Harry Harrison:
Űrpestis


Űrhajó: 
PERICLES 
Típusa: 
FELDERÍTŐ személyzettel 
Úticél: 
JUPITER, nyolcas fázis 
Rakománya: 
GENETIKAI VÉSZ 
  
Betrolli ott volt, amikor a Pericles visszatért a földre. Ő ért oda elsőként a csúnyán eltorzult, halálhoz közeli Rand parancsnokhoz, aki előtámolygott a hajóból. Attól a pillanattól Dr. Betrolli az élvonalban küzdött a dühöngő járvány, a lassú és erőszakos halál ellen. Egyetlen földi létforma sem lehet biztonságban; a nyers, rút kelések az Űrpestis kezdetének jelei. 
  
"Érdekes olvasmány" - Financial Times 
"Kiváló kivitel" - Brian Aldiss 
  
Lassan, fájdalmak közepette egy ember mászott elő a hatalmas hajóból... 
- Valami baj van? - kiáltotta felé Sam. - Tudunk segíteni? 
Válasz nem érkezett, csak tétova kéz és lábmozdulatok. 
 - Jobb lenne, ha felmásznék és lesegíteném... 
 - Elesik! - kiáltotta Nita. 
 Tíz lábnyira a földtől az űrhajós kezei elveszítették erejüket. Megcsavardova a levegőben oldalra esett. A két orvos odasietett. 
 - Nyugalom! - szólt Sam. - Szabadítsd ki a karját, amíg a hátára fordítom! Óvatosan, törése lehet! 
 - Nézd az arcát! Ez micsoda...? 
 A férfi arca sápatag volt, vörös, dió nagyságúra duzzadt csomók borították, némelyikük felhasadtan gennyezett. Ugyanilyen kelések látszottak a űrugró ruhája nyaka alatt és a kezei hátán. 

Fejezet: 1 
Dr. Sam Bertolli előregörnyedt a sakktábla fölött; olyan szigorral húzogatta vaskos, fekete szemöldökeit, hogy azok találkoztukban egyetlen sávvá olvadtak, majd kinyújtott keze egyet lökött egy parasztján. Csak akkor ernyedt el, amikor a kép zöldre váltott - jelezve a lépés helyességét, és azt, hogy Fischer is ugyanezt tette 1973-ban, Berlinben. Aztán a tábla rövid hang kíséretében az ellenfél futóját helyezte arrébb átlósan, majd elhallgatott. A számítógép Fischer ellenfelét játszotta ebben a történelmi játékban, Botvinniket; lépése váratlan és okos volt. Sam ismét összeráncolta homlokát és újfent ráhajolt a táblára. 
 A rozsdamentes acélból készült asztal túloldalán Killer lapozott egyet újságán, hangosan susogva a baleseti osztály mély csendjében. A kórházon kívül a város hümmögve mozgott, tartotta távolát - mindig készen a betörésre. Tizenkét millióan laktak a Nagyobb New Yorkban, és bármikor kinyílhatott volna az ajtó, egy vagy több rém-sápadtat vagy elkékült cianózisost engedve be. Az asztalon - amely fölé véletlenszerűen hajoltak - gyakran véráztatta ruhadarabok hevertek, miközben a most éppen csendes szobát az élet sikolyainak visszhangjai, a haldoklás hörgései töltötték be. 
 Sam elmozdította a lovat, hogy feltartóztassa a készülő támadást. A képernyő vörösen villogott - Fischer tehát nem azt lépte -, és pillanatokon belül megszólalt egy gong a falon. 
 Killer gyorsabban pattant fel és lépett ki az ajtón, mint ahogyan a leejtett újsága földet ért. Sam megragadta az alkalmat, hogy becsúsztassa a sakkot egy fiókba, nehogy rátaposson; tapasztalatból tudta, hogy egy vagy két másodperce van, mielőtt az utasítás kiíródik. Most is így történt; pont, amire odanyúlt a hívóhoz, addigra íródott ki az utolsó sor egy kártyára, amelyet kiemelt a nyílásból, rácsapott az "átvettem"-re a bal hüvelykjével, majd kiviharzott. A mentő fülke-ajtaja nyitva állt, és Killer már mozgásba hozta a motort. Sam bepattant, és megragadta a biztonsági kart, hogy bebiztosítsa magát az induláshoz: Killer szerette a nehéz gépezetet nyulas fürgeséggel lőni ki. A mentő beleremegett a turbina fordulatszámába, aminek csak a leszabályozás szabott korlátot. Ugyanilyen gyorsan dobta ki Killer a fékeket - a mentő megugrott, és a hirtelen gyorsulás becsapta a tolóajtót. Megindultak a felvezetőn a városkapu felé. 
  - Hol a cél, Doki? 
 Sam rábandzsított a kódolt üzenetre. - A tizenötödik utca és a hetedik út sarkán. Egy 7-11-es, mindössze egy sérülttel. Gondolod, hogy képes vagy tartani a tekegolyó iramot még vagy száz lábon át egyenesen, amíg előkaparom a műtős készletet? 
 - Még három blokkot hajtunk, mielőtt el kell kanyarodnom - mondta Killer nyugodtan. - Úgy vélem, ez hét teljes másodpercet ad neked, mielőtt meg kell kapaszkodnod valamiben. 
 - Kösz! - szólt Sam elimbolyogva a szűk mozgástéren át a kocsi hátsó felébe, ahol is lecsatolta a szürke acéldobozt a falról. Ismételten leült és kitámasztotta magát a lábaival, figyelve, ahogy az épületek és a mozdulatlan autók arrébb sodródnak. A vészhívásuk továbbítva lett a forgalomirányításhoz, ennek következtében a kórház körül négy blokkos sugárban minden közlekedési jármű megmerevedett. A jelzőfények zöldre váltottak utat adva, és sziréna-trillázásuk megtisztította az utat a gyalogosoktól. Végigorsóztak a dermedt járművek és arcok között, amelyek a siető, elmosódó fehér forma után fordultak. 
 Dr. Sam Bertolli egykedvűen ült, átvéve a gyors mozgás keltette hullámzást, szögletes arcáról sütött a nyugalom. Most Killer dolgozott a vész helyszínéhez tartva, és Sam időpocsékolásnak találta azon tűnődni, mi fog rá várni. Hamarosan éppen eleget fog tudni. Ő maga nagydarab férfi volt, nagy kezekkel, az ujjperceknél erős szőrrel. Nem számított, milyen gyakorisággal borotválkozott, arca kékes árnyalatot kapott borostáitól; állandó csodálatot keltettek szemöldökei, mivel inkább rendőrnek vagy díjbeszedőnek láttatták tulajdonosukat. Ő mégis orvos volt, méghozzá jófajta; az évfolyamán az első öt legjobb egyike. Pár héten belül, június végén felhagy a szolgálattal, és saját rendelőt nyit. Tökéletesen uralni fogja az életét. 
 Killer Dominguez pont az ellentéte. Jelentéktelen figura túlméretezett fejjel, szikár és ideges, akár egy pehelysúlyú kakas egy sasfarmon. Vézna kezei szorosan markolták a kormányt, izmai pattanásig feszültek, míg állkapcsa egy rágógumin munkálkodott. Egy vaskos párna segítette őt megfelelő vezetői pozícióba, és bár piciny lábai nehezen érték el a pedálokat, még így is ő volt a legjobb sofőr, és csak tizenhat év taxizás után lépett be a kórházhoz. A város utcái képezték az életét, csak akkor érezte jól magát, ha néhány tonna fémet mozgathatott, és mint nyolcadik generációs New York-i, erre tökéletesen rá is volt hangolódva, igazából el sem tudott volna képzelni mást. 
 A gumik csikorogtak, amint ráfordultak a Hetedik útra, és a sarkon álló embercsoport felé indultak: egy kék egyenruhás rendőr intette őket maga felé. 
  - Baleset, doktor - mondta Sam-nek, amint az kikászálódott a nehéz acéldobozból. - Az utcai liftet használta, az egyik régit, és valahogy mellélépett. Az majdnem leszakította a lábát, mielőtt megállt. Épp itt voltam a sarkon, amikor a sikítást hallottam. 
 Sam gyors pillantást vetett a várakozó tömeg előtt álló rendőrre. Fiatal volt - kicsit ideges is -, de a dolgát el tudta végezni. Sam ekkor  lassú, átható tekintettel a helyet vette szemügyre, miközben felcsapta orvosi táskáját. 
 A lift egy lábnyival a földszint fölött állt, padlózatán egy súlyos, ősz hajú, kb. hatvanas, fekvő férfival, akinek bal lába maga alá szorult sötétlő vérrel övezetten. A jobb láb becsípődött a lift fém pereme és a földszinti ajtó közé. A férfi szeme csukva volt, a bőre pedig viaszosan fehér. 
 - Ki tudja működtetni ezt a liftet? - kérdezte Sam a közönséget. Azok félrehúzódva utat adtak egy tizenéves fiúnak, aki előrelépdelt. 
 - Én, doki, én értek hozzá. A vörös gombot nyomja a lefelé mozgatáshoz, a feketét a fölfeléhez. 
 - Csak azt tudod, hogyan működik - vagy már használtad is? - érdeklődött Sam, amint vizsgálóját a páciens mellkasához rakta. 
 - Használtam is, sokszor! - válaszolta a fiú sértődött ártatlansággal. - Dobozokat hoztam le... 
 - Rendben. Amikor szólok, engedd lefelé a liftet egy lábnyit. Amikor azt mondom, fel, hozd szintre. 
 A vizsgáló rövid idő alatt közölte a mérések eredményeit. A hőmérséklet túl alacsony, a vérnyomás normál alatti, a pulzus túl lassú ehhez az életkorhoz. Sokk és jókora vérveszteség lehetett a diagnózis. Sam látta, hogy a jobb oldali nadrágszár felszakadt és utat adott a vérnek. A férfi lába szinte teljesen kettéhasadt a térd alatt, és egy fekete bőrszíj mélyen belehasított a fehér húsba. Sam felemelt tekintete a rendőrével találkozott. 
 - Ön tette ezt? 
 - Igen. Mondtam már, hogy a közelben voltam, amikor megtörtént. Nem érhetünk hozzá az érintetthez, csak nagyon sürgős esetben. Úgy véltem, ez olyan - amilyen erővel a vér spriccált, csupán attól gyorsan meghalt volna. Levetem az övét, a lábára szorítottam, aztán elájult. 
 - Helyesen cselekedett - megköszönheti önnek az életét. Most tolja távolabb a nézősereget, és szóljon a sofőrömnek, hogy hozza a hordágyat. 
 Sam kezei nem álltak meg, mialatt beszélt elővéve az érelszorítót a dobozból, majd rányomva a fémet a sérült lábra. Amikor az megemelkedett, a kapcsoló megérintése visszahozta rugalmasságát; a térd körüli részt bebugyolálta, és a szorító végét bedugta az irányító dobozba. Ahogy a görgők a fő véredények mellé értek, ő enyhített a szorításon, hiszen azok automatikusan megszorították, megfelelő nyomással állva ellent a vér útjának. 
 - Hozd le! - mondta, miközben beadott a férfinak egy 0,02 mg-s, intravénás ephineprine injekciót ellensúlyozni a sokk hatásainak néhányát. A lift megrezzent és leereszkedett. A férfi morgott, és az egyik oldalról a másikra fordította a fejét. Sam a sérült lábra koncentrált: nagyon csúnyán nézett ki. A két fém közé szorultan majdnem teljesen elvált, bőrdarabon csüngött csak, pár ínon és izmon. Gyors döntést hozott. Előhalászott egy nagy, penge-éles fémet a készletből, erőteljesen megragadta a vér borította térd alatti részt, és elvágta a maradék kapcsot egyetlen hasítással. 
 Az amputált végtagot steril ruhába csavarta, és a sérültet elhúzta a lift szélétől, majd leengedte a liftet. Killer ott várakozott a hordággyal, a rendőr segítségével ráemelték a férfit. Killer profimód betakarta az álláig, aztán a mentő nyitott ajtaja felé kezdte tolni. Összeszokott, zökkenőmentes csapatmunkával beemelték a mentőbe; Sam rögzítette az ágyat, Killer bezárta az ajtót. 
 - Siessek, doki? - kérdezte a vezetőülésbe telepedve. 
 - Amennyire csak tudsz éles kanyarok nélkül; plazmát adok neki. 
 Miközben beszélt, Sam a fejmagasságban lévő állványról leemelt egy tubust, kibontott egy steril tűt, és a páciens vénájába nyomta a ráncos bőrön át. 
 - Hogy van, doki? - érdeklődött Killer folyamatosan gyorsítva az elüresedett utcán. 
 - A körülményekhez képest jól. - Sam a vizsgálót hozzáerősítette a mellkashoz az életfunkciókról való teljesebb kép érdekében, ami egy kis lemezen rögzítésre került. - De jobb lenne, ha előkészíttetnél egy műtőt. 
 Amíg Killer telefonált, Sam az ultraviola fényt a sérült mellkasára irányította, hogy láthassa a normál fény mellett nem látható tetoválást: a vértípust, vércsoportot, születési dátumot, és a gyógyszerérzékenységet. Ezeket éppen egy űrlapra másolta, amikor megszólalt a feje fölötti hangszóró. 
 - Itt Perkins. Vészhelyzet van! Bemosakszom. Mit hoztok? 
 - Amputációt, Eddie - válaszolta Sam a hajtókáján lévő mikrofonba. - A jobb láb levált a patella fölött négy inccsel. A páciens 63 éves férfi, nullás vércsoport... 
 - Mi történt a lábbal, Sam? Behozod visszavarrni, vagy kezdhetek egyet felmelegíteni a raktárból? 
 - Itt van az eredeti, és megteszi egy kis újraházasítás után. 
 - Vettem. Mondd el a további részleteket, és én elkezdem az előkészületet. 
 Ápolók várakoztak a fogadó részlegnél az ajtó kinyitására, a hordágy kiemelésére. 
 - Erre szükség lesz" - tudatta Sam átnyújtva a lezárt lábat. Már csak kevés hiányzott a jelentésből; begépelte az érkezés idejét, majd a kitöltött formulát a továbbgörgő hordágy szélébe csúsztatta. Csak akkor vette észre maga körül a szokatlan nyüzsgést. 
 - Valami komoly - mondta Killer felzárkózva hozzá, az izgalomtól remegő orrcimpával. - Meg fogom tudni, mi ez. - Gyorsan megindult a rendezett embercsoport felé, akik lezárt dobozokat pakoltak egymásra a peron szélénél. 
 Láthatólag történt valami. A teherkocsit a távolabbi végénél elsősegély csomagokkal rakodták meg, míg mellettük két orvos szállt be a várakozó mentőautóba. 
 - Dr. Bertolli? - kérdezte egy női hang hátulról. 
 - Igen, az vagyok - mondta Sam körbefordulva. A lány magas volt, rezzenéstelen, szürkéskék szemei közel egy magasságban voltak a doktoréval. A haja természetes vörös volt, a széleknél barnás, és még a jellegtelen fehér laboratóriumi ruha sem tudta elrejteni teste gazdagságát. Sam már látta korábban a kórházban - talán a személyzeti kávézónál -, de még sosem beszéltek egymással. 
 - Nita Mendel vagyok a patológiáról. Valami vészhelyzet lehet, és Dr. Gaspar közölte, hogy magával kell menjek. 
 Nem viselt azonosítót, még sapkát sem, így Sam meg volt győződve arról, hogy nem lehet nővér. 
 - Persze, doktornő. Íme a mentőnk. Tudja, mi történik? 
 - Szólítson Nitának, kérem. Nem, semmi ötletem. Csak kihívtak a laborból, és ide küldtek. 
 Killer lázasan csócsálva rágógumiját sietve érkezett. - Megvagyunk, doki. Helló, Dr. Mendel. Nagy dologról lehet szó, ha lerángatták a hetedikről. - Killer mindenkit ismert Bellevue-ban, és ismert minden pletykát. - Valami húzós esemény lehet, de senki sem tudja, pontosan mi. Pattanjanak be! A Húsgolyó Expressz hat másodperc múlva indul. 
 - Hová megyünk? - érdeklődött Sam a tucatnyi ORVOSI ELSŐSEGÉLY DOBOZ feliratot nézegetve a mentő talapzatán. 
 - Kennedy reptér - kiabálta túl Killer a turbina moraját, miközben kerékcsikorgató kanyart vett a Harmincharmadik utcai alagút felé tartva a Keleti folyó mentén. 
 A két orvos hátul utazott, egymással szemben ülve, és nem volt lehetőség nem észrevenni, hogy a hölgy kabátja nem túl hosszú, és ültében nem sok maradt elfedve a bájosan hosszú lábakból. És a lábak sokkal bájosabbak voltak, mint amilyenek legutóbb a keze alá kerültek. Szívesebben venné szemügyre ezeket. Az orvosi szakma steril, komoly, és jól szervezett, így még egy kevés femininitás is kizárt, következésképp megbecsülendő. 
 - A reptér... - mondta - bizonyosan baleset. Remélem, ez nem egy Mach 5 féle eset - akkor hétszázan utaztak a gépen... 
 - Hamarosan megtudjuk, a rádióban biztos lesz róla valami. - Az alagút fényes vége feltűnt, ő pedig átszólt a vezetőfülkébe. - Killer, válts a WNYC-re, a hírekre. 
 Amint kiértek, Ravel Bolerója kígyózott elő a hangszórókból. Killer megpróbált más állomásokat, de sehol nem voltak hírek, így visszakapcsolt a városi adóra, ahol valószínűleg először hangzanak el a helyi hírek. Tovább hajtottak a kihalt autópályán a Bolero lüktetésére. 
 - Sosem utaztam korábban mentőautóban, ez egész izgalmas. 
 - Sosem volt ügyeletes kezdőként, Nita? 
 - Nem, Columbiában maradtam a szakorvosi diploma megszerzése után, mert a szakterületem a citológia... észrevette, hogy nincs erre forgalom? 
 - Teljesen automatikusan a rádió-figyelmeztetőt mérföldeken belül minden autós megkapta, így időben félrehúzódhattak. 
 - De - nincsenek félrehúzódott autók, teljesen kihalt minden. 
 - Igaza van, ezt magam is észrevehettem volna. - Kitekintett az ablakon át, miközben ráhajtottak egy felvezetőre. - Még sosem láttam ilyesmit - rendőrök zárták le az utat, és nem engednek ide senkit. 
 - Nézze! - kiáltotta Nita előrefelé mutatva. 
 A mentő megrázkódott, amint Killer könnyedén sávot váltott, hogy elhagyja a konvojt, a hét hatalmas katonai teherautót, amelyek a parancsnoki gépet követtet nagy morajjal zötyögve és himbálózva maximális sebességgel. 
 - Nem tetszik ez nekem - szólt Nita szélesre nyílt szemeivel. - Aggódom. Mi okozhatta ezt? - Hamarosan nagyon nőiessé idomult, és csak nagyon kis mértékben maradt orvos: Sam-nek ellent kellett állnia az csábításnak, hogy megragadja a kezeit megnyugtatásképp. 
 - Hamarosan megtudjuk, valami ilyen nagyszabású ügyletet nehéz sokáig elhallgatni. - Elhallgatott, mikor a zene hirtelen elhalt, és megszólalt a bemondó. 
 - Megszakítjuk a műsort egy fontos hír miatt. Két órával ezelőtt a műholdvevő állomásokat riadóztatta a hold rádió teleszkópja, hogy egy ismeretlen objektum jelent meg a Föld felé tartva, amit igen gyorsan beazonosítottak 'Pericles' -nek, ami az a hajó, amelyet arra terveztek, hogy behatoljon a Jupiter légkörébe... 
 - De ennek már több éve! - kiáltotta Nita. 
 - ...ez nem magyarázza meg a rádiókapcsolat teremtésének megkezdését. Mindez folytatódott azután is, miután a 'Pericles' Föld körüli pályára állt. Összesen hatszor próbálkozott, mielőtt belépett a légkörbe, amikorra az űrvédelmiek vették a rakéta hívásait, és engedélyezték a leszállást. Ugyanakkor minden rádió és képi figyelmeztetés ellenére a 'Pericles' nem kísérletezett sem a Szaharában, sem a Woomera űrkikötőben való landolással, hanem szinte függőlegesen rázuhant a Kennedy reptérre. A normál légi közlekedés megszakadt, az anyagi kár és az emberveszteség jelentős. Maradjanak sávunkon további hírekért... 
 - Mennyire... mennyire lehet súlyos? - tudakolta Nita. 
 - Pokoli lehet - válaszolta Sam gúnyosan. - Kétezer járat indul és érkezik naponta, és úgy tűnik, nem volt idejük felkészülni. Persze attól is függ, hogy hol landolt az űrhajó, milyen távol a kifutóktól... 
 - Vagy akár az épületeken! 
 - Ezt még nem tudhatjuk. De emlékszem arra, hogy a 'Pericles' egy nagyobb lakóházzal vetekszik, és az egyik legsúlyosabb tárgy, amit valaha is készített az ember. Nehéz lenne kárt tenni benne, de amire leszáll, azt tudom sajnálni. 
 - De miért? - ez olyan hülyeségnek tűnik. Nem tudtak jobbat? 
 - Hallotta a híreket, azt mondták, a hajó irányíthatatlan volt. Már két éve kint tartózkodott, és senki sem számított a visszatérésére. Nem tudni, hogy vannak a túlélők, és felteszem, csoda az is, hogy visszajöttek. 
 - Szűz Mária! Nézzétek! - szólt Killer összeszorított szájjal a láthatáron feltűnő mező láttán. 
 A kifutó kettényílt a fesztávnyira nyitott óriási pillérek útjának mentén. A mesterséges hídnak köszönhetően a reptér teljes szélességében láthatóvá vált az alacsony, szélesen elterülő hangárok és épületek közt. Az új struktúra szabta tér okozója, az óriási valami ötszörös magasságával terpeszkedett az irányítótorony mellett az őt körülvevő felfordulásban, a város nagyságú fémkupacban. Füst lebegett a táj fölött, ami eltűnt a szemük elől, amint legördültek a hídról. 
 - Látta, hol volt? - kérdezte Nita. 
 - Nem tisztán - de nem volt az állomás közelében. Ebben biztos vagyok. 
 Rendőrök és katonai rendészek integettek feléjük a terelőút mellett, amely egyenesen a mezőre vezetett. Egy rendőr feltartotta a kezét, hogy megállítsa őket, és kicsapta a sofőr ajtaját. 
 - Maguk hozzák az elsősegély csomagokat Bellevue-ből? 
 - Igen, hátul - intett hüvelykjével a háta mögé Killer. 
 - Az SAS hangáránál várják, megmutatom, hol. - A zsaru betolakodott Killer mellé a nyitott ajtóba kapaszkodva. Zsíros volt arca, az egyenruhája pedig poros és gyűrött. - Ott, ahol a másik mentő van! Mögé állhat. Micsoda istenverte felfordulás! Egyenesen leesett az az izzó bigyó, megsütötte a felszállásra készülő D-95-öst, egy másikat felrobbantott, majd egy üzemanyagszállítón landolt. Még nem történt meg a válogatás. Sosem láttam ilyen testeket. 
 A rendőr kiugrott, amikor megálltak, és egy közelben lévő munkásra ordított, hogy az segítsen a kirakodásban. Sam éppen Nitának segédkezett, amikor a szikár alkatú rendőrkapitány megjelent. 
 - Maguk orvosok? - kérdezte. 
 - Igen - válaszolt Sam. - Van ránk szükség? 
 - Nézze, szerintem van itt elég; találtunk egy orvosokkal megrakott repülőt - valami gyűlésre indultak éppen, és most van hol hasznosítani őket. De kaptunk egy jelentést egy gépről, amely a kifutón volt, amikor ez az átok leérkezett. Még nem ellenőriztem, mert sok itt a teendő. Ha meg tudják nézni, a másik oldalon lehetnek valahol. A légi forgalom másfelé lett irányítva, átvághatnak a mezőn. 
 - Persze, odamegyünk. Hallottad, Dominguez? 
 - Gurulunk Doki, jobb, ha kapaszkodsz - kiáltotta Killer, jelezve, hogy ismét úgy fog kilőni a nehéz mentővel, akár egy nyúl. 
 Sam tudta, hogy mi következik, és megragadta Nita csípőjét, mielőtt az elesett volna. Killer kidobta a kuplungot, és az oldalsó ajtót behúzta tehetetlensége. - Valódi bestia - mondta ekkor. 
 A mentő leírt egy kört a 'Pericles' körül, akár egy fa mellett körző bogár, távol maradva a feltúrt földtől, a szétszóródott fémhulladéktól, és a még mindig füstölgő géptől. A Jupiter-rakéta alakjára nézve egy nagytermetű kagylóra hasonlított lekerekített kinövésekkel az alján. Elképesztően vastag fémből készült, és ez látszott is a méteres mélységű lyukacsok kapcsán, amelyek válogatás nélkül tarkították minden oldalán. Csendben szemlélték a hatalmas tömeget, miközben megkerülték. 
 - Egy repülő áll előttünk! - kiáltotta Sam, és Killer beletaposott a fékbe. 
 Rögtön látták, hogy nem sokat segíthetnek, így nem is próbáltak. A kis gép a hátára fordult, felszakadt, majd teljesen szétégett. Sam megkísérelt belesni az résnyire nyílott ajtón át, de a szénné égett testek látványából egyetlen pillanat is elegendőnek bizonyult. 
 - Jobb lenne, ha visszamennénk - mondta. - Szükség lehet ránk. - Alákarolt Nitának, hogy biztonságosabbá tegye mozgását, ám a szeme sarkából látta, hogy elsápad. 
 - Én - én nem is tudom, tudok-e segíteni - magyarázkodott. - Nem gyakoroltam, amióta levizsgáztam, csak kutatással foglalkoztam egy laborban... 
 - Olyan ez, mint egy iskola - mindjárt rendbe jön. Mindenkit megcsap az első alkalommal, de a kezeid automatikusan elkezdik majd tenni, amit megtanultak. És fogadok, hogy ön jó orvos. 
 - Köszönöm - mondta némileg jobb színben - a segítséget. Nem akartam bolondot csinálni magamból. 
 - Maga nem is az, Nita. Nincs mi miatt szégyenkeznie, amennyiben nem nyűgözi le a hirtelen halál, amely olyan drasztikus, mint... 
 - NÉZZÉTEK! - ordította Killer. - Odafent! 
 Sikoly érkezett a hajó oldala felől, a talajtól húsz lábnyira, fémdarabok lehullásával kísérten. Egy kör alakú rés tárult fel és erőteljes huppanás hallatszott. 
 - Ez a zsilip - mondta Sam. - Kijönnek! 

Fejezet: 2 
A hegy nagyságú hajó másik oldaláról a motorok távoli moraja hallatszott, alkalomhoz illő sivítással és nehéz kattogással, de a hangok eltörpültek a járgány méreteihez képest. Ezen túlmenően természetellenes csönd lógott a reptér fölött, gyötrelmes csönd, kétségtelenül évek óta először mentesen a repülők propellerei keltette zajtól. Egy csapat seregély telepedett le a közelben, a felköpült talajon, csipkedve a hirtelen feltárult belvilágba. Feljebb egy sirály sodródott az óceán felől mozdulatlan szárnyakkal, csak a fejét forgatva sebesen, figyelve, hogy a seregélyek felfedeznek-e valami ehetőt. Figyelmeztetőleg tett egy hirtelen szárnymozdulatot, és úgy csúszott tovább, mint fém a fémen a szélesre tárult légi panorámán. 
 - Vedd elő a műtős és az orvosi készletet, Killer - utasított Sam -, aztán kerítsd elő a rendőröket, és mondd el, ami történt. Gyorsan! 
 A mentő hangja elhalt és az elektromotor vékony nyafogása vált hallható az űrhajó belsejéből, egyre erősödve, amint a vaskos ajtó, megszabadulva keretétől, ívesen kilendült. Amint elég szélesre tárult, egy hozzá erősített fém létra ereszkedett le, fokozatosan kioldódva, éppen a lábak előtt állva meg. Egy férfi jelent meg a nyílásban, és meglendítette lábait a peremen, lábujjaival tapogatva a fokokat, majd megkezdte lassú és fájdalmas leereszkedését. 
 - Valami baj van? - kiáltotta felé Sam. - Tudunk segíteni? 
Válasz nem érkezett, csak tétova kéz és lábmozdulatok. 
 - Jobb lenne, ha felmásznék és lesegíteném... 
 - Elesik! - kiáltotta Nita. 
 Tíz lábnyira a földtől az űrhajós kezei elveszítették erejüket. Megcsavarodva a levegőben oldalra esett. A két orvos odasietett. 
 - Nyugalom - szólt Sam. - Szabadítsa ki a karját, amíg a hátára fordítom. Óvatosan, törése lehet. 
 - Nézze az arcát! Ez micsoda...? 
 A férfi arca sápatag volt, vörös, dió nagyságúra duzzadt csomók borították, némelyikük felhasadtában gennyezett. Ugyanilyen kelések látszottak a űrugró ruhája nyaka alatt és a kezei hátán. 
 - Valami kiütés féle - mondta Sam lassan. - Bár még sosem láttam pontosan ilyet. Csak nem gondolja... 
 Ő nem fejezte be ugyan a mondatot, ám Nita zavarodott hápogása megtette. Amint felemelte a fejét, azon kapta magát, hogy kitáguló szemekbe veszik, amelyek olyan félelmet tükröztek, ami azonnal átült az övéire. 
 - Topholm pachyacriája - mondta olyan halkan, hogy maga is alig hallotta. 
 - Valami olyan lehet, és bár még nem lehetünk biztosak, minden elővigyázatossági intézkedést meg kell tennünk. Emlékezett, mi történt akkor. 
 A baktérium, amely Topholm hadnagyot megfertőzte a Vénuszra indított első expedíció alkalmával, nem produkált tüneteket, amíg vissza nem tértek a Földre. Nem volt járvány, mégis sokan haltak meg, és sokak kezeit, lábait kellett amputálni, akiken a virulens betegséget észlelték. Azóta az űrhajók karanténja lett a legfontosabb ellenszer az újabb idegen fertőzések ellen. 
 Sam felvidult a közelgő járművek keltette zajtól; lábra pattant, majd elrohant a visszatérő mentőhöz, amelyet két rendőrautó követett. 
 - Állj! - kiáltotta feltartott kezekkel állva el útjukat. Fékek csikorogtak, és miután megálltak, a rendőrök kezdtek kiszállni. - Ne, ne jöjjenek közelebb! Jobban tennék, ha még ötven yardot hátrálnának. Egy férfi jött elő a hajóból, és beteg. Karanténba kell tenni, és csak Dr. Mendel valamint jómagam maradhatunk a közelében. 
 - Hallották a doktort, vissza! - mondta a rendőrkapitány rekedten. A két autó hátrálni kezdett, de a mentő nem mozdult. 
 - Segíthetnék, Doki - vetette oda Killer, bár arcából kifogyott a vér. 
 - Kösz, Killer, de Dr. Mendel és én elegek vagyunk. Senki más nem jöhet a közelbe, amíg ki nem derítjük, mi baja annak az embernek. Kérlek, húzódj hátrébb te is, aztán hívd fel a kórházat, majd jelentsd, mi történt pontosan, hogy felvehessék a kapcsolatot a közegészségüggyel. Én behozom a férfit - amennyiben nem rendelkeznek másképp - és ha ez megtörténik, karanténba kell tenni. Szigeteld el a fülkédet, és győződj meg arról, hogy a gázmaszkod nem szivárog-e. Amint megtudsz valamit hívj. Most indulj! 
 - Te vagy az orvos, Doki. - Kunkori mosolyt villantott, és tolatni kezdett. 
 Nita mindkét orvosi készletet kinyitotta, és az űrhajós csuklójára szíjazott egy szondát. - A sugárzás alapján törése lehet - mondta anélkül, hogy felnézett volna, amikor is lépéseket hallott. - A légzés lassú, a hőmérséklet százöt. Még mindig nincs eszméleténél. 
 Sam letérdelt a lány mellé. - Elmehet, a többi az én dolgom. Nincs értelme, hogy mindketten itt legyünk, Nita. 
 - Ne bolondozz, ha veszélyben vagyunk, nekem már mindegy. De attól még fizikus maradok. 
 - Kösz. - Aggódó arca mosolyba csapott át egy rövid másodpercre. - Tudom hasznodat venni... 
 A beteg szemei nyitva voltak, és elfojtott hörgés szakadt fel a torkából. Sam óvatosan kinyitotta az űrhajós száját egy nyelvleszorítóval, majd belenézett. - Papagáj nyelv - mondta a láz okozta karakteres, száraz, kérges felületre. - És a nyálkahártyák is duzzadtak. - A férfi szemei rá meredtek, és mondani próbált valamit. - Ne erőlködjön, ilyen torokkal nem fog sikerülni... 
 - Sam, nézd az ujjait, úgy mozgatja őket, mintha írna. Valamit mondani akar. 
 Sam egy nehéz tollat helyezett a férfi kezébe, és egy táblát tartott alá. Az ujjak ügyetlenül mozogtak, cikcakkos vonalakat hozva létre: a bal kezét használta, ám valószínűleg jobb kezes lehetett, csak az eltört. Komoly erőfeszítéssel kaparta az ákombákomokat a papírra, de ismét eszméletét vesztette, mielőtt azokat befejezte volna. Sam visszafektette őt a földre. 
 - Beteg - mondta Nita. - Aztán, mintha... ha... hajón. Igen, beteg hajón - mit akarhatott írni? 
 - Beteg hajón... betegség a hajón. Talán az ott lévő fertőzésre akart figyelmeztetni, vagy hogy mások is vannak fent. Meg kell néznem. 
 Nita mondani kezdett valamit, majd elhallgatott, és a szondára nézett. - Az állapota nem változott, ideje kórházba vinni. 
 - Nem mozdíthatjuk, amíg nem értesítenek a közegészségügyiek, úgyhogy addig helyezd kényelmes helyzetbe. Ne mozdítsd a karját, de erősíts hozzá merevítőt. Benézek a hajóba. Vegyél fel kesztyűt, mielőtt újra hozzáérnél, az csökkenti az esetleges fertőzés veszélyét. Én is veszek fel, mielőtt bemegyek. 
 A könyökig érő kesztyűk vékony, de igen tartós műanyagból készültek, és mindannyian felvettek egy párat, miközben Sam szűrőket rakott az orrlyukaiba, majd egy orvosi szettet vetett a vállára a hozzá erősített szíjnál fogva, és gyorsan felkapaszkodott a létrán. Amint átmászott a keskeny, kör alakú nyíláson, egy fém, szögletes szobában találta magát, amely ugyanolyan széles volt, mint amilyen magas, és tökéletesen jellegtelen, leszámítva a hatalmas ajtót a szemközti falon, az oldalán egy hívó egységgel. A terem egy zsilipkamra lehetett, és az ajtó a belsőbe vezetett. Az konzolon Sam megnyomta a nyitó gombot. 
 Semmi sem történt; a műszerek nem működtek, és a belső ajtó be volt zárva. Sam végigpróbálta az összes gombot, de eredménytelenül. A telefonhoz fordult, és egy listát talált a kijelző mellett. Csippant egyet egy hang, amikor beütötte a 211-et, az irányító központ számát, és a képernyő bekapcsolt. 
 - Helló, van ott valaki? A légzárnál vagyok. 
 Egy üres gyorsulásenyhítő dívány töltötte be a képernyőt, és mögötte, a háttérben egy köteg műszer. Nem jött válasz, nem látszott mozgás sem. Sam ezután feltárcsázta a motorteret, hasonló sikerrel. Ezt követően végighaladt a listán, minden egyes számot végighívott; hallhatta a részlegről részlegre haladó hangja visszhangját. Válasz nem érkezett. Minden helyiség üres volt. A betegnek egyedül kellett utaznia a hajón. 
 Mikor Sam visszafelé indult a létrán, látta, hogy további autók érkeztek, de mind megtartotta a távolságot. Egy rendőr indult meg az egyikből, s ugyanekkor megszólalt egy megafon. 
 - Dr. Bertolli, a kórház akar beszélni magával. Az egyenruhás egy hordozható készüléket hoz; kérjük, vegye fel. 
 Sam jelezte, hogy hallotta, a medikus készlet becsukása után elindult felemelni a telefont, amely a hajó és a kocsik között tettek le. - Hogy van a páciens? - kérdezte Nita, amikor visszatért. 
 - Úgy tűnik, kezd veszíteni, a pulzusa lassul, légzése lassul, és a hőmérséklete még mindig magas. Gondolod, adjunk neki antipyreticet vagy antibiotikumokat? 
 - Hadd beszéljek előbb a kórházzal. 
 Egy kép jelent meg a kis kijelzőn, amint bekapcsolta, a konferencia hívásnak megfelelően két részre osztva. Az egyik oldalon egy nehézsúlyú, szürke hajú ember látszott, akit még sosem látott, a másikon pedig Dr. McKay, a Trópusi Gyógyászat részleg fejének aggódó arca mutatkozott, akit anno a Tropholm pachyarcia elleni szer kifejlesztését vezette. 
 - Hallottunk az űrhajósról, Dr. Bertolli - mondta McKay. - Itt Chabel professzor beszél a Világ Egészségügytől. Láthatnánk a beteget? 
 - Persze, doktor úr. - Sam odatartotta a telefont az eszméletlen űrhajós elé, közben pedig beolvasta a szonda által jelzett eredményeket, majd elmondta, mit talált a hajón. Aztán megmutatta nekik a beteg által lekörmölt jeleket. 
 - Biztos benne, hogy nincs más a hajón? - kérdezte Chabel. 
 - Egyáltalán nem, mivel nem tudtam bejutni. Ellenben felhívtam minden fülkét, amely rendelkezett telefonnal; senki sem válaszolt, és nem is láttam sehol senkit - sem élőt, sem holtat. 
 - Azt mondta, hogy nem tudta működésbe hozni az űrzárat. 
 - Az áramforrást kikapcsolták. 
 - Részemről rendben - hozta meg döntését Chabel. - A műszerek működtek, amikor az ember kilépett, így ő maga kellett, hogy kikapcsolja. Ez együttesen a hajón lévő betegségre való figyelmeztetéssel elegendő ok a cselekvésre. Karanténba kerül a hajó amint kívülről lezárjuk és sterilizáljuk. El lesz szigetelve, és senki sem mehet a közelébe, amíg meg nem tudjuk, miféle betegségről van szó. 
 - Hozzátok be a kórházba - szólt Dr. McKay. - Minden karanténos beteget másik kórházba szállítottak. 
 - Van valami egyéb teendő? 
 - Igen, tapasztalatunk szerint körültekintőnek kell lennünk. Még ha a betegség idegen eredetű is, a páciens testére csak pár módon hathat.  Antipyrine acetylsalicylátot ajánlok lázcsillapítónak, és széles skálájú antibiotikumokat. 
 - Megacillin? 
 - Megteszi. 
 - Pár perc múlva indulunk. 
 Nita máris elkezdte készíteni az injekciókat, amint az orvos befejezte mondandóját. El is készült, mire a mentő odatolatott hozzájuk, és a hátsó ajtaja kinyílott. Sam kitolta a hordágyat. Már úton kellett lenniük a telefonhíváskor, hogy a Világ Egészségügyétől megkapják a jelet a belépésre. Ketten közülük lassan megkerülve a hajót eltűntek. Ordító moraj tört fel, és sűrű, fekete füst csapott elő. 
 - Mi történik? - kérdezte Nita. 
 - Lángvetők. A hajó és környékének minden pontját beborítják vele. Minden előkészületet meg kell tenni a járvány megfékezésére. 
 Amint Sam az ajtó felé fordult, hogy bezárja, egy seregélyt látott a közelben körözni. Nem csak az emberi lények szenvedtek a 'Pericles' landolásakor - a madarat valószínűleg eltalálta egy leváló törmelék. És ott volt még egy sérült madár, az oldalán feküdt nyitott csőrrel. 

