Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Három halál

(elbeszélések)

Fordította: Szőllősy Klára

TARTALOM

Ivan Iljics halála
Bál után
Három halál

1

A bíróság nagy épületében, a Melvinszkij-ügy tárgyalásának szünetében, a tanács tagjai és az ügyész Ivan Jegorovics Sebek dolgozószobájában találkoztak; a beszélgetés a híres Kraszov-ügy körül forgott. Fjodor Vasziljevics nagy hévvel bizonygatta, hogy a bíróság az ügyben nem illetékes. Ivan Jegorovics megmaradt álláspontja mellett; Pjotr Ivanovics pedig kezdettől fogva nem vett részt a vitában, hanem az éppen beadott hírlapot nézegette.

- Uraim! - kiáltott fel hirtelen. - Ivan Iljics meghalt.

- Csak nem?

- Tessék, olvassa - szólt Pjotr Ivanovics Fjodor Vasziljevicshez, és átnyújtotta a friss, még nyomdafesték szagú újságot.

Fekete gyászkeretben a következő szöveg volt olvasható:

Praszkovja Fjodorovna Golovina megtört szívvel tudatja hozzátartozóival és ismerőseivel, hogy szeretett férje, Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt. Temetés pénteken, déli egy órakor.

Ivan Iljics a jelenlevők kartársa volt; valamennyien szerették. Pár hete gyengélkedett; úgy rebesgették, hogy betegsége gyógyíthatatlan. Állását fenntartották, de úgy tudták, hogy halála esetén talán Alekszejevet nevezik ki a helyére, Alekszejev helyébe pedig vagy Vinnyikovot, vagy Stabelt. Így hát Ivan Iljics halála hírére a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára, előléptetésére vagy jó ismerőseiére.

"Most bizonyosan megkapom Stabel vagy Vinnyikov helyét - gondolta Fjodor Vasziljevics. - Már rég megígérték, s ez az előléptetés nyolcszáz rubel emeléssel jár, nem szólva a kancelláriáról."

"Most majd kérhetem, hogy helyezzék át a sógoromat Kalugából - gondolta Pjotr Ivanovics. - A feleségem örülni fog. Akkor aztán nem mondhatja, hogy soha semmit sem teszek a rokonaiért."

- Mindjárt gondoltam, hogy nem áll már talpra - mondta fennhangon. - Kár érte.

- Mi baja volt tulajdonképpen?

- Az orvosai sem tudták megállapítani. Vagyis megállapították, de mindegyik mást mondott. Amikor utoljára láttam, úgy tetszett, jobban van.

- Ünnep óta nem voltam nála. Pedig mindennap készültem.

- Vagyona volt?

- Ha jól tudom, valami kevés a felesége révén. De egészen jelentéktelen.

- Hiába, ki kell menni hozzájuk. Szörnyű messze laknak.

- Vagyis messze magától. Magától minden messze van.

- Nem tudja nekem megbocsátani, hogy a folyón túl lakom - jegyezte meg Pjotr Ivanovics, és rámosolygott Sebekre. Azután arról beszéltek, milyen nagyok a távolságok a városban, és visszamentek a tárgyalóterembe.

Eltekintve attól, hogy a haláleset mindegyikükben bizonyos elképzeléseket és reményeket keltett a várható előléptetésekkel és változásokkal kapcsolatban, maga a tény, a közeli jó ismerős halálának ténye, mindazokban, akik értesültek róla, örömet ébresztett: ahogy ez már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg nem ők.

"Lám, meghalt, én pedig élek" - gondolta vagy érezte mindegyik. Közeli ismerőseinek, úgynevezett jó barátainak pedig önkéntelenül is az eszükbe jutott, hogy most rendkívül unalmas kötelezettségeket ró rájuk az illendőség: el kell menniük a temetésre és az özvegyhez részvétlátogatásra.

Fjodor Vasziljevics és Pjotr Ivanovics álltak legközelebb a megboldogulthoz.

Pjotr Ivanovics osztálytársa volt a jogtudományi iskolában, és lekötelezettjének érezte magát.

Ebédnél közölte a feleségével Ivan Iljics elhalálozását és a sógor áthelyezésének felmerülő lehetőségét. Ebéd után nem feküdt le pihenni, hanem felvette frakkját, és elindult Ivan Iljicsékhez.

Ivan Iljics háza előtt egy hintó meg két bérkocsi vesztegelt. Lenn az előszobában, a fogas mellett, a falnak támasztva állt a koporsó selyembrokáttal bevont födele, melyet ezüstporral fényesre tisztított zsinórbojtocskák díszítettek. Két fekete ruhás hölgy éppen bundáját vette le. Az egyiket, Ivan Iljics nővérét, ismerte Pjotr Ivanovics, a másikat nem. Pjotr Ivanovics egyik hivatali kollégája Schwarz, éppen jött lefelé a lépcsőn, s mikor a lépcső tetejéről meglátta a belépőt, megállt, és szemével intett feléje, mintha azt mondaná: "Micsoda butaságot csinált ez a Ivan Iljics; mi ketten, bezzeg...!"

Schwarz angol barkós arca, frakkos, sovány alakja előkelő és ünnepélyes volt, mint mindig, s ez az ünnepélyesség, amely mindig ellentétben állt Schwarz játékos kedélyével, ezúttal különösen érdekes színezetben tűnt fel. Legalábbis Pjotr Ivanovicsnak ez volt a véleménye.

Pjotr Ivanovics előreengedte a hölgyeket, s lassan megindult nyomukban felfelé a lépcsőn. Schwarz nem jött le, hanem megállt egy helyben. Pjotr Ivanovics sejtette, hogy miért: nyilván meg akarja vele beszélni, hol fognak vintezni aznap este. A hölgyek az özvegy szobája felé tartottak, Schwarz pedig keményen összeszorított, duzzadt ajkakkal és huncut szemöldökrándítással mutatott jobbra, a halottas szoba felé.

Pjotr Ivanovics belépett, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, fogalma sem volt, hogy mit kell odabenn tennie. Egyet tudott, hogy keresztet vetni ilyenkor sosem árt. Hogy illik-e eközben meghajolnia vagy sem, abban már nem volt biztos, és ezért a középutat választotta: mikor belépett, keresztet vetett, és egy kevéssé, tessék-lássék módon hajlongott. Amennyire keze, feje mozgása engedte, eközben körülnézett a szobában. Két fiatal fiú - az egyik még gimnazista - keresztet vetve jött kifelé. Egy öregasszony mozdulatlanul állt. Egy hölgy, szemöldökét furcsán felhúzva, valamit suttogott a fülébe. Egy kaputos, erélyes, elszánt sekrestyés hangosan kántálva olvasott valamit olyan kifejezéssel, amely eleve kizárt minden ellentmondást. Geraszim, Ivan Iljics felszolgáló inasa könnyű, nesztelen léptekkel haladt Pjotr Ivanovics előtt, és valamit szórt a padlóra. Ennek láttára Pjotr Ivanovics nyomban érezni vélte az oszló hulla szagát. Amikor utoljára látogatta meg Ivan Iljicset, a betegszobában látta ezt az inast; a betegápoló tisztjét látta el, s Ivan Iljics nagyon szerette. Pjotr Ivanovics szüntelenül hányta a keresztet, és hajlongott - félig a koporsó meg a sekrestyés, félig a sarokasztalon álló ikonok felé; majd amikor úgy érezte, már túlságosan sokáig folytatja ugyanazokat a mozdulatokat, megállt, és a halottat kezdte szemlélni.

A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra súlyosan, elnehezülve; dermedt tagjai belemélyedtek a koporsó derékaljába, feje örökre meghajolva feküdt a párnán, viaszsárga homloka, beesett halántéka kopaszon fehérlett, hegyes orra szinte rányomódott felső ajkára, s orra, homloka feltűnően kiállt, mint mindig a halottaké. Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezésében ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára. Pjotr Ivanovics úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem helyénvaló, vagy legalábbis őrá nem tartozik. Maga sem tudta, miért, rossz érzés fogta el, s ezért még egyszer sietve keresztet vetett, és sietve - úgy érezte, nagyon is sietősen és kissé illetlenül - megfordult, és az ajtóhoz indult. Schwarz a másik szobában várt rá, lábát szétvetve, a kürtőkalapját háta mögött forgatva két kezében. Pjotr Ivanovics egy pillantást vetett a játékos, gondozott, elegáns Schwarzra, és máris felfrissült. Megérezte, hogy Schwarz fölötte áll mindennek, s nem engedi magát letörni holmi csüggesztő benyomások által. Egész megjelenése szinte ezt mondta: ez az incidens, Ivan Iljics temetése, korántsem elegendő ok a tárgyalás rendjének megszakítására - vagyis: senki sem akadályozhat meg  bennünket abban, hogy még ma este feltépjük a vadonatúj kártyacsomó burkát, mialatt a lakáj az asztalra állítja a négy gyertyát; s általában semmi okunk feltételezni, hogy ez az incidens megzavarhatná kellemes esténket. Mondott is valami effélét, odasúgván a mellette elhaladó Pjotr Ivanovicsnak, hogy Fjodor Vasziljevicsnél jöjjenek össze kártyapartira. De úgy látszik, úgy volt megírva a sors könyvében, hogy Pjotr Ivanovics ne vintezzék aznap este. Szobájából néhány más hölgy társaságában kilépett Praszkovja Fjodorovna, alacsony, kövérkés asszony, akinek alakja - bár minden igyekezetével azon volt, hogy az ellenkező hatást keltse - válltól lefelé egyre szélesedett; talpig feketében volt, fején fekete csipkesál, szemöldöke éppolyan furcsán felhúzott, mint a koporsó mellett álló hölgyé. A hölgyekkel együtt a halottas szoba ajtajához lépett, és így szólt:

- Mindjárt kezdődik a gyászszertartás; tessék befáradni.

Schwarz bizonytalanul meghajolt s megállt: szemlátomást sem el nem fogadta, sem el nem utasította az invitálást. Praszkovja Fjodorovna most felismerte Pjotr Ivanovicsot, mélyet sóhajtott, odalépett hozzá, megragadta a kezét, és azt rebegte:

- Tudom, hogy őszinte barátja volt Ivan Iljicsnek... - és ránézett, nyilván szavai hatását, azaz Pjotr Ivanovics részéről a megfelelő cselekedeteket várva.

Pjotr Ivanovics tudta, hogy - mint ahogy a halottas szobában keresztet kellett vetni - most meg kell szorítani az özvegy kezét, felsóhajtani, s azt mondani: "Higgye meg!" Úgy is tett. S mihelyt megtette, érezte, hogy elérte a kívánt hatást: ő maga is elérzékenyült, meg az özvegy is.

- Menjünk be egy percre, amíg még nem kezdődik, beszélni szeretnék önnel - szólt az özvegy. - Nyújtsa a karját.

Pjotr Ivanovics a karját nyújtotta, és megindultak befelé, az özvegy lakosztálya felé; elhaladtak Schwarz mellett, aki szemével bánatosan intett Pjotr Ivanovicsnak. "Nesze neked vint! Ugye nem neheztel, ha más partner után nézünk. Majd ötösben játszunk tovább, ha innét elszabadul!" - ezt mondta játékos pillantása.

Pjotr Ivanovics most még nagyobbat, még szomorúbbat sóhajtott, és Praszkovja Fjodorovna hálásan szorította meg a karját. Beléptek Praszkovja Fjodorovna rózsaszínű kretonnal párnázott szalonjába, melyben homályos lámpa terjesztett gyászos világítást, és leültek: az özvegy a kanapéra, Pjotr Ivanovics meg egy alacsony, támlátlan székre, melynek rossz rugózata egyenetlenül süppedt be alatta. Praszkovja Fjodorovna szerette volna figyelmeztetni, hogy másik székre üljön, de azután az adott helyzetben illetlennek találta ezt a figyelmeztetést, és meggondolta magát. Ahogy leült a puffra, Pjotr Ivanovicsnak eszébe jutott, hogy Ivan Iljics, amikor ezt a szobát berendezte, tőle is tanácsot kért erre a zöld leveles, rózsás kretonra vonatkozóan. Amikor az özvegy megkerülte az asztalt, hogy helyet foglaljon a kanapén (a szalon tele volt zsúfolva bútorral meg csecsebecsével), fekete csipkemantillája beleakadt az asztal faragásába. Pjotr Ivanovics felugrott, hogy kiszabadítsa, és a súly alól felszabaduló puff hullámzott, háborgott alatta. Az özvegy maga látott neki, hogy kibogozza csipkéjét, s Pjotr Ivanovics visszaült, súlyával megfékezve a lázongó rugózatot. De az özvegynek mégsem sikerült kiszabadítania a csipkét, és Pjotr Ivanovics újra felpattant, és a szék lázadozott, még meg is reccsent. Amikor mindez elintéződött, Praszkovja Fjodorovna elővette tiszta batiszt zsebkendőjét, és elsírta magát. Pjotr Ivanovicsot lehűtötte a harc a csipkével meg a székkel; mozdulatlanul, szemlesütve ült. A kínos helyzetnek Szokolov vetett véget, Ivan Iljics tálaló inasa; jelentette, hogy a sírhely, amelyet Praszkovja Fjodorovna kíván, kétszáz rubelbe fog kerülni. Praszkovja Fjodorovna abbahagyta a sírást, áldozati arccal nézett Pjotr Ivanovicsra, és franciául megjegyezte, hogy nagyon szenved. Pjotr Ivanovics néma jelbeszéddel fejezte ki szent meggyőződését, hogy ez nem is lehet másképp.

- Gyújtson rá, kérem - mondta az özvegy nagylelkűen s egyszersmind szenvedőn, azután Szokolovval folytatott tárgyalást a sírhely áráról. Pjotr Ivanovics rágyújtott, úgy hallgatta végig, amíg az özvegy apróra kikérdezte a különböző sírhelyek árát, és pontosan kijelölte a megvásárlandót. Miután a sírhellyel végzett, az énekesekről kezdett tárgyalni. Végül Szokolov kiment.

- Mindent magam intézek - mondta az özvegy Pjotr Ivanovicsnak, az asztalon fekvő albumokat igazgatva; majd, mikor észrevette, hogy a cigaretta hamuja már-már az asztalra hull, gyorsan hamutartót tolt oda Pjotr Ivanovicsnak, és így folytatta: - Tettetésnek érezném, ha azt állítanám, hogy a gyász miatt képtelen vagyok gyakorlati kérdésekkel foglalkozni. Ellenkezőleg: ha nem is vigasztal, de mégis... eltereli a figyelmemet az efféle, hiszen ezzel is csak róla gondoskodom. - Megint elővette zsebkendőjét, mintha sírásra készülne, de hirtelen megrázkódott, mintegy erőt vett magán, és nyugodtan beszélt tovább.

- Tanácsot szeretnék öntől kérni.

