IDŐRENDI TÁBLÁZAT


Évezred - Esemény


15.

Az emberiség hagyományos, a fénysebességnél lassabb űrhajókkal megkezdi a közeli
naprendszerek gyarmatosítását. A folyamat kezdetben gyötrelmesen lassú. Az új
telepeket gyakran tíz nemzedéknyi út választja el a Földtől, és a helyi erőforrásokra
támaszkodva kell boldogulniuk.

20. A technológia sötét kora

A hiperhajtómű felfedezése meggyorsítja a gyarmatosítás menetét, és a korai -
független vagy korporációs érdekszférába tartozó - telepek szövetségre lépnek a
Földdel. Megtörténik a kapcsolatfelvétel az első idegen fajokkal, többek között a
mindenütt jelenlévő orkokkal.

   A navigátorgének kialakulása képessé teszi a pilótákat, hogy nagyobb és gyorsabb
"ugrásokkal" mozogjanak a hiperűrben, mint korábban. A nagy navigátorcsaládok,
akik eredetileg az ipari és kereskedőcégek szolgálatában álltak, hamarosan külön
nagyhatalmi tényezővé fejlődnek.

   Az emberiség folytatja a galaxis meghódítását és betelepítését. Kapcsolatok létesülnek
az eldákkal és más idegen fajokkal. Kezdetét veszi a tudományos fejlődés aranykora. A
Szabványrendszer (SR) tökéletesítése robbanásszerű terjeszkedéshez vezet a csillagok
felé.

25. A viszály kora

Az emberiség eléri a galaxis peremvidékét, s ezzel lezárul a csillagok meghódításának
korszaka, amely tízezer éve vette kezdetét. Az emberi civilizáció sokszínűvé és
szétágazóvá válik - számtalan kis telep virágzik a nagy, túlnépesedett bolygók mellett.
Folytatódnak a helyi háborúk és viták a különféle idegen fajokkal (különösen az
orkokkal!), ezek azonban nem jelentenek veszélyt az emberlakta világűr stabilitására.
Aztán egyszerre két dolog történik. Egyrészt csaknem valamennyi telepesvilágon nagy
mennyiségben jelennek meg a mentális hatalommal rendelkező egyének. Másrészt a
civilizáció bomlásnak indul; rohamosan elharapózik az őrültség, a démoni
megszállottság, a rasszista viszálykodás az új "pszik" és az emberiség fennmaradó
hányada között. Számtalan fanatikus kultusz és szervezet lát neki a pszik üldözésének,
boszorkánymestereknek és/vagy degenerált mutánsoknak bélyegezve őket. Ekkoriban
még nem tudnak a hiperűri szörnyek létezéséről (akiket később démonoknak neveznek
el), és nem értik, micsoda veszélyt jelentenek a frissen szerzett mentális erőkkel bíró
emberi elmékre nézve.

   Iszonyú háborúk szaggatják az emberi civilizációt. A helyi jelentőségű birodalmak és
frakciók részben egymással, részben pedig az orkok, tiranidák és egyéb idegen fajok
csillagflottáival harcolnak, akik igyekeznek kihasználni az alkalmat, és minél nagyobb
szeletet kihasítani maguknak az emberlakta galaxisból. Számos világ a hiperűri lények
prédája lesz, mások visszasüllyednek a barbárságba. Az emberiség csak azokon a
bolygókon marad fönn, ahol a pszi népességet kiirtják vagy szigorú ellenőrzés alá
vonják. Ebben az időszakban a Földet szörnyű hiperviharok vágják el az emberiség
többi részétől, aminek eredményeképpen az anyavilág néhány ezer évre elszigetelődik
a gyarmatoktól, tovább siettetve az emberiség hanyatlását.

30. A Horus-eretnekség

Az emberiség a pusztulás szélén táncol. A galaxisban polgárháború tör ki, mikor az
emberlakta világűr Császára ellen fellázad leghűségesebb tábornoka, Horus hadúr.
Horus, akit a hiperűr egyik démona kerített a hatalmába, ezerszámra csábítja át
magához az emberi történelem legnagyszerűbb harcosait, az űrgárdistákat. Mikor a
mindent eldöntő csata menete kedvezőtlenre fordul, a Császár párviadalban legyőzi
Horust, ezért azonban saját emberi mivoltával kell fizetnie.

   A Császár, akinek testét mesterséges módszerekkel, lelkét pedig emberáldozatokkal
tartják életben, megkezdi az emberlakta világűr visszahódításának fáradságos
munkáját. Mikor létrehozza az Astronomican néven ismert mentális, navigációs
vezérsugarat, ezzel lerakja a 41. évezred Birodalmának alapjait. Az Astronomican
azoknak a fiatal psziknek a haldokló elméjéből nyeri az energiáját, akik máskülönben
a hiperűri démonoknak estek volna áldozatul, és a Császár rendíthetetlen akarata
irányítja. Hamarosan a navigátorok felbecsülhetetlen segédeszközévé válik szerte a
galaxisban. A csillagközi utazás még egyszerűbb és gyorsabb lesz, a pszik és a hiperűri
szörnyek elnyomása, illetve szigorú ellenőrzése pedig az emberiség nagy részét
kiszabadítja pokoli béklyóiból.

41. A Birodalom kora

A galaxis Birodalom néven ismert régiójában az emberiség életét az Administratum
törvényei és előírásai szabályozzák. A Császár mindinkább eltávolodik halandó
alattvalói mindennapos életétől, mialatt az Inkvizíció szüntelenül munkálkodik, hogy
megvédje az emberiséget attól a soha nem szűnő veszélytől, amit a renegát pszik és a
hiperűrben tanyázó szörnyetegek jelentenek. A Birodalom hadserege - a
rohamosztagosok és a szinte emberfölötti képességekkel rendelkező űrgárdisták -
éberen ügyelnek minden jelre, ami az orkok, tiranidák és más idegenek fenyegető
inváziójára utalna. A pszik száma azonban folyamatosan növekszik, és teret nyernek
más, baljósabb csoportok is, akik valamilyen szinten kapcsolatban állnak a hipertér
démonaival...



ELSŐ RÉSZ


HÁROM TESTVÉR TRAZIORBÓL


ELSŐ FEJEZET


Úgy beszélik, Necromundán hamar felnő az ember.

Vagy hamar meghal.

   A bolyvárosokban, melyek úgy lepik el ezt a halálos bolygót, akár az üszkös fekélyek a
pestises hulla képét, az érettséghez vezető leggyorsabb utat az jelenti, ha beállsz egy
bandába - bár persze ez sem garantálja, hogy életben maradsz.

   Fekélyeket mondtam? Nem inkább szeplők azok a bolyvárosok? Néha valóban ez a
helyzet - ha az ember egy élelmiszerszállító bárkáról nézi, amely a mélyűr felől közelít a
bolygóhoz; vagy az űrgárdisták Császári Ököl rendjének egyik transzporthajójáról, akik
kolostorerődöt tartanak fenn Necromundán, Palatinus városában.

   Ahogy közeledünk, a szeplőkből termeszdombok lesznek. Tovább haladva aztán
rájövünk, hogy a bolyvárosok zsúfolt tornyai a hamusivatagoktól a legmagasabb
felhőkig érnek. Nem egy közülük olyan hatalmas, hogy képtelenség emberkéz által
emelt városokat látni bennük. Úgy tűnik, mintha ingatag, lakható hegyormok sarjadtak
volna rákos daganat módjára a tönkretett tájból, dacolva a nagy egyengetővel: a
gravitációval. A bennük élők szemében mindegyik bolyváros egy-egy különálló,
függőleges világ.

   Azt mondtam, hogy lakható?

   Igen, az ifjú Lexandro d'Arquebus számára minden bizonnyal, hiszen ő a Trazior
bolyváros Oberon tornyának privilegizált, felső szintjein született.

   Nem egészen így fogja fel a helyzetet Yeremi Valence, akinek technikusok voltak a
szülei Trazior alsó lakószintjein.

   És kétségkívül egészen másképp látja a dolgot Biff Tundrish, a dögevész, a radioaktív
mérgekkel elöntött alsóvárosban, ahová nem ér el a törvény keze!

   Ez a három személy még csak tizennegyedik nyomorúságos évét taposta, amikor útjaik
már durva, erőszakos módon összefutottak...

   Lexandro apja Calculator Maximusként szolgált Lord Spinoza alatt, akinek a klánja
nagy gyártelepekkel rendelkezett az alsó szinteken, ahol Mamut osztályú
terepszerelvényeket építettek, melyek roppant, szelvényezett lánctalpakon járták a
hamusivatagokat, s vastag páncélzat védte őket a nomádok rajtaütései ellen.
D'Arquebus seniornak természetesen eszébe sem jutott azzal beszennyezni a kezét -
vagy a szemét -, hogy a Spinoza udvarház testőreinek kíséretében leereszkedjen a
telepekre, és személyesen felügyelje a szerelvényeket gyártó technikuscsaládokat. A
fiát még kevésbé érdekelték az ilyen koszos apróságok, legfeljebb annyiban, hogy a
technikusok olykor nagyszerű mókát biztosítottak neki meg kölyökbandája többi
tagjának, a Fenséges Fantazmáknak...

   Gyakran előfordult, hogy a Fantazmák - démonálarcosan, különféle drága
parfümöktől illatozva, buja emblémákkal díszített, fényes selymekben kevélykedve -
rakétatricikliken száguldoztak fel-alá a széles felső sugárutakon és kihalt, éjféli
sétányokon: gondosan kidolgozott szabályok szerint háborúkat vívtak más
kölyökbandákkal, vagy szagbárokat és elegáns bordélyokat kerestek, ahol kedvükre
törhettek-zúzhattak pár órán át, míg menekülniük nem kellett a békebírák egyik
őrjárata elől.

   Amikor azonban a Fantazmák lemerészkedtek a közlekedőaknákon honi felső
szintjeikről a technikusok területére - vagy még mélyebbre, az alsóváros mocskos
vakondjárataiba -, viselkedésük korántsem ártalmatlan ficsúrokra vallott.
Selyemruhájuk alatt lézerpisztolyok lapultak, s ilyenkor mindig azt mondogatták:
"megyünk, megpörköljük őket!"

   Raphaelo Florienborque, a Fantazmák vezére, gyakran viccelődött azzal, hogy egyszer
szó szerint kellene ezt érteniük. Traziornak, mint minden más necromundai
bolyvárosnak, egy roppant, függőleges plasztacél alagút volt a szíve, amely átfúrta a
bolygó kérgét. Fala többszáz méter vastag volt, átmérője kilométerekre rúgott; ezen a
csövön áramlott a bolygó belső energiája, amely a falba épített erőműveket táplálta, a
gyárszintektől felfelé, ahol a nyers hőt energiává alakították át. Ez a hatalmas, üreges,
hővezető tüske volt egyúttal a bolyváros horgonya és gyökere is.
Micsoda jó móka lenne, jelentette ki Raphaelo, ha valahogy hozzáférhetnének a
hőaknához. Micsoda mulatság lenne elkapni valami beképzelt technikusbanda egyik
tagját, vagy egy-két fickót az alsóvárosi csőcselékből, és behajítani őket a hőaknába -
hogy kilométereken keresztül csússzanak, bukfencezzenek, zuhanjanak lefelé, a
lángoló pokolba. Vajon egyszerűen szétvetné őket a testükben termelődő hő? Vagy
elevenen megsülnének? Alig pár száz méteres hempergés után megfőne a tüdejük,
kicsapódna a szemük fehérje, száraz pernyévé aszalódna a bőrük? Egyáltalán maradna
belőlük valami, mire az akna fenekén bugyborgó olvadt magmához érnek?

   - Képzeljétek el, mit fognak érezni, amikor lehajítjuk őket! - fuvolázta Raphaelo; a
Fenséges Fantazmák pedig kuncogtak, és obszcén jelekkel díszített, illatosított
selymeiket lobogtatták.

   - Micsoda nagy pörkölés lesz! - helyeseltek.

   Az energiaellátó klánok bandái féltékenyen őrizték azokat a csapóajtókat, amiken
keresztül el lehetett jutni az erőművekhez, majd a hőaknához. A működő gyártelepek
alatt azonban a bolyváros ősi szintjei húzódtak, melyeket minden lakó rég elhagyott.
Az alsóvárost fojtogató, évszázadok során felgyülemlett szennytömeg igazi senkiföldje
volt, csak guberáló és fosztogató bandák tévedtek erre olykor; és itt, általában a
hulladékréteg alatt, de néha hozzáférhető helyen, ősrégi csapóajtók bújtak meg,
melyeket évezredekkel ezelőtt behegesztettek. Raphaelo úgy hallotta, a varratok itt-ott
már elrozsdálltak...

   Aznap éjszaka, a bűzhödt, mérgekben úszó alsóvárosban a Fenséges Fantazmák
becserkésztek egy technikusbandát, amely a központi hőakna közelében portyázott.
Ezek a technikusbandák jelentették a határvonalat a fenti zűrzavaros civilizáció meg a
lenti nyers bestialitás között. A Fenséges Fantazmákat azonban a közszolgálatnak ez az
önvédelmi ágazata csöppet sem érdekelte. ők nem tettek különbséget technikusok és
dögevészek között.

   A félhomályos, mocskos katakombák útvesztőjében, amit a bolyváros terhe alatt
rogyadozó, barokkos díszítésű plasztacél árkádok tagoltak, melyeket csaknem eltömött
a rengeteg szemét, csatazaj harsant; a technikusokon egy meglepően jól felfegyverzett
dögevész banda ütött rajta. A dögevészek, akik a sötétben meglapulva lestek
prédájukra, csonkpuskákat és gránátokat használtak - közelharcban pedig késeket meg
egy lánckardot. A technikusok előbb sorozatlövőkkel majd nehéz csonkfegyverekkel
viszonozták a tüzet. A boltívek és a szeméthalmok felfogták a sorozatok és a
robbanógolyók nagyját; hamarosan mindkét félnek elfogyott a muníciója. A kézitusára
kényszerülő technikusok előkapták a saját pengéiket; némelyik hideg acélból volt, a
többiben forró energia lüktetett.

   A robbanólövedékek, kattogó sorozatok és szerteszét röpködő srapnelszilánkok száraz
staccatója rekedt zihálásnak és gyilkos sistergésnek adta át a helyét, amit néha egy-egy
fejhangú halálsikoly zavart meg. Ebbe a halálos forgatagba repültek bele
lézerpisztolyaikat és sugárstilettóikat lengetve a Fenséges Fantazmák vicsorgó
démonmaszkjaikban; selyemköpenyük foszforeszkálva lobogott a nyomukban, akár a
radioaktív molyok szárnya.

   Ma nem ölni jöttek; foglyokat akartak ejteni. Így a lézersugarak, amikkel a többi
fegyver nem vehette fel a versenyt, csak szúrtak és pörköltek, fejvesztett menekülésbe
kergetve a fölös dögevészeket és technikusokat.

   Egy groteszk módon eltorzult árkád mögül, amin hárfahúrként feszült keresztbe a sok
pókfonál, egy dögevész fiú pattant elő, hogy letépje Lexandro álarcát trófeának.
A fiú zömök volt, zsíros, fekete hajába tucatnyi díszgyöngyöt font, mintha a feje
golyós számológép lenne, vagy zsugorított csecsemőkoponyák koszorúja sarjadna
belőle. Az arcán szétágazó forradások, amikbe kátrányt vagy szénport dörzsölt, hogy
megfeketedjenek, valami soklábú, mutáns pókot formáztak. A potroha a fiú lapos orra
volt, rágói helyén élesre köszörült fogsor villogott. A kölyök zöld szeméből még a
lézervillanásokkal átszőtt félhomályban is intelligencia sugárzott: a ragadozó állatok
gyilkos indulattal vegyes intelligenciája. Szinte lenyűgözve próbálgatta a kezében tartott
álarc súlyát, miközben lecsupaszított képű tulajdonosára meredt.

   Mert Lexandro csinos, olajbarna arcát egyetlen sebhely sem rútította el - csak egy
rubingyűrűt viselt hosszú ívű orrának jobb cimpájában. A főlakó kölyökbandák
beavatási szertartása nem torzította el a jelölt testét, legfeljebb az érzelmeit. Lexandro
szeme sötét volt és érzéki, foga gyöngyfehér, gesztenyebarna haját gondosan nyírta,
pomádézta és bodorította.

   A dögevész kölyök egy pillanatra mintha a saját arcára akarta volna illeszteni a
maszkot, hogy eltakarja vad vonásait... vagy néhány percre átlényegüljön Lexandro
tükörképévé, aki olyan hihetetlen, idegen életet élt. Ahogy a fiú megpróbálta
elképzelni ezt a különös életet, az arca hullámokat vetett, a pók vonaglani és
rángatózni kezdett.

   - Főlakó disznó! - hallatszott egy hang az árnyékból, mire Lexandro megpördült - és
szembetalálta magát egy technikusfiúval, aki ugyanolyan magas volt, mint ő, szőke
haja szinte világított, s az arcába oldalt ájtatos rúnákat égettek. A technikus azúrkék
tekintete megvetően, de némi vágyakozással méregette Lexandrót.

   - Értetek dolgozunk. Mi védünk meg titeket a lenti csürhe elől. Ti viszont csak
játékszernek tartotok minket - A fiú a főlakó nyelvjárást használta, amit a gazdag
srácok beszéltek.

   - Akkor csatlakozz hozzánk! - ajánlotta Lexandro gőgösen. - Törj utat magadnak
felfelé! Szolgáld a fenségeseket! Élvezd a gyönyöröket! De addig is...
Megpördült, és lézerpisztolyával a tetovált fiúra lőtt, nehogy az kihasználja figyelme
pillanatnyi elterelődését, és megperzselte a kezét, mire a dögevész kölyök elejtette
zsákmányát.

   - Ez az én álarcom, azt hiszem.

   Lexandro visszafordult, és megeresztette egy lövést a másik irányba is, ugyanabban a
pillanatban, amikor a technikusfiú dobásra emelte a kését. Lexandro hasravágta magát,
és odébb hemperedett; megszaggatta és összekoszolta a ruháját, de a maszkot
visszaszerezte. Néhány idősebb Fantazma egy sebesült technikust lökdösött felé. A két
másik fiú azonnal kereket oldott.

   - Egy dögevész is lesz a fazekunkban! - kiáltotta Raphaelo Florienborque, aki életében
nem járt még igazi konyhában. Bíborszínű démonmaszkjában kevélykedve egy
rúgkapáló, vicsorgó, tetovált harcost kísért, akinek elektromos bilincset raktak a
kezére, és kétoldalt két másik Fantazma tartotta. A harcos káromkodását alig lehetett
érteni.

   - Egy innen, egy onnan! - lelkesedett Raphaelo. - És most életük legnagyobb
pörkölésében fogjuk részesíteni őket! Méghozzá egymáshoz bilincselve... Eggyé teszi
őket magasztos vállalkozásuk, mélyenszántó szellemű expedíciójuk Trazior
gyökereihez. Megtiszteljük a klánjukat, kegyet gyakorolunk a bandájukkal. A nevük
legendákban él majd tovább. Soha még ilyet, fenséges cimborák, soha még ilyet!

   Így hát a Fantazmák noszogatni kezdték két foglyukat a hőakna irányába.
Az alsóváros általában nyirkos és hideg volt, a hőakna közelében azonban épp
ellenkezőleg. Már itt is egészen kellemesnek találták a hőmérsékletet, noha persze
szörnyen büdös volt. Ahogy tovább haladtak, egyre melegebb lett. Az oszlopok és
tartópillérek között, a végeláthatatlan, földalatti hulladékmezőn az expedíció
hamarosan megpillantotta a viharvert falat, amely fokozatosan, széles ívben
kanyarodott jobb és bal felé. A Fenséges Fantazmák tisztában voltak vele, hogy
technikusok és dögevészek kísérik őket lopakodva, éber pillantásokkal méregetve a
lézerfegyvereiket. Sőt, Raphaelo még örömét is lelte ebben a kölcsönös ellenségekből
álló, rejtett hallgatóságban, és harsányan, ékes szavakkal ecsetelte, hogy milyen sorsot
szán a foglyoknak. Hiszen ha nem büszkélkedik el vele, teljesen megfosztaná a
sötétben lapuló kísérőket a végső, drámai aktus műélvezetétől, amelynek saját
szemükkel ugyebár nem lehetnek a tanúi!

   A kölykök végül elérték a plasztacél falat, és utat égettek maguknak a rozsdás
záróvarratokon keresztül egy fojtogatóan fülledt, sokfelé ágazó folyosóra. Sietősen
átkutatták a masszív fal zsigereit, találtak egy félreeső, de forró csapóajtót - és
felnyitották.

   Ha nem viselnek álarcot, a Fantazmáknak bizonyára felhólyagzik az arcuk - a csapóajtó
mögül hullámokban áradt a kohók emésztő, száraz, perzselő lehellete. A Fantazmák
gyorsan belökték sikoltozó foglyaikat a nyíláson - nem akarták tönkretenni gondosan
ápolt arcbőrüket.

   A technikus és a dögevész harcos teste azonban legnagyobb meglepetésükre nem tűnt
el a látóterükből, hanem bukdácsolva lebegni kezdett a forró gázok felfelé áramló
örvényében, mintha megpróbálna távolabb úszni a faltól - bár az állaga mindkettőnek
gyorsan megváltozott. Egyáltalán nem zuhantak le. Raphaelo durcásan, csalódottan
bevágta a csapóajtót, és közben megégette a kezét.

   És aztán a Fenséges Fantazmák visszatértek a felső régiókba, mulatni.
Nem sokkal később Lexandro is lezuhant - nem a hőaknába, de azzal párhuzamosan.
Lord Spinoza azt állította, hogy a Calculator Maximusa kétes pénzügyi manőverekbe
keveredett. Talán igaza volt; talán nem. D'Arquebus senior szőrszálhasogató
mentegetőzése senkit sem érdekelt. Így hát lezuhant - ő is, a felesége is, két
elkényeztetett lányával és Lexandro fiával egyetemben. Sértő módon technikus
területre költöztették le őket - ahol könnyen odaveszhetett a kitaszított főlakó...
...és ahonnan Lexandro tudta, hogy minél gyorsabban menekülnie kell.

   Az apja már a Ducas klánnak, Lord Spinoza klienseinek egyszerű Tabulatora volt
csupán - azzal bízták meg, hogy a nála is jelentéktelenebb bedolgozók munkáját
felügyelje.

   Nem Lexandrónak valók voltak azok a szűk, kanyargós sikátorok, melyek kusza
kirakósjáték-darabokra osztották a füstös gyártelepeket, ahol egymásra féltékenykedő,
sokporontyos családok tengették életüket, sebességváltókat és karburátorokat,
főtengelyeket és páncéllemezeket gyártva. Nem Lexandrónak valók voltak azok a
zsúfolt, gigászi udvarok és komor, boltíves katakombák, ahová a távoli napfénynek
csak szennyes kísértete jutott le vastag üvegcsöveken, s ahol a szellőztető vízköpők
ötvenszer is újrahasznosított, pállott levegőt okádtak. Ó nem, mindez nem illett egy
olyan sráchoz, aki régebben obszcén, illatosított selymeket viselt. Lexandro nem kért a
kétes kiváltságból, hogy sebészileg átalakított testtel gyorsabban kezelhesse az
esztergagépet!

   Szerencsére az utóbbi években ádáz kereskedelmi háború dúlt Oberon nagyobbik
testvértornyában, Titaniában - egyébként Traziort, ezt a három derékban egybeforrt,
kifakult, leprás városormot általában "Három Testvér" néven szokták emlegetni. A
viszály őrjöngő anarchiává fajult, és a Planetáris Véderő helyi állománya súlyos
veszteségeket szenvedett, mikor elfojtotta ennek a társadalmi vonaglásnak a
legelvadultabb túlzásait. A parancsnokuk most kénytelen volt erőszakkal besorozni
néhány technikus- és kereskedőbandát az Oberon toronyból.

   Ami talán nem is válik hátrányára a sor alá kerülő újoncoknak...

   Így kitörhetnek a születésük szabta korlátok közül, s talán hozzájuthatnak valami
jobbhoz - jobb fegyverekhez, esetleg egy kevés igazi ételhez, az ízetlen szintilepény és
szintikása helyett. A bandavezérek reménykedhetnek, hogy feljebb lépjenek a
bolyváros hierarchiájában. Egy szerencsés, törekvő fickó elnyerheti valamelyik
nagyhatalmú főlakó klán támogatását, vagy akár egy nemesúrét is. Ám a Planetáris
Véderőben az embernek arra is volt esélye - ha mégoly kevés is -, hogy továbblépjen a
Birodalmi Hadseregbe, és végleg maga mögött hagyja Necromunda klausztrofóbiás
világát. Akkor pedig más bolygók várnak rá - más bolygók, és más háborúk...
Lexandro lenyelte büszkeségét, s hízelgéssel, ravaszkodással és kenőpénzek
osztogatásával sikerült bekönyörögnie magát - mint koszos vakarcsot - a Ducas-
klánnak abba a bandájába, amiről az apja úgy hallotta, hogy nemsokára besorozzák. Ez
a lépése elszomorította a szüleit. Mert a húgainak szüksége volt a testvéri pártfogásra,
ha méltóak akartak maradni rá, hogy beházasodjanak a Ducas-klánba, s ily módon
biztosítsák a bukott d'Arquebus-család jövőjét. Ha Lexandro nincs mellettük,
tönkreteheti ezt a lehetőséget.

   Lexandrót nem érdekelte a dolog.

   - Te hagytál cserben minket, öregember - mondta az apjának.

   - Még nem vagyok öreg! - tiltakozott az apja patetikusan.

   - De hamar az leszel idelent! - felelte a fia.

   Így hát eljött a nap, amikor a Ducas-bandát fegyvereiktől megfosztva beterelték a
helyőrségi épülettömbbe, amely a bolyváros kérgében kapott helyet, közvetlenül a
kapuerőd mellett, ahol ki lehetett jutni a terepszerelvényekhez.

   A gyűjtőhelyiségben számos banda tagjai zsúfolódtak össze a repedezett
plasztikpadokon vagy a csupasz földön kuporogva, tizen- és huszonévesek vegyesen,
és az alkalmassági vizsgára vártak, ami elég lassan haladt. Éber rohamosztagosok
szegezték kábítópuskáikat a verítékező testekre, ha netán valami zavargás támadna,
mert a szoba légköre feszült volt, ellenségességtől terhes. A lövésre készen tartott
fegyverektől eltekintve nem sok különbség volt a bandatagok meg a tetovált,
sebhelyes képű rohamosztagosok között, akik kifakult, olajzöld bolytunikát viseltek,
amulettekkel teleaggatva. Az újoncok arcán forradások és tetoválások jelezték, melyik
klánba vagy bandába tartoznak; a rohamosztagosokon hasonló bélyegek árulkodtak az
ő származásukról.

   A plasztacél panelekkel borított falakon elmosódott holoposzterek lógtak, melyek
Palatinus bolyváros hivalkodó, dölyfös épületeit ábrázolták, ahol Necromunda
kormányzója székelt - meg egy ballonabroncsos terepszerelvényt, amint
karmazsinvörös és narancssárga dűnékbe gyűlő vegyszerüledéken gázol az egyik
hamusivatagban. A falon lógó hangszóró recsegő, gépies szöveget harsogott.

   - Itt Lord Helmawr békéje uralkodik. A Császár békéje uralkodik. Ha megsérted Lord
Helmawr békéjét, meghalsz. Ha megtöröd a Császár békéjét, elkárhozol...

   Egy másik hang szakította félbe a hangszóró nyugtató szándékú fenyegetéseit:

   - Következő: Zen Sharpik, más néven Takony!

   Egy tagbaszakadt, disznóképű kamasz tápászkodott fel, aki a fején lila csörgősipkát, az
orrában pedig hegyes csontdarabot viselt, és csoszogva megindult az ajtó felé, amely
mögött tovább tesztelték az újoncokat, és kiselejtezték közülük az alkalmatlanokat. Az
ilyen vadállatokat, mint Takony, nyilván tárt karokkal fogadják, hacsak a vizsgálatok
során ki nem derül róluk, hogy veszélyes őrültek. Az efféle cápák, akik beleakadtak a
kényszersorozás hálójába, kitűnő nyersanyagnak bizonyultak, hogy rátermett
rohamosztagosokat faragjanak belőlük. ám a bandákban sok volt a fiatalabb kölyök is.
Ezek közül egyesek nyilván le fognak morzsolódni; ami azt illeti, éppen az ilyen vézna
kissrácok méregették egymást a leggyilkosabb tekintettel.

   - Mér' nem kopnak le a kis szarevők mind? - kérdezte a mennyezetet bámulva egy
girhes, borotvált fejű siheder, akinek hiányzott az egyik kisujja.

   Az egyik fiú, akinek a szónoki kérdés szólt, előredőlt, és főlakó nyelvjárásban,
mézédes hangon szólalt meg.

   - Szégyen, ha az embernek le kell vágnia a saját ujját, hogy bocsánatot kérjen a
főnökétől, mert elcseszett valamit. Vagy talán valaki más vágta le azt az ujjat,
trófeának? Micsoda nagy rohamosztagos lesz az ilyenből, uramatyám!
A borotvált fejű felpattant, de a rohamosztagosok azonnal feléje fordították a
fegyverüket, úgyhogy a fiú bosszút esküdözve visszaült. A Dorcas-bandából néhányan
elismerően füttyentettek. A vakmerő hetvenkedő azonban szemlátomást magára vonta
két vele egykorú fiú rosszallását. A várakozás órái alatt a három kölyök gyilkos
tekintettel méregette egymást.

   Alig tíz perccel Takony távozása után a hangszóró bejelentette:

   - Következő: Lexandro d'Arquebus.

   A főlakó név hallatára a helyiségben tartózkodók közül sokan megvetően
füttyentettek, vagy kiköptek - de csak azok, akik nem a Dorcas-bandába tartoztak. A
kicsúfolt fiú nem törődött leendő bajtársai szinte tapintható ellenszenvével, hanem
hanyagul elindult az ajtó felé.

   A damaszkolt bronzból készített íróasztal-adattár mögött, amin tenyérnyi zöld
foltokban virított a rézrozsda, egy őrmester ült, orra helyén remegő, rózsaszín
húscsomóval - nyilván leharapták neki valamikor katonai pályafutása során, vagy
régebben, még civil korában. Mellette egy fontoskodó, szürke képű írnok körmölte
bőrkötéses mappájába, amit érdemes volt tudni Zen Sharpikról. A magas támlájú
vasszék, amit sárgaréz drótok fontak körül ketrec gyanánt, s állítható méretű
acélsisakkal volt felszerelve, mely mintha arra várt volna, hogy összeroppantsa
valakinek a koponyáját, egyelőre üresen állt. Egy technikus imákat mormolva
simogatta a széktől a csontkeretes képernyőhöz futó huzalokat, melyen rúnák és
képletek villództak; jobb keze helyén barokkos díszítésű feszültségmérő-protézist
viselt, karmos elektródákkal. A szobát színleg kétszeresére nagyította egy hatalmas,
ezüstözött ablakról visszaverődő tükörkép. Lexandro sejtette, hogy az ablaküveg csak
az egyik irányból ereszti át a fényt, és mintha valami elmosódott árnyalak derengett
volna mögötte.

   Az őrmester nem volt különösebben elragadtatva Lexandrótól.

   - Miféle kadét válna belőled, szépfiú? - gúnyolódott rekedten, csiszolatlan
nyelvjárásban. - Tudsz a nyelveddel bakancsot pucolni?

   - Tizennégy éves vagyok, uram - A tisztelettudó megszólítástól Lexandro gyomra
görcsbe rándult, de valahogy mégis sikerült kikényszerítenie a száján.

   - Főlakó vakarcs, mi? Lepotyogott, ugye?

   - Atyám ellen ármányt szőttek a rosszakarói, uram. Megvetem őt.

   - Alig értem a csicsás szavaidat, vakarcs. Szóval most szeretnél valahogy
visszamászni... Túl sok ellenséget szereztél a bolyvárosunk alsó szintjein, mi? Még
azokban a boldog időkben, amikor technikusokat püföltél és a söpredékre vadásztál.

   Igen, gondolta Lexandro, és a most csak egy ajtó választ el ugyanattól a söpredéktől.
Bólintott, s remélte, hogy ezt a jellemerejének fogják betudni.

   - Még így is kicsit fiatal vagy ehhez, nem, szépfiú? Te lettél a banda kabalavakarcsa?
Lexandrónak elevenébe vágott a megjegyzés, és azt kívánta, bárcsak megölhetné ezt az
arcátlan - bár jó megfigyelőképességű - őrmestert.

   - Miért adjunk neked menedéket, mi? Valószínűleg elpuhultál attól a sok luxustól és
igazi ételtől. Milyen íze van az igazi ételnek, ha?

   - Én nem puhultam el, uram. Megkérdezheti pár sráctól odakint - Lexandro azonnal
megbánta, hogy dicsekedett. Az őrmester szúrós szemmel meredt rá.

   - Tudod, szépfiú, Trazior elég kicsike a bolyvárosok között. Három-négy millió lakos.
Meg se bírjuk számolni, hány újoncot találunk Necromunda összes bolyvárosában.
Semmi szükségünk fölösleges főlakó fiúkra, még csalinak se jók a sivatagi
nomádoknak.

   Ekkor megmozdult az árnyalak az ablak mögött. Kinyílt egy ajtó; és a vizsgálóterembe
egy óriás lépett be. Bal szemét műaranyba foglalt, piros lencse takarta, s talán pótolta
is. Jobb arcára szárnyas öklöt tetováltak, amint éppen összezúz egy holdat, melyből
tetovált, narancsvörös láva csorgott végig az állán, a nyakán, mint valami idegen lény
vére. Sörtére nyírt, őszülő haja drótpárnaként borította sziklatömbre emlékeztető
koponyáját, s a homlokából két kurta, fénylő acélrúd állt ki.

   Lexandro szíve hevesebben kezdett verni, s ámulat fogta el. Az Ecclesiarchia által
sugárzott ájtatos videoadásokból, meg egy kápolna színes üvegablakáról, ahová az
édesanyja vitte el jóval fiatalabb korában, felismerte a belépő idegenben az
űrgárdistát...

   Az űrgárdista széles vállát prémmel szegett, sötétkék köpeny borította, amit ismeretlen
ikonokkal és napjelvényekkel hímeztek tele, s egészen nehéz bakancsáig ért, jórészt
eltakarva az azúrsávos, gennysárga egyenruhát - amely alatt rettentő izomkötegek
duzzadtak. A térdét nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették.
Az óriás intarziaberakásos energiakardot és hasonlóképpen díszített sorozatlövőt viselt,
síkos gyíkbőrrel szegett réztokban.

   Hogyan lehet hús-vér ember ennyire hatalmas és lenyűgöző? Hogyan sugározhat
magából ilyen irgalmatlan, acélos erőt? Lexandro nyakas, önfejű, akaratos lelkét
perzselő láng égette hosszú másodpercekig.

   Az óriás torokhangon felmordult; a necromundai köznyelvet használta.

   - Tesztelje le nekem! Teljesen.

   Miközben Lexandro ketrecbe zárva, félkábán ült a zümmögő vasszékben, pöre testét
áramütések és tűszúrások gyötörték, szeme előtt pedig villódzó fények örvénylettek,
valahonnan távolról hallotta a technikus monoton jelentéseit.

   - Izomzati potenciál nulla egész nyolcvanhét...

   - Kábítószer-kiértékelés. Blitz semmi, stimul semmi, gyilokgőz semmi. Ábrándpor
semmi. Szárnyas álom-függőség nincs. Halcyon, hedonsav és gyönyörkapszulák
rutinszerű nyomokban kimutathatók...

   - Pszichotikus szint nulla egész negyvenkettő...

   - Pszichikai profil nulla egész nulla egy...

   - Okuláris reflex...

   - Intelligencia...

   - Ballisztikus képesség...

   - Fájdalomtűrés... - Egy pillanatra irtózatos kín öntötte el Lexandrót, mintha egy
kohóból olvasztott fémet vezettek volna az ereibe és a belszerveibe. Talán felordított -
de a szörnyűséges pillanatnak már vége is volt.

   Végül a rács félrelendült a vasszék elől, a sisak fölemelkedett a fejéről, és Lexandro
kiszabadult. Mégsem állt fel. Az óriás tornyosult fölébe.

   - Lexandro d'Arquebus - dörögte ez a hihetetlen harcos -, mi a neve a Császárnak?

   - N-nem tudom, uram - dadogta Lexandro; és ezúttal őszintén jött az ajkára a
megszólítás. Összeszorította a fogát; dühös volt a nyelvére, amiért cserben hagyta.
Soha életében nem dadogott, még azon a megalázó szertartáson sem, amikor
befogadták a Fenséges Fantazmák közé, és utána sem, bármilyen nyaktörő
vállalkozásba fogott velük. Nem dadogott akkor sem, amikor a d'Arquebus család
kegyvesztett lett. Most azonban más volt a helyzet. Egész teste lúdbőrözött. őszinte
ámulatba ejtette ez az emberfölötti ember, aki oly dacosan, öntudatosan és
rögeszmésen viselkedik.

   Mit is válaszolhatna? Biztos, hogy senki nem ismeri az emberiség távoli, halhatatlan
urának a nevét - aki iránt Lexandro egyébként csak a leghalványabb érdeklődést
tanúsította, a kiskorában vett katekizmus-leckék óta.

   - Irtózatos az ő neve, uram - próbálkozott, és az óriás csaknem rámosolygott.

   - Szóval most én vagyok a te Császárod, a jelek szerint. Ez igaz. Az ő nevében
összezúzhatlak - vagy felemelhetlek. Gondold meg jól: akarsz űrgárdista lenni az ő
szolgálatában?

   Lexandro visszahökkent, s pillantása végigfutott az előtte álló űrgárdista fizikumán.

   - Hogyan is érhetnék fel önnel, uram?

   - Ó, ez nem olyan nagy probléma. Nem vagy túl idős. A tested még fejlődik. Mi majd
segítünk neki a fejlődésben. És segítünk neked is, hogy emberi lénnyé fejlődj.

   Lexandro nem értette. Izomszakasztó erőnléti gyakorlatokra gondolt, és serkentő
anyagokkal dúsított, igazi ételekből összeállított étrendre, amit olyannyira hiányolt apja
megszégyenülése óta. Ritkán nézte az ájtatos videoadásokat, de azt a következtetést
vonta le belőlük, hogy az űrgárdistáknak kivételes adottságú, felnőtt harcosokra van
szüksége, nem pedig - s itt lenyelte büszkeségét - kölykökre.

   - Mi ez, valami kegyetlen tréfa? - kérdezte.

   Az óriás arcáról a mosolynak még az árnyéka is eltűnt, és a keze fejével képen törölte -
könnyed mozdulat volt, de Lexandrónak összekoccantak tőle a fogai, és a vasszék
megingott alatta.

   - Szóval nem - nyögte. - De hát hogyan, uram?

   - Itt idegen fülek is vannak - felelte az óriás kurtán. És Lexandro lelke örömmel telt
meg, mert a ködös távolban egy olyan beavatási rítus sejlett föl előtte, amely minden
necromundai bandáénál többet ér, és végtelenül hatalmasabb.

   - Azt hiszem, érted - mondta az óriás. - Megtagadod-e a családodat, a bolyvárosodat, a
szülővilágodat? Kész vagy-e oda menni, ahová a Birodalom küld; hajlandó vagy-e azt
tenni, amit a Birodalom parancsol?

   - Igen... - Csak nem csuklott el Lexandro hangja?

   - Most azonnal, tudván, hogy nincs visszaút? Hogy nincs helye kétségnek?

   - Azért jöttem ide... reméltem, hogy... sikerült befurakodnom egy bandába, amiről azt
hallottam, hogy...

   - Besorozzák őket a rohamosztagosok közé. Igen, azt hiszem, valóban szilárd
eltökéltségről tettél tanúságot. De ez egy teljesen más út... megszentelt út. Az esküt
most kell letenned; bár azt elárulhatom, hogy a családodat értesíteni fogjuk. Büszkék
lesznek a választásodra; és ennek a büszkeségnek a visszfénye talán a védelmükre
válik. Húsz-harminc év múlva visszatérhetsz, hogy mesélj nekik az élményeidről. Bár
ezt nem garantálhatom. Mert a szíved megváltozik majd, csodálatosan megváltozik.
Az óriás most úgy beszélt Lexandróhoz, mint férfi a... potenciális férfihez, aki egyszer
még egyenlővé válhat vele.

   - Esküszöm! - suttogta Lexandro.


MÁSODIK FEJEZET


Mikor egy órával később Yeremi Valence ült a vasszékben, ilyesmiket hallott
valahonnan messziről:

   - Pszichotikus szint nulla egész harminckilenc...

   - Pszichikai profil nulla egész nulla kettő...

   - Ügyesség nulla egész kilencvennégy...

   És így tovább.

   Hogy került ide a helyőrségi tömbbe az a cifra nevű főlakó kölyök? Ráadásul a Dorcas-
banda tagjai között, ahogy láttam. Rossz emlékei voltak arról a fiúról, keserű emlékei.
Yeremi döbbent ámulattal fogadta, hogy egy űrgárdista jelenlétében vizsgálják meg,
érzelmeibe azonban epés-keserű íz vegyült, mikor eszébe jutott, ahogy az a fickó és
gazdag huligántársai, akik törvények felett állónak tekintették magukat, károgva és
hencegve iszonyatos halálba taszították az ő Yakobi rokonát. Ráadásul egy dögevész
tolvajjal összebilincselve, mintha semmi különbség nem lenne Yakobi meg az
alsóvárosi férgek között - noha Yakobi épp az efféle vérengző söpredéket segített
távol tartani a civilizált világtól, tehát tulajdonképpen ugyanazoktól az önző,
felsővárosi aranyifjaktól!

   És hogy bukkanhatott fel az újoncok tömegében egy dögevész kölyök? Méghozzá
éppen az, akinek a képére tetovált pókra Yeremi tisztán emlékezett arról a sorsdöntő
éjszakáról!

   Ahogy Yeremi idegvégződéseit és inait áramütések ingerelték, a rúnák az arcán
hevesen viszketni kezdtek. Némán imádkozott a Császárhoz, mivel ájtatos családból
származott. A terepszerelvényeket ellátó karburátorgyárban, ahol kilencven-egynéhány
technikus rokonukkal együtt éltek, minden lakófülkében elektrogyertyák égtek a drága
polikróm ikonok előtt a galéria mentén, amely a zsíros, maró fémbűzt árasztó
esztergapadok, fúrógépek és köszörűk hosszú sorára nézett, meg a vastag fémforgács-
szőnyegre, amely koszos, ezüstszín hórétegként borította a padlót. Yeremi fejből tudta
a Birodalmi Kultusz katekizmusát; és ez volt a szikla, amire a hite épült - a hite, mely
szerint valahol mesze túl Trazior bolyvárosán, a Necromunda bolygón és epebajos
napján van valaki, aki isteni tekintetét reájuk függeszti, aki egyszer már megmentette a
galaxist az iszonyú háborútól, s akinek örökéber, érthetetlen elméje szüntelenül
felügyeli és óvja birodalmát: a rettenetes, irgalmatlan Istenatya.

   Ezen a gyártelepen, amely nélkülözhetetlen volt Trazior prosperitásához - az ellátmányt
biztosító kereskedőutak fenntartásához, ahol mindig lesben álltak a vérengző nomádok
- élték le a Valence-ek az egész életüket. Itt dolgoztak, ettek, imádkoztak, aludtak,
nevelték a porontyaikat, s őrizgették sorozatlövőkből meg nehéz csonkfegyverekből
álló arzenáljukat, amire szükségük volt, ha meg akarták védeni lakhelyüket és betevő
falatjukat az olyan családok ellen, akik nem voltak a szövetségeseik, és nem kötötte
őket hűségeskü Lord Spinozához. Igen, és az alsóváros dögevész csürhéje ellen, amely
nem esett túl messze a Valence-gyárteleptől.

   Ó, bárcsak messzebb kerülhetne a lenti vadaktól! A Valence-ek tizenöt nemzedéke
birtokolták a karburátorgyárat, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármikor feljebb
tudnák verekedni magukat a traziori hierarchiában. Yeremi apja azt szokta mondani:
 - Az ő akarata, hogy ott vessük meg a lábunkat, ahol biztonságban vagyunk, s ezáltal
gondoskodjunk bolyvárosunk biztonságáról is.

   Az ő akarata.

   Ez az ő amorf keveréke volt a távoli Istenatyának - és Lord Helmawrnak, a birodalmi
kormányzódinasztia fejének, aki a központi bolyvárosban, Palatinuson székelt a
palotájában, mint valami roppant pók, aki Necromunda összefutó fonalszálait
igazgatja, s minden rezdülésükre fülel - no meg az oberoni Lord Spinozának.

   Az ő akarata, az ő akaratuk. Az ő akaratuk, az ő akarata.

   De akkor miért tűri el ez az akarat az ipari élet fegyveres anarchiáját az alsóbb
régiókban? Miért hagyja, hogy a nomádok kirabolják a terepszerelvényeket, hogy a
dögevészek a technikusokat fosztogassák, hogy a főlakó kölykök leereszkedjenek
közéjük, és kacagó cinizmussal szítsák a pusztulást?

   Trazior fakóra szikkadt, hármas csúcsa a Palatinus-komplexum déli szélén emelkedett
ki az ipari hulladék mély üledékrétegeiből, s fúrta át a mérgező felhőket odafönt.
Mégis valószínűtlennek tűnt, hogy a Valence családból bárki is eljuthatna Palatinusra.
Mint ahogy az is, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek Traziorban.
Egyszóval Yereminek aligha nyílik alkalma, hogy megmássza Trazior egyik tornyát, és
alázatosan megkérdezze Lord Spinozától: "Miért van ez így?" A kérdés első pillantásra
naivnak tűnhet, pedig távolról sem volt gyerekes. Mert a gyerekek nagyjából-egészéből
elfogadják a környező világot. Ha egyszer ilyen környezetbe születtek, hogyan is
foghatnák fel, hogy másfajta is létezik?

   Egyes hegyoromnyi, cseppkőszerű bolyvárosok Necromundán - nem úgy, mint Trazior
- minden összeköttetésnek híján voltak a szomszédaikkal, teljesen elszigetelték őket a
csillámló kétségbeesést sugárzó fémdűnék, a különös vegyszerekből összerothadó
iszaptengerek. Trazior is egy ilyen sivatagra nézett, mint a Palatinus-csoport déli
előfutára. Trazior azonban egyúttal egy bolyvárosok alkotta megakomplexumnak is
része volt, melyek sűrűn összezsúfolódtak a mérgező terepen, s pilonokkal
alátámasztott vagy tartókábeleken lógó közlekedőcsövek kötötték össze őket
egymással. Ha az ember Trazior masszív védőpáncélja mögül északra nézett, az a
benyomása támadt, mintha valami talajmérgen élő, titáni világpók bolyvárosról
bolyvárosra szökkent volna, nyálkás fonalakat húzva maga után, s peték millióit rakva
minden megállóhelyén.

   A pók és a pókháló nagyhatalmú szimbólumok voltak Necromunda életében. A
Valence-család bandájának titkos jelbeszédében a pókot utánzó kéztartás sok mindent
jelenthetett. Ezért bosszantotta a dögevész siheder arctetoválása Yeremit: gúnynak,
gyalázkodásnak értelmezte.

   És ami még jobban dühítette Yeremit, az a főlakó kölyök pimaszul sima képe volt...
A hőaknás incidens után Yeremi azért kezdett imádkozni, hogy elkerüljön a helyéről,
hogy lehetősége nyíljon... valami más rend kikényszerítésére, bármilyen csekély is
legyen az ő hozzájárulása. Mi egyebet tehetett volna? Imádkozott - a végtelenül távoli,
már-már felfoghatatlan Császárhoz. A Föld istenéhez. Az Istenatyához.

   És amikor a Planetáris Véderő lecsapott a Valence-bandára, az imái úgy tűnt,
meghallgatásra leltek; noha, ahogy az már a teljesedésbe ment imáknál lenni szokott,
siránkozásra is bőséges okot adtak, mivel a Valence-eket meg fogják fosztani
legígéretesebb ifjú harcosaiktól.

   Lehetséges lenne, hogy az Istenatyához intézett magánfohásza csak most kezd
beteljesülni?

   - Szomatikus ruganyossági hányados nulla egész nyolcvanöt - zárta le végül litániáját a
vasszék kezelője.

   A rács félrelendült; a sisak felemelkedett. A hatalmas űrgárdista - aki annyira
méltóságteljesebbnek tűnt egyenruhájában a szedett-vedett rohamosztagosoknál - úgy
állt oda Yeremi elé, mint valami emberoszlop, amit tíz ilyen rohamosztagosnak is
nehezére esne ledöntenie, ha hirtelen felébredne bennük az öngyilkossági vágy.
Mostanáig Yeremi számára az űrgárdisták gyakorlatilag mesealakok voltak. Bár a saját
életétől végtelenül távol esett a dolog, azért az idősebbek zavaros fecsegéséből tudta,
hogy az űrgárdisták kolostorerődöt tartanak fenn Palatinus egyik ormában. Néhány
évszázaddal ezelőtt idegen, nomád űrkalózok szálltak le Necromundán - orkoknak
hívták magukat. Ezek a vérszomjas idegen lények szövetségre léptek a helybéli
nomádokkal, és elfoglaltak egy félreeső városegyüttest. Egy tucat Valence is volt
akkoriban a rohamosztagosokból és besorozott városi bandákból álló hadseregben,
amely - élén egy űrgárdista különítménnyel - átverekedte magát a hamusivatagokon,
hogy megostromolja és megtisztítsa azokat a tönkretett bolyvárosokat, melyek azóta is
elhagyottan magasodnak, bezúzott óriáskoponyák gyanánt.

   Csak egyetlen Valence tért vissza onnan, hogy aztán lassan elsorvasszák a mérgek,
amiket a szervezete a hosszú menetelés közben magába szívott. Ez az epizód beépült a
családi tanításokba, és azt sugallta, hogy a Valence-ek számára a legjobb hely Trazior.
Az űrgárdisták, akiket a jelenlegi kormányzó, Lord Helmawr egyik ősének a kérésére
küldtek Necromundára, azóta erődített támaszpontot tartottak fenn Palatinuson.

   - Yeremi Valence - szólt az űrgárdista -, mi a neve a Császárnak?

   - Az Istenatyának? - suttogta Yeremi, s közben Yakobi emléke járt az eszében, amint a
hőakna felé lökdösik. - Akaraterő; ez az Istenatya neve. Legfensőbb akaraterő.

   - Jó választ adtál egy olyan kérdésre, amelyre nincsen egyszerű válasz. Tisztelettudó
választ. Erőteljes választ.

   - Uram, hát tényleg az az ő akarata, hogy bolyvárosunkon belül is oly sok ellenség
fenyegessen minket? Fent és lent? Miért nem szül erősebb törvényt az ő akarata?
Az űrgárdista egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte Yeremit.

   - Mert ez, Yeremi Valence, a galaxis természetes állapota. Amint fent, úgy lent! Az
ellenség mindenütt ott tenyészik. árulók és hitehagyottak. Csoda, hogy az ő akarata
még így is világok milliói fölött uralkodik. És uralkodni is fog, könyörtelenül! Vérrel
és vassal, ha kell. Ez az egyetlen univerzális törvény.
Yeremi a távoli Lord Helmawrra gondolt, aki Necromunda pókfonalait igazgatja. A
birodalmi kormányzó csak a megtermett darazsakkal törődhet, akik szétszakíthatják a
háló szövedékét - az egymással marakodó molyok miriádjára egyszerűen nincs ideje.
A Császár isteni agyában egész világok is molyoknak számítanak... Yeremi lelkében
tátongó, iszonyatos, fekete űr nyílt.

   - Átadnád-e magadat neki testestül-lelkestül, Yeremi Valence, hogy segíts betartatni az
ő akaratát? - kérdezte az űrgárdista.

   - Pszichotikus szint nulla egész negyvenkilenc...

   - Hubbard-Nietzsche intelligenciahányados nulla egész nyolcvannyolc...

   Biff Tundrish félelem nélkül hallgatta a misztikus jampi-szavakat. Az érthetetlen litánia
nem fog bűbájt szőni köré, mint ahogy a póktetoválás sem kötötte őt örökre a
bandájához.

   Mennyit jelenthet az alsóvárosban az örökké? Húsz évet, legfeljebb harmincat. Aztán
elragadja valami sorvasztó betegség, mint dögevész szüleit, ha ugyan nem egy másik
alsóvárosi bandával vagy a feljebb héderezőkkel való összecsapásban esik el, akiknek
jobb a fegyverzetük, bár nem értenek annyira a mocsokzónában dívó hadviseléshez...
úgy tűnt, itt Biffen kívül senki nem elég agyas.

   Ő például nem támadta meg a másik nagy teremben azt a simaképű kölköt, akinek
letépte az álarcát, de ő lézerrel megégette Biff kezét; a kölköt, akinek a haverjai
elhurcolták Repedtfazekat a lángoló halálba. Nudli vagy Kékbagó azonnal nekiesett
volna a kölöknek, hogy bosszút álljon Repedtfazékért. Biff viszont csak ült, és
agyaskodott.

   Ami azt illeti, sem Nudli, sem Kékbagó nem tette volna le a seggét abban a kinti
teremben, a rohamoszik meg a többi ellenség között, egykedvűen malmozva az
ujjaival...

   Mert ők csak ahhoz voltak elég agyasak, hogy feltúrják a törmeléket, guberáljanak,
szörnyalakokat hasítsanak a haverok képébe, vagy esetleg nyüzsögjenek egy kicsit, ha
felpörgették magukat. Ó, a Pókpofák értettek a bimm-bumm bulikhoz; hogy tőrbe
csalták azokat a technókat is, akik aztán alaposan meglepődtek, mikor rájöttek, ki
vadászik kicsodára!

   De sosem agyaskodtak messzire. Sosem agyaskodtak magasan.

   Biff agyaskodása egy kicsit másmilyen volt. Pókpofa haverjai néha meg is gyakták egy
kicsit érte; persze nem úgy, ahogy azt egy Veszett Kutyával vagy egy Sebhelyessel
tették volna, ha történetesen alkalmuk nyílik rá. Lehet, hogy Biff tényleg mutinak
született, mert máshogy volt agyas, mint a többiek. Nemrégiben például azt mondta a
többi Pókpofának:

   - Mi egyáltalán nem vagyunk dögevészek, még akkor sem, ha mások így hívnak
minket. Mi egy alsóvárosi banda vagyunk, oké? És felfelé törünk.

Idővel - egy-két éven belül - kétségkívül ő lett volna a Pókpofák vezére, az
agyaskodása miatt. Ők nem tudták - számukra továbbra is csak Suhanc maradt -, de ő
igen.

   A Pókpofák terjeszkedni és emelkedni fognak, akár koszos tócsán a vegyszerhab.
Biffnek nem volt ideje kivárni azokat az éveket, mert mi van, ha közben megfikál?

   Nem mintha a halál nagy ügy lett volna.

   De ő előbb csinálni akart valamit.

   Úgyhogy egyre csak agyaskodott. Mindenről, amit tudott, bár ez nem volt sok. De
legalább már tudta, hogy nem sok.

   A Pókpofák egyszer elkaptak egy technót, hogy elszórakozzanak vele, egy technót, aki
nyeste a dögdumát, és egész idő alatt azt üvöltözte, hogy a bandatársait besorozták a
rohamoszik közé valami kapuerődben, ahonnan a terepszerelvények indulnak, bármik
is legyenek azok. Ha nagyon bántják, a rokonai le fogják vadászni a Pókpofa fattyúkat;
kifüstölik őket.

   Ez persze hülyeség volt. Egyrészt sosem fogják megtudni. És nincs az az épeszű
rohamoszi, aki bedugná a szimatolóját az alsóvárosba, hacsak korbáccsal nem hajtják.
De úgy látszik, az emberből így lehet rohamoszi. A rohamoszik nem szaporodnak csak
úgy maguktól. Nem alkotnak külön fajt, mint a mutik.

   Szinte úgy tűnt, mintha Biff megértette volna Lexandro gúnyos tanácsát, amit
Yereminek adott. Törj utat magadnak felfelé!

   Lelécelt. Elindult fölfelé, egymagában; csörömpölő, zúgó, füstölgő gyártelepeken
vágott át, ami nem volt könnyű mulatság. Egy szállítóaknán az egyik függőlegesen futó
csille oldalába kapaszkodva jutott fel, a lába végig a feneketlen mélység fölött
kalimpált. Szűk járatokban csúszott-mászott, boltíves folyosókon lopakodott végig,
irigyen falva tekintetével az üvegcsövek végéről áradó halovány derengést, a napfény
emlékének kísértetét.

   Nem tudta, merre menjen, de ösztönösen jó irányérzéke volt, és úgy vélte, a kapunak a
külső héjban kell lennie, a lehető legmesszebb a központi hőaknától. Aztán meglátott
pár rohamoszit, és a nyomukba eredt, de kiszagolták. Szerencséje volt, rohadt nagy
szerencséje. Mert mit csinálhat egy magányos dögevész a felső régiókban, a sötétben
sunnyogva, mint valami kém? Talán a dögevész bandák összefogtak, és valami nagy,
egyesített portyára készülnek? A rohamoszik biztos így agyaskodtak. Ugyanis nem
gyakták szét Biffet azonnal, és mikor látták, hogy nem védekezik, magukkal vitték
kihallgatásra...

   - Biff Tundrish - mondta a sárga-kékbe öltözött böhöm. De továbbra is jampi-szavakat
használt, amit Biff egyáltalán nem értett. Megrázta a fejét, hogy a gyöngyei csak úgy
csörögtek, és lassan, dögdumával válaszolt, hogy nem nyesi.
Az óriás bólintott. Hamarosan egy rohamosztagos tűnt fel mellette, és úgy-ahogy
fordított, ellenséges pillantással méregetve Biffet.

   - Böhöm aszondja, agyaskodd ki az óberhé nevét.

   Biff a fejét törte. Gyorsan agyaskodott. Az óberhé az óberhé, és passz. A technók az
óberhét imádják. Még a dögevészek is az óberhét emlegetik, ha káromkodnak. Persze
nem mindig; van, amikor csak simán káromkodnak. Az óberhé volt a megafőnök. De
ki az óberhé? És hol van?

   Mindenhol. Sehol.

   Valahol.

   Nem itt.

   Nem Traziorban.

   Akkor talán még csak nem is a közelében.

   Talán az óberhé messzebb van, mint Biff el tudná képzelni. És még inkább mega.
Mi a legmegább dolog, amit Biff ismer?

   A böhöm szemébe nézett, és bátran azt mondta:

   - Az óberhé neve Nagyobb-Nálad. Az óberhé neve Halál.

   Úgy tűnt, a böhöm benyeste, mielőtt a rohamoszi lefordította volna Biff szavait
jampidumára. Halványan elmosolyodott.

   A három fiú szoros őrizet alatt üldögélt egy parázsgömbökkel megvilágított szobában,
melynek falikárpitja a három évszázaddal azelőtti sivatagi menetelést ábrázolta. Biff
miatt itt volt a rohamosztagos tolmács is, mintha ideiglenesen a dögevész szolgája
lenne. Yeremi és Biff egymást meg Lexandrót méregették; mindketten jól emlékeztek
korábbi vad találkozásukra. Maga Lexandro dölyfösen szegte fel az állát, amiért két
ilyen... bajtársat kell megtűrnie a környezetében.

   Aztán belépett az űrgárdista, és Lexandro fennsőbbsége elpárolgott.

   Az űrgárdista őrmester, Huzzi Rork, elégedett volt aznapi munkájával. A hirtelen
ötlettel, hogy kihasználja a bandasorozást, ezúttal megszolgálta a zsoldkiegészítését.
A Császári Öklök elsősorban két bolyvilágban újoncoztak: Inwit jégbolygóján, ahol a
három kilométeres jégtakaró alatt barlangvárosok ezrei szőtték át keresztbe-kasba a
földkéreg legkülső héját - és Necromundán, a mérgező sivatagokban. általában nem
volt szükségük sok újoncra: egy teljes létszámú űrgárdista rend ezer kemény harcost
számlált, akik háromszáz évig vagy még tovább is elélhettek, s mindegyikük
elvesztése tragédiának számított. És persze diadalnak is: mert mi lehet nagyszerűbb az
eredményes halálnál, a Császár szent ügyének szolgálatában? Igen, előfordultan néha
ilyen diadalmas tragédiák.

   Így hát a Császári Öklök gondosan tanulmányozták a fiatal kamaszokkal foglalkozó
bírósági és bűnügyi jelentéseket, az ötletességnek, vakmerőségnek és akaraterőnek egy
speciális elegyére vadászva - gyakran megesett, hogy mire az Öklök tudomást szereztek
a megfelelőnek tűnő jelöltek létezéséről, már ki is végezték őket mérgesgázzal vagy
robbanógolyóval. Egyéb okok is amellett szóltak, hogy az ígéretes ifjakat minél
korábban ki kell emelni a környezetükből: a testi módosításokat ugyanis csak
közvetlenül a serdülőkor kezdete után lehetett elvégezni rajtuk. A tizennyolc éves fiúk
már nem jöhettek számításba; lehet, hogy keménykötésű férfi válna belőlük, ám
emberfölötti bajtársaik között őrökké szánalmas korcsok maradnának.
És persze számos, első pillantásra ígéretesnek tűnő jelölt kihullott a diagnosztizáló
tesztek szigorú rostáján...

   De ezek a belevaló srácok nem. Ezek nem.

   Persze fegyelmezésre lesz szükségük; meg kell akadályozni őket, hogy megöljék
egymást, amire máskülönben természetes hajlamuk lehet.

   - Lexandro d'Arquebus - mondta Huzzi Rork -, Yeremi Valence, Biff Tundrish: a
bolyvárosotok neve, Trazior, Három Testvért jelent, a hármas csúcs miatt. Bármik is
voltatok ezelőtt, most három testvérré kell válnotok. Új testvérek társaságába fogtok
kerülni. Ha mostantól fogva bármelyikőtök megtámadja a testvérét, és erre nem
valamelyik feljebbvalójától kap parancsot, a támadó rabszolga lesz, és élete végéig
sebészeti kísérletekre fogjuk használni a laboratóriumainkban. Megértettétek?

   Lexandro és Yeremi bólintott, Biff azonban szemöldökét ráncolta a rohamosztagos
tolmácsolását hallván. Homlokába vaskos redők mélyedtek, ahogy az agya igyekezett
megbirkózni a laboratóriumnak és a sebészet ősi, titkos mesterségének a fogalmával.
Így hát Huzzi Rork rövid litániát mormolt, bekapcsolt egy kis képernyőt, és a villódzó,
mattfehér monitor alatt ásító szájat megetette egy adattároló medállal.

   A monitoron pasztellszínekben pompázó kép szökkent virágba. Egy rózsaszín bőrű
kamaszt pillantottak meg, acélketrecbe zárva, amely csak a kezét hagyta szabadon. A
fiú szemei szennyesek, zavarosak voltak, azúrkék üveggolyókra emlékeztettek. Előtte
áttetsző folyadék fodrozódott egy medencében, melynek fenekén egymásba
kapcsolódó gyűrűkből álló, bonyolult kirakósjáték hevert. A gépketrec ikerfogói
belenyomták a kezét a folyadékba, amely sisteregni és gőzölögni kezdett. A kép a
kaparászó, tapogatózó ujjakra összpontosított. Hangfelvétel nem volt.

   - Az a folyadék sav - magyarázta Huzzi Rork. - A gyűrűk adamantiumból vannak,
amely minden korróziónak ellenáll. Az engedetlen ifjú szervezetébe egy nemrég
kikísérletezett kábítószert fecskendeztek, ami persze nem tompítja a tapintóérzékét.
Mert a kezét csak akkor húzhatja vissza, ha szétkapcsolja a gyűrűket.

   Figyelték egy darabig a látványt, aztán az űrgárdista azt kérdezte:

   - Képes-e az elme és az akarat a csupasz csontok mozgatására, most, hogy az izmok
nincsenek többé? Ez a kísérleti alany harmadik próbálkozása. Két ízben már új kezet
kapott pszeudoszövetekből.

   Rork vaskos ujjával megbökött egy berakásos, vésett halálfővel díszített gombot a
vetítőgépen. A képernyő kihunyt; szája az űrgárdista markába köpte az adattároló
medált.

   - Nyestem - mondta Biff. - Értettem.

   - Innen az én felügyeletem alatt utaztok tovább - mondta nekik Rork - a katonaság
szállító mélyalagútjában Palatinus bolyvárosba, az ottani kolostorerődünkbe. Ott a
többi újonccal együtt űrkompra szálltok, ami orbitális pályára áll. Aztán egy hiperhajó
elvisz titeket a Császári Öklök támaszpontjára.

   Az űrgárdista ökölbe szorította a kezét, ami majdnem akkorának tűnt, mint a fiúk feje -
de ez persze csak a látszat volt.

   - Hogyan lehetünk olyanok, mint te, uram? - kérdezte Lexandro habozva.

   - Egyelőre ez minden, amit tudnod kell, Lexandro d'Arquebus. Mostantól fogva az
újonc kadétok egyetlen Császári Öklöt sem szólíthatnak meg, hacsak a mondott
űrgárdista előbb nem szólítja meg őket, vagy a beszédre külön engedélyt nem ad. Az
első kihágásért a büntetés egy perc a neurokesztyűben. Fordítsa le valahogy,
rohamosztagos! Mi az a neurokesztyű, d'Arquebus kadét?

   - Uram, az újonc kadét nem tudja.

   - Helyes a válasz, kadét - Az űrgárdista szünetet tartott, mintha arra várna, hogy
valamelyik fiú megszólaljon.

   Egyik sem tette.

   Lexandro, Yeremi és Biff némán meredtek egymásra. Három testvér Traziorból.


HARMADIK FEJEZET


Lexandro azt hitte, a Császári Öklök támaszpontja egy bolygón lesz. Talán valami
tűzforró világon, hogy próbára tegye a szívósságukat; talán egy olyanon, amit vastag
rétegben gleccserek borítanak. De az is meglehet, hogy egy vad dzsungelbolygón...
Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a támaszpont valami roppant műhold lesz, egy
plasztacél szatellit, amely orbitális pályán kering a fenti planéták egyike körül. Az
ájtatos adások ezt az elképzelést sugallták.

   Ám korántsem a valóságot.

   Legalábbis nem a Császári Öklök valóságát...

   Mikor Lexandro kinézett a korvett obszervatóriumának négykaréjos
megfigyelőablakán, egy hatalmas, csillámló leviatánt látott maga előtt, melyet mintha
finom szemcséjű jégből metszettek volna ki, s uszonyok, bordázott szárnyak, meg
szédítő tornyok díszítették, amiket hermetikusan lezárt lengőfolyosók kötöttek össze. A
szörnyeteg lassan, minden naptól távol úszott az űr poklában, s magányosabb volt,
mint maga az egyedüllét.

   Törzséből hosszú fogadófedélzet nyúlt ki csorba pallos gyanánt. A körülötte nyüzsgő
feketepáncélos parányok űrcirkálók és csapatszállító hajók voltak, amik mellett szinte
eltörpült volna a méltóságteljes korvett, mely Lexandrót meg a többi újoncot hordta a
fedélzetén. Lexandro a szemét erőltette, hogy megpróbálja befogadni a szédítő
távlatokat, s közben mikroszkopikus lárvákat vett észre, amik szintén űrhajók voltak.

   - Teleszkóppal próbálkozz! - szólalt meg egy hang gúnyos-szolgálatkészen.

   Valence hangja.

   Több tucat, különféle bolyvárosokból való necromundai bámult kifelé az arabeszkes
hajóablakokon; és Lexandro most már mindegyikükkel tudott beszélni,
szülővárosuktól és a lakószintükön uralkodó nyelvjárástól függetlenül. Minden
kadétnak hipnosisakot húztak a fejébe, és gyorstalpaló tanfolyamon beléjük nevelték a
választékos birodalmi gót nyelv használatát. Még a volt dögevész, Tundrish is
viszonylag folyékonyan beszélte, bár az ő esetében a szájából áradó szavakhoz mintha
nem mindig társult volna világos jelentés; valószínűleg több szót ismert, mint fogalmat.
Ám a dögzóna kölyke mohón igyekezett megragadni ezeket a fogalmakat és ideákat.

   - A teleszkóp felnagyítja a dolgokat, d'Arquebus - A volt technikusnak valahogy nem
sikerült barátilag leereszkedő hangot megütnie. Valence odaállt Lexandro mellé, és
felajánlott neki egy rúnadíszes oculust.

   - Tudom. Köszönöm... testvér - Lexandro árnyalatnyi gúnnyal ízesítette az utolsó szót.

   Az oculuson keresztül Lexandro most már az éjsötét semmi fölé nyúló, bástyázott
barbakánokat látott, színes üvegablakokkal ékes galériákat, tarka harci lobogókat,
melyek fagyottan dermedtek az űrbe a tornyok csúcsairól, tövisként meredező
lézerütegeket. Ekkor döbbent rá, milyen hatalmas a Császári Öklök repülő
kolostorerődje, ahol az elkövetkezendő éveket fogja tölteni.

