Nemere István: Tudományos csalók (Tvr-hét 1999/31-33) A földrajzi felfedezések ősidők óta meglehetősen bizonytalanok voltak. Ha valaki állította, hogy eljutott a Föld egy bizonyos pontjára, vagy senki nem hitt neki, vagy senki nem kételkedett a szavában. Nehéz elhinni, de így volt ez még a huszadik században is. A jó példa erre az amerikai Byrd admirális. Egész életében ünnepelték, és csak évtizedekkel később derült ki róla, hogy világhírnevét kolosszális csalásnak köszönhette, amit a tudomány nevében követett el - de annak semmi köze sem volt a tudományhoz. Richard E. Byrd az amerikai haditengerészet magas rangú tisztje volt, aki mindig nagy tettekről álmodozott. Az 1888-ban született férfi szép karrier után, 1926-ban mondott búcsút a tengerészéletnek, és inkább a repüléssel foglalkozott. Ezt a tudást egy Floyd Bennett nevű oktatótól sajátította el, akivel megkedvelték egymást. Helyesebben Bennett roppant módon tisztelte a fiatal admirálist, és mindent megtett volna érte. Ennek is eljött az ideje... 1926-ban Byrd úgy döntött, elrepül az Északi-sarkra és vissza. Ez nagy tettnek számított akkoriban a különlegesen kedvezőtlen meteorológiai viszonyok és a kezdetleges gépek miatt. Mivel mások is készültek erre a tettre, Byrd nagyon sietett. Hajóval vitette gépét Grönland egyik megfelelő pontjára, és május 9-én, néhány próbarepülés után Byrd és Bennett elindult nagy útjára. Tizenhat órás repülés után pedig visszatértek, és diadalmasan közölték, hogy... ott voltak! Akkoriban ezt semmilyen eszközzel nem lehetett ellenőrizni, sem az utazással egyidejűleg, sem utólag, és a világ hitt a híres admirális szavának. A bejelentés szerint Bennett volt a pilóta, Byrd a navigátor, és a Fokker gép így megelőzte ellenfeleit. Köztük Amundsent, a híres és valódi sarkkutatót, aki mindössze két nappal később repült el merev léghajójával a sarok főlőtt. Ám mire Amundsen visszajött a civilizált világba, Byrdöt már mindenki ünnepelte. Aki kételkedni merészelt igazában, arra nem figyeltek, vagy azt elhallgattatták. Amerikában maga az elnök tüntette ki az admirálist, nemzeti hősnek kijáró tisztelettel és díszfelvonulással fogadták mindenfelé. Bennett a háttérben maradt, és nem tiltakozott, nem nyitotta ki a száját. Az európaiak nem voltak ennyire naivak. Szemére vetették az admirálisnak, hogy útja megtételéhez minimum húsz órára lett volna szüksége. Hogyan térhetett hát vissza tizenhat óra múlva, ráadásul elromlott motorral? Byrd azt felelte, hogy mindkét irányban hátszele volt. Az segítette a sarkig, ott meg szerencsére "éppen megfordult a szél", és visszahozta, így nyert négy órát. Semmit nem tudtak rábizonyítani, de a kétség megmaradt. Ezenközben egyszer csak Bennett meghalt. Később azonban kiderült, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, és a halála előtt bevallotta egyik barátjának, hogyan is történt az a "repülés". Gépük az Északi-sarknak még csak a közelében sem járt! Tudatosan köröztek egy ideig, aztán amikorr már elvesztették türelmüket, visszarepültek a kiindulási pontra, és Bennett - Byrd rábeszélésére - szintén azt állította: eljutottak a sarkra, és ott ledobták az amerikai zászlót. A dolognak ezzel még nem lett vége. Amikor ezt egy kiadó könyvben is meg akarta jelentetni, Byrd örökösei a "nemzeti hős meggyalázása" címén elérték, hogy a bíróság betiltotta a könyvet. Így annak csak az a változata jelenhetett meg, amelyből ez a rész - a legfontosabb! - kimaradt. A kiadót a hatóságok is megfenyegették, hogy kitoloncolják az Államokból, mivel az illető nem volt amerikai polgár. Végül hosszas huzavona után 1971-ben jelenhetett meg a leleplező mű a maga teljes valójában, benne a bizonyítékokkal, Byrd elszólásaival és mindenekelőtt Bennett hiteles