Nemere István: Űrbéli rokonaink (Tvr-hét 1999/30) Az ember ősidők óta meg van győződve arról, hogy nincs egyedül a világűrben. Hogy biztosan élnek ott mások is, Akik talán hasonlítanak rá. A regényekben és filmekben általában kétféleképpen ábrázolják az idegeneket. Az egyik ábrázolásmód szerint nagyon hasonlítanak hozzánk, a másik szerint ellenkezőleg, semmiben sem olyanok, mint mi. Így aztán hol kétlábú, kétkezű, nagy szemű "jóságos szürkékről" vagy kevésbé jóságosakról esik szó, míg a másik változat - ebben a hollywoodi filmesek jeleskednek - vérszomjas, sokcsápos, nyálkás lények. Mi az igazság? A tudomány néhány jeles képviselője vagy száz éve állította - és ma Nobel-díjas követőik is vannak, akik szintén kiállnak emellett -, hogy az élet a világűrben vándorol, és ahol megfelelő "talajra" lel, ott megtelepszik, és fejlődésnek indul. A dolog logikusnak tűnik. A huszadik század vége felé aztán jelentős koponyák azzal egészítették ki az elméletet, hogy ez a vándorlás nem csupán a véletlen műve lehet. Hanem hogy ezt "valakik" segíthetik, előmozdíthatják - mi több, ez lehet létezésük célja is! Hogy a szerves anyag vándorolhat az űrben, régóta tudjuk. Mióta a Földre hulló meteorokban aminosavat fedeztek fel, azóta ez nem vitás. De valóban irányítja-e valaki ezt a terjedést? Sok jel mutat arra, hogy több mint hárommilliárd éve egyetlen alkalommal került az élet a Földre, és egy pontból terjedt szét. Egyazon tulajdonságokat hordozott, amit bizonyít, hogy a genetikai kód minden földi lénynél azonos, legyen az növény, állat vagy ember. De mindez véletlen? Az időtlen világegyetemben végtelen távolságok vannak, tehát ennek a "lapuló életnek" szinte mindegy, hogy hány millió vagy milliárd évig kering bezárva valamilyen kóbor égitest anyagában, és mikor kerül ki onnan barátságosabb környezetbe. De mi van akkor, ha ez nem így, vagy nem csak így működik? A tudósok feltételezik, hogy a világegyetemben éltek más lények is. Ha pedig élnek, akkor nyilván nem ugyanakkor fejlődtek ki, mint mi, hanem több milliárd évvel korábban. És nemcsak itt, hanem másutt is. Tehát jóval fejlettebbek lehetnek, mint mi, ők már tudják, hogy létezésük egyik célja az élet elterjesztése a mindenségben. Tehát terjesztik! Rakétákat, nagy raktárűrhajókat indítanak a kozmoszba, benne lefagyasztott egysejtű élőlényekkel, mondjuk kékalgákkal. Ezek a szerkezetek sok száz millió évig is repülnek, energiájukat az űrből nyerik. Ha műszereik szerint olyan bolygó közelébe érnek, amely alkalmas lehet az életkezdemények "dajkálására" és majdani fejlődésére, akkor oda juttatnak egy "csomag" egysejtűt, és a jármű halad tovább, újabb millió évekig repül, míg valahol ismét elszórhat egy "csomagot". A mi esetünkben a kékalgák a földi őslevesbe kerültek, és belőlük lettek az első élőlények, később bonyolultabb szervezetek, aztán növények, állatok, végül az ember. Amelyik majd kimegy az űrbe, megismeri a végtelen távolságokat, és egy napon felfogja: neki is terjesztenie kell az életet a kozmoszban. Csinál hát űrhajókat, bele teszi a kékalgás "csomagokat", és... Ez viszont valami többet is jelent. Azt, hogy részei vagyunk egy időben és térben végtelen láncolatnak. Magunk is rokonai vagyunk valamilyen mértékben és módon azoknak, akik minket életre keltettek, és már most rokonai vagyunk leszünk azoknak is, akiknek az életet majd mi adjuk meg sok millió vagy százmillió év múlva. Ily módon tehát nem túlzás azt mondani: minden élőlény, amely az értelmet hordozza a Világegyetemben, talán éppen egy ilyen láncolatos terjesztés eredményeképpen jött létre. Ha ez igaz, akkor csak egy lépést kell megtennünk, hogy belássuk: valamilyen biológiai értelemben hasonlítunk is egymásra. Ha nem is külsőleg hiszen kialakulásunkat nagymértékben befolyásolják a helyi körülmények, a bolygó viszonyai, ahol mint emberiség "felnőttünk" -, de lelkileg mindenféleképpen. Természetünk, tudásvágyunk, kíváncsiságunk éppen olyan lehet, mint kozmikus testvéreinké. Ez vezet majd el bennünket egyszer oda, ahol találkozhatunk velük.