Pjotr Ivanovics ültében meghajolt, de ügyelt, nehogy a szék rugói újra nekivadulhassanak; már úgyis lázadoztak alatta.

- Az utolsó napokban rettenetesen szenvedett szegény drágám.

- Annyira szenvedett? - ismételte Pjotr Ivanovics.

- Jaj, rettenetesen! Az utolsó... nem is percekben, hanem órákban szünet nélkül ordított. Három teljes napig ordított, szegény, megállás nélkül. Elviselhetetlen volt; nem is értem, hogy bírtam ki. Három csukott ajtón is áthallatszott. Jaj, hogy mit álltam ki!

- És eszméletnél volt? - érdeklődött Pjotr Ivanovics.

- Igen - suttogta az özvegy. - A legutolsó pillanatig eszméletnél volt. Negyedórával a halála előtt elbúcsúzott tőlünk, és még kérte, vigyük ki Vologyát.

Noha Pjotr Ivanovics bántóan tudatában volt annak, hogy ő is, az özvegy is komédiázik, mégis megrendítette a gondolat, hogy az az ember, akit olyan jól ismert, eleinte vidám iskolás gyermekként, utóbb felnőtt kolléga- és kártyapartnerként, ilyen iszonyatosan szenvedett. Újra maga előtt látta a halott homlokát, szája fölé nyúló hegyes orrát, és rettegés fogta el - saját sorsától félt.

"Háromnapi iszonyatos szenvedés és a halál. Hiszen ez bármely pillanatban, akár most mindjárt bekövetkezhet az én számomra is" - gondolta, és elfogta a félelem. De azon nyomban, maga sem tudta, hogyan, segítségére sietett a megszokott gondolatmenet, hogy mindez Ivan Iljiccsel történt, és nem ővele, ővele pedig ez nem történik, nem történhet meg; ha ezzel foglalkozik, átengedi magát komor hangulatának, ez pedig semmiképp sem tanácsos - amint ez Schwarz arckifejezéséből is kiolvasható volt. Ezt végiggondolván, Pjotr Ivanovics megnyugodott, és úgy érdeklődött tovább Ivan Iljics elmúlásának részletei felől, minthogyha a halál olyan esemény volna, amely csakis Ivan Iljiccsel történhet meg, de ővele semmiképpen sem.

Egy ideig még Ivan Iljics valóban iszonyatos fizikai szenvedéseiről társalogtak (a szenvedések részleteiről Pjotr Ivanovics csupán olyan formában értesült, hogy miképpen hatottak Praszkovja Fjodorovna idegeire), s azután az özvegy elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a tárgyra térjen.

- Ah, Pjotr Ivanovics, milyen fájdalmas, milyen nagyon, nagyon fájdalmas. - És újra sírva fakadt.

Pjotr Ivanovics sóhajtozva várta, míg az özvegy kifújja az orrát. Amikor ez megtörtént, halkan megszólalt:

- Higgye el... - és ez már elég volt, hogy az özvegyet szóra bírja. Előadta azt, amiben nyilván elsősorban akarta Pjotr Ivanovics tanácsát kérni; tudniillik az iránt akart érdeklődni, férje halálával kapcsolatban hogyan kaphat pénzt az államkincstártól. Úgy tüntette fel a dolgot, mintha nyugdíja ügyében kérné Pjotr Ivanovics tanácsát, de Pjotr Ivanovics látta, hogy a legapróbb részletekig pontosan tájékozódott, s olyasmit is tud, amiről neki, Pjotr Ivanovicsnak, fogalma sincs; tudja mindazt, amit ebből az alkalomból az államtól kicsikarhat, csak azt szeretné megtudni, nincsen-e valami mód rá, hogy még többet csikarjon ki. Pjotr Ivanovics egy ideig törte a fejét, illendőségből még ócsárolta is egy kicsit a kormányt szűkmarkúságáért, de végül is kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs mód többet kicsikarni. Akkor az özvegy felsóhajtott, s szemlátomást azon kezdte törni a fejét, miképp szabadulhatna meg mihamarabb látogatójától. Pjotr Ivanovics észrevette, eloltotta cigarettáját, felállt, megszorította az özvegy kezét, és kiment az előszobába.

Az ebédlőben, ahol a falióra ketyegett (milyen büszke volt rá Ivan Iljics, mikor a régiségboltban megvette!), Pjotr Ivanovics meglátta a papot, néhány ismerőst, akik a gyászszertartásra jöttek, és egy csinos fiatal kisasszonyt: Ivan Iljics leányát, akit régebbről ismert. Talpig feketében volt, s egyébként is karcsú dereka így még törékenyebbnek látszott. Komor, elszánt, szinte haragos arcot vágott. Úgy köszönt oda Pjotr Ivanovicsnak, mintha az valami hibát követett volna el. Mögötte - ugyancsak sértődött arccal - egy jómódú fiatalember állott, akit Pjotr Ivanovics ismert; vizsgálóbíró volt, s a leány jegyese, úgy hírlett. Pjotr Ivanovics mélán odaköszönt nekik, és át akart menni a halottas szobába, amikor a lépcső alján megjelent Ivan Iljics kis gimnazista fia is, aki megdöbbentően hasonlított apjához. A kis Ivan Iljics volt, ahogyan Pjotr Ivanovics iskolás korából emlékezett reá. Kisírt szemének az a jellegzetes kifejezése volt, amilyen tizenhárom-tizennégy éves, már nem romlatlan kamasz fiúké szokott lenni. Pjotr Ivanovics láttára a gyerek mogorván, szégyenlősen elfintorította arcát. Pjotr Ivanovics odabólintott neki, és átment a halottas szobába. Megkezdődött a gyászszertartás - gyertyafény, sóhajtozás, tömjén, könnyhullatás, zokogás. Pjotr Ivanovics komoran állt, tekintetét a földre szegezte. A halottra mindvégig egyszer sem nézett, nem engedte át magát a csüggesztő benyomásoknak, és az elsők között távozott. Az előszobában nem volt senki. Geraszim, a felszolgáló inas, kiugrott a megboldogult szobájából, erős kezével ide-oda dobálta a bundákat, hogy megtalálja köztük Pjotr Ivanovicsét, és felsegítette reá.

- No, Geraszim, fiam? - mondta Pjotr Ivanovics, csak azért, hogy mondjon valamit. - Sajnálod?

- Isten akarata. Mi sem kerüljük el - felelte Geraszim, kivillantva hófehér, erős, paraszti fogsorát, majd buzgón, mint aki nagy munkában van, kitárta az előszobaajtót, odaszólította a kocsist, felsegítette Pjotr Ivanovicsot, és visszaugrott a ház kapujába, mintegy lesve, mit csinálhatna még.

Pjotr Ivanovics élvezettel szívta be a tiszta levegőt a tömjén-, karbol- és hullaszag után.

- Hová tetszik? - kérdezte a kocsis.

- Korán van. Benézek Fjodor Vasziljevicshez.

És Pjotr Ivanovics elment kártyapartnereihez. Csakugyan az első robber végén találta őket, s így kényelmesen bekapcsolódhatott a játékba ötödiknek.

2

Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg törvényszéki bírói rangban. Apja köztisztviselő volt, s Pétervárott különféle minisztériumokban és hivatalokban úgynevezett karriert csinált; azaz: olyan helyzetbe jutott, hogy bár világosan kitűnt, hogy semmiféle komoly munka elvégzésére nem alkalmas, hosszú szolgálati ideje és elért magas rangja miatt mégsem kergethették el: az ilyen emberek azután mindenféle fiktív, kiagyalt pozíciókba jutnak, és korántsem fiktív, hanem nagyon is valóságos ezreseket kapnak (hat- és tízezer közt), s így eléldegélnek késő vénségükig.

Ilyen ember volt Ivan Iljics apja is, Ilja Jefimovics Golovin titkos tanácsos, mindenféle fölösleges intézmény fölösleges tagja.

Három fia volt. Ivan Iljics volt a középső. A legidősebb ugyanolyan pályát futott be, mint édesapja, csak éppen másik minisztériumban, és már közel járt ahhoz a korhoz és szolgálati időhöz, amelyben ez a megingathatatlan javadalmazási helyzet előáll. A harmadik fiú nem állta meg a helyét az életben. Akárhová került, mindenütt elrontotta a dolgát. Most a vasútnál szolgált, apja, fivérei, de különösen sógornői nem szívesen találkoztak vele, sőt lehetőleg igyekeztek megfeledkezni létezéséről. Egy leánya is volt az öreg Golovinnak; Graef báróhoz ment feleségül, aki éppen olyan pétervári csinovnyik volt, mint az apósa. Ivan Iljics volt le phénix de la famille,^[1] amint  mondogatták. Nem volt sem olyan rideg és sótlan, mint a bátyja, sem olyan garázda, mint az öccse. A középen állt a kettő között: eszes, élénk, kellemes és jellemes ember volt. Öccsével együtt a jogtudományi iskolában tanult, de öccsét az ötödik osztályból kizárták, nem fejezte be. Ivan Iljics pedig jó eredménnyel végezte el tanulmányait. Már az iskolában az volt, aki további életében: tehetséges, jószívű, víg kedélyű és társas hajlamú egyéniség, de mindig szigorúan teljesítette azt, amit kötelességének tekintett; kötelességének pedig mindazt tekintette, amit magas állású személyek annak tekintenek. Sem gyermekkorában, sem később nem kereste felettesei kegyét, nem volt talpnyaló, de fiatal korától fogva úgy vonzódott a magas állású, előkelő emberekhez, mint a pille a gyertya lángjához; elsajátította modorukat, világnézetüket, és barátait is csak közülük válogatta. A gyermekkor és az ifjúság szokásos szenvedélyei nemigen hagytak benne nyomot; végigpróbálta az érzékiséget, a hiúságot s végül - a felsőbb osztályokban - a liberalizmust, de mindezt bizonyos határokon belül, ahogyan mértéktartó természete diktálta.

Iskolás korában elkövetett olyan tetteket, amelyekért utálta, megvetette önmagát, ocsmányságnak érezte, amikor elkövette őket; de később, amikor megtudta, hogy előkelő személyiségek is elkövetnek effélét, és nem tekintik bűnnek, már nem bánkódott miattuk; nem tekintette éppen erénynek, de teljességgel megfeledkezett róluk.

Amikor elvégezte a jogtudományi iskola tizedik osztályát, és apjától pénzt kapott, hogy kiruházkodjék, divatos öltönyt rendelt magának Sharmernél, óraláncára medaliont fűzött a következő felirattal: Respice finem,^[2] elbúcsúzott a hercegtől és nevelőjétől, Dononnál búcsúebédet rendezett évtársainak, s azután csupa új, divatos üzletekben rendelt és vásárolt holmival - fehérneművel, ruhával, borotvával, toalettszerekkel és úti takaróval - fölszerelve, elindult vidékre mint a kormányzó különleges megbízatású tisztviselője arra a helyre, amelyet apja szerzett neki.

Új állásában hamarosan éppoly könnyű, kellemes helyzetet teremtett magának, mint a jogtudományi iskolában. Szolgált, szépen haladt előre pályáján, s ugyanakkor kellemesen, ildomosan szórakozott; néha-néha hivatalos megbízásból kiutazott a járásba, mindenütt egyforma méltósággal viselkedett feletteseivel meg alárendeltjeivel, s a reá bízott ügyeket (amelyek főleg a szakadársággal voltak kapcsolatban) mindenkor pontosan, megvesztegethetetlen becsületességgel intézte, amire méltán büszke volt.

Fiatal kora s vigasságot kedvelő természete ellenére hivatalos vonatkozásban rendkívül tartózkodó, szigorú, sőt rigorózus volt; de társadalmi vonatkozásban gyakran élcelődő és szellemes volt, s kivétel nélkül mindig jóindulatú, illedelmes és bon enfant,^[3] így vélekedett róla főnöke és annak felesége, akiknek házában mindennapos volt.

Ott a vidéki városban viszonya szövődött egy társaságbeli hölggyel, aki a nyakába varrta magát az elegáns fiatal jogásznak; azután egy masamóddal volt bizalmas kapcsolata; ha együtt ivott az átutazó szárnysegédekkel, vacsora után el-ellátogattak abba a bizonyos utcába; kedvében járt nemcsak főnökének, hanem főnöke feleségének is, de mindezt annyira az illendőség keretén belül csinálta, hogy rossz szóval nem illethették miatta, hanem legfeljebb a francia szólást alkalmazhatták rá: il faut que la jeunesse se passe.^[4]

Mert mindez tiszta kézzel, tiszta ingben zajlott, francia szavakkal elegyítve, és - ami a fő - a legfelsőbb társaságban, következésképp a legmagasabb állású személyek helyeslésével.

Így élt Ivan Iljics öt esztendeig, s akkor változás állt be hivatali életében. Új bírósági intézmények keletkeztek, új emberekre volt szükség.

És Ivan Iljics egyike lett ezeknek az új embereknek.

Vizsgálóbírói állást ajánlottak neki, s Ivan Iljics elfogadta az állást, noha másik kormányzóságban volt, és így Ivan Iljicsnek meg kellett szakítania kialakított kapcsolatait, s új kapcsolatokat kellett kialakítania. Barátai csoportosan kikísérték, ezüst cigarettatárcát adtak neki emlékül, s ő elutazott új állomáshelyére.

Éppolyan kifogástalan vizsgálóbírónak bizonyult, mint amilyen kifogástalan volt különleges megbízatású hivatalnoknak; éppolyan comme il faut volt, éppolyan illedelmes, köztiszteletnek örvendő, s éppen úgy külön tudta választani hivatali kötelességeit magánéletétől. Ez az állás, a vizsgálóbírói munkakör pedig sokkal jobban vonzotta és érdekelte, mint a megelőző. Előző beosztásában kellemes volt, ha mesteri szabású egyenruhájában, fesztelen léptekkel végiglejtett az izgatottan remegő, bebocsáttatást váró kérelmezők és hivatalos személyek előtt, akik mind irigyelték őt, és bement egyenesen a főnök szobájába, hogy kettesben elteázgasson, cigarettázzon vele, de azért kevesen voltak, akik közvetlenül őtőle függtek. Ilyenek voltaképpen csak a járásbírók, meg a szakadárok voltak, amikor különleges megbízatással kiküldték Ivan Iljicset; ilyenkor udvariasan, szinte egyenrangúként bánt ezekkel a tőle függő emberekkel, szívesen éreztette velük, hogy lám, lesújthatna rájuk, s ő mégis közvetlenül, baráti módon viselkedik. Akkoriban kevesen voltak ilyenek. Most azonban mint vizsgálóbíró Ivan Iljics érezhette, hogy mindenki, kivétel nélkül mindenki, akármilyen tekintélyes vagy magabiztos személyiség, a kezei között van, s elég, ha bizonyos szavakat ír a címkés papirosra, és a tekintélyes, magabiztos személyiséget úgy vezetik elébe, mint gyanúsítottat vagy mint tanút, s ha ő nem kínálja hellyel, állva köteles felelni minden kérdésére. Ivan Iljics sohasem élt vissza hatalmával, ellenkezőleg: mindenképpen igyekezett enyhíteni hatalma megnyilvánulásán; de azért e hatalom tudata és megnyilvánulásának enyhítése tette új hivatalának legfőbb vonzóerejét. Ami magát a munkát, elsősorban a vizsgálatokat illeti, Ivan Iljics hamarosan megtalálta a módját, hogy elhárítson magától minden olyan körülményt, amely nem tartozik szorosan véve szolgálatához, hogy még a legbonyolultabb ügyeit is leegyszerűsítse olyan formába, amelyben az ügy már csak külsőleg tükröződött az iratban, amelyben nyoma sem volt Ivan Iljics egyéni nézetének, s főként, amely teljes mértékig megfeleljen a kívánt formaságoknak. A bíráskodásnak új ágazata volt ez, s Ivan Iljics az elsők egyike volt, akik a gyakorlatban kidolgozták az 1864. évi törvények alkalmazását.