  
Fejezet: 3 
Killer felülmúlta önmagát. Tudta, hogy a páciens kétségbeejtően beteg, és minél hamarabb kerül kórházba, ahol mindenféle összetett dolgokat tehetnek a gyógyulásáért, annál jobbak az esélyei - de ez a körülmény csak a ravasz volt a pisztolyon. Amint a mentő turbinája felsírt, látta, hogy a rendőrség megnyitott számára egy sávot egyenesen az autópálya felé, amit teljesen megtisztítottak a forgalomtól. Amikor a sebességmérő elérte a 100-ast, kikapcsolta a leszabályozót, és tovább  tartotta a lábát a padlón, végigsüvítve az utat. Zöld-fehér rendőrségi helikopterek kísérték mindkét oldalról, és egy újabb ereszkedett közéjük: napfény csillogott az oldalablakain, és tudta, hogy a televízió őt közvetíti a világnak. Szorosabban markolta a kormányt, miközben elérték a virágos rétek fordulót, tartva a sebességet sodródva, élesen befordultak, hosszú égett gumicsíkot hagyva a fehér aszfalton. Elvégre élőben megy! 
 A mentő hátuljában az űrből érkezett férfi haldoklott. A lázcsillapító a hőmérsékletével küszködött, de a pulzusa ingadozva gyengült. Sam bekapcsolta az UV fényt és a páciens mellkasára irányította, de a kelések ellehetetlenítették a láthatatlan orvosi történelem leolvasását. 
 - Nincs valami más, amit tehetnénk? - aggódott Nita. 
 - Most nincs - megtettünk mindent, amíg nem tudunk többet a betegség mechanizmusáról. - A lányra nézett feszült arccal és remegő ujjakkal, aki nem volt hozzászokva a közelgő halál jelenlétéhez. - Várj, mégis tehetünk valamit - és ebben te jobb vagy, mint én. - Előhúzta az egyik szerszámos dobozt, és lenyitotta a fedelét. - A patológiai részleged vérmintát igényel, és vehetsz mintát a kelések váladékából is. 
 - Persze - mondta ő felegyenesedve. - Megcsinálhatom most, hogy időt takarítsunk meg. - Amíg beszélt, beidegződött módon csomagolt ki. Sam nem próbált beavatkozni, mivel a lány számára a munka volt akkor a legjobb terápia. Hátradőlt a padon átvéve a siető mentő himbálózását; az elszigetelt részleget mindössze a páciens érdes légzése és a légszűrők sóhaja töltötte be. 
 Amint Nita befejezte mondandóját, Sam az oxigén-sátrat a hordágy fölé fordította, szorosan rögzítve azt, és egy szűrőt helyezve elé. 
 - Ez csökkenteni fogja a szennyeződés esélyét, és a megemelt oxigénmennyiség javítani fogja a szív hatásfokát. 
 A hidraulikus motorok rövideket hümmögtek, és a hátsó ajtó szélesre tárult az üres és csendes fogadórészleg előtt. - Segíthetek a kiemelésnél, Doki - tudatta Killer. 
 - Nem szükséges, Dr. Mendel és én el tudjuk végezni. Inkább maradj a kocsiban, mígnem a röntgenesek végeznek. Ez parancs! 
 - Mindig engedelmeskedem az orvosoknak - csuklott el a hangja, miközben az ajtó kitárult. 
 Sam a lift felé tolta a hordágyat, Nita a pácienst szemlélte. A szeme sarkában látta a várakozó technikusokat lezárt egyenruhában hátukra erősített tartályokkal. Egyikük röviden megemelte a kezét, és szem észrevette, hogy maga McKay vezette a csapatot a Trópusi Orvostudományi részlegtől, amely a mentőt sugárfertőtlenítette. 
 - Ez a lift távvezérelt - mondta egy hang a falon lévő szpíkerekből, amikor betolták a hordágyat. Az ajtó bezárult mögöttük, és a hatvanadik szinten nyílott ki ismét. A folyosó is kihalt volt, és minden ajtó szorosra volt zárva, felnyitásukhoz a megfelelő egyénre várva. Előttük az első vastag, szűkített karantén-ajtók szélesre libbentek, majd bezárultak. A belső ajtó felpattant. 
 - Először az ágyra, majd hozd ide a labor leleteket - mondta Sam, mielőtt felismerte hangjának remegő mivoltát. A férfi még mindig az ő páciense volt, de a kórháziak hamarosan értesítik a részletekről, és ellátják tanácsokkal. Bűntudattal ismerte fel, hogy idegen érzete a felelősség megosztásából táplálkozik: amennyiben a beteg meghalna, már nem csak őt okolhatnák. 
 Mialatt Nita lezárta a vett mintákat a szállítócsövekben, Sam elvette a vizsgáló szerszámokat, amik a közeli asztalkán várakoztak, és egytől egyig üzembe helyezte őket. A sphygmomanométer és a hőmérő kombinációjának hossza nem haladta meg egy chipét, és fekete volt. Az öntudatlan ember mellkasára erősítette egy orvosi tapasszal, mire az működni kezdett, amint a belső hőkapcsolója hőt érzékelt. Önmagát látta el táppal, és mikrominiatűrizált adója az ágy szélén lévő vevőnek közvetített. Sam ellenőrizte az eredményt a köztes kijelzőn. Rossz volt, nagyon rossz. Az elektrokardiográf és az elektroenkefalográf felcsatolása már nagyobb szakértelmet igényelt, de neki nem tartott soká; végül bekötötte a pH és szérum analizátort. Minden információ, ami megjelent a közeli monitor kijelzőjén, azonnal megjelent a konzultációs szoba képernyőjén is. Sam szorosan összekulcsolta a kezeit, önkívületben várta a jelentést. 
 Hívó jel hallatszott, majd Dr. Gaspard arca úszott be a videofon képernyőjére. 
 - Még nincs diagnózis, Dr. Bertolli - mondta -, azon felül, hogy egyetértünk azzal, hogy a betegség teljességgel ismeretlennek tűnik. Van még valami: az Űrkutatás a pácienst beazonosította Rand parancsnokként, a 'Pericles' másodtisztjeként. Az orvosi történelme azonnal meg fog jelenni a monitorján, éppen most küldik át az archívumukból. 
 - Van valamiféle kezelési javaslat? 
 - Csak tünetiek, amilyenekbe már belekezdett... 
 Elhallgatott, amint a riasztó hang felhangzott, és az ECG olvasó fölötti piros led villogni kezdett. 
 - Fibrilláció! - mondta Gaspard, de Sam már fel is tépte a szekrény fiókját, és előhúzta a koszorúér stimulátort. Elgyengülve a betegségtől, és az erőlködéstől, Rand szíve hevesen dobogott, ahogy az izmok görcsösen, irányítatlanul pumpáltak, akár megannyi haldokló állat. 
 Egyszer, kétszer az erős elektromos áram behatolt a rángatódzó szívizmokba, megállítva a remegés összevisszaságát. Aztán a szív lassan, újfent verni kezdett, Sam pedig elrakta a szerszámot. Nita már ott várt elővéve a szívritmus szabályozót. 
 - Biztos szükséged lesz rá - mondta, mire Sam egy biccentéssel válaszolt. Amint elvégezte a bemetszést Rand hullámzó mellkasán, hogy a terminált bekösse, a fibrilláció újra elkezdődött. Ekkor nem kísérelte meg újraindítani a szívet sokkolással, de sietett a ritmusszabályozó rákapcsolásával. 
 - Kapcsold be! - mondta az öntudatlan ember viaszos bőrét nézegetve. Mögötte az életadó gép csendben hümmögött, óvatos közökben küldve az áramlöketeket megkétszerezve az ideg-jeleket, mik már nem érték el a sérült szívet. Az dobogni kezdett ismét a mű szimuláció által vezérelve, és a véráram ismét megindult Rand artériáiban. 
 Ez volt a vég kezdete; ettől a ponttól az űrhajós élete kicsúszott belőle, és már sosem nyerte vissza az öntudatát. Órák voltak vissza a haláláig - a hivatalos halálig -, de egész idő alatt tiszta volt, hogy nem lesz remény a felépülésre. Csak egy csoda menthette volna meg őt és az őt figyelő orvosokat, akik nem bíztak, és nem is részesültek benne. Sam Nita asszisztálásával minden eszközzel és gyógyszerrel felfegyverkeztek, ám ez mit sem ért. Az antibiotikumok nem voltak hatással az akármilyen organizmusra, ami a betegséget okozta, és ijesztő sebességgel terjedt a teljes rendszerben. A szimptómák alapján sok - vagy még inkább minden - emberi szervet megtámadott, és a vesesérülés, -elhalás közelebb tolta őt a láthatatlan küszöbhöz. Sam nem nézett a monitorra, így elszalasztotta a pillanatot, és nem tudott eljöveteléről, mígnem Dr. Gaspard ernyedt hangjára felfigyelt. 
 - Nincs EEG jel, doktor. Köszönjük önnek, ön és Dr. Mendel minden lehetségest elkövettek. Nem hiszem - ez már biztos -, hogy az elejétől fogva bármikor is többet nyújthattunk volna. 
 A képernyő elsötétült. Sam lassan, egyről egyre kikapcsolta a gépeket, amelyek hősiesen küzdöttek az élet szimulációjáért, majd lenézett a halott férfira. Hosszú másodpercekig állt így, mielőtt felismerte mit is tesz, mielőtt erőt gyűjtött ahhoz, hogy gondolkodjon, hogy megtegye a következő lépéseket. A páciens halott volt. Vége. Most az élettel kell törődni. 
 - Nincs már itt több tennivalónk - mondta Nitának, majd megfogva a kezét, elvezette az ágytól. Ő le nem vette volna a halott arcáról a tekintetét, amíg takaró nem került volna rá. 
 - A pangáscsökkentőbe, doktornő - mondta Sam. - Minden ruhád, mindent beleértve, a cipőidet és az alsóneműdet a szemétégető kocsiba, aztán teljes tisztálkodás. Az útvonal a falakon olvasható, ha még nem csináltál ilyet. 
 A nő megindult az ajtó felé, lassan tépve le a hosszúszárú szigetelő kesztyűket, aztán megállt. 
 - Nem, főként te kezelted őt... neked kéne menned először... 
 - Előbb van néhány dolgom - mondta sürgetően. Ez alkalommal Nita nem tiltakozott. 
 Amire előkerült a pangáscsökkentőből steril orvosi ruhában és műanyag kesztyűkben, a szoba megváltozott. Az ágy le lett csupaszítva, még a matrac is eltávolíttatott. Nem volt semmi jele a testnek, amíg Sam a szögletes, rozsdamentes acélajtóra nem mutatott a falon. 
 - Rendeltetésszerűen oda került. Ez nem egy közönséges hullaház, ha szükséges, folyékony nitrogénnel hűthető. Ez a boncolást megnehezíti ugyan, de így határoztak fent. Ugyanakkor te a patológián dolgozol, tudnod kell ezekről. Átvennéd a helyem, amíg felmosok? A tanács utolsó döntése szerint itt kell maradnunk, amíg nem kapunk újabb instrukciót. 
 Nita ledobta magát a székre; felelősségtudat nélkül tört rá a lesújtó fáradtság. Még mindig ült, mire Sam visszatért. Bement a szertárba, és addig húzogatta a fiókokat, amíg a vizsgálót meg nem találta. 
 - Már korábban meg kellett volna tennünk, mert ha el fogunk kapni... bármit... tudnunk kell róla mielőbb. - Nita egyet a mellkasára erősített, miközben Sam gyógyszerek felé indult, ahol aztán turkálni kezdett a polcokon. - Kiállítok egy vényt, doktornő - szólt ki, és feltartott egy üveg áttetsző folyadékot. - Tudod, mi ez? 
 - C2H5OH. 
 - Igen, etilalkohol, úgy tűnik, ugyanabba az iskolába jártunk. Sok képlet áll erre az univerzális oldószerre, de a páciensek - a saját szükségletünk figyelembe vételével jelen pillanatban a legegyszerűbbet és leghatásosabbat favorizálom. 
 - Alhasi beöntés? 
 - Na azért nem annyira drasztikust. 
 Kinyitott egy doboz narancs dzsúszt a konyhai hűtőből, és fele-fele arányban felhígította alkohollal, majd két egészséges adagot kiporciózott. Mosolyogtak, és lehúzták, és egyikük sem vetett egyetlen pillantást a fal csillogó ajtajára, bár az állt minden gondolatuk felett. Ehelyett leültek az ablakhoz, és a város tornyai fölött meredtek kifelé: szürkület volt, és a fények kezdtek felgyulladni, míg az épületek keleti, sötét sisakjai vörösből bíborba mosott maszatokkal egészültek ki. 
 - Van valami, amire emlékeznem illett volna - mondta Sam bámulva a sötétlő eget. 
 - Mire gondolsz? Nem tehettünk többet... 
 - Nem, ennek semmi köze szegény Randhoz, legalábbis nincs közvetlen. A hajóval, mielőtt eljöttünk. 
 - Nem rémlik semmi; egyedül voltunk, majd megérkeztek a repülők, amint elmentünk... 
 - Ez az, velük van a baj! - Olyan gyorsan fordult meg, hogy az italából kilöttyent a talajra, de ezt nem vette észre. - Nem, nem a repülők... a madarak, nem emlékszel a madarakra? 
 - Sajnálom... 
 - A földön feküdtek a hajó körül; láttam őket azelőtt, mielőtt becsuktam a mentő ajtaját. Seregélyek. Volt néhány, ami úgy tűnt, megsérült, és először azt hittem, a hajó landolásától - de ez lehetetlen. Nem voltak még ott az odaérkezésünkkor, tényleg nem emlékszel? Akkor szálltak le, amikor megállt a mentő. - Még beszéd közben megindult a telefon felé. 
 Chabel professzor konferencián volt, de megszakította azt, hogy Sam hívását fogadni tudja. Csendben hallgatta a mondókát a madarakról, és szemeit egyre szélesebbre hasította az aggodalom. 
 - Nem, Bertolli doktor, nem érkezett hozzám jelentés a madarakról. Gondolja, van összefüggés...? 
 - Remélem nincs. 
 - A hajó kordon alatt van, folyamatosan őrzik. Odaküldök embereket szigetelő ruhában, hogy megtudjuk, van-e ott valami. Tudni fog mindenről, amit találnak. Addig is - várna egy pillanatig... - Chabel professzor elfordult a telefontól, és rövid beszélgetésbe kezdett valakivel a távolban. Amikor visszatért, egy köteg fényképet tartott a kezében. 
 - Ezek az elektron mikroszkóp képei, önhöz is hamarosan megérkeznek. Amit a fertőzés okának tartunk, megjelöltük: egy vírus, ami nagyon emlékeztet a Borreliota variolae-hez. 
 - Himlő! De ezek a tünetek... 
 - Mi is látjuk, hogy minden tekintetben eltérőek. Csak azt mondtam, hogy orvosi értelemben véve hasonló, ám a valóságban a vírus mindentől különbözik, amit eddig láttam. Ennek kapcsán szeretném az ön és Mendel doktornő segítségét kérni. 
 Nita csendben Sam mögé került hallgatózva; mindkettejük nevében válaszolt. 
 - Amit csak megtehetünk, megteszünk, Chabel Dr. 
 - Mindketten karanténban lesznek határozatlan ideig, amíg nem tudunk meg többet ennek a betegségnek a természetéről. És ott van maguknál Rand parancsnok teste... 
 - Azt akarja, hogy felboncoljuk? - kérdezte Sam. - Csökkentené a kockázatot, ha elvinnénk a testet, és másokat vizsgálnánk meg. 
 - Alapvetően ez a dolga a Világ Egészségügynek, de jelen körülmények között... 
 - Örömmel megtesszük, Chabel professzor. Nem is sok minden mást tehetnénk karantén alatt. Akar feljegyzést? 
 - Igen, az ultrahangos késekkel bonyolult lenne boncolni a fagyott testet. És jó lenne, ha a szövetminták mind készen állnának biopszisra. 
  Még az ultrahangos késekkel is nehéz volt a fagyott testet boncolni. És lehangoló. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Rand élete megmenthetetlen, mivel a testet szétlyuggatták a fertőzés szövődményei; erősen megtámadtak minden szervet. Sam végezte a nagy bemetszést, és Nita készítette elő a mintákat a technikusok számára, lezárt tégelyekben küldve ki őket az evakuált csőrendszeren, és annak automatikus sterilizáló rendszerén át. 
 Csak egyszer zavarták őket, amikor Chabel professzor jelentést tett az elpusztult madarakról - egy egész sereg sirályról és seregélyről, amiket a hajó körül találtak. A testeket a Világ Egészségügy laborjaiba szállították megvizsgálásra. 
 Elmúlt éjfél, mielőtt mindennel végeztek, és befejezték a sterilizációt. Nita éppen előjött a sugárfertőtlenítő kamrából, még nedves haján egy törülközővel, és Sam-nek egy fotográfia kinyomtatott mását nyomta a kezébe. 
 - Ez érkezett a Világ Egészségügytől, a laborból. Azok a döglött madarak szövődményesek voltak... 
 - Nem! 
 - ...és az őket megfertőzött vírus így nézett ki. Úgy tűnik, azonos azzal, ami Randot megölte. 
 A lány elvette a képet, majd lehangoltan az ablak alatti ágyra hajította. A vékony műanyag viseletben, ami alig érte el a térdeit, mikor felemelte a lábait, és make-uptól tiszta arcával sokkal inkább keltette egy bájos nő benyomását, mint egy orvosét. - Ez azt jelenti...? - kérdezte olyan kétségbeesetten, hogy nem tudta befejezni a mondatot. 
 - Még nem tudjuk, mit jelent. - Sam nagyon fáradt volt, és tudta, hogy a lány valószínűleg még rosszabbul viseli a dolgokat. - Sok kérdés merült fel, ami sürgős választ kíván. Miért maradt a hajó oly soká a Jupiteren? Miért csak Rand parancsnok tért vissza? Hogy szerezte ezt a betegséget - és van-e ennek köze a madarakhoz? Valaminek lennie kell, csak még nem tudom mi. Ha a betegség ennyire fertőző - a madarak az elkapás utáni percekben ki kellett múljanak - hogy hogy vannak ezek a dolgok, még nem tudjuk. - Abban a pillanatban, mikor elmondta mindezt, már meg is bánta, de már késő volt. Nita lehajtotta a fejét, és becsukta szemeit, Sam pedig észrevette, hogy azokból csendes könnyek indultak az arcot tisztítani. Különösebb ok nélkül kezébe vette a lányét; emberi szükséglet volt ez a eljövendő sötét okán, és a lány szorosan belemarkolt. Hátradőlt a díványon, és a fénykép kicsusszant ujjai közül, majd a padlón állapodott meg; a lány elaludt. 
 Elegendően sok pokróc volt ott, és Sam nem érezte szükségét a lány elmozdításának, de egy párnát rakott a feje alá, hogy kellemesen szunnyadhasson, aztán betakarta. Ő maga is kimerült volt, de álmos nem, így leoltotta a fejfényeket, majd hátradőlt az egyik ágyon egy újabb pohár etil-narancs dzsússzal. Mi ez az űrből jött pestis? Gondolatai egymást üldözték nagy sebességgel, és kicsit el is kábulhatott, mert legközelebbi felocsúdásakor már napfény tűzött be az ablakon az üres dívány felett. Újabb meleg nap várható. Gyorsan a vizsgálójára pislantott - az normális értékeket jelzett. 
 - Örökké aludni fogsz? - kérdezte Nita a diétás konyha felől, ahol is edénycsörömpöléseket hallatott. - Már hat harminc van. - Behozott neki egy csésze kávét, és Sam észrevette, hogy a haja egyenesre, hátra van fésülve, sőt ajkait is enyhén kirúzsozta; úgy ragyogott, akár az új nap. 
 - Fel akartam hívni a Világ Egészségügy laborját, de úgy döntöttem, várok, amíg felkelsz - mondta a telefon felé fordulva. Sam megállította őt. 
 - Még ne. A hírek várhatnak a reggeli utánig, amennyiben van olyan reggeli, amit... 
 - Egy finom, házi készítésű, sajátkezű, farmerkolbászból és lágytojásból éppen most enged fel. 
 - Hadd lássam! 
 Volt egy ki nem mondott egyezség köztük, hogy még egy kis ideig távol tartják magukat a világtól, élvezve a reggelit a kora reggeli napfényben, ami kitöltötte a szobát. Amíg meg nem érintették a telefont, elszigeteltek voltak, mindentől elvágottak, magasan a város felett a maguk magán univerzumában. Nita töltött még kávét, és lassan szürcsölték a tiszta eget bámulva, és az éles csúcsú New York-i tornyokat. 
 - Innen, a városból származol? - kérdezte Nita. Sam bólintott. 
 - Itt születtem, nevelkedtem, és tűrtem el az itteni dolgokat, leszámítva a kilenc év szolgálatot az UN seregben. 
 - Kilenc év! Úgy tűntél, mintha egy kicsit... hát... - Nita elbizonytalanodott, és Sam kacagni kezdett. 
 - Kicsit öreg vagyok kórházi orvosnak lenni? Igen, tökéletesen igazad van. 
 - Nem akartalak... 
 - Kérlek, Nita, ha egyszer is érzelgős voltam amiatt, hogy tíz évvel idősebb voltam, mint a hallgató társaim az orvosin, hát azóta már volt időm vastag burkot kifejleszteni. Nem szégyenkezem a seregben letöltött idő miatt sem; ezt választottam a karrieremnek, és százados voltam, mielőtt leszereltem. 
 - Volt valami különösebb oka ennek a döntésnek? 
 - Talán egy, de a gondolat hosszú ideje érlelődött. Az ottani legjobb barátomat Tomnak hívták, ő volt a katonaorvosunk, és lépésről lépésre fogott el az érzés, hogy az ő munkájában több érzés van, mint az enyémben. Sosem reklámozta az orvosi szakmát, de megválaszolta minden hülye kérdésemet, és hagyta, hogy vele legyek, és nézzem, mialatt operált. Ami végleg eldöntötte a sorsom, az egy faluban történt, Tibetben; ledobtak minket az éjszaka leple alatt az indiaiak és a kínaiak közé. Sosem láttam még olyan beteg és szegény embereket, és azon tűnődtem, miért a fegyverek az egyetlen dolog, amivel elláthatjuk őket. 
 A darázsdongásszerű telefonhang szakította félbe, és gyorsan a konyha másik végébe szaladt, majd fogadta a hívást. McKay doktor arca úszott be a kép közepébe. Az ő Trópusi Orvostudományi Részlege minden bizonnyal átdolgozta az éjszakát, és nyilvánvalóvá tették a szeme alatti sötét árnyékok, hogy ő is bent tartózkodott. Nyers volt. 
 - Hogy érzik magukat? Vannak valamiféle tünetek? 
 Sam előbb a sajátjára, majd Nita vizsgálójára nézett. - Minden jel normális működésre utal, tünetmentesek vagyunk. Voltak más esetek...? 
 - Nem, egy sem. Épp csak aggódtam, mert mindketten veszélyeztetettek. - Lehunyta szemeit egy pillanatra, és megvakarta ráncos homlokát. - Mostanáig nem volt semmilyen - nem hivatalosan Rand kórnak betudható - fertőzés, legalábbis emberek között nem. 
 - A madarak? 
 - Igen, kint voltak az embereink egész éjszaka lámpákkal, és hajnal óta további jelentések érkeztek madárfertőződésről, döglött madarakról. A Világ Egészségügy máris sugározza a figyelmeztetést, miszerint nem szabad megérinteni a döglött madarakat, és azonnal értesíteni kell a rendőrséget. 
 - Más állatfaj is megfertőződött? - kérdezte Nita. 
 - Nem, egyelőre semmi más, csak madarak, és ezért nagyon hálásak vagyunk. És maguk ketten tünetmentesek, ami igen bíztató. Ezért kell, hogy kapcsolatban maradjanak velem, tudassanak mindenről, ami hát legalábbis nem mindennapos. Sok szerencsét. - Kikapcsolt. 
 Nita beleszürcsölt a kávéjába. - Kihűlt - egy kicsit meg kell melegítenem. - A hevítő két zárt tartályához lépett. - Minden olyan különös ekörül a betegség körül; nem engedelmeskedik semmilyen szabálynak. 
 - Miért, talán kéne, Nita? Ez mégiscsak egy űrfertőzés, egy más világból, és ezért nem is lehetne nem idegen. 
 - Új, de nem idegen. Nem számít, milyen organizmus, a testet csak limitált számú módon támadhatja meg. Amennyiben tényleg idegen lenne, nem lehetne hatással az emberekre... mint például egy gomba, ami csak a szilikon alapú létformákat támadja meg. 
 - Vagy egy baktérium, ami csak mínusz húsz fok alatt életképes. 
 - Igen! A Rand kór teljesen újnak tűnik a számunkra, de a reakciók nem. Láz, nefrózis, kelések és pyemia. Köztudottan az egész testben elterjedt, de van másik betegség, amely egyidejűleg több szervet támad meg, így csak ezen faktorok kombinációja új. 
 Sam elvette a meleg tartályt, amit Nita felé nyújtott, majd teletöltötte a csészéjét. - Reménykedően adod elő. Nekem voltak vízióim egy űrből jött fertőzésről, ami végigsöpör a világon. - A hirtelen emlékképek összeráncolták a homlokát. - Mi a helyzet a madarakkal? Hogy illeszted őket bele? 
 - Még nem tudjuk, beleillenek-e. Lehet, hogy ugyanazt kapták el, lehet, hogy valami hasonlót. Ha összefüggésben áll a megbetegedésük, nagy segítség lenne, ha valaki megtalálná bennük a Randot megölő vírust. Készíthetnénk vakcinát, amíg nem találunk biztos ellenszert. Bárcsak láthatnám, hol tartanak a laborban. 
 - Ezt én is szeretném, de jobban tesszük, ha erről lemondunk, és itt maradunk. Te patológus vagy, így sok dolgod akad a szövetmintákkal. De egy mentőkocsis orvosnak itt nincs nagy haszna. Azt hiszem, fel kéne hívnom pár barátom a kórházban, és megtudni, mi történik odakint a világban. 
 Nita egész délelőtt dolgozott a kis, de teljes laboratóriumban, amely részét képezte az elszigetelt kórteremnek. A nagydarab, sziszegő tégelytartályok érkezése keltette zajban még bizonytalanabbul tudta kivenni Sam beszélgetéseit. Amikor végül dél tájban megpihent, egy térkép fölé görnyedve talált rá, ami az asztalra volt terítve. 
 - Gyere, nézd! - mondta integetve felé. - Ez a teljes Long sziget - itt a Kennedy reptér, és a Világ Egészségügyiektől is megérkeztek a jelentések a madarakról. Minden jelentés helyét bejelöltem. Látsz összefüggést? 
 Nita végigfuttatta ujját a piros számokon. - Első látásra majdnem mind a déli part mentén van, számos sűrű ösvény vezet Cedarhurst, Lawrence és a Long tengerpart felé. 
 - Igen, eddig még csak a déli parton találtak; itt láthatod a Long tengerparthoz vezető Reynold csatornát, ahol több, mint kétezer döglött kacsára leltek. Megfigyelted, milyen irányba nézett a 'Pericles' légzárja, amikor kinyílott? 
 - Nem nagyon néztem körül, nem tudom. 
 - Én sem voltam biztos, ezért ellenőriztettem a reptérrel. A nyitott leszálló majdnem pontosan délnyugat felé néz, mint ez. - Előhúzott egy vonalzót, merőlegest állított a vörös sávra, majd elmozdította azt a reptér széléig, ahol az űrhajó tartózkodott. Rajzolt egy piros vonalat a reptértől a Long szigeten át az óceánba. Amikor felemelte a vonalzót, Nita levegő után kapkodott. 
 - Keresztülhalad a Long szigeten, a számok középvonalán. De ez nem lehetséges, hacsak a szél arra nem fújt. 
 - Majd' semmi emlékezetes szél nem volt tegnap, csak alkalomszerű széllökések, mik nem haladták meg az öt kilométer per órát, de még azok iránya sem esett egybe. 
 - Azt akarod mondani, hogy a vírus, amely megfertőzte ezeket a madarakat, a kikötőből érkezett, akár egy... kereső fény, és épp csak keresztülsöpört az országon minden útjába kerülőt megfertőzve? 
 - Nem mondok semmit. Nita... úgy tűnik, te mondtál nekem valamit. Éppen csak körülírtam a helyzetet a rendőröknek. Talán akképpen terjedt a vírus, ahogyan jósoltad; lehet, hogy rossz feltételezés volt részünkről, hogy az igazodni fog az általunk ismert viselkedésformákhoz. Tulajdonképpen ebben az afférben semmi sem titulálható hagyományosnak. 
 Toporgott, felváltva csapkodta ökleit nyitott kezeibe. 
 - És amíg nincs vége, itt kell maradnom. Ha a Rand betegség csak a madarakat támadja meg, nem tarthatnak itt életünk végéig, megfigyelés alatt 'hátha megbetegszünk' alapon. - Telefonhang szakította félbe. 
 A Világ Egészségügy hívása volt. Riadt volt a tekintete, és amikor megszólalt, olyan mély hanggal tette, amely nehezen érthető. 
 - Egy páciens érkezik, Dr. Bertolli, kérem készüljön fel a fogadására. 
 - Úgy érti... 
 - Igen, Rand kóros. Egy rendőr. Egyike azoknak, akiket kijelöltek a halott madarak begyűjtésére. 

  
Fejezet: 4 
Nita előkészítette az ágyat, mialatt Sam türelmetlenül várta a belső ajtó feltárulását. A jelzőfény kialudt jelezve, hogy a külső ajtó bezárult, majd a rejtett motorok hümmögni kezdtek, és levegő sziszegett az előtte álló ajtó irányából, amikor pedig az elég szélesre tárult, átpréselte magát. A rendőr a hordágyon - még mindig egyenruhában - könyökeire támaszkodva felült. 
 - Nem tudom, mit keresek itt, doktor, nem vagyok olyan rosszul, csak egy kis meghűlés, szénanátha, mint rendesen az év ezen szakaszában - ecsetelte nyugodtan, halkan bátorítva magát. Vörös sebhelyek borították az arcát, amik keléssé érhetnek. Sam felemelte a rögzítőjét. Francis Miles, harmincnyolc éves, foglalkozása rendőr, mindez tisztán olvasható, a lap aljára ez van nyomtatva nagy betűkkel: Rand vírus tesztje - Pozitív. 
 - Nos, azért van itt, Frank, hogy megvizsgáljuk - mondta Sam eltéve rögzítőjét, és ugyanazzal a hanggal folytatta. - Most dőljön hátra, hogy le ne essen, és kitaláljuk, hogyan tehetjük ágyba. - Kitolta a hordágyat a szigorú karantén széle felé, és a vaskos ajtó becsapódott mögöttük. 
 Nita vidám volt, fellazította a rendőr párnáját, majd előállt egy tanulmányozandó menüvel, és azzal a megállapítással, hogy éhesnek tűnik, és még egy doboz sört is talált, amit a hűtő hátuljába hajítottak. Sam sebesen ügyködött a páciens kiszáradása, forró bőre okainak feltérképezésével, és közel tizenöt percébe tellett a precíz, kielégítő diagnózis elkészítése. Ez idő alatt a páciens hőmérséklete egy teljes fokot emelkedett. Az első kelések megjelentek mire becsukta az iroda ajtaját, és McKay számát kezdte tárcsázni. 
 - Figyeltük a betegségét - szólt McKay. 
 - Van valamiféle javasolt orvoslat? 
 - Ezen tanakszunk... 
 - De csak van valamiféle ötletük? - Sam ökölbe szorította a kezeit, hogy kordában tartsa indulatait. 
 - Az ön esete kicsit eltér a hagyományosoktól. Az ajánlott bánásmód hatástalannak bizonyult az eddigiekben, de beavatkozással hathatósabb lehet, és az ellátmányt már útra indítottuk. Ugyanakkor a hiperbárikus oxigén terápia megfelelőnek bizonyult... 
 - Dr. McKay - szakította félbe Sam -, nincs hiperbárikus kamra a közelben, így ez az eljárás a páciens elmozdítását kívánná meg. Meg kell értenie... az eszközök nem képesek elmondani, hogy ez az ember a szemeim előtt haldoklik. Még sosem láttam ilyen sebességgel ható betegséget. Ön talán igen? 
 McKay letörten megrázta a fejét, és Sam közelebb hajolt a telefonhoz. 
 - Hozzájárul, hogy tüneti és beavatkozó kezelésbe kezdjek az antibiotikumok felhasználásával a szövődmények elkerülése érdekében? Valamit tennem kell! 
 - Igen, természetesen, Bertolli doktor, minekutána ő az ön páciense, és én egyetértek a döntésével. Jelentést fogok tenni a bizottságnak a beavatkozásokról. 
 Amint Sam felfüggesztette a beszélgetést, észrevette, hogy Nita mögötte áll. 
 - Hallottad? - kérdezte. 
 - Igen, az egyetlen lehetséges döntést hoztad. Ők nem igazán érthetik a páciens látványa nélkül. Adnom kellett neki egy kis Suritalt, hat köbcentit, mert túlzottan izgatottá vált, majdhogynem hisztérikussá. Jól tettem? 
 - Bizonyosan, hiszen most mindent a páciens szükségletei diktálnak. Lássuk megjött-e már az interferon! 
 A kapszula a fogadókosárban várakozott és Sam gyorsan elkészítette az injekciót mialatt Nita megdörzsölte a páciens karját. Ő a hátán feküdt, csukott szemekkel, nehezen lélegezve a száján át. A bőrét mérges gyülevények borították. Sam adott neki egy jókora intravénás injekciót - a véráram majd elszállítja az interferont a test minden részébe -, és egy kisebbet az egyik kelésbe. 
  - Ezt használhatjuk szabályozáshoz - mondta az injekcióstűt a jódjelhez kocogtatva. - A helyileg beadott interferon mindig hatásosabb. Lázcsillapítóval kombinálva pozitív eredményeket hozhat. 
  Nem következett drámai javulás, de a rendőr hőmérséklete két fokot esett. McKay és a csoportja figyeltek mindent és kezelési javaslatokat adtak. Sam rossznéven vette, hogy úgy szemlélik a megtermett rendőrt, mint egy tengerimalacot, de nem tiltakozott. A rendőr valóban tengerimalac volt; ha meggyógyul, a módszer másokra is alkalmazható. 
  Voltak más esetek is. Azokat a New York kórházba vitték, ahol speciális kórterembe kerültek, jóval nagyobba ennél a kísérletinél; a kiürített részlegben önkéntesek dolgoztak. Nehéz volt megmondani, hányan vannak, még a hivatalos orvosi jelentések is elhallgattak tényeket, míg a TV és rádió nyilvánvalóan átmeneti morális vigaszt nyújtottak. Sam a páciensére kellett koncentráljon, ha nem akarta, hogy eluralkodjon rajta a frusztráció, amiért ő a kórterem foglya, míg a pestis odakint a városban tovább terjedhet. 
  - Ez mire jó?  - kérdezte, mikor észrevette, hogy Nita kiemel egy galambokkal teli fémketrecet a csőpostából. Tudomása volt róla, hogy a laborban dolgozott az elmúlt órákban, de nem beszélgettek. A nő elfésült egy tincset a szemei elől, és az íróasztalra mutatott. 
 - Egész nap jelentéseket olvastam a laboroktól, amelyek a Rand vírussal dolgoznak, és van egy kísérlet, amit még nem végheztek el, amit a legbiztonságosabban egy ilyen karanténban lehetne elvégezni, ahol van egy Rand kóros páciens. 
  - Miféle kísérletet? 
 Nita átlapozta a papírokat, és kiemelt egyet. - Ez a első jelentés a patológiáról. Lehetetlennek találták emberi szövet megfertpzését Rand parancsnok beteg sejtjeivel. Azelőtt végezték a kísérletet, mielőtt tegnap este meghalt. Arra is rájöttek, hogy nem lehet átültetni a vírust semelyik labori állatra, majomra, tengeri malacra, nyúlra... 
 - Akkor amennyiben nem ültethető át, elhagyhatjuk a karantént! De ez a rendőr hogyan fertőződhetett meg? 
 - Egy pillanat, és megérted. A Rand vírus képes megtámadni a madarakat, minden fajra hatással volt, amivel ez idáig kísérleteztek. És aztán ez a legrosszabb: a fertőzött madársejtek meg tudják fertőzni az emberieket, így kapta meg szegény Frank is. 
 - Ezt önkéntes embereken próbálták ki? 
 - Nem, persze, hogy nem! Csak tartósított szöveteken és HeLa sejteken. 
 Sam előre-hátra lépdelt; képtelen volt egyhelyben maradni. 
 - Akár az élet körforgása a skiztozomiázisban: embertől csigáig, csigától emberig, csak az a probléma, hogy még sosem találkoztunk hasonlóan működő vírussal. Nem egyedről egyedre terjed, hanem előbb az ember fertőzi a madarat, aztán a madár vissza az embert, de a fajon belül nem terjed - egy pillanat, meg tudja fertőzni az egyik madár a másikat? 
 - Igen, ez bebizonyosodott. 
 - Akkor persze adódik, hogy miért vannak itt madarak. Ki akarod próbálni, hogy az emberi vírus képes-e újrafertőzni a madarakat. Amennyiben igen, akkor Rand és Frank ugyanazt kapta el. Amennyiben ugyanazt, a fertőzési lánc megszakításával eltörölhetjük a betegséget. 
 Nita már elkészült az injekcióval. Benyúlt a ketrecbe, ügyesen megragadott egy madarat, amely így képtelen volt mozogni. Halkan búgott, és pislogott rózsaszín szemeivel, amikor a tű a bőre alá hatolt. Nita berakta egy másik ketrecbe, majd azt egy elkerített helyre. 
 - Egyvalami hiányzik - szólt Sam. - Tud-e emberi sejteket fertőzni a beteg rendőr vírusa; talán jobban átalakult a madarak közreműködésétől! 
 - Nem, ezt már ellenőriztem. Erre idefent nem voltak kellékek, de a tályogmintákat leküldtem a hatodikra, és ott megállapították, hogy nem fertőz emberi szövetet. 
 Sam megvizsgálta a pácienst, aki mélyen aludt. Nem állt be változás, a betegség terjedése ellenőrzöttnek tűnt, legalábbis ideiglenesen, bár a láz nem csökkent. Visszament a laborba, leült Nitával szemben, aki feljegyzéseket készített. 
 - A labor Rand alfának és bétának hívja a vírusokat - mondta. - Feltehetőleg ezek maradnak a hivatalos elnevezések. 
 - Mi a különbség? 
 - A Rand alfa Rand parancsnok fertőzése, a halálos vírus nem fertőz meg embert vagy állatot madarakon kívül. A Rand béta látszólag ugyanolyan, de végez a madarakkal, és megfertőzi az embert is. 
 - És más madarakat is megtámad. 
 - Igen, könnyedén; ezért a gyors elterjedés. 
 - Akkor már csak azt kell kideríteni, hogy a Rand béta az emberben képes-e Rand alfává alakulni. Amennyiben igen, a bajoknak vége. Sok madarat kell legyilkolni, de megállíthatjuk az emberek újrafertőzését. 
 - Én is ebben bízom - mondta Nita a madárkalitkára erősített műszerekre nézve. - Ha a madár megbetegszik, Rand bétája lesz, vagyis a páciens Rand alfás, akár az első. Ez azt fogja bizonyítani, hogy a betegség mindössze két módosulatban létezik, és csak madaraktól kapható el. A fertőzés lehetőségének megszűntetésével megszűnhet a kór. 
 Mindketten a galambra néztek, amikor az előrenyújtott szárnyával az oldalára borult. 
 - A testhőmérséklet négy fokot emelkedett - állapította meg Nita.  Az első kelés nőni kezdett, és nyugtázhatták, hogy a betegség innentől az ismert stádiumba lépett. 
 - Vérmintát küldök a labornak - mondta Nita -, hogy elektronmikroszkóppal ellenőrizhessék. De nem hiszem, hogy kétséges lenne. Szerinted? 
 - Egyáltalán - válaszolta Sam, és előhúzott egy tűt a tasakjából. - Már csak egy tényező hiányzik ahhoz, hogy bebizonyosodjon az igazság. - Az ágyon fekvő pácienshez fordult. 
 - Nem, nem szabad! - kiáltotta Nita utána szaladva. Olyan erősen ragadta meg a karját, hogy az injekciós tű kicsúszott Sam kezéből, és a földön kettétört. Sam a lány felé fordult nyugodtan, düh nélkül. 
 - Sam, nem szabad, erről most tanakodnak a Világ Egészségügynél; voltak felvetések önkéntes szükségességéről, de a várakozás mellett döntöttek. Ez még túl veszélyes, nem kell... 
 - Szükséges. Amíg be nincs bizonyítva, hogy a Rand alfa nem ültethető át az egyik emberről a másikra, nem lehetünk biztosak abban sem, hogy nem lesz járvány. Amíg vannak kétségek, mi mindketten itt ragadunk ebben a karanténban. Valakit be kell oltani a rendőr Rand alfa vírusával. Mivel én már úgy is veszélyeztetve vagyok, logikus, hogy én legyek az önkéntes. Van valami ellenvetés? 
 - Nekem kellene... 
 Sam elmosolyodott. - Ebben a különleges helyzetben, kedves doktornő, a nők és a gyerekek maradnak utoljára. 
 Nita egy hosszú pillanatig csendben maradt, majd elfordult, és kinyitott egy tűtasakot. - Képtelen vagyok vitatkozni veled - mondta. - Talán igazad van; nem tudom. Megállítani úgy sem tudlak. Csakhogy én vagyok a citológus itt, és nem fogom megengedni senki kétbalkezesnek, hogy hepatisist vagy pyemiát vagy hasonlót okozzon magának. - Elővett egy steril tűt. - Előkészítem, rendben? 
 - Rendben! - válaszolta Sam, majd visszafordult a páciense felé, amíg Nita tevékenykedni kezdett. Tisztában volt vele, hogy a lány nem próbálja meg átverni őt, és steril vízzel, vagy semleges plazmával megtölteni az injekciót. Ez túlontúl lényeges volt. Lehetett ugyan nő, nagyon is nő mindenféle női érzésekkel és érzelmekkel, de akkor is orvos volt. 
 - Minden készen áll! - mondta Nita. 
 Saját maga dörzsölte be a karját, és mikor látta, hogy a lány vacillál, elvette tőle az injekciós tűt, függőlegesen tartotta egy pillanatig, kinyomott néhány cseppet, majd ténylegesen a bőre alá merítette. 

  
Fejezet: 5 
- A Rand alfa vírus nem propagáltatott az emberi történelemben - mondta Nita, a kezeit oly szorosan kulcsolta össze, a pácienst? 
 A rendőr még mindig aludt - de mintha érdesebb lett volna a légzése. Sam megnyomta a felülírás gombot az orvosi rögzítőn, és az lágyan susogott, amint percről percre rögzítette a páciens medikális történelmét, mióta az az ágyra helyeztetett hogy azokból kifutott a vér - így szinte semmi esélye, hogy kimutasd a vírust. - Éppen annyira magyarázott magának, mint Samnek, és ő ezt észrevette. Túl hirtelen változás volt ez neki, egyik napról a másikra a csendes laborból a halál közelébe kerülni. 
 - Kicsi vagy semmi esély - szólalt meg Sam. - Nem lenne jobb, ha jelentenéd McKay-nek, hogy mit cselekedtünk, amíg megvizsgálom. Egy kattanás hallatszott, és egy ív grafikonokkal telt papír hullott Sam kezébe. Követve a különféle szervek rajzolta vonalakat nyilvánvalóvá vált, hogy mind erősen rongálódtak a délutáni injekció beadásának időpontjáig. Akkor, közel három órája a romlás megállt, és még javult is kicsit a helyzet, miután a lázcsillapító hatni kezdett. De az átmeneti enyhülés véget ért, a láz emelkedett, a vérnyomás csökkent, és a beteg tovább indult a halál felé. Sam azonnal előkészített egy újabb injekciót, és beadta. Úgy tűnt, hatástalanul. 
 - Dr. McKay nagyon dühös volt - mondta Nita. - Közölte, hogy precízen kell summáznunk a történéseket, és szerintem eszement őrültnek tart, de köszöni, hogy segítesz. Történt... valami? - Elfordította kicsit Sam csuklóját, hogy leolvashassa a vizsgáló eredményeit. 
 - Semmi reakció, te is láthatod. Nincs is ok, amiért lehetne, az emberi szövetrendszer elég érzékeny. Ha a Rand alfa átültethető emberi szövetekbe, mostanra már tudnunk kell. 
 Dr. Bertolli második páciense haldoklott a szemei előtt, és nem tudott mit tenni ez ellen. Az injekció az első alkalommal még működött, néhány órával feltartóztatva a támadást, de másodszorra elvesztette hatását. A láz mind magasabbra szökött, és már nem fogta a csillapító. A szívlélegeztető gépet rákapcsolták, és amikor a vesekárosodás közelinek tűnt, a művesét is. Sam egyetlen reménye az lehetett, hogy meg tudja védeni a testet a támadó vírussal szemben, segíteni vérátömlesztéssel, és meggátolni a szövődményesedést antibiotikumokkal. Ám ez elérhetetlen volt. Csak amikor Nita elhúzta a kezét, és észrevette, hogy sír, csak akkor fordult meg. 
 - Sam, ő halott, kérlek, nincs már mit tenni. 
 A kimerültség ekkor tört rá; mióta is tart ez, tizenkét órája, talán már több? Az órájára nézett, és rápillantott a karján lévő vizsgálóra is. Normális értékeket jelzett, bár a pulzus kicsit csökkent a fáradtságtól. Erről el is feledkezett! Ha elkaphatja a Rand kórt, már el is kellett, hogy kapja; tehát biztonságban tudhatja magát. Apró győzelem volt ez az elmúlt órák tragédiái után. 
 - Légy szíves, ülj le! - szólt Nita -, és itt egy kis kávé. - Sam előbb csak beleszürcsölt, majd kortyolt egyet, szinte eltűntetve az egészet, majd letette. 
 - Mi történt? - kérdezte ekkor. - Már elmúlott hajnali kettő. 
 - Kiengedtek a karanténból; ez Dr. McKay döntése. Azt mondta, ha éjfélig nincsenek tünetek, akkor a karantén véget ér... - Sam karjára tette a kezét, amikor felkelni próbált. - Várj, kérlek, idd meg a kávét, és hallgass tovább! 
 Egy pillanatig habozott, de aztán visszaült. - Jó ez a kávé, elkelne még egy. - Szinte elmosolyodott. - Sajnálom, ha eszementként viselkedtem, de ez az egész piszok ügy olyan személyes jelleget öltött, amióta csak Rand kiszállt a hajóból, tulajdonképpen a karjainkba zuhanva. Gyere, ülj ide, és igyál te is egy kávét! 
 Nita töltött magának, és rakott bele tejszínt, valamint cukrot is. 
 - A város igen rossz állapotban van - mondta. - Ezt az orvosi jelentésekből tudom. A Rand béta vírus könnyen elkapható és halálos. A madarak nagyon gyorsan elpusztulnak a fertőzéstől, de addigra egész testüket ellepi az. Láthatólag egyszerű bőr-kontaktussal terjed, aki csak elkapta, hozzáért egy madárhoz vagy a talajhoz, ahol a madarat találták. A vírus végül elhal a gazda szervezetét elhagyva, de nem tudni, mennyi idő alatt. 
 - Hány esetről tudunk? 
 Nita vacillált kicsit, mielőtt válaszolt. - Több, mint háromezer, amiről legutoljára hallottam. 
 - Ilyen gyorsan! És mik az intézkedések? 
 - Egyelőre csak átmenetiek, de már tanácskoznak az orvosok, a polgármester, a rendőrség, mindenki itt, Bellevue-ben a kettes előadóban. Chabel professzor a Világ Egészségügytől az elnök, és azt akarja, hogy odamenj. Azért csak most mondom ezt, mert meg akartam várni, míg megiszol egy kávét. 
 - Megtörtént! - mondta felegyenesedve, láthatóan jobb állapotban. Nita is állt, közel hozzá, és Sam kezei szinte önhatalmúlag megragadták a vállait. Valamit mondani kezdett, aggódva a vékony pamut ruhán átható testhőről. Aztán közelebb húzta, és megcsókolta erélyesen, élettelien, Nita pedig szorosan átkarolta. 
 - Nos! - tért magához Sam többé-kevésbé meglepődve magától. - Nem igazán tudom, miért tettem. Sajnálom... 
 - Sajnálod? - mosolygott Nita. - Én nem. Kifejezetten jó volt. Bár azt hiszem, még jobb lehet, miután megborotválkoztál. 
 Ahogy Sam felkapta a kezét az állához, egy dörzspapírt talált a helyén. - Nem tűnt fel - úgy nézhetek ki, mint egy tarajos sül, és persze úgy is érzek. Mielőtt lemegyek, meg kell szabadulnom ezektől. 
 A fürdőtükör körüli világítás megcsillant a csempéken, lepolírozta a fémeket, és Sam sajátságai vizsgálatába kezdett a verőfényben. A szuperszonikus borotva sugárzó feje lágyan követte a bőrét leszaggatva a szőrök fölöslegét, de irritálóan hangosra váltott, amikor erősen az állkapcsához nyomta. A borotva hangja persze túl magas frekvenciájú lett volna, hogy közvetlenül hallja, de megrezegtette a koponyáját, és olyan felhangokat keltett, amelyek megdolgoztatták a belső fülét, mint megannyi szorgos rovar. A szemei vörös karimájúak és feketék voltak. Az Aszpirin ellátja a fejfájást, és öt milligramm Brenzedin segíteni fogja végigcsinálni az értekezletet, de először cipőkre kell szert tennie; a fehér dzseki és a nadrág megfelelőek, de ez nem igazán áll a pamut papucsokra. 
 - Tudatni fogsz róla, hogy mi történik? - kérdezte Nita, amikor megindult. Biccentett, miközben türelmetlenül megnyomta az ajtó nyitógombját. 
 - Hívni foglak, amint lehet - mondta félvállról a külváros lehetséges állapotának gondolataiba merülve. Fel kell legyen készülve pár változásra. 
 Amikor végül a külső ajtó feltárult, a sterilizálót követően Sam kilépett, és azonnal észrevette Killer Dominguezt, aki elnyúltan aludt egy kinti kanapén. Killer gyanakvóan kinyitotta az egyik szemét, amikor az ajtó mechanizmusa zümmögni kezdett, majd talpra pattant. 
 - Köszöntelek ismét a civilizációban, doki. Egy ideig azon aggódtunk, hogy nem lesz lehetőséged visszatérni, de a pletykákkal eljutott a hír, hogy feloldják a karantént, így én lehettem a fogadóbizottság. 
 - Kösz, Killer. Arról is pletykáltak, hogy azonnal egy összejövetelre kell mennem? 
 - Na igen. És Charley Stein említette, hogy valószínűleg elégetik a ruháidat. A cipőket is? - kérdeztem, és azt mondta, kétségtelenül. - Killer benyúlt a dívány alá, és előhúzott egy pár fehér, gumi talpú cipőt. - Ezért rájöttem, hogy legalább egy pár cipőre szükséged lesz, ezért elhoztam ezeket a szobádból, és láthatólag jól tettem. 
 - Barát vagy, minden bajban, Killer - mondta Sam lerúgva a csoszogókat, és felhúzta a cipőket. - Te szolgálatban voltál, amíg én odafent el voltam zárva; milyen odakint? 
 Sam most először látta Killer arcát elveszteni természetes, városi közönyét, hogy a helyén kimerültség és aggodalom rajzolódjon ki. 
 - Durva a helyzet, doki, és még romlani fog. Mindenki otthon tartózkodik, zárt ajtók mögött, de meglehetősen hamar el fog fogyni az élelmiszerük, és amikor úgy döntenek, legjobb lesz felkeresni a rokonokat, akkor kezdődik igazán a bál. Az egészet már lejátszotta a tévé, a sajtó, de magam is keresztülmentem pár dolgon: például tudok a keleti zavargásokról, és ezekről nem számol be a média. 
 - Szerintem hamarosan uralni fogjuk a helyzetet - jelentette ki Sam, amint beléptek a liftbe, azt kívánva, bárcsak őszintén átérezné, amit mond. - Amint meg tudjuk akadályozni, hogy a madarak a Rand kórt terjesszék, a veszély megszűnik. 
 A kettes előadó ajtaja zárva volt, és egy mosolymentes rendőr őrizte, megtagadva Samnek a belépést, folyamatosan az övén tartva a kezét a pisztolya közelében a párbeszéd alatt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy Samnek dolga van odabent, a sisakjába szerelt rádióján hívott valakit, és pár perccel később Eddie Perkins, az egyik bennlakó műtős kinyitotta az ajtót. Killer eltűnt, és Eddie a ruhatárhoz vezette Samet. 
 - Vázolnom kell a helyzetet - kezdte -, mielőtt bemész. Kezd az egész komoly háborúvá válni. 
 - Kinek az oldalán állsz? 
 - Jó kérdés! - mosolygott Eddie kunkorian, előhúzott egy doboz cigarettát, és Sam elutasítását követően rágyújtott egyre. - McKay csapatába lettem besorozva. Az ő feladatköre az orvosi nyomozás és a rand kór ellenszerének felkutatása; mindenki emlékszik még, hogy mit tett a Topholm pachyacria esetében. Néhány feladaton osztozik a közegészségügyiekkel, valamennyin a rendőrséggel és a hadsereggel, és semmin a szavazatéhes politikusokkal. Megpróbálja meggyőzni a kormányzót, hogy kihirdesse a hadiállapotot, hogy az UN seregek bevonulhassanak; előbb vagy utóbb szükségünk lesz rájuk, így jobb mielőbb. El kell pusztítani minden madarat New York száz mérföldes körzetében. 
 - Többszáz környezetvédelmi terület és állatmenedék van az adott körzetben. El tudom képzelni, milyen viták lesznek! 
 - Már vannak, és a kormányzó, akire biztos emlékszel, újra indul az őszi választásokon. 
 - Mit tehetnék? 
 - McKay szerint te talán jó irányba tudnád befolyásolni a szavazást; arra vár, hogy megjelenj. A belépéseddel mindenki el fog hallgatni, hogy téged végig tudjon hallgatni. Pillanatnyilag te vagy a hős, aki először találkozott Randdal, karanténba került vele, majd bebizonyította, hogy emberről emberre nem terjed a Rand alfa vírus. Amint ez igaznak mutatkozik, a betegség elkapása keltette pánik elhal, így a város evakuálásáról kelt pletykák is. Aztán amint a Rand alfa terjedése megáll, hangosan, érthető módon bejelentheted, hogy a Rand béta megállítható pár millió madár legyilkolásával. Egyetértesz? 
 - I-igen, persze. Borzasztó ötletnek tűnik, de ez az egyetlen, amit tehetünk, amikor nincs gyógyír egy betegségre. Meg kell állítani most, mielőtt elterjed, és akkor örökre vége. 
 - Ez ám a küzdőszellem! - szólalt meg Perkins, amint megindult az ajtó felé. - Meg kell győznie az orvosokat is, és már bele is kezdhetünk a munkába. Adjon egy két perces bevezetőt, hogy kiüssem McKayt, aztán mindent bele! Menjen egyenesen a dobogóra, várni fogjuk. 
 Lassú percek voltak. Sam kisimította fehér dzsekijét a ruhatári tükörnél. A torka száraz volt, akár valaha egy harci bevetés előtt. Politikusok! Azonnal meg kell győzni őket. Minden perc késedelem növeli a fertőzött területet. Belökte az ajtót, és legyalogolt a félig telt hall folyosóján az egyenruhások és öltönyösök előkelő csoportjához, az emelvény hosszú asztalához. Fejek fordultak felé, és McKay doktor félbeszakítva beszédét üdvözölte őt. 
 - Most pedig uraim, legalább néhány ténnyel megismerkedhetünk, megcáfolhatatlan tényekkel és evidenciákkal, amik alapján logikus döntést hozhatunk. Ez itt Dr. Bertolli, akit szerintem már mindenki ismer névről. 
 Morgás sodort végig a hallon, és Sam megpróbálta kerülni a meredező szemeket, amint négy lépcsőt megmászott az emelvényhez vezető útján. McKay maga felé intette. 
 - Jelen pillanatban Dr. Bertolli a világ klinikai szaktekintélye a Rand kórt illetően. Ő volt, aki találkozott Randdal, amikor a hajó leszállt, és figyelemmel kísérte az egész esetet egy karanténban, sőt, a másodikat is, Miles rendőrét. Ezen felül ő az, aki bebizonyította, hogy a Rand kórt csak madaraktól kaphatjuk el, egymástól nem. Dr. Bertolli, elmondaná nekünk, milyen természetűek a tapasztalatai? 
 Amint kimondta ezt McKay, Sam felismerte, hogy az éles eszű politikus egyben orvos is. De hogy ne ő maga fedje fel ezt, úgy rendezte a dolgokat, hogy Sam legyen a lepel lerántója. Sam alapvetően nem vette sok hasznát a politikus orvosoknak, de úgy találta, az adott körülmények közt neki, magának is azzá kell lennie. A hallgatóságot meg kellett győzni. Várakozásteli szünet következett, amikor feléjük fordult. 
 - A laboratóriumi tesztek feltárták előttünk, hogy a Rand kór kétféle formája létezik, amik az alfa és a béta azonosítót kapták. Rand parancsnok az alfától pusztult el, de nem fertőzhetett meg egyebet, mint szárnyasokat, madarakat, mivel azok mindegyike képes elkapni a betegséget az embertől. Amikor a madarak megfertőződtek, a vírus bétává alakul, amelyet bármely másik madár vagy ember elkaphat. Ugyanakkor, ha ember kapja el, az ismét alfává alakul, ezért halt meg Miles rendőr. A kór nem adható át másnak. 
 - Honnan tudja, doktor? - szakította félbe McKay. 
 - Onnan, hogy megfertőztem magam Miles élő vírusával. 
 Sam elhallgatott a közönség hápogására való reakcióképp; a legközelebbi asztalnál ülők arrébb csúsztak. McKay hűvös mosollyal megfogta Sam karját. 
 - Nem indokolt a félelem. Amennyiben Dr. Bertolli elkapta volna a betegséget, annak mostanra már tünetei lennének; megfigyelések szerint a betegség az elkapását követő egy órán belül hatni kezd. - Leejtette a karját, és hátradőlt a székén egyenesen Samre nézve, aki egyedül ácsorgott farkasszemmel méricskélve a hallgatóságot. - Van valamiféle javaslata a vírus kezelésére, doktor? 
 - Semmiféle - válaszolta Sam, majd hagyta elnyúlni a csöndet. - Jelen pillanatban a betegség gyógyíthatatlan. Aki elkapja, belehal. Az egyetlen mód a megelőzésére a fertőződés lehetőségének kizárása: New York város tíz vagy tizenkét vagy száz vagy ezer mérföldes körzetén belül minden madarat el kell pusztítani, bármi szükséges is annak ellenőrzésére, hogy egyetlen sem menekült el. Tudom, hogy sokkolóan hangzik, de nincs alternatíva. Egész egyszerűen: a madarak vagy mi. 
 Néhány dühös kiáltás hallatszott, amiket McKay figyelmen kívül hagyott, szinte hátat fordítva, így nem kellett észrevennie a vörös fejű, New York állami kormányzót, aki talpra ugrott. 
 - Egyetlen szakképzett ember van itt, aki meg tudja mondani, mit kell tennünk. Burger professzor, a New York-i Zoológiai Park igazgatója. Burger professzor... 
 Burger jelentéktelen emberke volt rózsaszín, kopasz koponyával, amin gondosan el volt fésülve pár ősz hajszál. Lehajtott fejjel beszélt, így nehéz volt érteni, amíg a hall el nem csendesült. 
 - ...repülési útvonalai, költési szokásai a különböző fajoknak. Megállapítottam a fertőzés legnagyobb lehetséges elterjedését, képletesen azt mondhatnánk, ha egy hordozó madár a szabadabban mozgó fajok közül addig száll, amíg csak képes, akkor megfertőz egy másikat, és így tovább... Ezért azt mondom... - Zörgött egy kicsit az előtte lévő papírokkal, a hallgatók pedig morogni kezdtek. - Elnézésüket kérem, uraim - mondta felemelve a fejét, és látszott, hogy a szemei elnedvesedtek. - Éppen most jöttem az állatkertből, ahol megöltünk, megmérgeztünk minden madarat... Igen, így áll a helyzet. Manhattan vonzáskörében száz mérföld minden irányban, és kicsit több a Long sziget irányában a Montauk pontig elegendő kell legyen. Bár ennek a körzetnek a nagysága növekedhet a frissebb rádiójelentésektől függően. 
 - Ez lehetetlen! - kiáltotta valaki. - Közel tízezer négyzetmérföld, ehhez egy hadsereg kell! 
 - Ehhez A hadsereg kell - mondta Burger. - Az UN sereget be kell hívni segíteni. Szükség lesz üzemanyagra, mérgezett csalikra, puskákra, robbanóanyagra... 
 Lassan, az elkövetkező zsivajból Chabel professzor figyelmet kérő hangja vált hallhatóvá. Addig ismételte magát, amíg meg nem hallgatták. 
 - Ez a Világ Egészségügy problémája, ezért választottak engem a találkozó elnökének. Úgy hiszem, mindent hallottunk ahhoz, hogy dönteni tudjunk, ezért azonnali szavazást javasolok. 
 Többen is felszólaltak, ezért még nehezebb volt továbblépni. A szavazatok, amikor végre össze lettek számolva, nem hoztak nagy többséget, de az érvényességi korlátot elérték. A hadsereg be fog vonulni, és a mészárlás hajnalban kezdetét veszi. 

