Bevezetõ
A kutató-szerzô a Big-Bangkor az anyaggal azonos mennyiségben keletkezett antianyag sorsát próbálta megfejteni, és magyarázatot keresett néhány ismeretlen jelenségre is.
Ez a saját magának szabott feltétel azt eredményezte, hogy meg kellett fejtenie az eddig nem ismert, a fizikatankönyvekben sem szereplô antigavitációs tér törvényszerûségeit, amely matematikailag az Einstein relativitáselméletét leíró képletekben szereplô relativisztikus (négyzetgyökös) tag reciprokára vezetett. Mindez azt jelenti, hogy antigravitációs térben az idô gyorsabban telik, a tömeg csökken stb.
A szerzô rájött arra, hogy az anyagtestek nem csak sebességük megnövelésével tehetnek meg gyorsan nagy utat, hanem akkor is, ha az idô telik gyorsabban közelükben, és az ismert s=v*t képlet alapján a megtett út így is nagy lehet.
Ez máris megcáfolja egyes fizikusok feltevését, hogy még a legközelebbi csillagról sem jöhettek hozzánk értelmes lények, mert ehhez évmilliók kellenek és annyi energia, mint amennyi a Naprendszerben sincs. A szerzô másik elmélete szerint ugyanis antigravitációs tér szupravezetô tekerccsel is elôállítható mesterségesen, ez pedig kevés energiát fogyaszt. Tehát nem hatalmas hajtómûvek kellenek, hanem gyors idôtelés.
A szerzô antigravitációs elmélete segítségével vélte megtalálni a Big Bang-kor keletkezett, de jelenleg nem látható antianyagot is. Szerinte ez kb. 8000 milliárd fényévnyi távolságban táguló héjként veszi körül az anyaguniverzumot, és ettôl ered a csillagászok által a Földön mért mikrohullámú háttérsugárzás. Kutatásai vezették el a fénysebesség és a fizikai törvények idôtelési sebességtôl függô relativitásának elméletéhez is, ami szerint a mért sebességek és fizikai mennyiségek attól függenek, mekkora az idô telési sebessége a mérés helyén és mekkora a fizikai mennyiség keletkezésének helyén. Ez az elmélet azonnal megmagyarázza, hogy miért mérnek a csillagászok (nagy megrökönyödésükre) többszörös fénysebességeket egyes csillagok esetében.
Az antigravitáció titkai
Az antigravitáció a feltételezések szerint az antianyag hasonló, jellemzô tulajdonsága, mint az anyag esetében a gravitáció. E misztikus és még a tudomány által is alig ismert terület a kedves olvasó számára is idegen lehet, ezért megpróbálom most a széles olvasótáborra gondolva közérthetôen összefoglalni a témával kapcsolatos ismereteket és elméleteket.
Newton óta tudjuk, hogy mi a gravitáció, köszönhetôen annak az almának, amely állítólag a tudós fejére esett. A gravitáció törvényszerûségei a tudomány számára már nagyrészt ismertek, ezeket a tudósok már képletekbe öntötték, csupán azt nem tudják mind a mai napig, hogy mi is az a gravitáció, az anyagban miként is jön létre, és hogyan hat. Ezek után talán merészségnek tûnik, ha mindjárt az antigravitáció problémakörébe vágunk bele, ahelyett hogy az elôbb megfogalmazott kérdésekre keresnénk a választ. De megnyugtatom a kedves olvasót, a következô fejezetben erre is sor kerül. A gravitáció lényegének megértését azonban nagymértékben segítette számomra is, hogy az elôbb vázolt problémákat fehér foltként meghagyva az antigravitáció törvényszerû ségeivel kezdtem foglalkozni. Erre az késztetett, hogy az általam megfigyelt ufójelenségek fizikai magyarázatát kerestem.
Mi is tehát az antigravitáció? Az antigravitáció, amint azt már említettük, feltételezések szerint az antianyag gravitációja. Igen, de hol találunk antianyagot? Antianyagot a Földön nem találunk -- szerencsére, mert ha találnánk, abból nagy baj lenne. Az antianyag ugyanis anyaggal találkozva, tehát kezünk érintésétôl is azonnal energiává alakulna, természetesen velünk együtt. îgy szépen elsugárzódnánk a világmindenségbe eggyel gyarapítva az eltûnt személyek listáját.
Az antigravitáció a tudomány elfogadott definíciója szerint a gravitációhoz hasonló, de azzal ellentétes irányú erô. Mi következik ebbôl a definícióból? Az, hogy ha egy gravitációval rendelkezô anyagtesthez antigravitációs teret közelítünk, akkor az anyagtest közelében levô gravitációs tér erejének nagysága csökkeni kezd. A gondolatkísérletet folytatva: ha az antigravitációs tér erejét egyre növeljük, annak ereje elôbb-utóbb semlegesíteni fogja az anyagtest gravitációs terének erejét. Ha tovább növeljük az antigravitációs tér erejét, akkor az egyébként gravitációs térrel rendelkezô anyagtest közelében már csak antigravitációs térerôt mérünk. Ha ez az anyagtest például egy autóbusz, akkor ez az autóbusz szépen felemelkedik a levegôbe, és ott lebegve marad. Ennek a jelenségnek a magyarázata az, hogy az autóbusz gravitációs terének ereje megszûnt, ezért a Föld gravitációs ereje már nem vonzza, sôt felfelé taszítja, mivel az autóbusz közelében vele ellentétes irányú, antigravitációs erôtér van.
Hogyan repül az elektron?