   - Az űrben nehéz dolog jól megítélni a méreteket - jegyezte meg Valence.

   - Mit nem mondasz? - fuvolázta Lexandro, s álnok kajánsággal hozzátette: -
Lefogadom, hogy ez az erőd nagyobb, mint a jó öreg Trazior egész hőaknája!
A technikusfiú elvörösödött, majd keskeny mosolyra húzta az ajkát.

   - Nem, hiába próbálsz provokálni, testvér. Nem fogok rád támadni, ha ezt remélted.
De azt javaslom, Tundrisht testvért ne ingereld ezzel. Előfordulhat, hogy ő hevesebben
reagálna - bár lehet, hogy tévedek. Ahhoz képest, hogy dögevész, egész meglepő az
ösztönös intelligenciája. Ha mégis sikerül annyira felbőszítened, hogy megtámad, nem
lehetetlen, hogy a végkifejlet nem lesz az ínyedre. Könnyen elképzelhető, hogy az
olyan testvér nevéhez, aki ilyen fondorlattal teszi tönkre társai egyikét, élete végéig
undor és utálat fog tapadni.

   Lexandro ásított.

   - Mit mutatott ki a vizsgálat, mennyi a pszichotikus szinted?

   - És persze - folytatta Valence derűsen - lehet, hogy csak saját lelki szegénységedet
leplezed ezzel az ostoba pózolással.

   - Ha erkölcsi útmutatásra lesz szükségem, Valence, majd a káplánhoz fordulok.

   - És ő azt fogja mondani neked, hogy egymillió - vagy akár egybillió - ember között
egy van, aki alkalmas űrgárdistának, és ez sokkal többet ér az összes többinél - hacsak
a testvérei fölé nem helyezi magát, mert akkor kevesebbet.

   - Nem voltál te véletlenül valami eretnek forradalmár kultusznak a tagja?

   Ebben a pillanatban feldöndült az imára hívó gongszó. Az újoncok lesiettek, és
betömörültek a fedélzeti kápolnába, ahol tömjénrudak égtek a Császár sápadt-arany
ikonja és Rogal Dornnak, a Császári Öklök alapító primarchájának az
alabástrombálványa előtt. Igen, azt a szobrot a legfehérebb alabástromból faragták,
lelkének tisztaságát hangsúlyozandó.

   A káplán annyira megnyomorodott a harcban, hogy a továbbiakban csak úgy hajthatott
hasznot a rendjének, ha fiatal újoncokat kísér, és felszítja bennük a vallásos buzgalom
lángját. Deréktól lefelé az egész teste hiányzott, törzsének csonkját egy halkan
gurgulázó csövekkel átszőtt kiberkocsihoz csatlakoztatták, amit egyetlen megmaradt
hús-vér kezével irányított. A másik karját plasztacélból és szervomotorokból álló,
damaszkolt borítású protézissel helyettesítették. A szeme helyén műaranyba foglalt
zafírlencsék ültek. Ha valakire ránézett, a két lencse pillantása a szívéig hatolt, lenyúzta
róla a bőrt, elgőzölögtette a zsírt, valósággal csupaszra vetkőztette.

   Útközben a káplán már kiokította a necromundai fiúkat a vallásos áhítat megfelelő
módozataira, különös hangsúlyt helyezve Rogal Dorn tiszteletére, akinek ősgénjei -
melyeket a Császári Öklök nemzedékről nemzedékre örökítenek beültetett
sarjmirigyeikben - hamarosan űrgárdistákká fogják változtatni a kadétokat, a rend
hamisítatlan űrgárdistáivá.

   A rend. Az Első Alapítású rendek egyike. A rend, amely hűségesen védte a császári
palotát a Földön a Horus-lázadás bestiális, elfajzott őrjöngése ellen. A káplán mutatott
nekik egy holorámát a Dicsőség Oszlopáról, arról az ötszáz méteres, szivárványfém
toronyról, mely a Császár tróntermének a közelében áll, és tetőtől talpig páncélok
borítják. Azoknak a Császári Öklöknek a páncéljai, akik itt, meg a véres támadás
során estek el, amit Horus káoszt verítékező csatahajója ellen intéztek kilencezer éve.
A felhasadt vértezetekben ott voltak a csontjaik; az összetört sisaklemezek mögött ott
vigyorgott a koponyájuk. Kívánhat-e magának szebb díszsírhelyet egy űrgárdista?
Ez volt az ő hagyományuk, amely tíz évezredet ölelt át.

   Most, hogy a korvett közvetlen rádiókapcsolatban állt a támaszponttal, a hajó
asztropatája felszabadult, hogy ő is résztvehessen ezen az utolsó, hálaadó
istentiszteleten. A necromundaiak kíváncsian nézegették a titokzatos, vak férfit, aki
ugyanolyan alabástromfehér volt, mint a primarcha bálványa - a bőre mintha áttetsző
lett volna -, ám elméje a csillagok között szárnyalt, s végszükség esetén akár magával a
Császárral is érintkezésbe léphetett.

   - Örvendezzetek! - mordult föl a káplán. - A Császár Hangja ma velünk van.
Örvendezzetek, hogy visszatértünk szent erődítményünkbe! De akárhol is legyen
ebben a világegyetemben, az űrgárdistának átalakított teste a temploma, mely Rogal
Dorn oltáriszentségét tartalmazza; s hamarosan nektek is a testetek lesz a templomotok.

   Igen, gondolta Lexandro, mielőtt szolgálatba állna, az ő teste is számos új, csodálatos
szervnek fog otthont adni. Ahogy azt a káplán elmagyarázta, így lesz az ígéretes
emberfiából hatalmas, legyőzhetetlen űrgárdista. Az űrgárdistáknak valóban óriásoknak
kellett lenniük, különben nem fért volna el bennük - hogy is van a litánia? - a Második
Szív, az Ossmodula, a Biscopea; a Haemostamen, a Larramen-szerv, a Lyman-fül...
nem, összekeverte a beültetés sorrendjét...

   Ezért volt az, hogy csak növésben lévő fiúkat toborozhattak, felnőtt férfiakat nem.
Az Ossmodula által termelt hormonok önmagukban is vaskosabbá teszik a csontvázat,
szilárd kerámiaötvözetté változtatják a csontokat, tömör mellvértté forrasztják össze a
bordákat...

   A káplán egyetlen megmaradt hús-vér öklével azúrsávos, gennysárga páncéljára
csapott. Bíbor tisztítópecsét volt rajta, már-már szemfájdítóan sötét, mellette pedig
epebajos színű személyi címer, egy szöggel átfúrt, széttárt tenyér, amely szinte szemmel
követhetően olvadt bele a mellvértbe, mintha azon a ponton keresztülsejlett volna a
fémen az egyik szív kísértete - az ujjak a koszorúerek, a tenyér pedig maga a vastól
átjárt szív.

   - Ez az én templomom! És ez lesz a tiétek is!

   - Rombadőlt templom... - súgta oda Lexandro mozdulatlan ajakkal Valence-nek, a volt
technikus akcentusát utánozva.

   - D'Arquebus kadét! - ordította a káplán jogos felháborodással, amit talán színlelt,
talán nem. - Mi a rendeltetése a Lyman-fülnek, ami a te fejedre is rákerül majd, ha
addig életben maradsz?

   - A Lyman-fül megakadályozza, uram, hogy az űrgárdista szédülést vagy hányingert
érezzen bármilyen körülmények között.

   - És még?

   - Tisztelettel, a kadét nem tudja, uram.

   - A Lyman-fül ezenkívül élesíti az űrgárdista hallását, és lehetővé teszi számára, hogy
kiszűrje a háttérzörejeket. Az én rombadőlt templomomból - amely még mindig Rogal
Dorn megszentelt, felkent szentélye - nem hiányzik a Lyman-fül...

   - Ezért neurokesztyű jár, d'Arquebus kadét! Bűn: istenkáromlás. Ítélet: öt perc.
Fájdalomfokozat: tertius. Az ítélet azonnal végrehajtandó, a jelenlévő tanúk előtt. Meg
fogjuk tisztítani ezt a kápolnát, s egyúttal mindannyiunk szívét - A káplán mintha kicsit
lecsillapodott volna. - Kadét: ügyelj rá, hogy mit üvöltesz ítéletvégrehajtás közben,
nehogy további megrovásra legyen szükséged!

   A káplán megérintett néhány gombot a kocsiján. A padlólapok irizáló fénnyel
szétnyíltak előtte, mély aknát tárva fel, amelyből egy acélváz emelkedett ki. A vázon
átlátszó, szűk, egybeszabott tunika függött, amit hajszálfinom ezüsthuzalok szőttek be,
mintha valami lecsupaszított emberi idegrendszer lógna ott, megroggyant orvosi
szemléltető ábraként.

   A tunika csak a fejet és a vállcsúcsot hagyta födetlenül. Az acélváz megmozdult, s
lassan kifeszítette a különös ruhadarabot.

   Ez volna a neurokesztyű? Traziorban Lexandro közönséges, ötujjas kesztyűnek hitte,
amit az ember egyszerűen a kezére húz...

   Nem test-kesztyűnek. Ami az egész testet nyakig eltakarja.
A káplán szinte megrészegülten kántált tovább.

   - A kesztyű az egész testedet be fogja fedni, a fejedet kivéve. Az elasztikus szövet
rátapad a lábadra, az ágyékodra, a törzsedre, a karodra. Az elektrorostok hálózata
iszonyú fájdalomingereket fog gerjeszteni a szervezeted idegrendszerében, magát a
testedet azonban nem éri semmiféle károsodás. Bár úgy fogod érezni, mintha elevenen
megsütnének és szénné égetnének, valójában semmi bajod nem esik majd - és a kínzás
minden kockázat nélkül folytatódhat.

   A nyomorék nyelve fürgén, nyáltól csillogva fel-le járt az ajkai között, mintha
Lexandro párolgó verítékének a levegőbe jutott molekuláit ízlelgetné, mielőtt folytatta
volna az előadását.

   - A leghosszabb időtartam, amit emberi lény a neurokesztyűben tertius
fájdalomfokozaton kibírt, mielőtt gyógyíthatatlan őrültség lépett volna fel, kerek
ötvenkét perc. Ezen a ponton a fájdalominger már annyira beleég az idegekbe, hogy
soha többé nem lehet tőle megszabadulni.

   A káplán mesterséges zafírszeme belső fénnyel parázslott fel, amikor Lexandróra
nézett. Vajon élvezte ezt a pillanatot, és szándékosan nyújtotta mind hosszabbra, hogy
tovább csigázza az istenkáromló kadét feszültségét? Nem, erről szó sem volt! Ebben a
fürkész tekintetben volt valami szent és titokzatos, mintha a Fájdalom isten lenne, a
káplán pedig a főpapja.

   Megnyomott egy gombot a kiberkocsija műszerfalán, mire a kifeszített tunikát tartó
acélváz visszaereszkedett a henger alakú aknába, bevetésre készen: a tátongó váll-száj
egy vonalban volt a szegecselt padlólapokkal.

   - Vetkőzz meztelenre, kadét!
Lexandro egy pillanatra tétovázott.

   - Figyelmeztetlek, hogy a parancsmegtagadás főbenjáró bűn.

   Lexandro gyorsan levetette mustársárga kadéttunikáját, bakancsát, és ágyékkötőjét, s
pörén kiegyenesedett. Egész teste lúdbőrözött, s hiába igyekezett elnyomni tagjainak
remegését.

   - Ugorj bele a kesztyűbe, d'Arquebus kezét! Nem fog elszakadni.

   Lexandro nekilódult, és lezuhant. A kesztyű elkapta, magába fogadta. Úgy simult a
testére, mint valami meghitt, második bőrréteg. Csak fedetlen feje maradt szabadon, a
fedélzettel egy vonalban.

   Az állvány megint feljebb emelkedett, hogy megmutassa őt: ezüstös hálóba font test,
törékenynek tűnő, de irgalmatlan fémvázba zárva.

   - A fájdalom... lecke, amelyre a világegyetem tanít meg minket - kántálta a káplán. - A
fájdalom óv meg minket a kártól. A fájdalom hosszabbítja meg életünket. Lelkünk
gyógyító, purgáló szikéje ő. A fájdalom a hősök átlényegülésének misebora. A
gyöngeség higanymérges gyógyírja ő - az odaadó létezés kvintesszenciája. A fájdalom a
filozófia aranyvize, amely az egyszerű halandót halhatatlanná teszi. A szublimáló nedű,
az aranyló asztrális tűz! Én örök fájdalomban élek, áldott fájdalomban. Javaslom,
kadét, hogy figyelmedet Rogal Dorn orcájára fordítsd.

   Egy másodpercre rá mintha lobogó vízzel forrázták volna le Lexandro egész testét, a
nyakától lefelé. Ugyanakkor pokoli tűz örvénylette körül. Most már tudta, mit éreztek
az áldozatai, amikor a hőaknába lökte őket.

   Csakhogy azok gyorsan meghaltak. Legalábbis úgy vélte.

   Ő viszont képtelen volt meghalni.

   Mert görcsösen rángó tagjai a kecses, ám kemény acélváz szorításában nem hamvadtak
el - még a gyötrelem tetőfokán is tudatában volt, hogy a testén egy karcolás sem esett.
A lábát nem egyszerűen olvasztott ólomba mártották; a lába olvasztott ólomból volt. A
gyomra lángoló kohó, a bordázata szellőzőrács, az ujjai fogóvasak. ágyékáról egy
fehéren izzó piszkavas összezsugorodott csonkja lógott. Az ereiben láva keringett.
És az eszméletét sem tudta elveszíteni...

   Aztán a forró vízből forró gőz lett. A kohó tüzéből fortyogó magma.
Üvöltött, hogy kiürítse a tüdejét. Talán elájul az oxigénhiánytól.
Nem, a tüdejébe szaggatott kortyokban tódult a friss levegő, az újabb ordításhoz. A
szelepek sivítottak.

   De nem káromolta a káplánt. Nem rimánkodott kegyelemért sem. Lexandro énjének
egy része még a pokoli kínok közepette is tudta, hogy az előbbi ostobaság lenne, az
utóbbi pedig hiábavalóság.

   A kesztyű valahogy gondoskodott róla, hogy eszméleténél maradjon, hogy tudatában
legyen az állapotának. Elzárta az agyába tóduló kábító vegyületek útját, elnyomta benne
a reflexeket, melyek ájuláshoz vezettek volna. Mennydörgő dallamokat játszott a
testén, mintha a fájdalom zongorája lenne.

   Rogal Dorn alabástromfehér arca a retinájába égett: inkább szirtfal volt az, mint arc,
határozott, érzéki szájjal. Az a száj mintha szavakat formált volna, kizárólag neki,
belecsókolva őket kocsonyásan remegő agyába.

   - Bár letaszíttattál a végső hőaknába, te elpusztíthatatlanul lebegsz benne. Gyötrelmek
közepette repülsz legyőzhetetlenül; fölötte vagy azoknak, akiket a tűz elemészt.
Ezek a szavak őrült húrokat pendítettek meg lelkében, s egy pillanatra valahogy
sikerült függetlenítenie magát a fájdalmától, szabadon repült az olvadó kínok tengere
fölött, mielőtt visszazuhant volna belé. ámbár a szája egész idő alatt ordított.
Végül a fájdalom megszűnt - annyira hirtelen, hogy Lexandrónak az a benyomása
támadt, mintha a teste elpárolgott, eltűnt volna, s belőle csak a csupasz lélek maradt.
Az acélváz lejjebb ereszkedett, míg a felső része egy szintbe került a padlóval. Hűvös
kezek ragadták meg a hóna alatt. Hűvösek bizony, áldottan hűvösek. Az a két enyhet
adó kéz kihúzta a neurokesztyűből.

   Az egyik kéz Yeremi Valence-é volt, a másik Biff Tundrishé. Vajon segítettek
Lexandrónak - vagy részt vettek az ítélet végrehajtásában?

   A meztelen Lexandro letérdelt Rogal Dorn bálványa előtt, és imádkozni kezdett...
A káplán szúrós szemmel figyelte. Egy idő után Lexandro mellé irányította a
kiberkocsiját, és kinyújtotta hús-vér karját, hogy megérintse a kadétot.

   - Pedig még nincsenek is beléd ültetve a Primarcha ősgénjei... - mormolta áhítatosan. -
Pedig még... Mintha az áldott Dorn előre megjelölt volna magának.

   Lexandrónak sejtelme sem volt róla, mire céloz a káplán. De valahol agyának egy
rejtett zugában, ahol nem volt helye a racionalitásnak, bizarr módon őrvendezett.

   - Nem szabad szándékosan megsértened a szabályokat, hogy kiprovokáld ezt a
büntetést - suttogta rekedten a délceg nyomorék. - Engedelmeskedj, imádkozz, és
engedelmeskedj! Most pedig öltözz fel, és állj vissza a sorba!

   Így hát, miközben a korvett tovább lebegett a kivilágított dokk felé, ahogy a kis ponty
közelít a roppant, mélytengeri ragadozó foszforeszkálón tátongó pofájához, a
félbeszakadt hálaadó istentisztelet folytatódott.

   A neurokesztyű működésének bemutatása szintén szent aktus volt, a maga módján.
A necromundaiaknak hat birodalmi hónapot kellett a kolostorerődben tölteni, mielőtt
az idősebb kadétok egy beavatási szertartáson maguk közé fogadták őket. Ha erre
korábban kerül sor, talán senki sem éli túl közülük az Iszonyalagút rituáléját...


NEGYEDIK FEJEZET


A támaszpont topográfiájába a necromundaiak művelt rabszolgák segítségével nyertek
beavatást, kiknek ősei ezredévek óta szolgálták hűségesen a rendet, s a roppant
kolostorerődön kívül nem ismertek más világot. Megtanulták, hol vannak a galériák,
csarnokok, edzőtermek és oratóriumok; az öntödék, kápolnák, gyakorlótermek,
sebészműtök és az elszórt olvasószobák, ahol hozzá lehetett férni a Librariumban tárolt
információkhoz.

   A Librariumba ugyanis nem juthatott be mindenki, mivel az nem pusztán könyvtár
volt: egyúttal a kommunikációs központ szerepét is betöltötte. A Librariumban mindig
asztropaták és biztonsági tisztek tartottak ügyeletet; és itt tárolták a rend tízezer éves
örökségének eredeti kódexeit is. Ezért építették a külön olvasószobákat, ahol az ember
tanulmányozhatta a biztonsági okokból nem zárolt dokumentumok elektronikus
kísértetét.

   A Gépészeti Misztériumokban jártas technikusok, az önálló személyiséggel bíró
rabszolgák, az adminisztrátorok, a hajózó legénység - az űrgárdista rend teljes
segédszemélyzete - szerény, de viszonylag kényelmes dormitóriumokban aludtak... már
akinek szüksége volt ilyesmire, vagy megengedhette magának ezt a fényűzést
pihenőidőben. A különféle feladatokra kitenyésztett technomaták, akiknek kitörölték
eredeti személyiségét, s vidám, jóindulatú jellemvonásokkal meg elektronikusan
beégetett adatállománnyal pótolták, képesek voltak erre, és meg is tették. Ugyanez volt
a helyzet az olyan servitorokkal, akik teljesen megmaradtak embernek. Mások
azonban, akiket a Marson székelő Adeptus Mechanicus szállított a rendnek, automaták
voltak - előre programozott herék. Megint mások specializált kiborgok és félrobotok,
akik sosem heveredhettek le a priccsekre.

   Az űrgárdisták, felderítők és kadétok sivár cellákban töltötték a mesterséges
éjszakákat. Kerámiaalapú, serkentőszerekkel dúsított ételüket némán fogyasztották el
külön ebédlőjükben; az étkezéseket mindig egy idősebb beavatott imája zárta.
D'Arquebusba, Valence-be, Tundrishba és társaikba a hivő sebészek hamarosan
beültették a legalapvetőbb implantátumokat az Apothacarion-szárnyban. Az első a
Második Szív volt, amely életben tartja őket, ha az eredeti szívük harc közben
felmondaná a szolgálatot. Aztán jött a csontvázat erősítő Ossmodula - meg a Biscopea-
mirigy, amely az izomzat növekedését stimulálta.

   Később megkapták a Haemastament és a Larraman-szervet; az előbbi az Ossmodula
meg a Biscopea működését ellenőrizte, és a vérplazmát dúsította, az utóbbi pedig
meggyorsította a véralvadás ütemét, hogy az űrgárdisták sebei szinte azonnal
beforrjanak.

   A necromundai újoncok megismerték az Apothacarion műtőoltárait, biomonitorait és
vegyelemző készülékeit - a sáskarágóra emlékeztető lézerszikéket, az értékes új
szerveket dajkáló sztázisbölcsőket, a rézveretes tatuként toronyló vizsgálóberendezést,
melynek hasított ormánya az operálandó alany belszerveit fürkészte, meg a roppant
pókhoz hasonló altatógépet, amely metakurárét fecskendezett az idegrendszerbe.
Mindehhez hátborzongató háttérzenéül szolgáltak a monotonon zúgó sebészlitániák az
adeptusok szájából, akiknek köpenyét arabeszkes fertőtlenítőrúnák és tisztítóbélyegek
díszítették.

   Az elkövetkezendő években a kadétok még jobban megismerkednek majd az
Apothacarion termeivel. Ez volt a temploma a sebészet szent művészetének, amely
képes a közönséges embert robottá változtatni - vagy az emberfölötti erő
megtestesülésévé.

   Egy szerencsétlen fiú a Palatinus bolyvárosból már az elején elpusztult. A
Haemastamenjének nem sikerült összehangolnia szervezete működését az
Ossmodulával. A csigolyáiból csonttövisek sarjadtak, átszakítva a háta bőrét, ujjhegyei
pedig lapátszerűen kiszélesedtek, és borotvaélesekké váltak. Az persze elképzelhetetlen
volt, hogy ez az anomália azért következett be, mert valaki tévesen citálta az ortodox
sebészliturgiát! A kemoterápiás kezelés és az ismételt amputációk ellenére a tünetek
megmaradtak. Így hát a fiút tiszteletteljes agymosásnak vetették alá, majd az öntudatlan
zombit tápfolyadékos tartályba tették az Apothacarion egyik laboratóriumában, hogy
később tanulmányozhassák az anatómiáját.

   Lexandro egy nap a pihenőidejében benézett az egyik olvasószobájába, hogy tanuljon
egy kicsit - és mindkét "testvérét" ott találta, bár elég messze eső számítógépes
konzoloknál ültek. A feneketlen tudásszomj, amellyel Biff Tundrish mindig
befészkelte magát a legközelebbi olvasószobába, hogy elmerüljön a Császári Öklök
történetében, cinikus derűt és némi ingerültséget ébresztett Lexandróban.

   - Persze - jegyezte meg dölyfösen, miközben odasétált Valence-hez - a mi Biffünk
meglehetősen alacsony intellektuális szintről indul...

   - Ellentétben veled, aki a csúcsokon kezdted? - kérdezte Valence maró gúnnyal.

   - Ohó - felelte Lexandro -, de felérhet-e a tények ismerete a vallásos tapasztalattal?
Azzal a tapasztalattal, amit Lexandro a neurokesztyűben átélt - vagy legalábbis átélni
vélt... ő órákat töltött a kadétoknak fenntartott kápolnában, buzgón imádkozott Rogal
Dorn és a Császár képmásához, és igyekezett megragadni azt a pillanatot, amikor
átrepült a tűzön; biztos volt benne, hogy a harcban még hasznára válik. Mélyen
beszívta a fenyőtömjén illatos füstjét, s közben maga elé képzelte, amint a teste lángra
lobban, s lelke homályos páraként elszáll belőle.
úgy tűnt, Tundrish nem figyel rá, teljesen elmerült valami négyezer éves hadjárat
aprólékos részleteiben. Yeremi azonban számító pillantással méregette Lexandrót.

   - Korai lenne még becsületbeli ügyet provokálni - jegyezte meg.
És ez igaz volt - hiszen a párbajozást csak a teljes jogú csatatestvéreknek
engedélyezték. Engedélyezték? Nem, szinte buzdították rá őket - de mindig a
lovagiasság legszigorúbb kötelmei szerint...
Valence ravaszkás hangja ismét megszólalt.

   - Úgy hallom, ilyenkor annak jár tisztelet, aki a sebet kapja, mivel az arca egy testvér
érintésének viseli a nyomát, mintha jóízűen beléharaptak volna, vagy gyengéd csókot
leheltek volna rá. Arra a megtiszteltetésre vágysz, hogy Biff megjelölje az arcodat?
Vagy te akarsz bélyeget hagyni az övén... majd egy szép napon? - Valence
szórakozottan megvakarta az egyik rúnát a saját ábrázatán, mintha már ugyanilyen
stílusú megtiszteltetés érte volna, vagy legalábbis számítana rá.
Lexandro vállat vont.

   - Honnan szedted ezt a bölcsességet a párbajozással kapcsolatban?

   - Én inkább megfigyeléseket végzek és tanulok, testvér, nem az eksztázis intuíciójára
hagyatkozom. A Császári Öklök Dorn kegyelméből az aprólékos részleteknek élnek, a
haditaktikában éppúgy, mint a személyes magatartás terén. Ezért tettük a magunkévá...

   - A magunkévá? - húzta el a száját Lexandro.

   - ...ezért tettük a magunkévá a junker viselkedésmódot.

   Lexandro nem ismerte a junker szót.

   - Igen, az ősi porosz becsületkódexet - magyarázta Valence, talán túlzottan
készségesen. - Poroszországról kapta a nevét, az antik Föld egyik államáról. A
sejtplazmában, amit belénk ültetnek, valami finom méreg lappang, d'Arquebus.
Mámorító, gyilkos méreg - és úgy látom, te már megrészegültél tőle.

   - Istenkáromlás, amit beszélsz!

   - Gondolod, annyira bolond vagyok, hogy az istent káromoljam? Foglalkozz kicsit
elmélyültebben az örökségünk kódexeivel, d'Arquebus! A vallásos vakbuzgóság
önmagában nem elég a győzelemhez, de még az áhítatos kínszenvedés sem. Ha egy
űrgárdista meghal, az tragédia is, nemcsak diadal.

   - Istenkáromló eretnek vagy, aki nem hisz az imákban! Vagy felfuvalkodott, okoskodó
technikuspalánta, akinek az apám írnokai között lett volna a helye.

   S ezzel a megvető kijelentéssel Lexandro elhagyta az olvasószobát, és visszatért szűk
cellájába, hogy fennhangon elmondjon egyet a liturgikus szövegek közül, amiket
mindannyiuknak fejből tudniuk kellett.

   - Ó Dorn, lényünknek hajnala,
   Fordítsd reánk, igaz fiaidra napodnak sugarát,
   Ó primarcha, isteni ős, tisztíts meg minket...

   Az öntödékhez kapcsolódó egyik gyakorlóteremben a fegyvermester testvérek - akik
hajdan, az átalakításuk előtt maguk is bolylakók voltak megismertették a necromundai
újoncokat a katonai sorozatlövőkkel, a lángszórókkal, a plazmaágyúkkal, a
hővetőkkel, a lézerfegyverekkel. A testvérek bemutatták a sugárbárdokat is, meg a
többi nehézfegyvert, melyeknek forgatásához a kadétok még nem voltak elég erősek,
hacsak nem vették igénybe szuszpenzormezők segítségét. Egyelőre energiapáncélt sem
ölthettek, ami nélkül lehetetlen volt az ilyen terjedelmes fegyverek kezelése. Az
újoncok még növőfélben voltak; sokat kell még várniuk, hogy megkapják az utolsó
implantátumukat - a feketehámot -, ami lehetővé teszi majd nekik, hogy bekapcsolják
magukat a páncél áramkörébe.

   De az tagadhatatlan, hogy nőttek - lassan, fokozatosan. Keményebbek lettek,
szívósabbak, tagbaszakadtabbak.

   A kadétok persze még nem léphettek be a Fegyvertár lezárt, éjjel-nappal őrzött,
hatalmas komplexumába, ahol végeláthatatlan állványokon sorakoztak a fegyverek
meg a lőszerek, vadonatújak és ősrégiek egyaránt; az áthatolhatatlan
adamantiumfülkék mélyén minden egyes darabot sztázismező védett.
És Lexandro nagy bánatára nem tehették be a lábukat a szent Reclusiamba sem, a rend
legféltettebb ereklyéinek és trófeáinak az otthonába, ahová csak a beavatottaknak
engedélyezték a bejárást.

   Tiltottak voltak számukra a roppant Katakombák is a kolostorerőd mélyén, ahol a
hosszan sorakozó szarkofágokban egymás mellett pihentek a tegnap és a rég letűnt
idők hősei. Túl szent hely volt ez az újoncoknak.

   Ám a támaszponton nem volt hiány kisebb jelentőségű ereklyékből.

   A teljes jogú csatatestvérek - a Birodalom óriás lovagjai, akiket nem zavarhattak az
egyszerű kadétok - keresztes hadjáraton voltak, amivel kapcsolatban az újoncoknak
persze tilos volt kérdéseket feltenniük. Ha nem edzettek, gyakoroltak és imádkoztak, a
Császári Öklök gyakran foglalatoskodtak csontfaragással cellájuk magányában. Az
évezredek során felhalmozódott remekműveket mindenütt látni lehetett. A faragásokat
ezüst ereklyetartókban helyezték el a falifülkékben, vagy aranyozott, rokokó
dísztokokban, amiket a kiborgizált servitorok rendszeresen leporoltak. A tisztek
ékszerként viselték őket, a többi nemes és szent dísztárgy mellett; ilyenek voltak
például a Császár évezredes páncéljának a darabkái, amelyek még abból az időből
származtak, amikor az Isteni Halhatatlan nem volt bebörtönözve színarany
trónprotézisébe.

   A csontfaragások fényezettek voltak, és aprólékosan kidolgozták őket; színűk meleg
vajsárgába játszott. Egyesek fegyvereket ábrázoltak, mások páncélokat, de akadtak
miniatűr csatajeleneteket formázó kámeák is. Az űrgárdisták nyersanyaga kemény,
kerámiával dúsított csont volt: azoknak a Császári Öklöknek az ujjpercei és
kézközépcsontjai, akik harcban estek el, vagy becsülettel megöregedve engedélyt
kaptak a tiszteletteljes eutanáziára. A Katakombákban sorakozó koporsókban lévő
csontvázak közül kevésnek volt meg a keze. A legtöbbet amputálták. Ahogy a mondás
tartja: a Császári Öklök keze holtukban sem pihent.

   A kadétoknak fenntartott rúnafrízes, fellobogózott oratóriumban a necromundaiak
buzgón itták a nyomorékká csonkolt, veterán előadók szavait; és az egyik ilyen
alkalommal Lexandro megtudta, hogy Valence-nek igaza volt, amikor azt a látszólag
istenkáromló kijelentést tette az olvasószobában...

   Az egész testére béna rhetoricus testvér atommeghajtású karosszékbe volt szíjazva,
amely sunyin kuporgó szubhumán korcsot formázott. A nyakában egy csontfaragást
viselt ezüstláncon. Magáról a székről további faragványok lógtak díszesen csomózott
hurkokon. A birodalmi sast formázó, szurokkő olvasóállvány széttárt, fekete szárnyán
a Codex Astartesnek egy hatalmas, odaláncolt példánya nyugodott. Az űrgárdista
szervezet törvénykönyvét gondosan preparált, cserzett mutánsbőrbe kötötték, a
kezdőbetűket pedig két idegen faj vérével festették ki aprólékosan: az egyik típus
méregzöld volt, a másik narancsvörös. Ezúttal azonban a rhetoricus testvér nem a
kódexből olvasott fel, hanem a saját szavaival fogalmazott; és ez így is volt rendjén,
mert előadásának témája ma nem a Legiones Astartes szervezeti felépítése volt.
Reszelős hangon beszélt, amely úgy marta bele magát a hallgatóság agyába, mint
karmok a puha vajba.

   - Bizonyos fokig már részesültetek áldott primarchánk sejtplazmájából, amely igazi
Császári Öklökké fog alakítani titeket...

   A kadétok üléseinek támláját stilizált csatajelenetek díszítették. Széles ívű karéjban
ültek a szónokkal szemben, alig moccantak olykor-olykor.

   - Új szerveiteknek és mirigyeiteknek végső soron egyetlen forrása van, nevezetesen az
isteni Rogal Dorn génállománya, amelyet nemzedékről nemzedékre örökítünk a
testünk templomában. Ebből a magból neveljük ki azokat az emberfölötti szerveket és
mirigyeket, melyek űrgárdistát fognak belőletek csinálni. Mielőtt megkapnátok a
feketehámot, az Apothacarion adeptusai beültetik a szervezetetekbe a két sarjmirigyet,
amely az elkövetkezendő egy-másfél évtized folyamán magába vési az anyagcserétek
mintasablonját. Ha ezeket a mirigyeket kioperálják belőletek, az adeptusok további
szerveket tudnak kitenyészteni belőlük, amelyeket aztán beültetnek a Császári Öklök
következő generációjába.

   - Ezért hát jaj annak, aki meghal közületek, mielőtt legalább öt évet leszolgálna! Mert
ezáltal megfoszt minket egy jövendőbeli testvértől. Ezért fogtok először
felderítőcsapatokat alkotni, amiket egy-egy kemény, túlélésközpontú őrmester vezet.
Pillanatnyilag egyetlen felderítő sem tartózkodott a kolostorerőd fedélzetén. Akik már
megkapták a feketehámot, és próbaidős szuperemberré léptek elő, azok valahol másutt
harcoltak a galaxisban, mint terrorcsapatok. A feketehámnak csaknem egy évre volt
szüksége, hogy teljes szimbiózisba lépjen a szervezettel - a gazdájának pedig meg
kellett tisztulnia, átdesztillálódnia a harc lombikjában. Csak ezután döntöttek úgy a
feljebbvalói, hogy átalakított természetes teste nemcsak hús-vér formájában, hanem
lélekben is átesett a metamorfózison, s ő méltóvá vált a teljes űrgárdista vértezet
viselésére...

   - Nem vagyunk harci lázban égő vademberek, soha nem is voltunk azok - hangoztatta
a rhetoricus testvér. - Ne riadozzatok feláldozni az életeteket, ha úgy hozza szükség!
Végső esetben lassan is kitenyészthetünk sarjmirigyeket, hívő rabszolgák
szervezetében. De ne legyetek meggondolatlanok! Az igazi Császári Ököl minden
lépését gondosan kidolgozza és megtervezi, még a csata sűrűjében is, amikor kiontott
vérünk cinóberként a bőrünkre kérgesedik, a Larraman-szervnek hála. Ez legyen hát
az alapelvetek: a forró vér kiömlik ugyan, ám az űrgárdista lélekben olyan szilárd
marad, akár a kőszikla - és olyan fürge, akár a higany, amely pillanatok alatt átfolyik az
elágazó járatok útvesztőjén, az összes lehetséges utat számba véve.

   Az atommeghajtású karosszék zümmögve csúszkált előre-hátra, mintha a szubhumán
gépezet hol előrenyomulva, hol visszakozva akarná súlypontozni az érvelést. A
csontfaragások szárazan zörögtek, mint a boszorkánymesterek dzsudzsu-csontokból
font szoknyája.

   - Tudjátok meg! - kiáltotta a paralízises szónok, aki gyógyíthatatlan idegbénulást
kapott valami különös idegen lény neuro-elektromos támadásától. - Tudjátok meg,
hogy a Tiszteletreméltó Dorn egyes drága szervei őrökre elvesztek számunkra az idők
folyamán. Már nincs birtokunkban a Hibermembrán, amely lehetővé tenné az
űrgárdistának, hogy időszakosan felfüggessze az életműködését. És nem rendelkezünk
a Betcher-miriggyel sem, amelynek segítségével maró mérget köphetne ellenfelére.

   - Siránkozunk-e a veszteségek miatt? Soha! Mi Öklök vagyunk! Nincs szükségünk rá,
hogy hibernáljuk magunkat, vagy mérget köpködjünk. Mi szétzúzzuk az
ellenségeinket.

   - Tudjátok meg azt is, hogy a mutációk eltorzíthatják a génállományban lévő
rúnajeleket. Erre már láthattatok egy súlyos példát: volt társatokat, akinek a gerincéből
csonttövisek sarjadtak, az ujjai pedig szétlapultak és kiélesedtek.

   - Nem volt szerencséje. Kivételes eset volt. A mutációja ritkán fordul elő. Sietek
hozzátenni, hogy nem valami átok okozta, nem is bűbáj, és nem gonosz ráolvasás, már
amennyire az adeptusok meg tudják állapítani. A sebészliturgiában sem esett hiba. A
jelenség egyszerűen csak megtörtént.

   - De mi valamennyien, kivétel nélkül osztozunk egy finomabb, kettős természetű
genetikai hibában, amely nem a csontok burjánzásában jut kifejezésre, hanem a
tulajdon viselkedésünkben. Meg tudná mondani valamelyik kadét, hogy mi lehet ez a
hiba? - A büszke nyomorék tekintete végigvándorolt az újoncokon.

   Valence vigyázzba kapta magát. A lehajtható üléslap éles csattanással visszatért
mögötte eredeti helyzetébe. Yeremi tekintete egy töredékmásodpercre Lexandro
irányába tévedt.

   - Beszélj! - utasította a béna prédikátor.

   - Uram, a fájdalomhoz való viszonyulásunk, tisztelettel.

   - Ó, ezek szerint folytattál ezirányú tanulmányokat... Fejtsd ki bővebben, Valence
kadét!

   - Uram, a Császári Ököl megszállott vágyat érezhet magában, hogy akaratereje
segítségével úrrá legyen a fájdalomérzeten. Ez célszerű érzelem, mivel lehetővé teszi
számunkra, hogy a legszörnyűbb sérülésekkel is tovább harcoljunk. Viszont
amennyiben tudat alatt kiprovokáljuk az ilyen sérüléseket...

   - Igen, az effajta meggondolatlanság, amikor tárt karokkal várjuk a sebesülést, mintha
valami gyerekkori játszópajtás lenne, komolyan veszélyezteti a csatatervet; személyi és
anyagi veszteségeket kockáztatunk vele. Ügyelnünk kell erre a hajlamunkra,
ugyanakkor azonban ki is aknázhatjuk. Mert mi nem vagyunk vademberek!
Ellenkezőleg, az Öklök példás hírű tervezők, a legapróbb részletek is foglalkoztatják
őket. Leülhetsz, kadét.

   Amint Valence engedelmeskedett, a paralízises szónok ujjai összerándultak, mintha
valami bonyolult, titkos jelet rajzolna a levegőbe.

   - Hiszünk az aprólékos, minden részletében megtervezett viselkedésben és harci
taktikában. Innen ered rendünk nevezetes udvariassága és művészi hajlama. Ha majd
idősebbek lesztek, tétlen óráitokban előfordulhat, hogy az ujjaitok viszketni kezdenek.
Felébred bennük a vágy, hogy csodás ábrákat faragjanak halott testvéreitek
ujjcsontjaira, így róva le tiszteletüket immáron hústalan öklük előtt. Mi így szeretjük
kifejezni kézműves hajlamainkat. A roppant energiakesztyűben, amely pöfetegként
morzsolja szét az idegen lények koponyáját, ilyen mikroszkopikus finomság és
aprólékosság rejlik!

   - Igen, csata után, a hálaadó istentiszteletet követően, vagy harcba indulás előtt, amikor
megacélozzátok lelketeket a keresztes hadjáratra, sokan térdelnek majd közületek a
cellájukban, csontfűrésszel és magnilencsével, reszelővel és elektroköszörűvel,
karbidvésővel, ecsettel és tustintával. És egy elesett vagy elaltatott bajtárs kézcsontjai
lesznek előttetek...

   Az előadó ujjai rángatózni kezdtek, sápadt arcába pír szökött, ahogy fennhangon idézte
a litániát:

      - Ujjunk percén szépség,
      Öklünk bütykén halál,
      Szívünkben nincs kétség,
      Vigaszt harcban talál!

Hogy milyen fontos és központi szerepet játszik a csontfaragás művészete a Császári
Öklök rendjének mindennapos életében, azt Lexandro egy későbbi alkalommal
tapasztalta meg, amikor véletlenül tanúja lett két teljes jogú csatatestvér
beszélgetésének, akik udvarias, ám szenvedélyes hangú vitába bonyolódtak a
Librarium közelében.

   Egy szelvényezett testű servitor, akinek csigaszerű törzse volt, éppen a bordázott
mennyezetű folyosó padlóját súrolta párnás kezével, amely illatosított fertőtlenítőszert
izzadt. A falitartóban elektromos gyertyák pislákoltak a faragásokkal teleaggatott
ikonok előtt, és Lexandrónak meg kellett állnia, mert a két űrgárdistától nem tudott
továbbmenni.

   Neki a fájdalom járt az eszében, mint annyiszor, meg az, hogy már-már úgy tűnt,
mintha Rogal Dorn különleges áldásával tüntette volna ki, mielőtt a primarcha
sejtplazmáját egyáltalán beültették volna a szervezetébe...

   A két űrgárdista rá se hederített, ő pedig türelmesen álldogált, és várta, hogy
elengedjék. Amit hallott, az először engedett neki betekintést a teljes jogú Császári
Öklök legbensőbb érzelmeibe, akik több mint hetven éve szolgáltak már - amint azt a
hét tömpe fémrúd tanúsította a csillaglovagok viharvert, mélyen barázdált
homlokában.

   - De testvér - mondta az egyik -, abban az esetben, ha a finom szemcsés homokkal
való átdörzsölés után, amely - a te szavaiddal élve - zúzmarás állagot kölcsönöz az
anyag felületének, forró paraffinba mártod az ujjcsontot, akkor ezzel idegen
szubsztanciát viszel egy rég halott bajtárs ereklyéjébe!

   - A csont, a szaruval ellentétben, bizonyos fokig porózus - vitatkozott a másik -, bár
persze a testvérek csontjai fel vannak dúsítva kerámiával.

   - De...

   - Én érzékelem ezt a porózusságot! Lehet, hogy az én Occulobisom élesebb mikrolátást
biztosít, mint a tiéd? Ha a csontot olvasztott paraffinviaszba mártom, az eltömi a
pórusokat, így a tustinta nem fog szétfolyni rajta.

   - Csakhogy azok a pórusok már el vannak tömve kerámiával, testvér!

   - Az a sok-sok pórus mind? És mindig?

   - Nem kizárt, hogy az Occulobisod túlstimulálja a látásodat, és olyan részleteket vélsz
érzékelni, amik valójában nem is léteznek. A harcban ez veszélyesnek bizonyulhat.

   - Testvér, az embernek alaposan tanulmányoznia kell a csontokat, mielőtt
összekaristolja őket. Párbajozunk?

   Mindkét férfi arcát több sebhely és forradás díszítette.

   - Azt hiszem, nincs más megoldás - mondta a másik. - Mi lenne, ha előbb elvonulnánk
a Solitoriumba, hogy csendben böjtöljünk és válasz után kutassunk a lelkünkben?
A két testvér mereven, kart karba öltve elindult a néma elmélkedés céljára fenntartott
sötét gondola felé, amely a kolostorerőd alatt meredt a magányos űrbe.

   A gilisztaszabású félautomata tisztelettudóan odébb csúszott, hogy kifényesítse az
ősrégi, szegecselt padlónak azt a pontját, ahol a két űrgárdista állt egy ideig.
Igen, ez volt az a helyzet, amelyben Lexandro a legközelebb került hozzá, hogy
érintkezésbe lépjen az idősebb testvérekkel.

   Az idősebb kadétok persze más lapra tartoztak...

   Az első hat hónapban azok, akik előbbre jártak a teljes jogú űrgárdistává válás útján, a
necromundai újoncokat egyszerűen kölyköknek tekintették, vézna ebihalaknak,
akikből talán cápa lesz, talán nem. Az azonban természetes volt, hogy a fiatalabb
kadétok az idősebbek servitorai; például velük takaríttatták a celláikat.

   Most azonban, ahogy Lexandro kezdett egyre tagbaszakadtabbá válni, fokozódó
feszültséget érzett a még nagyobb darab ifjak meg a friss újoncok között. Úgy tűnt,
mintha azok a dölyfös suhancok, akikbe már egy-két szervvel többet ültettek be,
türelmetlenül várnának valami jelre, a levegőben szálló feromonok illatára...
Egy este két izmos fiú utasítást adott nekik. A necromundai újoncoknak azonnal velük
kell jönniük.

   A kísérők minden további magyarázat nélkül elvezették a döbbent társaságot a
lakócelláktól. átvágtak egy kupolás csarnokon, amit vörhenyes fény világított be, és a
levegőjében kámforfüst terjengett - aztán egy másikon. A rúnákkal telemázolt
dormitóriumaik bejáratánál kuporgó technikusok éktelen nyöszörgésben törtek ki,
mikor a fiúk elvonultak előttük.

   Homályos, bálnabordás folyosón meneteltek, amely fél kilométer után egy nyirkos-
mocskos mellékjáratba torkollott, ahol foszforeszkáló penész fénylett a falakon, és a
szellőztető vízköpők savas füstöt okádtak. Most hagyták el az öntödéket; úgy tűnt, a
vezetőik szándékosan alig használt utakat választanak, hogy összezavarják őket. Néha
süketnéma herékkel találkoztak, akiknek kitörölték a személyiségét - ezek gépiesen
végezték robotoknak való munkájukat, vagy talán csak zombi-tagjaik
gyakorlatoztatására kaptak parancsot, mielőtt nekilátnának egy mérgező pocsolya
feltakarításának. Olykor kiborgizált servitorok gurultak el mellettük.
Végül a kolostorerőd egyik félreeső zónájában a vezetők beterelték Lexandrót és
társait egy félhomályos, boltozatos terembe - és azonnal eltűntek, becsukva maguk
után a plasztacél ajtót, amit egy ragadozó óriásgyík pofája díszített.
A parázsgömbök felragyogtak. A helyiség roppant hosszúnak bizonyult. A túlsó végén,
átlátszó plasztkristály fal mögött, egy tucat idősebb kadét állt. Közvetlenül az újoncok
előtt egy másik hasonló fal húzódott a termen keresztbe - emberi erő mesterséges
segédlet nélkül nem törhette át. A két falat átlátszó alagút kötötte össze, amely talán
hatszáz méter hosszú volt, és meglehetősen széles. Öt felnőtt ember is elfért benne
egymás mellett, s szabályos közökben vezetékhurkok szelvényezték.

   - Ügyefogyott újoncok - harsogta gúnyosan egy hangszóró -, isten hozott titeket az
iszonyalagútban! Ez a neurokesztyű egyik igen szórakoztató változata. Meztelenül
fogtok belépni. Egy energiamembrán mindenkit kirekeszt, aki védőruhát visel. Az
alagútban akad néhány rövid biztonságos szakasz. Ezek olyan zónákkal váltakoznak,
ahol különféle agyafúrt jelenségeket fogtok tapasztalni, például perzselő forróságot,
bénító fagyot, légüres teret és a fájdalom egyéb válfajait. Ó igen, és minél messzebb
juttok, annál nagyobb a gravitáció. Érdekes lesz találgatni, melyik biztonságos zónában
fogy el az erőtők. Amennyiben egy újonc vakarcs elér az innenső oldalra, ami
valószínűtlennek tűnik, billoggal tiszteletbélyeget égetünk a fenekére. Persze
valamennyien beléptek az iszonyalagútba, mert ebben a pillanatban megkezdtük a
levegő kiszivattyúzását a terem felétek eső végéből. Gyertek, hadd mulassunk!

   A szellőztető vízköpők sziszegni kezdtek; már nem fújtak, hanem szívtak. Az akaratlan
vendégek sietve nekilátták vetkőzni; tunikák, ágyékkötők és bakancsok hullottak a
padlóra.

   - Quninspirus bolyvárosért! - kiáltotta az egyik fiú, és berohant az alagútba, két
társával a nyomában.
Ordítva botorkálni kezdtek, míg el nem érték az első biztonságos szakaszt, ahol
megálltak.

   - Gyerünk, mielőtt túl nagy lesz a tömeg! - mondta Biff Tundrish Valence-nek, szinte
vicsorogva.

   - Traziorért! - rikoltotta Valence. Mindketten berontottak az alagútba.

   - Rogal Dornért! - üvöltötte Lexandro, és utánuk eredt.
Lángoló forróság...

   Lexandro hátranézett. A Második Szíve ugyanúgy kalapált, mint az első. Az idegei
sikoltva tiltakoztak a hihetetlen megpróbáltatás ellen, amelynek a teste az elmúlt
percekben ki volt téve. Valahogy átjutott a legutóbbi perzselő zónán, bár úgy érezte
magát, mint akit máglyán égetnek el. Ezek a szakaszok voltak a legrosszabbak, de
Rogal Dorn nem hagyta el. Akárcsak a nyers fájdalom zónáiban; bár a vákuumban és a
fagyban nem érezte a jelenlétét.

   Tundrish és Valence elérte az előző biztonságos szakaszt, és úgy tűnt, feladták. A többi
necromundai még hátrább járt. A primarcha ősgénjeinek a torzulása valóban
megacélozhatja az akaraterőt a fájdalom eltűrésére, különben a kadétok az első
lépéseket sem bírták volna ki, de szemlátomást voltak határok, és ez az alagút -
melynek oly ártalmatlan a külseje, és oly rettenetes a hatása - a végsőkig próbára tette
képességeiket. Igen, annyira ellentmondásosan, kiszámíthatatlanul és totális érvénnyel
variálta a fájdalomingerek fajtáit, hogy az elme képtelen volt egy meghatározott
próbatételre összpontosítani, és a gyötrelmek valóságok állatsereglete, a kínok
menazsériája rohanta le.

   A gravitáció iszonyú volt, legalább háromszorosára növelte Lexandro súlyát. Képes
lesz vajon tovább tántorogni? Mivel véletlenül nekiment, már tudta, hogy a kővetkező
zóna olyan gyilkosan hideg, hogy tűzként éget.

   Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, és hátrakiáltott az alagútba.

   - Nem bírjátok a meleget?

   - Nem, hogy rohadnál meg! - üvöltötte vissza Tundrish.

   Lexandro szenvedélyesen imádkozott.

   És úgy tűnt neki, mintha belülről egy hang válaszolna.

   - Gyötrelmek közt szárnyalsz, Lexandro. De ne szárnyalj magadban!

   Úgy érezte, a hang a primarcha második szívéből szól hozzá, amit a testébe ültettek.
Gondolkozott. Szeretné-e, hogy az alagút végén - ha ugyan eléri -, megragadják és
megbélyegezzék? Lehet, hogy a bélyeg egyáltalán nem a tisztelet jele - hanem valami
előre kiszámított, kegyetlen, megalázó tréfa.

   Föltámadt benne a düh. Mennyire szerette volna megtámadni és bántani azokat az
izmosabb fiúkat, akik csak álltak ott, figyeltek, és vigyorogtak! És mi van, ha a
bosszújáért azzal büntetik majd, hogy a neurokesztyűbe dugják? Ez perverz áldást
jelentene pillanatnyi helyzetéhez képest. Egyáltalán jelentenék a kihágását az idősebb
kadétok, vagy bajtársi udvariasságból tartanák a szájukat? Hiszen voltaképpen ők
maguk voltak azok, akik szörnyű kínoknak betették alá fiatalabb társaikat.
De képes-e rá jelenlegi állapotában Lexandro, hogy ezt hasonlóval viszonozza?

   - Az egyik kéz: ökölbe szorítva - mondta a belső hang. - A másikat nyújtsd testvéred
felé!

   Régebben főlakó volt, ő ütött, mások állták... Ha most kinyújtja értük a kezét,
továbbra is ő marad felül. Elképzelte magát, mint tisztet, Valence és Tundrish
parancsnokaként.

   - Visszamegyek értetek! - kiáltotta. - Áthozlak titeket a tűzön!

   - Emberfelettivé teszlek! - fogadta meg a hang.

   Lexandro visszafordult.

   Először Valence-et vonszolta át. Utána visszament, és magával hozta Tundrisht. Rogal
Dorn szelleme valóban emberfeletti erővel áldhatta meg; különben hogyan lett volna
képes a magáén kívül még az ő testük súlyával is megbirkózni?
A három fiú együtt kuporodott le a biztonságos zónában.

   - Eltűritek, hogy megbélyegezzenek titeket? - zihálta Lexandro. - Vagy inkább ti
bélyegeznétek meg őket az öklötökkel - meg a lábatokkal, meg a homlokotokkal?
Most kiáltsátok, testvérek, hogy Traziorért!

   Együtt tántorogtak elő az alagútból, nyöszörögve kínjukban...

   A fájdalom forrása hirtelen eltűnt. A gravitáció annyira lecsökkent, hogy a három fiú
úgy érezte, mintha lebegne. Nekikészülődtek, hogy rávessék magukat a
tagbaszakadtabb, idősebb kadétok sorfalára, akik már nem gúnyolódtak.

   És aztán észrevették az űrgárdista őrmestert, aki egy alkóvban ült, melyet az alagútból
nem lehetett látni, és egy képernyő vibrált mellette. Az őrmester hatalmas, lapátmarkú
óriás volt, homlokán a fémrudak ötvenéves szolgálatról tanúskodtak. Az arca rózsás
volt, mintha pukkanásig telt volna az űrgárdisták dúsított hemoglobin-szintű vérével; a
Lyman-fülben valami idegen faj zsugorított magzatát viselte díszként.
A harag és a bosszúvágy birokra kelt a fegyelemmel.

   Biff Tundrish volt az első, aki vigyázzba kapta magát: öklével csupasz mellkasára
sújtott, aztán kifelé és felfelé lendítette karját, végül ismét ikerszívére csapott.
Lexandro azonnal követte példáját; és egy pillanattal később Valence is.

   - Elviseltétek a szenvedést, kadétok - dörögte az őrmester. - És látom, hogy úrrá
lettetek a vak düh felett is. Ezenkívül segítettetek levezetni az idősebb kadétok
hormonális feszültségét, akiknek a szervezete most próbálja összehangolni az új
mirigyek működését. Kivívtátok az elöljáróitok tiszteletét.

   És bármilyen hihetetlen - az őrmester tisztelgett a három pőre újoncnak!
Bélyeg azonban így is került a megkérgesedett bőrű ülepekre: egy összeszorított ököl,
alig körömnyi nagy. Csakhogy ez valóban megtiszteltetésszámba ment - mert amikor
Lexandro, Yeremi és Biff lehajolt, megfeszítve vaskos farizmát, maga az őrmester
forgatta az elektrobillogot.

   Vajon ő is visel ilyen bélyeget roppant tomporán, az egyenruha leple alatt?
Ő is átkelt egyszer az iszonyalagúton? Minden bizonnyal. Nem lehetett másképp.
Kétségtelen. Egyike volt ez a rend ősi beavatási rítusainak.

   Az idősebb kadétok egyike csak a szertartás befejeztével kapcsolta ki az alagút
vezetékszelvényeit, kiszabadítva a többi necromundait, akik csodálkozva figyelték az
eseményeket kristálybörtönükből.

   Az őrmesternek mindenképpen észre kellett vennie, hogy Lexandro magához ragadta a
kezdeményezést...

   Innentől kezdve még inkább úgy tűnt, mintha valami vibráló mágnesesség fűzné össze
a három testvért Traziorból; megmagyarázhatatlan módon vonzódtak egymáshoz és
taszították egymást, valami bizarr, negatív barátság széttéphetetlen kötelékében.


ÖTÖDIK FEJEZET


A kadétok agyába nem sokkal később beültették a Katalepszia-lebenyt. Nincs az az
ellenség, aki orvul rajtaüthetne a kimerült űrgárdistán, akit a hosszas harcok után
elnyomott az álom. A lebeny lehetővé tette, hogy agyuknak csak az egyik féltekéje
aludjon, miközben a másik teljes tudatában van a környezetüknek.

   Ezzel egyidőben hipnoterápiás gyorstanfolyamokra kellett járniuk az Apothacarionban.
Enélkül a lebeny nem tudta volna kifejteni hatását. A mesmerista adeptusok monoton
litániái a hipnosisakban más szempontból is életbevágóan fontosak voltak. Ahogy
egyre több egzotikus szerv és mirigy került a kadétok testébe, melyek mind a
szervezetbe ürítették különféle nedveiket és váladékaikat, az újoncok lelkiállapotában
vad kilengések jelentkeztek. Gyilkos dühkitörések a félemberi lényekkel szemben.
Szadizmus és mazochizmus. Törő-zúzó örömmámor. Umweltschmerz. Űrmánia. A
hipnoterápia segített a kadétoknak elkormányozni lelkük hajóját ezek között a
zátonyok között a végső harmónia állapotába, amit valamennyiüknek el kell érniük,
mielőtt megkapnák a szervezetük átalakítását megkoronázó utolsó inplantot, a
feketehámot.

   A hipnoterápia... meg a kábítószerek, meg a Rogal Dornhoz intézett fohászok.
ám a serdülő kadétokban felhalmozódó feszültség időnként mégis levezetést igényelt.
Ezért engedélyezték az idősebb növendékeknek, hogy brutálisan megkínozzák
fiatalabb társaikat az iszonyalagútban.

   Már érkezett néhány friss újonc Inwit vad, mélabús jégvilágáról. Hat hónap múlva
majd ők kerülnek sorra, hogy Lexandro csoportja tanulságos kínzásnak vesse alá őket.
Aztán következett a Preomnor - a második, mellkasi gyomor - beültetése, amelynek
jóvoltából az űrgárdista szükség esetén akár mérgező élelmiszert is fogyaszthat, s
szemeten és hulladékon is elél.

   Ennek az operációnak a sikerét bűzhödt szennylakomával ünnepelték meg a
fellobogózott Assimularum-csarnokban, amin jelen volt maga Vlagyimir Pugh
parancsnok is, a rend nagymestereivel együtt. Az újoncok, akik előtte öt napig
böjtöltek, most teletömték magukat névtelen halálvilágokon termő mérgesgombával,
amit külön a számukra termesztettek hidroponikus kádakban, hatalmas kortyokban
nyelték a rothasztott mirigyhalból főzött péplevest, bűzlő ürülékszósszal leöntött,
többnapos dögökbe vágták a késüket, és elszántan rágták a tányérukon tornyosuló
bőr- és pergamenhulladékot - miközben a tisztek, a csatatestvérek meg az idősebb
kadétok szerényebb teríték mellett friss zöldséget és gyümölcsöt ettek. Félóra múlva,
miután mindegyik újonc telehányt egy háromliteres tartályt, az ünneplők avokádóval,
mangóval, padlizsánnal és dicsbogyóval frissítették föl a szájuk ízét.

   Ezután az Omophagea beültetése következett, hogy az űrgárdista okuljon is abból, amit
megeszik. Ezután már, ha jól belakott valami állatból vagy értelmes lényből, a
felszívott molekulákból kifacsarhatta lakomája hajdanvolt emlékeit. Egy újabb közös
étkezésen minden kadétnak be kellett számolnia a gondosan álcázott táplálék
természetéről, amit elfogyasztott.

   Biff Tundrish felállt az asztal mellől, és szorosan lehunyta a szemét, hogy
koncentráljon. Az a szempár olyan volt, mint két zöld bogár, amit mohón befalt az
arcon vonagló, tetovált pók...

   - Négy fürge lábam van - jelentette ki különös, nyihogó hangon, és Lexandro kis híján
elfintorodott. Esetleg négy fürge láb mindkét oldalon? Csak nem valami pókszabású
óriáslényt tálaltak fel Tundrishnak? De nem, mert a volt dögevész így folytatta: -
Határtalan mezőkön szeretnék vágtázni, lovassal a hátamon, hogy a farkam fennen
lobogjon a szélben. De nagyon kicsi vagyok, kemény vasrácsok mögött élek, és
szintizabbal etetnek...

   - Ennek az élőlénynek ló a neve - helyeselt a szakács adeptus, a jegyzetekkel ellátott
menükártyát tanulmányozva. - Ez egy törpe példány, ketrecben neveltük, hogy
lédúsabb legyen a húsa. A genetikai múltjáról álmodik.

   Yeremi Valence beszámolt róla, hogy az ő vacsorája pállott mocsarakban úszott egy
kéken ragyogó nap alatt. Éles fogai voltak, és mérhetetlen étvágya. A farka hosszú volt
és páncélozott. Gondolatai vértől vöröslöttek.

   Lexandro felállt, és lehunyta a szemét.

   - Futok... - Agyában köd kavargott, s az elmosódott derengésből bizonytalan lidércalak
bontakozott ki; előbb képlékeny volt, majd lassan megszilárdult, ahogy az alvadt vér
rákérgesedik a sebre. - Két lábon futok. A hasam meg van dagadva, a mellem pedig...
a mellem gömbölyű - Lehet, hogy rosszul látja? Lehet, hogy téved? - Az ágyékom...
sima. A bőrömre titkok térképét tetoválták, a láthatatlan világ titkaiét, amit csak a
kígyók ismernek... A kígyóisten eljött hozzám álmomban, és megtöltötte a hasamat -
Lexandro igyekezett megragadni az emlékképeket. - A papnőt el kell fogni, és
felhasítani, hogy kivehessük belőle a kis istent, és feláldozhassuk... De az arctalan
démonok, akiknek a keze tüzet okád, megölték a szent vadászokat...

   - Elég - szólt a gastronomus. - Egy vad törzs papnőjének a máját etted meg, ami
valamelyik halálvilágon él - Összecsattintotta a sarkát, és kurtán, szertartásosan
meghajolt Lexandro felé. - Ezeken a lakomákon mindig feltálalunk egy vadembert.
Előfordulhat majd, hogy csak úgy tudod kikérdezni az ellenségedet, ha eszel belőle,
különösen akkor, ha ez az ellenség idegen lény.

   A soron következő implantátum a Multitüdő volt. Aztán jött az Occulobis, amely arra
szolgált, hogy az űrgárdisták élesebben lássanak, és sötétben is ugyanolyan jól, mint
világosban. Aztán Lyman-fülek kerültek a kadétok közönséges hallószervei helyére,
amiket kifúrtak és körbevágtak...

   És a hatalmas kolostorerőd egész idő alatt csak repült a magányos űrben a semmi felé,
ahogy évezredek óta tette, és mindig is tenni fogja.

   Ha majd az Öklök asztropatái fogják a kereszteshadjáratra felszólító üzenetet, a
csatatestvérek mélyűri hajókra szállnak a kiugró kardfedélzeteken... és a valós időben
talán évek telnek el, mire ünnepelt hősökként visszatérnek. Persze lesznek majd
nyomorékok is, akiket az Apothacarion beavatottjainak kell újjáépíteniük... meg
tiszteletreméltó holttestek, és egy-két csupaszon kivágott sarjmirigy, melynek
segítségével új űrgárdistákat lehet kinevelni.

   A testvérek addig is gyakorlatoztak, litániákat szavaltak, kántálták a jól ismert harci
imákat, néha párbajoztak, algometrikus fájdalommérőkön hasonlították össze a
tűrőképességüket... szabad idejükben pedig a halottak csontjait faragták.
Persze nemcsak a kolostorerőd fedélzetén voltak Császári Öklök. Mindennap jöttek-
mentek a mélyűri hajókon a kisebb expedíciók. Az Öklök időnként segítettek a
bolygókormányzóknak leverni egy-egy lármás zendülést. Előfordult az is, hogy jelentés
érkezett egy hatalmas hajóroncsról, amely az űrben vagy a hipertérben sodródott, és
gyanús kalózok ütöttek rajta tanyát, vagy - rosszabb esetben - ádáz-ravasz, támadó
kedvű génorzók, amelyek ugyanúgy megfertőzhették az emberlakta világokat, mint
termeszhangyák a házat - kívülről mindaddig szilárdnak tűnik, míg darabokra nem
hullik az egész. A rend egyes osztagai és különítményei elveszett világokat kerestek,
mások olyan bolygókat, amelyek potenciális fenyegetést jelenthettek az emberiségre
nézve, megint mások idegen erődítményeket a Birodalom befolyási övezetében, hogy
sterilizálják őket.

   Eljött a nap, amikor valamennyi kadétot összehívták, hogy tanúi legyenek egy ilyen
hazafelé tartó expedíció behajózásának, amely diadalmasan, bár kissé megnyomorodva
tért vissza a támaszpontra.

   Teljes csatapáncélt viselő harcosok parádéztak a kolosszális hangárban, melynek falát
hőelnyelő csillámlapok borították. A közelben még néhány cirkáló kuporgott
mogorván, hibernált óriásteknősök gyanánt. Piszkoszöld, galvánozott szintiturmalin
pillérek tartották a bordázott, fekete mennyezetet, amelyről szelvényezett karbantartó
gépek lógtak, melyek hatalmas, alvó, mutáns denevérekre emlékeztettek. A reflektorok
fénye úgy verődött vissza az ezüstösre perzselt umbrafestékről a falakon, mintha
jégszellemek ropnák rajta a táncukat; a tartópillérek méregzöld lángra gyúltak.
A hazatérő űrgárdisták páros ököllel a mellvértjüket díszítő, kiterjesztett szárnyú sasra
csaptak, így tisztelegve Lord Pughnak, aki egy wolframacélból öntött, gótikus
csipkézettel áttört balkonon fogadta őket.

   Micsoda páncéljuk volt! Azúrkék sávok gennysárga alapon. A harcosok térdvédőjét
nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették. ám az osztagok
jelzésén kívül számos egyéni vonást is látni lehetett rajtuk. Jobb lábszárvédőjükön
viselték például a hadjárat-emblémákat meg a kitüntetéseket, sok esetben külön
érdemrendekkel együtt. De ez még nem volt minden. Nem egy páncélon zseniális
artifexek keze hagyta rajta a bélyegét - tíz, száz vagy ezer évvel korábban. A sérült
combvérteket és ágyékvédőket damaszkolt ezüstlapokkal egészítették ki, s Rogal Dorn
tetteit ábrázoló aranyberakással díszítették.

   Hajadonfőtt, párnázott könnyűvértezetben három szakasz űrgárdista felderítő is
köszöntötte a magasban trónoló Pugh parancsnokot - aki, ha majd meghirdetik a
kereszteshadjáratot, nem messzi távolból rendelkező méltóság lesz, hanem
személyesen fogja vezetni az elővédet...

   Mindenesetre nem minden űrgárdista páncélja volt makulátlan. Egyiket-másikat
gyilkos hő perzselte meg, vagy szörny? Ütések horpasztották be. És miközben folyt az
üdvözlő ceremónia, beteghordók szállították el a súlyos sebesülteket, egy Frater
Medicus felügyelete alatt. Néhány urna is lekerült a dokkban várakozó hajó
fedélzetéről; tépőfogas koponyákkal kihímzett, sárga lobogókba csavart
sztázisdobozok voltak bennük, melyek a drága sarjmirigyeket védelmezték. Vajon a
holttestek kezét közvetlenül a temetési szertartást követően amputálják, a legnagyobb
tisztelet mellett - vagy később, miután a hús már lerohadt róluk? Lexandrónak fogalma
sem volt róla.

   És egy pillanatra rá minden léha gondolat tovatűnt az agyából - mert ekkor, életében
először, megpillantott egy idegen hadifoglyot: egy érzéki színekben tündöklő, zöld
foltos, kétlábú békalényt, akit vasra verve hurcoltak lefelé a rámpán.
Ahogy ezt a minden emberi normától eltérő torzszüleményt nézte, Lexandróban
feltámadt az ámulat bizsergető szikrája, amely hamarosan lángoló haraggá
terebélyesedett - dühös volt arra a ravasz, inhumán értelemre, amely miatt a rend
elvesztette azokat a bátor bajnokokat, akik most élettelenül hevernek az urnákban.

   - Ez egy szlann főmágus - jegyezte meg a közelükben álló egyik csatatestvér.
Egy páncélos űrgárdista ráncigálni kezdte a csupasz, bilincsbe vert idegent - minden
bizonnyal a gyémántötvözet falú tömlöcökbe, mélyen az Apothacarion alatt, ahol a
hóhér-sebészek kínzókamrái voltak.

   - Régebben nagyszerű teremtés lehetett... de most már nem az - tette hozzá a
csatatestvér töprengve.

   Lexandro azonban semmiféle szánalmat nem érzett. A pulzusa felgyorsult. Mindkét
szíve vadul kalapált. Pír szökött az arcába. A fogát csikorgatta; szerette volna puszta
kézzel széttépni az idegen lényt, és felfalni vérbő zsigereit, hogy megértsen valamit
különös természetéből. Hormonroham fogta el, amit a meztelen, zöld bőr látványa
váltott ki belőle, amikor megpillantotta az emberiségnek ezt az idegen ellenségét,
akivel valószínűleg soha többé nem fog találkozni. Rogal Dornhoz imádkozott, hogy
megőrizze nyugalmát.

   Biff Tundrishra a jelek szerint hasonló hatást gyakorolt a látvány. Tundrish ökölbe
szorította a kezét, hogy csak úgy ropogott. A fejéhez kapott, mintha bele akarna
markolni a skalpját díszítő gyöngyfüzérekbe, bár azokat már rég lenyírták, a zsíros,
fekete hajzuhataggal együtt; ő azonban most meg akarta rántani őket, hogy megnyisson
valami belső szelepet, amin levezetheti az egyre fokozódó nyomást.
És Yeremi Valence? A rúnák kifehéredtek az arcán.