Amikor Ivan Iljicset mint vizsgálóbírót másik városba helyezték át, új ismeretségeket kötött, új kapcsolatokat létesített, új pozíciót épített fel, s kissé megváltoztatta modorát. Bizonyos távolságot tartott a kormányzósági hivatalnokokkal szemben, személyi körét a városban lakó bírók meg vagyonos nemesek közül válogatta, a társalgásban némi enyhe ellenzékiséget, mérsékelt liberalizmust, művelt polgárosultságot éreztetett. Öltözködése eleganciáján mit sem változtatott, ellenben új állásában már nem borotválta ki az állát, s szabadon engedte szakállát, nőjön, ahol akar.

Új szolgálati helyén is rendkívül kellemesen alakult az élete, a társaság teljes egyetértésben bírálta a kormányzót, fizetése magasabb volt, mint a régi helyén, s további élvezetet szerzett a whist: Ivan Iljics akkoriban kezdett kártyázni, tehetségesen játszott, gyorsan kombinált, s víg kedélyét sohasem veszítette el, úgyhogy általában többnyire nyert.

Két éve szolgált új helyén, amikor megismerkedett leendő feleségével. Praszkovja Fjodorovna Mihel a legvonzóbb, legokosabb, legragyogóbb fiatal lány volt abban a kis körben, amelyben Ivan Iljics forgott. És Ivan Iljics, egyéb szórakozásai közepette, amelyekkel vizsgálóbírói munkakörének fáradalmait kiegyensúlyozta, kellemes, könnyed és fesztelen kapcsolatot létesített Praszkovja Fjodorovnával.

Amíg különleges megbízatású tisztviselő volt, Ivan Iljics rendszeresen táncolt; amióta azonban vizsgálóbíró lett, már csak kivételes esetekben táncolt. Vagyis olyasformán táncolt, mintha ezt mondaná: bár az új igazságszolgáltatás a hivatásom, és az ötödik rangosztályban szolgálok, azért ha táncra kerül a sor, vagyok olyan legény, mint más. Így hát az estélyek vége felé egyszer-egyszer felkérte Praszkovja Fjodorovnát, és főként e táncokkal nyerte meg szívét. A leány belészeretett. Ivan Iljicsnek voltaképpen nem állt szándékában, hogy megházasodjék, de mikor a lány belészeretett, felvetődött benne a kérdés: "Igazán, miért ne vehetném feleségül?"

Praszkovja Fjodorovna jó nemesi családból származó, szemrevaló hajadon volt, kis vagyonkával is rendelkezett. Ivan Iljics talán ragyogóbb partira is számíthatott volna, de azért Praszkovja Fjodorovna is jó parti volt. Ivan Iljicsnek megvolt a fizetése, s úgy számította, hogy felesége is ugyanannyit hoz a házhoz. Jó család; és a lány is csinos, bájos, és mindenképpen kifogástalan. Ha azt állítanók, hogy Ivan Iljics azért nősült, mert megszerette jegyesét, és úgy látta, hogy világnézetük megegyezik, éppen úgy nem mondanánk igazat, minthogyha azt állítanók, hogy azért nősült, mert társadalmi körének tagjai helyeselték választását. Elhatározásában mind a két szempont szerepet játszott: önmagának is jót tett, amikor ilyen feleséget szerzett, s egyben azt tette, amit a magas állású személyiségek helyeseltek.

Ivan Iljics tehát megházasodott.

Maga az esküvő és a házasélet első ideje hitvesi gyengédséggel, új bútorral, új szervizzel, új fehérneművel, miegymással igen kellemesen telt egészen addig, míg az asszony teherbe nem esett; Ivan Iljics már-már azt képzelte, hogy a házasság nemhogy ellentmondana, hanem még inkább megfelel annak a könnyed, kellemes, vidám, mindenkor ildomos és a társadalom helyeslésével találkozó életmódnak, amelyben ő általában az élet lényegét látta. De felesége állapotosságának első hónapjaitól kezdve valami új, váratlan mozzanat támadt, kellemetlen, nyomasztó és illetlen, amire Ivan Iljics nem volt elkészülve, és szabadulni sem tudott tőle.

Az asszony minden ok nélkül, pusztán szeszélyből - de gaieté de coeur, ahogyan Ivan Iljics magában nevezte -, megbontotta az élet kellemes és illedelmes rendjét: oktalanul féltékenykedett, unos-untalan belékötött, ápolást követelt, kellemetlen, csúnya jeleneteket csinált férjének.

Ivan Iljics eleinte azt remélte, hogy ebből a kínos helyzetből is ugyanazzal a könnyed, illedelmes modorával szabadulhat, amely más nehézségekben is megsegítette. Megpróbált elsiklani felesége hangulatai felett, s továbbra is vidáman, kellemesen élni: kártyapartira hívta barátait, megpróbált maga is eljárni a klubba vagy ismerőseihez. De felesége olyan erélyesen, olyan durva szavakkal támadt rá, s olyan kitartóan szidalmazta, valahányszor a férfi nem tett eleget követeléseinek - nyilván olyan szilárdul eltökélte magában, hogy nem nyugszik, amíg férje nem teljesíti akaratát, s nem ül otthon a négy fal között vele együtt búslakodni -, hogy Ivan Iljics elrémült. Felderengett benne, hogy a házasélet, legalábbis az ő hitvesével nem minden esetben kedvez az élet kellemes és illedelmes oldalainak, sőt sokszor ellentétben áll velük, s ezért mindenképpen védekezni kell e túlkapások ellen. Körülnézett, milyen eszközökkel védekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Praszkovja Fjodorovnának, s Ivan Iljics így a szolgálattal meg a szolgálatból folyó kötelezettségekkel harcolt felesége ellen, ilyen módon próbált magának független világot elkeríteni.

A gyermek születésével, a táplálási kísérletekkel és kudarcokkal, anya és gyermeke képzelt meg valóságos betegségeivel, amelyekben Ivan Iljicsnek részt kellett vennie, holott nem is konyított hozzá, egyre nőtt, erősödött az a szükséglete, hogy családján kívül ilyen független világot biztosítson magának.

Abban a mértékben, ahogyan felesége egyre ingerlékenyebb és egyre követelőbb lett, Ivan Iljics egyre inkább a hivatalába helyezte át élete súlypontját. Jobban szerette szolgálatát, és becsvágyóbb volt, mint annak előtte.

Alig egy esztendővel az esküvő után Ivan Iljics már felismerte, hogy a házasélet, bár bizonyos kényelemmel jár, voltaképpen nagyon nehéz és bonyolult feladat, s ahhoz, hogy az ember teljesítse, azaz: illendő és a társadalom helyeslésével találkozó életet éljen, éppen úgy bizonyos módszert kell kidolgozni, mint a hivatalviseléshez.

Ivan Iljics tehát kidolgozta a házasélet módszerét. A házasságtól csak azt követelte, amit az adni tudott, vagyis a házi koszt meg az ágy örömeit, s legfőképpen a külső formáknak a közvélemény által megkövetelt illendőségét. Ezentúl nem kívánt egyebet, mint könnyed kedélyességet, s ha ezt megkapta, hálás volt; ha azonban zsémbeléssel, ellenállással találkozott, nyomban visszavonult a maga külön, elkerített hivatali világába, és ott kereste örömét.

Megbecsülték, mint lelkiismeretes hivatalnokot, három év múlva előléptették ügyészhelyettessé. Új, jelentősebb munkakört kapott, bárkit bíróság elé idézhetett és bebörtönözhetett, a nyilvánosság előtt tartotta vádbeszédeit, és nagy sikereket ért el: mindezzel együtt csak még jobban szerette hivatalát.

Egymás után jöttek a gyerekek. Felesége egyre mérgesebb, egyre zsémbesebb lett, de Ivan Iljicsnek a házaséletre kidolgozott módszere olyan jól működött, hogy feleségének zsémbessége jóformán lepergett róla.

Miután hét évig szolgált egy helyen, Ivan Iljicset kinevezték államügyésznek egy másik kormányzóság székhelyére. Átköltöztek, elfogyott a pénzük, az asszonynak nem tetszett az új állomáshelyük. Ivan Iljics fizetése több volt ugyan, mint addig, de az élet itt drágább volt, azonkívül meghalt két gyermekük, és a családi élet így még nyomasztóbbá vált Ivan Iljics számára.

Praszkovja Fjodorovna minden bajért, ami új lakóhelyükön érte őket, férjét okolta. A házastársak közt a legtöbb beszédtéma, különösen ha a gyermekek neveltetéséről volt szó, olyan kérdésekbe torkollott, amelyeket veszekedések emléke kísért, és a veszekedés bármely pillanatban újra fellángolhatott. Nem maradt egyéb, csak azok a ritka szerelmes periódusok, amelyek néha a régi házasokat is meglátogatják, de ezek sem tartottak sokáig. Apró szigetecskék voltak, amelyeken ideig-óráig megpihenhettek, hogy azután újra a titkolt ellenségeskedés, elidegenülés tengerében fuldokoljanak. Ez a kölcsönös elidegenülés talán bántotta volna Ivan Iljicset, ha azt hitte volna, hogy ennek nem kell így lennie; de Ivan Iljics most már normálisnak ismerte el ezt a helyzetet, sőt valósággal úgy tekintette, hogy ez a célja az ő családbeli működésének. Célja abban áll, hogy minél jobban megszabaduljon mindezektől a kellemetlenségektől, és ezeket lehetőleg ártalmatlannak és illendőnek tüntesse fel; célját pedig azzal érte el, hogy egyre kevesebb időt töltött családja körében, s ha mégis kénytelen volt ezt tenni, akkor idegen személyek jelenlétével igyekezett biztosítani pozícióját. Mindenekfölött pedig ott volt a hivatal. Lassan már minden érdeklődése eköré összpontosult, mindenestül elnyelte őt a hivatal. Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, tekintélye, amely még külsőségekben is megnyilvánult, amikor belépett a bíróság épületébe és alárendeltjeivel találkozott, végül nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll... mindez örömet szerzett neki, kitöltötte életét a férfitársaságban elköltött ebédekkel, kártyapartikkal, beszélgetésekkel együtt. Így hát mindent összevéve, élete továbbra is úgy folyt, ahogyan nézete szerint kellett: kellemesen és ildomosan.

Eltelt újabb hét esztendő. Leányuk már tizenhatodik évében járt, még egy gyermekük meghalt, már csak egy gimnazista fiuk maradt, állandó vitáik tárgya. Ivan Iljics a jogtudományi iskolába akarta adni, de Praszkovja Fjodorovna csak azért is a gimnáziumba íratta. Leányuk otthon tanult szép eredménnyel, a fiú is jó tanuló volt.

3

Így telt-múlt Ivan Iljics házaséletének tizenhét esztendeje. Már régen ügyész volt, s jobb helyre várva, néhány áthelyezést visszautasított, amikor váratlan kellemetlenség érte, s majdnem felborította egész nyugodtan folydogáló életét. Biztosra vette, hogy kinevezik bírósági elnöknek egy egyetemi városba, de Goppe valami módon megelőzte, s ő kapta meg a helyet. Ivan Iljics megharagudott, szemrehányást tett neki, összeveszett vele és közvetlen feljebbvalóival; elhidegültek iránta, és a legközelebbi előléptetésnél megint megkerülték.

Ezernyolcszáznyolcvanban történt. Ez volt Ivan Iljics életének legsúlyosabb esztendeje. Ekkor derült ki egyrészt, hogy fizetéséből nem tud megélni, másrészt, hogy mindenki megfeledkezett róla, és ezért mások a világ legtermészetesebb dolgának veszik azt, amit ő felháborító, kegyetlen igazságtalanságnak érez. Még édesapja sem tartotta kötelességének, hogy segítsen rajta. Ivan Iljics pedig úgy érezte, hogy mindenki elhagyta azáltal, hogy szabályszerűnek, sőt szerencsésnek tekintik pozícióját és háromezer-ötszáz rubel fizetését. Ő egyedül tudta, hogy az ellene elkövetett igazságtalanságokat, felesége örökös siránkozását és újabban szerzett adósságait tekintetbe véve (mert állandóan többet költött, mint amit keresett), helyzete korántsem mondható szerencsésnek.

Azon a nyáron szabadságot vett, és takarékosság céljából feleségével együtt lement falura, Praszkovja Fjodorovna öccséhez.

Falun, távol hivatalától, életében először unalom, sőt elviselhetetlen mélabú hatalmasodott el rajta; úgy döntött, hogy nem élhet így tovább, erélyes lépéseket kell tennie.

Miután egy teljes éjszakát álmatlanul töltött a teraszon, elhatározta, felutazik Pétervárra, ott utánajár dolgainak és - hogy megbüntesse azokat, akik nem értékelték őt kellőképpen - áthelyezteti magát egy másik minisztériumba.

Másnap elutazott Pétervárra, hiába próbálta lebeszélni felesége, sógora.

Egyetlen céllal ment: hogy egy ötezer rubeles állást szerezzen magának. Nem kötötte magát semmiféle minisztériumhoz, munkakörhöz, irányzathoz. Csak állást akart, akármilyen állást ötezer rubel fizetéssel a közigazgatásban, banknál, vasútnál, Marija cárné intézményeinél, akár a vámhivatalnál - de feltétlenül ötezer rubel fizetéssel, és feltétlenül úgy, hogy kikerüljön annak a minisztériumnak a fennhatósága alól, amely nem értékelte kellően szolgálatait.

Ivan Iljics utazását bámulatos, váratlan siker koronázta. Kurszkban az első osztályú fülkébe beszállt egy ismerőse, F. Sz. Iljin, s közölte vele, hogy a kurszki kormányzó táviratilag fontos hírt kapott: a minisztériumban a közeli napokban döntő változás lesz, Pjotr Ivanovicsot menesztik, s a helyébe Ivan Szemjonovicsot nevezik ki.