A kedves olvasóban felvetôdhet a kérdés, hogy ha nem áll rendelkezésünkre a földi ember számára oly veszélyes antianyag, akkor hogyan is állíthatunk elô antigravitációs teret? A szerzô is sokat gondolkodott ezen, de aztán rájött a megoldásra, annak az atomfizikai ténynek az alapján, amelyet a fizikakönyvek is leírnak: az antianyag abban különbözik az anyagtól, hogy az atomjait alkotó nagy tömegû részecske a negatív töltésû, és a kis tömegû részecske a pozitív, tehát a töltések elôjele és a tömegarányok éppen ellentétesek, mint az anyagatomnál. Ebbôl a ténybôl kiindulva és azzal a szerzô által alkotott elmélettel, amelyet a következôkben leírunk, "kvázi-antianyag", vagyis látszólagos antianyag állítható elô a környezetünkben bôségesen fellelhetô anyagokból is, ha megfelelô technológiát alkalmazunk. Feltételezhetô ugyanis, hogy a kvázi-antianyag ugyanolyan antigravitációs térrel rendelkezik, mint az antianyag.
Mi is ez a kvázi-antianyag? Néhány sorral feljebb leírtuk az anyag és antianyag közötti atomi különbséget. A szerzô elmélete szerint nem kell mást tenni, mint ezt a különbséget elôállítani mesterséges módon az anyagatomokban, és máris antigravitációs térrel rendelkezô kvázi-antianyaghoz jutunk. Hogyan lehetséges a tömegarányok és a töltések megváltoztatása? A töltések megváltoztatásával nem kell foglalkoznunk, ez nagyon nehéz feladat is lenne, hiszen az elemi részecskék töltése születési tulajdonságuk, tömegük azonban igenis megváltoztatható. Ennek fizikai alapját Einstein relativitáselmélete adja. Mit kell tehát tennünk? Adott egy nagy tömegû, pozitív töltéssel rendelkezô atommag, és adottak a körülötte keringô, kis tömegû, negatív töltésû elektronok. Nemcsak a fizikai elméletekbôl, hanem a fizikai kísérletekbôl is tudjuk, hogy az elektronok tömege megnô, ha sebességüket megnöveljük. Az elektronok tömegnövekedésének mértékére még a középiskolában használt, négyjegyû függvénytáblázatokat tartalmazó segédlet is megad adatokat. Itt a gyorsítófeszültség függvényében szerepel a tömegnövekedés, de a gyorsítófeszültség arányos az elektron sebességével.
Ha tehát az elektronokat kellôen nagy sebességre gyorsítjuk fel, akkor tömegük olyannyira megnôhet, hogy eléri, sôt meg is haladhatja a proton tömegét. Ekkor viszont hogyan alakulnak a tömegarányok az atommagon belül? Láthatjuk, hogy az antianyaghoz hasonlóan, mivel a negatív töltésû részecske lesz a nagyobb tömegû, és a pozitív töltésû részecske a kisebb tömegû.
Mérési eredmény még nincs a fentiekre, de az elôzô gondolatkísérlet és elméleti levezetés annyira logikus és egyértelmû, hogy nagy valószínûséggel az általam itt leírt eredményre jutunk.
Milyen eszközzel állíthatunk elô kvázi-antianyagot? A korábban említett elektrongyorsítós kísérleteket általában vákuumban végezték, de ez az eszköz számunkra alkalmatlannak tûnik erôs antigravitációs tér elôállítására. A megoldást az elôzô könyveimben is említett hômérséklet-független szupravezetôvel érhetjük el. Szupravezetôben ugyanis az áram, vagyis az elektronok veszteség nélkül áramlanak, és sebességük könnyen fokozható a rákapcsolt feszültség növelésével. Hômérséklet-független szupravezetô elôállítása a cél, hiszen a költséges és nagy helyet elfoglaló hûtôberendezések, amelyek jelenleg még feltétlenül szükségesek a szupravezetés jelenségének elôállításához, akadályt jelentenek az antigravitációs tér szabad alkalmazásában.
Elemi szálból létrehozott vezetô esetén feltehetôen nem lép fel veszteség az elektronok áramlásakor, mivel a magányos protonsor mellett elhaladó elektronok nem ütközhetnek semmibe, ami veszteséget okozna. Vagyis hômérséklet-független szupravezetôt nyerünk, ha szigetelô lapra egy protonsort viszünk fel, ezt a protonsort a többi protonsortól, tehát a tekercs többi szálától elszigeteljük. Ez a megoldás nem más, mint a rádiótechnikából ismert litzehuzal továbbfejlesztése, ugyanis a veszteségek csökkentésére a sok-sok egymástól elszigetelt, vékony szálból összefogott huzalköteget ott már régóta használják. Ezt a szupravezetô tekercset nem lehet anyagból készített külsô borítással ellátni, mert ez leárnyékolná a tekercs antigravitációs terét, és saját gravitációs tere miatt hatalmas feszítô erônek is ki lenne téve, tehát ledobódna. A levegôben lebegô porszemcsékbe ütközve ezekbôl a szabadon levô szálakból sok leszakadhat, ezek borították be a növényzetet.
A szupravezetô tekercset is kihangolhatjuk rezonancia frekvenciára, és párhuzamos rezgôkörként óriási áramok folynak így a tekercsben.
Megvan tehát az eszközünk az antigravitációs tér elôállítására. Nem maradt más feladatom, mint a kedves olvasót beavatni ennek az eddig nem ismert erôtérnek a fizikai törvényszerûségeibe elméleteim alapján.
Hogy repül az idô!