   Lexandro gyilkos - idegenölő - feromonok forró illatát érezte a levegőben.

   Egy másik kadét - a szeplős Hake Bjortson - teljesen elvesztette az önuralmát. Lázas,
rekedt csatakiáltást hallatott, kitört a kadétok sorából, és az idegen hadifogoly felé
rohant. Az ujjai karmokká görbültek, a szeme kidülledt, ajkáról nyál fröcskölt
szerteszét. Semmilyen parancs nem állíthatta meg. Néhány kadét önkéntelenül
előrelépett, mintha Bjortson magával vonzaná őket.

   A medicus előkapott egy tűpisztolyt, és hanyag mozdulattal a Bjortson nyakán duzzadó
izomkötegekbe lőtt. Egy pillanattal később az őrjöngő kadét arcra bukott, és jó pár
métert csúszott még a fedélzet padlólapjain, mielőtt megállapodott volna; csikorgó
körme szikrákat szórt a fémen. Az izmai egy darabig még rángatóztak. A szlann
főmágus a halálra ítéltek keserű mélabújával nézett Bjortsonra.

   - Kadétok! - üvöltötte a medicus. - Kettős sorokban kifelé a celláitokba, és
imádkozzatok!

   Egyórás ima után az az őrmester, aki megbélyegezte Lexandrót - Zed Juron volt a neve
- magához hívatta őt, Valence-t, Tundrisht meg egy másik kadétot, Omar Akbart. Öten
voltak tehát - éppen ennyi harcos tesz ki egy felderítőosztagot. Kettős sorba fejlődve
meneteltek a plasztacéllal bordázott folyosókon az öntödék felé; aztán légaknán lejjebb
ereszkedtek néhány szinttel, és megérkeztek egy legyezőmennyezetű előcsarnokba,
amelynek a falán energiakardok, sugárbárdok és más fegyverek lógtak.

   A színes üvegből épült galéria egy barlangszerű környezet-szimulátor teremre nézett,
ahol indákkal teleszőtt fák vettek körül egy rikító méregzöldben pompázó tisztást a
fénylő napgömb alatt. A zsúppal fedett, kezdetleges vályogkunyhók közül tábortűz
füstje szállt a mesterséges égre. Egy tucat állatbőrökbe öltözött férfi és nő kardokat és
szekercéket élesített gépies mozdulatokkal, üres tekintettel. Az elfajzott vademberek
arcát obszcén démontetoválások díszítették.

   - Most bementek - utasította őket Juron őrmester -, és megtisztítjátok ezt a termet.
A faliszekrényre bökött, amelyben néhány ütött-kopott párnázott vértezet lógott - még
csak nem is hasonlítottak a felderítők büszke páncéljára.

   Miközben Lexandro fölcsatolta a mellvértjét, és lábszárvédőket szíjazott a sípcsontja
elé, azon törte a fejét, hogy leendő ellenfeleik valóban valami elvadult embertörzs
tagjai-e, akiket külön ebből a célból szállítottak a kolostorerőd fedélzetére? Esetleg
lázadók, akiket egy planetáris zendülés leverésekor fogtak el, kitörölték a
személyiségüket, és arra ítélték őket, hogy legalább a halálukkal a Birodalom ügyét
szolgálják? Vagy külön erre a célra kitenyésztett és kondicionált zombik, akik
valójában már nem is nevezhetők emberi lényeknek?

   Kadéttársainak minden bizonnyal hasonló gondolatok jártak a fejében.
Az őrmester nem mondta meg; az pedig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kéretlenül
rákérdezzen.

   A vadak - ha ugyan azok voltak - szilajon, gépiesen, ösztönösen harcoltak, érthetetlen
istenkáromlásokkal árasztva el ellenfeleiket. Háromszoros túlerőben voltak. Csakhogy
a közönséges szekerce nem ér fel a zümmögő élű sugárbárddal, amely vajként vágja a
bronzot; és az acélkard sem veheti fel a versenyt a halálosztó energiakarddal. Ráadásul
ezek az egyszerű emberek közel sem voltak olyan robosztusak, amilyenné a kadétok
fejlődtek az utóbbi időben.

   A négy kadét csakhamar némán állt a levágott végtagok, széthasított törzsek, és
lecsapott fejek között; csizmájuk a sárba taposta a kiontott vért meg a gőzölgő beleket.
A hormonális feszültség eltűnt Lexandróból, levezette a vonagló testekbe hasító
energiakard. Balzsamos nyugalmat érzett; azt a fajta békét, amely mindig el fogja
tölteni a jövőben, ha befejez majd egy ájtatos, lojális, értelmes mészárlást.

   Mivel a vértezetük kicsit bepiszkolódott, visszatértek a galériára, hogy átöltözzenek és
leadják a fegyvereiket. Juron őrmester egy neuro-diszruptorral a kezében várakozott,
amíg letakarították a fegyvereket, és visszaakasztották őket a helyükre. Aztán beszélni
kezdett a négy kadéthoz.

   - Rókák voltatok a csirkeólban - Az újoncok üres tekintettel meredtek pirospozsgás
arcába. - Veszett kutyák a patkányketrecben - Most már rábólintottak. - Minden
bizonnyal sikeresen megtisztultatok - nemsokára ez történik majd a társaitokkal is. De
nem szégyellitek-e magatokat, amiért elveszítettétek az önuralmatokat, amiért elszállt
belőletek a higgadt nyugalom? D'Arquebus kadét, te mit szólsz ehhez?

   - Uram, a kadét úgy véli, hogy megtapasztalta a tiszteletreméltó Dorn kegyét.
Az őrmester alaposan szemügyre vette.

   - Az első harci bevetéseden, kadét, majd megtudod, hogy tévedtél; magam is így
voltam ezzel. Egyébként éppen a te világodon, az ork kalózok elleni hadjáratban.
Még soha nem fordult elő, hogy egy csatatestvér ilyen személyes természetű részletekbe
avassa be őket. Lexandrónak megint pír szökött az arcába, ezúttal azonban semmihez
nem fogható őröm és ámulat töltötte el.

   - De uram, az háromszáz évvel ezelőtt volt! - Ez az eleven kolosszus nemigen látszott
idősebbnek negyven évesnél.
Az őrmester elmosolyodott.

   - Csakhogy mint tudod, az űrgárdisták tovább élnek a közönséges embereknél.
Egyrészt kötelességük, hogy meghaljanak - másrészt viszont az is, hogy minél tovább
éljenek, a rend előírásainak szellemében. Mert mi nem veszett kutyák vagyunk,
azokból akad elég szerte a galaxisban, hanem szent lovagok, akiknek cselekedeteit
maga a Császár vigyázza...

   - Azonkívül a hiperűri utazásokon az idő úgy nyúlik, mint az elasztikus műanyag.
Egyszóval: igen, én valóban ott voltam a hosszú sivatagi menetelésen, és részt vettem
annak a bolyvárosnak az ostromában, amit most Halálfőnek hívnak.
Az ábrándos árnyék-mosoly lehervadt Zed Juron arcáról.

   - Sajnos azonban a kadét engedély nélkül szólította meg az őrmesterét. Két perc a
neurokesztyűben, d'Arquebus. A büntetésre az összes kadét jelenlétében fog sor
kerülni. Majd megtanulod, hogy uralkodnod kell magadon.

   Lexandro vigyázzba vágta magát. Tudta, hogy Rogal Dorn kegye a neurokesztyűbe is el
fogja kísérni. A "veszett kutya" büntetést érdemel, mert nem volt elég önfegyelme. A
drogok és a hipnózis sokat segítenek a hormonviharok megzabolázásában, amik az
emberfölötti szervek beültetése miatt dúlják a szervezetét; amit azonban mielőbb ki
kell fejlesztenie magában, az az emberfölötti akarat, mely minden körülmények között
harcba küldi a testet, bármilyen sérülések érik is. Akkor valóban űrgárdista lesz belőle,
aztán egy szép napon - biztosította magát - űrgárdista tiszt, később pedig (lehet-e ilyen
tünékeny álmokat szőni?) akár parancsnok is.

   Így hát örömmel fogadta a büntetést.

   Milyen messze jutott a selyemruháktól, a bódító hedonsavtól és a gyönyörkapszuláktól,
amiket Trazior felső régióiban élvezett!

   Így hát néhány órával később a Punitor-kápolnában Lexandro ismét elmerült a
fájdalom óceánjában - két másik kadéttal együtt, akik szintén vétkeztek, miközben
féktelen vérontással megtisztították szervezetüket a mérgektől. Ők ketten ordítottak - de
utána a saját lábukon mentek át az ebédlőbe, és enni is bírtak. Lexandro azonban nem
kiabált - legalábbis kifelé. Tűrt, és acélos elszántsággal próbálta újjáalkotni magát.
Hake Bjortson nem volt a neurokesztyűre ítélt kadétok között. Őt soha többé nem látták
viszont a társai. Mielőtt a servitorok kiosztották a vacsorát, a káplán bejelentette, hogy
Bjortson instabilitása túl veszedelmesnek bizonyult. Teljes tisztelettel bár, de
agymosásnak vetették alá; a teste kutatási célokat fog szolgálni.

   Az ima után, amely lezárta aznap esti néma étkezésüket, a kadétok libasorban
elhagyták az ebédlőt, hogy visszatérjenek sivár celláikba.

   - Vigyázz! - mondta Biff Tundrish a ragyogó arcú Lexandrónak. - Ha így folytatod,
flagelláns lesz belőled!

   - És az micsoda? - kérdezte Lexandro gőgösen.

   - Olyan ember, aki folyton önmagát korbácsolja.

   - Aha! Szóval megint művelődtél.

   Tundrish nem törődött a szurkálódással.

   - A flagellánsok őrültek. A mi rendünkben sosem lehet tiszt belőlük. Láttam, milyen
szemeket meresztesz a tisztekre.

   - Te össze akarsz zavarni. Aláásnád az elhatározásomat - Lexandro könnyedén
felnevetett. - Nem úgy tanultuk, hogy az univerzum nagy része őrült?

   - Ezért kell nekünk épeszűnek maradni. Te fényűző környezetből származol,
d'Arquebus. Én éppen ellenkezőleg. Én nem csinálok erényt a szenvedésből, nem
hiszem azt, hogy felsőbbrendűvé tesz. Figyelmeztettelek.

   - Kedves tőled, hogy így aggódsz miattam.

   - Nem szeretném, ha a csatában egy flagelláns fedezné a hátamat.

   Lexandro az agresszíven vicsorgó póktetoválásra meredt, és egy villanásnyi időre
különös déjá vu-érzés fogta el - mintha megint az alsóvárosban nézne farkasszemet
Tundrishsal, miután a dögevész lekapta róla az álarcát.

   - Rogal Dorn bölcsességgel áldott meg téged - mondta Lexandro gőgösen. Nagyon jól
tudta, hogy Tundrish sokkal több időt tölt az olvasószobákban, mint a cellájában vagy
a kápolnában imádkozva.

   - A kegye velem van, testvér - felelte Tundrish egyszerűen.

   - Ő nem a te külön védőszented. Mindannyiunk számára másképpen nyilvánul meg.

   - De mindenkivel ott van. Velem is - mondta Yeremi Valence, és közelebb húzódott
hozzájuk a szürke folyosón, miközben szellőztető vízköpők és ezüstkarokra szerelt,
csontfaragásokkal telizsúfolt ereklyetartók mellett haladtak el. - Rogal Dorn velem
volt, amikor rendet tettem a vadak barlangjában.
Csak nem remegett meg Valence hangja?

   - Ugyanúgy, ahogy az alsóvárosban akartál rendet tenni? - kérdezte Tundrish
gúnyosan.

   - Nem - válaszolta Valence. - A vadak semmit nem ártottak nekünk. Ha ugyan valóban
vadak voltak. Én viszont egyszerűen, önkényesen elpusztítottam őket... és igen,
élveztem az öldöklést, teljesen lenyűgözött... - A hangja ismét elcsuklott. - Néha furcsa
az ő akarata.

   - Nézd, Valence! - mondta Tundrish, most már szemlátomást együttérzőn. - A halál a
főnök - ebben az egész galaxisban, az emberlakta világok millióin. Az emberiség
engedelmeskedik a főnöknek. Így képes fennmaradni, noha szinte minden ellene szól.
De van, ami még a halálnál is rosszabb: a zűrzavar, a Káosz szálláscsinálója.
A Káosz említésére Valence megborzongott. A kadétok káplánja ájtatos prédikációiban
csak homályos célzásokat tett az iszonyatos, mindenek fölött álló anti-istenek
létezésére, melyek a hiperűrt járják, s minden erejükkel igyekeznek áttörni a
kozmoszba, hogy megfertőzzék magát a realitást. Antitézisei voltak ők mindannak,
amit a Császár jelképezett; az űrgárdistáknak imádkozniuk kell, hogy soha ne
kerüljenek szembe ezekkel az erőkkel. Soha. Semmikor.

   A káplán csak bizonytalan utalásokat tett ennek a "Káosznak" a természetére nézve,
amely ellen csak a speciálisan kiképzett pszi-személyzet van felvértezve: az
Inkvizíció... a Könyvtárosok... a legendás Szürke Lovagok... Az űrgárdistákra elég
terhet ró a közönséges gonosz is.
Lexandro azonnal éberré vált.

   - Csak nem botlottál véletlenül zárolt információkba, miközben a
komputerterminálokat bújtad az olvasószobákban? - fuvolázta. - Ez kétségkívül az
eretnekség bűnével lenne határos.

   Csak nem bizonytalanodott el Tundrish egy pillanatra? Csak nem szándékosan
igyekezett témát váltani?

   - Egy űrgárdista tíz közönséges katonával felér, Valence - folytatta sietve. - És száz
egyszerű halandóval. Ezt a leckét kellett ma megtanulnunk. Legyünk méltók ehhez a
leckéhez, és ne riadjunk vissza egy-két szükséges haláltól, amelynek árán ezerbillió
ártatlan életet védhetünk meg. Mert hiába tűnik úgy, hogy sokan vagyunk, számunk
valójában elenyésző. Milliónyi emberlakta világ van, az idegen bolygók száma
százmilliókra rúg - és az összes rendben alig egymillió űrgárdista szolgál együttvéve.
Ezt tanultam az olvasószobákban az Index Astartesből, amint az minden igazi
űrgárdistának kötelessége lenne.

   Mit jelentenek ezek a számok? Teljesen értelmetlenek! Lexandro kuncogott. Ha
tömegesen lépnek fel, az űrgárdistákat nem lehet legyőzni.

   - Akkor is elfajzással gyanúsítalak, Tundrish.

   - Én pedig téged perverzitással - felelte Biff.

   - Mindketten olyan idegenül viszonyultok ahhoz, amit védelmeznünk kell - tiltakozott
Valence.

   - Azt hiszem, inkább azt akartad mondani, hogy emberfelettien - vágta rá Tundrish. -
És mégis, gondolj csak bele: mik lennénk mi a Császár kegyelme és primarchánk
öröksége nélkül?

   - Gyilkosok lennénk - suttogta Valence. - Szent gyilkosok.

   - Na, ez már főbenjáró eretnekség - mondta Lexandro.

   - Nem, csak gyávaság - húzta el a száját Tundrish.

   - Muszáj lennie - mondta Valence - valami végső igazságnak ezen az elfajzott galaxison
túl. És biztosíthatlak titeket, hogy én mindenkinél eltökéltebben fogok kutatni ez után
az igazság után. Kegyetlen leszek, keménykezű és agyafúrt. Igazságnak lennie kell.
És Trazior három gyermeke elvált egymástól, hogy visszavonuljon a maga cellájába.
Mindegyiküknek más-más gondolatok jártak a fejében.


HATODIK FEJEZET


A kadétok megkapták Melakróm-szervüket, amely a továbbiakban érzékelni fogja a
szervezetüket érő külső sugárzást, és ha szükséges, besötétíti a bőrüket védekezésül.
Aztán az Apothacarion sebészei egyetlen operációval beültették az Oolitikus Vesét meg
a Neuroglottist. Ez a vese - a Második Szívvel összhangban - a szervezet gyors
méregtelenítéséről gondoskodott, a Neuroglottis pedig az ízérzékelést finomította,
különös tekintettel a mérgező anyagokra - kiválóan kiegészítve a Preomnort és az
Omophageát. A kadétok egyre inkább megközelítették Rogal Dorn emberfölötti
szintjét, bár a primarchájukkal természetesen sosem lesznek összemérhetők.

   - És miután learattuk minden győzelmek legkeserűbbikét a renegát Horus ellen, a
tiszteletreméltó Dorn megmentette a Császár megcsonkított, összeégett, élőhalott testét
- harsogta Lo Chang, a holdvilágképű csatakáplán a kápolnában -; ezt követően pedig
felügyelte az Arany Trónus építését, a Császár hatalmas szellemétől vezérelve, aki
egész idő alatt tápfolyadékban lebegett; aztán Rogal Dorn végignézte, hogyan
plántálják át azt az eltiporhatatlan, isteni roncsot a Nagy Trónprotézisbe; és ezután -
halljátok és álmélkodjatok! - áldott primarchánk további négyszáztizenhárom évet élt...
A káplán arca kerek volt, akár a holdkorong. Odaadó eksztázisban beszélt, az arcán
apró verejtékcseppek gyöngyöztek, s az izzadságon meg-megcsillant a számtalan
elektrogyertya fénye - a gyülekezet úgy látta, mintha a káplán ábrázata holdvilágszerű
fényt sugározna. De nemcsak ebben hasonlított a holdhoz: mert kráterek is voltak az
arcán, ahol a sisakja átszakadt valami ádáz tusában, és ezeket a krátereket fehéren
világító párbajhegek barázdáltál.

   - És azok a cselekedetek, amiket Rogal Dorn ez alatt az idő alatt véghezvitt, egy egész
hagiográfiát töltenek meg, amit most részletesen végigveszünk. Kezdjük azzal, hogy
milyen szerepet játszott primarchánk a renegát Vasvitézek kiűzésében az Emberek
Birodalmából, akik aztán az Iszonyat Szemeként ismert tiltott zónába menekültek; erről
a régióról azonban ritkán beszélünk, és akkor is csak suttogva...

   Micsoda múlt...

   Ennek a múltnak már-már földtörténeti rétegei voltak, melynek szintjeit egymásra
halmozódott tetemek alkották - mintha a történelem föltoronyló keresztmetszete
egymásra sajtolt hullákból állna, emberekéből, félemberekéből és idegen lényekéből,
és a porrá hulló csontvázakból az egész kozmoszt átívelő, roppant korallszirt alakulna
ki...

   Ezután a Mucranoid beültetése következett, amely a megfelelő drogok beszedése
esetén olajos védőverítéket választott ki az űrgárdisták bőrén, és segített nekik elviselni
a perzselő forróságot meg a maró fagyot.

   Végül, egy szent szertartás során az Apothacarionban, a kadétok nyakába és
mellkasába beültették a sarjmirigyeket. Most már valóban felkent őrei voltak a
Császári Öklök legféltettebb kincsének. Testük immár igazi szentélynek számított.
Csaknem öt év telt el, mióta megérkeztek a támaszpontra. Necromunda már-már olyan
távolinak tűnt, mint a gyermekkoruk. Régen volt már, mikor Huzzi Rork őrmester azt
mondta Lexandrónak, hogy később, húsz-harminc év múlva talán visszatérhet, ha az
Öklök is úgy akarják. Haza? Haza? Mit jelent az? Valószínű, hogy Necromunda nem
sokat változott; számára azonban ugyanolyan idegennek tűnne, mint bármelyik másik
világ, amit később esetleg felkeres majd.

   A Császár még mindig nem hirdetett kereszteshadjáratot. A Birodalom évtizedekben,
évszázadokban gondolkodott. A csatatestvérek azonban már kezdtek pórázukat
rángató buldogokra hasonlítani, és úgy tűnt, a kadétokat épp idejében fogják
felderítőkké avatni, hogy - ha szerencséjük lesz - részt vegyenek a nagy
vállalkozásban.

   Már csak a végső implantátum maradt; s egy szép napon Lexandrót felnyitották a
műtőoltáron - ezúttal nem túl mélyen, és utoljára -, hogy beültessék a bőre alá a fekete
szövettenyészetet.

   Néhány óra alatt, miközben vadul viszketett és vakarózott, a szövettenyészet szétterjedt
az egész testében; a külső fele megkeményedett, a belső feléből pedig csápok és
tapogatók sarjadtak az idegrendszerébe.

   Hónapokba telik majd, amíg a feketehám teljes, harmonikus szimbiózisba kerül a
szervezetével - és közben persze a lelkét is meg kell edzeni és tisztítani a harc tüzében.
Csak utána fognak aljzatokat vágni a feketehámba, hogy Lexandro közvetlenül is
csatlakoztatni tudja magát az energiapáncélhoz; ekkor válik majd tökéletesen eggyé
harcos és felszerelése. De már nem tekintették kadétnak. Följebb került egy fontos
lépcsőfokkal; beavatták Dorn titkos kultuszába.

   A volt kadétokat néhány nap múlva - miután alaposan belaktak nyers, véres hússal,
amely fölött még melegen gőzölgött az ölés illata - a reclusiarcha testvér, a kultusz
letéteményese ünnepélyes körmenetben az Assimularum boltozatos, trófeákkal
teleaggatott csarnokába vezette. A fellobogózott falakat freskók és idegen lények
koponyái díszítették; az üres szemgödrök vakon nézték legyőzőik titkos rítusait, a
kongó csonthéjakból még az elfajzott, inhumán gondolatok kísértő szelleme is rég
elszállt már.

   Az ősrégi, hatalmas, berakásos paravánfalat, amelyen az Öklök a császári palotát
védték a lázadók páncélozott Titánjai ellen, most félrehúzták, hogy bejárást nyissanak
a Reclusiamba. Csatatestvérek álltak meditáció pózban a primarcha dicsőséges
vértezetének darabjai előtt, amit ezredévek óta itt őriztek.

   Az új beavatottak most pillantották meg életükben először az Isteni Császár
nemesmárvány belső szentélyét - a tejfehér, kristályos mészkőben húzódó élénkvörös
erek mintha csak az ő elgyötört, mentális csápjai lettek volna, amint átszövik a fénylő
gázködöket.

   Közvetlenül szemben volt Rogal Dorn belső szentélye, amit összesajtolt, kénnel sűrített
borostyánból faragtak ki, falain lapis lazuli-erek futottak, s az Öklök legszentebb
ereklyéjének adott otthont: a primarcha roppant csontvázának, melynek színborostyán
foglalata az emberi test formáját utánozta.

   A növendékek valamennyien letérdeltek. Tekintetük a hatalmas csontokra szegeződött,
amiket féltőn-gondosan ölelt a makulátlan, aranysárga borostyánhús. A reclusiarcha
jelére a parázsgömbök kialudtak, csak egy ferde fénynyaláb világított tovább,
valahonnan az óriásboltozatról, mintha folyékony csillagfény lenne. A sugár egy díszes
oltárra irányult, amit egyetlen hatalmas jádetömbből faragtak ki, s aranybrokát
selyemterítő takarta, amin egy kés, egy kefe meg egy kehely nyugodott. A reclusiarcha
az oltár mögé lépett, és felemelt egy ovális, homorú tükröt, amit valami idegen lény
hurokba hajlított gerince keretezett; a tüskés csigolyákba nagyerejű rúnákat véstek.
Elnyújtott liturgiába kezdett, aztán megbillentette az ezüstözött üveget, és a
visszaverődő fényt a csontvázra irányította. A borostyán hirtelen felragyogott -
epebajos, olajzöld árnyalatban, úgyhogy az ál-izmok megint életre kelni látszottak, bár
ezúttal üszkösen és betegen. Mintha a primarcha rég elporlott teste ismét feltámadt
volna, áttetsző, rothatag húsfoszlányokba öltözve. Tökéletes volt, makulátlan,
egyvalamit kivéve...

   - Mani manent cum nostris semper in aeternum, Primarche! - kántálta a reclusiarcha a
papok szent nyelvén, amiből a hallgatóság semmit sem értett, legfeljebb ősi sirámok és
okkult varázsigék különös egyvelegének vélte. - Interficere est orare, Primarche!
Aztán megfordult, és lefordította birodalmi gótra:

   - A te kezed örökkön-örökké velünk marad, primarcha. Ölni annyit tesz, mint
imádkozni.

   A primarcha keze hiányzott...

   Amint a reclusiarcha elfordult, hogy visszaakassza a tükröt a falra, a borostyánból
sugárzó fény kialudt. Most a kefét emelte föl, és biztos kézzel, fürgén dörzsölni kezdte
a sűrűn álló sörtékkel a félisteni, halott kereszteslovag kőkemény burkát. A masszív
vállaknál kezdte, és tisztelettudóan folytatta, egészen a lábakig, mintha leporolná - de a
hatás teljesen más volt. Mert a növendékek kurtára nyírt haja - és minden szál szőr
testük födetlen és rejtett pontjain - hirtelen bizseregni kezdett, majd az égnek meredt,
mintha néhány pillanatra valami elektromos kísértet szállta volna meg őket.

   A reclusiarcha visszatette a kefét az oltárra, aztán elvette a kis, éles kést meg a kelyhet.
Letérdelt Dorn elé, és magasra emelte a kést.

   A primarchának mindkét keze hiányzott...

   A reclusiarcha térdet hajtott, és lefaragott néhány nagyobb borostyánszilánkot előbb az
egyik, aztán egy másik lábujjról, és a kehelybe ejtette őket. Felállt, a növendékek felé
fordult, és a magasba emelte a kelyhet, amely szinte izzott. Valami pezsegve habzott
benne. A bugyborgó borostyánolajból illatos, fehér füst szállt fel.

   - Respire corpus memoria! Lélegezzétek be testemnek emlékét!

   Végigsétált a forró kehellyel a növendékek sora előtt, hogy mindegyikük mélyen
belélegezhesse a bódító, fűszeres illatot. Időnként biztosan friss, olvasztott
borostyánnal töltik ki a faragókés hagyta réseket - hacsak az a borostyántest nem
pótolja a hiányt magától. Ki tudja, mire lehet képes az az ősrégi, kevély csontváz a
hideg burok mélyén?

   Mikor a reclusiarcha visszafelé menet is elhaladt előttük, minden növendéknek ki
kellett nyújtania a középső ujját, mereven eltartva a többitől. A kis kés borotvaéles
volt, egymás után körbehasította a fölemelt ujjak hegyét, és mielőtt a Larramen-sejtek
beforrasztották volna a sebet - persze az is lehetséges, hogy a pengét valami különleges
alvadásgátló szerrel kenték be -, élénkpiros vércseppek hullottak rubinkönnyek
gyanánt a kehelybe minden egyes kézről, majd vegyültek el egymással röpke pillanatok
alatt.

   A reclusiarcha az ajkához emelte a kelyhet, és felhajtotta a vérrel kevert, forró
borostyánolajat.

   - Ego vos initio in Pugnorum Imperialorum fraternitate in secundo grado - kántálta
dallamos hangon. - És miután tapasztalt felderítőkként visszatértek az első
bevetésetekről - ígérte -, más testnedveiteket is összevegyítjük majd ebben a kehelyben

   - amely hajdan magának a primarchának az ivókupája volt! -, amikor beavatást
nyertek a testvériség harmadik fokozatába; noha ez, önmagában, a harmadik fokú
szertartásnak a felszíne lesz csupán...

   A parázsgömbök kigyulladtak.

   Hol lehet a primarcha keze...?

   Az oltár két oldalán, a márványfalon két jókora, műarany ereklyetartó lógott; a
domborművek csukott szárnyukon ősi, szögletes vonalú űrgárdista páncélokat
ábrázoltak.

   A reclusiarcha kinyitotta az ereklyetartókat: előbb a bal-, aztán a jobboldalit.
Odabent magnilencsés üvegű, átlátszó sztázistartályokban ott pihent Rogal Dorn két
csontökle, hiánytalanul; csaknem az összes szabad felületet miniatűr írásjelek és
címerpajzsok borították.

   - Egyedül rendünk mindenkori parancsnokát illeti meg a kiváltság, hogy amilyen apró
jelekkel csak tudja, belefaragja ezekbe a szent csontokba a személyes címerét - közölte
a reclusiarcha.

   A két csontkézen így is alig akadt már szabad hely.

   Parancsnokok évezredeken átívelő sora, ősinél is ősibb hagyomány...

   Micsoda tátongó szakadéka ez az időnek - és a fegyelemnek.

   Maradt még Dorn kezén szabad felület egy majdani Lexandro d'Arquebus
parancsnoknak, hogy belevésse majdani címerét...

   A reclusiarcha minden növendék homlokát felkente karizmával, a szentelt balzsammal.
Aztán hosszú litániába kezdett az egyes csontokról, meg a hajdani parancsnokokról,
akik a Császár kegyéből uralkodtak a kolostorerődben.

   - Ha ökölbe szorítjátok a kezeteket, rájuk gondoljatok! Amikor megragadjátok a
fegyvereteket, ezek a nevek mind ott feszülnek majd a markotokban, s ütésetek
ronccsá zúzza az edzett acélt, mert ott lángol benne Dorn minden fiának hatalma!
Manus sinister, első kézközépcsont: Lord Bronwin Abermort, Lord Maximus Thane,
Lord Kalman Flodensbog. A hüvelykujj első perce: Lord Ambrosian Spactor...
A litánia hipnotikus erővel duruzsolt tovább a fülükben.

   Mind közül talán a legfurcsább talizmánt - azt, aminek révén a beavatottak a lehető
legintimebb módon a rend részének érezhették magukat - egy hosszú kriptában
tartották a Reclusiam alatt, ahová csak egy olyan légaknán lehetett lejutni, amely
pillanatok alatt mindenkit hamuvá égetett, akinek nem sarjadt a testén feketehám.
Itt lent az adamantium padlóban keskeny, sekély, sokszínű csatornák futottak ezerfelé,
amiket sok-sok emberöltő alatt sem koptathatnak el az űrgárdista csizmák, mint valami
gigászi, kozmikus útvesztő alaprajza. A csatornák mellett kis mélyedések sorakoztak,
akkorák, mint egy Császári Ököl hüvelykujjának lenyomata, és mindegyik mellett egy-
egy rúna állt. Ennek a teremnek a végében, mely leginkább valami ősrégi, titokzatos
térképre vagy játékmezőre emlékezetett, hatalmas, plasztkristály üst toronylott,
csaknem színültig telve apró golyóbisokkal, amelyek első pillantásra véreres,
okkersárga szemgolyóknak tűntek.

   Mindegyik golyóbis egy-egy kadétcsoport beavatásának állított emléket az idők során;
mindegyik egy-egy olvasztott borostyánból és alvadt vérből összekérgesedett rög volt.
A borostyánt és a vért Rogal Dorn ivókupájából kortyolta ki a mindenkori
reclusiarcha, aztán később ilyen formában ürítette ki magából.

   A kripta-emlékmű túloldalán egy másik hatalmas üst sötétebb golyóbisokat
tartalmazott, minden bizonnyal a harmadik fokozatú beavatottak borostyánnal
balzsamozott testnedveit.

   Miféle szent játékot játszanak ebben a teremben? Milyen ősi szertartásokat végeznek
ezen a padlón? Miféle tiltott praktikákat - vagy akár eretnek pszi-mágiát - lehet
gyakorolni végső szükség esetén ebben a kriptában? A növendékek már rájöttek, hogy
vannak titkok, amiket említeni sem szabad a Reclusiamon kívül - szörnyű titkok,
amikbe ugyan beavatták őket, de talán eljön az idő, amikor keserűen bánni fogják.
A rend a lehető legszervesebb, legzsigeribb módon kötötte őket magához, kegyetlen
bensőségességgel: felfalta és megemésztette valamennyiüket.

   Az ünnepélyes és hátborzongató beavatási szertartás után, mintegy a komor hangulatot
feloldandó, meghívták őket, hogy tekintsenek meg egy párbajt...

   Két csatatestvér, aki előtte egy teljes napot és éjszakát végigböjtölt a Solitoriumban,
nézett farkasszemet most egymással az Arena Restrictában, ebben a dongaboltozatos
csarnokban, amelynek sötét pompával sugárzó, poroszkék falait stilizált, vérvörös
villámok osztották széles, ferde sávokra. A padló fém sakktábla volt, ugyanilyen
színekben. Egy vörös meg egy kék mezön, de nem közvetlenül egymás
szomszédságában, két pár térdig érő, fekete bőrcsizma várakozott, csillogó
acéltömbökre erősítve. A falakon antik tengerészkardok, párbajtőrök, szablyák és
kriszkések lógtak, meg kőből faragott ivómeszelyek, amiket kétfejű sasok,
horogkeresztek és agyaras vaddisznófejek díszítettek.

   Egy tucat csatatestvér tanú magasított trónusokon ülve kortyolgatott más, hasonló
meszelyekből, amiket servitorok kínáltak nekik. A leendő felderítők hosszú lábú
lócákon kaptak helyet, és nekik is jutott a keserű, habzó főzetből, melynek
szesztartalmát Preomnor-gyomruk szinte azonnal közömbösítette. A megfigyelőgép egy
óriás vámpírdenevér fejét formázta, szeme vérvörösen parázslott; köpenyes döntőbíró
ült mellette, akinek névtelenségét - és pártatlanságát - leforrasztott rostélyú sisak
biztosított. Fülantennái ultrahang-hálót szőttek a terem köré, amely a legapróbb
mozdulatokat is érzékelte a központi arénában.

   Lexandro Valence-re és Tundrishra emelte a meszelyét, akik a baloldalán ültek.

   - Emlékeztek a fűszeres, jegelt julepi pezsgő zamatára? - Az alkohol emlékeket
ébresztett benne.

   - Persze hogy nem! - felelte Valence. - Hogy emlékezhetnék rá? Csak nem valami rég
elvesztett fényűzés jár a fejedben?

   Tundrish ravaszul azt mondta:

   - Talán azt hiszi, hogy ha előléptetik tisztté, visszanyeri a régi kiváltságait. De én úgy
hallottam, Lord Pugh annyira megveti az érzéki gyönyöröket, hogy kiégettette az
ízlelőbimbóit. Valahányszor lakomázik, az érzékei böjtölnek.

   Valence bólintott, mintha összeesküdött volna Tundrishsal.

   - Maga rótta ki magára ezt a büntetést - mert egy borzalmas bevetésen százhetven
űrgárdistát vesztett, és mert a Császár sem érzékeli sem az ízeket, sem a szagokat.

   - Ezen igazán csodálkozom - húzta a szót Lexandro. - Ha ez a saját külön penitenciája
volt, honnan tudnak róla mások? A legendák gyakran a semmiből szökkennek szárba.
Csak nem csípett be az absztinencia hosszú évei után, második gyomra ellenére? Talán
a régi, gúnyolódó Lexandro bukkant fel újra a rövid pihenő közben? Perverz örömöt
lelne benne, hogy megosztja érzéseit és gondolatait traziori testvéreivel? Esetleg
hallucinál, és Fenséges Fantazmáknak képzeli őket, egy díszes aréna széksoraiban,
ahol nemsokára agymosott rabszolgákat uszítanak egymásra, eleven bábukat, akit a
nézők irányítanak?

   - Óvakodj az istenkáromlástól! - tanácsolta Valence szúrósan - ugyanolyan
hangnemben, ahogy egyszer Lexandro mondta neki.

   Lexandro szabad keze hirtelen olyan erővel ragadta meg Valence csuklóját, hogy
közönséges embernek csontja törött volna. Szóval Lexandro rádöbbent a hibájára?
Lehet, hogy egy pillanatra valóban más embernek látta Tundrisht és Valence-t? A
szemében Dorn fénye lobogott.

   - Sose vádolj istenkáromlással, még tréfából sem! Egy igazi Ökölnek meg kell
fontolnia, mit mond! Alaposan meg kell fontolnia. Ami pedig az előbbi
megjegyzésemet illeti, csak egy kis bensőséges hangulatot akartam teremteni.
Udvariasságból. Már látom, hogy időpocséklás volt.

   - Persze, időpocséklás - mondta Valence. - Mivel te egyértelműen magasabbrendű
vagy. Most azonban, testvér, lennél olyan szíves, és levennéd rólam a kezedet?
Lexandro elkapta a kezét - mintha észre sem vette volna, hogy megmarkolta a
szomszédját.

   - Különben - szólt közbe Tundrish - hajlamos leszel rá, hogy fölösleges párbajokat
provokálj.

   Lexandro lángoló szemmel, szinte vakon meredt Tundrishra. Olyan ember tekintete
volt ez, aki egyszerűen keresztülbámul a társán, s pillantását valami képzelt, ragyogó
napkorongra függeszti mögötte.

   - Dornnal vagyok - motyogta. Most már két szív ver a testében. Lehet, hogy lelke is
kettő van? A régi főlakó-lélek, amely ott lapul az új Ököl-lélek mögött? Hipnotizálva,
bénán - legalábbis az esetek túlnyomó részében -, és mégis ingerlőn, csiszolatlanul?
Lehet, hogy ezt a lelket néha... nosztalgia gyötri?

   - Szóval belőled is legenda lesz? Tundrish fölényes, megvető mozdulattal
megbillentette a meszelyét, és kilöttyintett pár kortyot az italból. Egy servitor sietve
odaloholt, hogy feltörölje.

   Lexandro nem szólt semmit. Az irgalmatlan, gyötrő lángba bámult, amit rajta kívül
senki sem láthatott, és kiirtott az agyából minden atavisztikus gondolatot, amit a szesz
keltett életre benne. Aztán minden figyelmét a kezdődő párbajnak szentelte.
Két csatatestvér kapaszkodott föl a párbajtömbökre, és beleléptek a nehéz acélba
foglalt csizmákba. Derékig csupaszok voltak, feszülő izomzatukon halványan
kirajzolódtak az évtizedes műtéti hegek. Már alig látszottak. Valójában csak az
Occulobisszal fölszerelt szemek tudták kivenni annak a sebészi átalakításnak a nyomát,
amely hajdan űrgárdistákká tette őket; mintha leheletvékony, halványrózsaszín vonalak
hálózták volna be kőkeményen duzzadó, melakrómmal színezett izmaikat, akár a
nemesmárványt átszövő erezet, amely idővel okkersárgává sötétül, majd
szurokfeketévé. A küzdőfelek felvették a védőszemüveget.

   Keskeny, wolframacél vívótőrükkel előbb a köpenyes bírának tisztelegtek, aztán
egymásnak. A döntőbíró néhány gyors ráolvasással és kézmozdulattal bekapcsolta a
megfigyelőgéphez kapcsolt műszereket, mire a két acéltömb közelebb csúszott
egymáshoz - két mezőnyire, azaz vívótőr-távolságra -, majd mágnesesen a padlóhoz
rögzültek. Ha csak egy mező marad köztük, az kés-távolság lett volna.
A felületes szemlélő szemében az egész párbaj elég ostobának tűnhetett volna: két
tagbaszakadt óriás, aki teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva, legfeljebb a törzsével
tud elhajolni, addig vagdalkozik eszeveszetten cselezve és hárítva, míg a
vámpírdenevér-készülék úgy nem dönt, hogy elég seb esett, elég vér alvadt vékony
cinóbercsíkokká.

   Pedig nem így volt. Minden mozdulatot a legapróbb részletekig kiszámítottak, s a két
penge kecses légitáncot ropott egymás körül, villogva, kitérve, nyílást keresve -
wolframacél pas de deux volt ez, a versengés vadállati ösztönének esztétikummá
finomult változata. Így ment ez egy percig, két percig, háromig - aztán egy vékony
karcolás az egyik küzdőfél arcán eldöntötte a párbajt.
A csatatestvérek tisztelegtek egymásnak.

   - Bocsánatért esedezem a hibámért - jelentette ki a vesztes szertartásosan. - Megtisztelsz
becsületed jelével. Köszönöm néked. A lekötelezetted vagyok.

   - Nem - felelte a győztes udvariasan -, én tartozom neked.
A mágnesbilincsek kikapcsoltak, és ők leléptek a párbajtömbökről. Servitorok siettek
oda hozzájuk hatalmas, habzó meszelyekkel - az egyik vörös volt, a másik kék. A két
ellenfél egy hajtásra kiitta az italt, aztán olyan erővel csapták össze a kőből faragott
kupákat, hogy szilánkokra törtek.

   A döntőbíró előrelépett, és tanulmányozni kezdte a padlóra hullott darabokat, hogy az
elrendezésükből megállapítsa, maradt-e ellenségesség a két csatatestvér között.
Néhány héttel később a kolostorerőd fedélzetén élesen kongani kezdett a vészharang.
Minden csatatestvér szívét öröm töltötte el; akárhol voltak éppen, megálltak pár
pillanatra, hogy pusztító fohászt küldjenek a Császár ellenségei felé. Lexandro
majdnem elsírta magát.

   Mert igen, ó igen: most már biztos volt, hogy az újdonsült űrgárdista felderítők első
bevetésére egy hivatalos kereszteshadjárat keretein belül kerül sor...



MÁSODIK RÉSZ

A KARKASONI 
KERESZTESHADJÁRAT


HETEDIK FEJEZET


A komphajó vörösen megvilágított gyomrában Yeremi megkapaszkodott az egyik
kígyó alakú falikarban, mikor a jármű vibrálni kezdett. A burkolat panaszos hangokat
hallatott, a hajtómű elkínzottan nyöszörgött, ahogy Karkason felső atmoszférája
durván, csalódottan körülsimogatta ezt a plasztacél behatolót, amely egyre mélyebbre
merült bele. A bolygó levegőkeze felhólyagosodott a súrlódástól. Az űrfregattban a
pusztulás csírái lapultak, melyek nemsokára ki fognak törni onnan.

   Yeremi felderítőtársai kapaszkodtak, és harsány imákat üvöltöztek Rogal Dornhoz,
őrmestereik nagy megelégedésére. Ahogy beléptek a légkörbe, az iszonyú lárma
csaknem elnyomta a hangjukat.

   - Primarcha, progenitor, kend fel szent olajjal jövetelünket a veszedelmeknek eme
bolygójára...

   - Aztán lobbantsd lángra azt az olajat...

   - Hogy gyorsan áttörhessünk minden védelmen, ahogy az parancsnokaink agyában
megfogamzott...

   - Hogy elpusztíthassunk minden gonoszt...

   - A te dicsőségedre, és az ő dicsőségére a Földön...

   - És a felsőbbrendű igazság diadalára - tette hozzá suttogva Yeremi, mintegy személyes
ámenként.

   - Yazoooo! - rikoltotta el magát a bolynyelvén valamelyik quinspirusi felderítő; a
pillanat hevében megfeledkezett az udvarias, tisztelettudó beszédről, mintha sosem
tanult volna birodalmi gótul. Az egész fejét kopaszra borotválta, csak néhány hajtincset
hagyott a tarkóján, amiket szoros kontyba tűzött. Kivicsorította feketére festett fogait, és
tovább ordított: - Zooyaaaa-yaa-yaa!

   A széthasadó légrétegek egyre erősödő sikolyától alig lehetett hallani a csatakiáltást.

   - Yaa-yaa-yaa! - csatlakozott a kórushoz néhány másik quinspirusi.

   A szállítótér jobboldalán két osztag Ököl állt mereven, teljes csatapáncélban,
sorozatlövőket és lánckardokat markolva; mágneses csizmájuk a vezetőrudakkal
ellátott fedélzethez rögzítette őket. A sötétség leple alatt fognak kiszállni valamelyik
célzónában, ötven kilométerre a rákos óriásként terpeszkedő Sagramosovárostól.
Aztán a komphajó - ha közben le nem lövik - közelebb lopakodik az egyik hegyes-
völgyes, jómódú elővároshoz, és kiokádja magából a terrorcsapatokat: a felderítőket.
A felderítőket vezető őrmesterek hibrid páncélt viseltek: sasdíszes plasztront, rugalmas
anyagból készített lábvédőt, és hatalmas vállvértet, amelybe drágaköves csatabárdok
képét maratták - sisakot azonban nem, mivel a könnyűvértezetű felderítők fejét sem
védte semmi.

   Yeremi, továbbra is az igazság szót suttogva, a négy részre osztott megfigyelőképernyőt
nézte. Az egyik negyed egy bálnaszerű csapatszállító hajót mutatott, amely lomhán
ereszkedett a lenti világ felé, fedélzetén egy birodalmi rohamosztagos ezreddel, melyet
- valós időben számolva - évekkel ezelőtt vezényeltek át ebbe a háborúba.
Egy másik negyed Karkason bolygójának éjszakai oldalát mutatta: végtelenbe nyúló
sötétség, itt-ott kis, piros szeplőkkel pettyezve, amik működő vulkánok voltak - bár
nem az összes, mert számos tűzhányó mérgező füstfelhők mögött lapult...

   A harmadik negyedben, a nagyítás miatt kissé elmosódva, a bolygó fővárosa látszott,
szenesedő daganat gyanánt. Perzselő fénydárdák lövelltek belőle az égbolt felé, folyton
változó, függőleges sugárhálót alkotva: a lézerlövegek elhárító tüze. Miközben Yeremi
figyelte, egy lefelé igyekvő diverziós fregatt felizzott, és nyomtalanul elenyészett...
A képernyő negyedik negyede az ellenség egyik orbitális harcállomásának a roncsát
mutatta, amely lomhán forgott az űrben, a háromfelé hasadt cirkálóval együtt, amely
néhány órával korábban belerohant, hogy semlegesítse. Hulladék és apró testek
keringtek körülöttük keskeny salakgyűrűben, amely időről időre felragyogott, amikor a
fémszilánkokon és a szkafanderes hullákon megcsillant a beeső napfény...

   A város fölött egy másik öngyilkos fregatt robbant szét káprázatos, véres-nemes
tűzgolyóvá.

   - Hét perc a célzónáig - A pilóta érzéktelen hangja egy sárgaréz hangszóróból
harsogott, amely szélesre tátott, tépőfogas kígyópofa alakját viselte. A rettenetes
lármával járó rázkódás, amely a légkörbe való belépést kísérte, most már reszketeg,
sziszegő vibrálássá szelídült, amit csak a Lyman-fülek tudtak megkülönböztetni a
hajtómű fojtott dübörgésétől. - Planetáris gravitációhoz való alkalmazkodásra
felkészülni! Mesterséges gravitáció öt másodperc múlva kikapcsol. Vége.

   A padló megbillent előre, és Yeremi egyszerre csak nehezebbnek érezte a testét.

   - Rendben! - csattant fel Juron őrmester. - Rozsomák-osztag: miért vagyunk itt
Karkasonon?

   - Gyakni! - vágta rá Tundrish, mielőtt Yeremi megfogalmazhatta volna a válaszát, és
kivicsorította élesre köszörült fogsorát. - Mega-gyakni!

   És tény, hogy ez a felelet nagyjából megfelelt a valóságnak, már ami a felderítőket
illeti. Lehet, hogy a harc kilátására a volt dögevészről egyszeriben lehámlott a
fáradságosan megszerzett kultúrmáz?

   D'Arquebus, az őrült sznob elhúzta a száját a válasz hallatán.

   - Azért vagyunk itt, mert Lord Sagramoso átkozott eretnek, és más eretnekeket is a
Császár ellen bujtogat.

   - Hitetlen kutya, úgy bizony - helyeselt Omar Akbar, akinek az arcát furcsa,
szimmetrikus rúnák díszítették. - A Császár hatalmas - Akbar egy sivatagi
terepszerelvényes klánból származott.

   - És te, Valence, te mit gondolsz?

   - Azért vagyunk itt, hogy érvényt szerezzünk az univerzális törvénynek - mondta
Yeremi. - És ráadásul... Karkason termeli a legjobb minőségű energiakristályokat a
csatapáncélok működtetéséhez.

   D'Arquebus kuncogott.

   - Úgy beszélsz, mint egy igazi, józan technikus. Akinek kozmikus küldetése van. Ugye
igyekszel majd megvédeni minket odalent, nehogy túlzásokba essünk?

   - Csak el ne cseszd a murit! - mondta Tundrish, mintha soha nem ismert volna más
nyelvet a dögdumán kívül.
Juron zord pillantást vetett ezekre a vetélkedő lelkekre. Most, hogy a volt kadétokat
felderítővé avatták, már szabadon beszélhettek. De akkor is...

   - Azt hittem, hogy ti hárman, trazioriak olyanok vagytok, mint a szívüknél összenőtt
sziámi ikrek - mondta az őrmester. - Ahogy kivonszoltátok egymást az
iszonyalagútból...

   - Igen - felelte Tundrish -, de a vérünk méreg egymás számára. Igaz, hogy csábító erejű
méreg.

   Juron elkomorodott.

   - Látom már, hogy sokszor fogtok párbajozni, míg az ellenséges érzelmek utolsó
nyomától is megszabadultok.

   D'Arquebus arcára éteri mosoly ült ki.

   - Ó, nem hiszem, hogy mi valaha is párbajoznánk egymással.

   Vajon melyik énje mondta ezt? Dorn vakbuzgó híve? Vagy a háttérben meghúzódó
főlakó jampec?

   - Mindegyikőtök válasza helyes - mondta Juron -, a tiéd pedig - fordult Yeremihez -
stratégiai távlatú. ámde - és az állával Tundrish felé bökött - a te válaszod írja le
legjobban, mi a feladata most a felderítőosztagoknak: a terrorizmus legelvetemültebb
eszközeihez kell nyúlnunk, hogy segítsünk helyreállítani a birodalom rendjét. Minél
találékonyabbak vagyunk, annál jobb. Kevesen vagyunk, de el kell hitetni a lázadókkal
az ellenkezőjét.

   - Egy perc a célzónáig. Öklök: felkészülni!

   A komphajó megrázkódott, és vadul billegni kezdett. Csak nem vették tűz alá?
Ennek a kereszteshadjáratnak a célja nem a féktelen rombolás volt. Legalábbis nem
elsődlegesen, bár könnyen elképzelhető volt, hogy a következménye ez lesz. A kívánt
végeredmény Karkason örökletes uralkodóinak, a Sagramoso-családnak a kiirtása
volt, ad extremum fetum - az írmagjukig.

   Karkason régebben a Birodalom kormos drágaköve volt. Egyes tűzhányóiból
folyamként ömlött a transzurán elemekben dús láva, amely nagy mennyiségű
pszikuriumot tartalmazott. A pszikurium felbecsülhetetlen értékű anyag volt, a pszi-
csuklyák és az űrgárdista könyvtárosok által forgatott energiakardok készítéséhez
használták fel. Más kitöréseknél szerteszét szóródtak a lávamezőkön a földmélyi
magmában kijegesedett energiakristályok, olykor agyonütve a begyűjtőket. Számos
ilyen mező színtiszta vitrodurból volt, abból a füstös-sötét páncélüvegből, amiből
Sagramosovárost - a "Birodalom fekete gyertyatartóját" - is építették.

   Lord Sagramoso fennhatósága kiterjedt a Kark-napnak és nyomorék, vörös törpe
ikercsillagának, a Karka Secundusnak a többi sivár bolygójára is; az ikercsillag körül
csak néhány kicsiny bányászvilág keringett.

   Mikor a gőgös és nagyratörő Fulgor Sagramoso harminc éve uralomra került,
független uralkodónak és istennek nyilvánította magát. Kész volt rá, hogy a saját maga
által megszabott feltételek szerint kereskedelmi szerződést kössön a Birodalommal; ő
ezt két egyenrangú fél, két szuverén isten szövetségének fogta volna fel. Isteni mivoltát
bizonyítandó, a testőrgárdájával lemészároltatta a birodalmi kultusz összes prédikátorát
és az Administratum minden hivatalnokát, aki csak a keze közé került - a birodalmi
kultusz pontifexét pedig egy tűzhányóba dobatta.

   Tíz évvel később a Birodalom regisztrálta, hogy Karkason eretnekké lett. Tizenöt év
múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Lord Sagramoso arra bujtogatja a szomszédos
naprendszerek örökletes kormányzóit - ezek főleg mezőgazdasági világokon
uralkodtak -, hogy csináljanak komposztot a prédikátorokból, és inkább neki
esküdjenek hűséget, mint egy tőlük harmincezer fényévre élő istenségnek.
Húsz évvel a pontifex elégetése után megkezdték a kereszteshadjárat tervezését - mert a
Birodalom malmai többnyire lassan őrölnek. Az azonban egyértelmű volt, hogy a
Sagramoso-klánt mikronnyi porszemekké kell morzsolni, és egy új, hűséges
kormányzódinasztiát ültetni a helyükre. A parvenü minicsászár eleven istenkáromlás
volt.

   Az orbitális lézerütegektől eltekintve Karkason felszínének nagy része védtelen volt.
De mi értelme lenne megszállni egy vulkánokból álló hegyláncot, vagy elfoglalni egy
lávatavat? Magát Sagramosovárost légelhárító lézerlövegek védték, amiket nem
lehetett egykönnyen semlegesíteni. A csatahajók precíziós lézertüzét szétszórják és
hatástalanítják a város vitrodur védőpajzsai. A plazmalövedékek lángoló pokla
úgyszintén nem tenne sok kárt ebben az anyagban, amely a vulkánok méhében
kristályosodott ki - záróbombák és termonukleáris rakéták bevetése esetén pedig sem a
városból, sem a lakosságból nem maradna túl sok a császárhű új kormányzócsaládnak.
A Birodalom szervei úgy falták a pszikuriumot meg az energiakristályokat, mint egy
beteges ínyenc az osztrigákat. Egy emésztési gondokkal küszködő, köhögő, tüdőbajos
- ám igen harcias természetű - ínyenc, aki csak az ilyen ritka táplálékon él meg...
Ráadásul ennek az ínyencnek a szíve a kultikus tiszteletből meríti az energiáját... amit a
karkasoni eretnekek megtagadtak tőle.

   Feltételezhető, hogy az isten-zsarnok székbolygóját védő haderő nagyszámú és jól fel
van fegyverezve - de vajon mennyire tapasztalt? Ezért vetették be a birodalmi
rohamosztagosokat, hogy felhígítsák az ellenállás savát, és lehetővé tegyék a több mint
hétszáz űrgárdistának, hogy Lord Vladimir Pughgal az élükön gyilkos, jól szervezett
támadást intézzenek a főváros és a kormányzói testőrgárda ellen, kásává morzsolva
mindkettőt.

   Miközben a felderítők fel-alá kóborolnak a városban - páncélos bolhák gyanánt,
amelyek iszonyatosakat marnak...

   A komphajó leszállt. Yeremi felhúzózkodott a kígyópofát formázó kapaszkodón, és
hunyorogva nézte az Öklök sisakja fölött, ahogy a három portyázógép kidübörög a
rámpán a szomszédos, nagyobb szállítótérből a hullámzó, ébenfekete láva megkövült
tengerére.

   A páncélosok széles hernyótalpai meg-megcsúsztak a törhetetlen üvegrétegen;
élénkvörös szikrák záporoztak. A lézerágyúk éberen forogtak, de semmi gyanúsat nem
találtak a közelben.

   Az Öklök már kifelé meneteltek, kettős oszlopban. Az éjszakai égen füst- és
hamucsíkok úsztak, a legtöbb csillagot eltakarva, de Karkason egyik tojás alakú holdja
átragyogott a mocsokfátylon, s kicsivel odébb úgy tükröződött vissza a hullámokba
dermedt láván, mint egy délibábos ezüst-tavacska, vagy egy eltorzult, jéghideg
óriásmedál. A beáramló léghuzatban Yeremi egy pillanatra égő benzin bűzét érezte,
aztán a csapóajtó fölhúzódott, és a helyére kattant. A jármű megremegett, fölemelkedett
a talajról, és vadul kacsázva, minél alacsonyabban maradva megindult a város külső
negyedei felé.

   Azok a szurokfekete ernyők...

   Alattuk, mögöttük fények miriádja hunyorgott haloványan, jelentéktelennek tűnő,
pislákoló fényeké, melyeket úgy megszűrtek az obszidián- és vitrodurrétegek, hogy
foszforeszkáló parányok sűrű rajára emlékeztettek csupán, amit a messzi távolból lát az
ember valami roppant, alvilági hasadékban a tengerfenéken, amely nagyon mély,
nagyon hosszú és nagyon széles...

   Fölöttük állandóan változó mintájú fényháló villódzott, mintha valami óriás
kézimunkázó hímezné ki halállal az éjszakai eget.

   A komphajó meglódult landolás közben, kicsit odébb csúszott a vaskemény
üvegfelszínen, aztán csattanva leereszkedett a rámpa. A Rozsomákok meg a másik
négy felderítőosztag pillanatok alatt odakint termett, majd az őrmesterek intésére
szétszóródtak. Az űrkomp máris emelkedni kezdett; a pofája tátva maradt, s a hosszú
fémnyelv úgy lógott ki belőle, akár valami idióta degenerálté; a hajtómű dübörgött, a
felszabaduló gázok forró löketekben száguldottak végig az üvegsíkságon.

   A pilótát kezdetben talán bizonytalankodott, hogy a célzóna felszíne - az egymást
átfedő fekete üveglapok, a mélyben izzó parázsgömbökkel - tömör-e vagy csalóka.
Most valószínűleg a sötét, füstös, zömök tornyok zavarták körös-körül, melyeknek
tompa fénnyel világító szíve a röntgengép képernyőjén lüktető emberi szervekre
emlékeztetett - miközben odafent az eget vékony, összefüggő fénycsíkok százai
szabdalták keresztbe-kasba, villózva, vibrálva, felizzítva az útjukba eső légköri
porrétegeket. A város légelhárító lövegei a beérkező hajókat keresték. A lézerháló
folyton változott, a kétdimenziós keresőfények halálos, görcsösen rángó
macskabölcsőt alkottak; a tüzérek bizonyára számítógépagyú lexmekek voltak,
kiborgizált rabszolgák, akiket őrökre egybeépítettek a fegyverükkel.

   Amint a menekülő komphajó a magasba emelkedett, a macskabölcső egyik
szegélyszála feléje villant. Fénycsíkok ragyogtak. A hajó felizzott, egy pillanatra
megvilágítva az alatta elterülő tájat - korábban az éteri lézerszövevénynek az
ébenvárosról visszatükröződő torz visszfényei csak zavarták a szemet. A jármű,
aminek Yeremi tíz másodperce még a gyomrában volt, felrobbant, semmivé enyészett.
Addigra már ő, Tundrish, d'Arquebus, Akbar meg az őrmester egy tömzsi vitrodur
torony tövében lapultak.

   Yeremi a fejét rázta, a szemét dörzsölte. A környezet annyira hirtelen változott meg, és
annyira gyökeresen. Mindent tisztán és élesen látott, az Occulobis jó szolgálatot tett. De
mi az, amit lát? Mit jelentenek ezek a roppant minták és alakzatok, ez a láthatóvá vált
sötétség? Miféle képződmény ez a hatalmas, komor, összetett ásványlény, amelynek
egyszerre csak bekerültek a zsigereibe? Igaz egyelőre nyugodt, biztonságos helyen
vannak, életnek semmi nyoma... de meddig?

   Pedig itt emberek élnek. Ez nem idegen lények tanyája, ahol még a geometria is
eltorzul és megváltozik.

   Úgy tűnt, Tundrisht is megszédítette a környezet. Yeremi szinte belekapaszkodott a volt
dögevészbe, akár valami furcsa bajtársiasságból, akár azért, hogy ha már a nyelve
megbénult, legalább az érintésével támogassa. Akár azért, hogy kölcsönösen
megerősítsék egymásban a képességet ennek a különös városnak az érzékelésére és
értelmezésére - ha két nézőpontot egyesít az ember, térhatású panorámát kap.
Szinte belekapaszkodott. Szinte. A hármójuk közötti kapcsolat kényszerítő erejű
mágnesessége, amely összebéklyózta őt Tundrishsal és d'Arquebusszal, folyton a
pozitív és a negatív pólus, a vonzás és a taszítás között váltakozott. A másik kettő iránt
táplált megvetés ragacsos, keserédes enyv volt. A vetélkedés szárnyas csavarokat vert
a csontjaikba, s szédítő haláltáncban, folyton változó pas de trois-ban egyesítette őket.
Akárcsak a sáskákat, amelyek párzás közben felfalják egymást, noha pontosan tudják,
hogy ez lesz a sorsuk, őket is bensőséges testvériség fűzte össze; valami bizarr
tropizmusnak engedelmeskedtek.

   Az a hivalkodó incidens a hőaknánál... ám aztán: az összekulcsolódó kezek az
iszonyalagútban... akármi oka is volt rá, a főlakó visszajött két társáért. Felodozást
keresett? Aligha. Leereszkedésből tette? Talán...
Maga d'Arquebus vicsorgott, és közben a feje kitisztulásáért imádkozott.

   - Gondoljátok végig, amit láttok! - buzdította őket Juron őrmester.

   Hirtelen - legalábbis Yeremi számára - rend költözött a környezetükbe.
Szabályszerűség. Törvény. Elsuttogta a Valence-ek egyik ősi, családi fohászát, egy
rejtélyes varázsigét, amit a klánja akkor használt, ha be kellett kapcsolniuk egy gépet.

   - Artifex armifer digitis dextris oculis occultis!

   Mert megérezte Sagramosovárosban a technikát.

   Hatalmas, fekete vitrodurernyők a tornyok csúcsán... ernyők, amik kúpokká és
gúlákká tudtak összecsukódni, és időről időre meg is tették. Obszidiánburkolatú
épületek, üvegdómok, kupolák... Óriás szurokkő-harangokra emlékeztető alakzatok...
Karcsú tornyok, amik teleszkóposan visszahúzódtak az alsóvárosba, körkörös, sima
tereket hagyva maguk után... Sakktábla-mintás térségek, tetőkontúrok alig észrevehető
nyomaival... Az épületek páncélozott állatok gyanánt gömbölyödtek össze és nyíltak
szét, ha támadás érte őket, a kockákból piramisok lettek.

   Ez a város részlegesen át tudta alakítani magát! Roppant vitrodurpanelek billentek,
hajlottak, csúszkáltak nesztelenül. Aknák nyíltak meg és zárultak be... Utak hajlottak
kétrét, s váltak szelvényezett falakká. Páncélüveg utak, végeláthatatlan rétegekben.
Spirális rámpák fúrták be magukat dugóhúzóként a felszín alá.
Egy városgép, sima, fekete, olajozott üvegből.

   És nem is volt teljesen fekete, ó nem. Most, hogy Yeremi már értelmezni tudta az
alakzatokat - egyesek azalatt változtak át, míg nézte őket -, a sötét színárnyalatok
gazdag skáláját különböztette meg: bíbor, indigó, ametisztkék.

   A horizonton tompa fényorkán vette kezdetét, mintha a világ széle rövidzárlatot kapott
volna. A fojtott pukkanások távoli robbanásokról tanúskodtak. Szóval a birodalmi
rohamosztagosok rátaláltak a lázadó egységekre - vagy fordítva.

   A másik négy felderítőosztag az őrmestereikkel együtt eltűnt, bevették magukat a
városgép füstös-sötét zsigereibe, Juron azonban a jelek szerint nem akarta siettetni az
embereit. Yeremi rájött, mire szánta Juron ezeket a drága perceket: azt akarta, hogy a
Rozsomák osztag elveszítse a környezeti szüzességét, hogy legyen idejük megbirkózni
a mindenfelől áradó új benyomásokkal. Yeremi tudta, hogy most már soha többé nem
fogja kizökkenteni nyugalmából az idegen környezet. Automatikusan igazodni fog
hozzá, egy gyilkos gépezet precizitásával. Legalábbis remélte.

   Yeremi beleszimatolt a forró levegőbe: egy kevés hamu, megperzselt por, a
vulkánmezők szaga, meg valami meleg, lúgos aroma.

   - És értsétek meg, amit hallotok!
Hallotta a város mozgását, a megfeszülő hidraulikus karokat, a sínpályákon sikló
vitrodurpaneleket. Valahol - nem is olyan messze - sorozatlövőből tüzeltek. Először a
huzagolt csövet elhagyó lövedék pukkanása jött. Aztán a sercegő sistergés, ahogy a
hajtóanyag begyulladt, és megkétszerezte a lövedék kinetikus energiáját. Végül a kettős
finálé: az átütő erejű becsapódás puffanása, amit egy töredékmásodperccel később a
robbanás döreje követ...

   Valami sziszegő zaj is hallatszott, ami egyre erősödött: ravasz, ütemesen ismétlődő,
éles nesz.

   Mintha azt hajtogatta volna: Ssssag-ram-ossso! Ssssag-ram-ossso!

   Egy közeli, spirális rámpáról, amely úgy nézett ki, mint egy füstüveggé fagyott, gyászos
örvény, korcsolyázók száguldottak feléjük; fekete selymek lobogtak mögöttük vitorlák
gyanánt, előretartott kezükben surikenvetőt markoltak.

   - Surikenek - figyelmeztette társait Akbar.

   - Látom - Yeremi már messziről megismerte a fegyvereket a kerek, lapos
fekvőtárakról meg a csőtorkolattól hátrafelé ívelő, mágneses vezérgondolákról,
amelyek rakétahajtóművel felszerelt szárnyakra emlékeztettek.

   A feléjük száguldó, fekete selyembe öltözött alakok láttán d'Arquebus előrelódult,
mintha megdelejezték volna.

   - Fenséges Fantazmák! - kiáltotta. - Raphaelo Florienborque!

   Kik! Kik! Kik! - hallatszott a fedezékül szolgáló torony irányából, ahogy egy sorozat
csillag alakú fémkorong eltalálta a fejük felett. A legtöbb lepattant róla. Mások
monomulekuláris vágóélükkel beleálltak a vitrodurba, és úgy sorakoztak ott, mint
apró hegymászókapcsok a sziklafalban - szabálytalanul futó mini-létra körömnyi
pénzérmékből, melyeknek névértéke a halál.

   Ölni akartak vajon a támadók? Vagy csak egy rendfenntartó szakasz tévedt erre, és
elhatározták, hogy szétkergetik a bámész polgároknak vélt csoportosulást, de a
sötétség miatt még nem biztosak benne, milyen a rangjuk és a besorolásuk?
Vagy inkább az a szándékuk, hogy foglyokat ejtsenek, gyors kihallgatásra? A
surikenek át tudják vágni a páncélt, a feketehámot és a csontot, és megnyomoríthatják
a felderítőket, de nem feltétlenül ölik meg az ilyen emberfeletti szervezettel bíró
harcosokat.

   Újabb korcsolyázók tűntek fel, jobbra-balra dőlve; kecses, kaszáló lábmozdulatokkal
hajtották magukat előre. Mi lehet a csizmájuk talpán? Görgök, apró kerekek,
korcsolyapengék?

   - Fenséges Fantazmák! - üvöltötte d'Arquebus az éjszakába, mintha szenvedne, vagy
kísértetek gyötörnék. Előremeredt.

   Mikor Akbar és Tundrish tüzet nyitott a sorozatlövőkből, Yeremi nekilendült, hogy
fedezékbe rángassa a meggondolatlan - vagy talán hallucináló - bolondot.
D'Arquebus lebukott Yeremi marka elől, és cikkcakkban rohanni kezdett a nyílt
terepen, egyenesen a tűzvonalba; úgy látszott, mintha versenyre akarna kelni a
korcsolyázók gyorsaságával. Azok most, hogy előbújtak rejtekhelyükről, nem rohantak
tovább meggondolatlanul a felderítők felé. Fürgén köröztek, keringtek és piruetteztek,
gyilkos surikensorozatokat küldve a torony irányába.

   D'Arquebus gúnyosan utánozta a mozdulataikat. Ő is ide-oda fordult, szédítő
ellipsziseket írt le. Talán így akarta megzavarni a korcsolyázókat - lehet, hogy ez a
harcos mégis közülük való, noha nem selymeket visel, hanem párnázott vértezetet?
Vagy mágikusan le akarja másolni a létezésük esszenciáját, hogy magába fogadja őket?
Hogy magába fogadja, felfalja, megeméssze és elpusztítsa valamennyit?

   Vagy a sérülést kereste, hogy bebizonyítsa: ő akkor is tud harcolni, ha telelövöldözik
surikenekkel?

   Yeremi lekuporodott, és egyelőre megelégedett azzal, hogy sorozatlövő pisztolyából
tüzet nyisson az akrobatikus mozgású célpontokra. A pisztoly alig rúgott vissza a
tenyerébe, ahogy köpködte magából a lövedékeket, melyek felizzottak és
tovaszáguldottak. Mégis csak a vakszerencsének köszönhette, hogy eltalálta az egyik
korcsolyázót - aki azonnal szétrobbant. A selyemruhája kigömbölyödött, aztán
cafatokra szakadt. Húsa és csontja úgy nyílt szét, akár egy vérvörös, fehér porzójú
virág bimbója, amelyről szinte rögtön lehullottak a szirmok. A többi lövedék elzúgott
az éjszakába, vagy lepattant a vitrodurlapokról.

   D'Arquebus tovább balettozott az úton, spirálokat, hurkokat, kígyóvonalakat írva le.
Valahogy sikerült belehelyezkednie ebbe az idegen pózba, mert amikor meghúzta a
ravaszt...

