ez a három az Ég Szíve.
Elmentek a Felségeshez és Tollaskígyóhoz, és azután történt a fény és az élet kigondolása.
– Mit tegyünk?(6) Mert valaminek világítania kell az eltartóra és a táplálóra.
– Így legyen.
– Döntenetek kell erről.
Hogy ott a vizek elapadjanak, eltávozzanak, megteremtődjék a Föld, legyen felszíne és simasága, így gondolták el, így mérlegelték.
– De nincs imádónk és dicsőítőnk, amíg meg nem formáltuk és meg nem teremtettük az ember alakját és külsejét – így mondták.
Így megteremtetett általuk a Föld. Egyedül szavakkal teremtették. Megteremtették a Földet.
– Föld! – mondták, és a Föld azonnal megteremtetett.
Olyan volt, mint a pára, mint a köd, a teremtés, mint a forgószél.
Azután hívták a hegyeket, jöjjenek elő a vizekből.
És azonnal ott voltak a nagy hegyek.
Csupáncsak erejükkel, csak varázslatukkal idézték elő hegyek és völgyek létrejöttét.
Egyetlen csapással teremtettek cédrusligeteket és fenyőerdőket.
Örvendezett Tollaskígyó:
– Jó, hogy jöttél, ó Ég Szíve és te, Egylábú Villanás, te, Törpe Villanás és te, Zöld Villanás!
– Fejezzük be munkánkat, a teremtést – mondták. És egyszerre megteremtették a Földet, a hegyeket és völgyeket, kibontották a vizek ösvényeit, a patakok a dombok között kanyarogtak, és a folyók szétváltak, midőn a magas hegyek felemelkedtek.
Ilyen volt a Föld teremtése, mikor megalkotta az Ég Szíve, a Föld Szíve, ahogy nevezik.
És ők voltak az elsők, akik erre gondoltak, amikor az Ég még a magasságban függött, és a Földet vizek vették körül.
És ezt úgy találták ki, ahogy elgondolták, és úgy tükröződött a maga tökéletességében, ahogy ők létrehozták.
[
Azután tovább gondolkodtak a vadállatokról, az erdők őreiről és az erdő minden lakójáról: szarvasokról, madarakról, pumákról, jaguárokról, kígyókról, siklókról, csörgőkígyókról és a bozótok őrzőiről.
Az Anya szólt így, meg az Atya:
– Csak csönd és némaság legyen a fák tövében, az indák alatt? Jó, ha lesz valaki, őrizvén őket – mondták.
És amikor így elgondolták és szóltak, egy csapásra létrejöttek és megteremtődtek: szarvasok és madarak. És nyomban otthont adtak a szarvasnak és a madaraknak.
– Te, szarvas, a folyók partján alszol és a völgyekben. Itt élsz a sűrűben és a vadonban; sokasodsz az erdőkben, négy lábon jársz és táplálékot találsz magadnak, így legyen! – Ezt mondták.
Kijelölték ezután a kis madarak és nagy madarak otthonait.
– Ti a fákon és bozótban laktok, oda rakjátok fészketeket; ott szaporodtok; ott növekedtek a fák ágain, és a bozót ágain. Ezt mondták a szarvasnak és a madaraknak, amikor megteremtették őket. Mindent adtak nekik: fészket és otthont. S így az állatoké lett a Föld.
[
És így fejezte be a négylábú állatok és madarak alkotását az Anya és az Atya. És akkor így szólt a szarvasnak és madaraknak a Teremtő és Alakító, az Anya és Atya:
– Beszéljetek hát, szóljatok hát, ne brekegjetek, ne ordítsatok, értessétek meg magatokat egyik a másikkal, a maga fajtájával, a maga csoportjával. – Ezt mondták a szarvasnak, a madaraknak, a pumának, a jaguároknak, a kígyóknak és siklóknak.
– Most hát mondjátok ki nevünket, imádjatok minket, Anyátokat, Atyátokat. Most hát mondjátok:
Egylábú Villanás, Törpe Villanás, Zöld Villanás, Ég Szíve, Föld Szíve, Teremtő, Alakító, Anyánk és Atyánk. Beszéljetek hát, szólítsatok és imádjatok minket. – Ezt mondták nekik.
De azok nem tudtak úgy beszélni, mint az ember, csak utánozták, csak csörögtek és csak brekegtek, de beszédüknek nem volt formája és mindegyik más-más módon rikácsolt.
És amikor a Teremtő és az Alakító ezt meghallotta:
– Ez még mindig nem elegendő, nem tudnak beszélni – ismételték egymásnak. – Lehetetlen kimondaniuk Teremtőjük és Alakítójuk nevét. Nem jól van így – ismételte az Anya és Atya.
Ezután ezt mondták nekik: – Meg kell változnotok, mert minden hiába, amíg nem tudtok beszélni. Ezért meg kell változtatnunk szavunkat: ételeteket, táplálékotokat, fekvőhelyeteket szakadékká és vad erdővé tesszük, mert nem tudtatok imádni és szólítani bennünket. Kell, hogy legyenek, akik imádnak minket, teremtünk hát másokat, engedelmes lényeket.(7)
– Fogadjátok el sorsotokat: húsotok darabokra fogják tépni. Így legyen. Ez lesz a sorsotok. – Így mondták nekik, midőn tudatták akaratukat a föld színén lakozó kis és nagy állatokkal.
Még egy próbát akartak tenni velük, még egy kísérletet, mert azt kívánták, hogy minden élő imádja őket.
De teremtményeik nem értették egymás beszédét, semmit sem értettek, és semmit sem tudtak megtenni. Ezért feláldozták őket, és a föld minden állatát arra ítélték, hogy megöljék és megegyék őket.
Ezután más módon kellett próbálkozniuk, hogy embereket teremtsenek és alkossanak, a Teremtő, az Alakító, az Anya és az Atya. – Próbáljuk meg még egyszer!
– Valóban közeledik a vetés és az érés ideje. Alkossuk meg azt, aki bennünket táplál és eltart! Mit tegyünk, hogy felidézzenek bennünket és emlékezzenek ránk a földön?
– Próbálkoztunk már első teremtésünkkel és első teremtményeinkkel, de nem értük el, hogy magasztaljanak és imádjanak minket. Így hát próbáljunk meg engedelmes és tiszteletet tudó lényeket alkotni, akik táplálnak és eltartanak minket. – Így mondták.
Azután következett a formálás, a föld és a sár megmunkálása. Ebből készítették testét. De látták, hogy nem jó. Szétolvadt, lágy volt, nem mozgott, nem volt ereje, leesett, béna volt. A feje nem maradt gömbölyű. Arca felemás volt. Szeme homályos volt, és nem lehetett beletekinteni. Beszélt, de értelmetlenül. Elázott a vízben.
– Nem volt elég erős – mondta a Teremtő és az Alakító –, nedvesnek látszik, és ha nedves marad, nem tud járni és nem tud sokasodni. Így legyen. Elméje sötét – mondták.
Azután feldarabolták. Szétrombolták munkájukat és teremtésüket. És így szóltak:
– Mit tegyünk, hogy felidézőink sikerültek legyenek és szólítsanak minket?
Ismét tanácskoztak, majd így szóltak:
– Mondjuk ismét az Anyának és az Atyának, Oposszumvadásznak, Kojotvadásznak: – Vessetek újra sorsot. Próbáljatok ismét teremteni! – Így beszélt a Teremtő és az Alakító az Anyához és az Atyához.
És ezt tanácsolták nekik a jövendőmondók, a Napok Nagyanyja, a Világosság Nagyanyja, ahogyan megnevezte őket a Teremtő és Alakító, ezek Spijakok és Smukané nevei.
[
És szólt fenségesen Egylábú Villanás és Tollaskígyó. Szóltak a Nap Főpapjához(8) és az Alakítóhoz a jövendőmondók:
– Együtt kell munkálkodnotok, és meg kell találnotok a módját, hogy a teremtendő és megalkotandó ember tápláljon és fenntartson minket, kiáltson hozzánk és megemlékezzék rólunk.
– Támogassatok szavatokkal, Unokák ősanyja, Unokák ősatyja, Spijakok és Smukané. Ha ti feltöritek a földet, elültetitek a magot és az megérik, olyan lény lesz, amely szólít minket, eltart minket, emlékezik ránk, a teremtett ember, a halandó ember, a bábuember, a csinált ember. Csináljátok. Így legyen.
– Mondd a neveidet: Oposszumvadász, Kojotvadász, Nagyanya, Nagyatya, Nagy Pekari, Nagy Koati, Drágakő Csiszoló, Ékszerész, Faragó, Szobrász, Zöld Tál Szelleme, Kék Kupa Szelleme, Füstölő Készítője, Toltékmester(9), Napok Nagyanyja, Világosság Nagyanyja, ahogyan alkotásaink és teremtményeink neveznek majdan téged.
– Vessetek sorsot kukoricával és tcite-babbal.(10) És akkor mi megmunkáljuk őt és kivéssük száját és arcát – mondták a Nap főpapjainak.
Erre azonnal elkezdték a jóslást, és sorsot vetettek kukoricával és tcite-babbal a Nap és az Alakító.
És akkor szólt a Nagyanya és a Nagyatya hozzájuk.
És ott volt Nagyatya, ő volt a tcite-ember, Spijakok volt a neve.
És ott volt a Nagyanya, a Nap Főpapja az Alakító lábainál, és Smukané volt a neve.
Megkezdték a jóslatot, így beszéltek:
– Nézzetek körül és találjátok meg egymást. Beszélhettek, fülünk hallja szavatokat, bármit is mondtok, és találjátok meg a fát, hogy megmunkálja és megfaragja a Teremtő és Alakító. És ő táplál és eltart majd minket, ha elültetik és megérik.
– Ó, kukorica, ó, tcite, ó, Nap, ó, Alakító, egyesüljetek és szaporodjatok – mondta a kukoricának és a tcitének a Nap Főpapja és az Alakító. – Jöjj áldozni, ó, Ég Szíve, nézzél szembe a Felségesnek és a Tollaskígyónak a szájával és arcával.
Azután szóltak, és az igazat mondták:
– Fából faragott bábuitok jól sikerülnek; szólni és beszélni fognak a földön.
– Így legyen – mondták, és mialatt beszéltek, egy csapásra elkészültek a bábuk, a fából faragottak.
Olyanok voltak, akár az emberek, beszéltek, mint az emberek, és benépesítették a föld színét.
Éltek és szaporodtak, leányaik voltak, fiaik voltak ezeknek a fából faragott bábuknak, de nem volt szívük és nem volt értelmük. Nem emlékeztek Teremtőjükre és Alakítójukra; négykézláb jártak és haszontalanul.
Nem emlékeztek már az Ég Szívére és ezért elbuktak. Ez csupán próbálkozás volt, csak kísérlet az emberre. Rendesen beszéltek, de arcuk száraz volt. Lábuk erőtlen, és a karjuk is. Nem volt vérük, sem csontjuk, sem verejtékük, sem zsírjuk, száraz volt az álluk és maszk az arcuk, kezük és lábuk rángatózott.
És akkor elpusztították testüket, mert nem tudtak semmit a Teremtőről és az Alakítójukról, Hordozójukról és Bátorítójukról.
Ilyenek voltak az első emberek, akik nagy számban éltek a Föld színén.
[
És akkor ismét végeztek velük. Elpusztították őket, széttörték őket, és megölték őket is, a bábukat, a fából faragottakat.
És azután elárasztották őket vízzel, és ezt az Ég Szíve határozta el.
És nagy árvíz keletkezett, és ömlött a fejére a bábuknak, amelyeket fából faragtak.
Tcitéből készült a férfi teste, amikor a Teremtő és Alakító faragta. Nádból az Asszony, akit a Teremtő és az Alakító faragott.
De ezek a teremtmények nem gondolkodtak, nem beszéltek Létrehozójukkal, Megvalósítójukkal, ezért megsemmisítették, vízbe fojtották őket. Nehéz gyantaeső hullott az égből.(11) És jött a Szemkivájó, ahogy nevezik, és kivájta szemüket; és jött a Haláldenevér, és levágta fejüket; és jött a Leselkedő Jaguár, és felfalta húsukat. És jött a Dühöngő Jaguár, és széttépte őket, összezúzta csontjaikat és idegeiket. Összemorzsolta és megőrölte csontjaikat.
Arcuk büntetése volt ez, mivel nem gondoltak sem az Anyára, sem az Atyára, az Ég Szívére és Egylábú Villanásra. Elsötétült a Föld színe. Fekete eső zuhogott nappal és éjszaka.
Azután jöttek a kicsiny állatok és a nagy állatok. Arcukat csapkodták a sziklák és a fák. Beszélni kezdett minden edényük: tálak, fazekak, sziták, tányérok, őrlőkövek, mindenféle dolog felkelt és csapkodta arcukat.(12)
– Bántottatok bennünket, megettetek bennünket, de most megeszünk benneteket – mondták kutyáik és tyúkjaik.(13)
És megszólaltak az őrlőkövek:
– Kínoztatok bennünket mindennap, éjjel-nappal, mindenkor, forogj, forogj, őrölj, őrölj, az arcunk örökké csak jajongott, forogj, forogj.
– Kényszerítettetek, dolgoztattatok. De most, ti, emberek, megéritek hatalmunkat. Megőröljük és porrá zúzzuk húsotokat – mondták az őrlőkövek.
És megszólaltak kutyáik:
– Miért nem adtatok nekünk semmit sem enni? Alig törődtetek velünk, de űztetek és oldalba rúgtatok minket.
Mindig volt bototok, hogy elkergessetek, amikor ettetek, így bántatok velünk. Nem tudtunk beszélgetni. Nem kaptunk tőletek semmit. Miért nem néztetek előre? Miért nem gondoltatok magatokra? Most elpusztítunk benneteket, most megérzitek szánk fogait, felfalunk titeket – mondták a kutyák, és ekkor elpusztították az arcukat.
És megszólaltak sütőlapátjaik és agyagedényeik:
– Fájdalmat és szenvedést okoztatok nekünk. Szánk és arcunk feketére égett a koromtól, mindig tűzre raktatok és égettetek minket, mintha nem is éreznénk fájdalmat. Most rajtatok a sor, elégetünk titeket – mondták agyagedényeik, és pusztították az emberek arcát.
A tűzhely kövei, a halomba rakott kövek, egyenesen a tűzből repültek fejükhöz, fájdalmat okozva nekik.
Az emberek kétségbeesetten futottak; fel akartak mászni a házak tetejére, de a házak beomlottak és földre vetették őket; fel akartak mászni a fák tetejére, de a fák messzire hajították őket; barlangokba akartak bújni, de a barlangok bezárultak arcuk előtt.
Így esett az emberalakúak romlása, a teremtett és megformált emberé; az embereké, akiket pusztulásra és megsemmisítésre alkottak; szájukat és arcukat tökéletesen elpusztították.
És azt mondják, hogy nem maradt más belőlük, csak a majmok(14) az őserdőkben, mert húsukat csak fából alkotta a Teremtő és az Alakító.
Ezért hasonlít a majom az emberre, és így maradt intő jel az emberivé alakított, emberivé teremtett nép, amely csak fabábu volt, fából faragott bábu.
[
És akkor hirtelen megvilágosodott a Föld arca. Még nem volt Nap. De volt valaki, Vukub Kákis, vagyis Hétpapagáj, aki önmagát dicsőítette.(15)
Létezett az Ég és a Föld, de a Nap és a Hold arca el volt takarva.
És Hétpapagáj így szólt:
– Nem több ez, mint egy megfullasztott nép látható jele. Varázslatos nép volt valóban. De én most nagy vagyok, és minden teremtett és alkotott lény felett uralkodom. Én vagyok a Napjuk, a Lámpásuk, a Holdjuk. Nagy az én ragyogásom. Én vagyok az emberek ösvénye és útja. A szemem ezüstből villan, zöld jádéval világol, és a fogam világoskék kövekből, akár az Ég arca.(16) Orrom messzire világít, mint a Hold, trónom ezüst, és a Föld színe megvilágosodik, mikor lelépek trónomról, így hát én vagyok a Nap és én vagyok a Hold, mindazoknak, akiket világosságban nemzenek, amikor a távolban előbukkan az arcom.
Így beszélt Hétpapagáj. De nem volt igaz, mert nem ő volt a Nap, csak önmagát dicsőítette, tollait és ezüstjét. És csak a láthatárt látta át és nem az egész égboltot.
Még nem jelent meg a Nap, sem a Hold, sem a Csillagok. Még nem hajnalodott. Ezért Hétpapagáj Holdakkal és Napokkal kérkedett, mert nem mutatkozott még a Nap és a Hold fénye. Egyedüli nagyságot és uralmat akart. És mindez a teremtés idején történt, amikor az Árvíz a faemberek vesztét okozta, a fából faragott bábuk pusztulását.
És most elmondjuk, hogyan halt meg, hogyan alázták meg Hétpapagájt, amikor az embereket megalkotta a Teremtő és az Alakító.
[
Íme a megalázás gyökere.(17) Egy napon két fiatal férfi megalázta Hétpapagájt. Az elsőnek Hunahpu volt a neve, vagyis Vadász, Sbalanke, vagyis Jaguárszarvas volt a másodiké.(18)
Valójában istenek voltak. Mikor látták a gonoszságot, amit a kérkedő az Ég Szíve előtt kísérelt meg elkövetni, az ifjak így szóltak:
– Nem jól van ez így, amikor nem él még ember a Földön. Vacsorája után megpróbáljuk lelőni. Beteggé tesszük, és így megszüntetjük hatalmát, ékszereit, ezüstjeit, zöld köveit, kincseit, melyekre oly büszke. És így jár utána minden ember, mert a dicsőség nem nőhet egyedül az ezüstből.
– Így legyen – mondták az ifjak, és vállukra vetették a fúvócsövet.
Nos, Hétpapagájnak volt két fia. Az elsőt Szipakná-nak, vagyis Alligátornak, a másodikat Kabrakannak, Földrengésnek hívták, és kettejük anyját, Hétpapagáj feleségét Csimalmatnak, azaz Pajzshordozónak nevezték.(19) Nos, ez az Alligátor játszott a nagy hegyekkel, Csikakkal, vagyis Tűzszájjal, Hunahpuval, azaz Vadásszal, Pekullal, azaz Barlangi Vízeséssel, Jaskamullal, vagyis Sárga Asszonnyal, Makamobbal, azaz Túláradóval és Hulisznabbal, vagyis Barlangossal. Így nevezték a hegyeket, melyek léteztek, amikor hajnalodott, és amelyeket Alligátor egyetlen éjszaka teremtett.
Játszva mozgatta akkor Földrengés a hegyeket, és megolvasztotta a kis és nagy hegyeket.
És ez csak egyik formája volt a kérkedésnek, amellyel Hétpapagáj fiai büszkeségüket hirdették.
– Figyeljetek! Én vagyok a Nap – mondta Hétpapagáj.
– Én teremtettem a Földet – mondta Alligátor.
– Én rázom meg az Eget és reszkettetem meg az egész Földet – mondta Földrengés. Így hát Hétpapagáj fiai apjuk példáját követve maguknak tulajdonították annak nagyságát. Mindez igen gonosznak tűnt a fiatalemberek szemében. De semmit sem fejezhetett volna be így első Anyánk, első Atyánk.
Ezért azt határozták, hogy Hétpapagáj és fiai pusztuljanak el az ifjak kezétől.
[
Íme, hogyan lőtte le a két ifjú Hétpapagájt. Elmeséljük megalázását tanulságul mindazoknak, akik önmagukat dicsőítik.
Hétpapagájnak volt egy nagy tapal-fája.(20) Ez volt az étele, a tapal gyümölcsének levét szívta. Mindennap felmászott a fa tetejére. Táplálkozását meglátta Vadász és Jaguárszarvas. Lesben álltak a fa alatt, elrejtőzve a fa levelei közé, és amikor Hétpapagáj megérkezett és megállt a tapal-fánál, rálőttek. Vadász lőtte rá a fúvócsőből az agyaggolyót. Megsebezte Hétpapagájt, eltörte az állkapcsát, Hétpapagáj lezuhant a fa tetejéről és elterült a földön. Vadász gyorsan odaszaladt, hogy megfogja, de Hétpapagáj elkapta a karját, kicsavarta és tőből kitépte. Hétpapagáj ezután elengedte Vadászt. Szerencséjük volt az ifjaknak, nem tudta őket legyőzni Hétpapagáj.
Vadász karját Hétpapagáj hazavitte, miközben állát próbálta gyógyítgatni.
– Mit hoztál magaddal, uram? – kérdezte Pajzshordó, a felesége.
– Hogy ez micsoda? A két démon az oka mindennek. Meglőttek fúvócsövükből, kiütötték helyéből az állkapcsomat, úgy, hogy eltörött. Fogaim meglazultak és nagyon fájnak. De elhozom ezt, hogy tűzre tegyem. Akasszuk a tűz fölé, biztos, hogy ezek a démonok eljönnek érte és megkeresik. – Így szólt Hétpapagáj, és Vadász karját a tűz fölé akasztotta.
Vadász és Jaguárszarvas átgondolták a történteket, azután szóltak a Nagyatyának – teljesen fehér volt Nagyatya haja és szakálla – és Nagyanyának, aki nagyon megtört volt, igen öregek voltak, és a végét járták már. Nagy Fehér Pekari volt a Nagyatya neve, Nagy Fehér Koati a Nagyanyáé. A fiatalok így szóltak az öregasszonyhoz és az öregemberhez:
– Menjetek el Hétpapagáj házához a karunkért. Követünk benneteket, ti pedig mondjátok nekik:
– Ezek a mi unokáink, meghalt apjuk és anyjuk, így bennünket mindenhová követnek, ahol alamizsnát adnak nekünk, mert nem értünk semmi máshoz, csak hogy kiszedjük a férgeket a fogakból. Így Hétpapagáj azt hiszi, hogy gyermekek vagyunk. Mi majd ott leszünk, hogy útmutatást adjunk nektek – mondta a két ifjú.
– Jól van – felelte az öregember és az öregasszony.
Azután elindultak. Hétpapagájt trónján hátradőlve találták. Elöl ment a Nagyatya és a Nagyanya, a két fiú a nyomukban, mindig mögöttük. Így érkeztek a nagyúr házához. Hétpapagáj nyögdécselt, mert fájt a foga.
Amikor meglátta az öregembert, az öregasszonyt és kísérőiket, ezt kérdezte:
– Hova mentek, öreg szülék?
– Ennivalót keresünk, tiszteletre méltó úr – válaszolták.
– És mit esztek? És ezek, akik veletek vannak, nem a fiaitok?
– Nem egészen, uram! Az unokáink ők, leszármazottaink, de szánjuk őket, és mindent megosztunk velük – mondta a Nagyanya és a Nagyatya.
Közben a nagyúr szinte haldoklott a fájdalomtól, amelyet a foga okozott, de akár akarta, akár nem, szenvednie kellett.
– Komolyan kérlek benneteket, szánjatok meg. Milyen mérget tudtok készíteni, milyen méreg gyógyíthat meg? – kérdezte a nagyúr.
És az öregek felelték:
– Ó, uram, mi csak a férget szedjük ki a fogakból, szemet gyógyítunk és csontokat hozunk helyre.
– Nagyon jó! Gyógyítsátok meg fogaimat, amelyek éjjel-nappal kínoznak, a szemem sem tudom lehunyni miattuk, nem alhatom. Két démon rám lőtt a fúvócsövével egy agyaggolyót, és ezért nem tudok enni. Szánjatok hát meg, csak kín és lüktetés jön a fogaimból.
– Rendben van, uram. Féreg lehet benne, az marja. Vége lesz, ha kihúzzuk, és másokat teszünk helyébe.
– Az nem jó, ha kihúzzátok a fogaimat, mert csak azokkal vagyok én nagyúr, minden díszem a fogaim és a szemem.
– Másikat teszünk a helyükbe csiszolt csontból.
De a csiszolt csont nem volt más, csak fehér kukoricaszem.
– Jól van hát, húzzátok ki, ha úgy tetszik – mondta az úr.
Ekkor kihúzták Hétpapagáj fogait, de helyükbe csak fehér kukoricaszemeket tettek, azok csillogtak a szájában.
Arca azonnal összeesett, és már nem látszott nagyúrnak. Eltávolították minden fogát, a csillogó kék köveket a szájából.
Azután Hétpapagáj szemét gyógyították, úgy, hogy pupilláit átszúrták, és így elvették minden ezüstjét. De nem érzett semmi fájdalmat, és változatlanul tovább látott. Mindazt, amire büszke volt, elvették tőle.
Pontosan így képzelte Vadász és Jaguárszarvas.
Ekkor Hétpapagáj meghalt.
Vadász visszavette a karját. Pajzshordozó, Hétpapagáj felesége is elpusztult. Így vesztette el Hétpapagáj a gazdagságát. Csak a gyógyítók jártak jól, elvették a smaragdokat és drágaköveket, melyekre olyan büszke volt Hétpapagáj a Földön.
A Nagyanya és a Nagyatya ereje visszatért. Visszaszerezték Vadász karját, a helyére tették, és az ismét teljesen rendben volt.
Csak azért tették mindezt, hogy előidézzék Hétpapagáj halálát, mert gonosz dolognak tűnt szemükben a fennhéjázás.
Ezután a két ifjú továbbállt, mivel végrehajtották az Ég Szívének parancsát.
[
Íme, Alligátornak, Hétpapagáj legidősebb fiának további tettei.
– Én vagyok a hegyek teremtője – mondta Alligátor. – És éppen fürdött egy folyó partján, amikor arra ment négyszáz ifjú, akik kivágtak egy fatörzset, oszlopnak a házukhoz.(21)
A négyszáz ifjú, miután kivágta a nagy fát, hozzáfogott, hogy megcsinálja házuk keresztgerendáját.
Ekkor Alligátor odament a négyszáz ifjúhoz, és így szólt hozzájuk:
– Mit csináltok, fiúk?
– Nem tudjuk vállunkra venni és elvinni ezt a fatörzset – felelték.
– Dobjátok a vállamra. Majd én elviszem. Hová kell mennie?
– Ez lesz a házunk keresztgerendája.
– Rendben van – mondta Alligátor. – Felemelte, vállára vette, és elvitte a négyszáz ifjú házának ajtajához.
– Miért ne maradnál velünk, fiú? – kérdezték. – Van anyád, apád?
– Egyik sincs – válaszolta.
– Hadd kérjünk meg, segíts nekünk holnap is, új gerendát állítunk a házunkhoz.
– Jó – válaszolta.
Ekkor a négyszáz ifjú megtanácskozta a dolgot.
– Mit tegyünk vele? Öljük meg, mert nem jó az, amit tett, hiszen egyedül felemelte a fatörzset. Ássunk egy nagy gödröt és vegyük rá, hogy menjen le a gödörbe.
– Menj le, ásd ki a földet, és hordd ki a gödörből – ezt fogjuk neki mondani, és amikor lehajol, hogy lemenjen a gödörbe, ráejtjük a nagy fatörzset, és így meghal a gödörben.
Ezt beszélte a négyszáz ifjú, és azután ástak egy nagy, igen mély gödröt. És akkor elhívták Alligátort.
– Nagyon kedvelünk téged. Menj és ásd ki a földet, mert mi nem érjük el a gödör fenekét – mondták.
– Rendben van – válaszolta. Azonnal lement a gödörbe. Miközben ásta a földet, lekiáltottak hozzá, és ezt mondták:
– Nagyon mélyre lementél már?
– Igen – felelte, mialatt tovább ásta a gödröt. A gödör, amit készített, arra szolgált, hogy megmentse őt a veszedelemből. Tudta, hogy meg akarják ölni, így, amikor ásta a gödröt, csinált egy másik lyukat az oldalába, hogy megmentse magát, és odabújt.
– Mennyire jutottál? – kiáltott le a négyszáz ifjú.
– Még ások. Majd felkiáltok nektek, ha befejeztem az ásást – mondta Alligátor a gödör mélyéről. De nem a sírját ásta, hanem egy másik gödröt nyitott, hogy megmentse magát.
Végül Alligátor felkiabált nekik. Amikor kiáltott, már biztonságban volt a gödör oldalában.
– Gyertek, vigyétek a földet, amit kiástam a gödör fenekén – mondta –, mert valóban nagyon mélyre ástam. Halljátok a kiáltásomat? Mert itt a ti kiáltásaitok, a ti szavaitok úgy ismétlődnek, mint a visszhang, egyszer, kétszer, és így én jól hallom, hol vagytok. – Így beszélt Alligátor a gödörből, ahol elrejtőzött, a mélységekből kiáltva.
Ekkor a fiúk nagy erővel ledobták a nagy fatörzset. Az gyorsan lezuhant, és egyet puffant a gödör fenekén.
– Senki se szóljon! Várjunk, míg nem halljuk halálkiáltásait – suttogták egymásnak, és mindegyik eltakarta arcát, mikor a fatörzs nagy robajjal lezuhant. S ekkor Alligátor megszólalt, sóhajtott, de csak egyet kiáltott, amikor a fatörzs lezuhant.
– Ez aztán jól sikerült! Most meghalt! – mondták az ifjak. – Ha szerencsétlenségünkre folytatta volna, amit megkezdett, elvesztünk volna. Miért akart első lenni miért akart közénk állni? Közénk, a négyszáz ifjú közé!
Örvendeztek, és azt mondták:
– Most pedig készítsük el kukoricasörünket. Három nap és megint három nap telik el, s amint elmúlt, iszunk új házunk felavatására, mi, négyszáz ifjak.
Ezután így szóltak:
– Holnap megnézzük és holnapután is megnézzük, hogy a hangyák kijönnek-e a földből? Ha már rothadni kezd és ha már feloszlott, azonnal megnyugszunk, és megisszuk kukoricasörünket – mondták.
De a gödörben Alligátor mindenre figyelt, amit az ifjak mondtak. És a második napon a hangyák összesereglettek. Gyorsan szájukba vették Alligátor haját, és a szájukban vitték Alligátor körmeit.
Mikor a fiúk látták ezt, így szóltak:
– Ez a démon bevégezte. Nézzétek a hangyákat, hogy összesereglettek. Egyik a haját hozza, a másik az ujjának a körmeit. Megtettük – így beszéltek egymáshoz.
De Alligátor nagyon is élt. Levágta a haját a fejéről és levágta a körmeit, hogy a hangyáknak adja, s a négyszáz ifjú azt higgye, meghalt.
Így a négyszáz ifjú azt hitte, hogy meghalt, és a harmadik napon megkezdték a dáridót. Mind lerészegedtek, a négyszáz ifjú részeg lett, nem tudott többé semmiről. És akkor Alligátor fejükre döntötte a házat. Valamennyien elpusztultak, valamennyien meghaltak.
Egy vagy kettő sem menekült meg a négyszázból. Megölte őket Alligátor, Hétpapagáj fia.
Így halt meg a négyszáz ifjú, és azt mondják, csillagokká váltak, csillagképpé, amelyet róluk Ri Motcnak, Hét Kis Nővérnek neveznek, de lehet, hogy ez csak szójáték.
Most el fogjuk mondani, hogy győzte le Alligátort a két fiatalember, Vadász és Jaguárszarvas.
[
Íme, így történt Alligátor veresége és halála, amikor a két legény, Vadász és Jaguárszarvas rátámadt.
A két ifjú szíve megtelt keserű gyűlölettel, amiért Alligátor megölte a négyszáz ifjút, ő meg csak folyton halra és rákokra vadászott a folyónál, keresve napi élelmét. Naphosszat kóborolt élelem után, éjszaka pedig hegyeket hordott a hátán. Vadász és Jaguárszarvas erre egy óriási rákot csinált.
Az ek-bokor terméséből lett az arca, ezt a közelben tépték. Ollóit bambuszból faragták, lába helyére kagylókat tettek, és egy csiszolt kő lett a rák háta.
Azután a rákot egy barlang fenekére tették, egy nagy hegy lábánál – Meavan a hegy neve –, hogy elpusztítsa Alligátort.
Ezután a két ifjú arrafelé ment, és a folyónál megtalálta Alligátort.
– Hová mész, fiú? – kérdezték tőle.
– Nem megyek sehová – felelte –, csak vadászok, hogy legyen ennivalóm.
– És mit eszel?
– Halat és rákot. De itt nincs több, nem találtam semmit. Már két napja nem ettem, és olyan éhes vagyok, hogy alig tudom elviselni – mondta Alligátor Vadásznak és Jaguárszarvasnak.
– Lejjebb, ott a szakadék alján van egy rák, egy igazán nagy rák! Ha szerencséd van, talán megeheted. Bennünket nemrég megharapott. Meg akartuk fogni, de megijedtünk tőle. Még nem ment el, megfoghatod – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
– Szánjatok meg! Gyertek, fiúk, és mutassátok meg nekem – könyörgött Alligátor.
– Nem akarjuk megmutatni. Menj egyedül. Nem nehéz megtalálni, csak menj a folyó partján. Kiérsz egy nagy hegy lábához, ott van a szakadék fenekén. Csak oda kell menned – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
– Szánjatok meg, fiúk. Nem találom meg egyedül. Gyertek, és mutassátok meg nekem. Sok madár van itt, amit fúvócsövetekkel lelőhettek, és én tudom, merre vannak – mondta Alligátor.
Erre megígérték, hogy vele mennek. És megkérdezték tőle:
– Valóban meg tudod fogni? Mert csak a te kedvedért megyünk vissza; mi nem próbáljuk még egyszer megfogni, mert megharapott minket, amikor bemásztunk a barlangba. Azután féltünk újra bemászni, de majdnem megfogtuk. Így hát legjobb lesz, ha te mászol be – mondták.
– Nagyon jó – mondta Alligátor, és akkor elkísérték. Megérkeztek a szakadék aljára, ott volt a rák. Rózsaszínű volt a páncélja, a szakadék fenekén, ahogy a fiatalemberek varázsolták.
– Pompás – örvendezett Alligátor. – Szeretném, ha már a számban volna – s valóban nagyon éhes volt. Megpróbált bemászni, be akart menni, de a rák is mászni kezdett, erre neki vissza kellett térnie.
– Megszerezted? – kérdezték tőle.
– Nem – felelte –, mert felmászott, pedig már majdnem megfogtam. Jobb lesz talán, ha felülről megyek be – mondta. És azután ismét bement felülről, már csak a talpai látszottak. A nagy hegy megcsúszott, a mellére zuhant.
Nem tudott többé mozdulni. Kővé változott.
Így pusztította el Vadász és Jaguárszarvas Alligátort, Hétpapagáj idősebb fiát, aki azzal kérkedett, hogy ő teremtette a hegyeket.
A Meavan nevű hegy lábánál pusztították el. Varázslattal győzték le, a másodikat a fennhéjázók közül. Maradt még egy másik. Elmondjuk ennek a történetét is.
[
És ő volt a harmadik, aki önmagát dicsőítette, Hétpapagáj második fia, akit Kabrakannak, azaz Földrengésnek neveztek.
– Én vagyok a hegyek lerombolója – mondta.
De Vadász és Jaguár szarvas elpusztította Földrengést is. Egylábú Villanás, Törpe Villanás és Zöld Villanás beszéltek egymással, és azt mondták Vadásznak és Jaguárszarvasnak;
– Pusztuljon Hétpapagáj második fia is. Így szólunk, mert nem jó, amit a Földön tesznek, túl akarják szárnyalni a Napot, és ennek nem szabad így lennie. Csaljátok oda, ahol a Nap kél – mondta Egylábú Villanás a két ifjúnak.
– Nagyon jól van, ó, urunk. Láttuk őket nemrég, de amit láttunk, az nem volt jó. Talán nem léteztek? És nem titeket dicsőítünk, ó, Ég Szíve? – mondták az ifjak, mivel Egylábú Villanás szavait el akarták fogadni.
Földrengésnek, a hegyek elpusztítójának cselekedete ez volt: alig dobbantott lábával, a nagy és kis hegyek egyformán összeomlottak.
Ezután történt, hogy találkozott az ifjakkal.
– Hová mész, ifjú? – kérdezték azok tőle.
– Valójában nincs hová mennem – válaszolta. – Csak döntögetem a hegyeket, mert én vagyok elpusztítójuk a Nap ösvényén, a Fény ösvényén.
És akkor Földrengés megkérdezte Vadásztól és Jaguárszarvastól:
– Honnan kerültetek ide? Nem ismerem az arcotokat. – Mi a nevetek? – kérdezte Földrengés.
– Nincs nevünk. Nem vagyunk mások, csak vadászok, madárcsapdákkal járjuk a hegyeket. Szegények vagyunk és nincs semmink, ó ifjú. Jövünk-megyünk a nagy és kis hegyeken keresztül, ó, ifjú. Errefelé jövet láttunk egy hatalmas hegyet, ami valóban nagyon magasra emelkedik. Magasabb minden más hegynél. S nem volt azon még egy-két madár sem, amit megfoghattunk volna, ó, ifjú. De igaz-e, hogy te le tudod dönteni a hegyeket? – mondta Földrengésnek Vadász és Jaguárszarvas.
– Nem láthattatok ilyen hegyet, amilyenről beszéltek!
– Hol van?
– Ha láttátok, lerombolom.
– Hol láttátok?
– Pontosan ott, ahol a Nap kél – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
– Nagyon jó. Mutassátok meg az utat – mondta Földrengés a két ifjúnak.
– Nem, nem, nem lehet másként, csak ha köztünk jössz. Egyikünk a bal, másikunk a jobb oldalon megy, mert fúvócsöveink vannak, és ha madarakat látunk, így tudjuk lelőni őket.
Örvendezve mondogatták, hogy kipróbálják fúvócsöveiket. De mikor lőttek, nem használtak a fúvócsövekhez agyaggolyót, csak belefújtak, amikor a madarakra lőttek. Nagyon elcsodálkozott ezen Földrengés.
Ezután a fiúk tüzet gerjesztettek, rátették sülni a madarakat, de az egyik madarat bedörzsölték földfehérrel, fehér földet vittek rá.
– Ezt neki adjuk, ha elkészült, mert biztosan megéhezik, ha az illatát megérzi. A fehér föld megkeményedik a madár hátán. A földben sütöttük meg, és így fogja őt is maga alá temetni a föld.
– A nagy és bölcs Teremtő és Alakító kezdje meg a vetést. Legyen hát világosság – mondták az ifjak.
Mivel az ember csak az után vágyakozik, amit ültetett és megművelt, így Földrengés gyomra is az után fog vágyakozni – mondta egymásnak Vadász és Jaguárszarvas.
Közben a madarak sültek, kezdtek aranybarnára pirulni, zsír csepegett a hátukról, felséges illatot árasztottak. Földrengés már nagyon kívánt enni belőlük, szájában összefutott a nedv, ásított, nyála és váladéka kifröccsent a felséges illattól, amit a madarak árasztottak.
Könyörögve kérdezte őket:
– Mit esztek? Az illata igazán felséges. Adjatok egy kis darabot.
Erre adtak egy madarat Földrengésnek, azt, amelyiket az ő elpusztítására készítettek. Amikor megette, elindultak Kelet felé, ahol a Nagy Hegy volt. De Földrengés lába és keze már gyengülni kezdett, és nem volt ereje, mert elvette a föld, amivel bekenték a madarat, amit megevett. Semmit sem tudott már tenni a hegyekkel. Ledönteni sem tudta őket.
Ekkor az ifjak megkötözték, kezeit hátrakötötték a bokájához. Azután gödörbe dobták és eltemették. Így pusztult el Földrengés Vadász és Jaguárszarvas kezétől, akik számtalan tettet vittek véghez itt a Földön.
Most elmondjuk Vadász és Jaguárszarvas születését, miután az előbb elmondtuk már Hétpapagáj, Alligátor és Földrengés elpusztítását itt a Földön.
[
Most megmondjuk Vadász és Jaguárszarvas apjának nevét is. Most igyunk ehhez egyet, és igyunk az elbeszéléshez is. Leírjuk Vadász és Jaguárszarvas nemzését. Csak a felét mondjuk el, apjuk története két részből áll.
[
Ez az ő történetük, azoké, akiket Egyvadászoknak neveznek. Szüleik Spijakok és Smukané, a Nagy Öreganya és a Nagy Öregatya voltak. A sötétségben, az éjszakában született Egyvadász és Hétvadász Spijakoktól és Smukanétól.
Már most Egyvadász is nemzett két gyereket, és mindkettő fiú volt. Az elsőt Humbatcnak, vagyis Egymajomnak(22) nevezték, a másodikat Huncsouennek, vagyis Bőgőmajomnak hívták.
A két fiú anyját Sbakijalónak, vagyis Alligátorpapagájnak nevezték. Így nevezték Egyvadász feleségét. Hétvadásznak nem volt felesége, nőtlen volt. A másodszülött volt, gyermeki természetű.
A két fiú természettől fogva nagyon bölcs volt, nagy volt a tudásuk, jövendőmondók voltak ők a Földön. Egymajmot és Bőgőmajmot, Egyvadász fiait megtanították az összes művészetre. Furulyás, énekes, képírásfestő, kőfaragó, ékszerkészítő és ezüstkovács lett Egymajom és Bőgőmajom.
Nem csináltak semmi mást, csak kockát vetettek és labdáztak egész nap, s amikor négyen összejöttek labdajátékra, egyik pár a másik pár ellen játszott.(23)
És Vok, a Sólyom, Egylábú Villanás, Törpe Villanás és Zöld Villanás küldönce odajött, hogy nézze őket. Vok nem volt messze sem a Földtől, sem Sibalbától(24), az Alvilágtól, és egy pillanat alatt felröpült az égbe Egylábú Villanás oldalán.
A többiek még mindig a Földön voltak, amikor Egymajom és Bőgőmajom anyja meghalt.
És amikor a Halottak Helyére vezető úton labdáztak, kihallgatták őket Hun Kamé, vagyis Egyhalál és Vukub Kamé, vagyis Héthalál, a Sibalba urai.
– Mit csinálnak ezek a Földön?