A küszöbönálló fordultnak, országos jelentőségén túl, különös jelentősége volt Ivan Iljics számára, mert egy új személyt, Pjotr Petrovicsot helyezvén előtérbe, ezzel együtt feltétlenül előtérben hozza Pjotr Petrovics barátját, Zahar Ivanovicsot is; ez a Zahar Ivanovics pedig Ivan Iljicsnek is jó barátja, régi cimborája volt.

Moszkvában megerősítették a kurszki hírt. Pétervárra érkezve pedig Ivan Iljics megtalálta Zahar Ivanovicsot, és ígéretet kapott tőle egy kitűnő állásra a régi minisztériumában, az igazságügy-minisztériumban.

Egy héttel később Ivan Iljics a következő táviratot küldte feleségének:

Zahar Miller helyén első jelentéstétel után kineveznek.

E személycsere következtében tehát Ivan Iljics régi minisztériumában olyan álláshoz jutott, hogy kollégáit egyszerre két rangfokozattal előzte meg; ötezer rubel fizetést kapott, és azonfelül háromezer-ötszáz rubelt a költözködésre. Egyszeriben elfelejtette régi bosszúságát, már nem haragudott vélt ellenségeire meg a minisztériumra; boldog volt.

Rég nem érezte magát olyan jókedvűnek, elégedettnek, mint amikor Pétervárról visszatért sógora birtokára. Praszkovja Fjodorovna is felvidult; fegyverszünetet kötöttek. Ivan Iljics elbeszélte, hogyan ünnepelték Pétervárott, régi ellenségeit hogy porba sújtotta, s azok hízelegtek neki, mennyire irigylik új állásáért, s elsősorban azt hangsúlyozta, mennyire szereti őt mindenki a fővárosban.

Praszkovja Fjodorovna végighallgatta, tette magát, mintha mindezt elhinné, s egy árva szóval sem mondott ellent férjének, csak terveket szőtt, hogyan fogják berendezni életüket a városban, amelybe átköltöznek. És Ivan Iljics örömmel tapasztalta, hogy ezek a tervek az ő tervei, mindenben egyetértenek, és egy időre zsákutcába jutott élete most, íme, megint visszalendül régi, természetes kerékvágásába: megint vidáman, kellemesen és illendően fog folydogálni.

Falun már csak rövid ideig maradhatott. Szeptember tizedikén el kellett foglalnia új állását, meg arra is idő kellett, hogy berendezkedjenek új lakóhelyükön, felhozzák holmijukat vidékről, kiegészítsék, hozzávásároljanak meg rendeljenek sok mindent - egyszóval berendezzenek mindent úgy, ahogyan Ivan Iljics elképzelte, azaz majdnem pontosan éppen úgy, ahogyan Praszkovja Fjodorovna kívánta.

Most, amikor minden olyan szerencsésen alakult, amikor közös volt a céljuk, és kevés időt töltöttek együtt, a házastársak olyan szép egyetértésben éltek, mint házasságuk legelső évében, és azóta sem. Ivan Iljicsnek eleinte az volt a szándéka, hogy mindjárt magával viszi a családját, de sógora és sógornője, akik egyszerre hallatlanul szeretetreméltón és rokoni módon viselkedtek Ivan Iljiccsel meg családjával, rábeszélték, hogy utazzék fel egyedül.

Ivan Iljics tehát elutazott. Egy percre sem hagyta el derűs lelkiállapota, amelyet részben előléptetése szerzett, részben pedig feleségével való egyetértése, egyik szüntelenül erősítvén a másikat. Hamarosan nagyszerű lakást is talált, pontosan olyant, amilyenről Praszkovja Fjodorovnával ábrándoztak. Tágas, magas, régi stílusban épült fogadószobák, kényelmes, impozáns dolgozószoba, feleségének, leányának megfelelő hálószobák, fiának tanulószoba - minden hajszálra úgy, mintha csak számukra tervezték volna. Ivan Iljics maga vette kezébe a berendezkedést, tapétát választott, bútort vásárolt, főleg használt holmit, amit újonnan kárpitoztatott s ügyesen újjávarázsolt. A lakás nőtt, fejlődött, s egyre jobban megközelítette azt az eszményt, amely előtte lebegett. Amikor a félig kész lakásban körülnézett, a  berendezés még az ő várakozását is felülmúlta. Megsejtette, hogy milyen comme il faut, előkelő és ízléses lesz minden, mire elkészül. A még berendezetlen szalonban maga előtt látta a kandallót, az ellenzőt, a sarokpolcot, a mindenfelé ügyesen elhelyezett karcsú kis székeket, a falon a tálakat, tányérokat, a bronz dísztárgyakat megfelelő helyükön. Már előre örült, hogy mit fog szólni mindehhez Pása meg Lizenyka, hiszen nekik is van ízlésük, efféléhez. Lesz itt meglepetés! Különösen abban kedvezett neki a szerencse, hogy talált és olcsón megvásárolt mindenféle régi holmit, ami rendkívül előkelő színezetet adott az egész lakásnak. Leveleiben szándékosan mindent rosszabbnak tüntetett fel, mint amilyen a valóságban volt, hogy annál nagyobb legyen a család meglepetése. Mindez annyira lefoglalta, hogy még új állása is háttérbe szorult, pedig ugyancsak szerelmese volt hivatásának. Még tárgyalás közben is voltak szórakozott percei; elgondolkozott például olyasmin, hogy milyen drapériát tegyen a függönyökre, egyeneset-e vagy húzottat. Annyira elfoglalták ezek a kérdések, hogy néha maga is nekiállt bútort tologatni, függönyöket felaggatni. Egyszer fellépett a kis hágcsóra, hogy egy ügyetlen kárpitosnak megmutassa, milyen redőkbe fektesse a függönyt; rosszul lépett, és leesett a hágcsóról, de izmos és ügyes lévén, az utolsó pillanatban megkapaszkodott és csak az oldalát verte be az ablakkilincsbe. Egy ideig sajgott a helye, de nemsokára elmúlt. Ivan Iljics egész idő alatt különösen vidámnak, egészségesnek érezte magát. "Tizenöt év esett le a vállamról" - írta feleségének. Azt remélte, szeptember végére elkészül, de a berendezkedés elhúzódott október közepéig. Ellenben minden gyönyörűen sikerült, ezt nemcsak ő mondta, hanem mindenki, aki csak látta.

Pedig, igazából, csak olyan volt ez a lakás, mint általában a nem nagyon gazdag embereké, akik mindenáron a gazdagokhoz akarnak hasonlítani, és ezért csak egymáshoz hasonlítanak: rengeteg plüss, ébenfa, művirág, szőnyeg és bronz, minél több sötét meg csillogó holmi - egyszóval mindaz, amit bizonyos fajta emberek felvonultatnak, hogy minél jobban hasonlítsanak bizonyos fajta emberekhez. Ivan Iljics lakása is úgy hasonlított mindezekhez a lakásokhoz, hogy jóformán nem is lehetett megmondani, hogy milyen; de ő maga mindent egészen különlegesnek, egyéninek látott. Amikor kiment családja elé a pályaudvarra, hazavitte őket a kész, kivilágított lakásba, a fehér nyakkendős inas kinyitotta a virágdíszes előszoba ajtaját, s azután beléptek a szalonba, onnét a dolgozószobába, és a nők összecsapták a kezüket elragadtatásukban, akkor Ivan Iljics úszott a boldogságban. Körülvezette őket, magába szívta elismerésüket, és sugárzott örömében. Amikor aznap este teázgatás közben Praszkovja Fjodorovna többek között megkérdezte, hogyan esett le a hágcsóról, Ivan Iljics eljátszotta az egész jelenetet, ahogy lebillent, és megijesztette a kárpitost.

- De nem hiába vagyok tornász! Más agyonverte volna magát, én meg csak az oldalamat ütöttem meg, itt ni: ha hozzányúlsz érzékeny, de már múlóban van, semmiség az egész, egy kék folt.

Így hát megkezdték életüket az új lakásban: ahogy ez lenni szokott, mire igazából berendezkedtek, csak egy szobával volt kevesebb a kelleténél, és Ivan Iljics fizetése is - ahogy ez lenni szokott - csak valami csekélységgel, négy-ötszáz rubellel volt kevesebb a kelleténél, így hát minden rendben volt. Különösen rendben volt a legelső  időben, amikor még nem készült el minden, és egyet-mást pótolni kellett, megrendelni vagy megvásárolni, átállítani, elrendezni. Ha itt-ott akadt is nézeteltérés férj és feleség között, mindketten olyan elégedettek voltak, és annyi volt a tennivaló, hogy minden nagyobb vita nélkül elintéződött. Amikor már nem volt mit elintézni, az élet unalmasabb lett, valami hiányzott belőle; de addigra már szokások formálódtak, új ismeretségek kötődtek, lassan megint kitöltődött az életük.

Ivan Iljics a délelőttöt a bíróságon töltötte, ebédre ért haza, és az első időben kitűnő hangulatban volt, noha szenvedett is, mégpedig éppen a lakás miatt. (Minden folt az abroszon vagy a bútorhuzaton, minden leszakadt függönyzsinór felbőszítette: annyi fáradságába került a berendezkedés, hogy fájt minden legapróbb csorba.) Egészben véve azonban úgy folyt az élete, ahogyan hite szerint folynia kellett, könnyedén, kellemesen és illendően. Kilenckor kelt, kávézott, újságot olvasott, azután felöltötte bírói egyenruháját, és elkocsizott a bíróságra. Ott már készen várta az iga - megszokott igája, belebújt, s húzta tovább. Kérelmezők, tudakozódók, a kancellária, nyilvános tárgyalások és hivatalos ülések. Mindebből gondosan ki kellett iktatni mindazt a nyerset, életszerűt, ami mindig megzavarja a hivatalos ügyek szabályszerű lefolyását: az emberekkel nem szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat, mégpedig úgy, hogy a kapcsolat indítéka is szigorúan hivatalos legyen, meg a kapcsolat maga is csak a hivatalosra szorítkozzék. Bekopogtat például valaki, és meg akar tudni valamit. Ivan Iljicsnek, mint nem hivatalos személynek semmiféle kapcsolata nem lehet ezzel a tudakozódóval, de ha a tudakozódónak van összeköttetése Ivan Iljiccsel mint a bíróság tagjával, mégpedig olyan összeköttetése, amely hivatalos, címkés papíron is kifejezhető, akkor e kapcsolat határain belül Ivan Iljics mindent, de igazán minden tőle telhetőt megtesz az illető érdekében, és mindezt a szívélyesség és emberségesség teljes látszatával, vagyis udvariasan. Mihelyt a hivatalos kapcsolatnak vége szakad, vége minden egyébnek is. Ivan Iljics a legnagyobb mértékben értett hozzá, hogy elkülönítse a hivatalos részt, és ne keverje össze igazi életével; hosszú gyakorlattal és vele született tehetségével olyan fokig vitte ebben a művészetben, hogy néha, mint a virtuóz, még azt is megengedte magának, hogy mintegy tréfából valami emberit vegyítsen a hivatalos kapcsolatokba. Azért engedhette ezt meg magának, mert érezte magában az erőt, hogy akármikor, ha szükségessé válik, újra különválassza a hivatalost és félretegye az emberit. Igen, Ivan Iljics nemcsak könnyedén, kellemesen és illendő módon intézte hivatalos ügyeit, hanem valósággal művészien. A szünetekben teát ivott, dohányzott, társalgott - egy keveset a politikáról, egy keveset a közügyekről, egy keveset a kártyáról, de legelsősorban a kinevezésekről. Azután pedig hazament fáradtan, de olyan érzéssel, mint a virtuóz, aki pompásan játszotta el szólamát - az első hegedűt - a zenekarban. Amikor hazaért, felesége és leánya látogatóba mentek valahová, vagy hozzájuk jöttek látogatóba; fia a gimnáziumba járt, házitanítók segítségével készítette el leckéit, és tisztességesen megtanulta mindazt, amit a gimnáziumban tanítanak. Minden rendben volt. Ebéd után, ha nem jött vendég, Ivan Iljics elolvasott egy-egy könyvet, amelyről mindenki beszélt, este pedig dolgozott... azaz aktáit tanulmányozta, a törvényekben lapozgatott, egybevetette a vallomásokat a törvényekkel, és megállapította, hogy milyen szakasz vonatkozik az ügyre. Nem tekintette ezt  a munkát sem unalmasnak, sem szórakoztatónak. Unalmas olyankor volt, amikor kártyázni lehetett volna; de amikor nem volt vintparti, akkor mégiscsak jobb volt, mint egyedül vagy a feleségével üldögélni. Legfőbb szórakozása pedig az volt, ha intim kis ebédekre hívhatott előkelő társadalmi állású hölgyeket meg urakat, s azokkal pontosan úgy tölthette idejét, ahogyan az ő köreiben mindenki töltötte... ahogy szalonja is éppen olyan volt, mint mindenki szalonja.

Egyszer még estélyt is adtak, táncoltak. Ivan Iljics jól érezte magát, minden rendben volt, csak a torták, édességek fölött támadt nagy vitája a feleségével. Praszkovja Fjodorovnának megvolt a maga elgondolása, de Ivan Iljics ragaszkodott hozzá, hogy mindent a legdrágább cukrásznál rendeljenek meg, sok tortát rendelt, és a veszekedés abból támadt, hogy a torták megmaradtak, a cukrász számlája pedig negyvenöt rubelt tett ki. Hosszú, kínos veszekedés volt, a végén Praszkovja Fjodorovna azt mondta: "Fulladj meg, vén hülye", Ivan Iljics pedig a fejéhez kapott, és mérgében válást emlegetett. De az estély azért nagyon jól sikerült. A társaság színe-java gyűlt össze, és Ivan Iljics táncra kérte Trufonova hercegnét, annak a hölgynek a testvérhúgát, aki a "Búfelejtő" társaság megalapításával tette magát nevezetessé a felső körökben. A hivatali örömök Ivan Iljics becsvágyát elégítették ki, a társadalmi örömök pedig hiúságát; de igazi örömeit a zöld asztalnál, a vintben találta meg. Sokszor megvallotta, hogy bármi történt az életében, bármilyen kellemetlenségek érték, a legnagyobb öröm, melynek fénye, mint a gyertya lángja sugárzott előtte, az volt, ha jó játékosokkal, csendes, hallgatag partnerekkel leülhet vintezni, mégpedig feltétlenül négyesben (ötösben kényelmetlen, bár az ember teszi magát, hogy nagyon szeret ötösben játszani), és pár óra hosszat komolyan, megfontoltan elmélyed a játékban (különösen, ha jól jár a kártya), azután megvacsorázik, és megiszik egy pohár bort. Az ilyen esték után, különösen, ha még nyert is egy keveset, (sokat nyerni kellemetlen!), derűs és kiegyensúlyozott lelkiállapotban tért aludni.

Így éltek. Kitűnő társaságuk alakult ki, tekintélyes személyek is jártak hozzájuk, és fiatalemberek is.