   Juron őrmester egy nehéz sorozatlövőt bízott d'Arquebusra, amely nemcsak
közönséges robbanógolyókat lőtt, hanem volt benne egy pokolgránát is.
És ezzel tüzelt d'Arquebus - pontosan abban a pillanatban, amikor, Yeremi és a
szabálytalan parabolaívben keringő korcsolyázók számára teljesen váratlanul, minden
ellenfél egymás közelébe került, mint a bolygók együttállás idején.
Lehet, hogy valami módon d'Arquebus tánca vonta össze a korcsolyázókat
önkéntelenül, ahogy mind őrá, az ő bizarr viselkedésére összpontosítottak?
A pokolgránátnak csak az egyik korcsolyázót kellett eltalálnia - azt viszont
mindenképpen, ha nem akarták, hogy veszendőbe menjen, amint az gyakran
előfordult, ha látszólag célzás nélkül lőtték ki. A fegyverrel persze folytatni lehetett a
tüzelést, de csak közönséges lövedékekkel; újabb pokolgránátot csak akkor tudott
kilőni, ha beiktattak egy veszedelmes szünetet az újratöltéshez...

   Az idő mintha megállt volna Yeremi számára, amikor meglátta, hogy d'Arquebus
meghúzza a ravaszt. Biztos volt benne, hogy d'Arquebus elpocsékolja azt az egyetlen
töltetet, és idő előtt lövi ki a pokolgránátot.

   D'Arquebus egy ősi, történelmi fegyver kezelésére kapott előjogot. Artifexek
nemzedékei gondozták és ápolták szerető kézzel ezt a sorozatlövőt; és Yeremit az
irigység mardosta. A tust vallásos feliratokkal ékes, aranyozott panelek borították. A
závárzatot valami ritka, harcos természetű kérődző agancsából készült berakás
díszítette, a ravaszvédőt pedig igazgyöngy.

   Az ilyen nagyszerű szerszám nyilván egy volt technikus kezébe való! Akinek szinte a
génjeiben van a bensőséges kapcsolat az antik műszerekkel, amik beragadhatnak vagy
eltörhetnek. Aki ismeri a megfelelő fohászokat és litániákat.

   Csakhogy d'Arquebus volt az, aki visszatért értük azon a szörnyű, gyötrelmes
alagúton... ugye?

   A kristálylövedék telibe találta az egyik korcsolyázó mellkasát, és felrobbant.
Borotvaéles srapnelszilánkok záporoztak mindenfelé. A virulens savak és idegmérgek
maró-perzselő fellege csaknem az összes korcsolyázót elborította.

   Bőrük és selyemruhájuk úgy oldódott fel, mintha éhes szájak serege szaggatta volna le
róluk. A korcsolyázók görcsösen rángó izmokkal támolyogtak ki a felhőből. Estek,
bukdácsoltak, vonaglottak mindenfelé.

   Yeremi, Tundrish és Akbar lelőtte a többieket, akik túlélték a kristályszilánkokat és a
halálfelhőt, de lelassultak a szörnyű sokktól.

   D'Arquebus csak állt mozdulatlanul, féktelen-furcsa őrjöngése hirtelen véget ért.
Milyen hanyagul pózolt; hagyta, hogy a maradék, már korántsem olyan elegáns
söpredékkel az alárendeltjei végezzenek.

   - Meggondolatlan voltál! - kiáltotta oda neki Yeremi. - Szerencsés voltál.

   - Áldott voltam - felelte d'Arquebus gőgösen; és felkacagott.

   Yeremi az őrmesterre pillantott, hátha rendreutasítja d'Arquebust. Zed Juron azonban
csak helyeslőn bólintott.

   A Sagramosováros zsigereibe vezető út hívogatón várt rájuk a megkövült
üvegörvényen.

   - Ideje gyakni! - kurjantotta Tundrish.


NYOLCADIK FEJEZET


Biff örült. A pók az arcán mosolygott. Vigyorogva villogtatta rágóit; a hegyesre
köszörült fogak között nyálbugyborékok fröcsögtek.

   A város szétgyakása frankó volt, legalábbis szerinte.

   A pihizónákban nem is agyalta volna az ember, hogy itt háború van - amíg a felderítők
meg nem érkeztek...

   Nem szabad visszaesnem a dögdumába, csak mert felpörögtem, mondta magának Biff.
Csak mert izgatott vagyok, helyesbített gondolatban. Ez egyrészt méltatlan lenne Rogal
Dornhoz, aki harcos volt és udvaronc. Másrészt méltatlan lenne ahhoz az átalakult
személyhez is, akivé Biff vált. Harmadrészt d'Arquebus lesújtó pillantást vetne rá a
keskeny, rubingyűrűs orra mögül.

   Valence-t néha teljesen elragadja a... a mazochizmus, d'Arquebus-zal kapcsolatban.
Lehet, hogy a volt technikus élvezi ezeknek a kisebb megaláztatásoknak a fájdalmát;
talán a génállományának a hibája megfelelő levezetést talál magának ezen a téren. Biff
Tundrishsal azonban más a helyzet.

   Ez a Biff eléggé mindennapos név, nem? Maga Biff azonban nem volt mindennapos
soha, még a tudatlanság mélyén sem, Trazior alsóvárosában. A Tundrish pedig úgy
hangzott, mintha egy rakás szarról lenne szó. Biff Tundrish olyasvalaki, aki
szarkupacokat tologat. Ami illik is a dögevészekre, akik a bolyváros hulladékán
tenyésznek, poshadt ürüléket zabálnak - és szétgyakják egymást, hogy hozzáférjenek.
A nevekben varázserő rejlik. Mindenki tudja, hogy a gépeket a szent imák működtetik.
Lehet, hogy Tundrish tulajdon nevének a foglya - mint ahogy d'Arquebus is az
övének?

   Nem. Soha.

   Az okádékodat adtad nekem, univerzum, mondta a kozmosznak, én pedig arannyá
változtatom.

   A többi alkotórészedet meg szemétté, tette hozzá vad vigyorral.

   Azok a szétgyakott cafatok áldozatok az átalakulás személyes istenének. Ebben nincs
semmi d'Arquebus-féle fennhéjázás. Biff előtt mégis felsejlett egy kozmikus minta
derengő körvonala, amit egy napon teljes egészében képes lesz felfogni. Felfedezi a
teremtés és pusztítás roppant hálóját, amit az arcára tetovált pók felismer majd, s
eltájékozódik rajta - de hová? Az út végén a bölcsek köve vár rá, a dicsőséges
transzmutáció - egy felmagasztosult Biff Tundrish, aki teljesen átalakult az ájtatos
háború olvasztótégelyében.

   És akkor a Biff név valami igazán különlegeset fog jelenteni. Lesznek majd kezek,
amik adamantium emlékműre vésik.

   Néhány szinttel a fejük fölött már bizonyára késő délutánra járt az idő, bár
Sagramosováros lakosai a jelek szerint viszolyogtak a napfénytől, hiszen hatalmas,
összekapcsolódó, fekete üvegernyők mögé rejtőztek előle. Amikor a tűzhányók
visszafojtották hamuval terhes, áporodott lélegzetüket, a fehér nap kegyetlen hőséggel
árasztotta el a lávamezőket, melyekről gyilkos erejű, forró szélviharok sodorták a port
keletre, mindig csak keletre, a Halálmedencébe, ebbe a sekély tengerbe, amely híján
volt minden folyadéknak.

   A Rozsomák osztagnak elege lett a gyakásból, s éber pihenőre készült egy hatalmas,
félhomályos, dohos vitrodur-pincében, amelyet lávaszobrok megkövült hadseregével
osztottak meg. Egyik szobor sem volt három méternél alacsonyabb. Egyesek karcsúak
voltak, mások kövérek. Mindegyik felszegte arisztokratikus orrát; hasonlítottak
egymásra, sőt, számos másolat is akadt közöttük. Faragott öltözékük változatos volt:
egyenruhák, tógák, palástok. Egyik-másik meztelen volt. Akadtak roppant kőfejek is;
hiszen a divat változik. Ebben a teremben tárolták a néhai Sagramosók szobrait,
amiket ide száműztek az új Lord hatalomra kerülésekor, de nem zúzták porrá őket -
puszta, masszív súlyuk is horgonyként rögzítette a trónon a sokezer éves dinasztiát.
A félreeső sarkokban néhány elektromos fáklya lobogott, bár sok nem is működött
közülük. A falifülkékben tucatjával hevertek a megláncolt csontvázak - kétségkívül a
rezsim ellenségei, potenciális vetélytársak, akiket csupaszon, minden felszerelési
tárgyuktól megfosztva hagytak itt az évszázadok folyamán, hogy elmélkedjenek az ősi
kormányzócsalád monumentális történelmén, mielőtt éhen vesznének.

   A Rozsomákok tegnap éjjeltől egészen mostanáig szintről szintre portyáztak, mindig
olyan gyorsan és zavarba ejtően mozogva, amennyire csak tudtak. A felderítők olykor
magukhoz ragadták a kezdeményezést, és in extremis Juron őrmester sietősen
terelgette osztagát. Sagramosováros surikenvetős korcsolyázói fürgék voltak - ámbár
hajlottak a látványos mutatványokra, a virtuóz kunsztokra, mintha rájöttek volna, hogy
a felderítők ugyan pusztító erővel zaklatják a várost, de tulajdonképpen nem
jelentenek komoly veszélyt.

   - Azt hiszem, nem érdekli őket, ha egy-két negyedet pocsékká gyakunk - mondta Biff.

   - Akkor a nép hűségesebb lesz a kormányzójához... Persze azért szeretnének
meggyakni minket.

   Mind a négy felderítő szerzett kisebb surikensebeket, amik gyorsan begyógyultak:
cinóber vérük úgy zárta el a sebszájakat, akár a pecsétviasz. Csak Zed Juron maradt
teljesen sértetlen - ez a tagbaszakadt óriás olyan ügyesen mozgott, mintha a bőrén
érezné a veszélyt -, bár egy visszapattanó suriken széthasította a kommunikátorát.
Juron szinte második kamaszkorát élte felderítői társaságában, ez azonban cseppet sem
csökkentette vallásos buzgalmát és felelősségérzetét.

   A felderítők rengeteg kéjfülkét gyaktak szét. Ezek a csúszópályákkal összekötött,
fekete, fényezett tojások a boltozatos vitrodur-ernyőkről lógtak, kormos-tömör
esőcseppek gyanánt. A felderítők nyaktörő sebességgel csúszkáltak egyik fülkétől a
másikig, s bágyadt, nyegle narkósokat, kurjongató részegeket, orgiákban vonagló
kéjenceket égettek hamuvá, akik a maguk kicsapongó módján reagáltak a háborúra, ha
ugyan tudtak róla egyáltalán.

   A város józanabb negyedei bezárkóztak - az összecsukódó vitrodur-ernyők hatalmas,
arénaszerű nyílt térségeket hagytak maguk után. De kanyargós utakon, csatornákon és
szellőzőaknákon, ezek a zónák is megközelíthetők voltak.

   A Rozsomákok betörtek az isteni Fulgor Sagramoso egyik kápolnájába, ahol fényesen
kivilágított lávaszobor állt a Császár oltára helyén. Idős eretnekek kántáltak panaszos
himnuszokat isten-diktátorukhoz, fegyveres szerpapok felügyelete alatt. A híveknek
talán nem volt más választásuk, erőszakkal kényszerítették őket, hogy Sagramoso
dícséretét zengjék, és beszívják a pimasz pazarlással égetett diadaltömjén illatát. A
Rozsomákok adományok helyett repeszgránátokat hajítottak az ősz gyülekezetbe.
A felderítők pokolgránáttal lőtték a zsúfolt szállítószánokat, melyek kőkemény,
olajozott vitrodur-csatornákban száguldoztak, felbukkanva az egyik állomásnál,
elkanyarodva a csomópontokon, spirális bukófordulókat írva le, hogy végül célba
érve megállapodjanak...

   Egyszer rátaláltak egy halott felderítőtársukra a Vadkan osztagból, aki egy páncélüveg
zsákutcában feküdt. A surikenek annyira szétszabdalták, hogy csak egy kupac hosszú,
keskeny húscsík maradt belőle, amit cinóber váladék tartott össze úgy-ahogy. Később,
egy közeli magaslatról a Rozsomák osztag pár tucat karkasoni bennszülöttet pillantott
meg; a hullájukból fenyegető rúnákat raktak ki egy sivár, zománcozott sugárúton.
Kétségkívül a Vadkanok műve volt. A holttestekből néhány üvöltöző Sagramoso-pap
próbálta kiűzni tömjénrudakkal és kénsavszóróval a rontást, akiket surikenvetővel
felszerelt korcsolyázók őriztek.

   Szóval a Vadkanok nem tétlenkedtek... miközben az igazi harc egyre közelebb
dühöngött a Birodalom fekete csillárjához, hogy megrázza és megcsörgesse az
érintetlenül maradt részeket is.

   És nem pihentek a Rozsomákok sem - bár az a rúna-ötlet nem jutott eszükbe...
Juron őrmester nem tartotta valami sokra. A feltűnősködés a gyorsaság rovására megy,
és könnyen meglehet, hogy abból az elesett Vadkanból éppen ezért lett
császárszalonna.

   Most pedig pihenni fognak egy kicsit.
És melyik hely lenne alkalmasabb, hogy néhány órára bekapcsolják a Katalepszia-
lebenyüket, mint ez a hatalmas, elhagyott pince, a szobraival meg a csontvázaival?
Így hát a felderítők letelepedtek az alagsor mélyén, a Sagramosók genealógiájának
összevissza hányt, poros, lávakőből kifaragott emlékei között.
Így hát kikapcsolták agyuk egyik féltekéjét, hogy megtisztítsák szervezetüket a
kimerültség termelte mérgektől; a másik félteke azonban ébren maradt, és figyelte,
nem közelednek-e betolakodók...

   A logika meg a beszéd elszunnyadt Biffben, s ő álmodott; mert most az agyának a bal
féltekéje aludt.

   A félálomban, melynek úgy-ahogy tudatában volt, gumitestű szavak ezredei
meneteltek, hogy összecsapjanak egymással. Lánckarddal és sugárbárddal
felfegyverzett főnevek és igék parádéztak ruganyos lábukon. Ahogy a két fél
manőverezni kezdett, a szavak mintha valami látszólag fontos mondattá álltak volna
össze - ellentmondó üzenetekké, amik miatt a háború kitört közöttük.
A Császár Akarata Mindenek Fölött Való, Áldott és Örök.

   A Császár Neve Halál; a Trónja a Sír.

   Ezek a mondatok - meg néhány másik - összecsaptak. Addig ütötték-vágták egymást,
míg eltűnt minden jelentés, csupán az abszurd töredékeket alkotó, vérszomjas szótagok
zűrzavara maradt.

   Biff agyának éber, tudatos jobb féltekéje régi por gyenge illatát regisztrálta. Érzékelte a
halál fakó áporodottságát, amely a csontvázakból szállt fel, meg a bajtársai testén
száradó verítéket, melyet a fölbecsülhetetlen, emberfölötti mirigyek hormonmolekulái
fűszereztek. Ízlelgette Biff saját nyálának az aromáját, amely hasonló adalékanyagokkal
volt dúsítva, amint előre-hátra áramlik a szájüregében. Hallotta az ikerszívek verését,
az egybevegyülő lélegzetvételek halk neszét. A támpillérek és árkádok homályos
mintáját fürkészte, amely a dongaboltozatot tartotta a fejük fölött. A baljósan
magasodó mennyezet valami rég halott, idegen óriáslény csipkésen áttört mellkasának
tűnt, amit mintha nem kifaragtak, hanem fáradságos munkával kicsiszoltak volna;
rabszolgahadak robotolhattak rajta évtizedekig, sok-sok ezredévvel ezelőtt.
Az agya jobb féltekéje nem tudta megfogalmazni, amit észlelt. A logika, a szavak
cserbenhagyták. Elmenekültek háborúzni, abba a kísérteties álomba, ahol véres
csatákat vívtak egymással. Ez a félteke csak a nyers érzékszervi benyomásokat ismerte
- a hangulatokat, az intuíciót, a mintákat és ritmusokat, amiket a tudatalatti a túlélés
szolgálatába állít. Mintha Biff valami állattá - talán hüllővé - fejlődött volna vissza,
amely egyelőre béna, hiszen semmi nem ösztönzi cselekvésre, de elpattanó rugóként
reagálna, ha valami szokatlant érzékelne a környezetében...

   Valami viszketés...

   Valami furcsaság.

   Valami nem volt rendjén a lélegzetvétel és a szívverés visszhangjával ebben a boltíves
pincében, ahol a monumentális, ozymandiási gőg a béklyóba vert halál lomha illatával
vetekedett.

   A jobb félteke valami anomáliát érzett...

   Időközben Yeremi logikus, technikusi énje álmodott.

   Álmában rúnadíszes szerszámok keltek kísérteties táncra egymással. Segítségükkel
kapcsolóelemek, eltorzult karburátor-alkatrészek, kisebb-nagyobb páncéldarabok
álltak össze valami roppant, barokk fegyverré.

   Elefántkerekek támasztották alá az adamantiumból öntött, rácsos alvázat. Hidraulikus
lökésgátlók pumpálták ki az elhasznált hulladékanyagokat. Hatalmas, hosszú,
rézveretes fegyvercső szegeződött fenyegetően a galaxis szívének.

   Ez az ágyú egy páncélos emberlövedéket, magát Yeremit fogja kiokádni magából, aki
kinyújtott kezében egy foszforeszkáló emberbőrbe kötött, vaskos könyvet lenget,
fedelén az ősi rúnákkal írott címmel: Codex Lex - Törvénykönyv...

   Hacsak az ágyúcső fel nem robban.

   Közben Yeremi éber érzelem-énje a környezetét és a bajtársait figyelte, különösen
Lexandro d'Arquebust...

   Yeremi nem gondolkozott logikusan. Képtelen volt rá. Racionalitása abba a másik
fantomvilágba száműzetett, ahol éppen a Törvény Fegyvere készült, az álomlogika
szabályai szerint.

   Hormonrohamokat érzett - a szóban kifejezetlen érzelmek megfelelőit. Irigységet.
Gyűlöletet. Vallásos áhítatot. Bajtársiasságot.

   Mindegyik hormonvegyület a d'Arquebus-rejtély körül keringett, akár a vacsorára leső
cápa.

   Egészen addig, amíg valahol mélyen a gyomrában rá nem döbbent, hogy csakis akkor
tudja fölülmúlni és megalázni elátkozott "testvérét", ha Lexandro létezésének odaadó
hívévé válik, mint valami felkent pap; ha védelmezni és oltalmazni fogja a
vakmerőségével kérkedő d'Arquebust.
Igen, Yeremi rá fogja hangolni érzékszerveit a d'Arquebusra leselkedő veszélyekre,
hogy idejében elhárítsa a feje felől a halál fenyegetését. Yeremi Lexandro jóindulatú
piócája vagy remorája lesz, pártfogó vámpír, aki elszívja a veszély mérgét, s ezáltal -
élősdi módra - magába issza Lexandro lelkét is. Igen, és eljön majd az idő, amikor
Lexandro megismeri a keserű szégyent, a többiek pedig lenézik őt; mert rádöbbennek,
hogy d'Arquebus bátorsága nem Dorntól való, hanem régi, főlakó extravaganciájának
másik oldala...

   Ilyen esküvést tett Yeremi érzelem-féltekéje - persze nem szavakkal, hanem érzelmi
jelképekkel, melyek befészkelték magukat a szívébe és a zsigereibe, hogy ott aztán
rákos sejtek módjára burjánzásnak induljanak.

   Lexandro kettéhasadt agya a saját lovaggá ütéséről álmodott. Az egész testét tetovált
címerpajzsok borították - mintha az igazság páncéljába öltözött, eleven pajzs lett volna.
áttetsző, szivárványszínű neurokesztyűt viselt, amit alig lehetett látni rajta.

   Kiengesztelhetetlen arckifejezéssel ült egy magas, plasztacél balkonon, s nézte, ahogy
odalent az Öklök kivégzik a végtelen sorokban álló idegen lényeket és eretnekeket. És
élvezte gyötrelmes, soha véget nem érő vezeklését, amiről az űrgárdisták csak
áhítatosan suttogva mertek szót ejteni.

   Érzékszervei közben a pincét fürkészték. Minden zord árnyék fennen ragyogott a
szemében, a tisztaság fénye itatta át, amit Rogal Dorn sugárzott magából, az ő teste
lencséjén keresztül...

   Biff fölriadt a megosztott agyú transzból.

   Még mindig ösztönös állat-lény volt. Egy pillanatig a nyers, csiszolatlan látás, hallás és
szaglás volt bölcsessége kizárólagos forrása.

   A dögevész vadállattá fejlődött vissza.

   Aztán a szavak visszaáramlottak újra egyesülő tudatába. Csonkítatlan, feltámasztott
szavak.

   - Valaki van itt! - figyelmeztette társait. - Egész idő alatt itt volt velünk.

   Nem szabad túlpalléroznom magam, gondolta. Különben megfosztom magamat az
állatszerű érzékeléstől, a régi dögevész ösztönöktől... Bezárulok a minták előtt, amiket
a vadállatok azonosítani tudnak, hiszen a csiszolatlan idegrendszer érzékeli a
természetfölötti kisugárzásokat.

   Talán a jampecnek ebben az egyben igaza volt, amikor kigúnyolta Biff szorgalmas
munkáját az olvasószobában...

   A pince mélyén egy négyszeresen amputált foglyot találtak. Karja és lába hiányzott,
masszív törzsét egyenes tartásban egy nagy rézüstbe állították. Ólom rögzítette ebbe a
különös tartályba - a fémet minden bizonnyal olvasztva öntötték bele, aztán kihűlt és
megkeményedett az ágyéka körül.

   A szemhéját hajszáldróttal kifeszítették, úgyhogy kénytelen volt pislogás nélkül egy
roppant Sagramoso-fejet bámulni; körülbelül akkora lehetett, mint nyomorékká
csonkolt teste. A vállgödrében vastag csomóba kérgesedett a cinóber. Az ajkát vékony,
fekete ostorszíjjal összevarrták; a két vége úgy lógott le oldalt, mint valami
rozmárbajusz.

   Mikor a felderítők megközelítették a nyomorékot, éppen az üstöt próbálta előre-hátra
billegtetni. Emberfölötti erőfeszítésének halk csikorgás lett az eredménye; ezt hallotta
meg Biff az állat-agyával.

   Az ember - vagyis az emberroncs - előremeredt. Lélegzett. Buldogállkapcsán
rángatóztak az izmok.

   Az ősi műtéthegek halovány rajzolata a bőrén... A három lyuk a homlokában, ahonnan
mintha rudakat téptek volna ki fogóval...

   Ez egy űrgárdista volt - valamikor.

   A férfi arcára kis, élénkvörös kelyheket tetováltak, amik színültig voltak habzó, félig
alvadt vérrel.

   Juron őrmester elkérte Bifftől a harci kését. Az ostorszíj, amivel a megcsonkított
űrgárdista ajkát összevarrták, miniatűr kabalisztikus rúnákat formázott. Juron imát
mormolt, hogy hatástalanítsa őket, aztán a fogoly ajka közé csúsztatta a
monomolekuláris pengét, és könnyed mozdulattal elvágta a szíjat.

   A száj kitárult. A metsző- és szemfogak hosszú, éles agyarak voltak; a szemfogak
üregesnek tűntek, mintha elefántcsontból faragott injekcióstűk lennének.
A fogoly néhány alig érthető szótöredéket károgott. A nyelvét nem vágták ki -
megdagadva, bíborszínben játszva vonaglott a gyilkos tépőfogak és az elnyesett
ostorszíj bajusz-szálai mögött -, a torka azonban csontszáraz volt.

   Juron újra és újra vizet fröcskölt a kulacsából a pergamenszáraz, vérvörös nyílásba. A
férfi most szélesre tátott szájjal kinyújtotta a nyakát, mintha emésztő vágyat érezne,
hogy fogát az őrmester páncélkesztyűjébe mélyessze, és átharapja; ám végül uralkodott
magán.

   - Ki vagy? - akarta tudni Juron.

   Elkínzottan jött a válasz.

   - Vérivó... űrgárdista... Tezla... hadnagy...

   Biff az őrmesterére nézett, aki helyeslőn bólintott.

   - Tiszteletreméltó űrgárdista rend, sokat hallottam róluk. Hogy kerültél ide... uram? -
kérdezte a nyomoréktól, akinek az ülepe és az ágyéka szürke ólommasszába volt
ágyazva.

   A Vérivó küszködve próbált beszélni.

   - Felderítőhajó... Tízfős különítmény... Idegen támadás... Súlyos károk... Navigátor
haldoklott... Leszálltunk ezen a császárhű világon... Világ nem volt császárhű...
Elfogtak minket... Ránk eresztettek egy titánt... Páncélüveg aréna. Titánok! Titánjaik
vannak!

   Juron elmorzsolt egy káromkodást.

   - Hány?

   - Azt hiszem... hat Hadúr osztályú... meg egy Császár... Nem tudtátok?

   - De nem ám! - Az őrmester megmarkolta a tönkrement kommunikátort a harci övén,
és szörnyű átkokat mormolt. Mivel felderítőosztagot vezetett, természetesen nem viselt
sisakot, amiben lett volna beépített főkommunikátor. - Mea culpa! - szitkozódott. -
Dorn bocsássa meg nekem!

   Hála az olvasószobákban folytatott tanulmányoknak, Biff legalább úgy átérezte a
helyzet súlyosságát, mint - feltételezhetőleg - Valence. A titánok vákuumpajzsokkal
felszerelt, huszonöt méteres robotharcosok voltak, félelmetes fegyverarzenállal. A
páncélozott gépszörnyetegeket három-négy fős legénység irányította, akik tudati
impulzusokkal kezelték a nehéz fegyvereket... Most hét ilyen rettenetes szerkezet lapul
Sagramosovárosban, bármelyik pillanatban készen, hogy rátörjenek az űrgárdistákra,
amikor a páncélos Öklök vakon belerohannak - a csapdába.

   A csapdába: igen. Biff úgy agyaskodott... Biff úgy gondolta, hogy most már elég
tisztán látja a mintát. A támadó birodalmi rohamosztagos ezredek és a Fulgor
Sagramosóhoz hű helyi katonaság - akik körülbelül húsz-harmincezren lehetnek -
gyakorlatilag semlegesítik egymást. Az Öklök Lord Pugh vezetésével beverekszik
magukat a városba, az áruló városba, amely óriás robotgépként átrendezi magát; az
űrgárdisták nem veszik észre, de a kívánt irányba tereli őket. A titánok lesből fognak
lecsapni, vulkáni végzetként magasodva fel egy vitrodur teraszról, vagy előlépve
valami fekete falóriás mögül, amely alattomosan félrecsúszik.

   Vajon hány űrgárdistát tud elpusztítani hét titán plazmavetőkkel, makroágyúkkal,
rakétákkal, vagy akár a csupasz sugáröklével?

   Talán túl sokat... Mintha tűzhangyák rohannának meg egy gigamedvét. A győzelem
persze így sem kizárt, de túl nagy árat kell érte fizetni.

   - Milyen jól kezelik a titánjaikat? - kérdezte Juron.

   - Egyetlen titán... könnyedén végzett kilenc csatapáncélos Vérivóval... Engem
egyszerűen felkapott, és... odanyújtott Lord Sagramosónak... áldozati ajándékul...
Letépték rólam a páncélt... - Juron újabb adag vizet akart a hadnagy szájába tölteni, az
űrgárdista azonban a fejét rázta. - Túl sok... Nem tudok vizelni... Energiakarddal
levágták a végtagjaimat... - A fogoly arcára őrült vigyor ült ki. - Még így sem volt
könnyű dolguk! Két teljes percükbe telt... Aztán idehoztak... Rúnákkal bevarrták a
számat, nehogy káromolhassam az istenüket... Olvasztott ólmot öntöttek alám...
Magamra hagytak, hogy az őseit csodáljam, míg éhen nem veszek...

   - Ez mikor történt?

   - Nem tudom... Fogalmuk sincs... a hiberállapotról. Mikor elmentek, felfüggesztettem
az életműködésemet... amíg a tudatalattim, vérről álmodva, meg nem érezte a sebeitek
szagát... erre felébredtem...

   - Honnan szerezhették a titánokat... uram?

   A Vérivó megrázta a fejét.

   - A Collegia Titanicától soha!

   - Persze, hogy nem... Ki gyárthat itt titánokat? Hol ismerik a szükséges technikát? - Az
őrmester elkomorodott. - Ez lényegtelen. Téged itt kell hagynunk, hadnagy. Folyik az
invázió. De a szemedet kiszabadíthatjuk. Lehunyhatod. Nem kell többé Sagramosót
nézned.

   Juron csalódott dühében megrázta a kommunikátorát.

   - Talán meg tudom javítani - javasolta Yeremi. - Ismerek pár litániát. Technikus
családból származom.

   - Ez teljesen tönkrement, Valence. Mea culpa! át kell törnünk az ellenségen, hogy
figyelmeztethessük a testvéreinket.

   - Mélyen benn vagyunk a városban - szólalt meg d'Arquebus, és megnyalta az ajkát. -
Talán a titánok mögött.

   - El tudod magyarázni, hogy pontosan hol tartják azokat a gépeket, hadnagy?
Tezla el tudta. Tezla megtette. A szeme nyitva maradt. És igen, d`Arquebus jól sejtette.

   - Egy obszidián aréna, amely hol kinyílik, hol becsukódik... - tűnődött Juron. - És csak
arra vár, hogy a testvéreink a közelébe érjenek...

   - Mi lenne, ha megpróbálnánk belopózni, és eljutni az egyik titánig? - vágott a szavába
d'Arquebus. Az őrmester hitetlenkedve meredt rá. - Egyet legalább tönkre tudnánk
tenni, uram... vagy akár fel is használhatjuk!

   - Felhasználni egy... - D'Arquebusnak nyilván fogalma sem volt, milyen kiképzést
kapnak a titánokat irányító, elit moderatusok.

   - Hány... felderítőtök... van itt? - nyögte Tezla.

   - Négy - mondta az őrmester -, meg jómagam.
Tezla rekedten felnevetett.
Ez sértette Juront.

   - Mi Császári Öklök vagyunk... uram. Nem öngyilkos zombik. A rendünk a gondos
tervezésről nevezetes.

   - A titánokat nem terveztétek be.

   - Rokon, arra kérlek, írd le nekünk részletesebben azt az arénát!

   Tezla engedelmeskedett, Juron pedig üveges szemmel emésztette az információt, mint
valami lexomat, vagy adattároló szivacs.

   Gondolkodott. Tervezett. Számítgatott.

   Végül lassan azt mondta:

   - Talán megvan a módja annak, hogy felhasználjunk egy titánt. Ha feltűnés nélkül a
közelébe tudunk jutni... álruha és kés lesz a fegyverünk, fiúk, nem lármás puskák...
Semmi hivalkodás. Selyemruhák és kézipengék. Szükségünk lesz Dorn szerencséjére.
Majdnem biztosan meghalunk. Majdnem biztosan. Kilencven százalék.

   - Halál a Császár nevében! - sziszegte Biff. Vagy azt mondta, hogy "halál a Császár
neve"?

   - Ha már tudjuk, ami tudunk, van-e más választásunk, mint odamenni? Feláldozzuk
magunkat, ha másért nem, hát azért, hogy pár perces előnyt biztosítsunk a
testvéreinknek!
Tezla továbbra is tágra nyílt szemmel nézte Juront.

   - Hadnagy; megöljünk? Lehet, hogy senki más nem talál rád.
Tezla fontolóra vette az ajánlatot.

   - Ne... - határozott végül. - Valahogy még hasznára lehetek a rendemnek, ha
összeszednek. Lehunyom a szemem, és várni fogok.


KILENCEDIK FEJEZET


Álcázásként helyi öltözéket kellett szerezniük. Erre azonban a sorozatlövők nem voltak
alkalmasak. Az ember nem viselhet cafatokra szaggatott, vérfoltos ruhát.

   Yeremi egy pillanatra kaján, perverz örömöt érzett, amikor Juron őrmester úgy
döntött, hogy a fegyvereiket - a harci késeket meg a minigránátokat kivéve - a
pincében hagyják. Milyen élvezet volt látni Lexandro arcán a csalódottságot, amikor
kénytelen volt lerakni azt az agancs- és igazgyöngyberakásos, antik sorozatlövőt....
A hő- és repeszgránátoknak úgyszintén nem sok hasznát veszik majd a Rozsomákok,
mivel azonban alig voltak nagyobbak egy pénzdarabnál, legalább a zsebükben
magukkal vihetik őket, arra az esetre, ha távolról kellene ölniük.

   Bárcsak lennének füst-, könnygáz- és kábítógránátjaik! De egyébként sem volt
gázálarcuk. Terrorakciókra szólt a megbízásuk, nem beszivárgásra.

   Hogy ne keltsenek túlzott gyanút, le kellett csatolniuk a széles vállvérteket, a
lábszárvédőket meg a sasdíszes plasztront.

   - Mi lesz, ha belebotlunk a Vadkan osztagba? - kérdezte d'Arquebus, s a szeme
tébolyultan csillogott.

   Erre a megjegyzésre vészjelző szólalt meg Yeremi agyában. Könnyen előfordulhat,
hogy a többi felderítő nem fogja megismerni Lexandrót és társait; előbb lőnek, és csak
aztán kérdeznek, ha egyáltalán veszik maguknak a fáradságot a beszédre. Megölhetik
Lexandrót, ha tovább játssza az ostobát.

   - Azt hiszem, kerülnünk kell a testvéreinket - mondta Yeremi.

   - Ó, igen! - helyeselt d'Arquebus lázasan - és Yeremi rádöbbent, mennyire el van
ragadtatva Lexandro a rájuk váró hősi sorstól. Most, hogy őrült küldetésük kezdetét
vette, esze ágában sem volt felhígítani a soraikat további erősítéssel.

   - De a többi őrmesternek van kommunikátora... - kezdte Akbar.

   - Működő kommunikátora - morogta Juron őrmester olyan hangon, mint akinek nincs
szüksége rá, hogy felhánytorgassák a hibáját. - Ha találkozunk a többiekkel, te, Akbar,
meztelenre vetkőzöl; így nagyobb lesz az esélye, hogy felismerik benned a
csatatestvérüket. Aztán odamégy hozzájuk. Az elsődleges cél az Öklök figyelmeztetése.
Ez azonban nem jelenti azt - nézett farkasszemet d'Arquebusszal -, hogy ne szállnánk
rá a titánokra is. Csak jobb volna, ha lenne velünk még pár haver meg egy-két veterán
őrmi.

   D'Arquebus elfintorodott; vagy az nem tetszett neki, hogy Juron stresszhelyzetben nem
a tiszta birodalmi gótot beszélte, vagy az a kilátás, hogy mások is részt vehetnek a
vállalkozásban - ki tudja?

   Meztelenre vetkőzve, gondolta Yeremi. Még mellvért és lábszárvédő sem óvja a
bordáikat meg a sípcsontjukat; a küldetésnek ez a szakasza kicsit hasonlítani fog a
fejvesztett rohanásra az iszonyalagútban...

   A jelek szerint Juron is tudatában volt sebezhetőségüknek.

   - Ne feledjétek, srácok - mondta -, nem vagytok kiscsirkék! A bőrötök alatt egy
kicseszett mellvértet viseltek, tömör csontból. És megkaptátok a feketehámot is, meg
minden - Megköszörülte a torkát. - Még van időnk egy gyors imára Rogal Dornhoz. Az
ima helyreállítja majd a szertartásos légkört.

   Mostantól fogva nem tomboltak - lopakodtak. Surrantak. Osontak - a városon
keresztül, amely egyre inkább elhátrált az invázió elől. Antracit-fekete épületek
húzódtak vissza a talajba, s lapultak széjjel tompa moraj kíséretében, hogy legyen
szabad tér a harchoz. Sugárutak szélesedtek ki, hogy odacsalják a támadókat. A
hátvédet alkotó katonák többé-kevésbé rendezetten vonultak vissza. Menekültek
özönlöttek hátrafelé, surikenvetős korcsolyázók terelték őket. A csata szabálytalan
érverése még messze volt, de egyre közeledett.

   Egy idő múlva a Rozsomákok kihasználták az alkalmat. A zömök, hornyolt oszlopok
mögül kiugorva megragadtak két korcsolyázót, és kitörték a nyakukat.
D'Arquebus úgy kapta fel az egyik fekete selyemköpenyt, mintha az atyai öröksége
lenne. Az őrmester magára kanyarította a másikat.

   Kiderült, hogy a bakancsok talpába vitrodur görgök vannak szerelve. Az áldozatok
mérete azonban jónéhány számmal kisebb volt az űrgárdisták lábánál. Így hát az
álcázott párosnak korcsolyázó mozdulatokat utánozva kellett keringenie - míg buzgó
integetéssel magukhoz nem csaltak egy másik surikenlövészt, akit aztán megfojtottak.
Ez még egzotikusabb falat volt: egy sötét hajú, kreol bőrű nő. D'Arquebus elhúzta a
száját, amikor Yeremi belebújt a ruhájába. Hangulata azonban hirtelen megváltozott.

   - Fenséges! - bólintott elismerően. - Fantazmikus!

   Yeremi ezekben a percekben tükör volt, amelyben Lexandro megcsodálhatja magát.
Utána az álruhás trió lecsapott két selyemruhás menekültre, agyonverte és pörére
vetkőztette őket. Aztán mind az öt botcsinálta ripacs elindult a nyomorékká csonkolt
Vérivó által megadott irányban; igyekeztek a legsötétebb árnyékban maradni. A harci
zónából pánikba esve menekülő polgárok gondoskodtak a kellő zűrzavarról. A fények
szerte a városban pislákolni kezdtek, egész negyedek borultak zord, iszapszürke
homályba. Odafentről alig szivárgott be egy kis füstös napfény a sötét üvegpajzsokon
keresztül.

   A szürkületben ballongumis járművek torlaszolták el az egyik sugárutat.
Makroágyúkkal és hővetőkkel voltak felszerelve. Nehézfegyverzetű rohamcsapatok
nyüzsögtek mindenfelé - Lord Sagramoso testőrgárdájának előretolt egységei. A
sugárút végén emelkedett a szénfekete teraszokra tagolódó palota; egy roppant,
csillámló, üvegszirmos zikkurat, teleszkópos fiatornyokkal, amiken hatalmas vitrodur
ernyők nyíltak-csukódtak állandóan, időnként egymáshoz kapcsolódva.

A főút közelében egy obszidián tér szinte kihalt volt. Csak néhány surikenvetős
korcsolyázó körözött rajta lustán - a menekültek úgy irtóztak ettől a helytől, mintha alá
lenne aknázva. A kövezet lapjait aranyszínű főnix-sziluettek díszítették; leginkább
óriási, karmos lábnyomokra hasonlítottak.

   Az aréna feketébe játszó kupolái - ahogy Kroff Tezla hadnagy mondta - ott
toronylottak a nem-annyira-köztér mögött.

   Az épület gigászi, megüvegesedett, fekete gombatelepre emlékeztetett. A kupolákon
mégis ezüstszínű és azúrkék lobogók lengtek vidáman; dróthuzalokkal feszítették ki
őket, hogy friss szellő jelenlétének látszatát keltsék. Kívülről úgy tűnt, mintha az aréna
valami díszes kiállításnak vagy mozgószínpadnak adna otthont, és semmi stratégiai
jelentősége nem lenne. Az épületet foghíjas őrkordon vette körül, mintegy ártatlan
mivoltát hangsúlyozandó.

   Ahogy a Rozsomákok közelebb sasszéztak, a csatazaj mennydörgő koncertje észak
felől hangosabb lett. A város vitrodur hangfogó falai felerősítették a fegyverropogást
és a robbanások dobpergését, ami mintha közeledett volna - a menekültek árapálya
lassan araszolni kezdett a testőrök és a palotanegyed csalóka biztonsága felé.
Ez megengedhetetlen volt.

   Talán egy tüzértiszt határozott úgy, hogy drákói módon megtisztítja a lővonalát? Vagy
egyszerűen szerette volna kipróbálni a fegyverét? Lehet, hogy csak más irányba akarta
hessegetni a civileket, de nem volt eléggé járatos a fegyver kezelésében.
Egy hővető tüzet nyitott.

   A négy egymás mellett sorakozó lövegcső iszonyú forróságot okádott. A legközelebb
eső célpontok húsa és zsírja folyékony masszává olvadt, aztán elpárolgott; a füstölgő
csontkupacokból nyúlós, fekete gőzfelhő szállt fel. A távolabbi áldozatok lángba
borultak. Mások akkor lobbantak föl gyertyák gyanánt, amikor menekülni próbáltak.
Ez az elterelő mozzanat lehetővé tette a Rozsomákok számára, hogy közelebb
húzódjanak az aréna bordázott külső falához.

   A bejárati rámpa spirális ívben ereszkedett eléjük.

   A rámpa alján három lángszórós őr teljesített szolgálatot. A rabolt selymek
felbecsülhetetlen értékű másodperceket nyertek a Rozsomákoknak; megközelítették az
őröket, és elvágták a torkukat, mielőtt tüzet nyithattak vagy akár riadót kiálthattak
volna.

   Szerteágazó alagutak vezettek a föld alá, itt-ott elektromos fáklyákkal megvilágítva. A
távolban emberalakok mozogtak. Találtak egy csatornanyílást, ahol el tudták rejteni a
holttesteket.

   Nem messze a falban sűrű szövésű acélhálóra bukkantak: egy inspekciós panelre, amit
rontástól védő viaszhatszögekkel pecsételtek le, és kifakult felirat látszott rajta, a szent
nyelven: Hoc sacrificium consecrat nos muros.

   Juron valami vulgáris varázsigét mormolt, hogy elhárítsa a bűbájt, és letépte a panelt.
Odabent láncok és emberi csontok hevertek: egy magába roskadt, megbéklyózott
csontváz. Az egyik sípcsontja törött volt - meg a bal szárkapocscsont és néhány borda
is.

   Fent keskeny csőakna ívelt az egyiptomi sötétségbe, mintha a fal vékonybele lenne.
Valakit az építőmunkás rabszolgák közül bebörtönöztek a csapóajtó mögé, hogy
feláldozásával biztosítsák a szerencse kegyét - és megadták neki a lehetőséget, hogy
azon a kanyargós aknán felmásszon a magasban nyíló kijáratig, bár ez láncra verve
szinte lehetetlen feladat volt. Bizonyára megpróbálta a sötétben; talán többször is. És
folyton visszacsúszott, nem bírta megállítani az esést, egyik csontját a másik után törte
el. Hogy bámulhatott ki az acélhálón a szabadságba; reménytelenül, vaksin hunyorgott
a halálfülkéjét lezáró szárnyas viaszpecsétekre! Minden erejét megfeszítve igyekezett
feltörni, állva maradni; s haldokló vágyakozása hasonló szenvedéllyel itatta át a
falakat.

   Juron fölnézett a csőbe, ameddig csak ellátott, és bólintott.

   - Te mégy előre, d'Arquebus.

   Csontok ropogtak, amikor d'Arquebus csizmája rájuk tiport. Nekifeszítette magát a
kanyargós akna tükörsima falának, és szinte magzati pózban, kürtőmászó technikával
megindult felfelé.

   Ahogy Yeremi követte, belélegezte a halál illatát, a szétporladt csontok szállongó
szemcséit.

   Utána Tundrish következett, majd Akbar. Juronnak valahogy sikerült a helyére
illesztenie a csapópanelt mögöttük, és ami kevés fény beszűrődött ide, most még
jobban elhalványult. Mesterségesen kiélesített szemével Yeremi még így is elég tisztán
látta maga előtt a kürtő falát. Azaz láthatta volna, ha veszi a fáradságot, hogy nézze.
Lehunyta a szemét - annál jobban tudott izmai görcsös megfeszítésére összpontosítani;
erre a monoton, féregszerű araszolásra, mintha valami elfajzott mutánscsecsemő lenne,
aki a gravitáció és a klinikai szülészet minden törvényével dacolva kínlódik előre
valami függőleges vaginában.

   Ahogy egyre feljebb jutottak, Yereminek szomorúan rá kellett döbbennie, hogy a
három "testvér" egymáshoz viszonyított pozíciója a régi, traziori rangsorrendet tükrözi.
Az összesajtolt belek előbb-utóbb kiadták magukból a felgyülemlett gázokat.

   D'Arquebus a tunikáján és a selymeken keresztül egyenesen Yeremi arcába szellentett.
Yeremi sem tehetett mást, ő Tundrisht volt kénytelen lefingani.

   Yeremi legalább hátranyögött néhány mentegetőző szót az alatta izzadó test felé.

   - Elnézést, testvér!

   - Semmi vész - lihegte Tundrish. - Megszoktam már odahaza, az alsóvárosban...

   - Csak nem léptél a képére? - fuvolázta egy hanyag hang felülről. Létezik, hogy
d'Arquebus nem tudja, miért udvariaskodik Yeremi?

   Ó, hiszen d'Arquebus a bátor úttörő, nem? Legelöl halad, az élen, ahol a levegő kissé
áporodott ugyan, de nem különösebben büdös.

   Az ingerült Yeremi figyelme elkalandozott. Megcsúszott. Visszazuhant Tundrishra -
aki a maga részéről irtózatos erővel nekicsapódott Akbarnak, akinek tenyere-talpa alól
kisiklott a fal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha d'Arquebuson kívül mindenki ötven
métert fog lefelé szánkázni, az akna fenekére.

   De a felderítők nem csúsztak tovább.

   - Feszítsetek be, béna fattyúk! - bömbölte alulról egy hang. Juron herkulesi
erőfeszítéssel megállította a testek miniatűr lavináját. - Feszítsetek be, és nyomjátok!
Feszítsetek be, és nyomjátok!

   Engedelmeskedtek; de még hogy!

   A meredek kürtőmászás folytatódott.

   Yeremi azon kapta magát, hogy szenvedélyes érzelmekkel gondol a névtelen
rabszolgára, akit magára hagytak a szurokfekete akna mélyén. Neki nem voltak
emberfölötti izmai, mint a felderítőknek, és a béklyók is akadályozták. Lehet, hogy
haló pora, amit Yeremi belélegzett, molekuláris üzenet küldött az agyába?
És mi van, ha a rabszolga legyőzi a börtön-aknát? Mi van, ha sikerül kimásznia a kürtő
végén?

   Ugyan hogy lehetett volna képes erre? A rabszolgának sosem volt igazi esélye. Miután
az első csontját eltörte, még kevésbé. A lelke azonban kétségbeesetten vágyódott
felfelé. Most a rabszolga szelleme segít feljutni Yereminek...
Yeremi bosszút fog állni a szerencsétlenért azokon, akiket odafönt talál. Igazságot
szolgáltat az áldozatnak.

   Végül két dinoszaurusz-pofájú, hatalmas szellőztető vízköpő között bukkantak ki. A
magasított, balkonokkal beépített bástyafedélzetről elektromos fáklyákkal
megvilágított, masszív szerelőállványok meredtek az űrbe. A fedélzeten gigászi,
rúnákkal telefestett karbantartó gépek sorakoztak, meg halomba rakott hadianyagok:
multirakéták, makroágyú-lövedékek. Az egyik portáldarun egy tartalék gigalánckard
lógott; akkora volt, mint egy portyázógép...

   A bástyafedélzet, a daruk és a szerelőállványok mögött az aréna elsötétített verme
ásított - ahol a Vérivó űrgárdistákat utolérte a sorsuk.

   A közlekedőhidak között görnyedt tartásban tornyosultak a páncélozott titánok.
Ezeken a viharvert, fekete-bíbor, plasztacél sziklaszirteken tonnaszám díszelegtek a
tömegpusztító fegyverek, és Lord Sagramoso élénkvörös, vulkándíszes lobogója
lengett rajtuk.
Yeremi megismerte a plazmavetőket, a makroágyúkat, a védelmi lézereket - az ilyen
tüzérség kásává olvasztja a csatapáncélos űrgárdistákat, szétszórja őket a szélben, akár
az ocsút.
A hat Hadúr osztályú robotgép fölé magasodva állt fenségesen a Császár titán -
teknősbékafeje előreugrott, az egyik plazmavetőjét rézsút tartotta.
Juron halkan elfüttyentette magát a látványra.

   Ekkor a főfedélzet vibrálni kezdett. Felbúgtak a szervomotorok. Az egyik Hadúr
dübörögve néhány lépést tett előre.

   Egy csapat technikus sietett el a Rozsomákok rejtekhelye mellett. Légyfejre emlékeztető
sisakot viseltek, s fekete selyemruhájukat ősi, ezüst hieroglifák díszítették. Egy palástos
pap unszolására további technikusok kászálódtak le a közlekedőhidakról. Egy
második Hadúr is előredübörgött, majd megállt. Fogazott fémnyaka alatt balról jobbra
lendítette beépített makroágyúval felszerelt karját, mintha gúnyosan, fenyegetően
meghajolna.

   Hirtelen az összes fáklya kialudt a fedélzeten, hogy ne legyen ellenfény a harci
gépeknek.

   A technikusok szemének sokkal több időre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a
tiszteletet parancsoló félhomályhoz, mint a Rozsomákokénak. Ráadásul a technikusok
letérdeltek, és lehajtották a fejüket - miközben a pap habzó szájjal üvöltözni kezdett, s
a szeme fehérje kifordult, mintha tulajdon koponyája belsejét tanulmányozná.

   - A Császár! - csattant fel Juron. A földi megváltóra gondolt. Azonkívül a legnagyobb
titánra. A Rozsomákok kihasználták az alkalmat: rohantak, ugrottak, lebuktak.
Már a közlekedőhídon jártak, a robotgép alatt.

   Már ott álltak az adamantium csapóajtónál. Juron gyors fohászt mormolt, amint
letépett a kilincsről egy hátborzongató fétisköteget, amit szárított ínszalagokból
csomóztak össze, aztán felrántotta a fémfedelet.

   A titán tarkójában vörhenyes fénnyel megvilágított mentőfülke kapott helyet, ami
antigravitációs hajtóművel volt felszerelve. Ebből a helyiségből rövid, széles alagút
vezettek a vállban lévő vezérlőbuborékokba meg a homlokkabinba. Vészhelyzetben
ezek a buborékok pneumatikusan visszahúzódnak ide, és az egész fej lerobban a
testről. A levegőben valami édeskés, gyantás balzsam illata terjengett; minden
bizonnyal az a pap fröcskölte szét, fertőtlenítőszernek a harcban szerzett sérülések
ellen.

   Yeremi belopózott a baloldali vállbuborékba, ahol egy moderatus ült a tüzelőülésbe
szíjazva; előre bámult, várt. A gondolatátvivő sisak fülhallgatója miatt nem hallotta a
behatolás zaját.

   A sisakból vastag fémkábelek csatlakoztak a vezetékekkel telizsúfolt mennyezethez,
mintha a férfi szelvényezett agancsot növesztett volna. Hasonló kábelek kígyóztak a
kabin sarkából a vaskos művégtaghoz, amelybe bal karját dugta. Ezek a
szervomotorizált rostkötegeket irányították, a titán gargantuai karjának izmait. A
moderatus páncélkesztyűs jobbja a kardáncsuklós tüzelőfogantyún pihent.

   Előtte jelzőfények pislogtak táncoló szentjánosbogarak gyanánt. Ikonok meneteltek a
képernyőkön; irizáló bogarak hosszú sora. Egy központi, négyzetrácsos monitoron,
amit bronzból öntött csontok kereteztek, az aréna síkja meg a kupola roppant,
összecsukott virágszirmai látszottak, melyek nemsokára ki fognak nyílni, hogy
kieresszék vackukról a szörnyetegeket. A kép halvány gyömbérszínű volt - az
infravörös kamerák közvetítették.

   A moderatus vállát kúp alakú vért takarta, amelyből további kábelek sarjadtak, akár a
tintahal csápjai. Párnázott páncélt viselt.

   A védőszemüvege alatt azonban az orra meg a szája födetlen maradt.

   Akkor ismerte meg a halált, amikor Yeremi monomolekuláris pengéjével széthasította
az orrlyukát, s a csonthártyán keresztül az agykérgébe döfött.

   A haldokló jobb keze görcsösen kinyílt. Yeremi elrántotta a tüzelőkarról. A
plazmavető azonban félrebillent, félig eltakarva a képernyőn a rozsdaszínű kilátást.
Egy pillanattal később a titán egész masszív teste összerándult, megtántorodott. A
lendület egy élénk színű graffitikkel telemázolt válaszfalhoz vágta Yeremit. Valahol
odalent dühös kígyókként felsziszegtek a stabilizátorrakéták, ahogy az automatika
helyreállította az egyensúlyt. A princeps, akinek a gondolatai a titán mozgását
irányították, nyilván halálát lelte a homlokkabinban.

   Yeremi vetkőztetni kezdte a hullát, aminek csurom vér volt az arca...
A vezérlőkabinban két hatalmas, ferde szem-monitor fürkészte az arénát. Mikor
Yeremi visszatért, Juron őrmester éppen hazugságokat motyogott a halott princeps
fejéről letépett sisakmikrofonba.

   - Probléma - mondta már-már érthetetlenné torzított hangon. - Plazmareaktor...
Igyekszünk megjavítani... Ürítsétek ki a terepet... Szökik a sugárzás...
Megszakította a vonalat.

   - Nyesik? - kérdezte Akbar.

   - A karkok szabványgótul dumálnak - mondta neki türelmetlenül Tundrish. - Oda se
lestél rájuk, mikor szétgyaktuk azt a kápolnát?

   - Olyan gyorsan közibük vágtuk a gránátokat, hogy...

   - Idefigyeljetek! - csattant fel Juron. - Ezek a vacakok... - Az üres gondolatátvivő
szkafanderre bökött, ami teljesen belebonyolódott a kábelek spagettimasszájába. -
Egyelőre szart sem jelentenek nekünk. Úgyhogy vissza a helyetekre, lékeljétek meg a
pasasok fejét, és zabáljatok! Közben pedig koncentráljatok a vezérlésre, de veszettül!
Persze. Hát persze.

   Használjátok az Omophagea-szerveteket!

   A Hadúr osztályú titánok szoros alakzatban távolodtak, lomha igyekezettel próbáltak
minél messzebb kerülni a Császártól.

   - Imádkozzatok, hogy eleget tudjunk meg, és elég gyorsan!
Juron a halott princeps homlokának szegezte kését, és nekilátott, hogy a
monomolekuláris pengével átfűrészelje a csontot.

   Yeremi hamarosan rájött, hogy a monomolekuláris penge ugyan kiválóan alkalmas a
koponya felnyitására, amikor azonban a tartalmát kell feldarabolni, túl élesnek
bizonyul - olyan hajszálvékonyan vágott, hogy a még lüktető agyvelő azonnal
összeforrt a nyomában, akár a nyúlós csiriz. És az se lenne biztonságos, ha ezzel a
késsel rakná a szájába a nedves-nyálkás anyagot; könnyen széthasíthatná vele a saját
nyelvét.

   Így hát lehúzta a kesztyűjét, csupasz kézzel markolt a meleg masszába, és addig
szopogatta az ujjait, amíg a koponya alsó része - amely még mindig a gerincoszlopon
ült, nem tépte le róla - nagyjából ki nem ürült. Aztán sietve felszürcsölte a hevenyészett
csontcsészéből a maradékot.

   Még így, kapkodva is érzékelte a finom különbséget a kéregállomány és a kisagy, a
homloklebenyek és a limbikus rendszer íze között. Itt a keserűmandula aromáját érezte,
amott a szarvasgombáét. Ez a nyálkás szövetcsomó a főtt vargányára emlékeztette; az a
másik zsenge halikrára...

   Sietős lakomáját befejezve félrelökte a kettéfűrészelt fejet. A sarokban, ahová esett, egy
elfelejtett koponya-amulett hevert, amelynek nem sikerült megvédenie viselőjét a
radikális agyműtéttől.

   Yeremi belebújt a gondolatátvivő szkafanderbe, a fejére húzta a sisakot. Beszíjazta
magát az üres ülésbe, és Rogal Dornhoz fohászkodott útmutatásért - aztán kiürítette az
elméjét, hogy ne maradjon benne semmi, csak a titánt irányító elit technikus
gondolatai.

   A plazmavetőm, gondolta, és az izmai összerándultak. Úgy működik, hogy... hogy...
...hogy szuperforró, ionizált gázokat lövell, az anyag negyedik halmazállapotában, mint
a napok lángoló poklában. Az akkumulátorsíkok a védőkámzsában energizálják a
capacitor vezető- és szigetelőrétegeit, innen nyeri az energiáját ez a perzselő
plazmakisülés. Az ősrégi capacitor minden lövés után feltöltődik energiával, miközben
az elülső kámzsa szellőzik és lehűl. Ezalatt a rövid szünet alatt sebezhető vagyok,
hacsak nem vonok el turbóenergiát a titánunk plazmareaktorától; ebben az esetben
folyamatosan tüzelhetek. Viszont akkor a fegyverem túlhevülhet...

   A gondolatok úgy szálltak fel Yeremi tudatában, mint olajcseppek a vízben, s végül
ragadós nyálkaréteget alkottak a felszínén.

   Olykor zavaros, elmosódott ködképek merültek föl; annak a személyiségnek a nyomai,
akinek a gondolatait kisajátította. Ezeket a haszontalan kísérteteket azonnal kiirtotta a
tudatából; csak a fontos adatokra koncentrált, falta, nyelte, finomította őket.
Sok minden homályos és bizonytalan maradt, éppen a szellemképek zavarása miatt.
Igazából legalább félórára lett volna szüksége, hogy megeméssze ennek a személynek a
gondolatürülékét.

   Csak percei voltak. A harci kannibalizmus nem ínyenceknek való élvezet.
...a jobboldali moderatusom pedig egy sugáröklöt irányít. Ha közelharcra kerül a sor,
azzal fogja elsöpörni és összezúzni az aprócska űrgárdistákat, akiknek a
robbanólövedékei annyit érnek ellenünk, mint a szúnyogcsípés...

   A clavicles-moderatusok azonban egy makroágyút meg egy védelmi lézerlöveget
irányítanak, amiket magasított állásban szereltek fel a páncélzatunkra...

   A testünk még így is viszonylag hozzáférhető...

   A fegyvereket azért osztottuk el úgy, hogy a gyorstüzelők feljebb kerüljenek, mert mi
vagyunk a legmagasabb titán, és a Hadurak mögül kell lőnünk...

   Yeremi bal karja megfeszült a művégtagban. A rostkötegelt izmok szenzorain keresztül
érezte a hidroplasztikus csövekben lüktető energiát - és odakint a nagy plazmavető
odébb lendült.

   Igen, ó igen... Így érezheti magát az űrgárdista is a csatapáncéljában, amelynek
szervorendszere az ő mozdulataira reagál, azoknak az erejét fokozza sokszorosára...
A képernyőn a kinti hangár képe egy pillanatra elmosódott.

És Yeremi azonnal tudta, hogy bekapcsolták a vákuumpajzsokat, amik az ellenséges
tűztől védik őket.

   ...Ha a beérkező tűz túlterheli a vákuumpajzsokat, és károsodás éri a titánunkat, ha a
tompító áramkörök is kiégnek, akkor a moderatus ki van téve az álsérülés iszonyú
kínjának. Úgy érzi, hogy az ő testét törték össze, hasították szét, égették el...
Ezek a titánok régiek. Régiek.

   Mi nem olyanok vagyunk, mint a gyalázatos Birodalom moderatusai a marsi
gyártmányú gépeikkel - bár lehet, hogy a mi titánjainkat is a mesés Marson szerelték
össze évezredekkel ezelőtt. Mi Lord Sagramoso karmai vagyunk, az új Istené, aki
hatalmas szeletet fog kihasítani a csillagközi űrből magának és nekünk...

   De a plazmareaktorunk nagyon régi...

   Szóval Juron őrmester mondvacsinált kifogása nagyon is elevenbe talált...
Egy pillanatra Yeremi halvány reménysugarat látott.

   - Belső parancsnoki rádió - szólalt meg Juron hangja Yeremi fülében. Teljesen
megdöbbentette a felismerés, hogy most valamennyien egy egységes test alkotórészei. -
Visszajelzést várok. Tájékoztatást kérek a rendelkezésre álló kapacitásról és a
harckészültségi fokról!

   - Valence. Bal kar, plazmavető. Azt hiszem, megvan.

   - D'Arquebus a bal vállban. Makroágyú. Finom agy. Édes volt, olyan éééédes!

   - Tundrish. Jobb kar. Sugárököl. Mega!

   (- Bár az adott körülmények között nem sok hasznát vesszük - fuvolázta d'Arquebus
halkan.)

   - Amíg nem adok engedélyt, addig ne lőjetek, halljátok! Ha viszont szólok, nyissatok
tüzet arra a Hadúrra, amit kijelölök. Teljes tűzerő, rogyásig! Terheljétek túl a pajzsait -
így lehet megnyomorítani. Aztán átváltunk egy másikra. Adjuk drágán az irhánkat!

   (- És mit fog csinálni szegény Tundrish? Csalódottan ökölbe szorítja azt a nagy-nagy
kezét?)

   - Tundrish: te akkor következel, ha az összes többi fegyver kikapcsol. Persze csak
akkor, ha még életben leszünk. D'Arquebus: fecsegést befejezni! A Császári Öklöket
nem roppantja össze a felelősség. Akbar!

   - Jobb váll. Védelmi lézerlöveg. Nem vagyok egészen... biztos benne. Olyan... zsúfolt,
nehéz. Nem érzem igazán. Nem forog elég könnyedén.

   (- Miért nem mászol ki, és olajozod meg?)

   Csak Lyman-füllel lehetett hallani ezt a ravasz suttogást.

   - Azt hiszem... nem olvadtam össze vele eléggé.

   - Csak próbálj lőni, amikor a testvéreid tüzet nyitnak, Akbar!

   A távolban az egyik Hadúr félfordulatot tett...

   ...amint a Császár osztályú titán megvonaglott; görcsös remegését az amatőr,
gyakorlatlan princeps okozta. A Hadúr vállán egy rakéta óvatosan a rázkódó Császár
felé fordult.

   Örvényrakéta...

   ...perzselő energiaörvényt támaszt...

   ...az egyetlen örvényrakétánk. Vajon működni fog...?

   - Ó Dorn, lényünknek hajnala, legyél velünk, világosíts meg minket! - imádkozott
Juron.

   A hajtóművek már ütemesen zúgtak. A Császár osztályú titán otrombán meglódult,
előbb a jobb, aztán a bal lába zúdult le hatalmas robajjal, úgyhogy Yeremi ülése
szédítő himbálózásba kezdett a hidraulikus felfüggesztésben, és csak hajszálon múlt,
hogy nem sütötte el idő előtt a plazmavetőt. A lázadó moderatus holtteste ide-oda
hemepergett, és az amulett valahogy belecsúszott a meglékelt koponyaüregbe.
Hogy imbolygott és tántorgott a gépóriás - amíg Juronnak sikerült ráéreznie a
szükséges ritmus távoli utánzatára.

   Az aréna túlsó vége azonban nyílni kezdett. Roppant vitrodur panelek siklottak a
mennyezetbe, szabad kilátást engedve a harcok szaggatta síkra. A kíváncsi Hadúr
visszafordult, hogy besoroljon a társai mellé - akik szoros rajvonalban masíroztak az
űrgárdisták lemészárlására.


TIZEDIK FEJEZET


Biff egész jobb karja egy rugalmas művégtagban volt, amely flexiplasztba ágyazott,
vékony, szenzorgombos acélhurkokból állt, a keze pedig egy ugyanilyen kesztyűben.
Az alkalmatosság súlyát jórészt a mennyezet felé kígyózó transzmissziós kábelek
tartották. Biff karja gyakorlatilag a levegőben lógott; mintha az Apothacarion egyik
szárnyában lábadozna, felfüggesztett végtaggal...
Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.
A jobboldali infravörös képernyőn a roppant sugárököl - akkora volt, mint egy
légelhárító löveg - engedelmesen utánozta a mozdulatot, és sújtó adamantium pöröllyé
változott. A rostinak körvonala sárgászölden izzott, a képernyő alján diagnosztikus
ikonok villogtak. A rendszer ellenőrizte magát, bár Biff nem tudta volna megmondani,
hogy milyen eredményre jutott.

   Az ember nem szerezhet korlátlan ismereteket egy pasas nyers agyának a befalásával.
Az öklöt irányítani tényleg mega érzés volt. A régi pilóta valami fenevad vicsorgó
pofáját festette a tenyerére. Vértől csöpögő, nagy tépőfogakkal.
Ugyanakkor rossz érzés is volt. őrjítő.

   Mert mikor tud majd odacseszni vele?

   A Hadurak már kivonultak az arénából. Juron őrmester azonban eddig semmit nem
csinált, csak imbolyogva utánuk csörtetett a Császárral.
Emeld, bumm; emeld, bumm.

   - Nem lenne jó, ha az aréna becsukódna, amíg mi odabent vagyunk, fiúk - magyarázta.
Persze hogy nem. Bizony ám.
Miután a Császáruk kilépett a tűzcsíkos félhomályba, Juron hagyta, hogy a Hadurak
átvágjanak a téren.
A váll váll mellett menetelő Hadurak kecsegtető célpontot nyújtottak. A főnix-
sziluettek a kövezeten mintha az ő hatalmas, aranyló, alkímiai lábnyomaik lettek volna.

   (- Uram - szólalt meg d'Arquebus a vezérlőbuborékjában - Mikor, uram?)

   A jampec úgy beszélt, mint akinek minden idegszála pattanásig feszült, és már alig bír
uralkodni magán.

   (- Még nem!)

   Biff szándékosan elernyesztette az öklét.

   A nagyítórendszerrel felszerelt főképernyőn, a Hadurakon túl látta a Császári Öklök
csatasorba fejlődő osztagait; egyesek portyázógépek és Rinocéroszok fedezetében
törtek előre, mások egyik kemény harc árán elhódított szeglettől a másikig haladtak.
A városnak egy egész zónája gigászi vitrodur síksággá lapult. Néhány karcsú torony
még állt; ezek tartották az ébenfekete ernyőpajzsokat. Máskülönben a harcmezőn csak
néhány tömzsi épület maradt; tintakékek és indigószínűek voltak, s ontották magukból
az ellenséges tüzet. A sekély, fekete üvegárkok útvesztőjében - mintha undok ráncok
lettek volna a teleszkópos város ízelt kültakaróján - helyi rohamosztagosok lapultak,
megfelelő pillanatra várva a rajtaütéshez; másutt páncélozott csapóajtók mögül
özönlöttek elő, amik percekkel ezelőtt még háztetők voltak.

   A védekező katonákat lassan, de biztosan visszaszorították. Az ide-oda billegő
képernyőn tomboló forgatagban Biff egy pillanatra látni vélte az Öklök harci zászlaját.
Pugh parancsnok ott van a csata sűrűjében, mámorosan ízlelgeti a harc tüzét - ha már
ételben-italban nem lelhet őrömet.

   (- De hisz háttal vannak nekünk!)

   (- És a vákuumpajzsaik átfedik egymást, mert olyan rohadtul közel állnak! Nem
tudom, hogy ez megsokszorozza-e a véderejüket - nem bírom felböfögni ezt az infót -,
de az pokoli biztos, hogy fedezni fogják egymást! Szét kell húzniuk az arcvonalat.
Muszáj!)

   - Nem törhetünk be a vákuumpajzson belülre? - kérdezte Biff. Észre sem vette, mikor
szorította megint ökölbe a kezét, csak üres levegőt morzsolva vele.

   (- Ha szoros alakzatban nyitnak tüzet, azt fogjuk csinálni.)

   (- Mert az őrmesterünk igazi taktikus alkat - jegyezte meg d'Arquebus savanyúan.)

   (- Ezért a megjegyzésért neurokesztyű jár! Utána... Értve vagyok?)

   Ha ugyan lesz utána.

   Ami valószínűtlennek tűnt.

   De legalább fegyelmezett hangulatban fognak meghalni.

   A régi moderatus a vezetékeket is telemázolta élénkpiros feliratokkal Biff
vezérlőbuborékjának a mennyezetén. Ego Atrox. Ego Ferox.

   Bármit is jelentsen ez.

   Ezeknek a feliratoknak a készítője lemészárolva hevert a kardáncsukló, plasztacél ülés
mellett. Most már nem volt agya. Süket volt, néma, érzéktelen, vak. Biff valami
hirtelen sugallatra a szemét is bekapta.

   De igen, igen... a Hadurak most kezdtek eltávolodni egymástól, ahogy dübörögve
csörtettek az űrgárdisták felé - akik már biztosan látják őket a füstfátylakon keresztül, a
robbanások villámfényétől szaggatott sötétségben. Nem, kedves űrgárdisták, ezúttal
nem mobil épületek bontakoznak ki a homályból - hanem hat csatagépezet, a valaha
készített leghatalmasabbak közül! Meg egy hetedik, kissé lemaradva... Ezt látják most a
Császári Öklök, és páros szívükben tanyát ver az iszonyat.

   És vajon mit érezhet Lord Pugh, az a megtisztult férfiú? Valószínűleg elszörnyed a
látványtól.