  
Fejezet: 6 
- Láttam a TV-ben, hogy a Coney sziget partja döglött sirályokkal volt tele, és lemosták éjszaka, majd lezárták - no nem mintha bárki is nagyon törné magát, hogy ott úszhasson. 
 Killer körbebeszélte a félig elrágott fogpiszkálóját, mialatt a mentőt a kihalt utcán mozgatta. Minden autó parkolt, és nem volt gyalogos a láthatáron. 
 - Lassulj le! - mondta Sam. - Emlékezz rá, hogy csak utazunk, nem egy sürgős esethez hívtak. - Jobb oldalon ült, minden nyílásba és sikátorba belesett, ami mellett elhaladtak. Összességében semmit sem látott. Elég szűkösen voltak az ülésen hármasban. A harmadikuk egy Finn nevű UN katona volt: magas, tagbaszakadt figura állig felfegyverezve, előregörnyedve a hátára erősített lángszórótól. 
 - Ott lent, az autó alatt - mutatott a katona egy teherkocsi felé. - Azt hiszem, láttam valamit. - Megkapaszkodtak, amint Killer beletaposott a fékbe, majd csikorogva megállt. 
 Sam ugrott ki először vállán az elsősegély táskával, amelyben az előző estén vázolt felszerelést cipelte. 
 Finnek jó szemei voltak. A sötét árnyék tulajdonosa, amely a teherkocsi hátsó kerekéhez húzódott, egy fiatalember volt, és megpróbált még jobban összehúzódni, ahogy közeledtek felé. Sam letérdelt, és még rossz fénynél is ki tudta venni a karakteres, vörös bőrön a Rand kór kezdeti tüneteit. Elővett egy pár könyökig érő műanyag kesztyűt a táskából, és felvette. 
 - Hadd segítselek ki onnan! - mondta a betegnek, de amikor alányúlt, az arrébb húzódott, szemeiben mély rettegéssel. Sam megragadta a lábát, elhárított egy erőtlen rúgást, majd lassan kihúzta az utcára. A beteg rövid ideig küzdött, aztán a szemfehérjei felhúzódtak, mert eszméletét vesztette: ez sokat könnyít az elszállításán. 
 A gázálarc egy hagyományos légzőmaszk volt a tűzoltó részlegtől, és gyors átalakítással biocid krém tárolására tették alkalmassá. Miután Sam szilárdan a páciens arcához rögzítette, elővett egy fertőtlenítő tartályt a táskából, befújta a bőrét és a ruháját, majd az oldalára fordította, hogy a hátával ugyanezt tehesse. Csak akkor vette le a kesztyűket, és kezdett bele a kezelésbe, megbizonyosodva arról, hogy a ruhán és a bőrön nem maradt Rand béta vírus. Levette a gázmaszkot, előkészítette az injekciót, ami még mindig az egyetlen eszköz volt a vírussal szemben. Az UN katona rosszallóan nézegette őket játszadozva a lángszóró nyitókájával. 
 - Nincs itt madár egy sem; mindent alaposan megnéztem. Megkérdezte, hol érhetett madárhoz? 
 - Nincs eszméleténél, nem volt rá lehetőségem. 
 Killer visszatolatott a mentővel, és kinyitotta a hátsó ajtót, majd kigördítette a hordágyat. Egyik oldalról a másikra döntötte a fejét, és a homlokát ráncolta a beteget nézegetve. 
 - Olyan olasz-forma, nem, doki? 
 - Elképzelhető, de min változtat ez? 
 - Lehet, hogy semmin, de sok galambkedvelő van a környéken, verseny és házi galambok tömkelege, és a gazdák jelentős hányada olasz. Ketreceket tartanak a padlásukon. 
 Amint ezt kimondta, mindketten felemelték a fejüket, még éppen időben, hogy észrevegyenek a magasban egy fehér begyet. 
 - Nem, nem az én madaraim, semmi közöm a madarakhoz... - kiáltotta a beteg megpróbálva lábra kászálódni. 
 Sam kipréselt pár cseppet az injekcióstű végéből: egy eldobható, egyszer használható erős nyugtatót tartalmazó injekció volt a kezében, amit a tiltakozó férfi karjába bökött. Az felszisszent, majd eszméletlenül hátradőlt. 
 - Fordítsd rá a hordágyra, és tedd be a mentőbe. Finn és én megnézzük, mi van odafent. 
 Killer ezt kifogásolta: - Magaddal vihetnél engem is... 
 - Nagyobb hasznod van a beteg mellett. Munkára, Killer! 
 Egész a fölső szintig mentek a lifttel, majd felfelé indultak a lépcsőn; a katona haladt elöl. Ajtók csapódtak be, ahogy előbbre jutottak, és tudták, hogy folyamatosan figyelik őket. A lépcső tetejénél lévő tetőajtó zárva volt, és egy nagy lakat lifegett rajta. 
 - A magántulajdon jogát mindig figyelembe kell venni - jegyezte meg Finn komoran törve szét a lakatot -, ám a tizennégyes paragrafus szerint vészhelyzetben... - A szavai itt elhaltak, megemelte az acélveretes tizenötös méretű bakancsát, és erőset rúgott a zár felé. Csavarok visítottak, miközben kiszakadtak a keretből, és az ajtó feltárult. 
 Előttük egy nagy, frissen festett kalitka állt benne két köröző galambbal. Tisztán kivehetően alattuk egy további tucat feküdt az oldalán, némelyikük erőtlenül verdesett szárnyaival. 
 - Miből készült ez a padló? - kérdezte a katona csapkodva a lábát a talajhoz. Sam lenézett. 
 - Ez új épület, így biztos azbeszt bevonatú. 
 - Tűzbiztos? - kérdezte Finn kinyitva a tartály egyik szelepét. 
 - Persze, hogy az. 
 - Helyes. - Felemelte a lángszórót, várva a pillanatra, amikor minden madár leszáll. A kettőt zavarták az idegenek, és a lent szenvedők. A katona rendületlenül nézte őket, és a pillanat eljött. Meghúzta a kallantyút. 
 Egy morajló lángcsóva nyalta körbe a kalitkát, egyszerű szerkezetét pillanatok alatt szénné égetve. Az egyik madarat a levegőben érte utol a végzet: egy füstölő csóva a földhöz vágta. 
 - Gyilkosok! - kiáltotta egy fiatal nő, aki besurrant mögöttük az ajtón. Megpróbált belekulcsolni Finnbe, de Sam levette róla, és sakkban tartotta, amíg az sírásra nem fakadt. Akkor elengedte, az tehetetlenségében a lépcső széléhez esett, és Sam egy kísérő karmozdulattal hozzáérintett egy vizsgálót a mellkasához. Nem, nem volt Rand fertőzött, ő csak a szerencsétlen nézők részét képezte. Talán a beteg a mentőben a férje lehetett. 
 Bugyogó szisszenés hallatszott, és Finn beterítette a tetőt a kémiai tüzvetőjével. Mialatt arrébb rúgta a füstölgő törmelékeket, hogy meggyőződjön a lángok hatásosságáról, jelentést tett a sisakja rádióján keresztül, majd csatlakozott Samhez. 
 - Jelentettem; felküldenek majd egy sugárfertőtlenítő csapatot. Mehetünk. - Samnek ekkor tűnt fel a katona fiatal mivolta, és az nehezen tudta megállni, hogy ne nézzen a lépcsőn zokogó lányra. 
 Amikor kijöttek az épületből, Killer már ott várt a mentővel a bejárat előtt nyitott kocsiajtóval és dübörgő turbinával. 
 - Zavargás van - szólt kifelé - a Queens belvárosi alagút bejáratánál; kiesik ugyan az útvonalunkból, de minden segítségre szükségük van. A diszpécser odaküldött minket. 
 Mint általában, Killer most is a legjobb formáját hozta, a nehéz mentő versenyautószerű vezetésével északra robajlott a Park úton, majd kisodródott a Tizenkettedik utcára. Felhúzott ablakokkal haladtak, rendeltetésszerűen, és az égett üzemanyag szaga kitöltötte a fülkét. Amikor elhaladtak a Gramercy park mellett, a sugárfertőtlenítő csoport már elkezdte feltakarítani a döglött madarak hamvait: egy lövés huppant a fák alatt, és egy köteg fekete toll hullott a földre. 
 - Mérget szórnak - szólt Killer kifarolva a Harmadik utcára, erősen beletaposva a gázba. - Ezzel a legtöbbet elintézik, a maradékkal meg puskákkal végeznek. Nagy a felfordulás... Oda nézzetek! 
 Mozdulatlan kocsisor torlaszolta el az utcát, legtöbbjük üresen: kettő közülük karambolozott és kiégett. Egy motoros rendőr intett feléjük a járdaszegélyről, majd behajolt a leengedett ablakon. 
 - Van néhány haláleset a Harminchatodik utca bejáratánál. Tudják, merre van? - Killer megvetőleg felhúzta az orrát. - Kicsit már javult a helyzet, de azért tartsák nyitva a szemüket. - Rámutatott a katona lángszórójára. - Van valami más fegyvere is? - kérdezte. 
 - Teljesen fel vagyok fegyverezve, biztos úr. - Finn oldalra fordult az ülésen, és egy ütésmentes .50-es tűnt fel a kezében. 
 - Oké, ne tartsa felém, csak tartsa kézügynél. Épp elég baj volt már errefelé, de lehet még több. Vezzessenek a járdán, ott van elég hely. 
 Ez volt az a fajta vezetés, amit Killer élvezett. Megkoccintotta a járdaszegélyt, majd végiggurult a járdán. Kiáltozás hallatszott előttük, motorok bőgése, amit égtelen üvegcsörömpölés követett. Egy férfi futott feléjük a sarokról, kezeiben teli alkoholos üvegekkel. Amint észrevette a közelgő mentőt, leszaladt az útra. 
 - Egy fosztogató! - kiáltotta Killer undorral. 
 - Nem a mi dolgunk... - mondta erre Sam, majd amikor a férfi közelebb került: - Állj, állítsd meg! 
 Killer ügyesen felcsapta az ajtót, ahogy a férfi mellé értek. Huppanás hallatszott, majd üvegtörés hangja, és a mentő lefékezett. Közel volta a falhoz, így Samnek a tetőn kellett kimásznia; egyenesen a férfi után ugrott, aki négykézláb csóválta fejét a kifolyó whisky láttán. Sam lehajolt, hogy az arcára nézzen, majd hátrálva felhúzta a kesztűit. 
 - Maradjatok a kocsiban! - kiáltotta. - Elkapta, súlyos. 
 Sam a táskájából előhúzott egy kábító töltetet, és amikor a fickó felnézett a törött üvegre, Killer figyelmeztetőleg füttyentett. Gyakorlott reflex emelte fel a kart, hogy elhárítson egy ütést, s az alkar máris a fosztogató csuklójának csapódott. A férfi gyenge volt - hogyan is siethetett volna ennyi lyukkal magán? - erőtlenül topogott tovább. Sam szorosan markolta a csuklót, s a hátába küldte a kábító injekciót. Az áldozat megroggyant, Sam pedig arrébb húzta, nehogy az törött üvegekre essen. Amilyen gyorsan csak tudta, beadta a védőoltást is, és nekikezdett a fertőtlenítő előkészületeknek. Killer kigurította a felső hordágyat, rögzítette, és Finn segítette fellódítani az ernyedt testet. Amikor ismételten tovább indultak, az UN katona a mentő előtt haladt. 
 Nem érhették el a Második sugárutat, mert az autókarambol egész a bejáratig tornyosult. Sam kirámolt két könnyű, magnézium hordágyat és az elsősegély csomagot, s teljes fegyverzetével felzárkózott a katona mögé útban az alagút bejáratához. 
 A zavargás véget ért, sok sebesültet és halottat hagyva hátra. Egy UN orvosi desszantos csoport érkezett egy nagy harci helikopterben; az közvetlenül az alagút elejénél szállt le, és azonnal a sebesültek ellátásába kezdtek. Egy vérben úszó rendőr feküdt a földön közel a szolgálati kocsijához, és plazma fegyvere az autó visszapillantójára volt akasztva. A katonák gyorsan odaértek, segélyben részesítették a rendőrt, míg többen azokkal a lázadókkal kezdtek foglalkozni, akik nem tudtak menekülni. A közlekedési dugótól távolabb egy autó még mindig égett és füstölgött. Egy rendőr őrnagy a közelben kiszúrta Sam fehér köpenyét, és maga felé intette. 
 - Lehet rajta segíteni, doktor? - kérdezte a kocsi hátsó ülésén kuporgó emberre mutatva, akinek alvadt vérrel borított keze az ablakon lógott ki. Sam lerakta a nehezékeit, a vizsgálót pedig a csuklóhoz érintette: a hőmérséklet hetvennyolc, nincs pulzus. 
  - Halott - mondta Sam visszatéve a műszert a táskájába. - Mi történt itt? 
  - Nagy felfordulás. Mi próbáljuk irányítani a szigeten a forgalmat, mert a legtöbb himlős még mindig onnan érkezik. Gondolja csak meg, hogy mindenkit, aki ott lakik vagy ott dolgozik, ellenőrizni kell, hogy nem juttat ki madarat. Ez tehát az ok. Sok dudálás, ordítozás volt, de semmi több, amíg valaki észre nem vette ezen a teherkocsin a kisállat kereskedés feliratot, és fel nem csapta az ajtaját. Isten tudja, mi volt a célja ezzel. Valaki lelőtte, felgyújtották a kocsit, majd kiszúrtak pár fertőzöttet, aztán elveszítettem a fonalat, amíg a katonaság meg nem érkezett... 
 - Doktor, jöjjön ide! - integetett Finn két földön fekvő emberre mutatva. Mindketten Rand kórosak voltak. Sam azonnali fertőtlenítésbe kezdett. 
 A mentő maximális kapacitása nyolc fő volt, és csak négy himlőst találtak, de minden beteg, aki eszméleténél volt, visszautasította a velük egy kocsiban való utazást. Nem volt értelme vitatkozni, így az eszméletét veszített rendőrt tették be, és a maradék három hely üresen maradt. Killer ügyesen tolatott végig az utcán, aztán szirénázva siettek vissza Bellevuebe. Útközben vettek egy rádiós figyelmeztetést, miszerint a kórtermek megteltek, és a műtőkben nagy a káosz: megkerülték a főbejáratot, ahol önkéntes hordágy tologatók várakoztak, hogy az evakuált szülészetre vigyék a betegeket. A kórház hamarosan teljesen megtelt. 
 Sam éppen újratöltötte leapadt elsősegélykészletét a raktárban, amikor Tomo Miletichcsel, egy másik mentőssel futott össze. 
 - Itt és itt írd alá - szólt Tomo egy kórházi ívet nyújtva felé. - Én átveszem a hússzállítódat, neked pedig tárcsáznod kell a központi számot: üzeneted van. Killer a sofőröd? 
 - Igen, ő vezet. - Sam lekörmölte a monogramját. - De miről van szó? 
 - Fogalmam sincs, csak követem az utasításokat. Majd találkozunk... amennyiben túlélem Killer vezetési stílusát. - Vállat vont, megtöltött egy táskát, és elment. Sam telefon után nézett. 
 - Egy pillanat, Dr. Bertolli - szólt a telefonkezelő, és átlapozta az üzeneteket. - Igen, egy vendég várja a szobájában, és utána szíveskedjen meglátogatni Chabel professzort, Dr. McKaynél a 3911-esben. 
 - Tudja, ki vár rám a szobámban? 
 - Erre vonatkozólag nincs itt semmi. 
 - Akkor hát köszönöm. - Visszaakasztotta a kagylót, és tűnődve lebiggyesztette a száját. Mi ez az egész? Ki olyan fontos, hogy felhagyjon az orvosi munkával? És ki keverte ide Chabelt és a Világ Egészségügyet? Tárcsázni akart, de aztán úgy határozott, hogy jobb, ha azonnal felmegy. Mindössze azért állt meg egy pillanatig, hogy lemosson némi kormot a kezeiről és az arcáról, mielőtt belökte a szobája nyitott ajtaját. 
 Egy UN katona tartózkodott bent, egy nagydarab férfi, aki éppen visszafordult az ablaktól maga mögé kulcsolt kezekkel. A kalapja az asztalon hevert, szegélye vastagon borítva arannyal. Sam szemei a kalapról az ismerős kézipisztolytáskára ugrottak, ami a katona övéről lógott a króm- és fanyelű 0.75-ös lökésmentest tárolva. Amikor a férfi megfordult, Sam vállai megfeszültek, és késztetést érzett szalutálni. 
 - Sok éve már, nemde, Sam? - kérdezte Burke tábornok megledítve és előrenyújtva hatalmas, bütykös, barna kezét. Sam megragadta, és éppen jókor jutott eszébe, hogy szorítania kell a fogáson, ha nem akarja, hogy szétroppanjanak az ujjai. 
 - Igen uram, legalább tíz éve - válaszolta. Nem jutott eszébe jobb válasz. Burke ugyanúgy nézett ki, talán némileg több szarkaláb volt az égő, sötét szemek körül, talán egy kicsit hegyesebb volt az a hatalmas állkapocs. De mit keresett ott? 
 - Figyelj ide, Sam, én nem hívlak doktornak, ha te sem hívsz engem uramnak vagy tábornoknak. - Egy utolsót szorított Sam kezén, mielőtt elengedte. - A barátaim Cleavernek szólítanak. 
 - Ott voltam, amikor ezt a nevet kaptad - mondta Sam, és a tábornok után ő is mosolyogni kezdett. Formosa evakuálásánál történt. Egy éjszakai gerillatámadás idején, amíg minden katona a központi sátorban volt, mint életében ritkán, Burke tábornoknál nem volt fegyver. Magához ragadt egy húsvágó bárdot (cleavert) a konyháról, és indiánmód felkiáltott - ezzel mintegy még jobban alátámasztva a fél apacs származásáról szóló pletykákat -, léket ütött a sátor oldalára, és hátba támadta a gerillákat. Nehéz volt elfelejteni azt az éjszakát, különösen Samnek, aki a legifjabb alhadnagy volt a társaságban. 
 - Jó ég, elfelejtettem, hogy akkor még csak egy vacak kopasznyakú voltál, aki gyorsan tanult. - Sam számított a hátbavágásra, így a lendület irányába elmozdulva megakadályozhatta a lapockája kettétörését. 
 "Cleaver" Burknek nagy volt a szája, nagyok voltak az izmai, és néha úgy tűnt, ő önmaga tökéletes paródiája. Ugyanakkor egyike volt a sereg legéleseszűbb tisztviselőinek, aki semmit sem csinált ok nélkül. 
 - Miért vagy itt, Cleaver? Nem hinném, hogy csak a régi ismeretség örömére látogttál meg. 
 - Egyenes beszéd, mint mindig! Tölts nekem egy italt, Sam, és megfogalmazom. 
 Egy megbontott ír whisky volt a szekrényben, és Sam emlékezve Cleaver szokásaira elővett egy vizespoharat, aztán félig töltötte. Hezitált kicsit, aztán eszébe jutott, hogy egy darabig nem lesz szolgálatban, és töltött egyet magának is. 
 - Ezt az írek mocsaraira és whiskyjére! - mondta Burke köszöntőre emelt pohárral. 
 - Uisce beathadh. 
 Burke az itala jó részét egyetlen korttyal beszippantotta, majd az üreskés pohárra bámult, mielőtt letette. "Ez az űrpestis a legnagyobb probléma, amivel te vagy én életünk folyamán találkozhattunk, és még romlani fog a helyzet. Szükségem van a segítségedre." 
 - Nem sokat tehetek, Cleaver. Kiléptem a seregből, és orvos lettem. 
 - Tudom, és azonnal visszaengedlek a munkádba, amint végeztünk, de szükségem lesz némi információra. Ott voltál, amikor Rand idepottyant, beszéltél vele, láttad, amint lejegyez valamit. Van elképzelésed arról, hogy mit akart vagy miért zárta le a hajót, miután kilépett? 
 - Csak annyi, amennyit jelentettem. Én végeztem a boncolást is, és azóta ezen gondolkodom. Kétféleképpen értelmezhető, amit leírt: vagy így vagy úgy. 
 - Ezt hogy érted? 
 - Anélkül, hogy túl orvosiasan fogalmaznék, azt kell mondjam, az agya irányítva volt. Nem lehetett öntudatánál magas lázával és mérgekkel telt vérével. Amit a hajón lévő betegségről írt, vagy borzasztóan fontos lehetett vagy téves agyműködés következménye. 
 Burke tábornok körbekorzózta a szobát; korszerűtlen sarkantyúi minden lépéssel csattantak. Körözött dühödten nézegetve Samre. 
 - De ez csak feltételezés, nem tudhatjuk az igazat. Mi a helyzet a 'Perciles'-sel? Amikor telefonáltál, nem láttál semmi különöset, senki mást, erőszak nyomait, bármit? 
 - Csak amint jelentettem, Cleaver. Nem ismerhetem meg az űrhajókat a tévén keresztül. Amit láttam, az rendeltetésszerűnek tűnt, és senkit sem találtam a fülkékben. De ezt nem könnyű ellenőrizni; valaki bemehetne a zsilipen át egy filmfelvevővel, és beüthetné a számokat, ahogy én tettem, hogy képet kaphassunk az egészről. 
 - Kimondva egyszerűnek hangzik. De nem könnyű képeket készíteni egy fél incses acélon át. 
 - Ezt hogy érted? 
 - Úgy, hogy az öregúr, Chabel a Világ Egészségügytől annyira fél a szennyeződéstől, hogy acél lemezt hegesztetett a zsilipre, és nem fogja engedélyezni az eltávolítását, hogy az említett képek elkészülhessenek. 
 - Igazából nem okolható annak a tudatában, ami történt, amikor legutóbb kinyílt a zsilip. Ez és Rand figyelmeztetése elég. Amíg nem tudunk meg többet a betegségről, a legbölcsebb a hajót békén hagyni. 
 Burke tábornok haja szinte szikrázott, amikor a kezével dühösen beleszántott. - Lehet. És lehet az is, hogy információk vannak a hajón arról, hogy hogyan szerezték a betegséget, ki halt bele, és talán arról is, ahogyan megfékezhető. Valami nyomnak lennie kell ott, és bármi a segítségünkre lehetne. 
 - És még nagyobb lehet a fertőzés, ezért zárhatta be Rand a hajót maga mögött. Ha lényeges információk lennének ott, zsebre vághatta volna azokat, mielőtt leszállt, ha már egyébként is eléggé öntudatánál volt ahhoz, hogy a hajót egy darabban visszahozza. Bárhogy cáfolhatod ezt a tényt, Cleaver, de mindkét válasznak van értelme. Végszükség esetén, ha nem mutatkozik jobb megoldás, támogatni fogom az ötletet. Kinyitjuk, ha rosszabb már nem lehet a helyzet. De kezdjük uralni a betegséget. Jelenleg csak madaraktól elkapható, mint tudod, így elpusztítjuk őket. Amint megszűnik a fertőzés forrása, megszabadulunk magától a betegségtől. 
 - Tudok az istenverte madarakról, ezért vagyok itt. Az Jay erődben állomásozom, de a részlegem jelenleg puskákkal felfegyverkezve a Long szigeten terepezik madárfészkek után kutatva. Jól végzik a dolgukat, de ez mégsem igazi harc. Ahhoz intelligencia kell, és annak az ismerete, ami a hajóban van. A segítséged kérem, Sam. Azután, amit az emberekért tettél, bíznak a szavadban. Ha azt mondanád, gyors betekintésre van szükségünk a hajóba, elég nyomás nehezedne Chabelre, hogy megtörjön. Mit mondasz, fiam? 
 Sam a poharára meredt, borostyánkő tartalmát körbe-körbe forgatta. - Sajnálom, Cleaver. Bárcsak segíthetnék. Most nem megy. Tudod, egyetértek Chabellel. 
 - Ez az utolsó szavad, Sam? - egyenesedett fel Burke a kalapját kézbe véve. 
 - Ez, Cleaver. 
 - Nos, nincs igazad, fiam, önfejű vagy, de nem tarthatok vissza valakit, aki kivonta a fegyverét. Azért emlékezz majd arra, amit mondtam, és ha megváltozna a véleményed, keress meg! - Tenyerébe vette Samét, és az ajtó felé fordult. 
 - Gondolkozom majd a dolgon, Cleaver... de ahhoz új bizonyítékok kellenének, hogy megváltozzon a véleményem. 
 Az ajtó becsapódott, és Sam kényszeredetten mosolygott, ujjai pedig zsibbadtak. Tíz év sem lassított Cleaveren. Befejezte az italát, majd tiszta orvosi köppenyt vett elő a szekrényből. Most már sejtette, miért akarja Chabel látni. 
 Dr. McKay titkárnője várakoztatta kicsit Samet, mielőtt szabad utat engedett, és mikor végül kitárta előtte az ajtót, Sam a csend szobájába lépett be: McKay ücsörgött széles íróasztala mögött, és Chabel professzor némán pöfékelt pipájával a sarokban. Sam tudta, hogy róla lehetett szó, és azt is, hogy hamarosan megtudja, miért. 
 - Ön kéretett értem, McKay doktor? 
 - Igen, Sam, én... és Chabel professzor beszélni akartunk magával. Húzzon ide egy széket, és helyezze magát kényelembe. - McKay zörgött egy keveset az asztalán álló papírokkal, és boldogtalanul nézett. Sam elvigyorodott, miközben leült a székre, és elkapta McKay szúrós tekintetét. Elég jó diagnosztikus volt ahhoz, hogy kiolvassa belőle az üzenetet. 
 - Rendben, Sam, ne kerülgessük a dolgot! Mi hoztuk össze a találkát az éles látású Burke-kel, úgy véltük, jobb lesz nyitva hagyni a kérdést. A segítségét akarta, ugye? 
 - Igen. 
 Feszült volt a légkör a szobában, és anélkül, hogy észrevette volna, Chabel előredőlt a székén. 
 - Mit mondott neki? 
 - Azt, hogy nem tudok segíteni, és hogy miért nem. A helyzet jelenlegi állása szerint úgy érzem, a döntésünk, Chabel professzor, ami az űrhajó lezárására vonatkozott, helyes volt. Nem látom be, hogy bármit nyernénk a felnyitásával, de sokat kockáztatnánk. 
 - Örülök, hogy ezt hallom öntől, Bertolli doktor - jelentette ki Chabel hátradőlve a székén, a pipájába gyömködve némi dohányt a hüvelykujjával. Beleszippantott. - Éppen elég gondunk van a Rand kórral való küzdelemben, de kétszer annyi lenne, ha egyidőben Burke tárornokkal is meg kellene mérkőznünk. Ő egy szívós ember, ami kiválósággá emeli a csatamezőn, de mindenáron politikai döntéseken töri a fejét. Túl okos ahhoz, hogy segítség nélkül tegyen valamit, és így egyben képviseli is azokat, akik be akarnak lépni a 'Pericles'-be, ám ezidáig a hírügynökségek segítségünkre voltak abban, hogy a nézeteit nem közölték a nyilvánossággal. Ugyanakkor minden megváltozna, amennyiben egy népszerű alak melléjük állna - olyan, mint ön. Ha ez bekövetkezne, többé nem söpörhetnénk a dolgot az asztal alá, és nem érzem úgy, hogy jelen pillanatban felvállalhatnánk egy politikai vita luxusát. A helyzet túlzottan kétségbeejtő ehhez. 
 - Kétségbeejtő? - kérdezte Sam meglepetten. - Azt hittem, a dolgok kezdenek helyreállni. 
 - Ideiglenesen, és csak itt, a városban. De nagy akadályokba ütközünk mind a populáció mozgásának szabályozásában, mind a madarak leölésében. Nincs biztosítva, hogy akinél fegyver van, csak madárra lő, és semmi sem működik száz százalékosan. A külső vonalat máris kijjebb kellett vonnunk a fertőzés terjedése miatt. Az emberi tényező nehéz; felfegyvereztünk ellenálló farmereket azzal, hogy elpusztítottuk az állataikat. Nem ismerik fel az összefüggést az egészséges madaraik és egy nyolcvan mérfölddel távolabbi emberi kór között. Aztán ott van még a félelem. Már éppen elegen láttak Rand kórost, és közkeletű nézet szerint a betegség végzetes. Az emberek a szennyezett zónákból tisztákba próbálnak menekülni, akár erőszakkal is. Ezt is nekünk kell megfékezni. A betegséget kordonban kell tartani, amíg nincs ellenszer. - Automatikusan Dr. McKay felé nézett, amikor ezt kimondta, akárcsak Sam. 
 - Járt valami eredménnyel a kutatás? - kérdezte Sam a hirtelen támadt, zavaró csendben. 
 McKay nemet rázott a fejével, a kezeit maga előtt összekulcsolva  tartotta az asztalon, hogy ne lehessen látni: reszket. De Sam azonnal felismerte, hogy miről van szó. McKayt a felelősségtudat nyomasztotta. 
 - Számos csoport dolgozik éjt nappallá téve, de az eddigi eredmény közel semmi. A betegség mutációiról többet tudunk; tudjuk, hogy harminc percen belül jelentkeznek az első tünetek, és kitűnő technikákat fejlesztettünk ki a betegség fékezésére, de nem tökéleteseket. Még egyetlen esetben sem sikerült elmulasztani a betegséget. A fertőzések száma pedig folyamatosan nő. 
 - Mint látja, több, mint elegendő mennyiségű problémánk van. Burke tábornok csak növeli eggyel a leküzdendő problémák számát. 
 - Szeretném valami más módon kérni a segítségét - szakította félbe McKay. 
 - Persze, bárhogy. 
 - Hasznát vehetném a csapatomban. Megteszünk minden lehetségest, hogy megtorpantsuk a Rand kórt, de ehhez minden segítségre szükségünk van. Maga nagyon jól jönne, Sam. 
 Sam várt egy pillanatig, hogy gondolatai teljes szolgálatába álljanak szavai. - Nem irigylem a munkájáért, Dr. McKay, még azzal a segítséggel együtt sem, amit megkap. Szüksége van patológusokra, virológusokra, belgyógyászokra, epidemológusokra, citológusokra, minden szakosabb ember közreműködésére. Én nem találnám köztük a helyem. Azzal, hogy elsőként szembesültem a Rand kórral, kivívtam a tengerimalac pozíciót, hogy elsőként találkozzak a Rand alfával. De ez minden. Egyszerű orvos vagyok, és bízom benne, hogy egyszer jó sebész válik belőlem, de most úgy vélem, legnagyobb hasznom egy mentő hátuljában van. Köszönöm a felkérést, de szerintem mindössze teher lennék az emberei vállán. 
 Chabel mit sem szólva eregette a pipáját, és McKay fanyarul mosolygott. - Köszönöm, Sam, hogy ennyire leegyszerűsíti egy öregember számára a dolgokat. Valójában szeretném, ha a csapatomhoz tartozna eltekintve attól a nyilvánvaló politikai ténytől, hogy jobban kedvelném, mint Burke tábornok pártfogót. Erőszakoskodni azonban nem kívánok. Isten a tudója, mennyi munka vár még ránk. - A hívója hümmögni kezdett, ő pedig bekapcsolta. - Igen, persze - szólt bele. - Küldje be! 
 Éppen búcsúzkodtak, amikor Nita Mendel betoppant egy ív papírral. Megállt az ajtóban. 
 - Várhatok, ha elfoglalt, Dr. McKay - mondta. 
 - Nem, hagyja csak itt őket! Chabel professzorral közösen akarom átnézni. 
 Együtt hagyták el az irodát, és Sam így szólt: - Kávét, vagy talán méginkább némi élelmet. Már nagyon éhes vagyok. 
 - Feltehetőleg nem lesz olyan jó, mint a kávé, amit a privát lakosztályunkban fogyasztottunk a karanténban. 
 Az emlék kapcsán mindketten elmosolyodtak, de egyéb nem történt; nem is történhetett ott, azon a helyen, abban az időpontban. Sam érzelmeket vélt felfedezni magában, de azonnyomban el is fordult tőlük. A világ túlontúl a feje tetején állt ahhoz, hogy személyes vágyait figyelembe vehesse. A lifttel mentek a személyzeti kávézóhoz. 
 - Jó a levesük - jegyezte meg Nita aprókat kanalazva belőle. 
 - És olcsó is, ami igen fontos a belsős éhenkórászoknak. Volt valami új a jelentésekben, Nita, ami nem besorolható annak, ami? 
 - Volt nem besorolható, de nem is publikus. A kórházi jelentések csak Manhattanből nyolcezer esetről tudósítanak, és huszonötezer másikról a város egyéb fennhatóságaiból és a belvárosból. A hadsereg a legtöbb hotelt lezárta szükséghasználatra; nincs elegendő orvos, sem ellátmány, bár önkéntesek érkeznek. 
 Sam eltolta a félig kiürített leveses csészét, majd felállt. 
 - Vissza kell mennem dolgozni, fogalmam sem volt, hogy ilyen rossz a helyzet... 
 Elhallgatott, amint felfigyelt a saját nevére az asztali hangszóróból alig hallható üzenetben. 
 - ...Dr. Bertollinak. Kérem, jelentse McKay irodájába. Sürgős. Dr. Bertolli... 
 Annyira sietett, éppen csak hogy nem szaladt, kinyomta a ajtót, ami mögött McKay és Chabel egy vékony papírcsíkot nézegetett. 
 - Szerintem, ezt meg tudja csinálni, Sam - tartotta fel McKay mosolyogva a papírt. - Orange tartományból, egy ottani GP-től érkezett ez a jelentés. Egy rand kórost kezelt, és azt közli, hatásosnak bizonyult ez a szer. 