A kedves olvasók, akárcsak jómagam, bizonyára gyakran gondolkoztak, méláztak el vonaton vagy utasként kocsiban ülve, és észre sem vették, hogy elrepült az idô, és a jármû már meg is érkezett. Régóta ismert ez a jelenség, aminek azonban -- és ezt hangsúlyozom --, nincs köze a most ismertetett fizikai elmélethez. Azért hivatkozom rá mégis, hogy lássuk: a fogalom nem teljesen ismeretlen.
A bevezetôben hivatkoztam a már általános iskolában is tanított, legegyszerûbb mozgásegyenletre: s= v*t. Mit láthatunk ebbôl az egyenletbôl? Azt, hogy nagy távolságot (s) akkor tudunk megtenni, ha a v sebesség nagy. Az emberi tudomány ezzel próbálkozik: energiafaló, környezetpusztító, hatalmas hajtómûveket, motorokat gyárt a minél nagyobb sebességek elérésére. A képletben azonban szerényen, és a szerzô elméletének megszületéséig "érintetlenül" ott árválkodott az idôt kifejezô kicsiny t betû, mint amellyel semmi dolgunk, hiszen ha sokáig utazunk -- eddig is tudtuk --, nagy lesz a megtett út.
A fizika azonban megállapította Einstein felfedezése nyomán, hogy gyenge gravitációs térben gyorsabban telik az idô, erôs gravitációs térben lassabban.
Einsteint e "képtelen" állítása miatt erôsen támadták korának tudósai, akik hihetetlennek tartották a felvetést, mely szerint az órák nem járnak egyformán az Univerzum minden pontján. Az úgynevezett atomórák megjelenésekor, 1962-ben céziumórákkal ellenôrizték Einstein elméletét, és az a kísérlet során beigazolódott. Egy víztorony alján és tíz méterrel feljebb elhelyeztek egy-egy ilyen órát, és a felsô idômérô gyorsabban járt. Einstein elmélete leírta az ikerparadoxon-jelenséget is, mely szerint egy testvérpár hegyen lakó tagja hamarabb megöregszik, mint völgyben élô testvére, mert a hegyen, vagyis a Föld tömegközéppontjától távolabb a gravitációs térerô kisebb, ezért ott az idô gyorsabban telik.
Mivel a Föld gravitációs terében ezek a magasságkülönbségek csak igen kicsi gravitációs térerôkülönbséggel járnak, az idôeltérések igen kicsik, úgyhogy csak az említett nagy pontosságú eszközökkel mutathatók ki. Más a helyzet azonban, ha ezek a gravitációs térerôkülönbségek és a miattuk bekövetkezô idôeltérések is nagyok. Ekkor már lényegesen másképp látnánk mozogni a hegyen lakó testvért, aki mintha futólépésben közlekedne, a völgyben lakó testvér pedig lomhának tûnne.
Térjünk most vissza a korábban leírt elméleti levezetéshez, mely szerint a gravitációs tér ereje csökkenthetô, ha antigravitációs teret viszünk a közelébe. Láthatjuk, hogy az antigravitációs térerôt fokozatosan és folyamatosan növelve kinullázhatjuk a gravitációs térerôt, tehát folyamatosan átmehetünk az egyik térbôl a másikba. Feltételezhetô, hogy az idô telési sebességének változása is ilyen folyamatos, tehát a nullpontot átlépve nem következik be törés, valamilyen hirtelen ugrás az idôtelési sebességének változásában sem.
Nézzük végig tehát, hogy hogyan is telik az idô erôs gravitációs térbôl indulva. Erôs gravitációs térben az idô lassan telik. Ahogy csökken ennek a térnek az ereje, úgy az idôtelés sebessége egyre nô. Nulla gravitációnál valamilyen értékû, a kedves olvasók jól érzékelhetik, hogy körülbelül milyen, hiszen kozmikus méretekben a Föld igen kis tömegû égitest, amelynek gravitációs térereje is kicsi, ilyen méretekben nézve közel nulla, a valóságban, mint tudjuk, 9,81 m/s2.
Láthatjuk tehát, hogy az antigravitációs térerô az idô gyorsításának irányába hat, és ha ezt a térerôt tovább növeljük, akkor antigravitációs térben az idô egyre tovább gyorsul. Igen nagy antigravitációs térerô esetén az idô már igen gyorsan telik, és a Földrôl, a Föld által meghatározott gravitációs térerôbôl nézve csodálatos jelenségeknek lehetünk szemtanúi.
Az antianyagot és a hozzá kapcsolódó antigravitációt a mai tudomány mindeddig nagyvonalúan elfelejtette, és megelégedett azzal, hogy megemlítette: a Big Bang-kor antianyag is keletkezett az anyaggal azonos mennyiségben. Tovább nem foglalkoztak vele, hanem mint nem vizsgálható, eltûnt, zavaró valamit tudománytalan módon elfelejtették.
A szerzô viszont próbált tudományos alapossággal ennek is a végére járni, és ez vezette el fizikai elméleteihez. Nem követtem el azt a hibát, amit elkövettek a Kolumbusz által közölt megfigyeléseket és tapasztalati tényeket (idegen fajú emberek holttestei, ismeretlen fajtájú fatörzsek az óceánon) semmibe vevô középkori tudósok.