történetével arról, hogyan is zajlott le repülésük az Északi-sarkra. Nyilvánvaló, hogy Byrd közönséges csaló volt, amellett, hogy kétségtelenül bátor és nagyra törő hírét senki nem vitatta el. Csak az a különös, hogy az admirális továbbra is nagy hős maradt! Immár lassan három évtizede rábizonyították a csalást, de szinte az összes elérhető magyar nyelvű lexikonban még mindig azt olvashatjuk róla, hogy 1926-ban átrepülte az Északi-sarkot... Híres tudósok sora állítja, hogy a pszichoanalízis eleve komolytalan dolog. Jobb esetben azt mondják rá, csak játék, rosszabb esetben gigantikus tudományos csalásra gyanakszanak. Tény, hogy a látszat arról tanúskodik: igazi tudománnyal állunk szemben, vannak egyetemi katedrái, doktorai és tudósai, egyetemi hallgatói és szakkönyvei, tekintélyes irodalma. És mindenekelőtt ott van Sigmund Freud, a hajdani bécsi tudós, aki az egészet kitalálta. Vele kapcsolatban merült fel az első gyanú: előbb életében, majd utána még inkább. Szinte nem múlik el olyan év, hogy ne jelenne meg valamilyen leleplezésnek szánt mű Freudról és a tudományáról. Azt állítják, hogy annak, amit Freud művelt, nem sok köze volt az igazi tudományhoz. Ezzel, persze, mai követőit és az egész - főleg amerikai - "pszichoanalízis-ipart" is megkérdőjelezik. Tény, hogy sok ezer ember hatalmas vagyonra tett szert abból, hogy másokat "analizált", és úgymond, lelki segítséget nyújtott a pácienseknek. Frederick Crews kaliforniai professzor 1993-ban írta meg Freudról, hogy nem volt empirikus bizonyítéka, de etikai gátlása sem, amikor valamelyik felfedezésével előállt. Ilyen volt például az Ödipusz-komplexus, vagyis a gyermeknek a szülő iránt érzett szexuális vonzalma. Annak idején a bécsi társasági élet minden ismertebb hölgytagja megfordult az analizáló professzornál, és végül Freudnak is feltűnt, milyen sokan - rengetegen! - jelentik be: gyermekkorukban az apjuk szexuálisan közeledett hozzájuk... Végül arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz! Az összes fiatal hölgy apja ilyen szörny lett volna? Ezért inkább kitalálta a "hamis emlékezés szindrómáját", amire semmi bizonyítéka nem volt, de igen jól hangzott, és a világ "be is vette". Később tudatosan vagy sem (ma már kideríthetetlen) bizonyítékokat hamisított, adatokat talált ki, és kerek történeteket szopott az ujjából, amelyek az elméletét erősítették meg. Arról is tudomást szerzett a világ - igaz, csak később -, hogy elrejtette azokat a bizonyítékokat, amelyek elmélete ellen szóltak. Ettől függetlenül a kérdés még nem dőlt el. Még mindig nem tudható bizonyosan, vajon a pszichoanalízis tényleg tudomány-e, avagy csak csalók játéka. Mindenesetre tény, hogy a Freud-épület romba dőlni látszik. Bebizonyították azt is, hogy a fehér szakállú, jóságos úr maga adta női páciensei szájába azokat az állítólagos gyermekkori történeteket, amelyeket hallani akart tőlük. És ezekre építette világhírű elméleteit. Mindettől függetlenül a pszichoanalízis már az emberiség intellektuális örökségéhez tartozik. Bár sokakat aggaszt, hogy a gyógyító (?) és betege között az előbbi uralkodik a másik fölött, a hatalmában tarthatja, és ezzel a hatalommal nemegyszer vissza is él. Talán már érhetővé is vált, hogy egyik-másik, a tudományosságot zászlajára tűző vallási "szekta" miért harcol oly engesztelhetetlenül a pszichiátria és társtudományai ellen. Hiszen ha már a gyökereknél elromlott a dolog - vagyis Freud is csaló volt - mi a biztosíték, hogy a követői nem teszik ugyanazt... Amikor a tudományba politika keveredik, minden a feje tetejére áll. Ami azelőtt tisztának, logikusnak látszott, rögtön összezavarodik. Ennek legjobb példáját egy szovjet-orosz tudós adta, akinek nevét az idősebb nemzedék még őrzi emlékezetében - bár