Paolo Saverini özvegye egyedül élt, a fiával egy szegényes kis házban, a bonifaciói öböl meredekén. A város a hegy nyúlványán épült, helyenként valósággal a tenger felett függ, s a sziklás szoroson át Szardínia legalacsonyabb pontjára néz. Alant, a másik oldalon a sziklafal vágata óriási folyosóként szinte teljesen körülfogja, ez a kikötője, s a vén, kehes gőzös, amely Ajaccióból jár ide, meg az olasz és szardíniai kis halászhajók a töredezett sziklafalak között vezető hosszú, kanyargós útjuk után a város szélső házai mellett vetnek horgonyt.
     A fehér hegyen kuporgó házak messziről a hegynél is fehérebb foltoknak látszanak. A sziklához tapadnak, akár a vadmadarak fészkei, lenéznek a veszélyes szorosra, amelynek csak nagy ritkán vágnak neki a hajók. A szél szüntelenül csapkodja a tengert meg a kopár partot, amelyet egyre mar, ahol a gyér füvön kívül más növényzet meg se marad, tombolva viharzik be az öbölbe, és mindkét szélét pusztítja. A hullámok között fekete sziklacsücskök bukkannak ki, s az éleiken megtörő sápadt tajtékfoszlányok mintha a víz felszínén lebegő vászonrongyok lennének.
     Az özvegy háza a meredek szélén kapaszkodik meg, és mind a három ablaka erre a vad, kétségbeejtő vidékre néz.
     Az asszony meg a fia, Antoine a Sémillante kutyával élt ebben a házban; a lompos és durva szőrű, sovány, nagy szuka a juhászkutyák fajtájához tartozott. A legény vadászni járt vele.
     Egy este Antoine Saverini szóváltásba keveredett Nicolas Ravolatival; az orvul leszúrta hátulról, és még aznap éjjel elmenekült Szardíniába. Arra járók vitték el a holttestet az anyának; mikor az öregasszony meglátta halott fiát, nem sírt, sokáig szótlanul nézte, aztán ráncos kezét a holttestre téve, vendettát fogadott. Egyedül akart maradni, bezárkózott a halottal, csak a szűkölő kutya volt mellette. Az állat az ágy lábánál állt, farkát két lába közé szorítva, fejét gazdája felé nyújtva, és szüntelenül vonított. Nem mozdult a halott mellől, akárcsak az anya, aki az élettelen test fölé hajolva hangtalanul, nehéz könnycseppekkel sírt.
     A legény hanyatt feküdt, durván szőtt zekéjét átütötte a kés, a gúnya szakadtan tapadt a mellére, úgy rémlett, mintha aludna, de telis-teli volt vérfoltokkal, véres az inge, amellyel megpróbálták a sebét bekötözni, véres a mellénye, nadrágja, az arca meg a keze. Szakállába és hajába is alvadt vér tapadt. - Anyja beszélni kezdett hozzá. Mikor az öregasszony megszólalt, a kutya elhallatott.
     - Kicsikém, fiam, szegény gyerekem, bízzál bennem, megbosszullak. Aludj csak, aludj, megbosszullak, hallod? Anyád a szavát adja rá. És tudod, hogy anyád mindig megtartja, amit ígér.
     Lassan ráhajolt, és hideg szája a halott szájára tapadt.
     A kutya vonítani kezdett. Ez az egyhangú, fájdalmas nyüszítés iszonyú volt.
     Az öregasszony meg a kutya reggelig virrasztott a halott mellett. Másnap eltemettek Antoine Saverinit, és rövid idő múlva már senki nem beszélt róla Bonifacióban.
     Nem volt se fivére, se unokatestvére. Nem maradt utána közeli férfi rokon, aki a vendettát vállalja. Csak az öregasszony, az anyja gondolt a bosszúra.
     A szoros túlsó oldalán, a tengerparton nap nap után látta azt a fehér foltot: egy kis szardíniai falu, Longosardo fekszik ott, ide menekülnek a korzikai banditák, ha erősen szorongatják őket. Az egész helységben jóformán csak útonállók laknak, szülőföldjükkel szemközt várják az alkalmas időt, hogy visszatérhessenek a hazai bozótba. Az öregasszony tudta, hogy Nicolas Ravolati ebbe a faluba vette be magát.
     Naphosszat egyedül ült az ablaknál, a túlsó partot nézte, s a bosszújára gondolt. Hogyan hajtja végre segítség nélkül? Hiszen már roskatag, közel jár a halálhoz. De megfogadta, hogy bosszút áll, a holttest mellett esküvel fogadta meg. Nem bírt felejteni, nem akart várni. Mitévő legyen? Éjszakáit álmatlanul töltötte, nem volt nyugta, fájdalma nem csillapult, egyre csak a megoldást kereste. A kutya ott szunyókált a lábánál, időnként felkapta a fejét, és keservesen vonított. Mióta gazdáját nem láttam gyakran ugatott így, mintha hívná, mintha állatlelkébe kitörülhetetlenül beleette volna magát gazdája emléke s a bánat.