– Kik ezek, hogy a Földet megremegtetik és ekkora zajt csapnak?
– Menjünk és hívjuk ide őket! Jöjjenek labdázni. Itt fölébük kerekedünk! Már nem tisztelnek bennünket. Nincsenek tekintettel ránk, nem félnek a rangunktól, és mindenfélét dobálnak a fejünk fölött – mondták az Alvilág urai.
Mindnyájan tanácsot tartottak. Az Egyhalál nevű és a Héthalál nevű voltak a legfőbb bírák, és mindennek az urai, az összes úr feladatát kijelölték. Egyhalál és Héthalál mindegyiknek kijelölte a tennivalóját.
Ott volt köztük Sikiripat, vagyis Repülőkés és Kucsumákik, vagyis Vérfőnök nagyúr. Ők ketten okozták az emberek vérének kiontását.
Ott voltak azok, akiket Ahalpuhnak, vagyis Genny-csinálónak és Ahalkanának, vagyis Epeömlesztőnek neveztek, szintén nagyurak. Az volt a feladatuk, hogy az emberek testét felpuffasszák, és genny szivárogjon a lábukból, és sárgára fessék arcukat, és ezt Sárgaságnak nevezték. Ez volt Gennycsináló és Epeömlesztő munkája.
Ott volt Csamijabak úr, vagyis Csontbot és Csamijaholom úr, vagyis Koponyabot, az Alvilág bothordozói, akiknek a botja csontból volt. Bothordozók voltak, és csonttá változtatták az embereket, valóban csonttá és koponyává. Azoknak a hivatala volt ez, akiket Csontbotnak és Koponyabotnak neveztek.
Ott volt Ahalmez úr, vagyis Szennycsináló és Ahaltokob úr, vagyis Sebcsináló. Munkájuk az volt, hogy összeütközzenek az emberekkel, ellenségesen a fejükre rontsanak, amikor a kunyhó mögé vagy elé lépnek. Akivel összeütköztek, azt igyekeztek leszúrni, majd a földre tiporni, hogy meghaljon. Ez volt a hatalma Szennycsinálónak és Sebcsinálónak, ahogyan őket nevezik.
Voltak még közvetlenül utánuk más nagyurak, Sik, vagyis Sas és Patán, vagyis Csapda nevűek, akik az utakon idézték elő az emberek halálát. Vagyis azt, amit hirtelen halálnak neveznek. Hogy vér toluljon a szájukba, míg vért hányva meg nem halnak. E nagyurak munkája az volt, hogy megragadják őket, szorongassák torkukat és mellüket, és az emberek meghaljanak az utakon. Majd megismételték mindezt, és továbbmentek. Ez volt Sas és Csapda munkája.
És tanácsba gyűlvén megvitatták, milyen óvatos volt és mennyi bosszúságot okozott Egyvadász és Hétvadász.
Az Alvilág nagyurai Egyvadásztól és Hétvadásztól a labdajáték-felszerelést irigyelték legjobban, a bőr ágyékkötőket, a gyűrűket, kesztyűket, fejdíszeket és maszkokat, Egyvadász és Hétvadász díszeit.
Most elmondjuk utazásukat az Alvilágba. Maguk mögött hagyták Egyvadász fiait, Egymajmot és Bőgőmajmot, akiknek anyja meghalt.
Ezután elmondjuk, hogy Vadász és Jaguárszarvas hogyan vettek erőt Egymajmon és Bőgőmajmon.
[
Egyhalál és Héthalál küldöncei haladéktalanul megérkeztek.
– Menjetek Főnökök Harcosai, menjetek és hívjátok ide Egyvadászt és Hétvadászt! Mondjátok nekik:
– Gyertek velünk. Az urak azt mondják, hogy jönnötök kell. – Ide kell jönniük labdázni velünk, hogy vidámítsanak bennünket, mert valóban álmélkodásra késztetnek, így hát el kell jönniük – mondták az urak. – És hozzák magukkal felszerelésüket, gyűrűiket, kesztyűiket, és hozzák el gumilabdájukat is – mondták az urak. – Mondjátok meg nekik – mondták a küldöncöknek.
Küldötteik a Baglyok(25) voltak.
Késbagoly, Egylábúbagoly, Papagájbagoly és Koponyabagoly, ahogyan az Alvilág küldönceit nevezték. Késbagoly éles volt, akár a kés.
Egylábúbagolynak csak egy lába van, de szárnyas.
Papagáj bagolynak vörös bőre van és szárnya.
Végül Koponyabagolynak feje is van, lába nincsen, de azért száll.
A négy küldönc nemesi rangja: a Főnökök Harcosai.(26)
Az Alvilágból érkeztek, jöttek, repültek az Alvilágból, hogy átadják a parancsot a labdajátékok udvarában, ahol Egyvadász és Hétvadász játszott, a játéktéren, amelyet Nim Sob Karcsahnak neveztek, a Tisztelet, a Megragadás és Megtartás terén.
A labdajátékok udvarához parancsolt Baglyok átadták az üzenetet. Úgy, ahogyan meghagyta nekik Egyhalál, Héthalál, Gennycsináló, Epeömlesztő, Csontbot, Koponyabot, Repülőkés, Vérfőnök, Szennycsináló, Sebcsináló, Sas és Csapda, mert ez a neve a nagyuraknak, akik a Baglyokkal üzenetet küldtek.
– Valóban azt mondták Egyhalál és Héthalál urak, hogy veletek kell mennünk?
– Hogyne mondták volna, és hogy mi legyünk kísérőitek, és hozzátok magatokkal minden játékfelszereléseteket – mondták az urak.
– Nagyon jól van – mondták az ifjak. – Várjatok meg minket, csak megyünk és elköszönünk anyánktól.
Hazamentek, és mert az apjuk már meghalt, így szóltak anyjukhoz:
– Elmegyünk ó, anyánk, de lemenetelünk csak rövid időre szól. Az urak küldöncei megjelentek értünk. El kell jönnötök. – Ezt üzenték a küldöncök szerint.
– Itt hagyjuk a labdánkat zálogul – tették hozzá. Rögtön mentek is, hogy felakasszák a háztetőre. – Ha visszajövünk, ismét játszunk vele – mondták.
És odamenvén Egymajomhoz és Bőgőmajomhoz, így szóltak hozzájuk:
– Furulyázzatok tovább, énekeljetek tovább, folytassátok a festést, folytassátok a faragást, tartsátok melegen házunkat és nagyanyátok szívét.
Amikor búcsút vettek anyjuktól, Smukané keserűen tört ki.
– Ne aggódj, elmegyünk, de még nem halunk meg – mondta Egyvadász és Hétvadász, amint eltávoztak.
[
Egyvadász és Hétvadász azonnal indultak, és a küldöncök vezették őket az úton. Így indultak el az Alvilágba vezető úton, nagyon meredek sziklaszegélyen. Addig mentek lefelé, amíg egy folyó partjára értek, amely sebesen folyt Reszketőszurdok és Keskenyszurdok között, és átkeltek rajta. Azután egészen máshoz, a Skorpiók Folyójához értek, számtalan volt abban a skorpió, de átléptek rajtuk, és azok nem marták meg őket.
Azután megint egy folyóhoz értek, a Vérfolyóhoz, és átkeltek rajta, de a vizéből nem ittak; csak átmentek a folyó túlsó partjára.
Azután ismét eljutottak egy folyóhoz; és nem volt más benne csak genny, de nem rettentek vissza, egyszerűen áthaladtak rajta.
Végül egy négyes útkereszteződéshez érkeztek, és itt a négyes útkereszteződésnél legyőzték őket. Az egyik út tűzpiros volt, a másik fekete, az egyik út fehér volt, a másik sárga a négy út közül.(27)
És a fekete út így szólt:
– Engem válasszatok. Én vagyok az Úr útja! – szólt az út.
De itt legyőzték őket, hiszen azt az utat választották, amely az Alvilágba vezetett, a sibalbai nagyurak tanácskozóhelyére jutottak, és ott legyőzték őket.
Fából faragott bábuk üléseztek ott. Az alvilágiak díszítették fel őket. Ezeket szólították meg elsőnek:
– Légy üdvözölve, Egyhalál! – mondták egy bábunak.
– Légy üdvözölve, Héthalál! – mondták egy fából faragott alaknak. De a bábuk nem válaszoltak. Az Alvilág urai azon nyomban nevetni kezdtek, és az összes többi főnök hangosan velük nevetett, mert már biztosra vették Egyvadász és Hétvadász romlását és legyőzetését. Folyton csak nevettek.
Ekkor megszólalt Egyhalál és Héthalál:
– Jól van – mondták. – Eljöttetek. Holnap előkészítitek a maszkokat, gyűrűiteket és kesztyűiteket.
– Gyertek, üljetek ide a padunkra(28) – mondták. De a pad, amit kínáltak, tüzes kő volt, és amikor leültek, megégette őket. Vonaglottak a padon, nem állták, felpattantak, mert megégett az ülepük.
Az Alvilág urai ismét nevetésben törtek ki, szinte haldokoltak a nevetéstől, vonaglottak, mert a nevetés kígyója megsokszorozódott szívükben(29), vérükben és csontjaikban; az Alvilág minden főnöke nevetett.
– Most pedig menjetek abba a házba – mondták. – Ott megkapjátok gyantás fenyőfáklyáitokat és szivarotokat(30), és ott is fogtok aludni.
Azonnal beléptek a Sötétség Házába. Csak sötétség volt a házban. Közben az Alvilág urai tanácskoztak, hogy mit tegyenek.
– Áldozzuk fel őket már holnap. Minél hamarabb tesszük, annál gyorsabban meghalnak, s miénk lesz a játékfelszerelésük, hogy használhassuk a labdajátékban – mondták az Alvilág urai egymásnak.
Labdájuk ugyanis nem volt más, mint kerek penge. Fehérkés volt a labda neve, az Alvilág labdájának a neve. Csiszolt volt a labda, zúzott csontok borították, ilyen volt a felszíne az alvilági labdának.
Egyvadász és Hétvadász a Sötétség Házába lépett. Azután jött valaki, és vele fenyőfáklyát, égő fáklyát küldött nekik Egyhalál és Héthalál.
Ezenkívül szivart is kaptak mindketten, éspedig égő szivart az uraktól. Ezt nyújtották át Egyvadásznak és Hétvadásznak. Guggolva üldögéltek a sötétségben, amikor megjelent valaki, és fenyőfáklyákat és szivarokat hozott.
Világítva égett a fenyőfáklya, amikor beléptek. Fenyőfáklyájuk égett, és mindketten megkapták szivarjukat.
– Virradatkor jöjjenek ki és adják vissza. Nem fogyhat el. Ki kell jönniük, és pontosan ilyen legyen minden, amikor visszaadják – ezt üzenik nektek az urak.
Ezt mondták nekik, és ők azután vesztettek. Elhasználták a fenyőfáklyát, elhasználták a szivarokat.
Számtalan megpróbáltatás helye az Alvilág, és sokféle a megpróbáltatások gyűjteménye:
Az első: a Sötétség Háza, tökéletes sötétség uralkodik benne.
A második: a Didergés Háza, a Ház, amelyben rendkívül hideg van. Teljesen elviselhetetlen, teljesen kibírhatatlan benne a hideg.
A harmadik: a Jaguárok Háza, amelyben nincs más, csak jaguárok, összevissza járkálnak, ugrálnak, ordítanak és játszanak. A jaguárok be vannak zárva a házba.
A Denevérek Házának nevezték a megpróbáltatások negyedik helyét. Ebben a házban nem volt semmi más, csak denevérek sikítottak és kiáltoztak, és körbe-körbe repültek. A denevérek is be voltak zárva, és nem tudtak kijutni.
Az ötödiket a Kések Házának nevezték, ebben csak kések voltak, veszekedtek egymással, zajongtak, összecsaptak, hadakoztak itt az Alvilág eme házában.
Sok kínzóhely volt még az Alvilágban, de Egyvadász és Hétvadász nem léptek be azokba. Csak megemlítjük a Megpróbáltatások Házának nevét.
Amikor Egyvadász és Hétvadász Egyhalál és Héthalál elé lépett, az Alvilág urai így szóltak:
– Hol vannak a szivarjaink? Hol vannak a fenyőfáklyáink, amelyeket tegnap este kaptatok?
– Mind elfogyott, ó, uram.
– Jól van. A mai lesz napjaitok vége. Most meghaltok. Elpusztultok, feldarabolunk benneteket, és arcotok örökre rejtve marad. Feláldozunk benneteket – mondta Egyhalál és Héthalál.
Azonnal feláldozták és eltemették őket a Por Udvarában, ahogy a helyet nevezték. Mielőtt eltemették, levágták Egyvadász fejét, és csak a fej nélküli testét temették el a fiatalabb fivérrel együtt.
– Vigyétek a fejét, és tegyétek az út mellett arra a fára – mondta Egyhalál és Héthalál.
És miután a fejet feltették a fára, a fát, amely sohasem hordott gyümölcsöt, mielőtt Egyvadász fejét ágai közé tették, azonnal elborította a gyümölcs. És ez a kobaktök-fa, így mondják, az, amelyet ma Egyvadász fejének nevezünk.
Egyhalál és Héthalál elképedve nézték a gyümölcsöt a fán. A kerek gyümölcs mindenütt ott volt, nem ismerték fel köztük Egyvadász fejét, pontosan olyan volt, mint a kobaktök-fa bármelyik gyümölcse. Ilyennek látszott az Alvilág minden lakója előtt, amikor odamentek, hogy megnézzék.
A fa csodás lénye naggyá vált szívükben azzal, ami történt, mihelyt Egyvadász fejét ágai közé tették.
És az Alvilág urai így szóltak:
– Senki se vágja le gyümölcseit, és még alatta se menjen el senki – mondták, és ebben megegyeztek. S az Alvilágban senki sem ment a fa közelébe.
Egyvadász feje nem jelent meg többé, mert ugyanolyanná változott, mint a fa gyümölcse. A fa neve kobaktök-fa volt. Ám így is messzire jutott a híre, és egy leány meghallotta. Most beszélni fogunk a leány útjairól.
[
Íme, a hajadonnak, egy Vérfőnök nevű úr leányának története.
[
Egy hajadon tehát hallott róla. Egy nagyúr leánya. Apja neve Vérfőnök volt, a hajadoné Vérlány. Mikor meghallotta a fa gyümölcsének történetét, mert apja elmesélte neki, elámult rajta.
– Megismerhetem és megnézhetem a fát, amelyről beszélnek? Azt mondják, hogy a gyümölcse nagyon jóízű – mondta akkor a leány. Végül elment egyedül, és megérkezett a fához, amely ott nőtt a Por Udvarában.
– Ó! – kiáltott fel. – Milyen gyümölcsöt hord ez a fa? Hát nem fenséges az, amit ez a fa hordoz? Talán meg kell halnom, el kell vesznem, ha szedek ebből a gyümölcsből – mondta a leány.
Ekkor a koponya, amely a fa ágai közt volt, megszólalt és ezt mondta:
– Mit kívánsz? Azok a kerek tárgyak, amelyek az ágakat borítják, koponyák, nem mások – így szólt Egyvadász koponyája a leányhoz fordulva.
– Talán akarsz belőlük? – tette hozzá.
– Igen, akarok – felelte a leány.
– Jól van. Nyújtsd ide a jobb kezedet. Most látod? – mondta a koponya.
– Igen – mondta a leány, és jobb kezével a koponya felé nyúlt.
Ebben a pillanatban a koponya néhány csepp nyálat ejtett, egyenesen a leány tenyerébe. A leány gyorsan és figyelmesen a tenyerébe nézett, de a koponya nyála már nem volt ott.
– Csak egy jelet adtam neked, a köpetemet, a nyálamat, a fejem többé már semmire sem képes, üres koponya csak, hús nélkül. Ilyen a nagyurak feje is, egyedül a hús kölcsönöz nekik fenséges megjelenést. És amikor meghalnak, az embereket megijesztik a csontjaik. Valakinek a fia olyan, mint a köpete, valakinek a nyála olyan, mint a lénye. Akár úrnak a fia, akár bölcsnek vagy szónoknak, nem vész el, hanem tovább halad, egészben marad. Nem pusztul el, nem tűnik el az úr, a harcos, a bölcs, a szónok, hanem leányaira és fiaira hagyományozódik, akiket nemzett. Ugyanezt tettem veled. Menj fel hát a Föld színére, hogy meg ne halj itt. Hatolj be a szóba(31), így legyen – mondta Egyvadász és Hétvadász koponyája.
És minden, amit együtt tettek, ami a gondolatuk volt, Egylábú Villanás, Törpe Villanás és Zöld Villanás parancsára történt.
Ezek után a leány még egyszer visszatért otthonába, miután annyi figyelmeztetést kapott. Hasában azonnal megfogantak a fiai, csupán a nyáltól:
Ez Vadász és Jaguárszarvas fogantatásának története.
[
És amikor a leány hazatért, és hat hónap(32) eltelt, atyja, akit Vérfőnöknek neveztek, észrevette állapotát.
S történt, hogy atyja megfigyelte leányát.
Ekkor Egyhalál és Héthalál nagyúr tanácsot tartott Vérfőnök kel.
– Íme a lányom, gyermekkel van, ó, nagyurak – mondta Vérfőnök, amikor az urakkal találkozott.
– Jól van – válaszoltak. – Parancsold meg neki, hogy mondja el az igazat, és ha vonakodik beszélni, fel kell áldozni. Vitessétek el messzire, és áldozzátok fel.
– Jól van, tiszteletre méltó nagyurak – felelte Vérfőnök, azután megkérdezte a leányát:
– Kinek a gyermekeit hordod a méhedben, leányom?
És a leány így felelt:
– Nincs gyermekem, ó atyám, mert még nem ismerek férfiarcot.
– Jól van – válaszolt apja. – Hát akkor céda vagy. Vigyétek és áldozzátok fel őt, Főnökök Harcosai; hozzátok el a szívét egy tökhéjban, hogy az urak megnézhessék – mondta a Baglyoknak.
A négy Bagoly elindult, vitték a tökhéjat, és mentek, és vitték a leányt, hogy feláldozzák, és magukkal vitték a Fehérkést is.
Így szólt hozzájuk a leány:
– Nem szabad megölnötök engem, ó, hírnökök, mert amit a hasamban hordok, nem gyalázat, hanem akkor fogant, amikor elmentem megcsodálni Egyvadász koponyáját a Por Udvarában. Ezért hát ne áldozzatok fel engem, ó, hírnökök – mondta a leány, amikor megszólalt.
– És mit vigyünk a szíved helyett? Atyád megparancsolta nekünk:
– Hozzátok el a szívét, hogy az urak megvizsgálhassák, és bizonyságot nyerjenek, mert meg kell vizsgálniuk, hogy bizonyságot nyerjenek. Siessetek, és tegyétek a szívet a tökhéjba. Takarjátok be, és helyezzétek a tökhéjba.
– Talán nem ezt mondta nekünk? Mit tegyünk a tökhéjba? Hiszen mi is azt kívánjuk, hogy ne halj meg – válaszolták a hírnökök.
– Jól van, de a szívem ne legyen az övék. Ez itt nem a ti hazátok, és ne engedjétek magatokat emberölésre kényszeríteni. Eljön az idő, és akkor az igazi bűnösök ti lesztek, mert én legyőzöm majd Egyhalált és Héthalált. A holomas növény nedvét adjátok nekik vér helyett. És azt égessétek el előttük. S ne a szívet égessétek el előttük. Vegyétek ennek a fának a termését – mondta a leány.
Vörös volt a fa nedve, amelyet a tökhéjba összegyűjtött, dagadni kezdett, kerekre változott és szívutánzattá vált. Vérhez hasonló nedvet bocsátott ki a fa, a vér utánzata volt. Azután a vér, azaz a fa vörös nedve megalvadt, fényes kéreg lett belőle a tökhéjban. Akkor a leány belevágott a fába, amelyet kocsineál vörös fának neveztek, de ő vérnek nevezte, s azt mondják azóta, hogy a holomas fának a vére.
– Fent a Földön szeretnek majd benneteket, s meglesz mindenetek, amit akartok – mondta a leány a Baglyoknak.
– Jól van, ó, leány, vissza kell mennünk, hogy pontosan érkezzünk, azonnal visszamegyünk, mert át kell adnunk ezt a szívutánzatot a nagyuraknak – mondták akkor a hírnökök.
Mikor a főnökök elé érkeztek, azok már várták őket.
– Elvégeztétek? – kérdezte Egyhalál.
– Mindent elvégeztünk ó, urunk. Itt a szíve, kézzel fogható, a tökhéj fenekén.
– Jól van, lássuk! – kiáltott erre Egyhalál. Ujjaival megragadta, kiemelte, a háncsot átitatta a nedvesség, élénk karmazsinpiros volt a nedvtől a háncs.
– Élesszétek fel a tüzet, és tegyétek a parázsra – mondta ekkor Egyhalál.
Miután a tűzre dobták, az Alvilág lakói szimatolni kezdtek és közelebb húzódtak, mert édesnek találták a növényi nedv illatát.
És mialatt gondolataikba mélyedve üldögéltek, a Baglyok, a leány kísérői kimentek, és engedték, hogy a leány egy üregen át a Földre jusson, majd visszafordultak, és újra lementek a mélybe.
Így győzték le az Alvilág urait. Egy hajadon csapta be mindnyájukat.
[
Nos, Egymajom és Bőgőmajom éppen anyjukkal voltak, mikor a Vérleány nevű hajadon megérkezett. Amikor Vérleány Egymajom és Bőgőmajom elé lépett, hasában hordta fiait, és ez nem sokkal volt Vadász és Jaguárszarvas – ahogyan őket később elnevezték – megszületése előtt.
Mikor a leány a Nagyanya elé lépett, így szólt Nagyanyához:
– Eljöttem, anyósom, én vagyok a menyed, ó, anyósom – mondta, mikor belépett a Nagyanya házába.
– Honnan jöttél? Megvannak a fiaim? Hát nem haltak meg az Alvilágban? Nézd őket, ezt a kettőt, akik megmaradtak, ők a leszármazottaik és utódaik. Egymajomnak és Bőgőmajomnak hívják őket. Menj innen, takarodj! – mondta Nagyanya a leánynak.
– Mégis igaz, hogy a menyed vagyok, és már hosszú ideje az vagyok. Egyvadászhoz tartozom. Élnek ők a magzataimban, nem halottak. Egyvadász és Hétvadász elkészítették önmaguk éles vésetét, anyám. Meglátod, ha megjelenik a képmásuk az én ivadékomban – mondta a leány Nagyanyának.
Egymajom és Bőgőmajom naphosszat csak fütyörészett és énekelt, csak festettek és szobrokat faragtak nap nap után.
Nyugtalan volt ettől Nagyanya szíve, és megismételte:
– Nem kívánom, hogy a menyem légy, mert amit a méhedben hordasz, cédaságod gyümölcse. Te biztosan démon vagy, mert fiaim, akikről beszélsz, már meghaltak.
És az öregasszony még hozzátette:
– Jól van, bebizonyítom, amit mondok. Elfogadom, hogy a menyem vagy, de akkor menj, és hozz ételt azoknak, akiknek enniük kell. Menj és vágj egy teli hálóra valót, azonnal teremj itt, és akkor elfogadom, hogy a menyem vagy – mondta a leánynak.
– Jól van – válaszolta a leány, és azonnal kiment a földre, ahol Egymajom és Bőgőmajom ültetvénye volt. Ők vágtak ösvényt, és a leány követte őket, és az ültetvényre ért, de csak egyetlen kukoricaszárat talált; nem volt két szár, sem három szár. Volt ott egy viselős szál s rajta egyetlen cső. Ettől a leány szíve megrettent.
– Ó, én bűnös, hát céda vagyok. Hova menjek, hogy megteljen a háló, ahogy tőlem kérték – mondta a leány. Azonnal szólította Csahalt, az Étel őrét.
– Gyere és egyél itt, gyere és segíts, ó, Esőasszony, ó, Érlelőasszony, ó, Kakaó Asszonya és a Kukoricaőrlés Asszonya, ó, Étel őre, Egymajomé, Bőgőmajomé – mondta a leány, és megragadta a bajszokat, a kukoricacső hegyén a bajuszt, és letépte, de a csöveket nem szedte le. Erre tele lett minden kukoricacsővel, ott volt az élelem a hálóban, és a nagy háló teljesen megtellett.
A leány rögtön visszatért, állatok cipelték a hálóját; amikor megérkeztek, a terhet a ház egyik sarkába tették. A lány veritékezett, mintha ő cipelte volna. Odament Nagyanya, meglátta a táplálékot a nagy hálóban, és felkiáltott:
– Honnan hoztad ezt az ennivalót? Talán mindet leszedted az ültetvényen, és behoztad minden termésünket? Azonnal kimegyek és megnézem – mondta Nagyanya, és elindult az úton az ültetvényre. De az egyetlen kukoricaszár még mindig ott állt, és azt is látta, hogy hol hagyott nyomot a háló a szár tövénél. Nagyanya gyorsan visszafordult, visszament a házhoz, és így szólt a leánynak:
– Láttam a jelet, valóban a menyem vagy, most már látni szeretném, miket művelsz, és azokat, akik unokáim lesznek, és akik szintén varázslók lesznek – mondta a leánynak.
[
Most elbeszéljük Vadász és Jaguárszarvas születését.
[
Íme, a megszületésük. Ez lesz az, amit elmondunk.
Mikor elérkezett születésük napja, a Vérlány nevezetű hajadon megszült, de Nagyanya nem látta őket, amikor megszülettek. Egyszerre csak megszületett a Vadásznak és Jaguárszarvasnak nevezett két fiú. Megszülettek ott a hegyen, és azután a házba mentek, de nem tudtak aludni.
– Szabadulj meg tőlük – mondta Nagyanya, mert túl sokat sírnak. Erre kimentek, és egy termeszdombra tették őket. Békésen aludtak rajta. Azután elvitték a termeszdombról, és tüskékre helyezték őket.
Egymajom és Bőgőmajom most már azt kívánták, haljon meg a két gyerek a termeszdombon vagy a tüskéken. Mert Egymajom és Bőgőmajom gyűlölte és irigyelte őket.
Vonakodtak öccseiket a házba fogadni, nem akarták elismerni őket, így azok a hegyekben nevelkedtek.
Egymajom és Bőgőmajom nagy zenészek és énekesek voltak, sok szenvedés, fájdalom és gyötrelem közepette nőttek fel. Így azután nagy és bölcs emberek lettek. Furulyások, énekesek, festők és faragók voltak, könnyen ment nekik minden.
Egyszer megtudták, hogy a fiúk megszülettek, és valójában varázslók, szüleik helyettesítői, mert azok az Alvilágba mentek és meghaltak. Egymajom és Bőgőmajom nagy és bölcs emberek voltak, és szívükben mindent tudtak két öccsük születéséről.
Ennek ellenére, mivel irigyek voltak, nem mutatták ki varázserejüket, a szívük telve volt rosszindulattal, mert Vadász és Jaguárszarvas megbabonázta őket.
A két fiú egész nap semmit sem csinált, csak vadászott. Nem szerette őket sem Nagyanyjuk, sem Egymajom, sem Bőgőmajom; nem adtak nekik enni, mikor Egymajom és Bőgőmajom már mindent megevett, akkor mehettek valamit enni. De a fiúk nem haragudtak, nem bosszankodtak, csak csendesen tűrtek, mert tudták a helyüket, és mindent világosan értettek. Hozták a madarakat, amikor megérkeztek, és Egymajom meg Bőgőmajom megették a madarakat, de egy falatot sem adtak a fiúknak, mármint Vadásznak és Jaguárszarvasnak.
Egymajom és Bőgőmajom nem csináltak semmit, csak furulyáztak és énekeltek.
Történt egyszer, hogy Vadász és Jaguárszarvas hazatért, de madarat nem hoztak. Bementek a házba: Nagyanyjuk nagyon megharagudott.
– Hol vannak a madarak? Hozzátok ide! – mondta Vadásznak és Jaguárszarvasnak.
Erre így feleltek:
– Az történt, Nagyanya, hogy a madarak fennakadtak a fákon, és nem tudtunk felmászni, hogy megszerezzük őket. Szeretnénk, ha fivéreink velünk jönnének, és leszednék a madarakat – mondták.
– Jól van – felelték az idősebb fivérek. – Hajnalban veletek megyünk.
A két öccsük ezután kitervelte, hogy hogyan pusztítja el Egymajmot és Bőgőmajmot.
– Csak a természetüket változtatjuk meg, és ezzel beteljesedik a szavunk minden szenvedésért, amit nekünk okoztak. Azt akarták, hogy meghaljunk, hogy elvesszünk, mi, fiatalabb testvéreik. Szívükben, úgy hiszik, hogy szolgájuknak jöttünk, hogy szolgájuk legyünk. Éppen ezért megleckéztetjük őket – mondták egymásnak.
Ezután a kanténak(33), vagyis a sárgafának a tövéhez mentek. Mikor odaértek, lövöldözni kezdtek. Nem is lehetett megszámolni a madarakat, annyian pompáztak a fán, és az idősebb fivérek csodálkoztak ennyi madár láttán. Madarak voltak, de egy sem esett a fa tövéhez.
– Nem esnek a madarak a földre, menjetek és hozzátok le őket – mondták bátyjaiknak.
– Jól van – válaszolta a két bátyjuk. És felmásztak a fára, de a fa nőni kezdett, s a törzse megnyúlott. Ezután Egymajom és Bőgőmajom le akart jönni a fa tetejéről, de nem tudtak. Ekkor lekiáltottak.
– Hogyan menekülhetnénk meg, ó, fivéreink? Könyörüljetek rajtunk. Ez a fa megrémít minket, ó, fivéreink – kiáltottak a fa tetejéről. Vadász és Jaguárszarvas erre így válaszolt:
– Oldjátok meg ágyékkötőtöket, kössétek hasatok alá, hogy egyik hosszú vége lelógjon, és így könnyebben boldogultok.
– Jól van – mondta a két bátyjuk, azután leeresztették ágyékkötőjük végét, de ezek azonnal farokká változtak, és a fivérek olyanok lettek, mint a pókmajmok. Ugrálni kezdtek a kis dombok faágain, ugráltak a nagy hegyekben és behatoltak az őserdőbe. Visítoztak és hintáztak a fák ágain.
Így győzte le Vadász és Jaguárszarvas Egymajmot és Bőgőmajmot. Csakis varázslattal tudták ezt megtenni.
Ezután visszatértek otthonukba, és mikor megérkeztek, szóltak Nagyanyjuknak és anyjuknak, és ezt mondták:
– Ó, Nagyanya, valami megváltoztatta bátyáinkat, mert hirtelen eltűntek, és mintha állatokká váltak volna.
– Ha ártottatok bátyáitoknak, engem bántottatok, s nekem okoztatok szomorúságot. Ne tegyetek ilyet fivéreitekkel, ó, unokáim – mondta Nagyanya Vadásznak és Jaguárszarvasnak. És ők így feleltek Nagyanyjuknak:
– Ne búsulj, Nagyanyánk. Ismét látni fogod fivéreink arcát, vissza fognak térni, de ez nehéz megpróbáltatás lesz számodra, Nagyanya. Vigyázz, hogy ne nevess rajtuk. És most vessünk sorsot – mondták.
Azonnal játszani kezdték furulyájukon a pókmajomvadászról szóló dalt.
[
Azután énekeltek, játszottak a furulyán, és táncoltak, amikor letették a furulyákat és a dobokat. Azután Nagyanyjuk leült velük.
[
Továbbra is játszottak, és hívták vissza fivéreiket zenével és dallal, a pókmajomvadászról szóló dalt énekelve.
És akkor visszatért Egymajom és Bőgőmajom.
Táncolva érkeztek, de mikor Nagyanya meglátta csúf arcukat, nevetni kezdett, és úgy nevetett, hogy abba se tudta hagyni.
Erre azok azonnal elszaladtak, és Nagyanya soha többé nem látta az arcukat.
Nevetésétől felpattantak és az erdőig futottak.
– Mit tettél, Nagyanya?
– Csak négyszer próbálkozhatunk, és most már csak három maradt. Hívjuk vissza őket még egyszer furulyázva és énekelve, de uralkodj magadon, és ne nevess.
– Kezdjük a próbát – mondta Vadász és Jaguárszarvas. Ismét furulyázni kezdtek.
Fivéreik erre visszatértek, táncoltak, és egészen a ház udvarának közepéig jöttek, fintorogtak és Nagyanyjukat nevetésre ingerelték, mire az végül hangos nevetésben tört ki.
Valóban nagyon mulatságosak voltak majomarcukkal, széles fenekükkel, puffadt hasukkal, ami mind nevetésre ingerelte az öregasszonyt.
Ettől megint elfutottak az erdőbe.
És Vadász meg Jaguárszarvas így szólt:
– És most mit tehetünk, Nagyanya? Megpróbáljuk harmadszor is.
Játszani kezdtek a furulyán, és a majmok táncolva visszatértek.
Nagyanya nem tudta visszafojtani a nevetést. Ekkor felmentek oda és felmásztak a falra. Szájuk vörös volt, arcuk ostoba, szőrös az arcuk, felborzadt a szőrük. Szemük fehérlett, amikor pislogtak.
És amikor Nagyanya mindezt látta, hatalmas nevetésben tört ki; de többé nem is látta az arcukat, mert elnevette magát.
– Most már csak egyszer hívhatjuk őket, Nagyanya, úgy, hogy most negyedszer jönnek – mondták a fiúk.
Így hát ismét játszani kezdtek a furulyán, de fivéreik nem tértek vissza negyedszer, ehelyett az erdőbe menekültek.
A fiúk így szóltak Nagyanyjukhoz:
– Mi mindent megtettünk, Nagyanya.
Eljöttek egyszer, azután megpróbáltuk ismét hívni őket. De ne búsulj. Itt vagyunk mi, az unokáid. Akik csak anyjukat és nagyanyjukat szeretik.
Emlékeztetni fogunk benneteket a bátyáinkra, így legyen.
Lesz maszkos tánc, és mindenki hozzájuk fog fohászkodni, Egymajomhoz és Bőgőmajomhoz, ahogyan őket hívják – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
Valóban a furulyások, az énekesek, az öregemberek, a festők és szobrászok mind hozzájuk fohászkodtak azontúl.
De állatokká változtak, majmokká lettek, mert fennhéjázok voltak, bántalmazták öccseiket, mert így mutatkozott meg a szívük.(34)
Ez volt hát a vesztük, így pusztult el Egymajom és Bőgőmajom, így váltak állatokká.
Megtelepedtek, volt otthonuk, zenészek és énekesek voltak, és sok nagy dolgot cselekedtek, amikor még anyjukkal és nagyanyjukkal éltek.
[
Ezután Vadász és Jaguárszarvas dolgozni kezdtek, hogy nagyanyjuk és anyjuk jól vélekedjék róluk. Először beültették a földeket.
– Elmegyünk, bevetjük a földet, ó, Nagyanyánk és Anyánk – mondták.
– Ne búsulj, itt vagyunk mi, az unokáid, akik bátyáink helyébe lépünk – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
Már fogták is a baltát meg a széles kapát(35), és mentek vállukon a fúvócsővel.
Mikor elhagyták a házat, megkérték Nagyanyjukat, hogy vigyen nekik ebédet.
– Délben jöjj, és hozd az ételünket, Nagyanya – mondták.
– Jól van, unokáim – felelte Nagyanya. Ezután kimentek a földre dolgozni.
És amint kapájukat a földbe süllyesztették, a kapa megművelte a földet, egészen egyedül végezte a munkát.
De a kapa nem sokáig dolgozott magában, mert ott volt a balta is; éppen csak a fák törzséhez érintették, és azok rögtön kidőltek, és az összes fa és bozót a földre feküdt.
És tovább dolgozott, vágta a fákat az az egyetlen balta. A kapa is óriási rögöket tört szét.
Meg sem lehetett számlálni a sok tüskés agavét, amely mind az egyetlen kapától dőlt halomra. Áthatolt kis és nagy hegyeken, szétomlasztotta őket.
Megkértek ezután egy madarat, amelyet Smukurnak, vagyis Vadgalambnak neveztek.
Felrepült egy nagy fa tetejére. És Vadász meg Jaguárszarvas így szóltak neki:
– Figyeld Nagyanyánkat, hogy mikor bukkan fel az úton az étellel, és amikor jön, hívjál minket azonnal énekelve, és akkor megfogjuk a kapát és a baltát.
– Jól van – felelte Vadgalamb.
Lövöldözni kezdtek fúvócsöveikkel, és egyáltalán nem törődtek a földműveléssel.
Vadgalamb kisvártatva hívta őket, erre gyorsan odafutottak, és megragadták a kapát és a baltát.
És egyikük szándékosan beszórta a fejét és a kezét földdel, és bekente az arcát is, hogy olyan legyen, mint egy igazi földműves, a másik pedig fakarót emelt a feje fölé, mintha valóban favágó volna.
Így találta őket Nagyanyjuk.
Rögtön ettek is, de valójában nem dolgoztak a földdel, furfang volt az egész, hogy Nagyanyjuk enni adjon nekik. Egy idő múlva hazamentek.
– Ó, Nagyanyánk, elfáradtunk bizony – mondták, amikor megérkeztek és kinyújtóztatták karjukat, lábukat, bár nem volt rá okuk.
Másnap megint kimentek, visszatértek a kukoricaföldre.
Ott meg minden fa és bozót megint a helyén állt, sűrűn egymás mellett sorakoztak a tüskés agavék.
– Ki tréfált meg bennünket? – kérdezték.
A kis és nagy állatok csinálták: a puma, a jaguár, a szarvas, a nyúl, a vadmacska, a kojot, a pekari, a koati, a kismadarak, a nagymadarak, ők csinálták az egészet.
Egyetlen éjszaka elég volt nekik.
Erre elkezdték újra előkészíteni a talajt, megművelni a földet, kivágni a fákat.
Megtanácskozták, hogy mi legyen a kivágott fákkal és a feltört földdel.
– Őrizni fogjuk a kukoricaföldünket.
Talán meglephetjük a kártevőket – mondták megtanácskozván a dolgot. És később hazatértek.
– Mit gondolsz erről, Nagyanya? Csúfot űztek belőlünk.
Földünket, melyet megmunkáltunk, átváltoztatták gazos talajjá és sűrű erdővé.
Így találtuk, amikor tegnap odaértünk, Nagyanya – mondták neki és anyjuknak.
– De visszamegyünk és őrizzük, mert nincs jól, hogy csúfot űzzenek belőlünk – mondták.
Ezután felöltöztek, rögtön visszatértek irtásos földjükre, lopva elbújtak, várakoztak, teljesen elrejtőztek.
Akkor ismét összegyűltek az állatok; minden fajtából jött egy, mindegyikük leült, minden kis állat, minden nagy állat.
Pontosan az éjszaka szívében jöttek, mindannyian beszéltek saját nyelvükön és ezt mondták:
– Emelkedjetek fel, járjatok, fák, emelkedjetek fel, járjatok, bozótok!
Így szóltak, amikor jöttek, és összegyűltek a fák alatt, a bozótok alatt és ismét megmutatták arcukat.
Első volt a puma és a jaguár.
Vadász és Jaguárszarvas meg akarta fogni őket, de az állatok elmenekültek.
Ezután a szarvas és a nyúl közeledett, de csak a farkukat tudták elkapni, azt húzták meg.
A szarvas farka a kezükben maradt, s ezért rövid a szarvas farka, meg a nyúlé is.
A vadmacska, a kojot, a pekari és a koati azonban nem hagyta magát.
Az állatok elvonultak Vadász és Jaguárszarvas előtt, akiknek égett a szívük, mert nem tudták egyiket sem elfogni.
De végül jött egy állat az ösvényen, ugrándozva, s ez Patkány volt, akit azonnal megfogtak és egy hálóba csavartak.
Miután már megfogták, fejbe vágták, és megpróbálták megfojtani, megégették a tűzön a farkát, s ezért nincs szőr a patkány farkán.
A szeme is azért áll úgy, mert az ifjak, Vadász és Jaguárszarvas, majdnem megfojtották.
Patkány így szólt:
– Nem ölhettek meg. És különben nem a ti dolgotok a földművelés.
– Hát mi a dolgunk, mondd? – kérdezték az ifjak Patkányt.
– Engedjetek szabadon, itt a mondanivalóm a hasamban, elmondom nektek, ha adtok valamit ennem – mondta Patkány.
– Adunk enned, de előbb beszélj – felelték.
– Jól van.
– Tudjátok hát meg, hogy apáitoknak, akik az Alvilágban meghaltak, Egyvadásznak és Hétvadásznak, ahogy őket nevezték, megmaradt a labdázó felszerelése, és a ház tetejére van felfüggesztve a gyűrű, a kesztyűk és a gumilabda.
De Nagyanyátok nem akarja megmutatni nektek, mert ezek miatt a dolgok miatt haltak meg apáitok.
– Biztos ez? – kérdezték az ifjak Patkánytól.
És örült a szívük, amikor a gumilabdáról hallottak. És mivel Patkány beszélt, adtak neki enni.
– Íme az eledel: kukorica, tökmag, csilipaprika, bab, kakaóbab, kakaó.
Mindez a tiéd és bármi, ami még el van rakva, vagy amit elfelejtettünk, az is a tiéd.
– Edd meg – mondta Vadász és Jaguárszarvas Patkánynak.
– Jól van, fiúk – mondta Patkány –, de mit mondjak Nagyanyátoknak, ha meglát?
– Ne remegjen a szíved, mert mi is ott leszünk, és tudjuk, hogy mit mondjunk Nagyanyánknak.
Gyerünk.
Mi a ház ereszéhez sietünk, te pedig menj egyenesen oda, ahol a játékok függnek, mi felnézünk a ház padlására, mialatt ételünket készítjük – mondták Patkánynak.
És miután így elrendezték a dolgot az éjszaka folyamán, miután tanácskoztak, Vadász és Jaguárszarvas déltájban hazament.