már nem kellene. Trofim Gyeniszovics Liszenko akkor éli és "alkotott" a szovjet tudományban, amikor Sztálin rettenetes terve alapján hatmillió orosz és ukrán parasztot ítéltek éhhalálra, hogy a megmaradók végre fogadják el a kollektivizálást, és terményeiket szolgáltassák be a rendszer magtáraiba. Amikor a neodarwinisták és mindazok, akik hittek a genetikában vagy a számítógépekben, a nép ellenségei lettek, és elhurcolták őket a Gulág táboraiba. Liszenko mindenáron meg akart felelni az ideológiai követelményeknek. A marxista ideológia azt állította, hogy az emberi természet alakítható, az öröklődésnek ebben nincs sok szerepe. Ma már tudjuk, hogy éppen fordított a helyzet, a genetikai tényezők legalább hetven százalékban meghatározzák az utódok minőségét és tulajdonságait, és ez az egész élővilágra vonatkozik. De hát Moszkva mást várt, és a szolgálatkész orosz agronómus vállalta: bebizonyítja, hogy nem az átkozott kapitalista tudósoknak, hanem a nagy Sztálinnak és a marxizmusnak van igaza. Nincs könnyű dolga annak, aki a természetet akarja megváltoztatni, a valóságot idomítani a kitalációhoz. Liszenko elvtárs azonban nem csüggedt. Kitalálta: olyan hidegtűrő gabonát fog termeszteni, amely a magas északon is életben marad. Ezért a vetőmagot előzőleg jeges vízben áztatta, sőt be is hűtötte. Remélte, így majd "megszokja" az új körülményeket, és növényként is tűri a hideget... Később más növényekre is kiterjesztette elméletét, és a hatóság támogatásával parasztok ezreit okította az új módszerre. A húszas évek végén és a harmincasok első felében hol Odesszában, hol Moszkvában dolgozott. Mivel ott is akadt néhány akadémikus, aki szemébe merte mondani, hogy semmit nem fedezett fel, és tulajdonképpen sarlatán, attól kezdve egyetlen szakcikket sem közölt, csak a napilapokban tette közzé "szenzációs felfedezéseit". Nevét még az ötvenes években is tanították, ott szerepelt minden tankönyvben már az általános iskolában is. És nem csupán a nagy Szovjetunióban, hanem a csatlós országok, így Magyarország kisdiákjai is kötelezően magolták a Liszenko-elméletet. A tudományos köröket pedig arra kényszerítették, hogy dicsérjék és követendő példaként tárják elő Liszenko elvtárs találmányait. Neki mindenesetre jól "bejött" az antigenetika. 1938-ban a Mezőgazdasági Akadémia igazgatója lett, később még magasabb posztokra jutott. Mivel Sztálin teljes mértékben támogatta, valóságos rémuralmat honosított meg a tudományos életben. Így azok, akik kritizálni merészelték elméletét, nem csupán az állásukat veszítették el, hanem vádat is emeltek ellenük. Azt olvasták a fejükre, hogy "romba akarják dönteni a szovjet mezőgazdaságot". Ami főbenjáró véteknek számított abban az országban, ahol az élelmiszer-ellátással 1917-től folyamatosan gond volt. Liszenko ellenfeleit ezzel a váddal halálra is ítélték! Így aztán a Szovjetunióban az igazi genetikát is halálra ítélték, az megszűnt létezni. A kitartó "tudós" túlélte előbb Sztálin halálát, majd Hruscsov megbuktatását is. Csak a hatvanas évek vége felé veszítette el az állását. Nagymértékben neki "köszönhető", hogy akkoriban a szovjet (és a többi "szocialista" országbeli) lexikonokban a "genetika" címszó magyarázata így kezdődött: "Imperialista áltudomány, amely a kapitalista országokban a dolgozók figyelmének elterelésére szolgál..." 1965 után visszamenőleg átkutatták a Liszenko-féle kísérleti állomásokat és azok könyveit, adatait. Kiderült, hogy a nagy szovjet csaló minden módszertani és mennyiségi adatot meghamisított. Fejére olvasták, hogy aljas módon tette el az útból ellenfeleit, és a tudomány helyett "más eszközökkel élt" a tudományban. Csak az a baj, hogy mire ez bekövetkezett, számos tudós esett áldozatul a nagy ideológusnak.