Ismeretségi körüket illetően férj,  feleség és lányuk teljesen egy véleményen voltak, s anélkül, hogy összebeszéltek volna, erélyes elzárkózással lerázták magukról mindazokat a röstellni való rokonokat meg régi ismerősöket, akik bizalmaskodva befurakodtak japán porcelán tányérokkal díszített szalonjukba. A röstellni való rokonok, jó barátok hamarosan lekoptak, és Golovinék köre már csakis a legelőkelőbb személyiségekből tevődött össze. Lizanykának előkelő fiatalemberek csapták a szelet, és Petriscsev komolyan udvarolt neki, a fiatal vizsgálóbíró, Dmitrij Ivanovics Petriscsev fia és vagyonának egyetlen örököse, elannyira, hogy Ivan Iljics már Praszkovja Fjodorovnával is megbeszélte a dolgot, s felvetődött a kérdés, ne hívják-e magukkal szánkázni vagy színházba. Így éltek Golovinék. Minden így folyt változatlanul, és minden a legszebb rendben volt.

4

Valamennyien egészségesek voltak. Mert azt igazán nem lehetett betegségnek nevezni, hogy Ivan Iljics néha azon panaszkodott, hogy rossz a szája íze, és a hasa bal oldalában valami érez.

Ez az érzés fokozatosan erősödött, fájdalomnak ugyan még mindig nem volt nevezhető, de Ivan Iljics állandó nyomást érzett az oldalában, és állandóan rosszkedvű volt. Rosszkedve egyre fokozódott, erősödött és lassacskán elrontotta a Golovin család életének könnyed és illedelmes egyensúlyát. A házastársak egyre gyakrabban veszekedtek, könnyedségnek és kellemességnek hamarosan nyoma veszett, már az illem is csak nagy nehezen tartotta magát. Megint sűrűsödtek a jelenetek. Megint csak apró szigetecskék maradtak - s azok is csak csekély számmal -, amelyeken  férj és feleség robbanás veszélye nélkül találkozhatott.

Praszkovja Fjodorovna most már nem alaptalanul panaszkodott férje nehéz természete miatt. Szokott túlzó modorában azt hajtogatta, hogy férjének mindig is tűrhetetlen volt a természete, és az ő áldott jó szíve kellett hozzá, hogy ezt húsz esztendőn át elviselje. Az igazság ebben annyi volt, hogy most valóban Ivan Iljics kezdte a civakodást. A jelenetek rendszerint közvetlenül ebéd előtt kezdődtek, többnyire akkor, amikor enni kezdett, a levesnél. Hol azt vette észre, hogy az edény kicsorbult, hol az étellel volt elégedetlen, hol a fia könyökölt az asztalra, hol a lánya hajviseletét kifogásolta. És mindezért Praszkovja Fjodorovnát hibáztatta. Az asszony eleinte visszafelelt, gorombáskodott, de Ivan Iljics egyszer vagy kétszer olyan őrjöngő dühbe gurult, hogy Praszkovja Fjodorovna belátta: ez valami beteges állapot, amelyet férjénél a táplálék felvétele idéz elő, s ezért megfékezte magát, már nem válaszolgatott férjének, csak az ebéd befejezését sürgette. Önuralmára roppantul büszke volt, nagy érdemének tekintette. Eldöntvén, hogy férjének szörnyű természete van, és ezzel elrontotta az ő életét, nagyon megsajnálta önmagát. Minél jobban sajnálta magát, annál jobban meggyűlölte férjét. Halálát kívánta... de mégsem kívánhatta, mert akkor megszűnik a fizetése. Ez még jobban feltüzelte férje ellen. Főleg azért érezte magát határtalanul szerencsétlennek, mert még férje halála sem segíthet rajta, ezért volt ingerült, de leplezte ingerültségét, és titkos ingerültsége csak annál jobban ingerelte.

Egy csúnya jelenet után, amelynek során Ivan Iljics különösen igazságtalan volt, s a jelenetet követő magyarázkodás után, amelyben mentségül azt hozta fel, hogy valóban ideges, de ennek oka betegség, Praszkovja Fjodorovna azt mondotta neki, hogy ha beteg, kezeltesse magát, s követelte, menjen el egy híres orvoshoz.

Ivan Iljics szót fogadott, elment az orvoshoz. Minden pontosan úgy történt, ahogy várta, minden pontosan olyan volt, amilyen lenni szokott: a várakozás, az orvos erőltetett fontoskodása, amelyet Ivan Iljics olyan jól ismert, mert ő is éppen úgy viselkedett a bíróságon, a kopogtatás, a meghallgatás, a kérdések, amelyekre előre meghatározott és nyilvánvalóan fölösleges válaszokat kellett adni, a nagyképű ábrázat, amely mintegy azt mondta: csak bízza magát ránk, majd mi mindent elintézünk, mert mi csalhatatlanul és pontosan tudjuk, hogyan kell mindent elintézni, mindenkinek mindent egyféleképpen, akárkiről legyen is szó. Minden szakasztott úgy volt, mint a bíróságon. Ahogy Ivan Iljics nagyképűsködött a vádlottakkal, úgy nagyképűsködött vele a hírneves orvos.

Az orvos azt mondta: ez meg ez arra vall, hogy az ön szervezetében ez meg ez a helyezet; de ha ennek meg ennek  a vizsgálata ezt nem erősíti meg, akkor viszont ezt meg ezt kell feltételeznünk. Ha mármost ezt meg ezt feltételezzük, akkor... és így tovább. Ivan Iljicset csak egyetlen kérdés érdekelte: veszélyes-e a baja, vagy sem? Az orvos azonban elengedte a füle mellett ezt a cseppet sem helyénvaló kérdést. Az orvos szempontjából ez fölösleges kérdés volt, és nem volt érdemes vele foglalkozni; az ő szempontjából csupán a diagnózis valószínűségeit kellett latolgatni: vándorvese, idült hurut, vakbélgyulladás... Ivan Iljics életéről szó sem volt, a vita a vándorvese meg a vakbél között folyt. És a vitát az orvos Ivan Iljics szeme láttára fölényesen eldöntötte a vakbél javára, azzal a fenntartással, hogy a vizeletvizsgálat esetleg újabb adatokat szolgáltathat, és akkor az ügyet revízió alá kell venni.

Mindez szóról szóra egyezett azzal, amit Ivan Iljics maga is ezerszer éppilyen fölényesen elvégzett a vádlottakon. Az orvos azután éppoly fölényesen elmondta összefoglalóját, és szemüvege fölött diadalmasan, sőt vidáman tekintett a vádlottra. A doktor összefoglalójából Ivan Iljics azt a következtetést vonta le, hogy ügye rosszul áll; az orvosnak és mindenki másnak ez nyilván mindegy, de neki annál keservesebb. És ez a következtetés megdöbbentette Ivan Iljicset; erősen megsajnálta önmagát, és megharagudott az orvosra, aki közönyösen siklik el egy ilyen végzetesen fontos kérdés felett.

Szólni azonban nem szólt semmit, felállt, pénzt tett az orvos asztalára, felsóhajtott s csupán ennyit mondott:

- Mi betegek, bizonyára gyakran teszünk fel ostoba kérdéseket... Veszélyes-e ez a betegség, vagy sem?

Az orvos szigorúan pislogott rá fél szemével okuláréján át, mintha azt mondaná: vádlott, ha nem szorítkozik a feltett kérdések megválaszolására, kénytelen leszek eltávolítani önt a tárgyalóteremből.

- Már megmondtam mindazt, amit közölni szükségesnek és helyesnek tartok - mondotta. - A továbbiakat a vizsgálat fogja eldönteni. - És meghajolt búcsúzóul.

Ivan Iljics kikullogott, búsan beült a szánba, és hazahajtatott. Útközben fáradhatatlanul elemezte magában az orvos szavait, megpróbálta egyszerű, mindennapi nyelvre átültetni a homályos és bonyolult tudományos kifejezéseket, és kiolvasni belőlük a választ erre az egyetlen kérdésre: súlyos-e a bajom - nagyon súlyos -, vagy egyelőre még jelentéktelen? És mindent egybevetve, az orvos szavaiból azt a következtetést vonta le, hogy állapota nagyon súlyos. Az utcán mindent szomorúnak látott. Szomorúak voltak a kocsisok, a házak, szomorúak a boltok és a járókelők. A fájdalom pedig, a tompán sajgó, egy percre sem szűnő fájdalom az oldalában az orvos rejtélyes szavai nyomán új, komolyabb jelentőségre tett szert, s Ivan Iljics most már egészen másképp, aggódva figyelte.

Amikor hazaérkezett, beszámolt feleségének a látogatás eredményéről. Felesége meghallgatta, de elbeszélése közepén belépett Lizanyka kalapban-kabátban: látogatóba készült édesanyjával. Egy percre leült, megpróbálta hallgatni, hogy miről beszélnek, de nem bírta sokáig az unalmas históriát, s édesanyja sem hallgatta végig Ivan Iljicset.

- No hát igazán örülök - mondta. - Most aztán vigyázz, pontosan szedd az orvosságot. Add ide a receptet, leküldöm Geraszimot a patikába. - S azzal ment öltözni.

Míg az asszony a szobában volt, Ivan Iljics nem vett lélegzetet, s keservesen sóhajtott, mikor kiment.

"Istenem... - gondolta. - Talán csakugyan semmi, még egyelőre..."

Attól fogva szorgalmasan szedte az orvosságot, követte az orvos előírásait, amelyek a vizeletvizsgálat után módosultak. Ekkor azonban valami történt; a vizeletvizsgálatba, vagy abba, aminek utána kellett volna következnie, valami hiba vagy tévedés csúszott be, az orvos maga elérhetetlen volt, de valahogy kisült, hogy nem az történt, amit az orvos mondott. Vagy megfeledkezett valamiről, vagy hazudott, vagy eltitkolt valamit.

Ivan Iljics mindazonáltal pontosan követte az előírásokat, s ebben eleinte vigasztalást talált.

Mióta az orvosnál járt, főfoglalkozása az lett, hogy pontosan követte az orvos előírásait, higiéne és egyéb tekintetben, pontosan szedte az orvosságokat, és gondosan figyelte fájdalmait és szervezetének minden irányú működését. A világon semmi sem érdekelte jobban, mint az emberek  betegsége, egészsége. Ha betegekről, halálesetekről, gyógyulásokról beszéltek előtte - különösen, ha a betegség leírása hasonlított az övéhez -, nehezen leplezett izgalommal figyelt, kérdéseket tett fel, és összehasonlította a szóban forgó esetet a maga bajával.

A fájdalom nem enyhült, de Ivan Iljics erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy azt higgye, állapota javult. Az önáltatás sikerült is mindaddig, amíg valami fel nem bosszantotta. De mihelyt civakodott a feleségével, vagy a hivatalban kellemetlenség érte, vagy rosszul járt a kártya, betegsége teljes erejével megrohanta. Azelőtt úgy viselte el az effajta kellemetlenségeket, hogy bizonyosra vette: rövidesen kijavítja, leküzdi a rosszat, kivárja a sikert, a nagy szlemet. Most azonban minden kudarc leverte a lábáról, kétségbe ejtette. Azt mondta magának: "Éppen kezdtem rendbe jönni, az orvosság épp hogy hatni kezdett, és most jön ez az átkozott bosszúság vagy kellemetlenség..." És haragudott a kellemetlenségre, vagy az emberekre, akik bosszantották és halálát siettették, és érezte, hogy dühe csak annál jobban sietteti halálát, de nem tudott magán uralkodni. Pedig tisztában kellett volna lennie, hogy dühe, elkeseredése az emberek meg a körülmények ellen csak súlyosbítja betegségét, s ezért nem lenne szabad ügyet vetnie a kellemetlenségekre. De pontosan ellenkezőképpen okoskodott: azt hajtogatta, hogy nyugalomra van szüksége, állandóan figyelemmel kísért mindent, ami megszegte nyugalmát, és a nyugalom legkisebb megszegése is felbőszítette. Helyzetét még azzal is rontotta, hogy bújta az orvosi könyveket, és állandóan konzultálta orvosait. Állapota olyan egyenletesen romlott, hogy egyik napot a másikhoz hasonlítva, még áltathatta is magát, olyan csekély volt a különbség. De amikor orvost konzultált, úgy rémlett neki, hogy állapota katasztrofális gyorsasággal rosszabbodik. És ennek ellenére egyik orvostól a másikhoz szaladt.

Még ugyanabban a hónapban felkeresett egy másik hírességet; a második híresség jóformán szóról szóra ugyanazt mondta, amit az első, de másképp tette fel a kérdéseket. És a második hírességgel való tanácskozás csak fokozta Ivan Iljics aggodalmát, ijedtségét. Azután egy barátja barátjához fordult, aki ugyancsak kiváló orvos hírében állt; a jó barát barátja egészen más diagnózist állított fel, de hiába ígért gyógyulást, kérdéseivel és felvetéseivel még jobban összezavarta Ivan Iljicset, és fokozta aggodalmát. A homeopata orvos megint más betegséget állapított meg, és másik orvosságot adott, s Ivan Iljics nagy titokban ezt is szedte vagy egy hétig. De amikor egy hét után sem érzett javulást, elveszítette bizalmát valamennyi gyógymódban, a homeopatában is meg a többiben is, és még jobban elcsüggedt. Egy ismerős hölgy egyszer szentkép által történt csodálatos gyógyulásról számolt be. Ivan Iljics azon kapta magát, hogy áhítatosan figyel, és készpénznek veszi a történetet. Megrémült. "Hát már idáig süllyedtem? - korholta önmagát. - Szamárság! Elég a gyanakvásból, elég a hipochondriából. Egy orvost kell választani, és szigorúan megtartani az előírásait. Igen, ezt fogom tenni. Ennek vége. Nem töröm többé a fejemet, és nyárig a legszigorúbban megtartom, amit az orvos rendel. Azután majd meglátjuk. Most pedig egyszer s mindenkorra vége a kapkodásnak!" Könnyű volt elgondolni, de lehetetlenség megtartani. A fájdalom az oldalában egyre kínozta, talán erősödött is, mindenesetre állandósult, a szája íze egyre jobban elváltozott, úgy érezte, mintha undorító bűz áradna belőle, étvágya, ereje fogyton-fogyott. Lehetetlenség volt tovább áltatnia magát; valami újszerű és rettenetes ment végbe benne, valami olyan jelentőségteljes, amihez fogható még soha életében nem történt vele. Ő, csak ő tudott erről; a körülötte élők nem értették vagy nem akarták tudomásul venni, és azt hitték, hogy minden éppen úgy megy tovább, mint azelőtt. Ez fájt a legjobban Ivan Iljicsnek. Látta, hogy családja, főleg felesége és leánya - akiket teljesen lefoglalt a társasági élet - semmit sem értenek az egészből, bosszankodnak rajta, amiért olyan mogorva és követelődző, mintha ő tehetne róla. Igyekeztek ugyan titkolni előle, de azt észrevette, hogy terhükre van; felesége azonban kidolgozott magában egy bizonyos álláspontot férje betegségével szemben, és megmaradt ezen az álláspontján, tekintet nélkül arra, hogy Ivan Iljics mit mondott, mit cselekedett. Álláspontját a következőkben foglalta össze:

- Mert tudjátok - magyarázta ismerőseinek -, Ivan Iljics képtelen rá, hogy pontosan megtartsa az orvos előírásait, mint más normális ember. Ma beveszi a cseppeket, azt teszi, ami meg van engedve, idején lefekszik; holnap meg, ha hátat fordítok, elfelejti bevenni az orvosságot, tokhalat eszik (pedig az szigorúan meg van tiltva neki!), és éjfél után egy óráig üldögél a kártyaasztalnál.