   Biff sajnálta.

   És dühöngött, amiért nem sújthat le a sugáröklével.
És imával próbálta lecsendesíteni háborgó lelkét.
A harctéren sok zömök torony még jobban visszahúzódott, hogy egy szintbe kerüljön a
felszínnel. Az összes, amelyik képes volt rá. Néhányat károsodás ért, beragadt a
hajtóművük vagy kimerült az energiatartalékuk.
Sok kark katona és harci jármű maradt fedezék nélkül, de mit számít az? Az
előrenyomuló Császári Öklök, a megmaradt portyázógépekkel és Rinocéroszokkal
együtt, hamarosan szintén nyílt terepen találták magukat - mire a Hadúr osztályú
titánok gőgös magasságukból tüzet nyitottak, lézer- és hősugarakkal,
plazmakitörésekkel és makrogránátokkal terítve be a csatamezőt.

   (- Az a titán, a rakétás! Nyírjátok ki!)

   Juron végre kiadta a parancsot.

   Mikor a dübörögve előrenyomuló Császár remegve szabadjára engedte fegyverei
haragját, Biff csak pár másodpercig ült tehetetlenül.

   Aztán megforgatta sugáröklét, és fityiszt mutatott a Haduraknak: adamantiumujja
nagyobb volt egy csatapáncélos űrgárdistánál.

   Remélte, hogy néhány Ököl talán felfigyel a pimasz gesztusra, és kajánul elvigyorodik.
Lexandro egy félig elfelejtett főlakó dalocskát fütyörészett - Necromundai éjszaka volt
a címe -, s közben telepumpálta makrogránátokkal a célzóképernyőjének szálkeresztje
előtt imbolygó Hadúr seggét. Robbanás robbanást követett. Sajnos Valence
plazmasugarai gyakran közbeestek, és felrobbantották a gránátokat, mielőtt még
elérték volna a célpont vákuumpajzsát. Valence, a vákuumagyú. Valence, a vérbeli
verekedő. Miért nem tud kiválasztani magának a nyavalyás egy másik helyet azon a
titáni robottesten? Azt hiszi, hogy ezzel segít? Akbar, a homoki bolha legalább azt a
rakétát lőtte lézersugarakkal az ellenfél vállán.

   A titán vákuumpajzsai mégis szemmel láthatóan vibrálni kezdtek. Narancsvörös és
elektromos-kék energiafoltok kezdtek örvényleni körülötte, az elektromágneses kór
tűnékeny lidérceibe öltöztetve a gépszörnyet.

   A titán hátranézett, a rakétája megmozdult.

   Egy szomszédos Hadúr is visszafordult...

   Célpontjuk lábán a ferdén lapolt burkolólemezre okkersárga vulkánokat festettek,
melyekből forró, skarlátvörös láva áradt, akár a vér a felszakított artériából.
Megpróbált kiegyenesedni a gránát- és plazmatűzben...

   ...és a rakéta szilánkokra repült szét. Néhány vákuumpajzs végre túlterhelődött. Akbar
csiklandozó lézere közvetlenül a kilövés előtt felrobbantotta a rakétát.

   Lexandro szeme belesajdult, mikor a gyilkos erővel felszabaduló energiaörvényre
nézett. Mintha a térnek egy helyi darabja oldódott volna föl a szuperforró kitörésben; a
darabokra szaggatott titán eltűnt a kavargó gázok forgatagában.

   A szomszédos titán megbillent; lobogója tüzet fogott, jobb karján a kásává olvadt
hővetőből folyékony fémcseppek záporoztak szerteszét. Bal karja lézerágyút szegezett a
Császárra. Lexandro látása egy pillanatra elhomályosult, ahogy a vákuumpajzs
szivárványszínben játszva fölvillant, szétoszlatva a feléjük röppenő fénydárdákat.
Csakhogy egy másik titán is megfordult, hogy szembeszálljon a hátulról támadó
ellenséggel.

   Meg egy harmadik is.

   A negyedik habozott.

   Nyilván meg kell semmisíteniük ezt az ellenfelet, amely százszorta veszedelmesebb a
portyázógépeknél.

   A tankok azonban most már a többi titánra összpontosították a lézertüzüket, amilyen
magasra csak tudták - a lábukra, a hasukra meg az alsó páncéllemezekre -, úgyhogy a
gépszörnyek elektromos pókhálóként villódzó lidércfények tengerében gázoltak.
Az egyik titán alsó pajzsa fellobbant, és kiégett.

   A sérült Hadúrhoz legközelebb eső portyázógépek megkettőzték az erőfeszítésüket, és
lassan szétforgácsolták a jobb térdkalácsát, nem sokkal a páncélborítás fölött.
A megtámadott titán lomhán nekilódult, és eltiporta az egyik tankot, péppé morzsolva
a talpa alatt. Plazmát okádott egy kis csapat űrgárdistára, akik egy katonákkal
telezsúfolt lövészárok felé rohantak. Páncélos testek repültek szerteszét.
ám ekkor a titán reumásan botladozni kezdett; a jobb lába megbénult...

   A princeps megpróbált tovább menni, a merev lábat előrelendítve - hiába. A Hadúr
hanyatt esett - először csak lassan borult hátrafelé, aztán irtózatos erővel zúdult neki a
vitrodur talajnak. Űrgárdisták rohantak oda hihetetlen sebességgel, hogy sorozatlövőik
tárját az immár hozzáférhető nehézfegyverekbe ürítsék, szétlőjék a páncélborítást, és
megsemmisítsék a gondolatszenzorokat, mielőtt a moderatusok magukhoz térnének a
zuhanás okozta kábulatból...

   Mire Juron parancsba adta az örvényrobbanás által megrendített titán célba vételét,
Lexandro máris a fenyegető veszedelemre fordította figyelmét. Folyamatos tűz alatt
tartotta a Hadúr vállán ágaskodó lézerágyút - miközben abból perzselő fénysugarak
záporoztak feléjük.

   De nemcsak onnan, más irányból is. Azok a titánok, akik hátrafordultak, gránátesővel,
plazmával és hősugarakkal árasztották el őket.
Lexandro ereiben vad izgalom lüktetett.

   - Ámbátor a végső tűzben röpülsz... - vélte hallani...

   Igen, szinte repült - olyan magasan volt a föld felett. Az energiapajzsokat robbanások
és hősugarak ostromolták - falánk szörnyetegek végtelen sora, akik odakint kelnek
életre, és azon nyomban elpusztulnak, mert egyelőre nem tudják csillapítani
éhségüket... de rögtön újjászületnek.

   Lexandro nem fog meghalni ebben a csatában. Nem hal meg, hanem átlényegül. A
pajzsa hamarosan kiég. Az a szikrázó-vakító, görcsös erőszak behatol majd odakintről,
hogy elragadja, szétmarcangolja és atomokra boncolja. A testéből bugyborgó plazma
lesz.
A lelke azonban, amely az elragadó, gyötrelmes görcsben, a halál orgazmusában
egyesül Dornéval, átlényegül egy forró, ionizált gázokból álló lénnyé. Ebben az
alakban fog a csatatér fölött lebegni, s időről időre lecsap, hogy elborítsa az ellenséges
katonákat. Aztán elemészti őket, mint a kályha a mélyére vetett zsírt, hogy nyomorult
füstjük tömjénként szálljon fel Dorn borostyán orrlyukába, s ezen a csatornán időn és
téren keresztül, a halandóság határait átlépve eljusson az Istencsászár kiégett
érzőidegeihez. Akkor az Emberiség Ura egy mikroszekundumnyi időre felhagy majd a
kozmosz őrök fürkészésével aranytrónusán, és magában felkiált: "Miféle édes illat ez?
Nahát, az emberi Birodalom égő ellenségeinek a bűze..." És a Császár egy pillanatra
felfigyel Lexandro létezésének utolsó perceire... mielőtt az, ami hajdan Lexandro volt,
szertefoszlana.

   A valóság újra fókuszba állt körülötte, mikor a sisakmikrofonjában valaki felüvöltött
kínjában. Vagy talán meglepetésében?
A sikoly fojtott sziszegésbe fúlt, mintha az áldozat ráharapott volna az alsó ajkára, egy
acél medvecsapda minden erejével.

   - Jobb hátsó pajzs túlterhelve - jelentette be Juron zordan. - Tompító áramkör kiégett.
A lézerágyú szétment. Akbart kiiktatom a vonalból.

   A csikorgó, légköri zörejre emlékeztető sziszegés hirtelen abbamaradt.
Ami nem jelentette azt, hogy Akbar kínjai is megszűntek a vezérlőbuborékjában. Az
űrgárdisták élvezik a fájdalmat, de ezekkel az álsérülésekkel - a borzalmas égési
sebekkel meg a vaksággal - ő sem volt képes megbirkózni. Azt élte át, amit a lézerágyú
érzett volna, ha hús-vér teremtmény lenne. Tűrt. Hacsak nem halt bele.

   A füstölgő szigetelések maró bűze...

   Az olvadó plasztacél keserű citromillata...

   A folyékonnyá váló adamantium halszaga....

   Az ózon édes-bódító aromája, ahogy a levegőmolekulák összeforrnak a gyilkos
energiakisülésektől...

   És a forróság, a perzselő forróság. A megmaradt vákuumpajzsok kétségbeesetten
igyekeztek hővé alakítani az ellenséges energiákat, arra azonban már nem volt idő,
hogy szét is sugározzák. A Császár belseje kezdett hasonlítani a földi pokolra.
A forró, száraz levegőt egy asztmásan hörgő vízköpő szívta be a mennyezeten, a
padlón lévő társa pedig valamivel hűvösebbet pumpált a helyére, ám a hűtőberendezés
egyre nehezebben birkózott meg a túlterheléssel. Lexandro köhögött, és leköpte a félig
megnyomorított titánt a célzóképernyőjén. A nyálcsepp csorogni kezdett lefelé, aztán
megakadt, eltorzítva a lapított teknősbékafejet, mintha az ellenséges titán azon a helyen
megsérült volna, s jobb szeméből reumás váladék szivárogna.

   Lexandro célba vette a fantom-gyenge pontot, amit a köpés-jóslat, a nyálmágia
mutatott meg neki, és lőtt. Újra meg újra.

   A lángoló zászlajú titán lassan ingatta a fejét, mint valami kérődző állat, amit vérszopó
rovarok - makrogránát-darazsak - gyötörnek.

   Hirtelen az egyik ferde szem felrobbant.

   A titán görcsösen rángatózva körbefordult. A sérült princeps nyilván ordítva vonaglott
a homloka mögött. A vakító lézerdárdák meg a plazmakisülések egy pillanatra
végigsöpörtek a szomszédos Hadúron, mire a meglepett moderatusok észbe kaptak.
A fémszörnyeteg szilaj táncba kezdett, aztán elzuhant.

   Lexandro makroágyúja valószínűleg túlhevült, és beragadt. A művégtagba dugott keze
iszonyú, gyomorszorító görcsbe rándult; nem bírta mozgatni az ujjait.
Talán kifogytak a gránátok az ágyú tárából. Nem takarékoskodott velük.

   - Makroágyú lefulladt - jelentette.

   Aztán célba vette a legközelebb eső Hadurat, s újra indulatosan leköpte a képernyőt.

   És ült.

   Várta, mikor merül le a vákuumpajzsa.

   És mikor lényegül át lángoló plazmává.

   Yeremi tekintete ide-oda villant; azt kereste, merre vannak olyan fegyverek, amik a
bedöglött makroágyúra szegeződnek a páncélzatukon, vagy a bal vállukra, ahol
d'Arquebus kuporgott.

   D'Arquebusnak nem szabad idő előtt meghalnia.

   Ó nem.

   És Yeremi, az ihletett Yeremi ragyogó, szivárványszínű plazmafolyamot lövellt egy
lézerüteg felé, amely abba a tiltott irányba fordult, majd elégedetten látta, hogy a pajzs
kilobban, s a cápaorrú ágyú szétolvad és csorogni kezd, mintha a Hadúrnak eleredt
volna a taknya.

   - Ha! Megmentettem a segged, Lexy! - kiáltott föl magának, megfeledkezve róla, hogy
rádiókapcsolatban áll a többiekkel.

   (- Megmentettél? - szólalt meg egy éteri hang. - Mitől, az aranyló átlényegülésemtől?)

   Min a jóságos kozmosz haragjára gondol ez az ábrándos lelkű jampec?

   (- Te gaz! Te álnok!)

   Nem értette ezeket a halandzsa-sértéseket - de úgy tűnt, hogy sikerült szúrnia egyet
d'Arquebuson.

   (- Szerencsés lövés, Valence - csattant fel Juron. - De nem elég. Már csak a te ágyúd
maradt. Futni fogok. Megpróbálok bejutni a legközelebbi pajzsa mögé. Ébredj,
Tundrish! Ideje, hogy megdolgozz a kenyeredért.)

   Roppant tömege és fegyverarzenáljának súlya miatt a Császár persze nem tudott
igazából futni, arra azonban képes volt, hogy valamivel gyorsabban imbolyogjon
előre. A vezérlőbuborékokban felsivított egy vészjelző, mintha a robotszörnynek fájna
az erőfeszítés. Yeremi jobbra-balra hánykolódott a kardáncsuklós ülésben, és vadul
viszonozta a tüzet, hogy elterelje a figyelmet d'Arquebusról. A rázkódás miatt azonban
minden lövése mellément, pedig a célpont másodpercről másodpercre közelebb
toronylott.

   - Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre - ordította Yeremi, hogy figyelmeztesse
az őrmesterét. - Jó plazmavető - imádkozott -, drága kicsi fegyver, ne hagyj cserben!
Artifex armifer digitis dextris oculis occultis! - kántálta.

   (- Mit művelsz? - kiáltotta Juron.)

   - Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre, uram.

   A vezérlőbuborékban szinte elviselhetetlen volt a hőség. Yeremi bőre verítékben
úszott a szervomechanikus művégtagban. Úgy érezte, mintha a kezét és az egész karját
mélyen ledugta volna valami dühös állat forró, szűk vaginájába, hogy kíméletlenül
marokra fogja a teli, lüktető anyaméh tartalmát.

   (- Mit művelsz? Lassulunk. Túlterhelés a rendszerben... Dorn, a reaktor kijelzője
túlment a piros vonalon! Bármikor felrobbanhat... Szétkenődünk, mint a mosott szar!)

   (- Lobbants lángra minket! - imádkozott d'Arquebus. - Ó szent hős, ó szent fény!)

   Nagyon sok minden történt egyszerre. A perzselő plazmafolyamot mintha elvágták
volna, ahogy Yeremi keze begörcsölt a nedves-lüktető anyaméhben. A kis
ellenőrzőmonitoron látta, hogy hatalmas fegyvere fehéren izzik, buborékokat vet;
olvadó fémcseppek csorogtak róla a páncélra. Halálfejes ikonok villogtak páni
félelemben. A vészjelző lámpák vörösen pulzáltak. A maradék vákuumpajzsok a
végsőkig túlterhelve kiégtek. A feketére égett generátorokból maró füst szállt fel,
eltömve a szűrőrendszert a vízköpők torkában.

   Aztán a Császár fogcsikorgató, csontrepesztő erővel összeütközött az egyik Hadúrral,
mint valami száguldó hegyorom. Az ellenfél megrendült, megingott, hátrabillent
adamantium sarkára.

   Ha a titánjuk gyorsabban mozog - ha Yeremi nem vonja el az energiát a plazmavető
működtetéséhez, lelassítva ezzel a lomha rohamot -, mindkét óriásrobot recsegve-
ropogva elzuhant volna.
Nem ez történt.
És abban a pillanatban, mikor a minden ízében csikorgó Császár hátralódult az ütközés
erejétől...

   - Ezt kapd ki, rohadék!

   Biff fölfelé lendítette sugáröklét, neki a Hadúr teknősbékafejének; kiütötte mindkét
ferde szemet, betörte a princeps irányítófülkéjének adamantium páncélzatát, és porrá
zúzott mindent, ami odabent volt.

   A sugárököl beleakadt a roncsba... miközben Juron megpördült a Császárral, hogy a
hátsó védőlemezek fogadják a megmaradt Hadurak elszabaduló haragját. Néhány
makrogránát lepattant a hátukról. Mások felrobbantak rajta; a fémpáncélon nyíló,
szaggatott szélű sebeket ellenséges fénydárdák keresték.

   A Császár teknősbékafeje igyekezett eltávolodni a csaknem teljesen lenyakazott
Hadúrtól.

   (- Vészkiürítés! Berobban a reaktor!)

   Biffet hirtelen megragadta valami láthatatlan erő, oldalt rántotta, aztán belökte a
vezérlőbuborékjába, amely tompa puffanással zuhant a mentőkabinba.

Yeremi a saját buborékjában ülve szintén ágyúgolyóként repült a tarkótáji részbe.
És Lexandrót kiragadták a lángoló megdicsőülésről szőtt álmai közül, hogy egy
kormos üregben találja magát.

   A megvakult, összeégett Akbar azonban nem érkezett meg. Valószínűleg rövidzárlatot
kapott az egyik vezérlőegység. És talán jobb is volt ez így.

Egy pillanatra rá a fej lerobbant a nyakról.

   Elsüvített az egyik titán mellett, amely éppen azon volt, hogy sután sántítva
visszaforduljon, és viszonozza a portyázógépek lézertüzét.

   A Császár levágott feje vadul pörgött a vitrodur csatatér fölött. Rázkódott, vibrált,
hánykolódott.

   (- Kapaszkodjatok! Kapaszkodjatok!)

   A repülő fej ijesztő csattanással hajtotta végre az úgy-ahogy irányított
kényszerleszállást. Az arcára dőlve csaknem fél kilométert szánkázott a sima
vitroduron, megperzselt hullákat és lángoló roncsokat söpörve félre, mire végre
megállapodott...

   Akik odabent voltak - a princepsi székben ülő őrmestert kivéve -, nem láthatták a
gigászi tűzgömböt a hátuk mögött, bár a lökéshullám némileg fokozta sebességüket.
Egy óra múlva a zúzódásokkal és kék foltokkal borított felderítők egy sokkal
hatalmasabb robbanásnak lehettek tanúi az Öklök hátsó harcállásaiból - amikor Lord
Sagramoso ostromlott palota-zikkuratja úgy hullott darabokra, akár egy túlhevült
vulkán.

   A robbanás egyik lángcsóvája egy fekete űrhajót hajított a magasba. A sötét
üvegernyők dübörögve leomlottak, s füstös napfény ragyogta be a szétdúlt várost.
A menekülő hajó egyre zsugorodott; elhagyta a lomhán szétterülő, szürke füstfelleget.
Csillogó molylepke lett belőle, majd aprócska pont.

   Aztán ez a pont némán szirmokat bontott.

   Egy orbitális pályán keringő birodalmi csatahajó észrevette a szökési kísérletet.


TIZENEGYEDIK FEJEZET


A keresztesvitézek visszatértek csillagközi kastélyukba - amely tovább repült a
semmiből a semmibe, ahogy évezredeken át tette, és még hosszú évezredekig tenni
fogja.

   A Sagramoso-dinasztiát Karkasonon annak rendje és módja szerint kiirtották, ad
extremum fetum. A hamis isten kultuszát eltörölték, bálványait és szobrait porrá
zúzták. A bolygó élére új, császárhű kormányzót neveztek ki a Capreolo klánból, hogy
felügyelje az energiakristályok meg a pszikurium exportját, és - ami talán még
fontosabb volt - a Császárhoz intézett odaadó imákat.

   Így hát a csatatestvérek összegyűltek az Assimularumban, ünnepélyes lakomát csapni a
karkasoni hadisarcból, a zamatos, füstölt vakhalból, amit meleg vizű, földalatti
tavakban tenyésztenek.

   A faragott padokon mindenki ott szorongott, aki átkelt a hiperűrön Karka Napjához, és
élve hazatért; még Lord Pugh is részt vett a lakomán - trónusát és asztalát a
zománcdíszes válaszfal előtt állították föl egy emelvényen -, bár az ő ínyének az omlós,
rózsaszín hal akár hamu is lehetett volna. Ezüst tányérja két oldalán, mint valami
egzotikus, masszív étkészlet, ott sorakoztak a hadjáratban elesett hősök amputált kezei,
amikről savfürdőben lemaratták a húst, az izmot és az inakat.

   Ha másként alakul a helyzet, ha a Rozsomák osztag nem keríti hatalmába azt a Császár
osztályú titánt, sokkal kevesebb csatatestvért tért volna meg a háborúból...

   Lexandro, aki nemrég töltötte ki büntetését a neurokesztyűben, maga is élénkrózsaszín
volt. Traziori testvérei mellett ült a padon; azok a felderítők, akik nem a Rozsomák
osztagba tartoztak, döbbent áhítattal nézték őket.

   A lakoma ínyenc csendben folyt, míg végül mindegyik résztvevő kőmeszelye kiürült, s
tányérjukon egy-egy csupaszra rágott halcsontváz hevert - akkora, mint egy nehéz
sorozatlövő.

   Akkor Lo Chang csatakáplán prédikálni kezdett...

   ...és Lexandro értesült a hadjárat olyan eseményeiről, mint az Üvegharang-templomnál
vívott csatáról, meg a Kilencven Kamikaze Korcsolyázóról, akik hőbombákat
szorongatva rohanták le a Negyedik Században szolgáló testvéreket, meg arról, hogy az
Ötödik, Hetedik és Nyolcadik Század - parancsnokaik legnagyobb megdöbbenésére -
ellenséges titánokkal találta szembe magát...

   ...akiknek sorait a Zed Juron által vezetett Rozsomák felderítőosztagnak sikerült
szétzilálnia, egyetlen újonc felderítő élete árán - szent esemény volt ez, melynek őrökre
meg kell maradnia a rend emlékezetében. Az artifexek egyik mestere már dolgozik a
falitáblán, amit a Teuton-kápolnában fognak közszemlére tenni. Itt húsz évig lesz
vallásos áhítat tárgya, s ha azután méltónak és makulátlannak találják, az emléktáblát
átszállítják majd a Reclusiamba.

   A szigorú, aszkétaarcú Lord Pugh jelt adott Lo Changnak, és a káplán kráterekkel
himlőhelyes holdvilágképe földerült.

   Chang fennhangon bejelentette:

   - Nos honoremus mortuum Omar Akbar, cuius osses sunt perditos, in pleno grado
Pugni Imperatorii!

   A homoki bolha holtában teljes jogú űrgárdistává lépett elő...

   A testvérek egyre gyorsuló ritmusban verni kezdték kőmeszelyükkel az asztalt, míg a
halcsontvázak remegni és ugrálni kezdtek, mintha úszni készülnének.

   Lexandro vadul vigyorgott, mert még néhány hét, és lyukakat fognak fúrni a
feketehámjába, hogy csatlakoztathassa magát az energiapáncélhoz. És utána már teljes
jogú űrgárdista újonc lesz.

   Akárcsak Valence, és Tundrish.

   Lexandro, továbbra is vigyorogva, odafordult hozzájuk. Mind a négy "testvér" kivívta
magának a jogot, hogy soron kívül előléptessék őket a felderítők közül.
Tundrish viszonozta a vigyort - amikor mosolygott, az arcán mindig ragadozó pózba
dermedt a tetovált pók. Ökölbe szorított kezével imitált jobbhorgot írt le, azt az ütést
utánozva, amivel szétzúzta a Hadúr képét.

   Valence is mosolygott, bár ő töprengő, ábrándos arckifejezéssel. Úgy méregette
Lexandrót merengve, mint a báty fiatal húgát, akinek a becsületét meg kell
védelmeznie - ezt az érzést Lexandro kiirtotta a saját lelkéből, a tüneteket azonban
felismerte. Igen, torz álruhában.

   Egy futó pillanatra Lexandro gondolataiban - hosszú évek óta először - felmerült két
arc: a tulajdon lánytestvéreié. Andria és Phoeba - elkényeztetett, ostoba teremtések.
Joggal hagyta cserben őket, hiszen az egyetlen utat választotta, amivel vissza lehet
szerezni az elvesztett becsületet; vagy talán nem is ő döntött, hanem a sors. A Legiones
Astartes, a csillaglovagok útja volt ez. Az univerzum bonyolult szövedékében neki
jutott az aranyfonál, a húgainak pedig a salak, a közönséges emberek rongyos-szürke
osztályrésze, azé a korlátolt, halandó sokaságé, amely erjedő kovászként tenyészik is
pusztul a világok millióin, hogy megérlelje a Lexandróéhoz hasonló lelkeket, amik
méltók arra, hogy az Istencsászár ürítse fenékig őket.

   Az űrgárdisták megvédik ezt a kovászt a bomlástól és a rothadástól...

   Tűzzel és robbanólövedékekkel.

   Ez lenne az a "magasabbrendű igazság", amiről néha Valence szokott locsogni? Igen,
álszentül locsogni! A kozmosz szerelmére, hiszen maga Valence is cserbenhagyta a
technikus rokonságát! Yeremi testvér kétségkívül képmutató alkat.
Yeremi testvér tűnődő ajakbiggyesztéséből Lexandro megsejtette, hogy most ő maga
vált Valence képmutatásának fókuszává...

   Phoeba és Adria... Csinos kis pár, az arcuk hasonlít Lexandróéra... Kifinomultak...
Lexandro még így, a kerámiával dúsított csontokon duzzadó izomkötegekkel is
megmaradt egyedi, személyes jelenségnek.

   Andria és Phoeba... Arcok... Nevek... De nem teljes testek, legalábbis nem úgy, ahogy
az övé - nincsenek átalakítva, nem tökéletesek. Lexandro már képtelen volt felidézni
és megérteni lelki szeme előtt hajdani húgai alapvetően idegen anatómiáját. A... női
testet...

   A lánytestvérek... az anya... a főlakó szajhák, akikkel a Fenséges Fantazmák
elszórakoztak... tűnő kísértetek voltak már csupán, fakófehér szellemek.
Elhagyott szellemek.

   Lexandro úgy meredt Valence-re, mintha a tudatuk egy pillanatra összekapcsolódott
volna - Valence sohasem fogja elhagyni Lexandrót. Örökké kísérti majd, hogy
megoldjon valami tört egyenletet a saját agyában, ami lehetővé teszi számára, hogy
tovább kergesse fennkölt, álszent ideálját.

   A káplán egy példabeszéddel folytatta szónoklatát. A mellette lévő megszentelt
falifülkéből, amelyben áhítattal övezett ereklyéket tartottak, elővett egy aranyozott
holoprojektort, és egy adattároló kockát csúsztatott bele.
Az asztalok fölött ásító üres térségben Lord Sagramoso palotája tűnt fel... és
szétrobbant, megint kihajítva magából azt a fekete hajót.
A következő jelenetet egy bolygó körüli pályán keringő birodalmi csatahajóról
vehették fel. A kép távoli volt és elmosódott. Egy hatalmas úrhajó araszolt fölfelé
Karkason fénylő korongjáról. Felrobbant. A roncsok messzire repültek, semmivé
enyészve az űr távolában.

   Váltott a kép: ezúttal egy kilőtt Hadúr füstölgő roncsát mutatta Sagramosovárosban -
most már Fidelis volt a neve -, amelyre egy páncélos Ököl kapaszkodott fel, hogy
kitűzze rá tépett, megperzselődött győzelmi lobogóját...

   A csatatestvérek rázendítettek egy hálaadó zsoltárra; a dübörgő basszusok el-
elcsuklottak a meghatottságtól. Néhány viharvert veterán arcán könnycseppek
csordultak le.

   Aztán Lord Pugh szétosztotta az elesettek kezeit azok között, akik leginkább kitüntették
magukat a harcban - hogy aztán az évek során türelmesen telefaragják őket miniatűr
domborművekkel a cellájukban.

   Juron őrmester is kapott egy ilyen kezet, és gyöngéden elrakta egy bársonnyal bélelt
bronztokba, amit az egyik medicus százados adott át neki erre a célra.

A három felderítő persze még nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben, hiszen
egyelőre nem voltak teljes jogú csatatestvérek. Az ujjuk sem viszketett még, hogy
telefaragják a szent kézcsontokat - bár ez idővel bizonyára megváltozik majd. Nagyon
valószínű. Ez a fajta hobbi ragályos volt, mint a legtöbb viszketés... Az áhítatos vágy,
hogy aprólékos mestermunkával róják le tiszteletüket a dicső holtak előtt - és nagyon
is valóságos értelemben kezet rázzanak velük...

   A lakoma után Lexandro - aki időről időre még mindig azon kapta magát, hogy női
testekre gondol, meg arra a kétértelmű kapcsolatra, amely Yeremi testvérhez fűzi - így
szólt felderítőtársaihoz:

   - Ne nézzük meg, hogy éli világát egy részember?

   Valence azonnal megértette, mire gondol Lexandro.

   Így hát elindultak a légakna irányába, amely lefelé vitt, a Solitoriumba.
Tundrish utolérte őket, mielőtt leereszkedtek volna - vagy társaságra vágyott, vagy
irigy volt, amiért két testvére külön vonul. Ki tudja?

   Percekig lebegtek lefelé az aknában, aztán kiléptek arra a hosszú, csillagfényes
galériára a kolostorerőd legalsó szintjén, ahová a meditálni kívánó csatatestvérek
elvonulnak.

   Zárt, konzolos erkélyek nyúltak a végtelen űr felé, amely az univerzum legszélig
húzódott alattuk, ha ugyan létezik ilyesmi. Talán a kozmosz valami elképzelhetetlenül
távoli régióban levedli magáról a józan dimenziókat, és beleolvad a Káoszba - úgyhogy
a fizikai valóság teljes egésze, a csillagok és galaxisok fényévek billióin keresztül
elnyúló, számbavehetetlen sokasága csupán egy aprócska korallsziget az abszurditás
szörnyeteg, értelem nélküli óceánjában.

   Plasztacél bordák osztották keskeny mezökre a magas, csúcsíves ablakok színes
páncélüvegét. A katedrálüveg hamis színekbe öltöztette a csillagfolyamokat és porköd-
tavakat. Itt egy azúrkék csillagkoszorú pompázott. Amott egy epebajos gázfelhőben
fiatal, csillogó égitestek sziporkáztak. Izzó karbunkulusokból font nyakláncok...
Ciánzöld tiarák...Egy smaragd zodiákus... A tör alakú, hármas osztatok az ablakok
parabolaívének csúcsán mind vérvörösen ragyogtak.

   Itt szemlélte konokul a kozmosz egyik sárgasággal kínlódó szektorát Kroff Tezla, a
Vérivók hadnagya.

   A hős nyomorékot ugyanakkor mentették meg, amikor a Sagramoso-dinasztia szobrait
porrá zúzták. A kezetlen-lábatlan embertorzót kiszabadították bronz virágcserepéből,
letakarították róla az ólmot. A törzse most egy bátorságbojtokkal és orvosi pecsétekkel
díszített, csésze alakú kocsin pihent. Két süketnéma servitor gondozta, szellemileg
visszamaradott főemlősök. Az egyik felfalta a hulladékát és tisztán tartotta, a másik
saját, vitaminokkal és nyomelemek dúsított vérével táplálta, és az egyik ablaktól a
másikig tologatta a kocsiját - a hadnagy üres tekintettel bámult ki rajtuk, és
imádkozott, hogy rendjének valamelyik felderítőhajója erre tévedjen.

   Egy asztropata ugyan üzenetet küldött a Librariumból Tezla kolostorerődjébe, amely
San Guisugán volt, egy ötezer fényévnyire lévő dzsungelvilágon, de így is beletelhet
néhány évbe, mire a testvérrend elszállítja a hadnagyát. Addig az Öklök
vendégszeretetét fogja élvezni. A sebészek megvizsgálták a sebhelyeket a vállán meg a
csípőjén, és megállapították, hogy az idegvégződések teljesen elhaltak; a hadnagyot
nem lehetett átalakítani kiborggá. Különösnek találták vámpírszerű anyagcseréjét is - a
rendjére jellemző genetikai elfajzást. A hadnagy úgy döntött, hogy visszavonul a
Solitoriumba.

   - Üdvözlet - szólította meg Lexandro Tezlát, amint az egyik majomszabású servitor
hosszú nyelvével végignyalta a Vérivót.

   Mélabús, reumás szemek fordultak a három felderítő felé. A Tezla arcára tetovált
kelyhek alvadt vércseppeket sírtak. Az ajka körül, ahonnan az ostorszíjat eltávolították,
fehér forradások húzódtak kettős sorban.

   Mikor válaszolt, kivillant hosszú, éles szemfoga.

   - Kívántok esetleg...? - Pislogott. - Ó, most már felismerlek titeket. Ti találtatok rám.

   - Bánod, hogy életben maradtál? - kérdezte Valence kíváncsian.

   - Amíg a fogaim megvannak, nem érhet szégyen. Ha Sagramoso lakájai kihúzták volna
őket! De nem jutott eszükbe...

   - Örülünk, hogy viszontláthatunk - mondta Valence. - Mindannyian a lekötelezetteid
vagyunk.

   - Gyerünk! - unszolta Lexandro. - Miért nem nyújtod oda neki a karodat, hogy
beleharapjon? Hadd szívja egy kicsit a véred!

   - Eszembe se jutna - mondta a hadnagy kimért udvariassággal - egy olyan
csatatestvérből lakmározni, aki nem tartozik a rendembe.
Ez a megjegyzés felkeltette Lexandro figyelmét.

   - Szóval ti egymás vérét szívjátok?

   - Azért jöttetek ide, hogy udvariasan gúnyolódjatok velem? Mint a mutánsokat
ingerlő suhancok a vásári mutatványosok sátránál?

   - Azon tűnődöm - szólt közbe Tundrish -, honnan szerezték a karkok azokat a
titánokat? Miféle agyafúrt technikusok kondicionálták újra a Hadurakat?

   - Már többször feltették nekem ezt a kérdést, miután Veritast fecskendeztek be nekem.
Nem volt alkalmam megtudni, és Fulgor Sagramoso hóhérlegényei nem gyötörtek
azzal, hogy megmondják. Nem tudom. A galaxis hatalmas, és tele van rejtélyekkel.
Tundrish bólintott.

   - És egyetlen informátor sem maradt életben, akit ki lehetne kérdezni.
Számos rangos lázadó és sebesült moderatus öngyilkosságot követett el, hogy
megmeneküljön ettől...

   - Kívánsz valamit, uram? - kérdezte Valence.

   - Hogy kívánok-e valamit? - visszhangozta Tezla borúsan. - Esetleg karokat? Lábakat?

Végül beköszöntött az örömteli nap, amikor a három felderítő hátába óvatosan
lyukakat fúrtak az Apothacarionban, egészen a bőr alatt húzódó feketehámig, amely
mostanra már teljesen kifejlődött...

   Páncél! Energiapáncél!

   Lexandro türelmesen várt a szkafanderben, amely még lenyűgözőbb óriást csinált
belőle, miközben a ráolvasásokat mormoló technikusapródok és biomedicusok még
egyszer ellenőrizték a három harcos felszerelését a gyakorlófedélzetre nyíló, bordázott
mennyezetű barbakánon. A légzsilip plasztacél ajtaja zordan vigyorgó, roppant fogsor
volt, csőszerű ajkakkal körülvéve, melyekből vezetékek futottak a falra erősített
nyomásmérőkhöz.

   A vákuumpumpák jéghideg hűtőfolyadékot izzadtak. A rúnadíszes légtartályokhoz
kapcsolt kompresszorok úgy lüktettek, akár egy agyonhajszolt szív. A szertekígyózó
csövek között szellőztető szelepek sziszegtek.

   A szkafanderben várt? Nem, ő maga volt a csatapáncél. A feketehám közvetítésével a
páncél gerincelektródái közvetlenül kapcsolatban álltak a motorikus idegrendszerével.
Ha Lexandro behajlította az egyik ujját, az energiakesztyűje engedelmesen megrándult.
Kicsivel odébb rakta a lábát; elektronikus jelek száguldottak végig a rostkötegeken,
felerősítve a mozdulatát, s a roppant csizma meg a trapéz alakú lábszárvédő azonnal
engedelmeskedett. Pislogott, és világító ikonok jelentek meg a látóterében, jelentést
adva a létfenntartó rendszerek működéséről.

   Tulajdonképpen nem is a saját szemével látta páncélos társait. A sisaklemezébe épített
optikai szenzorok a szkafander számítógépén keresztül közvetlenül az agyába
továbbították a képet. Így soha semmilyen fényvillanás nem fogja elvakítani,
bármilyen éles is. Infravörös üzemmódban pedig kiválóan lát sötétben, ködben,
füstfelhőben egyaránt.

   A titánban ülve nem volt tökéletes acéllovag - csupán a részét képezte egy hatalmas,
gigászi erővel bíró testnek, amelybe beletartozott Tundrish, Valence, Zed Juron és - ó
igen! - Akbar is. Most Lexandro önmagában is egységes egészet alkotott.

   - Dorn Öklei, hátra arc! - adta ki a parancsot egy hang a sisakrádióban. Egy hang,
amely fémesen csikorgott. Faust Stossennek, az új őrmesterüknek egyszer lézerrel
átlőtték a torkát, és az ádámcsutkája helyén damaszkolt ezüst hangszórót viselt.
A légzsilip óriás fogsora szétnyílt.

   Csillagok lobogtak a tintafekete űrben, apró, ellenséges szemek gyanánt, amik sohasem
pislognak. Egy közeli narancs-rózsaszín gázköd egy hajdanvolt lobbanás élénk
színekben pompázó maradványa lehetett. A támaszpont tornyai büszkén szegték fel
kevély fejüket, a kivilágított galériák fényében címeres lobogók csillogtak. Ezek a
fémzászlók rezzenetlenül álltak; nem ismerték a szelet, és nem is fogják megismerni
soha. Talán évente egyszer találja el őket a csillagközi sötétségben egy hidrogénatom; a
naprendszerektől távol csak ilyen szellők fújtak. A három újonc eltávolodott egymástól
a sok-sok hektárnyi területet felölelő plasztacél síkon - három vadász várta az űrben
kóborló vándormadarak szárnyának suhogását.

   - Nulla másodperc. Célpontok érkezése bármelyik pillanatban várható...

   Halványan derengő energiapajzs lobbant fel a tornyok és galériák körül, arra az esetre,
ha egy lézersugár rosszfelé tévedne. Az újonc űrgárdisták itt persze nem
gyakorlatozhattak sorozatlövőkkel; a lövedékeknek nem állná útját sem légkör, sem
gravitáció, és talán egy dokkolni készülő űrhajót találnának el. Roncsokat is ostobaság
lenne orbitális pályán hagyni a támaszpont körül. Ezért a célpontként szolgáló
távvezérelt robotgépeket nem fogják megsemmisíteni. A lézerpuskák a legalacsonyabb
fokozatra voltak állítva; bár balesetek persze így is előfordulhatnak.

   Lexandro és társai egyszerűen a reflexeiket, a céllövő tudományukat fogják próbára
tenni; ellenőrzik, mennyire tudják irányítani az energiapáncélt. Sokhetes kiképzés vár
rájuk, az öntödék melletti lőtereken, és ravaszul megtervezett, veszélyes környezet-
szimulátorokban, éles lőszerrel.

   Lexandro szeme megakadt egy fényponton. Megpördült, célzott, lőtt. Aztán még
egyszer.

   - Találat - jelentette a számítógép, kiértékelve a visszaverődő fényt.
A célpont pörögve-forogva elhúzott felettük. Újabb kis robotgépek özönlöttek
mindenfelől; egyesek nem voltak igaziak, csak hologramok. Valence és Tundrish
körül halvány fénycsíkok hasítottak az őrök éjszakába.

   Lexandro gépe visszatért, és spirális ívben ereszkedni kezdett. A nyakát nyújtogatva
próbálta nyomon követni. A kis robot hirtelen fénynyalábot lövellt magából.
Keresőfény kígyózott a fedélzeten Lexandro felé.

   Erre nem számított. Hogy a robotgépek visszalőnek. Félreugrott, futás közben tüzelve.
A robotgép lézersugara nem hevítette föl a fedélzetet, tehát szintén alacsony intenzitású
volt. Ha a megérinti, a számítógép feltehetőleg azt fogja jelenteni, hogy őt érte találat.
Ami fekete pontot jelentene a kartotékján!

   - Találat.

   A célpont elkanyarodott, majd egy spirális csavarral visszafordult.
Lőtt. A fedélzet felizzott a csatapáncél csizmái között. Lexandro félreugrott.
A kolostorerődön kívül, minimális gravitáció mellett olyan könnyen, olyan nagyot
lehet ugrani! ő pedig mindkét lábbal elrugaszkodott.

   És elszakadt a fedélzettől.

   Tompa szögben lebegett fölfelé. A mágnestalpa elvesztette az érintkezést a fedélzettel.
A bomlástermékeket elvezető csövek is egyre messzebb hajtották.

   Maximumra fokozta a csizmatalpak mágnesességét, hogy visszahúzza magát. Csakhogy
már több méterre volt a fedélzettől! Ez a módszer nem vezet semmire. A stabilizátor-
rakéták, hát persze...!

   - Eltaláltak. Stabilizátor-rakéta működésképtelen.
Lexandrót elöntötte a harag; és ő elfojtotta a haragot. Rálőtt a robotgépre. Aztán még
egyszer. És még egyszer.

   - Találat. Találat. Találat.

   A robottámadó elmenekült, és mintha elvesztette volna az érdeklődését Lexandro iránt.
Talán "megölte". De az is lehet, hogy a gép harcképtelennek minősítette; hiába a
büszke vértezet, már nem lát ellenfelet benne. Semlegesítette. Hiszen nem tud
visszajutni a fedélzetre. Ellenkezőleg, egyre magasabbra sodródik, rézsút a tat felé.
Ezzel a sebességgel tíz-tizenöt perc múlva el fogja hagyni a támaszpontot. Bolondot
csinált magából.

   A két másik páncélos harcos továbbra is fénysugarakat szórt a többi robotgép felé.
Az egyikük tüzelt, tüzelt, tüzelt... és lomhán ügetve elindult Lexandro felé, lépést tartott
vele a fedélzeten, arctalanul figyelte a sisaklemez mögül - miközben Lexandro
tehetetlenül sodródott. Úgy érezte, az a másik tűnődve nézi odalentről.
Vajon melyikük az? Valence - vagy Tundrish?

   Az alak felemelte a lézerpuskát, s a csövét nekiszorította a sisaklemezének, mintha
szaglászná vagy csókolgatná a fegyvert.

   Csak nem az jár testvéri vetélytársa fejében, hogy le kellene lőni Lexandrót?
Lehetetlen; hiszen megfigyelők nézik őket, számítógépek elemzik minden
mozdulatukat!

   Ám a sötéten ásító űr a roppant fedélzet fölött mintha minden kapcsolatot elnyelt volna
a kolostorerőd belsejével...

   Lexandro tőle telhetőleg feltűnésmentesen maximum fokozatra állította a lézerpuskáját.
Hátha. Maximális fokozaton egy szerencsés lövés átégetheti a páncél egyik hajlékony
ízületét.

   Csak nem arra buzdítják gúnyosan, hogy éppen ezt tegye? Hogy megfenyegesse a
bajtársát, esetleg rá is lőjön? Lehet, hogy ez az egész valami rosszindulatú csapda, az ő
megalázására és ellehetetlenítésére? Az az alak vár, amíg egy robotgép húz el a
közelben, aztán rálő - mintha Lexandrót venné célba. Lexandro tévedésből viszonozza
a tüzet... Szerencséje lesz, ha csak visszaminősítik felderítőnek tíz-húsz évre.
Valószínűbb, hogy kivégzik... vagy hagyják sodródni, amíg éhen hal...
Nem, kizárt dolog, hogy a rend veszni hagyja a páncélt.

   Lexandro elképzelte, amint az egész csontvázát átadják az ellenségének, hogy
telefaragja átkokkal, anatémákkal és kiközösítő rúnákkal, hadd kínlódjon a lelke - ha
ugyan marad neki - az örökkévalóságig a túlvilágon, visszavonhatatlanul elválasztva
Rogal Dorntól...

   Szabad energiakesztyűjével a lenti alak az ugró pók jelét írta le a vákuumba.
Tundrish lesz az! A dögevész képtelen úrrá lenni bosszúálló őstermészetén.
Fellobbantak a stabilizátor-rakéták. Az alak könnyedén, vigyázva elrugaszkodott,
odaúszott Lexandro mellé, és megragadta egyik fémkesztyűs kezével.
A két lovag mozdulatlanul lebegett egymás mellett.

   Bajtársa hangrezgései a sisaklemezen keresztül eljutottak Lexandro Lyman-fülébe.
Valence hangja. Szóval a nyelvével kikapcsolta a sisakrádióját.

   - Majdnem lelőttél, ugye? Micsoda önuralom! Nem úgy, mint annál az ösztönös,
ostoba ugrásnál. Látom, hogy kénytelen leszek az árnyékoddá válni. Igen, a Császár
vérére! "Nézd" - fogja mondani a többi űrgárdista - ", hogy védelmezi az a traziori
harcos a hirtelen vérű testvérét, pedig a testvére folyton gúnyt űz belőle...!"

   - Tudok az elfajzásodról - felelte Lexandro. - Arról az átkozott amor-odium
rögeszméről. Persze csak egy technikus érezheti szükségét, hogy mindent így a számba
rágjon. Hát ennyire vagy pallérozott?

   - Itt hagyjalak... egyedül... testvér? Egyedül, most?

   Lexandro fontolóra vette a dolgot.

   - Ó, most aztán igazán repülsz! Úgy lebegsz itt, mint valami űrmadár... Mámorító!

   Csak nem leste ki Valence Lexandro álomvízióit? Csak nem hatolt be a tudata
mélyére?

   - De mi hasznát veszed most ennek? Magadra hagyjalak?

   Milyen gőgösnek tűnne, ha elhárítaná egy testvér segítségét... és másoknak kellene
azzal bajlódnia, hogy kihalásszák az űrből.

   - Egyedül hagyjalak... testvér?

   - Nem - mondta Lexandro halkan. - Kárhozat!

   Valence óvatosan visszamanőverezte a két páncélt a gyakorlófedélzetre.

   - Gyakorlat befejezve - szólalt meg a rádióban Stossen őrmester. - Kerüljétek meg a
peremsávot, és gyertek vissza!

   Valence azonnal elindult... Lexandro csizmái azonban pár másodpercig úgy tapadtak a
plasztacél felületre, akár a szajha anyjuk csecsébe kapaszkodó kisgyerekek - míg
eszébe nem jutott, hogy lejjebb vegye a mágnesességet.

   Valence, aki már messze járt, hátrafordult, felemelte energiakesztyűjét, és gúnyosan
odamutatta neki a pók jelét.

   A távoli, aprócska csillagok sokasága rezzenéstelenül figyelték a jelenetet. Hozzájuk
képest az egész hatalmas támaszpont barázdált, kristályos porszem volt csupán...
Néhány héttel azután, hogy a reclusiarcha egy titkos szertartással, amelyről senkinek
nem volt szabad beszélniük, in primo grado beavatta őket a rendbe, riadóüzenet
vibrált végig Fidelisből a kolostorerődön.

   Egy lomha űrbárka fedélzetén, amely Karkasonról a törpe ikercsillag, a Karka
Secundus felé tartott, az asztropata véletlenül lehallgatott egy telepatikus üzenetet, amit
a bányavilágról küldtek az egyik agrárbolygóra, amit Sagramoso átcsábított a maga
oldalára, energiakristályokkal fizetett kalózokat alkalmazva követül. Ezek a kalózok és
szedett-vedett űrhajóik egyébként mind kámforrá váltak, amikor a keresztes sereg
átkelt a hiperűrön Karka Napjához.

   Lord Fulgor Sagramosónak sikerült elmenekülnie a jelentéktelen bányavilágra, amely
az Antro nevet viselte.

   A palota-zikkuratból felszálló hajó, mielőtt felrobbant volna, még kilőtt egy
mentőkabint, egy roncsdarabnak álcázott sztáziskamrát...

   A kereszteshadjárat még nem fejeződött be. Az Öklöknek újra át kell törniük a
hiperűrön.

   Dehát ez volt az életük. Mi más is lett volna?

   Imádkozni annyit tesz, mint ölni.

   Jog szerint.

   Hogy az emberlakta galaxis megszabaduljon mindenféle gonoszságtól, legyen az idegen
eredetű, elfajzott emberek keze műve, vagy néven nevezetlen forrásból való.
A kovásznak tisztán kell maradnia, különben megmérgezi a csillagokat.


TIZENKETTEDIK FEJEZET


Biff felriadt szendergéséből; alvó agytekéje az alagutakról álmodott.

   Azonnal ellenőrizte a sorozatlövőjét, megbizonyosodva róla, hogy a tár valóban félig
üres. A ropogó zaj, ami felébresztette, nem a kis barlang bejárata felől hallatszott, ahol
előretolt osztaguk menedéket talált, hanem a tömör sziklafalból, körülbelül félúton a
mennyezet felé.

   Talán egy másik szinten tomboló tűzharc lármája volt.

   Talán nem...

   Talán egy újabb kiborgizált bikand tart feléjük, keresztülrágva magát a kövön,
azoknak az átkozott törpéknek az egyikével a hátán, aki irányítja.
Az álom! Vajon mit jelenthet?

   A hatalmas álombarlangban Császári Öklök verekedtek gennysárga alapon kék sávos
páncélban rőtszakállú törpékkel, akik piros, steppelt pufajkát és overallt viseltek.
Ugyanakkor, ugyanazon a helyen egy teljesen más rendbe tartozó űrgárdisták, akiken
fekete csillagokkal tarkázott, vérvörös vértezet volt, zöldruhás törpékkel csatáztak. A
négy harcoló csoport őrjöngve hullámzott fel-alá. Mindenfelé cseppkövek
meredeztek, valóságos útvesztőt alkotva. Ám az Öklök csak a piros törpékkel küzdött -
és vice versa -, míg a vérvörös űrgárdisták kizárólag a zöldbe öltözött törpéket
támadták.

A totális káoszban mintha két olyan csatát kevertek volna össze, aminek semmi köze
egymáshoz; vagy talán egyetlen csatáról volt szó, amelynek megbomlott a látószöge,
mint mikor az ember megrázza a kaleidoszkópot, úgyhogy az események menete teljes
őrültséggé vált...

   Ezt látta álmában.

   A valóságban is hasonló volt a helyzet: képtelenség volt értelmezni a kanyargó
alagutak, elszórt barlangok, aknák, váratlanul megnyíló szakadékok háromdimenziós
mintázatát. A földalatti útvesztő vízszintes irányban több száz kilométerre terjedt, és a
függőleges tengely mentén is négy-öt kilométert fogott át.

   Átok Antro áruló világára, ahol ez a Lord Sagramoso lapul!

   Szüksége van Biffnek egy ilyen álomra, hogy érezze a csalárd labirintusokban
leselkedő veszélyt?

   Nem... Az álom jelentése sokkal sürgetőbb volt.

   Egyszerre csak meg volt győződve róla, hogy ezek a mozgékony űrgárdisták és
rohangáló törpék a fantasztikus barlangban a tulajdon szürkeállományában zajló
folyamatok jelképei, ahogy az agysejtjei igyekszenek megbirkózni a feladattal, amely
elé ez a nyomasztó környezet állítja őket. Megpróbálnak kialakítani valami térképet.
Ez a hely gyakorlatilag egy alsóváros volt. Igaz, nem szeméttel és mérgező hulladékkal
eltömött boltívek alkották, amik recsegnek-ropognak a rájuk nehezedő, irdatlan súly
alatt, nem is halmokba tornyosuló fémforgács és rozsdás, törött gépezetek - de akkor
is a föld alatt volt: sziklabelek és kőzsigerek útvesztője. Biztos van benne valami
rendszer, amit ezek a szakállas, kis barlanglakók úgy ismernek, mint a szőrös kezük
fejét, mint a kérges tenyerüket...

   De Biff nem. Még nem. Bár agyának jobb féltekéje kétségbeesetten igyekezett nyesni.
A ropogó zaj egyre hangosabb lett; most már Biff páncélos bajtársai is felriadtak. Lex
és Yeri és Stossen őrmester. Hát csak nem alhatja az ember az igazak álmát!
Recsegés, csikorgás, mintha a szikla törne porrá...

   Stossen csendre intette őket energiakesztyűjével, és kibiztosította nehéz sorozatlövőjét.
Valami betörni készül a barlangjukba - hacsak irányt nem változtat, bármi legyen is.
És ők el fogják pusztítani ezt a valamit.

   Talán elterelő hadművelet az egész, és a lázadó csapatok valójában a már létező
bejáratok egyikét akarják megrohamozni...

   Biff észrevette, hogy Yeri bal-, Lex pedig jobbfelé is figyel.

   Lehet hogy csak egy új alagutat ásnak ravaszul, hogy még jobban összezavarják az
amúgyis labirintusszerű alaprajzot, s új útvonalat alakítsanak ki a rajtaütésekhez és
ellentámadásokhoz... Ebben az esetben az osztaguk kihasználhatja az alkalmat, hogy új,
előretolt állásba nyomuljon. Fölfelé, lefelé vagy előre.

   Persze csak akkor, ha az új útvonal nem bizonyul túl szűknek. Ha nem kezd
kanyarogni és keskenyedni az első pár lépés után.

   Az energiapáncél itt nagyon sokat ért. Az űrgárdistákra mindenütt kelepcék lestek.
Beomló falak, farkasvermek. Még a szívós, sasdíszes vértezet is behorpadhat, ha egy
tonnányi kő zuhan rá valami rejtett aknából - vagy beszorulhat az omladék alá. Máshol
álcázott, kőből faragott csapóajtók nyíltak ki hirtelen, és törpék özönlöttek elő.
Az alagutak falán sorakozó elektromos fáklyák nem égtek, hűségesen követve a távoli,
láthatatlan mérnökök utasításait - bár olykor fellobbant némelyik, vakító fénnyel
világítva meg az űrgárdistákat, mielőtt a homályból lerohanták volna őket. általában
mindenütt sötét volt, csak a falakon ritkásan tenyésző penészgombák foszforeszkáltak
halványlilán. Itt még az űrgárdisták éles szeme is elfáradt volna, ha nem segítik a
sisakba épített mechanizmusok.

   Oxigénpalackok nélkül nem jutottak volna levegőhöz. Egyes alagutakban csak
áporodott nitrogén volt. Másokban mérges gázok gomolyogtak. Bizonyos régiókból
ősi, alattomos gépezetek szivattyúzták ki a levegőt; másokat savas kipárolgásokkal
árasztottak el, mikor az űrgárdisták előretörtek.

   Csakhogy az energiapáncél nehézkes volt ebben a zárt térben. A sínpályákkal felszerelt
főgalériák persze szélesek voltak - de kihaltak. A legtöbb alagút jóval szűkebbnek
bizonyult. Néha rábukkantak egy-egy csatatestvérre, aki - túlbuzgóságból vagy az
ellenség által megtévesztve - beszorult valami hasadékba. A csizmáját - és a lábát -
kegyetlenül leperzselték hátulról, egy életre megnyomorítva a tehetetlen harcost.
Odafönt, a Karka Secundus vörhenyes fényében, Antro felszíne kopár, barátságtalan
pusztaság volt, csupa kőgörgeteg, hordalékkúp és meddőhányó, itt-ott meredek
sziklaszirtekkel tarkítva. Nagyon kevés célpont volt itt, amit érdemes lett volna
megtámadni: néhány felszíni bányatelep az aknalejáratoknál, meg egy kis űrkikötő, az
ércszállító hajóknak. Ezeket az Öklök könnyűszerrel elfoglalták. Lent már más volt a
helyzet. Ennek a szívós kis világnak az összevissza furdalt irháját egy egész
tartományra való ádáz, félhumán törpe lakta.

   A bennszülöttek persze zömikek voltak - annak a kisnövésű, gömbölyded fajnak a
gyermekei, amely pont az ilyen Antro-féle bányavilágok barlangos zsigereiben
fejlődött ki az emberi telepesekből a hosszú évezredek során, amikor a bolygókat
elszigetelték egymástól a hiperűrviharok. Ezek a keménykötésű fickók, akik jól értettek
a technikához is, kívül estek a Birodalom joghatóságán, és a saját őseiket imádták,
vakbuzgó áhítattal.

   A legtöbb zömik a Birodalom lelkes szövetségese volt.
Úgy tűnt, az antróiak nem.

   Sőt, ellenkezőleg.

   Az űrkikötő elfoglalása során ejtett foglyok vallomásából nyilvánvalóvá vált, hogy
Fulgor Sagramoso, az önjelölt istenség, a zömikek szenvedélyes függetlenségtudatát és
vallásos hitét használta ki. ő volt a bástyájuk a távoli, félreértett Birodalom ellenében,
amelyik elnyelné a világukat, és arra kényszerítené őket, hogy valami nyomorék,
halhatatlan, földi Császárt imádjanak tulajdon szent őseik helyett. Legalábbis ezt
beszélte be nekik Sagramoso.

   Hiszen Fulgor szintén a saját őseit imádja! Talán nem mutatott hologramokat zömik
szövetségeseinek az ezredéves Sagramoso-klán poros szobrainak végeláthatatlan
sokaságáról?

   Talán nem ugyanezeknek az ősi szobroknak és bálványoknak áldozta fel láncra verve
az ellenségeit?

   Dehogynem! Hitében már csaknem zömikké vált. Legalábbis ezt hitték ezek az
ostobák. És ezért nyilvánította magát Sagramoso istennek - hogy istenné tegye az
elődeit is.

   Aztán eme tisztelettudó cselekedete miatt a Birodalom a pusztulására tört - mint ahogy
Antro barlangjaiból is gyökerestül ki akarja irtani az ősimádat minden formáját, hogy
aztán lemészárolhassa azokat a tiszteletreméltó aggokat, akiket a zömikek Eleven
ősként tiszteltek...

   Így mesélték a lángoló lelkületű rabok, mielőtt kivégezték őket. Képtelenség volt
megmagyarázni nekik, hogy becsapták őket.

   És mielőtt az Öklök leereszkedtek volna Antro végeérhetetlen pincéibe és
szellőzőaknáiba és bányavágataiba, ahol csak úgy nyüzsögtek az elfajzott, agyafúrt
technikusok, Lo Chang sietve harci prédikációt tartott nekik.

   - Mi, a Legiones Astartes gyűlöljük az elfajzott géneket, nemde? - kiáltotta. - Hiszen a
mutánsok gyalázzák az emberi fajt önmaga torzképévé! Mi pedig felsőbbrendű
emberek vagyunk, tökéletesített ideálok, igaz? Bölcs Birodalmunknak megvan az oka
rá, hogy megtűrje ezeket a törpéket, mert a mutációjuk stabil, értékes ásványokat
termelnek, ravaszak és ügyesek, ráadásul vakmerő harcosok. Ne becsüljétek hát le
ezeket a kis embereket, testvérek! De ne támadjon tétovázás sem a szívetekben, ha el
kell pusztítanunk ezt az egész világot, az összes töpörödött, áruló mutánssal együtt,
hogy hozzáférjünk Fulgor Sagramosóhoz. Máskülönben a kereszteshadjáratunk
bevégezetlen marad, és Sagramoso vad zömikekből toborzott hadsereg élén fog
visszatérni Karkasonra. ássatok és romboljatok...!

   A föld alatt azonban ez a haditerv nehezen kivitelezhetőnek bizonyult.
Sagramoso itteni stratégiája sokban emlékeztetett a Fidelisben alkalmazottra, ahol is a
titánok karjába akarta csalni az Öklöket - amiket kétségkívül ezek a technikus-agyú
antrói zömikek újítottak fel neki.

   Itt, Antro mélyén a csapdát és az utolsó védővonalat nem hét adamantium robotóriás
jelentette, hanem ezernyi dühös törpe, akik tűzdarazsakként donganak és szúrnak, ha
valaki beletenyerel a fészkükbe...

   A barlang fala hirtelen egy szakaszon beomlott.

   Gennyedő, sárga fény áradt ideiglenes menedékhelyükre, amint egy fogazott
energiafűrész hasított a sziklába, akár kés a vajba. Fúrópöröly robbant elő a falból,
majd visszahúzódott, és újabb lyukat ütött rajta. Fémköpenyes fogak martak a
kőtömbökbe. Kiálló állkapcsok ropogtak és csikorogtak, a borotvaéles rágók mohón
lapátolták a törmeléket...

   ...a lapos, wolframacéllal páncélozott pofába...

   ...amelyből két narancsvörös gömb meredt elő, a plasztacéllal ötvözött szemgödör
mélyéről, mely szétrágott szemüvegkeretre emlékeztetett.

   Csőszerű orrlyukak szívták be fújtatva a kőport.

   A beteges fény két elektromos fáklyából áradt, amiket a bestia homlokereszére
forrasztottak.

   Ez természetesen egy bikand volt - ráadásul a szörnyűséges teremtményt radikálisan
átalakították, hogy még erősebb, még gyorsabb alagútásót csináljanak belőle.
Mivel a nagy, szabad térség szélére jutva megtorpant - és most az általa tört nyílás
széleit falta, hogy kiszélesítse -, a mozdulatlanul lapuló űrgárdisták vártak még a
tüzeléssel, hátha alkalmuk nyílik a teljes fenevadat szemügyre venni; a látvány
bizonyos fokig lenyűgözte őket.

   A szörnyeteg eredeti alsókarját a hornyolt könyök-tokmányba illeszkedő fűrész és fúró
pótolta. Páncélozott testét vezérlőkábelek fonták körül, duzzadó külső izmok gyanánt;
régi pofájából sem sok maradhatott...

   A legmegdöbbentőbb dolog a bikandban azonban egyúttal a törpék technikusi
képességeire is fényt vetett: alig csapott zajt. Valami hangtompító mező védhette. Az
alagútásás nem járt fülsiketítő robajjal, csak a megrágott kő ropogása hallatszott.
Ami pedig a törmeléket illeti, mely eltűnik barlangszerű torka mélyén...

   Abban a torokban lennie kell egy másodlagos, mesterséges garatnak - egy miniatűr,
hipertéri kapunak, ami máshová továbbítja a kásává őrölt követ, valami távoli
tömedékbe vagy meddőhányóba, mely a hulladék tárolására szolgál.

   Máskülönben hogy haladhatott volna végig a kiborgizált szörnyeteg az új alagúton,
amit ő fúrt, ő vájt, ő emésztett fel?

   Ez értékes, ősrégi mágiáról tanúskodott.

   Az átalakított, rabszolgává alázott bikand bűzlött: avas olaj, forró, vulkanizált gumi, és
bestiális, idegen veríték szaga áradt belőle, meg valami meghatározhatatlan, keserű illat
- a hiperűr messzi lehellete.

   Noha a fúró meg a fűrész megkurtították a karját, még így is messzire elért vele;
masszív lába rövid volt ugyan, ha viszont a karmával veselkedik neki...

   Ahogy a bestia előregörnyedt, a lovasa a fáklyák fénykörén túli félhomályt kezdte
fürkészni; közben élesen kirajzolódott az alagút sötét hátterére.

   A mérnök a bikand véknyán ült, közvetlenül egy kiálló, fényezett csontsarkantyú
mögött, amin sárgaréz vezérlőgombok csillogtak - ez a bikand gerincének rákosan
burjánzó nyúlványa volt, mely sebészi áttétel útján terjedt. Szíjakra fűzött óngyöngyök
lógtak a törpe kopottas, barna bőrruháján, amely apró, kalapács alakú szegecsekkel
volt kiverve. Zsíros, tűzvörös haját hátrafésülte, és kurta varkocsba kötötte a tarkóján.
Bakancsa a bikand bordáiból sarjadó kengyel-pedálokon nyugodott.

   És jól fel volt fegyverezve.

   A bikand jobb vállából agancsszerű tartókar nőtt ki. Békeidőben feltehetőleg különféle
bányászati szerszámokat tartottak ezen az állványon. Most okkersárga, bojtos lobogót
tűztek rá, amin kalapács-rúna díszelgett. Nehéz sorozatlövő kapcsolódott az agancshoz
plasztacél kardáncsuklóval...

   De ez a mérnök nem volt harcos, mert egy harcos azonnal megszórta volna
robbanólövedékekkel a barlangot, és csak utána bújik elő a fedezékből.
Keskeny kőlapok mozdultak - átváltoztak sáfránysárga energiapáncélokká - és
gondosan kiszámított zárótűz zúdult a zömikre és alagútásó bestiájára.
A törpe hátrarepült a nyeregből; testébe véres alagutakat vágtak a lövedékek, mielőtt
felrobbantak volna a zsigereiben, cafatokra szaggatva a félhumánt.

   A kiber-bikand bömbölve nekilódult. Fűrésze sivítva zúgott. Rágói vadul csattogtak,
szikrákat szórva szerteszét. Tátongó pofájából kavicszáport böfögött fel, amely
kopogva pattant le Biff páncéljáról. ám a fenevad már halálán volt; páncélzata és
belszervei szétrepedtek, mechanikus alkotórészei rövidre zártak...

   A bikand elterült az alagút bejáratánál, fáklyafénye lassan, pislákolva elhalt.
Lex volt az első, aki felmászott a dögre, hogy bekukkantson az alagútba.
Lámpái fénykörén túl az új folyosó áthatolhatatlan sötétségbe veszett.

   - Elég tágas - fuvolázta jelentés gyanánt, aztán kicsit összehúzta magát, és nekivágott.
Yeri azonnal az alagútban termett, hogy szorosan a nyomában maradhasson annak az
embernek, akit még mindig gyűlölt - a testvéri udvariasság és a harcban kovácsolódott
bajtársi kötelék ellenére. Igen, gyűlölte Lexet - s ezért kénytelen volt megvédeni; mert
ha meghal, hol talál újabb célpontot a rosszindulatának? Ki lesz akkor a megvetése
tárgya?

   Biff legalábbis így látta a dolgot...

De Biffnek sosem volt ideje ilyesfajta finomkodásokra azokban az években, amikor
kialakult az egyénisége. Agyaskodásra, arra igen. Érzelem-görcsökre viszont soha. És
manapság sem érzett különösebb vágyat magában, hogy ilyen emocionális
mellékvágányokra tévedjen. A kozmosz ragadós pókhálójában, amely végül minden
lakóját csapdába ejtette és elemésztette, csak a tudás - és a rendszer - számított. A
Lovagok útjának ismerete.

   Meg persze a vér is. Az ellenség megszentelt fegyverekkel kiontott vére.
A bikand vére, mely sűrű, olajos tócsába gyűlt a kövön, rozsdabarna volt, némi
narancsvörös árnyalattal.

   Talán a különleges kapcsolatnak, ami Yerit Lexhez fűzte, Yeri számára volt értelme, és
egyfajta rendszert alkotott.

   Stossen őrmester csikorgó géphangja utasította Biffet, hogy vegye át a hátvédet,
Stossen mögött. Az őrmestert nem érdekelte különösebben, hogy Lex állt az élre.
Az elsők elsők maradnak, tűnődött Biff, az utolsók pedig utolsók...
Energiacsizmája széttaposta a halott törpe egyik karját.

   - Őrmi - szólt Biff a sisakmikrofonba -, a levegő itt nem túl genyás. A csökött is azt
lélegezte. Nem kéne megállnunk, hogy... befaljuk az agyát? Ő biztos ismerte errefelé a
dörgést. Szerintem nyeste, hogy merre van Lord Szaros odúja. Ha őt kinyírjuk, a mutik
nem sok vizet zavarnak.

   - Valóban azt hiszed, hogy pont ez járt a muti fejében, amikor meghalt?

   - Nem - vallotta be Biff.

   - Tudok a hőstettetekről a titánokkal, Tundrish. Mind tisztelünk érte titeket. De
őszintén szólva elképesztő szerencsétek volt odaát Karkasonon... Tudod, miért? Mert
amikor megöltétek a moderatusokat meg a princepsüket, azok a legények minden
idegszálukkal a Császár működtetésére összpontosítottak. Ez volt legfelül az agyukban,
igaz?

   - Gondolom, igen.

   - Ez a törpe mérnök főleg a gépszörnyének az irányítására gondolhatott.

   - Csak az az érzésem támadt, kiszagolhatom az alagutak alaprajzát. A folyosók
fekvését. Ha kicsivel több anyaggal dolgozhatnék.

   - Mi lenne, ha a mi Biffünk inkább a bikandot falná föl? - javasolta Lex a sor elejéről.

   - Szerintem jobban illik a stílusához...
Stossen durván felröhögött; mintha csikorgó borotvapengéket húztak volna végig egy
krétapiszkos táblán.

   - Mondom, hogy egyszerűen szerencsétek volt. És azok a karkok emberek voltak.
Melyik űrgárdista mocskolná be magát egy muti agyával, hacsak nem élet-halál
kérdésről van szó? Úgyhogy ne pályázzatok az Előretolt Emberevő Ezred tagságára...
Biff már rájött, hogy Faust Stossen őrmesternek még a baráti zömikektől is hányingere
támad: a romlatlan emberi faj karikatúráit látta bennük. Semmi értelme nem lenne a
lelkére beszélni. Talán mégsem volt olyan ragyogó agyaskodás. Az önismétlés
rovarszerű dolog. A túléléshez flexiagyra van szükség.