Erôs antigravitációs térben utazók nem szakadnak szét, nem nyomódnak össze a hatalmas gyorsulásoknál, mert nem is gyorsulnak az általunk ismert értelemben. Tehát nem a v sebességük változik meg hirtelen, oly módon például, hogy a gázkart meghúzva, motorjaikat felbôgetve rándítják meg ûrhajójukat, hanem talán egy kis szabályozó potenciométer kézzel történô megcsavarásával ûrhajójuk antigravitációs terének erejét növelik, és ezzel az idôt lódítják meg. Az ûrhajó tehát továbbra is az addigi sebességgel halad, de az ûrhajót körülvevô antigravitációs tér ereje hirtelen megnô, és ettôl kezdve a földi megfigyelô számára a már említett egyszerû képlet alapján hirtelen hatalmas utat lehet megtenni a t megnövekedése miatt. Az ûrhajóból kinézve ekkor a földi események látszólag nagyon lelassulnak. Ezt a jelenséget gravitációs térre már Einstein is leírta, természetesen ellenkezô elôjellel.
A Big Bang-kor tehát antigravitációs térrel rendelkezô antianyag is létrejött, és lehet, hogy ebben is beindult az evolúciós fejlôdés.
Az antianyag világában csak a mi idôszámításunk szerint telik gyorsan az idô, és ha ott létrejöttek értelmes lények, az ô számukra évmilliárdok teltek el. Ha az ô csillagászaik az antianyaggömbhéj belsejébe néztek, úgy láthatták, mérhették a még a Big Bang utáni szétrobbanás elején tartó anyagvilágot, mint egészben levô gömböt, mint a világegyetem közepén levô, izzó "Napot".
Gondoljunk arra, hogy a kérész, vagyis a tiszavirág számára is csak egy nap a világ, amely hajnaltól napnyugtáig tart...
Minden fordítva van
A kedves olvasó már megismerte az idôvel kapcsolatos gondolatmenetet, vagyis, hogy az antigravitációs térben -- már magának az antigravitációnak tudományos definíciója alapján is -- az idônek gyorsabban kell telnie, mint gravitációs térben. Az Einstein által is használt Lorentz-transzformációt megvizsgálva arra a megállapításra jutottam, amit a kézenfekvô logika is sugall, hogy az antigravitációs tér fizikai törvényeinek leírásakor az Einstein általános relativitáselméletét leíró egyenletekben szereplô relativisztikus (négyzetgyökös) kifejezésnek nemcsak az idô képleténél kell reciprokát venni, hanem a többi mennyiség esetén is. Mi következik ebbôl? Az, hogy az antigravitációs térben a sebesség növekedésével csökken a tömeg, megnônek a test méretei stb. Erre a következtetésre juthatunk az anyag és az energia ekvivalenciáját leíró E=m*c2 »egyenlet alapján is. Ugyanis mivel a fénysebesség értéke is relatíve megnô, hogy az egyenlôség fennmaradjon, a tömegnek csökkennie kell.
Egy korábbi könyvemben már részletesen kifejtettem, hogy az elôzôekben leírtak milyen fizikai következményekkel jártak már a Big Bang-et követô pillanatokban is. Az antigravitációs tér idôgyorsító hatása miatt az antianyag az anyaghoz képest relatíve gyorsabban haladt már kezdetben is, és mivel az antianyag nyugalmi tömege ekkor volt a legnagyobb, az idôgyorsító hatás is ekkor érvényesült a legjobban. Ha a Big Bang-et követô eseményeket vizuálisan akarjuk elképzelni, akkor a következô képet rajzolhatjuk fel: az anyag repedezett, villanásokkal tarkított, hatalmas, izzó golyóként jelenik meg, és az antianyag gyorsan táguló gömbhéjként veszi körül. Metszetileg és egyszerûsítve úgy képzelhetjük el ezt, mintha a Szaturnusz bolygót körülvevô, gyorsan növekvô méretû gyûrû jelképezné az antianyagot. Az ôsrobbanás helyének közelében levô villanások oka az anyag és az antianyag találkozásakor bekövetkezô megsemmisülések és az ezek következtében felszabaduló energia megjelenése.
A Big Bang-et követô pillanatokban azonnal megmutatkozott tehát az anyag és az antianyag közötti lényeges fizikai különbség, vagyis az anyag közelében, és fôleg sok anyag közelében lassan telik az idô, az antianyag közelében kilépô sok energia közelében gyorsan. Az antianyagnak a korábban felvázolt reciprocitáselméletem következményeként ugyanis hatalmas energiát kell leadnia, hiszen ennek az elméletnek az értelmében tömegének a relativisztikus tag által meghatározott mértékben csökkennie kell. Az anyag-energia megmaradás elve értelmében tehát a Big Bang-kor keletkezett antianyag tömege energia formájában (fotonok, elektromágneses rezgések, elemi részecskék) szétsugárzódik.
A szerzô elôzô tétele egy új fizikai törvény alapja lehet:
ahol sok energia szabadul fel, ott gyorsabban telik az idô, és ez fodítva is igaz, ami már viszont Einstein által is bizonyított törvény, vagyis sok anyag közelében lassan telik az idô. Mivel a természetben minden kiegyenlítôdésre és stabil állapotra törekszik, az általam az energiára és az idôtelési sebességre megfogalmazott összefüggés igaznak látszik, hiszen a természet célja, hogy ez a kiegyenlítôdés és nyugalmi állapot minél hamarabb bekövetkezzen.
Az antianyag szétsugárzódása még ma is tart, ez lehet a csillagászok által mért 2,73 Kelvin-fokos háttérsugárzás oka. Bizonyítékot a COBE mûhold mérései szolgáltattak, ezek szerint a háttérsugárzásnak dipol jellege van, ami azt jelenti, hogy az égbolt egy meghatározott irányában maximumot mérnek, vagyis néhány ezred Kelvin-fokkal magasabbat, azzal éppen ellentétes irányban pedig kevesebbet. Ennek oka ma még rejtély a csillagászok számára, kivéve talán azokat, akik már elolvasták
Új Univerzum-kép... címû könyvemet (Robottechnika Kft. Kiadó, 1996.), mert ebbôl megismerhették elméletemet, amelynek lényege:
ha közelebb ülünk a kályhához, ott melegebb van!