  
Fejezet: 7 
A zöld és fehér rendőrségi helikopter szerencsétlenül landolt a huszonötödik szinten, az ajtaja nyitva állt, amikor Sam kilépett a liftből. Egy idős New York-i rendőrőrmester, akinek bőre majdnem olyan sötét volt, mint az egyenruhája, állt az ajtónál. Leugrott, és segített Samnak berakodni az elsősegély csomagját, majd becsapta az ajtót. A hosszú propellerek végei felsivítottak, a talaj beleremegett a gyorsításba, a gép a levegőbe húzta magát, kis ívben lengedezve északnak indult. Amikor már magasan jártak, az őrnagy ledobta magát egy ülésre, és Manhattan szürke háztetőit nézegette. A belváros üzleti részének  függőleges kőlapjai átadták helyüket a füves és fa tarkította szigeteknek, majd a Harlem Park nagy tavának kékje sodródott feléjük a régi nyomornegyed szívétől. Alig egy kicsivel északabbra a parktól a keleti és a nyugati oldal egysínű vasútjainak vonalai találkoztak és keltek át egymáson. Amikor a helikopter széles ívvel kilibbent a Hudson folyó fölé, az őrmester elfordult az ablaktól, és Samre nézett. 
 - Maga Dr. Bertolli - kezdte -, és a miniszteri biztos maga mondta nekem, hogy vigyem a Narancs tájékra, majd hozzam vissza egy darabban. Azt viszont nem mondta, miért. Ez még mindig titok? 
 - Nem - válaszolta Sam -, biztos félt attól, hogy lábra kap a rémhír, mielőtt megtudjuk az igazat. Itt kell lennie egy páciensnek, akiről a helyi orvos azt állítja, hogy meggyógyította a Rand kórját... 
 - Az űrpestist? - kérdezte a pilóta félig oldalra fordítva a fejét. - Ha elkapod, meghaltál, ezt hallottam róla. 
 Sam elkapta az őrmester tekintetét, és a nagydarab rendőr mosolyogva vállat vont. "A pilóta neve Forson, nagyok a fülei és a szája, komisz sofőr, de ezt megértem, mert a fák között született, ahová tartunk, így szükségünk lesz rá." 
 - Mint nagyvárosinak sok a tanulnivalója - mondta a pilóta feljebb emelve a helikoptert a George Washington híd csúcsai fölött. - Csak a tanyasi kíváncsiságom vitt rá, hogy belehallgassak a magasröptű beszélgetésükbe. Egyszer én is őrmester leszek, és akkor nekem is segítségre lesz szükségem. Doktor, lehet tudni, hogy hol van a gyógyult beteg? 
 - Ez kell kitalálnunk. - Sam a két rendőrre nézett, akik csendesen, nagy hatékonysággal végezték munkájukat, és úgy határozott, hogy a legbölcsebb, ha elmondja az igazságot. - Mivel ezidáig nincs gyógyír a Rand kórra, ha valaki elkapja, belehal. Ennek talán megértik a jelentőségét. Meg kell találnunk a helyet, és mind a pácienst, mind az orvost ki kell hoznunk onnan. 
 - Úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet - mondta a pilóta rezzenéstelen arccal, láthatatlan tekintettel a napszemüveg takarásában. - Stonyból származom, egy nagy történelmű helyről, ahol puncsoltunk az angoloknak, és a környék minden fáját láttam már. Egyenest a kőhíd közepére dobom le a gépet. 
 - Ne dobja, csak tegye le finoman! - mondta hűvösen az őrnagy. 
 - Sarge a szavak embere. A városba viszem magukat, ott pedig nem lesz más tennivaló, mint megtalálni a megfelelő házat. 
 Havertrawnál elfordultak a folyótól; a fa borította lejtő és az üdülő tavak felé vették az irányt, ám a környék teljesen kihalt volt. 
 - Most jön - szólt Fordon. - Ez a 17a alattunk, és a következő kanyar a Kőhídhoz vezet; a farm itt lehet a környéken. 
 Alacsonyabbra ejtve a gépet lengtek a keskeny út végei közt, követték azt az utolsó épületsorig. Nem álltak autók az úton, még a járdák is teljesen üresek voltak. Elérve a város szélét füstcsóvára lettek figyelmesek a ligeten túl. 
 - Ez lehet az - mondta a pilóta, tapogatva a műszerfalon megjelenő üzenetre. - Azt mondja, van egy farm a Kőhíd közelében, és a füst alapján megtaláljuk. 
 Miután lelapították maguk alatt az ezüstös füvet, a farmház és a pajta leégett maradványaira lettek figyelmesek. Néhány tehén és csirke szaladt el megriadva a helikoptertől, de emberi alak nem látszott sehol. 
 - Nem tetszik ez nekem - mondta az őrnagy. - A ház még mindig ég, de senki sincs a közelben. Tényleg ide kellett jönnünk? 
 - Innen nem könnyű megmondani - szólalt meg Forson kis körben körözve a helikopterrel. - Szálljunk le előbb, vagy menjünk a városba? 
 Az állatok elmenekültek, és a farmház körüli tisztás teljesen kihalt volt. 
 - Előbb a városba, itt semmi élet sincs, és bármikor visszajöhetünk. Egyetért, doktor? 
 - Persze. Úgy tűnik, itt nem sokat tehetünk, és nem tudjuk, melyik házat keressük. 
 - Ott előttünk nagyobb a füst" - mutatta a pilóta, amint elhagyták a települést. Egy keréknyomokkal tarkított farmi ösvény mentén haladt a fehér házikó felé. Egy férfi integetett feléjük az udvaráról, és a kéményből feltörő füstcsóva tovább nőtt. 
 - Ez már valószínű az lesz - jelentette ki a tábornok. Belehunyorított a napba, amikor oldalra fordítottak, és automatikusan kikapcsolta a lökésmentes feles kaliberű pisztoly táskáját. - Van elegendő hely leszállni? 
 - Öt helikopternek is. Hoppá! 
 A lenti férfi a farmház ajtajához sietett, amikor a helikopter egyenesen leereszkedett porfelhőt keltve, fűcsomókat tépve ki maga körül. Finoman leérkeztek: Sam a kilincshez kapott, de az őrnagy a vállára tette a kezét. 
 - Inkább én megyek ki először, doktor. A város túl csendes volt, és a ház, amely leégett... valami bűzlik. Maradjon itt, és vigyázzon a gépre, Forson. 
 A pilóta leállította a rotorokat, és bólintott. - Nincs hozzászokva a vidéki élethez, Sarge. Az mindig ilyen csendes. - Röffentett egyet. - Miért gondolja, hogy egy városba hoztam? 
 Az őrnagy kiugrott, majd lassan megindult a férfi felé, aki újfent előkerült a házból és integetett; őszes haját régi divatú hózentrógerek hitelesítették a fehér ing felett. 
 - Jöjjenek be! - kiáltotta. Stissing doktor vagyok, egyike azoknak, akik hívták önöket; a páciens bent van. 
 Az őrmester csak egy gyors pislantást vetett rá, biccentett, majd besétált a házba. Pár perc elteltével felbukkant, és a helikopter felé kiáltott. 
 - Jó helyen járunk, itt fekszik egy férfi az ágyon. 
 Sam fekete táskájával induláskészen állt, kimászott a gépből. Stissing kicsit zavarodottan nézett kapargatva őszes borostáit az állán. Hetvenes évei vége felé járhatott - gondolta Sam. Kezet ráztak. 
 - Én vagyok Dr. Bertolli a Bellevue-i kórházból. Szeretném látni a páciensét, ha lehet. 
 - Igen, doktor, természetesen. Erre tessék. Nagyon-nagyon örülök, hogy itt vannak; két teljes napja ébren vagyok, és már nem vagyok ehhez hozzászokva. De Hadley rémülten felhívott, és jól tette, mert felismertem a Rand kór tüneteit, amikor beléptem hozzá, és maga is tisztában volt azzal, hogy megkapta. Azóta kezeltem, és a láz már elmúlt, és kezd felépülni... 
 - Nem bánná, ha elhúznám a függönyöket? - kérdezte Sam. A szoba sötétjében az ágyon fekvő férfi nem volt egyébb, mint szürke körvonal. 
 - Persze, nyugodtan, csak Hadley szemeit pihentetem. 
 Az őrmester elhúzta a függönyöket, Sam az ágy mellett áll, nézte a közép-korú férfit piros kelésekkel az arcán: a vizsgálót a melléhez tapasztotta. 
 - Hogy van, Hadley úr? - kérdezte. 
 - Hadley a keresztnevem. És sokkal jobban voltam annak idején, mondhatom. De már jobban, mint mielőtt a doktor ideért. 
 Sam kigombolta Hadley pizsama felsőjét; a mellkason még egy-két kelést láthatott, aztán megtapogatta a hónaljakat: a nyirokcsomók teltek voltak. 
 - Ez fáj - jegyezte meg Hadley. 
 - Ne aggódjon, fel fog épülni. 
 - Akkor tehát meggyógyult - jelentette ki Stissing doktor. - Tudtam, megmondtam neki, ezek új antibiotikumok. A himlő, úgy értem a Rand kór ellen... 
 - Hadley szerencsés - mondta Sam fáradtan -, sosem kapta el a kórt. Ez egy hagyományos himlő nyirokcsomó duzzanattal, amit sikerült meggyógyítani. 
 - De a Rand kór, a tünetek, a láz, mind ugyanolyan. Elég régóta praktizálok... 
 - Meddig volt beteg, Hadley? - kérdezte Sam. 
 - Pár napig. Akkor lettem lázas, amikor a hajó leszállt, ahogy azt a dokinak is mondtam. Úgy éreztem, meghalok. 
 - Ennyit a lázról... de mióta vannak kiütései? 
 - Ugyanakkor jöttek elő. Pár nappal korábban már romlani kezdett az egészségem. Aztán rámtört a láz, és már tudtam, hogy elkaptam... 
 - Nem az űrbeli himlőt, Hadley - mondta Stissing doktor ledobva magát egy konyhai faszékre az ágy fejénél. - Csak egy erősebb himlőt. Kiütésest lázzal. Sajnálom... doktor, hogy idehívattam a városból... 
 Hirtelen pisztolylövések hallatszottak a házon kívülről, valahonnan elölről, amelyeket egy lökésmentes szakított félbe. Az őrmester kiszaladt a szobából menet közben rántva elő fegyverét; Sam követte. 
 - Maradjon ott! - kiáltotta Sam a válla fölött a megriadt orvosnak. Pontosan akkor érte el az előteret, amikor az őrmester kicsapta a bejárati ajtót. Kis fegyverek tűzsorozata szaggatta meg az ajtó keretét, és lyukakat hagyott a padlón. Sam éppen elégszer került már tűzpárbajba ahhoz, hogy megfelelő ösztönei alakuljanak ki: lebukott, és azonnyomban bukfencezni kezdett ellökve magát a tűzvonaltól. Az őrmester összekuporodva feküdt az ajtónál, az ujjait még mindig a lökésmentes ravaszán tartotta, amely kilógott a tornácra. Még néhány lövés tépázta meg az ajtót, és Sam elhúzta az őrmestert a nyílástól. Az egyenruhája jobb válla átázott a vértől, és Sam feltépte: egy kis kaliberű fegyver ütötte lyuk látszott rajta. Magnumnak kellett lennie, mert a hidrosztatikus sokk kiütötte az őrmestert, és Sam átfordította őt, hogy lássa a golyó képezte kijáratot is, ami ugyanolyan kicsi volt, és enyhén vérzett; az őrmester felnyitotta a szemeit, és megpróbált felülni. Sam visszatartotta. 
 - Nyugalom, meglőtték. 
 - Mit nem mond! - Az őrmester eltolta Sam kezét, és ülő helyzetbe küzdötte magát. - Mi történik odakint? 
 Sam gyorsan kinézett az ablak szélénél, a függöny mögül, és visszakapta a fejét, mielőtt golyók zúzták szét az ablakot. Ahhoz elég volt neki az idő, hogy felfedezze a sötét, emberi alakokat, akik a helikopter felé szaladtak, és a pilóta ernyedt testét, amely félig kilógott a gépből. 
 - Ne próbálkozzanak semmivel! - Figyelmeztetett egy hang kívülről. - Ha nem lőnek ránk, mi sem lövünk magukra. 
Sam feleegyenesedett a függöny mögött, és az őrnagy is hasonlóképp tett. Az alakok kihúzták a pilótát a gépből, a földre fektették, és bemásztak. Egyikük, aki beszélt, egy fiatal lányt fogott a karjaiban, annak testével fedezte magát. Huszonéves lány lehetett, és ahogy a fejét lóbálta, ahogy a ruhája meg volt tépázva, nem hagyott kétséget afelől, ami vele történt. 
 - Ha bármivel próbálkoznak, lelövöm a lányt! - kiáltotta a férfi. - Segítenek, vagy megölöm. Nem akarunk bajt, csak a himlő elől menekülünk. És most elröpülhetünk a helikopterrel, és ezt meg is tesszük. Ha okosak lesznek, senkinek sem esik bántódása. 
 Hátrált a gép ajtajáig, maga után húzva a lányt. A rotorok életre keltek, és a hatalmas pengék mind gyorsabb forgásba kezdtek. Amikor a helikopter emelkedni kezdett, a férfi ellökte a lány, és bepattant a gépbe. Sam és az őrnagy hátravetődtek, amint lövedékek csapódtak az ablakba. Elorozták a pilóta feles kaliberű fegyverét: egy láb széles fadarab szakadt ki a keretből. 
 Lassan, elkerülve a faszaggató lövedékeket az őrmester kijutott a tornácra, és bal kezét leeresztve a fegyvere után nyúlt. A lövéssorozat megakadályozta a helikoptert a további emelkedésben. 
 Óvatosan, nem sietve az őrmester a tornác fedetlen részéhez ért, fittyet hányva a biztonságra felemelte a fegyverét. Várt, amíg a helikopter arrébb sodródott, és már nem a lány fölött állt, aki arcát a földnek nyomva feküdt, majd célzott, és meghúzta a ravaszt. 
 A feles lökésmentes háromszor dördült el, kis lángnyelveket köpve ki magából, és a fél incses, acél magvas golyóbisok nagy alumíniumdarabokat téptek le a gép testéből. A rotorok zaja elhalt, a lapátok lassulni kezdtek. Még két lövés dördült: a gép oldalra billent, és a juharfák közé zuhant a ház mögött, majd lángra lobbant. Senki sem mászott elő belőle. 
 - El akarták hagyni a fertőzött környéket - mondta az őrnagy, miközben a bal kezével visszaügyetlenkedte a pisztolyt a jobb oldalán lévő tokba. - Ezért a helikoptert meg kellett semmisítenem. - Keserűen nézett a halott rendőrre. - És Fordon jó zsaru volt. - Arcán a rosszkedv mosolya jelent meg, ahogy megtapogatott egy arany és zománc díszt, amit a jelvényén viselt. - Első díj a lövészeten, egyforma lövéskészség mindkét kézzel. - Kezdett kicsit kábulni, Sam elkapta, és a tornác felé kísérte. 
 - Üljön le, és hallgasson, amíg valamit teszek a sebére. 
 Lábait előretartva, csendben ücsörgött az őrnagy, miközben Sam behintette a sebet, majd öntapadós tapaszokat tett rá. Dr. Stissing vonakodón közelített a tornáchoz. 
 - Megtenné, hogy befejezi a kötözést, Doktor? - kérdezte Sam lábra emelkedve. - Meg akarom nézni a többieket. 
 A pilóta halott volt, a koponyáját hátulról találta el egy golyó. A helikopter tankjai éppen ekkor robbantak be erőteljes puffanásokkal, és senki sem került elő az összezúzódott kabinból: a bent lévő férfiakon nem segíthetett. Sam a lányhoz indult, aki még mindig arccal a koszban zokogott fájdalmasan. 
 - Orvos vagyok - mondta Sam, de amikor megérintette a vállát, arrébb fordult, és még erősebb zokogásba kezdett. Be akarta kísérni őt a házba, de nem erőszakkal: talán Stissing tud segíteni. 
 - Doktor - kiáltotta felé -, ismeri ezt a lányt? 
 Stissing nagyokat pislogva megindult a tornáctól, és lehajolt, hogy szemügyre vehesse a lány arcát. 
 - Mintha a Leslie lány lenne. - Elhúzta a lány kezeit az arcától. - Gyerünk, Katy, állj föl, és menj be a házba; nincs értelme idekint feküdni. 
 A doktor gyengéd noszogatására lábra állt, és maga köré csavarta megtépázott ruhácskáját, majd hagyta magát bekísérni. Elhaladtak az őrnagy mellett, aki a lépcsőn ült dühösen nézegetve a helikopter roncsát, aztán beléptek a hallba, ahol Katy ledobta magát a díványra. Sam takarók keresésébe kezdett, Stissing pedig a lány vizsgálatába. 
 - Semmi komolyabb fizikai sérülés  - mondta később Stissing, úgy hogy a lány ne hallja. - Horzsolások, zúzódások, amikre számítani lehet egy erőszakos testi sértésnél. Láttam már elég ilyet. Nem ez aggaszt igazán. A lány látta, ahogy megölték az apját; ő nevelte, a lány anyja meghalt. A város másik szélén laktak. Ezek betörtek a házukba, fosztogattak - mint elmesélte, valahonnan Jerseyből érkeztek ittasan és mocskosan, és mikor elkezdtek vele bolondozni, az apja megütötte az egyiküket. Megölték a szeme láttára, felgyújtották a házat, mostanra talán porig égett, és a környéken még nem fordult elő hasonló... 
 - Láttuk a házat idefelé, leégve. El kéne látni a pácienseit. 
 - A telefondrót nincs - szólalt meg az őrmester kifelé jövet a házból. - Még vezeték sincs, ellenőriztem. Jobb lenne elindulni. 
 - Nincs olyan kondícióban, hogy bárhová menjen... 
 - Több ilyen kis lyuk kell rám ahhoz, hogy itt ragadjak a fák között. 
 - Elvihetik a kocsimat - mondta Stissing - a pajtában áll. Én itt maradok Hadley-vel és a lánnyal, amíg nem küldenek valami segítséget a helyi kórházból. Ők visszahozhatják a kocsit. 
 - Sajnálom, doktor - kezdte az őrnagy -, de azok megtalálták a kocsiját, és kikötötték a gyújtást. Csak gyalog indulhatunk útnak. 
 Sam egy pillanatra elgondolkozott. - Talán igaza van. Nem lehet túl sok ezekből a fosztogató bandákból, vagy már hallottunk volna róluk, így nem valószínű, hogy összefutunk eggyel. Elég biztonságban lesznek itt, Stissing doktor, csak tartsák az ablakokat és az ajtókat zárva, és mi küldünk segítséget, amint felvettük a kapcsolatot a helyi rendőrséggel. Várjon, amíg hozom a táskámat, őrmester, aztán mehetünk. 
 - Előbb még valami, doktor, ha nem bánja. Lecsatolná az övem, és visszatenné fordítva, hogy a fegyverem könnyebben elérhessem? Sokat segítene. 
 Az út közepén sétáltak vissza a város felé. Az első ház, amit elhagytak, elzárkózott: senki sem jött az ajtóhoz, még akkor sem, amikor hangosan kezdtek kopogni. A következő farmon, egy téglaépületnél, messze az úttól még jóval a kopogás előtt érkezett a válasz - egy puskacső bukkant fel a tornác félig nyitott ablakában. 
 - Megállni! - szólt valaki a fegyver mögül. 
 - Rendőr vagyok - szólt az őrnagy rideg dühvel. - Tegye el a fegyvert, mielőtt bántódása esne. 
 - Honnan tudnám, hogy az? Felvehette egy rendőr uniformisát, és én még sosem láttam. Ruhát könnyen lophat. Nem akarok bajt! 
 - Mindössze a telefonját akarjuk használni - mondta Sam. 
 - Nem működik a lakáscsere óta. 
 - Van autója? 
 - Van, és itt is marad, mert szükségem van rá. El innen! Lehet, hogy űrpestisük van, tűnés! - A puskacső fel-le járt. 
 - Fontos közlemény - tudatta Sam átvéve a dühödt őrmestertől a szót. - Nincs itt semmi, ami megérne egy lövést! 
 - Himlősök! - tört ki a tábornok. 
  A Stonebridge-i városrész olyan elszigetelt volt, akár a vidéki házak: autó nem volt a láthatáron. A főút irányába haladtak tovább úgy egy mérföldnyit. Valahol előttük egy hangra lettek figyelmesek, megálltak; az őrmester a kezében tartotta a pisztolyát. 
 - Eleget vadásztam kacsára ahhoz, hogy tudjam, ez puska. 
 - Inkább kettő. Magánpárbajnak tűnik. 
 - Amenniben nem bánja, doktor, én megyek előre, mert egyedül nekem van fegyverem. 
 Az út szélén haladtak tovább, közel a fákhoz, olyan csendben, ahogyan csak tudtak. Egy újabb farm bukkant fel, félig kivehetően a tölgyfák mögött, valamint siető alakok. Egy nő sikoltott, és egy újabb lövés hangzott el. Az őrmester előre tartott fegyverrel, hideg vigyorrral előre sietett. 
 - Mintha isten akarná, hogy itt legyünk a dolgok elejénél... 
 Egy teherkocsi parkolt az út szélén, a leveleken túl kivehető körvonalai pedig túlzottan ismerősek voltak Samnek. Előreszaladt, és lehajtotta az őrnagy karját. 
 - Mit csinál? Ezek fosztogatók! 
 - Nem hinném; az nem egy félig megrakott katonai teherautó ott? 
 A kanyaron túl egy unalmas, oliva színű teherkocsi volt kivehető  UN jelzéssel az oldalán. Miután elhagyták, affelé a farm felé vették az irányt, ahol a sikolyok hörgéssé változtak. Egy nagydarab tizedes zavarodottan tartott egy nőt a vállait fogva, aki az arcához emelt köténybe zokogott. Egy másik tizedes két másik katonával mérget szórt a ház mögötti csirkeólra. Közel mellettük egy drótkerítés állt nyitott ajtóval, és a földön számos pulykatetem, míg egy pulyka más madarakkal a tölgyfa ágain ült, amire a gyerekek hintája volt akasztva. A fa alatt felegyenesedett egy katona, a kezében elsült a puska, s a sörétek leszakították a pulykát az ágról. A lövés visszhangjait csend váltotta fel, amiben lassan felerősödött a nő zokogása. A katona megfordult, amikor a közelébe értek: akárcsak a többiek, ő is új-zélandi villámot viselt a vállán. Szemei gyorsan ugráltak a bekötözött rendőr és Sam hófehér ruhája között. 
 - Amennyiben orvos, azt kell mondjam, a legjobbkor érkezett. Ez a nő itt... - mutatott a még mindig öntudatlanul síró asszonyra. 
 - Megsérült? - kérdezte Sam. 
 - Fizikailag nem, de hisztérikus rohamai voltak, kisebb sokk, vagy aminek hívja. A vidékiek nagyon rosszul értékelik az állatállományuk leölését. Ez a nő kinyitotta a kertkaput, hogy szabadon engedje a pulykákat, aztán meg akarta állítani az embereimet. Néhány farmer fegyverrel próbált feltartóztatni, de legalább a családfő eszénél maradt; bent van a házban a gyerekekkel. 
 Sam a nőre nézett, s amíg a katona még fogta a vállait, beadott neki egy Denilin injekciót, egy gyorsan ható nyugtatót. Amikorra bekísérte a házba, már támolygott, és a zord tekintetű férj segítségével ágyba tették. 
 - Legalább tizenkét órát fog aludni - mondta Sam. - Ha még mindig rosszul lenne, amikor felkel, adjon be neki egyet ebből, egy tabletta le fogja csitítani egy napon át. - Az ágy mellé tett egy kis tégely gyógyszert. 
 - Minden csirkénket és pulykánkat megölik, doktor, ehhez nincs joguk. 
 - Ez nem jog, hanem szükség kérdése. Azok a madarak hordozzák a betegséget, ami az egész családot megölhetné. És maga kapott egy tanusítványt; a kár meg lesz térítve a szükségállapotot követően. 
 - Ez csak egy darab papír - morgott a farmer. 
 Sam mondani akart valamit, de aztán jobb ötlete támadt. Kisétált, és a rendőr őrnagyot, valamint a katonát egy térkép fölé hajolva találta. Beszélgettek. 
 - Az őrmester mesélt a gondjaikról - tudatta a főhadnagy. - Örülnék, ha tudnék segíteni a városi visszaszállításnál, de sajnos nem áll módomban. Mindössze ezzel a teherkocsival rendelkezem. De kompromisszum köthető. A farmok itt közelebb vannak egymáshoz, és átvihetem az embereimet a közeliekbe lábon, amíg a sofőr megfordul. - A térképre mutatott. - A dewey-i átkelő egyenesen Southfieldsbe vezet, és ott számos konvoj tart délnek. Leinthetnek valakit. Így megfelel? 
 - Persze, megfelel. Még egy apróság: küldeni akarok egy üzenetet vissza a kórházba, és biztos vagyok abban, hogy az őrmester is fel akarja venni a kapcsolatot az osztagjával, de a telefonok nem működnek. Van rádiójuk a kocsiban? 
 - Van, de csak a katonai frekvenciákon ad, vesz. Nem beszélhet közvetlenül, de üzenni lehet. 
 - Részemről rendben - jelezte a tábornok felnyitva a noteszét. Kitépett egy köteg papírt, átnyújtotta Samnek, majd gondosan lejegyezte a saját üzenetét a bal kezével. Sam elgondolkozott egy pillanatig; ezt sokan fogják elolvasni, és nem akart indoklást fűzni a jelentéshez. Ezt írta: 
 Dr. McKay, Bellevue Kórház, New York - furunkulózis eredmény negatív. Bertolli. 
 Sötétedéskor elérték az átjárót, és az UN tizedes jelzett az élelmiszerkonvojnak az elemlámpájával. Egy parancsnoki autó megállt a tetején élesített fegyverrel, mert több fosztogatóval is találkoztak útközben, aztán vissza indult a városba. Kilenc múlott, mielőtt Sam elérte a kórházat, és bejelentkezett. 
 - Üzenete van, doktor - mondta a lány hirtelen előkapva egy aktát, amiben addig keresett, amíg egy levél a kezébe nem került, amin az ő neve állt. Feltépte, és egyetlen kis papirost talált benne, amire vastag ceruzával a következőt kaparták: 
 HÍVJ A 782 98-AS MELLÉKEN NITA 
 Sürgető jelleget öltött a kézírás. Sam odalépett a hall egyik fülkéjéhez, és a tárcsázta a számot. 
 - Helló! - köszönt a letisztult képnek. - Megkaptam az üzeneted. 
 - Sam, egyedül vagy? - kérdezte az, és Sam nem tudta nem észrevenni, hogy a szemei szélesebbre vannak nyitva a normálisnál, és a szavai is élesebbek kicsit. 
 - Ide tudsz jönni azonnal? Az 1242-es laborban vagyok. 
 - Máris indulok, de miről van szó? 
 - Én... én ezt nem tudom elmondani telefonon, ez túl borzalmas! 
 Megszakította a kapcsolatot, a vonalai pedig hullámozni kezdtek, majd megolvadtak és eltűntek a kijelzőről. 

  
Fejezet: 8 
Nita a labor nyitott ajtajában várakozott, amikor ő kiszállt a liftből, és egyetlen szó nélkül beengedte, majd erősen bezárta mögötte az ajtót. 
 - Nagyon titkolózol - elárulnád végre, hogy mi történik? 
 - Megmutatok, Sam, mindent, amin dolgoztam, és az eredményeket is. Dönts magad! 
 - Azt mondtad a telefonban, hogy valami borzasztó történt. Ezt mire értetted? 
 - Kérlek - könyörgött Nita, és Sam látta, hogy ajkait oly görcsösen szorítja össze, hogy azok elfehéredtek. - Először nézd meg, és dönts anélkül, hogy bármit kérdeznél! - A mintákkal teli tesztüvegcsék felé mutatott. - Lépcsőzetes teszteket csináltam a Rand-ellenes csoport megbízásából, hogy tapasztalatokat szerezzünk, amik a számítógépen tárolva később jól jöhetnek más kutatásoknál. Ez nem terhelt le túlságosan, és volt időm pár saját tesztet végeznem: egymást követő elszigeteléseket és ismételt szövetminta átültetést. 
 - Biztos mások is foglalkoznak ilyesmivel! 
 - No igen. Nem bántott, hogy megismételem valaki más munkáját, mivel nem a kijelölt teszteket végeztem. Vélhetőleg azt reméltem, hogy ismételt átültetéssel a vírus gyengíthető, vagy mutáltatható, és ezáltal könnyebb lehet kezelni, de az mit sem változott. Ugyanakkor találtam valamit... 
 - Mit? 
 - Először nézd meg az eredményeket! - Összeszorított szájjal nyújtotta át a dossziét, és türelemmel várt, amíg Sam átlapozta. 
 - Minden normálisnak tűnik, ahogy mondtad... várj egy percet! Ez egy érdekes sorozat. Váltogattad a szöveteket, először madárét, majd emberit? 
 - Igen, a labor galambjait, és a Detroit-6 emberi szövetmintákat, először egyiket, aztán a másikat. Összességében hét átültetést végeztem el, ám végül még mindig a halálos Rand béta lett az eredmény a madaraknál, és csak egy tényező változott meg, valami, amire nem számítottam, és csak véletlenül fedeztem fel. Ott... 
 Nita egy letakart ketrecre mutatott. Sam elhúzta a takarót, és belenézett. Egy kutya hevert az oldalán erősen lihegve. A hasa vékony szőrrétegén át vöröslő kelések látszottak. Sam visszaejtette a takarót, és vérrel telt arcával Nita felé fordult. 
 - Elvégezted a teszteket? - Nita bólintott. - Akkor ez a kutya Rand-kóros. 
 - Igen, szerintem Rand gammásnak kellene hívnunk, valami újnak. Hat átültetés után még semmi sem változik, de a hetedikkel valami új keletkezik. Valami hihetetlen... 
 - Még sosem hallottam semmi hasonlóról! - toporzékolt Sam dühösen, égető frusztráltságában a legújabb fejleménytől. A Rand-kór idegen betegség, nem emberi - van mód a megfékezésére? 
 - Megpróbáltál más gamma-érzékenyek után kutatni? Tud McKay arról, amit felfedeztél? 
 Nita megrázta a fejét. - Nem, egyszerűen túl messzire mentem, és akkor... megijedtem. Hagytam ezt az üzenetet; ha nem jelentkeztél volna azonnal, felhívtam volna McKayt. Mit tegyünk, Sam? 
 - Látogassuk meg őt mielőbb, számoljunk be a kísérletedről! Nem fog örülni neki; tudod, mit jelent mindez? 
 - Igen - válaszolta olyan halványan, hogy alig hallatszott. Ledobta magát egy székre. 
 - Ha meg tudjuk állítani a betegséget a madaraknál, nyert ügyünk van, de mi lesz, ha nem tudjuk megállítani, mielőtt Rand gammává módosul? Kutyák is terjeszteni fogják, és aztán? Ezek a mutációk és változások hihetetlenek, semmi eddig ismertre nem hasonlítanak, nem követik a földi sémákat. Lehetséges, hogy valami idegen minta alapján működnek? Ha ezt megtudjuk, megismerjük a szabályokat, akkor véget vethetünk a bajoknak. 
 - De ez nem idegen betegség, Sam... Ez emberi, vagyis földi, akárminek hívod is. 
 - Most az, de a Jupiterről visszatért hajó hozta, így arról a bolygóról kell származzon. 
 - Nem, ez már bizonyított. - Átlapozott egy vaskos, két példányos  papírköteget, majd egy lapot átnyújtott Samnek. - Magad is láthatod; ez még ugyan csak az első jelentés, de az utalások egyértelműek. Egyszerűen nem képes megélni a vírus a jupiteri állapotok között tartva. Amennyiben csökken a hőmérséklet, és a nyomás megnő, a vírus elhal, méghozzá jóval azelőtt, hogy a jupiteri állapotok beállnának. 
 - Ez lehetetlen! 
 - Minden az ekörül a vírus körül, mégis itt van. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a tényt. Mit tegyünk, Sam? Minden fordulat egy újabb csapás... 
 - Mi magunk nem sokat tehetünk, de ezért van McKay csapata. Ők majd felmérik a változások jelentőségét. - Megragadta a lány kezeit, hogy lábra segítse, és felfigyelt azok hidegére, az arc sápadtságára a smink alatt, és a szemek fáradt, vörös karikáira. - Minden eredményt eljuttatunk hozzá, és te hozzáfűzöd a maradékot. Mikor aludtál utoljára? 
 - Szenderegtem egy kicsit itt, a kanapén, ennyi elég... - Megnézte magát a tükörben, beharapta a száját, majd nevetni kezdett fésű után kutatva a retiküljében. - Igazad van, ennyi nem elég. Mintha egy horrorfilmből szöktem volna meg. Adj egy percet, hogy javítsak kicsit a fennálló helyzeten, aztán mehetünk McKayhez. 
 - Felhívom, hogy megtudjam, az irodájában van-e. 
 Nem volt könnyű megkapni Dr. McKay számát, ezért Sam újra megpróbálta. Két kísérlettel később előbb foglalt jelzést kapott, majd kicsöngött a telefon, méghozzá jó néhányszor, mielőtt a titkárnő válaszolt. 
 - Sajnálom, lehetetlen beszélni Dr. McKay-el, nem zavarhatom. - Szétkapcsolt, mielőtt Samnek esélye lett volna egyetlen szót is szólni. A hangja zaklatott volt, közel a sírás határához. 
 - Vajon mi lehet a baj? - tűnődött Sam a sötét képernyőt nézegetve. - Nagyon szomorú volt valami miatt. 
 - Menjünk és járjunk utána - javasolta Nita eltéve a feljegyzéseit egy fiókba. - Bár én nem csodálkozom azon, hogy megtört. A feszültség igen elviselhetetlen volt, és egyelőre nem látszik szűnni. 
 A lift halk surranással röppentette fel őket a 39. emeletre, de amikor az ajtók kinyíltak, morgó hangok tolakodtak a kórház hűvösen kimért csendjébe. A pillanatban, amikor előléptek, egy hordágyat láthattak elhaladni a teherlift irányába, amin egy fehér lepellel letakart alak feküdt. Kisebb csapat gyülekezett McKay irodájának nyitott ajtaja körül, és Sam felismerte az egyik nővért, aki ugyanazt a munkát végezte, mint ő, ugyanazon az osztályon: megérintette a vállát. 
 - Mi történt, Ann? 
 - Dr. McKay-jel van baj - mondta aggódón, és éppoly fáradtan, mint amilyenek mostanra az óriási kórház orvosai voltak. - Túlhajtotta magát, tudod, olyan hirtelen történt, egyszerűen összeesett; koszorúér-trombózisra gyanakszanak. 
 Sam átfurakodott a tömegen, és Nita követte. Bent kevesebben voltak, és a titkárnő eltűnt. McKay magánirodájának ajtaja félig nyitva állt, és Sam láthatta odabent Eddie Perkinst telefonálni. Halkan bekopogott, Eddie felpillantott, és befelé intette őket, egyazon mozdulattal jelezve azt is, hogy csukják be az ajtót. 
 - Igen, persze - mondta Perkins a telefonba - folytatjuk, és továbbra is informálni foglak Dr. McKay állapotáról. Rendben, szia." Letette a kagylót, előkapart egy cigarettát az asztalon előtte álló csomagból. - Nagy a felfordulás, Sam. Mindenki úgy tesz, mintha ez lenne a világvége, csak mert McKay kiesett; azt hitték, ő maga egyedül fogja feltakarítani a Rand-kórt, és a többiek csak azért vannak, mint egy görög kórus: az ő felvidítására." A telefon búgni kezdett, amit ő lesújtó tekintettel nyugtázott, és kivette a cigarettát a szájából. New York állam kormányzója volt a vonalban, és Eddie előbb három teljes percen át nyugtatta, mielőtt rátértek volna a tárgyra. 
 - Érti, amit mondok? - kérdezte újragyújtva a meghajlott cigarettát. 
 - Nem okolhatod őket - szólalt meg Sam. - McKay összességében megtalálta a megoldást a Topholm pachyacriára, és arra számítanak, hogy még egy nyúl fog előkerülni ugyanabból a kalapból. Ki veszi majd át a helyét? 
 - Nem látod olyan jól a dolgot, mint én. Asszisztáltam mellette az elmúlt pár napon, így én tartom a kezemben a fonalakat, amíg döntés nem születik. Chabel és a csoportvezetők egy órán belül itt lesznek. 
 - Amíg tehát nem döntenek, te vagy a főnök, Eddie. 
 - Igen - mondta Perkins elgondolkodva, dupla füstkarikáját eregetve. - Úgy hiszem, én vagyok. Ez esetben pedig... mit tehetek érted? 
 Nita kinyitotta az aktát, és átcsúsztatta a lapokat az asztalon, röviden körvonalazva, amit felfedezett. Perkins átlapozta a köteget, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor a fertőzött kutyáról tett említést Nita. 
 - Ez nem hangzik valami jól, Nita - csukta be és tolta el az aktát magától. - Reggel engedélyezni fogom egy patológusnak, hogy átnézze a dolgait; majd meglátjuk, mit szól hozzá. Addig pedig kösz a házi feladatot, talán vesszük valami hasznát. 
 - Eddie, nem úgy tűnik, hogy felfogod a dolog jelentőségét - tudatta Sam mosolyogva, hogy elvegye a szavai élét. - Ha a Rand-kór kutyákra is átterjed, nagy bajba kerülhetünk. Már kaphattunk ízelítőt a madarakkal... 
 - Mondtam, hogy intézkedem, Sam, nyugi. - Most Perkins szavai súlyosan koppantak. 
 - Nincs mi miatt nyugodtnak lenni; a kutyák el fogják kapni a betegséget, ezért azonnali beavatkozásra van szükség. 
 - Mint például a halomra lövésükre? A madarak nem elegek? Nem ismertek előtted, miféle nehézségek támadtak az ügy kapcsán? 
 - A nehézségesek csak másodrendűek. El kell pusztítani a kutyákat, mielőtt ők pusztítanak el minket, és jobb most, mint amikor már fertőzöttek lesznek. 
 - Dr. Bertolli, ne feledkezz meg valamiről. - Perkins hangja színtelen volt, arca hűvös, kimért. - Te alkalmazott vagy ebben a kórházban, és nem az, aki döntést hoz. El lesz intézve... 
 - Szállj már le, Eddie, mindketten tanulók vagyunk... 
 - Ennyi elég! - Perkins az asztalra csapott. 
 Sam vett egy mély lélegzetet, és lassan engedte ki, szabályozva vérmérsékletét, aztán lábra emelkedett. - Hagyjuk, Nita! - szólalt meg végül. 
 - Csak egy pillanat - mondta Perkins, már maga is állva, előredőlt ökleivel megtámasztva magát az asztalon. - Nem tudtok mindenről. Két dolgot láthatólag figyelmen kívül hagytok: először is, némi sikert értünk ma el a vakcinánkkal, ami talán hatásos a Rand-kór korai szakaszában; másodszor pedig nem hagyjuk a betegséget a hetedik szakaszba jutni, amit Mendel doktor megmutatott. Ez egy laboratóriumi gyakorlat, és nem a valós világ. Kontrolláljuk a betegség terjedését a gazdák kiiktatásával. Amennyiben így haladnak tovább a dolgok, és lehet, hogy közben minden jelenlegi fertőzöttünk meghal, mások megmenekülnek. Ne rázzátok fölöslegesen a hajót. 
 - Ez minden, Perkins? - kérdezte Sam anélkül, hogy düh érződött volna rajta. 
 - Ez minden. Menjetek a dolgotokra, én pedig a magaméval törődök. - A telefon megszólalt, és ő felvette. Sam és Nita távoztak. 
 Nem szóltak semmit egészen addig, amíg a hallba nem érkeztek, a lift elé. Nita aggódón nézett szorosra zárt szájjal, és érezte, hogy görcsösek az alkarja izmai, amikor megtapogatta őket. 
 - Sam, kérlek, ne bánkódj ennyire. A többiek meg fogják érteni... 
 - A többiek semmit sem fognak megtudni, ha ő nem beszél nekik róla. Ismét politikust játszik, hát nem látod? Ne rázzátok fölöslegesen a hajót; minő csodás orvosi gyakorlat! 
 - Még így is igaza van bizonyos tekintetben, amíg minden jól alakul odakint, és irányítani tudják a dolgokat. 
 - Csakhogy nem tudják. Épp eleget láttam ahhoz, hogy kijelenthessem. És ez a lényeg. Jól vagy sem, de meg kell tenni a szükséges lépéseket, vagy a világ minden csücskébe eljut a fertőzés. 
 Éppen, amikor kinyíltak előttük a liftajtók, a hangszórók mind élni kezdtek egymásnak adva visszhangot. 
 - Dr. Roussell, Dr. Christensen, Dr. Bertolli, Dr. Invar, kérem, fáradjanak a baleseti osztályra. Dr. Roussell, Dr. Christensen... 
 - Mi lehet az? - kérdezte Nita kétségbeesett tekintettel. 
 - Újabb gondok. A hajó rázkódik Dr. Edward Perkins akarata ellenére. Nita, ne várj arra, hogy megváltoztatja a véleményét, küldd el a kísérlet eredményének másolatát Chabel professzornak a Világ Egészségügyhöz! 
 - Nem lehet, ezzel a háta mögött cselekednénk. 
 - Próbálj meg nem lenni kedves és civilizált, ezt a luxust egy darabig mellőznünk kell. Tudasd Chabelt. - Belépett a liftbe, az ajtók becsukódtak, a lift megindult. 
 - Sam Bertolli, nem tudom, mit kezdjek veled - motyogta Nita magában, miközben hívott egy másik liftet. A civilizált, jól szervezett világból időről időre kilógott. Amikor megérkezett a másik lift, a szürke padlón fehér faldarabokat és vörös vérfoltokat talált. Megremegett. Talán mégsem olyan civilizált és jól szervezett ez a világ. 
 - Újabb zavargás, csak ennyit tudok - mondta Roussell. - Mozgasd a retkes, nagy lábaidat, Chris, ez az utolsó fehér párom." Dr. Christensen, aki a hátsóján terpeszkedett a hordágy nagy részét lefoglalva, csak morgó torokhanggal válaszolt. A másik három alorvos irigyen nézte őt, előre és hátra dülöngélve, amint a mentő a kihalt utcákon száguldozott. Régebb óta voltak folyamatos szolgálatban, mint amire vissza tudtak emlékezni. 
 - Milyen most a város? - kérdezte Sam. - Egész nap egy erdőben rohangásztam a Rand kór feltételezett gyógyíre után. 
 - Nem lett meg a gyógyír? - kérdezte Invar. 
 - Nem lett meg a betegség. Csak kelések. Az orvos öreg volt, lelkes, rövidlátó, és harminc éve nyugalmazni kellett volna. 
 - A város kezd szétesni - mesélte Roussell. - Az emberek azt gondolják, hogy hazudunk, amikor azt állítjuk, hogy nem kaphatják el a kórt egymástól, csak madaraktól. Így nagy a felfordulás. Zavargások, erőszak, betörések, erőszakolás, szentfazekak, részegek. Egyszerűen szép. Van valakinél koffein tabletta? Ez egy újabb alvásmentes éjszaka lesz. 
 - A félelem - kezdte Invar. - Az emberek félnek elhagyni az otthonukat, így a hagyományos városi életnek annyi. A katonaság a legtöbb lényeges közhasználati dolgot, a távközlést, az elektromos áramot felügyelete alatt tartja, és élelmiszert hordanak, de ez nem fog örökké így menni, nem egy ekkora méretű városban. Nő a feszültség, állandóan újabb fertőzéshullámok vannak, az emberek idegi állapota egyre rosszabb, és minden utazási tilalom ellenére ez az utolsó esélyük. Az utca embere úgy fogja fel, hogy csapdába van zárva, amíg meg nem hal. 
 - Lehet, hogy jól fogja fel - mondta Sam emlékezve Nita kutyás élményére. 
 - Semmi dekadencia, doki! - vágott vissza Roussell felhúzva szemöldökét. - Bátornak kell lennünk, tisztának, tiszteletteljesnek... 
 - Ez a felderítők dolga, nem az orvosoké. Se eső, se hó, se éjjeli ború... 
 - Ez pedig a postásoké - morogta Christensen oldalra dőlve a hordágyon. - Most pedig vén szipirtyók, csendben maradnátok, amíg alszom egy kicsit? 
 Egy rendőrautó húzott el mellettük szirénázva, és a távolban fegyverropogás hallatszott. A háttérben folyamatosan erősödött a baljós zúgás. 
 - Mi a pokol? 
 - Csőcselék, doktor, becses államunk polgárai neheztelésüket juttatják kifejezésre a hatalmi szervekkel kapcsolatban. 
 - Mintha állatok lennének. 
 - Azok is - mondta Christensen felnyitva szemeit. - Mind azok vagyunk. Közvetlen a felszín alatt bujkál a vörös szemű bestia. Tehát harcra, doktorok! Mit is mondott a jó öreg Shakespeare? "Még egyszer fel a rabigát, drága barátim!" 
 A mentő megdőlt fékeztében, és amikor Sam felcsapta a hátsó ajtót, éles hangok beömlésének adott utat. A csipkelődés, a jó természetű kísérlet a külvilág elfeledésére véget ért. Ahogy megváltoztak az arckifejezéseik, ismét komor orvosokká változtak. Kimásztak, a sofőr pedig hátraszaladt a hordágyakat lesegíteni. 
 A helyszín egy rémálom volt. A mentő egy boltív szárnyánál parkolt, a Wagner híd lábánál, a Huszonharmadik utcában. A fölébük emelkedő híd szélesen kivilágítva, forgalomtalanul nyújtózkodott a Hudson folyó felett New Jersey felé. A feljáratok és lejáratok útvesztőjében sötétlő embertömeg gyülekezett, gyűlölettől visítva; arcaikat kékre festették a gőzkisüléses lámpák és a vöröslő fáklyák, amiket kezükben cipeltek. Mögöttük egy sor öreg raktár égett, lövedékek hangja csattant az egyesült rendőri és katonai erők irányából, amire egész fegyvereső válaszolt. Egy csapatnyi egyenruhás védelmező vált láthatóvá az autó és fém barikádokra aggatott harci lámpáknak köszönhetően. Ez volt hát a felállás: a hátráló háttérfüggöny véres drapériaként lengett a harci lámpák fényében. Éles fekete-fehér kontrasztként feküdtek az ellátásra váró sérültek; mögöttük pedig azok, akik már nem vártak ellátásra. 
 - Doktor, segítsen kérem, doktor! 
 Sam a háttérzaj ellenére tisztán hallható kiáltás irányába fordult, ahol egy fiatal halottkém tanonc integetett felé: vállára kapta az elsősegély táskáját, és megindult a kusza embertömegen át. 
 - Épp most hozták ide, doktor, nem tudom, mit tegyek vele... 
 Nagyon fiatal volt az újonc, nem túl régen hagyhatta el a húszat, és még nem látott olyat. Bizonyosan kezelt már lőtt, nyílt sebet, de olyan nőt még nem, akinek egy lába volt, és a teljes oldala megégett, feketéllett rajta az összepörkölt hús és ruha. A hűsítő krémje kifogyott, még mielőtt a térdéig ért volna, és csak nyomkodta a használhatatlanná vált palack gombját. 
 - Majd én gondját viselem - szólt Sam felmérve a nő rezzenéstelen arckifejezését és tátogó száját. - Foglalkozzon ott azzal a rendőrrel, tegyen nyomókötést a lőtt sebre! - Ahogy a tanonc elfordult, Sam a nő karjára nyomta a vizsgálót, bár az eredményeket előre tudta. Erőteljes, négyes égési sérülés, sokk és halál. Letakarta egy pokróccal, és a következő pácienshez indult. 
 Törött csontok, lőtt, szakított sebek, koponyatörések. A legtöbb sérült rendőr volt vagy katona, csak kevés civilt zúztak össze a harcban. A lázadók minden kézbe foghatót fegyverként használtak a városból való kijutás keltette hisztériájukban. 
 Sam végzett egy rendőr karjának ellátásával, majd a mentőhöz küldte, és amikor hátrafordult, egy új érkezőt fedezett fel, aki mindkét kezével a szemein egyenest egy oszlopnak tartott. Megragadta, elhúzta őt a fényre, ahol láthatta, hogy a katona turbánt viselt a fején, és magas rangú tiszt (haldivar): egyike volt a pakisztáni csoport tagjainak, akik kora reggel érkeztek. A kezei szinte teljesen eltakarták az arcát, de az ujjak közt vér szivárgott, csöpögött a földre. 
 - Erre! - terelte Sam egy üres hordágyra, majd segített neki lefeküdni. - Ha elvenné a kezeit, haldivar, megvizsgálnám. 
 A katona kinyitotta azt a szemét, amit alig takart el. - Nem merem, doktor - húzódozott. - Ha megteszem, leeshet az arcom. 
 - Ezt hagyja rám, ez az én dolgom - tolta arrébb gyengéden Sam a férfi kezeit. Friss vér tört fel, és láthatóvá vált a vágás, ami szinte körbekanyarintotta az arcot a csontig, és levágta az egyik orrcimpát: még maradtak vissza üvegszilánkok is. 
 - Egy törött üveg? - kérdezte Sam morfin injekciót készítve. 
 - Igen, doktor, hirtelen jelent meg, és az arcomba vágta, mielőtt feleszméltem volna. Aztán én... attól tartok, a parancsokkal ellentétben a puskatussal gyomorba vágtam, elesett, és ide jöttem. 
 - Magam is ezt tettem volna. 
 Sam kivette az utolsó látható üvegdarabot is egy csipesszel - ha még maradt vissza, a kórházban megtalálják -, és beállította a varrat nagyságát az elemes öltőgépen. Bal kezének ujjaival összefogva a széleket, a vágáshoz nyomta a szerkezetet. Valahányszor megérintette, az egy gyors öltést végzett a másodperc töredéke alatt. Tovább húzta, néhány nagyobb hurkot képezve, amik megteszik, amíg sebészek nem nyúlnak hozzá. Nem vágatott át egyetlen nagyobb véna sem, így a varrás végére a vérzés szinte elállt. 
 Amikor a pakisztánival elsietett a mentő, Sam két rá váró katonára figyelt fel. Az őrmester tisztelgett. 
 - Van néhány sérültünk hátul, doktor. Tudna segíteni? 
 - Mennyi, és milyen a helyzet? 
 - Csak kettő egyelőre, dobott fémtárgyak okozta sérüléssel, de továbbiakra számítunk. Felállítottunk egy második blokádot, mert nem volt elég emberünk minden bejárat őrzéséhez. Az előőrsnek hamarosan vissza kell húzódnia, és ezzel további munkái lesznek. 
 Sam nem vacillált, vállára csapta a táskáját, és két orvosi csomagra mutatott, amiket nem sokkal azelőtt rakodtak ki egy mentőből. 
 - Akkor hát indulás; hozzák azokat magukkal! 
 Egy hatalmas, két kabinos harci helikopter várt rájuk, a rotorjai lassan köröztek. Amint beszálltak, az égrepesztő robajjal egyenesen felemelkedett, átlibbent a híd felső szintje felett, majd a hátukra fordított autók mögött visszaereszkedett. Izgága katonák uralták a barikádot; a tömeg arról a helyről nem látszott, de nyers hangok korbácsolták a levegőt. Sam végignézte, ahogy a csomagokat kirakodták, majd a két ápolandó felé fordult. Egyikük agyrázkódást kapott, és talán el fogja veszíteni a látását, a másiknak hasított sebe volt, aminek egy terepszín ruhás viselte gondját. A közelben kiáltozások hallatszottak, aminek következtében a katonák a híd mindkét oldalán üzembe helyezték a vízágyúkat. Rohanó surranók keltette zaj érkezett a barikád túloldaláról, és további katonák - legtöbbjük szakadt egyenruhában és kötéssel - másztak át. 
 - Készenlétbe! - üvöltötte a kapitány. - Áttörték az első barikádot. Sorakozó, készenlétbe az ágyúkat! 
 Sam felegyenesedett a parancsnoki autó takarásában, a tiszt mögött, és tisztán leláthatott az útra, amely üres volt. A távolból katonák siettek feléjük, erősödően hömpölygő, győzelmi hörgéstől kísérten. A hangzavar egyre nőtt, és az utat egyszerre tömegek lepték el a rámpák és a lépcsők felől, egybefolyó fekete, ijesztő embercsoport képében, aminek nem voltak vezetői, vagy tervei, mindössze a félelem és a túlélés reménye hajtotta őket. Gyorsan közeledtek, az első néhány egyén már kivehetővé vált kezeikben hosszú fém és fa tárgyakkal fenyegetve; a szájuk vöröslőn tátogott, de bármit kiáltottak is, az elveszett a mögöttes forgatag keltette zajban. 
 Egy sípolás harsant Sam mögött, amit hamarosan az ágyúk huppogása követett: szépen elhalt a mély tónus mögött, a töltetek burkai felsorakoztak az út teljes szélességében, majd szürke füstfelhőt kezdtek árasztani magukból. A tömeg megtorpant, a felhők és az általuk keltett zaj egyre erősödött. 
 - Megállítja őket a gáz? - kérdezte Sam. 
 - Eddig ez még nem fordult elő - vetette oda a kapitány flegmán. 
 A ködfátyolhoz további töltetek csatlakoztak, de egy erős fuvallat a felhőt a folyó felé terelte. Néhányan már át is értek rajta, támolyogva és botladozva takargatva könnyező szemeiket. Egyre többen érkeztek. 
 - Vízágyúkat! - kiáltotta egy rekedt hang, és erős vízsugarak vágódtak a lázongók lábainak egyre több és több ponton. A kivehetetlen hörgés felerősödött, ahogy meghátráltak a hasító vízsugaraktól. 
 - Vigyázat! - kiáltott Sam, de kiáltása öt lábnyira sem jutott el a zsivajban. 
 Egy férfi felmászott valamelyik támaszra az alsóbb szintről, és felhúzódzkodott a balusztrádra. Nagy konyhai kést szorított fogai közé, akár egy kalóz, és az megvéreztette a szája szélét. Egy katona észrevette, és felé fordult, amikor a lázadó a kezébe vett késsel rávetette magát; együtt zuhantak a földre. A támadó felemelkedett, a kése vértől sötétlett, de mielőtt megmozdulhatott volna, a legközelebbi katona megütötte a tarkóján egy boszorkányos judo suhintással kétszer gyors egymásutánban, majd az összerogyó mellől elrúgta a kést. A támadó nyögdécselt, egyik oldaláról a másikra forgatva testét a nyakát tapogatta. Amikor a megkéselt katona bizonytalanul feltérdelt, Sam odaszaladt, és a vérrel borított kart kezdte vizsgálni. 
 - Üljön le! - szólt Sam visszasegítve őt, majd feltépte az ingét. A felkaron mély seb éktelenkedett, a vártnál sokkal fájdalmasabb és komolyabb, így Sam egy fertőtlenítő nyomókötéssel látta el. A tömeg zajongása még mindig nem hagyott alább, de a tónusa elváltozott; sokkal izgatottabbnak, lelkendezőbbnek tűnt. A távolból pedig valami újfajta, mélyen robajló hang kapcsolódott be, elfojtva valami élesebb sípolást. Sam felnézett, hogy lássa a parancsnoki kocsiból integető kapitányt, sürgetve az önkénteseket, akik a katonákat húzták el a barikádoktól. Akkor maga is kiugrott, és futni kezdett a külső korlát felé, Sam közelébe, miközben a dobogó morajlás vibrálóvá erősödött. 
 A hatalmas nyerges vontató legalább hatvan mérföld per órával csapódott a gátnak, és szét is lökte azt. Az első kerekek egyike kilyukadt, a kocsi oldalra kezdett sodródni, a fekete kocsifülke felágaskodott, miközben mind a tizenhat kerék visított a bekapott fékektől égett gumidarabokat dobálva le magukról. Az út túloldalán a korlát felfogta a nehézsúlyú gépet, ami belerázkódott a találkozóba, a fülke előrebukott, és egy kerekét kilógatta a semmibe. 
 Ennyit látott Sam, mielőtt a tömeg átrobbant a résen megállíthatatlanul, győzedelmesen. Elkerülték a katonákat, még annak a kettőnek a maradványait is, akiket hangyamód eltaposott az öklelő kocsi. A félelem az előttük tátongó szabadságba űzte az embereket. 
 - Sosem jutnak át - szólalt meg a kapitány fájdalmas arckifejezéssel húzva vissza fogai elől ajkait. - A New Jersey-i rendőrség a híd másik végét elbarikádozta, és már várják őket. Megölték az embereim... Bárcsak átjuthattak volna! 
 - Ezt hogy érti? - kérdezte Sam. 
 - Úgy, hogy nem kaptunk parancsot lövésre, vagy a saját életünk megvédésére, így a New Jersey-i rendőrség sem. De távolabb van egy gyűrű, nem tudom, milyen messze, és a pestis végső korlátját az képezi. Házakat döntöttek le, sáncot generáltak szögesdróttal. - Elfordította a fejét a halott katonáiról, uralta dühét egy reszketeg sóhajjal, és amikor újra megszólalt, már csak viseltes bánat érződött a hangján. - És nekik van rá parancsuk, láttam őket... Mindenkit, aki megpróbál átjutni, le kell lőjenek! 
 A csőcselék hangja elhalkult, csak lábak dobogása hallatszott. Egy mérföldnyire volt a híd túlfele, és szükségük volt a lélegzetvételre. A léptek huppogásán kívül egy helikopter rotorjának zaja is kivehetővé vált, és mikor Sam felemelte a fejét, villogó fényeket láthatott a híd felé közeledni. A pilóta bizonyosan észrevette a katonai helikoptert a barikád mögött, mert kis félkört leírva ereszkedni kezdett, és csak egyszer emelkedett kicsit följebb, amikor az emberek átözönlöttek alatta, de amint csökkent a számuk, tovább ereszkedett. Amikor a híd lámpái fényébe ért a gép, Sam kivehette a Connecticut állami hadsereg jelét az oldalán. 
 A lázongók még mindig érkeztek a nyíláson át, de már nem annyira rendszertelenül, mint eleinte. A kapitány dühösen átfurakodott köztük, és Sam követte: lesznek még sérültek a barikád túloldalán. Ahogy elhaladtak a helikopter mellett, annak lapátjai még jártak, a pilóta félrecsúsztatta a kis ablakát, és kiszólt nekik. 
 - Figyeljenek ide, éppen most jöttem Waterbury-ből, és ezt a várost nem ismerem... Tudnának segíteni? 
 - Karachiból vagyok, és még annyit sem tudok, mint maga - mondta a kapitány tovább sietve. 
 - Hová akar eljutni? - kérdezte Sam egyúttal körülkémlelve ellátásra szorulók után. 
 - A bellevue-i kórházba, tudja merre van? 
 - Igen, ott dolgozom. Mit akar ott? - Minden különösebb ok nélkül rossz előérzet fogta el Samet, egész gerincén hideg szaladt végig. 
 - Szállítmányom van; tudná mutatni az utat a leszállóhoz? Egy kutyám van hátul, egy döglött eb műanyagba csomagolva. 
 A hideghullám nagyot markolt Sambe, amikor egy részen feltépte a ponyvát a kutya körül, és rávilágított az elemlámpájával. 
 Bár sokat nem láthatott, ahhoz eleget, hogy kivehesse a nyers, csúf, vörös keléseket, amelyek a bőrt borították. 