   Azoknak a megelevenedett ikonoknak még száguldozniuk kell egy darabig Biff
koponya-arénájában, ha meg akarják érteni a Vágatok Világát, az Aknák
Alaprendszerét...

   Biff arcán viszketni kezdett a tetovált pók; régen esett meg ez mát vele utoljára. A
frissen vájt alagút összehúzódott az előrenyomuló űrgárdista osztag körül, mintha a
falak arra készülnének, hogy összezáruljanak, fémes kövületekké sajtolva őket. A
hatalmas, görbe lábú bikand elég teret csinált magának meg a lovasának. A sasdíszes
energiapáncélok azonban időről időre így is súrolták a sziklát.

   Az alagút egy-két kilométeren keresztül elnyújtott, ereszkedő ívet írt le - a Biff
sisaklemezén villogó iránytű-rúnák szerint észak felé -, majd keletnek fordult. Az utat
sisaklámpájukkal világították meg haloványan; a fényerőséget alacsonyra állították, így
csak az ő mesterségesen kiélesített szemük tudta kivenni a falak körvonalát. Ha
kikapcsolják a lámpákat, még az űrgárdistákat is totális sötétség vette volna körül;
hiszen itt, Antro zsigereiben - egy vadonatúj alagútban, ahol még nem telepedett meg a
foszforeszkáló penészgomba - a környezetük feketébb volt a legsötétebb holdtalan
éjszakánál. A felszínen mindig eljut az érzékszervekig valami erőtlen derengés a
természetes égboltról, vagy máshonnan.

   A külső ingerek hiányát csak hangsúlyosabbá tette az elektromágneses elszigeteltség -
jó ideje volt már, hogy az őrmester zavartalan rádiókapcsolatot tudott létesíteni Von
Reuter hadnaggyal. Korábban a rádióhullámok legalább úgy-ahogy átszűrődtek az
alagutak pókhálóján, sokszorosan visszaverődve a sziklafalakról, bár a recsegő alapzaj
csaknem érthetetlenné torzította az üzeneteket. Most azonban minden összeköttetésük
megszakadt a parancsnoksággal. A fülhallgatóban csak tompa zörejek hallatszottak.
Vibráló recsegés, néhány távoli elektromos kisülés... Aztán még ezek is elhaltak.
Biffben kínzó gyanú támadt, ahogy tovább nyomultak előre, ám végül Yeri volt az, aki
hangot adott kételyeinek...

   - Ennek az alagútnak a nagy részét régebben ásták - jegyezte meg. - Ennyit nem
vájhatott ki az a bikand, mióta elfoglaltuk az űrkikötőt. Nézzétek: a falak itt simábbak,
kidolgozottabbak. Ahonnan indultunk, ott durvák voltak és egyenetlenek. Kapkodva
végzett munka.

   - Azaz? - kérdezte Stossen.

   - Azaz az utolsó szakaszt sietve fúrták át. Lehet, hogy a mérnök be akart csalni minket
az alagútba, a saját élete árán? Biff, vissza tudsz fordulni, ha hátulról megtámadnak?
Biff megtorpant.

   Igen, vissza tudott fordulni. Igaz, csak hajszálon múlt; a sima falfelület jobban
csúszott, nem akadályozta annyira.

   Hátranézett a szurokfekete sziklacsőben; a sötétség formátlan csomókba gyűlt, s ő
minden egyes csomóban egy-egy fegyveres törpét látott...

   Biff sohasem szenvedett klausztrofóbiában. Kölyökkorában hason csúszott a szűk
alagutakban, úgyhogy egyáltalán nem zavarta, hogy most sétálnia kell bennük. Biff a
klausztrofóbia gyermeke volt, akinek a szabad égbolt idegen veszedelmet jelentett.
ám a határtalan univerzumban megszámlálhatatlan fullasztó, zárt tér létezhet, amely
megfojthatja, agyonnyomhatja az embert! Biff élete legnagyobb részét hihetetlenül szűk
horizontok között élte le. Az ő életét is így akarták agyon-nyomni - bár mindig
derengett neki, hogy létezik valami más, valami több is, amit kellő igyekezettel
elérhet...

   Bárcsak mindenütt élhetnének emberek a kozmoszban - bárcsak lakható lenne a
világűr, belélegezhető a vákuum, s a növények és állatok egyenletes eloszlásban
lebegnének a végtelen sötétben! Akkor valószínűleg minden értelmes lénynek akkora
élettere lehetne, mint egy egész világ. Egyedül az övé volna, egyedül az övé...
Biff ehelyett most itt volt, egy szűk alagútban, egy sivár kőgolyóbis mélyén.
Tekints a kozmoszra, és riadj vissza...!

   A kozmosz javarészt hideg, semleges, élettelen űr volt s az élet apró szikrái gyakran
éppen egymás kioltásával foglalatoskodtak. Halál! Ez volt az élet szava az
univerzumban, amely zsúfolt világok millióinak adott otthont, s ugyanakkor
gyakorlatilag... ürességből, anyagtalan semmiből állt. Az élet az univerzum szavaival
beszélt az univerzumhoz - csak hangosabban, mert aktívan kereskedett a halállal.
Ah, a filozófia...!

   Engedjük át ezt Yerinek.

   A vezetést pedig Lexnek?

   Nem...

   - Fényt látok elöl - jelentette Lexandro.

   - Sisaklámpákat eloltani! - adta ki az utasítást Stossen azonnal.

   A távoli fénypontból lassan egy vizenyős, azúrkék szemgolyóra emlékeztető korong
lett, amely türelmesen figyelte közeledésüket; muslica-parányok, amint elszántan
menetelnek a...

   Biff lelki szeme előtt titáni pókalak vonaglott, s rávetült arra a messzi szemgolyóra,
mintha kárminvörös vérerek hálóznák be. A pók lábai várakozásteljesen rángatóztak -
Biff őrangyala és nemezise.

Alig hallható szívdobogás vibrált feléjük az alagútban; kisebb, másodlagos szívek
verték hozzá a kontrapunktot. A távolban folyadékok gurguláztak.

   A folyosó egy kihaltnak látszó hidroponikus ültetvénybe torkollott: egy hosszú,
alacsony, kéklő fénnyel megvilágított barlangba, sekély tartályok végeérhetetlen
sorával, melyekben különféle zöldségek rügyeztek, botanikai vulkánkitörés gyanánt.
Tüskék, bíborlila tökök, dicsbogyó-indák, tarka színekben pompázó uborkák,
bársonyos húsgyümölcs-fák...

   Recézett csövek bugyborékoltak. Rúnákkal telemázolt pumpák lüktettek halkan. Oldalt
egy ősrégi gyártmányú generátor zúgott. Az egész felszerelést különös, idegen aura
lengte körül, mintha valami rég elfeledett, barokkos, emberkéz alkotta technológiának
és egy másik faj érzéki, elegáns, hátborzongató gépészetének az elegye lenne.

   A falakat és a széles boltíveket csatázó zömikeket ábrázoló, ősrégi freskók díszítették.
A keménykötésű, szakállas törpék, akiknek külsővázas páncélja láncokkal,
talizmánokkal és lobogókkal volt teleaggatva, s derékövüket veretes aranycsattal
fogták össze, bohócruhás idegen harcosokkal viaskodtak. Ezek az egzotikus lények
karcsúak, magasak és vérfagyasztóan szépek voltak, s fénylő kardokat forgattak, míg a
zömikek inkább a csatabárdot részesítették előnyben. A törpék mellvértjét
dombormíves harci jelenetek díszítették - valami régebbi, hősies győzelem vagy
vereség mementói. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyik a kettő közül. A
győzelem vereséggé torzult, a vereség győzelemmé. A freskók fölött érthetetlen zömik
rúnák futottak hosszú fűzérben; talán valami barbár himnusz lehetett.

   A zöldellő, termékeny kert és az alagútban uralkodó sötétség között feszülő ellentét
azonnal felkeltette Biff gyanakvását.

   Mikor aztán felpattant egy hatalmas, kőből faragott csapóajtó, és a barlangba özönleni
kezdtek azoknak a festett bányavitézeknek a pontos másai, hajszálra ugyanolyan
vértezetben és harci díszben - mintha csak a síkbéli freskókból léptek volna át a
háromdimenziós térbe, bár ezúttal sorozatlövőkkel, plazmafegyverekkel és
lézerpisztolyokkal felszerelve -, Biff habozás nélkül tüzet nyitott...


TIZENHARMADIK FEJEZET


Óriástökök repedtek szét - néhány tagbaszakadt zömikkel együtt, bár az ő páncélozott
héjuk erősebb volt.

   Az életben maradt bányavitézek azonnal viszonozták a tüzet. Stossent több
plazmacsóva találta el, iszappá olvasztva jobb vállvértjét, nyomorékká perzselve a
karját. A páncél persze rögtön érzéstelenítette a sérült testrészt, bár az őrmester
lényének egy része örömét lelte a fájdalomban.

   A harci lázban égő zömik bányavitézek, zöldség-mennyországukra ügyet sem vetve, a
tartályok meg a gépezetek mögött kerestek fedezéket. Szidalmakat kántálva plazmával,
perzselő fénnyel és robbanólövedékekkel árasztották el a szerteszét repülő gumók és
szárak tengerét. Tartályok hasadtak föl; tápfolyadék ömlött a földre sekély
hullámokban.

   A hatalmas alagút torkában, amely kivezetett a barlangból, újabb féltucat zömik
bukkant fel. Ezek skarláttal szegett, okkersárga pufajkát viseltek. A sorozatlövőket és
sziklavágókat lengető jövevények célja nyilvánvaló volt: be akarták szorítani az
űrgárdistákat a hidroponikus ültetvényre. Lexandro azonnal megrohanta őket,
dicsbogyó-indákat szaggatva szét maga körül.

   Biff lelki szeme előtt a pók óriássá nőtt, elterpeszkedett, mintha a tulajdon hálója volna
- aztán hirtelen lecsapott, és összezárta ízelt lábait Lexandro sárga páncélos alakja
körül.

   - Ne, ne menj arra, Lex! - ordította Biff. - Túl könnyű! Húzódj vissza a szűkebb
alagúthoz!

   Ez a figyelmeztető kiáltás akár Yeri szájából is jöhetett volna, és valóban, egy
másodperccel később felharsant Yeri hangja is, mint a psittacus-madáré, amely
mindent visszaszajkóz:

   - Húzódj vissza, Lex!

   - Gyávák! - engedélyezett magának Lex egy pillanatnyi gúnyolódást.

   A páncélos bányavitézek fedezékről fedezékre szökelltek, gyilkos tüzet okádva minden
irányban, csak okkersárga ruhás bajtársaik felé nem. Zöldségnedv fröccsent a barbár
freskókra, üszkös árnyalatot kölcsönözve nekik.

   - Kövessétek d'Arquebust! - parancsolta Stossen, ugyanabban a pillanatban, amikor
Lex odaért a törpék másik csapatához. Most, hogy a közelükbe került, az
energiakesztyűjét használta. A pufajkás brigád sziklavágói szikraszökőkutat vetettek a
vértezetén, akár a köszörűkövön élesített kések.

   Milyen fürgén táncolták körül Lexet azok a törpék; úgy ingerelték a páncélos óriást,
mint ravasz, szőrös patkányok a megvadult bölénybikát. Lex elkapta az egyiket, és
plasztacél ujjainak egyetlen mozdulatával kitörte a nyakát. A zömik szeme kiugrott az
üregéből, és a bozontos arcra pottyant; csak a látóidegek tartották.

   Egy másikat karon ragadott, és olyan erővel vágta a falhoz, hogy a holttest egy
pillanatra odatapadt, mintha a freskóhoz tartozna, s a kifolyt vérből és agyvelőből
összeálló csiriz tartaná ott; mintha a festményből formátlan gombatenyészet sarjadt
volna. Aztán a hulla lassan lecsúszott.

   Biff szerény véleménye szerint Lex túlságosan könnyen verekedte át magát azon a
maroknyi zömiken. Az a csapat gyanúsan alulpáncélozott és alulfegyverezett volt a
pazarul felszerelt bányavitézekhez képest. Ha egy bányavitéz puskája beragadt, két
tartalékfegyvert kaphatott elő a válltokjából vagy a derékövéből. De ezek a pufajkás
fickók? Pár sorozatlövő - és sziklavágók!

   Lexandro betört az alagútba, Yerivel szorosan a sarkában. Utána Stossen következett,
akinek bal karja tehetetlenül lógott. Végül Biff.

   Iszonyú fegyverropogás harsant a nyomukban; a bányavitézek az üldözésükre
indultak. Biff hátrafordult, és viszonozta a tüzet.

   A lárma majdnem elnyomta a baljós, mély hangú dübörgést. Biff gyanította, gyanította,
hogy a bejáratot, amin bejutottak a hidroponikus kertbe, eltorlaszolták...

   Az alagútnak, amelyben most futottak, bordázott mennyezete volt, és vaskos pillérek
szegélyezték. Vastag kábelek íveltek vashurokról vashurokra. Az oszlopokat
terméskőből faragták ki, s mindegyiket rúnákkal vagy stilizált zömikarcokkal
díszítették. Ezek a pillérek mintha a bolygó csontjai lettek volna, a felboncolt világ
misztikus anatómiája. ádáz kis üldözök szökkentek oszloptól oszlopig, le-lebukva a
díszes faragványok fedezéke mögé.

   Az alagút egy legyezőboltozatos terembe torkollott, amelynek közepén óriási tartópillér
magasodott. Az űrgárdisták ennél a pillérnél álltak meg; innen tűz alatt tudták tartani az
összes kijáratot. A teremből több folyosó is nyílt - egyesek lefelé kanyarogtak, mások
felfelé.

   Az egyik folyosó bejáratánál egy holttest feküdt - egy közönséges ember, vérmocskos
Sagramoso-egyenruhában.

   Újabb csalétek...?

   Mert ki ölte meg a karkot?

   Biztosan nem az űrgárdisták. Rajtuk kívül más űrgárdista még nem hatolhatott be ilyen
mélyen ebbe a gránit hangyabolyba.

   Ebben az esetben talán saját zömik szövetségesei végeztek volna a karkkal? Biff erre a
következtetésre jutott.

   Csakhogy Biff a hátvéd volt, akinek arról kellett gondoskodnia, nehogy a seggükbe
durrantsanak. Időnként meg is eresztett egy-egy robbanólövedéket, hogy elriassza a
ravaszul előrenyomuló bányavitézeket. Stossen a bal kezében tartott energiakarddal
már intett is Lexnek, hogy vizsgálja meg a hullát.

   Biff lőtt. Kőszilánkok záporoztak a faragott oszlopok közé; néhány dühös ordítás
harsant. Csakhogy nem voltak tartaléktárai. Hamarosan itt fog állni csupasz seggel,
csak az energiakesztyűje marad, legfeljebb azzal üthet-vághat. Igen, nincs más út, csak
előre...

   De melyik irányban?

   Yeri Lex után rohant, hogy fedezze.

   - Csatabárddal nyírták ki - jelentette Lex. - Széthasadt a melle. Nem sugárbárd volt. A
melléből még maradt valami.

   Lehetséges, hogy akadtak zömikek, aki harcba szálltak Sagramoso embereivel? Akik
megelégelték, hogy a renegát kormányzó átvette az irányítást a bányaerőd fölött? Biff
ezt elképzelhetetlennek tartotta.

   Talán a zömikek azt remélték, hogy a Császári Öklök valami ilyesmit fognak hinni. A
zűrzavar terjesztése is háborús eszköz.

   Biff agyaskodott.

   Lehet, hogy az előretolt osztagot kimondottan azért csalták ide, hogy megtalálják ezt a
hullát? Mi van, ha a zömikek, amennyiben elég keményen megszorongatják őket,
békét ajánlanak, és átadnak egy holttestet, megesküdve rá, hogy Fulgor Sagramosóé?
Amikor valójában csak egy ikertestvér vagy egy hasonmás, akit Sagramoso pontosan
erre az eshetőségre tartogatott hosszú évekig valami tömlöc mélyén egy
sztáziskoporsóban, hátha egyszer dublőrre lesz szüksége.

   Hány kark követője lehet Sagramosónak Antrón? A mentőkabinban nem jöhettek vele
túl sokan. Mások viszont eleve itt lehettek, hogy hűbéruruk gazdasági érdekeit
képviseljék.

   Hány embert áldozhat föl vajon Sagramoso hűséges hívei közül - ráadásul ilyen
szájbarágós módon, egy zömik csatabárddal -, hogy fenntartsa a látszatot, és
megmentse a saját életét?

   Esetleg Sagramoso arra számít, hogy a csatatestvérek nem veszik észre a cselszövést.
Lord Pugh talán feláldozna bárkit is a parancsnoksága alatt álló űrgárdisták közül,
hogy a saját bőrét mentse? Nem. Az ájtatos rendfőnök fejében meg sem fordulhat
ilyesmi. Lord Pugh vezeklésül kiégettette a tulajdon ízlelőbimbóit, amikor egyszer...
A saját embereit öli! Egy magára valamit is adó dögevész bandavezérnek eszébe sem
jutna ilyen alávaló árulás...

   Persze Sagramoso istennek tartja magát... És az istenek áldozatokat követelnek
legbuzgóbb, legodaadóbb híveiktől, nem? Önkéntes áldozatokat!

   A földi Császár is tehetséges, fiatal pszik lelkével táplálkozik, akiket
hajórakományszámra szállítanak neki, hogy továbbra is megmaradjon magatehetetlen
élőhalottnak...

   De úgy beszélik, az Istencsászárnak soha nem enyhülő kínszenvedést okoznak ezek a
lakomák.

   Jeges hideg kúszott fölfelé Biff gerincén. Az egyik rendszer - a folyosók, alagutak,
barlangok rendszere... de volt itt még egy másik rendszer is, amit ármányok, intrikák
és cselszövések alkottak.

   Biff, továbbra is a hátvéd szerepében, már azon volt, hogy hangot adjon az
agyaskodásának, amikor falrengető bömböléssel egy kiborgizált bikand dübörgött
végig az alagúton a szétdúlt kert irányából.

   Ez az eleven tank még a bikandok között is valóságos óriásnak számíthatott. A szőrös-
csontos hordótestéből kiálló vaskampókon hevenyészett páncéllemezek lógtak. A
hátán, a nyeregbe szíjazva egy páncélos zömik csatavadász görnyedt nehéz
sorozatlövője fölé. A lovas sisakjából kábelek futottak a vezérlőpúphoz a bestia
gerincén. A szörnyeteg jobb karját egy másik nehéz sorozatlövő pótolta - szemlátomást
antik gyártmány -, a balt pedig gyöngyházdíszes surikenvető.

   Surikenek pattantak le sivítva Biff vértezetéről. Lövedékek csattantak a plasztronján.
Az egyik robbanás oldalt perdítette. Érezte, hogy a behorpadó páncél a húsába mélyed;
a forró vér bugyogva tört elő, de szinte azonnal megalvadt.

   Biff elkapott egy oszlopot, nehogy elzuhanjon, és a csörtető bikand véknyán kuporgó
törpére lőtt. A robbanás szilánkokra zúzta a csatavadász vigyorgó, szőrös képét - a
bikand pedig eldübörgött Biff mellett, majd bömbölve, tántorogva nekirohant a
központi tartópillérnek.

   A csatavadász halála megfosztotta a vezérlő tudattól; a szilaj fenevad reménytelenül
összezavarodott. Biff visszaugrott oda, ahol eredetileg állt, hogy tűz alá vegye az
alagutat.

   Klikk.

   A közelgő halál kattanása.

   Az üres sorozatlövő kattanása.

   Biff elhajította hasznavehetetlen fegyverét, és az őrjöngő bikand mellett termett, amely
még mindig a tartópillért próbálta odébb öklelni. Az energiakesztyűje letépte a hátára
szerelt nehéz sorozatlövőt - az energiakesztyűje, vagy ő maga? Nem volt benne biztos.
A fenevad bőgött és rúgkapált, mivel azonban a jelek szerint továbbra is az oszlopot
hitte az ellenségének, Biff nem vágta fejbe. Az oldalába minden mozdulatnál szúró
fájdalom hasított.

   Arra gondolt, hogy a feketehámja elég mélyen behasadhatott. Talán valamelyik belső
szerve is megsérült. A sisaklemeze kijelzőjén piros ikonok villogtak; véres hieroglifák
a látómezejében.

   A fájdalom lángja végigfutott a testén - s ő örömmel fogadta, mert arról tanúskodott,
hogy életben van, és távolról sem vált harcképtelenné.

   Megpördült, és golyózáporral fogadta az alagút torkából előtörő bányavitézeket.
Robbanások rengették meg a termet. A nehézkes fegyvert a hóna alatt tartva hátrált a
testvérei után, s közben tompán regisztrálta, hogy a tusát vésett ezüstberakás díszíti, a
csövét pedig lekerekített élő, gömbölyűre csiszolt drágakövek. Ez a fegyver valóban
valami féltve őrzött, háborús kincstárból származott... Milyen szemgyönyörködtetően
mutatna egy trófeafülkében a kolostorerőd fedélzetén...

   Hunyorogva átfutotta a látómezejében villogó diagnosztikus rúnákat, és rájött, hogy
szétrepedt a mája.

   Ez azonban nem jelentett halálos sérülést egy űrgárdistának.

   És a fájdalom erőt kölcsönöz neki...

   Yeri egy birkózófogással elrántotta Lexet. A magas közlekedőhídon a zömik orvlövész
célzásra emelte fegyverét...

   A barlang, ahová berontottak, zsúfolásig telve volt gépekkel. Egyesek lázasan
duhogtak és zakatoltak; mások halódni látszottak, vagy éppen némák voltak. A falak
között vas közlekedőhidak futottak; ferdén fel, rézsút le, szinte sohasem egyenesen. Az
egyik alagút bejáratát füstölgő csövek torlaszolták el, olyan vastagok, akár egy
megtermett zömik; mintha forró, élősdi férgek lettek volna valami székrekedéses
leviátán beleiben.

   A karmazsinnal szegett, kopott pufajkát viselő kis félhumán abszurd módon aprónak
tűnt, amint a célra állította hővetőjét. A háromlábú fegyverállványt hozzá csavarozták a
közlekedőhídhoz. Mintha a törpe egészes teste egy májfoltos kézből állt volna, amely a
hatalmas fegyver markolatára fonódott - a fényezett energiatelep, a bordázott
akkumulátor, a szellőzőnyílásokkal szabdalt cső hús-vér függeléke.

   A csillámló hősugár Yeri vállát súrolta, és megolvasztotta a páncéllemez felületét, izzó,
folyékony fémcseppeket szórva szerteszét.

   A lövés egy antik, halott gépezetet talált telibe, amely vigyorgó hűtőrácsokból, hornyolt
spirálcsövekből és emelőkarokkal ellátott bronzgömbökből állt. Talán valami
méltóságteljes őse lehetett a teremben működő fiatalabb berendezéseknek, s a babonás
törpék azért őrizték meg, hogy eleget tegyenek a gépek becsületének...

   A díszes készülék szétolvadt, magába roskadt, s összesült ötvözetekből álló,
bugyborgó, ráncos herezacskóvá zsugorodott.

   Yeri sarkon pördült, az orvtámadóra lőtt, s elégedetten látta, hogy a roppant fegyver
termikus generátora felrobban. Az egyik robbanólövedék eltalálta a középső rekeszt. A
csukókaros csövek felcsapódtak, az orvlövész képébe vágva a fegyver tusát. A zömik
ordítva próbált eliszkolni a közlekedőhídon, tartalék kézifegyver után tapogatózva,
amiből többet is viselt.

   Biff megeresztett egy sorozatot a hadizsákmányából, amely szétszaggatta a magasan
ülő, vas sasfészket, az orvlövésszel együtt. A volt dögevész tántorogva állta a fegyver
visszarúgását, aztán leeresztette a csövet. Energiakesztyűjét sérült, páncélos oldalára
szorította, mintha át akarná sugározni az erejét a sebbe.

   - Elnézést, hogy meglöktelek, Lex testvér! - kiáltotta Yeri. - Attól tartok, különben
kicsit... leeresztettél volna.

   - Gratia, Frater - felelte Lex gúnyosan. A szent nyelven beszélt, mintha ezzel akarná
jelezni, hogy a köszönete híján van minden személyes jellegnek - és talán azért is, hogy
hangsúlyozza: teljes tudatában van az alattomos, megalázó ceremóniának, amely
összefűzi őket. - A meleg fárasztó dolog, ugye? Hősugarak... Hőaknák - És fölemelte
energiakesztyűjét, hogy testvéri mozdulattal megveregesse Yeri meggörbült,
felhólyagzott vállvértjét.

   Yeri azonban már kérkedve fürkészte a többi közlekedőhidat, hogy még jobban
éreztesse Lexszel, mennyire éberen őrködik a testi épsége fölött. A szinte üres fegyver
csőtorkolata hűségesen követte tekintetét.

   Mennyire viszketni kezdtek Yeri arcán a tetovált rúnák, amikor emlékeztették arra a
régóta elszenvedett méltánytalanságra! Yeri majdnem olyan büszke alkat volt, mint
maga Lex. De legalább nem mániákus.

   Fülsiketítő, dübörgő lárma hallatszott a folyosóról, amerről jöttek. Páncéllemezek
csattogása; a felbőszült bikand bömbölése; szórványos fegyverropogás.
Yeri hallotta Biff rekedt kiáltását.

   - Ezek terelnek minket, őrmester!

   - Ezek a törpék, a Császári Öklöket?

   A megnyomorodott altiszt hangjából csak úgy sütött a nehezen elfojtott gyűlölet.
Biff továbbra is mereven szorongatta felhasított oldalát plasztacél kesztyűjével, mintha
valami újfajta tisztelgést fejlesztett volna ki - amely kullancs módjára átfúrja magát a
páncéllemezeken, bele a felszaggatott testbe, a fémházában megbúvó, emberfeletti
csigába.

   - Uram, nem kéne átverekednünk magunkat ezen a... csürhén... hogy csatlakozzunk a
bajtársainkhoz, és jelentést tegyünk? Lőszerutánpótlása is szükségünk lenne. Ezzel a
nehéz sorozatlövővel meg tudom tisztítani a terepet...

   A "csürhe" kifejezéssel az őrmester nanofóbiájára apellált, a kisnövésű félhumánok
iránt táplált olthatatlan ellenszenvére.

   - Jelentést tenni? - meredt rá Lex. - Miről?

   - Természetesen az agyonvert karkról - mondta Biff. - Nagyon különös.

   - Vagy arról teszünk jelentést, hogy lehet eljutni a lázadó kormányzóhoz, vagy
semmiről! - hetvenkedett Lex. - Fáradtnak érzed magad, testvér? Megsebesültél?

   - Csak egy karcolás! - csattant fel Biff.

   - Az igazi Ököl tovább harcol sebesülten is - jelentette ki Stossen. - Én legalábbis
mindenképp. De az igazi Ököl gondolkodik is. Miért "terelnének" minket ezek a
korcsok, ahogy te fogalmaztál? - förmedt rá Biffre. - Csak nem hiszed, hogy
Sagramoso el akar fogni egy űrgárdista osztagot? Miért? Túsznak? Ez nevetséges. Hogy
kifaggasson minket a haditervünkről? A haditerv egyszerű: tisztára seperjük ezeket az
odúkat, és megöljük őt. Hah! Mi értelme lenne, hogy foglyul ejtsen négy űrgárdistát?
Ezt mondd meg nekem!

   - Nemt'om, uram. De...

   - Egy kis harci fegyelmet, ha szabad kérnem!

   - Söpredék - hallotta Yeri Lex motyogását. Az egykori Fenséges Fantazma belibbent
egy hívogatóan ásító alagútba. Senki sem értette, hogy képes Lex ilyen könnyed
hanyagsággal mozogni az energiapáncélban.
Dölyfös, konok és ájtatos lázban ég; lehetséges egyáltalán egy ilyen embert megalázni?
Az igazi megaláztatást a szíve legmélyén kell átélnie, mintha valami ádáz tüske verne
gyökeret benne, amely őrökké gyötörni fogja belülről.
Az igazi megaláztatásnak talán - valahogyan - magától Rogal Dorntól kell származnia...
Számíthat-e rá Yeri, hogy eszköze lesz az isteni Dornnak?

   Meg kell próbálnia.

   Harminc perc múlva, még mélyebben Antro zsigereiben, már alig maradt lőszerük - az
egymást követő rajtaütések csaknem minden méregfogukat kihúzták. Az előretolt
osztag futólépésben beügetett egy árkádos folyosóra, melynek gránitfalain tüskés
adamantium abroncsgyűrűk sorakoztak.

   A folyosó túlsó végén egy vén gnóm bukkant fel, egy pillanatra látni engedte magát,
aztán sántikálva eltűnt. A galambősz szakállú, kopasz vénség díszes arany nyakláncot
és brokátköpenyt viselt, melynek merevített gallérja annyira magas volt, hogy már-már
kámzsának látszott...

Stossen felkiáltott.

   - A vakarcsok egyik Eleven őse! Nyakörvet az aszott madárra, hadd facsarom ki, mint
a citromot...

   Lex már rohant is, hátha sikerül elcsípnie ezt az eleven trófeát.
A négy csatatestvér a folyosó közepén járt, amikor a vaskos csuklókarokra szerelt,
tüskés abroncsok kilőttek a falból.

   Az abroncsok azonnal kis börtöncellákra osztották a járatot, éles hegybe futó nyárs-
rácsokkal, melyek olyan kemények voltak, hogy energiakesztyűvel sem lehetett letörni
vagy elhajlítani őket.

   Az Eleven ős megint kikukkantott a folyosó túlsó végén a sarok mögül. Ráncos képpel
vigyorgott.

   Álcázott csapóajtók nyíltak a kövezeten. Szőrös mérnökkarok nyúltak ki rajtuk, zúgó
körfűrészek hasítottak az energiapáncélokba.

   Akárhogy kapálóztak az Öklök, akárhogy igyekeztek szárnyaszegetten ellenállni,
apránként megfosztották őket a vértezetüktől...

   Yeri csalódottan magába roskadt; nem sikerült előre megjósolnia Lex fogságba esését.
Biff dögnyelven káromkodott.

   Lex megvetően kuncogott a buzgó, de óvatos törpékre, akik módszeresen leszerelték
róla a páncélt, és pörére vetkőztették.

   - Csiklandós vagyok! - csúfolódott.

   És Lexandro szeméről végre levették a kötést...

   A négy űrgárdista fegyvertelenül, páncél nélkül, csupaszon feküdt a rózsaszín foltos
gránittömbökre láncolva; a kő úgy nézett ki, mintha híg vérsavó szivárogna belőle.
A ketrec-folyosón történt méltánytalanság után az űrgárdistákat vasra verték, fekete
csuklyát húztak a fejükre, és elhurcolták őket - a hangból ítélve bányavontatókon.
A lapos, koszos vagonok Lex becslése szerint talán tíz kilométert tehettek meg az
alagutakban húzódó sínpályákon...

   A foglyokat lerángatták a platóról, és tovább vonszolták őket. Aztán mind a négyüket
lefektették a kőtömbökre, és szorosan odaláncolták, mielőtt levették volna róluk a
feleslegessé vált béklyókat meg a csuklyát...

   A barlang, amelyben találták magukat, legalább akkora volt, mint az Assimularum
csarnoka a kolostorerődben, ahol kényelmesen elfért akár ezer csatatestvér is. A
roppant boltíveket parázsgömbök világították meg elmosódottan.

   Lexandro a nyakát nyújtogatta. A teremben talán száz törpe lehetett. A legtöbben a
terméskőből kifaragott amfiteátrum első soraiban ültek. A jelenlévő zömikek főleg
bányavitézek és céhmesterek voltak, állig felfegyverezve, hivalkodó díszvértezetben.
Mások egyszerű, barna, kordbársony ruhát viseltek. A legtöbben harsányan kántáltak
valami érthetetlen litániát, bár egyesek némán, komor képpel meredtek maguk elé.
A tágas arénában, ahol a kőtömbök voltak, néhány hófehér szakállú Eleven ős ült
faragott kőtrónusokon - egy sokkal nagyobb trónszék árnyékában, amely kérkedő
díszemelvényen magasodott fölébük.

   Ezen egy zömök, barna szakállú férfi feszített, a tekergőző, nyolcágú csillagokkal
kihímzett baldachin alatt. Egy vastag, fekete ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt. Dús
szakállával ellentétben a törzse és a tagjai teljesen szőrtelenek voltak, és úgy csillogtak,
mintha nemrég borotválta volna őket. Mások az arcukat borotválják, ez az ember
azonban vajbarna testét... amin úgy vonaglottak az izomkötegek, mint valami mindent
elsöprő, feltörni készülő árhullám. A pupillája fekete szénként parázslott. Kevély
sasorra a Sagramosók családi vonása volt...

   A lázadó kormányzó személyesen. Fekete selyembe öltözött kark őrök vették körül,
surikenvetőkkel a kezükben.

   Lexandro a csuklóját tartó bilincseket próbálgatta. A baloldali béklyót talán ki tudná
szakítani a kőből, bár a keze alaposan megszenvedné. Kerámiával megerősített csontjai
bírnák a terhelést. A jobb bilincs mozdíthatatlannak tűnt.
Egy pillantást vetett a társaira.

   Biff oldala feldagadt, kék-zöld zúzódások borították, vastag kéregben száradt rá a
cinóberpiros vér...

   Amennyire Lex látta, Stossen válla szörnyű állapotban volt. Csontig leperzselődött róla
a hús. Lex tisztelte az őrmestert a kitartásáért. Az altiszt összeszorított foggal rángatta a
kötelékeit - hiába...

   Fahéjízű füst szállt föl a tömjénnel megrakott, bronz háromlábakból. Odafönt vicsorgó
szellőztető vízköpők kavarták az illatos levegőt, melyben mintha eltorzult fantomarcok
kontúrjai rajzolódtak volna ki haloványan. Kibontakoztak a semmiből, ünnepélyesen
bámultak lefelé, szertefoszlottak, majd újjáformálódtak.

   A különös, torokhangú kántálás egyre erősödött - bár nem minden zömik csatlakozott
hozzá. Az egyik hadúr, akinek nehéz aranylánca ősei dombormíves képmására lógott
plasztacél mellvértjén, szemöldökét ráncolva meredt...

   ...azokra az arcokra a levegőben...

   Aztán pillantása Fulgor Sagramosóra tévedt, és a hadúr megborzongott.
Lex a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, miért.

   Arcok...

   Arcok formálódtak Sagramoso testén...

   A lázadó kormányzóból kiváló mutatványos vált volna valami határvilági búcsúban;
egyedi módon tudta irányítani az izommozgását. Mellén, hasán, combján hullámokat
vetett a bőr, görcsbe rándult, barázdálódott, különös arcvonásokat imitálva.
Bizonytalan arcok öltöttek alakot teste olvasztótégelyében, a felszínre merültek, aztán
elmosódtak - hogy újabb dölyfös sasorroknak, újabb lebiggyedt ajkaknak adják át a
helyüket.

   A mellén.

   A hasán.

   A széles combján.

   Hogyan lehetséges ez?

   Igazat mondott volna Sagramoso, amikor istennek nevezte magát?

   Néhány Eleven ős ámulva figyelte az előadást - bár az egyik hószakáll nyilvánvaló
undorral és gyanakvással nézte az átalakulásokat.

   Sagramoso szúrós tekintete körbevándorolt az amfiteátrumon.

   - Szent őseim gyülekeznek! - kiáltotta bestiális torokhangon. - Igen, gyülekeznek, hogy
a védelmünkre keljenek. Nézzétek, hogyan nyilvánulnak meg tulajdon húsomban!
Akad közöttetek olyan, aki képes így megidézni megboldogult őseit, tiszteletreméltó
vének?

   Néhány hószakállra szemlátomást nagy benyomást tett.

   - Most eggyé válok a saját őseimmel, nagybecsű aggok! A hatalmuk gyülekezik.
Nemsokára a ti távoli elődeiteket is ugyanígy meg fogom idézni. Szólani fognak
hozzátok a testemen nyíló ajkakkal...

   Sagramoso szája sarkán keskeny nyálpatak csordult ki.

   Úgy látszott, már alig ura önmagának. Csak a nyers akaraterő hajtotta, amikor
felegyenesedett. A törzsén és a combján kocsonyaként remegtek a gyülekező, néma
húsmaszkok, akik mind újjászületésre szomjúhoztak, ő mégis imbolyogva megindult a
gránittömbök felé, ahol Lex és testvérei feküdtek kinyújtóztatva, mint barmok a
mészárszéken. Kíséretének egyik tagja egy lánckardot nyújtott át Sagramosónak.
A fegyver felbúgott, a plasztacél fűrészfogak elmosódtak a gyors iramú forgástól.
A lázadó kormányzó Lex fölé toronylott, teste különös metamorfózison ment át,
mintha vajúdó görcsök gyötörnék. Elnagyolt, élősdi arcok egész serege tolongott rajta;
mindegyik első akart lenni.

   Sagramoso ide-oda lóbálta a lánckardot. Lexandro farkasszemet nézett a halállal és a
lidércnyomással.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET


Sagramoso azonban elhaladt Lexandro előtt, és az iszonyodó Stossen mellett állt meg,
aki rekedtes imákat motyogott.

   A kormányzó ajka mosolyra húzódott, és magában bólintott. Közvetlenül az őrmester
ágyéka fölé tartotta a zúgó kardot, és valami abszurd nyelven szólalt meg, mintha
idegen hasbeszélők irányítanák a távolból.

   - Chi'kami'tzann Tsunoi - hebegte. És folytatta, egyre csak folytatta.

   Miféle szavak ezek?

   Karkason volt hűbérura megremegett. Az arcok a testén mind izgatottabbá váltak. A
hangfekvése átalakult, egyre magasabb lett, ahogy imádkozott.

   - Ó szerencse mindenható ura, hatalmas konspirátor, aki saját képedre formálod az
embereket, hogy megváltoztassák a történelem folyását, ahogyan én is teszem, fogadd
kegyesen ezt az... adományt.

   Lassan leeresztette a lánckardot, és belehasított a most már üvöltő őrmesterbe - aki
elég hamar elcsöndesedett, ahogy a hasából előtörő vér sötét, rubinvörös csomókba
száradt. Sagramoso egyszerűen kettévágta a gránittömbre láncolt áldozatát.
Lex gyomra görcsbe rándult. Hormonokkal fűszerezett bűz csapta meg az orrát - mert
az őrmester belei kiürültek, amikor az agy megszűnt ellenőrizni őket.
Sagramoso szabad kezével belenyúlt az ürülékbe. Aztán felemelte bemocskolt tenyerét,
és megnyalta.

   Felhőszerű aura gomolygott a kormányzó feje körül, mintha sötét haja füstölögne, és
ez a füst igyekezne valami kísérteties szellemalakot ölteni, amely pillanatok alatt
formátlanná olvad a levegőben. Csak nem kezdenek csontnyúlványok sarjadni
Sagramoso vállcsúcsából a bőr alatt?

   A tenyéren, amely Stossen kifröccsent béltartalmától volt mocskos, egy véreres,
vizenyős szem nyílt. Ó, mennyire feldúlta a tekintete azt a kétkedő öreget a hószakállok
között! A vénség otthagyta trónusát, odasántikált egy ülő bányavitézhez, és sugdolózni
kezdett vele.

   - Kovácsold ki sorsunk! - rikoltotta Sagramoso.
Mintha fájdalmai lettek volna. Megtántorodott, kis híján elejtve a kardot. Aztán egy
rándulással kiegyenesedett. Még így is az volt a látszat, hogy lehajtja busa fejét - talán
görcs állt bikanyakába. Mindkét izmos melle határozott körvonalakat öltött, a
bimbókból tömpe orrok lettek, fölöttük kocsonyás szemek pislogtak, alattuk pedig
széles szájak nyíltak, nyálkát izzadó sebek gyanánt.
Csak nem Yeri ad ki ilyen vinnyogó hangokat?
De igen...

   Lexandro hallotta, hogy a szegény volt technikus a birodalmi kultusz egyik szánalmas
kis fohászát nyöszörgi, amit az anyja szoknyája mellett tanulhatott... és közben
görcsösen ökölbe szorítja a kezét.

   Biff lázasan, kétségbeesetten hánykolódott.

   És már a törpék sem mind osztoztak az általános lelkesedésben... Itt-ott szaggatott
kiáltások harsantak.

   Mikor a Sagramoso mellén lévő két száj szörcsögve beszélni kezdett, Lex fürkész,
tapogatózó polipcsápok érintését érezte az elméjén, és hányingere támadt.
Az őrjítő, változást gerjesztő csápok kétségbe vontak mindent, ami drága volt neki.
Rogal Dornnak tett magasztos fogadalmát... az Istencsászár szentségét... a többi Ököl
hűségét, akik minden bizonnyal cserbenhagyták Lexet... Akárcsak Dorn, aki halott
volt, örökre halott. Akárcsak a Császár, aki kínlódva haldoklik, s uralma nyilván a
végéhez közeleg, hogy átadja a helyét... minek?
Hát a vérfagyasztó mágiának, valami bizarr, szörnyűséges dimenzió szüleményének,
amely ellentmond minden józan észnek. Ebbe a dimenzióba hamarosan Lex lelke is
átkerül majd - így hát az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik, és engedelmesen fejet hajt a
sorsa előtt.

   - A rendszer - dadogta Biff. - Ó, micsoda őrült, torz rendszer...
A baloldali száj szilajul buzdította Sagramosót.

   - Gyorsan öld meg a többi űrgárdistát! Vágd ketté őket, és nyald fel az ürüléküket!
Akkor megidézzük a vihogó iszonyat hordáját, amely elsöpri a támadókat; még
harcolni sem kell, félelmükben fognak menekülni...

   Így ígérte a száj.

   Jobboldali társa más véleményen volt.

   - Nem, a te csillagod már magasan jár, Lord Sagramoso! - kiáltotta fölfelé, a hűtlen
kormányzó arcába. - Sorsod megpecsételődött. Ne fékezd hát magadat többé! Vágd
sutba a józan ész béklyóját! Add át magad testestől-lelkestől a Változásnak!
Nyugtalanság felhőzte Sagramoso arcát. Határozatlanul imbolygott.

   - Ugye isten vagyok? - kérdezte magától fennhangon.
Az egyik száj rávágta:

   - Igen.
A másik azonban azt felelte:

   - Nem.

   - Egy isten eszköze vagy...

   - A néped istenként tisztelt. Megkövetelted a hódolatot. Elfogadtad a rettegés szülte
bálványozást...

   - Hódolatra vágytál, s ezzel szunnyadó hatalmakat ébresztettél föl álmukból...

   - Változásra vágytál a kozmikus rendben, s kegyetlenséged megidézte az erőszakos
változás hatalmát...

   - És a változás neve nem más, mint.... Tzeentch.

   - Tzeentch. Hatalmas Tzeentch,

   A különös név szótagjai keselyűkarmokként mélyedtek Lexandro agyába. Ez a név
olyan büszkének, olyan örökkévalónak, olyan mindent átfogónak tűnt. A tér és idő
kavargó távlatát idézte, amit ennek a varázsszónak a forgószele rendezett át valami
újfajta, eredeti geometria szerint, melyet a közönséges elme sohasem lesz képes
felfogni - és jobb, ha nem is próbálkozik vele, nehogy lidércnyomássá torzuljon
körülötte a valóság.

   - Rogal Dorn, segíts! - fohászkodott Lex.

   ...Rogal?

   ...Dorn?

   A süvöltő, mindenható név - Tzzzeeeeentch! - szinte megsemmisítette Rogal Dorn
nevét, mintha a "Rogal Dorn" csupán egy szánalmas csecsemő vékony hangú sírása
lenne, akit fonott kosárban a Káosz fekete óceánjának hullámaira bíztak.

   Rogal...

   ...Dorn.

   TZZZEEEEENTCH!

   Lexnek valahogy sikerült megkapaszkodnia a primarcha törékeny talizmánjában, noha
tudta, hogy hamarosan fel fogják áldozni a másik nagyerejű név mögött lappangó
hatalomnak, s megemésztett lelkéből - ha szerencséje van - vinnyogó rabszolgaparány
lesz a mindent átfogó, tapinthatatlan ölelésben.

   És egy acélos hang, ha mégoly távolról is, fülébe suttogta a végső figyelmeztetést:
Tagadd meg a Gonoszt! Higgy bennem mindhalálig!

   A lázadó kormányzó testén most zömik arcok öltöttek alakot - obszcénul vigyorgó
karikatúrák.

   Szájak nyíltak vihogásra. Egyesek behízelgő hangon köszöntötték a törpéket, mások
gúnyolódtak velük. A kántálás az amfiteátrumban egyre bizonytalanabbá vált. A
szkeptikus Eleven ős tiltakozó mozdulattal emelte föl a karját. Úgy meredt
Sagramosóra, mintha puszta akaraterővel akarná kioltani vérfagyasztó mágiáját. A
dülledt, vizenyős szemből Sagramoso tenyerében beteges, lila fény sugárzott.
Lexandro számára örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, amíg az Eleven ős birokra
kelt a szem ragyogásával. Sagramoso, aki még mindig a lánckard markolatát
szorongatta, meg se mozdult.

   Ám az öreg törpe lankadni kezdett - miközben a többiek bizonytalanul fészkelődtek a
trónusukon; nem tudták eldönteni, hogy ebben a vészterhes órában vén bajtársuk vagy
az ember-isten mellé álljanak.

   A kark testőrök és a bányavitézek, akik mindeddig szövetségesek voltak, egyre
gyanakvóbban méregették egymást. Ezekben a percekben, melyek egy felfoghatatlan
hatalom közeledtével voltak terhesek, minden régi szövetség és bizonyosság
képlékennyé vált; a hűség karneváli álarcnak tűnt csupán, az igazság egymásnak
ellentmondó álruhákba öltözött.

   - Ó, szent őseink! - kiáltotta az agg törpe kétségbeesetten.

   - Hiszen mind itt vagyunk, ebben a testben - vágta rá az egyik száj Sagramoso
mellében. - Nem ismersz meg minket, nagytiszteletű Rumbeldorp? Látod, ez az ember
már majdnem isten!

   - Majdnem - visszhangozta a másik száj kétértelműen. - Hamarosan valóságos démon
válik belőle, a Változás Urának világi porhüvelye.

   - Miféle úr az? - sipította élesen a Rimbeldorp névre hallgató vénség. - Milyen
ördöngösség folyik itt?
Az egyik száj felkacagott, a duzzadt ajkak nyálkásan cuppogtak.
A másik Sagramosót kezdte unszolni.

   - Öld már meg a másik három űrgárdistát, te lomha bolond! Te, aki önmagadat
imádtad! Most majd találkozol valamivel, ami érdemes a hódolatra. Hatalomra vágytál.
Tessék, a hatalom közeleg.
Sagramoso vállából szarvak sarjadtak - egyelőre még gyenge, törékeny képződmények.

   - Kóstold meg beleik kibuggyanó tartalmát, hogy gyönyörűséget szerezz Tzeentchnek!
Ő őrömét leli benne, ahogy a húsból trágya lesz. Ez a változás ciklusa! Tzeentch
visszahozza az eleven testbe a holtakat. Szörnyszülöttei őrülteket csinálnak az épeszű
emberekből, és két lábon járó hullákat az élőkből.

   - Tzeentch - hajtogatta a másik száj.

   - Tzeentch - kántálták sokan a zömikek közül, szinte hipnotizálva. - Ó, szent őseink,
térjetek meg holtatokból!

   Rimbeldorp hevesen intett annak a bányavitéznek, akivel beszélt. A páncélos törpe
csatabárddal a kezében lesietett az áldozati oltárokhoz.

   Mivel úgy tűnt, hogy a szájak utasítását készül végrehajtani, senki nem állta útját
Sagramoso emberei közül. A rőtszakállú zömik fölugrott a gránittömbre, amin Yeri
feküdt bilincsbe verve, felemelte a csatabárdot...

   ...és lesújtott...

   ...kettévágva a láncot, ami Yeri jobb kezét tartotta. A penge fémes csendüléssel
ütközött a gránitnak, és kifordult a kis ember markából. A bányavitéz hangosan
feljajdult, és a csuklójához kapott, hogy megmasszírozza.

   Lex agyában lázasan forogtak a fogaskerekek. Csak nem az volt a törpe szándéka,
hogy kiszabadítsa Yerit? De igen - különben nem hibázta volna el az ütést.
Yeri, aki az előbb oly közel járt a halálhoz, nem vette észre ezt. Felült, szabad kezével
elkapta a kis embert, és irtózatos erővel félredobta. A bányavitéz feje túlérett
dinnyeként repedt szét a szomszédos kőtömb sarkán, ahol a kettévágott őrmester
feküdt; ágyékán csomókba száradt a cinóberkéreg. A zömik bezúzott koponyájából vér
patakzott.

   Yeri a bal csuklójához kapott. Vaskos kézfejét a béklyó alá feszítette, így sikerült
letépnie. Fürgén felült, és megbilincselt bokája után nyúlt - közben futó pillantást
vetett Lexandróra, s tekintete megváltást ígért.

   - Megmentelek ettől a sorstól! - kiáltotta. - Dornra esküszöm, hogy megmentelek!
Az egyik lábbilincs kifordult a kőből.

   Lexandro a nyakát nyújtogatva látta, hogy a kark testőrök a láncait szaggató, meztelen
űrgárdistára szegezik surikenvetőiket, akit már csak egyetlen bilincs tart a
gránittömbön. Csupán hűbéruruk parancsára vártak - nem tudták, hogy milyen
hatással lenne a véráldozati szertartásra, ha ők ölnék meg Yerit. De ha Valence teljesen
kiszabadul, egy másodpercig sem fognak habozni.

   Lex elképzelte, ahogy Yeri önjelölt testőrként, megszállottan az ő gránittömbje felé veti
magát; ahogy a záporozó surikenek fölhasítják a bőrét, átszelik a feketehámját,
csíkokra vágják a belső szerveit; ahogy a haldokló test sértőn és fojtogatón Lexandróra
hanyatlik, végső védelem gyanánt, és átöleli őt végvonaglásában.

   Hogyan tudná eltéríteni Lex elfajzott testvérét ettől az obszcén, szélmalomharcos
szándékától? Mert Yeri szemén látszott, hogy erre készül.

   - A baltát, húgyagyú! - bömbölte Biff traziori nyelvjárásban. - Baszd a baltát Lord
Szaroshoz!

   Yeri szeme tágra nyílt, a keze megrándult, ujjai lecsúsztak a bokabilincsről, amit
feszegetett. Lázas tekintete a lövésre készen álló surikenvetősökre tévedt, és mindent
megértett.

   Felkapta az elejtett csatabárdot. Elhajította.

   A gravírozott penge többször átfordult a levegőben. Telibe találta Fulgor Sagramoso
mellkasát, épp a két vetélkedő száj között.

   Lexet rosszullét fogta el, annyira eltorzítva az érzékszervi benyomásait - a külvilággal
fenntartott kapcsolatát -, hogy öklendezni kezdett, és kis híján elhányta magát a
szédüléstől. A fent lent volt. A jobb bal volt. Minden összemosódott. Sagramoso tátott
szájából hallucinogén, rózsaszín füstpamacsok gomolyogtak, akár a víz alatt terjengő,
híg vérfelhő, miközben a lázadó nagyúr ide-oda tántorgott kínjában, két kézzel
markolva a csatabárd nyelét, amely szilárdan befészkelte magát széthasadt bordái közé.
Az egész amfiteátrum megtelni látszott ködös, eltorzult, rózsaszín lényekkel - vonagló
csápokkal, kaparászó karmokkal, vigyorgó tépőfogakkal. Összezsúfolódtak a
levegőben - mintha egész idő alatt ott lettek volna, de csak most váltak láthatóvá...
mintha ezek az őrült lények alkották volna a valóság szövedékének végső alapját, és a
kozmosz ősfelépítményének mélyén, minden külső látszat mögött ilyen gennyedő
démonok lappanganának, melyek koegzisztálnak magával az űrrel és idővel, s ott
úszkálnak még az emberi testek által elfoglalt térben is, minden alkalmat megragadva,
hogy anyagi alakot öltsenek, markolásszanak, szipolyozzanak... és táplálkozzanak. És
vihogjanak és kuncogjanak. Lex nem hallotta őrült kacagásukat, de nagyon jól el tudta
képzelni.

   És ekkor Lexnek eszébe ötlött, hogy ezeknek a szörnyeknek csakis a hiperűr lehet az
igazi otthona, amelyben a csillaghajók közlekednek; hogy a hiperteret zsúfolásig betölti
az ilyen amorf entitások emelkedő-süllyedő dagálya - amely forrongva, bugyborogva,
szennyes tajtékot vetve ölti magára a fantomlét álcáját, hogy aztán újra alaktalanná
mosódjon.

   Igaz, az űrhajók plasztacélból és adamantiumból épült erődök, amiket az állhatatos hit
pajzsa is véd; új víziójának fényében azonban Lexandro csak... tojáshéjakat látott
bennük, a józan ész szappanbuborékjait.

   Most, hogy tudomást szerzett erről... erről az őrületről, hogyan is utazhatna Lexandro
nyugodt lélekkel a hiperűrben csatatestvéreivel? Anélkül, hogy folyamatos rettegésben
élne? Anélkül, hogy emésztő kór venne rajta erőt?

   A bomlott változás destabilizáló hatású őrvénye nyilván mindenkinek nyomást
gyakorolt a tudatára, aki a barlangban tartózkodott. A karkok végre tüzet nyitottak
surikenvetőikből - arra az Eleven ősre, aki szembeszállt halálosan sebesült hűbéruruk
idézőmágiájával. Vér fröcskölt, ahol a borotvaéles, pörgő csillagok a vén zömik
testébe hasítottak. A bányavitézek sorozatlövőkből viszonozták a tüzet. Akadtak
közöttük, akik egymást lőtték.

   Sagramoso ide-oda imbolygott; már alig volt benne élet, mintha dróton rángatott bábu
lett volna. A mellén az egyik száj semmivé enyészett, a másik azonban egyre
szélesebbre nyílt. A nyálkás, nedvedző ajkak megduzzadtak és hátrapöndörödtek -
hogy elnyeljék Fulgor Sagramosót, hogy felszürcsöljék a testét alkotó szöveteket saját
immatériumukba.

   Lex leesett állal nézte ezt a hihetetlen jelentet; a látvány jobban foglalkoztatta, mint a
saját sorsa, pedig meztelenül, láncra verve feküdt egy gránittömbön, miközben gyilkos
csata dühöngött körülötte...

   Yeri végre letépte az utolsó bilincset.

   És utána valóban Lexandróra vetette magát, hogy megvédje az eltévedt lövedékektől és
surikenektől. Csaknem az összes nyüzsgő, fantasztikus szörnyet eltakarta Lex szeme
elől... miközben azok gyengülve, halványulva, formájukat vesztve sodródtak
Sagramoso felé, vissza oda, ahonnan jöttek.

   A száj-szaggatta férfi testében hasadékok nyíltak, ahol egyes részeit megemésztették,
átszürcsölték egy másik világba. Csöpögő belszervek lebegtek a levegőben; inak,
idegek és ütőerek tartották össze őket...

   - Gyalázat - sziszegte Lexandro fülébe Yeri, aki egész testében reszketett. - Téboly...
A két mozgékony, rózsaszín ajak megnyúzta Sagramosót, lehámozta róla a bőrt, mint
almáról a héjat. Az egyik lefelé haladt a csonka torzón, a másik a kormányzó hátának
maradékán vonaglott. A tátongó ajkak elmosódott, hagymázas szellemeket
szippantottak magukba, melyek összeolvadtak a lüktető belszervekkel, hogy aztán
maguk is apró szájakká alakuljanak át.

   És ekkor mennydörgő robbanás rengette meg a kavargó barlangot. A falak
belevibráltak a fülsiketítő dörejbe.

   Páncélos zömikek durrantak szét, mintha ők is vérvörös, gáznemű kísértetek lennének.
A törpék gyorsan hullottak.

   Akárcsak a megmaradt karkok.

   A barlangbejárat füstölgő romjai között a Császári Öklök két Könyvtárosa jelent meg
csillogó vértezetben, rohampuskájuk vadul okádta a tüzet.

   A rend pszi-képességekkel rendelkező Könyvtárosai, fenséges, gravírozott Halálosztó
páncéljukban!

   A Sagramoso által kavart démoni örvény bűze olyan biztosan vezette ide őket, ahogy a
méhek rátalálnak a virágporra, vagy a patkányok a kitett csecsemőre.
Robbanólövedékek szaggatták azokat a mozgékony, vonagló ajkakat, melyek még
mindig mohón falták, ami Fulgor Sagramosóból megmaradt.

   Vajon mindegyik lövedék az ismert, józan világegyetemben robbant? Úgy tűnt, hogy
nem...

   A száj még utoljára felsikoltott.

   - Tzzzeeeeentch...

   Mindhiába.

   A szétmarcangolt ajkak egy nyálkás cuppanással lenyelték önmagukat.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET


A kolostorerődben mélyen az Apothacarion alatt húzódott az Isolatorium.

   Akárcsak a közeli tömlöcök, ahol a hóhérsebészek végezték munkájukat, az
Isolatorium is adamantiumból volt. Ráadásul mentális védőpajzzsal is felszerelték,
mint a mélyűri hajókat - a vastag réteg pszikurium-ötvözet ellenállt a hipertér csábító
álmainak és tébolyult lidércnyomásainak, s elriasztotta azokat az entitásokat, melyek
abban a zónában éltek, ahol a nyers gondolat szörnyűséges formákat ölthet.

   Végső esetben az egész Isolatoriumot - valamint külön-külön az egyes helyiségeket - le
lehetett választani a kolostorerődről, és az űrben felrobbantani.

   A különböző méretű cellákat belülről fekete gumiréteggel vonták be, védőpárnázat
gyanánt. A mennyezetről diagnosztikus szenzorok és kinyújtható sebészműszerek
meredeztek rosszindulatú mellbimbókként.

   Ide, egy hármas cellába szállították végül a páncélos Könyvtárosok a három testvért
sztázistartályokban, kivizsgálásra és gyógykezelésre.

   A szökésbiztos tömlöcben aztán feloldották róluk a sztázist, meghintették őket
szenteltvízzel, aztán következtek a kábítószeres kúrák, az ördögűzés, a delejezés, napról
napra, szinte végeérhetetlenül.

   A gumiborítású mennyezeten hangszórók harsogták folyamatosan a Codex Astartesből
vett idézeteket, polifon pókhálót szőve a három testvér köré, részben védelmül,
részben azért, hogy szent kötelességükre emlékeztesse őket.

   Altatószerektől kábán feküdtek a plasztacél priccseken, miközben a Librarium
káplánja kikérdezte őket. Még az álmaikat is felboncolták.

   Lexet, Biffet és Yerit végül romlatlannak nyilvánították. Ennek jeléül ezüst
tisztítópecsétek lógtak a nyakukban, a csuklójukon és a bokájukon.

   Maradt a kérdés, hogy mennyi mindenre emlékezzenek ezek az ifjú űrgárdisták a
karkasoni kereszteshadjárat végkifejletéből...

   Mert tanúi voltak a végső förtelemnek.

   Förtelem...!

   A Császári Öklök Könyvtárosai viszonylag jól tűrték az ilyen borzalmakat. A
Könyvtárosok erős mentális képességekkel voltak megáldva - vagy megátkozva.
Többé-kevésbé ismerték a hiperűri démonok fortélyait. Minden Könyvtárosnak
tanulmányoznia kellett az okkult szövegeket, melyek a Librarium egyik tiltott termében
voltak az olvasópulthoz láncolva - ezeknek a lelakatolt fóliánsoknak még a vasalására
is átok-rúnákat marattak.

   Az efféle tanulmányok semmiképpen nem voltak a közönséges, harcos űrgárdistáknak
valók - akiken könnyen erőt vehetett az őrület, ha ilyen gonosz, világrengető hatalmak
közelébe kerültek.

   Bevett gyakorlat volt, hogy kitörlik azoknak az űrgárdistáknak az emlékezetét, akiknek
ilyen élményben volt részük, mely lelkük mélyéig felkavarta őket. Ezeknek a
szerencsétlen szellemi nyomorékoknak olykor radikális agymosásra volt szükségük,
ami tudatlan, gügyögő csecsemővé fejlesztette vissza őket.

   Csakhogy Yeremi Valence központi szerepet játszott Fulgor Sagramoso végső
kiiktatásában - azzal az ősrégi, zömik csatabárddal.

   Az utolsó percben megakadályozta, hogy megidézzék a Káosz egyik néven nevezetlen
hatalmát - és hogy eszelősen vihogó, gyilkos démonfajzatok lavinája zúduljon a rend
délceg lovagjaira.

   Igaz, a Könyvtárosok a baljós mentális rezgések nyomán mindenképpen eljutottak
volna abba az aréna-barlangba. A Könyvtárosok úgy követték a Káosz bűzét, mint
valami piros fonalat a labirintusban - hogy aztán tűzzel-vassal kiégessék.
Ám ha Yeri nem hajítja el azt a csatabárdot, könnyen előfordulhatott volna, hogy a
Könyvtárosok késön érkeznek. Akkor talán már visítozó sátánok árasztották volna el
az alagutak útvesztőjét, tébolyt és halált terjesztve az előrenyomuló űrgárdisták között.
Azaz az előretolt osztag túlélői kiérdemelték, hogy megőrizzék győzelmük emlékét.
Másrészt viszont ugyanez az osztag hagyta magát csapdába csalni; a tagjait
megfosztották a páncéljuktól, és bilincsbe verték őket, akár az áldozati barmokat...
Franz Grenzstein Könyvtáros, kinek napbarnított képét fehér párbajhegek tarkították,
zordan méregette a testvéreket, akik elé aranyhímzéses imazsámolyokat tettek, és
engedélyt kaptak, hogy letérdeljenek rájuk.

   Mellette Geistler tisztelendő állt a Dorn-kultusz karingjében és miseruhájában, oldalán
drágakőberakásos hüvelyű energiakarddal. A komor tekintetű férfi leborotválta a
szemöldökét, és élénkvörös napkorongot tetováltatott a helyére, mely rikító anyajegyre
emlékeztetett. Jobb szemében szúrósan csillogó monoklit hordott.

   - Tudomásunk szerint - mondta Grenzstein kimért hangon - a Tzeentch néven ismert
Káosz-hatalom a világtörténelem megváltoztatására készül, tervei azonban túlságosan
összetettek és agyafúrtak, semhogy bárki emberi lény megérthetné őket...

   Minták, gondolta Biff. Ősi minták.

   A kőtömbre láncolva hajszál híján sikerült megragadnia egy bizonyos mintát... A
hányinger és a kóros változás hirtelen őrvényében azonban kisiklott az ujjai közül...
A Könyvtáros folytatta.

   - Úgy hisszük, az átkozott Fulgor Sagramoso nem fogta fel a megszállottságban rejlő
veszélyeket, még a legvégén sem.

   - Megszállottság, uram? - kérdezte Yeri alázatosan.

   - Igen... a megszállottság. Amikor a démon egy eleven emberben ölt alakot - aki a
hatalom közvetítő közegeként funkcionál, és idővel különféle torzulások képében
kiütköznek rajta a Káosz jegyei. Mi több, úgy hisszük, Lord Sagramosónak fogalma
sem volt róla, hogy kárhozatos istenkáromlása fogékonnyá teszi a megszállottságra...

   - Bűnös módon vágyott az isteneknek kijáró hódolatra - tette hozzá a káplán. -
Sagramoso palotájának a romjai között nem találtuk nyomát a Káosz mocskának. Nem
készíttetett bálványokat, csak önmagáról. Önkéntelenül vált sebezhetővé. Csodatévő
istennek hitte magát, és Tzeentch szánalmas bábja lett belőle.
Grenzstein vállat vont.

   - A mi rendünk mindenesetre nem foglalkozik ilyesmivel. Nekünk, Könyvtárosoknak
tudatában kell lennünk a Káosz fondorlatainak. De nem célunk birokra kelni a
Káosszal, hacsak rá nem kényszerülünk. Üzentünk az Inkvizíció egyik
kutatócsoportjának, hogy vizsgálja át Karkasont, és Antrót is.

   - Antro hamarosan megtér az akolba! - ígérte a káplán. Köhintett, hogy megköszörülje
a torkát, hiszen egy világ megváltása számára érzelmi ügy volt.

   Yeri a Könyvtárosra nézett.

   - Uram, nem lehetséges, hogy a Sagramoso földalatti raktáraiban felhalmozott sok
pszikurium egyfajta gyűjtőlencseként működött...?

   Geistler adott választ neki.

   - Talán! Bár ez elég mechanisztikus gondolat. Az univerzum távolról sem valami óriási
gépezet. Vagy ha igen, akkor egy eleven, fertőzött gépezet a zavaros
szellemmocsárban... Magyarázd ezzel Sagramoso elfajzását, ha akarod; segítségedre
lesz, hogy megőrizd az elméd épségét. És dicsőítsd a Császárt és Dornt, hogy tisztára
perzseld lelki szemed világát! Hogy lekapard a pupilládról a fantomparazitákat!
Biff keze a levegőbe kapott, mintha azt a varázserejű mintát akarná leírni, amit még
most is karnyújtásnyira érzett a tudatától. Úgy sejtette, elűzheti vele a körülötte
lappangó iszonyatot, amely pillanatnyilag ugyan láthatatlan és érzékelhetetlen, de
minden lélegzetvétellel át- meg átjárja tüdejét.

   A káplán felvonta tetovált szemöldökét.

   - Ó, szóval ismered a crux dentatus inversust... A fordított, fogazott keresztet. Vajon ez
a jel elűzte volna Tzeentch szolgáját, ha a megfelelő pillanatban a levegőbe írod?
Hiszen te nem vagy a mentális tanok beavatottja... Nem, nem. Tzeentch kihívására a
csatabárd adta meg a választ. A csillaglovagnak mindig ez legyen a végső érve. A
fegyver, amit gondolkodva és bölcs előrelátással forgat. A fűrészfogas energiakard és a
sorozatlövő.

   Persze Biffnek jutott eszébe, hogy Yeri elhajítsa a csatabárdot, amely szétzúzta
Sagramoso mellkasát és hiú reményeit, mikor a változás őrvénye végleg a hatalmába
kerítette.

   Az a csatabárd talán valóságos áldás volt Sagramosónak. Vagy talán mégsem. Mert
vajon hol lehetett most Fulgor Sagramoso, akit félig elevenen nyeltek el azok az ajkak?
Lexandro nem tudta biztosan, hogy az események részletes elemzése után dicséret vagy
megrovás illeti őket. Dornnak legyen hála, hogy nem hurcolták be magukkal ezt a...
rontó Káoszt... a kolostorerőd fedélzetére! Nagyon közel jártak hozzá - amilyen közel
Yeri izmos teste volt a kőtömbön az övéhez... A volt technikus bátran cselekedett, tette
mégis csupán halvány utánzata lehetett Lexandro igazi vakmerőségének.

   Bárcsak teljes vértezetben, állig felfegyverezve rontottak volna be abba az
amfiteátrumba! De hogyan találtak volna oda, ha nem követik az incselkedő
vakarcsokat, akik csapdába csalták őket?

   Való igaz: az, hogy életben maradtak, és diadalt arattak az átkozott eretnek fölött, sok-
sok kétértelmű mi-lett-volna-ha idegesítő, kárhozatos függvénye volt.

   - Tiszták vagytok. Makulátlanok - jelentette ki Geistler tisztelendő. - Imádkozzatok
szüntelen, nehogy ismét szembekerüljetek ezzel a rosszindulatú hatalommal!
Mindenesetre űrgárdistákhoz méltón viseltétek magatokat. Megengedjük nektek, hogy
emlékezzetek rá, miként ért csúfos véget egy istenkáromló, aki vétkezett a földi
Császár ellen. Igen, Valence? A tekintetedből látom, hogy kérdezni akarsz valamit.

   - Az a vén gnóm, aki megparancsolta a bányavitéznek, hogy szabadítsa ki egyikünket a
csatabárddal...

   - A végén rádöbbent az igazságra... bár kicsit késön - A káplán arca elborult. - Meghalt
- és bizonyos értelemben feloldozást nyert. Az inkvizítorok minden bizonnyal szem
előtt fogják ezt tartani, mikor megtisztítják Antrót.

   A Könyvtáros előrehajolt.

   - Csak nem amiatt aggódsz... hogy igazságos elbánásban részesülnek-e?

   Yeri bólintott.

   Micsoda ostoba bolond ez a Yeri, gondolta Lex, és kezdte bánni, hogy nem önállóan
szabadította ki magát. Mennyivel jobb lett volna, ha minden külső segítség nélkül tépi
le a bilincseket!

   Vagy ha Lex teszi meg...

   Grenzstein összecsapta az öklét.

   - Más dolog őrömmel fogadni az események kedvező fordulatát, és más dolog...
oktalan hálával viseltetni egy jelentéktelen személy iránt, aki ezért a fordulatért felelős
volt, Valence - mondta. - A felsőbbrendű igazság nem más, mint a Császár akarata.