- Ugyan, ugyan, mikor esett ez meg? - szakítja félbe Ivan Iljics bosszúsan. - Egyetlenegyszer Pjotr Ivanovicsnál.

- És tegnap este, Sebekkel?

- Mindegy, hisz a fájdalmak úgyse hagytak volna aludni...

- Akárhogy van is, az az egy biztos, hogy így sose gyógyulsz meg, és csak kínzol bennünket.

Kifelé az volt Praszkovja Fjodorovna álláspontja férje betegségével szemben - s ezt nem titkolta sem ismerősei előtt, sem őelőtte -, hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja. Ivan Iljics érezte, hogy Praszkovja Fjodorovna magatartása nem szándékolt, de azért nem viselte könnyebben.

A bíróságon Ivan Iljics hasonlóképp furcsa magatartást észlelt, vagy legalábbis úgy hitte, hogy észlel, önmagával szemben: kollégái hol úgy néztek rá (legalábbis néki úgy tetszett), mint akinek a helye hamarosan megürül, hol meg hirtelen jóindulatú élcelődésben törtek ki, és csúfolták hipochondriája miatt, mintha az a hihetetlen, szörnyű és félelmetes valami, ami befészkelte magát testébe, szüntelenül szívná és feltartóztathatatlanul sodorná valahová; mintha ez a félelmetes valami kiválóan alkalmas tárgy volna a tréfálkozásra. Különösen Schwarz bosszantotta játékosságával, életkedvével és hibátlan, comme il faut illemtudásával, mert mindez annyira emlékeztette Ivan Iljicset saját magára, amilyen tíz évvel azelőtt volt.

Néha-néha eljöttek a barátai, leültek kártyázni. Osztottak, a vadonatúj kártya kellemesen simult a kézbe, egyik káró a másik mellé - összesen hét darab. Partnere sans atout-ot mondott be, és támogatta a hét kárót. Mi kell még? Ragyogó, vidám hangulatban kellene lennie... megcsinálja a szlemet! De hirtelen újra érzi azt a sajgó fájdalmat, a rossz szájízt, és elszörnyed arra a gondolatra, hogy ő emellett a nagy szlemnek képes örülni.

Ránéz partnerére, Mihail Mihajlovicsra, amint erélyes kézzel leteszi az asztalra kártyáját, elviszi az ütést, de udvariasan, leereszkedően megállja, hogy nem húzza maga elé, hanem odatolja Ivan Iljicsnek, hogy megszerezze neki az ütés örömét, anélkül hogy fáradnia kelljen, s messzire kelljen érte kinyújtania a kezét. "Mit képzel, hogy olyan gyenge vagyok, hogy nem tudom a kezemet kinyújtani?" - gondolja Ivan Iljics; elfelejti, hogy mi az adu, partnere kártyáját leütve, fölöslegesen elpazarol egyet, és elveszíti a szlemet; és ami mindennél ijesztőbb, látja, hogy Mihail Mihajlovics mennyire bánkódik emiatt, neki pedig mindegy. Félelmetes végiggondolni, hogy miért mindegy.

Barátai látják, hogy milyen gondterhelt, és azt mondják: "Hagyjuk abba, ha elfáradt. Pihenjen." Pihenni? Nem, Ivan Iljics egy cseppet sem fáradt, fejezzék csak be a robbert. Mind komorak, hallgatagok. Ivan Iljics érzi, hogy ő az oka komor hangulatuknak, de nem tudja eloszlatni. Megvacsoráznak és hazamennek, Ivan Iljics pedig magára marad azzal a tudattal, hogy élete meg van mérgezve, megmérgezi vele a mások életét is, és ez a méreg nem gyengül, hanem egyre jobban elhatalmasodik egész szervezetén. Ehhez a tudathoz a fizikai fájdalom is járult, meg az iszony; így kellett lefeküdnie az ágyba, s gyakran az éjszaka nagy részében a szemét sem hunyta le a fájdalomtól. Reggel pedig újra föl kellett kelni, felöltözni, elmenni a bíróságra, beszélni, írni, és ha nem ment be, akkor otthon kellett eltölteni ugyanazt a huszonnégy órát, amelynek mindegyike gyötrelem volt. És egyedül kellett így élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna.

5

Így telt el egy hónap, kettő, újév előtt feljött a városba a sógora, náluk szállt meg. Ivan Iljics a bíróságon volt, Praszkovja Fjodorovna elment komissiózni. Amikor Ivan Iljics belépett szobájába, ott találta sógorát, amint éppen kicsomagolt. A sógor fölemelte a fejét Ivan Iljics léptei hallatára, és egy másodpercig szótlanul meredt rá. Ez a pillantás mindent elárult Ivan Iljicsnek. A sógor már kinyitotta a száját, hogy kifejezze megdöbbenését, de azután erőt vett magán. Ez a szájmozdulat mindent megerősített.

- Mi az, megváltoztam?

- Igen... Valamelyest.

De azután hiába próbálta Ivan Iljics a saját külsejére terelni a beszélgetést: a sógor mindannyiszor elhallgatott. Azután hazajött Praszkovja Fjodorovna, a sógor bement hozzá. Ivan Iljics kulcsra zárta az ajtaját, és a tükörben vizsgálta arcát: előbb szemben, aztán profilból. Elővette arcképét, mely feleségével ábrázolta, és összehasonlította azzal, amit a tükörben látott. A változás megdöbbentő volt. Azután feltűrte inge ujját könyökig, megnézte a karját, letűrte megint az inget, leroskadt a kerevetre, és elsötétült, mint a viharos éjszaka.

"Nem szabad, nem szabad" - figyelmeztette önmagát, felugrott, odament az íróasztalhoz, kinyitott egy aktát, olvasni kezdte, de nem bírta. Kinyitotta az ajtót, kiment a hallba. A szalon ajtaja csukva volt. Lábujjhegyen odaosont és hallgatózott.

- Nem, azt hiszem, túlzol - szólt Praszkovja Fjodorovna.

- Hogy túloznék? Csak te nem látod: ez az ember halott. Nézd meg a szemét. Semmi fénye. Mi baja tulajdonképp?

- Senki sem tudja. Nyikolajev (ez volt az egyik orvos) mondott valamit, de hogy mit, azt nem tudom pontosan. Lescsetyickij (ez a híresség volt) ezzel szemben azt mondta...

Ivan Iljics visszament szobájába, lefeküdt; ez járt az eszében: "Vese, vándorvese." Felidézte magában mindazt, amit az orvosok magyaráztak, hogy hogyan szakadt le és hogyan vándorol. Képzelőereje teljes megfeszítésével igyekezett megfogni ezt a vándorló vesét, és rögzíteni, lehorgonyozni; úgy tetszett, olyan kevés kellene hozzá! "Nem, elmegyek még Pjotr Ivanovicshoz." (Ez volt az a barátja, akinek az orvos barátja volt.) Csengetett, befogatott és cihelődött.

- Hová mégy, Jean? - kérdezte a felesége szomorúan és szokatlanul jóságosan.

Ez a szokatlan jóságosság felbőszítette. Sötéten nézett rá.

- Még el kell mennem Pjotr Ivanovicshoz.

Elment barátjához, akinek az orvos barátja volt, s vele együtt az orvoshoz. Otthon találta, és sokáig beszélgetett vele.

Miután anatómiai és fiziológiai szempontból elemezték azt, ami az orvos véleménye szerint szervezetében végbemegy, Ivan Iljics mindent megértett.

A vakbelében van valami, valami jelentéktelen csekélység. Könnyen rendbe jöhet. Nem kell egyéb, mint fokozni az egyik szerv életerejét, csökkenteni a másiknak a működését, akkor az a valami felszívódik, és minden rendbe jön. Ivan Iljics kissé elkésett az ebédtől. Megebédelt, közben vidáman társalgott, de soká nem szánta rá magát, hogy visszavonuljon a szobájába dolgozni. Végre bement a szobájába, és nyomban nekiült a munkának. Egyik ügyet olvasta a másik után, dolgozott, de közben egy pillanatra sem hagyta el az a tudat, hogy van még egy fontos és bizalmas ügye, amellyel majd a legvégén kell foglalkoznia. Amikor befejezte a bírósági ügyek tanulmányozását, eszébe jutott, hogy az a bizalmas és fontos ügye: a vakbeléről gondolkozni. De nem engedte át magát ezeknek a gondolatoknak, hanem bement a szalonba teázni. Vendégek voltak, beszélgettek, zongoráztak, énekeltek; ott volt a fiatal vizsgálóbíró is, Lizanyka reménybeli jegyese. Ivan Iljics - Praszkovja Fjodorovna megfigyelése szerint - jobb hangulatban töltötte az estét, mint az utóbbi időben bármikor, de azért egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy fontos gondolkoznivalója van a vakbeléről. Tizenegy órakor elköszönt, és visszavonult. Amióta beteg volt, egyedül aludt egy kis szobácskában a dolgozószobája mellett. Bement, levetkőzött, a kezébe vette Zola egyik regényét, de nem olvasott. Gondolkozott. És gondolatában végigment a vakbél áhított gyógyulása. Minden felszívódott, kilökődött, helyreállt a belső szervek szabályos  működése. "Igen, így lesz - gondolta. - Csak segíteni kell a természetnek." Eszébe jutott az orvosság, felkelt, bevette, hanyatt feküdt, és figyelte, milyen áldásosan hat a gyógyszer, hogy oszlatja el a fájdalmat. "Csak rendszeresen kell szedni, kerülni mindent, ami árthat; máris valamivel jobban érzem magam... sokkal jobban." Megtapogatta az oldalát: tapintásra nem fájt. "Igen, érzem, határozottan sokkal jobban vagyok." Elfújta a gyertyát, és oldalt feküdt. A vakbél gyógyul, felszívódik... Egyszer csak megérezte a jól ismert, régi, tompán sajgó fájdalmat, a makacs, alattomos, vészjósló fájdalmat. És a szájában a jól ismert fertelmes ízt. A szíve elszorult, gondolatai összezavarodtak. Felnyögött: "Jaj, Istenem, Istenem... Megint itt van, megint itt van, sohasem szűnik meg." És egyszer csak egészen más oldalról látta meg a kérdést. "Vakbél! Vese! - gondolta. - Nem a vakbélről, nem a veséről van itt  szó, hanem életről és... halálról. Igen, enyém volt az élet, és most eltűnik, elhagy, és nem tudom visszatartani. Igen. Minek áltassam magam? Hiszen rajtam kívül mindenki tudja, hogy meghalok, már csak az a kérdés, hogy hány hét, hány nap múlva... talán most mindjárt. Azelőtt fény volt, ma sötétség. Azelőtt itt voltam, most pedig indulok oda! Hová?" Hideg borzongás  futott végig rajta, lélegzete elakadt, csak a szívverését hallotta.

"Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni." Felült, gyertyát akart gyújtani, remegő kézzel tapogatózott a sötétben, leejtette a gyertyát gyertyatartóstul, és visszahanyatlott párnájára. "Minek? Úgyis mindegy - gondolta, és nyitott szemmel bámult a sötétbe. - A halál. Igen, a halál. Ők pedig nem tudják, és nem is akarják tudomásul venni, és nem sajnálnak. Játszanak. (A csukott ajtókon át messziről hallotta a társaság nevetését, énekét.) Nekik mindegy, pedig ők is meghalnak. Bolondság. Én előbb, ők később, de mindegyikre rákerül a sor. Ők meg szórakoznak. Barmok!" Fojtogatta a düh. Gyötrelmes, elviselhetetlen keserűség fogta el. Csak nem lehet, hogy mindenki öröktől fogva erre az iszonyatos szorongásra legyen kárhoztatva! Megint felült.

"Nem, nem, valahol hiba csúszott be; meg kell nyugodni, mindent újra végig kell gondolni elejétől fogva." És nekikezdett, hogy végiggondolja. "Hogy is kezdődött? Igen, megütöttem az oldalamat. De még mindig a régi voltam, aznap is, és másnap is. Egy kicsit sajgott, aztán egyre jobban, aztán orvoshoz mentem, aztán jött a félelem, a csüggedés, aztán megint az orvosok; és egyre közelebb, közelebb kerültem a szakadékhoz. Gyengülök. Közelebb, közelebb. Kimerültem, a szememnek semmi fénye. Itt a halál, és én a vakbélen töröm a fejem. Arra gondolok, hogy rendbe hozzam a vakbelemet, és közben meghalok. Csak nem halok meg igazán?" Megint elfogta az iszonyat, lihegett, előrehajolt, kereste a gyufát, s eközben az éjjeliszekrénykére könyökölt. A szekrény zavarta, fájdalmat okozott, Ivan Iljics megharagudott rá, bosszúságában meglökte és felborította. És kétségbeesetten, fuldokolva hanyatlott hátra, várta a halált.

A vendégek addigra már elmenőben voltak. Praszkovja Fjodorovna kikísérte őket. Meghallotta az éjjeliszekrény felborulását, és bejött: - Mit csinálsz?

- Semmit. Véletlenül fellöktem.

Praszkovja Fjodorovna kiment, gyertyával jött vissza. Ivan Iljics hanyatt feküdt, melle zihált, mintha egy versztát futott volna, és kimeredő szemmel bámult rá.

- Mi lelt, Jean?

- Sem...mi. Felbo...rí...tottam. - "Minek szóljak? Úgysem érti" - gondolta magában.

Praszkovja Fjodorovna csakugyan nem értette. Fölállította az éjjeliszekrényt, és meggyújtotta a gyertyát, azután kisietett: még egy hölgyet kellett kikísérnie.

Amikor visszajött, Ivan Iljics éppen úgy feküdt, s a mennyezetre bámult.

- Mi bajod, rosszabbul érzed magad?

- Igen.

Praszkovja Fjodorovna a fejét csóválta, leült.

- Tudod, mire gondoltam, Jean? Ne hívjuk-e el hozzád Lescsetyickijt.

Ez annyit jelent: ne sajnáljuk a pénzt, hívjuk ide a hírneves orvost. Ivan Iljics epésen elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

- Nem.