  
Fejezet: 9 
Sötét töltötte ki a labort, csak a TV kékeszöld fénye lyuggatta meg, amely a dolgozóasztal fölött izzott Sam arcára vetve szellemszerű momentumait, fáradtan futó soraival sötét árnyékokkal komorítva a szemeket. Sam a kijelző képét nézte és gyűlölte. A kusza, ijesztően összetekeredett pálcák, a Rand vírusok terpeszkedtek a cső felületén, ami a fő virológiai laborból érkezett szobáról szobára terjeszkedve, mint egy osztódó, démoni ikon. Sam ásított, és arrébb kényszerítette szemeit: aludnia kéne, már igen fáradt, de nem jön rá az álom. Az ablakon túl a szürkeség kezdett átszűrődni az esőn, ami az éjszaka nagyrészén esett. Bár aludnia kellett volna, Nita a fejét Sam karja felé nyújtotta miközben éppoly könnyedén és frissen beszélgettek, mintha ki lettek volna aludva; a dús haj szétterült az asztalon. Nita könnyen lélegzett, félig elfordított arca szép volt, és nyugodt. 
 Egy bejelentésre felhívó jelt követően a képernyő átváltott, de nem mutatott semmit. A vékony fémekből összeállított rács minden részei nyugodtan ropogtak: a hangszórókból hümmögés hallatszott. 
 - Az azonosítás eredménye pozitív, a kelésminta, a Connecticutból érkezett kutya tartalmazza Rand betegségét, mint az most látható a képernyőn. Amíg további tesztek nem készülnek a vírus életképességének vizsgálatáról más médiumokban és vírusgazdákban, ideiglenesen a Rand gamma névvel illettük... 
 Nita visszadőlt a székén, kibontotta haját, miközben feszülten figyelt a hangra, álommal teli szemeivel kicsiket pislogva a kijelzőn lévő képre. 
 - Túl gyorsan jött - szólalt meg Sam tehetetlen dühhel szorítva ökölbe kezeit. - Több időnek kellett volna eltelnie, mielőtt a változás bekövetkezhetett volna, mielőtt a betegség áthaladt hét különböző áldozaton. Még egy hét sem telt bele... 
 - Mégis így van, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a tényt... 
 - Sokminden van, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, odakint a városban. - Sam dühödten járt a szoba egyik szélétől a másikig, mert bár fáradt volt, mégsem tudott egyhelyben ülni. - Az egész fertőzöttségi terület szétesik, visszakozik; figyelemmel követhettem. Soha ezelőtt nem ismertem fel, milyen vékony lemez a civilizáció - évezredek alatt alakítottuk, és napok alatt elveszhet. 
 - Nem kezdesz sportszerűtlenné válni? Az emberek félnek. 
 - Persze, tudom, hogy félnek, én magam is félek, és nekem több okom van erre, mert én tudom, milyen könnyen terjed a Rand kór, és tudom, milyen tehetetlenek vagyunk ellene. De én azt is tudom, amit úgy tűnik, mások elfelejtettek: nem a legerősebb, hanem az egyetlen reményünk az agyunk, a képesség, hogy megfontoltan cselekedhetünk. Odakint az emberek gondolkodás nélkül cselekszenek, és ezáltal a biztos halálra ítélik magukat, megpróbálva magukkal rántani a világ maradékát is. Figyelmen kívül hagyják a tanácsokat, és a nyomorult csirkéiket, papagájaikat féltik. Várjanak csak, amíg megpróbáljuk kiirtani a kutyáikat! Nem az én öreg Reximet, az én jó öreg barátomat! - most, hogy Rex valóban az átkozott ellenség, most mi a következő, ami el fogja kapni a betegséget, ami végez vele és az idióta gazdájával? No persze, mielőtt elhullanak, kitör majd rajtuk a pánik. Ezidáig mást sem láthattam, és mondhatom, borzasztó: a csőcselékben nincsenek emberek, csak állatok. Láttam erőszakot, gyilkosságot, eszeveszett menekülést, és ha valakinek sikerülni fog, többé nincs megállás. Ha valaki kitör a karanténból, vagy ha egy fertőzött kutya kijut, és a betegség kitör... Emberiség! 
 Míg Nita hangja nyugodt volt, Samé robajlott. 
 - Nem okolhatod az embereket csak azért, mert érzenek, Sam - ez minden, amitől emberek... 
 - Éppen annyira ember vagyok, mint bárki más - mondta Nita előtt állva -, és ugyanannyi érzésem is van. Tudom, hogy hogy éreznek odakint az emberek, mert ugyanaz a kétségbeesett sikoly fojtogatja a szívem. De mire jó az intelligenciánk, ha nem vagyunk vele képesek szabályozni, befolyásolni az érzelmeket? 
 - Milyen emberi, ahogy az érzelmek kordában tartásáról szónokolva kontrollálhatatlanul vered a lábad a földhöz dühödben. 
 Válaszra nyitotta száját, de ehelyett megtorpant és elmosolyodott. 
 - Persze, igazad van. A dühöngésem nem old meg semmit. Feltehetőleg minden érzelem áldozatául eshet a nyers erőszaknak. A következő, amit tudod, hogy meg fogok említeni, az az, hogy milyen szép is vagy itt ücsörögve a Rand vírus vetítette kék fénnyel a kócos kis hajadon. 
 - Miért, csúnya? - kérdezte aggodalommal igazgatva a haját. 
 - Nem, hagyd csak!  - válaszolta Sam, és a keze után nyúlt, hogy elvegye onnan. Amikor a bőre hozzáért az övéhez, valami megváltozott, és Nita tekintetében a saját érzéseit láthatta tükröződni. Megfogta a kis kezet, és lábra segítette a lányt, aki már maga is emelkedni kezdett. 
 Sam lehajtotta fejét, és a lány ajkai már várták. 
 Egy csók egy kapcsoltat, egy egyezség, egy változás. Bizonyos rasszok, törzsek számára ismeretlen, míg mások ismerik, ám gusztustalannak tartják. Meg is szenvedik hiányát. Egy csók lehet egy rideg formalitás, családi belsőség jele, vagy egy szeretkezés előjátéka. Vallomásként szolgálhat egy nem beszélt, titkos érzelmi nyelven, amit még sosem helyettesíthettek szavak. 
 Nita ezután Sam mellére hajtotta a fejét, és Sam tudta, hogy mosolyog miközben ő beszélt, mert ujjaival kitapogatta a száj vonalát. 
 - Feltételezem, hogy minden érzésünk közelebb van most a felszínhez, és belső indíttatásból cselekszünk, beszélünk. Még magamat is megmosolyogtatom... 
 - Ne tedd, Sam! 
 - Nevetnem kell magamon! Ha tudnád, mennyire gyűlölöm a csillagszemű, fókuszon kívülre eső szerelmi jeleneteket, ahol fiatalok fetrengenek orvvul ölelkezve első látásra szerelemből! Szerintem lealacsonyítottak valami végtelenül fontos dolgot azzal, hogy közönségeskedésre használták. Szeretnék képes lenni azt mondani, hogy szeretlek, Nita, és megértetni veled, hogy ez létszükségszerűen más és fontos. 
 - Hiszen én is szeretlek, így pontosan tudom, hogy érzel. Gondolom borzalmasan hangzik, de majdhogynem hálás vagyok a Rand kórért és a történtekért. A nők önzők, drágám. Megvan az az érzésem, hogy a nyomás nélkül egyike maradtál volna azoknak a csendes, elfoglalt embereknek, akik az életüket fontos dolgokkal töltik, és sosincs egy pillanatuk a léha nők lényegtelenségén tűnődni. 
 - Lényegtelenség! - a női test élt és mozgott Sam kezei alatt. 
 A telefon jól hallhatóan jelzett a szoba sötétjében. 
 - A fenébe! - dühöngött Sam és Nita felnevetett óvatosan húzva magát félre. 
 - Tudom, hogy érzel - mondta -, de muszáj felvennem! 
 Sam visszamosolygott rá és vonakodva elengedte; Nita felkapcsolta a villanyt és a telefonhoz ment. Az eső némileg alábbhagyott, de alkalmanként széllökések vetették neki az ablak külfelének, míg Sam város nedves szürkeségét, látható élettelenségét figyelte. A huszadik emeletről egészen a First Avenue-ig ellátott és az egyetlen mozgó dolog egy zöld rendőrkocsi volt; becsúszkált egy mellékutcába és felszívódott. Motyogás hallatszott mögüle, ami elhalt, amikor Nita visszatette a kagylót. Sam hátrafordulva látta, ahogy nyújtózik Nita és ez igencsak felvidítototta. 
 - Megmosakszom és keresek valami reggelit - mondta Nita. - Találkozó lesz egy órán belül, talán egy újabb haditanácsosdi; még Chabel professzor is ott fog lenni, azt mondta a nő. 
 - A nő? 
 - Dr. McKay titkárnője, bár szerintem most Perkinsé. 
 - Nem említett engem? A lokátror tud az ittlétemről. 
 - Nem, csak engem kért, hogy menjek, de természetesen neked is ott a helyed. 
 - Igen? A csak mégegy alorvosnak? Nem így hívott Eddie Perkins? Tudod, a politikai találkozón. 
 - De muszáj odamenned, Sam! 
 Sam mosolyra húzta a száját. 
 - Egye fene, ott leszek! 
A terem egyik volt a sok megbeszélőnek, amely több mint elegendő az összegyűlteknek, a durván harminc embernek. Sam felismerte legtöbbjüket; részlegek vezetői, kutatók voltak, akiket arra válogattak össze, hogy a csapatban dolgozzanak köztük két egyenruhással a Közegészségügytől. Az ajtón áthaladva rossz előérzete támadt, amit Nita észrevehetett, mert erősen megszorította a kezét és lesegítette a székre, ami el is terelte a továbbiakról a gondolatait, amíg biztonságosan el nem helyezkedett. Akkor már túl késő volt visszakozni, és szükségtelen is. Azok, akik ismerték, és megragadták a tekintetét, csak bólintottak vagy felemelték egy kezüket üdvözlően, míg a többiek tudomásul sem vették a jelenlétét. 
- Maga Bertolli úr? - kérdezte morajjal egy akcentusos hang mögüle, amire gyorsan felemelkedett. A dühös tekintet? férfi telt, fekete szakállával és törött orrával ismerős volt Samnek, holott sosem találkoztak. 
- Igen, én vagyok, Dr. Hattyár, mit...? 
- Hogy érzi magát? - hajolt előre Hattyár amíg arca pár centire volt csak Samétúl. Másnak ez irritáló lehetett volna, de Sam hallotta a magyar immunológusról kering? kórházi történeteket; zsenialitása általánosan elismert volt, a rádioaktivitás megkülönböztetője már lecserélte Ouchterlony géljét a laboratóriumi műveletekben, ám ugyanilyen ismert volt rövidlátása és hiúsága. Erős szüksége volt korrigáló lencsékre, de elutasította a viseletüket. Közellátósága csak kis hendikepp volt a laborban, ám a szociális életére nagyon ki tudott hatni. 
- Hogy érzi magát?  - kérdezte ismételten közelről vizsgálva Samet. 
 - Csupán csak fáradtam. Sokat nem aludtam, de semmi egyéb. A Rand kórnak semmiféle szindrómája. 
 - Nem túl jó, egy kis láz segített volna. Bizonyos, hogy nem volt? 
 - Egyáltalán, attól tartok. 
- Azért van még némi remény. Akarok egy keveset a szérumából. Van mintám, sok is, de minden esetben csak olyantól, aki később meghalt. Talán az önéből ki tudjuk választani az antigéneket... 
 - Sam, azt hittem, hogy te mentős vagy! - A megszakító szavak nyersek és hidegek voltak, de Sam tisztában volt az ellenségeskedő kilétével. Eddie Perkins volta az. Sam ugyanilyen semleges módon adta meg a választ. 
 - Úgy van, mentős. Legutóbb közel húsz órát dolgoztam. Nem javul a helyzet a városban. 
 - Értem, igen. Kérte valaki, hogy gyere? - meredtek egymás arcába és Perkins valódi érzelmeiről csak a rideg dühű tekintete adott jelet. 
 - Nem! - mondta Sam szembesülve a diadal mosolyával. 
 - Nos, ez esetben sajnálom, Sam, de attól tartok el kell... 
 - Kiféle ördög maga? - búgott fel Hattyár közelebb hajolva erősen koncentrálva próbálva kivenni a beavatkozó képét. 
 - Perkins vagyok, Dr. Hattyár, Dr. McKay asszisztense, és én intézkedek helyette, amíg... 
 - Akkor kérem, intézkedjen helyette. Nekünk dolgunk van! 
 Hattyár nagy kezét Sam karjára tette és elhúzta őt a hirtelen elvörösödött Perkinstől. Samet elárasztotta a győzelem érzete, amelyet azonnyomban el is nyomott a tudat, hogy ez csak meg fogja nehezíteni a dolgát Perkinssel. 
 Chabel professzor csapkodott a kalapáccsal és az álló csoportok felszakadva ülést találtak maguknak az asztal körül. ő maga az előtte heverő papírokra meredt, amelyeket egy kötegbe fogott, mielőtt fáradtságtól elnehezült hangon beszélni kezdett. 
- Először is szeretném, ha mindnyájan tudnák, hogy ez a Világ Egészségügy ülése. Én kértem Dr. Perkinst, aki Dr. McKay helyett ténykedik jelenleg, az önök összehívására, hogy a pillanatnyi helyzetről értesülhessek. Megkaptam a jelentéseiket, és meg kell köszönnöm, hogy ilyen pontosan és időben tájékoztatnak. A Világ Egészségügynél eddig főként a betegség terjedésének irányával, a karantén terület kijelölésével, a helyi kórházi tisztviselők segítésével foglalkoztunk a katonai alakulatok bevetésével. Ám kezdjük elérni a pontot, ahol komoly politikai döntéseket kell hoznunk, és előtte pontosan kell tudnunk, hogy állunk, önök mit művelnek, és mit szeretnének tenni a betegség megállításáért. 
 Amikor befejezte a beszédet, a teljes szoba csendben volt. Végül Eddie Perkins megköszörülte a torkát és körbenézett. - Talán az lenne a legjobb, ha én összegezném a jelenlegi tudásunkat. Kezelés nélkül a Rand kór a fertőzés megkapásától számított durván tíz-tizenkét órában galált hoz az esetek száz százalékában. Ugyanakkor kezelés mellett ezt a periódust közel negyvennyolc óráig ki tudjuk tolni. Ez reményteli... 
 - Ez nem reményteli, ez semmi! - szakította félbe Dr. Hattyár dörmögése. - Ez nem orvosság, vagy kezelés, csupán a haldoklás idejének elnyújtása. 
 Perkins erőlködött kísérletet tett önmaga kontrollálására. - Ez lehet, hogy így van, Dr. Hattyár, de most csupán durván összegzek. Talán megfelelő az alkalom informálni minket az immunológiai csoportja előrehaladásáról. 
 - Zéró eredmény. 
 - Ez nem mond sokat. 
 - Nincs mit mondani. Amíg az antitestet nem tudom izolálni, semmit sem tudok tenni. A Rand kór igen szimpla, alfa, béta, gamma, minegyikük egyszerű viselkedésű. Az organizmus vagy fertőzött, vagy nem. Ha fertőzött, meghal. Nincsenek a betegségnek enyhe verziói, és a fertőzött organizmusok egyike sem képes mit tenni az antigénekkel való ütközetben. 
- Meg tudná mondani, doktor - kérdezett Chabel -, mit gondol, mekkora az esély vagy méginkább a kilátás a szükséges antitest izolálására? 
 - Zéró. Amíg egy teljesen új faktor nem tűnik fel, semmit sem lehet tenni. 
 Ez alkalommal a csend mégjobban elhúzódott, és az általános igény további jelentésekre nem nyert választ; Perkins név szerint kellett felszólítsa az egyes csoportok fejeit. Közülük sokan nem voltak olyan egyenesek, mint Hattyár, vagy legalábbis nem mertek azok lenni, ám a szavaik csak az említett eredményt erősbítették. 
 - Amennyiben összegezhetem - szólat meg Chabel professzor hangjában enyhe reszketéssel, amit most már nem a puszta kimerültség okozott - nem túl rózsás a helyzet. Tudjuk honnan érkezett a Rand kór és tudjuk, hogyan terjed. Ismerjük az első tüneteit és a végső eredményt - amelyet maximálisan pár órával tudunk késleltetni. Tudjuk, hogy a fertőzött szervezetek antitesteket termelnek,  az antibiotikumok nem állítják meg, az interferonnak csak átmeneti a hatása, és nincs kémiai szerünk amely képes lenne a megsemmisítésére a betegség ideje alatt anélkül, hogy a gazdát is végzetesen meg nem sebzi. Azt is tudjuk, és ez a tény a legkülönösebb az összes közül, hogy a Rand kór képes bizonyos állatok megfertőzésére, amelyek képesek a fajuk továbbfertőzésére vagy az emberek visszafertőzésére. Ez a faktorok rémiszt? listája, amely kárhozatra ítél, és az egyetlen, ami mellettünk szól, hogy egymást nem tudjuk megfertőzni. 
 - Nem. Még nem... - mondta Nita és a szája elé emelte a kezét mintha megbánta volna, amit kimondott. A szavai jól hallhatóak voltak a csendes szobában és a nyikorogni kezdtek a székek ahogy mindenki felé fordult. 
- Nem magyarázná ezt el, Dr. Mendel? - kérdezte Chabel homlokráncolva. 
 - Sajnálom, nem akartam félbeszakítani, és egyelőre még nincs módom bizonyítani. Hívják alátámasztatlan felvetésnek, ha kívánják, de akkor ötlött fel bennem, amikor hét Rand bétást vizsgáltam, és Rand gammává módosultan tovább tudott fertőzni kutyákat... 
 - Elnézést - mondta Chabel professzor gyorsan lapozva az előtte lévő papírok közt -, de ezeknek a kísérleteknek nem látom nyomát. 
- Nem hivatalos kísérletek voltak, professzor, nem részei semmilyen tervezett kutatásnak; saját magam kezdtem beléjük és most készítem a feljegyzéseket. 
 - Hivatalosak vagy nem, jelenteni kellett volna azonnal, amint eredményt hoztak! 
 - Akartam is - nézett fel, majd kapta el a tekintetét Eddie Perkinsről, aki előrehajolt elfehéredetten -, de csak tegnap éjjel történt. Amikor Dr. McKayhez indultam, le volt sújtva és nagy volt a felfordulás. Nem sokkal ezután megtalálták azt a kutyát Connecticutban és a veszély ismert. 
 - Felfordulás vagy sem, jelenteni kellett volna. Elnézést, doktor, nem magát kritizálom, ugyanolyan jól tudom, hogy minden a feje tetején áll, mint maga. Csak szeretném újra hagsúlyozni, hogy bármi, ami a Rand kórral kapcsolatos, nem számít milyen triviális is, azonnal tudomásomra kell hozni. Most kérem folytassa! Ezek szerint úgy érzi, hogy a Rand kór idővel fertőzővé válik az emberekben? 
 - Attól tartok, nem tudom semmivel sem alátámasztani az elképzelést, professzor. A betegség idegen, ezt mindannyian elismerjük, és láthatjuk, hogy valamiféle idegen törvényekhez idomul, egyfajta növekvés vagy változás, amit a különböző fajok, madár és ember közötti többszörös átadás váltott ki hirtelen képessé tette kutyák megfertőzésére. Aztán majd kutyáról emberre kerül párszor, és aztán? Van egy olyan érzésem, hogy lesz újabb változás; összességében nem lehetetlen elképzelni, hogy sok ment már eddig is végbe, és átkerülhetett már más gazdafajokra. Esetleg a mutáció a fertőzőség kiteljesedésében normális, és abnormalitás, hogy jelenleg nem képes egy emberi gazda egy másik megfertőzésére. 
 - Meglehet - mondta Chabel egyetértően bólogatva. - Bár imádkozni fogok, hogy ne így legyen. Ám akár bekövetkezik ez, akár nem, tisztában kell lennünk a veszéllyel, és azonnali javaslom hogy kezdjünk kutatásokba a lehetőség vizsgálatára. Dr. Perkins, milyen lépéseket ajánlana? 
 Hümmögő keresztbeszédek kísérték a különböző csoportok között szétosztásra kerülő teendőket. Sam Nitához hajolt és halkan kérdezte: - Miért hagytad ki Perkinst? 
- Muszáj volt. Azzal, hogy McKay kiesett, két ember munkáját végzi és nem köthetjük le mégegy feladatra. Nem rázhatjuk a csónakot. 
- "Ne rázd a csónakot", ezek Perkins szavai, és én szeretném felborítani. Csúnyán hibázott azzal, hogy nem adta át a jelentésed Chabelnek, és szóba fog kerülni a kiállítása. Most nem lehet hibázni. 
 - Nem kissé személyes a bosszúd? 
 - Nem, egyáltalán! Bár elismerem, hogy örömömre szolgálna, mégis, ez több ennél. Ő nem a megfelelő ember a feladatra és amíg McKay helyett dolgozik, csak bajunk lesz... 
 A kopácsoló kalapács szakította meg. Chabel professzor kezdett beszélni. 
 - Köszönöm a jelentéseiket. Most szeretném elmondani az okát a bekérésüknek. A Szükségtanács és az UN folyamatosan üléseztek az amerikai vezérekkel és az elnökkel, mint tudják, és meghozták a döntést. Pár óra múlva megkezdjük azt a műveletet, amit a hadsereg drámaian Elsöprési műveletnek nevezett; egy vezényelt megmozdulást a Rand kór terjedésének azonnali megállítására. A Vörös Zóna, amely durván az a kör, amelyben jelenleg a betegség terjed, teljesen ki lesz ürítve. Már el is kezdtük a lakókat egy sor karanténtáborba költöztetni. Amint kiszűrődtek a fertőzöttek és elkülönítésre kerültek, az inkubációs periódus lejárta után a nem fertőzötteket kiemeljük a Vörös Zónából. A Kék Zóna a senki földje, amely a Vöröset öleli körbe. Halott terület. Eldózeroljuk és szétlapítjuk, robbanóanyagot és lángszórót használva a szükséges helyeken, majd méregcsalikkal szórjuk tele. A Kék Zóna jelenleg mintegy kétszáz yard széles átlagosan, és elkészültekor remélhetőleg minimum fél mérföldes lesz. Ha semmi sem avatkozik az ügymenetbe, a Kék Zóna pontosan addigra készül el, amire a Piros teljesen kiürül. 
- Aztán a Vörös Zónát a levegőből rádióaktív anyaggal szórják be, amelynek a felezési ideje két hónap. 
 Lesújtott csend követte a szavait miközben megpróbáltál megérteni a dolog hatalmasságát. Több, mint nyolcezer négyzetméter metropolitán terület lesz a világon halott és elnéptelenedett. New York, Newark, Philadelphia szellemvárosok, ahonnan emberek menekültek, ahol minden madár, rovar és állat egyészen a mikroszkopikus nagyságúakig halott lesz. Chabel komor, színtelen hanggal folytatta. 
 - Ezt azonnal meg kell lépni, mert a világ retteg. Amíg a betegség lokalizált és csakis állatok terjesztik, az Elsöprési művelet folytatódni fog - a hangja annyira elvékonyodott, hogy alig lehetett hallani. - Ez a program, be kell lássák, egy kompromisszum. A világ lakói félnek, és joguk van a léthezéshez. Az egyetlen elfogadható alternatíva egy hidrogénbomba azonnali ledobása a Vörös Zónára. 
 Nem tudta folytatni a halálra rémült arckifejezések közt; lehajtotta a fejét az öregember, aki arra kényszerült, hogy szócsöve legyen mások terrorjának és módszereinek. 
 - Dr. Chabel - mondta Sam némileg meglepődve saját vakmerőségén, de folytatta az égető szükségétől annak, amit ki kellett mondani. - Az Elsöprési művelet logikus válasz a problémára, hiszen az nem oldható meg orvosilag, legalábbis nem azonnal, ezt mindannyian elismertük. És globális mércével logikus lehet azt mondani, hogy egy H bombát kellene itt ledobni, ám mint az egyik leendő szénné égett tetem, ezért az ötletért nem túlzottan lelkesedem. Nem vagyok nagy véleménnyel a fátyolos bánásmódról sem, és hogy a rakéták bármikor készek a bomba szállítására, amint az tűnik a legjobb húzásnak. Ám ez csak lényegtelen részlet, ami sokkal lényegesebb, az a kimondatlan kétségbeesés emögött a döntés mögött; nincs orvosi válasz, úgyhogy súroljuk csak a földet fertőzésmentesre! Ám legyen, de van még egy apró orvosi kutatás, amelyet végre kell hajtani a kétségbeesett lépések megtétele előtt. 
 Megállt egy levegővételig és érezte, hogy mindenki megfeszülten figyeli. A probléma mélysége túltett rajtuk, ez már nem orvosi feladat volt, hanem a túlélés kérdése. 
 - Milyen kutatásról beszél? - kérdezte Hattyár türelmetlenül. 
 - A 'Pericles' nevű űrhajóba kell hatolni és evidenciák, feljegyzések után kutatni a betegségről. Oka kell legyen, hogy Rand parancsnok miért "hajón belül" írt, miután túlélte az utazást a Jupiterről. Ha ezek a hősi atomikus mércék fel lesznek használva, akkor nem lehet többé ok panaszra, hogy egy újabb pestist szabadítottunk a földre... 
 Chabel professzor kalapácsának éles koppanása állította meg. 
 - Dr. Bertolli, semmit sem tehetünk a "Pericles"-sel. Része a döntésnek, amelyet a Szükségtanács hozott, hogy a hajót érintetlenül kell hagyni. Az Elsöprési művelet utolsó fázisa a kiürítést és a föld semlegesítését követően a "Pericles" megsemmisítése egy taktikai atomfegyverrel. Nem vállalható a Rand kór vagy bármilyen egyéb űrpestis kockázata, amely elnéptelenítheti a Földet. Sajnálom. Ez a döntés megszületett és haszontalan vitatni, mivel nincs mód fellebbezni; senki sem fogja meghallgatni amit én vagy innen bárki mondani akarna. Ez nem tartozik hozzánk. Az egyetlen ami kihatással lenne erre a döntésre, az a Rand kór ellenszerének felfedezése. Amennyiben ez megtörénne, az Elsöprési művelet visszavonható lenne. Orvosság nélkül nincs remény a tervezett menet megváltoztatására. 
 Nem volt mi egyebet mondani. Néhányan tiltakoztak, így Dr. Hattyár is, hevesen, ám csak a jegyzőkönyv számára, mivel tudták, hogy a döntések meghozattak anélkül, hogy megbeszélték volna velük, egy jóval magasabb szinten. Chabel professzor meghallgatta őket figyelmesen és amit tudott, megválaszolt, és amilyen gyorsan csak tudta, berekesztette az ülést. Ezt senki sem ellenezte. Nita sés Sam együtt sétáltak vissza a laborba, a csend közüttük kitapintható volt. Áthaladtak az üvegajtók mellett, amelyek mögött számos őrzött Rand kóros hevert: Nita eltartotta a tekintetét. 
 - Félek, Sam, minden olyan... kezelhetetlen. Ez a beszéd a bombákról és rádioaktivitásról gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja a kutatási programot. Ez azt jelenti, hogy a páciensek, és mindenki egyéb, aki megfertőződik, annyit ér, mint egy hulla. 
 - Ők halottak. Ez a döntés temetőgondozókat csinál belőlünk, nem orvosokat. De nézt csak kívülről, a világ maradékának szemszögéből. Ők rettegnek és áldozatot hoznak itt a saját megmentésükért; a globál populáció egy apró töredékét hagyják pusztulni az nagyobb rész megmentéséért. Én nem ezt a döntést vitatom, hanem a "Pericles" eszetlen módon való elzárását, figyelmen kívül hagyását. A válasz erre a pestisre a hajón van, és ha már minden kitudódott volna, már talán meg lennénk mentve. 
 - Mi nem tehetünk semmit, drágám, hallottad, amit Chabel mondott. A hajóba nem lehet belépni, így itt, a laborokban kell megoldást találnunk. 
 Senki sem volt a közelben így Nita kinyújtotta a kezét és nyugtatólag megérintette őt, majd gyorsan elkapta. Nem vette észre, hogy Sam szemei hirtelen elkerekednek. 
 - Szolgálatban vagy most, Sam? - kérdezte a labor ajtaját kinyitva. 
 - Kábé egy óra múlva megyek be - mondta nyugodt hangon Sam amint a szerszámos szekrényhez indult. 
 - Nem szabad aggódnunk miatta, csak folytassuk... Ez meg mi? - nézett Nita a vizsgálóra. 
 - Talán csak bolondság, a bőrhőm leeshetett az alvás hiányától, ezért érezhettem a kezed olyan melegnek... - Sam Nita bőréhez tette a vizsgálót és hőkijelző azonnal felugrott százkét fok farenheitre. 
 - Öt perccel később már tudták, hogy az űrpestisnek mégegy áldozata van. Lehet influenza, vagy bármi - mondta, de nem tudta burkolni a feszültséget a hangjában. 
 Bár nem volt gyógyszer a Rand kórra, a kimutatására már kifejlesztettek gyors és egyszerű teszteket. 
  