[
Mikor megérkeztek, Patkányt is magukkal vitték, de nem mutatták meg; egyikük egyenesen bement a házba, másikuk a ház ereszéhez, és ott kiengedte Patkányt, hogy gyorsan másszon fel.
Rögtön vacsorát kértek Nagyanyjuktól.
– Készítsd el a vacsoránkat, szeretnénk húst csilimártással, ó, Nagyanyánk – mondták.
Az étel rögtön elkészült, Nagyanya elébük tett egy tál húst.
Mindezt azonban azért csinálták, hogy félrevezessék Nagyanyjukat és Anyjukat.
És miután a vizeskorsóból megitták a vizet, így szóltak:
– Mindjárt szomjan halunk, Nagyanyánk, menj és hozz nekünk inni – mondták.
– Jó – válaszolt ő, és ment.
Ezután enni kezdtek, de nem voltak igazán éhesek.
Ez is csak furfang volt.
Látták tükröződni a csilimártásukban, ahogy Patkány gyorsan odament a labdához, mely a ház tetejéről lógott le.
Látván ezt a csilimártásukban, a folyóhoz küldtek egy bizonyos Sant, vagyis Szúnyogot, egy rovart, ami a légyhez hasonlít, hogy lyukassza ki Nagyanyjuk vizeskorsóját. És bár ő megpróbálta betömni a lyukat, a víz kifolyt, mert nem tudta betapasztani a korsón ütött lyukat.
– Mi van Nagyanyánkkal?
Száraz a szánk a szomjúságtól, mindjárt szomjan halunk – mondták Anyjuknak, és kiküldték őt is.
Ekkor Patkány átvágta a zsineget, amely a labdát tartotta, a labda leesett a ház padlásáról, a gyűrűkkel, a kesztyűkkel és a bőrkötényekkel együtt.
A fiúk mindent felkaptak és gyorsan elfutottak, hogy eldugják a labdatérhez vezető úton.
Azután a folyóhoz mentek, megkeresték Nagyanyjukat és Anyjukat, akik szorgosan igyekeztek eltömni a lyukat a vizeskorsón.
Megérkezvén vállukon a fúvócsővel, így szóltak, amikor a folyóhoz értek:
– Mit csináltok?
– Szívünk elfáradt a várakozásban és ezért idejöttünk – mondták.
– Nézzétek, lyuk van a korsón, nem tudom betömni – mondta Nagyanya.
Erre ők rögtön betömték, és együtt tértek vissza, ők ketten Nagyanyjuk előtt lépegetve. És így találták meg a labdát.
[
Az ifjak boldogan mentek a labdajátékok terére játszani, hosszú ideig egyedül játszottak, megtisztogatták a teret, ahol valaha szüleik játszottak.
Meghallották őket az Alvilág urai, és így szóltak:
– Valakik megint labdával játszanak a fejünk felett. Nem szégyellik magukat, hogy folyton dobognak? Talán Egyvadász és Hétvadász, a két pöffeszkedő, nem halt meg?
Azonnal menjetek és küldjétek ide őket, ismételték Egyhalál és Héthalál, és mind az urak.
És küldvén a küldöncöket, hogy elhívják őket, így szóltak nekik:
– Menjetek, és mondjátok meg, amikor odaértek: – Jöjjetek ide, az urak üzenik: labdázni akarunk velük itt, hét napon belül játszani akarunk; így mondjátok nekik, mikor megérkeztek – szóltak az urak.
Ezt a parancsot adták a hírnököknek.
És a hírnökök megjöttek a széles úton, amelyet a fiúk készítettek, és amely egyenesen a házukhoz vezetett; ezen érkeztek a küldöncök, egyenesen Nagyanya lakóhelyére.
Az ifjak éppen játszottak, amikor a küldöttek az Alvilágból megérkeztek.
– Azt üzenik az urak, hogy el kell jönniük – mondták az Alvilág küldöttei.
És az Alvilág küldöttei megjelölték a napot is:
– Jöjjenek el hét napon belül – mondták Nagyanyának.
– Jól van küldöncök, elmennek, ó, küldöncök – felelte Nagyanya.
És a küldöncök eltávoztak.
Ekkor Nagyanya szíve megtelt aggodalommal.
– Kit küldjek el az unokáimért?
Hát nem ugyanígy érkeztek az Alvilág küldöncei akkor is, amikor a fiúk apáiért jöttek? – mondta Nagyanya, amikor belépett a házába egyedül, és keservesen sírdogált.
És akkor Tetű hullott az ölébe. Megragadta, tenyerébe vette, erre Tetű összerándult, és mászni kezdett.
– Ó, unokám, téged küldjelek hazahívni unokáimat a labdajátékok teréről? – kérdezte Tetűt.
Erre Tetű lett a hírvivő.
– Így mondjad nekik: küldöncök jöttek Nagyanyátokhoz. És azt mondták: – Jöjjenek el hét napon belül, mondjátok meg nekik, hogy jöjjenek, ezt mondták az Alvilág küldöncei, ezt mondta Nagyanyátok, hogy mondjam meg nektek – így szólt Tetűhöz.
Tetű azonnal elmászott.
Az úton üldögélt Tamaszul, vagyis Varangyosbéka.
– Hová mész? – kérdezte Tetűtől.
– Üzenetet viszek a gyomromban, megyek megkeresni a fiúkat – válaszolta Tetű Varangyosbékának.
– Jól van, de úgy látom, nem mész elég gyorsan – mondta Varangyosbéka.
– Nem akarod, hogy lenyeljelek? Majd meglátod, hogy futok én. Így gyorsan odaérünk.
– Jól van – mondta Tetű. Varangyosbéka mindjárt lenyelte.
És Varangyosbéka ugrált, ugrálgatott, de minden sietség nélkül.
Hamarosan találkozott egy Szákikasz, vagyis Fehérélet nevű nagy kígyóval.
– Hová mész, Varangyosbéka fiam? – kérdezte Fehérélet.
– Küldönc vagyok, üzenetet viszek a gyomromban – mondta Varangyosbéka.
– Úgy látom, nem jársz valami gyorsan.
– Nem érnék én oda hamarabb? – kérdezte Fehérélet.
– Gyere csak ide – mondta.
Azután Fehérélet bekapta Varangyosbékát.
És ettől kezdve ez a kígyók eledele, mert a kígyók máig is békát esznek.
A kígyó gyorsan siklott és találkozott Vokkal, vagyis Sólyommal, aki igen nagy madár.
Sólyom azonnal lenyelte a kígyót.
Röviddel ezután megérkezett a labdajáték terére.
Ettől kezdve ez a sólymok eledele, mert a sólymok azóta is kígyókat nyelnek a hegyekben.
És megérkezésekor letelepedett Sólyom a labdajáték terének kőgyűrűjére. Vadász és Jaguárszarvas vidáman labdázott.
Megérkezésekor Sólyom kiáltozni kezdett:
– Vok-vok! – mondta vijjogva.
– Ki sivít? Hozzuk a fúvócsövünket – kiáltották a fiúk.
[
És megcélozták Sólymot, és az agyaggolyó eltűnt a szemében, és Sólyom kerengve a földre hullott. Odafutottak, megfogták és megkérdezték:
– Miért jöttél, mit akarsz itt csinálni? – kérdezték Sólyomtól.
– Üzenetet hozok a gyomromban. Elmondom nektek, ha előbb meggyógyítjátok a szememet – felelte Sólyom.
– Jól van – mondták az ifjak.
Levettek egy darabot a labda gumijából, amivel játszottak, és Sólyom szemébe tették.
Lotckik, vagyis Savasgumi a neve ennek, és Sólyom szeme ettől azonnal meggyógyult.
– Beszélj hát – mondták Sólyomnak.
Erre Sólyom rögtön kihányta Fehérélet kígyót.
– Beszélj te – mondták Fehéréletnek.
– Jó – mondta Fehérélet, és kihányta Varangyosbékát.
– Hol az az üzenet? – kérdezték Varangyosbékát.
– Itt, a gyomromban van az üzenet – felelte Varangyosbéka.
Kinyitotta a száját, megpróbált, de nem tudott hányni. Ekkor az ifjak elkezdték ütlegelni.
– Hazug vagy – mondták, a hátsó részébe rúgtak. Azután lábukkal széttaposták a medencecsontját.
Ismét megpróbálta, de csak nyállal telt meg a szája.
Ekkor az ifjak kinyitották Varangyosbéka száját és amikor kinyílott, belenéztek.
Tetű ott volt, Varangyosbéka fogaihoz tapadt, a szájában maradt, nem került a gyomrába, csak színlelte, hogy lenyelték.
Így kijátszotta Varangyosbékát és azóta sem tudni, hogy mi Varangyosbéka eledele. A varangyosbéka nem tud futni, és a kígyó eledelévé változott.
– Beszélj – mondták Tetűnek, és az ekkor átadta az üzenetet.
– Fiúk, ezt mondta Nagyanyátok: – Menj, hívd őket, mert idejöttek Egyhalál és Héthalál küldöttei, hogy megmondják nekik, menjenek az Alvilágba, és ezt mondták: – Ide kell jönniük hét napon belül labdázni velünk, és el kell hozniuk játékfelszerelésüket is, a labdát, a gyűrűket, a kesztyűket, a bőrkötényeket, hogy itt mulathassanak, üzenték az urak.
– Eljött a Szavuk – mondta Nagyanyátok –, nektek is jönnötök kell. – Mert valóban Nagyanyátok mondta, és sírva kér, jöjjetek el.
– Igaz ez? – kérdezték egymást a fiúk, mikor meghallották az üzenetet.
És gyorsan Nagyanyjukhoz futottak, hogy búcsút vegyenek tőle.
[
– Megyünk, ó, Nagyanya, csak búcsúzni jöttünk.
És a szavunk a jel, hogy most távoznunk kell. Mindketten ültetünk egy kukoricaszárat a ház közepére, és ha elszárad, az lesz halálunk jele.(36)
– Meghaltak – mondod, ha elszárad.
– De ha ismét kihajt, azt mondod, hogy élnek, ó, Nagyanyánk, és te is, Anyánk.
– Mert itthagyjuk szavunk jelét – így szóltak.
És indulás előtt Vadász ültetett egy kukoricaszárat és Jaguárszarvas egy másikat: a házban ültették el és nem a hegyekben, és nem a zöld mezőn, a földbe, hanem száraz talajba.
Elültették azokat, és otthagyták a házuk közepén.
Ezután elmentek, s mindketten vitték a fúvócsövüket és leereszkedtek az Alvilágba.
Gyorsan leereszkedtek a sziklák között, átkeltek több folyón és szakadékon.
Áthaladtak bizonyos madarak között és ezeket a madarakat Rajnak nevezték.
Átkeltek a Gennyfolyón és a Vérfolyón, ahol el kellett volna pusztulniuk, ahogy az Alvilágiak gondolták, de nem érintették lábukkal, hanem fúvócsövükkel keltek át rajtuk.
Tovább siettek, és egy útkereszteződéshez érkeztek, ahol négy út találkozott.
Tudták jól, hogy az Alvilágba vezetnek az utak; a Fekete út, a Fehér út, a Tűzvörös út és a Sárga út.
Előreküldték itt Sant, a Szúnyogot.
Ő volt a vezetőjük, előreküldték, hallgatták.
– Szúrd meg őket, először azt, aki a fő helyen ül, azután mindegyiket, mert ez a feladatod: az emberek vérét szívod az úton – mondták Szúnyognak.
– Jól van – felelte Szúnyog.
Azonnal elrepült a Fekete úton egyenesen a fából faragott bábukhoz, akik elöl ültek és fel voltak öltözve.
Megszúrta az elsőt, de az nem szólt semmit; azután újra szúrt.
Megszúrta a második ülő alakot, de ez sem szólt semmit.
Azután megszúrta a harmadikat.
A harmadik ülő alak Egyhalál volt.
– Jaj! – szólt, akit megcsípett.
– Mi az?
– Au! – mondta Egyhalál.
– Mi történt, Egyhalál?
– Megcsíptek!
– Au! Mi van itt? Engem csípnek – mondta azután a negyedik ülő alak.
– Mi történt, Héthalál? Mi van?
– Megcsíptek! – mondta most az ötödik ülő alak: Au! Au! – mondta azután.
– Repülőkés! – mondta neki Héthalál.
– Mi történt?
– Megcsíptek – mondta akkor.
A hatodik ülő alakot szúrták meg. – Au!
– Mi az, Vérfőnök! – mondta neki Repülőkés.
– Mi történt?
– Megcsíptek! – mondta most ő.
S akkor a hetedik ülő alakot csípték meg.
– Au! – mondta akkor.
– Mi az, Gennycsináló? – kérdezte Vérfőnök.
– Megszúrtak, Vérfőnök! – mondta Gennycsináló. Azután a nyolcadik került sorra.
– Au! – kiáltotta.
– Mi történt, Epeömlesztő?
– Megszúrtak!
Ekkor megszúrta a kilencediket.
– Au! – kiáltott a kilencedik.
– Mi az, Csontbot? – kérdezte Epeömlesztő.
– Valami megszúrt – válaszolta az. Azután megszúrta a tizediket.
– Au!
– Mi az, Koponyabot? – kérdezte tőle Csontbot.
– Megszúrtak, Csontbot! – hangzott a válasz. Azután megszúrta a tizenegyediket.
– Jaj! – kiáltotta.
– Mi történt? – mondta most Koponyabot.
– Mi történt?
– Megszúrtak – mondta most ő.
– Mi történt, Csapda?
– Megszúrtak, Sas! – mondta Csapda. Erre megszúrta a következőt.
– Au! – kiáltott.
– Mi történt, Szennycsináló?
– Valami megszúrt, Sebcsináló!
Ekképpen elmondták a nevüket, amellyel megnevezték őket.
Mindegyik felfedte arcát a másiknak, és kimondták a nevüket.
Mindegyik lemezteleneden az elmondással.
És hasonlóképpen mindegyik kimondta a szomszédja nevét.
Egyetlen név sem maradt ki.
Mindegyik elárulta magát, mikor Vadász kitépett egy szőrszálat a lábából, mert az szúrta meg őket.
Valójában nem Szúnyog volt, aki megszúrta őket, amikor elszállt Vadász és Jaguárszarvas nevében, hogy meghallja mindegyikük nevét.
Az ifjak folytatták útjukat, és megérkeztek az Alvilág urai elé.
– Üdvözöljétek a nagyurakat – mondták nekik.
– Aki ott ülnek – mondta az egyik kísérő.
– Azok ott nem nagyurak. Csak fából faragott bábuk – válaszolták az ifjak, és továbbmentek.
S imígyen üdvözölték a többieket:
– Üdvözlégy, Egyhalál!
– Üdvözlégy, Héthalál!
– Üdvözlégy, Repülőkés!
– Üdvözlégy, Vérfőnök!
– Üdvözlégy, Gennycsináló!
– Üdvözlégy, Epeömlesztő!
– Üdvözlégy, Csontbot!
– Üdvözlégy, Koponyabot!
– Üdvözlégy, Sas!
– Üdvözlégy, Csapda!
– Üdvözlégy, Szennycsináló!
– Üdvözlégy, Sebcsináló! – mondták elébük járulva. És arcukba nézve megmondták mindegyikük nevét, és nem hagyták ki egyikükét sem. De a nagyurak azt kívánták, hogy felejtsék el a nevüket.
– Üljetek le – szóltak nekik. Remélték, hogy leülnek a padra. De nem akartak leülni:
– Ez itt nem a mi padunk, hanem izzó szikla! – mondta Vadász és Jaguárszarvas, és nem hagyták magukat legyőzni.
– Jól van, menjetek abba a házba – mondták nekik. És akkor megtörtént, hogy beléptek a Sötétség Házába. És ott sem győzték le őket.
Ez volt az Alvilág első próbatétele.
Az Alvilág urai szívükben azt gondolták, hogy ha a fiúk oda belépnek, megkezdődik legyőzetésük.
Miután az ifjak beléptek a Sötétség Házába, azonnal fáklyákat adtak nekik.
A fáklyák égtek, amikor Egyhalál küldöttei egy szivart is hoztak mindegyiküknek.
– Íme a fáklyáitok – mondták. Az úr üzeni: Virradatkor jöjjenek, hozzák vissza a fáklyákat, és a szivarokat, jöjjenek el, és épségben adják vissza! – mondta az úr – közölték a küldöncök, mikor közelebb léptek.
– Így legyen – felelték az ifjak.
De valójában nem égették a fáklyákat, hanem egy tűzpiros tárgyat tettek a helyébe, néhány tollat a papagáj farkából(37), ami úgy tűnt az éjjeli őröknek, mint a meggyújtott fáklya.
Ami pedig a szivarokat illeti: világító bogarakat tettek a végükbe. Egész éjjel világítottak.
– Legyőztük őket – mondták az éjjeliőrök.
De a fáklyák nem égtek el, és olyanok voltak, mint azelőtt, és a szivarokat nem gyújtották meg, és olyanok voltak, mint azelőtt.
Visszaadták őket a nagyuraknak.
– Kik ezek?
– Honnan jöttek?
– Ki nemzette őket?
– Ki szülte őket?
– Fájdalom gyötri a szívünket, mert nem jó az, amit tesznek.
– Különös a megjelenésük és különös a viselkedésük – mondták egymásnak.
Hamarosan az összes úr elé idézték őket.
– Menjünk hát játszani, ti ifjak! – mondta. Ugyanakkor Egyhalál és Héthalál megkérdezte tőlük:
– Honnan jöttetek?
Mondjátok meg nekünk, ifjak – mondták az Alvilág urai.
– Valahonnan jöttünk, de nem tudjuk, honnan – ennyit válaszoltak, és semmi többet.
– Jól van.
Akkor induljunk labdázni, fiúk – mondta nekik az Alvilág.
– Jó – válaszolták.
– Itt a mi labdánkat használjuk – mondta az Alvilág.
– Ó, nem. Itt mi a miénket használjuk – mondták az ifjak.
– Semmiképpen.
– Itt a miénket használjuk – ismételte az Alvilág.
– Jól van – mondták az ifjak.
– Igen. Jelöljük ki a választóvonalat(38) – mondta az Alvilág.
– Nem, nem, hiszen már mondtuk, hogy ez csak egy koponya – mondták az ifjak.
– Olyan nincs – szólt az Alvilág.
– No, rendben van – mondta Vadász.
Ekkor az Alvilág lefelé dobta a labdát, amely megállt Vadász gyűrűje előtt.
És mivel az Alvilág figyelt, Fehérkés kihullott a labdából, és megcsendült.
Végigpörgött a labdajáték-tér talaján.
– Mi ez? – kérdezte Vadász és Jaguárszarvas. – A halálunkat akarjátok? Talán nem ti küldtetek, hogy idehívjatok, és nem saját küldönceitek jöttek értünk? Ez az igazság, kegyelmezzetek nekünk. Azonnal elmegyünk innen – mondták az ifjak.
Az Alvilágiak pontosan azt akarták, hogy ez történjék az ifjakkal, hogy azonnal meghaljanak, és legyőzze őket Fehérkés.
De nem így történt.
Az ifjak győzték le az Alvilágot.
– Ne menjetek, fiúk, játszunk tovább. A ti labdátokat használjuk – mondták az ifjaknak.
– Jól van – válaszolták az ifjak, és elővették a labdájukat.
Majd elhajították labdájukat, és ezzel választhattak díjakat.
– Mit nyerünk? – kérdezték az Alvilágiak.
– Jól van, ti válasszatok – csak ennyit mondtak az ifjak.
– Elég lesz nekünk négy edény, tele virággal. – Ezt mondták az Alvilágiak az ifjaknak.
– Jól van.
És milyen virág legyen? – kérdezték az ifjak az Alvilágiaktól.
– Egy ág vörös csipilin(39), egy ág fehér csipilin, egy ág sárga csipilin és egy ág karinimak – mondták az Alvilágiak.
– Jól van – felelték az ifjak.
És amikor folytatták a játékot, nagy volt az erejük. Sok játékot nyertek az ifjak.
És a szívük nagyon boldog volt.
Azután az ifjak feladták.
Boldogok lettek az Alvilágiak, azt gondolván, hogy már győztek is.
– Ezt jól csináltuk, legyőztük őket – mondták az Alvilágiak.
S azután:
– Hova mehetnének virágokért? – mondták a szívükben.
– Amikor az éjszaka megérkezik, akkor adjátok át nekünk virágainkat és díjainkat – mondták az Alvilágiak Vadásznak és Jaguárszarvasnak.
– Jól van, ma este még labdázunk – mondták, és távoztak.
És akkor történt, hogy az ifjak visszamentek a Kések Házába, a második Alvilági próbatétel helyére.
És az Alvilág urai ismét azt hitték, hogy a kések gyorsan a szívükbe hatolva darabokra vágják az ifjakat.
Azt hitték, hogy meghalnak, de nem haltak meg.
Azonnal szóltak a késeknek, és figyelmeztették őket:
– Tiétek lesz minden állat húsa – mondták nekik.
És a kések nem mozdultak többé, minden kés a földre esett.
Itt töltötték az éjszakát a Kések Házában, és előszólították a hangyákat, mondván nekik:
– Jöjjetek, Késhangyák, jöjjetek, Vöröshangyák. Menjetek mind azonnal, menjetek, és hozzátok el a virágokat, az uraknak szánt ajándékokat.
– Jól van – mondták a hangyák, és mind elmentek, elvitték a virágokat Egyhalál és Héthalál kertjeiből.
Előző nap az urak figyelmeztették az Alvilág virágainak őreit:
– Vigyázzatok a virágainkra, ne engedjétek, hogy az ifjak odamenjenek, levágják és ellopják őket. Most legyőztük az ifjakat, és hova is mehetnének a díjunkért. Legyetek hát éberek egész éjjel.
– Jól van – mondták.
Ám a kert őrei nem hallottak semmit.
Fölöslegesen repesztgették a tüdejüket a fák ágai és a liánok közt a kertben.
Fel-alá repdestek egész éjjel, és ismételgették éneküket.
– Spurpuvek! Spurpuvek! – kiáltotta az egyik.
– Puhuju! Puhuju! – felelt rá a másik.
Puhuju, vagyis Rikoltóbagoly volt a neve ama kettőnek, akik Egyhalál és Héthalál kertjét őrizték.
De nem hallották meg a hangyákat, amikor elrabolták, amit őrizniük kellett, sürögtek-forogtak, cipelték a virágokat, felmásztak a fákra, hogy levágják a virágokat, és összeszedték a földön, a fák tövében.
Az őrök csak kiáltoztak, és nem érezték, hogy levágják a farkukat és szárnyukat.
A hangyák pedig vagdosták a virágokat, leszedték, összegyűjtötték és elcipelték.
Hamarosan megtöltötték a négy edényt virágokkal, melyek már harmatosak voltak, mert hajnalodott.
A küldöncök pedig megérkeztek az ifjakhoz:
– Jöjjetek – mondták az urak –, és hozzátok azonnal a díjunkat – mondták az ifjaknak.
– Jól van – felelték az ifjak, és kezükben a virágokkal töltött négy edénnyel elindultak, és az urak elé léptek.
Savanyú képpel fogadták a nagyurak a virágokat; így az ifjak túljártak az Alvilágiak eszén.
Csak a hangyákat kellett elküldeniük, és a hangyák egyetlen éjszaka levágták és edényekbe rakták a virágokat.
Mintha leütötték volna az Alvilágiakat. Gyűrött, beesett arccal nézték a virágokat.
Azonnal a virágok őreiért küldtek:
– Miért engedtétek, hogy ellopják a virágokat? Amit itt látunk, azok a mi virágaink – mondták az őröknek.
– Semmit sem vettünk észre, ó, uram. Kárt szenvedett a farkunk is – felelték.
És ekkor büntetésből széttépték szájukat, ez lett a fizetségük, mert engedték ellopni a kincseket.
Így mért csapást Egyhalálra és Héthalálra Vadász és Jaguárszarvas.
És ez időtől kezdve széles és tátogó a baglyok szája.
Rögtön labdázni mentek, de egyik sem tudta legyőzni a másikat.
Azután befejezték a játékot, és megállapodtak abban, hogy másnap ismét játszanak.
Így mondták az alvilágiak.
– Rendben van – mondták az ifjak, és távoztak. Ezután beléptek a Didergés Házába. Lehetetlen leírni, hogy milyen hideg volt ott. Jégesővel volt telve a ház, ott lakott a hideg.
De hamarosan vége lett a hidegnek, mert megszüntették, eltüntették.
Az ifjak megszüntették a hideget.
Így hát nem haltak meg; amikor hajnalodott, még éltek.
Kétségtelen, hogy az Alvilág urai azt akarták, hogy meghaljanak, de nem így történt, és mikor hajnalodott, még mindig virultak az egészségtől, és kisétáltak, mikor a küldöncök értük jöttek.
– Hogy lehet ez? Még nem haltak meg? – kérdezte az Alvilág ura.
Csak bámultak Vadász és Jaguárszarvas láttán.
[
Ekkor az ifjakat beküldték a Jaguárok Házába. A Ház tele volt jaguárokkal.
– Ne egyetek meg minket!
– Ez jár nektek – mondták az ifjak a jaguároknak, és gyorsan néhány csontot dobtak nekik, és az állatok a csontokra vetették magukat.
– Most már biztosan végük van. Most már megízlelték a szívüket. Ez azt jelenti, hogy legyőzték őket. Most eszik a csontjaikat – így beszéltek az őrök.
És szívük eltelt örömmel. De az ifjak nem haltak meg. Egészségesen léptek ki a Jaguárok Házából.
– Miféle emberek ezek? Honnan származnak? – kérdezték mindnyájan az Alvilágban.
[
És azután beléptek a tűzbe.
A tűzben állt egy Ház.
Nem volt ott más, csak tűz, de nem égtek el, csak megpörkölte, megcsapta őket a tűz.
És másnap, amikor hajnalodott, ismét épségben voltak.
Azt hitték róluk, hogy azonnal meghalnak, annak közepében, ahol voltak.
De nem így történt, és csak az Alvilágiak szíve csüggedt el.
[
Ezután betették őket a Denevérek Házába.
Semmi sem volt a házban, csak denevérek, egy Ház tele Kamatcotccal, vagyis Haláldenevérrel, nagy állattal, amelynek fogai akár a kések és ölőfegyverek.
Akik arcuk elé jutottak, rögtön elpusztultak.
És az ifjak bent voltak, de a fúvócsöveikben aludtak.
És így nem ették meg őket a ház lakói.
De egyikük mégis rajtavesztett egy Haláldenevér miatt, aki lejött és előcsalta.
Úgy történt, hogy dicsérték bölcsességüket.
Egész éjjel röpködtek és – Kilitc! Kilitc! – mondták a denevérek.
Egész éjjel így zajongtak.
De egy kis időre abbahagyták, és nem mozdultak, hanem az egyik fúvócső végénél gyülekeztek.
Jaguárszarvas ekkor így szólt Vadászhoz:
– Hogyan tudnád megnézni, jön-e a hajnal?
– Lehet, hogy megláthatom? – kérdezte Vadász.
És megpróbált kinézni a fúvócső száján, mert látni kívánta, hajnalodik-e.
Haláldenevér ekkor egy pillanat alatt levágta a fejét, és Vadász széthasított teste ott maradt fejetlenül.
Jaguárszarvas megkérdezte:
– Nem jött még el a hajnal? De Vadász nem moccant.
– Hova lettél, Vadász?
Nem lehet, hogy Vadász elment volna.
– Mit csinálsz?
De Vadász nem moccant. Csak mély lélegzés hallatszott, így gyalázták meg Jaguárszarvast.
– Ó, jaj, elárultak minket – mondta akkor Jaguárszarvas.
És ekkor a fejet elvitték a labdajáték-térre.
Egyhalál és Héthalál parancsára az Alvilág egész népe örvendezett Vadász fejének.
És ekkor Jaguárszarvas szólította az állatokat: a koatit, a pekarit, minden kicsiny és nagy állatot az éjszaka vagy inkább az este folyamán.
Kérdezett tőlük, és ők feleltek.
– Mit esztek? Azért hívtalak titeket, hogy hozzátok ide az eledeleteket – mondta nekik Jaguárszarvas.
– Jól van – felelték.
És azonnal elindultak mind, hogy eledelüket hozzák, együtt tértek vissza.
Egyesek korhadó növényeket hoztak, mások leveleket, ismét mások köveket hoztak.
Volt, aki szemetet hozott.
Változatos volt a kicsiny állatok és nagy állatok eledele.
Végül már csak a koati hiányzott, hogy megjöjjön és elhozza a magáét. Tököt hozott.
Orrával tolta maga előtt.
És a tök Vadász fejévé változott, és rögtön szemet is faragtak rá.
Az agy a Mennyeiektől jött.
Az Ég Szíve volt.
Egylábú Villanás szállt le, ő szállt le a Denevérek Házába.
Bár nem volt könnyű, befejezte az arcot, és ismét jó volt, szépnek látszott a bőre.
S valóban beszélt.
És mivel éppen ekkor kezdett hajnalodni, és a látóhatár vörösödött, szóltak a Keselyűnek:
– Sötétítsd el újra, Öreg – mondták.
– Jól van – mondta Nagyapa, és rögtön elsötétített. S így ismét sötét lett.
Négyszer sötétített el Nagyapa. Keselyű most elsötétített – mondják az emberek ma is. Aztán az ég vörös és kék lett, és Vadász megkezdte létezését.
– Jó lesz? – kérdezték Vadásztól.
– Igen, jó lesz – mondta. És a fej valóban biccentett. Valódi fejjé változott.
Ekkor az ifjak megbeszélték terveiket, és megállapodtak:
– Te ne labdázz, csak vigyázz magadra, mindent én csinálok egyedül – mondta Jaguárszarvas.
Rögtön megmagyarázta Nyúlnak:
– Menj, helyezkedj el a játéktéren, maradj ott a paradicsomoknál – mondta Jaguárszarvas Nyúlnak.
– Amikor a labda feléd gurul, fuss ki azonnal, a többit majd én elintézem – mondta, mikor ezeket az utasításokat adta Nyúlnak.
A nap éppen felkelt, és a két ifjú egészségesen lépett ki a Denevérek Házából.
[
És ismét bedobták a labdát.
És Vadász feje gurult be a játéktérre.
– Mi már régen nyerésben vagyunk, nektek végetek. Jobb feladni, biztosan elvesztettétek – mondták az Alvilágiak.
Mindazonáltal Vadász ütött.
– Üssétek a fejét, akár a labdát. Minket nem sértenek meg többé, nem ütnek meg minket – mondták.
Ekkor az Alvilág urai ütötték a labdát.
Jaguárszarvas visszaütötte, a labda egyenesen a gyűrűnél állt meg, gyorsan átpattant a játéktéren, és egy ugrással, két ugrással a paradicsom-ültetvényhez gurult.
A Nyúl azonnal kifutott, nagyokat ugorva szaladgált, és az Alvilág urai utána futottak.
Szaladtak, lármáztak és Nyúl után kiáltoztak.
A vége az lett, hogy az Alvilág urai mind elmentek.
Jaguárszarvas ekkor megfogta Vadász fejét, odatette, ahol eddig a tök volt, azaz Vadász nyakára.
A tököt pedig a labdajáték terére gurította.
Így Vadász visszakapta a fejét.
Mindketten örültek.
Az Alvilágiak futottak a labda után, és miután megtalálták a paradicsom között, hívták az ifjakat, mondván:
– Gyertek, itt a labdánk, megtaláltuk – mondták. Mikor az Alvilág urai visszatértek, felkiáltottak:
– Mi történt, mit látunk?
Azután ismét játszani kezdtek, és ismét egyik sem tudta legyőzni a másikat.
Ekkor Jaguárszarvas belerúgott a tökbe, az megrepedt, a játéktérre esett, magvai szétszóródtak és a nagyurak arcába röpültek.
– Mit találtatok?
– Mit hoztatok ide?
– Ki hozta ide? – kérdezték az Alvilágiak.
És így győzte le Vadász és Jaguárszarvas az Alvilágiakat. Mindketten keményen szenvedtek, de bármit tettek is ellenük, semmivel sem tudták elpusztítani őket.
[
Most pedig megemlékezünk Vadász és Jaguárszarvas haláláról.
Íme, a beszámoló: felelevenítjük haláluk emlékét.
Mivel előzetesen figyelmeztetést kaptak, eltűrtek minden szenvedést, minden rájuk váró veszedelmet, mégsem haltak meg az Alvilág megpróbáltatásaitól, és nem győzték le őket az Alvilág Vadállatai.
Hívtak az ifjak ezután két bölcset, akik jövendőmondók voltak, a nevük Sulu, azaz Szegény és Pakam, azaz Gazdag volt, és mindketten igazi varázslók voltak.
– Az Alvilág urai megkérdezhetnek titeket. Tanácsot hívnak össze, mert nem halhatunk meg, és nem tudtak legyőzni minket. Meghiúsítottuk szándékaikat, és az állatok sem támadtak meg minket. Jelet érzünk a szívünkben: a kemence-halál vár minket. Az Alvilág lakói összegyűltek már, de mi mégsem haltunk meg. Halljátok utasításunkat, amit most elmondunk. Ha megkérdeznek titeket halálunkról később, amikor mi már teljesen elégtünk, mit mondanak majd, ó, Szegény, ó, Gazdag, amikor szólnak hozzátok?
– Nem lenne jó csontjaikat a szakadékba dobni?
– De akkor arcuk újjáéled – mondjátok majd nekik. Ha megkérdeznek titeket:
– Nem lenne jó egy fára akasztani őket? Így válaszoljatok:
– Semmiképpen sem lenne jó, mert akkor ismét látni fogjátok újjáéledni arcukat.
És amikor harmadszor azt kérdezik:
– Talán egyszerűen a folyóba kéne dobni csontjaikat? Ha megkérdezik, így válaszoljatok:
– Jó lenne, ha meghalnának; azután jó lenne csontjaikat egy őrlőkövön porrá őrölni, ahogy a friss kukoricát őrlik; egyenként megőrölni mindegyiket, azután rögtön a folyóba dobni, a folyó fenekére, hogy szétvigye a víz őket a kicsiny és a nagy hegyek között.
– Ezt mondjátok akkor.
– És azután beteljesül a jóslat, amelyet megmondtunk nektek – szólt Vadász és Jaguárszarvas, amikor megjövendölték halálukat.
Elkészült a nagy kőkemence, akár egy balcsefőző(40), az Alvilágiak készítették.
Hatalmas ágakat raktak bele.
És ezután megérkeztek a küldöncök, hogy elkísérjék őket, megérkeztek Egyhalál és Héthalál küldöncei.
– Menjetek az ifjakhoz, hogy jöjjenek és lássanak minket, mivel valóban próbára tesszük őket, mondták az urak, ó, ifjak – szóltak nekik a küldöncök.
– Jól van – felelték az ifjak.
Gyorsan elindultak, és megérkeztek a kőkemence ajtajához.
Ott akarták kényszeríteni, lépre csalni az ifjakat, játékkal.
– Ugorjuk át a balcsénkat, négyszer egymás után, ó, ifjak – mondta nekik Egyhalál.
– Nem tudsz félrevezetni minket, nem ismerjük talán a halálunkat, ó, urak? – mondták ők.
Arcukkal egymás felé fordultak, megfogták egymás kezét, fejjel előre a kőkemencébe zuhantak, és ott halt meg mindkettő.
Az Alvilágiakat ismét eltöltötte az öröm.
Amikor éppen nem örvendeztek és nem fütyültek az ujjukkal, nagyokat kiáltottak.
Végre úrrá lettünk felettük, igazán nehezen adták meg magukat – mondták.
Rögtön hívták Szegényt és Gazdagot, akik megtartották szavukat, amikor megkérdezték tőlük, mi legyen az ifjak csontjaival, amikor felszólították őket az Alvilágiak.
Ezután a csontokat megőrölték, és a folyóba dobták.
De a csontok nem jutottak messzire.
Rögtön lesüllyedtek, de épp csak a víz színe alá, szép ifjakká váltak, és arcuk előtűnt, és így újra megjelentek.
[
Az ötödik napon ismét megjelentek.
Az emberek látták őket a folyóban.
Mindkettő halembernek látszott.(41)
Aztán az Alvilágiak is meglátták arcukat, és az egész folyóban vadászni kezdtek rájuk.
Másnap újra megjelentek az ifjak.
Öreg koldusnak látszottak, rongyokkal az arcukon, rongyokkal a hátukon, rongyos takarókban.
Nem csináltak semmit, amikor megjelentek, amikor az Alvilágiak meglátták őket, hanem eljárták a kuviktáncot, a menyéttáncot, a tatu táncát, és különösen a százlábú táncát, a gázlómadár táncát, és még sok egyéb csodát.
Házakat gyújtottak fel úgy, mintha a valóságban leégtek volna, és egy pillanat alatt ismét álltak, mint azelőtt.
Az Alvilágiak nagyon éberen figyelték őket.
Azután feláldozták magukat, mindkettő meghalt és holtan elterült.
Miután megölték magukat, arcuk egy pillanat alatt újjáéledt.
Az Alvilágiak csak bámultak, amikor ezt látták. És mindezt azért tették, hogy megfélemlítsék az Alvilágot, mielőtt végleg legyőznék.
[
Táncaik híre hamarosan eljutott Egyhalál és Héthalál nagyurak fülébe. Mikor meghallották, így szóltak:
– Ki ez a két koldus?
– Valóban ilyen mulattató?
– Igen, valóban gyönyörűen járják.
– Mindent tudnak – válaszolták a hírhozók. Megüzenték nekik, hogy menjenek az urak elé, mivel azok boldogan hallották mindezt, és könyörögtek küldönceiknek, vegyék rá őket, és jöjjenek el.
– Jöjjenek és mutassák meg, hogy mi is lássuk, megcsodálhassuk és bámulhassuk őket – szóltak az urak –, így mondjátok meg nekik – mondták a küldöncöknek, és azok hamarosan megérkeztek a táncosokhoz, és átadták nekik az urak üzenetét.
– Nem nagyon akarunk odamenni, mert, őszintén szólva, félünk.
– Nem, nem!
– Hogyne szégyellnénk egyenesen az urak házába menni!
– Az arcunk csúf. Nem!
– Tetszik, vagy nem, a szemünk szánalmas.
– Lehet, hogy nem látni, de mi csak szegény táncosok vagyunk.
– Mit mondunk koldustársainknak, akik ide jöttek és látni akarják táncainkat, hogy felviduljanak velünk?
Nem táncolhatunk az uraknak, ezért nem akarunk menni, ó küldöncök – mondta Vadász és Jaguárszarvas.
Végül nagy nehezen, sok üggyel-bajjal rábírták őket.
Vonakodva mentek. Nem akartak sietni.
Sokszor megmakacsolták magukat, csak hogy megalázzák a küldöncöket, kísérőiket, így mentek az urakhoz.
[
És megérkeztek az urak elé.
Mélyen meghajtották fejüket, földre vetették magukat, arcukat porba fektették, amikor megérkeztek.
Megalázkodtak, mélyen meghajolva, leborulva; hátukat rongyok borították.
Nyomorultnak látszottak, amikor odaértek.
Azután kikérdezték őket hegyeikről, városaikról, anyjukról és apjukról.
– Honnan származtok? – kérdezték tőlük.
– Nem tudjuk, ó, Nagyúr. Sosem ismertük anyánk és apánk arcát; kicsik voltunk, mikor meghaltak – ennyit mondtak mindössze.
Nem is szóltak többet.
– Rendben van, most adjátok elő mutatványotokat. Mit kértek érte fizetségül? – kérdezték tőlük.
– Nem kérünk mi semmit. Hiszen nagyon félünk – válaszoltak a nagyúrnak.
– Ne féljetek, ne rettegjetek.
Gyerünk, táncoljatok: Először azt játsszatok, hogy feláldozzátok magatokat és felégetitek a házamat.
– Tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, hogy lássuk.
– Így akarjuk.
– Azért küldtünk értetek, mert kedves ez a szívünknek.
– Mivel szegények vagytok, megkapjátok a fizetséget – mondták nekik.
Így hát énekelni és táncolni kezdtek. Az Alvilágiak mind összegyűltek.
Leültek, nézték, ők pedig mindent eltáncoltak, a menyét, a kuvik, a tatu táncát. És a nagyúr így szólt hozzájuk:
– Áldozzátok fel a kutyámat, és keltsétek újra életre – mondta nekik.
– Jól van – mondták.
Feláldozták a kutyát, és életre keltették. És a kutya, amikor újra életre keltették, igazán boldog volt. Élvezettel csóválta a farkát, mikor életre keltették. Ekkor a nagyúr így szólt hozzájuk:
– Most égessétek fel a házamat. Ekkor felgyújtották a nagyúr házát. Valamennyi úr ott ült a házban, de nem égett el. A ház egyszerre ismét ép lett.
Egyetlen tárgy sem pusztult el Egyhalál házában. És ámuldozott minden úr. Bármit táncoltak, minden nagyon tetszett nekik. Ezután a nagyúr így szólt hozzájuk:
– Most öljetek meg egy embert, áldozzátok fel, de ne engedjétek meghalni – mondta nekik.
– Jól van – felelték.
Fogtak egy embert, feláldozták, szívét azonnal kitépték és az urak elé tették, azok pedig, Egyhalál és Héthalál, csodálták őket.
Ezután egy pillanat alatt életre keltették az embert, és annak szíve megtelt örömmel, amikor életre kelt.
Az urak pedig el voltak bűvölve.
– Most pedig áldozzátok fel magatokat, hadd lássuk.
– Valóban nagyon élvezzük táncaitokat – ismételgették az urak.
– Jól van, urak – felelték.
És feláldozták magukat. Jaguárszarvas feláldozta Vadászt. Minden részét kiszedte, levágta karját és lábát. Feje elvált és odébb gurult. Kitépte a melléből szívét, és az széthasadt.
Az Alvilág urai megmámorosodtak a látványtól.