Praszkovja Fjodorovna még egy kis ideig üldögélt, azután odament hozzá, és homlokon csókolta.

Ivan Iljics lelkének minden erejével gyűlölte az asszonyt; mialatt megcsókolta, össze kellett szednie minden önuralmát, nehogy ellökje magától.

- Jó éjszakát. Talán sikerül elaludnod Isten segítségével.

- Talán.

6

Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve.

Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy  ez lehetséges.

A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logiká-jában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó - világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek, és semmiképp sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt; de ő nem Kaj, és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól; ő Ványa volt mamával, papával, Mityával és Vologyával, sok-sok játékkal, kocsissal, dadussal, később Katyenkával, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor minden örömével és bánatával, lelkesedésével. Hiszen Kaj  sohasem érezte a csíkos kis bőrlabda szagát, amelyet Ványa annyira szeretett! Kaj sosem csókolta anyuskája kezét, sosem hallotta édesanyja selyemruhájának azt a bizonyos suhogását! Sosem tüntetett süteményért a jogtudományi iskolán! Sosem volt szerelmes! És egy bírósági tárgyalást sem tudna úgy vezetni.

"Kaj valóban halandó, neki valóban meg kell halnia, de én, Ványa, Ivan Iljics, az érzéseimmel, gondolataimmal - én egészen más eset vagyok. Az nem lehet, hogy nekem is meg kelljen halnom. Ez túlságosan borzalmas lenne."

Így érezte Ivan Iljics.

"Ha nekem is meg kellene halnom, mint Kajnak, akkor ezt mindigtől fogva éreztem volna, egy belső hang súgta volna nekem; de ilyesminek nyoma sem volt! Én is, és valamennyi barátom, mind éreztük, hogy velünk ez egészen másképp van, mint Kajjal. Most pedig!... Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen, és mégis így van. Hogyan történhet ez? Hogy értsem ezt?"

Képtelen volt megérteni, igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot, mint hazug, helytelen, beteges gondolatot, s más, helyes, egészséges gondolatokat állítani a helyébe. De a gondolat visszatért, nem is mint gondolat, hanem mint valóság; visszajárt, és elébe tolakodott.

Rendre felhívott más gondolatokat, hogy álljanak ennek a gondolatnak a helyébe, támaszt remélve bennük. Igyekezett visszatérni régi gondolatmeneteihez, amelyek ezelőtt eltakarták előle a halál gondolatát. De különös! Mindaz, ami azelőtt eltakarta, elrejtette, megsemmisítette a halál tudatát, most már nem fejtette ki ezt a hatást. Az utolsó időt Ivan Iljics javarészt ezekkel a próbálkozásokkal töltötte, hogy felidézze régi érzéseit és gondolatait, amelyek elfödték a halát. Néha elhatározta: "Csak a hivatallal fogok törődni, hisz egész életemet ennek szenteltem." És bement a bíróságra, elhessegetve minden kételyt, aggodalmat; beszélgetésbe elegyedett kollégáival, azután elfoglalta helyét az emelvényen, régi szokása szerint szórakozottan tekintett végig a hallgatóságon, s két lesoványodott kezével a tölgyfa szék karfájára támaszkodva, szokása szerint odahajolt társához, odatolta az aktát, valamit suttogott, majd hirtelen kiegyenesedve, szemét tágra meresztve, bizonyos szavakat mondott, s megnyitotta a tárgyalást. De a tárgyalás közepén egyszer csak beleszólt a fájdalom az oldalában, s mit sem törődve a bíróság munkájával, megkezdte a maga sajgó, pusztító munkáját. Ivan Iljics igyekezett figyelni, elhessegette magától a fájdalom gondolatát; a fájdalom folytatta a magáét, és Ő eljött, és odaállt elébe, merően nézte, és Ivan Iljics kővé meredt, a fény kialudt a szemében, és újra felmerült benne a kérdés: "Hát csak ez az igazság?" És társai, alárendeltjei megdöbbenten, szomorúan észlelték, hogy Ivan Iljics, ez a ragyogó, éles elméjű bíró, belezavarodik a tárgyalásba, hibát hibára halmoz. Ivan Iljics megrázkódott, összeszedte magát, amennyire tudta, és úgy-ahogy végigvezette a tárgyalást; utána azzal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességeivel sem képes Tőle megszabadulni. Az egészben a legrosszabb pedig az volt, hogy Ő nem is azért vonzotta magához Ivan Iljicset, hogy valamit tegyen, hanem csupán azért, hogy nézze, hogy farkasszemet nézzen Vele, és kimondhatatlanul gyötrődjék tehetetlenségében.

Hogy ebből az állapotból meneküljön, Ivan Iljics másféle vigasztalást, másféle ellenzőket keresett; az ellenzők rövid időre mintegy elfödték előle a rémet, de csakhamar összeomlottak... nem is összeomlottak, hanem inkább áttetszővé váltak, mintha Ő mindenen áthatolna, és semmi sem takarhatná el.

Ebben az utolsó időben megtörtént, hogy bement a szalonba, amelyet ő rendezett be, a szalonba, ahol elesett, amelyért - mint néha marcangoló öngúnnyal elgondolta - az életét áldozta, mert hiszen betegsége azzal az eleséssel kezdődött... bement tehát a szalonba, és észrevette, hogy az egyik a lakkozott széken mély bevágás éktelenkedik, amelyet valami éles tárgy okozott. Megkereste az okát, és meg is találta egy album bronzdíszítésében, amely a sarkán levált. Fogta az albumot; drága holmi volt, ő maga állította össze gonddal, szeretettel, s most felháborította leányának meg lánya barátainak gondatlansága: a lapok itt-ott szakadozottak voltak, a képek fordítva betéve. Mindezt nagy igyekezettel rendbe hozta, s a bronzsarkot visszahajlította.

Azután az az ötlete támadt, hogy az egész alkalmatosságot a díszalbumokkal áthelyezze a másik sarokba, a szobanövényekhez. Behívta az inast, vagy leánya, felesége jöttek segítségére; nem értettek egyet elgondolásával, vitatkoztak, ő ellentmondott, dühbe gurult; de minden jó volt, mert nem kellet Rá gondolnia, mert eltakarta Őt.

De akkor a felesége látván, hogy ő maga tologatja a bútorokat, azt mondta: "Várj, majd az inas megcsinálja, nehogy megint kárt tegyél magadban" - és Ő egyszerre megint előbújt az ellenző mögül. Meglátta. Egy pillanatra elhalványult, azt remélte, hogy eltűnik, de akaratlanul  is az oldalát figyelte: ott ült a fájdalom, változatlanul sajog, és most már nem feledkezhet meg róla, és Ő kajánul les rá a virágok közül. Minden hiába.

"Itt ezen a függönyön, mint a vár fokán, vesztettem el az életemet. Hát lehetséges ez? Milyen szörnyű, milyen ostoba! Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen, de igaz!"

Bement dolgozószobájába, lefeküdt, és újra egyedül maradt Vele. Szemtől szemben Vele, tehetetlenül. Nem lehetett semmit tenni ellene, csak nézni dermedő lélekkel.

7

Hogyan történt, nem lehetett megállapítani, mert lépésről lépésre, észrevétlenül következett be, de úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában felesége, leánya, fia, a cselédség, az ismerősök, az orvosok, mind tudták, ami a fő: ő maga is tudta, hogy léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át végre a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent, s mikor szabadul meg ő maga a szenvedésektől.

Egyre kevesebbet aludt; ópiumot adtak neki, és már morfiuminjekciókat is. De ez sem könnyített rajta. A tompa kábulat, amelybe a szerek hatására féleszméletlenül került, csak eleinte esett jól, mint újszerű állapot; később már éppoly kínzó, vagy még kínzóbb volt, mint a kifejezett fájdalom.

Külön ételeket készítettek neki az orvosok előírása szerint; de ezeket a külön fogásokat is egyre íztelenebbnek érezte, egyre jobban undorodott tőlük.

Székeléséhez is külön berendezés kellett, és minden alkalom gyötrelem volt. Bántotta a tisztátalanság, az illetlenség, a szag és főként a tudat, hogy mindebben egy másik személynek is részt kell vennie.

Mégis, ebben a legkínosabb mozzanatban jelentkezett Ivan Iljics egyetlen vigasztalása. Ez pedig úgy történt, hogy az edényt utána mindig Geraszim hordta ki.

Geraszim, a felszolgáló inas, tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény volt, aki szépen meghízott a városi koszton. Örökké jókedvű, derűs volt az arca. Ivan Iljicsnek eleinte rosszul esett látni a mindig tisztán, orosz viseletbe öltözött fiatal férfit, amint ezt az utálatos munkát végzi.

Egyszer feltápászkodott az edényről, de nem volt ereje felhúzni a nadrágját; egy párnázott karosszékbe roskadt, és iszonyodva nézett le mezítelen, szörnyűségesen lefogyott combjára, melyen minden izom külön kirajzolódott.

Akkor bejött Geraszim erős, rugalmas léptekkel vastag csizmájában, kellemes kátrányszagot és a téli friss levegő üdeségét terjesztve maga körül, tiszta kendervászon kötényben, hófehér perkálingben, melynek ujját könyökig feltűrte izmos, fiatal karján; nem nézett Ivan Iljicsre és - nyilván, nehogy megbántsa vele a beteget - visszafojtotta az arcáról sugárzó életörömöt, úgy ment oda az edényhez.

- Geraszim - szólította Ivan Iljics erőtlen hangja.

Geraszim összerezzent, megijedt, hogy valami hibát követett el, s gyors mozdulattal a beteg felé fordította üde, jóságos, nyílt, fiatal arcát, melyen épp hogy pelyhedzett a szakáll.

- Tessék parancsolni!

- Neked ez bizonyosan kellemetlen. Ne haragudj. Nem bírom.

- De kérem szépen! - És Geraszim szeme megvillant, mosolyogva mutatta ki fiatal, fehér fogsorát. - Hogyne tenné meg az ember... egy betegnek.

Ügyes, erős kezével elvégezte szokott dolgát, és könnyű léptekkel kiment. Pár perc múlva éppoly könnyű léptekkel visszajött.

Ivan Iljics mozdulatlanul ült a karosszékben.

- Geraszim - szólította újra, amikor az inas helyretette a tisztára mosott edényt. - Kérlek, segíts, gyere ide. - Geraszim odalépett. - Emelj föl. Egyedül nem bírom, Dmitrijt pedig elküldtem.

Geraszim odalépett; erős karjával éppoly könnyen, mint ahogyan lépett, átölelte, ügyesen, puhán fölemelte, és támogatta míg a másik kezével felhúzta a nadrágját, és vissza akarta ültetni. De Ivan Iljics megkérte, vezesse oda a kerevethez. Geraszim minden erőfeszítés nélkül, s mintha alig érintené, odavezette, majdnem vitte a díványhoz, és leültette.

- Köszönöm. Milyen ügyesen, jól csinálsz... mindent.

Geraszim megint elmosolyodott, és ki akart menni. De Ivan Iljics olyan jól érezte magát vele, hogy nem akarta elengedni maga mellől.

- Még valamit: húzd ide, kérlek, azt a széket. Nem, ezt itt, a lábam alá. Könnyebben érzem magam, ha a lábam fel van támasztva.

Geraszim odahozta a széket, leállította, úgyhogy nem is koppant, egyetlen mozdulattal pontosan a padlóig eresztve mind a négy lábát, s azután fölemelte Ivan Iljics lábát, és rátette a székre.

Ivan Iljicsnek úgy tetszett, jobban érzi magát, míg Geraszim magasra emeli a lábát.

- Jobb, ha magasan van a lábam - mondta. - Tedd alá még ezt a párnát.

Geraszim ezt is elvégezte. Újra megemelte Ivan Iljics lábát, és visszatette a párnára.

Ivan Iljics megint könnyebben érezte magát, mialatt Geraszim a lábát fogta. És mihelyt letette, úgy tetszett neki, hogy rosszabbul van.

- Mondd csak - kérdezte -, van most valami dolgod?

- Semmi, nagyságos úr, kérem - válaszolta Geraszim, aki a városi cselédektől már megtanulta, hogyan kell az urakkal beszélni.

- Mit kell még csinálnod?

- Ugyan mit kéne? Elvégeztem mindent, már csak fát kell aprítani holnapra.

- Akkor fogd így egy ideig a lábamat, jó?

- Hogyne, szívesen, miért ne? - Geraszim jó magasra emelte ura lábát, és Ivan Iljicsnek úgy tetszett, hogy ebben a helyzetben egyáltalán nem érez fájdalmat.

- És a fával mi lesz?

- Ne tessék nyugtalankodni. Arra is jut idő.

Ivan Iljics megkérte Geraszimot, üljön le, és tartsa magasra a lábát; elbeszélgetett vele. És különös módon úgy érezte, jobban van, amíg Geraszim fogja a lábát.

Attól a naptól fogva néha behívta magához Geraszimot, megkérte, tegye a vállára a lábát, s eközben elbeszélgetett vele. Geraszim szívesen, könnyen, egyszerűen és jóságosan teljesítette ezeket a szolgálatokat, amivel nagyon meghatotta Ivan Iljicset. Egészség, erő, életkedv mindenki másban sértette, csak Geraszimban nem; Geraszim ereje, életkedve nem keserítette el, hanem megnyugtatta.

Gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugság, amelyben - ki tudja, miért - mindenki egyformán részt vett: hogy Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkedjék nyugodtan, és kövesse az orvosok előírásait, és akkor minden jól végződik. Ő pedig tudta, hogy akármit csinálnak, a vége csak egy lesz: egyre kínzóbb szenvedések, és végül a halál. És gyötörte ez a hazugság, bántotta, hogy nem hajlandók beismerni azt, amit mind tudnak, és ő maga is tud, hanem hazudnak előtte reménytelen helyzetét illetően, és azt kívánják, arra kényszerítik, hogy ő maga is részt vegyen ebben a hazugságban. Szörnyű és felháborító volt ez a hazugság, a hazugság, amelyet közvetlenül halála előtt követtek el ellene, a hazugság, amely arra volt hivatva, hogy ezt a félelmetes, ünnepélyes aktust - a halálát - leszállítsa az ő vizitjeik, függönyeik, tokhalas ebédeik színvonalára. Különös, néha, amikor az emberek így csúfot űztek belőle, egy hajszálnyira volt attól, hogy odakiáltsa nekik: "Ne hazudjatok tovább, ti is tudjátok, és én is tudom, hogy meghalok, legalább ne hazudjatok!" De sosem volt hozzá bátorsága, hogy ezt megtegye. Halálának iszonyú, megrendítő aktusát a körülállók egytől egyig - ezt tisztán látta - úgy tekintik, mint holmi véletlen kellemetlenséget, bizonyos fokig, mint illetlenséget (olyasformán viselkednek vele, mint az olyan emberrel, aki a szalonba belépve rossz szagot terjeszt maga körül), és a megrendítő, iszonyú aktusnak ezt a lefokozását annak az "illemnek" a nevében cselekszik, amelynek ő maga is hódolt egész életén keresztül. Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ő sajnálta. És ezért Ivan Iljicsnek csak Geraszim társasága esett jól. Jólesett, amikor Geraszim néha egész éjszakákon át fogta a lábát, és nem volt hajlandó elmenni lefeküdni, mondván: "Ne tessék nyugtalankodni, Ivan Iljics, majd kialszom magam"; vagy amikor hirtelen tegeződésbe csapva át, hozzátette: "Még ha nem volnál beteg, akkor is szívesen megtenném a kedvedért!" Csak az egy Geraszim nem hazudott, egész viselkedésén látszott, hogy tisztában van a helyzettel, és nem látja szükségesnek, hogy ezt eltitkolja, hanem egyszerűen sajnálja a szegény legyengült, beteg urat. Egyszer kereken ki is mondta, amikor Ivan Iljics aludni küldte:

- Mind meghalunk egyszer. Mért ne igyekeznék? - mondotta, s ezzel azt akarta kifejezni, hogy azért nem bánja a sok fáradságot, mert egy haldoklóért fáradozik, s azt reméli, hogy annak idején majd lesz, aki őérette is fáradozzék.