  
Fejezet: 10 
Egy beteg orvos csak egy újabb páciens, nem különbözik a többitől, és nem kaphat kiváltságokat sem. A legtöbb, amit Sam tehetett, hogy ellenőrizte: Nita egy félprivát szobába került, amiben csak egy ágy maradt; nem volt szükség megkérdezni, mi történt az előző beteggel. Ő maga adta be a lánynak az injekciókat, beleértve az erős nyugtatót, és amikor magára hagyta, aludt. Az ajtó automatikusan, csendben bezáródott és tudta, a lány bajban van, éppen akkorában, mintha golyó találta volna el. Nem volt gyógyír a Rand betegségre - mit lehet tenni? 
 Csakis egyet. 
  Volt egy telefon a nővérállomáson; tárcsázta a lokátort és utasított Chabel professzor megtalálására, és amennyiben nem hagyta el a kórházat, az összekapcsolásukra. A képernyő sötét maradt, csupán a keresőkör gyűrűi tágultak a közepén, így Sam a posztoló nővér válla fölött a biztonsági kamerák képeire emelte a tekintetét. A páciensek aludtak és az őrök még sötétben is jól kivetőek voltak az infravörös kameráknak köszönhetően. Még mindig nem érkezett válasz a hívásra. Sam beütötte Nita ágyának számát a közeli képernyőn és az arca jelent meg a vizsgáló aktuális adatai fölött. Tovább gyengült... 
 - Megvan Chabel professzor, doktor! 
 Sam letisztázta a képernyőt és a telefonhoz fordult. 
 - Chabel professzor, találkoznunk kell; sürgős! 
- Éppen elhagyni készültem a kórházat. 
 - Ez gyorsan megvan, csak egy pillanatot, ha lehet! 
 Chabel szúrósan nézett az apró kijelzőről, mintha megpróbálná kivenni Sam gondolatát. Aztán: - Ha ragaszkodik hozzá, jöjjön azonnal! A 3911-ben vagyok. 
 A lefelé tartó úton, a liftben eszébe jutott, hogy ez McKay irodája, ami annyit tesz, hogy Eddie Perkins is ott lesz. Ez ellen nincs mit tenni, az ügy túl sürgős. A titkárnő azonnal beengedte; Chabel az asztal mögött ült papírokat pakolva a táskájába, míg Perkins az ablaknál állt nagyokat szívva egy cigarettából. 
 - Mit akar? - kérdezte Chabel kertelés nélkül, parancsolóan. 
 - A hajóba akarok menni, a "Pericles"-be. Át kell vizsgálni... 
 - Lehetetlen, de ezt tudja, hallotta a határozatot. 
 - Fenébe a határozattal! Mi vagyunk itt és ez a mi problémánk, nem diktálhat nekünk egy ülés Stockholmban! Ők csak a lehetséges veszély miatt aggódnak, de el tudjuk érni, hogy ne legyen veszély. Egyedül megyek át a zsilipen. Emlékezzen, hogy már jártam ott, és semmi bajom nem lett. Semmit sem érintek meg amíg az ajtó be nem szigetel mögöttem, és egyetlen telefonnal adom le a jelentést. Érti? Egyáltalán semmi veszély. A jelentést követően a hajóban maradok, amilyen hosszan csak szükséges... 
 - Egyedül fogod megoldani a világ problémáját? - kérdezte Perkins hűvösen. 
 - Ez teljességel kizárt - mondta Chabel. - Nincs egyéb vitatnivaló, a döntés az döntés. 
 - Nem tűrhetjük el a döntést, ez túl fontos ahhoz... 
 - Kezdesz hisztérikusnak hangzani - mondta Perkins. - Látja, megmondtam, Chabel professzor, ez az ember megbízhatatlan. 
 - Én nem vagyok megbízható? - dühödött fel Sam. - Ezt igen vicces tőled hallani, Eddie. Te nem vagy elég nagy McKay cipőjéhez, neked illene lemondanod. Elmondtad Chabel professzornak, hogy te utasítottad vissza Nita Mendel jelentésének továbbítását a Rand gammáról és a kutyákról... 
- Ebből elég, doktor! - szakította meg Chabel mérgesen. 
 - Tartottam tőle, hogy ez fog történni - mondta Perkins nem nézve Samre. - Ezért figyelmeztettem. Így vádaskodott négyszemközt és akkor nem vettem róla tudomást, ám most mások előtt teszi, és ez ellen tenni kell. 
 - Valamit tenni kell ellened, Eddie, nem ellenem - mondta Sam alig tudván uralkodni égető dühén. - Hibáztál és hazudtál az elfedésére. Lehet, hogy jó műtős vagy, de pocsék adminisztrátor. 
 Egyikük sem figyelt rá; Chabel a hívóhoz fordult és megnyomta. - Beengedné a tisztet? 
 Túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy Sam észrevegye mi is történik amíg az ajtó ki nem nyílott és egy rendőrtiszt be nem lépett. 
 - Nem akarom ezt tenni - mondta Chabel -, ám a dolgok... az események nem hagynak választást. Sajnálom, Sam és remélem megérti. A tiszt nem letartóztatja, ez csak preventív őrizetbe veszi. Ön kényszerített minket erre. Vannak felelőtlen emberek, akik esetleg meghallgatják és végtelen nagy kár volna okozható ha valaki megpróbálna  a hajóba hatolni. 
 Sam nem figyelt. Megfordult és az ajtó felé tartott lehorgasztott fejjel vonszolva magát, remélve, hogy elfelejtettek valamit, majd megtorpant ahogy a tiszt megragadta a karját. Elfelejtették. A titkárnőt leszámítva a külső iroda üres volt. Negyvenes, enyhén kopaszodó rendőr érkezett az orvos letartóztatására, akinek mások voltak a nézetei, politikai és katonai váddal. Sam visszafordult a belső szoba felé. 
 - Kösz, Eddie! - mondta és tovább fordult. 
 Elfelejtették hogy közel tíz éven át volt tengerészgyalogos. 
 A hadnagy nem számított bonyodalomra; egyensúlytalan és felkészületlen volt. Sam megrántotta a rendőr csuklóját, mesterien megtekerte egy kézzárt alkalmazva amitől kibillent és Sam leengedett vállát a háta közepébe vágta. A rendőr végigbukdácsolt a szobán és egyenesen az elsápadt Eddie Perkinsnek csapódott; Sam még egy utolsó pillantást vetett rájuk, ahogy együtt összecsuklottak miközben bezárta az ajtót, majd gyorsan ellépdelt az ijedt titkárnő mellett egyenesen a folyosóra tartva. 
 Mennyi ideje lehetett? A folyosó üres volt és ahogy végigszaladt rajta, megpróbálta kitalálni mihez kezdjen. Nem volt idő pánikra vagy csak szaladni, pillanatokon belül utána fognak eredni. És nincs idő a liftre várni sem; belökte a tűzlépcső ajtaját és ötösével szedve a fokokat siett lefelé. Lábat törni sincs idő! Nagynehezen lelassított, és kilökte az ajtót két szinttel lejjebb. Ott már voltak emberek, és lassan haladt végig a folyosón és a csapóajtókon a régi szárnyhoz, egy másik liftaknához. 
 Hogyan tovább? A rendőr ki kellett siessen a folyosóra megpróbálni elkapni őt, majd visszatérhetett, amikor nem találta. Sem Perkins sem Chabelnek nem lehet lélekjelenléte ahhoz, hogy bármit is tegyenek, amíg a rendőr távol van. Ő fogja átvenni az irányítást. Most telefonálhatnak, talán a főbejáratnál posztoló rendőrnek, majd a többi kapunak és végül kórházszerte riadóztatnak. A rendőrök a szobájánál is várni fognak; nem válthat ruhát sem, így még ha el is hagyná a kórházat, meddig juthatna ebben a fehérben? A liftajtók kínyilottak és belépett. 
 - Mit műveltél, Sam? Futottál egy mérföldet? Csurom izzadtság vagy. - lépett be mögé a liftbe Dr. Con Roussell. 
 - Tudnod kell, Con, együtt voltunk odakint a húsvagonban. 
 - Nyomod vesztettem miután a hídhoz értünk. Micsoda éjszaka volt! Mi történt? - Az ajtók becsukódtak és Roussell megnyomta az emelete gombját, a huszonharmadikat, vette észre Sam, az ő emelete fölöttit. 
 - Sok minden történt. Először is Nita, Dr. Nita Mendel Randos lett. 
 - Nem mondod! A lány a vörös hajjal, aki veled volt a "Pericles"-nél? - Beszélgetés közben kiléptek a liftből. 
 - Igen, az. Minden szétesik és a vége még nem látszik. Van egy kis Suritalod? Megpróbálok aludni pár órát. 
 - Persze, a szobámban. De neked nincs a táskádban? 
 - Üres. Nem akarok elügetni a gyógyszertárba újabbért. 
 Sam becsukta az ajtót míg Roussell kinyitotta a szekrényt és kivette a táskát, majd kotorni kezdett benne. - Biztos, hogy nem Noctecet vagy valami egyebet akarsz? - kérdezte az injekcióstűt felszívva. 
 - Azt úgy iszom, mint az anyatejet - mondta Sam elvéve a tűt. - Pár milli és úgy fogok aludni, mint egy bébi! 
 - Vegyél be hat fölött és huszonkét órán át ki leszel nyúlva - mondta Roussell elfordulva. Sam belevágott a tűvel Roussellbe, egyenesen az ingén át és beleürítette a tégelyt a karjába. 
 - Sajnálom, Con - mindta addig fogva le a férfit amíg a meg nem szűnt küzdeni és a térdeire esett. - Így nem vádolnak majd segítséggel és bűnrészességgel, és lesz egy jó éjjeli alvásod, amire szükséged van. 
 Sam gyorsan odahúzta orvostársát az ágyhoz, majd bezárta az ajtót. Szerencsére hasonló méretűek, és a így a ruhák elég jól fognak passzolni. Sam levetkőzött és belebújt az egyrészes kék ruhába az apró bőrszíj nyakkendővel, ami divatos volt akkoriban. Még esett kint, így egy összehajtogatott esőkabátot tett a fekete táskába mielőtt azt felkapva kisétált. 
 Öltözködés közben gondolkodott, megpróbálta megtalálni gondolatban az óriáskórházból való legbiztonságosabb kiutat. Több, mint húsz perc telt el a zsaru belökése óta, ennyi elég minden őr riasztására a főbb bejáratoknál. Csakhogy voltak más ajtók is a klinikákhoz, a konyhákhoz, amelyeket normálisan se nem zártak, se nem őriztek. Mégis melyiken? Mostanra rendőri erősítésnek kellett érkeznie és ki lesznek osztva a különféle bejáratokhoz amilyen gyorsan csak ki tudják pipálni a kórház alaprajzát. Ez annyit tesz, hogy egyikük sem használható biztonsággal, de muszáj olyan kiutat találni, amire nem gondolnak, amíg az összes ajtót le nem zárták. 
 Tudta, hogy hová tart, és bizonyos volt benne, hogy kijuthat; csak akkor kaphatnák el, ha valaki olyannal találkozna, aki egyszerre ismerné őt látásból és tudná, hogy a rendőrség keresi. Az esély csökkentésére a röntgenklinikára ment, amelyet még nem nyitottak meg a közönség számára, majd le a hátsó lépcsőkön át az egyik régebbi épületbe. Senki sem volt a láthatáron amikor elérte az első emeleti folyosót, felhúzta az esőkabátot, majd félrehúzta az ablakot. Pár héttel korábban néhány gyerek ezen a helyen tört be a kórházba, amit onnan tudni, hogy az elfogásuk után elmondták a bejutás módját. Az ablak egy sikátorra nézett és nem volt túl messze a talaj fölött. Senki sem látta Samet az ablakpárkányra pattanni, visszahúzni az ablakot maga mögött majd óvatosan leugrani. 
 Most már kint volt, de mihez kezdjen? A tervei nemigazán haladták meg ezt a pillanatot; minden, amit idáig tett szinte ösztönösen zajlott. Megpróbálták elkapni, ő ellenállt tudatában annak, hogy hibáznak, és a hajót át kell vizsgálni. Továbbra is a "Pericles" volt a legfontosabb, és csak egy ember tudott Samnek segíteni. 
 Burke tábornok, UNA. 
 Az eső még mindig nagy adagokban esett, örvények keveredtek a szelesebb sarkokon, és ő szinte hálás volt érte, mivel az utcák majdnem teljesen elnéptelenedtek és hogy valamennyire leplezve volt. Harmincnegyedik utca - az eső jó ürügy volt a sietségére is - befordult az első nyitott bárba. Egyike volt az új, automatizált, mi-sosem-zárunk fajtának, és bár nem voltak vendégek, üzemelt. Az ajtó automatikusan nyílott, Sam pedig egyenest a hátul található telefonfülkéhez tartott. 
 - Jó reggelt uram! Kissé nedves az idő ma, nemde? 
 A robot csapos a pult mögül bólogatott felé ipariasan törölgetve egy poharat; tökéletes mintája volt a pirospozsgás kopasz kocsmárosnak, bár ha eléggé a pult fölé hajoltál, láthattad, hogy csak egy torzó, amely derékban végződik. A kutatások bizonyították, hogy az ügyfelek, főként a részegebbek még kedvelték is a merevarcú gépezetet. 
 - Egy dupla scotch-ot! - mondta Sam megtorpanva a pult mellett.  Most, hogy a hajszás menekülésnek vége volt, ismét rátört a fáradtság. Nem emlékezett, mikor aludt utoljára: az alkohol kicsit tovább ébren fogja tartani. 
 - Íme uram, a duplája! 
 A robot megtöltötte a poharat, majdhogynem a peremen túlig; ám robotok legalább nem töltenek túl. Sam átnyújtott egy bankót. - Szükségem lesz némi apróra a telefohzon. 
 - A visszajáró, uram. Az ügyfélnek mindig igaza van! 
 Sam befejezte az italát majd bezárkózott a telefonfülkébe. Hol is volt Burke főhadiszállása? Fort Jayben vagy a Broxban? Nem, persze, hogy nem, a Kormányzók Szigetén; nagyon fáradt lehet, hogy nem emlékezett elsőre. Hívta a telefonkönyvet és a számítógép megadta a számot, amit azonnal tárcsázott is. Fort Jay helyett a helyi operátor jelentkezett. 
 - Sajnálom, a szám, amelyet hívni próbál, katonai célokra van fenntartva. Van prioritása? 
 - Nem, ez egy magán hívás. Nincs mód prioritás nélkül hívni? 
 - Igen, kapcsolhatom a Center Street-i rendőrkapitányságot, előadhatja nekik... 
 - Nem, köszönöm, annyira nem fontos - bontott el azonnal, majd észrevette, hogy leverte a víz. Vagy a Fort Jay-i szám bírt prioritással már egy ideje, vagy valaki gyorsan gondolkozott és még gyorsabban cselekedett. Nem számított melyik történt, az eredmény ugyanaz volt; nem lesz egyszerű a tábornokkal kapcsolatba kerülni. Az idő állhatatosan haladt, és Nita élete szűnőben volt. 
 A hívást esetleg lenyomozhatták és a rendőrség már úton lehet. Sam kisietett a szakadó esőbe, nyugatnak indult a harmincnegyedik utcán, ahol most már voltak emberek, ha nem is sokan, de lehetőséget adtak elvegyülni. Hogyan lépjen kapcsolatba Burke-kel? A Kormányzók Szigetére jutva, sehogy máshogy. Az alagutat nyilvánvalóan őrzik, ám ezzen majd ráér aggódni, miután elérte a telepet, ahol az alagút kezdődik. Odajutni volt az elsődleges probléma. Három mérföldet könnyen legyalogolhat, ám egy magányos gyalogost könnyen kiszúr és feltartóztat a rendőrség. Nem voltak taxik, és a metró jelenleg óránként csak egy automata járattal üzemelt. Lopjon egy kocsit? Nem tudta, hogyan tovább. Amikor elérte a Lexington utat, megállt egy egypályás vasúti sín alatt amint észrevett valami vibráló mozgást a felváros irányából - egy vonat közelített! Amilyen gyorsan csak tudott, felszaladt az állomás mozgólépcsőjén. Ha elkapná ezt a vonatot még mielőtt bárki észrevenné, hogy elhagyta a kórházat, a keresők előtt maradhat! 
 Amire végigszaladt az állomáson, a vonat már bent állt nyitott ajtókkal; bedobálta az érméket a kapuknál, de már elkésett - az ajtók csukódni kezdtek. Teljesen automatizáltan, sofőr vagy kalauz nélkül a vonat elindul amint érzékeli, hogy senki sincs, aki beszálljon. 
 - Állj! - kiáltotta dühösen és érzéketlenül a platformon rohanva. Képtelenség, hogy időben odaérjen. 
 Egy fiatal lány volt az egyetlen utas a kocsiban, aki felkapta a tekintetét a kiáltásra és a már majdnem összezárult ajtók közé tette a kezét. Azok feltárultak, és miel?tt újra visszacsukódhattak volna, Sam már a vonaton volt. 
 - Kösz! - mondta kifulladtan vetve magát az ülésre. 
 - Nincs mit, maga is megtenné értem valamikor. - A lány a kocsi másik végéhez lépdelt és leült Sammel szemben. Az emberek manapság nem kerülnek túl közel egymáshoz! 
 Az épületek némán söpörtek tovább odakint, az eső az üveget korbácsolta. Sam kilazította a gallérját és letörölt némi izzadságot. Kinyitotta a fekete táskát és belenézett, majd összecsapta anélkül, hogy bármit kivett volna. Fáradt volt, de még nem annyira fáradt. Ha valami kémiai stimulációhoz akar nyúlni, érdemesebb kivárni amíg valóban szüksége lesz rá. A vasút pályája egy ívvel a belváros felé fordult. 
 Volt egy megálló a Wall Streeten, ahol Sam kiszállt. A lány közömbösen nézte, ahogy távozik. Senki más nem szállt ki; Sam egyedül állt a platformon, a szűk és üres utca-kanyonokra meredve. New York üzleti szíve, Észak Amerika financiális központja üres és kihalt volt a nap derekán. Előrehajolva kilépett az esőbe és délnek indult. 
 Az alagút bejárata körül mindenütt rendőrök voltak, egy osztag parkolt a mellékutcán és őrök voltak a platformon, ahonnan távirányítású buszok indultak a szigetre. Sam visszahátrált egy kapunyílásba és az egy blokknyira lévő bejáratot vizsgálta. Egész idő alatt ottt volt a rendőrség, vagy csak most az ő kedvéért? Amennyiben érte, akkor azonnal lépnie kell, mert nincs biztonságban a közelükben. Egy teherkocsi hajtott ki az alagútból és megállás nélkül haladt tovább; egy rendőr intett neki, mindössze ennyi figyelmet nyert el. Aztán feltűnt egy személyzeti kocsi a sziget irányába tartva, és fel is lett tartóztatva. Csupán két rendőr vizsgálta át, de számos másik nézte őket és a sorompó lent volt. A vezető azonosságának igazolását követően engedték csak tovább. Sam már éppen elfodult volna, amikor észrevett egy másik járművet az alagútból kihajtani, egy nagykerekű terepjártót. Jól ismerte a fajtát, épp elégszer ugrált fel és le ilyenről. Ezek a légideszantos dzsipek túlmotorizáltak és pehelysúlyúak voltak, magnézium, dural, habgumi, és olyan élmény volt őket vezetni, mint a világon semmi. Egyedül az UN Hadserege használtára voltak. 
 Sam elsétált a kaputól és amint az alagúttól látótávolságon kívülre került, rohanni kezdett. Hova tarthat az a dzsip? Talán északra, a keleti vagy a nyugati oldalra, esetleg a közeli utcákra? El kellett érnie, mielőtt az eléri az első közlekedési csomópontot; még erősebben rohant, a légszomj a torkát mardosta. 
 Amire befordult a sarkon, a dzsip már előrébb járt, ám egy lámpa megfogta, a sofőr bőgette a motort lábával a kuplungon. Kiképzés - hogy szerette egykor! Az utcák üresek voltak, a férfi mégis megállt a lámpánál. Egy tiszt ült a vezető mellett. 
 - Megállj! Ide! - kiáltotta Sam ahogy a lámpa váltott és a dzsip kilőtt. A sofőr automatikusan a fékbe taposott a kiáltásra, a tiszt odafordult 0,75-ös visszalökésmentes pisztolyát Samre célozva. 
 - Orvos vagyok! - monda Sam a fekete táskával integetve. Ez talán segíteni fog. A tiszt mondott valamit a szája szélével és a dzsip kis körben megfordulva Sam felé gördölt. A pisztolycső felé irányítva maradt. 
 - Mit akar? - kérdezte az alhadnagy, aki bár szikár és erős volt, mégis fiatal. 
 Sam a hadnagy vállapjára nézett, és az ismerős, olajágat csőrében tartó kopott galamb - amelynek mankó van a szárnya alatt - látványától nem tudott nem elmosolyodni. 
 - Ha az ötös desszantnál van, ismernie kell Cleaver Burke-öt... 
 - Úgy érti, Burke tábornokot? Fogja rövidre, mit akar? - bökött Sam irányába a hadnagy. Fáradt volt és feszült. És Samnek gyorsan kellett meggyőznie: egy rendőrkocsi bármely pillanatban erre hajthat, és nyilván meg is áll megtudni, mi történik ilyen közel az alagúthoz. 
 - Burke tábornok "Cleaver" a barátainak, hadnagy, de csak a közeli, személyes barátainak. Megértette? Azt akarom, hogy adja át neki az üzenetem! - nyitotta ki táskáját Sam és egy recepttömbért nyúlt figyelmen kívül hagyva a mozdulatait kísérő fegyvert. 
 - Miért kellene bármilyen üzenetét elvinnem? 
 - Mert arra kértem, és Cleaver várja ezt az üzenetet - és mit gondol, mi történik magával, ha Cleaver nem kapja meg? 
 Sam felnézés nélkül, gyorsan írt, a csend egyre feszesebb lett. 
Cleaver, meggondoltam magam. Bemegyünk. Gond van. Vetess fel egy hajóval a 15-ös mólónál, a Keleti Folyón, Green kapitány. 
 - Nem fogok visszamenni a szigetre még vagy egy órán át, uram - mondta a hadnagy, és Sam tudta, hogy nyert. A tiszt hangja változatlan volt, de az "uram" mindent megváltoztatott. 
 - Az megteszi! - hajtotta össze és nyújtotta át a papírt Sam. - Az ön érdekében javaslom, hadnagy, hogy ne olvassa el az üzenetet és ne mutassa meg senki másnak, csak Burke tábornoknak. Mindenkinek ez lesz a legjobb. 
 A tiszt szó nélkül begombolta a mellényzsebébe és a dzsip elzúgott. Még ha el is olvasná, nem jelentene sokat neki, csupán Cleavernek. Az aláírás értelmetlen, ám a rang a sajátja volt, és a hadnagy majd leírja. Ha az üzenet eljut Cleaverhez, azonnal értejönnek. 
 Tíz óra volt és fizikailag lehetetlen, hogy a hajó tizenegy előtt odaérjen. Sam lassan nyugatnak indult óvatosan figyelve a mozgó autókat. Két járőrkocsi haladt el, ám mindkét esetben ő vette őket előbb észre. Az egyik kapualjba húzódott be, ahol egy nyitott szemetest talált, így a fekete táskát a szeméttel teli fekete plasztikzacskó alá rejthette. Eddigre már riadóztatniuk kellett miatta, és minden orvosra utaló jeltől meg kellett szabadulnia. A Maiden közben, látótávolságra a Keleti Folyótól egy robot bár a létező legjobb helyen volt; több kell egy pestinél a tengerészek távoltartásához a szalontól, így a hely félig tele volt. Sam rendelt egy marhasültes szendvicset, amiből volt még néhány a mélyfagyasztóban és egy üveg sört a robot csapostól, aki ki is beteges módon ki volt dekorálva egy csinos kis kalóz szemfedővel és nyakkendővel. Lassan evett. Tizenegyre a part mellett sétált biztonságos pont után kutatva, ahonnan figyelhet. Volt néhány hókora rekesz a 15-ös móló melletti raktárnál a Fletcher utca lábánál és közéjük kapaszkodva a föld irányából láthatatlanná vált. Nyirkos volt és kényelmetlen, de jól kilátott, noha a mólót félig elfedte a köd és zuhogó eső. 
 Nehéz motorok hangja hallatszott ahogy idővel egy hajó tovahajtott, ám túl messzire, hogy a ködön át észrevehessék. Amint egy erősebb motorkopácsolás elragadta a figyelmét, hátrább húzódott amíg a rendőrhajó tovamorajlott közel úszva a móló végéhez, de nem fordulva felé. Délre bőrig ázott és kezdett elkeseredni, egy órára nyolcvan különböző dolgot eszelt ki, amit a gombostűfejű hadnaggyal művelne, ha újra találkozna vele. 
 Pontosan 1:13-kor egy kisebb hajó közelített csendben a parthoz, csendben, alig hallhatatva némi bugyborékoló hangot víz alatti sugárhajtóművével. Az orrában a hadnagy állt. Sam lábra húzta magát emlerevedetten, görcsösen; a hajó felé tartott. 
 - Ha gondolná, miket képzeltem el magával - mondta Sam és elmosolyodott. 
 - Nem hibáztatom, uram - monda a hadnagy idegesen rágva az ajkát kinyútott kézzel segítfe fel Samet a létráról. - Nem volt egy órám, hogy visszainduljak az alagútba, ám volt valami felfordulás a rendőrökkel és mindent bedugult. Csak mintegy fél órája jutottam át az üzenettel a tábornoknak. Igaza volt, uram - próbált elmosolyodni. - Sosem láttam még így cselekedni, még háborúban sem. Úgy lőtte fel magát, mint egy A-bomba, előkerítette a hajóját, vízre tette velem és a kormányossal együtt tíz perc alatt. 
 - Indulunk! - mondta a kormányos sebességet adva, kis körben fordulva. Sam és a hadnagy behúzódtak az orrba, hogy némi védelet kapjanak a szélvédőtől, és ugyanebben a pillanatban láthatták a vizirendőröket megfordulva a móló végénél feléjük indulni. 
 - Bukjon le! - mondta a hadnagy, de Sam már a padlón volt az oldalfalak takarásában. - Bújjon a ponyva alá! 
 A T5 kormányosa a farból anélkül, hogy lenézett volna, egy kötegelt ponyvát rúgott Sam felé, amit a lőszeresládák fogtak fel félúton. Sam odavonszolta magát, maga felé húzta és megdolgozott vele, hogy észrevétlenül, anélkül, hogy túl magasra emelkedne, kibontsa: hallhatta az erősödő morajlást. A merev ponyva ellenállt és kétségbeesésében erőset rúgva a ráncok közé magára húzta. A térdeivel a mellkasánál épp csak aláfért a kioldozott résznek, és az utolsó, amit még látott, hogy a hadnagy elfordul a rendőrhajó irányába, ujjait a biztonság kedvéért a géppisztolya ravaszán tartva. 
 - Állítsák meg a motort! Mit művelnek itt? - ordította egy felerősített hang az egyre szűkülő vízszakasz fölött. 
 - Járasd tovább, amilyen lassan csak tudod! - mondta a hagynagy éppen annyira hangosan, hogy a kormányos meghallja. Sam izzadt a nehéz ponyva alatt, képtelen volt mozdulni vagy figyelni a közeledő hajót. - Hivatalos ügy! - kiáltotta a hadnagy a vizen át. 
 - Ezt meg hogy érti? - a járőrhajó már olyan közel került, hogy nem volt szükség a hangszórókra. - Ragadják meg a kötelet, át akarjuk kutatni önöket! 
 Sam uralkodott önkénytelen mozzanatán, amikor a kötél nekicsapódott a ponyvának. A hadnagy előrenyújtott lábbal berúgta a vízbe. 
 - Sajnálom! - mondta. - Ez az egység szolgálatot teljesít, és éppen az imént tettünk a partra némi felszerelést, és a parancsunk az azonnali vissztérés. 
 A megállt járőrhajó fedélzetén a rendőrök mindegyikénél volt fegyver: tompítóval felszerelt visszalökésmentes, páncélfejes egyincses. 
A katonai hajó lassan mozogva már túlhaladt a másik hajó tatján. A rendőrtiszt mérgesen nézett le rá. 
 - Azonnal megállni, ez parancs! Különben... 
 - Ez katonai zóna, nekem nem intézhet paracsokat! - A hadnagy felkapta a géppisztolyát és célba vette a járőrt. - Adj neki, amikor búcsút mondok - mondta halkan a kormányosnak, majd hangosan: - Ha megpróbálnak feltartóztatni, tüzet nyitok. Bizonyosan nem akarnak efféle incidenst, nemde? Akkor csak mondjunk búcsút! 
 Hangos bugyborékolás hangzott fel a hajógerinc alatt és a hajó meglódult; a hadnagy kiékelte magát a hirtelen gyorsuláshoz, továbbra is a járőr felé célozva fegyverét. 
 - Megállni! Állj! - ordította a hangszóró és a járőr nekilendült, de nem tüzeltek. Mielőtt teljesen körbefordult, a hadihajó elhagyta a móló végét és a folyó sordrása irányába haladt. A hadnagy a padlóra dobta magát ahogy elkezdtünk hullámtarajról hullámtarajra ugrálni. 
 - Le tudjuk hagyni őket? - kérdezte Sam levetve a ponyvát. 
 - Egy hajtóművel is - mondta a hadnagy egy csomag cigarettát nyújtva előre. Könnyen mosolygott, ám a homlokát egyaránt borították izzadtság- és esőcseppek. - Ez egyike az újabbaknak, nincs páncélzata, nem nagy, de mindent le tud hagyni, ami úszik. 
 Sam elvett egy cigarettát és visszanézett, a dokk már a ködbe veszett és a járűr még mindig nem tűnt fel. 
 - Köszönöm, hadnagy...? 
 - Haber. Dennis Haber. Dannek szólítanak. 
 - ...Köszönöm, Dan. Nem volt egyszerű. 
 - Egyszerű volt, garantálom. A tábornok azt mondta, hogy térjek vissza magával, vagy juttassam vissza, de ha maga nélkül érkeznék... nézze, ismeri a tábornokot. Bármikor sokkal szívesebben kerülnék tűzharcba rendőrökkel. 
 - Azt hiszem, igaza van. 
 Mindketten megkapaszkodtak, amikor a hajó erősen megdőlve kikerült egy bóját, majd ismét a Kormányzók Szigete felé vette az irányt. Az erőd sötét alakja már kivehetővé vált és a kormányos lassított megcélozva a szűk, parttal párhuzamos dokkot. A dzsip ott várt, és a motorja életre kelt ahogy közelítettek. Cleaver Burke kiszállt és maga segítette Samet le a hajóról ácskapocsszerűen szorító ujjaival. 
 - Örülök, hogy meggondoltad magad, Sam, ideje némi akciónak azzal a hajóval. Most, a kellő publicitással elég jóváhagyást kaphatunk a kinyitására. - Haber hadnagy a dzsip elejéhez ment, míg ők az alacsonyabb oldalon fellépve bemásztak hátulra. 
 - Túl késő a publicitáshoz, Cleaver. Túl sok minden változott, és én... nos, én állítom, hogy egyedül vagyunk. 
 - Egyedül? - A tábornok vaskos szemöldökei felvették a jól ismert düh pozíciót, ami mindig rosszat jelentett. - Nem tudod hol vagy? Ez az én egységem, az én sofőröm... és Dan egyike az én tisztjeimnek. Bökd ki fiú, mi ez az egész nonszensz? 
 - A rendőrség keres. 
 - Ez minden? Itt nem tartóztatnak le, ha! Van valami titka, hogy rád vannak állva? 
 - Nem akarják, hogy kapcsolatba lépjek veled. 
 - Hát egyelőre nem nagy sikerrel. - Samre nézett a szeme sarkából. - És miért nem léphetsz velem kapcsolatba? 
 - Nyilvánvaló kéne legyen, Cleaver, félnek a zűrtől és nem akarnak semmiféle zavart az Elsöprő műveletben. 
 - Talán kissé beteg vagyok ma, Sam. Mit tudunk te vagy én tenni, ami zavarná az Elsöprő műveletet? 
 - Belekavarhatsz a Szükségtanács döntésébe a "Perciles" A-bombázásáról. 
 - Milyen érdekes! - váltott igen hűvösre Cleaver hangja. - Ez az első alkalom, hogy erről bármit is hallok. 
 A dzsip bólintva megállt a főhadiszállás épülete előtt. - Gyere az irodámba! - mondta Cleaver Samnek, majd a hadnagyhoz és a sofőrhöz fordult. - Adjátok körbe, hogy nem érkezett civil ma a szigetre és soha senki nem hallott egy bizonyos Dr. Bertolliról. 
 - Igenis, uram! - szalutált Haber hadnagy fenhangon. - Egyedül kíván maradni az irodájában, tábornok? 
 - Gyorsan felfogta, fiam. Jobb lenne, ha egy ideig a tiszti szobában fogadná a nekem érkező hívásokat. A tizedes majd visszaviszi az üzenetet a dokkhoz. 
Amint bent voltak és az ajtó bezárult mögöttük, Cleaver szabadon engedte a dühét. - Politikusok! - horkantotta szobaszéltében lépkedve. - Húsfejűek! Ülnek a bundás székeiken és egyoldalú döntéseket hoznak, amelyek kihatással lehetnek az egész emberei faj jövőjére, s teszik mindezt félelm nélkül. Én meg nem ismertem fel, hogy az ősi filozófia a nemzetközi problémák megoldására még mindig ott lappang a sötét, pókokkal teli sarkaiban a politikus agyában. Kretének! Hadbaszállásról beszélnek a betegség ellen, anélkül hogy felismernék, ez már a háború, különösképp most, és úgy is kell lefolytatni. Intelligenciára van szükség, és az egyetlen hely, ahol meglelhetjük, a hajó belseje. Ők félelemből cselekszenek, ha nem tudsz elmenekülni az ismeretlentől, miért ne robbantanád fel? 
 - Úgy tűnik, tőled is félnek, Cleaver, bár te a UN parancsnoksága alá tartozol. Mi másért nem informálnának a 'Pericles' megsemmisitési határozatáról? 
 A tábornok kinyitott egy aktaszekrényt és elővett egy óriási, kétliteres bourbonos üveget. - Vedd ki a poharakat az asztalfiókból! - mondta, majd majdnem csurig töltötte a két jókora vizespoharat. - Tényleg tartanak tőle, hogy betörök a hajóba? 
 - Úgy néz ki. 
 - Megtegyem? És mi az ok, amiért te meg akarod nézni? Mit gondolsz, mit fogsz találni? 
 Sam a szájához emelte a poharat, majd hirtelen megállt, megdermedt, és lassan visszaeresztette a poharat, anélkül, hogy beleivott volna. 
 Tudta, mit fog találni a hajóban. 
 Ez nem logikus következtetés volt, hanem ugrás a sötétbe, ahogy a tudatalattija összerakta a sok talányt, amióta az űrhajó landolása óta összeszedett. Egyszerű válasz volt, ami minden történést megválaszolt volna, ám annyira hihetetlennek hatott, hogy nem merte hangosan komondani, amennyiben azt akarja, hogy Cleaver segítse bejutni a 'Pericles'-be. Nem mondhatta el, így a tábornok saját érveire kellett támaszkodnia. 
 - Pontosan nem tudhatjuk, mit fogunk ott találni, Cleaver, bár bizonyosan lenniük kell valamiféle feljegyzéseknek. A lényeg, hogy nem zárható ki teljesen a lehetősége, hogy találunk valami használhatót. És hát van még valami. 
 - Micsoda? 
 - Nem tudom, ez csak egy tipp, egy vadhajtás, és annyira vad, hogy nem akarok róla beszélni. De annyit tudok, hogy be kell jutnunk abba a hajóba. 
 - Ez nem túl sok érv, Sam, belátod? Legalábbis most nem az. Korábban még elég lehetett volna némi politikai bűzhöz és egy kis közösséggi nyomással az oldalunkon benézhettünk volna a hajóba. Ám a közösségi nyomás és a publicitás már kilőve és csak egyetlen mód marad a bejutásra... - Itt abbahagyta, körbepörgetve az italt a poharában mielőtt lenyelte volna az utolsó hosszú kortyot. 
 - Majd én kimondom, hogy ne neked kelljen, Cleaver. Erővel kell behatolnunk a rakétába az őrzés ellenére. 
 Amikor végül választ adott, a hangja száraz és érzelemmentes volt. 
 - Az összeesküvés, fiam, amiről beszélsz, tudod? Én a Hadseregben szolgálok a nemzetközi veszély ideje alatt. Ha azt tenném, amit javasolsz, lelőhetnének. 
 - Ha te nem teszed, az emberek fenn fogják tartani a jogot, hogy előbb ezresével, majd tízezresével haljanak meg, mivel, ezt garantálhatom, nem állunk közelebb a Rand írének megtalálásához, mint amikor elkezdtük. Ugyanazt az esküt tettem le, mint te Cleaver, és egyetlen pillanat alatt megszegném, ha úgy érezném, hogy emberek odafent hibás döntést hoztak egy olyan szabású veszélyben, mint ez. Márpedig ők rosszul döntöttek... 
 - Ezt jól tudom, de túl sokat kérsz, Sam! Egyetértek azzal, hogy be kell jutni a hajóba, de a módra nem tudom rávenni magam, ennyire csekély bizonyítékkal, a találgatásainkkal és megérzéseinkkel... 
 Egy halk kopogás szakította félbe Cleavert, aki dühösen csapta fel  az ajtót. - Mi az ördögöt akarsz? - kérdezte Haber hadnagyot, aki igen kényelmetlenül állt ott. 
 - Sajnálom, uram, megpróbáltam minden hívást elutasítani, ami önnek érkezett, ám most a forró vonalon érkezett egy és nem éreztem magam feljogosítva a fogadására. 
 Burke tábornok hezitált egy pillanatig. - Rendben, Haber. Adja be! 
 Visszazárta az ajtót és leült a nagy asztal mögé, amelyen három telefon volt, egyikük ragyogó vörös. 
 - Szigorúan titkos közvetlen vonal - mondta felemelve a kagylót. - Maradj hallótávolságon kívül! 
 Rövid beszélgetés volt, majdhogynem monológus, mivel Burke igennél és nemnél nemigen mondott egyebet, majd letette a kagylót. Úgy tűnt, öregedett egy keveset és a kezeit úgy pihentette az asztalon, mintha elfáradt volna. 
 - Megtörtént - mondta vélgül. - További pestises esetek, ember esnek el az utcákon. A Bellevue-i laborjaitok megerősítették. 
 - Úgy érted... 
 - Igen. Most már ember is át tudja adni embernek. Nincs többé szükség sem kutyákra, sem madarakra. Már látom a Szükségtanácsot, ahogy a hír hallatára a bombája után nyúl. Biztos, mint az egyszeregy, hogy el fogják söpörni ezt a fertőzött foltot azzal jópármillió emberrel együtt, aki éppen itt tartózkodik, ami esetleg magában foglal téged és engem is. 
 Megállt és megszorította az övét. 
 - Kinyitjuk azt a rakétahajót, a 'Pericles'-t, fiú. Ez az egyetlen reményünk a pokolban. 

  
Fejezet: 11 
Burke generális megropogtatta az ujjait. 
 - Először is - mondta felemelve a hüvelykjét - szükségünk lesz katonai segítségre, aminek megszervezése remélhetőleg rám hárul. Egy kis, könnyű alakulat lesz a legjobb, magam fogom vezetni... 
 - Nem lenne szabad belekeveredned - mondta Sam. 
 - Egy fenét! Én vagyok felelős ezért a show-ért, és éppen annyira leszek bűnös az frontvonalból adva ki a parancsokat, mintha hátul maradnék. Ráadásul túlzottan asztalhoz vagyok kötve, és jó ideje azon töröm magam, hogyan kerülhetnék a szabadba. A lehetőség adott. Másodszor pedig egy orvosra és annak szaktudására lesz szükségünk, aki te leszel. Harmadszor kell valaki, aki tud valamit az űrhajókról, jelen esetben a 'Pericles'-ről, be tud juttatni minket oda, és el tud kalauzolni, és ebből rögtön adódik a személy is. 
 - Stanley Yasumura? 
 - Pontosan. Iderepült Californiából, amint a 'Pericles' leszállt, és mindenkit folyamatosan lehallgat azóta, beleértve engem is, akinek engedélyezve van az űrhajóba lépés. Egyike volta a 'Pericles' főkonstruktőreinek, és úgy tűnik, személyes felelősséget érez a történtekért. Szerintem velünk fog jönni, de előbb beszélek vele, hogy ezt kipuhatoljam, mielőtt a részletekkel terhelném. 
 - Nem használhatod a telefont, le leszel hallgatva; tedd le! 
 - Mi a seregnél nem vagyunk híján az eszközöknek, fiú. Felküldöm Habert Yasumura hoteljébe egy adó-vevővel,  egy új érzékelőjű, automatikus sávváltoztatóval, amely nem bemérhető vagy lehallgatható. A művelet ezen részét el tudom intézni. Neked van szükséged orvosi felszerelésre? 
 - Nem, semmire. 
 - Jó. Akkor a te megbizatásod némi alvás, hogy készen légy éjszakára. 
 - Nem várhatunk addig! - Ahogy ezt mondta, Sam tisztán látta Nita arcát; sápadt volt, csendes és mozdulatlan. Az események forgatagában eltolta magától az emlékét: most kétszeres hatással tért vissza. Percről percre haldoklik és nincs vesztegetnivaló idő. 
 - Várnunk kell Sam, mivel a tény mellett, hogy úgy nézel ki, mint egy tizednapos alkoholista, aki felhagyott az alvással, mint egy rossz szokással, amit tenni akaruk, csak sötétedés után kivitelezhető. Nem sétálhatunk simán oda a hajóhoz bemászni. A városi rendőrség veszi körbe, akiknek parancsuk van mindenkit lelőni, aki átmászik a dróton. Aztán van egy takarólemez és a zsilip, amin át kell jutni; szerinted mennyi esélyünk van ehhez napfénynél? Plusz a tény, hogy eltart egy darabig a művelet előkészítése. Szóval a következőt teszed: bemész a szomszéd szobába, ahol van egy kempingágy, amit akkor használok, ha a munka ittfog. Csak pihenj egyet, nem kell hogy aludj, ha nem akarsz, és mindent hallhatsz, ami itt folyik. Nem leszel hasznunkra agyonverten a művelet kezdete előtt. 
 Sam nem talált lyukakat az érvekben és a kempingágy látványa emlékeztette rá, mennyire fáradt. 
 - Lefekszem - mondta -, pihenek kicsit. De aludni nem akarok. 
 Varaki betakarta egy pokróccal és a zárt ajtón keresztül motyogás hallatszott a szomszédos irodából. Sam felriadt, felült: a szoba majdnem olyan sötét volt, mint az ég odakint, az esőáztatta ablak pedig homályos és szürke. Nem akart ugyan aludni, ám most örült, hogy sikerült. Hosszú éjszaka következik. Amikor kinyitotta az ajtót a tisztek az asztal körül felnéztek; Burke tábornok letette a tervrajzot és megfordult a székével. 
 - Éppen időben, Sam. Most akartalak kelteni. Az utolsó fázisokban járunk és elég sötét lesz ahhoz, hogy egy órán belül induljunk. - Találkoztál Dr. Yasumurával? 
 A katonák félrehúzódtak, és a kis, gömbölyű formájú Nisei mérnök előpattant túlméretezett katonai ruhájában. 
 - Helló Sam, sokat hallottam magáról! - vette el és nyomta meg Sam kezét lelkesen. - Találkozni próbáltam magával amióta a városban vagyok, de maga sosem volt elérhető. 
 - Egyetlen hívás futott be hozzám, Doktor Yas... 
 - Stanley, a nevem Stanley, maga itt az orvos jelenleg. A tábornok beszélt róla, hogy megpróbáltak külön tartani minket. Küldött egy felfegyverzett őrt és egy guszta kis rádiót a hotelembe, majd jelentkezett és elmagyarázta a történteket, úgyhogy csatlakoztam. Az embereinél volt nekem egy ruha, természetesen rossz méretű, és még egy azonosítókártya is, úgyhogy nem volt gond idejutnom. Most el kell árulja, hogy amikor a zsilipben volt... 
 - Egy pillanat, Yasumura! - vágott közbe Burke tábornok. - Először vegyük át a műveleteket sorozatukban, egyikünknek sem fog rosszat tenni az ismétés és Samet is tájékoztatni akarjuk. A végén pedig majd adhat magának technikai tanácsot. 
 - Csak tudni akartam... 
 - Később. Ülj le, Sam, igyál egyet és nézd meg a térképet. Látod, hol vagyunk most a Kormányzók szigetén, a Felső Öböl legtetején? Innen kell átjutnunk a Hosszú sziget  végéhez, amely polgárokkal és zsarukkal teli, hogy elérhessük a Kennedy repteret, ugye? - Sam bólintott. - Nos, van egy könnyebb és sokkal kevésbé publikus útvonal az odajutáshoz, a vízen át. - Az ujjával követte az útvonalat. 
 - Az Alsó öböl szűkületein keresztül, majd keletnek a Coney szigetet elhagyva a Rockaway öblön át. A Jamaica öböl felé tartva szállunk partra a reptér végénél, a kifutópályánál, ahol az a vízbe fut. 
 - Csak egyetlen probléma van - mondta Sam a térképet ütögetve. - Több, mint harminc mérföldre kell legyen és egész éjjel egy kis hajóban fogunk öblökben és ingoványokban keresni. 
 - Nem hajóval, lebegődzsippel megyünk. Minden felszereléssel, amit viszünk, négyünket fogja elbírni, de nincs is szükség tíbbre, hiszen te, én és Haber minden felmerül? problémáról gondoskodni tudunk. Rendben, már a reptéren vagyunk. Haber ma korábban egy kopterben fölé szállt; találtunk neki egy legitim ürügyet. Fényképeket készített és nyitva tartotta a szemét. Haber. 
 A hadnagy a térképet tapogatta ahol a sekély víz és az öbböl találkoznak a reptér szélével. - Itt egyáltalán nincsenek őrök, ám a felangyított képeken ultraviola átkelésriasztókat és infravörös érzékelőket találtunk. Nem lesz probléma áthaladni rajtuk. A gond itt kezdődik, a 'Pericles' körül további érzékelők és drótkerítés, amire fegyveres rendőrök figyelnek. Az igazi nehézség a rendőrök megkerülése lesz a riasztó felkeltése nélkül. Felteszem, hogy... diszkrétek akarunk lenni a megsebzésükkel... - Burke tábornokra nézett, majd gyorsan elkapta a tekintetét. 
 Nyúlott a csend ahogy a tábornok közömbösen nézte a térképet: valaki cipője megcsikordult ahogy a lábát mozdította, valaki pedig elfojtottan köhintett. 
 - Hát ide jutottunk végül - mondta Burke tábornok halkan. - Mindannyian sok hadjáratban vettünk részt Dr. Yasumura kivételével, a világ különös csücskeiben. Az ötödik desszant egy amerikai divízió, így hát az UN politikával összhangban sosem voltunk aktív szolgálatban Észak Amerikában. Öltünk, amikor kellett, amikor ez volt az egyetlen módja a béke fenntartásának, és míg talán megbántuk, hogy ezt tettük, tudjuk, gyakran nem volt más lehetőség. Most a saját országunkat szolgáljuk és az ellenfél egy maroknyi zsaru, aki unalmas felvigyázó parancsot teljesít. Kezdem tisztelni az UN elvét, hogy sose harcolj ott, ahol soroztak. Rendben. Ne biztosítsátok ki a fegyvert, ám ha odáig fajul, hogy a másik fickó vagy ti, akkor azt akarom, hogy ti maradjatok. Túl sokat kockáztatunk. Megértettétek? 
 - Talán nem ilyen rossz a helyzet - mondta Sam. - Hozok egy Denilines fecskendőt; ez egy gyorshatású nyugtató, ami másodpercek alatt letesz valakit. 
 - Hozd a tűdet, Sam és lehetőséget adunk, hogy használd. Reméljük működni fog, és ha nem, nem akarom, hogy bárki is elfeledkezzen róla, hogy mit kell tennie. Elhagyjuk az őröket, majd át a dróton és elérjük a hajót. Aztán mi jön? Hogyan jutunk be, Dr. Yasumura? 
 - A zsilipen át, nincs más mód. Ez a hajó a Jupiter gravitációjának és atmoszférájának elviserésére készült, és nem sokfajta A-bomba fog lyukat ütni bele. - Felemelt egy fényképet a 'Pericles'-ről, amelyet azon a reggelen készített. - A rendőrök elvágták a létrát amikor a lemezt a zsilipre hegesztették. Tennének javaslatokat, hogyan juthatunk fel húsz láb magasba? 
 A fél tucat tiszt a szobában, köztük emberek Burke tábornok személyzete komolyan törte a fejét az űrhajóba való illegális behatoláson. Sam tudta, hogy egyikük sem kérdőjelezte meg a tábornok által eldöntött erőszakos behatolást; tették, amit a lojalitásuk megkövetelt. Talán nem ugrottak volna le egy szikláról a tábornok parancsára, de bizonyosan követték volna, ha ő megteszi. 
 - Miből készült a törzs? - kérdezte az őszülő gépészmérnök kapitány. 
 - Különleges fejlesztés? titánium ötvözetből; nincs benne vas. 
 - Akkor a mágnesek kiesnek. A leghosszabb létrán tizenöt lábas. 
 - Akkor toldjátok meg a végét! - lépett közbe Burke tábornok. - Csak igen kevés id?nk maradt, haladjunk! Szóval a létrán állunk, a felhegesztett lemez előtt. Azon hogy jutunk át? 
 - Nem probléma, tábornok - mondta a mérnök. - Magánál lesz egy hordozható lézer, amivel nehézfémeket szoktunk vágni. Ha jól értem, a lemez acélból készült, amit úgy fog vágni, mint a vajat. 
 - Akkor átjutottunk, most a zsilipben vagyunk, ahol maga veszi át, Dr. Yasumura. 
 - Szerszámokra lesz szükségem, multiteszterre, hordozható szkópra, meg ilyesmikre. Ezt már átbeszéltem a mérkökeivel, és megadnak mindent, amire szükségem van. Csak egy-két módja van ahogy Rand parancsnok elbonthatta az irányítást, hogy a belső ajtó ne nyíljon, és ha hozzáférek az irányításhoz, megtalálom és megcsinálom. Amint átjutottunk az ajtón, elejétől végéig átnézzük a hajót amíg meg nem tudjuk, mire értette Rand azt, hogy beteg a hajón. Én megkeresem a naplót és megnézem hogy viselkedett a hajó landolás közben, az egyenlítők... 
 - Csak próbálja visszafogni a technikai lelkesedését, amíg odérünk, Yasumura; még nem vagyunk a hajóban. Javaslom, hogy szerezzen be minden szükséges holmit a mérnököktől, hogy a dzsipbe rakhassuk. Haber hadnagy magával megy az antidetektor egységeket elővenni. Bennett őrmester kerít némi kávét és szendvicseket. Lelépni! 
 Az első gond tizenöt perc múlva következett. 
 - Sajnálom, uram, de nem fér be minden a lebegődzsipbe - jelentette Haber. 
 - Hadnagy, maga egy idióta! Be kell tömni. Tömje be! 
 - Igen, uram. Úgy értettem, hogy minden felszereléssel és négy utassal nem tudunk felemelkedni. Nincs elég erő. 
 - Akkor két dzsippel megyünk, és ha kell, viszünk mégvalakit, hogy segítse cipelni a holmit. 
 - Én jelentkezem! - mondta Bennett őrmester. 
 - Rendben. Húzzon éjszakai ruhát és hozzon fekete arcfestéket! 
 Szódium párás fények szelték a telep sötétjét, a zuhogó eső csillogott sercegve a kék izzóktól, fekete árnyékokat vetültek a szivarosdoboz alakú, hangosan süvítő és morajló lebegődzsipek alá, amiket a propellereik által fújt légpárna tartott fenn. 
 - Ledobni! - kiáltotta Burke tábornok. Akárcsak a többi betörő, ő is fekete overált és sötét csizmát viselt, fekete sapkáját mélyen a fejére húzta. Az arcok, kezek és látható bőrfelületek koromszínűek voltak; csillogásmentessé tette őket a fekete arckrém. 
 - Motor meleg, tank tele, rádió és radar tesztelve, uram - mondta az első lebegődzsip sofőrje lállítva a motort lemászva. - Felemelkedik, lebeg, és telkes sebességre képes ennyi teherrel. 
 - Akkor mozgás! Én vezetem a vezérdzsipet, Sam és Yasumura velem jönnek. Haber, vidd a másodika, és az őrmester lesz a fegyveres. Maradjatok közel hozzám és készen délnyugatra fordulni amint meglátjuk a Brooklyn parti dokkot. Innen indulunk egyenesen keletnek, úgyhogy tartsa a szemét az iránytűn; én a radart használom, de maguknak csak iránytűje van, valamint a dzsipünk távolodó hátulja, úgyhogy ne vesszen el! Mi egy kis showt adunk elő, hátha a rendőrség is használ radart. Öt kopter jön velünk és alacsonyan fognak szállni, mi pedig maximális sebességgel haladunk, úgyhogy a radarjelek egybe fognak esni. Amikor a parti radarernyőjkre érünk, elszakadunk, míg a helikopterek köröznek egy darabig. Van kérdés? Rendben, akkor idnulás! 
 A ventillátorok süvítését elnyomták a leereszkedő helikorpterek. A tábornok intett és minden fény egy időben oltódott le; vizenyős sötétség ülte meg a telepet és a lebegő dzsipek láthatatlanul lebegtek a talaj felett, majd a rámpánál a víz fölé csúsztak. A kopterek fényei az esőbe vesztek; alattuk haladt láthatatlan társaságuk. 
 - Kétszáz yardnyira part elöl - jelentette Sam a párkányos radarenyőt nézve. 
 - Semmit sem látok - motyogta a tábornok. - Nem, tévedtem, ott van! - Megnyomta a mikrofon gombját. - Kapcsolják be a tompítókat és készüljenek fordulni most! 
 Minden tompítóval működésben a sebességük egyharmadával csökkent, és a helikopterek belekerepeltek a sötétbe. A két lebegődzsip az óceán felé fordult és útjukat csak a kis örvények jelezték amelyet a lefojtott hangú ventillátorok keletettek. A csendes fúvókák hajtották őket előre végig a Felső Öblön át a Narrows híd szolid fényei és az Atlanti óceán erősebb hullámai között. Amint jó messze kerültek a parttól, a tompítókat kikapcsolták és verenyautó sebességgel téptek a sötétben. Az eső kezdett elállni és a ködfoszlányok között a baljukon fényeket vehettek észre. 
 - Az mi? - kérdezte Burke tábornok. 
 - Coney sziget, az utcai és a partmenti fények - mondta Sam a radarra kancsalítva. 
 - Francba! Pont amikor hasznunkra lenne kis nyamvadt víz, eláll! És mi az ott elöl? 
 - A Rockaway torkolat, ami a Jamaica öbölhöz vezet. Maradjunk ezen a vonalon, a csatorna közepén vagyunk és át kell haladnunk az átszelő híd alatt. 
 Nem volt forgalom a hídon, és amely látóhatáron túlra nyúlott mindkét irányba; tompított ventillátorokkal úsztak át alatta. Előttük sáros partok, vízjáratok, ingoványok és integető nád töltötte ki a Jamaica öböl szívét. Átlibegtek rajta kerülve a megjelölt csatornákat egyformán haladva víz, széna és sárföldek felett. Az öböl mögéjük került, eléjük pedig egy egyenes földtöltés valamint a Kennedy reptér végének jelzőfényei. Lefojtott motorokkal úsztak fel a partra. 
 - A riasztók itt kezdődnek a fényeknél, uram - suttogta Haber Burke tábornok fülhallgatójába. 
 - Akkor itt tegye le, innen gyalog megyünk. - Csendes árnyékokként huppantak le, kiszálltak és kipakolták a felszerelést. - őrmester, magának van a legtöbb tapasztalata a csalókkal; itt várunk, amíg elhelyezi őket. 
 Bennett őrmester vállára vette a nehéz felszerelést és mászni kezdett a sárban előretartva a radarérzékelőt. Ebből semmit sem látszott előre; Sam türtőztette magát és megpróbálta gondolatait távol tartani Nitáról, aki a kórházban haldoklott fokozatosan. Azt kívánta, bárcsak ő rakhatná le a csalókat, bár változniuk kellett a tíz év alatt, mióta utoljára kezébe fogott egyet. Megpróbálva elképzelni mit művel Bennett sikerülhet a kórházi ágytól elvonatkoztatni. A lengő tű egy szabályos ívben leng a föld fölött, majd a hegye ingani kezd a jelre. Az infravörös érzékelők kiiktatása nem bonyolult mindaddig, amíg nem nem érinted meg őket a szigetelő födémmel, amikor föléjük dobod a hosszú bot végéről. Az utltaibolya riasztók trükkösek, először  pontosan be kell mérni a kimenetet a sugár megszakítása nélkül, hogy be lehessen állítani a csalólámpát. Aztán lágy, folyamatos mozgással, amelyet annyit gyakoroltak, az apró UV generátort a felvevő elé kell húzni, hogy ne legyen a felfogott sugárzás mértékében különbség. Amikor helyén van, az eredeti sugár megszakítható, mivel a csalóadó pár incsről sugároz vissza. Nita, Nita. A percek nyúltak és a levegő tisztult, a csillagok felragyogtak az égen. Legalább a hold nem volt fent. 
 Egy alak kezdett derengeni csendben és Sam automatikusan a pisztolyához nyúlt. Bennett őrmester volt az. 
 - Minden a helyén, uram, az átjutás gyerekjáték. Mindenki mögöttem jöjjön libasorban, és átviszem önöket a nyíláson. 
 Óvatosan mentek, egymás mögött, könnyedén lépdelve amennyire csak a nehéz csomagok és a létra engedték. Az infravörös érzékelők érzéketlenek voltak, mivel a testhő elől eltakartak a dobozok és bár átvágták a láthatatlan ultraibolya fényt, riasztó nem szólt, mivel a csaló saját UV forrásával táplálta a fotocellát. 
 - Ez az utolsó - mondta Haber. - Nincs semmi köztünk és a hajó őrei közt. 
 - De fedezék sincs - mondta Burke tábornok -, és az eső elállt. A fűben maradunk párhuzamosan a kifutóval. Lapulunk csendesen. 
 Fénykísérősávjaival húzódott mellettük a széles kifutó hirtelen megszakadva a rajta terpeszkedő sötét űrhajónál. Néhány talajközeli fény jelezte az őrzött drótkerítést, amely körbeölelte, de voltak fekete szünetek a lámpák között. A tábornok a legközelebbi sötét részhez vezette a többieket, félúton két fény közé; az utolsó kétszáz yardot hasonkúszva tették meg. A sárban feküdtek mozdulatlanul, amikor egy lassan cammogó rendőr tűnt fel a legközelebbi világos körben. Egy 0,75-ös félautomata visszalökésmentest ölelt magához. Senki sem mozult ahogy az őr elcuppogott mellettük; haloványan látszottt az éjszakai égbolt alatt. Csak amikor túlért a következő fénykörhöz, adta ki Burke tábornok suttogva az utasításokat. 
 - Bennett iktassa ki az érzékelőket, és amint megvan, átvágjuk a vezetéket. Sam és Haber menjenek ahhoz a fényhez készen letenni bármi ide közelítő zsarut. Yasumura csendben feküdjön, és meg ne szólaljon. Rajta! 
 Stanley Yasumurának ez volt a legnehezebb: várakozni anélkül, hogy bármit is tenne miközben a percek ketyegtek. A 'Pericles' sziklaszerű formája derengett fölötte és megpróbálta tanulmányozni, de nem sokat lehetett látni. A tábornok és az őrmester egy csapatként dolgozva semlegesítették a különböző riasztókat. A másik két ember a sötétbe veszett és csak annyit tehetett, hogy feküdt sárosan, bőrig ázva és megpróbálta nem meghallani a szive felfokozott lüktetését. Volt egy kis mozgás a közeli fénynél, amikor egy újabb rendőr feltűnt és egyenesen oda indult, ahol Yasumura feküdt kimért, nehéz lépésekkel közelítve. Hihetetlennek tűnt Yasumarának, hogy a férfi nem látja őt ott heverni, vagy hogy nem hallja a drótkerítést vágók keltette reszelést. És hol vannak azok, akiknek őrködnijük kéne? 
 Néma válaszként a két alak felemelkedett a rendőr mögött és csendesen sietve felzárkóztak. Haber a rendőr nyakára tette a kezét, így a kiáltáskezdemény elfojtott hápogássá vált, míg Sam lefogta és megcsavarta a hadonászó kezet, hogy az tenyérrel felfelé legyen és a csupasz bőrnek nyomta az injekciós tűt. Rövid szisszenéssel lövelltek a nyugtatócseppek a bőrön át az alatta lévő szövetekbe. Pár másodpecig néma küzdelem következett ahogy ketten tartották a vergődő figurát, hogy ne tudjon riasztani vagy a fegyvere ravaszához nyúlni: aztán összecsuklott, és a földre fektették. 
 - Ennyi elég! - mondta Burke tábornok előtűnve a sötétből. - Fektessék ide és vegyék el a fegyverét; készek vagyunk átmenni a dróton. Fogják a létrát meg a maradék holmit és kövessenek! 
 - Alulról a második drótba áramot vezettek - mondta Bennett őrmester mutatva a hosszú fapóznához való csatlakozásnál: a drótkerítés tíz lábnyiig húzódott a talajtól. - Az imént ugrottam át egy szigetelő vezetékkel, így át tudunk jutni, de nem lehet a végekhez érni. 
 A vezetékmetsző hangosan csattogott az éjszakában; mindenki türelmesen várt. 
 - Ennyi elég, indulás! - mondta Burke amikor a drótok átvágattak három lábnyi magasságig. 
 Átkúsztak alattuk egyesével egymás közt tolva a csomagokat. Aztán a tornyosuló hajó aljához másztak utat találva a felszakított talajban majd az úriási uszony körül jöttek elő, ami kivehető volt a távoli hangárok fényétől és a még mindig nyitott külső zsilipajtótól. 
 - A létrát! - sziszegte a tábornok, Haber feltámasztotta az ajtó alá és bekapcsolta. Két apró motor volt beépítve a lábakba áramforrással; lágyan sípoltak mialatt a létra addig nyúlott, amíg a teteje el nem érte a zsilip alját. Sam vállára kapta a tartós elemeket és a konvertert, amely a Yasumura cipelte lézert táplálta, és mialatt a többiek a létra kitámasztásával foglalkoztak, követte a mérnököt a zsiliphez. 
  