   - Emlékezni fogtok - ígérte Geistler -, máskülönben azonban nem tüntetünk ki titeket.
Annak, ahogyan Sagramoso eltávozott ebből a kozmoszból, sötét, tiltott titoknak kell
maradnia. A testvéreiteknek csak annyit mondhattok, hogy a Könyvtárosok mentettek
meg titeket. Erre meg kell esküdnötök, mielőtt elhagynátok az Isolatoriumot.
A káplán egy fekete szaténba tekert, terjedelmes csomagot hozott magával a
gumiborítású cellába. Féltő gondossággal bánt vele. Talán a szatén valami
pszichoteológiai készüléket rejt, hogy Geistler tisztelendő végérvényesen
megbizonyosodhasson lelkük makulátlanságáról?

   Nem...

   Mert Geistler most félrehúzta a tintafekete vásznat - ami alól egy sztázistartály bukkant
elő, a falába épített magnilencsékkel.

   - Ha valaha is megszegitek ezt az esküt, a testeteket elevenen, fokról fokra savfürdőbe
mártjuk, amíg csak a csontvázatok marad meg. Aztán minden egyes csontotokba
exkommunikációs rúnákat vésünk, és kitaszítjuk az űrbe, ami megmaradt belőletek -
hadd bukkanjon rá valami idegen lény ámulva és borzadva, egymillió év múlva, vagy
még később. Talán ki fogja akasztani fétisnek egy korcs istenség templomában.
A dobozban... Dorn jobb keze volt; a csuklót, a kézközépcsontokat és az ujjperceket
miniatűr, faragott címerpajzsok sokasága borította.
Magának Dornnak a keze, amit kölcsönvettek a Reclusiamból...

   Lex csak most döbbent rá, hogy mióta az Isolatoriumba kerültek, egy hajszálon múlt az
életük. Ha tisztátalannak bizonyulnak, tiszteletteljes eutanázia vár rájuk; ha súlyos
emlékezetkieséssel térnek vissza a szolgálatba, talán évekbe telik, míg újra
megtanulnak mindent, amit elfelejtettek; ők azonban úgy hagyják el az Isolatoriumot,
hogy régi önmaguk maradnak - és a legszentebb, legmagasztosabb esküvéssel
fogadnak őrök hallgatást.

   Geistler szorosan tartotta az átlátszó tartályt, mialatt a három testvér egymás után a
tetejére helyezte jobb tenyerét, csupán néhány hüvelyknyire Rogal Dorn csontjaitól.
Mindhárman engedelmesen elismételték a káplán szavait:

   - Per ossibus Dorni silentium atque taciturnitatem fideliter promitto...
Csak ezután engedték el végre őket az Isolatoriumból... és nem sokkal később
elhaladtak a hóhérsebészek egyik kínzókamrája mellett, ahol egy zömik Eleven ős
nyöszörgött elgyötörten...

   A kolostorerőd évről évre tovább úszott a mérhetetlen űr végtelen éjszakájában; így
volt ez már egy örökkévalóság óta, s a messzi csillagok helyzete csupán néhány
ívmásodpercet változott.

   Odabent a dicső lovagközösség élte mindennapos életét, mely olyan régi múltra
tekinthetett vissza, hogy szinte valamennyi tevékenységre szertartásos aranyüledék
rakódott; még egy csillogó szál a pompás falikárpitban, mely önmagát szövi tovább
örökkön-örökké.

   Fegyvergyakorlat. Imák. Fájdalommérő gépek. Becsületbeli ügyek. Osztagokra és
századokra méretezett expedíciók...

   A három testvér közül Yeri volt az első, aki párbajt vívott a Meszelyek Csarnokában, a
csizmákba rögzítve. Lex becsületének védelmében küzdött, ami roppant kínosan
érintette az egykori főlakót, és a viadal során egy vágást kapott az arcára. Yeri utána
hajlamos volt rá, hogy kimeresztett állkapoccsal járjon, közszemlére téve a forradást,
amely tanúsította, milyen odaadással viseltetik csatatestvére iránt...

   Hármójuk közül, saját legnagyobb meglepetésére, először Biffben támadt fel a vágy a
csontfaragásra. Ahogy teltek az évek, mind gyakrabban elüldögélt a cellájában; hol
durva szemcsés gyíkbőr-darabokkal polírozta antik zsebkését, hol a muszlinnal bevont
köszörűkövön fényesített egy régi ujjpercet, hol paraffinfürdőben tömítette a csontok
láthatatlan pórusait. Az ősi acélpenge ódon, özönvíz előtti hangulata jobban illett
hozzá, mint valami bonyolult, szilikonkarbid vésőszerszám.

   A művészet felébresztette Biff atavizmusát - és az alkotásain végzett utolsó simítások
arra emlékeztették, ahogy tulajdon csiszolatlan csontjai, izmai és gondolatai kecses
műremekké értek. Biff teste olyan finoman kidolgozott mestermű volt, akár a tejben
pácolt, borban áztatott, márványeres marhaszelet - és majdnem olyan szívós is, mint a
márvány... A rettenthetetlen, száz csatában edzett elme táptalaján zsenge szirmú virágba
szökkent az érzelem és az intellektus...

   Biff első befejezett csontfaragása, egyetlen aprócska ujjpercen, egy Könyvtárost
ábrázolt Halálosztó vértezetben, amint páncélos törpeharcosok seregébe gázol.
Méltónak ítélték, hogy kis ezüst ereklyetartóba téve elhelyezzék egy falifülkében a
Bátorság Folyosóján. Lexandro sötéten célozgatott rá, hogy Biff csontfaragása kicsit
talán "érzékeny pontot érint".

   A három testvér az egész Első Századdal együtt behatolt egy hatalmas roncsba, amiről
egy teherhajó kapitánya tett jelentést, és az űrben sodródva veszedelmesen
megközelített egy jómódú, ipari naprendszert. Itt kiirtottak egy génorzó-tenyészetet,
mielőtt ezek a rejtélyes, ravasz és rettenetes idegenek megfertőzhették volna a csillag
bolygóit, hipnotizálva a polgárokat, és szörnyszülött hibrideket hozva a világra...

   A három testvér harcolt emberi kalózok és zöld bőrű, idegen kalózok ellen...

   Visszasegítettek a trónjára egy száműzött kormányzót, Vendrixet - mint ahogy annak
idején megbuktatták Karkason hűbérurát...

   És a Librariumban az ájtatos asztropaták folyamatos kapcsolatban álltak a Földdel,
amit valószínűleg egyetlen Ököl sem fog a lábával illetni soha, még ha négyszáz évig él
is.

   A Föld! Az emberlakta univerzum tengelye - amely szüntelen birkózik az irdatlan
teherrel, hogyha hézagosan is, de ellássa a felügyeletet egymillió szétszórt világ fölött.
Voltak távoli bolygók, amelynek évtizedenként - vagy évszázadonként - szentelt
csupán egy percnyi figyelmet. Egész csillaghalmazok ragyoghatnak észrevétlenül
nemzedékeken keresztül. És ezek még csak azok a naprendszerek voltak, ahol az
emberi faj tenyészett. Milliókra rúgott azoknak a csillagoknak a száma, melyek puszta
koordináták voltak csupán a galaktikus glóbuszon, ha egyáltalán feltérképezték őket.

   Tíz év múlt el.

   Mi az a tíz év a Birodalomnak - vagy a galaxisnak? Legfeljebb egy szempillantás.

   Lexnek, Yerinek és Biffnek azt jelentette, hogy egy kis acélrudat ültettek a
homlokukba... egy szerény, diszkrét acélrudat... amely az időközben eltelt öt és
egynegyed millió perc nyomasztó terhét viselte.

   A tisztaság, az ima és a fájdalom percei voltak ezek, a hithű odaadásé, és a halálosztásé.
Necromunda? A "Halálvilág"... távoli, hajdani otthonuk? Hiszen az egész galaxis az
eleven halál birodalma. A Birodalmat és a szétszórt emberiséget csak a halál tudja
összetartani; és ők voltak a halál angyalai...



HARMADIK RÉSZ


TIRANIDA TERROR


TIZENHATODIK FEJEZET


- A seggén megyünk be! - kurjantott Biff nagy hangon.

   Valóban. Valóban.

   Mi másnak lehetett volna nevezni azt a ráncos záróizmot a hatalmas haslábúra
emlékeztető idegen űrhajó fehér, csontos burkában?

   Az előttük magasodó leviátán valami gigászi lábasfejű és egy mindenevő űrcsiga
valószínűtlen kereszteződésének tűnt. A hossza egy 4-K aszteroidéval vetekedett, ahol
pedig a héja egyre kisebbedő, csontos kamrák sorozatában ívelt felfelé, ott majdnem
ugyanolyan magas volt. A héjburkot az évezredek folyamán krétafehérre fakította a
kozmikus sugárzás.

   Miközben az áramvonalas szállítótorpedóban összezsúfolódott, páncélos Öklök az
emberi csontokat formázó bronzállványra szerelt képernyőt figyelték, a záróizom
összehúzódott.

   Tejfehér felhőt bocsátott ki magából, amely a torpedó szenzorainak elemzése szerint
folyékony üledékből, elhasznált gázokból és porhulladékból tevődött össze - a leviatán
elszellentette magát...

   Valahol a messzi távolban árnyék vetült a hiperűrre...

   Kezdetben, sok-sok éven át az asztropaták és a navigátorok ügyet sem vetettek az
aprócska koszfoltra ebben a fantasztikus világban, ahol az űrhajók évezredek helyett
hetek vagy hónapok alatt jutottak el egyik csillagtól a másikig, s melynek kavargó-
valótlan közegében a mentális kommunikáció pókfonalai húzódtak...

   Mert az árnyék kicsinek tűnt és távolinak - parányi tintacsöppnek, zavaros foltnak a
galaxis szemének egy félreeső zugában.

   Kívülről érkezett abba a térségbe, amit az Astronomican világított be, a Császár
mentális vezérsugara, mely lámpásként ragyogott a Földön.

   A galaktikus tájolás szerint messze délnyugaton volt, annak a birodalmi határvidéknek
a közelében, ahol a Segmentum Tempestus néven ismert csillagtartomány az Ultima
Segmentumba olvadt - bár a "határvidék" szó csak tökéletlenül fejezte ki az emberi
jelenlét teljes elpárolgását az ismeretlen napok közül; és az állítólagos határokon belül
a Birodalom bővelkedett az ilyen elhagyott régiókban.

   Az árnyék távoli volt. Távoli lévén, mindennapos rejtélynek látszott, egyszerű kis
szemölcsnek az égbolt ábrázatán.

   Csakhogy egy csillaghalmazhoz képest a galaxis sokkal hatalmasabb, mint a bálna a
mikrobához viszonyítva; így hát az a parányi folt akár naprendszerek százait is magába
foglalhatta.

   Az árnyék csakis mentális kisugárzás lehetett - hiszen a hipertérben végső soron
minden nyers gondolat volt. Ezek szerint az árnyék valami irdatlan szellemiség
visszhangja volt - amely hosszas álom után most felébredt... vajon miért?

   Ha ez a szellemiség a realitás közönséges világából való, akkor elképesztően hatalmas
lehet, különben nem vetne ekkora gondolat-árnyékot.

   Vagy hatalmas - vagy összetett, mint valami sáskaraj...

   Vagy talán... mindkettő.

   Aztán kezdtek elmaradozni a galaxis keleti spirálkarján elhelyezkedő világokról az
asztropatikus üzenetek... bár évekbe telt, mire a megszűnésüket észrevették.
Egyes asztropaták, akik az Inkvizíció szolgálatában álltak, megpróbáltak az árnyék
természetének mélyére hatolni, és habzó szájjal haltak meg. őrjöngésük közben az
időtlen űr hideg, üres szakadékáról dadogtak, mely a galaxisok között terpeszkedik;
ezek a távlatok túlságosan hatalmasak voltak az emberi agynak. Ezen az éjsötét
mélységen semmi nem kelhet át, ami emberi. Valami azonban mégis átkelt. És
korábban megjárta a szörnyű űrt más galaxisok között is. Megmagyarázhatatlanul.
Az asztropaták meghaltak - ám előtte még kinyögték, hogy mit éreztek az árnyékban
lappangani: a Káoszt.

   Értesítettek néhány szervezetet, amely a Földi Nagyurak felügyelete alá tarozott: az
Adeptus Astra Telepaticát, a Navis Nobilitatét, a Térképész Kapitányokat, az
Astronomican hivatalát, az Adeptus Terrát.

   Díszes jelentéseket küldtek a hiperűrön keresztül, a kezdőbetűket gondos írnokkezek
kalligrafálták.

   A Birodalom fokozatosan kezdett rádöbbeni a fenyegetésre - bár egyelőre mindent a
tudatlanság homálya borított.

   A Császári Öklök kolostorerődje évezredek óta az Ultima Segmentumban úszott,
elnyújtott ívet írva le a keleti határvidéken, aminek a befejezéséhez csaknem egy
örökkévalóságra lesz szüksége.

   Újabb világok némultak el. Sokan. A Birodalom lomhán, nehézkesen szegte föl busa
fejét, hogy szembenézzen az araszoló lidércnyomással.

   Egy máskülönben katasztrofális kimenetelű expedíció, amit a Vérivó űrgárdista rend
indított a fokról fokra elnémuló, árnyékos peremzónába, bizonytalan értesülésekkel
szolgált a veszedelem idegen eredetéről. Más űrgárdista különítmények egyáltalán nem
tértek vissza felderítőútjukról; és egy egész rendnek - a Gyászhozóknak - egyszerűen
nyoma veszett.

   A tervezgetés hosszú évei után most birodalmi csatahajók gyülekeztek az Ultima
Segmentumban.

   Legendás hírű űrgárdista rendek fogtak össze, hogy benyomuljanak az árnyékos
zónába. Az űr Farkasai, a Véres Angyalok, a Pallosgárda, a Vérivók... és a Császári
Öklök.

   Könnyen lehet, hogy a meghirdetett kereszteshadjáratban az Öklökre ugyanaz a sors
vár, mint a Gyászhozókra - s kolostorerődjük üresen járja tovább a csillagmezőket az
örökkévalóság végezetéig, csatatestvérek és vezérlő elmék nélkül; servitorok és
kiborgok kasztrált kastélya lesz, akik évezredeken át gépiesen, céltalanul végzik az
elveszett kolostorban a karbantartó szertartásokat, magukra maradva a kihalt lőterek,
tiltott kápolnák, tabu-laboratóriumok folyosókkal átszőtt világában, ahol csak a por
fog gyűlni hosszú századévekig... ha az Öklök kudarcot vallanak.

   Az indulódokk balkonján tartott szónoklatában Pugh parancsnok az Öklök
emlékezetébe idézte, hogy az űr Farkasai, a Pallosgárda és a Véres Angyalok mind-
mind bátor, hűséges rendek - az Öklök azonban nemcsak harcosok, hanem stratégák
is; gondolkodók, bölcs bajnokok.

   Most, hogy újabb, fenyegető veszedelemre ébredt, a Birodalomnak mindenekelőtt
ismeretekre van szüksége ennek az araszoló halálnak a természetéről - tudnia kell, mi
veti azt az iszonytató árnyékot; mi az, ami a jelek szerint néhány évszázad vagy évezred
leforgása alatt el akarja emészteni az egész délkeleti spirálkart... utána pedig talán a
teljes emberlakta galaxist...

   - Seggbe durrantjuk!

   Valóban.

   Akárcsak a többi, Öklökkel megrakott torpedó, melyek más nyílásokat vettek célba,
ahol az idegen űrhajó burka sebezhetőnek bizonyulhat...

   A távolban egy csillag ragyogott, epebajos fénybe vonva ennek a naprendszernek a
legkülső világát, egy metánnal borított gázóriást. A bolygó, ahol többszáz kilométer
magas, mérgező ciklonok vágtak mély barázdákat a szörnyű nyomás alatt folyékonnyá
sűrűsödő mocsokba, rozsdamarta félholdként markolta a gázködökkel tarkázott
sötétséget. Néhány sápadt, beteges szatellit keringett körülötte.

   A nap, amit a Navigátorok Céhe Lacrima Dolorosa néven ismert, bizonyos
nézőpontból reszkető könnycseppnek látszott egy szem formájú csillagkép sarkában. A
Lacrima Dolorosán túl megritkult a csillagmező, a gyémántként sziporkázó, tejfehér
fátyolban hasadékok nyíltak az extragalaktikus űr végtelen éjszakájára - ahonnan az a
hipertérben éktelenkedő koszfolt érkezett. Az árnyékot ezek a lábasfejű, idegen űrhajók
vetették, melyek évezredes, egyhangú utazás után valóságos flottákban hatoltak be a
hatalmas, félig feltérképezett galaxisba - az emberek, félhumánok, földönkívüliek és az
embertelen, kimondhatatlan Káosz birodalmába...

   Ezek a hajók...

   Leginkább fosszilis, ősvilági lényekre emlékeztettek, amik hajdan valami hihetetlen
óriásbolygó mélytengeri szakadékaiban tenyésztek, planktonként szippantva be a
hatalmas ceteket; olyan lényekre, amik százmillió éve kővé dermedtek ugyan, mégis
fennen lobog bennük az élet lángja. És éhesek...

   Most ezer ilyen hajó sodródott a Lacrima Dolorosa-rendszer felé; egyesek még a
torpedó kiszemelt célpontjánál is hatalmasabbak voltak.

   Ám ez az ezer legfeljebb egy százalékát alkotta a roppant rajnak, amely azt a szörnyű
árnyékot vetette a hiperűrben...

   Miféle lények élhettek ezekben a szervesnek tűnő, csigahéjas hajókban? Talán a
legtöbben még hibernált álmukat aludták...

   Remélhetőleg aludtak... miközben a hátborzongató flotta elúszott a legkülső gázóriás
mellett, a Lacrima Dolorosa III felé. Ezt a világot elvadult emberi lények lakták, akik
legalább tízezer éve visszahanyatlottak a barbárságba, az Administratum ősrégi
feljegyzései szerint.

   Most a barbárok legendás "istenei" rejtélyes szörnyekkel fognak harcba szállni a
bolygó egén... kezdetben észrevétlenül, a messzi távolban... az idegen bestiák csak
utána falhatják föl a buja, elvadult világot.

   Hacsak az Öklöknek, a Pallosgárdának, az Angyaloknak és a birodalmi csatahajóknak
nem sikerül feltartóztatni az inváziós hullámot.

   Ami valószínűtlennek tűnt.

   A Lacrima Dolorosa III bennszülöttjeire biztos halál várt - bár ez lényegtelen volt,
teljesen mellékes körülmény. Kivéve persze az áldozatoknak...

   A csata tétje most nem egy vademberek lakta, könnyen leírható világ volt, hanem az
ismeretek - a sötétségből felbukkanó betolakodókról, akiknek természetét és
szándékait illetően a Birodalom egyelőre csupán elszórt, ijesztő információmorzsákkal
rendelkezett...

   A lüktető végbél úgy festett a fakó farokcsont végén, mintha az élénkvörös, eleven
izomkötegeken aranyér-koszorú burjánzana. Ahol a skarlátszínű kitüremkedések
csúcsa találkozott, az apró nyílásból továbbra is savas gázok áradtak.

   A torpedó orra gyilkos erővel ütközött ennek a nyílásnak, és felrepesztette a környező
szöveteket; a hajtórakéták vadul lángoltak, ahogy az áramvonalas űrjármű görcsösen
mélyebbre fúrta magát, miközben odabent az Öklök a támasztódúcokba kapaszkodtak.
Remegés futott végig a torpedón, amint a pilóta aktiválta az orrban elhelyezett
robbanótöltetet, hogy utat nyisson a kommandónak. Plasztacél rugók csikorogtak, és a
hajó négyes osztatú orra szétnyílt; a páncéllemezek úgy mélyedtek a végbél belső
falába, mint valami orvosi tágítóműszer tartókarmai.

   - Kifelé, kifelé, kifelé!

   Az idegen hajó bélcsatornája jobbra kanyarodott; padlatán gőzölgő ürülék csorgott, a
falakon lassú féregmozgást végző inak lüktettek bíborlilán. A szökő levegő éles
sivítása fojtott sziszegéssé halkult, ahogy a sérült végbél görcsösen, reflexszerűen
összehúzódott a plasztacél csapatszállító hajó körül, amely mélyen beléfúródott.
Maga a csatorna csakhamar nyálkát izzadó csövekre ágazott szét, amik túl kicsik voltak
a továbbhaladáshoz. Az oldalfal azonban vastag, undorító cafatokra hasadozott.
Hellström százados és Von Reuter hadnagy energiakarddal vagdalta szét a robbanás-
szaggatta porcokat, széles, szabálytalan bejárati nyílást vágva rajtuk, melynek szélén
kocsonyásan remegő, ragacsos rojtok lógtak.

   Odaát ovális, abroncsozott helyiség várta őket, melyet leprás fénybe vont a falán
tenyésző algabevonat, és bokáig ért benne a cuppogó, bűzös sár. Három magas, deltoid
alakú ajtó vezetett tovább a bordázott falú folyosókra. Az egyik folyosón
karvastagságú csövek futottak végig, kocsonyás zsigerek gyanánt, amiket lakkozott
csontkampókra aggattak. A bordák között a lüktető szövetet duzzadt visszerek
hálózták be. A göcsörtös ajtófélfák folyamatosan remegtek; valami lüktető, pörsenéses
hártya feszült rajtuk.

   Mindegyik ajtó egy-egy csápokkal lehorgonyzott, unintelligens rabszolgalény volt,
amelynek egyetlen feladata van: nyílni és csukódni.

   Ahogy egyre több űrgárdista zsúfolódott be a helyiségbe, Yeri az ajtó felé sodródott, és
sorozatlövője tusával megbökött egy halványzölden foszforeszkáló szemölcsöt a
keretet alkotó izomkötegen. Megszállta a kísérletező kedv, ami el is volt várható egy
hajdani technikustól. A görcsösen feszülő hártya szisszenve ellazult, és becsukódott;
csak egy hosszú, cikcakkos rés maradt a közepén.

   - Bezártak minket! - kiáltotta valaki.

   - Nem... - Yeri újra próbálkozott. Az ajtóhártya szétnyílt. - A robbanás lökéshulláma
valószínűleg működésbe hozta az ajtókat...

   - Rengeteg gomb van rajta, lent, fent, középen - figyelte meg Biff. - Ezek szerint nem
mind ugyanolyan magasak a fickók...

   És a legnagyobb kétszer akkora, mint egy felnőtt férfi...

   Lex letörölte a sisaklemezére lecsapódó párát. Rettenetesen fülledt volt a levegő.
Látótere alján azonban egy ezüst orrlyukat ábrázoló ikon villogott. Szóval
belélegezhető.

   Hellström százados rádión utasította a két felderítőosztagot, hogy hagyják el a torpedót,
és csatlakozzanak páncélos bajtársaikhoz. A helyiség egyre zsúfoltabbá vált.
A felderítőkön persze nem volt sisak, így kénytelenek voltak elviselni a szörnyű
rothadás bűzét, amiből az űrgárdisták orrába - a vértezetnek hála - csak néhány
szippantás jutott, elemzés céljára.

   Az idegen hajó morgott és nyöszörgött, szuszogott és gurgulázott - hogy a közelben-e
vagy távolabb, azt nem lehetett megállapítani. Az izomkötegeken és a csontokon
remegések futottak végig. Kóbor visszhangok járták a folyosókat.

   Az alga lecsorgott a helyiség faláról, s bizarr kupacokba gyűlt a padlón. Csak nem azt
vizsgálja, hogy milyen természetű károsodás érte a bélcsatornát, ahol az Öklök
behatoltak?

   - Hülyén működnek ezek az ajtók! - húzta el a száját Biff. - Amikor az embernek
kiszakad a segge, szar dolog, ha kirepülnek a lyukon a belei. Ilyenkor fel kell húzni a
belső válaszfalakat!

   - Ezek az ajtók becsukódtak volna - mondta Yeri. - De éppen akkor robbant a töltet, és
a légnyomás kinyitotta őket...

   Szárnysuhogás...

   Az egyik folyosóról pikkelyes, lila, denevérszerű lények özönlöttek a helyiség felé,
valóságos fellegben. A szárnyukon karmok meredeztek. A kavargó felhő gyorsan
sűrűsödött, előbb bíborra, majd feketére színezve a járatot. Biff rácsapott egy
vezérlőszemölcsre az izomkereten - ám a denevérlények valami ultrahang-jelet
sugározhattak az ajtónak. Nyitva maradt.

   A kézi lángszórók tucatjával, százával szedték le a repülő teremtményeket. Parázsló
szénkupacok sisteregtek a padlót borító nyálkában, az égő zsír iszonyú bűzt árasztott.
Az ajtó is lángolt, izomkötegei és horgonycsápjai úgy vonaglottak, mintha pokoli
kínokat kellene kiállniuk.

   Mégis egyre több rikoltozó denevér nyomakodott a helyiségbe, vadul kavarogva a
levegőben. Tízesével hullottak az ökölcsapásoktól, páncélkesztyűk morzsolták kásává
a repülő szörnyeket. Egy felderítő felkiáltott...

   - Megállni! Tüzet szüntess! - bömbölte Hellström.

   Igaza volt. Igaza volt.

   A denevérlényeknek eszük ágában sem volt az űrgárdistákra támadni. Vakon
rátapadtak a nyílásra, amit az energiakardok vágtak a végbélcsatorna cafatos falába.
Aztán kinyúltak, és összeakasztották a karmaikat. Hamarosan összefüggő hártyát
alkottak a lyukon.

   Újabb denevérek csatlakoztak hozzájuk, a védőréteget vastagítva. Karmok fúródtak a
vonagló testekbe. Kénszagú váladék fröcskölt, vulkanizálva a gumiszerű szöveteket; a
hártya lassan megszilárdult és megkeményedett.

   A tátongó lyuknak nyoma sem maradt.

   A raj maradéka saját testével fojtotta el az ajtót emésztő lángokat. A denevérlények
áradata elapadt. A késön jövök letelepedtek a színkódos algakupacokra, és táplálkozni
kezdtek; talán a bennük tárolt információkat dolgozták fel, vagy törölték őket, mivel
már nem voltak aktuálisak.

   Az űrgárdisták és a felderítők három csoportra oszolva, óvatosan elindultak a három
szétágazó folyosón. Amikor visszatérnek - ha visszatérnek -, energiakarddal vagy
sorozatlövővel kell majd átvágniuk magukat a döglött denevérek ezreiből összeállt
védőrétegen, hogy elérjék a torpedót...

   Alvadt vérre emlékeztető fény szüremlett a széles, csonttal bordázott folyosóra, ahol
Yeri ügetett futólépésben Lex nyomában. Biff kicsit lemaradva követte őket. A féltucat
újonc felderítőt tartotta szemmel. Akárcsak Juron őrmester.

   Sem ő, sem Juron nem amiatt aggódott, hogy a robusztus, bikanyakú kamaszok
elkóborolnak valami oldaljáratba, és forró fejjel törni-zúzni kezdenek. Az járt a
fejükben, amit a teljes jogú űrgárdisták néha "kanári-faktorként" emlegettek.
A legenda szerint Necromunda bűzlő, mérgezett bugyraiban a dögevész bandák az
ősidőkben csiripelő, sárga madárkákat vittek magukkal dobozba zárva, ha ismeretlen
termek felderítésére indultak. A madárka nagyon érzékeny volt a környezet
szennyezettségi fokára. Dallamos énekéből következtetni lehetett a levegő minőségére.
Ha befogta a csőrét, vagy elterült a doboz fenekén, gyorsan fel kellett kapni a
légzőmaszkot, különben a merész felderítők görcsökben fetrengve pusztultak el.
Persze Necromundán nem voltak már kanárik, legfeljebb a felső szinteken. A
természetes fehérjének az utolsó morzsáit is elnyelték a mohó emberi gyomrok. A
dögevészek manapság indikátorpapírt használtak a mérgek kimutatására, feltéve, ha
tudtak cserélni, szerezni vagy lopni valahonnan. A legtöbb banda nem tudott...
A mondás azonban megmaradt: "Akarsz még szuszogni? Hogy van a kanári?"

   A felderítőknek persze volt légzőmaszkjuk, de nem viseltek teljes vértezetet, mivel a
feketehámjuk még nem olvadt össze az idegrendszerükkel. Kanárik voltak, eleven
indikátorok. És a teljes jogú űrgárdisták most már felnyitották a sisaklemezüket, hogy
takarékoskodjanak az oxigénkészletükkel. Így hát Biff egy pillanatra sem vette le a
szemét a kanári-felderítőkről.

   Gyanította, hogy Lord Pugh nem szívesen küldött újonc, kipróbálatlan felderítőket
ilyen ellenséges környezetbe. Ezen a bevetésen azonban az egész rend részt vett; három
idegen űrjárműbe hatoltak be. Űrgárdista rendtestvéreik további hajókat szemeltek ki
maguknak - a birodalmi csataflotta pedig készen állt, hogy minél többet szétlőjön
közülük. Ha lehetséges.

   Egyszóval kanáriszezon volt a felderítőknek, akik nem tudták légmentesen elszigetelni
magukat a környezetüktől.

   Ha Lord Pugh túl sok felderítőt veszít, vajon melyik érzékszervéről, melyik testrészéről
fog lemondani vezeklésképpen? Mi következhet az ízlelőbimbók után? Talán a szeme?
Talán sematikus, nyers kiberlencséket fog beültetni a helyükre, melyek kifogástalanul
működnek ugyan, de a látás minden őrömét megtagadják tőle?

   Az ügybuzgó Lex úgy nyargalt Von Reuter mellett, mintha a hadnagy szárnysegédje
lenne. Von Reuter csaknem albínószőke volt, fakó, világos szemekkel; az arcán apró
fogaknak tűntek a furamód párhuzamos párbajhegek. A csapatuk harmincfős volt - a
szállítótorpedó fedélzetén kilencven embert zsúfoltak össze, többnek nem is lett volna
hely.

   Eddig minden rendben ment.

   Remélhetőleg.

   Ebben a régióban a falakat kocsonyás, mályvaszínű daganatok alkották, amikről kék
váladék csorgott nyúlós szálakon a szembántó fénnyel foszforeszkáló, szivacsos
talajra. Minden lépés után sekély, világító lábnyom-pocsolya maradt a padlón. Ezekbe
irizáló bogarak potyogtak a mennyezetről; kezdetben, amíg mozdulatlanok voltak,
csillogó pikkelyeknek hitték őket. Mohón szürcsölték magukba a fénylő folyadékot -
aztán megdöglöttek, és a hátukra fordulva lebegtek a felszínen.

   Amint a szivacsos anyag újra felöltötte eredeti kontúrjait, apró pókszabásúak rajzottak
elő a falak tövében nyíló, húsos, barna szegélyű nyílásokból, felfalták a bogarakat, és a
megemésztett masszát visszaöklendezték a nyílásokba. Ezek a pókszabásúak
gyakorlatilag két túlméretezett rágóból és egy puffadt emésztőzsákból álltak, amelyre
hat ízelt lábat biggyesztett valaki.

   A falakban húzódó, szelvényezett árkádok néha görcsösen összerándultak. Olykor
tapogatózó csápok bújtak elő a csontbordákban tátongó lyukakból. A
szellőzőnyílásokból elhasznált gázok szállingóztak, tömény ammóniabűzzel dúsítva a
forró, fülledt levegőt, amelyben párolgó veríték, csípős feromonok, savanyú
xenohormonok, üszög, rózsaolaj és szerecsendióillat keveredtek egymással. Ó, hogy
irigyelték az űrgárdisták Lord Pughot, aki nem érzi a szagokat!

   - Ez az egész hajó szerves képződménynek látszik - mondta Von Reuter, miközben
levágott egy vonagló csápot. A nyúlvány vadul rángatózott, és hatszögletű, rubinvörös,
kocsányon ülő szemeket növesztett. Aztán kígyó módjára megpróbált egy gyennyedő,
piszkossárga horpadásba tekergőzni. A hadnagy felszeletelte a kardjával. - Ami azt
jelenti, hogy valahol a mélyén találni fogunk egy központi szervet. Szívet, vesét,
ilyesmit.

   Szervet.

   Valahol a mélyén.

   A folyosó elágazott. A baloldali járatban csak pár méteren át folytatódott a nedvedző
szivacsréteg, aztán valami barázdált felületű gombatelepnek adta át a helyét, amin
kárminvörös csigák legelésztek. A falakon nyálkásan szörcsögő poliptenyészetek
lógtak, lárvákat váladékozva, melyek araszolva tűntek el az apró lyukakban. Az alagút
éppen a burkolatát vedlette; alatta porcos taréjok húzódtak, a köztük lévő réseket
szürke, kocsonyaszerű anyag töltötte ki.

   A jobboldali folyosó elején hatalmas, rózsaszín hólyag dagadozott. Valami óriási,
mutáns nősténymajom ülepére emlékeztetett, párosodásra odakínálva. Alacsony,
redőzött izomköteg futotta körül, a közepén pedig szájszerű képződmény éktelenkedett;
a petyhüdt ajkak csukva voltak. A hólyag talán két méter széles lehetett.

   Dolf Harlan űrgárdista volt az első, aki megpróbált átkelni az akadályon. Lecsapta a
sisaklemezét, aztán óvatosan rálépett a hólyag oldalára, mielőtt nekirugaszkodott volna
az ugrásnak. A hólyag felülete csúszós volt. Ez nem számított volna különösebben,
csakhogy éppen ekkor a foltozó denevérek egy nagyobbik rokona repült neki
csapkodva Harlan fejének. A karmos szárnyak összecsukódtak a sisak körül.
Mikor Harlan letépte magáról a denevérlényt, önkéntelenül tett egy lépést előre.
Megcsúszott.

   A hólyag megremegett, és szétnyílt.

   Harlan lezuhant a lüktető ajkak között tátongó hasadékba.

   Lezuhant? Olyan gyorsan tűnt el a talajban, mintha valami lerántotta volna.
Az ajkak becsukódtak.

   Von Reuter hiába hívta Harlant rádión. Hiába fürkészte a sisaklemezén villogó
helyzetjelző monitort. Dolf Harlan nyomtalanul eltűnt a közelükből.

   - Vagy azonnal dezintegrálták - mondta Juron őrmester -, vagy pillanatok alatt elkerült
innen. Ez esetben...

   - Engedjetek le egy szenzort! - adta ki a parancsot a hadnagy.

   A rúnadíszes szenzor finom mívű, erős láncon lógott, mintha valami füstölő lenne,
amelyben illatos tömjént égetnek Dorn tiszteletére.

   A láncszemek átfutottak Juron kesztyűjének ujjai között, ahogy a hólyag belső ajkai
beszippantották a szenzort - olyan mohón, hogy a láncból pár pillanat múlva már alig
maradt. Mikor Juron ökölbe szorította a kezét, és nagyot rántott rajta, csak egy
méternyi darabot húzott vissza belőle. Mintha átharapták volna: a többi része a
szenzorral együtt eltűnt.

   Juron és a hadnagy a kicsiny, furnírozott, telemetrikus képernyőt tanulmányozták, ami
az őrmester karjára volt erősítve.

   - Hipervisszhang, uram. Ez a vacak egy teleportáló szerkezet...

   - Nem látom a céljelzést...

   - Ezek szerint a szenzor még mindig a hipertérben van...

   - Harlan is?

   - Mi értelme van egy teleportáló szerkezetnek, ami sehová sem viszi az embert?

   - Hulladékgyűjtő?

   - Ez az izé nagyobb, mint egy ember. Szállítóberendezésnek kell lennie.

   - Nem lehet beállítani rajta a koordinátákat.

   - Talán attól függ, hogy a perem melyik részére állunk. Talán dobbantással kell jelezni.
Lehet, hogy Harlan azóta már az űrhajó szívében jár...

   Igen, a hólyag szerves teleportáló készülék volt, a hipertéren keresztül - de hová?
Lex meglóbálta a sorozatlövőjét, és megszólalt.

   - Engedélyt kérek Harlan testvér követésére, uram!
Yeri keményen megszorította Lex karját.

   - Eszed ágában sincs utána menni. Csak azért mondod ezt, hogy megszabadulj tőlem.
Lex válasza kurta vakkantás volt; Yerit mintha leforrázták volna.

   - Tőled?

   Mielőtt a tisztek reagálhattak volna Lex ajánlkozására, a hólyag görcsösen
összerándult...


TIZENHETEDIK FEJEZET


Az űrgárdisták és a felderítők hátraugrottak, amint a hólyag egy páncélos alakot
böfögött fel magából.

   Nem, nem Harlan volt az. Még csak nem is egy másik űrgárdista.

   Mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna, hogy tüzet nyisson a potenciális támadóra, a
páncél összeroskadt - csak holtsúly volt.

   A vértezet felülete szemcsés volt, foltos, hólyagos, mintha valami sorvasztó kór
támadta volna meg a molekuláit. Az alaknak két karja és két lába volt - de furamód
görbék, és rákszerű ollókban végződtek. A rugalmas páncél apró gyűrűkből állt,
egymásba fonódó, keskeny láncszemekből - Biff nem emlékezett rá, hogy olvasott
volna ilyen típusról, pedig ezen a téren elég alapos tanulmányokat folytatott... A
lapított, kúp alakú sisak teljesen sima volt, az elszíneződésektől eltekintve.
Miközben egy csatatestvér a különös szkafander zörgő vállát fogta, egy másik
megpróbálta letekerni róla a sisakot.

   Nem engedett.

   Az űrgárdista egy erőteljes rántással letépte a sisakot. Ritkás porfelhő szállt fel,
amelynek halálíze volt; évezredes, lassú bomlás szaga terjengett a levegőben. Széles,
lapított, teknősbékaszerű fej meredt a csatatestvérekre, amit pergamenszáraz, aszott bőr
borított. Az idegen harcos múmiává sorvadt páncél-koporsójában. A kocsányon ülő
szemek apró gombokká száradtak.

   Már nagyon régen.

   A hadnagy előkapta szerszámtartó tokjából az antikvométert, és szövetmintát vett a
porladozó bőrből.

   - A karbon XIV-elemzés szerint a kora tizennégyezer évre becsülhető, plusz-mínusz
kétezer év eltéréssel.

   Tizennégyezer év...

   Odaát, egy másik galaxisban, mielőtt a lábasfejű űrhajó nekivágott volna a sötét
mélységeknek...

   Az Öklök áhítatosan nézték a holttestet.

   Az idegen lény szalagpántos páncélkesztyűjében még mindig görcsösen szorongatott
egy csavart csövű kézifegyvert, valami kerámiaszerű anyagból.

   Úgy tűnt, abban a távoli galaxisokban ugyanúgy a halál volt az általános értékmérő,
mint itt...

   Von Reuter eltette a működésképtelen fegyvert, későbbi tanulmányozásra.

   - Ez a lény valószínűleg ugyanúgy behatoló volt a hajó fedélzetén, mint mi - mondta
Juronnak. - Azt hiszem, belelépett ebbe a teleportáló hólyagba... - A szemcsés foltokat
vizsgálgatta a páncél felületén. - És a berendezés... valami savas oldatba dobta. Nem
lehetett túl tömény. Nem marta szét a vértezetet... Inkább valami... - A hangja
elcsuklott az undortól. - Valami gyomorsav. És a mi idegen vitézünk ott maradt
tizennégyezer évig...

   - Amíg mi meg nem böfögtettük ezt a teleportáló vacakot, mikor ledugtuk a láncot a
torkán - motyogta Biff. - Nem tudnánk visszahozni Harlant, ha meghánytatnák a
nyavalyást? Mi lenne, ha bevágnánk neki pár könnygázgránátot?

   Juron lassan bólintott.

   - Ha ez a teleportáló fenevad ösztönösen savfürdőbe okádja a betolakodókat, mi nem
használhatjuk. De hogy különbözteti meg az ellenséget a... a bennszülöttektől? Hogyan
közlik vele a bennszülöttek - akárkik is legyenek -, hogy hová szeretnének menni?

   - Használjatok könnygázt! - mondta Von Reuter. - De a gránátoknak kell egy kis
ballaszt. Magukban túl könnyűek. Használjátok az idegen lény testét!

   Két felderítő a teknősbéka-lény hóna alá nyúlt, és a hólyag fölé emelte. Biff letépte a
fejét, és elhajította. A karvértjébe épített tárolórekeszből gyors egymásutánban a
tenyerébe lőtt három önidőzítő, pénzérme nagyságú gránátot, és bepöckölte őket a
sodronypáncél üres nyakába. A felderítők visszalökték a vértezetet a hólyagba,
ahonnan jött. Azonnal eltűnt.

   Vártak.

   Odalent, a teleportáló-lény láthatatlan bendőjében, most könnygáz árad egy
magatehetetlen páncélból, s a halott idegen harcos bizonyos értelemben bosszút áll a
szörnyetegen, amely saját vértezetében fojtotta bele tulajdon tisztátalan lehelletébe...

   A hólyag felszíne reszketni kezdett.

   A csücsörödő ajkak mögül görcsös nyögés hallatszott.

   Aztán méregzöld miazma tört fel a hólyagból - de nem adta vissza Harlant. A
csatatestvért.

   A hadnagy recsegő hangú jelentést hallgatott a parancsnoki rádióján, majd az
embereihez fordult.

   - Steinmüller Könyvtáros százados azt tanácsolja minden osztagnak, hogy ha
hólyagokat találnak a padlón, dobjanak bele repeszgránátokat. A százados hipertér-
érzékeny. Azt mondja, hogy ez az élőlény egy sokfejű féregre emlékeztet. Testének
túlnyomó része a hiperűrben létezik - Steinmüller több tucat ilyen toroknyílást érzékel.
A féreg rá van hangolva a hajó összes utasára - valami különös, összetett vezértudat
szabályos kódrendszerben osztályozza őket. A százados szerint a vezértudat nagyobb
ennél a hajónál. Hányingere támad, ha megpróbál belegondolni, hogy mekkora. Az
összes hajó beletartozik. A férget biomérnöki úton hozták létre...

   - Dornra, csak az időnket vesztegetjük, úgysem tudjuk visszaszerezni Harlant!
Fájdalomgépben fogom megtisztítani magam az érzelgősségtől, amivel csak a
félelmemet próbáltam leplezni! Vonakodtam az előrenyomulástól, ürügyet kerestem,
hogy lemaradhassak!

   A hadnagy behajlította az energiakesztyűjét, hogy közvetlenül a hólyag ajkára lőhesse
az apró korongot. A gránát olyan közel robbant, hogy Von Reuter megingott
energiapáncéljában, bár semmi baja nem esett.

   A hólyag szétrepedt.

   A rózsaszín ajkak cafatokra szaggatva repültek szerteszét. Alattuk szőrös, szürke akna
tátongott ködösen, elmosódottan. A féreg torka beleolvadt a szemcsés űrbe,
fokozatosan kifakult a valós világból.

   Von Reuter a szélére szökkent, és kilőtt egy újabb gránátot.

   Ám a féreg torka már ösztönösen görcsbe rándult, visszahúzódott önmagába;
leválasztotta testéről a sérült szájat. A gránát csak pár métert zuhant, aztán berobbant.
A hólyag szélén már lázasan burjánzott az eleven hús, a seb fölött rákos
szövetdaganatok nőttek össze. A hadnagy hátraugrott.

   Rosszul csinálta, gondolta Biff. Mikor a páncélba dugta a gránátokat, sokkal agyasabb
volt. Akkor a féreg szépen lenyelte a csalétket, és az nem a gigájában durrant, hanem a
nyavalyás beleiben.

   A totem-pók megint kísérteni kezdte, vészjóslón lengette hosszú, hajlékony lábait. A
lábak hol elhalványultak, hol tisztán kirajzolódtak; máshová vezettek, közeli helyekre,
távoliakra...

   Ezen a hajón láthatatlan alagutak is voltak, eleven alagutak a hipertérben, amiket
egyetlen űrgárdista sem tud használni.

   És az űrhajó összes utasát hajszálvékony póklábak kötik össze, mentális síkon...
A hadnagy fújtatva szívta be a levegőt, miközben a parancsnoki rádiót hallgatta.

   - Támadják az osztagokat - közölte az embereivel. - Génorzók... meg valami még
rosszabb... karmos-tüskés szörnyetegek, amik pattogva közlekednek, akár a
gumilabda... Génorzók! Lehet, hogy innen származnak?
Juron megborzongott.

   - Úgy érted, kitenyésztették őket? Mint ezt a férget, meg a foltozó denevéreket?

   - A génorzóknak nincs saját technológiájuk, nem igaz? Az űrben sodródó roncsokban
húzzák meg magukat, de a gépekhez nem értenek.

   - Legalábbis a mi gépeinkhez. Talán azért, mert eleven gépekhez vannak szokva.

   - Esküszöm, hogy ezt a hajót valaki megtervezte. Nem fejlődhetett ilyenné önmagától.

   - Milyenek lehetnek azok a lények, akik génorzókat tenyésztenek?

   A fülledt légkör nyomasztóan nehezedett az űrgárdistákra. Von Reuter szitkozódott.

   - Minket miért nem támadtak meg? - Ezt mintha személyes sértésnek vette volna.
Vagy talán azt remélte, hogy a küzdelem enyhítené a feszültséget.

   Lexandro nyilván felfogta, mit érez a hadnagy, mert egyetlen ugrással átszökkent a
rákos hólyagon, hogy az élre álljon. Yeri persze azonnal követte, a veszély jeleit
kutatva.

   - Várjatok! - kiáltotta Von Reuter. - Óvakodjatok az oktalan vakmerőségtől, ami csak
az előrelátás hiányát leplezi!

   De hogy lehetett itt előrelátásról beszélni, amikor mindent rejtelmes köd takart?
Valahol lennie kell egy képződménynek, ami összehangolja a hajó működését,
gondolkodott Biff. Amiben a vezértudat fészkel. Valami kézzelfoghatónak. Egy
szervnek. Ami a hiperűrön keresztül telepatikus kapcsolatban áll a többi ilyen szervvel,
más hajók fedélzetén. Sok-sok kis idegsejt összessége alkotja az árnyékagyat...
A hadnagy is emlegette a szívet meg a veséket. Keressük meg a vezérszervet, gyakjuk
szét, és a helyi lakosoknak egyből nehézségeik támadnak...

   Von Reuter úgy döntött, hogy két csapatra osztja az embereit. Az egyik osztag a
hallgatag Ruhr őrmester vezetésével a balodali, porcos járatban halad tovább. A
maradék tizenhárom fő, vele és Juron őrmesterrel, a hólyag folyosóján nyomul előre.
Így hát Trazior három gyermeke, hét csatatestvérrel és három kanári-felderítővel
együtt, hamarosan ugyanannak az őrmesternek a társaságában gyalogolt tovább, aki
oly bátran és megalkuvást nem ismerően vezette őket annak idején, mikor elragadták
Lord Sagramosótól a Császár osztályú titánt.

   Az erők megosztása okos dolog volt ezekben az alagutakban, ahol egyszerre legfeljebb
három űrgárdista tudott fej fej mellett küzdeni. Kis csapatokra szakadozva az Öklök
nagyobb területet tudnak átkutatni; gyilkos kórt terjesztő baktériumokká válnak az
űrbehemót szervezetében.

   Lex az őrmesterre vigyorgott; szemlátomást lelkesítették az új lehetőségek, amiket ez a
csapatmegosztás kilátásba helyezett. Juron nem volt anyámasszony katonája. És Von
Reuter valószínűleg vad hőstettekre készül.

   Yeri figyelmét nem kerülte el Lex vigyora - mint ahogy Biffét sem Yeri zaklatottsága.
Yerinek, aki éberen őrködött gyűlölt testvére testi épsége fölött, nyilván baljós
előérzete támadt Lex önuralmát illetően...

   Milyen keskeny a határvonal, morfondírozott Biff, a gyűlölet és a szeretet között...
Utálat és tisztelet. Sőt...hódolat, hízelgés, tömjénezés. Imádat.
ó, Yerinek megvolt a maga magasztos, absztrakt álma a "felsőbbrendű igazságról" -
ugyanakkor azonban képtelen volt megérteni tulajdon lelke pókmintáit. Nem látta át
saját belső labirintusát.

   Annak idején, technikus édesanyja szoknyája mellett, Yeri hitének fókusza az óberhé
volt.

   Később pedig az áldott Rogal Dorn.

   De aztán Yeri kifejlesztette magában ezt a torz vonzalmat Lex iránt... mintegy az
űrgárdista bátorság és ájtatosság kifejezéseként.

   Ami azt jelenti, hogy ájtatos hűsége távolról sem olyan makulátlan, mint hiszi.
Biffnek derengeni kezdett, hogy Yeri számára Lex - paradox módon - a távoli Császárt
pótolja, valami furcsa álomvilágban. Lex, aki mindig elérhető közelségben volt,
egyfajta helyettes személyiséggé vált, az arisztokratikus fennsőbbségtudatot és a gőgös
megvetést jelképezte. Márpedig a Császárnak megvetéssel - következésképp tehát
igazságtalanul - kell bánnia minden egyes emberi lénnyel, csak így védheti meg az
emberi faj egészét, csak így biztosíthatja neki a jövőt. A diadalmas erények freskóját az
igazságtalanság ecsetjével festették...

   A földi Istencsászár ellen Yeri nem lázadhatott. Egy árnyalatnyi kételyt, egy pillanatnyi
dühöt sem engedhetett meg magának. Az ellenszegülés teljesen hiábavaló lett volna -
mintha a bolha sértődne meg a hatalmas medve viselkedése miatt, amelynek a
bundájában él.

   Yeri minden bizonnyal keserű ellenszenvet érzett a Császár iránt, akit szolgálnia és
istenítenie kellett. És ennek a sötét, öntudatlan gyűlöletnek, amely a hódolat mellett
honolt Yeri lelke mélyén, Lex volt a célpontja.

   Ami azt jelenti, hogyha Lex meghalna, Yerinek alapjaiban rendülne meg az egész hite.
Vallásos buzgalmának fókusza végzete gyöngeséget árulna el. Könnyen meglehet,
hogy Yeri eretnekké válna.

   Huh, gondolta Biff; ám meg volt győződve róla, hogy végkövetkeztetése helyes.

   Energiakesztyűjével megveregette sorozatlövője tusát.

   A megafőnök neve Halál, emlékeztette magát. Kétségei támadtak Yeri hitével
kapcsolatban; de semmi szükség rá, hogy ezeket a kétségeket megossza a káplánnal.

   Semmi szükség.

   Pedig ezt kellene tennie. De nem fogja.

   Biff a maga részéről Yeri védelmezője lesz. Ez a fordulat mulattatta Biffet. Csak neki, a
volt dögevésznek elég csavaros az agya, hogy megértse Yeri lelkét. És nem, nem fogja
kihúzni a szőnyeget Valence testvér alól. Az ő védelme titkos védelem lesz, amiről
csak Rogal Dornnak fog beszélni néma imáiban. Mennyivel tiszteletreméltóbb ez annál
a közönséges testőrködésnél, ahogy Yeri kíséri a jóképű Lexandrót; mennyivel
kifinomultabb a volt technikus kétértelmű, gyűlölettel vegyes szenvedélyénél!
Biff csak ekkor döbbent rá, mennyire belebonyolódott ő maga is a testvériségnek ebbe
a ragacsos, kusza pókhálójába...

   Tegyük fel, hogy az egyik testvér meghal. Valamennyien meghitt módon részesei
voltak egymás sorsának. Ezért talán mindhármukra pusztulás vár. Biff valami
émelyítő, megváltoztathatatlan bizonyosságot érzett, ha erre gondolt.

   Halál a neve, szólt a Pók tisztán érthetően Biff fejében. A neve Halál.

   Biff hallotta ezeket a szavakat. Nem Rogal Dorntól származtak, hanem valami mély,
atavisztikus forrásból. Talán Necromunda hangja volt, a halálvilágé, ahonnan azt hitte,
hogy elmenekült, ám most átnyúl az éveken és fényéveken, hogy visszaszerezze
magának.

   Iszonyú, babonás érzelemhullám söpört végig Biffen, alapjaiban rendítve meg a józan
agyaskodások struktúráját, amit oly fáradságosan építgetett magában. Szent hatszöget
vetett magára az energiakesztyűjével, s elsuttogott egy zavaros, reményvesztett imát.

   - Pókszellem, ne hagyj cserben! Rogal Dorn, árassz el fényeddel!
Vétkezett gondolatban. Túl sokat agyaskodott. Mozgékony elméjének sikerült az
alapokig lebontani Yeri indítékait. Közben azonban az arcátlan Biff hajszál híján a
kétely árnyékát vetette a Császár és a primarcha felsőbbrendűségének eszméjére. Nem?
Egyetlen gondolatmenettel... Yeri Valence-t használva mentális modellként...
Biff arcán rettenetesen viszketett a tetoválás, mintha megújulnának a körvonalai,
mintha újraalkotná őket a késhegy, a maró sav és a festék...

   Bontani, gondolta szédülten. Bomlasztani. Pusztítani.

   Figyelj és tanulj, mindenütt, mindenhol - de legfőképp pusztíts, hogy kedvére tégy a
falánk Póknak... és a Pók immár nem testet öltött bölcsességnek tűnt, amely rejtett
rendszerek kitapogatására vezérli Biffet, hanem valami telhetetlen, ősvilági
ösztönlénynek, mely az idegenek kiontott vérével és testnedveivel csillapítja szomját.
Az Öklöknek ravasznak kell lenniük.

   Csakhogy ez a ravaszság végső soron önámítás.

   Biff megveregette Yeri vállvértjét.

   - Ne lankadj hitedben, testvér! - buzdította.

   Yeri, aki nem látta Biff őrült vigyorát, félreértette a megjegyzést.
Persze hogy félreértette.

   - Lexet nem fogja elragadni tőlünk a halál - felelte. Úgy beszélt, mintha sikerült volna
rávennie Biffet, hogy csatlakozzon vállalkozásához, és elszegődjék második testőrnek
a fenséges Lexandro d'Arquebus mellé.

   Talán mégis helyénvaló volt a válasz. Talán Yeri igaz társat talált fennhéjázó, dölyfös
testvérének védelmezéséhez.

   - A halál egyszerre fog elragadni minket - motyogta Biff, mintha imádkozna.

   Három összebéklyózott test.

   Három leendő hulla - és láthatatlan kísérőjük, a kozmosz nagyhatalmú kurtizánja, aki
nem volt sem férfi, sem nő, hanem - mint az illett hozzá - semleges nem?... Az
enyészet...

   Bizonyára sok űrgárdistát gyötörtek hasonló lélekszaggató görcsök ebben a
hátborzongató, eleven űrhajóban. Bizonyára sok csatatestvér imádkozott, hogy elteljen
tisztító hittel...

   A folyosót most porcos boltívek tagolták, melyekről átlátszó nyálka csöpögött.
Émelyítően foszforeszkáló, ciánkék gombatelepek ágaztak szerte burjánzó sérvek
gyanánt; tarka szárnyú, irizáló rovarok legelésztek rajtuk. A padló kitinlapjain tócsákba
gyűlt az áporodott iszap. Ebben a sekély, ragacsos ingoványban hosszú szalagférgek
tekergőztek, a nyálkás sarat szürcsölve; időnként középen befűződtek, ilyenkor lágy,
lapos öntecsekre emlékeztető szelvények váltak le róluk. Ezeket rézvörös páncélú
rákszabásúak cipelték ez az ollóikban. A levegőben fanyar ecetszag és a leves rothadás
bűze terjengett.

   Egy puffadt, csőrös bendő, amelynek görbe, csontos lábai voltak, vakon falt egy
lüktető, recézett rákdaganatot, amely az egyik falból sarjadt. Mikor elhaladtak mellette,
a karbantartó sebészlény elérte kapacitása határát, és szétdurrant. Bomlásnak induló,
rákos szövetfoszlányok záporoztak a sűrű iszapba.

   Egy tartalék dögevő-bendő, amely eredetileg olyan lapos volt, akár egy kipukkant
tüdőlebeny, azonnal felágaskodott csontos lábain, és görcsösen nyeldekelve
gömbölyödni kezdett. Mögötte még néhány lottyadt bendő várakozott felsorakozva,
hogy addig lakmározzanak ebből a deformált faldarabból, míg szétrepednek...
Eddig gázböffenések, nyiroknedvek gurgulázása, szörcsögés, morgás és cuppogó
zajok kísérték az Öklök előrenyomulását. Most ezek a hangok vészjóslón elnémultak -
még épp idejében, hogy a nehézfegyverekkel felszerelt űrgárdisták készenlétbe
helyezzék a plazmaágyúkat és rakétavetőket.

   Nem sokkal előttük egy padlóhólyagból valami zöldes árnyalatú lény szökkent elő -
amely kizárólag kampós karmokból és hatalmas tüskékből állt, legalábbis első
pillantásra.

   Pattogni kezdett a nyálkás talajon az Öklök felé, jókora tüskében végződő farkának
csapásaival hajtva magát. És a hólyagból már előbukkant a második ilyen szörnyeteg
is...

   A farok vaskos izomkötegekből álló, eleven rugó volt. A mozgást egy kettős
karommal felszerelt támasztóláb segítette. A szaruborítású ágyékból hosszú, ijesztő,
késszerű szerv meredt elő remegve. Fent a szörnyetegnek egyetlen bőrlebernyeges
karja volt, amin csigolyasor húzódott végig. A két göcsörtös ujj hajlott karmokban
végződött; csontos handzsár volt az egyik, gyilkos zsigerelőhorog a másik.
A közepén a testnek - annak az izom-rugós, körülpengézett, masszív testnek - egy torz
arc türemkedett ki. A tátott, tépőfogas pofa vicsorgott. Tébolyult szemek bámultak
mereven az apró orr fölött.

   Az az arc szinte humanoid volt...

   Robbanólövedékek téptek a testbe, szilánkokra zúzva a nyáladzó pofát. ám a farok és
a láb továbbra is rendületlen, roppant ugrásokkal hajtotta előre a markolászó karmokat
és a reszkető késnyúlványt.

   Perzselő plazmafolyam gomolygott elő, lángra lobbantva és megolvasztva az óriáskart.
A késnyúlvány azonban meglendült, és eltalálta az egyik csatatestvér ágyékvédőjét. A
tüskének sikerült áthatolnia a vértezet egyik hegesztővarratán, aztán éles pendüléssel
letört.

   A csatatestvér felkiáltott, és megingott.

   A kéz formátlan, olvadó roncsa lecsapott az arcára. A sisaklemeze nyitva volt. A
horgas ujj lángoló maradéka még kitépte az egyik szemét, mielőtt a szörnyeteg
végvonaglásában harcképtelenné vált; mielőtt az összetört, szétszaggatott, elszenesedett
tetem magába roskadt.

   Öngyilkos rohamával fedezte támadó társát. Mire a másik szörnyetegbe
robbanólövedékek hasítottak, az elérte az egyik felderítőt. A felderítő feje teljesen
eltűnt a bőrlebernyeges tenyérben. Hátába és mellébe karmok mélyedtek. Mikor
tántorogva előrehanyatlott, a zsigerelőhorog felfelé csapott.

   A második lény is meghalt hamarosan.

   A felderítő haldoklása tovább fog tartani - talán még arra is lesz idő, hogy
visszaszállítsák a torpedóra...

   A testvérei az egyik falhoz vonszolták, és a porcos nyúlványokhoz rögzítették, nehogy
lecsússzon a nyálkába.

   A fél szemére megvakult csatatestvér energiakesztyűjét az ágyékára szorítva tiltakozott,
mikor megparancsolták neki, hogy vigyázzon a felderítőre.

   - Bírom még, uram.

   Juron a fejét rázta.

   Lex előrekocogott, és gránátokat vágott a szállítóhólyagba, miközben Yeri fedezte. Biff
Juront figyelte, aki csizmája orrával a hátára fordította a vérengző szörnyet. Az
őrmester egyre fokozódó undorral tanulmányozta a bestiális, sárgászöld, humanoid
arcot, melynek tépőfogas szája halálos görcsbe rándult. Felül az a harapófogószerű kéz
annyira túlméretezett volt, hogy úgy tűnt, mintha a lény a mellén hordaná az arcát.

   - A pofája hasonlít... az orkokéra. Már láttam róluk képeket - mormolta Biff. - Ami
viszont a többit illeti...

   Von Reuter háborgó lélekkel káromkodott.

   - A Császárra, micsoda istenkáromlás! Esküszöm, hogy ezt a lényt ork génekből
nevelték ki...

   - Nem tudtam, hogy ennyire szeretjük az orkokat, uram - mondta Juron.

   Nem is szerették. Távolról sem. Az ork nép anarchikus, bajkeverő, kalózkodó faj volt.
Az orkok voltak azok, akik elfoglalták azt a három bolyvárost a necromundai
hamusivatagokban; miattuk került sor a hosszú menetelésre, ami annyi vért és
pusztulást eredményezett. A Császári Öklöknek előítéleteik voltak az orkokkal
szemben - bár ki tudja, hogy ha azok a zöld bőrű vadak nem provokálják őket,
létesítenek-e támaszpontot Necromundán, ami oly termékeny táptalaja volt a tehetséges
újoncoknak?

   Így hát az Öklök közül sokan különös, torz szimpátiát éreztek az orkok iránt - akik
csupán lármás, vérszomjak csőcselék voltak, és nem jelentettek komoly fenyegetést a
Birodalom számára. Nem úgy, mint ez a roppant flotta, a maga eleven, lábasfejű
űrhajóival...

   - Nem látod, Zed? - kérdezte a hadnagy, bizalmas hangot megütve. - Ezt a... harcos-
lényt... ork génekből tenyésztették ki. Nézz csak a zöld képét! Ork géneket züllesztettek
ebbe a gyalázatos, gyilkos alakba...

   - Elég jó fegyver - horkantotta Biff.

   - Igen, elég jó - Von Reuter hangjában keserűség csengett. - Ezek a... lények... itt a
hajó fedélzetén... ez a külső űrből jött csürhe... orkokat fogdosott össze valami
határvidéki naprendszerben, útban a mi galaxisunkba, és ezt művelte velük!

   A tiszt iszonyú haragra gerjedt.

   - Ó, jogot formálok én rá, hogy minden orkot lemészároljak, aki az utamba kerül!
Megölöm, aki ezt kétségbe vonja! De akkor is a mi galaxisunk orkjai maradnak... az
emberlakta galaxisé, a Császárunk galaxisáé. Hogy mernek idejönni ezek a korcsok egy
idegen galaxisból, hogy merik összeszedni és megrontani a mi bennszülötteinket?

   A hadnagy belerúgott a dögbe. A hangja rekedt volt.

   - Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire... Nem, kizárt dolog. Különben már
rég megcsináltuk volna...

   - Úgy látszik, így hozták létre a génorzókat is - mondta Juron. - Gondolom, valami
másból. Most meg ez... és vajon még mi? Milyen más fajokra vethettek még szemet?

   - Lehetséges... hogy minden fajjal ezt művelik, akivel találkoznak? Beleértve... minket
is? Nem szabad elesett Öklöket hagynunk a fedélzeten! Azonnal figyelmeztetem a
Halálosztó Könyvtárosokat. Képzeljétek el, mi történne, ha ezek a lények, akik gyilkos
szörnyeket tudnak nevelni az orkokból, rátehetnék a karmukat a mi sarjmirigyeinkre!
Ha elrabolnák áldott primarchánk génkódját! - Von Reuter majdnem elhányta magát.

   - Merre vannak azok a mocskos idegenek? - kérdezte Juron.

   Lex, Yeri társaságában, már jócskán maga mögött hagyta az elpusztított
szállítóhólyagot. Most visszakiáltott egy izomkeretes ajtó mellől, amit az imént feszített
szét.

   - Aranybányát találtam, uram!


TIZENNYOLCADIK FEJEZET


A bordaboltozatos teremben, amely nagyobb volt, mint az Öklök Assimularum-
csarnoka, a falakba vájt mélyedésekben százával hevertek az ocsmány szörnyek;
szögletesen megformált vízköpők gyanánt vigyorogtak a betolakodókra.

   Ezek a mozdulatlan lények, akiket áttetsző gyantaréteg borított, mintha porózus
korallból lettek volna kifaragva; borostyánsárga, rozsdavörös és aranyló színekben
pompáztak. A púpos potrohokat gerinchúr-szerű légcsövek kötötték össze a lapított,
tépőfogas koponyákkal - melyeknek hosszúkás tarkótáji része arra utalt, hogy az
elliptikus fejekben lapuló agyak jóval nagyobbak, mint az embereké.

   Minden lénynek hat páncélozott végtagja volt. A két felső kar mozgékonynak és
ügyesnek tűnt. Az alsó karok karomszerű lapátujjaikkal másodlagos szerepet tölthettek
be. A lábakon két ízület volt, és patákban végződtek. A potrohot csak egy vékony ín-
és izomköteg kötötte össze a fejtorral - ebben húzódtak a porckorongokkal védett
légcsövek -, úgyhogy a törzs könnyedén és rugalmasan tudott mozogni a páncélozott
alsótesten. Ezek a hatlábú rovarszabásúak kétszer akkorára nőttek, mint egy felnőtt
ember.

   A falban nyíló hasadékokból váladék csorgott a bebalzsamozott lényekre, csillogó
mázzal vonva be őket a fényben, amit...

   ...ami néhány tuskólábú, tömzsi humanoid abnormálisan nagy, kopasz magzatfejéből
sugárzott. A karjuk elkorcsosult, csak sorvadt csonkok éktelenkedtek a vállízületükön,
mintha máskülönben megpróbálnák letépni magukról azokat a szerves, élősdi gépeket,
amik az arcukon telepedtek meg. Lüktető csövek futottak a szájukba, az orrlyukaikba,
üresen tátongó szemgödrükbe. Koponyájuk tetejét egy karmos láb markolta keményen.
Egyetlen hatalmas szemgolyó emelkedett a lábnyúlvány fölé, csésze alakú
csontburokban... és leprás fénnyel árasztotta el a behatoló űrgárdistákat.

   - Istenkáromlás! - hördült fel Von Reuter, miközben a néma, emberszabású
reflektorok ide-oda csoszogtak a horpadt padlófelületen felgyülemlő folyékony
mocsokban.

   Az egyik felderítő elokádta magát; Lex azonnal rendre utasította.

   - Idióta! Hagyod, hogy ez a hajó megízlelje a testnedveidet!

   A felderítő úgy mentegetőzött, mintha Lex tiszt lenne.

   Yeri az undor igézetében bámulta a csonka, degenerált törpéket - és elöntötte a harag,
mikor belegondolt, hogy egy zsarnoki elme milyen szűk kereteket szabott a speciális
feladatokra kitenyésztett nyomorékok életének.

   - Embervér - motyogta. - Ezek embervérből valók...

   - Mi is csinálunk kiborgokat - emlékeztette Biff halkan.

   - Igen, de a Császár szolgálatára - felelte görcsösen Yeri. - Az teljesen más, ugye? Az
szent munka. Ugye? Ugye? - hajtogatta el-elcsukló hangon; csak egy hajszál választotta
el a hisztériától.

   - Hát persze hogy más - helyeselt Biff. Gyűlölte az istenkáromló agyaskodást, amely
arra ösztönözte, hogy összevessen egymással két gyökeresen különböző helyzetet.

   Abba kell hagynia. Ezen az iszonyú, idegen hajón az agyaskodás finomságai és
párhuzamai kárhozatosnak és halálosnak bizonyulhatnak.

   Ekkor azonban egy másik gondolat merült föl benne - egy sokkal Ököl-szerűbb
gondolat, amelynek jobb lenne minél hamarabb hangot adni...

   Mielőtt azonban Biff kinyithatta volna a száját, Yeri energiakesztyűje hüvelykujjával az
óriás vízköpőkre bökött.

   - Szerezhetnénk egy trófeát - vicsorított Lexre. - Kiszabadíthatnánk az egyiket, így
hibernálva. Visszavihetnénk, hogy kísérletezzünk vele. Hogy kiszedjünk belőle némi
infót.

   - Iiiigen - mondta Lex csendesen. - Egy trófea...

   Egy hírneves trófea... Miután a hóhérsebészek végeznek a vallatással, egy ilyen
roppant, bestiális koponya nagyszerűen mutatna valamelyik kápolna falán...

   Mi járhat Yeri fejében? - tűnődött Biff.

   Ó... most már értette. Erre a kifogástalan ürügyre - a megbénított fogolyra - hivatkozva
az osztaguk köteles lenne visszavonulni. A drágalátos Lexandrónak nem esne folt a
becsületén, mégis eltűnne erről a helyről, ahol valószínűleg mindannyiukra halál vár,
őrá is...

   Hogy eltorzítja Yeri rögeszmés megszállottsága a józan gondolkodását! Már-már ellene
hat a kötelességtudatnak - persze jogszerűen és ájtatosan!

   - őrmester - szólt Biff Juronhoz, végre kimondva, ami eszébe jutott -, lehet, hogy ezek
a szörnyek nem olyan régóta tanyáznak itt. Elképzelhető, hogy nem alusznak túl
mélyen.

   - Igen? Miért?

   - Nos, ha ez a hajó már végigfosztogatott néhány naprendszert a mi galaxisunkban,
hogy orkokat meg embereket fogdosson össze, és... meggyalázza a génállományukat...
hogy eleven fegyvereket és fáklyákat csináljon belőlük... akkor ezek a bestiák az
utóbbi években ébren voltak, és portyáztak. Nem alszanak itt évezredek óta. Jobb
lenne gyorsan megölni mindet. Csak... szundikálnak... a csillagok között.