De ekkor csak Jaguárszarvas tudott táncolni.
– Kelj fel – mondta, és Vadász abban a pillanatban életre kelt.
Nagyon boldogok voltak, és boldogok voltak az urak is, mert a mutatvány sikerült.
Úgy felvidult Egyhalál és Héthalál szíve, mintha maguk táncolták és művelték volna mindezeket.
[
És ekkor Vadász és Jaguárszarvas táncaitól vágyakozással és kétségbeeséssel telt meg a szívük. És Egyhalál és Héthalál parancsot adott:
– Velünk tegyétek meg! Minket áldozzatok fel! – mondták.
– Minket áldozzatok fel, ugyanúgy – mondta Egyhalál és Héthalál Vadásznak és Jaguárszarvasnak.
– Jól van. Életre keltünk. Ti nem a Halál vagytok? Szórakoztatunk titeket, és tudjuk, hogy ti vagytok az általatok nemzett gyerekek uralkodói – mondták az uraknak.
Előbb Egyhalált áldozták fel, aki az Alvilág uralkodója és az urak ura volt.
És amikor Egyhalál halott volt, Héthalál következett.
De nem keltették őket életre.
Az Alvilágiak pedig elmenekültek.
Ott látták halott uraikat. Az ifjak pedig lyukakat fúrtak beléjük, míg csak telis-tele nem lettek lyukakkal.
Pusztán azért, hogy megalázzák őket.
Egy pillanat alatt megölték az egyik uralkodót és nem keltették újra életre.
A másik nagyúr pedig mélyen meghajolt, amikor a táncosok elé járult.
Nem egyezett bele és nem törődött bele.
– Könyörüljetek rajtam – mondta, mikor magához tért.
Végül összes fiaikat és nemzett gyermekeiket egy nagy szakadékba küldték.
Egyetlen tömegként préselődtek össze a keskeny szakadékban, ahová összezsúfolták őket.
És hangyák tömegével találkoztak ott, hangyák valóságos áradatával.
Így aztán kijöttek onnan. Meghajoltak, és mind megadták magukat.
Megalázkodtak, és adófizetővé lettek.
Így győzték le az Alvilág urait.
Igazi csoda volt, és csak átváltozásukkal tudták az ifjak ezt véghezvinni.
Ekkor az ifjak megnevezték magukat.
És kikiáltották diadalukat az Alvilág népei előtt.
[
– Halljátok nevünket, kimondjuk a nevünket!
– Megmondjuk nektek atyáink nevét is.
– Mi vagyunk itt! Mi! Vadász és Jaguárszarvas a nevünk.
– És apáink, akiket megöltetek, Egyvadász volt és Hétvadász. Ez volt a nevük.
– Mi pedig, akiket itt láttok, apáink kínjaiért és megpróbáltatásaiért állunk bosszút rajtatok.
– Ezért bírtuk ki mindazt a szenvedést, amit ránk mértetek. És ez az, amiért elpusztítunk mindnyájatokat.
– Senki sem menthet meg, elvesztetek – mondták. Erre az Alvilágiak leborultak. Mindnyájan sírtak.
– Könyörüljetek rajtunk, ó, Vadász és Jaguárszarvas. Igaz, hogy vétkeztünk apáitok ellen, akiket néven neveztetek, és akik a Por Udvarában vannak eltemetve – mondták akkor.
– Jól van. Kihirdetjük nektek ítéletünket.
– Halljátok mindnyájan, Alvilág népe: Mivel a ti Napotok és születésetek többé nem válik naggyá, ezért áldozatotok sem lesz már nagy. Kicsi lesz, vörös nedv lesz csak, és nem tiszta vér.
– Serpenyőket, edényeket kaptok puha dolgokkal, kipréselt ételekkel, és csak a füvek fiait, csak a pusztaságok fiait ehetitek majd, csak a bozótok ivadékait. Nem juthattok semmilyen napfényben élőhöz, napvilágra nemzetthez.
– Csak gyantát főznek előttetek.(42)
– Csak a bűnöző, a gonosz, a gyászoló, a kapzsi fog hozzátok könyörögni.
– Nem fogjátok többé hirtelen elragadni az embereket.
– Csak a tejfű nedveire vigyázhattok, így beszéltek az Alvilág népéhez.
Így kezdődött az Alvilág romlása és imádatának elmúlása.
Néhai Napjuk nem volt nagy; az egykori nép csak harcolni akart.
Valójában már nem voltak ugyanazok az istenek, mint azelőtt. Csak arcuk volt félelmesen gonosz.
Valójában harcosok lettek, Bagolyemberek, Baglyok.
Ők buzdítottak a bűnre, háborúra, elrejtett szívű emberek voltak, feketék és fehérek egyszerre.
Ostoba arcúaknak, zsarnokoknak hívták őket, mivel arcukat festékkel és zsírral kenték.
Így vesztették el nagyságukat és dicsőségüket.
Soha többé nem lettek hatalmasok.
És mindez Vadász és Jaguárszarvas műve volt.
És közben valaki zokogott, Nagyanya sírt és jajveszékelt a kukoricaszárak előtt, melyeket elültetve hátrahagytak.
A kukoricák virágot bontottak, aztán elszáradtak, amikor a fiúk a kemencében elhamvadtak.
Azután ismét kivirágoztak, és akkor Nagyanya áldozati tüzet gyújtott. Gyantát égetett a kukoricaszárak előtt.
Így emlékezett unokáira.
És Nagyanya szíve megtelt örömmel, mikor a kukorica másodszor is kivirágzott.
Ezután Nagyanya imádta a kukoricaszárakat.
És a Ház Közepének, az Udvar Közepének nevezte el, Élő Kukoricának, Sima Földnek.
Azért nevezték a Ház Közepének, az Udvar Közepének, mert éppen a házuk közepére ültették el a kukoricát.
És Sima Földnek, mert sima földbe ültették, és Élő Kukoricának, mert kivirágzott.
Nevét tehát Nagyanya adta, de Vadász és Jaguárszarvas ültette.
Nos hát, látták atyáikat, akik már régen meghaltak, Egyvadászt és Hétvadászt, újra látták őket, atyáik arcát ott az Alvilágban, és az atyák újra szóltak hozzájuk, mivel legyőzték az Alvilágot.
[
Ott volt hát atyjuk.
Össze akarták rakni Hétvadászt. Hogy összerakják, elmentek a Por Udvarába.
És valóban, az arca létezni akart.
Megkérdezték tőle mindennek a nevét, a szájáét, orráét, szemgödréét.
Először megtalálta a neveket, de nem tudott többet mondani. Nem tudott többé nevet adni, nem tudta ajkának nevét, nem tudott beszélni.
Így azután köszöntötték, és otthagyták atyjuk szívét.
– Itt maradsz, a Por Udvarában, és itt fognak felidézni a jövőben – mondták neki gyermekei.
Ettől a szíve megvigasztalódott.
– Legelőször hozzád jönnek és elsőként téged imádnak a Világosság Gyermekei, a Világosság Fiai. Neved nem vész el. Így legyen! – mondták atyjuknak, így vigasztalván őt.
– Mi vagyunk halálod megbosszulói, elveszejtésednek, megpróbáltatásaidnak, keserűségeidnek a megbosszulói.
Ezzel elbúcsúztak tőle, miután az Alvilágot leigázták már.
Aztán felmentek, vissza a fénybe, és azonnal az égbe szálltak.
Egyikük a Nap lett, másikuk a Hold.
Ekkor az Égbolt és a Föld megvilágosodott, ők pedig még mindig az égben lakoznak.
És a négyszáz ifjú, akiket Alligátor megölt, most kíséretükké lett, az ég csillagaivá változtak.
[
Íme a kezdet, amikor kigondolták az embert és eltervezték, hogy miből legyen az ember teste.
Szólott akkor a Szülő és a Nemző, aki a Teremtő és az Alakító volt, a Felséges, és név szerint Tollaskígyó.
– Megérkezett már a Hajnal, megjelent már táplálónk és eltartónk, a fénytől született és fénytől nemzett.
– Megjelent már az Ember, a Föld Szívének lakója – így szóltak ők.
Egyesítették gondolataikat és bölcsességüket a sötétségben és az éjszakában, beszélgettek és vitatkoztak, elmélkedtek és gondolkodtak, összekötöttek és szétválasztottak, és így jött el bölcsességük fényesen és tisztán.
Megtalálták és fenntartották azt, ami az ember teste lett.
Ez egy kicsit később történt, azután, hogy a Nap, a Hold és a csillagok megjelentek a Teremtő és Alakító felett.
[
A Szakadékban, amelyet Keserűvíznek neveznek, tűntek fel a sárga és a fehér kukoricacsövek.
[
Íme az állatok, amelyek az ételeket hozták: Jak, vagyis Vadmacska, Utiju, vagyis Prérifarkas, Kvell, vagyis Arapapagáj és Hob, vagyis Varjú – ahogy őket nevezték.
Ez a négy állat tudósította őket a sárga kukoricacsövekről és a fehér kukoricacsövekről.
Odamentek a Szakadékhoz, hogy kijelöljék a Szakadékba vezető utat.
És ott találták meg az ennivalót, amely a teremtett ember, a megformált ember húsává lett.
És a víz volt a vére, ebből lett az ember vére.
Így kerültek a kukoricacsövek a Szülőkhöz és a Nemzőhöz.
Örömmel töltötte el őket a csodálatos hegy, amely telis-tele volt sárga és fehér kukoricacsövek(43) tömegével, rengeteg kakaóval és pataséval, megszámlálhatatlan tulul, kaves, kinom, tapal és ahacse gyümölccsel és temérdek mézzel.(44)
Telve volt a hegy a legízesebb ennivalóval, a városban, a Szakadéknál, név szerint Keserűvíznél.
Volt ott mindenféle táplálék, kicsiny és nagy gyökerek, kicsiny és nagy zöldségek.
Az állatok jelölték ki az utat.
És azután megőrölték a sárga és fehér kukoricát, és Smukané kilenc vékával készített, s ebből a táplálékból vízzel keverve keletkezett az erő, ez lett az ember hája, ebből lett zsírja, amikor a Szülő és Nemző kidolgozták, a felséges és Tollaskígyó, ahogyan őket nevezték.
Ezután kezdtek beszélgetni első anyánk és apánk megformálásáról.
Testüket csak sárga és fehér kukoricából készítették, csak táplálékból készítették az ember lábait és karjait. Ők voltak legelső atyáink, a négy eredeti ember. Kezdetben csak táplálékból volt a testük.
[
Az első embereket(45), akiket megalkottak és megmintáztak, így nevezték: az első Balam Kicse, azaz Jaguár-kicse volt, a második Balam Akab, azaz Jaguáréj, a harmadik Mahukutah, azaz Semmi és a negyedik Ski Balam, vagyis Széljaguár.(46)
Ez volt első anyáink és apáink neve.
Azt mondják, hogy csak készítették és mintázták őket, nem volt anyjuk, nem volt apjuk, önmaguktól voltak hősök, mint mondottuk.
Nem asszony szülte, nem a Teremtő, Alakító, nem az Ősatyák nemzették őket.
Csodával és varázslattal alkotta őket a Teremtő, az Alakító, a Szülő és Nemző, a Felséges és Tollaskígyó.
S minthogy emberi formájuk volt, emberek lettek.
Beszéltek, társalogtak, láttak, hallottak, járkáltak, megfogták a dolgokat.
Nagyszerű emberek voltak.
Szép emberek voltak.
Alakjuk emberi volt.
Lélegeztek és léteztek.
Láttak is, és megismertek az ég alatt mindent, ha látták.
Hirtelen körbe tudtak pillantani és mindent megláttak maguk körül az égbolton és a Föld kerek arculatán.
Alig kellett egy pillanat, és már mindent észrevettek.
Nem kellett járkálniuk, hogy megnézzék, mi van az Ég alatt.
Csak ott álltak, és néztek.
Naggyá vált értelmük és bölcsességük.
Szemük elsiklott az erdők, a sziklák, a tavak, a tengerek, a hegyek és a völgyek fölött.
Valóban, ők voltak a legkedvesebbek az emberek között: Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
[
És ezután a Teremtő és Alakító megkérdezte tőlük:
– Kellemes a létezés?
– Érzitek?
– Milyen a látás?
– Milyen a hallás?
– Hát nem jó, hogy beszélhettek és járhattok?
– Nézzétek, mi minden van az ég alatt!
– Hát nem tiszták a hegyek?
– Látjátok a völgyeket?
– Nosza, próbáljátok ki! – mondták nekik. Ekkor látni kezdtek mindent az Ég alatt.
És megköszönték a Teremtőnek és Alakítónak:
– Köszönjük, kétszer is köszönjük, háromszor is köszönjük, hogy megteremtettetek bennünket.
– És hogy van szánk és arcunk.(47)
– Beszélünk, hallunk, töprengünk, mozgunk, és nagyszerűen gondolkodunk.
– Értjük a távolit és a közelit, látjuk a nagyot és a kicsit, ami az Égben és a Földön van.
– Hála néktek, amiért megteremtettetek, megformáltatok, megalkottatok.
– Hogy létezünk, ó Nagyanyánk, ó Nagyapánk! – mondták, köszönetet mondva megteremtésükért, létrehozásukért.
Megértettek mindent.
Látták a Négy Teremtést, a Négy Pusztulást, az Ég Méhét és a Föld Méhét.
De a Teremtő és az Alakító nem nagy örömmel hallgatta őket.
– Nem jó az, hogy teremtményeink, alkotásaink így beszélnek. Azt mondják, hogy ismernek minden nagyot és kicsit.
[
Így aztán a Teremtő és Alakító visszavette tőlük a tudást.
– Mit tegyünk, hogy csak közelre lássanak?
– Hogy csak kis területét lássák a Földnek?
– Hát a nevük nem teremtményé és megformálté?
– Hasonlók lesznek az istenekhez, hacsak el nem kezdenek szaporodni, amikor hajnalodik és megvilágosodik.
– Így legyen!
– Rontsuk el őket egy kicsit.
– Erre van még szükség.
– Nem fognak hozzánk hasonlóan cselekedni, ha túl nagyra nő az értelmük és mindent meglátnak?
– Hát egyenlőek lesznek velünk?
– Mit tegyünk velük?
– Szemük csak a közelit lássa meg!
Így szólt Ég Szíve, Egylábú Villanás, Törpe Villanás, Zöld Villanás, Felséges, Tollaskígyó, Szülő és Nemző, Spijakok és Smukané, Teremtő és Alakító, ahogyan őket nevezik.
És akkor megváltoztatták életüket, formájukat, alakjukat.
[
Akkor az Ég Szíve ködöt fújt szemükre.
Megvakultak, ahogyan a tükör elhomályosul, szemük vakká lett.
Csak közelre láttak, bármilyen tiszták voltak is a dolgok, így aztán elveszítették felfogóképességüket, és a négy ember minden bölcsessége elveszett az elején, a kezdet kezdetén.
Ily módon teremtődtek, így kaptak alakot Első Nagyapáink, Első Apáink az Ég Szíve és a Föld Szíve által.
Azután lettek társaik, teremtődtek asszonyaik.
Őket is egyedül az Istenek gondolták ki.
Alvás közben ajándékozták nekik.
Valóban gyönyörűek voltak: Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár asszonyai.
Amikor az asszonyok már ott voltak, életre keltették őket, és társaik látásától örömmel telt meg a szívük.
Íme a nevük: Vöröstengerháza volt a neve Jaguárkicse asszonyának, Szépségháza volt Jaguáréj asszonya, Kolibriháza volt Semmi felesége és Papagájháza volt Széljaguár feleségének a neve.
Így nevezték asszonyaikat, akik királynők lettek.
Tőlük születtek a kis törzsek és a nagy törzsek, ez a mi eredetünk, a Kicse népé.
Sokan voltak a papok és áldozatbemutatók, többé már nemcsak négyen, bár Kicse népének anyái négyen voltak.
Mindegyiknek más volt a neve.
Arra, Napkeleten, megsokasodtak.
Sok különböző nevük volt.
Ők lettek a népek: Tepeu, azaz Felséges, Oloman, azaz Labdajátékos, Kohah, azaz Maszkos, Kenles Ahau, azaz Urak Gyermekei, ahogy később is nevezték őket, a népek neveként.
És ott, Napkeleten, szaporodtak.
Ismeretes az eredete az Ágaknak és Látnokoknak is.
Együtt jöttek Napkeletről.
Jaguárkicse volt a nagyapja és az apja a Kavekok(48) kilenc Nagyházának; Jaguáréj volt a nagyapja és az apja a Nihaibok(49), azaz a Nagyházak Népe kilenc Nagyházának; Semmi volt a nagyapja és az apja az Ahaukicsék, vagyis az Úrkicsék négy Nagyházának.
Három csoportot alkottak a családok, és sohasem feledték Nagyatyjuk és Atyjuk nevét.
Ők voltak a Nemzők és Szülők ott, Napkeleten.
És ott voltak az Ágak, a Látnokok, a tizenhárom alárendelt néppel.
E tizenhárom volt: Tekpanok(50), a Paloták Népe a Rabinalokkal, a Kakcsikelek, a Tüzes Fák Népe, a Tcikinahák, a Madárház(51) Népe, a Szakahibok, a Fehér Kukorica Népe, a Lamákok, a Töltés Népe, a Kumatcok, a Kígyók Népe, a Tuhalhák, a Fürdőház Népe, az Ucsabahák, a Szónokház Népe, a Csumilahák, a Csillagház(52) Népe, a Kibahák, a Ládaház Népe, a Batenahák, a Gyűrűház Népe, az Akulvinalok, a Kas Emberei, a Balamihák, a Jaguárház Népe, a Kancsakelek, a Kígyótartók Népe és a Balamvolobok, a Jaguárbél Népe.
Valójában ezek voltak a legnagyobbak az alárendelt törzsekből.
Csak a legnagyobbaktól beszélünk, amelyeket felsoroltunk, később is sokan jöttek, mindegyikük a város egy részét képviselte.(53)
Nem nevezzük meg őket.
Ők tehát tovább sokasodtak ott, Napkeleten.
Sok ember lett belőlük, ahogyan a sötétségben szaporodtak.
Sem a Nap, sem a Világosság nem született még meg, mialatt ők sokasodtak.
Mindnyájan együtt éltek, nagy számban léteztek és jártak-keltek ott, Napkeleten.
Senki sem táplálta és segítette őket, de meghajtották fejüket az Égnek.
Nem tudták, merre menjenek.
Hosszú ideig csak ennyit tettek, kényelmesen voltak ott, fekete emberek, fehér emberek.
Sokfélék voltak, sokféle nyelven beszéltek.
Elszórva a hegyoldalakon, nemzedékek éltek az ég alatt.
Voltak hegyi emberek, akik elrejtették arcukat és nem építettek házat, csak vándoroltak a kicsiny és a nagy hegyekben.
– Mintha csak bolondok lennének – mondták róluk.
– Mert a hegyi emberek veszélyt jelentenek – mondták. Várták a Nap felkeltét, és mindnyájan egy nyelvet beszéltek.
Nem hívták segítségül sem a Fát, sem a Követ, hogy azok emlékeztessék őket a Teremtő és az Alakító, az Ég Szíve és a Föld Szíve szavára.
Valójában emlékeztek arra, ami titok volt és kiderült.
Mást sem tettek, csak imádkoztak.
Szerették a Szót, rajongtak érte, imádták; jámbor emberek voltak, arcukat lehajtották az Ég előtt, amikor fiaiként és lányaiként imádkoztak.
– Ó, Teremtőnk, ó, Alakítónk!
– Nézz ránk!
– Hallgass meg minket!
– Ne sanyargass minket, ne fordulj ellenünk, ó, Isten az Égben és a Földön!
– Ég Szíve, Föld Szíve!
– Adj Jelet, adj Szót, a Napok Útján, a Fény Útján, amikor pirkad és kivilágosodik.
– Nagy az ösvény gazdagsága, nagy az út gazdagsága.
– Adj békességet és világosságot, nyugalmat és békét, jöjjön a teljes fény és a teljes béke.
– Adj teljes életet és létezést, Te, Egylábú Villanás, Törpe Villanás, Zöld Villanás, Égtájak Törpe Istene, Égtájak Zöld Istenei, Sólyom, Vadász, Felséges, Tollaskígyó, Szülő és Nemző, Spijakok, Smukané, Nap Öreganyja, Fény Öreganyja, pirkad, kivilágosodik – mondták, aztán imádkoztak és könyörögtek.
Szabályozták a hajnalra való várakozást, csak bámultak Napkelet felé, hogy nézzék és lássák a Napkísérőt, a Nagy Csillagot, amikor a Napnak meg kell születnie, hogy kivilágítsa az Ég boltozatát, és a Föld arculatát, és megvilágítsa az emberek lépteit, akiket immár teremtettek és megalkottak.
Aztán Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár így szólt:
– Most pedig várjuk a hajnalt – mondták.
Nagy bölcsek voltak: okos emberek, áldozópapok voltak; Látnokok – ahogy őket nevezték. Mivel még nem volt semmi, se fából, se kőből, ami megvédte volna első anyánkat és atyánkat, teljesen kimerült szívük a Napra való várakozásban.
Sokan voltak már, ott voltak a törzsek, a jaki(54) népek, a látnokok és az áldozópapok.
– Induljunk el, keressünk, és meglátjuk, van-e valami, ami védelmezhetné jelvényeinket.
– Megtaláljuk, megmondjuk nekik, és így élni fogunk.
– Nincsenek védelmezőink – mondta Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
Hallottak egy városról, és odamentek.
[
Íme annak a helynek a neve, ahová Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár az Ágakkal és a Látnokokkal együtt mentek.
Tula(55), Zujua, Hétbarlang és Hétszoros volt a város neve.
Oda mentek az istenek hordozói.
[
És mindnyájan megérkeztek Tulába.
Megszámlálhatatlan sokaság érkezett, mert sokan kimentek, és isteneik is sorrendben érkeztek.
Először Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi, majd Széljaguár örvendezett:
– Végre megtaláltuk, amit kerestünk! – mondták.
És az első, aki megjelent, Tohil volt, vagyis a Vihar nevű isten, aki abban a batyuban lógott, amelyet Jaguárkicse cipelt.
Azután az Úrjaguár, vagyis Avilis jött, akinek Jaguáréj adott inni.
Hakavitc, vagyis Tüzescsúcs jött azután, akit Semmi imádott.
És Nikahtakab, vagyis Völgyközepe isten, akit Széljaguár imádott.
És persze ott volt a többi kicse.
Őket az Ágakkal hozták.
De az Ágak istene Vihar volt.
Ez volt a neve annak, akit a ma ismert Ágak és Főnökök Nagyatyja és Atyja imádott.
És a harmadikak voltak a Látnokok.
Csakis Vihar volt tehát a neve az istennek, akit ma is ismert Főnökök Nagyatyái és Atyái imádtak.
[
Ily módon Háromkicse volt a nevük, és sohasem különültek el, mivel az istenük ugyanaz volt.
A Kicsék Viharja, az Ágak Viharja és a Látnokok Viharja; egy volt az isten neve, és ezért a három Kicse-rész nem vált széjjel.
Valóban nagy szelleme(56) volt mind a háromnak, Viharnak, Úrjaguárnak és Tüzescsúcsnak.
Akkor minden nép megérkezett, a Rabinalok, a Tüzes Fák Népe, a Madárház Népe, és a Jaki Nép, ahogyan ma hívják őket.
Ekkor történt, hogy a törzsek beszéde megváltozott, különböző lett a beszédük.
Tulába érkezésük után már nem tudták egymást tisztán megérteni, ott tehát elkülönültek.
Néhányan Keletre mentek, sokan pedig ide jöttek.
És a ruhájuk csupa bőr volt.
Nem volt semmiféle igazán jó ruhájuk, amit felvegyenek.
Csupán az állatok bőrébe öltöztek; díszeik szegényesek voltak; nem volt semmijük.
A régi hagyományok szerint varázsló szellemük volt, amikor Tulába, Zujuába, Hétbarlangba, Hétszorosba érkeztek.
Nagy utat tettek meg Tuláig, és ott nem volt tűz.
Csak a Viharisteneknek volt.
És a törzsek istenei teremtették meg elsőnek a tüzet.
Nem világos, hogy hogyan csinálták.
Már égett, amikor Jaguárkicse és Jaguáréj meglátták.
– Ó, ha nem szerzünk tüzet, meghalunk a hidegtől! – mondták.
Ekkor így szólt Vihar:
– Ne szomorkodjatok.
– Van nektek is.
– Az a tűz, amiről beszéltek, el fog veszni – mondta nekik Vihar.
– Hát nem isten vagy?
– Nem támaszunk és táplálónk vagy?
– Istenünk vagy! – mondták neki köszönetül azért, amit Vihar mondott.
– Nagyon helyes.
– Valóban én vagyok istenetek; így legyen!
– Én vagyok a ti uratok; így legyen!
Ezeket mondta Vihar áldozópapjainak és imádóinak. És ekképpen a törzsek megmelegedtek, és örültek a tűznek.
[
Nagy zivatar kezdődött.
Ez oltotta el a Törzsek tüzét.
Sok jég hullott minden Törzsre, és eloltotta tüzüket a jég.
Így történt, hogy nem volt többé tüzük.
Ekkor Jaguárkicse és Jaguáréj ismét tüzet kért Vihartól.
– Ó, Vihar!
– Igazán végünk van a hidegtől! – mondták Viharnak.
– Jól van, ne aggódjatok – válaszolta Vihar, mivel eldugott egy kis tüzet saruja belsejében.
Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár megmelegedtek.
Ám a Törzsek tüze még mindig aludt.
Eloltotta a fagy.
Ezért visszamentek tüzet kérni Jaguárkicsétől, Jaguáréjtől, Semmitől és Széljaguártól, mert már nem tudták elviselni a hideget és a jeget.
Fagyoskodtak, remegtek.
Nem volt már bennük semmi élet.
Remegett a lábuk járás közben, és nem tudtak a kezükkel markolni, mire odaértek.
– Nem szégyelljük már magunkat, elétek járulunk és könyörgünk, hogy adjatok egy kis tüzet a tiétekből – mondták.
De egyáltalán nem fogadták őket. És akkor a Törzsek szívükben átkozódtak. Akkor már különböző nyelven beszélt Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
– Ó, elvesztettük nyelvünket!
– Hogyan csináltuk ezt?
– Elvesztünk.
– Hol varázsoltak el?
– Azonos volt a nyelvünk, amikor Tulába jöttünk, mint ahogyan rangunk és származásunk is.
– Nem jó az, ami tettünk – mondták a Törzsek a fák alatt és a bokrok alatt.
Ekkor megjelent egy ember Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár előtt, és az Alvilág küldötteként így szólt:
– Ezek valóban a ti isteneitek. Ezek a ti őseitek, és ezek helyettesítik számotokra a Teremtőt, Alakítót. Ne adjátok oda a Törzseknek tüzüket, amíg nem adnak valamit Viharnak.
– Nem szükséges, hogy nektek adják, kérdezzétek meg Vihart, hogyan gondolja, aztán gyertek vissza, és bírjátok rá őket, hogy adják oda, cserébe a tüzért – mondta az alvilági férfi, akinek szárnyai voltak, hasonlatosan a denevér szárnyához.
– Engem a Teremtő és Alakító küldött – mondta az alvilági férfi.
Méginkább örvendeztek, és továbbra is megdicsőült szívükben Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs, amikor az alvilági férfiú beszélt.
Hirtelen eltűnt előlük, percnyi késlekedés nélkül.
Aztán a Törzsek népei ismét visszatértek.
Megint pusztította őket a fagy, a jégtömeg és a fekete eső.
És a jég elmondhatatlanul hideg volt, és meggörnyesztette őket a hideg, amikor odaléptek Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár elé.
Szívük összeszorult, szájuk reszketett és szemük remegett.
[
Így hát visszatértek ezek a tolvajok Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár elé.
– Nem könyörültök rajtunk? Hiszen csak egy keveset kérünk a tüzetekből.
De ezt nem hallgatták meg. És nem is kaptak belőle.
– Nem ugyanaz-e a házunk?
– Nem ugyanaz-e a hegyünk?
– Hol alkottak titeket?
– Hol formáltak?
– Könyörüljetek rajtunk – mondták.
– Mit adtok, ha megkönyörülünk rajtatok? – kérdezték tőlük akkor.
– Jó, adunk ezüstöt – válaszolták a Törzsek.
– Nem akarunk ezüstöt – mondta Jaguárkicse és Jaguáréj.
– Hát mit akartok, ha megkérdezhetjük? – felelték a Törzsek.
– Nagyon helyes, megkérdezzük Vihart és azután megmondjuk nektek – válaszolták.
És megkérdezték Vihart.
– Mit adjanak, ó, Vihar, a Törzsek, amelyek tüzedből kérni jöttek hozzánk? – mondta Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
– Jól van! Hajlanak-e arra, hogy oldaluk alatt, karjuk alatt kiszívjam őket?(57) Nem szabad, hogy szívük ne akarjon ölelni engem, Vihart.
– Ha nem akarják, nem adom nekik a tüzet, mondjátok meg nekik – mondta Vihar.
– És most egy ideig nem kapják meg, míg ki nem szívom az oldalukat a karjuk alatt.
– Ő beszélt hozzátok, mondjátok meg nekik.
Ezt a választ kapta Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár. Ekkor beszéltek Vihar szavairól.
– Jól van hát, szívja ki, és jó, megöleljük őt – mondták, amikor összegyűltek, és elfogadták Vihar szavait.
Nem maradtak sokan.
– Jó – mondták nyomban.
És azonnal elvitték a tüzet, és megmelegedtek.
De volt egy csoport, amely ellopta a tüzet a füstben: a Denevér Házából valók voltak.
Szépkígyó volt a Tüzes Fák Népe istenének neve, Denevér csak a bálványuk volt.
Amikor ők áthaladtak a füstön, zajtalanul lopakodva elragadták a tüzet.
A Tüzes Fák Népe nem kért tüzet.
Nem ismerték be, hogy legyőzték őket, mint a többi törzset.
Akkor a többiek odaadták mind az oldalukat, mind a hónaljukat, hogy azt kiszívják.
Ez volt a kiszívás, amiről Vihar beszélt: minden Törzset feláldoztak neki, és szívüket kivágták oldaluknál, a karjuk alatt.
Nem ivás volt, amit tenni kellett, ahogyan Vihar megjövendölte, hiszen ez a dicsőség és fenség jele volt Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár előtt, akik Tulába és Zujuába érkeztek.
És nem tudtak enni, mindig böjtöltek.
Valójában éberen lestek a hajnalt, várták a Nap megérkezését.
Felváltva figyelték a Nagy Csillagot, a Napkísérőt, neve szerint.
Először Nap előtt járt, aztán később megszületett maga Nap. Zöld volt a Napkísérő.
És arcukkal mindig napkelte felé fordultak, amikor ott voltak Tulában és Zujuában, ahogy nevezik.
Akkor megjöttek isteneik, de mégsem tudtak aludni.
Elnyerték dicsőségüket és uralmukat, mert a nagy és kis Törzseket már letiporták és meggyalázták, mivel feláldoztak Vihar előtt minden embert, vérét, nedvét, hónalját, oldalukat adva neki.
Tulában a hatalom azonnal hozzájuk szegődött; nagy volt a bölcsességük, és a sötétségben és éjszakában így cselekedtek.
Azután egyenesen továbbmentek, és tovább hasogattak mindent.
Napkeleten megálltak.
– Ez nem a mi otthonunk, hadd menjünk és lássuk, hogyan boldogulunk – mondta akkor Vihar.
Valóban így szólt Jaguárkicséhez, Jaguáréjhez, Semmihez és Széljaguárhoz:
– Továbbra is hálálkodjatok és rendeljétek el fületek kiszúrását, könyökötök bevágását. Áldozzatok. Ez lesz a ti köszönetetek istennek.
– Rendben van – mondták, és kiszúrták fülüket.
És sírtak énekeikben, mivel elhagyták Tulát, sírt a szívük, amikor elmentek, amikor elhagyták Tulát.
– Ó, jaj, nem ez az a hely, ahol meglátjuk majd a hajnalt, amikor a Nap újra megszületik és megvilágítja a Föld arcát – mondták akkor.
És elmentek.
De maga az utazás állította meg őket; az emberek megálltak, és aludtak, egyik törzs a másik mellett, és ugyanúgy fel is keltek, hogy mindig lássák a Csillagot, amely a Napot jelzi.
Szívük mélyében hordozták a hajnalnak ezt a jelét, amikor eljöttek Napkeletről, ez volt a Tisztelet és Imádás, ahogyan ma nevezik.
[
Végül egy hegycsúcshoz értek.
Ott az egész kicse nép és a Törzsek összegyűltek, és tanácskoztak, és közösen megfontolták, hogyan cselekedjenek.
Ezt a hegyet ma Figyelmeztetésnek hívják, ez a neve a hegynek, ahol összegyűltek, és megnevezték magukat.
Ott ők mindnyájan összegyűltek, és dicsőítették magukat:
– Én vagyok itt, Kicse, és te ott, Ág vagy, ez lesz a neved! – mondták az Ágaknak.
Aztán a Látnokokhoz fordultak:
– Te Látnok vagy, ez lesz a te neved. És ennek a Háromkicse népnek nem szabad eltűnnie, a mi szavaink mind azonosak – mondták, és újra megnevezték magukat.
[
Ezután a Tüzes Fák Népének adtak nevet: Tüzes Fák lett a neve.
Ezután nevezték el a Rabinalokat, az lett a nevük, és még ma is az.
Szintúgy a Madárház Népe, ahogyan őket ma is nevezik.
Ezeket a neveket adták egymásnak akkor, ott, ahol tanácskoztak, amíg a hajnalra vártak és lesték a Csillag jöttét, amely közvetlenül a Nap előtt jelenik meg, amikor kivilágosodik, amikor pirkad.
– Ide jöttünk, de különváltunk – mondták egymásnak.
A mély bánat, amit átéltek ott, nagyon nyomta a szívüket.
Nem volt kukoricalepény, nem volt étel, csak botjaik végét szagolgatták, mintha ennivalót éreztek volna.
De nem ettek, amikor vándoroltak.
Nem egészen világos, hogyan keltek át a tengeren, úgy keltek át, mintha nem is lett volna tenger.
Sok-sok kövön lépkedve jutottak át.
A kövek ott voltak halomban a homokban, és azokon mentek át.
Sok-sok sziklasor volt, és Meghasadt Homoknak hívták.
Hogy át tudjanak menni, ott a tengeren.
A víz kettévált, amikor ők ott áthaladtak.
És a szívük gondban volt, amikor egymáshoz szóltak, mert nem volt semmiféle ennivalójuk, csak egy korty ital a tökhéjban, csak egyetlen korty kukoricaital, amit felvittek a Figyelmeztetés hegyére, ahogy nevezik.
De magukkal vitték Vihart, Úrjaguárt és Tüzescsúcsot is.
Így Jaguárkicse és felesége, Vöröstengerháza, mert ez volt feleségének a neve, teljes böjtöt tartottak.
És így tett Jaguáréj és felesége, akit Szépségházának hívtak, és Semmi és felesége, akinek Kolibriháza volt a neve, ugyancsak teljes böjtöt tartott, és Széljaguár a feleségével, Papagájházával hasonlóképpen.
És ott böjtöltek a sötétségben, az éjszakában.
Nagy volt szomorúságuk, amikor ott voltak a Figyelmeztetés nevű hegyen.
És istenük ott ismét szólt hozzájuk.
[
És szólott Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs Jaguárkicsének, Jaguáréjnek, Semminek és Széljaguárnak:
– Nos, keljünk fel, menjünk, nem itt kell lennünk, vigyetek el, rejtsetek el minket.
– A hajnal már közeledik.
– Nem lenne-e kár nektek, ha ellenségeink bebörtönöznének bennünket?
– Készítsetek nekünk egy helyet, ahol élhetünk nektek, ó, áldozópapok és imádók.
– Mindegyikünknek külön-külön adjatok egyet – mondták, amikor megszólaltak.
– Rendben van. Elindulunk és átkutatjuk az erdőt – válaszolták ők.
Ezután felvették őket, és minden egyes istenüket elcipelték onnan.
Úrjaguár a szakadékba ment.
Rejtett Szakadék volt a neve, ők Az Erdő Nagy Szakadékának nevezték.
Most Úrjaguárnak hívják.
Ott maradt.
Ebben a szakadékban hagyta őt Jaguáréj.
Ő volt az első a megállás sorrendjében.
Azután Tüzescsúcsot hagyták ott, egy nagy vörös folyó fölött.
Annak a hegynek ma is Tüzescsúcs a neve.
Ott alapították meg városukat, ahol ma is van.
A Tüzescsúcsnak nevezett isten ott volt, és csak Semmi maradt az istenével; ő volt tehát a második isten, akit elrejtettek.
Tüzescsúcs nem az erdőben volt, hanem a Fehér Hegyen.
Ezután következett Jaguárkicse.
Elment a nagy erdőbe, ott rejtette el Jaguárkicse Vihart.
A hegy neve most Vihar.
Akkor a rejtett szakadékot Viharvarázsnak nevezték.
Sok kígyó, jaguár, csörgőkígyó és más mérgeskígyó volt az erdőben, és az áldozópapok és imádók elrejtették Vihart.
Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár ugyanott maradtak, együtt várták a hajnalt, ott a hegyen, amelyet Tüzescsúcsnak neveznek.
És így érkeztek az Ágak és a Látnokok isteneinek székhelyei közé.
Ágak Városa volt a hely neve, ahol az Ágak istene volt, és ahol a hajnal virradt rájuk.
A helynek, ahol a Látnokok vártak, a hajnalra várakoztak, Tökhálóváros volt a neve, ott volt a Látnokok istene, aki a hegyek közé ment.
Ugyancsak ott voltak a Rabinalok, a Tüzes Fák, a Madárház Népe, mindnyájan a kicsiny törzsek és a nagy törzsek, egymás mellett, együtt várták a hajnal jöttét.
Együtt várták a Napkísérő nevű Nagy Csillag feltűnését.
– Elsőnek fog jönni, a Nap előtt, azután virrad – mondták.
Együtt voltak ott akkor Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
Nem jött álom a szemükre, sem pihenés.
Szívük és gyomruk erősen kiáltozott a hajnal és a nappal jöttéért.
De arcuk szégyentől égett, nagy szomorúság, nehéz gond nyomta őket.
Nagy fájdalom nehezedett rájuk ottlétük miatt.
– Ó, nem jó dolog, hogy ide jöttünk!
– Mikor látjuk már a Nap születését?
– Mit tegyünk?
– Arcunk mind egyforma volt hegyeinkben, ahonnan száműztük magunkat.
Bánatról, búról, sírásról, zokogásról beszéltek akkor.
De szívük, amely a hajnal érkezéséért aggódott, nem nyugodott meg.
Csak az istenek nyugodtak meg teljesen a szakadékokban, az erdőkben, fán élő növények között, mohák között vannak, és még szobrot sem állítottak nekik.
Azelőtt beszélt Vihar, Úrjaguár, Tüzescsúcs.
Nagy volt a Napjuk, nagy volt a lelkük és szellemük minden törzsi isten felett.
Nagy volt hatalmuk, és megszámlálhatatlanok voltak útjaik.
Az volt a dolguk, hogy megdermesszenek, és azért voltak, hogy megrémítsék a Törzsek szívét.
Emlékük megvigasztalta Jaguárkicsét, Jaguáréjt, Semmit és Széljaguárt.
Nem törődtek többé az általuk hozott istenekkel, keserűséget éreztek szívükben. Hozták őket a napkeleti Tulából és Zujuából, amikor jöttek, most pedig ott voltak az erdőben.
Ott volt a Pirkadat Helye Viharnál, Úrjaguárnál, Tüzescsúcsnál, ahogy ma nevezik őket.
Ott virradt rájuk és a kelő Nap megvilágította Nagyatyáinkat és Atyáinkat.
Most pedig elmondjuk a hajnal virradását, a Nap, a Hold és a Csillag feltűnését.
[
Íme hát, ez volt a Hajnal, a Nap, a Hold és a Csillagok feltűnése.
[
Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár nagyon boldogok voltak, amikor meglátták a Napkísérőt.
Elsőnek kelt fel, arca ragyogott, ahogy jött a Nap előtt.
Azonnal kicsomagolták a tömjént, amelyet még Napkeletről hoztak magukkal.
Győzelem volt szívükben, amikor kibontották.
A három ajándékot nagyra értékelték szívükben.
A tömjént, amelyet Jaguárkicse hozott, Északi Tömjénnek hívták, a tömjént, amelyet Jaguáréj hozott, Déli Tömjénnek hívták, és amelyet Semmi hozott, Isteni Tömjénnek hívták.
Hármuknak volt tömjénjük.
Ezt gyújtották meg, amikor táncolni kezdtek napkelet felé fordított arccal.
Sírtak az örömtől, amint táncoltak.
Égették a tömjénüket, a legdrágább tömjénüket.
Sírtak, mert még nem pillantották meg, nem látták a napfelkeltét.
És amikor felkelt a Nap, boldogok voltak a kis és nagy állatok.
Végül felszálltak a madarak a szakadék folyójának partjáról, és a hegyek csúcsán maradtak.
Mindannyiuk arca kipirult, amikor a Nap felkelt, miközben a puma és a jaguár üvöltött.
Először a törpepapagáj nevű madár kiáltott.
Valóban, minden állat boldog volt.
A sas és a fehér ölyv, és a kis és nagy madarak kiterjesztették szárnyukat.
Az imádók és az áldozópapok leborultak.
Nagy volt az Öröme az Ágak és Látnokok népének, a Rabinaloknak, a Tüzes Fák Népének, a Madárház Népének, a Szónokház, a Ládaház, a Gyűrűház minden népének, a jaki feleségeknek, és minden törzs imádóinak és áldozópapjainak.
Megszámlálhatatlan volt az ember.
Mindenkire egyszerre virradt a Hajnal és a Föld felszínét felszárította a Nap.