Fejezet: 12 
A fény a másodperc töredékéig villant fel, majd lealudt miközben repeszhangok érkeztek lentről. 
 - Ez széttépi! - mondta Burke. - Tudják, hogy itt vagyunk, és nincs időnk. Bennett nem lesz képes sokáig feltartani őket. Vigyen a hajóba, Yasumura... 
 Újabb fény gyulladt fel, és ugyanabban a pillanatban egy sor lyuk ütötte át a takarót; a halál süvítve csapódott be: gellert kaptak félincses páncélszaggató lövedékek az áthatolhatatlan fémfalakról. Minden egyetlen másodperc alatt történt, majd további lövések hallatszottak kintről, és a fény kialudt. Sötétség borította be a zsilipet; a hadi lámpa széttört, és a hirtelen támadt csöndben egyetlen elfojtott nyögést lehetett hallani. 
 Egy apró fénytölcsér éledt fel Yasumura zseblámpájában, aztán Haber hadnagy felé vette az irányt, aki elterpeszkedve hevert a padlón, és vér szivárgott az egyenruhája szárából. Sam gyorsan szétvágta a ruhát, és kezelni kezdte a sebet az elsősegély készletével. 
 - Megsérült más is? - kérdezte. 
 - Én jól vagyok - csettent a tábornok hangja. - Yasumura, önnel mi a helyzet? 
 - Nincs semmi bajom; figyeljenek! Ha lezárnánk a külső kamrát, az segítene? 
 - Megóvna attól, hogy agyonlőjenek - röfögte Burke -, és időt adna. Végre használja a fejét! 
 - A külső ajtó nem probléma - motyogta a mérnök a fényforrás mögül a foga között gyorsan cserélgetve a kapcsolásokat a dobozban. - A motor itt van, akárcsak a vezetékek, úgyhogy... 
 Egy relé szikrázott amint behúzott, és egy magas tónusú kattanás hallatszott a falba épített elektromotor felől. 
 - Be kell, hogy csukódjon! - szavait elvágta egy újabb sorozattűz, amely leszakította a nyílás takaróját, és nagy tűzcsóva vált láthatóvá. Ekkor már nem érkezett válasz a tűzre lentről, és a fény sem halt el. A padlóra vetették magukat, és látták, ahogy a külső, masszív ajtó lassan feléjük indul. Újabb sorozatlövések hallatszottak, de azok a csukódó ajtót érték, és nem a takarót. Golyók zúgtak a fémnek síró hanggal, de az tovább csukódott, amíg teljesen el nem fedte a külvilágot. A belső borítás meghajlott, meghasadt, a motor erősebben hallatta hangját, majd megállt. A lemezek pár incsnyire álltak meg egymástól. 
 - A kismegszakítók működésbe léptek, amikor a motor túl lett terhelve - tudatta Yasumura. 
 - Jó ez így - egyenesedett fel Burke tábornok. - Most hogy nyitjuk ki a belső ajtót? Át lehet vágni lézerrel? 
 - Megtehetnénk, de nem lenne bölcs dolog. Olyan vastag, akár egy banki trezor. Egy motor hajtotta áramkör van magában az ajtóban, ami a három ujj vastagságú rudakat a lyukakba mozgatja. A rudakat nem vághatjuk át egyesével. 
 - Akkor tehát - kérdezte Sam - van valami, ami meggátolja az áram eljutását az motorhoz? 
 - Igen... 
- Nem vághatnánk elegendően nagy nyílást az ajtóba, hogy átnyúlhassunk rajta és rácsatlakoztathassuk a motorokat az áramforrásra? Akkor mozhathatná úgy, ahogy a külső ajtót... 
 - Sam, magának nem orvosnak kéne lennie - kiáltotta Yasumura lelkesen -, mivel éppen azt fogjuk tenni. - Rajzolni kezdett a zárt ajtóra egy zsírkrétával. - Itt vannak a rudak, a fő áramkör... és a motor kb. itt kell, hogy legyen. Ha itt átvágnánk, nem találnánk el a motort, de bejuthatnánk a központi űrbe, ahol belevezethetjük a vezetékeket. 
 Ledobta a krétát, és előhúzta a tápegység vezetékeit, hogy újracsatlakoztathassa őket. Lövéshangok hallatszottak kintről, de a töltények nem találtak be a szűk nyíláson. A lézer felbúgott, és Yasumura felrajzolt pont fölötti résznek nyomta. 
Lassú munka volt. Az ajtó  fémje vastag és ellenálló, a lézer pedig az incs egy töredékét vágta csak át egyszerre, miközben egy csészényi körben mozgatta Yasumura. A kör befejeztével újra végigment rajta, hogy elmélyítse. A fém izzott és bűzlött. Bruke tábornok az ajtóhoz kúszott takarva szemeit a fénytől, majd a vállához támasztotta a fegyvert és tüzelt páratt. Aztán levetette magát, ahogy a lövést viszonozták, és a zsilip úgy csilingelt, mint egy harang ahogy a lövedékek a masszív ajtónak csapódtak. 
  - Felállítanak egy tornyot egy gépágyúval. Szétkergettem őket egy kicsit. De visszatérnek, esetleg valaki eszébe jut, hogy nagynyomású vízzel mossanak ki innen minket. Hogy állunk? 
 - Már át kellett volna vágnom - tátogott Yasumura a lézerre dőlve -, de ez a fém... - Egy csörrenéssel esett be a fémdarab. 
 - Nyissa ki! - utasított Burke és lőtt mégegy sorozatot a nyíláson át. 
 Hosszú, fájdalmas munka volt addig piszkálni a fémdarabot, amíg egy fogóval meg lehetett fogni. Sam készen állt, azonnal megszorította, amint lehetett és kihúzva a forró fémhengert a lyukból messzire hajította a zsilipben. Ügyet sem vetve a parázsló darabra Yasumura bevilágított a nyílásba. 
 - Ott van! - viháncolta. - Adjunk neki! Kérem a hosszúnyelű csavarhúzót és az áramforrás vezetékeit! 
 A vezetékek csatlakoztatása a mély lyuk alján nem volt egyszerű feladat és még nehezebbé tette a forró fém, ami beleégetett a kis mérnök húsába. Sam látta, ahogy csúf hegek képződnek a bőrén és erősen harapja a a száját miközben izzadtság öntözi az arcát. 
 - Megvan - mondta és kihúzta a csavarhúzót. - Kapcsolhatja az áramot, a motor rá van kötve. 
 Majdhogynem mérges zúgás következett közel egy percig, majd amikor a frekvencia megugrott, Yasumura kikapcsolta az áramforrást. Bevilágított a nyílásba. 
 - A rudak visszahúzva. Lássuk, ki tudjuk-e nyitni! 
 Nekifeszültek az ajtónak a padlónak támasztott lábbal addig nyomva, amíg az izmaik meg nem reccsentek. Nem mozdult. 
 - Mégegyszer - mondta Burke -, és most mindent bele! 
 Csikorgó fogakkal, vicsorítva feszültek meg ismét és Haber átvonszolva magát a padlón egylábra emelkedve maga is beleadta a súlyát. 
 Lassan, vonakodva befelé mozdult. 
 - Tarsák mozgásban! - zihált a tábornok, és a rés kitágult, előbb az incs egy töredékével, majd még többel, mígnem fény áradt és a rés elegendővé nem lett a bejutáshoz. - Ennyi elég! 
 Sam visszasegítette a sebesült hadnagyot a padlóra míg Burke óvatosan átcsúszott a nyíláson előre tartott fegyverrel. Leengedte és hűvösen felkacagott. 
 - Nem hiszem, hogy sok haszna van baktériumokra lőni. Gyerünk, mindenki hozza a felszerelését. 
 Átadogatták a résen majd Sam lábra segítette Habert és Burke kezébe adta, mielőtt magát is átpaszírozta volna. 
 - Odani! - mondta Yasumura egy csipkézett, füstpecsétes nyílásra a folyosó falán. - Itt volt a zsilip vezérlése. Robbanószerkezet kellett hozzá, amit Rand kapitány egyszerűen időzíthetett egy időrelével. De miért? 
 - Ezt jöttünk kideríteni - mondta Burke. - Haber, maga nem túl mozgékony, maradjon hátvédnek, figyelni, hogy senki se zavarjon. 
 - Igen, uram! 
 - Yasumura, felteszem, az irányítószoba lenne a legjobb hely a keresésre. Odavezetne? 
 - Lefelé ezen az összekötő folyosón van egy lift, ami közvetlen oda visz. 
 Ő indult elsőnek és a léptei hangosan visszhangzottak az üres hajón. Óvatosan haladtak, minden elhagyott ajtónyílásba benézve, bár fogalmuk sem volt, mitől tartanak. 
 - Állj! - mondta Yasumura és azonnyomban megtorpantak készenlétben lendítve a fegyvereket. Egy vastag, szigetelt vezeték keresztezte a folyosót előttük egy cakkos falnyílástól egy másikig húzódva. - Ez a vezeték nem volt itt, amikor a hajó elhagyta a Földet. 
 Sam letérdelt és közelről nézte. - Normálisnak tűnik, a hajó tartalékai között kellett legyen. A 'Pericles' közel két évig volt a Jupiteren; ez egyike lehet az ott elkövetett módosításoknak. 
 - Akkor sem tetszik - mondta a mérnök a vaskos vezetéket gyanúval szemlélve. - Vannak kábelcsatornák a fedélzeten, használhatták volna azokat. Ne érjünk hozzá egyelőre. Később majd jobban megnézem. 
 Úgy tűnt, a megsemmisített irányítóegység az egyetlen kár, ami a hajón keletkezett: az atomreaktor még működött, volt áram és levegő, bár az állandó újrahasznosítás miatt kissé állott szagú. Ahogy jeleztek a liftért, az ajtaja azonnal kinyílott. 
 - A vezérlőszoba legfölül van, a hajó orrában - mondta Yasumura a gombot megnyomva. Ahogy a lift felfelé zümmögött az aknában, a feszültség minden pillanattal erősödött, mint egy rugó, amit összébb és összébb nyomnak. Amikor az ajtó elcsúszott, mind Sam, mind a tábornok előkapta és előretartotta a fegyverét, anélkül, hogy tudatában lettek volna; kiléptek. Némileg enyhült a feszültség, ahogy észrevették, hogy a kupolás kamra mentes az élettől, csakúgy mint a haláltól, mint amikor először megpillantották a telefon kijelzőjén a zsilipnél. 
 - Mi az ördög az? - kérdezte Yasumura egy fémdobozról, amely a fedélzet hátsó falára volt forrasztva. - Egy másik új installáció, ami a hajó távozása után került oda. Vajon mi célból? 
 Egyszerű, szögletes forma volt fémlemezekből összeforrasztva egy jókora szabálytalan gömbbel. Vékony vezetékek álltak ki a lyukakból az oldalán és egy nagyobb, csukló vastagságú kábel jött ki a tetejéből, ami eltűnt a falon tépett sebben. Megvizsgálva a vékony vezetékeket kiderült, hogy azok az irányítótáblákhoz vezetnek, főként a kommunikációs egységhez. Sam a vezérlőülések mellett állva kifelé nézett a szobából. 
 - Ez érdekes - mondta. - Nem hiszem, hogy láttam volna ezeket a vezetékeket vagy a dobozt, amikor a telefonnal körülnéztem, és nem is láthattam. Talán csak véletlen, de semelyikük sem látható onnan, ahol állok, a képtelefon kamerája szögéből. 
 - Ez még érdekesebb - mondta Yasumura előre mutatva. - Minden kommunikátor, a hosszúsáv, az FM, mind be van kapcsolva. 
 Burke tábornok lassan elfordult szemeivel követve a doboz felé összetartó vezetékeket, a vastag kábelig, amely eltűnt a falon lévő lyukban. - Úgy vélem, jól tennénk, ha megnéznék, hová vezet a nagy vezeték - mondta. 
 - És mi a helyzet a hajónaplóval? - kérdezte Sam. - Lennie kell benne valaminek a betegségről, vagy lehetnek más feljegyzések. 
 - Azok várhatnak pillanatnyilag - mondta a tábornok az ajtó felé bámulva. - Meg akarom tudni, mire jók ezek a vezetékek és összeköttetések. Gyerünk! 
 A következő részleg tele volt navigációs készülékekkel és a kábel úgy nyúlott végig a padlón, mint egy döglött kígyó beleérve a távoli falon lévő repedésbe. Követték még két fülkén keresztül, mielőtt az lebukott egy ajtónyíláson át, lefelé a spirállépcsőkön. Egy másik kábel lógott a plafonból és csatlakozott hozzá: mindkettő eltűnt a mélységben. 
 - Ez egy biztonsági lépcső - mondta Yasumura. - Az egész hajón végigér. 
 Csupán apró csőcsillanások világították meg néhol a lépcsőket, amelyek mind mélyebbre és mélyebbre tekeredtek a hajóba. További kábelek jelentek meg az ajtónyílásokban illetve fémfalon tépett lyukakban mígnem több, mint egy tucat fedte le a fokokat. Aztán jött a vég, hirtelen, ahogy a lépcsőfordulóhoz értek, ahol a kábelek összeálltak és átszaladtak egy ajtónyíláson. 
 - Mi van odakint - kérdezte a tábornok -, mi van ezen a szinten? 
 Yasumura a falra írt számra hunyorított, majd az ujjain leszámolta: meglepettnek látszott. - Miért? Itt semmi sincs, ez egy üzemanyag szint. Tartályoknak kell itt lenniük, üreseknek, amelyek tartalmát felhasználták kirepüléskor. 
 Átlépdeltek az ajtónyíláson óvatosan kacsázva a kábelek között, majd egy fehér falhoz értek, amibe a kábelek belemerültek. 
 - Ennek nem kellene itt lennie! - mondta a mérnök. 
 Hűvös fuvallat érkezett; Sam előrehajolt és a fegyver csövét végigfuttatta a falon leverve egy kevés finom jégkristályt. Jókora, vaskos rácsok futottak a falak és az hajó széle között. Egy hagyományos TV telefon volt a falon afölött, ahol a kábelek beléptek. Yasumura odamutatott. 
 - A telefonnak sem ez a helye; itt nincs telefonközpont. És a szám üres... 
 Sam mellélépett és bekapcsolta a telefont, ám a képernyő sötét maradt. 
 - Beszélni fogsz velem, ha akarsz, ha nem - mondta majd intett a többieknek, hogy maradjanak hátra. Mielőtt meggátolhatták volna, vagy tudatában lett volna, mit művel, előkapta a fegyverét és lőtt egy sorozatot a kiálló kábelköteg végébe. A golyók sivítottak és két szigetelt kábel megugrott és szétnyílott. 
 A telefon zümmögött és a képernyő életre kelt. 
 Egy Jovián nézett szembe velük. 
Az sűrű légkör örvényeiben a 'Pericles' masszív formája a Jupiter gravitációjától tehetetenül zuhant, robajló sugárhajtóművei tololóereje mit sem ért. Süvöltő szelek nyaldosták, megpróbálták lefordítani a kitervelt pályájáról, ám a kifinomult műszerek még csírájában észlelték az eltérítést és értesítették a kompjútert: előbb az egyik majd a másik atomhajtómű kapcsolt be a folyamatos kompenzációhoz és a süllyedést kiegyensúlyozottá vált. Villám hasított át a leves sűrűségű atmoszférán, amelyet a földinél majdnem háromszor nagyobb gravitáció fogott össze; metán és ammónia eső kalapácsolt a hajó fémbevonatán. 
 A legapróbb kinti zaj sem jutott be az irányítószobába, ahol az elrendelt csendet csupán a ventillátor távoli zümmögése és a három férfi valamelyike keltette alkalmi reccsenése színesítette ahogy a mély székekben helyzetet váltottak és halkan beszéltek egymáshoz. A vastag, szigetelt falak minden hangot és látványt lefedtek, csak a néhány apró, közvetlen képet adó kijelző le volt takarva, és egyetlen képernyő mutatta a kavargó levegőt, a sötét, tekergő érdektelenség-felhőt. A kijelzések sokkal helyénvalóbbak voltak: az útvonal, a magasság, a sebesség, radar jelek. A hajó süllyedt. 
 - Eddig pályán, leolvasható eltérés nélkül - mondta a másodtiszt, Rand kapiyány. - Egyenesen a jéghegy közepére fogunk csüccsenni. - Szőke férfi volt, szelíd ábrázattal, túl fiatalnak tűnt a parancsnoki titulushoz, noha az egy technikai rang volt, melyet a számítógépirányítás rejtélyeinek megoldásaival nyert el. Ezt a landolást precízen és teljesen beprogramozta, így már csak figyelnie kellett hátradőlve, ahogy lefut. 
 - Örülnék, ha nem titulálnád jéghegynek a Zátonyt- mondta Weeke elsőtiszt komótos holland alapossággal. - Nem olyan jégből áll, amilyet a Földről ismerhetünk, hanem hihetetlen szilárdságúból. A rádiószondák azt mutatták, hogy bizonyíthatóan szilárd objektum, amire nyugvást landolhatunk. 
 - Szélsevesség száz mérföld per óra alatt. Mi a léghőmérséklet? - kérdezte Bramley kapitány. 
 - Minusz százötven fok - válaszolta Rand. - Csupán pár fokkal kevesebb a Zátonyénál. Már majdnem lent vagyunk. 
 Csendben nézték a kijelzőket, felkészülve a be nem következő vészhelyzetre, és valahányszor végighúzták a szemeiket a népes műszerhalmon, legtöbbet a röppálya mutatóján időztek, ahol a pozíciójuk vörös pöttye csúszott a választott fehér íven át a Zátony emelkedő formájához. 
 Ez volt az, amit kezdettől fogva "A Zátonynak" hívtak. Lehetnek más zátonyok is a bolygószéles hűvös és folyékony gáz tengeren, de nem keresték őket, mivel korlátozott számú rádiószondával rendelkeztek csak. Ez a zátonyt, A Zátonyt az egyik első radarrakéta találta, és a helye pontosan meg lett határozva. Volt spekuláció arról, hogy szabadon úszhat az óriási óceánon, ám tíz óra elteltével, a Jupiter körbefordulása után pontosan ugyanott tűnt fel. Amint tudták, hol keressenek és mit, folyamatosan figyelték a Zátonyt onnan, ahol pályán álltak, és amikor a radarozás bebizonyította, hogy mereven csatlakozott a bolygó felszínéhez, minden későbbi szondarakétát felé irányítottak. 
 Most éppen leszállnak rá. Rakétafúvók szúrtak le majdhogynem megállásig lassítva a nehézkes 'Pericles'-t, mélyen belepréselve az embereket a G foteljeibe, mialatt a radarhullámok az alattuk lévő felszínt pásztázták az optimális leszállópontot kutatva. Aztán az oldalsó rakéták is bekapcsoltak arrébb segítve őket süllyedésükben, hogy a legsímább felületre érkezzenek. Egyre forróbban és gyorsabban égették a meghajtók a jeget füstfelhőket szabadítva fel, amelyek azonnal megfagytak és elsodorta őket a szünhetetlen szél, míg végül a hatalmas tömeg szinte mozdulatlanul lógott a felszín felett, pár centit ereszkedve másodpercenként. A hajtóművek elhaltak és a hajó csikorgott, ropogott ahogy a Jupiter háromszoros gravitációja megragadta. A szerkezet reccsent, majd megállapodott a teher alatt. Lent voltak. 
 - Mintha még mindig lassítanánk - mondta Rand fájdalmasan nyomva magát előre a székben. 
 Bramley kapitány nem válaszolt, amíg nem ellenőrizte az összes állomást és nem váltott néhány szót az emberekkel. Ez kevesebb, mint három percet vett igénybe, mivel a 'Pericles' teljes személyzete negyvenegy fő volt, és csupán az egyharmaduk volt akár közvetve is érintve a leszállásban a teljesen automatizált hajón. 
 - Lent vagyunk egyben, és senki sem sérült meg - mondta a kapitány visszasüppedve a székbe. - Nem lesz egyszerű együtt élni ezzel a 3G-vel. 
 - Csak egy hétig kell elviselnünk - mondta Rand, s abban a pillanatban a műszerfal megbolondult. 
 Példátlan volt és tilos a kompjúter által kapott instrukciók alapján, és minekutána nanoszekundumok alatt minden lehetséges válaszlépést átnézett a memóriabankjaiban, egységről egységre piros lámpák gyulladtak fel a táblákon. A hajó tisztjei vették át a problémát, tesztelve és frissítve az áramköröket, küzdve megtalálni a hibaforrást, hogy kijavítsák mielőtt mindannyian megsemmisülnek. A  gyorsparancsok egytől egyig azt mutatták, hogy a hajótest ép, hogy nem szivárog be idegen légkör, majd némileg visszanyerve a lélekjelenlétet alaposabb ellenőrzésbe kezdtek. Semmi könnyen felfedezhető problémát nem találhattak, mivel maguk a műszerek bolondultak meg és jeleztek lehetetlen értékeket. Egyesével lezárták őket és az elsőtiszt Weeke határozta meg végül a problémát. 
 - Egy másgnesmező, méghozzá hatalmas, tízezer kilogauss fölötti okozza ezt. Mélyen a hajó alatt van, a talaj, illetve a jég közelében, mivel itt nincs talaj, és a mezejébe került műszerekre hat ki. Hirtelen jelent meg, szokatlan módon. 
 Két óra elteltével, amikor a meghibásodott műszereket kivették méréseket végeztek a mező nagyságáról. 
 - Igen egyszerű - mondta Bramley kapitány a megjelenő nyomtatott ívet nézve. - Egy hihetetlenül óriási mező és elegendő acél van a hajó aljában, hogy erős hatással legyen ránk. A vonóerő nagyjából megegyezik a hajtóműveink maximális tolóerejével. 
 - Úgy érted...? 
 - Pontosan. Ez a mező iderögzít, és ha megpróbálunk felemelkedni a jelenlétében, felrobbantjuk magunkat. Pillanatnyilag a Jupiter foglyai vagyunk. 
 - Ez egy képtelen jelenség - tiltakozott Weeke. - Még ha ez az egész bolygó is egy természetes kriogénikus, mágneses mező előállító, ilyen erősség... 
 - Meglehet, hogy ez nem természetes mez? - mondta Bramley kapitány csendesen, miközben felvillant egy jelzőfény mutatva, hogy valami közelít a hajó aljához. 
 A hajó alján páncélzott burokban reflektorok voltak, és több, mint a felük túlélte a landolást. A kapitány gyorsan végigfuttatta az ujjait a teszt áramkörökön, kikapcsolta a hibásakat, majd egyszerre gyújtotta fel a megmaradt fényeket. 
 Odakint örök éjszaka volt, hiszen látható napfény nem hatolhatott át a Jupiter sűrű, kétszáz mérföld vastag atmoszféráján és tömör felhőin; néhol villámlás keltette fény villant fel a sötétben. Most fény támadt, elég erős, hogy a jégmező minden részletét és a joviánokat kivehetővé tegye. 
 - Nem valami csinosak - mondta Weeke. 
 Létezhet a természetes kiválasztódásnak egy olyan törvénye, miszerint egy intelligens lénynek a látószerveinek felül kell lennie a hatékonysághoz, a mozgató szerveinek alul a mobilitáshoz és a manipuláló szerveinek a hajlítható végeken az ügyességhez. Ez a leegyszerűsített emberi váz sokkal inkább illik a joviánokra. Úgy néztek ki, mint a homo sapiens karikatúrái, lapított vattacsomók szétfeszítve, elefántszínű emberek farönkszerű végtagokkal és ráncos, elszarusodott fejjel. 
 - Úgy tűnik, a fény nem zavarja őket - mondta Rand. - Az ember azt várná, hogy elvakuljanak. 
 - Lehet, hogy el is vakultak, amennyiben a nyakatlan fejük tetején az a csík szemet rejt, de ezt nem tudhatjuk. Semmit sem tudunk ezekről a lényekről, azt leszámítva, hogy elég intelligensek mágnesmező létrehozására, ami ittfog. Módot kell találnunk kommunikálni velük. 
 - Talán ők is ezt akarják - mondta Weeke a képernyőn egy csapat joviánra mutatva a hajó alja körül. - Mintha valamin ügyködnének. Nem látom min, mivel a kamerák látszögén kívülről érkeznek jelek közeledésről. 
 - Az a motorkamra fala - mondta a kapitány a részleget tárcsázva a a telefonon. Amikor odakapcsolt, abban a pillanatban akkorát szólt a motortér fala, mint egy dob. - Forgasd körbe a kamerát, lássuk a falat! - utasított és a kijelzőn végigúszott a szoba képe, majd a jellegtelen szürke falon állapodott meg. 
Mintha egy óriási kalapács volna, nagy kongással a domborulat közepén egy emberi hüvelyknél nem szélesebb, gumós végű zöldesvörös rúd szúrt át. Legalább egy lábnyira hatolt a szobába, és bár olyan anyagból volt, ami át tudott hatolni a különlegesen erős, sokrétegű falon, füstölt és színt váltott az oxigén jelenlétében. 
 A rúd mozgásba lendült, hajlott és vonaglott, mint egy kígyó. 
 - Kiüríteni a részleget! - parancsolt a kapitány és rácsapott a riasztó gombjáram, ami fülsüketítő csörgést eredményezett az egész hajón, és a légmentes ajtók csukódni kezdtek. 
 Élőlény volt, ennyi látszott, idegen húsa valami jovián lénynek, amely keményebb volt a legkeményebb acélnál, mégis érzékelő és óvatos. Égett a levegőben - ezt láthatták a képen -, füstölt és mállott, de tovább mozgott olyasformán, mintha keresne valamit. Aztán visszahúzódott a lyukon át és a kapitány ordítását elfojtotta a betóduló nagynyomású fagyott, jupiteri atmoszféra. 
 Ketten nem tudtak kimenekülni a helyiségből mielőtt a növekvő nyomás bevágta az ajtót. Csak a véletlen mentette meg a hajót. Ha más részleg lett volna meglékelve, a vékony belső falak ledőltek volna és a mérgező pára szétáradhatott volna a szellőzőrendszerben, ami mindenkit megölt volna. Ám a motororkamrákat az égéstértől vastagabb falak, erősebb ajtók és automatikus szellőzőzárak választották el. Kitartottak. A fémek megfeszültek, ropogtak ahogy a nyomás nekikfeszült, de semmi sem adta meg magát. 
 A következő kilenc napban a joviánok békénhagyták őket. Időnként elhaladt mellettük egy-egy, de figyelmen kívül hagyták a hajót, mintha ott sem lenne. Gyors munkával, távvezérlésű kezelőszervekkel - mielőtt túl sok minden válna javíthatatlanná - sikerült foltot forrasztani a nyílásra a motortér falán. Nehézsugarakat állítottak rá, amíg a nyomást odáig lehetett csökkenteni, hogy egy űrruhás önkéntes bemehetett a zsilipen át, hogy tartósabb és erősebb foltot készítsen. Ez megvolt, és a légáram nagynehezen eltakarította a lyukon beáramlott szennyet, így a motortér újra használhatóvá vált. Nem mintha lett volna mire, mivel a mágnesmező a hajót továbbra is mozgásképtelenné tette. 
Kommunikálni próbáltak a joviánokkal. Nem kis munkával készítettek egy nagy szilárdságú, fix frekvenciás adó-vevő televíziót. Nem voltak mozgó alkatrészei és vákuummentesen lezárták. Amikot elkészült, az üres részeket teletöltötték műanyaggal, majd az egészet beágyazták egy nagyobb műanyag kockába, hogy minden nyomásváltozásnak ellent tudjon állni. A külső karok egy lendülettel oda helyezték a készüléket, ahol minden elhaladó jovián jól láthatta. Bramley kapitány felerősített hangja szólt belőle, és bár a képe tisztán kivehető volt, ügyet sem vetettek rá. Végül egy jovián véletlenül rálépett és összezúzta. 
 - Úgy tűnik nem akarnak beszélni velünk - mondta Rand, de senki sem mosolyodott el. 
 A kilencedik napon a joviánok elkezdtek a hajó körül gyülekezni, így a kapitány elővigyázatosságból mindenkit a felsőbb szintekre rendelt és lezárt minden légmentes ajtót. Jópár kommunikációs eszköz lett feleszerelve a motortérbe a javítások ideje alatt, így kristálytisztán láthatták az elkövetkezőket. 
 - Ugyanott lyukasztanak! - kiálotta valaki. Bár nem pontosan ugyanazon a ponton tették, de nagyon közel. 
 Ez alkalommal a lyuk sokkal kisebb volt, és akármi készítette is, azonnal visszahúzódott. Fagyos hidrogén-hélium atmoszféra áradt be sugárban, amit elvágva egy vékony barna inda fúródott egy méternyire a szobába mielőtt hajlani kezdett volna. Amikor elérte a padlót, nem növekedett tovább a hossza, de elkezdett duzzadni, mintha egy tömlőből pumpálnák. Némán figyelték a táguló formát, míg az hordó nagyságúvá és alakúvá nem lett ragyogó áttetsző köntösben. A tárgy teteje vonaglott és összecsomósodott, majd megállapodott. 
 - Mi... mi lehet az? - öntötte szavakba Rand parancsnok mindannyiuk kérdését. A kapitány ádázan figyelt. 
 - Mivel idegen, bármi lehet, ám én remélem, hogy valamiféle kommunikátor. - Bekapcsolta a motortér telefonját. - Heló-heló, hallotok? 
 Egy nyílás tárult fel és tátogott  a hordó tetején a csomók között és pulzáló, magas tónusú hangon bugyborékolt. - Ha-rr-rr-óó - sikított az emberi hangot utánozva. - Harrróóó... 
 Az elkövetkező hetekben formáltak rajta és megtanulták elfogadni. Az emberek lázongtak volna rémületükben, ha a végtelen gravitáció nem fogta volna őket folyamatos szenvedéssé téve az életüket. Az idejük nagyrészét vízágyakon töltötték, legalább ideiglenesen enyhítve a gravitáción. A kapitány és a hajótisztek felváltva tanították az angolt a biológiai kommunikátornak, vagy amit annak véltek és csak hordónak hívták egymás közt. Mintha nem lett volna saját intelligenciája, mégis élt a kemény bevonat alatt, ami az oxigéntől elszigetelte. Eleinte felolvastak a hangoson keresztül, ám amikor az nem mutatott sem érzelmet, sem agressziót, bementek hozzá a helyiségbe, az ajtó közelében maradva a biztonság kedvéért. A hordó nem válaszolt semmilyen kérdésre - leszámítva azokat, amelyek közvetlen kapcsolódtak a nyelvleckékhez -, ezért pár nap elteltével felhagytak a próbálkozással. Idővel véget kell érnie az oktatásnak, és akkor majd megtudhatják, amit akarnak. Addig a leckék létszükségletűek; meg kellett tanulniuk a joviánokkal kommunikálni, mielőtt módot találhattak meggyőzni őket a fogva tartó mágnesmező kiiktatására. 
 A lecke közepén, a tizenhetedik nap vége felé a hordó hirtelen abbahagyta a beszédet és visszahúzta a szemet, amelyet arra növesztett, hogy a táblára rajzolt demonstrációkat nézze. Rand, aki ekkor olvasott, az ajtóhoz rohant és lezárta maga mögött. Az irányítószobából látta a többiekkel együtt, amikor pár perc múlva a szem újra felnyílott és színt változtatva afféle értelmet mutatott, ami korábban hiányzott belőle. 
 - Micsodák vagytok? - kérdezte a hordó. A párbeszéd a két különböző létforma között elkezdődött. 
  