Ennek alapján akár már az általános iskolában a tizenkét éves gyerekeknek tanított aránypár segítségével is kiszámítható az antianyaggömbhéj távolsága.
Tehát nem mindig szükségesek drága berendezések, a józan ész és a logika is eredményre vezethet! A téma iránt érdeklôdô kedves olvasók e könyv késôbbi fejezeteiben, vagy a szerzô már hivatkozott könyvében olvashatnak bôvebben az antianyagról.
A gravitáció titkai
Ebben a fejezetben nem a tudomány által már meglehetôsen jól ismert gravitációtörvényekkel kívánunk foglalkozni, csak akkor hivatkozunk rájuk, amikor a szerzô elméletének megvilágítása érdekében szükséges.
Ezúttal annak az eddig megoldatlan rejtélynek próbálunk a végére járni a kedves olvasóval együtt, hogy mi is okozza a gravitáció jelenségét, vagyis azt, hogy az anyagatomok vonzóerôt fejtenek ki, lehetôvé téve nagyobb anyagcsoportok, így az égitestek kialakulását is. Ha nem lenne gravitáció, akkor nem jöhetett volna létre a mai formájú élet és az értelem, amelyet anyagból felépülô lények, mint az ember is, hordoznak. Már most elôrebocsátjuk, hogy egy késôbbi fejezetben foglalkozunk annak lehetôségével, hogy magasan szervezett energiából is létrejöhettek esetleg értelmes lények, de ennek tárgyalásáig kérjük a kedves olvasó türelmét.
A gravitáció természetét nagyon sok kísérleti és elméleti módszerrel próbálták már megfejteni. Ilyen volt például Weber alumíniumhengerekkel végzett kísérlete, amellyel a feltételezett gravitációs hullámokat akarta detektálni.
Feltételezte, hogy nagy tömegû égitestek, például szupernovák összeomlásakor a bekövetkezô hatalmas tömegváltozás gravitációs hullámokat kelt. Kísérletei azonban nem vezettek igazán meggyôzô eredményre.
A szerzô azt a feladatot tûzte maga elé, hogy az atom belsejébe hatolva próbálja megoldani a gravitáció keletkezésének rejtélyét, és megígéri, hogy mindezt e könyv olvasói számára is közérthetô módon teszi. Húzza tehát össze magát kicsire a kedves olvasó, hogy a szerzôvel együtt elférjen az atom belsejében. Induljunk el tehát újabb expedíciós utunkra! Megérkezve az atommag felszínére, nézzünk alaposan körül. Azt látjuk, hogy a felszín domborzatos, egy pozitív töltésû dombról, vagyis egy proton tetejérôl lesétálhatunk a völgybe, és onnan továbbmenve egy semleges töltésû neutronra kapaszkodhatunk fel. Továbbsétálva ismét egy völgybe érünk, ahonnan ismét egy pozitív töltésû protonra juthatunk. Sétánk során tehát váltakozva következnek a pozitív töltésû és a semleges töltésû részecskék. Lábunk alatt azonban a "talaj" kissé rezeg, mert a protonok és a neutront alkotó proton, elektron és antineutrinó állandó kombináció-rekombináció folyamatokat végez. Ha ezután feltekintünk az "égre", azon cikázó, kis égitesteket látunk. Amint azt már bizonyára kitalálták, ezek az elektronok. A korábbi atommodellek is hasonlóan képzelték el az atomot, ezek azonban az elektronokról azt tételezték fel, hogy a bolygókhoz hasonló kör- vagy elliptikus pályákon keringenek. Ma már azonban tudjuk, hogy az elektronok nem ilyen pályákon haladnak, hanem nagyon gyorsan mozogva, az atommag körül rezegve mindenütt ott vannak, mintegy felhôt alkotnak. Csak bámulni lehet az elektronok szervezettségét, hogy ebben a nagy és látszólag rendezetlen cikázásban nem ütköznek össze, de a fizikában valóban rend van! Ha a kedves olvasó nem szédült el e nagyon is rendezett cikázás láttán, és tud figyelni saját magára, akkor újabb furcsa, vibráló érzést fog érezni, feltéve, hogy sok milliárd herzes rezgések detektálására is képes. Mivel a szerzô képzeletben már többször is járt az atomok belsejében, most az Ön segítségére siet, hogy megmagyarázza, mi is ez az érzés: az atommag pozitív töltésû protonjai és az éppen felettük elhaladó elektronközött sztatikus erôtér alakul ki egy villanásnyi idôtartamra. Az elektron közeledtekor ez az egymás közötti sztatikus erô egyre nô, eléri csúcspontját, majd amikor az elektron továbbhalad, a sztatikus erô csökken. Ekkor az atommagban levô proton töltése árnyékolásmentesen kifelé hat, az atomon kívülre. Ezután jön a következô elektron, amely hasonló módon elôször növekvô, majd csökkenô sztatikus erôteret hoz létre önmaga és a között a proton között, amin éppen a kedves olvasó és a szerzô álldogál.
Figyelembe kell venni, hogy nemcsak fölöttünk, hanem oldalirányban, távolabb is haladnak el elektronok, amelyek a nagyobb távolság miatt ugyan kisebb, de szintén érzékelhetô sztatikus erôteret hoznak létre. A Ûdobogóként^ szolgáló protonunk és az elektronok között tehát sohasem szûnik meg a sztatikus erôhatás, de ennek az erôtérnek a nagysága az elektronok mozgása miatt egy igen nagy frekvenciájú modulációval rendelkezik. Akkor, amikor nincs a közelben elektron, az atommagban levô protonok pozitív töltése távolabb hat, és vonzóerôt fejt ki az ellentétes elôjelû töltésekre.