Amikor megmutatta magát, olyan volt a Nap, mint egy ember.
Arca forró volt, kiszárította a földet.
Ami a föld felszínén volt, puha volt, míg a Nap fel nem bukkant.
És nyirkos volt a föld felszíne, míg a Nap fel nem jött.
Teljesen fel volt öltözve, akár egy ember.
De forrósága elviselhetetlen volt, ezért csak megmutatta magát, amilyennek született és csak tükörképe maradt az égen.
Nem ez az igazi Nap, amit mi látunk – ahogy mondják.
És hirtelen kővé változtatta Vihart, Úrjaguárt, Tüzescsúcsot és isten gyermekeit, Pumát, Jaguárt, Csörgőkígyót és a Koatit.
De Fehérdémon rászedte azzal, hogy elbújt egy fa odvában.
Amikor a Nap, a Hold és a Csillagok feltűntek, mindenütt minden kővé vált, úgyhogy ma nem fárasztanak minket a vadállatok, a puma, a jaguár, a csörgőkígyó és a mérgeskígyó.
Fehérdémon nem volt ott.
Ma valószínűleg uralkodik.
Őt nem változtatta kővé a Nap a többi állattal együtt.
Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár szíve ekkor örömmel telt el.
Nagy volt az örömük, amikor megvirradt.
Nem élt sok ember, csak néhányan voltak, amikor felmentek Tüzescsúcs tetejére.
Ott fénnyé váltak és áldozatot égettek.
Ünnepi táncot jártak, annak örömére, hogy Napkeletről jöttek.
Ezek voltak az ő hegyeik és völgyeik, és onnan jött Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
És ott, a hegy tetején növekedtek, és az lett a városuk.
És ott voltak, amikor a Nap felkelt a Föld arca fölé, és az égbolt alatti világ fölé.
Ugyancsak itt kezdték „El van rejtve” című éneküket.
Szívük és bensejük fájdalmát énekelték ki benne.
Azt mondták énekükben:
– Ó, jaj! Tulában elveszettek voltunk.
– Elváltunk, otthagytuk bátyáinkat és öcséinket.
– Hol látták ők a Napot?
– Hol lehettek, amikor pirkadt? – mondták az áldozópapoknak és a jakik papjainak és hívőinek.
De valójában Vihar volt a jakik istenének is a neve. Csörgőkígyó, Tollaskígyó volt a neve.
– Különváltunk mi, ott Tulában, Zujuában.
– Utastársaink voltak, és az arcunk teljes volt még – mondták egymásnak, amikor visszagondoltak bátyáikra és öccseikre, a jakikra, akikhez ott érkezett a Hajnal, azon a vidéken, amelyet ma Mexikónak hívnak.
És a Halőrző Nép is ott maradt Napkeleten. Fenségek, Labdajátékosok volt a nevük.
– Otthagytuk őket – mondták.
Mély bánatot éreztek szívükben, ott a Tüzescsúcson.
Ugyanazt tették az Ágakkal és a Látnokokkal is, kivéve, hogy azért ők ott voltak az Ágvárosnak nevezett erdőben, ahol elérkezett a Hajnal az Ágak papjaihoz és áldozópapjaihoz és istenéhez.
De az szintén Vihar volt.
Egy és ugyanaz volt a neve Kicse Népe három ága istenének.
És ez volt a neve a Rabinalok istenének is.
De az ő neve kicsit más.
A Rabinalok istenét Egyviharnak kell mondani.
Így mondják a Rabinalok, de ez ugyanaz, mint a Kicséké, az ő nyelvükön.
A Tüzes Fa Népének beszéde különböző volt, mivel istenük neve megváltozott, amikor ide jöttek Tulából, Zujuából.
A Denevér Háza Népe istenének neve Szépkígyó volt.
És ma ők más nyelvet beszélnek.
Így istene után kapta nevét két családjuk: Tanácsadó Denevér és Tanácsadó Táncos a nevük.
Istenük megváltoztatta nyelvüket, amikor kiadták istenüket, ott Tulában.
Ott a bálvány megváltoztatta nyelvüket, amikor Tulából eljöttek a sötétségben.
Mert amikor a törzsek szétszóródtak, mindegyik megőrizte a maga istenének nevét, minden felsorolás szerint.
Most pedig elmondjuk gondjaikat és tartózkodásukat a hegyen.
Mind a négy rész egyforma volt még: Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár, a nevük szerint.
Szívük Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs után kiáltott, ott voltak azok a liánokban és a mohában.
[
Tiszteletük jeléül áldozatokat égettek ott is Vihar előtt, s amikor Vihar és Úrjaguár elé járultak, és odamentek, hogy lássák és imádják, és köszönetet mondjanak nekik a Hajnalért.
És leborultak a bálványok előtt az erdőben.
És varázserejű képmásuk megint beszélt, amikor az imádók és az áldozópapok Vihar elé léptek.
De nem vittek nagy dolgokat, csak gyantát, tömjéndarabkákat, vad ánizst égettek istenük előtt.
És amikor Vihar beszélt, most már csak varázslatra tette. Utasította a papokat és áldozópapokat. És az istenek beszéltek, és ezt mondták:
– Ezek lesznek a mi hegyeink és völgyeink.
– Még a tiétek vagyunk.
– Ez már így adódott.
– Nagy a mi napunk és nagy a születésünk, mivel minden ember a tiétek, aki a Törzsekben van.
– És mi továbbra is kísérünk titeket, és veletek leszünk városotokban. De adunk egy tanácsot.
– Ne mutassatok meg minket olyan törzseknek, amelyek csak örvendezésre választanak ki bennünket, mert sokan vannak ilyenek.
– Nehogy megpróbáljatok becsapni minket.
– Adjátok inkább nekünk a füvek gyermekeit, a gyomok gyermekeit, a fiatal szarvasokat és fiatal madarakat.
– Gyertek és adjatok nekünk egy keveset vérükből, könyörüljetek rajtunk.
– Gondosan őrizzétek meg a szarvas bőrét.
– Az arc eltakarására lesz ez jó, és csalásra, ez lesz a mi helyettesítőnk mostantól a Törzsek előtt.
Amikor megkérdezik:
– Hol van Vihar? – mutassátok meg nekik a szarvasbőrt, de magatokat ne mutassátok meg.
– És vannak más tennivalóitok is.
– Nagy lesz a ti becsületetek.
– Győzzétek le az összes Törzset, ők pedig igyák meg a vért és a nedvet előttünk.
– Jöjjenek és öleljenek meg minket, még a mieink – mondta Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs.
Ifjaknak látszottak, amikor rájuk néztek és amikor áldozatot égetni léptek elébük az emberek.
És ekkor megkezdődött a fiatal madarak és fiatal szarvasok vadászata, és az áldozópapok csapdával fogták és vadászták őket.
Ekkor volt, hogy madarakat és fiatal szarvasokat találtak.
Elmehettek és felkenhették a szarvasok és madarak vérét Vihar és Úrjaguár bálványainak szájára.
És mihelyt azok megitták azt, az istenek megitták a vért.
És a kő rögtön megszólalt, amikor a papok és áldozópapok odamentek, amikor odaléptek, hogy áldozatukat elégessék előttük.
És így tettek a szarvasbőr előtt: gyantát és ánizst égettek.
Gombafejek voltak a szarvasbőrökön, mindegyiken, és felvitték őket a hegytetőre.
Abban az időben nem házakban éltek, csak jártak-keltek a hegyekben.
Csak a lódarázs gyermekeit, a darázs gyermekeit és a méhkas gyermekeit ették, rájuk vadásztak. Nem volt sem jó ételük, sem jó vizük. És a házaikhoz nem vezettek kitaposott utak. Feleségeik sem voltak tiszták.
Számos más törzs is volt akkor, és mindegyik letelepedett.
Összegyűltek, minden család a maga törzsében, és felvonultak az utakon. Azonnal láthatók voltak, ahogy ott vonultak. És ott volt Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár, de őket nem lehetett felismerni.
Így, amikor látták az utakon közeledő Törzseket, ahogy a hegyen a csúcsig mentek, csak a prérifarkas és a vadmacska hangján kiáltottak.
És a puma és a jaguár bömbölését utánozták, amikor meglátták a vonuló Törzseket.
– Csak a prérifarkas üvölt, csak a vadmacska van ott, csak a puma és a jaguár – mondták a Törzsek.
Így történt, hogy a Törzsek szívében ők nem voltak emberek. Ez azonban csak a Törzsek becsapása volt. Aztán azt tették, amit szívük kívánt; úgy tettek, hogy ne rémítsék meg őket.
Valamit akartak a puma bömbölésével, a jaguár ordításával, mert azok akkor csinálnak így, ha egy-két járókelő embert meglátnak: végezni akarnak velük, azt akarják.
Így hát nap mint nap visszatértek házukba és asszonyaikhoz.
Csak a lódarázs gyermekeit, a darázs gyermekeit és a méhkas gyermekeit vitték asszonyaiknak, és mindennap, amikor újra visszatértek Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs elé, így szóltak szívükben:
– Íme, Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs.
– Csupán szarvasok és madarak vérét adjuk.
– De megszúrjuk fülünket, könyökünket, hogy erőért imádkozzunk, férfiasságért, Viharhoz, Úrjaguárhoz és Tüzescsúcshoz.
– Mégis, kinek kell törődnie a Törzsek halálával?
– Egyenként öljük meg őket? – így szóltak egymáshoz. Azután Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs elé járultak. Ezután megszúrták fülüket és karjukat az istenség előtt. Felfogták vérüket.
És az edényt kiöntötték a bálvány szájánál.
Igazán nem látszott kőnek, mindegyik olyan volt, mint ifjúkorában.
Azok ismét boldogok voltak a papok és áldozópapok vérétől.
Aztán visszatért a jel válaszul arra, amit tettek.
– Valóban sokakat legyőztök. Ez a ti megmenekülésetek, ami Tulából jött, amikor elhoztatok minket – mondták nekik.
És odaadták nekik a bőrt a Remegésnek nevezett helyen.
A hátukon lefolyó vér és a szétfröcskölő vér lett az áldozat Viharnak, Ürjaguárnak és Tüzescsúcsnak.
[
Íme, miképpen kezdte Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár elrabolni a férfiakat és Törzseket.
[
És ekkor következett a Törzsek gyilkolása.
Íme, így ölték meg őket.
Ha egy ember odakint járt-kelt, ha két ember odakint járkált, nem tudni, mikor fogták el őket, utána pedig feláldozták őket Vihar és Úrjaguár előtt, majd az út mentén ajánlották fel, és a koponya ott volt, ahová az úton gurították.
S a Törzsek azt mondták:
– A jaguár eszik.
Mindössze ennyit, mert a jaguárhoz hasonló nyomokat hagytak maguk után. Sohasem mutatkoztak.
Már számosan voltak a Törzsek, akiket elloptak. De a Törzsek csak később vették észre.
– Igen, Vihar és Úrjaguár jönnek értünk.
– Menjünk, és nézzük meg a papokat és áldozópapokat, akárhol is van a házuk.
– Kövessük lábnyomaikat – mondták mind a Törzsek, amikor tanácskoztak egymással, és meg is kezdték a papok és áldozópapok lábnyomait követni.
De azok nem látszottak tisztán; csupán szarvasok nyomait, jaguárok nyomait látták.
A nyomok nem voltak tiszták.
Semmi sem volt világos.
Csak ott voltak lábnyomaik, ahol szökdécseltek, mintha csak elvesztek volna nyomaik, hogy ne legyen követhető az útvonaluk.
Vihar keletkezett, fekete eső esett, csupa sár lett minden, amit láttak, amit a Törzsek néztek, és szívük elfáradt az üldözésben, és így felhagytak vele, mivel Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs elérhetetlenek voltak.
És hosszú ideig ezt tették azok négyen a hegy tetején, a Törzsek felőli oldalon.
Gyilkoltak.
Ekkor kezdődtek az elrablások.
Nyúztak és vágtak.
És legyilkolták a Törzseket az utakon és feláldozták őket Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs előtt.
Saját fiaikat a hegytetőn tartották.
Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs három ifjúnak látszott.
Képmásaikként jártak, bálványuk, szellemük volt.
Volt egy folyó.
Abban fürödtek, a folyó kanyarulatánál, és azt megjelenésükről nevezték el.
Ezért lett Vihar Fürdőhelye.
A Törzsek gyakran megpillantották őket, de rögtön eltűntek, amikor a Törzsek meglátták őket.
Elterjedt a híre, hogy Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár lehettek.
Ebből tudták meg a törzsek, miért gyilkolják őket.
[
Ezért a Törzsek megpróbálták kitalálni, miként győzhetnék le Vihart, Úrjaguárt és Tüzescsúcsot.
Minden pap és áldozópap beszélt a Törzsek előtt.
Összegyűltek és elküldtek valamennyiükért, úgyhogy nem volt sem egy, sem kettő, aki hiányzott volna.
Mindnyájan összegyűltek, és egymásért küldtek.
Amikor tanácsot ültek, így szóltak, buzdítva magukat:
– Ki vállalja a Kavek Kicsék elpusztítását?
– Mert gyermekeinknek és fiainknak vége.
– Semmit nem tudni népünk pusztulásáról.
– Ha úgy kell elpusztulnunk, hogy elrabolnak, ám legyen!
– Ha ez Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs nagysága és dicsősége, hát legyen az istenünk Vihar.
– Fogadjátok el, különben teljesen elpusztítanak bennünket!
– Nem vagyunk már sokan életben, és ott vannak a Kicsék.
– Hányan nincsenek közülük életben? – mondták, amikor mind összeültek.
És a Halak őrzői azt is mondták a Törzseknek, amikor szóltak:
– Ki lehet az, aki mindennap a folyóban fürdik?
– Igen!
– Csakis Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs!
– Ott győzhetjük le őket leghamarabb, azután megkezdjük a papok és áldozópapok megalázását – ezt mondták még a Halak őrzői, amikor beszéltek.
– De mivel győzzük le őket? És ezt mondták:
– Van mód legyőzni őket.
– Mivel ifjakként jelennek meg a folyónál, menjen oda két hajadon leány.
– Olyanok, akik igazán gyönyörű és sugárzóan szép lányok.
– És mutassák ki vágyakozásukat utánuk – mondták ők.
– Nagyon jó.
– Találjunk két tökéletes leányt – mondták, majd keresgélni kezdtek leányaik között.
És voltak közöttük valóban bájosak. Ekkor ők kioktatták a lányokat:
– Elmentek, leányok.
– Menjetek a folyóhoz ruhát mosni.
– Ha meglátjátok a három ifjút, vetkőzzetek le előttük, s ha megkívánnak titeket, hívjátok őket, hogy utánatok menjenek.
– Ha megkérdeznek, mondjatok igent.
– S amikor azt kérdezik: Hova mentek, kinek a leányai vagytok? – mondjátok nekik: a főnök leányai vagyunk.
– S akkor azt mondjátok: adjatok emléket magatoktól.
– Akkor adnak valamit nektek.
– És ha kívánják arcotokat, adjátok oda magatokat, mert ha nem adjátok oda magatokat, megölünk benneteket.
– Akkor lesz elégedett a szívünk, ha hoztok tőlük valamilyen tárgyat.
– Ez lesz a jel szívünkben, hogy utánatok mentek. Imígyen szóltak az urak, midőn a két leányt utasították.
Íme a nevük: Stah, vagyis Kislány volt az egyik leánynak a neve, és a másiké: Spucs, azaz Kicsilány.
S a két leányt, Kislányt és Kicsilányt elküldték a folyóhoz, Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs fürdőhelyéhez.
Ez volt a Törzsek csapdája.
[
És elindultak.
Teljesen felöltöztek, és valóban nagyon szépek voltak.
Szóval odamentek, ahol Vihar fürdött, és nagyon úgy látszott, hogy mosni mennek.
Örvendeztek az urak a két leánynak, akiket elküldtek.
A folyóhoz érve mosni kezdtek.
Mindketten levetették ruhájukat, és fröcsköltek a sziklákon.
Találkoztak Viharral, Úrjaguárral és Tüzescsúccsal, akik odajöttek a folyó partjához.
Pillantásuk csak rövid ideig és lopva nyugodott a két mosó leányon, de a leányok azonnal elszégyellték magukat.
Így hát a Viharistenek megérkeztek, de vágyuk nem ébredt fel a két leány után.
Akkor megkérdezték:
– Honnan jöttetek?
Ezt kérdezték a két leánytól:
– Mit akartok, hogy ide jöttetek a mi partunkra? És azok így válaszoltak:
– Az urak küldtek ide minket.
– Így hát eljöttünk.
– Nézzetek Vihar arcába, és beszéljetek vele – mondták nekünk az urak –, és azután hozzatok bizonyítékot, hogy láttátok az arcukat – mondták nekünk az urak.
Így szólt a két lány, feltárva jövetelük célját.
A Törzsek azt akarták valójában, hogy a Viharistenek szellemei megerőszakolják a két leányt.
Vihar, Úrjaguár és Tüzescsúcs ismét szólt.
A két leányhoz beszéltek, akiket Kislánynak és Kicsilánynak neveztek:
– Nagyon helyes, beszélgetésünk bizonyítékával mehettek haza.
– Várjatok, és azután egyenesen az uraknak adjátok ezt – mondták nekik.
Ezután a papok és áldozópapok tovább gondolkodtak, s így szóltak Jaguárkicséhez, Jaguáréjhez, Semmihez és Széljaguárhoz:
– Fessetek három köpenyt, fessétek azokra lényetek jelképeit, hogy az kerüljön a Törzsekhez, vigyék el a leányok, akik mosnak, és adják oda nekik – utasították Jaguárkicsét, Jaguáréjt és Semmit.
[
Mindhárman megfestették a magukét.
Jaguárkicse festett először.
Képmása egy jaguár lett, azt festette a köpenyre.
Azután Jaguáréj lett készen.
Képmása egy sas volt, ezt festette a köpenyre.
És azután Semmi festett.
Lódarázs és darázs volt a képmása, azt festette mindenhová, a köpenyre.
Azután befejezték a három rész megfestését.
Három ruhát festettek.
Azután odamentek, hogy a köpenyeket Kislánynak és Kicsilánynak adják, ahogy őket nevezték:
– Íme, beszélgetésünk bizonyítéka, mondjátok el: valóban Viharral beszéltünk, itt a bizonyíték – mondjátok nekik, s vegyék fel magukra a köpenyeket, amelyeket nekik adtok.
Így szóltak a leányokhoz, így utasították őket.
A leányok elindultak és magukkal vitték a festett köpenyeket.
Örvendeztek az urak, amikor a leányok hazaértek, mert látták a karjukon azt, amiért elküldték őket.
– Láttátok Vihar arcát? – kérdezték.
– Igen, láttuk – válaszolta Kislány és Kicsilány.
– Jól van. És elhoztátok a jeleket, vagy nem is igaz? – kérdezték az urak.
– Milyen jele van annak, hogy vétkeztetek?
– Hogy megismertétek az isteneket?
Ekkor a leányok megmutatták a köpenyeket, a festett ruhát.
Jaguárok, sasok, lódarazsak és darazsak voltak rajtuk, a szövet színére festve, úgy, hogy ragyogott a felületük. Megkívánták a köpenyek selymét az urak, és magukra vették őket.
A jaguár nem tett semmit, amikor az egyik úr az első köpenyt felöltötte.
Ezután a második azt a köpenyt vette fel, amelyen a sas képe látszott.
Az úr nagyon jól érezte magát benne.
Büszkén feszített benne.
Szinte könyörgött, hogy viselhesse.
Ezután egy úron a harmadik köpeny következett.
Ezen voltak a lódarazsak és darazsak.
Az úr felvette, a lódarazsak és darazsak pedig csípni kezdték.
S nem tudta elviselni, nem bírta a rovarok csípését. Ezért hangosan üvöltött a köpenyre festett rovarok csípésétől. Semmi festette őket, és ez volt a harmadik festmény, így kerekedtek föléjük. Szidták az urak a leányokat, Kislányt és Kicsilányt:
– Miféle ruhákat hoztatok?
– Honnan szedtétek, ti, ördögök? – kérdezték a leányoktól, miközben szidták őket.
Így győzedelmeskedett a Törzseken ismét Vihar.
Így volt hát, amikor megpróbálták rávenni Vihart, hogy kövesse Kislányt és Kícsilányt.
A parázna szívű törzsi urak nem tudták tönkretenni Jaguárkicsét, Jaguáréjt, Semmit és Széljaguárt, mivelhogy ők szellememberek voltak.
Később a Törzsek ismét tanácskoztak.
– Hogyan győzhetjük le őket?
– Valóban fölénk kerekednek – mondták, amikor újra összegyűltek, hogy tanácskozzanak.
– Akkor hát lessük meg, és öljük meg őket az úton.
– Fegyverkezzünk fel lándzsákkal és pajzsokkal.
– Nem vagyunk talán elég sokan?
– Nem maradhat közülük sem egy, sem kettő – mondták, amikor tanácsot tartottak.
És az összes Törzs felszerelte sok harcosát, és az összes Törzs összegyűjtötte harcosait.
És ott volt Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
A Tüzescsúcs nevű hegy tetején voltak, az így nevezett hegyen.
Ott tartották fiaikat a hegy tetején.
Kevesen voltak.
Számuk nem volt hasonló a Törzsekéhez.
Szentélyük csak egy kis terület volt a hegycsúcson.
Aztán megtárgyalták, hogy a Törzsek elhatározták az ő halálukat.
Valamennyien összegyűltek és tanácskoztak.
[
Így történt, hogy összegyűltek a Törzsek.
Valamennyien lándzsákkal és pajzsokkal voltak felfegyverkezve.
Tömérdek ezüst fedte díszeiket.
Jó megjelenésű volt valamennyi úr és harcos.
De valójában hazugok voltak mind, valójában mind foglyul esik majd.
– Tehát ez a Vihar valami isten. Hát akkor imádjuk!
– Valójában persze majd foglyul ejtjük – mondták egymásnak.
De Vihar mindezt tudta, s tudta Jaguárkicse, Jaguáréj és Semmi is.
Ők kihallgatták, amikor a törzsek megbeszélték a dolgot.
Nem aludtak, nem pihentek, mert a harcos őrök mind felfegyverkeztek, és valamennyi harcos felkerekedett, hogy éjszaka keresztülszúrja a szívüket.
Jöttek tehát, de nem érkeztek meg.
Egyszer csak minden harcos mély álomba zuhant az úton.
És Jaguárkicse, Jaguáréj és Semmi legyőzte őket.
Mindegyik aludt az úton, és egyetlenegy sem érkezett meg soha.
Mind úgy végezték, hogy elaludtak.
Ekkor elkezdték kitépkedni szemöldöküket és szakállukat.
A győztesek levették a nyakukról ezüstjeikét, fejdíszeiket, nyakdíszeiket, még fegyverzetük nagy részét is.
Büntetésül vették el az ezüstöt.
Kifosztásuk a Kicse Nép nagyságának jele volt.
Aztán a harcosok felébredtek.
Azon nyomban fejdíszükhöz és nyakdíszeikhez kaptak, de nem volt ezüst a nyakukon és a fejükön.
– Ki szedett rá minket?
– Ki fosztott ki?
– Ki járt itt, hogy elrabolja ezüstjeinket? – mondta valamennyi harcos.
– Azok a démonok lehettek, akik embereket rabolnak?
– De ne ijedjünk meg tőlük.
– Törjünk be városukba.
– És ismét látni fogjuk ezüstünk arcát; és visszaszerezzük – mondták mind a Törzsek.
De valójában mind hazugok voltak.
És a papok és áldozópapok szíve nyugodt és erős maradt.
Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár pedig nagy elhatározásra jutott, amikor tanácskozott.
Sáncot építettek a város szélén, kőarcút és faragottat, amely körülvette városuk oldalát.
Majd pedig bábukat csináltak.
Felsorakoztatták őket a fal tetején.
Valóban voltak pajzsaik és lándzsáik.
Felöltöztették őket, fejükre ezüst fejdíszt tettek.
De azért ezek csak fabábuk voltak.
Rájuk rakták az ezüstöt, amelyet a Törzsektől vettek el az úton.
Ezzel díszítették fel a figurákat.
Elhelyezték őket körbe a város körül.
Ezután jóslatot kértek Vihartól.
– Meghalunk vagy győzünk? Szívüket kiöntötték Viharnak.
– Ne búsuljatok! Itt vagyok.
– Ezt kell tennetek.
– Ne féljetek – mondta Jaguárkicsének, Jaguáréjnek, Semminek és Széljaguárnak.
Kiengedte a lódarazsakat és darazsakat.
Ők pedig elmentek értük, megfogták őket, és visszatértek.
Azután nekik adta, négy hatalmas korsóban, melyeket a város mögött helyeztek el.
Ott tartották a lódarazsakat és a darazsakat a korsókban.
Ezek voltak fegyvereik a Törzsek ellen.
Távolról nézték őket, titokban figyelték és kémlelték városukat a Törzsek hírnökei.
– Nincsenek sokan – mondták, mivel csak a fabábukat látták.
Azok körbejártak, úgy látszott, hogy mozgatják lándzsáikat és pajzsaikat.
Valóban embereknek látszottak, amikor a Törzsek látták őket.
És az összes Törzs örvendezett, mert látták, hogy nincsenek sokan, a Törzsek pedig rengetegen voltak.
Számtalan ember készült, katona és harcos, Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár megölésére.
Mindez a Tüzescsúcs nevű hegy tetején történt, ahogy el fogjuk mesélni.
[
Ott volt Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár.
Ott voltak együtt a hegyen, feleségeikkel és gyermekeikkel.
És akkor megindult az összes harcos és katona.
Nem tizenhatezer és nem huszonnégyezer volt a város oldalát bekerítő Törzsek harcosainak száma, hanem sokkal több.
Kiáltoztak.
Lándzsákkal és pajzsokkal voltak felszerelve.
Teleszívták tüdejüket, üvöltöttek, sikoltoztak, kiabáltak, ordítottak, kezükbe huhogtak.
És a város alá érkeztek, de a papok és áldozópapok nem ijedtek meg: csak nézték őket az erőd faláról, ahol felsorakoztak feleségeikkel és gyermekeikkel.
Szívük csak akkor kezdett el cselekedni, a Törzseket becsmérelni, amikor azok felfelé jöttek a hegy oldalán, és már a város bejáratánál voltak.
És ekkor kinyitották a korsókat, amelyekből négy volt a városban, és előjöttek belőlük a lódarazsak és darazsak.
Mint nagy füstfelhő, úgy bukkantak elő a korsókból.
És a rovarok végeztek a harcosokkal, rászállva szemükre és rászállva orrukra, szájukra, arcukra, lábukra és karjukra.
Akárhová mentek, megtalálták őket, bárhova bújtak is, meglelték őket.
Minden telve volt lódarázzsal és darázzsal, a szemükre szálltak, hogy csípjenek, egész rajok szálltak rájuk.
Valóban annyi rovar repült minden ember után, hogy azok szinte megbolondultak a lódarazsaktól és darazsaktól.
Nem tudták többé tartani lándzsáikat és pajzsaikat.
A csípések felpuffasztották és földre döntötték őket.
Egészen szétszéledtek.
Leestek a hegyről, és aléltan hevertek.
Ekkor lándzsákkal megszúrták és baltával összevagdosták őket.
Jaguárkicse és Jaguáréj csupán fahasábokat dobált rájuk.
Még asszonyaik is harcoltak.
Erre a Törzsek visszamentek a Halak Őrzőihez, és a Törzsek megfutamodtak.
Sokan mégiscsak elértek annyit, hogy később ölték meg őket.
Nem kevesen haltak meg, és ha valaki nem halt meg, akit meg akartak ölni, azzal a rovarok végeztek.
Nem volt hősiesebb tett ennél, hiszen nem volt sem lándzsájuk, sem pajzsuk.
Ekkor valamennyi Törzset legyőzték, és a Törzsek fejet hajtottak Jaguárkicse, Jaguáréj és Semmi előtt.
– Könyörüljetek rajtunk, ne öljetek meg minket – kiáltották.
– Jól van.
– Bár halált érdemelnétek.
– Szolgák lesztek nappal és éjjel – mondták nekik.
Ily módon győzték le valamennyi Törzset első Anyáink és Atyáink.
Ott történt ez, a Tüzescsúcs hegyén, ahogyan most nevezik.
Így azután jól éltek, növekedtek és szaporodtak.
Lányaik és fiaik születtek a Tüzescsúcson.
Újra örültek győzelmüknek.
Valamennyi Törzset legyőzték ott a hegytetőn.
Így vitték véghez a Törzsek elpusztítását, valamennyi Törzsét.
Ezek után szívük megnyugodott.
Mondták fiaiknak, hogy közeledik az idő, amikor meg kell halniuk, mert a Törzsek szerették volna megölni őket.
Ezért most elmondjuk Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár halálát.
Így hívták őket.
[
Mivel tudtak vesztükről és halálukról, ezért elbúcsúztak fiaiktól.
Nem voltak betegek, nem dőltek ágynak, csak meghaltak, szavukat gyermekeikre hagyatékozva.
Íme fiaik neve: Jaguárkicsének két fia volt.
Kokaib, vagyis Kétfőnök volt az elsőszülött.
Kokavib, vagyis Rokonfőnök volt a másodszülött.
Jaguárkicse fiai voltak a Kavekok Nagyatyja és Atyja.
És volt még két leszármazottja Jaguáréjnek is.
Íme a nevük: Koakul, vagyis Akulfőnök volt az első, és Koakutek, vagyis Akutekfőnök volta második, a Nagyházak alapítójának, Jaguáréjnek a fia.
Semminek csak egy fia volt, akit Koahaunak, vagyis Úrfőnöknek hívtak.
Ennek a háromnak voltak fiai, de Széljaguárnak nem volt fia.
Valóban papok és áldozópapok voltak ők, és ezek voltak fiaik nevei, így ezután istenhozzádot mondtak fiaiknak. Egyek voltak ők négyen. Szomorúak voltak, és a szívük bánatos. Sírt a szívük, és az énekük. „El van rejtve” – énekelték. Amikor elhagyták fiaikat, így szóltak: – Ó, fiaink!
– Elmegyünk, de visszatérünk.
– Okos szavakkal és bölcs tanácsokkal búcsúzunk tőletek.
– S ti, jó asszonyaink, nagyon messze jöttetek a hegyekbe – mondták asszonyaiknak, s egyenként mindegyiknek istenhozzádot mondtak.
– Elmegyünk a városunkba.
– Már a helyén van Szarvas Urunk, aki ott látható az égen.
– Már csak vissza kell térnünk.
– Feladatunkat elvégeztük.
– Napunk teljes, és ti ismertek minket.
– Nem fogtok elfelejteni minket, nem szabadultok tőlünk.
– Most keressétek meg otthonotokat és hegyeiteket, és ott boldogok lesztek!
– Menjetek!
– Azután gyertek vissza és újra nézzetek meg, és mi visszajövünk.
E szavakkal szóltak.
Így hát eltávoztak.
Egy jelet hagytak hátra, Jaguárkicse lényének jelképét:
– Itt a Jaguár-talizmánom, amit nektek hagyok.
– Ez lesz dicsőségtek.
– Búcsúzzatok el és szomorkodjatok – mondta Jaguárkicse, amikor otthagyta lényének jelképét, az Eltakart Dicsőséget, ahogy nevezték.
Ennek arca nem látható.
Betekerte, beburkolta.
És sohasem csomagolják ki.(58)
Nem látszik tisztán rajta a varrás, úgy van beburkolva.
Így azután elbúcsúztak, és elmentek a Tüzescsúcs hegy tetejére.
Többé nem látták őket asszonyaik és gyermekeik.
Eltűnésük sem világos, bár elbúcsúztak.
És az Eltakart Dicsőség szentté vált.
Atyáikra emlékeztette az utódokat.
Azonnal áldozatot égettek atyáik emléke előtt.
S akkor kezdődtek az urak előtt az emberáldozatok, sokan a vétkesek közül meghaltak Jaguárkicse, a Kavekok Nagyatyja és Atyja tiszteletére, de fiai, név szerint Kétfőnök és Rokonfőnök megbocsátottak neki.
Így haltak meg ők négyen [az áldozópapok: Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár].
Ők voltak első Nagyatyáink s Atyáink.
Így hát elmentek, míg fiaik ott maradtak a Tüzescsúcs tetején.
Fiaik még ott maradtak.
Elpusztítva már a nép, nagysága véget ért.
Nem volt többé a Törzseknek dicsőségük.
Összetörtek.
Mindennap összegyűltek, hogy Atyáikra emlékezzenek.
Nagy volt a Csomag dicsősége számukra.
De nem bontották fel soha.
Becsomagolva ott volt velük.
A Nagyság Csomagjának nevezték, amikor említették, és az ő Titkuknak nevezték, amit az Atyák adtak nékik.
Azért tették, mert ez valóban lényegük jelképe volt.
Ekképpen történt akkor Jaguárkicse, Jaguáréj, Semmi és Széljaguár pusztulása és vége.
Ők voltak az első emberek, akik átjöttek a tengeren Napkeletről.
Réges-régen jöttek ide.
Amikor meghaltak, nagyon öregek voltak, és Papoknak és Áldozópapoknak hívták őket.
[
Ezután visszaemlékeztek szenvedéseikre ott, Napkeleten, és eszükbe jutottak Atyáik parancsai.
Nem felejtették el, mit hoztak át Atyáik.
A Törzsek adtak nekik feleségeket, és így rokonok lettek.
Aztán hárman feleséget raboltak.
És azt mondták, amikor elmentek:
– Napkeletre megyünk, oda, ahonnan atyáink jöttek, így szóltak ők, mikor útra keltek.
Három tisztelettudó fiú.
Egyiket Kétfőnöknek hívták, és Jaguárkicse fia volt.
A második, Akutekfőnök volt, Jaguáréj fia a Nagyházaktól, a harmadik Úrfőnök volt, Semmi fia az Úr-kicséktől.
Íme, így nevezték azokat, akik átmentek a tengeren.
Hárman indultak, de bölcsek és tapasztaltak voltak.
Lényegükben nem voltak közönséges emberek.
Elbúcsúztak bátyjaiktól és öccseiktől.
Örültek, hogy mennek.
– Nem fogunk meghalni, vissza fogunk térni – mondták mindhárman, amikor elindultak.
Át is szelték a tengert, és odaértek Napkeletre. Azért mentek, hogy megkapják a főnökséget, íme, annak az Úrnak a neve, aki Napkelet népein uralkodott, ahova megérkeztek.
[
Aztán megérkeztek.
Megérkeztek Naksit úr elé, ez volt a nagyúrnak, egy hatalmas ítélőszék egyetlen bírájának a neve.(59) Megkapták tőle a hatalom jelét és minden jelvényét. A Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadójának(60) jelét.
A Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója nagyságának és hatalmának jelvényét.
Végezetül Naksit nekik adta a fejedelemség jelvényeit is.
Ezeket így hívják: Trónmennyezet és Trón(61), Orrcsont és Fülbevaló, Jádekő Ajakdísz, Arany Gyöngyök, Pumakarmok, Jaguárkarmok, Bagoly- és Szarvaskoponya, Drágakő-karkötők, Csigaház, Karperecek, Meghajlás és Főhajtás, Kitömött Fogak és Díszes Fogak, Papagájtoll Fejbóbita és Királydaru Tollbokréta.
Mindezt magukhoz vették, és elindultak, és áthozták a tengeren a tulai iratot, az írást.
S elbeszélték menetelüket annak szavaival.
[
Szóval visszajöttek ide, Tüzescsúcs nevű városukba, és összegyűlt oda az Ágak és Látnokok minden népe.
Valamennyien ujjongtak Kétfőnök, Akutekfőnök és Úrfőnök megérkezésén.
Csak ott vették át a Törzsek irányítását.
Rabinal népe, Tüzes Fa Népe és Madárház Népe örvendezett.
Megmutatták nekik az uralkodó nagyságának jelvényeit.
Nagyok lettek a Törzsek.
És ez maradandó nagyság volt: nem ért véget a hatalom felmutatásával.
És ez akkor volt, amikor ott voltak Tüzescsúcsban.
Mind ott voltak velük azok, akik Napkeletre mentek.
Sokáig dolgoztak ott a hegytetőn.
Ismét sokan voltak.
És ott halt meg Jaguárkicse, Jaguáréj és Semmi felesége.
Később eljöttek onnan.
Otthagyták hegyüket és más hegyeket kerestek.
És ott boldogan éltek.
Számtalan hegyen éltek.
Kiválasztottak egyet, és nevet adtak neki.
Első Anyáink és Első Atyáink ott egyesültek és szaporodtak, ahogy a régiek mondták, amikor erről meséltek.
Szóval elhagyták első városukat, amelyet Tüzescsúcsnak neveznek, és elmentek, és új várost alapítottak, a Csi Kis, vagyis Tüskék nevűt.
Sokáig éltek ott a másik városban.
Lányaik és fiaik születtek.
Sokan lettek.
Négy hegy volt ott, de városukat csak az egyikről nevezték el.
Lányaikat férjhez adták, fiaikat megnősítették, kedvességből, tiszteletből.
Megkapták lányaik árát, s közben igen jól éltek.
Azután szétoszlottak a város minden részében.
Ez volt a részek neve: Tüskék, Száraz, Bárkásfolyó, Határ és Üres. Így nevezték a hegyeket, amelyeken megtelepedtek.
Szemrevételezték a dombokat és városukat, és megkeresték a lakatlan helyeket, mert most már nagyon sokan voltak.
Akkor történt, hogy meghaltak azok, akik Napkeletről a hatalmat hozták.
Már tekintélyes nagyapák voltak, amikor a különböző városokba megérkeztek.
Arcukat nem fogadták, ezért továbbmentek.
Sok démon volt rájuk féltékeny a tetteik miatt, csak hosszú idő után értek a mélyen tisztelt Nagyatyák és mélyen tisztelt Atyák városukba, és ez a város neve, ahová érkeztek.
Íme a városok neve, ahová érkeztek.
[
Csiiszmacsi, vagyis Szakáll a városuk hegyének neve, ahol voltak. Letelepedtek, és kipróbálták dicsőségüket. A fejedelmek negyedik nemzedéke alatt porrá törték mészkövüket vakolatnak. Házakat építettek mészből és kőből. Utánzófőnöknek, Kilencszarvasnak és Úrfőnöknek hívták őket.
Azután Fürdőházfőnök és Fehérélet fejedelem uralkodott ott, ahogy ekkor a Tanácsadót és a Lépcsősház Tanácsadóját hívták. Ők uralkodtak Szakállban.
Tökéletes várost építettek, de csak három Nagyház volt ott Szakállban.
Ott akkor még nem volt meg a huszonnégy Nagyház, csupán három Nagyházuk volt.
Csak egy Nagyházuk volt a Kavekoknak, egy a Nagyházak Népének, egy az Úrkicse népnek.
De még két csoportja volt a Nagyházaknak, a város két részének. Ez ott volt Szakállban, és csak egy szívük volt. Nem volt bűbájosság, nem volt keserűség. A kormányzás békés volt. Nem harcoltak, nem verekedtek. Csak fény és nyugalom volt a szívükben. Nem voltak komor pillantásúak, nem marakodtak. Nagyságukkal nem akartak kérkedni. Nem gyűltek össze, hogy pusztítsanak, nem váltak gőgössé.
De próbáltak a pajzsok mögött felemelkedni Szakállban. És hatalmuk mértéke volt az, amikor megtették. Ez jelezte dicsőségüket és mutatta nagyságukat. Amikor ezt a Látnokok Népe látta, háborút indított.
Meg akarták ölni Fürdőházfőnököt, de csak egyetlen akarta megpróbálni. Fehérélet úr volt az, aki azt akarta, hogy megtanítsák. Hogy a Látnokok megtanítsák ölni. De gonosz tervük nem ment könnyen a fejedelem ellen. Csak később sikerült. Először nem ölték meg a Látnokok, így kezdődtek a féltékenységi viták és vetélkedések. Behatoltak az első városba.
Jöttek a harcosok, és el akarták pusztítani a Kicsék arcát. Kicse arcának lerombolását akarták. Uralomvágy volt a szívükben, ölni jöttek. A Kicsék elfogták őket, fogságba estek. Kevesen menekültek meg. Ezután megkezdődtek az áldozatok. A Látnokokat feláldozták az isteneknek, így büntette meg őket bűneikért Fürdőházfőnök fejedelem. Sokakat rabszolgává tettek. Rabok lettek.
Rabszolgává váltak és megadták magukat, elhurcolták őket, mivel megrendezték a háborút a Nagyúr és a Szakadék városa ellen.
Kicse arcának és királyaiknak elpusztulását és rombadöntését kívánták. De nem jártak sikerrel.
Ily módon megkezdődött az emberáldozat az istenek előtt, és akkor pajzsokat és fegyvereket készítettek, és megkezdték Szakáll város védelmének kiépítését.
Ott kezdődik és onnan ered dicsőségük, mivel a Kicse fejedelem hatalma valóban nagy volt. Ők mindenütt nagy varázslók és fejedelmek voltak. Senkit sem aláztak meg.
Bármit is tettek, minden a hatalom nagyságáért történt. Minden Szakáll városából eredt. Ott teljesedett ki az isteneknek bemutatott áldozat.
Ott növekedett az istenfélelem.
Félelmetes volt Szakáll, és az összes törzs tartott tőle.
A kis és nagy törzsek figyelték a foglyok érkezését.
Azokét, akiket feláldoztak és megöltek Fürdőházfőnök fejedelem, Fehérélet úr, a Nagyházak és az Úrkicsék dicsőségére és fenségére.
Ott Szakállban, ahogy a várost hívták, a Kicse népnek csupán három ága volt, amíg ünnepeket nem rendeztek lányaik tiszteletére.
Tűzifát vágtak.
Összegyülekezett a három Nagyház.
Ott itták italaikat, ették ételeiket, ez volt nővéreik ára, leányaik ára.
A szívükben csak öröm volt, amikor ezt tették.