Fejezet: 13 
A jovián a három földi lényre nézett a képernyőn át, közönyösen, mozdulatlanul. Yasumura hápogni kezdett, és önkívületében hátrált egy fél lépést. 
 - Mi a pokol ez? - kérdezte a tábornok. 
 - Nézd meg magad! - mondta Sam a fagyott bevonatú falra mutatva. - Vaskos támaszok, vastag falak, egy jó hideg túlnyomásos tartály, ami elegendő ennek a fülkének a felét kitölteni. 
 - Egy jovián! - kiáltotta Yasumura. - Ők visszahoztak egyet élve, egy rút példányt. Nem tudtam a Jupiteren semmiféle élet létezéséről... 
 - Pedig nyilvánvaló, hogy van - mondta Sam. - De nem tenné fel máshogy a kérdést: kik hozták vissza? A hajó minden vezetéke ide vezet, és ez a valami még mindig él, miközben az expedíció halott... 
 - Tud beszélni? - kérdezte a tábornok. 
 - Igazítsák meg a huzalt! - hallatszott a jovián magas fekvésű, tompa hangja a hangszóróból. - Gátolja a kommunikációt. 
 - Érthetően beszél - mondta Burke. - Most elmondhatná, mit csinál itt, és hogyan... - elhallgatott, és Sam felé fordult. - Ez nem véletlen! Gondolod, hogy van valami köze a himlőhöz? 
 - Szerintem ő a felelős a Rand kórért. Valami ilyesmire gondoltam, amikor megkértelek, hogy ide gyere. De jöttél volna, ha felvetem, hogy ezt találjuk itt? 
 - Nem, azt gondoltam volna, hogy elment az eszed. 
 - Ezért nem mondhattam el. De mint látod, valami ilyennek kellett lennie. A Rand kór körül minden előre eltervezettnek tűnt, az időzített mutációk, a változatos áldozatok, a gyógyíthatatlanság. Ha így nézed, a betegség nem is idegen, hanem... 
 - Mű! 
 - Igen. És szerintem van valami köze ehhez az idegenhez. Ezt akarom most kideríteni. 
 - Javítsák meg a vezetéket... a kommunikáció elromlott - mondta a jovián. 
 - A vezetékek meg lesznek csinálva, miután válaszoltál pár kérdésre! - Sam észrevette, hogy szinte üvölt, és halkított magán. - Te vagy a felelős Rand betegségéért, a város járványáért? 
 - Ez értelmetlen... 
 - A kommunikációs probléma - mondta Yasumura. - Ez a jovián tanult angolul, minden kétséget kizáróan azoktól, akik ennek a hajónak a legénységét képezték, de át kell ültesse a szavakat a saját környezetére, ami lehetetlenné teszi a jelentések megfeleltetését. Legyen nagyon egyszerű, tisztán érthető, ha kérdést tesz fel, Sam - próbáljon létrehozni alapokat, és azokból építkezzen. 
 Sam bólintott. - Én élőlény vagyok, te élőlény vagy, értesz engem? 
 - Élek... 
 - Amikor kis élőlények élnek egy nagyobb lényben, és bántják, az a betegség. 
 - Mi az a bántja...? 
 - A bántás az, ami akkor van... nem, ezt most tegyük félre. A betegség az, amikor egy kis lény behatol egy nagyba. Ez a karom - látod? Ha kar-betegséget kapok egy kis lénytől, a karom elromlik. Ha elromlik a karom, akkor bántva vagyok. Vannak más módok is, ahogy kis lények bánthatják a testem. Ez a betegség. Te hoztad a betegséget, ami most sok embert bánt? 
 - Úgy tudom, a betegség, ami... javítsa meg a vezetéket, a kommunikáció elromlott... 
 - Ki akar térni az igazság elől - szólalt meg Burke. 
 Sam nemet intett a fejével. - Ebben nem lehetünk biztosak. Ez a rész úgy hangzott, mint egy alku: csináld meg a vezetékeket, akkor beszél. Össze tudja hurkolni azokat, amiket az előbb szétlőttem? Bármikor újra elvághatjuk őket. 
 - Csak egy másodpercig tart - jelentette ki a mérnök. Megfogta a szétválasztott végeket, majd a fém asztalhoz közelítette őket. - Nem szikráznak, ezért nem lehetnek halálosak - remélem! - Gyors mozdulattal összesodorta őket. 
 - Te hoztad a betegséget, ami bántja az embereimet? - kérdezte Sam ismét. A jovián felnyitotta a szemét, hogy valamit szemügyre vegyen maga mellett, ami a képernyőn nem látszott, majd visszacsukta. 
 - Igen... - válaszolta határozottan. 
 - De miért? - kiáltotta Yasumura. - Miért csináltál ilyen csúnya dolgot? 
 - A kommunikáció helyreállt... mi a csúnya dolog? 
 - Egy pillanat! - szólt Sam elhúzva a mérnököt a képernyő elől. - Tudom, hogy dühös, és nem is okolom ezért, de ez most nem segít. Ez a lény nem ismer semmilyen érzelmet, így nekünk kell uralkodnunk a magunkéin. - Visszafordult a joviánhoz. - Ha te indítottad el a betegséget, tudnod kell, hogyan állíthatnánk meg. Mondd el szépen! 
 - A kommunikáció nem teljes... 
 - Nem tudom, mit értesz kommunikáció alatt, és nem is érdekel. - A lény gyűlölete, amin eddig uralkodni bírt Sam, előhúzta a fegyvert. - Láttad, mit tehet ez a fegyver, szét tudja vágni a kábeleket, és szét tud tépni téged is, a tartályt is, amiben vagy, darabokra tud szaggatni... 
 - Hagyd abba, Sam! - mordult fel a tábornok, és elhúzta Sam kezét a ravaszról. A jovián mozdulatlanul nézett vissza rájuk. - Nem ijesztheted meg ezt a valamit, te magad mondtad, hogy nincsenek olyasforma érzelmei, amilyeneket mi ismerünk, lehet, hogy a haláltól sem fél. Kell, hogy legyen valami más megoldás! 
 - Van! - mondta Sam elhúzva magát a tábornok szorításából. - Máris tudjuk, mi az, amit nem szeret: a vezetékek elmetszését, ezért elvághatnánk még párat. 
 A tábornok előrelendült, de Sam gyorsabb volt. Sarkon fordult, és a fegyver elhaló robajjal megeresztett egy sorozatot lyukakat rajzolva a falakba, megcsócsálva a golyók útjába kerülő kábelkötegeket: elektromos ívek és szikrák villantak fel, és a zárt térben fülsértő visszhangok ébredtek. 
 - Ez felkavarta az állatját! - mutatott Yasumura a képernyőre. A jovián vonaglott, előre, hátra csapódott, és szemhéjai egymást csapkodták. 
 - A kommunikáció nem teljes... a sok vezeték nem teljes... 
 - A sok vezeték és az istenverte kommunikáció, meg minden megmarad nem teljesnek, amíg meg nem kapjuk, amit akarunk! - Sam olyan közel hajolt, hogy szinte hozzáért arcával a képernyőhöz. - Add oda, amire szükségünk van a betegség megállításához! 
 - A kommunikáció nem teljes... 
 - Sam, hadd csináljam meg a vezetékeket, még megöli... 
 - Nem, nem fogom; nem néz ki valami jól, de csak boldogtalan. Minden vezeték, amit ellenőriztünk, a rádió és tévé vevő fejtől indul, ezek táplálják a joviánt valamiféle információval, ami alatt a kommunikációt értheti. És az bizony nem lesz teljes, amíg nem segít nekünk. Hallod? - kiáltotta a képernyőbe. - A kommunikáció nem teljes. Add oda, amit akarok; akkor megcsinálom a vezetékeket. Add ide szépen! 
 A jovián megszűnt mozogni, és a szemhéjak addig csukódtak, amíg a fej ismét vékony ráncokká nem vált. - Be kellene... be kellene... fejeznie a vezetékeket... 
 - Utána megkapod. 
 - Teljes... 
 - Utána! 
 A kiáltása végigvisszhangzott a fém fülkén, majd csend következett. Egymást bámulták, ember és idegen; talán még inkább idegen és idegen, legalábbis azok voltak egymás számára. Idegen a különbözőség értelmében, idegen mint ismeretlen. Egymásra meredtek csendesen kommunikálva mindkét fél szabad akaratából, és nem volt mit mondani, amíg valamelyikük lépésre nem szánta el magát. 
 - Sam...! - indult meg Yasumura, de Burke tábornagy ujjai visszaparancsolták. 
 - Hagyja békén! - morgott a tábornok. - Tisztán, érthetően adta elő, és örülök, hogy megtette, mert nekem nem biztos, hogy lett volna bátorságom hozzá. 
 - Utána! - kiáltott bele Sam a csendbe, és felemelte fegyverét a kábelek irányába, amelyeknek több, mint a felét megszakította az utolsó robbanás. 
 A jovián oldalra csúszott, és eltűnt a képernyőről. 
 - Mit csinál? - kérdezte Yasumura letörölve pár izzadságcseppet a szemeibe indulók közül. 
 - Nem tudom - mondta Sam komoran -, de megsürgetem. 
 Kinyújtotta a kezét a tábornok felé, aki vonakodva, de eltette a fegyverét. Sam lőtt egy rövidet, amivel további két kábelt szakított meg. Szinte azonnal robaj rázta meg a videofon fölött a falat. 
 - Vissza! - kiáltotta Burke, és Yasumura vállára csapott, hogy félrehúzza. 
 Szaggatott, éles hanggal valami átütötte a kemény, fém falat, és az asztalba csapódott. Felszabaduló elégedettség sikolya tépte meg a füleiket, a lyukból pedig hideg gáz kezdett áradni betöltve körülöttük a teret izzó párafelhőkkel. Amint hátrahúzódtak, a búgás elhalt, a páracsomók pedig feloszlottak. Csak bámulták az egy láb hosszú, szürke hengert, amely felrepedt, amikor nekicsapódott a fém padlónak, hogy utat engedjen egy még kisebb hengernek, aminek tartalma tarkás, vöröses volt. Tömény ammóniaszagot árasztott, ami további visszakozásra késztette őket. Láthattak benne egy vékony, sárga réteget, majd egy másikat is - mindegyikük olvadni kezdett, és feloldódott a föld légkörének maró hatásától. 
 A folyamat közel három percig tartott, és néhány másodperc erejéig a jovián újra megjelent a képernyőn, de senki sem vette észre. Amikor a folyadéktócsa a padlón bugyogva felszáradt, csak egy viaszos, hat incses, áttetsző henger maradt a helyén. Sam a pisztolycsövével arrébb lökte, majd közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Amikor megmozdult, látta, hogy az igen vékony falak mögött folyadék lötyög. 
 - A kommunikáció teljes lesz... csinálja meg a vezetékeket... 

Fejezet: 14 
 -Ez... gyógyír a himlőre? - kérdezte Burke tábornok leülve a folyadékkal teli kapszula mellé. - Lehet, hogy csak valami trükk... 
 - A vezetékek jók... - rikoltotta a színtelen hang a hangszóróból. 
 - Belenézek - mondta Yasumura, elővéve a kését. - Micsoda káosz! Még jó, hogy színkódosak. 
 Sam levette a sapkáját, és felemelte vele a viaszos csövet. - Remélem, hogy ez a gyógyszer - de addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáltuk. - Meredten nézte, megdöbbenten. - Nem hideg! Először keményre kellene fagyasztani, olyan hőmérsékletűre, amilyen abban a tartályban uralkodik. Ez lehet a megoldás, Cleaver! 
 - Akkor vigyük oda, ahol valami hasznát vehetjük. Egy telefont akarok, és tudni azt, hogy merre van a lift; ebben a sorrendben. 
 - Igen, tábornok úr - mondta a mérnök összesodorva egy szétszakadt vezeték két végét, majd egy másikért nyúlva. - Mindegyiket megtalálja odalent. Menjen arra a válaszfal mentén, majd ki az első ajtón; a folyosón megtalál mindent. Küldjön be valakit, hogy tudjam, mi történik. Én itt maradok és behuzalozom ezt a nehézsúlyú joviánt, hogy megtudjam, lehet-e még szóra bírni. 
 Burke tábornok üzembe helyezte a légzárhoz legközelebbi telefont, majd harminc másodperc türelmetlen pötyögés után a képernyő letisztult, és Haber főhadnagy válaszolt. - Jelentést! - csettintett a tábornok. 
 - Minden csendes, uram. A tüzelés egy ideje elhalt, de a fények még égnek a bejáratnál, és biztosan figyelik. Az imént megpróbáltam megvizsgálni, de majdnem leszedték a fejem. Szóval még nem próbáltak bejönni. 
 - Maradjon a helyén, Haber, és kísérjen mindent figyelemmel! Én felveszem velük a kapcsolatot, hogy kijuthassunk a hajóból. Úgy tűnik, megvan a gyógyszer, de a bizonyossághoz a kórházba kell jutni. - Lecsapta a kagylót, mielőtt a megszeppent tiszt válaszolni tudott volna. - Felmegyek az irányítóterembe, Sam. Mondd meg Yasumurának, hogy csatlakozzon Haberhez a zárnál, amint befejezte a huzalozást, és értesd meg vele, hogy ez fontos. Aztán gyere fel hozzám az irányítófülkébe! 
 Amikorra Sam átadta az üzenetet, és meggyőzte a mérnököt, hogy nincs idő a joviánnal diskurálni, Burke tábornok megtalálta a irányítószobába vezető utat, és belekiáltott a rádiótelefonba. Az arcáról javarészt letörölte a sötét krémet, így nem férhetett kétség a személyazonosságához. Amikor Sam bejött, intett egyet felé. 
 - Te ismered Chabelt a Világegészségügytől, te beszélj vele. Nem hiszi egyetlen szavam sem. - Chabel professzor nézett vissza rájuk a képernyőről sápadtan, reszketve. 
 - Hogyan hihetném, amit állít, Burke tábornok, vagy akár amit Bertolli doktor mond, azok után, ami történt? A Szükségtanács éppen most ülésezik, és tudja, mit fontolgatnak? Nem merem elmondani az éteren keresztül... 
 - Tudom, mit terveznek - mondta Sam, amennyire higgadtan csak tudta. - Hidrogénbombákat akarnak ledobni, és Vörös Zónát csinálni New Yorkból, valamint a környező területekből úgy száz mérföldes körzetben. De ez szükségtelen, mert most már van esély arra, hogy megállítsuk a Rand-kórt. - Felmutatta a tégelyt. - Úgy vélem, ebben van a gyógyír, és az egyetlen mód ennek a bebizonyítására mielőbb eljutni Bellevue-be. 
 - Nem! - csuklott meg Chabel hangja. - Ha nem hagyják el a hajót, van esély, hogy a Szükségtanács nem tesz kétségbeesett lépéseket. Ott maradnak, ahol vannak. 
 - Beszélni szeretnék McKay doktorral, neki el tudnám magyarázni, hogy mit találtam. 
 - Lehetetlen. McKay doktor még mindig gyengélkedik az infarktusa óta, ezért nem engedélyezhetem a beszélgetést... Sam előrenyúlt, és megszakította az áramkört, majd jelezte az operátornak, hogy McKay doktorral akar beszélni. 
 - Istenverte öreglány! - dühöngött a tábornok mérgesen. - Hisztérika! Gondolja, hogy én hazudok? 
 Megszólalt a hívó szignál, ám Eddie Perkins volt az, nem McKay, aki feltűnt a képen. 
 - Megint te! - vicsorgott dühében. - Nem okoztál még elég bajt? Hallottam, hogy mit műveltél a reptéren; elment az eszed! 
 - Eddie! - szakította félbe Sam. - Pofa be! Nem vitatkozok tovább veled. Ez az egyetlen esély egész életedben, hogy helyrehozd néhány hibádat. Segíts nekem most, és soha többet. Beszélnem kell Dr. McKay-el, Burke tábornagy majd elmondja, miért. Burke az Egyesült Nemzetek Seregének tábornoka, ismerheted már, és legalább hiszel neki. 
 - Ez nagyon egyszerű, Dr. Perkins. Most a 'Pericles'-ben vagyunk, és megtaláltuk a Rand-kór okát. Dr. Bertolli bír az ellenszérummal. El kell hagynunk a hajót, hogy azonnal a Bellevue-i kórházba menjünk. Fel vagyunk tartóztatva, és Dr. McKay az egyetlen, aki nekünk segíteni tud. Amennyiben felvenné velünk a kapcsolatot... 
 Csak félvállról vetette ezt oda, elbagatellizálva a helyzetet, úgy ropogtatva a parancsoló hangokat, mintha máshogy nem is lehetne. Sam Eddie Perkinsre nézett, aki csendben ült, és a szája szélét harapdálta kétségbeesetten, és először ismerte fel, hogy Perkins nem rosszindulatú, ám a szituáció túllépett rajta, nem volt felkészülve a kezelésére, és túlzottan félt attól, hogy beismerje: valamit rosszul csinált. 
 - Kapcsolj minket, Eddie! - kérte lágyan Sam. 
 - McKay beteg. 
 - Meg is fog halni, ahogyan mi mindnyájan, amennyiben a Rand-kórt nem állítjuk meg. Kapcsolj, Eddie! 
 Perkins tett egy görcsös mozdulatot a kapcsoló irányába, és a kijelzőn lévő kép szétfoszlott. Feszülten várakoztak, nem nézve egymásra, amíg a kapcsolás végtelenített hangjai hallatszottak. Amikor McKay arca végül megjelent a képernyőn, Sam kifújta magát: nem is tűnt fel neki, hogy visszatartotta a lélegzetét. 
 - Mi az, Sam? - kérdezte McKay nehézkesen, riadtan ülve fel a kórházi ágyban. Feszült figyelemmel hallgatta Sam történetét arról, amit a hajóban találtak, és beleegyezően bólogatott. 
 - Elhiszem, csak azért, mert sosem hittem a Rand betegségben. Elejétől fogva lehetetlen módon működött. Most már tökéletesen érthető, mivel egy megtervezett, mesterséges kórról van szó. De hogy miért... annak már nincs jelentősége. Mit akarsz, mit tegyek? 
 - El akarjuk juttatni ezt a folyadékot a Bellevue csapatához, de csapdában vagyunk a hajóban Chabel professzor parancsának köszönhetően. 
 - Nonszensz! Beszélhetek egy-két emberrel, hogy változtassak a helyzeten. Én vagyok a parancsnoka annak a csoportnak, amelyet a Rand-kór ellenszerének megtalálására állítottak fel, és amennyiben megvan, most rögtön akarom. - Kikapcsolt. 
 - Öreg játékos - mondta Burke tábornok. - Remélem, hogy kitart a szíve, amíg mozgásba lendíti a hígagyú politikusokat. Gyerünk, Sam, menjünk a zsiliphez, hátha utat kapunk. 
 Haber hadnagy és Stanley Yasumura a folyosó falának támaszkodva pihentek, biztonságos távolságra a részben nyitott ajtó feltárta tűzvonaltól. 
 - Maradjanak, ahol vannak! - szólt Burke tábornok, amikor Haber elkezdett felguggolni. - Valami jelentenivaló? 
 - Negatív, uram, változatlanul, amióta legutóbb beszéltünk. 
 - Ismét ki akarjuk nyitni a külső ajtót, mert hamarosan kijutunk. A kapcsolótábla a tűzvonalban van? 
 - Nem hinném, uram, amennyiben kúszva el tud jutni odáig, de felegyenesedve láthatóvá válhat a kintiek számára. 
 - Elmondaná, mi a teendő, Stanley? - kérdezte Sam. - Elintézem. 
 - Kedves lenne - mondta a mérnök, elég erősen csapva egymáshoz fogait ahhoz, hogy leplezze határozatlanságát -, de az túl sokáig tartana, és nekem kell megcsinálnom; hadd jussak oda, mielőtt idegösszeroppanást kapnék. Csak hagyják rám a vezetéket, és kívánjanak sok szerencsét! 
 A nyitott belső ajtónál levetődött, hezitált egy pillanatig, majd átkúszott a nyíláson. Nem történt semmi, mialatt eljutott a nyitott kapcsolótáblához, és nem vonta magára senki figyelmét azzal sem, amikor felegyenesedett a vezetékek összeérintéséhez. De a visszaút alkalmával észre kellett vegyék, mivel lövések kezdtek dobolni a külső ajtón és a törzsön, némely lövedék pedig betalált a kis nyíláson, majd a zsilipbe fúródott. Yasumura bevetette magát a hallba, és fáradtan, de épen lihegett. 
 - Szép munka - szólt a tábornok. - Most nyissuk ki a külső ajtót, és figyeljük meg, hogy reagálnak a rendőrök. 
 Mihelyst fel tudott állni, a mérnök megfelelő csatlakozásokkal rövidre zárta az áramkört. A kismegszakítók már lehűltek, és automatikusan alaphelyzetbe álltak: a motor felmordult, és a külső ajtó lassú nyílásba kezdett. 
 Az első reakció golyózápor volt, de ők kellőképp távol álltak a tűzvonaltól. 
 - Remeg az ujjuk a ravaszon - mondta a tábornok megvetően -, kíváncsi vagyok, várják-e, hogy véget érjen ez az egész. 
 A kintiek valószínűleg hasonlóképp vélekedhettek, mert a lövések abbamaradtak, és visszhangzó csend vette át helyüket. Közel tizenöt perc telt el, mielőtt valaki kintről bekiáltott. 
 - Burke tábornok, hall engem? 
 - Igen, jól hallom - ordította válaszképpen Burke -, de nem látom. Lelőnének azok az ideges rendőrök, hogyha a zsilipbe lépnék? 
 - Nem uram, parancsom van rá, hogy ne tegyék. 
 Amennyiben aggódott a tábornok, nem látszott rajta. Kiegyenesítette a sapkája sültjét, lesöpört némi megszáradt sarat a kezeslábasáról, előrelépett a zsilip széléhez, és kiegyenesedve, mozdulatlanul állt a vakító fények kereszttüzében. 
 - Miről van szó? - kérdezte fentről. - Kapcsolják már le azokat a fényeket, meg akarnak vakítani? - Néhány burkolt parancsot követően két fényforrás elhalt. 
 - Azt az utasítást kaptuk, hogy engedjük elhagyni a hajót. - A szónok, egy jól megtermett rendőr előrelépett. 
 - Szállítóeszközt akarok. Egy helikoptert. 
 - Van itt egy... 
 - Melegítsék be! Mi történt a hadnagyommal? 
 - Amennyiben arra gondol, aki lőtt ránk, halott. 
 A tábornok minden további szó nélkül hátrafordult és betopogott. - Menjünk, mielőtt megváltozik a véleményük! - Olyan merev, boldogtalan volt a tekintete, mint egy katonának, aki már túl sok barátját látta meghalni. 
 - A továbbiakban nem lesz rám szükségük - jelezte Yasumura. - Amennyiben nem bánják, itt maradok átnézni a hajónaplót, és eldiskurálok a nehézsúlyú utassal. 
 - Persze, persze - válaszolta a tábornok. - Kösz a segítségért... 
 - Nem úgy van az, tábornok. Én tartozom köszönettel, hogy visszahoztak a hajóra. 
 Egy szervizliftet állítottak a 'Pecicles' mellé, és a platformját egész a zsilipkamra szintjéig emelték. Ők kiléptek rá, maguk között tartva a sérült hadnagyot, az operátor működésbe lendítette az emelőt; néhány jardnyira tőlük már forogtak a helikopter lapátjai. Elkerülték a zord arcú, erősen felfegyverzett rendőröket, akik a közelből nézegették őket. Sam szorosan fogta a kapszulát a szabad kezében, miközben Habert besegítették a helikopterbe, és óvatosan elfektették a hátsó üléssoron. 
 - A Bellevue-i kórházba, amilyen gyorsan csak lehet! - Sam a pilóta mellé dobta le magát. A férfi nem szólt semmit, de kinyitotta a fojtószelepet, és a gép a levegőbe ugrott. 
 Előttük a világos-pöttyös manhattani égbolt növekedni kezdett éppoly valóságosan, ahogyan Nita beteg arcának emléke Sam előtt megjelent. Órák teltek el, mióta legutoljára találkoztak, és tudta, hogy már rosszabb lehet az állapota, sokkal rosszabb, vagy esetleg... gondolni sem mert rá. Nem lehet halott, egyszerűen nem ilyen közel a megüdvözüléshez. Vagy mégis? Letekintett az ölében tartott hengerre; az puha volt, és engedett a szorításának. Tényleg az orvosság lehet benne? Az elmúlt órák emlékei megnyugtatták efelől. Igaz kellett legyen. Mit ért volna el a jovián azzal, ha nem megfelelő anyagot adott volna? Vagy egyáltalán miért jó neki az, ha pedig a jót? Mindkét kérdés értelmetlen volt, mivel fogalma sem lehetett az idegen motivációjáról. A helikopter körberepülte a kórházi tömeget, elfogta a vezérlősugár, és lehozták. Két őr sietett feléjük. 
 - Lássák el ezt a beteget! - utasította őket Sam az ajtón át kiugorva, közéjük furakodva, oldalba veregetve az egyiket, amiért nem mozgott elég gyorsan. Mielőtt Sam átlépett a bejáraton, és a lift felé kezdett rohanni, addig kellett dörömbölnie az ajtón, amíg ki nem nyitották. Burke tábornok ügetett utána. 
 - Nyugi, fiú - mondta -, hamarosan odaérsz. 
 Sötét volt a szobában, így felkapcsolta a plafon világítását. Nyöszörgés hallatszott az ágy felől, ahol egy nő a vakító fény elől eltakarta a szemét: Sam a másik ágyhoz sietett. Isten, de rosszul nézett ki. Nita... 
 - Mit keres itt? Ki maga? Takarodjon! - Egy orvos, akit még sosem látott, rángatta őt a karjánál fogva, és belegondolt, hogy hogyan is nézhet most ki a sárfoltos ruhájában és kosztól fekete bőrével. 
 - Sajnálom, doktor, de én vagyok Dr. Bertolli. Amennyiben volna injekciós tűje... - Nem mondta tovább, mert észrevette a falon szemben, amit keresett, odasietett, és a padlón lévő kapcsolót megrúgva lenyitotta a fedelet. 
 Még melegek voltak az alkatrészek, szinte égették az ujjait, de nem tulajdonított ennek különösebb figyelmet, és Burke tábornok sem, aki félretessékelte a doktort, hogy mély hangjával magyarázatba kezdjen. 
 A kapszula. Megdörzsölte a végét alkohollal, és belenyomta a tűt: az könnyen csusszant át rajta. Így kell elbánni a Rand-kórral, vagy lehet, hogy ez méreg? Honnan tudhatta volna? Addig szívott fel a szalma színű folyadékból, amíg a tartály félig meg nem telt. Ekkor kihúzta a tűt, és átnyújtotta Burke tábornoknak, aki mellé lépett. 
 - Tartsa fölfelé! - mondta, és óvatosan előhúzta Nita kezét a pokrócok alól, majd egy kézzel munkálkodva bedörzsölte alkohollal a könyökhajlatát. A bőre száraz volt, nagyon meleg, itt-ott piros kelések tarkították. Nita! Megpróbált a személyességtől elvonatkoztatni, ő csak egy páciens volt, az ő páciense. A hüvelykujjával masszírozta a vénáját, amíg az ki nem tágult, majd belecsúsztatta a tűt. Mennyit adjon? Kezdetnek öt köbcentit, esetleg többet, ha még szükséges. 
 A vizsgáló szerint a testhő százhat fok volt, és a vérnyomással, pulzussal együtt haldoklásról adott bizonyosságot. A mély, érdes lélegzet hirtelen elhalt, és a lány kihomorított a takarók alatt: nagy nyögést hallatott. Sam előrenyúlt, hogy megérintse őt kétségbeesésében; mit tett vele? Megölte? 
 De amikor ismételten a vizsgálóra pillantott, látta, hogy a hőmérséklet százötre esett. 
 Természetellenes volt, ahogy ez történt, és teljességgel lehetetlen. A  Rand-kór még mindig jelen volt, ám az elkövetkező percekben teljesen megsemmisült. Öt perc múlva a testhő helyreállt, tizenöt percen belül a kelések színt váltottak, majd leapadtak. A légzés megállapodott, nyugodttá, méllyé vált. 
 Amikor a lány kinyitotta a szemét, rájuk nézett és mosolygott. 
 - Sam drágám... mitől vagy ilyen sápadt? 

 Fejezet: 15 
- Dr. McKay küldött - mondta Eddie Perkins, amikor Sam megfordult. Meglepetten látta, hogy legalább egy tucat ember tartózkodott ott vele. 
 - Tessék - szólt Sam átnyújtva az injekciós tűt. - Fogd ezt a kapszulát, és a szokott módon, fölfelé tartva juttasd el a csapathoz. Mondd meg nekik, hogy ez gyógyír Rand betegségére. Legyél vele óvatos, nem tudom, mi ez, és még csak azt sem, hogy honnan való, legalábbis most még nem. Mikroanalízissel tudni fogják, mi a teendő. Felhívom Dr. McKay-t is, és tudatom vele, mi történt. 
 - Ő pihen jelenleg, várnod kell reggelig. Félő, hogy túlzottan megviselte a hajóból való kiengedés procedúrája. - Perkins elindult markaiban ringatva a tűt és a kapszulát, de egy rövid üzenet erejéig megtorpant az ajtóban. - Izé, Sam.. Kösz... - Kisietett. 
 Nita hangja álmosnak hatott; Sam éppen a kezeit és az arcát tisztogatta a festéktől, amikor a tábornok ismét felbukkant. 
 - Öt percetek van - tudatta. - Kaptam egy hívást Dr. Yasumurától a hajóról; azt akarja, hogy azonnal teremjünk mellette. Elegem van mára a rendőrségből, így elindítottam a szállítmányt, éppen az erőd felé tart. Működni fog, Sam? 
 - Nem tudom - válaszolta szárazra törölve magát. - A jovián rendesen átadta nekünk a gyógyszert, láthattad, hogy hatott Nitára, ám a kapszulában nincs elegendő ötven fertőzöttnek, és mostanra akár ötvenezer is lehet a számuk. Ha sikerül analizálniuk, lebontani, majd ismét felépíteni maguktól, akkor a járványnak vége. Remélem, hogy így lesz. 
 - Mekkora ennek az esélye? 
 - Nem beszélhetünk esélyről: egymilliárd az egyhez. Csak várni tudunk és figyelni. No meg visszamenni a 'Pericles'-hez és megpróbálni megfejteni a joviánok beszédét. Stanley elmondta, mit akart? 
 - Nem beszéltem vele. Csak egy sürgős hívást kaptam... 
 Amikor eljöttek a helikopter-leszállótól, Sam meglepődötten látta, hogy már világosodott, az utolsó csillagok is belevesztek a nyugati égboltba, abba a fajta tisztaságba, ami csak eső után látható. Nehéz motorok morajlása érkezett dél felől, majd morgássá erősödött, amint az öt nehéz VTO gép robajlott el a fejük felett. Körözni kezdtek, miközben egyikük a kórház fölé ereszkedett a leszálló felé tartva, ahol két ember várakozott. 
 - Amikor a szállításról beszéltél, azt hittem, helikopterre gondoltál - ordította Sam a propellerek zúgásában. - Azoknak a függőlegesen felszálló dolgoknak nem szabadna leszállniuk itt. 
 - Ezt én is tudom, de a generális címnek vannak velejárói. És még mindig nem szerettem bele a reptéri rendőrségbe, ezért gondoltam úgy, hogy pár beintéstől lecsillapodnak... 
 Szavai érthetőbbé váltak, amint a landoló gép motorhörgése elhalt. Amikor megszűnt a tompa huppogás, a pilóta kivágta az ajtót, és kiszállt. 
 - Azt mondták, erre szüksége van - mondta lecsatolva az övét és a pisztolytáskáját benne egy hosszú csövű, króm, forgótáras pisztollyal. 
 - Mindjárt jobban érzem magam - szólt Burke tábornok a helyére csatolva az övet mielőtt bemászott a repülőbe. 
 Sam követte őt. Kissé szűkösen voltak hárman a pilótaülésen, és amint az ajtó becsukódott, a gép a levegőbe emelte magát. A többi VTO felzárkózott hozzájuk emelkedtükben, és mind átváltott vízszintes mozgásra egy beidegződött manőverrel keletnek tartva, a Kennedy reptér felé. Magasan lebegve rövidet köröztek a 'Pericles' körül, majd leszálltak mellette. A gép tompa orra félrecsúszott, és a lyukacsos, szürke test is felnyílott a bázis felőli oldalán. Ez alkalommal a rendőri tekintetek nem voltak fenyegetőek, amikor bemasíroztak a nyíláson, amit a  megbütykölt vezetékek által kioldott rámpán közelíthettek meg. 
 - Járt valaki a hajóban? - csettintett a tábornok a bejáratnál álló két rendőrnek. 
 - Nem uram, azt a parancsot kaptuk... 
 - Helyes. Senki sem léphet be. 
 Mielőtt még esélye lett volna meghallgatni a kapott parancsot, már fel is lépdelt a fém lépcsőkön: Sam követte őt zsilipkamrán át a lifhez. Stanley Yasumura a parancsnoki híd székében ülve integetett feléjük, amikor beléptek. 
 - Minden rögzítve van - mondta. - A naplót az utolsó napig vezették; annak, aki a hajót vitte, volt bátorsága, de tényleg. 
 - Hogy érti ezt? - kérdezte Sam. 
 - A 'Pericles' közvetlen a landolása után csapdába került a joviánok által gerjesztett mágneses mezőben. Az elejét áttekertem, de ha akarják, végighallgathatják. Aztán az őslakók felvették a kapcsolatot a csapattal, megtanultak angolul és megölték a kapitányt - éppen úgy kommunikációnak hívták az ő felboncolását is. 
 - Ezt a szót használták a joviánok itt is, de mit értenek alatta? 
 - Magam is szeretném tudni. Megpróbáltam a mintapéldányunktól megtudni, de nem válaszol. Egyébként a Jupiteren járt emberek azt gondolták, hogy ez teljes megismerést vagy teljes megértést jelenthet, esetleg az alapvető életfunkciók megértését. A joviánok láthatólag nem rendelkeznek gépekkel, és soha nem is fejlesztettek ki gépkultúrát. Amijük van, az a biokultúra. Úgy tűnik, bármit el tudnak érni élő sejtekkel. A viselkedésük akár egy gyerekeké, akik új játékhoz jutottak egy más létformát hordozó űrhajóval; szét akarták szedni őket, hogy megtudják, mitől működnek. És ezt meg is tették: egytől egyig felboncolták a legénységet... 
 - A pokol hűvös, ahogy Dante is íra - jelentette ki Burke tábornok finoman megpöckölve pisztolyán a biztosítékot. - Ezek maguk, az Ótestamentum ördögei, lelketlenek, érzéketlenek. Meg kell bütykölnünk ezt a hajót, hogy visszatérhessen hidrogén bombákkal megpakolva... 
 - Nem, Cleaver, rosszul látod a dolgot - mondta Sam. - Ők egy más létforma, bizonyosan gondolkodnak és éreznek, ha tudnak, de másképpen. Nem kérdezték a 'Pericles' személyzetét, hogy hozzájárulnak-e a tanulmányozásukat szolgáló boncoláshoz, de mi talán megkérdezzük a labori patkányokat, hogy elemezhetjük-e őket, vagy adunk-e esélyt a csirkéknek választani az egészséges felnövés és a tojásban való aljas betegségekkel való fertőzés között? 
 - Nonszensz! Nem tehetünk fel kérdéseket a patkányoknak, sem a tojásoknak, és nem is akarunk... 
 - Igazad van. Így lehet, hogy a joviánok sem képesek feltenni nekünk ezeket a kérdéseket; talán nem is akarják. Lehet, hogy hasonlóképpen szétszedik egymást is, mindenféle engedély nélkül, ezért hát miért is kérnének engedélyt éppen tőlünk? 
 - Néhányan ekképpen gondolkoztak a 'Pericles'-en - tudatta Yasumura. - Az els?tiszt, Weeke mindenkor úgy beszélt, mint egy közönyös dán, de volt igazi képzelőereje, elméleti fizikája. A naplóba illesztette a teóriáját, miszerint a joviánok nem egyedek, hanem egy jókora agy. Amennyiben ez igaz, egyáltalán nem érdekelné őket az egyes példányok megölése, annyi tenne csupán, mint egy levágott körömhegy. És ha ez az egyetlen létezési forma, amit ismernek, akkor automatikusan feltételezik, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, úgyhogy nagy örömmel látnak a szétszedésünknek. 
 - De ez csak egy elmélet - mondta Burke tábornok. 
 - Mégis sokat megmagyaráz. Vagy minden jovián hiperintelligens, vagy van egy nagy agy, amely majdnem mindent vezérel. Ő illetve ők megtanultak angolul olyan gyorsan, ahogy felolvastak nekik. Még sosem láttak és el sem képzeltek gépeket, mégis napok alatt mesteri fokon értették a géptechnológiát, szinte lenézően. Használniuk kellett a hajó idegen belső környezetében, ezért megtanulták. 
 - Ez nem ütközött ellenállásba? 
 - Nem is kicsibe, de hatástalanul. - Yasumura elindította a naplót és keresni kezdett a bejegyzést. - Talán kezdetben, mielőtt a joviánok behatoltak a hajóba, történt valami, bár nehéz elképzelni, mi. Emlékezzen, nem tudtak felszállni, csak a saját felrobbanásuk rizikója mellett, így tehetetlenek voltak. Akárha hogy is, ezzel végződött; ez az utolsó bejegyzés, amit Rand parancsnok készített. - Megnyomta a visszajátszás gombját. 
 - ... Május huszonnegyedike a híd órája alapján, bár már nem figyeljük az időt. Nem kellene többesszámot használnom, nemrégen elfogták Andersont, és ő volt az utolsó; úgy értem, rajtam kívül. Azok a kocsányos dolgok bármilyen fémen át tudnak hatolni, és hogy a hajóban vannak, már megállíthatatlanok. Egy érintésre megbénulsz, és akkor annyi. Láttam, hogy mit tettek vele. Ő is lent van a C fedélzeten az egyik tartályban, két másik ember mellett. Mindannyian megbetegszenek, majd meggyógyítják őket, bár akkor már nem ugyanúgy néznek ki, és végül meghalnak. Sosem láttam még ilyet... A betegségeket a bennünk lévő baktériumokból mutáltathatták, vagy nem is tudom... 
 Ropogás következett majd üvegreccsenés mielőtt Rand újra beszélni kezdett vastagabb hangon. - Ha úgy hangzik, mintha ittam volna, az azért van, mert tényleg ittam, mivel nem egyszerű elviselni, hogy mindenki más... - Megállt és sokkal jobban hallhatóan folytatta. - De eltörtem az üveget, mert nem lehetek részeg ahhoz, hogy megtegyem, amit meg kell. Figyelj, bárki is vagy, remélem, sosem hallod ezt. Remélem, hogy el tudok jutni a motortérig és meg tudom tenni, amit meg kell. Kiütöm a biztosítókat és felfűtöm a reaktort, amíg fel nem robban. Ez csak a saját öngyilkosságom, mivel a többiek már halottak, vagy halottnak kell lenniük. Azok a valamik odakint okosak, és megtanulnak mindent rólunk, azt, hogy hogyan kell ezt a hajót vezetni, és fogalmam sincs utána mit terveznek. Ez Rand parancsnok, zárom a naplót, a nap május huszonnegyedike és így vagy úgy, de nem lesz több bejegyzés a naplóba. - A hangos recsegett a háttérzajtól, de semmi egyéb nem következett. 
 Yasumura előrenyúlt, kikapcsolta, és eltelt kis idő mielőtt valaki megszólalt volna. 
 - Igaza volt - mondta Burke tábornok. - Idehozták a pokoli betegségüket, hogy mindannyiunkat megsemmisítsenek. 
 - Nem - mondta Sam. - Amit itt elkövettek, az sokkal inkább tűnik laboratóriumi kísérletnek mint a mi megfontolt elpusztításunknak. Ahogy átszabták a betegséget földi kondíciókhoz, hogy megtámadjon állatokat, amiket még sosem láttak, az, hogy így mutáltatták, jelzi, hogy szinte tökéletes a tudásuk és uralják a biokémia minden szintjét. Még mindig nem tudjuk, hogyan terjedt el a vírus a hajóról, végig a Long szigeten egy majdhogynem egyenes vonal mentén, ami egy fizikai lehetetlen a jelenlegi tudásunk alapján. Ha akarták volna, elszabadíthattak volna egy olyan pestist világszerte, amely egyetlen nap alatt eltörli az emberiséget. De nem tették. 
 - Akkor mit akartak elérni...? - kezdte kérdését a tábornok, de Stanley Yasumura félbeszakította. 
 - Nézze azokat az ugráló tűket: energiát táplálnak az ultrafrekvencián keresztül. - A rádiótelefon búgott és felé fordult, hogy felvegye; egy egyenruhás jelent meg a képernyőn. 
 - Ez a torony, mit sugároznak? Interferenciát kapunk a navigációs frekvenciáinkon. 
 - Nem mi, hanem az a valami odalent a tartályban, aki minden áramkörre ráállt. Hogy hangzik a jel? 
 - Egy pillanat, rákapcsolódok. Nézzék meg hogy nem tudják-e elzárni; olyan harmonikusai vannak, amelyek majdnem minden működési frekvenciánkat lefoglalják. 
 A hang elhalt és egy pillanattal később helyébe lépett egy magas tónusú visíás, amely úgy borzolta az idegeket, mint az üvegen húzott köröm. A mérnök gyorsan lehúzta a hangerőt alig hallhatóvá téve. 
 - Ez mi a fene? - kérdezte Burke tábornok. 
 - Különösmód hasonlít a jovián hangjára. Stanley, eljuthat ez a jel a Jupiterre, ahol értelmezhetik? 
 - Nem látom miért ne lehetne; amennyiben van ott egy jó vevőjük, az a frekvencia át kell hatloljon a vaskos rétegen és észlelhető kell legyen olyan messze is, ha van elég erősítése. De úgy érti...? 
-  Nem értek semmit sehogy, csak tűnődöm. Nézze, leestek a kijelzők. Mi történik? 
 Yasumura ellenőrizte, majd egy másik műszert is a szobában.  - Nem szívnak el több áramot. Vajon mit akarhat a haver a tartályban? 
 - Menjünk le hozzá - mondta Sam az ajtó felé indulva. 
 Az első, amit észleltek, amikor kiléptek a liftből, az a tömény ammóniaszag volt, ami eltakarításával bírkóztak a légfúvókák; szaporázni kezdték a lépteiket. A szint megerősített fala és a túlnyomásos tartály egyaránt folyadékkal volt borítva. A fagyott bevonat megszűnt. 
 - A tartály felmelegedett...! 
 - És a nagynyomású levegő is eltűnt, képzelem - mondta Sam az elsötétült telefonképernyőre nézve. 
 - Akkor ez a valami halott, öngyilkos lett - mondta a tábornok -; de miért? 
 Sam megrázta a fejét. - Nem tudom valóban hívhatjuk-e öngyilkosságnak. Annak a joviánnak it sosem állt szándékában visszatérnie a saját bolygójára. Egy munkát elvégezni jött ide, illetve kísérletezni, ami találóbb lehet. A mi világunk volt a laboratóriuma, és mi voltunk a kísérleti állatok. A kísérlet befejeződött, leadta a jelentést... 
 - A rádiójel! 
 - ...amikor minden átment, meghalt vagy elbontott, akárhogy hívhatjuk. A feladat végrehajtatott. Kábé olyan módon, mint egy elhalt sejt a bőrön; védelmezi a testet, elhal és leesik. 
 - Milyen vigasztaló - rúgta el az egyik kábelköteget a tábornok. - Legalább lejelentette, hogy kudarcba fulladt a küldetése. 
 - Valóban? - kérdezte Sam. - Talán szociális kísérlet volt és nem orvosi. Bizonyára előre tudták, hogyan fog hatni a betegség a testünkre, így talán a szociális szerveződésünk érdekelhette őket. Hogyan szállunk szembe a betegséggel, és mit teszünk, amint rájöttünk, hogy ők okozták. Végtére is nem próbálták eltitkolni, hogy ők hozták, a napló még mindig itt van, és amint az ajtó kinyittatott, a jovián jelenléte nyilvánvalóvá vált. És el ne felejtsük, nála volt a kapszula. Amint megértette a kommunikáció elvágásának veszélyét, azonnal átadta... 
 Szapora lépések hangja érkezett és az ajtó felé fordulva Eddie Perkinst vehették észre. 
 - Próbáltalak hívni a rádión, de nem jártam sikerrel - mondta levegő után kapkodva. 
 - Mi az? 
 - Rand... Rand betegsége. Az orvosság. Le tudjuk másolni a kapszula tartalmát. Vége. Siker. 

Fejezet: 16 
Széllökés szórta a hópelyheket az ablak külfelének, ahol is hosszú másodperceket töltöttek el, mielőtt a szoba melegétől felengedtek és végigfolytak az üveglapon. Killer Dominguez, elfoglaltan ücsörögve székén hátra nyújtott karokkal cigarettafüst-sugarat bocsátott az ablak felé. 
 - Nézd csak, milyen pocsék ez a nap. Ha nem lenne izületi gyulladásom, ma biztos kapnék egyet. Rossz látni, hogy elmész, Doki. 
 - Nem sajnálom, hogy mennem kell, Killer - mondta Sam, előhalászva egy pár fehér zoknit a ruhásfiókból, majd beejtve azokat egy táskába, amely az ágyon hevert. - Ez egy nagyszerű lakás egy alorvosnak, könnyű benne dolgozni, és könnyű elviselni is, mivel nem látod sokat. De egy kicsit túl spártai is - túlzottan emlékeztet a hadseregre. 
 - És nem elég nagy egy házasnak, igaz, Doki? 
 - Na igen - mosolygott Sam. - Nem tudnám elképzelni, amint Nitát átcipelem ezen a küszöbön. Az egyetlen, aminek elhagyását sajnálom, az a mentőautó. Hiányozni fog, ahogy vezetsz, Killer. 
 - Nem hinném, Doki. Felszabadul a szíved, ha már nem kell a hússzállítóban lenned. Szükség lesz rád ebben az új, 30-as labor programban a joviánokról és egyebekről szerzett tudásod miatt. Úgy hallom, hogy tőlük származik az ötlet. 
 - Bizonyos értelemben. - Becsukta a fiókot és a ruhásszekrényhez ment. - Richard betegségének gyógyírja, amit a joviánoktól kaptunk, kikezdte azt; ez egy teljesen új felfogású gyógyszer. A J-molekula, ahogyan ők hívják, olyan élő, akár egy vírus vagy mikroorganizmus, és könnyedén képes önmagát reprodukálni. Így sikerült eleget létrehozniuk olyan gyorsan Richard betegségének megállításához. Csak beleteszed egy perti csészébe, és a hasadás máris megindul. 
 - Fantasztikus - gyógyszer azonnal! Ez le fogja építeni a gyógyszertárakat - mindenki maga tenyészt majd. 
 - Elképzelhető. Még csak most kezdjük felfogni, mire is képes a J-molekula, és ha kiderül, hogy csak tíz százalékkal hatásosabb is, mint amilyennek tűnik, illik majd megköszönnünk a joviánoknak, hogy a pestist - és a gyógyírt - elhozták, mivel ez alapjaiban változtatja meg az orvostudományt. 
 - Na, Doki - gondolj bele, hányan haltak meg... 
 - Arra gondolok, hányan maradnak életben, mivel ezrek vagy akár milliók élete menekül meg minden halott árán. Tudod, a J-molekula nem csak hogy reprodukálja magát, de bizonyos körülmények között rávehető, hogy más betegségekkel is kikezdjen. Akkor az új fajta csak azzal a betegséggel száll hadba, amire kiképezték - és ez igaznak tűnik. 
 - Doki, kezdesz eltávolodni. Én behozom őket, te csinálsz velük valamit, maradjunk ennyiben. Mi az a nagy-nagy pisszegés a Jupiterre induló hajó körül? Nem volt elegendő a baj elsőre? 
 - Van valami, amiről nem tudsz, Killer? 
 - Megvannak a megfelelő kapcsolataim. 
 Sam becsukta a táskát és bezárta. - Összességében mi vagyunk az első elnyomó csoport, amely megpróbálja meggyőzni az Egyesült Nemzeteket, hogy a joviánok igazából nem ellenségesek, de nem megy jól a soruk. Még mindig nagyon félnek. Vissza kell mennünk és fel kell vennünk velük a kapcsolatot, ám most barátságosan. Minden önkéntes és védelmi ember, úgy képzelem, össze kell fogjon, hogy a Randéhoz hasonló betegségek ne fordulhassanak elő többé. 
 Nita kinyitotta az ajtót, mialatt a beszámoló elhangzott, de mivel Sam háttal állt, nem vette őt észre. 
 - Feltételezem, hogy te jelentkezel önkéntesnek! - mondta a lány olvadt havat söpörgetve le ruhájáról. 
 Sam előbb hosszasan megcsókolta. Killer biccentett helyeslően, majd sodort magának egy cigarettát. - Indulnom kell, vár a munka. - Búcsút intett, és lelépett. 
 - Nem válaszoltál - szólt a lány. 
 Sam kartávolságnyira tolta őt magától, és komoly arcot vágott. 
 - Nem gátolnál meg benne, ugye? 
 - Nem lelkesednék érte, de nem - nem állítanálak meg, hogy is tehetném? De kérlek, egy darabig ne tedd... 
 - Jó sokáig nem teszem, és különben sem mennék egyedül. Stan Yasumura jönni fog, és Haber is, amint meg tud szabadulni a mankóitól - még Cleaver Burke is mellettünk áll. Nem tudom, hogyan tudta kiügyeskedni, de sikerült kineveztetnie magát - még egy űr-edző iskolába is járni fog, hogy a második küldetésnél velünk legyen. 
 - Szegény, az ő korában! Azok a szabadesés-gyakorlatok és többszörös g-s gyorsulások. Sajnálom őt. 
 - Én nem - tudatta Sam, és megragadta a lány karját, a másik kezével megemelte a bőröndöt, majd az ajtó felé indult. - Én jobban sajnálom a joviánokat. 

Vége