Ez a kifelé ható elektrosztatikus vonzóerô is az atom saját elektronjainak és a szomszéd atomok elektronjainak hatásával bonyolultan modulált térerô.
A gravitáció rejtett titkát tehát elméleti alapon már meg is fejtettük, vagy hogy korrektebben fogalmazzunk: használható elméletet állítottunk fel, és ezzel megteremtettük a további vizsgálatok alapját. Kibújva tehát az atomból és újra kiegyenesedve a kedves olvasó és a szerzô bátran továbbléphet.
A gravitáció keletkezésének elmélete
A gravitációt az atommag protonjai és az elektronok közötti sztatikus térben fellépô és az atom részecskéinek atomon kívülre ható nagyfrekvenciásan modulált sztatikus tere kelti. Minél nagyobb ez a moduláló frekvencia, és minél több atom elektrosztatikus tere összegzôdik, annál nagyobb a gravitációs térerô.
A kedves olvasó és a szakemberek joggal várnak a szerzôtôl további magyarázatot ennek az új elméletnek az igazolására.
Elméletem alapgondolata szerint szükséges, hogy az atommag részét alkotó protonok tömege jóval nagyobb legyen az elektron tömegénél, mert a tömegkülönbségek miatt a kisebb tömegû részecske, vagyis az elektron így kényszerül csak gyors keringésre a proton körül. És ezáltal jön létre a gravitácós tér, amely nem más, az elôzôekben leírtak szerint, mint a köztük levô, és az atomon kívülre mutató, meghatározott irányú, modulált elektrosztatikus tér. Igen, de nagyobb tömege ellenére a proton és az atommag is végez rezgômozgást, ez pedig elméletem szerint antigravitációs teret kell hogy keltsen, mivel a proton mozgása is modulálja az elektron és a proton közötti elektrosztatikus teret, vagyis az elektron ellenkezô irányú terét.
A fizika azonban már megállapította, hogy gyenge antigravitációs hatás is létezik az anyagatomban, tehát ez is igazolja elméletemet. Elméletem alapján ennek az antigravitációs hatásnak a mértéke több nagyságrenddel kisebb kell hogy legyen,mivel a tömegarány 1840.
További bizonyítékot jelent, hogy a külsô elektrosztatikus térrel a gravitáció csökkenthetô, és ezt kísérletekkel már igazolták.
Itt ismertetett új elméletem jobb megvilágítására most térjük vissza kis idôre kvázi-antianyag elméletemhez, amelyben azt feltételezem, hogy ha az elektron tömegét szupravezetôben történô gyors keringetéssel nagyobbra növeljük a proton tömegénél, akkor antigravitációs tér keletkezik. Nézzük végig lépésenként a kvázi-antianyag elôállításának folyamatát! Az áram bekapcsolása elôtt az anyagatomban levô proton tömegénél 1840-szer kisebb az atommagban levô elektronok tömege. Az áram bekapcsolásakor, a feszültség növelésével egyre nagyobb sebességgel száguldanak az elektronok, és tömegük egyre nô, ezért egyre csökken a proton és az elektron közötti tömegkülönbség, és elméletem szerint egyre csökken az ezen atomok által keltett gravitációs erô. A gravitációs erô akkor lesz zérus, ha relatív tömegnövekedése folytán az elektron tömegének nagysága eléri a proton tömegének nagyságát. Ha tovább növeljük az elektron sebességét, és relatív tömege már meghaladja a proton tömegét, akkor antigravitációs tér keletkezik, mert ekkor már a proton kezd keringeni az elektron körül, vagyis elôállt az antianyag, amelyet a hivatalos tudomány is így definiált. Amennyiben az elektron tömegét még tovább növeljük, és tömege a proton tömegénél már akár több százezerszer nagyobb lesz, akkor óriási erejû antigravitációs erôtér jön létre, mert a hatalmas tömegûvé vált elektron gyors rezgômozgásra készteti a protont, emiatt az elektrosztatikus tér moduláló frekvenciája igen nagy lesz, és ennek a nagy moduláló frekvenciának a következménye lesz a nagy antigravitációs térerô. Attól függ, hogy gravitációs vagy antigravitációs térerô jön-e létre, hogy a kisebb tömegû részecske gyors mozgása által modulált, nagytömegû részecske keltette sztatikus térerô iránya merre mutat.
Ha az elektrosztatikus térerô iránya az atommagból kifelé mutat (a nagy tömegû, középen levô részecske, amely körül a kis tömegû részecskék keringenek ekkor pozitív töltésû), akkor gravitációs térnek nevezzük a létrejövô erôteret.
Ha pedig az elektrosztatikus térerô iránya az atommag belseje felé mutat (a nagy tömegû, középen levô részecske, ami körül a kis tömegû részecskék keringenek ekkor negatív töltésû), akkor pedig antigravitációs térnek nevezzük a létrejövô erôteret.
Az elôzô analógia alapján mesterséges gravitációt é amelyben például az idô lassabban telik -- a proton tömegének megnövelésével, vagy az elektronok gyorsabb rezgésével lehet létrehozni. Itt az antianyagból elôállított kvázi-anyag analógia nem alkalmazható, már csak azért sem, mert nem áll rendelkezésünkre antianyag, de más elvi problémák is vannak.