Ettek, mulattak a Nagyházakban.
– Ily módon mutatjuk ki hálánkat, ez a mi jelünk és szavunk megtisztulása, szavunk jele az anyaszülte nőkön és férfiakon – mondták ők.
Ott meghatározták és elnevezték ágazataikat, törzseiket és nagyvárosaikat.
– Társaink!
– Mi Kavekok, mi Nagyházak és Úrkicsék egyek vagyunk – mondta a három városrész és a három Nagyház.
Hosszú ideig [így éltek] Szakállban.
Azután találtak és láttak egy másik várost.
Ezért elhagyták Szakállt.
Elindultak onnan, és ide, Kumarik, azaz Korhadt Nád városába jöttek, ahogyan a Kicsék ezt nevezték.
Az urak, Fürdőházfőnök fejedelem és Tollaskígyó, és valamennyi úr, akit elsirattak, odajött, és ők voltak az emberek ötödik nemzedéke, a fény, az egység, az élet és a teremtés alatt.
Akkor, ott felépítették házaikat és az istenek házát.
Ezt a város legmagasabb helyén, középen helyezték el.
Jöttek, és gyorsan letelepedtek.
Hatalmuk ismét növekedett.
Sokkal többen voltak, tömegével voltak, mivel többet is alkottak: sok Nagyházat.
De összegyűltek, és meghasonlottak, széthúzás kezdődött, nézeteltérések támadtak.
Civakodtak nővéreik és lányaik hozománya miatt, és mert nem volt étel és ital előttük.
Ez volt az oka annak, hogy szétoszlottak és dühöngve ismét egymás ellen fordultak a holtak csontjai és koponyái fölött.
Acsarkodtak egymásra.
Ekkor kilenc ágazatra oszlottak a városban, és még mindig vitatkoztak nővéreikről és lányaikról.
Mire az uralkodó személyéről kellett dönteni, már huszonnégy házra bomlottak.
Régen valamennyien idejöttek városaik fejéhez.
Azután befejezték a huszonnégy Nagyházat, itt, Korhadt Nád városában.
A püspök úr megáldotta.
Később a várost elhagyták.
Felgyújtották és elpusztult.(62)
Padjaik, párnáik itt-ott látszottak a tűzben.
A kilenc ágazat minden ura a környéken telepedett le: a Kavekok kilenc ura, a Nagyházak kilenc ura, az Úrkicsék négy ura, a Fehérszelek két ura.
Sokan lettek és egyre többen az egyes urak vezetése alatt.
De az első az volt, aki fiút szült és nemzett.
Sok-sok nemzetsége volt minden úrnak.
Most el fogjuk mondani egyenként, minden egyes Nagyház urának nevét.
[
Íme hát Kavek urainak neve.
Az első az urak között Tanácsadó volt, majd Lépcsősház Tanácsadó, a Viharpap, Tollaskígyópap, a Kavekok Nagy Elöljárója, a Gyékény Tanácsosa, a Gyapot- és Babraktár Felügyelője, a Játéktér Falának Tanácsosa, a Lépcsősház Anyja.(63)
[
Ezek akkor Kavek urai voltak, kilenc úr, mindegyiknek volt Nagyháza, körös-körül, amelyek még ma is láthatók.
[
Ezek pedig a Nagyház Népének urai.
Első a Parancsnok volt, azután Nemesúr, Lépcsősház Parancsnok, Nagy Lépcsősház, a Lépcsősház Anyja, a Nagyházak Népének Nagy Elöljárója, Úrjaguár Papja, a Nemesség Ágazatfőinek Igazgatója(64), a Gyapot és a Virágok Nagy Felügyelője.
Kilenc úr a Nagyházak népének élén.
[
És ezek Úrkicsék urainak nevei: Urak Nemesura, Urak Gyapotfelügyelő Ura, Urak Nagy Ülnöke, Tüzescsúcs Úr.
Ez az Úrkicsék négy ura, Nagyházaik körben álltak.
[
És még két ágazat volt, a Fehérszél urai: Csöpögőház és Fehérszél Parancsnok.
E két úrnak csupán egy Nagyháza volt.
[
Így vált teljessé a huszonnégy úr létszáma, és huszonnégy volt a Nagyházak száma is.
Ekképpen növekedett Kicse fiainak ereje és nagysága.
Akkor kiemelkedett a Kicsék fontossága és nagysága.
Akkor építették és tapasztották Szakadék városát.
Akkor eljöttek a kis törzsek és a nagy törzsek, a fejedelem elé léptek.
A Kicsék büszkék lettek, midőn dicsőségük és fenségük megnőtt.
Akkor épült az istenek háza és épültek az urak házai.
De nem ők dolgoztak, ők nem dolgoztak, nem ők építették házaikat és nem ők építették isteneik házát, hanem fiaikat kényszerítették erre.
Nemcsak könyörögtek nekik, egyszerűen meglopták és összetörték őket.
Valóban mindegyik az urakhoz tartozott, sokan fivéreik és rokonaik voltak.
Az életet szigorúan irányították, és szigorúan irányították minden egyes úr minden parancsát.
Az urakat valóban szerették, és nagy volt a becsületük.
Születésük napját dicsérték, és tisztelték született és nemzett fiaik.
Így a Szakadék népe és vele a város népe is megnövekedett.
Nemcsak sokan voltak, de minden törzs engedelmeskedett is.
S amikor háború jött Szakadékra, a városra, az urak varázslattal győzedelmeskedtek, Tollaskígyó fejedelem és Fürdőházfőnök fejedelem.
Tollaskígyó valóban csodálatos fejedelem lett.
Egy hétre felment az egekbe, és egy hétre alászállt az Alvilágba, hét napra átváltozott kígyóvá, és valóban kígyó volt.
Hét napra sassá változtatta magát, hét napra pedig jaguárrá lett.
S valóban sas és jaguár képében jelent meg.
Újabb hét napra vértócsává vált, és csupán mozdulatlan vértócsa volt.
Valóban csodálatos volt e fejedelem természete.
A többi urak rettegtek tőle.
Félte parancsait minden úr és Törzs.
Csodálatos volt e fejedelem természete.
Az volt a kezdete a Kicsék felemelkedésének, midőn Tollaskígyó fejedelem erejének bizonyságát adta.
Fiai és unokái arcát sohasem felejtette el a szíve.
Talán nem tett soha semmi hétköznapit.
Mivel úr volt, a varázslás volt a lényege.
Minden Törzset megszégyenített tetteivel.
Csak megjelent, és a Törzsek urává lett.
A Tollaskígyó nevű csodálatos úr volt a fejedelmek negyedik nemzedéke, és Tollaskígyó egyúttal Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója is volt.
Jeleket és szavakat hagyott maga után.
Utódaik megdicsőültek, nagyok lettek, és gyermekeket nemzettek, fiaik sokan voltak.
És még több is történt!
Megszületett Hegyiherceg és Fehérélet, a fejedelmek ötödik nemzedéke.
És ők is nemzettek egy újabb fejedelmi nemzedéket.
[
Íme a fejedelmek hatodik nemzedékének nevei.
Mindkettő nagy fejedelem volt, és dicső.
Az elsőt Kikabnak, azaz Vérnek hívták, a másikat Kaviszimahnak, vagyis Nyolcmajomnak.
És sokat tett Vér és Nyolcmajom, büszkévé tették a Kicséket.
Mert kétségtelenül csodás természetük volt, amely összetörte, összezúzta a Szakadék környékét, a várost, a kis és nagy törzseket.
A környéken azelőtt körben városok voltak.
Azok között az egyik a régi időkben Tüzes Fák Népének hegye volt, a mai Csuvila, azaz Csalán, és a Rabinal nép országa is, az Ömlőfolyónál, és az Esők Hegye, és Szahkaba, amely az Agyagfolyó, és a Szakuleu, azaz Fehér Földek nép városai, a Meleg Források fölött, és Tízszarvas Alatt, és az Erőd Előtt, és Fűzfa...
Ezek gyűlölték Vért, és háborút indítottak ellene.
Ő pedig összetörte és összezúzta Szakadék környékét, a Tüzes Fák és a Fehér Földek népeinek városait, és összeomlott és fejet hajtott minden Törzs.
Míg támadták, Vér majdnem mind megölte őket, és mindannyian adófizetőkké váltak.
A városok elestek, és uraik felmentek a dombra Vér és Nyolcmajom elé.
Az ágazatokat elnyomták, bottal verték.
Napjuk semmi, születésük semmi lett.
Csak obszidián zúzta szét a városokat.
Hirtelen elkezdett felhasadni a föld széle, mintha villámcsapás érte volna, amely sziklákat repeszt.
Félelmükben rögtön leborultak a tömjénfa előtt, a város határánál, amely ma csak kőhalom.
Át sem tudod préselni magadat rajta, mintha baltával verték volna szét.
Ott a parton, amelyet Petatujubnak, azaz Gyékényesnek hívnak, van egy manapság is tisztán látható hely.
Minden arrajáró láthatja ott a jelet, Vér férfiasságának jelét.
Semmi sem ölte meg, semmi sem győzte le.
Valójában hős volt és minden törzs adózott neki.
Valamennyi úr tanácsba gyűlt és megindult, hogy Szakadék hátulját és városok hátulját megerősítsék.
Akkor minden Törzs városa romokban hevert.
[
Majd őrök jöttek, katonai figyelők, és a dombokon élő ágazatokból kémeket csináltak.
– Ha visszajönnek, gyertek a városba lakni – mondták. Amikor valamennyi úr egyezségre jutott, visszatértek őrhelyükre.
– Olyan lesz a mi erődítményünk, mintha egy fal lenne, egy féltékeny nemzetség.
– Férfiasságunk lesz az – mondták az urak.
Aztán őrhelyeikre mentek, hogy elfoglalják az egyes családokra bízott állásokat, mindegyik a maga ágazatába, a katonákkal vetélkedve.
Ezután ismét útra keltek, elindultak, és mint őrök éltek a törzsek hegyeiben.
– Menjetek el megint a hegyeinkhez.
– Ne féljetek!
– Ha vannak ott harcosok, akik követnek benneteket, hogy megöljenek, gyorsan gyertek és jelentsétek – magam kelek útra, magam ölöm meg őket! – mondta nekik Vér, mikor Kapitány és Nemesúr jelenlétében mindnyájukat elbocsátotta.
S akkor ők elvonultak, Késpenge mentén, Kötél mentén, ahogy azokat a szirteket hívják.
Akkor az egész Kicse nép Nagyatyái és Atyái szétszéledtek.
Minden hegyen ott voltak, mint Késpenge és Kötél őrei, mint őrök és katonák, miután elvonultak.
Nem volt örömükre semmi, még egyetlen istenképük sem volt, csak a város fala, melyet védelmezniük kellett.
Ezután mindnyájan megérkeztek: a Csalán Népe, Sebesfolyam Népe, Fehérfolyó, Szarvastánc, Palánk, Tizennyolc, és a Kétláb Népe; a Vadász Obszidiántüze, Zuhogófolyó, a Sojszikla, az Agyagfolyó Népe, Tűzifafolyó Népe, a Melegforrások Népe, a Tízszarvas Alatt Népe.
Völgyek és hegyek, őrködni jöttek a katonák, védelmezni a földet, midőn ideküldték őket Vér és Nyolcmajom. Tanácsadó és Lépcsősház Tanácsadója, a Kapitány és Nemesúr.
És kiküldtek négy urat, figyelni a katonákra.
A Kavekok élén az urak neve Vér és Nyolcmajom volt.
Ketten voltak.
A Nagyházak élén az úr neve Halál volt.
Úrkicse urának Övesállat Csepp volt a neve.
Így hívták hát az urakat, akiket összehívtak, és hírvivőket küldtek született gyermekeikhez, nemzett gyermekeikhez, a hegyekbe, mindegyiknek a saját hegyéhez.
És később foglyok érkeztek és rabok érkeztek Vér és Nyolcmajom, Kapitány és Nemesúr színe elé.
S tovább folytatták a harcot, a Késpenge élén, a Kötél élén.
Újabb foglyokat ejtettek, újabb rabokat szedtek.
Ismét hősökké váltak ők, az őrzők.
Az urak emlékezetében nagyra nőttek, mikor megérkeztek foglyaikkal és összes rabjukkal.
Ezért az urak, Tanácsadó, Lépcsősház Tanácsadója, Kapitány és Nemesúr összeültek, és így határoztak:
– Adjunk rangot az elsőknek, akik ott közülük leszármazásuk jelvényeit viselik.
– Én vagyok a Tanácsadó, a Lépcsősház Tanácsadója, a tanácsadás hatalmával.
És utána következik rangban a Kapitányúr.
Így szóltak az urak, mikor határozatukat kimondták.
S így tettek az Ágak és a Látnokok; arcban egyforma volt Kicse három népe.
Amikor mindezt rögzítették, címet adtak elsőszülött gyermeküknek, nemzett fiaiknak.
És így történt a határozathozatal, de nem itt Kicsében.
A hegyek azonban megkapták nevüket, elsőszülött gyermekeik, nemzett fiaik által.
S elküldték őket különböző hegyekhez, mindegyiket a magáéhoz.
[
Balas Alatt, Kamak Alatt, ez a neve a hegységnek, amelyet elfoglaltak, amikor rangjukat megkapták. Itt, a Sebesfolyóknál történt mindez.
[
Íme a címek, amelyeket kaptak, és ahogyan emlegetik őket:
Húsz parancsnokot, húsz tanácsadót kapott a Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója, a Parancsnok és a Nemesúr.
Megkapta rangját minden Parancsnok és minden Tanácsadó, Tizenegy Nagyelnök, az Urak Parancsnoka, a Fehérszelek Parancsnoka, az Udvar Parancsnoka, az Udvar Tanácsadója, az Udvar Kőművese, az Udvar Feje; ezeket a neveket vették birtokukba az urak, amikor a címeket megkapták.
S elnevezték őket padjaik és fekvőpárnáik alapján.(65)
Ők voltak Kicse népének elsőszülött gyermekei, és nemzett fiai, őrzők és figyelők a Késpenge mentén, a Kötél éle mentén.
Valóságos fal zárta le a bástyát s az erődítményt a Kicsék mögött.
És hasonlóan cselekedtek az Ágak és Látnokok, foglyokat ejtettek és címeket adtak elsőszülött gyermeküknek, nemzett fiuknak, aki a saját hegyén tartózkodott.
Íme ez az eredete a Parancsnokoknak és Tanácsadóknak, minden mai hegy idézi rangjukat.
És ily módon jelentek meg.
Amikor előjöttek a tanácskozást követően, a Lépcsősház Tanácsadója után, a Parancsnok és Nemesúr után következtek ők.
[
Most arról számolunk be, miként nevezték el az istenek házait.
Csak manapság nevezték el a házakat isten nevével.
Vihar volt a Kavekok istene – Vihar Nagy Épülete volt a neve épületének és házának.
Úrjaguár volt a Nagyházak Népének istene, és Úrjaguár volt épületének és házának a neve.
És Tüzescsúcs volt a neve az Úrkicsék istene épületének és házának.
A Csöpögőház még látható; ma már Szétesőház a neve.
Nagy építmények voltak ott, állt ott egy bálvány, amelyet Kicse urai imádtak, s amelyet minden törzs imádott.
Először a Törzsek jöttek, hogy Vihar előtt tűzáldozatot mutassanak be, és amikor már hódoltak a Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója előtt, akkor odamentek Viharhoz, hogy átadják ketcaltollaikat, adójukat az Úr előtt.
Mindig ő maradt az Úr, akit táplált és védelmezett a Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója.
Számos várost elpusztítottak.
Nagy urak voltak.
Nagy szellemlények voltak, a szellem urai, Tollaskígyó és Fürdőházfőnök.
Vér és Nyolcmajom szintén szellemúr volt.
Előre látták, jön-e viszály.
Világosan láttak, mindent láttak, jön-e a halál, vagy az éhség, vagy a harc.
Biztosan tudták.
És volt ehhez egy kristályuk, ez volt a Könyv, a Popol Vuh.
A Gondolatok Könyve, ahogyan nevezték.
De nemcsak ezért voltak urak.
Nagyok voltak lényükben, és nagy volt a böjtjük.
Szent építményeik voltak, és szent volt azok imádata.
Hosszú időn át böjtöltek, leborultak isteneik előtt.
A böjtjük ilyen volt: 180 napig böjtöltek, 180 napig sanyargatták magukat, és tűzáldozatot mutattak be.
Újabb 260 napig böjtöltek, és újabb 260 napig sanyargatták magukat.
Vihar előtt és istenük előtt tűzáldozatokat mutattak be.
Csak gyümölcsöt ehettek, tulult, csak ahacsét, csak kinom alva levét itták, és nem ehettek kukoricát.
És volt, amikor 340 napig sanyargatták magukat, vagy böjtöltek 340 napig, ilyenkor nem ettek.
Nagy fogadalmaikat mindig végrehajtották.
Ez volt a jele az urak szellemének.
És egyetlen asszonnyal sem hálhattak; önmegtartóztatóan maguk maradtak.
Csak böjtöltek az Isten házában.
Mindennap csak imádkoztak, csak áldozatot égettek, és csak sanyargatták magukat, ez volt minden, amit tettek.
Ott voltak a sötétségben és a napfényben.
Szívük siránkozott, és hasuk is csak jajgatott.
És akkor imádkoztak a fényért, megszületett gyermekeik életéért, nemzett gyermekeikért és az uralkodásukért.
Az Ég előtt a Föld felé fordították arcukat, s ez volt imájuk istenükhöz, midőn imádkoztak. És ez volt szívük jajszava:
[
– Üdvözlégy te, Ötnapos, te, Egylábú Villanás, te, Ég Szíve és Föld Szíve, te, minden sárgának és minden zöldnek adományozója, te, a lányok és fiúk adományozója.
– Jöjj, indulj, add bőséged és teljességed; kérlek, adj életet és létezést gyermekeimnek és fiaimnak, hogy sokasodjanak, termékenyek legyenek, gondoskodjanak rólad, eltartsanak téged, szólítsanak az ösvényeken és utakon, a folyókon és szakadékokban, a fák alatt és a bozótok alatt.
– Adj nekik leánygyermekeket és fiúgyermekeket, ne legyen részük szerencsétlenségben vagy fogságban, harcban vagy hamisságban.
– Hogy démonaik se elölről, se hátulról ne közelítsék meg őket.
– Hogy ne érje őket botlás, hogy ne sérüljenek meg.
– Hogy ne kövessenek el erkölcstelenséget, hogy ne ítéltessenek el.
– Hogy ne zuhanjanak, ha fel- vagy lefelé haladnak.
– Hogy ne érje őket ijedség, sem támadás elölről vagy hátulról.
– Zöld ösvényre vezesd őket, a zöld útra.
– Hogy ne legyenek szerencsétlenek, ne jussanak fogságba balszerencse vagy varázslat következtében.
– Jó legyen lényegük azoknak, akik táplálnak téged, akik gondoskodnak rólad, szád előtt, arcod előtt, te, Ég Szíve, te, Föld Szíve, te, Elrejtett Dicsőség, és te, Vihar, Úrjaguár, Tüzescsúcs, Ég Méhe, Föld Méhe, a négy teremtésért és a négy pusztításért.
Legyen hát ott Fény; legyen hát bennük béke, szád előtt, arcod előtt, ó, te, Isten!
Ezt cselekedték az urak, amikor böjtöltek 180, majd 260 és 340 napig.
A böjt napjaiban szívük jajgatott megszületett gyermekeikért, nemzett fiaikért, feleségeikért és gyermekeikért, amikor teljesítették feladatukat, valamennyien az urak.
Ez volt a Fény ára, és az Életé, és az Uralkodás ára.
Ez volt az uralkodása a Tanácsadónak, a Lépcsősház Tanácsadójának, a Kapitánynak és a Nemesúrnak.
Mindig ketten voltak a siránkozók; egymást váltották fel, amikor a törzsek és az egész Kicse nép imádkozott.
Mindegyikük ott volt a szó idején, a gondoskodás és táplálkozás idején.
Pontosan így történt az Ágakkal és a Látnokokkal, és együtt a Rabinalokkal, Kakcsikelekkel, Madárház Népével, Fürdőház, Szónokház Népével.
Mindegyikük ott volt, amikor elérkezett a hónapja Kicsében.
És így tettek valamennyien.
De nemcsak ezt szabályozták.
Minden irigység nélkül vitték nekik az adományokat azok, akik gondoskodtak róluk, akik táplálták őket.
Böjtjük bűnbánat volt, és nem hasztalan történt, és nem varázslat útján vagy tolvajlással jutottak az uralomhoz.
Dicsőségük, fenségük nem azért volt, mert legyőzték a Szakadék környékét és a városokat, a kis törzseket és a nagy törzseket.
Nagy árat fizettek azért, amit tettek.
S érkezett akkor türkiz, érkezett ezüst, érkeztek festett tuvik és jádéval borított, ékszerekkel borított tartók, és jöttek galambtollak és ketcaltollak.
Ülve vagy állva, valamennyi törzs adója odakerült a Szellemurak elé, Tollaskígyó, Fürdőházfőnök és Vér elé, és Nyolcmajom, Tanácsadó, Lépcsősház Tanácsadója, Kapitány és Nemesúr elé.
Mert nem volt csekélység, amit véghezvittek, és nem volt kevés a törzsek száma, amelyeket elpusztítottak.
A törzseknek számos csoportja érkezett, hogy Ki-csét szolgálja, és szenvedést kaptak cserébe, és üldözték őket.
Dicsőségük nem hirtelen teremtődött, amíg Tollaskígyó volt uralmuk nagyságának gyökere.
Íme ez volt a növekedés kezdete, majd Kicse növekedése.
És most ismét felsoroljuk az urak nemzedékeit, az urak nevével, amelyet megismétlünk.
[
Íme a leszármazás, az uralom rendje, a maga teljes fényességében.
Jaguárkicse, Semmi és Széljaguár voltak az Első Nagyszüleink, Első Atyáink, amikor a Nap megjelent, a Hold és a Csillagok megjelentek.
Íme a leszármazás, az uraság rendje, amit itt el kell kezdenünk, pontosan a gyökerénél.
Kettesével léptek az urak, amikor előléptek, midőn az urak minden egyes nemzedéke haldoklott, a nagyszülők és a város vezetői, valamennyien szembeszálltak az urakkal.
Megmutatjuk minden egyes úr arcát.
Megmutatjuk minden egyes kicsei úr arcát.
[
Balam Kicse, a Jaguárkicse volt a Kavekok gyökere.
Kokaib, a Kétfőnök volt Jaguárkicse után a második nemzedék.
Balamkonacse, a Jaguárfőnökutánzó volt a kezdete a Tanácsadóknak, és a harmadik nemzedéknek, míg Kotuha, a Fürdőházfőnök és Isztajol, a Fehérélet a negyedik nemzedék.
Kukumatc, a Tollaskígyó és Kotuha, a Fürdőházfőnök, a szellem urainak gyökere, az ötödik nemzedék.
Tepepul, a Hegyiherceg és Isztajol, a Fehérélet alkotják a hatodik nemzedéket.
Kikab, a Vér és Kaviszimah, a Nyolcmajom volt az uraság változásában a hetedik, ugyancsak a szellem urai.
Tepepul, a Hegyiherceg és Isztajol, a Fehérélet volt a nyolcadik nemzedék.
Tekum, a Nagyatya és Tepepul, a Hegyiherceg volt a kilencedik nemzedék.
Vahsakib Kaam, a Nyolcinda és Kikab, a Vér az uralkodók tizedik nemzedéke.
Vukub Nooh, a Hétfüstölő és Koatepek, a Kígyóhegy következett, mint az urak tizenegyedik nemzedéke.
Osibkeh, a Háromszarvas és Beleheb Tci, a Kilenckutya a tizenkettedik nemzedék.
S akkor volt az, aki Tonatiu(66), a Nap, idején uralkodott: őt felakasztották a kasztíliaiak.
Tekum, a Nagyatya és Tepepul, a Hegyiherceg adót fizetett a kasztíliai népnek.
További fiakat nemzettek, ők az urak tizenharmadik nemzedéke.
Don Juan de Rojas és Don Juan Cortés a tizennegyedik nemzedéke az uraknak.
Őket Tekum(67), a Nagyatya és Tepepul, a Hegyiherceg nemzették.
[
Íme a nemzedékek, az uralkodás rangjai, az uraké, Tanácsadók, Lépcsősházi Tanácsadók, a Kicse-Kavekok előtt.
Még többet is el kell mondanunk az ágazatokról.
A Tanácsadót és a Lépcsősházi Tanácsadót követő urak Nagyházai következnek.
A Kavekok kilenc ágazatának nevei, kilenc Nagyház.
Minden egyes Nagyház vezetőjének nevei a következők:
Ahpop, a Tanácsadó, volt egy Nagyháza, Kuha, Rejtettház volt az építmény neve.
Ahpop Kamha, a Lépcsősház Tanácsadó Úr, Nagyházát Madárháznak nevezték.
Nim Csokoh Kaveknek, a Kavekok Nagy Elöljárójának is volt egy Nagyháza.
Ah Tohilnak, a Viharpapnak is volt egy Nagyháza.
Kukumatcnak, a Tollaskígyópapnak volt egy Nagyháza.
Popol Vinak Csitujnak, a Gyékény Tanácsosának volt egy Nagyháza.
Lolmet Kenajnak, a Gyapot- és Babraktár Felügyelőjének is volt egy Nagyháza.
Popol Vinak Pahom Tcalatc, a Labdajátéktér Falának Tanácsosa is szerzett egy Nagyházat.
Tepeu Jakinak, a Mexikói Felségeknek is volt egy Nagyháza.
[
S íme a Kavekok kilenc ágazata. Többen közülük szültek gyermeket; nemzett fiaik számokat kaptak a kilenc Nagyház alapján.
[
Következik a Nihaib Nagyházakhoz tartozó kilenc Nagyház.
Elmondjuk először, hogyan követték egymást az uralkodásban.
Minden egyes Nagyház önmaga gyökere, ami a Nappal gyökere előtt kezdődött el, a Világosság gyökerének megteremtése előtt.
[
Balam Akab, Jaguáréj az első, dicsőséges Nagyatya és dicsőséges Atya.
Akulfőnök és Akutekfőnök volt a második nemzedék.
Csahuh Főnök és Kotcibaha, a Festettház Főnök volt a harmadik nemzedék.
Beleheb Keh, Kilencszarvas volt a következő, negyedik nemzedék.
Kotuha, a Fürdőházfőnök volt az ötödik nemzedék ura.
Batsza, a Majom követte, ő volt a hatodik nemzedék.
Isztajol, a Fehérélet volt a hetedik nemzedék ura.
Kotuha, a Fürdőházfőnök volt az uralkodásban a nyolcadik.
Beleheb Keh, Kilencszarvas volt a kilencedik nemzedék, őt követte
Kame, a Halál, ahogy nevezzük, ő volt a tizedik nemzedék.
Kotuha, a Fürdőházfőnök úr volt a tizenegyedik nemzedék.
Don Cristobál, ahogy nevezték, a kasztíliai nép arca előtt uralkodott.
Don Pedro De Robles manapság a Kalel, a Parancsnok úr.
[
S íme valamennyi úr szájának, Kalelnak, a Parancsnoknak a követői.
Most elmondjuk minden egyes Nagyház vezetőjét.
Kalelnek, a Parancsnoknak a Nagyház élén álló első úrnak volt egy Nagyháza.
Ahtcik Vinaknak, a Nemesúrnak volt egy Nagyháza.
Kalel Kamhának, a Lépcsősház Parancsnokának volt egy Nagyháza.
Nima Kamhának, a Nagy Lépcsősháznak volt egy Nagyháza.
Ucsucs Kamhának, a Lépcsősház Anyjának volt egy Nagyháza.
Nim Csokoh Nihaibnak, a Nagyházak Népe Nagy Elöljárójának volt egy Nagyháza.
Avilisnek, az Úrjaguár Papjának volt egy Nagyháza.
Jakolatamnak, a Nemesség Ágazatfői Igazgatójának volt egy Nagyháza.
Nima Lol Met Jeol Tusnak, a Gyapot és a Virágok Nagy Felügyelőjének volt egy Nagyháza.
[
S íme a Nagyházak, amelyek a Nihaibok, a Nagyház Népe előtt léteztek.
Őket a Nihaibok, a Nagyház Népe kilenc ágazatának nevezik, úgy mondják.
S nagy volt minden úr ágazatának száma.
Ezek voltak az elsők, akiknek nevét előbb elmondtuk.
[
S következnek az Ahau Kicsék, az Úrkicsék. Ez az ő nagyatyja, az atyja:
Mahukutah, a Semmi, az első ember.
Koahau, Úrfőnök volt a neve a második nemzedék urának.
Kaklakan, Ifjúkígyó és Kokoszom, Zúzott Főnök, Komahkun, Nemgyógyító Főnök, Vukub Ah, Hétkukorica, Kokamel, Halál Főnök, Kojabakoh, Betegpuma Főnök, Vinak, Húsz és Balam, Jaguár.
[
S ezek az urak, akik az Úrkicsék előtt léteztek, íme a nemzedékek és rangjaik. S ezek a Nagyházak urainak nevei. Csupán négy Nagyház volt.
[
Ahtcik Vinak Ahau, az Urak Nemesura volt az első úr neve. Egy Nagyháza volt.
Lol Met Ahau, az Urak Gyapotfelügyelő Ura volt a második úr. Egy Nagyháza volt.
Nim Csokoh Ahau, az Urak Nagy Ülnöke volt a harmadik úr. Egy Nagyháza volt.
Hakavitc, Tüzescsúcs volt a negyedik úr. Egy Nagyháza volt.
Így hát négy Nagyház volt az Úrkicsék előtt.
[
Azok, akiket Nim Csokohnak, Nagy Ülnöknek neveztek, olyanok voltak, akár a tisztelt atyák, valamennyi Kicse úr előtt.
Ők egy emberként határoztak, de változatlanul hárman voltak ülnökök.
Rangjukat örökölni lehetett.
Ők a Szó anyja; ők a Szó atyja.
Igen, ez volt a lényegük.
Három ülnök volt.
[
Nim Csokoh, a Nagy Ülnök állt a Kavekok élén, és a Nagy Ülnök a Nihaibok, a Nagyház Népének élén volt a második, és az Urak Nagy Ülnöke volt az Úrkicsék élén.
Három Ülnök volt akkor, mindegyik a maga ágazatában.
Valóban ez Kicse lényege, hiszen a látványa már nincs meg többé.
Korábban volt egy [képírás] az urak számára, de elveszett.
És ezzel valóban véget ér mindaz, [amit a régi] Kicséről tudunk, amit immár Santa Cruznak neveznek.
1. Az első sorok arra utalnak, hogy ez a könyv mindennek a kezdete, és egyúttal mély forrása egykori ismereteknek. – Kicse = 'sok', 'fa', azaz 'erdős vidék'. A hódítást követően csakhamar új neveket adtak a helyi falvaknak, városoknak: vagy keresztény neveket, mint pl. Santa Cruz, vagy eltorzított (azték eredetű, pontosabban nahuatl nyelvből „spanyolosított”) neveket, mint pl. Guatemala a Cuauhtlemallan alapján (ez ugyanis a kicse szó nahuatl fordítása).
2. Az istenségek nevét többféle módon értelmezték a fordítók. Nem tartjuk fontosnak, hogy valamennyit felsoroljuk, inkább csak utalunk néhány változatra. Tcakol = 'készítő', a főzés vagy építés értelmében (Cordan értelmezése); Bitol = 'készítő', pl. agyagedény mintázása; Alom = 'nő', akinek feladata, hogy gyermeket szüljön; Kaholom = 'férfi', akinek feladata, hogy fiakat nemzzen; Hunahpu Vucs, a különböző fordításokban több változatban szerepel a neve, így pl. 'fúvócsöves vadász', 'fúvócsöves oposszumvadász'. (Oposszum, Didelphis yucatanensis, a sokfogú erszényesek amerikai neme.) A klasszikus maja nyelvben = 'vadász'. Minthogy mexikói és közép-amerikai indián vallásokban a naptárhoz kötött istenségeket számokkal is ellátták, Hunahpu Ahpu az 'elsőszámú vadász'-t, Egyvadászt jelentette. Recinos ugyan felhívja a figyelmünket arra, hogy ebben az esetben az egy a legmagasabbra utal, arra, aki minden istenség felett lebeg, ez azonban nem jelenti azt, hogy Hunahpu Ahpu „Legfőbb Lény” lenne. A kicsék naptárában Egyvadász a húszhónapos hónap utolsó, legfontosabb napja. Ezek az ideák összefüggésben vannak a nagualizmussal, az ember állati védőszellemében való hitével; a maja-kicse mitológiában az ősi istenségek felsorolásakor megemlítik állatformáikat is (egyetlen istenség sem vadászhat saját „szellemállatára”). Mindenkor a születésnap határozza meg, melyik állat lesz az ember naguálja. Ez az elképzelés manapság is megtalálható számos indián törzsnél; Kojot (Canis latrans); Koati (Nasua narica yucatanica).
Kukumatc = Tollaskígyó, a maja Kukulkán és az azték Ketcalkoatl (Quetzalcoatl) kicse formája. Ősi elemi istenség, az Égbolt (szárnyak) és a Föld (kígyó) harmóniáját jelképezi. Nemcsak mitikus ősalak, hanem legendás történeti figura. Valószínűleg a papkirály funkcióját jelölte eredetileg. Ketcalkoatl, a toltékok uralkodója vezette népét 1000 körül Tulából (lásd az 55. jegyzetet) Yucatánba. A Popol Vuh történeti-mitológiai részében (lásd a 60. jegyzetet) Naksit néven is előfordul.
Tepeu, nahuatl nyelven = 'hódító', 'aki győzött a csatában'. A toltékok bevonulása után honosodott meg Kicsében is a tepel ige, amivel a kormányzást akarták kifejezni.
A Tó: a felföldi Guatemala vulkáni csúcsok által övezett Atitlan nevű tava.
Az említett Tenger a Csendes-óceán.
Rasa: maja nyelven kéket és zöldet is jelent, a mindenkori összefüggésből derül ki, melyik színre értik. A „Zöld Tál” a Föld, a „Kék Kupa”, azaz a „Boltozott Kék Tál Szelleme” az Égbolt. Az edényeket a hónapok rituális számlálása alkalmával használták.
3. Spijakok és Smukané Recinos fordításában: Öregférfi, ill. Öregasszony. Schultze-Jena szerint: a Nappal Nagyapja, ill. a Hajnal Nagyanyja. Utóbbi istenség Szellemállata a borz (Taxi-dea taxus).
Edmonson úgy véli, hogy az aztékok „nagy isteneihez” hasonlóan a lista tíz istenpárjának nevét a naptári hónapokhoz kötötték.
4. A Popol Vuh címet különféleképpen értelmezik: a „Gyékény Emberének Könyve”, azaz a Gyékényen Tanácskozók Könyve, a „Tanács Könyve”. Popol = 'a háncsgyékények helye', azaz 'a tanácskozások házának helye'. Vuh = 'könyv'. A szöveg egyértelműen rávilágít arra, hogy a Popol Vuh információk gyűjteménye, a felvilágosítás, tanácsadás céljait szolgálta, és olyan gondolatokat (bölcsességeket) tartalmazott, amelyekre a papoknak, papkirályoknak, az „írástudóknak” csaknem állandóan szükségük volt. Mi a Gondolatok könyve címet választottuk; magyarul nem lett volna szerencsés a „Tanács Könyve” cím.
5. Hurakán = Egylábú naptári neve.
A kicsében a napokhoz többnyire jóslási értékek is kapcsolódtak, pl. 1 = rossz, 2 = jó, különösen imára, 7 = jó, az ősökkel való kapcsolat kialakítására.
Csipi Kakulha = 'az, ami a villámból jön', 'dörgés'; Rasa Kakulha = 'a villám alulról', 'a zöld föld felőli villám' (Cordan).
6. Edmonson szerint a szónoki forma a szöveg rituális-dramatikus eredetére utalhat.
Az eredeti szövegben a „tegyünk” ige helyett „ültessünk” található, ami sok zavart okozott a fordítóknak. Teljesen érthető azonban, ha figyelembe vesszük, hogy a Popol Vuh egy földműves nép alkotása, olyan népé, amelynek gondolkodását-viselkedését lényegesen befolyásolta a növénytermesztés: nemcsak a táplálkozás szempontjából, hanem serkentette a papcsillagászokat is a naptár kialakítására. Nem lehet véletlen, hogy a földművelés alapnövénye, a kukorica, a mitológiában, a mágikus rítusokban is központi szerepet kapott. (Lásd a 36. jegyzetet.) A Popol Vuh -ban a teremtés metaforája a vetés (ültetés), míg a világosságé a beérő kukorica.
7. A kicsék úgy vélték, hogy az istenek elrendezték az élőlények „sorsát”, és hasonló módon határozott koncepció irányította a munkát, a hivatalokat. Emberek és istenek, állatok és eszközök, urak és szolgák feladatát, helyét, tevékenységét egyszer s mindenkorra kijelölték.
Edmonson megjegyzi: mivel a teremtmények nem voltak képesek, hogy legfőbb feladatukat teljesítsék, az „első teremtésnek” el kellett buknia. A teremtmények legfőbb feladata az istenek imádata lett volna.
8. A kicséknek számos vallási tisztségviselőjük volt: hierarchiájuk középpontjában a „Nap Főpapja” vagy a „Napok Jósa” állt. Sokrétű feladatai közé tartozott, hogy „elrendezze a napokat”, „megszámlálja a napokat” vagy jósoljon tcite-babbal (lásd a 10. jegyzetet). A jóslás számos változatát alkalmazták, a „távolra látók”, az „álomfejtők” szerepe sorsdöntő lehetett.
9. Toltékmester, azaz toltekat: a nahuatl nyelven a tolték szó (egy indián nép neve) azonos a mesterember fogalmával. (Az azték társadalom hódító korszakában az aztékok „beolvasztották” saját hagyományaikba a leigázott törzsek [pl. a toltékok] kulturális vívmányait, így a „megkímélt” kézművességet is. Gyakran még a szakember sem tudja elválasztani a „tiszta” azték művészetet az elődök, így a toltékok alkotásaitól.)
10. Tcite-bab: Guatemalában „arbol del pito” (Erythrina corallodendron) a neve. A fa termésében tűzpiros mag található, mélyfekete foltokkal. Színét sosem veszti el. A mágikus rítusokban a férfielemet jelképezi (míg a nőit a kukoricaszem).
11. Láváról van szó: a Popol Vuh a guatemalai vulkáni hegyvidéken keletkezett.
12. A fellázadó tárgyak motívuma több dél-amerikai indián nép mitológiájában is megtalálható.
13. Nem tudjuk pontosan, milyen „szárnyasaik” lehettek a kicséknek a 15. században, de Mexikóban a háziállatok közé tartozott a pulyka, a fácán, az erdei tyúk. Az aztékok kétfajta kutyát tartottak, táplálkozás, illetve áldozat céljából.
14. Guatemalában a két legismertebb majomfajta: a pókmajom (Ateles vellerosus, A. geoffroyi, Mycetes cillosus) és a bőgőmajom (Alouatta sp.).
15. Hétpapagáj vagy Héttűztoll, egyike a természeti és naptáristenségeknek. Valószínűleg a nahuatl mitológiából került a kicsébe. A toltékoknál és az aztékoknál a sas volt a Napmadár, a majáknál ezt a szerepet a papagáj töltötte be. Guatemala fontosabb papagájfajtái: ara (Ara sp.), amazonaszi papagáj (Amazora sp.), „conure” (Aratinga sp.) és a „tovi” (Brotogerys jugularis). Vukub Kákis madara alighanem amazonaszi papagáj volt.
16. Mexikó és Közép-Amerika több népénél az uralkodó réteg tagjai kőberakással díszítették fogukat, pl. türkiz intarziával. A szövegbeli leírás (kék fogak, ezüst szemek) alapján Hétpapagáj emlékeztet a misték nép mozaikmaszkjaira.
17. A „gyökere” kifejezés itt az okokra utal.
18. A „rokonsági” táblázat (Edmonson szerint):
Sbalanke szó szerint „jaguárhoz hasonló”, „kis tigris”, azaz ocelot. Sbalanke a naptár 14. napja.
A Popol Vuh -ban többször is utalnak arra, hogyan csapnak össze a természeti erők a mágikus számokkal összefüggő égbolttal.
19. Szipakna a nahuatl nyelvben az 'alligátor napja'. Kabrakan a „Megrázó”, azaz Kétláb, egy yucatáni napra vonatkozik. Csimalmat = Pajzshordozó. Villacosta szerint „gonosz száj”, az azték mitológiában a Tollaskígyó anyja.
20. A tapal vagy nantc (Byrsonima crassifolia) egy trópusi vadfa, cseresznye nagyságú gyümölcséből italt készítenek.
21. A négyszázas szám nem véletlen: a maják az időt húszas egységekben (katun) és négyszáz éves (baktun) csoportokban számolták. (Lásd a 32. jegyzetet.) – A ciklusok végén nagyszabású, látványos ünnepségeket szerveztek, és megemlékezésül százával állították fel a feliratokkal, dátumokkal ellátott faragott kősztéléket.
Cordan úgy véli, a Popol Vuh tulajdonképpen egy négyszáz éves korszak katasztrófa által előidézett befejezését beszéli el. Társadalomtörténetileg a kóbor zsákmányolók (a gyümölcsevő Hétpapagáj, a rákgyűjtő Szipakna) és a megtelepedett földművesek közötti konfliktust tükrözi. Erre utal az is, hogy a közös legényházon Szipakna egyedül dolgozik, és nem ismeri el a naguált, a csoportok kohézióját is szimbolikusan elősegítő elképzelést. Minthogy ezt a köteléket nem vállalja, Szipaknának el kell pusztulnia.