   - Hacsak... - dobta a vitába Lex ezt a magányos, mezítelen szót.

   - Hacsak mi? - akarta tudni Juron.

   - Hacsak - folytatta Lex - az űrhajó más területei valóban aktívak voltak... de ez nem.
Lehet, hogy ennek a társaságnak a szempillája se rezzent, mióta elhagyták az
Androméda-ködöt, még Rogal Dorn születése előtt! Ugye félsz hozzájuk nyúlni, Biffy?
Ez az igazság.

   Ó, Lex egészen beleszeretett az ötletbe, hogy egy ilyen fontos szuvenírt vigyen vissza
magával! Yeri határozottan elégedettnek látszott; nagyszerű cselt eszelt ki.
Lexandro kellemetlen mosolyt küldött Biff felé.

   - Könnyebb mind szétgyakni őket, amíg feküsznek - erre gondolsz, mi? Ugye a
"gyakni" a helyes kifejezés dögevészül?

   Az egyik lámpás törpe Lexre irányította a fénysugarát, mivel azonban máskülönben
semmi jelét nem adta az értelemnek, az űrgárdista nem törődött vele.
Lex elhúzta a szája szélét.

   - Én nem félek megérinteni ezeket a fenevadakat, Biffy fiú... Engedélyt kérek, hogy
lézerrel kiszabadítsam az egyiket, uram! - fordult a hadnagyhoz.

   - Igazad van, d'Arquebus - helyeselt Von Reuter. - Azért vagyunk itt, hogy gyilkoljunk
és ismereteket szerezzünk. A tudás pedig fontosabb az ölésnél. A tudás tökélyre
fejleszti az ölést.

   A hadnagy előkapott egy lézerpisztolyt a plasztacél combvértjébe épített tokból. Miután
energiakesztyűjével ügyesen beállította rajta a fókusztávolságot és a fokozatot,
odanyújtotta a fegyvert Lexnek, átengedve neki a megtisztelő feladatot.
Lex a nyálkás falban vicsorgó, kővé dermedt szörnyekhez lépett.

   - Igen - suttogta Yeri.

   A fegyverből perzselő, összefüggő fénysugár lövellt elő.

   Gyanta repedt.

   Gyanta olvadt.

   Nyálka fröcskölt.

   Füst gomolygott, savanyú ecetbűzzel támadva az orrlyukakra.

   Egy hosszúkás, aranyló szem kinyílt.

   Egy lapátszerű állkapocsizom összerándult.

   A Lex fölé magasodó sárkánylény megremegett. Kenőanyagok kezdtek szivárogni a
pórusaiból.

   A reflektor-törpék periszkópos szemgolyói körbefordultak. Éles, hamuszínű fénnyel
árasztották el a váladékréteggel bevont, törékeny fülkékben fészkelő űrsárkányok
garmadáját.

   Ekkor hangos recsegés-ropogás töltötte be a tisztátalan, szerves katedrálist, mintha
mamutcsorda dübörögne végig egy befagyott tavon.

   A gyantaréteg mindenütt repedezett.

   Remegések futottak végig a roppant sárkánytesteken - legalábbis ijedt szemmel nézve
így tűnt -, mintha fosszilis kövületek elevenednének meg hús-vér alakot öltve.

   - Szétlőni mindet! - üvöltötte Von Reuter; hamar változtatott az elgondolásán, hogy
milyen dicső haditett lenne magukkal hurcolni egy állítólag magatehetetlen
szörnyeteget.

   - D'Arquebus, vissza! Tűz! Mindenki, tűz! - bömbölte Juron őrmester, a megváltozott
helyzethez igazodva.

   Yeri előbb a reflektor-törpéket lőtte agyon, leszaggatva róluk a periszkópos
szemgolyókat, szétrobbantva meggyalázott, emberi tagjaikat.

   Lex csalódottan szitkozódva ugrott hátra, és a lézerpisztollyal bajlódott, hogy halálos
fokozatra állítsa büszke fénydárdáját.

   Kakofonikus lárma töltötte el a termet, mintha valami gigászi dob lenne, amit
eszeveszett zenészek ütnek-vernek belülről. Az Öklök robbanólövedékekkel szórtak
meg minden nyálkás falifülkét, ahol ezek a hatalmas, hat végtagú, idegen
lidérclovagok fészkeltek...

   Ahogy a szelvényezett, szarupáncélos, púpos testek rángatóztak...

   Ahogy a nyálkás üledék meg a sűrű, bíborvörös vér elkeveredett...

   Biff vadul őrjöngve tüzelt, elfogta a gyakódili; tagjaiban ott érezte a Nagy Halálpókot, az
istent, aki ennek a galaxisnak a totemje volt.

   Ez az isten elfajzott korcsokat látott azokban a lényekben, akik azért utaztak ide egy
másik sziget-univerzumból, hogy elemésszék az ő gyermekeit. Milliószám tenyésző
ivadékait - a civilizált és az elvadult embereket, a félhumánokat és az orkokhoz
hasonló idegeneket - csakis a Nagy Pók falhatja fel!

   Az emberlakta galaxis - a lángoló mag köré tekeredő spirálkarok, amely egy fekete
csillagfalót rejtett, a végső éjszaka vermét - egyszerre volt pók és pókháló... Lomhán
forogva, mohón nyelte az életet, mely buján tenyészett rajta...

   Ezek a szörnyek a Sötét Mélységen túlról olyan mérhetetlenül idegenek voltak, hogy a
Pókisten felébredt, s mikor meglátta őket Biff szemén keresztül, összerándult az
undortól, és hányinger fogta el...

   Legalábbis Biffnek így tűnt. És Biff tudta, hogy a Pók valószínűleg őt is el fogja
emészteni, véres gombóc gyanánt, hogy enyhítse kínzó gyomorbaját.

   Az Öklök végül beszüntették a tüzet. Vajon életben maradt valaki a bebalzsamozva
szétlőtt idegenek közül? A bordázott, mocsokfoltos falon százával lógtak a ronccsá
szaggatott dögök; némelyik ugyan még rángatózott, de aligha jelenthet komolyabb
veszélyt...

   Yeri pillantása körbevillant a termen, hátha megakad egy sebesült sárkányon, amely
botladozva Lexandróra vethetné magát.

   Így hát Yeri volt az első, aki észrevette a lüktetve nyíló záróizom-ajtót, amin a
lemészárolt szörnyek három éber társa rontott a csarnokba dühösen sziszegve.
Ketten hosszúkás szerkezeteket markoltak, melyek nagy, aranyszínű, porcos
libacombokra emlékeztettek, amiket valami röpképtelen, idegen madár testéről téptek
le irgalmatlanul. Csonttaréjjal ékes csövek meredtek előre fenyegetően, apró lyukkal a
végükön.

   A harmadik két csillogó, sárga szarukardot lengetett a két felső kezében. A
markolatgombból tüske állt ki, valami mutáns, páncélozott féregnek a farokfullánkja,
amely a keresztvasat pótolta, s a tömpe álujjai hegyén nyíló szájakkal görcsösen
kapaszkodott a fegyver aljába.

   Lángoló golyócskák süvítettek elő a libacomb-puskák csövéből; csíkot húztak maguk
után a levegőben, akár az égő foszfor.

   Az első golyóbis becsapódott a falon lógó egyik holttestbe, és szétrepedt, sistergő savat
fröcskölve szerteszét.

   A második a combvértjén találta el Von Reutert, és füstölögve kezdte átmarni a
plasztacélt, mialatt a hadnagy vadul igyekezett letörölni a ragacsos szennyfoltot.
Vérfagyasztó, ropogó zaj hallatszott a fegyverek puffadt tusából; a sárkányharcosok
valami kart állíthattak át, a kezük mélyen benne volt a különös puskákban.

   Yeri már viszonozta a tüzet.

   Biff szintén.

   Juron és a többiek ugyancsak.

   Azokkal a hátborzongató libacomb-puskákkal nem lehetett folyamatosan tüzelni.
Ropogtak, görcsösen összehúzódtak, remegés futott rajtuk végig... Pár pillanatba telt
az egész, ám ezalatt robbanólövedékek hasítottak a vicsorgó lidérclovagokba...
úgyhogy mire a fegyverek ismét lángoló golyóbisokat okádtak magukból, már
kifordultak a haldokló szörnyek markából.

   A kardforgatót azonban egyetlen lövedék sem érte el.

   A borotvaéles szarupengék csillogva-szikrázva, villámgyors körívben szelték a
levegőt, miközben a harcos előrenyomult. Erről a vakító fénnyel vibráló
energiapajzsról egyszerűen lepattantak a lövedékek.

   Juron és a sántikáló Von Reuter energiakardjukat lengetve léptek elő.
Mindketten a szarupengéket vették célba.

   Amint kardjuk tompán zúgó, monomolekuláris éle mennydörgő csattanással
összecsapott az erőteret szövő, borotvaéles fegyverekkel, szivárványszín energia
fröcskölt minden irányban.

   Az egyik szarukard kettétört, féregmarkolata felvisított.

   A másik összeakadt Von Reuter pengéjével, és egyre közelebb hatolt a hadnagy
arcához, mivel az idegen nagyobb magasságból fejtett ki rá erőt. A szörnyeteg
hatalmasat rúgott patás lábával. Ott találta el a combvértet, ahol a sav már
meggyengítette, s a felhólyagzott páncéllemez behorpadt. Az idegen óriás lába közül
előrelendült a tüskés farok, áthatolt egy felhasadt varraton, átfúrta a hadnagy
combizmát és feketehámját.

   Ám a pengék már nem szőttek védőfalat köré csillámló energiából.
Lex gyorsan körbetáncolt, aztán fölfelé célzott, és szétlőtte a terjedelmes agynak
otthont adó koponyát.

   A szörnyeteg rázuhant Von Reuterre, aki hátratántorodott, majd hanyatt esett; a tüske
teljesen felnyársalta a combját.

   Juron és Lex lerángatta a szörnyet a hadnagyról, és kitépte lábából a bőven váladékozó
faroktüskét.

   Von Reuter felnyögött, aztán elmosolyodott, mikor idegrendszerét elöntötte a fájdalom
lávafolyama... mielőtt a páncélja érzéstelenítő szereket fecskendezett a véráramába,
hogy elfojtsa a figyelemelterelő görcsöket.

   Juron talpra segítette a tisztet. Von Reuter megingott, aztán megállt a lábán, bár az arca
egy pillanatra hamuszürke lett. Talán valami méreg került a vérébe, és a szervezete a
hatástalanításán dolgozott, rohamtempóban termelve az ellenszert.

   Yeri rátaposott az egyik csontpuskára, ami széthasadt. Óvatosan belekukkantott a
gőzölgő, szerves képződmény zsigereibe... Talált egy tenyészkamrát, apró,
kitinpáncélos lőszer-lények seregével... egy nagyobb, összetekeredett rovarszörnyet,
veszedelmes rágókkal... talán a kitinburok lehántására?... egy kloákára emlékeztető
tüzelőcsatornát...

   Lex, aki még mindig kába volt a nagy haditettől, a kardforgató elpusztításától,
fölemelte a csizmáját, hogy széttiporja az eleven fegyvert, aminek Yeri törte fel az
előbb a héját. Majd ő megmutatja neki, hogyan kell elbánni az efféle ocsmánysággal!
Yeri ellökte.

   - Ne!

   Lex csizmája azonban már eltaposott egy lőszer-lényt, amelyik kipottyant a
tenyészkamrából.

   Amint a héja felrepedt, az undorító, aprócska puhatestű savas tüzet okádott magából,
amely végigömlött Lex csizmáján. Bele kellett gázolnia egy nyálkatócsába, hogy eloltsa.

   - Ezt a fegyvert különböző élőlények alkotják, amik egymástól függenek, és egymást
használják - mondta Yeri Juronnak, aki bólintott, de úgy látszott, nem érdekli
különösebben a téma.

   - Jó ölés volt - fordult az őrmester Lexhez.

   Aztán valamennyien beléptek a nyitott ajtón. Hosszú folyosóra jutottak, ahol a falak
türkizzöld, takonyszerű váladékot izzadtak.

   Az alkóvokban hatalmas bábok dagadoztak. Lex az energiakesztyűjével feltépte az
egyiknek a burkát.

   Egy megbénított, tetovált asszony kuporgott benne, tetőtől talpig nyálkásan. Barna
haját hosszú copfba fonva hordta. A hasa és a melle iszonyúan fel volt puffadva, s a
bőre alatt meghatározhatatlan véglények serege nyüzsgött lomhán tekergőzve. Lárvák...

   - Erre most nincs idő - nyögte Von Reuter.

   Mikor beléptek a kővetkező terembe - egy félhomályos, kékeszöld barlangba,
amelynek falán tapogatózó csápok vonaglottak - egy hang szólította meg őket
birodalmi gótul.

   Rekedt, zengzetes, sziszegő hang, amely óvatosan, de helyesen formálta az emberi
nyelv szótagjait.

   - Szeretnélek arra kérni titeket, hogy ne fogjatok fegyvert rám...

   Így hát nem lőttek azonnal.

   Az idegen, aki beszélt hozzájuk, szinte eltűnt a falon tekergőző medúzacsápok között,
és nem volt magasabb náluk...

   - Fogoly vagy? - kérdezte az egyik Ököl.

   Az alaknak, aki előlépett, hat végtagja volt - egy sárkány-kentaur. Négy végtagja
izmos, patában végződő láb volt, a felső kettő pedig erőteljes, vaskos kar...
Következésképp nem lehetett az idegen lidérclovagok kifejletlen, fiatal formája, bár
menyétképe hasonlított rájuk. Testét vastag, elszarusodott hámréteg borította.

   - Zoat vagyok - mondta a kentaur. - Kérlek, hagyjátok abba ezt a zűrzavaros
előrenyomulást az otthonunkba! Tisztelnetek kellene a Mélységen-Túli-Mestereket. ők
majd találnak nektek hasznos feladatot a multitestben, mely a vezértudatot táplálja - a
vezértudatot, ami idővel szét fog terjedni az egész világegyetemben.

   A hangja megnyugtató volt, már-már hipnotikus - így hát hallgatták.

   - A... a hozzájárulásotok... részévé válik a Nagy Műnek - jelentette ki. - A Mesterek
szerint a vezértudat érzi, hogy... ellenséges entitások... léteznek a hiperűrben, amelynek
a színén ez a galaxis úszik, akár csillogó tajték a fekete tavon...

   - Tzeentch... - motyogta Biff. Yeri tekintete figyelmeztetően villant a testvérére.
Energiakesztyűjével olyan mozdulatot tett, mint amikor kiközösítő rúnákat vésnek a
csontokra...

   - Káosz... - Biff a hatszög jelét vetette magára. Csak egy hajszálon múlt, hogy Yeri nem
ugrott oda Biffhez, és nem tapasztotta be a száját, nehogy Lex csontjai veszélybe
kerüljenek.

   - Igen, Káosz - susogta a kentaur. - Hála a Nagy Vezértudatnak, a Mestereknek nem
árthat a romlás!

   - A galaxisotok széthullik a romlás súlya alatt - sziszegte. - A mi hajóink majd
kivonják eleven testetekből a génállományt, és olyan fegyvereket kovácsolnak
belőletek, melyek tisztára söprik a világaitokat... - csillogó tekintete Biffre tévedt -
...Tzeentch mocskától. Meg... a többi mocsoktól - tette hozzá. - Ugye féltek ennek a
Tzeentchnek a kínzásaitól?

   Ó, kapva kapott a néven, amit Biff motyogott az előbb.

   - És... a többi gyötrelemtől, amely a Káosz szülötte? - kérdezte. - Új tiranida gazdáitok
bölcs irányításával minden húsból tiszta, makulátlan szerszám lesz a tiranida vezértudat
szolgálatában, amely kiveti magából ezt a szennyet, és őrökre száműzi. Erre ti
képtelenek lennétek. Meg vagytok bélyegezve a Káosz jegyével. Mi kiégethetjük ezt a
bélyeget. Mélyen belétek vájunk, megkeressük a démonokat, és kitaszítjuk őket! Ez a
hozzátok intézett üzenetünk: visszavonulni, lemondani, engedni és szolgálni. A
Mesterek megmentik majd a csillagaitokat!

   Von Reuter hangja remegett.

   - Ne hallgassatok erre a szófia beszédre a démonokról, fiúk! A Káosz... az verboten.
Vannak olyan szavak és igék, amiket soha nem szabadna kimondani...

   - Hát nem igaz, amit beszélek? - kérdezte a kentaur. - Ostobák vagytok, ha a
tudatlanságba menekültök - amikor a mi vezértudatunk lelki szeme előtt álmában
felsejlenek a Káosz körvonalai, a Káoszé, amely mindnyájatokat kísért. Nyomorú
Birodalmatok tépett pókháló csupán.

   - Eretnekség! - vicsorogta az egyik űrgárdista.

   - De igaz! Igaz! Az uralkodóitok nagyon jól tudják. Titeket nem érdekel az igazság?
Biff tenyere viszketni kezdett. Szerette volna legyilkolni ezt a sima nyelvű korcsot,
kinek olyan émelyítően gördültek az ajkáról a birodalmi gót nyelv ismerős szavai.
Mégis kényszerítette magát, hogy tovább hallgassa.

   - A Birodalmatok tépett pókháló - ismételte a kentaur együttérzőn. - Nem bírjátok
megfékezni a Káosz szörnyisteneit. És a mi flottánknak sem tudtok ellenállni. Az ám,
de mi keresünk nektek hasznos feladatot az otthonunkban - és minden szennytől
megtisztítunk titeket. Mert mi képesek vagyunk kiirtani ezeket a démonokat, mikor
átalakítjuk a testet és az elmét, ami táplálékul szolgál nekik.

   - Láttuk, mit csináltatok az orkokból meg az emberekből! - kiáltotta Juron. -
Zsigerelőgépeket és fényszórókat!

   - Csakhogy ők boldogok, hiszen létezésük értelmet nyert. Ti boldogok vagytok? Nem;
látásotokat félelem ködösíti, elméteket iszonyat béklyózza.

   - Miről dumál ez? - harsogta az egyik felderítő.

   - Ne hallgassatok rá! - mondta Juron.

   - Néhány bajtársatok már hallgatott ránk, zoatokra - és nem kényszerítettek minket,
hogy elpusztítsuk őket. Letették a fegyvert... hogy a Mestereket szolgálják... a Káosz
elleni... kereszteshadjáratban.

   - Hazugság - Mézes nyelvű hazugság.

   - Miért hazudnánk, mikor bármelyik pillanatban megölhetnénk titeket?

   - Mert a rohadt bárkátok még nem ébredt föl teljesen! - vágta rá Biff.

   - Miért vennénk akkor a fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelveteket?

   - Igen, azt hogy csináltátok?

   - Űrgárdisták segítettek nekünk. A Gyászolók rendje...

   - A Gyászhozók?

   - Úgy bizony.

   - Hol vannak azok a Gyászhozók? Mutass nekünk akár csak egyet!

   - Mi, zoatok nagykövetek vagyunk - felelte az idegen fenevad, eleresztve a füle mellett
Biff követelését. - Művelt, jó családból való diplomaták. Kérlek, kísérjetek az ostoros
erődbe! Kolostorerődbe.

   Biff Lexre bökött a hüvelykujjával.

   - Akkor vele próbálj beszélni. ő is művelt és jó családból való.
Yeri pánikba esett, mikor látta, hogy az idegen lény figyelmét eltorzult imádatának
tárgyára terelik. Gyorsan Lexandro elé lépett, aki sértetten félretolta.

   - Egy eleven trófea, technikus testvér! - csattant fel Lex. - Ne akard magadnak
megszerezni!

   - Nem vihetünk magunkkal a támaszpontunkra egy ismeretlen, idegen kémet! -
tiltakozott Kurtz testvér.

   - A "nagykövet" szó pontosan ezt jelenti: kémet - helyeselt Volkman testvér.

   - Testvérek! - szólalt meg Lex selymes hangon. - Hadnagy úr, ne fogadjuk el ezt a
csábító ajánlatot? Elvégre kiváló vendégszállásunk van az Apothacarion alatt, nemde?

   Von Reutert szemmel láthatólag zavarta a sebe. Szétszórtnak látszott, mint aki képtelen
a józan mérlegelésre. A falakról puhán tapogatózó csápok kígyóztak feléje. A hadnagy
feje a mellére csuklott.

   - Vedd át a parancsnokságot, Juron! - motyogta. - Olyan mérgek kerültek a
vérkeringésembe, amiket nem ismer a szervezetem...

   - Őrmester - mondta Lex -, a te vezetéseddel foglaltuk el a titánt. Most magunkkal
hurcolhatjuk... ezt.

   - Önként fogok menni - ígérte a zoat. - És nem hátráltatlak titeket. Jó lenne, ha
mielőbb indulnánk - hátha meglepnek minket a harcosaink. ők nem... diplomaták,
mint én.

   Juron a szemöldökét ráncolta.

   - Beszélek nektek a Káosz-hatalmakról, amiket a vezértudatunk ebben a galaxisban
érez - fogadkozott a zoat.

   Ez hiba volt.

   Juron felnyögött.

   - Ne...

   A Káosz az ártatlanok megrontója. Az űrgárdistának, ha a Császár szent lovagja akar
lenni, makulátlanul tisztának kell maradnia.

   - Uram - mondta Yeri -, ne értesítsük a Könyvtárosokat? Ne inkább ők fogadják ennek
a... nagykövetnek a kapitulációját?

   A Pók megvonaglott Biff agyában.

   - A zoat szerint - mondta lassan - néhány bajtársunk már letette a fegyvert, annyira
lenyűgözte őket a lehetőség, hogy ezeket a tiranidákat szolgálhatják. Most viszont ő
akarja megadni magát... méghozzá minél előbb. Hogy van ez?

   Agyaskodott.

   - Lehet, hogy összevissza locsog - mindegy, hogy mit - és csak az időt húzza, amíg
ránk bukkannak a harcosok? Mert nagyon nem szeretné, hogy továbbmenjünk ebbe
az irányba, és megtaláljunk valami fontosat? Sokan vagyunk, nem becsüli túl az
esélyeit ellenünk. Tehát hazudik.

   A mézesmázos szavú, idegen diplomata pillanatok alatt átalakult nyáladzó bestiává.
Olyan fürgén ugrott neki Biffnek, hogy megragadta, mielőtt a volt dögevész egyet is
lőhetett volna...


TIZENKILENCEDIK FEJEZET


   A zoat letépte Biff sisakját.

   A fejével együtt.

   Micsoda ereje volt az idegen bestiának!

   Egyetlen olajozott mozdulat volt az egész - ahogy megragadta a sisakot, gyilkosat
csavart rajta, majd rézsút fölfelé leszakította. A nyaki kötőszövetek nyúltak, ameddig
bírtak, aztán elszakadtak. Biff gerincének csonkja lecsupaszítva meredt elő az
energiapáncél körgallérjából. Mintha vérszökőkúttá változott volna. A szökőkút hamar
elapadt. A lefejezett test még egyenes tartásban állt, mikor a vér szabálytalan
cinóberrögökké kérgesedett.

   Amint a zoat magasra emelte Biff letépett fejét, Lex borzadva meredt rá, és úgy látta,
mintha Biff Tundrish még élne néhány töredékmásodpercig. A szeme döbbenten
kidülledt nyitott sisaklemeze mögött. A sokk még nem ért el a tudatáig, mely
hamarosan kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál.

   Látni, ahogy egy eleven ember fejét letépik... és ahogy az a fej néhány iszonytató
pillanatra rádöbben, hogy megfosztották a testétől...

   Lex hirtelenjében nem is fogta fel a dolgot. Ez csak valami démoni mágia lehet,
amilyet a megszállott Lord Sagramoso gyakorolt - vagy tűrt akarva-akaratlan! Ez az
idegen szörnyeteg képes erőszakkal átformálni mások testét. Tzeentchről beszélt, a
Változás Uráról. Tzeentchről, a tiltottról, Tzeentchről, a tisztátalanról...

   De nem. Ez nem démoni ármány. Csak nyers erő.

   A zoat Lexhez vágta a sisakot és a fejet. Lex elejtette a sorozatlövőjét, , és mindkét
energiakesztyűjét fölemelte, hogy elkapja.

   - Nem! - üvöltötte Yeri - hogy Biff lefejezése miatt-e, vagy azért, mert az ostoba Lex
meggondolatlanságában elejtette fegyverét... ki tudja?

   Lex görcsösen fogta a markában a sisakos fejet. Olyan volt, mint valami abszurd,
lábatlan, fémpáncélos ráklény. A tetovált pók, a dögevész címerpajzs mérget fröcsögve
vicsorgott. Az élet szikrája még mindig nem lobbant el teljesen a kimeredő, véreres
szemekben; az életé, mely rohamos gyorsasággal menekült a pók ölelésébe -
zsugorodott, apadt, leszivárgott valami iszonyatos, végtelen, sötét kútba.

   Lex belevicsorgott az arcba, mely annyira hirtelen került eléje. Lángoló düh öntötte el,
amiért a fej ilyen pimaszul meg merte ijeszteni - és undorodva gondolt Biff Tundrish
sorsára.

   És ugyanakkor mosolygott, tébolyultan mosolygott. Mert Biff ajka elkínzott görcsbe
rándult, mintha valami végső, elhaló szót próbálna formálni... a kárhozatról, vagy a
kétségbeesett életszomjról...

   Lex lekapta a fejét, hogy a két sisak csattanva egymásnak ütközött, s megharapta vagy
megcsókolta azt a bíborba játszó, hűlő ajkat. Maga sem tudta, melyiket tette a kettő
közül, de szájában a vér ízét érezte. Lex ezekben a pillanatokban képtelen volt
értelmesen gondolkodni. Bebalzsamozta Biff ajkát a tulajdon nyálával, ahogy az ember
csókot nyom egy minibombára.

   Közben látta, hogy a zoat Kurtz testvérre vetette magát. Páncélostul marcangolta szét.
Ugyanakkor eleven pajzsnak használta, bár ez nem tarthatott soká; mert az élet gyors
iramban szállt el az irdatlan testből, és az olyan pajzs nem sokat ér, amit a gazdája
maga szaggat szét.

   Így hát Lex a zoathoz vágta a fejet.

   És nem is tévesztett célt.

   Biff sisakos feje az energiakesztyűs dobás rettenetes erejével csattant a zoat koponyáján
- aztán lepattant, és a fal mellé gurult, ahol a reszkető kocsonyacsápok sietve
körülfonták.

   Most már kétségtelenül halott volt. De tagadhatatlan, hogy Tundrish az utolsó percekig
keményfejű volt. Az agya - és az agyát védő burok - beteljesítette eredeti, egyszerű
rendeltetését, mint sújtó-öklelő alkalmatosság... ám becsülettel tette; mert még
holtában is Rogal Dorn nevében öklelt.

   A zoat még vérszomjas őrjöngése lázában is megingott egy pillanatra, mielőtt félrelökte
volna Kurtz összeroppantott testét. Majd a sántító Von Reuternek ugrott, akit zavartak
a véráramába került mérgek, hogy megnyomorítsa.

   - Lőjetek! Lőjetek! - üvöltötte Juron.

   Felugattak a sorozatlövők.

   Lövedékek robbantak.

   A zoatból szarukérges foszlányok maradtak.

   A hadnagy elvesztette fél karját. Von Reuter összeesett - akárcsak pár másodperccel
korábban Biff páncélos torzója.

   Kurtz testvér haldoklott.

   Yeri odasietett Lex mellé, és az arcába nézett - úgy tűnt, hogy vádló tekintettel.

   - Meghorzsolt az a fej? - akarta tudni. Hangja valahol a szemrehányás és a torz
aggodalom között vibrált.

   - Meghorzsolt... - motyogta Lex; alig fogta fel Yeri kérdését. A Lex által érzett
döbbenet már-már meghaladta azt, amit magának Biffnek kellett elviselnie élete utolsó
pillanataiban. A volt dögevész "testvér" halála arculcsapásként érte Lexet.

   - Meghorzsolt...?

   Az egész lelkét horzsolások borították. Megmagyarázhatatlan űrt érzett magában - talán
Biff is valami hasonlót tapasztalhatott, amikor váratlanul elszakították a testétől.
Élősdi, parazita jelenlétet gyanított a közelben - mintha egy szellem lebegett volna
mellette. Gyorsan halványult és zsugorodott, akár a távolból visszhangzó sikoly.

   - Nohát - mondta az őrmester rekedten. Hogy szavainak súlyt kölcsönözzön, belerúgott
a legyilkolt zoatba. - Tényleg kétségbe lehetett esve. Nem akarta, hogy tovább
menjünk, bizony. Tundrish bebizonyította, hogy igaza volt - bár ez az életébe került.
Megmentett minket egy súlyos hibától. Megmentett minket. Dorn legyen vele őrökké!
Mikor ezt mondta, a pillantása mintegy véletlenül Lexre tévedt, és Yeri arca elborult.

   - Megmentett? Ugyan mitől mentett meg? - sziszegte Yeri sértődötten Lexnek. - Csak
lehetővé tette, hogy sokkal csúfabb véget érj!

   A halál kilátása delejes vonzerőt gyakorolt Lexre. A megvetésre méltó dögevész most
nagyobb tiszteletet vívott ki magának két "testvérénél". Helyre kell állítani a megfelelő
rangsorrendet.

   Hiszen Biff tulajdonképpen lefegyverezte Lexet... bizonyos értelemben. Milyen
ösztönös mozdulattal kapta el Lexandro a csatatestvére fejét! Ravasz zoat.

   Lex gyorsan felkapta a sorozatlövőjét a földről, ahová esett.

   - Ha már annyira aggódsz miattam, igazán ideadhattad volna ezt - förmedt Yerire. -
Uram - mondta. - Nagyon közel járhatunk valami központi szervhez. Ami védtelen.

   - Előbb a nagykövetről teszek jelentést, meg arról, amit mesélt - Az őrmester lecsukta a
sisaklemezét. Semmi szükség rá, hogy az emberei tovább hallgassák a zavaros
locsogást a Káosz-hatalmakról - ami amúgy is csak az agyafúrt zoat mellébeszélése
volt.

   Lex fel-alá járkált, szinte tombolt türelmetlenségében.

   Juron felcsapta a sisaklemezét. Az arca komor volt.

   - Muszáj kiiktatnunk egy központi szervet. Grenzstein Könyvtáros halott. Mozogjunk,
fiúk!

   A hatalmas, kloákaszerű folyosó egy ajtóban végződött, melynek bíborlila izmai
görcsbe rándulva lüktettek, mintha az lenne a feladata, hogy ne eresszen be senki
behatolót.

   A nyálkás, kék iszapban lemészárolt tiranidák hevertek, néhány halott űrgárdistával
együtt. Változatos alakú dögevők boncolták a hullákat, emberekét és idegen lényekét
egyaránt. Voltak lottyadt bőrzacskók, amik borotvaéles rágókat csattogtattak, és
tucatnyi kurta, ízelt lábon szaladgáltak. Voltak vonagló, szívókorongos kígyók, és
denevérszárnyú, kampós karmú szállítólények.

   A zacskók átrágták magukat a tiranidák elszarusodott bőrén, kisebb darabokra
szeletelve az idegeneket. Ezeket aztán egészben befalták.

   Utána puffadt bendővel a nyöszörgő, hajszálerekkel behálózott falban tátongó
ajkakhoz vánszorogtak, amik cuppogva elnyelték őket. A szökő gázok sziszegése arra
utalt, hogy a nyílások mögött pneumatikus szállítócsatornák húzódnak. A kígyók
befurakodtak az elesett Öklök páncélja alá, valahogy feloldották a tetemeket, aztán
kiszürcsölték az üres plasztacél héjak tartalmát, mint csontból a velőt. A szállítólények
ide-oda csapongtak, kampós karmukról nyálkás gombócok lógtak.

   Egy dögevő kígyó szökkent Dietrich felderítő pokolgránátvetőjére. A csúszómászó
szorosan rátekeredett a csőre. Füstölgő savat okádott magából, amely a felderítő
kesztyűjére csorgott, mikor megpróbálta lerázni a kígyót a fegyveréről.

   Juron energiakardja megvillant, és kettévágta a kígyót - egyszer, kétszer, háromszor. A
szája azonban továbbra is satuként kapaszkodott a gránátvetőbe. A fegyver csöve
buborékokat vetett, felhólyagzott, kifakult a valós világból.

   - Dobd el a puskát, Dietrich!

   Ideje volt. A felderítő páncélkesztyűjét már majdnem átmarta a sav.

   Rovarszabású bőrzacskók és vonagló kígyók mellett rohantak el, egyiket-másikat
beletiporva a sárba. Energiakesztyűs öklök csapták félre a szárnyas dögevőket. Végre
odaértek ahhoz a görcsösen záródó, pörsenéses ajtóhoz - és Juron lézerrel
széthasította.

   Biff halott. Biff halott. Lex koponyájában visszhangot verve kongott ez a
megmásíthatatlan igazság, és ő szerette volna ostobán elröhögni magát, ha a volt
dögevész halálára gondolt - letépték a fejét, nahát! Azt a barbár, hivalkodó fejet... Ami
folyton agyaskodott... Azt a rettenetesen ronda tetoválást... Ugyanakkor sértve is érezte
magát, amiért egy ilyen alantas személy most nagyobb megbecsülésnek örvend nála -
akár csatatestvér, akár nem. És mégis: az emléktől szilaj, emésztő görcsbe rándult a
lelke. Valami roppant űrt érzett magában... Mintha az egyik tagját vesztette volna el...
Mintha leperzseltek volna a testéről egy parazitát, és most, hogy már nincsen, Lexnek
rá kellene döbbennie, hogy perverz módon mégis bírt valamiféle értékkel és
jelentőséggel. Biff volt az örökké tamáskodó lábjegyzet Lex életének ájtatos litániája
alatt. Ellentétben állt vele, s ezért értelmet kölcsönzött neki.

   Igen, pokol és kárhozat, értelmet!

   A haldokló ajtó szétlőtt cafrangjai mögött áttetsző falú, kéklő terem ásított.
A padlón valami hatalmas, pocsolyazöld képződmény terpeszkedett. Talán egy...
mirigy? Mindenképpen az űrhajó egyik belszerve...

   Leginkább valami rákosan burjánzó testű óriáscsigára emlékeztetett. Kétoldalt roppant,
ráncos szélű tapadókorongok rögzítették a padlóhoz, amely remegő, lárvaszerű
csövecskékből állt. Vastag kábelkötegek futottak a lüktető mirigymasszából
kitüremkedő tályogokhoz. A szervből vörös és bíborlila váladék bugyborékolt, mely
savanyú hormonszagot árasztott. A levegőben pézsmaillat és záptojásbűz terjengett,
mintha valami eszelős illatszerész kénhidrogénből próbált volna parfümöt keverni.
Mikor az űrgárdisták által leadott sorozatok végigszaggatták a zöld csigát, a szerv
görcsösen összerándult. Habzó testnedvek fröcsköltek. Rostos tapogatókötegek
csaptak elő a szétrobbanó masszában nyíló hasadékokból. A mélyen a padlóban
gyökerező idegcsápok cuppanva kiszakadtak.

   És Lex érezte, hogy az amputációs sajgás - ahogy az ember lassan elveszíti a
kapcsolatot önmaga egyes részeivel - abnormálisan felerősödik. Ebben a pillanatban
olybá tűnt, hogy Biff összenőtt vele, testük-lelkük egybeforrott - és most újra
elragadták tőle, még kegyetlenebbül... hogy eleméssze az őrülten kuncogó sötétség.
Yeri megragadta Lexet.

   - Elveszítjük egymással a kapcsolatot, Lex... Nem szabad! Nem szabad...!
Szóval Yeri is érzi ezt a bizarr gyötrelmet... Mintha csonkolták volna őket, mintha
elveszítenék önnön lényük egy darabját...

   - Érzem, hogy Biff nincs többé! Te is, Lex? Ugyanez vár rám, ha te halsz meg!
Ugyanez a végső magány. Nem szabad meghalnod! Itt, ahol százszoros minden halál...
Életben kell maradnod. Juss ki innen! Párbajra hívlak, Lexandro d'Arquebus.
Halljátok? - kiáltott oda a bajtársaiknak. - Párbajra hívom d'Arquebust a Meszelyek
Csarnokába, mert... mert... - Milyen ürügyet keressen? Talál-e formális sértést, ami
elég súlyos, hogy becsületbeli ügyet vonjon maga után? - Mert Tundrish halálát
okozta, amikor elhitte a zoat hazugságait! A zoat hazudott, és Biff meghalt, hogy
bebizonyítsa!

   Lex Yeri képébe nevetett, hogy fájdalmát leplezze.

   - Kapkodsz, testvér.

   - Testvér... igen, Biff a titkos testvéred volt - és az enyém is! Most, hogy ő nincs többé,
közelebb kerültünk egymáshoz, ugye, Lexy? Mi ketten. És én gondoskodom róla, hogy
elkárhozzál! - kiáltotta szenvedélyesen. - Ki tanúsítja a kihívásomat?

   Nem volt itt idő tanúskodásra...

   Mikor a szétszaggatott, nedvedző csiga magába roskadt, bíborlila hólyag nyílt a
padlóban, hasadó-repedő zajjal, ami felkavarta az űrgárdisták gyomrát. A kitörni
készülő húsvulkán szélesre tátotta pofáját.

   Igen, a haldokló csigaszerv segélyhívására...

   Tiranida harcosok botorkáltak sziszegve a terembe, halálköpő puskákat és surrogó
szarukardokat lengetve.

   Öt... hat tiranida óriás.

   Egy pillanatra megálltak; és felharsant az a vérfagyasztó ropogás, ahogy a fegyverben
lapuló alkatrész-szörnyek lehántották a kitinburkot az eleven, mérgező töltényekről.
Ezek a szarukardok nem izzottak az energiától, mint a másik kettő, odaát a hibernáló
teremben... Két tiranida vicsorogva egymásnak ütközött. Az idegenek zavartnak,
kábának, szervezetlennek tűntek... mintha szörnyű sokk érte volna őket, mintha
elszakadtak és elszigetelődtek volna harcostársaiktól. Ezek a délceg, kegyetlen
sárkányok szinte sebezhetővé váltak... miután a csigaszerv elpusztult.

   Lex megfeszült.

   És vajon mi futott át Yeri agyán ebben a sorsdöntő pillanatban?

   Hogy Lex mindjárt közéjük veti magát, vadul rángatva sorozatlövője ravaszát? Hogy
Lex megragadja az alkalmat a páratlan hőstett végrehajtására, és egymaga, vakmerőn
legyilkolja ezeket az extragalaktikus sárkányszabásúakat?

   Hogy Lex feláldozza magát társai védelmében, s ezzel nagyobb érdemeket szerez, mint
Tundrish, a dögevész?

   Hogy Lex, bár nem szó szerinti értelemben, most úgyszintén elveszíti a fejét?
Lexnek nem szabad öngyilkos rohamra indulnia; ő nem menekülhet Yeri elől a
csillagtalan űrbe - vagy Rogal Dorn ölelésébe -, ahogy Biff tette...

   Mielőtt a többi csatatestvér tüzet nyithatott volna, Yeri elébe vágott Lex ezen végzetes
lépésének.

   Egy mentegetőző csahintással kikapta Juron kezéből az energiakardot.

   - Vissza, uram! - ordította. - Jelentsétek a zoat hazugságait! Én majd feltartom a
bestiákat!

   Yeri a tiranidák felé szökkent, kardja baljósan zúgott, sorozatlövője tüzet okádott - és a
testvérei nem lőhettek, hacsak nem akarták megölni őt is.

   Juron egy pillanatig döbbenten állt.

   Mert Yeri kitépte az energiakardot harc közben egy tiszt kezéből. Yeremi Valence-re
ezért... megalázó fenyítés várna, neurokesztyű, talán még kivégzés is... ha életben
marad.

   Így hát becsülettel kell meghalnia...

   A hat megtermett tiranida kétségkívül gondoskodni fog erről, bármilyen zavartak is
legyenek. Az az ember, aki segített Juronnak elfoglalni Lord Sagramoso titánját,
megérdemli tőle ezt a kegyet. Ilyen gondolatok villanhattak át az őrmester agyán. Mert
Juron úgy döntött, hogy támogatja Yerit.

   - Csináld, Valence! - kiáltotta, miközben Yeri egy sorozat robbanólövedéket eresztett
első ellenfele potrohába, és ívben meglendítette energiapengéjét, hogy kivédje a
második szarukardjának csapását. - Kifelé, fiúk! Vissza a torpedóra!

   Az egyik halálköpőből lángoló, savas golyóbis süvített elő, és szétkenődött Yeri
mellvértjén.

   Egy szarukard a sisakját találta el, s fogazott pengéje azonnal kettéhasadt.
Lapátujjas karmok nyúltak utána.

   - Kifelé, d'Arquebus! - bömbölte Juron. - Visszavonulunk!

   Korai! Korai. A groteszk, lábasfejű űrhajóba való behatolás diadalmas csúcspontját
Lex dicsőséges halálának kellett volna jelentenie.

   Az ő dicsősége... az ő halála. Az ő halála; az ő dicsősége.

   Mikor elrendelte a visszavonulást, Juron megmentette Yerit a szégyentől, ami
meggondolatlan tette miatt várt volna rá... ez a tett pedig megakadályozta Lexet, hogy
maga tegye meg ugyanezt az ösztönös, öngyilkos lépést...

   És valójában ezért ragadta el Yeri az őrmester kardját. Hogy megkösse Juron kezét.
Lex kísértést érzett, hogy megtagadja az őrmester parancsát; hogy belegázoljon a harc
sűrűjébe, fej fej mellett Yerivel. Hogy egymásnak vessék a hátukat azzal a... hitvány,
arcátlan technikusfattyúval. Azzal a kajánul vigyorgó csatatestvérrel...

   Vajon nem fognak megneheztelni a bajtársak Lexre, amiért cserben hagyta Yerit?
Lehet, hogy végül mégis Yeri marad felül? Hogy holtában sikerül megaláznia Lexet?
Yeri robbanólövedékeinek záporában az egyik tiranida kettéhasadt, szarukérges
darázsdereka korhadt faágként roppant el. Masszív lába végén a paták rúgkapálva
rángatóztak. Tüskés farka orgiasztikus görcsökben vonaglott - miközben felsőteste
üvöltve elzuhant, s borotvaéles karmai a padlót kaparták.

   Yeri most már vakon tüzelt, vakon forgatta az energiakardot is. Az egyik tiranida
karma behatolt a sisakjába, kitépte a szemét, az arcát szaggatta, ő pedig...
elragadtatottan üvöltött.

   - Kifelé! Csatarendbe! Vissza a torpedóra!

   Lex engedelmeskedett Juronnak.

   Kiderült, hogy az őrmester épp idejében adta ki az utasítást. Mialatt az életben maradt
csatatestvérek végigdübörögtek a bűzhödt folyosókon, Juron ráhangolta a
sisakrádiójukat a parancsnoki adó hullámhosszára, hadd hallják a zihálva leadott
jelentéseket. A többi csapat is visszatérőfélben volt a behatoló hadműveletről.
Az idegenek ellenállása lanyhult, és egyre zavarosabb lett, mintha a hajó elkábult
volna. A józan ész azonban visszavonulást tanácsolt, mivel ez elsősorban
információszerző portya volt. Márpedig az információt fel kell dolgozni. Az űrhajó
elfoglalása nem szerepelt a célkitűzések között. Hiábavaló vállalkozás is lett volna, a
jármű szerves jellegét tekintve.

   Az Öklök visszavonulás közben nagyerejű, késletetett gyújtású robbanótölteteket
helyeztek el a váladékozó, útvesztőszerű szörnytanyán. A dögevők előbb-utóbb
megpróbálják fölfalni ezeket a tölteteket, hogy megemésszék őket maró
gyomorsavukban.

   Lexandro arra számított, hogy az amputációs görcs, a sajgó hiányérzet megint elfogja
majd, ezúttal Yeri miatt.

   Most nem ugyanúgy érkezett. Lassan, élősdi módon épült rá a fájdalomra, amely Biff
halála miatt gyötörte akarva-akaratlan.

   Lex nem érezte meg a távolból második testvére pusztulásának pillanatát. De Yeremi
Valence mostanra már halott volt. Lexandro nagyon jól tudta.

   Az ájult Von Reuter hadnagyot, akit visszafelé úton akartak a vállukra kapni, félig
felfalták a dögevő makrobák. A mellkasa szerencsére még ép volt, úgyhogy Mahler
testvér, aki értette a módját, megállt néhány percre, hogy kivágja belőle a
sarjmirigyeket.

   Így hát a hadnagy bizonyos értelemben tovább fog élni.

   Nem úgy, mint Yeremi...

   Nem úgy, mint Biff, akinek testén irizáló bogarak lakmároztak abban a teremben, ahol
hazugnak nevezte a zoatot. A páncélja mélyén ütöttek tanyát, és elképesztő iramban
szaporodtak. Juron őrmester lángszóróval kiégette a vértezetet, aztán egy
robbanótöltetet dugott le a nyakán, a zörgő, csupasz bordák, feketehám-foszlányok és
szénné perzselt bogarak közé.

   És folytatták a visszavonulást, egyre csak folytatták...

   A kilencven harcosból, akik behatoltak a tiranida űrhajóba, hatvanegyen tértek vissza a
szállítótorpedó fedélzetére...

   ...amely utat robbantott magának a végbélcsatorna gigászi záróizmán keresztül, és
kimenekítette őket a világűr tiszta, nyers sötétségébe.

   A roppant, fakófehér, haslábú hajószörny más testnyílásaiból más torpedók távoztak.
Rakéták gyulladtak az óriásflotta többi tagja körül is.

   Az az idegen űrjármű, amit az Öklök felderítettek, némán megborzongott, mikor a
gyomrában működésbe léptek a robbanótöltetek.

   Nem hasadt szét. A birodalmi csatahajók azonban plazmasugarakat és záróbombákat
zúdítottak a többi csigaházas, támadó leviatánra.

   Milyen elegánsan lebegtek azok az emberlakta csatahajók, amint perzselő
plazmacsóvákat okádtak magukból! Ezek a tornyokkal és bástyafokokkal ékes,
függőleges városok kísértetiesen világítottak a távoli Lacrima Dolorosa fényében.
Lándzsahegy alakú fedélzetekre voltak osztva, melyek négy kilométer hosszan
meredtek a barátságtalan űrbe, s aljukon fenyegető tüskebozótnak tűnt a gyilkos
fegyverek arzenálja. A vezérsík alatt csaknem ugyanannyi felépítményük volt, mint
fölötte, úgyhogy úgy tűnt, mintha minden űrbárka a saját tükörképén úszna valami
gigászi, higanyüveg tavon.

   Önvezérelt, csillagközi záróbombák robbantak az idegen hajóburkokon, s feltörték a
fülledt kamrákat, mint ínyesmester a vacsorára tálalt csiga héját.

   Perzselő, ionizált gázcsóvák lövelltek ki elnyújtottan a szikrázó energiamezők közül,
melyek mindeddig féken tartották őket. Ahol a sérült hajóburkokon kiáramlott a
levegő, a lángoló plazma belobbant, s megismertette a sárkányszabású idegeneket az
evilági pokollal.

   Csakhogy a támadók több ezren voltak; és a leghatalmasabb csigahajók most baljós,
savófehér, csőrös embriókat kezdtek okádni magukból folyamatos sugárban -
mindegyik akkora lehetett, mint egy kisebb fregatt. Ezek fürge, lustának tűnő ívben
fordultak kínzóik felé. Fakóra szívott, fosszilis magzatok gyanánt úsztak az űrben.
A katedrálisokra emlékeztető csatahajók fedélzetén és lövegtornyaiban tüzet nyitottak a
lézerütegek, csillogó fényfonalakkal hímezve át az őrök sötétséget.

   Elefántcsontfehér embriók robbantak szét.

   De sokan voltak, nagyon sokan.

   Akadtak páran, akik elérték a gyilokjárókat, a csipkézett bástyafokokat. Néma
robbanások rengették a zord, ünnepélyes csatahajókat, letépték róluk az elegáns,
plasztacél díszítést, tátongó alagutakat vágtak beléjük, melyekben fegyvertörmelékből
és kásává zúzott legénységből álló ködpára gomolygott...

   A hatalmas területre kiterjedő csata lassan elsodródott a sárgaságos gázóriás és sápadt
holdjai mellett, befelé, a központi nap irányába.

   Az elvadult barbárok a Lacrima Dolorosa III-on egyelőre az ütközet legfényesebb
felvillanásait sem vették észre az éjszakai égbolt zenitjén; a harcoló felek még mindig
több százmillió kilométerre voltak dzsungelviláguktól.


HUSZADIK FEJEZET


Lex a kolostorerőd aljából kiálló Solitorium galériáján térdelt magányosan, és a lelkét
vizsgálta.

   Nem törődött az epebajos gázködök és a tízezerszám pislákoló csillagok
panorámájával, az apró, ciánzöld lámpásokkal és a dühös karbunkulusokkal, melyek
lázas lobogásba fagytak a világűr sötétjében. Megvetőn meredt a tarka csillagfény
pasztellszínű mintázatára, amely homályosan rajzolódott ki a plasztacél
padlólemezeken, a konzolos erkélyek négyes osztatú ablakain átszűrődve.
Kroff Tezla hadnagy, a kezetlen-lábatlan nyomorék már régóta nem volt itt, visszatért
Vérivó testvéreihez. Tezlát a rend egyik fregattja szállította haza, a Lacrima Dolorosa-
kereszteshadjáratot megelőző parancsnoki találkozót követően.

   Lexandro egyedül volt.

   A megcsonkított Kroff Tezla emléke azonban megmaradt, amint fel-alá kószál csésze
alakú kiberkocsiján, a főemlős servitorok kíséretében.

   Micsoda kemény ember!

   És egy magányos napon három "testvér" kereste föl, már-már szemtelen kíváncsiságtól
hajtva...

   Yeri azt akarta tudni, megbánta-e Tezla, hogy életben maradt. Lex folyton mellébeszélt,
hogy fölényesebbnek tűnjön Yerinél. Aztán megkérdezték, valóban egymás vérét
szívják-e annak az egzotikus, vérivó rendnek a csatatestvérei - s ezzel megsértették
Tezla magányát, fölkavarták a bánatát, ami érthető módon ingerültté tette a hadnagyot.
Emlékeztették iszonyú elszigeteltségére - hogy nélkülöznie kell a testvéreit és tulajdon
végtagjait.

   Most Lexandro is elszigeteltté vált; olyan módon csonkították meg a lelkét, amit
elképzelhetetlennek tartott, ami álmában sem jutott volna eszébe. Rogal Dornhoz
intézett imái hamuvá és ürömmé porladtak. A hiábavalóság árnya kísértette - mélyebb
és pusztítóbb szakadék volt ez bármiféle hőaknánál.

   A hazatérés után meggyónt Lo Chang káplánnak, akinek holdvilágképét
meteorkráterek tarkították. Egy tágas kápolnában öntötte ki neki a szívét, melynek
falán most egy vicsorgó tiranida koponya lógott; a lapított, hosszúkás tarkó eltűnt a
bíborlila mélyedésben, amit belül puha bársonnyal vontak be, mint valami függőleges
ékszerdobozt.

   Lo Chang csipkézett válaszfal mögött ült egy kínzózsámolyon - nem azért, hogy az
alkalomhoz illő fájdalmat érezzen, amikor egy csatatestvér beismeri előtte a
hiányosságait... Nem, hiszen az ülepe idegszálait gyötrő székrekedésszerű görcsök talán
még kifinomult élvezetet is jelentettek neki... Így azonban együttérzőn magába
fogadhatta a gyónó nyomorúságának bizonyos hányadát, amit aztán kiüríthetett a
szervezetéből, durva salakanyaggá alakítva, melyet aztán a többi hulladékkal együtt
kilőttek az űrbe...

   - Amikor a primarchánkhoz fohászkodom, hogy felfrissítsem odaadásomat - suttogta
Lex -, csupán hideg űr ásít a lelkemben... pedig korábban Dorn szelleme töltött el
jelenlétével, hevével és izzásával... Úgy érzem, Rogal Dorn megvonta tőlem kegyét és
áldásos energiáját...

   Hála a Lacrima Dolorosa-kereszteshadjáratnak, most már valamivel többet tudtak a
tiranida flotta működéséről.

   A lábasfejű űrjárműveknek, amik megtámadták azt a félreeső naprendszert, körülbelül
egyötöde pusztult el és vált harcképtelenné - részben a behatoló űrgárdisták, részben a
csatahajók tüze jóvoltából -, mielőtt a megtizedelt birodalmi sereg visszavonult a
régióból, hagyva, hogy a gyülekező csigahajók elemésszék a dzsungelvilágot és
tudatlan lakosait.

   A támadó különítmény egyötöde talán ötezred részét tette ki a teljes flotta becsült
létszámának. Hacsak nem volt téves az a becslés. Elképzelhető, hogy az volt. Sok
mindent még mindig sötétség takart, a hipertér árnyéka.

   Egy töredékrész. De akkor is... mérhető töredék.

   És történelmi léptékben nézve a flotta lassan mozgott.

   Bár kozmikus léptékben nézve gyorsan.

   És folyamatosan kapta az utánpótlást. És egyre több rabszolgaszörnyet tenyésztett ki a
szerencsétlenekből, akiknek összegyűjtötte az ivarmirigyeit, s kivonta sejtjeikből a
génállományt, hogy eleven szerszámokat alkosson magának.

   De a kereszteshadjárat sikerrel járt, nem? Most már többet tudtak.

   A hatalmas génhasító királynőkről, akik az uralkodó tiranida kasztok fennmaradásáról
gondoskodnak, a biológiai segédorganizmusok széles skálájáról, amiket ezek a
királynők dolgoztak ki... a génorzókról, a zoatokról... a klónozással szaporított eleven
fegyverekről és szerszámokról, amiket génsebészeti úton alakítanak ki a fogoly
rabszolgafajokból. Az energiakortexekről, amik a folyadékkeringést biztosítják az
eleven űrhajókban. Az érzékelőlebenyekről, amik az érzékszervi benyomásokat
továbbítják.

   A tudati szinapszisokról, amik összekötik az egyes űrhajókat a flotta egészével,
összehangolják a tiranidák meg a segédorganizmusok működését, s együttesen alkotják
a gigászi vezértudatot...

   - Elpusztítottátok a tudati szinapszist - magyarázta Lo Chang türelmesen Lexnek. - Ez a
szerv biztosítja az összeköttetést a tiranida hajók és a flotta vezértudata között. A
telepen belül kapcsolatot teremt a kárhozatos szörnyek és segédorganizmusaik között,
s gondoskodik róla, hogy a tenyészet már-már telepatikus szintű összhangban éljen.
Minél közelebb van hozzá az ember, annál erősebb a befolyása. A te pszichikai
profilod csak nulla egész egy ezrelék volt, ha jól emlékszem... A csigaszerv közelsége
azonban százszorosára fokozta a fogékonyságodat. Halálosztó Könyvtárosaink
megérezték a szerv hatalmát; de a Könyvtárosok alapos kiképzést kapnak, hogy
ellenálljanak az ilyen... külső nyomásnak.

   - És ekkor Tundrish testvér borzalmas halált halt a közeledben. A közvetlen
közeledben.

   - Innen ered az elsöprő kétségbeesés - és a döbbenet, amit a kétségbeesés
jelentkezésekor éreztél.

   - Most azért zárod el sokkos állapotban lévő elmédtől Dorn kisugárzását, hogy
megvédd magad, nehogy... lélekben elbukj. Tundrish halála még mindig hatással van
rád.

   - Valence-é ugyancsak. A fájdalom azon a csatornán árasztotta el a tudatodat, amit a
csigaszerv végtelen halálfélelme nyitott, amikor elpusztult.

   - Nyisd meg az elmédet Dorn előtt, d'Arquebus! Hadd mossa el Dorn ragyogása a
halálos sötétséget!

   De minden hasztalan volt.

   Milyen keserűséggel töltötte el a tudat, hogy Biffnek és Yerinek a halálukkal sikerült
sokkolnia az elméjét...!

   Lexnek meg kell tisztulnia ettől a gyűlöletes keserűségtől, mert szégyent hoz rá.
Szégyent hoz rá, hogy Biff hősi halált halt, amikor megmentette őket egy szörnyűséges
ostobaságtól, mert átlátott a zoat ármányán. Szégyent hoz rá, hogy hivatalosan Yeri is
hősként halt meg... bár gyakorlatilag konok rögeszméjének esett áldozatul, hogy bármi
áron megvédi Lexet az öngyilkos hősködéstől.

   Dühítette, hogy szégyenkeznie kell.

   Döbbenetes, de gyászolt - mert Biff és Yeri halála megfosztotta őt önnön énjének egy-
egy darabjától.

   Lehet, hogy Lo Chang rátapintott a lényegre, mikor az érzelemfokozó hatást emlegette?
Lehet, hogy Lex minden gyászát és bánatát csupán egy nagydarab, sárgászöld,
idegrostokból álló űrcsigának köszönheti?

   Vagy mégis őszinte ez a fájdalom, ez a tompa sajgás, amiért elszakították két
testvérétől?

   Számít valamit?

   Igen, számít. Mert most elhagyott árvának érezte magát a testvérei között.
Tíz évvel korábban mennyire őrült volna, hogy megszabadult a traziori társak
megalázó árnyékától...!

   Most azonban... ő, aki megtagadta saját rokonait - a két ostoba fruskát -, kénytelen
volt beismerni magának, hogy bár nem vette észre, és csak az elszakadás élménye
tudatosította benne a tényt - a végső, visszavonhatatlan elszakadásé -, mégis
ikertestvérekre tett szert, két elválaszthatatlan árnyékra... akik most eltűntek, haláluk
kioltotta az árnyékokat. És nélkülük Lex kevély, ellenállást nem tűrő teste furamód
anyagtalanná vált.

   Lo Chang buzdítására ismét imádkozott - mindhiába.

   Por.

   Hamu.

   - Meg kell tisztítanod a lelkedet a Solitoriumban - mondta a káplán -, amíg meg nem
találod magadnak a modus salvationist.

   A káplán felállt a kínzózsámolyról, és a spanyolfallal elkerített, felszentelt Ablutorium-
fülkéhez kacsázott, hogy könnyítsen magán, és kiürítse szervezetéből Lexandro
gyónásának terhét.

   Lex lelkére azonban továbbra is mázsás súly nehezedett.

   Így hát a térdeplő Lex magára maradt az univerzummal, amely képes volt egyetlen
falásra lenyelni minden lelket, minden világot, minden fajt.

   Odakint, a csillagok között lázadó kormányzók és felkelők lapulnak... őket ki lehet
iktatni. Különös, hátborzongató idegen fajok élnek ott, az eldák és a szlannok, meg a
vérengző orkok... Velük is dűlőre lehet jutni.

   Most az agyafúrt, kegyetlen tiranidák kezdték meg átfogó inváziójukat, hogy torz
eszközökké gyalázzák az emberek és idegen lények testét, a rejtélyes vezértudat
eljövendő birodalmának szolgálatában...

   Miközben az árnyak fátyla mögött, de minden pillanatban támadásra készen, a Káosz
kimondhatatlan hatalmai emésztik a kozmoszt, rothadó pestis gyanánt.
A néma csillagok között, az űr süket csendjében, halálcsörgők zörgése vegyül a
tébolyult üvöltésbe.

   Az ököl keményen üt. Az emberfölötti testeknek, amiket az Istencsászár az ádáz,
hűséges, arkangyali primarchák örökéből alkotott, minden eretnekségnek ellen kell
állniuk.

   Lex teste egyelőre makulátlan volt.

   Hatalmas, de gyönyörű.

   Yeri azúrkék szemére gondolt - amit szarukérges karmok téptek ki; szőke fürtjeire, a
rúnákra az arcán, behízelgő, pimasz, irigy mosolyára.

   Eszébe jutottak Biff élesre köszörült fogai, zölden parázsló szeme, groteszk tetoválása,
zsíros, fekete haja - az az ősvilági fej, amit egyetlen brutális mozdulattal szakítottak le a
nyakról.

   Hogyan róhatná le a tiszteletét halott testvérei előtt, hogy ismét részesévé váljon Dorn
kegyének?

   Most már lassan összeállt a kép.

   Először Biff üres cellájába ment.

   A kis munkapadon, a csiszolókerék és a paraffinos üvegcse mellett egy csontkéz
hevert, amit félig már elborítottak a művészi faragások. Az időeltolódás miatt az Öklök
távolléte hosszúra nyúlt, s közben por telepedett a munkapadra - amit egyetlen servitor
sem mert felnyalni vagy felszippantani, noha a padló és a fekvőhely ragyogó tiszta
volt. A falon Dorn képe lógott.

   Lex kigöngyölte Biff ősrégi zsebkését a gyíkbőr-darabok közül. Az ujján kipróbálta az
élét és a hegyét. Rubinvörös vércsíkot húzott a hüvelykjére, majd vállat vont. Biff
vaskos keze talán tudott csontot faragni ezzel a primitív szerszámmal, Lex azonban
nem bízott a saját ügyességében.

   Pillantása egy szilikonkarbid vésőre tévedt, amely rég elfeledve hevert az egyik polcon,
és sokkal vastagabb porréteg borította, mint a kést meg a csiszolókereket; ezt az
elegáns kis szerszámot vitte magával.

   Úton a legközelebbi olvasószoba felé, miközben oda-odabiccentett a mellette elhaladó
csatatestvéreknek, találkozott egy kiborgizált takarítómunkással, és eszébe jutott, hogy
meg kéne tisztíttatni a vésőt ezzel a haslábú félautomatával. Akár ki is polírozhatná.
Aztán meggondolta magát. Durván rámordult a néma servitorra, majd saját maga
nyalogatta le a kis szerszámot, és addig fényesítette gennysárga tunikáján, amíg az
ezüstnyélbe maratott rúnák mind ékesen ragyogtak.

   Az olvasószobában néhány újonc kadétot talált. Friss izom az Öklöknek. Igen, izmok
és izmos elmék. A képernyőkön Lex a Codex Astartes lapjait látta. Az egyik kadét a
díszbetűs, kalligrafált kiadást választotta. Ebben az űrgárdista testület szent
kézikönyvének minden egyes mondata arany-ezüst cartouche-ba foglalt, gondosan
megfestett iniciáléval kezdődött. Lex egy pillanatra rámosolygott a kadétra, aki
áhítatosan megborzongott, amiért egy teljes jogú csatatestvér, tízéves szolgálatot jelző
acélrúddal a homlokában, futó érdeklődésre méltatta.

   Lex letelepedett egy műarany keretbe foglalt konzolhoz, amit éppen senki nem
használt, és addig zongorázott a billentyűzeten, amíg meg nem találta, amit keresett. A
képernyőn a kolostorerőd Apothacarion-részlegének tabula topographicája vibrált...
A kicsiny helyiségben nem voltak sem hóhérsebészek, sem technopapok; Lex meg is
lepődött volna, ha talál itt valakit. A kutatókat most más foglalkoztatta: azok a minták
és adatok, amiket az Öklök a tiranida csigahajókról hoztak magukkal. Az is lehet, hogy
ezt a kamrát már évtizedek óta nem használták.

   Ugyanabban a laboratóriumban volt, amiről valamikor régen Huzzi Rork őrmester
mutatott a három testvérnek egy holofelvételt Necromundán.
Itt volt az acélváz és a mechanikus kéztartó állvány. Itt volt a sima felületű vitrodur-
kád; és fölötte a folyadéktartály.

   Az egyik falon a sebésztudomány szimbóluma, a rézveretes, kígyós jogar lógott, amit
tüskékkel kivert páncélkesztyű markolt. A jogar csúcsáról borotvaéles érfogók ágaztak
szét.

   Lex elfordított egy kart, és félig engedte a páncélüveg kádat színtelen folyadékkal.
Beleköpött. A folyadék sisteregni kezdett, füst szállt föl a felszínéről.
Igen, ugyanaz a sav. Maró aqua imperialis.
Lex letette a szilikonkarbid vésőt az üvegkádat tartó plasztacél padra.

   Félmeztelenre vetkőzött.

   A teste tökéletes volt; tökéletes.

   A műtéti hegek halovány körvonalaitól eltekintve makulátlan.

   Legalábbis nem csúfították sebhelyek.

   De milyen foltosnak érezte a lelkét...!

   Megvetően félrelökte az állványt, és belemerítette bal kezét a folyékony oldószerbe.
A savas oldat sziszegve marta-szaggatta a húsát - és fojtott sziszegés szakadt fel
Lexandro ajkáról is. Sziszegés, semmi több.

   Csak állt, s a lábát nem béklyók szegezték a földhöz, hanem tulajdon rendíthetetlen
akarata, miközben irtózatos kínokat állt ki, élvezte őket, s kényszerítette az ujjait, hogy
a kád fenekére simuljanak, miközben a sistergő savfürdőt tejfehérre színezték a
feloldódó szövetek...

   Elég.

   Bár szétmart idegpályáin fel-alá száguldottak a gyötrelmes impulzusok, Lexandro bal
karjában azonnal reagáltak az izmok, mikor utasította őket, hogy emeljék ki a kádból
csonttá sorvasztott kezét. Aztán gondosan a padra helyezte a tisztára maratott vázat,
amit csak valami aszott, megfeketedett kötőszövet-maradék tartott össze.

   A karja - hús és vér.

   A keze - csupasz csontok.

   Ó, a sebészmesterek képesek lesznek rá, hogy hajszáldrótból, szintirostból és
pszeudoszövetekből új kezet formáljanak erre a vázra. Nem nyomorította meg magát
hosszú távon. Nem tagadta meg az öklét a rendtől. Az istenkáromlás lett volna... és az
istenkáromlás szándéka távol állt tőle.

   Lexandro jobb kezébe vette a vésőt. Bekapcsolta - a hegye vörösen felizzott -, és
lassan, fáradságosan faragni kezdte saját ujjperceit és kézközépcsontjait.

   Dőlt betűket használt, a tőle telhető legapróbbakat és legelegánsabbakat. Lexandro
verítékes munkával, újra meg újra felvéste a csontjaira Yeremi Valence és Biff
Tundrish nevét, meg azét a helyét, ahol mindhárman születtek: Trazior, Necromunda.
Minden betűnél a tökéletesség lebegett a szeme előtt.

   Két óra múlva, mikor a kézfeje megtelt, megfordította a csupasz vázat, és ugyanezeket
a szavakat belefaragta a csontok tenyér felőli oldalába is.

   Néha egy-egy könnycsepp csordult ki a szeméből, hogy lehűtse kissé a véső vörösen
izzó hegyét.

   Végül befejezte.

   Fölemelte televésett kezét, mindenfelől gondosan szemügyre vette, s közben azt
suttogta:

   - Bocsássatok meg!

   Vajon kihez fohászkodott? Yerihez és Biffhez? Rogal Dornhoz? Az Istencsászárhoz?
ámbár a savfürdő az összes izmot lemarta Lexandro bal kezéről, s a csuklója alatt
minden idegpálya semmivé enyészett, a faragott csontujjak mégis lassan behajlottak,
ahogy ott ült, és nézte őket.

   A csodás mozdulat átalakította a kézcsontjait... ököllé.

   Egy birodalmi ököl csontvázává.

   Lenyűgözve tanulmányozta lecsupaszított öklét.

   Látomásos delíriumában hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mi lesz a személyes
címerpajzsa, ha egy szép napon majd tisztté léptetik elő... noha már nem fűtötte a
becsvágy, hogy részesüljön ebben a megtiszteltetésben.

   Nem.

   A helyzet túl félelmetes volt.

   Mikor végre már úgy tűnt, hogy a Birodalom szakadozott pókhálója tartani tudja a hit
keskeny, vöröslő határvonalát a lázadókkal és eretnekekkel, az orkokkal, szlannokkal
és génorzókkal szemben, a galaxisközi űr mélyéről előbukkantak maguk a génorzók
teremtői - a hatalmas tiranida flották.

   Mi jelenthet ennél nagyobb veszedelmet? Hacsak nem a Káosz-hatalmak...
De azokkal Lexnek nem kell törődnie. Gondolnia sem szabad a gyalázatos Tzeentchre,
nehogy belülről törjön rá a romlás...

   Bárcsak Necromundán maradt volna a bolyvárosában, vérengzőn-ártatlanul; akkor
csak a kegyvesztettségtől, az agyonmérgezett környezettől, a bandaháborúktól, a
fosztogató nomádoktól, a sátánimádóktól, a mutánsoktól, az éhhaláltól és más
jelentéktelen apróságoktól kellene félnie.

   Ámde Lex többé már nem volt ártatlan.

   Felelős volt.

   Ökölbe szorított csontjainak ketrecét felajánlotta a primarchának...

   És a szíve mélyén mintha kinyílt volna egy másfajta ketrec...

   ...hogy bebocsássa Rogal Dorn sugárzó fényének egyik sugarát.

   Az ismerős fénysugár áldásosan átjárta őt, akár egy lángoló balzsammal felkent hegyű
lándzsa.