Megjegyzésként még meg kell említenem, hogy az anyagatom esetén az 1840 tömegarány a proton és az elektron között Ûnormál^ esetben érvényes, determinisztikus fizikai tény, és láthatjuk, hogy az atom ellentétes töltésû részecskéinek ez a több nagyságrendnyi tömegkülönbsége szükséges ahhoz, hogy gravitációs és antigravitációs erôterek alakuljanak ki, vagyis hogy anyag és antianyag (kvázi-antianyag) jöjjön létre.
Felmerül a kérdés, mi lehet a fizikai magyarázata annak, hogy nagy tömegû testeknél, vagyis ha sok atom, illetve sok proton és elektron van egymás közelében, megnô a gravitáció, és emiatt lassabban telik az idô. Magyarázatot az adhat, hogy az egymás közelében levô atomok kölcsönhatásba kerülnek egymással: vagyis egy atom protonja nemcsak a saját atomszerkezetéhez tartozó elektronokat Ûlátja^, hanem a szomszédos atomok elektronjait is, ezért az elektrosztatikus tér még magasabb frekvenciával bíró modulációja jön létre, ami elméletem szerint növeli a gravitációs térerô nagyságát. (Hangsúlyozom, hogy a továbbiakban is elméletrôl van szó, ez azonban az ismert és elfogadott fizikai tételekre épül jelen esetben is!)
Az azonban tudományos tény, hogy nyomás hatására megnô a gravitáció, márpedig az egymásra rakódó atomok egyre összébb nyomják egymást.
A helyzet azonban sokkal bonyolultabb, hiszen ha minden atom pozitív atomot látna, akkor taszítás lépne fel, és az anyag atomjaira hullana. Fel kell tételeznünk tehát: ha az atomok kifelé mutató elektrosztatikus terét a pozitív töltésû atommagok körül keringô elektronok úgy modulálják, hogy amikor az egyik atom kifelé pozitív töltést mutat az egyik irányba -- mert arrafelé negatív elektronjai éppen nem árnyékolják le --, akkor az abban az irányban levô másik atom pozitív töltésû atommagjának az az oldala éppen le van árnyékolva negatív elektronjai által, tehát negatív elektrosztatikus teret mutat, vagyis vonzás lép fel a két atom között.
Az elektronok gyors mozgása miatt a helyzet pillanatonként változik, a sztatikus potenciálok megfordulhatnak az atomok között, de az anyag tulajdonságából eredô olyan természetes szinkronizáció áll fenn, hogy ha a vonzóerô nagysága állandóan változik is, soha nem szûnik meg. Sok egymás közelében lévô atom kifelé mutató vonzóereje összeadódik
Az anyagatomoknak ez a csodálatos szinkronizációja a Big Bang utáni pillanatokban kezdôdött, ebben minden anyagatom részt vett, talán az idôlegesen kvázi-antianyaggá alakultak is. Ez a szinkronizáció az anyag szétterjedése óta is tart, tehát feltehetôen az anyagatomok "látják", "érzik" egymást akkor is, ha sok millió fényév távolságra vannak egymástól, de egy anyagtest esetén ezt határozottan állíthatjuk.
Az anyagtestek tehát változó nagyságú és elôjelû elektrosztatikus hullámokat küldenek mindenfelé, és ez más anyagtestek hasonló hullámaival találkozik mindig ellentétes polaritásban, ezért nagyfrekvenciás elektrosztatikus vonzóerô, gravitáció lép fel közöttük.
Ez lehet az oka annak, hogy a gravitációs erôt és az elektrosztatikus erôt leíró összefüggések formailag (de mint láthatjuk, tartalmilag), is azonosak:
ahol:
FE - elektrosztatikus erô
Q1.Q2 - elektrosztatikus töltések
r - a töltések közti távolság
K1 - konstans
ahol
FG - gravitációs erô
m1 . m2 - tömegek
r - a tömegek közti távolság
K2 - amely, függ az atom pozitív és negatív töltésû részecskéinek (proton-elektron, antiproton-pozitron) tömegarányától, ezáltal az elektrosztatikus tér modulációs frekvenciájától. A gravitácó frekvenciája feltehetôen arányos az Univerzum elektronjainak számával
Még egyszer ki kell térni még arra a fizika által ismert és bizonyított tényre, hogy nagy nyomás hatására megnô a gravitációs térerô -- ezt a kis gravitációs változások mérésére is alkalmas Mössbauer-oszcillátorral ki lehet mutatni. Mi lehet ennek a jelenségnek a magyarázata itt közölt elméletem tükrében? Nagy nyomás hatására az anyag összetömörödik, tehát az atommagok közelebb kerülnek egymáshoz, ezáltal a korábban leírt kölcsönhatás a protonok és a szomszéd atomok elektronjai között erôteljesebb lehet, de mivel a méretek csökkennek, az elektronpályák sugara is csökken, ezért az atommaghoz közelebb kerülô elektronok gyorsabb mozgásra kényszerülnek, hiszen ez a keringô, rezgô mozgásuk akadályozza meg, hogy a sztatikus vonzás következtében az atommagban levô protonokra zuhanjanak. Mivel rezgô mozgásuk sebessége, frekvenciája megnô, megnô a gravitációs erô is.
Megválaszolatlan maradt még két fontos kérdés. Nem foglalkoztunk még azzal, miért nô meg a gravitációs térerô nagysága, ha mozgási energia hozzáadásával növeljük meg a test tömegét, és hogy hogyan hat a gravitációs és az antigravitációs tér az idô telési sebességére.