22. Egymajom, a kicse naptár 11. napja. A kicsék úgy vélték, a „majomnapok” különösen alkalmasak arra, hogy a kézművesek mesterséget tanuljanak.
Schultze-Jena szerint Chichicastenangóban ilyen napokon oktatták a sámánjelölteket is.
23. A labdajátékot csaknem minden Kolumbusz előtti mezoamerikai nép ismerte. Majdnem minden városnak volt egy pályája: közülük a legnagyobb méretű a tolték-maja főváros, a Merida közelében levő Chichen-Itzában épült. Számos leírás maradt fenn a játékokról, az egyik legjobb elemzést a magyar származású amerikai régésznek, Borhegyi Istvánnak köszönhetjük. A játék nemcsak szórakozás volt, hanem kultikus célokat is szolgált: az égitestek mozgásának mágikus irányítását. Szabályok írták elő, hogy a világos istenek a sötét istenek ellen küzdjenek: ezért volt a játékosok bőrkötényén a kelet (vörös) jele, illetve a nyugat (fekete) jele. A játék egyik alapvető szabálya az volt, hogy a kaucsukgolyót kézzel nem lehetett továbbítani, csak vállal, csípővel, térddel. A keménygumi ütéseitől a testüket köténnyel, nyakvédővel, álarccal, kesztyűvel védték. Két-három főből állt egy csapat, többnyire az uralkodóréteg tagjaiból, de voltak hivatásos játékosok is, akik egyik városból a másikba vándoroltak.
A labdajáték-tér hosszanti falain, majdnem három méter magasan faragott gyűrűt helyeztek el, azon kellett a labdát átütni. Ha ez egyik csapatnak sikerült, eldőlt a mérkőzés. A győztes csapat és szurkolói megkaphatták a nézőktől a vesztesek ékszereit, pompás, tollas köpenyeit stb.
Említésre méltó, hogy a labda neve kvik, azaz a gumifa vére, vagyis a nedve. (Azték, azaz nahuatl nyelven olli.)
24. Sibalba, a maja sibil szóból 'eltűnni', 'feloldódni', akár a füst. Ximénez szerint 'pokol'.
25. A bagoly (tukur) számos indián törzs mitológiájában a halál hírnökeként szerepel.
26. Főnökök Harcosai: ez a részlet nem lehet korábbi a 15. századnál: ezt a rangot csak akkor kezdték adományozni.
27. A yucatáni maják kozmológiája szerint a Föld lapos és négyszögletű volt. A pályán a szögletek jelölték az égtájakat, amelyeknek vörös (= Kelet), fekete (= Nyugat), fehér (= Észak), sárga (= Dél), zöld (= Közép) színértékek feleltek meg.
A kicse elképzelések szerint a fekete valószínűleg Észak, az Alvilág iránya volt, míg a fehér elsősorban Kelethez kötődött.
28. Edmonson szerint etimológiailag deszkazsámolyról van szó, és az „ő zsámolya”, „ő párnája” alak arra utal, hogy társadalmi ranghoz kötődött használatuk.
A korai posztklasszikus korszakban a paloták számára kőből is készítettek padokat, ahol az ülésrendet a rang határozta meg. Hasonló volt a helyzet az Alvilágban, az „istenek házaiban”, vagy a Popol Vuh -ban gyakran szereplő „férfiházakban” is.
29. A maja-kicse nyelvben a gondolatok, érzelmek kifejezésének középpontjában a szív áll. Cordan egyik példája is igen szemléletes: ha egy maja azt akarja mondani, szomjas (takin kont'on) így mondja: „Szívem száraz...”
30. Kódexek ábrázolásaiból, de a Popol Vuh -ból is megtudjuk, hogy az istenek és kísérőik is dohányoztak, pontosabban vastag szivarokat szívtak. A dohánynak, a füstnek a sámánok-papok rituális tevékenységében is fontos szerepe volt. Ez manapság is megfigyelhető számos, hagyományos kultúrájú törzsben.
31. A maja tcih kifejezés sokféle jelentésű, amellett, hogy szót jelent, használják a közlés, átadás, parancs, kinyilatkoztatás, mondás, beszélgetés stb. jelölésére. A konkrét jelentést a tcih helye határozza meg. A szónak azonban van mágikus szerepe is, különösen ott, ahol a rítusoknak külön szókészlete, nyelvezete is kialakult. A formailag erősen kötött rituális nyelvezet több archaikus szót őriz meg, és ezek gyakran különleges „erővel” bírnak.
Ezzel kapcsolatban utalhatunk a névmágiára is. Igen sok törzsnél az élő személyek több nevet is kapnak: „hétköznapi” használatra – valamely formai jegy alapján kialakított – becenevet, csúfnevet, és egy olyan mágikus nevet, amelyet az illető a túlvilági kapcsolatok (szellemutazás, az ősökkel való kapcsolat megteremtése stb.) során használ. A nevet gyakran tabu övezi, puszta kimondása mágikus hatást vált ki.
32. Az eddigiekből is kiderült, hogy az istenségek és a naptári események összefüggése nyilvánvaló volt a kicséknél, akárcsak a majáknál, akik az Újvilág legpontosabb naptárrendszerét hozták létre. A további szövegrészek jobb megértése céljából sem haszontalan egy rövid összefoglalást adni.
Az 52 esztendőt magába foglaló „Naptár Kört” több mexikói és közép-amerikai nép ismerte, így a maja is. Két permutáló ciklusból tevődött össze, az egyik a Tonalamatl, a 260 napos „kör”, amely tizenhárom húsznapos hónapból állt; emellett „működött” a Haab-naptár, a 365 napos, tizennyolc húsznapos hónapból, és öt „névtelen” napból. Az indián papcsillagászok a Hold és a Vénusz párhuzamos megfigyelésével alakították ki bámulatosan pontos naptárrendszerüket.
A naptárral szorosan összefüggött a számrendszer is. Már i. sz. 300 körül ismerték a számok helyét és a zérus fogalmát, ami lehetővé tette, hogy nagy számokkal is végezzenek műveleteket. A maják abban a hitben éltek, hogy ők voltak a legelső nép a világon: naptáruk kezdő időpontjául ezt írták – o.o.o.o.o.v, azaz Ahau 4 Cumhu 8 = i. e. 3113. évnek felel meg!
33. Kante = e fa gyökere, amit a yucatáni maják egy rítusnál használtak, sárga színű festékanyagot tartalmaz.
34. A testvérek közötti féltékenység csaknem „intézményes” volt a maja társadalomban. Különösen vonatkozott ez idősebb és fiatalabb testvérek közötti viszonyra: a kicse nyelvben a féltékenység és a fiatalabb testvérek kifejezés egy és ugyanaz a szó.
35. Ez a motívum a trópusi őserdei törzsek mitológiája felé mutat: lásd A boldogtalan kolibri és a Wahari című köteteket.
A 15. századi kicsék a következő földműves szerszámokat használták: tűzben edzett ásóbotot, kétféle kapát és egy kőpengével ellátott baltát.
36. Itt rituális kukoricaültetésről van szó. Ximenez atya feljegyzéseiből a rituális kukoricaültetés következő példáját ismerjük meg: előbb sorsot vetettek, hogy megtudják, melyik nap a legalkalmasabb a köldökzsinór elvágására (azaz: melyik a legjobb nap a szülésre). Amikor az kiderült, a köldökzsinórt egy kukoricacsőre helyezték, majd egy használatlan pengével (éles kagylóval) elvágták. A kagylót utána egy forrás vizébe hajították. A csőről leszedték a kukoricaszemeket, és ha a megfelelő évszakban voltak, egy részét elültették, ha nem, megőrizték, amíg eljött az ideje. Amit elültettek, mint valami szent dolgot, úgy művelték. Az ilyen kukorica lisztjéből készült az első pépes étel, amit a gyereknek adtak.
A többi kukoricaszemet a papnak adták, de félretettek a gyerek részére is, hogy ha majd felnő, ő is ültessen belőle. Girard századunk kicséi között is megfigyelte a szertartásos kukoricaültetést a házak udvarában.
A kukoricát nemcsak a kicsék, más népek is szentnek tartják. A brazíliai guaranik között 1981-ben is meg lehetett figyelni, hogy a kicsékhez hasonló módon, rituálisan „megkeresztelték” a kukoricát (Boglár, 1983). Sok helyütt jelképesen „azonosítják” a növény és az ember sorsát.
37. Számos trópusi őserdei törzsnél a mágikus eljárások fontos „kelléke” a madártoll, melyről úgy vélik, hogy a Nap erejét hordozza: a „forrónak” tartott tollakat ezért sem lehet néhány törzsnél közvetlenül fejen viselni, csak külön kereten, nehogy „megégessék” viselőjük fejét.
38. Edmonson szerint itt hiányzik kettő-hat sor, valószínűleg az elválasztó vonalért lezajlott vita.
A pályának aligha voltak állandó vonalai, és megállapodás szerint jelölték ki azokat.
39. A nahuatlok a chipillint (Crotolaria sp.) megfőzés után mint zöldséget fogyasztották.
40. A balcsét – a kukoricasörhöz hasonlóan – nem főzték; valószínű hát, hogy itt nem főzőedényről, hanem erjesztőkádakról esik szó.
A balcsét úgy készítik, hogy mézet vízben elkevernek, és hozzáadjak a balcse-fa kérgét.
41. A mexikói alföld maják lakta vidékén ritka a tó, különösen a Yucatán-félszigeten. A szomjúság komoly gondot okozott, előfordultak ugyan kisebb-nagyobb időszakonként használható vízgyűjtők (aguadas), de az első számú vízforrás (ivásra és fürdésre) a cenote (a maja dzonot alapján) volt. A maja városok a föld alatti mészköves üregek beesése nyomán keletkezett, többnyire kör alakú ciszternák köré épültek. A legismertebb ezek közül a Chichen Itzánál (a maja-tolték birodalom fővárosa mellett) levő „szent cenote”. A hagyomány szerint, a cenote áldozatok színhelye volt, hogy elnyerjék az Esőisten kegyeit szárazság idején. Erről így számol be Landa püspök: Ebbe a kútba szokták bedobni élő áldozataikat az istenek számára szárazság idején, és úgy vélték, nem haltak meg, minthogy többé nem látták őket. Azonkívül még egy sor tárgyat is beledobtak, drágaköveket ép más nagyra becsült dolgokat.
A víz alatti régészetnek valóságos kincsesbányája lett a ciszterna: a szerencsétlen áldozatok csontmaradványai mellett páratlan műalkotások is előkerültek.
42. A szövegben ez az első utalás az „égetett” áldozatra. Füstölők már a 6. századtól kerültek elő Zacuálpában. Áldozati „anyagok” között találunk embervért, állati vért, szarvas- és madárcsontot, gyantaféléket, különböző növényeket, kukoricalisztet stb. A mai kicsék pálinkát, virágszirmot és gyertyát áldoznak.
43. Miután megteremtették az embereket, gondoskodni kellett élelmükről, nehogy éhen haljanak. Ketcalkoatl ezért hangyává változtatta magát, és elindult, hogy megkeresse a kukoricát. Az „Ételhegyben” talált rá, ahol elrejtették. Villámisten hasította ketté a hegyet, és az Esőistenek találták meg elsőnek a kukoricát – azóta is az ő birtokukban van.
Egy másik mítosz szerint a kukorica rejtekhelyét egy madár találta meg, ugyancsak egy hegyben, amelyet a legfiatalabb „Esőtörpék” vágtak ketté.
44. A kakaó amerikai eredetű növény. Guatemalában két fajtáját ismerték: pek (Theobroma bicolor), spanyolul pataxte és a kako (Theobroma cacao), spanyolul cacao. Az őslakók az ország csendes-óceáni lejtőin ültettek kakaóligeteket. A kakaóból készített csokoládé-ital (a nahuatl nyelv chokolatl szavából) az uralkodó réteg tagjainak kedvelt itala volt. A kakaóbab fontos kereskedelmi cikk volt, a helyi piacokon még a gyarmati időkben is használták pénz helyett.
A felsorolt guatemalai gyümölcsök: tulul (Lucume mammosa), spanyolul zapote; kaves (q'avex, Anona sp.), spanyolul chirimoya; kimom (q'inom, Spondias purpurea), spanyolul jocote; tapal (Byrsonima cotonifolia vel crassifolia), spanyolul nance; ahacse (ahache, Casimiroa edulis), spanyolul matasano.
45. A mítoszokból is kiderül, hogy a hagyományos kicse rokonsági rendszer hangsúlyozza a patrilineáris leszármazást, a patrilokális megtelepedést, a „menyasszony-fizetséget” (vagyis a menyasszonyért a szülők részére végzett szolgálatot), és a korosztályok rendjét – férfiházzal (legényházzal). Központi intézménye volt a társadalomnak az apai ágazat. Erről a következőket kell tudni: minthogy a társadalmak jó részénél a leszármazást egyoldalúan, vagy az apa, vagy az anya oldalán tartják számon, kiterjedt rokonsági csoportok jönnek létre, mint például az ágazat. Apaági leszármazás esetén az ágazatban egy férfi ős és ennek apaági leszármazottai foglalnak helyet.
Az eredetmítosz minden kicse változata azzal kezdődik, hogy felsorolják a legfontosabb ágazatokat, az Első Atyákat. A mítoszok alapján arra következtethetünk, hogy az ágazati struktúra nem túl ősi, alighanem ritkán több hat vagy hét nemzedéknél. A „távolabbi” genealógiák „gyártását” inkább a társadalmi státusz követelte meg.
46. Balam = 'jaguár', a szónak több jelentése van a kicsében, részben mivel a legnagyobb ragadozó azon a vidéken, részben pedig feltételezett mágikus tulajdonságai miatt. Naptári név is. A Popol Vuh -ban mint cím, jelző („hatalmas”) szerepel. Cordan szerint a kultikus cím inkább „rituális szóvirág”.
47. Csaknem lefordíthatatlan: csiih = 'szájhoz', jelentése ígérni; vacsih = 'archoz', jelentése megjelenni. A kicse nyelv gyakran használja a száj és arc kifejezést, hogy az ént, a szubjektumot körülírja.
48. Kavek: a kicsék vezető ágazata volt a 15. században. A név eredete bizonytalan, kötődhet a kav = 'ős', 'rokon', vagy a kavok = 'öregember' kifejezéshez is. Utóbbi a naptár 19. napja, esőhöz, villámhoz, mennydörgéshez kötődik.
49. A Kicse birodalomban a Nihaib (Nagyházak Népe) volt rangban a második ágazat. Az Úrkicsékkel (Ahau) együtt a 15. század vezető ágazatai voltak. Együttes nevük = Nagykicse (Nima Kicse). Lásd az 53. jegyzetet.
50. A korai 16. században Kicsét, Szololát és Isimcsét egyaránt Tekpannak nevezték. Tekpan = 'palota', 'nagy ház', amelyből a későbbiekben kialakulhatott az „adó helye” meghatározás.
51. Madárház, vezető ágazata volt a tcutuhil népnek. Székhelye a mai Santiago Atitlan volt.
52. Csillagház, a kakcsikel nép egyik ágazata volt. Székhelye Sacapulas közelében volt.
53. Bár a különféle dokumentumokban igen sok az eltérés, a Tulából érkezett népek rangsora a következő lehetett:
Háromkicse (Roszcsi Kicse)
Nagykicse (Nima Kicse)
Kavek
Nagyházak (Nihaib)
Urak (Ahau)
Ágak (Tamub)
Látnokok (Ilokab)
Héttörzs (Vukamab)
Rabinal
Kakcsikel
Denevérek (Tcoteil)
Tcutuhil
Madarak (Tcikinah)
és mások.
54. Jaki (yaqui), nahuatl kifejezés: = 'elment', 'elindult', 'kivándorló'. A kicsében mexikóit jelent.
A toltékok vándorlásaik, hódító útjaik során eljutottak a guatemalai felföldre is, ahol az ottani maja népekkel (kicse, kakcsikel, tcutuhil) elkeveredtek. Ennek következménye, hogy az uralkodói jegyzékekben több nahuatl nevű személy is szerepel, így pl. Ketcalkoatl.
55. Tula, nahuatl nevén Tollan. Az ősi mexikói világképben nemcsak a világ közepét jelentette, hanem – hasonlóan a középkori keresztény „mennyei Jeruzsálem” fogalomhoz – az eget, az éjszakai égboltot is jelképezte.
Az azték beszámolók szerint a mitikus Tollan a túláradó bőség és gazdagság helye volt, ahol az „első emberek” keletkeztek és éltek. Az azték leírásokban a toltékok, mintha egy mesebeli ország lakói lettek volna: „az első emberek, akik ezen a földön (Mexikóban) az embervetést elhintették”. Nagyobbak és gyorsabbak voltak a mai embereknél, ráadásul páratlan mesterei a művészet és kézművesség minden ágának.
56. A szellem kifejezés gyakran előfordul mint a mitikus hősök jelzője, tulajdonsága. A maja szó itt sem teljesen egyértelmű (kusilab, naval), ami jelenthet levegőt, leheletet, azaz, mint láthattuk a 2. jegyzetben, állati védőszellemet (nagual) is. Schultze-Jena szerint a nagual (naval) az azték naualli -ból származik, ami varázserőt, varázshatalmat, varázslót, sőt varázslókirályt is jelent.
57. A vér kiszívása gyakori eljárása sámánoknak; a későbbiekben olvashatunk a fülek kiszúrásáról, a könyök bevágásáról; ezek a véráldozat változatai. A korai időkben az áldozati vért elejtett vadállatok szolgáltatták, később az emberek, közöttük a papok is. A megvágott testrészen szétkenték a vért, nehogy elfolyjon, majd a megszáradt réteget lekaparták, és azt kenték a kőszobrok szájába, hogy beszélni tudjanak.
58. A „szent csomagokat”, „varázskötegeket” számos indián törzs sámánjai használták és használják manapság. A mai Guatemalában, Chichicastenangóban is alkalmazzák rituális alkalmakkor.
A trópusi őserdei indiánok sámánjai mágikus tartalmú szereket „csomagolnak” be: madártollakat, fogakat, porokat, köveket, magvakat stb., hogy velük ellenséges démonokat, szellemeket űzzenek el, betegségeket gyógyítsanak.
59. Az azték szövegekben is előfordul Naksit neve, nahuatl nyelven 'Négyláb', mint Ketcalkoatl egyik neve. (Lásd még a 2. jegyzetet.)
60. A címeket, rangokat nem örökölték atyáiktól, így hát maguknak kellett tekintélyt kivívniuk: így jutottak a Tanácsadó és a Lépcsősház Tanácsadója címekhez. Tanácsadó = Ah Pop, a 'gyékényről való', ez volt a kicse „uralkodó”, pontosabban a rangban első társuralkodó címe. ( Popol 'tanácsolni'.)
61. Ximenez szerint a „király” ülését az tette figyelemreméltóvá, hogy mennyezetét csillogó tollakból készítették.
62. F. Marroquín (1499-1536) volt Guatemala első püspöke. A „rettegett” Pedro de Alvarado nemcsak porig égette a kicse fővárost, ő végeztette ki a kicse vezetőket, Tanácsadót és Lépcsősház Tanácsadóját.
63. Csucs Kam Ha = Lépcsősház Anyja. A cím a nahuatl Szivakoatl (Cihuacoatl), 'nősténykígyó' maradványa. Az azték uralkodónak (Tlakatekutli vagy Tlatoani) Krickeberg szavaival, eredetileg volt egy „kollegája”: az ősi colhuacani városistennő (aki földistenség volt). A szivakoatl alighanem ennek az istennőnek volt eredetileg a papja. A kicséknél ezt később felváltotta a Tepeu Jaki = 'Mexikói Felség' kifejezés.
64. Jakolatam = Igazgató: ajakoh ('felemelkedni', 'előkészíteni', 'irányítani') igéből.
65. Edmonson szerint ez jelképesen azokra a városokra vonatkozik, amelyek alapján elnevezték az urakat.
66. Hernán Cortés kegyetlen hadnagyát, a Guatemalát legyőző Alvaradót nevezték Napnak (Tonatiunak) szőke haja miatt.
67. Valószínűleg „Tekum u Mam”-ról esik szó: ő a kicse seregek élén harcolt a spanyolok ellen. A Quetzaltenango körül vívott csatában, 1524-ben vesztette életét. Az indián ellenállás egyik hőseként tisztelik.
1.
„Q'o nabe 'oher k umal ahavab zachinak chik, xere q'u ri mi x utzinik chi k onohel K'iche Santa Cruz u bi” – ezekkel a szavakkal végződik a könyv, „A Tanács Könyve”, „A Gyékényen Ülő Bölcsek Könyve”, vagyis a bölcsességnek és tudásnak foglalata, a maja-kicse indiánok szent könyve, amelyet indián bibliának is nevezhetünk, hiszen a világ teremtésétől, sőt teremtéseitől és elpusztulásaitól a királyok és főpapok jegyzékeiig benne van minden, amit alkotói a térről és időről, környezetükről, önmagukról és történetükről gondoltak, tudtak és feljegyzésre méltónak ítéltek.
A befejező szavak a különböző fordításokban néhány helyen eltérnek egymástól, részben az értelmezések különbözősége, részben a használt szinonimák, részben a fordítók szemlélete következtében, tartalmilag azonban azonosak. Egyetértenek abban, hogy ez a néhány szó valaminek – a könyvnek, a kicsék ismereteinek, a kicsék sorsának? – befejezését, végét közli, és azt, hogy benne van minden, amit erről a népről tudni lehet, s az is, hogy ezt a tudást már a conquista, a spanyol hódítás idején, idegen uralom alatt, idegen isten árnyékában rögzítették. A több ezer soros szövegben alig vannak spanyol szavak, de itt, a végén, feltűnik a „Santa Cruz”, a Szent Kereszt, az új isten jelképe, mint az ősi város új neve, úgy, mintha ez a kifejezés a mérleg másik serpenyőjébe dobott óriási súlyként billentené egyensúlyba a múltat és jelent, mintha vele érne véget minden, ami csak valaha volt.
Nem valószínű, hogy a könyv szerzői – használjunk egyelőre többes számot – erre így gondoltak volna, de ha indiánok voltak, azoknak idegeiben bizonyára benne volt a múlt elvesztésének érzése, ha spanyolok, akkor pedig a jövő biztonságának tudata, hiszen a pillanat történelmi pillanat volt, a nagy változások időszaka, Cortés már meghódította Mexikót, seregei lerombolták Tenochtitlant, halomra öldösve lakóit, spanyol csapatok pedig évtizedek óta járták és pusztították Közép-Amerika indián országait, birodalmait, a Yucatán-félszigettől a Csendes-óceánig, harcolva karddal és ágyúval a különböző népek ellen. Eljutottak azokra a tájakra is, amelyeknek ma Guatemala és Honduras a nevük, találkoztak a különböző maja-népekkel, törzsekkel és csoportokkal, a huasztek, a csol, a mam, a csuh, a motoszintletc és a kicse néppel.
Valóban történelmi pillanat volt: megérkeztek a „fehér istenek”, hódítottak és fosztogattak, kiirtották a kultúrahordozó rétegeket, elpusztították ezeknek a kultúráknak anyagi és szellemi termékeit.
Egyik leglátványosabb, azóta számtalanszor megírt és elátkozott cselekedetük az volt, amikor 1562. július 12-én máglyára dobták és elégették a maják könyveit, gyönyörűen festett, hieroglifikus írással írt és képekkel díszített kódexeit, mindazt, amiből megismerhettük volna az „újvilág görögjeinek” – ahogy sokan a majákat nevezik – tudását, matematikáját, csillagászatát, vallását, mitológiáját, történelmét.
Diego de Landa, Yucatán és Guatemala tartományi helytartója alapos munkát végzett. A maja nép, amely emlékezetének rögzítésére feltalálta az írást, ehhez festékeket, tollakat és ecseteket használt, háncspapírt készített, a teleírt háncspapírt könyvekké hajtogatta, és ezeket a könyveket áhítattal és tisztelettel vette körül. Valószínűleg templomokban vagy külön erre a célra emelt épületekben őrizte.
Sok volt a könyv, sok volt a tudás, kellett lenniük – s erre a könyvégetésből következtethetünk – tudósoknak, költőknek, íróknak, papoknak, akik a gondolatokat adták, leíróknak, akik a könyveket remekbe formálták, főnököknek, fejedelmeknek, királyoknak, olvasni tudó embereknek, akik ezeket a könyveket használták. Mindebből semmi sem maradt.
Illetve, ki tudja milyen véletlenek következtében, megmaradt három töredék, néhány lapnyi a rengetegből, három morzsa, a drezdai, a párizsi és a madridi kódex, és persze megmaradtak a kőbe vésett, templomok falára, edények oldalára festett hieroglifák, alig megszólaltatható, majdnem néma tanúi a maják kultúrájának. Kövek az őserdőben, tollakkal ékesített, díszes ruhába öltözött emberek szobrai és domborművei, s mellettük jelek, lekerített négyszögbe komponált, hasábokba rendezett különös ábrák. Sokáig törhették fejüket a kutatók, mire kiderítették, hogy szövegeket és évszámokat jelentenek. A maják tisztelték az időt.
És maradt néhány latin betűkkel írott könyv, krónikák, mint a híres Csilam-Balam, a Jaguárpróféták könyve, és a legteljesebb, a számtalanszor idézett, misztikus magyarázatokkal és spekulációkkal is körülvett mű, nagyszerű irodalmi alkotás, remekül szerkesztett munka, a Popol Vuh.
2.
Hogyan maradt meg, hogyan maradhatott meg?
Az adatok bizonytalanok, sok a „talán”, a „feltehetően”, az „esetleg”, a „valószínű”.
Az eredeti kézirat, amelyet nem ismerünk, alighanem 1550 és 1555 között keletkezett, talán Utatlanban. Kicse nyelven írták, feltehetően a hieroglifákkal írott könyv alapján, valószínűleg emlékezetből. A szöveg néhány helyén van egy-két utalás, amely ezt látszik bizonyítani. Párbeszédhez hasonló betoldások, mintha valaki diktálná az egészet, fordulatok, amelyek az elveszett könyvre vagy könyvekre mutatnak.
A leszármazási táblázatokból egyesek arra következtettek, hogy a szerző egy Diego Reynoso nevű kicse, akit 1539-ben Guatemala városába vittek, hogy spanyolul tanítsák: talán papot vagy spanyol tolmácsot akartak belőle nevelni. Ezt a feltevést azonban Adrián Recinos, a kicse dokumentumok és források egyik legjobb ismerője, komplex történeti vizsgálatok alapján elveti.
Majdnem bizonyos azonban, hogy a szerző, illetve a szerzők Utatlanból származnak, és utódai a királyi vagy fejedelmi kicse családoknak, talán a kavekoknak, a nihaiboknak vagy az ahau-kicséknek. Edmonson szerint, aki egyetlen személy művének tekinti a könyvet, egyértelműen megállapítható, hogy az író a kicsék vezető családjának, a kavekoknak volt a tagja, s ezt nemcsak a Popol Vuh leszármazási táblái igazolják, hanem egy másik dokumentum, a Totonikapan Urainak Leszármazási Listája is. A szerző neve ismeretlen, de valószínűleg tanácstag volt, és Tíztömjénnek, a Totonikapan történelem írójának fia. A kézirat készülésének idején a spanyol misszionáriusok már több mint egy évtizede Guatemalában voltak, a szöveg betűiből megállapítható, hogy 1545 előtt nem írhatták, mert ezt a betűfajtát De la Parra atya, franciskánus szerzetes, akkor használta először. Megállapítható az is, hogy a kézirat Don Juan Cortés 1558-ban bekövetkezett halála előtt készült.
Ez a kicse nyelvű kézirat azután nyomtalanul eltűnt.
Csak a 18. század elején bukkant fel, amikor Francisco Ximénez atya, dominikánus prédikátor Chichicastenango templomában, a sekrestye öreg ládáiban keresgélt. Ximénez atya művelt, az indián nyelvek és történelem iránt érdeklődő személy volt, számos nyelvjárást ismert, szótárakat állított össze, néprajzi feljegyzései is maradtak. 1701 és 1703 között lefordította a munkát. Ximénez maga nevezte el a könyvet chichicastenangói kéziratnak, és szövegét a kakcsikel, kicse és tcutuhil nyelvekről írott munkájához csatolta. A kézirat kétnyelvű, bal oldalán a kicse, jobb oldalán a spanyol szöveggel.
1794-ben Pablo Félix Cabrera még látta a kéziratot, írt is róla Teatro Critico Americano című könyvében.
1829-ben Ximénez atya könyve a guatemalai San Carlos Egyetem tulajdonában volt.
1855-ben még megvizsgálta ott Scherzer és Brasseur de Bourbourg, ezután a kéziratnak nyoma veszett.
Ximénez több munkát is írt, ezek mind a San Carlos Egyetem birtokában voltak. Indián dokumentumokat dolgozott fel a Historia de la Provincia de San Vicente de Chiapa y Guatemala címűben is. Ez a korábbi könyvének változata volt, sokat átvett belőle a 18. század elején Ramón de Ordónez y Aguiar a Historia de la Creación del Cielo y de la Tierra című, az ég és a föld teremtéséről írott munkájában.
Bizonyos Juan Gavarrete 1845-ben és 1847-ben lemásolta Ordónez könyvét. Az egyik másolat Brasseur gyűjteményébe került, és ott nyoma veszett, a másik 1909-ben Walter Lehmannhoz. Ma ez a példány Berlinben található a Biblioteca Latinoamericanában.
A Gavarrete által lemásolt szöveg szolgált alapul Carl Scherzernek, hogy kiadja 1857-ben nyomtatásban kicse és spanyol nyelven.
A könyvnek tehát három kézirata létezett. A Ximénez-féle, amelyet Chichicastenangói Kézirat -nak neveznek; a Gavarrete által készített másolat, ennek San Carlos Kézirat a neve; és az úgynevezett Rabinal Kézirat. Brasseur volt az utolsó kutató, aki mindhármat látta, ezt egy jegyzetében meg is említette. Valószínű, hogy magával vitte őket Párizsba.
Kell néhány szót szólni a Rabinal Kézirat -ról, annál is inkább, mivel a legtöbb mai kiadásnak és fordításnak ez az alapja.
Szerencsére Ximénez eredeti szövegét, a 18. század elején valaki szó szerint lemásolta. Ez a másolat Rabinalba került, ott egy imádságot csatoltak hozzá. Az 1800-as évek közepén már Ignacio Coloche birtokában volt, aki régi indián dokumentumokat gyűjtött. Tőle szerezte meg 1855-ben Brasseur de Bourbourg, aki mexikói-guatemalai gyűjteményének részeként Párizsba vitte.
1874-ben Brasseur meghalt, könyvtárát Alphonse Pinart vásárolta meg.
Később egy árverésen Emil Paul és Fia vették meg, tőlük került az amerikai Edward A. Ayer tulajdonába.
Ez a kézirat jelenleg Chicagóban van a Newberry Könyvtárban, ott fedezte fel 1928-ban Walter Lehmann. A Rabinal Kézirat nem Ximénez munkája, ahogy korábban hitték, de a leghitelesebb másolat. A kézirat sorsának rekonstruálásában számos tudós vett részt, a legnagyobb eredménnyel a német Schultze-Jena és a spanyol Recinos.
A Popol Vuh fennmaradása mindenképpen Ximénez atya érdeme. A meglepő ebben az a türelem, amellyel az indián vallás dokumentumát nézte. „Olyan dolgokról van itt szó – írta egyik jegyzetében –, amelyekből bálványimádásra kellene gondolnunk, de ez nem az, hanem emlékezés az ősatyák dolgaira, és ha bárki ilyet tesz, az nem babonaság, hanem értékes szokás.”
Ximénez, miután lemásolta, visszaadta a Popol Vuh -t eredeti tulajdonosainak. Egyes feltételezések szerint ez a példány még ma is megvan valahol, talán a szerző leszármazottai őrzik.
3.
Különös könyv a Popol Vuh.
Egy kis nép alkotta. Szavakba foglalta a hegyeket és a szent állatokat, a világ teremtését és elpusztulását, a kenyéradó kukoricát és a természet titkait, látta és leírta történelmét és társadalmát, elképzelte és leírta a hegyek szellemeit, a rejtőzködő állatokat, a pusztító démonokat, a szerencsés és baljós jeleket.
És így megszületett egy könyv. A Könyv. Szavak a teremtett világ eredetéről és minden dolgok gyökeréről.
Arról a világról, amelynek a neve Kicse.
A kicse törzsek, illetve fejedelemségek Yucatántól délre, a mai Guatemala, illetve Honduras területén helyezkedtek el, tulajdonképpen a maja városállamok határvidékén. A kicsék most is ott élnek. A nyelvet, amely a majának egyik tájszólása, egyesek szerint ma is legalább félmilliónyian beszélik. Guatemala lakossága a lexikonok szerint öt és félmillió, ennek több mint 60 százaléka maja-kicse indián. Az ország hivatalos nyelve a spanyol.
Az ország nagy részét erdő borítja. A Csendes-óceánnal párhuzamosan húzódó magas fennsíkon él a lakosság zöme. A hegyek három-négyezer méter magasak, néhol működő vulkánok füstölögnek. Az erdőkben sok a madár. A talajviszonyok változatossága következtében a növény- és állatvilág igen gazdag. Pálmafélék, kaucsukfa, kakaó, bambusz, banán, mahagóni, akácfélék tenyésznek a hegyek oldalán, a dombok lejtőin, a sík részeken; tapír, lajhár, szélesorrú majmok, övesállat, patkány, jaguár, puma található az erdőkben. Ezekről a növényekről és állatokról – legalábbis egy részükről – a Popol Vuh is értesít bennünket. De szól arról is, hogy a lakosság kukoricát, tököt, babot, paprikát, kakaót, dohányt termesztett, és hússzükségletét vadászattal szerezte be.
Ha a Kolumbusz előtti idők kicséiről többet akarunk tudni, meglehetősen sok akadályba ütközünk, annak ellenére, hogy a Popol Vuh mellett számos dokumentumra támaszkodhatunk. Végül is a kicsék a maják kulturális és kereskedelmi centrumainak perifériáján éltek, nem emeltek olyan városokat, mint Tikal, Palenque, Labna, Chichen Itza, Copán, Uxmal, Bonampak vagy Dzibilchaltun, hogy csak néhány ismertebbet említsünk. De városuk feltárása, a tárgyi emlékek sokasága, sztélékre és templomokra vésett évszámok és feliratok igen sok támaszpontot adnak a kutatónak az élet és a történelem rekonstruálásában.
Először tehát a majákról kell beszélnünk, róluk kell legalább nagy vonásokban képet rajzolnunk, hogy a kicséket megismerhessük.
A „maja” elnevezés, mint annyi más népnév, egy félreértésből származik.
„Az első majákkal már Kolumbusz találkozott – írja M. Stingl. – Negyedik és utolsó amerikai útján, 1502-ben, a mai Honduras Köztársaság partjainál egy kis szigetre érkezett. Itt egy nagy hajón utazó indián kereskedőkkel találkozott. Megkérdezte tőlük, hova valók, mire ők – Kolumbusz feljegyzése szerint – azt válaszolták, hogy »Maian provinciából«. E »provincia« nevéből jött létre a később általánossá vált »maja« név.”
A spanyolok által később megismert kicsék persze kicséknek nevezték magukat, jaguárkicséknek, úrkicséknek, kavekoknak, kakcsikeleknek. A törzsek és fejedelmek nevében, sőt az egyes városok és földrajzi helyek nevében megőrződtek az egykori totemállatok, a jaguár, a szarvas, a majom, a ketcalmadár.
A maják történetének több-kevesebb pontossággal megállapítható évszámai is rendelkezésünkre állnak. Dzibilchaltun nevű városuk, s egyben egyik legrégibb településük, már az i. e. 2. évezred kezdetén hatalmas kultikus központ lehetett, templomokkal, palotákkal, műutakkal, külön tengerparti kikötővel. A templomok körül lakógödrök nyomai találhatók, kőfaragók, építőmunkások, földművelők lakhattak bennük. A maják ekkoriban már jól értettek a földműveléshez.
Történetük azonban még ennél is korábban kezdődik.
Észak felől érkezhettek. Mexikó földjén már kialakulhatott a vadászó-gyűjtögető indián csoportok sajátos életformája. Vadnövények magvait, gyökereit gyűjtögették, kőszerszámokat, kőfegyvereket használtak, kisebb állatokra vadásztak. Hamarosan termeszteni kezdték az őshonos növényeket, a kukoricát, a tököt, a babot, a paprikát.
Mexikóban, Tehuacán száraz barlangjainak feltárásakor, az ásatások során, megtalálták a mai kukorica ősét, amelyet i. e. 5000-ben már termesztettek. Valószínű, hogy történetük archaikus korában a maják is háziasítottak már a kukoricát, amelyet termékenysége miatt valósággal istenítettek.
Történetüket az alábbiak szerint osztják korszakokra:
korai preklasszikus kor i. e. 2500 – i. e. 1200
középső preklasszikus kor i. e. 1200 – i. e. 600
késői preklasszikus kor i. e. 600 – i. e. 100
protoklasszikus kor i. e. 100 – i. sz. 250
régi klasszikus kor i. sz. 250 – i. sz. 600
késői klasszikus kor i. sz. 600 – i. sz. 900
régi posztklasszikus kor i. sz. 900 – i. sz.1200
új posztklasszikus kor i. sz.1200 – i. sz.1519
A fejlődés szempontjából ezek a korok tulajdonképpen három nagy szakaszba csoportosulnak: preklasszikus, klasszikus és posztklasszikus korszakra.
A preklasszikus korszak egybeesik a kukoricaművelés általánossá válásával, amely lehetővé tette, hogy sűrűbben lakott, tartósabb települések, falvak jöjjenek létre. Ennek az időszaknak jelentős kerámialeletei nemcsak a táplálkozás eszközeinek gazdagodására utalnak, hanem támpontot nyújtanak a vallási élet megismeréséhez, hiszen rituális célokra készített agyagszobrokat is találunk közöttük. Itt kell megemlítenünk, hogy az indiánok nem ismerték a kereket, így a fazekaskorongot sem. Edényeiket agyaghurkákból készítették, kézzel vagy fadarabokkal lesimították, esetleg „veregető” technikát alkalmaztak. Néha az agyagot formákba nyomták. Kerámiatárgyaikat, edényeiket nem vonták be mázzal, inkább csiszolták, viaszolták, festették. Az indián művészetekről szóló bármely könyvet lapozgatva meggyőződhetünk formáik gazdagságáról, témáik sokféleségéről, a monokróm vagy több színű festés művészi tökéletességéről.
A korszak legfőbb sajátossága azonban az, hogy jó néhány kisebb jelentőségű kultúra mellett pl. az Andokban i. e. 1200, illetve 1000 körül szinte „készen” megjelent a magaskultúra. A kutatók ennek a korszaknak az épületegyütteseit általában kultikus központoknak tartják. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek az együttesek a már rétegezett és több etnikumú társadalomnak olyan központjai voltak, ahol különféle, gazdasági, társadalmi és ideológiai cserék zajlottak, többnyire rituális körülmények között. Ez a „cserekereskedelem” alapvető mozgatóereje lehetett a változatos eredetű, tengerparton, őserdőben, hegyvidéken élő, több nyelvű és különféle kultúrájú törzsi közösségeknek.
A klasszikus korszak lényegében időszámításunk I. évezredét öleli át. Ekkor a fejlődés rendkívül felgyorsult, az egykori kultikus központok egyértelműen a maják kulturális-civilizációs központjaivá váltak. A korszakot az ázsiai termelési mód jellemezte. A központok az intenzívebb, termelékenyebb, nagyobb embertömegek megélhetéséhez elegendő élelmet adó földművelésnek köszönhetően válhattak városokká. A jól szervezett közlekedés és szállítás előmozdította a társadalmi kapcsolatok kiszélesedését is. A szükségszerű munkamegosztást követően jelent meg az önálló kézművesség, a szakosodás, és minden korábbi mértéket meghaladóan, lendületesen fejlődött. Valódi mesterművek születtek kőből, agyagból, fémből. Ezt az is elősegítette, hogy megkezdődött a nyersanyagok tudatos felkutatása, feltárása, kitermelése és kereskedelme.
A teokratikus rendszerek jelképpé emelik a monumentális építészetet, nagy tekintélyű építészek és kőművesek munkája nyomán pompás templompiramisok és paloták emelkedtek a magasba. Vallási okok segítették a tudomány kibontakozását is, megszületett a maja matematika, a csillagászat, a naptárkészítés, s velük együtt az írás. A maják matematikai gondolkodása igen magas fokú volt, a húszas számrendszerrel dolgoztak, ismerték és használták a helyiértéket. Csillagászati megfigyeléseik hihetetlenül pontosak voltak, bonyolult időszámítási rendszert alakítottak ki, ennek részleteiről most nem beszélünk, mivel ismertetése számos magyarul is megjelent munkában, népszerűsítésben megtalálható. Még ennél is fontosabb vívmányuknak tarthatjuk az írást. Kőbe faragott, edények falára festett, vagy kódexeik lapjaira rajzolt írásjeleik nemcsak ízlésükről és jel-, illetve szimbólumalkotó képességükről vallanak, hanem geometrizáló hajlamaikról is. A négyszögekkel határolható, de lekerekített jeleket arányos, szép csoportokká rendezték, hasábokra tördelték, s ezzel dekoratív hatású, tetszetős, szimmetrikus írásképet alakítottak ki. Megmaradt kódexlapjaik mesteri munkák, vetekednek Európa középkori, iniciálékkal és miniatúrákkal ékesített kódexeivel. Egyes kutatók szerint szinte megszállottjai voltak a számoknak és betűknek, tehát az írásnak. Minden fontos helyen megtaláljuk hieroglifáikat.
Nagyszerű építőművészetet hoztak létre. A fő égtájak felé tájolt piramisokra emelték templomaikat, a palotákhoz széles kőalapzatot készítettek.