     Egy éjszaka, mikor a Sémillante újra rákezdte a panaszos nyüszítést, az anyában hirtelen felvillant a gondolat, a vad, a szörnyű megtorlás módja. Virradatig rágódott rajta, majd kora hajnalban felkelt és elment a templomba. A templom kövére borulva imádkozott a feszület előtt, kérte Istent, hogy segítse, támogassa, öntsön erőt szegény, elnyűtt testébe, hogy bosszút állhasson fiáért.
     Aztán hazament. Az udvarban ócska, kiütött fenekű hordó állt, ebbe gyűjtötte az ereszről lecsorgó esővizet, most kiborította, nagy kövekkel és cövekkel a földhöz erősítette, a Sémillante-ot hozzáláncolta, és bement a házba.
     A szobában fel-alá járkált, megállás nélkül, tekintetét egyre a szardíniai partra szögezve, ahol a gyilkos él.
     A kutya egész nap és egész éjjel vadul ugatott. Másnap reggel az öregasszony egy szilkében vizet adott neki, de azonkívül semmi mást, se levest, se kenyeret.
     Eltelt még egy nap. A Sémillante elcsigázva aludt. Másnap égett a szeme, szőre felborzolódott, és eszeveszetten rángatta a láncát.
     Az öregasszony még mindig éheztette. A kutya megvadult, rekedten vonított. Még egy éjszaka telt el így.
     Reggel Saverini anyó átment a szomszédjához, és két nyaláb szalmát kért tőle. Összeszedte a férje ócska ruháit, s a szalmával kitömte emberformára.
     A Sémillante vacka előtt botot szúrt a földbe, arra rákötötte a szalmabábut, mintha ott állna. Ócska vászonrongyokból fejet is csinált neki.
     A kutya csodálkozva nézte a szalmaembert, és bár mardosta az éhség, abbahagyta a vonítást.
     Az öregasszony most elment a henteshez, s egy nagy darab véres hurkát vásárolt. Mikor hazaért, tüzet rakott az udvarban, a kutya közelében, és megsütötte a hurkát. A Sémillante őrjöngve, tajtékzó szájjal igyekezett szabadulni, szeme a rostra meredt, amelynek szaga egyenesen a gyomrába áradt.
     Az anya aztán a forró hurkát a szalmaember nyaka köré csavarta. Sokáig kötözte, hogy mintegy beleillessze a testébe. Mikor készen lett, eloldotta a kutya láncát.
     Az állat egyetlen hatalmas ugrással a szalmabab torkára vetette magát, két mellső lábát a vállára rakva marcangolta. Szájában a zsákmány egy darabjával visszapattant a földre, aztán ismét nekiugrott, fogai belemélyedtek a kötélbe, megint kiszakított egy darab húst, megint visszapattant, és ádáz dühvel újra rávetette magát prédájára. Nagy harapásokkal leszaggatta a szalmabáb arcát, szétmarcangolta az egész nyakát.
     Az öregasszony szótlanul, mozdulatlanul, csillogó szemmel nézte. Aztán megkötötte a kutyát, két napig ismét éheztette, s elismételte vele ezt a különös gyakorlatot.
     Három hónapig szoktatta ehhez a küzdelemhez. A Sémillante-nak vad harapásokkal kellett megszereznie eledelét. Már nem kötözte meg, csak intett neki, hogy vesse rá magát a szalmabábra.
     Beidomította, hogy akkor is marcangolja szét a nyakát, ha nincs rákötözve ennivaló. Ha széttépte a szalmaembert, megjutalmazta, odaadta neki a sült hurkát.
     Mihelyt a Sémillante meglátta a bábut, egész testében reszketett, asszonyára nézett, az pedig éles hangon rákiáltott:
     - Rajta! - És fölemelte az ujját.
     Mikor az anya úgy gondolta, hogy elérkezett a cselekvés ideje, egy vasárnap reggel rajongó áhitattal meggyónt és megáldozott. Aztán férfiruhát öltve - rongyos öregembernek látszott így -, egy szardíniai halásszal megállapodott, hogy a kutyával együtt átszállítja a túlsó partra.
     Tarisznyában egy nagy darab hurkát vitt magával. A kutya már két napja koplalt. Az öregasszony időnként odanyújtotta az orra alá a jó szagú eledelt, hogy felizgassa.
     Megérkeztek Longosardóba. Az anya sántikálva ment. A péküzletben megkérdezte, hol lakik Nicolas Ravolati. A gyilkos hajdani mesterségét, az asztalosságot folytatta. Egyedül dolgozott az üzlete hátsó részében.
     Az öregasszony benyitott, és odaszólt neki:
     - Hé, Nicolas!
     Az hátrafordult, az anya elengedte a kutyát, és rákiáltott:
     - Rajta! Harapd! Harapd!
     A nekivadult kutya rávetette magát Ravolatira, s a torkának esett. Az ember kinyújtotta a két karját, dulakodott vele, a földre zuhant. Egy-két pillanatig még vonaglott, lába a földön kalimpált, aztán mozdulatlan maradt, a kutya pedig a nyakának esett, cafatokká marcangolta.
     A szomszédban két ember üldögélt a háza előtt, mind a kettő világosan emlékezett arra a rongyos öregre, aki a sovány, fekete kutyájával kijött az asztalostól, s menet közben valami barna színű ennivalót adott neki, a kutya azt falta.
     Estére az öregasszony már otthon volt. Ezen az éjszakán jól aludt.