Azt már láthatjuk, legalábbis elméleti feltételezéseim alapján, hogy nem az anyag vagy antianyag jelenléte a döntô, hanem ezek gravitációs/antigravitációs tere. Tehát ha ilyen tereket elô tudunk állítani mesterségesen, anélkül hogy nagy anyagtömegeket vagy antianyagtömegeket vennénk igénybe, akkor az idô lassításának vagy gyorsításának problémája könnyen megoldható. Láthatjuk, hogy a szerzô kváziantianyag-elmélete alapján az idô gyorsításához még antianyagra sincsen szükség, hanem ezt kézenfekvô módon a bôségesen rendelkezésünkre álló anyag egyszerû módon történô atomszerkezeti átalakításával érjük el.
A gravitáció kozmikus méretekben tehát feltehetôen nem más, mint világméretû, nagyfrekvenciás elektrosztatika, és nagysága a térerôvel és a rezgés frekvenciájával arányos. Az idô
A gravitációnak és az antigravitációnak az idô telési sebességére gyakorolt hatását megmagyarázó fizikai elmélettel sem maradok adósa a kedves olvasónak. A nagyfrekvenciával modulált sztatikus tér moduláló frekvenciájától és a sztatikus tér irányától is függ az idôtelés sebessége -- ez az elôzôekben leírtakból látható.
Az idôkutatásban mindenesetre új utat jelenthetnek leírt elméleti feltételezéseim. Látható, hogy nulla gravitációnál/antigravitációnál, vagyis a nagyfrekvenciával modulált elektrosztatikus tér megszûnésekor is telik az idô valamilyen sebességgel, és ennek oka az lehet, hogy az atomon belül is megvan mindkét tér, tehát a gravitációs tér mellett ott a több nagyságrenddel kisebb antigravitációs tér is, tehát az atom saját maga számára elôállítja az idôt akkor is, ha az rajta kívüli térben nem lenne az idôt elôállító külsô gravitáció/antigravitáció. Anyag nélkül tehát nincs idô, de ahol anyag/antianyag van, ott idô is van. Az idô telési iránya nem változik meg a tér elôjelének megváltoztatásakor. Ne adjuk azonban fel a reményt, hogy egyszer majd visszafelé is utazhatunk az idôben.
Az, hogy a müon rövid élettartama ellenére leér a földfelszínre, magyarázható Einstein általános relativitáselméletével, hogy idôdilatációt ill. hosszkontrakciót szenved. Felfogható azonban úgy is, hogy a müon részecske a levegômolekulákkal "elemi szál"-szerû atomot alkot, vagyis a pozitív müon kölcsön veszi az elektronokat, így kelt idôlassító, erôs gravitációs teret a maga számára. A negatív müon protonokat kölcsönöz.
Mozgási energia hozzáadásakor megnô a test tömege és gravitációs terének ereje, mert az anyagatommagban a pozitív töltésû protonok mellett azonos számban semleges töltésû, de protonból, elektronból és antineutrinóból álló neutronok is vannak. Gyorsításkor ezek tömege is nô, tehát az elektron és az atommag közötti tömegarány eltolódik az atommag javára, az elektronok emiatt gyorsabb keringésre kényszerülnek, hogy ne "zuhanjanak" az atommag felszínére. Gyorsabb keringésük pedig magasabb frekvenciával modulálja az elektrosztatikus teret.
De Einstein általános relativitáselmélete szerint is a nagy sebességgel mozgó test mérete csökken, "összenyomódik", a gravitáció megnövekedése ennek alapján is érthetô, mint azt már az elôzôekben leírtuk.
Az idô feltehetôen a gravitációs/antigravitációs rezgés vertikális komponense.
Az idô telési sebessége, a gravitáció/antigravitáció az anyag/antianyag atomok pozitív töltésû részecskéinek mozgási sebességével (rezgési frekvenciájával és amplitúdójával) arányos, és fordítottan arányos a negatív részecskék mozgási sebességével, és lehet, hogy a részecskék mágneses hatása.
Mivel az anyag és az antianyag gravitációs/antigravitációs tere hat ez idô telési sebességére, feltételezhetjük, hogy az idô anyag és antianyag nélkül nem létezik, hanem ezektôl eredô rezgések eredôje a tér minden pontján.
Ami ennek a tételnek a filozófiai tanulsága: örök élet csak energia formájában létezhet, ahol az idô nem telik!
Az idô feltehetôen nem más, mint az anyagnak a gravitációval és az antigravitációval rokon egyik fizikai megnyilvánulása.
A gravitáció pozitív elektrosztatikus tere nagyfrekvenciás "villámokként" hat kifelé, és vonzza más anyagatomok, anyagtestek elektronhéját, és feltehetôleg mindez kozmikus méretû szinkronizációban történik
A gravitáció és az antigravitáció közvetlen és közvetett hatásai, valamint az idôre gyakorolt hatásuk
Látszólag közismert fizikai tételekre is utalhatna a cím, ám valójában új feltételezésekrôl lesz szó. A szerzô itt ismertetett elmélete szerint a gravitáció és az antigravitáció közvetlenül csak vonzást/taszítást okoz és csak az idô telési sebességére hat, és a nekik tulajdonított minden egyéb hatás már a megváltozott idôtelési sebesség következménye.
A szerzô korábban megfogalmazott elmélete szerint é amely a fénysebesség és a fizikai törvények relativitását mondja ki é, minden idôtôl függô fizikai és egyéb mennyiség mérésénél, összefüggések alapján való meghatározásánál figyelembe kell venni a mért,meghatározni kívánt mennyiség keletkezési helyének gravitációs/antigravitációs terében lévô idôtelési sebességet és a mérôeszköz, illetve a vonatkoztatási hely gravitációs/antigravitációs terében lévô idôtelési sebességet.
A fénysebességre vonatkozóan leírva ezt:
ahol