„A térségben – írja művészetük egyik legjobb ismertetője, Kelemen Pál – mindenütt bőven található mészkőből kitűnő stukkót, cementet és mészhabarcsot készítettek. Szemben a mexikói területtel, itt sok templomépület és palota úgy őrződött meg, hogy a teteje is töredékesen fennmaradt, s néhány homlokzaton még láthatók a stukkó domborművek, sőt belső falfestmények is... A dzsungel oly kemény fát adott, hogy azt érdemes volt felhasználni keresztgerendának és szemöldökfának. Sok áthidalás még ma is hibátlan a több mint ezeréves romos templomokban, annak ellenére, hogy hatalmas súly nehezedik rájuk. Külön figyelmet érdemel az épületek díszítése, valamint az ál-boltozatok változatos használata. Ez utóbbi meghatározta épületeik falvastagságát, illetve sok szerkezeti elemét.”
Ábrázolásaikból, krónikák leírásaiból, szájhagyományok alapján rekonstruálni lehetett a szertartásokban bővelkedő városi életet. Mindenen áttetszett a vallás világképe, középpontjában a termékenység növelését szolgáló természeti istenségekkel. Ez a világkép táplálta költészetüket és zenéjüket is.
A Popol Vuh -ban számos olyan helyet találunk, amelyek erre az életre, az ilyen centrumokra, vagy közelebbről a mesterségekre, muzsikára, építészetre, kultúrára utalnak.
A klasszikus korszak nagy kultúrájú városállamaiból sarjadtak ki a posztklasszikus időszak legismertebb, hódító törekvésű, birodalmakat teremtő civilizációi. Erőteljessé vált a társadalmi differenciálódás, kialakultak az osztályok, így az uralkodóké is. A szervezett állami élet, a nagyvárosok fokozódó igényei, nagyobb területek leigázásának és más népek megadóztatásának szüksége megváltoztatta a korábbi korszak arculatát. A majáknál – ha nem is olyan mértékben, mint a perui inkáknál vagy a mexikói aztékoknál – gyorsan körvonalazódtak egy birodalom kialakulásának szükségletei. A városok harcolni kezdtek egymással, majd szembetalálták magukat a toltékok inváziójával. Adót szedtek, a meghódított törzseket szolgasorba kényszerítették, emberek százait áldozták fel vért kívánó isteneiknek.
A szobrászok mind több, dísszel elhalmozott alakot kezdtek formálni: tollas fejdíszekkel, fülkorongokkal, orrdíszekkel, jade övekkel, pompás textilekkel ékesített személyt örökítettek meg, jaguártrónokon ülő uralkodókat vagy papokat, az arisztokráciához tartozó tisztségviselőket, akik a hatalom jelvényeit tartják kezükben vagy hordozzák testükön. Találkozunk a majáknál jellegzetes testtorzításokkal: a lelapított koponyával, megnyújtott füllel is.
A társadalmi rend már kialakult, hierarchiáját – ahogy a Popol Vuh -ból is megtudhatjuk – szabályozták, kiosztották a tisztségeket, rangokat, s meghatározták azok külső jelvényeit.
A maják életéről és kultúrájáról csak vázlatos képet adtunk, mert hiszen hosszan beszélhetnénk az egyes korszakokról, népek és hatások keveredéséről, stílusok létrejöttéről, vallások és kultúrák, egymásra hatásáról. Ez azonban most nem lehet célunk, mivel csak a kicsék fejlődésének hátterét kívántuk felvázolni, mindenekelőtt azt, hogy nem elszigetelten fejlődtek és lényegében nem jártak más úton, mint a tőlük északra élő yucatáni maják, legfeljebb bizonyos fokig lemaradtak, periférikus helyzetük miatt.
4.
A Popol Vuh mitikussá növelt eseményei mögül is kitapinthatók bizonyos történelmi tények, illetve inkább folyamatok, a kicséket képviselő, őket megszemélyesítő, kultúrateremtő és kultúrahordozó hősök vándorlásairól, harcairól, hódításairól szóló emlékek.
Kivehetjük a leírásokból a növénytermesztés megindulását, a vadászó-gyűjtögető és a falvakat létrehozó népek harcait, találkozunk a kultikus központok létrehozásának képeivel, centralizáló törekvésekkel, templomok és paloták építésével, erődök és városok emelésének emlékeivel, népek keveredésével, háborúkkal, különböző törzsek összebékülésével, illetve leigázásával, rabszolgasorba hajtásával.
Megtaláljuk a rítusok és szertartások szabályait, megismerhetjük ezek történelmi kialakulását, egészen a házasodási szokásokig, de az istenek harcaiból kiolvashatjuk azt is, hogy egy régebbi, szelídebb természetű, földművelő vallást hogyan gyűrt maga alá egy újabb, harcias, az isteneknek tömeges emberáldozatokat bemutató vallás.
Elmeséli a Popol Vuh, hogyan éltek a kicsék békében és háborúban, ünnepeken és hétköznapokon, kihámozhatjuk belőle még azt is, hogy hogyan gondolkodtak, milyen módszerekkel, harccal és furfanggal hatottak ellenségeikre. Észrevehetjük, hogy hosszú ideig, Vér nevű fejedelmük megjelenéséig, inkább tartózkodtak a nyílt harctól, s nem gondoltak más népek leigázására. Csak a könyv szerinti „negyedik teremtés” korában, s valószínűleg csak néhány száz évvel a spanyolok megjelenése előtt történhetett, hogy a kicsék megtámadták és legyőzték a könyvben sokszor emlegetett Törzseket, adófizetésre és áldozatok hozására kényszerítve őket.
Részletes leírásokat találunk a műben a növényeket termesztő, földet feltörő, őserdőt irtó, állatokat „megszelídítő” emberről és munkájáról. Aprólékos, szinte kedvtelve fogalmazott beszámolókat olvashatunk a kunyhók népének életéről, az asszonyok munkájáról: a kukoricaültetésről és betakarításról, az ételek elkészítéséről és a vízhordásról. De szó esik a férfiak lustálkodásáról, szórakozásáról is, amelyet csak ritkán hagynak abba, hogy vadászni menjenek, erdőt irtsanak, nehéz fizikai munkát végezzenek. Néha úgy érezzük, hogy például Vadász és Jaguárszarvas történetéből a nők panasza is kihallható, szereplésük mindig meghatározza társadalmi helyüket. Nem kívánjuk ezeket a helyeket felsorolni, az olvasó minden útmutatás nélkül rájuk talál, ahogyan megtalálhatja európai és ázsiai állatmesék analógiáit, kultúrhérószoknak a mi hagyományainkhoz hasonló tetteit, szóval annak bizonyítékait, hogy ez a régi és távoli nép lényegében ugyanúgy gondolkodott, mint bármely nép, bárhol a Földön.
Ugyanakkor a Popol Vuh, s ebben teljesen egyetértünk egyik legjobb ismerőjével, Munro Edmonsonnal, valóban „az amerikai bennszülöttek legragyogóbb irodalmi alkotása”, a legteljesebb indián teremtési mítosz. A mű valóságos és képzelt eseményeinek alaptémája a kicse nép nagysága, a Föld, az emberek, a szellemi javak rendkívülisége.
A mű szerkezetét a világ négy teremtése határozza meg, a kicsék keletkezésének és bukásának történetét a teremtések ciklikus ismétlődése során ismerjük meg. Az első ciklus végén elbuknak a fából faragott bábuk, mert képtelenek isteneiket emberi szóval dicsőíteni; a második Hétpapagáj és fiai elpusztításával fejeződik be; a harmadik ciklus azt meséli el, hogyan vált a két kultúrhérósz, Vadász és Jaguárszarvas, az Alvilág urainak legyőzése után, Napistenné és Holdistenné. A szövegnek több mint felét a negyedik teremtés foglalja el, az ősatyáktól és ősanyáktól a megírás, illetve elmondás idejéig. Mind a négy cikluson, mind a négy teremtésen végigvonul Ég Szíve és Föld Szíve, a teremtés megvalósítója, a Teremtő és Alakító, akit a negyedik teremtés emberei, a kukoricából formált emberek, megtanultak tisztelni, „eltartani” és dicsőíteni.
A szövegek hűségét illetően több szakember felvetette, hogy vajon a többszöri másolás, papok és szerzetesek közreműködése, az új vallás átalakító hatása, nem változtatott-e az eredeti tartalmán, nem érezhető-e a keresztény befolyás az indián mítoszokban? A forráskritika, amely nemcsak a maja nyelvek és nyelvjárások, hanem az egész maja-kicse kultúra, továbbá más guatemalai indián dokumentumok és szövegek ismeretére támaszkodik, ezekre a kérdésekre egyértelműen azt válaszolja, hogy a Popol Vuh eredeti indián alkotás, kifejezi és dokumentálja a nagy létszámú hatalmas maja nép, a kicsék történetét, a spanyolok előtti időkből. A Popol Vuh kétségtelenül a legjobb és legfontosabb forrás a maja-kicsék kultúrájának megismeréséhez.
Nem elemezhetjük itt a Popol Vuh -t, nem szükséges szaporítanunk értelmezéseinek könyvtárnyi anyagát, célunk csak az, hogy megkönnyítsük az indián biblia megértését.
A Popol Vuh ugyanis, akár a Biblia, sokrétegű, összetett és bonyolult mű, egy egész nép tudását és hagyományát tartalmazza, gyakran ellentmondásosan. Kialakulása, megformálása, feltehetően hosszú ideig tartott, valószínű, hogy a kicséket körülvevő népek mítoszai, mondái, legendái is beleszövődtek, torzítva a kicse mitológiát, annak eredeti formáját. Említsünk erre egyetlen, fentebb már jelzett példát.
Valószínű, hogy a kicsék korai vallása nem követelte emberáldozatok bemutatását, legalábbis a Popol Vuh első részei nem tartalmaznak erre vonatkozó utalást. Igaz ugyan, hogy a harmadik teremtés, az Alvilággal folytatott harcok során leír egy labdajátékot, amelynek eufemisztikus kifejezései mögött emberáldozat rítusa rejtőzhet, de az egész szövegben többször visszatér a jámborság és imádság dicsérete, a vértelen istentisztelet dicsérete, sőt, mintha az Alvilág uraival folytatott harc végén a győztesek, a Napisten és Holdisten, kifejezetten megtiltanák a véres áldozatokat. Mégis, a negyedik teremtés egyik részében arról van szó, hogy Vihar, akkor még élő, de később fából faragonként, tehát halványként megjelenő isten, az emberek szívét követeli cserébe a tűz ajándékáért. A szívről itt nem átvitt értelemben beszélnek, tudjuk, hogy a papok valóban felvágták az eleven ember mellét és kitépték szívét, azt, ami „az oldaluk alatt, a karjuk alatt van”. Úgy gondoljuk, hogy ebben a részletben, a mítosz köntösébe öltöztetve, valójában két nép (esetleg a maják és toltékok), s ezzel két vallás harca jelenik meg, és ebben a harcban a kicséket legyőzték.
Később, a könyv végén, a Vér nevű fejedelem harcai során, már minden kertelés nélkül beszélnek a szerzők arról, hogy a legyőzötteket feláldozták az isteneknek.
5.
Vannak azonban a Popol Vuh -nak rejtélyei és titkai is, pontosabban szólva, vannak olyan részei, amelyek tág teret kínálnak különböző értelmezéseknek, sokszor fantasztikus spekulációknak.
Nehéz például válaszolni arra, hogy miként került a kicsék könyvébe a vízözönnek olyan vagy hasonló leírása, amilyet Mezopotámiából, illetve a Földközi-tenger környékéről ismerünk. Mégis, ha arra gondolnak, hogy különböző egymástól távol élő, egymástól elszigetelt népeknél, hasonló elbeszéléseket találunk, azt kell hinnünk, hogy az emberek hasonló élményeket hasonló formában jelenítenek meg, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy valószínűleg a gyakran látott árvizek és hosszú esőzések metaforikus felnagyításával van dolgunk, és nem a sokkal régebbi tapasztalat, a vándorlások emléke, válik itt irodalommá és mítosszá.
Hasonló a helyzet azzal, amit az ősatyák tengeren való átkeléséről ír a Popol Vuh. Nem hisszük, hogy ebben Atlantisz létezésének bizonyítékát kell látnunk, de még azt sem, hogy ezt a legendát a zsidók elveszett törzsei vitték magukkal Amerikába, annak ellenére, hogy a Popol Vuh -ban is szétnyílik a menekülők vagy vándorok előtt a tenger, és ők szikláról sziklára lépegetve érik el a szárazföldet. Az első emberek ugyan a Bering-szoroson keresztül érkeztek az Újvilágba, mégis nehéz lenne elhinnünk, hogy a történetben ennek a 15 vagy 40 000 évvel korábbi eseménynek az emléke rögzítődött. Józanul nézve az esetet, azt kell feltételeznünk, hogy patakok, folyók gázlóján való átkelések élménye növekszik itt óriásivá, emelkedik mitikus szférákba. Hiszen tudjuk, hogy az ember szívesen nagyítja fel kalandjait, akár egyénileg, akár csoportosan átélt élményekről van szó.
Más oldalról nézve ugyan, de van ebben a két epizódban mégis nyugtalanító. Peruban ugyanis, tehát meglehetősen távoli vidéken szintén megtalálható a vízözön, a nagy sötétség, a tárgyak lázadásának históriája. Olyan korai kapcsolatokra és érintkezésekre utalhat ez az azonosság, amelyekről keveset tudunk, és amelyeknek természetét nem ismerjük.
Sokkal fontosabb probléma a Popol Vuh isteneinek átalakulása, változása. Néha úgy érezzük, hogy a kicsék egy lépésnyire megközelítették az elvont, egyetlen isten képének kialakítását, máskor pedig, későbbi korokban, mintha visszatértek volna különböző totemállatokhoz, a természet kisebb erőinek, a villámnak, az időjárásnak istenítéséhez. Az istenkép változik, hullámzik az egész történetben. Már régen benne vagyunk a véres emberáldozatok korszakában, amikor olyan imák leírásával találkozunk, amelyek a mi nézeteink szerint csak egy „megszelídített”, a látható erők feletti, azokat irányító elvont istenhez szólhatnának. Mintha egy gondolkodási folyamat akadályokon való áttörésének, előrenyomulásának, meghátrálásának lennénk tanúi. Egymás mellett, illetve egymást váltva jelenik meg az Ég Szíve és Föld Szíve, valamint a becsomagolt, tabuval körülvett tárgy, az Eltakart Dicsőségnek nevezett talizmán, valószínűleg egy darab obszidián.
Milyen erők, milyen társadalmi és történelmi események hatására történt ez így? A részleteket nem ismerjük. Mi ennek a bujkálásnak, alakváltásnak az oka? Csak a különböző törzsek, csoportok eltérő körülmények közt kialakult különböző szemlélete? Vagy a korai felismerések csiszoltabb formája, nagyobb elvontsága?
A válaszhoz olyan ismeretek kellenének, amelyek nem állnak rendelkezésünkre, olyan dokumentumok, a kicsék társadalmának olyan leírásai, amelyek örökre elvesztek, mert Diego de Landa elégette őket, mint az ördög mesterkedéseit, vagy sohasem voltak, mert maguk a kicsék sohasem jutottak el az igazi történelemíráshoz.
Minden, amit ma a kicsék prekolumbián korszakáról megtudhatunk, benne van a Popol Vuh -ban, de ez a minden néha kevésnek bizonyul. Nem olvashatók ki belőle évszámok, tények, történelmi események, legalábbis nem mindig. Titkai feltehetően örökre titkok maradnak. De bölcsességei is örökre bölcsességek.
6.
Érdemes röviden megemlékeznünk a Popol Vuh további sorsáról, a különböző kiadásokról és fordításokról.
A legfontosabb természetesen a Ximénez-féle fordítás.
Ximénez hosszú évekig élt Chichicastenangóban és Sacapulasban, jól megtanulta az indián nyelveket, tanulmányozta Mexikó és Guatemala történetét. Fordítása korrekt és általában pontos, bár olvasata néhányszor leegyszerűsíti az eredeti szöveget. Befolyásolta a tolmácsolásban az, hogy hite szerint a Popol Vuh valójában nem vallásos írás, nehezítette munkáját az, hogy nem állt rendelkezésére megfelelő szótár. Több helyen nem értette a kicse szavakat, ezért fordításában néhány komoly hiba és félremagyarázás is előfordul.
Európában az első, Scherzer-féle kiadás után, Brasseur de Bourbourg sajtó alá rendezését és fordítását kell a legfontosabbnak tekintenünk. A fordítást egy rabinali pap segítségével, indián informátorokra támaszkodva készítette. Nagyon jól ismerte és értette a kicse nyelvet, az archaikus szöveg megértésében segítette az is, hogy több indián nyelvben, főleg a nahuatlban volt járatos. Fordítása sokkal jobb, mint Ximénezé, felfogta a nyelvtan finomságait, és nem tévedett, ha úgy gondolta, hogy megérti a legfontosabb fordulatokat. Szemlélete kissé – korának megfelelően – romantikus volt, a kicse főnököket és fejedelmeket „hercegek”-nek, a kicse államokat „birodalom”-nak tekintette. Munkája 1861-ben jelent meg Párizsban, francia nyelven. Fordítása és kommentárjai sok érvet adtak a diffuzionistáknak, azoknak, akik úgy gondolták, hogy az indián kultúrák eredetét az európai ókorban, illetve a feltételezett Atlantiszban kell keresni.
Bourbourg könyvéből számos közvetett fordítás készült. Barberena, Capdevila, Abreu Gómez spanyolra, Guthrie, Spence angolra, Krickeberg és Claassen németre, Balmont 1910-ben oroszra fordította a Popol Vuh -t.
A következő, aki közvetlenül kicséből fordította a könyvet, a német Noah Elieser Pohorillas volt.
Itt egy kis kitérőt kell tennünk.
A Popol Vuh olvasói csodálkozva láthatták, hogy a könyv az egyik teremtésben a Bibliából ismert vízözönhöz hasonló eseményekről beszél, rettenetes esőkről, a Nap és a Hold elsötétedéséről, a tűz eltűnéséről, jégről és fagyról, másik helyén pedig arról, hogy az Ősatyák átkeltek a tengeren, a víz szétnyílt előttük, kőről kőre lépkedtek, és úgy menekültek meg, csupán istenszobraikat vitték magukkal. Az ilyen jellegű részletek és más epizódok is, bőségesen adtak tápot misztikus és tudománytalan értelmezésekre, sokan úgy látták és talán még ma is úgy látják, hogy a Popol Vuh segítségével bizonyíthatják Atlantisz, illetve a világot elborító özönvíz létezését, illetve idegen bolygókról érkező űrhajós-istenek felbukkanását, ahogy erre még mai külföldi és magyar szerzőknél is találhatunk példákat. Nem kívánunk itt ezeknek a spekulációknak a cáfolatával foglalkozni, a szöveg ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy az indiánok bibliájára hivatkozó úgynevezett hipotézisek és spekulációk szerzői legtöbbször ki sem nyitották az eredeti munkát, értesüléseiket másod- és harmadkézből szerezték, vagy olyan korábbi értelmezésekből, amelyek maguk is misztikus szemléletűek voltak.
Pohorillas „fordítása” az első volt ezek közül. Bár a szerző azt állította, hogy munkája az eredeti szövegből készült, az egyszerű összehasonlításokból is kideríthető, hogy a nyelvet legfeljebb vázlatosan ismerte, Guatemalában sohasem járt, Bourbourg könyvéből dolgozott, és a Popol Vuh -t „asztrális mítosznak” tekintette.
Néhány eredetiből készített, de gyengébb fordítás után, mint amilyen a francia Georges Raynaud és Villacorta-Rodas munkája, okvetlenül meg kell említenünk a német dr. Leonhard Schultze-Jena nagyon alapos felkészültséggel létrehozott szövegkiadását és fordítását. Schultze-Jena antropológusként sokáig dolgozott a területen, elsősorban Chichicastenangóban és Momostenangóban. Kitűnően ismerte a nyelvet, elkészítette a Popol Vuh szótárát is, de érezhetően küszködött a szótári anyaggal. Jártassága a nahuatlban nagy segítségére volt, hogy megállapíthassa az azték befolyást a kicsére. Kissé nehézkes, „akadémikus” németsége ellenére, kétségtelen, hogy Schultze-Jena munkája a legtudományosabb fordítás. 1944-ben, rendkívüli nehézségek közepette jelent meg, sok példánya elpusztult a háborúban.
1947-ben jelent meg Adrián Recinos spanyol fordítása. Ekkorra már a Popol Vuh túllépett a tudományos körök megbecsülésén és érdeklődésén, számos népszerű kiadása jelent meg, többek között Asturias és González nagy sikerű fordítása, amelyet inkább költői munkának, nagyon szépen megformált átköltésnek kell tekintenünk.
Recinos Huehuetenangóban született, Guatemalában, egész életét az indiánok között töltötte. Érdekes és hatásos tanulmányokat tett közzé különböző kicse dokumentumokról, ő az egyetlen, aki maga is kicse származású. A nyelvet kitűnően értette, jól válogatta meg a könyvhöz kapcsolódó szövegeket, ismerte és felhasználta a különböző dokumentumok párhuzamos részeit. Recinos derítette fel és állította össze a kéziratok teljes történetét. Munkája magasan kiemelkedik a spanyol fordítások közül.
Említsük még meg Dora M. de Burgessnek egy indián tanárral, Patricio Xec-kel együtt készített, 1955-ben megjelentetett fordítását; R. V. Kinzsalov 1959-es kitűnő orosz fordítását; Wolfgang Cordan 1962-es német és José Antonio Villacosta Calderón ugyancsak 1962-ben kiadott spanyol fordítását. Ha ehhez hozzátesszük még, hogy Recinos munkájára támaszkodva Goetz és Morley 1950-ben angolul, Terracini 1960-ban olaszul, Hajashija 1961-ben japánul és Saravia Enriquez 1965-ben spanyolul jelentette meg a Popol Vuh -t, akkor a könyvnek szinte minden kiadásáról és fordításáról beszámoltunk, kivéve Munro S. Edmonsonét, akinek művére még visszatérünk.
Mint látható, a nagy világnyelvek az utolsó évszázadban befogadták kultúrájukba a Popol Vuh -t, az indiánokkal, különösen pedig a majákkal foglalkozó tudományban tanulmányozása és ismerete nélkülözhetetlen, de nélkülözhetetlen a művelődéstörténettel, vallástörténettel, az emberiség egyetemes történetével foglalkozó kutatók munkájához is.
7.
Tizenöt évvel ezelőtt határoztuk el a Popol Vuh magyarra fordítását.
Egyikünket szakmai okok vezettek, másikunkat a kíváncsiság.
Aki az őserdei indián kultúrákkal, az őserdei indiánok néprajzával foglalkozik, annak előbb-utóbb meg kell ismernie az indián magaskultúrákat is, az inkák, az aztékok, a maják kultúráját.
Aki olvasmányaiban rejtélyes hivatkozásokat talál arról, hogy az indiánok kultúrája atlantiszi eredetű, az szeretne biztos választ kapni egészséges kételkedésére.
Így került elénk a Popol Vuh.
Először Goetz és Morley angol fordítását szereztük meg, és gyorsan lefordítottuk az egészet. Nem tudtuk, hogy a két fordító másodkézből dolgozott, Recinos munkáját tolmácsolta. A szöveg némi csalódást okozott. Nem ismertük az eredetit, de mintha Goetz és Morley túl modern és túl európai lett volna. Folyamatosan olvasható próza, minden homály nélkül, s nem adja azt, amit ősi szövegek olvasásakor érez az ember. Goetz és Morley meghagyták a kicse neveket, ezek nagyon exotikusan hangzottak, de néhol – magyar fülnek – kissé humorosan hatottak. Egyikükről-másikukról azonban kiderült, hogy beszélő név, s nem érthetetlen szóhalmaz.
Tovább kellett mennünk.
Megszereztük a könyv spanyol nyelvű népszerű kiadását, Asturias és González fordításában. Az összehasonlítás egyáltalán nem volt megnyugtató. Ugyanarról a témáról szóló két könyv volt, de más hangvételben, más szavakkal. A spanyol fordítás patetikusnak és barokkosnak hatott.
Egy bibliográfiában találkoztunk Schultze-Jena nevével és azzal a megjegyzéssel, mely szerint kétnyelvű szövegkiadása és fordítása kiváló munka. Keresni kezdtük, de magyar könyvtárakban nem találtuk, könyvtárközi kölcsönzéshez kellett folyamodnunk. Aztán hallottuk a mendemondát, hogy a német professzor könyve a háború alatt (1944-ben) egy bombatámadásnál a nyomdában elégett. Csak néhány példánya maradt, tehát könyvritkaság, egyik könyvtár sem szívesen engedi ki a kezéből. Végül azért megkaptuk a kötetet, rengeteg jegyzettel, előszóval, kommentárral, s ami még fontosabb: két nyelven, németül és kicséül, és kicse szótárral.
Közben hozzájutottunk Girard nagyon részletes és szinte minden mondatot analizáló kommentárjához.
Schultze-Jenáé más volt, mint Asturias vagy Goetz és Morley fordításai. Mintha a német professzor egy mélyebb és komorabb művet fordított volna, a szavaknak régebbi rétegét használta, kicsit rekedten és darabosan, de éppen ezért nagyon vonzóan. Kiderült, hogy az ősforrást, Ximénez atya munkáját használta.
Kezünkben volt tehát az eredeti, s elolvashatóan, mert Schultze-Jena megadta a fonetikus kiejtés kulcsát is. Kicséül hangosan is elolvashattuk tehát a szöveget, bár valószínűtlen, hogy kiejtésünket megértették volna az indiánok.
Újra dolgozni kezdtünk. Kiderült, hogy a kicse szöveg nem enged valami könnyen, annak ellenére, hogy szótár, nyelvtan és több fordítás van a kezünkben. Magáról a címről bebizonyosodott, hogy négy-ötféle értelmezést enged. Lehet a „Tanács Könyve”, a „Gyékény Könyve”, a „Bölcsesség Könyve” stb. Bebizonyosodott, hogy eredetileg a szöveg első szavait használták címnek, csak később lett belőle Popol Vuh.
Négy-öt, később pedig még több fordítás volt a kezünkben, legszívesebben párhuzamba állítottuk volna őket. Végül minden fordításban találtunk használhatót. A fordítások mellé kézikönyveket, összefoglalásokat, résztanulmányokat szereztünk, mert a maják alaposabb ismerete nélkül nem lehetett megérteni bizonyos részeket.
Azt hittük, hogy a munkának előbb-utóbb a végére érünk.
Ekkor egy antropológiai folyóiratból arról értesültünk, hogy Munro S. Edmonson, Közép-Amerika indián műveltségének és nyelveinek egyik legjobb ismerője, új fordítást készített.
Arról már más forrásból szereztünk tudomást, hogy Edmonson számítógépet használt, s megállapította, hogy Popol Vuh költői mű és csak így fordítható. A számítógép használatáról nem tudtunk bizonyítékot szerezni, de az kiderült, hogy Edmonson a szöveget rövid sorokra tördelt szabadversben fordította.
Az 1971-benmegjelent könyvet két év múlva kaptuk meg.
Akkor már ismertük annyira a szöveget, hogy gyorsan megállapíthassuk: Edmonson munkája kitűnő, értelmezései helytállóak, nyelvismerete tökéletes, fordítása tartalmilag teljesen hű.
Edmonson munkájáról kicsit részletesebben kell szoknunk, mert könyvének előszavától, terjedelmes és alapos jegyzeteitől sok segítséget kaptunk, fordításunk nagyon nagy százalékban az ő fordítását követi, kivéve természetesen azokat a helyeket, amelyeket másoknál jobban megoldottaknak találtunk.
Edmonson – ahogy maga mondja – nem vallási, filozófiai vagy irodalmi oldalról közelített az eredetihez, hanem néprajzi alapon. Elsősorban azért vállalkozott a tizenkettedik fordító szerepére, mert úgy látta, hogy a korábbi változatok balsikerét a stilisztikai problémák figyelmen kívül hagyása okozta. Úgy látta, hogy a Popol Vuh mindenekelőtt irodalmi mű, sajátságos irodalmi eszközökkel, rímes verspárokkal, már-már refrénszerű ismétlésekkel, táviratszerű tömörséggel, szónokias formulákkal. Maga is megállapítja ugyan, hogy a kicse hétköznapi beszéd napjainkban is olyan, mintha szónoklat lenne, mondatszerkezetének sajátságaival, a szinonimák egymás utáni felsorolásával, s mégsem számol azzal a ténnyel, hogy az emberek a földeken, a piacon, az utcasarkon általában nem versben társalognak, s ha a Popol Vuh valóban annyira hasonlít a ma is beszélt nyelvhez, akkor ez arra is bizonyíték lehet, hogy a könyv prózában íródott. Edmonsonnal szembeni ellenvetésünk viszont egyáltalán nem érinti azt a lényeges megállapítást, hogy a Popol Vuh irodalmi alkotás, mondandójának közléséhez művészi eszközöket használ.
Edmonson megállapítja, hogy bár a kicse nyelvtant négyszáz éve tanulmányozzák, ismerete és megértése felszínes maradt, mert bár általános vonásait jól megállapították, törvényeit, nagyon szigorúnak tűnő szórendjét, kimunkált igeragozását nem írták le alaposan. A korábbi fordítások félreértései nem kis mértékben ebből a hiányosságból következnek.
Nagyon nehéz helyzetben vannak a fordítók az egyes szavak megértésekor is. Ximénez latin betűkkel írta le a szavakat, s ez komoly gondot okoz, mert a nyelv valódi arculata ezekkel nem fejezhető ki pontosan. Teljesen megbízhatatlanul jelöli a szöveg a magánhangzók hosszúságát, a kettős mássalhangzókat, de még azt is, hogy a kicse ellenáll a magánhangzók és mássalhangzók tömörítésének, van viszont egy fontos eleme – Edmonson „glottális stop”-nak nevezi –, amelyről az eredeti kézirat egyáltalán nem vesz tudomást.
Hogy a Popol Vuh fordításának valódi nehézségeit érezhessük, adunk egy példát a „glottális stop” problémájára.
Az eredeti kéziratban ott áll ez a szó: cac.
Ennek jelentései, ha a „glottális stop”-ot figyelembe vesszük, a következők lehetnek:
k'ak = új, dühös,
kak' = vad gyümölcs,
k'aq = elnevezni,
kak = kasztrált, herélt, hazugság,
kaq' = tompa,
kaq = vörös,
q'ak = hátrál, bolha,
q'aq' = tűz,
qak = vadászat.
Minthogy a kézirat nem választja el rendesen a személyes névmásokat és nem jelzi a magánhangzók hosszúságát, ezért még lehet:
qa ak' = a mi csirkénk,
qa aq = a mi disznónk,
ka aq' = az ő nyelvük,
qa aq' = a mi nyelvünk,
s ezzel a lehetőségek még nem is merültek ki teljesen.
A kézirat egyetlen szava tehát tizenöt-tizenhat jelentésű lehet, s még azt sem mondhatjuk, hogy a szövegösszefüggések általában megkönnyítik a megértést, hiszen a mondaton belül számos más szónak is lehet többféle jelentése, nem is beszélve arról, hogy a szöveg igen sok helyen epigrammatikusan tömör.
Meg kell említenünk itt még egy, inkább stiláris problémát.
A Popol Vuh mondatai, s nincs eldöntve, hogy ez alapvetően nyelvi vagy stiláris adottság, általában előrehajolnak. Ezen azt kell érteni, hogy a mondat határozószavak orientáló felsorolásával kezdődik, az esetleges főnévhez vagy főnévi mellékmondathoz kapcsolt igei mellékmondathoz kapcsolódik, végül a főnév kimondásával fejeződik be. Ahogy a német nyelv az igéket a gondolat, illetve a mondat lezárásához használja, úgy használja a közlés befejezéséhez a kicse a főneveket. Ehhez már csak annyit tehetünk hozzá, hogy a Popol Vuh formailag teljesen hű fordítása szinte megoldhatatlanul nehéz feladat.
Nem szaporítjuk a nehézségek részletezését, éppen csak megemlítjük, hogy a kicse gyakran használ szójátékszerű kifejezéseket, homonímákból összeálló ellentétpárokat, s más formai eszközöket, Edmonson szerint rímeket is, ebben azonban kissé kételkedünk, mint abban is, hogy a Popol Vuh formája vers, a nálunk megszokott értelemben. Végül is be kell látnunk, hogy bizonyos nyelvek irodalmi alkotásainak formahű tolmácsolása más közegben megoldhatatlan feladat lehet.
A Popol Vuh szövegét Ximénez atya eredetileg folyamatosan, fejezetek, bekezdések, sőt részekre tagolás nélkül írta le. A fordítók ennek következtében, végül is teljesen önkényesen osztják részekre, fejezetekre, bekezdésekre a könyvet, aszerint, hogy látják a szerkezet tagolódását. Az egyik felosztást maga a szöveg kínálja, amikor a négy teremtésről beszél. De a könyvet elolvasva ebben is bizonytalanná kell válnunk, hiszen teremtés csak három van, fából, sárból és kukoricából, s ez egyrészt azt a gyanút ébreszti, hogy a ránk hagyományozott Popol Vuh -ból egy fontos rész kimaradhatott, másrészt kételkedést kelt a munka négy részre osztásában. Irodalmi érzékünkre hallgatva a könyvet két részből állónak látjuk, az első rész Vadász és Jaguárszarvas istenekké válásával fejeződik be, tehát az úgynevezett első három teremtést tartalmazza, a második rész a negyedik teremtés történetét. Felosztásunkban mégis megtartottuk Edmonson és mások tagolását, nem akartuk megtörni a hagyományt, és nem tudtunk olyan érveket felsorakoztatni, amelyek a mi felosztásunkat minden kétséget kizáróan alátámasztanák. Hasonló a helyzet a fejezetekre való felosztással, ott sem nyújt támpontot az eredeti kézirat, ott is inkább az európai irodalmon nevelődött ízlés diktálja a felosztást, amely – megítélésünk szerint – szintén Edmonsonnál látszik a legelfogadhatóbbnak, azért mert ő az egyes epizódokat bevezető, szinte refrénként ismétlődő szólásokat is figyelembe vette.
A Popol Vuh „ügye” egyáltalán nem befejezett. Nem zárható le a fordítók vitája, az értelmezések különbözősége, a formáról alkotott nézetek ellentmondásossága. A Popol Vuh megértésének, feldolgozásának, más népek kultúrájába való befogadásának folyamata nem ért véget, a kutatók előtt számos probléma áll még, sok kérdés vár választ, s az egyes megoldások gyakran eredményeznek újabb kérdéseket.
Nem volt szándékunk részt venni ebben az évszázados „vitában”, ismereteink erre nem jogosítanak fel bennünket, fenti kételyeinknek is csak azért adtunk hangot, mert a munka során nem térhettünk ki előlük.
8.
Guatemalában ma több mint három és fél millió ember vallja magát kicsének, de a nyelvet alig többen, mint fél-milliónyian beszélik. Mégis, a kicse az indiánok fennmaradt nyelvei közül a három legnagyobbhoz tartozik, és Panamától északra a legnagyobb.
A kicsék többségükben földműveléssel foglalkoznak, elsősorban kukoricát termelnek. Negyvenhat közigazgatási kerületben ugyanannyi vallási központ körül élnek. Néhány esetben ezek a központok modern városokká váltak, többségük azonban szertartási ranggal rendelkező falu, amelynek eredete sok esetben visszavezethető a Kolumbusz előtti korba.
Ma a kicsék alapvető társadalmi egysége a falu, az ősi törzsi nevet csak a spanyolul beszélő indiánok őrzik. A földművesek kakcsikelnek mondják a nyelvüket, a közös identitást a következő kérdéssel állapítják meg: „Beszélsz a nyelvemen?”.
A hagyományos kicse élet a patriarchális, patrilineáris, patrilokális család körül forog. Nagyon hangsúlyozzák a hierarchia és az autoritás elveit, ezek megjelennek a napi életben a beszéd megtisztelő formáiban, a beleegyezés formuláiban, de még a gesztusokban is. Egyébként a kicse az egyetlen hegyvidéki nyelv, amely az udvarias megszólítást alkalmazza. A fiatal kicsék éppen ezért gyakran választják a spanyol nyelvet, mert így elkerülhetik az alárendeltség formáit, a családban s különösen az idősebbek iránt megkövetelt érintkezési előírásokat.
A társadalmi lét alapvető axiómája, hogy az ember tartozik idősebb rokonainak, s legfőbb kötelessége ezt a tartozást kiegyenlíteni. Ugyanez az elv érvényes a családon kívül is, az ember feladata az, hogy a közösség részeként teljesítse polgári és vallási kötelezettségeit, amelyek vagyont és tekintélyt eredményeznek. A jólét és a társadalmi tekintély isten adománya, és az ilyen kegyet csak a falu vénei, a szülők és az idősebb rokonok iránti aprólékos kőtelességteljesítéssel lehet meghálálni.
Hagyományaikat tisztelik, kötődnek hozzá vallásukkal, amelyet egyrészt a családi élet és a közösségi szervezet, másrészt az orális és írott irodalom örökít tovább. A spanyol hódítás előtti korban minden nagyobb ágnak volt írott története és genealógiája, olyasféle, amilyet a Popol Vuh negyedik részében találunk, ezek többsége azonban elveszett, a megmaradtak pedig rövidítettek és hiányosak. A gyarmati kor későbbi szakaszából számos dokumentum maradt fenn, vallási szövetségek rendelkezései, levelek, írnokok feljegyzései, jós-naptárak és más művek. Van élő hagyománya a vallásos drámának, a jóslás ismeretének.
Az Instituto Biblico Quiché, azaz a Kicse Biblia-Intézet hallgatóit kivéve, a mai indiánok nem tudják a Popol Vuh -t kicse nyelven olvasni.
9.
Tizenöt évvel ezelőtt kezdtünk foglalkozni a Popol Vuh -hal. Annak idején nem láttuk előre a munka nehézségeit, akadályait, buktatóit, azok folyamatosan kerültek elénk. Sokszor tettük félre a könyvet, fáradtan vagy a nehézségek előtt megtorpanva, sokszor vettük elő újra, amikor a megoldások felderengtek előttünk. Többször éreztük úgy, hogy végleg le kell mondanunk róla, fordításunk több változatát teljesen el is vetettük.
Szorongással töltött el bennünket az is, hogy a világnyelveken is csak harminc-ötven-nyolcvan évenként jelent meg a Popol Vuh új fordításban, úgy kellett tehát a fordítást elkészítenünk, hogy az indiánok szent könyve hosszú ideig olvasható legyen nálunk. Nem hisszük, hogy munkánk hibátlan, hogy önként vállalt feladatunkat maradéktalanul teljesítettük. Szolgáljon mentségünkre azonban az, hogy ha az eredmény nem is tökéletes, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy hírt adjunk egy távoli világról.
A kicse, a spanyol, a francia, az angol, az orosz, a német, az olasz és a japán után a magyar nyelv a kilencedik, amelyen a Popol Vuh olvasható.
Boglár Lajos / Kuczka Péter
Asturias, M. A.- J. M. Gonzáles de Mendoza: El Libro del Consejo de los Indios Quichés. Buenos Aires, 1965.
Boglár L.: A boldogtalan kolibri. Európa, 1957.
Boglár L.: Wahari. Az őserdei kultúra. Gondolat, 1978.
Boglár L.: Pesquisa etnologica entre os indios Guarani (Nandeva do Prumirim.) in Artes Populares, 9. k. Budapest, 1983.
Boglár L. – Kovács T.: Indián művészet Mexikótól Peruig. Corvina, 1983.
Borhegyi S. F. és S.: The Rubber Ball Game of Ancient America. Lore, No. 8. Milwaukee, 1963.
Brasseur de Bourbourg, C. E.: Popol Vuh. Le Livre Sacré et les mythes de l 'antiquité américaine. Paris, 1861.
Burgess, D. M.- P. Xec: Popol Wuj. Quetzaltenango, 1955. Carmack, R. M.: Quichen Civilization. Berkeley-Los Angeles-London, 1973.
Coe, M. D.: The Maya. Harmondsworth, 1972.
Cordan, W.: Popol Vuh, das Buch des Rates. Leipzig, Weimar, 1977.
Edmonson, M. S.: The Book of the Counsel; The Popol Vuh of the Quiche Maya of Guatemala. New Orleans, 1971.
Girard, R.: Esoterismo del Popol Vuh. Mexico, 1948.
Goetz, H.- S. G. Morley: Popol Vuh, the Sacred Book of the Ancient Quiche Maya. Norman, 1950.
Kelemen P.: Régi indián művészet. Corvina, 1980.
Krickeberg, W.: Altmexikanische Kulturen. Berlin, 1956.
Landa, D. de: Relacion de las cosas de Yucatan. Cambridge (Mass.), 1941.
Preuss, K. Th.: Mexikanische Religion. Leipzig, 1930.
Raynaud, G.: Los Dioses, los Heroes y los Hombres de Guatemala Antigua y Popol Vuh. Paris, 1927.
Recinos, A.: Popol Vuh; las antiguas historias del Quiche. Mexikó, 1953.
Saravia E., A.: Popol Vuh. Antiguas historias de los indios Quiches de Guatemala. Mexikó, 1973.
Scherzer, K.: Las Historias del Origen de los Indios de esta Provincia de Guatemala. Vienna, 1857.
Schultze-Jena, L.: Popol Vuh. Das heilige Buch der Quiche Indianer von Guatemala. Stuttgart, Berlin, 1944.
Stingl, M.: Indiánok tomahawk nélkül. Gondolat, 1973.
Stingl, M.: Maja városok. Gondolat, 1977.
Villacosta, C, J. A.- F. Rodas N.: Manuscrito de Chichicastenango. El Popol Buj. Guatemala, 1927.
Ximénez, E. F.: História de la Provincia de San Vicente de Chiapa y Guatemala, 1-3. k. Guatemala, 1929-1931.