Ezen a hazugságon kívül, vagy ennek következtében, Ivan Iljicset az bántotta legjobban, hogy senki sem sajnálja úgy, mint ahogy szerette volna, ha sajnálják. Voltak percei, hosszas szenvedések után, amikor azt kívánta a legjobban - bármennyire szégyellte is önmagának megvallani -, hogy úgy sajnálja valaki, mint egy nagy gyermeket. Azt kívánta, hogy cirógassák, csókolgassák, könnyeket hullassanak fölötte, mint ahogyan gyermekeket becéznek, vigasztalnak. Tudta, hogy tekintélyes bíró, hogy a szakálla őszbe vegyült, és ezért mindez lehetetlen; de mégis kívánta. Geraszimmal való kapcsolatában volt valami ehhez hasonló, és ezért ez a kapcsolat megvigasztalta. Ivan Iljics sírni szeretne, azt szeretné, ha becézgetnék, és vele sírnának, és akkor eljön hozzá egy kollégája, mondjuk Sebek bíró, és Ivan Iljics, ahelyett hogy sírna és gyengédséget keresne, szigorú, mély értelmű, komoly képet vág, és tehetetlenségében egy semmisségi határozat jelentőségéről értekezik, és makacsul hajtogatja igazát. Ez a hazugság körülötte és benne minden egyébbel jobban megmérgezte Ivan Iljics utolsó napjait.

8

Reggel volt. Csak abban nyilvánult a reggel, hogy Geraszim elment, s helyette bejött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, félrehúzta az egyik ablakfüggönyt, és halkan takarítani kezdett. Reggel van-e, vagy este, péntek vagy vasárnap, mindegy volt, egyre ment - mindig ugyanaz a sajgó, kínzó, pillanatra sem szűnő fájdalom; a reménytelenül távozó, de még nem teljesen megszűnt élet tudata; a félelmes, gyűlöletes halál közeledte - a halálé, amely az egyetlen valóság; és mindig ugyanaz a hazugság. Mit számítanak itt napok, hetek, napszakok?

- Nem tetszik teázni?

"Szerinte az a rend, hogy az uraság reggel teát igyék" - gondolta Ivan Iljics, de csak ennyit felelt:

- Nem.

- Nem tetszik a díványra feküdni?

"Rendbe akarja tenni a szobát, és én útban vagyok, piszok vagyok, rendetlenség" - gondolta, de megint csak ezt válaszolta:

- Nem, hagyj békén.

Pjotr tovább matatott. Ivan Iljics kinyújtotta a kezét. Pjotr szolgálatkészen odalépett hozzá.

- Mi tetszik?

- Az órát kérem.

Pjotr megfogta az órát, amely ott feküdt mellette, és odaadta.

- Fél kilenc. Fölkeltek odaát?

- Nem, kérem. Vaszilij Ivanovics (ez a fia volt) elment a gimnáziumba, Praszkovja Fjodorovna pedig meghagyta, hogy keltsük föl, ha kívánni tetszik. Szóljak neki?

- Nem, nem kell. - "Ne próbáljak mégis teázni?" - gondolta magában és így szólt: - Teát... azt hozhatsz.

Pjotr az ajtó felé indult.

Ivan Iljics megrémült a gondolatra, hogy egyedül marad. "Mivel tarthatnám vissza? Igen, az orvosság." - Pjotr, add ide az orvosságomat. - "Miért ne, hátha mégis segít valamit az az orvosság." Fogta a kanalat, lenyelte. "Nem, nem segít. Mindez csalás, marhaság - állapította meg, mihelyt nyelvén érezte a jól ismert émelyítő, reménytelen ízt. - Nem, már nem hiszek semmiben. De a fájdalom, mire való ez a fájdalom, legalább egy percre szűnnék..." És felnyögött. Pjotr visszajött. - Nem, nem, eredj, hozz teát.

Pjotr kiment. Ivan Iljics magára maradt, és felnyögött, nem is annyira fájdalmában, bármilyen szörnyű volt is a fájdalom, hanem inkább kétségbeesésében. "Mindig ugyanaz, ugyanaz, mindig ezek a végtelen nappalok és éjszakák. Legalább jönne gyorsabban. Mi jönne gyorsabban? A halál, a sötétség. Nem, nem, minden jobb a halálnál!"

Amikor Pjotr visszajött, tálcán hozva a teát, Ivan Iljics sokáig értetlenül meredt rá, fogalma sem volt róla, hogy kicsoda és miért jött. Pillantása zavarba hozta Pjotrt, s mikor Pjotr zavarba jött, Ivan Iljics magához tért.

- Igen, igen, a tea... - motyogta. - Jól van, tedd csak le. És segíts megmosakodni, adj rám tiszta inget.

És Ivan Iljics nekifog a mosakodásnak. Hosszasan, közben meg-megpihenve mossa arcát, kezét, fogát, azután megfésülködik, és megnézi magát a tükörben. Megijedt: különösen az volt az ijesztő, ahogy a haja laposan, élettelenül simult sápadt homlokához.

Amikor Pjotr ráadta a tiszta inget, tudta, hogy még jobban megijed, ha végignéz a saját testén; tehát nem nézett végig magán. De ezzel aztán mindennek végére ért. Felvette háziköntösét, térdére terítette a plédet, és leült a karosszékbe teázni. Egy pillanatig felüdülve érezte magát, de mihelyt inni kezdte a teát, megint ugyanaz az íz, ugyanaz a fájdalom. Erőlködve megitta, s aztán lefeküdt a díványra, kinyújtotta a lábát, és elbocsátotta Pjotrt.

Mindig ugyanaz. Hol reménység cseppje csillan, hol a kétségbeesés tengere dühöng, és mindig a fájdalom, a fájdalom, és mindig kétségbeesés, mindig ugyanaz. Egyedül maradni rettenetes, hívni szeretne valakit, de előre tudja, hogy mással még rosszabb. "Kapnék legalább morfiumot, hogy elkábuljak. Megmondom neki, az orvosnak, hogy találjon ki még valamit. Ez így nem mehet... nem mehet tovább."

Egy óra, két óra telik el így. Akkor csengetnek az előszobaajtón. Alighanem az orvos. Igen, ő az, az orvos, frissen, fürgén, hájasan, jókedvűen, azzal az arckifejezéssel, amelyik mintha azt mondaná: "Ejnye, úgy látszik, valamitől meg tetszett ijedni egy kicsikét, no de sebaj, majd mi mindent rendbe hozunk..." Az orvos tudja, hogy ez az arckifejezés itt nem helyénvaló, de egyszer s mindenkorra fölvette, és most már nem tudja levetni, mint aki már kora reggel frakkot öltött, és látogatási körútra indult.

Vidáman, bátorítón dörzsölgeti kezét.

- Jégcsap a kezem. Jó hideg van odakinn. Várjon, amíg megmelegszem - mondja olyanformán, mintha csak azt kellene kivárni, amíg ő megmelegszik, és ha a keze fölmelegedett, akkor mindent rendbe hoz.

- Nos, hogymint vagyunk?

Ivan Iljics érzi, hogy az orvos azt akarta mondani: "Hogymint vagyogatunk", de mégiscsak érzi, hogy így nem illik beszélni, és azért ezt kérdi: - Hogy töltötte az éjszakát?

Ivan Iljics ránéz az orvosra, és a szemében ez a kérdés van: "Hát sose hagyod abba a hazugságot? Nem szégyelled magad?" De az orvos nem akarja megérteni a kérdést.

És Ivan Iljics azt mondja:

- Szörnyű rosszul vagyok. A fájdalom nem szűnik, nem enyhül. Adjon valamit!

- Ejnye, maguk, betegek mind egyformák! No, most már megmelegedtem, még a gondos Praszkovja Fjodorovnának sem lehetne kifogása a kezem hőmérséklete ellen. Tehát: jó reggelt! - És az orvos kezet fog Ivan Iljiccsel.

Enyelgő modorát félretéve, most komolyan vizsgálja a beteget, érverését, hőmérsékletét, azután meghallgatja, kopogtatja.

Ivan Iljics világosan látja, pontosan tudja, hogy mindez badarság és puszta ámítás, de mikor az orvos letérdelve fölébe hajlik, s fülét hol feljebb, hol lejjebb szorítja testéhez, és fontoskodó arccal mindenféle tornamutatványt végez fölötte, akkor Ivan Iljics éppen úgy aláveti magát ennek, mint ahogy azelőtt a bíróságon alávetette magát az ügyvédek beszédeinek, és végighallgatta őket, noha tudta, hogy mind hazudnak, s azt is tudta, hogy miért hazudnak.

Az orvos a dívány előtt térdelve még mindig kopogtatott, amikor az ajtóban Praszkovja Fjodorovna selyemruhájának suhogása hallatszott. Szidta Pjotrt, amiért nem jelentette idejében az orvos érkezését.

Bejött, megcsókolta férjét, és nyomban bizonygatni kezdte, hogy ő már régen fölkelt, csak félreértés okozta, hogy nem volt jelen, amikor a doktor jött.

Ivan Iljics ránéz, végigméri, és rossz néven veszi karja, nyaka húsos fehérségét, haja fényét, életkedvvel teli szeme csillogását. Szíve, lelke mélyéből gyűlöli őt. Ajkának érintése újabb szenvedés, elönti a gyűlölet.

Praszkovja Fjodorovna álláspontja férje betegségével szemben nem változott. Mint ahogy az orvos kidolgozott magának egy bizonyos magatartást betegeivel szemben, amelyen már nem képes változtatni, éppen úgy Praszkovja Fjodorovna is kidolgozott magának egy bizonyos álláspontot... azt, hogy Ivan Iljics elmulaszt valamit, amit egészsége érdekében meg kellene tennie, tehát voltaképpen az ő hibája az egész, és ő mint szerető feleség szemére veti ezt a mulasztását. És ezen az álláspontján már nem tud változtatni.

- De kérem, nem fogad szót! Nem veszi be idején az orvosságot. És ami a legnagyobb baj: olyan helyzetben fekszik, ami bizonyára árt neki, magasra teszi a lábát.

És elmondta, hogy Geraszimnak a tisztje, hogy órák hosszat emelje Ivan Iljics lábát.

Az orvos elmosolyodott, gyengéden, elnézően: "Mit csináljunk, ezek a betegek néha ilyen szamárságokat eszelnek ki; de meg kell nekik bocsátani."

Amikor a vizsgálat véget ért, az orvos órájára nézett, és akkor Praszkovja Fjodorovna közölte Ivan Iljiccsel, hogy mondjon, amit akar, de ő elhívott egy híres orvost, most konzíliumot fog tartani Mihail Danyiloviccsal (így hívták a háziorvost).

- Ne ellenkezz, kérlek szépen. Ezt is csak a magam kedvéért csinálom - mondta gúnyosan, ezzel is éreztetvén, hogy mindent férjéért csinál, és ezt csak azért mondja, hogy Ivan Iljicsnek ne legyen joga tiltakozni. Ivan Iljics hallgatott, elkomorult. Érezte, hogy a hazugság, amely körülveszi egyre bonyolultabbá válik, már olyan bonyolult, hogy az ember jóformán el sem igazodik benne.

Praszkovja Fjodorovna mindezt, amit férje betegségével kapcsolatban tett, csakis önmagáért tette, de neki mindig úgy mondta, hogy magáért teszi azt, amit csakugyan önmagáért tett, mint hogyha ez a legnagyobb képtelenség volna - olyan képtelenség, hogy csak fordítva lehet értelmezni.

Fél tizenkettőkor csakugyan megjött a híres orvos. Megint megvizsgálták, és aztán nagyképű megbeszélést folytattak előtte meg a szomszéd szobában a veséről meg a vakbélről, kérdések, feleletek hangzottak el olyan fontoskodva, hogy élet és halál reális kérdése helyett - mert Ivan Iljics előtt most már csak ez az egy kérdés lebegett - megint csak a vese meg a vakbél kérdése lépett előtérbe; ezek a szervek valamit nem úgy csináltak, ahogy kötelességük lett volna, de most majd Mihail Danyilovics meg a híres orvos koncentrált támadást intéznek ellenük, és rákényszerítik őket a helyes működésre.

A híres orvos komoly, de nem lemondó arccal búcsúzott. És Ivan Iljics bátortalan kérdésére, amelyet félelemtől és reménységtől csillogó szemmel tett fel, hogy van-e kilátás a gyógyulásra, azt válaszolta, hogy nem kezeskedhet semmiért sem, de a lehetőség fennáll. Ivan Iljics bizakodó pillantása, mely az orvost az ajtóig követte, olyan szánalmas volt, hogy Praszkovja Fjodorovna sírva fakadt láttára, amikor kiment a másik szobába, hogy átnyújtsa a híres orvosnak a látogatás honoráriumát.

Az orvos bátorítása nyomán támadt emelkedett lelkiállapot nem tartott sokáig. Megint ugyanaz a szoba, ugyanazok a képek a falon, ugyanazok a függönyök, tapéták, orvosságos üvegcsék, és mindig ugyanaz a fájó, szenvedő test. Ivan Iljics nyögött; injekciót adtak neki, elkábult.

Amikor magához tért, már esteledett; behozták az ebédet. Nagy nehezen legyűrt egy csésze húslevest; és azután megint ugyanaz, és megint a leszálló éjszaka.

Ebéd után, hét óra tájt, bejött hozzá Praszkovja Fjodorovna estélyi ruhában, kiöltözve, befűzve, dagadó kövér keblekkel, arcán púder nyomai. Már délelőtt emlékeztette rá férjét, hogy színházba mennek. Sarah Bernhardt vendégszerepelt a városban, páholyt béreltek, maga Ivan Iljics ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek. Most azonban megfeledkezett erről, sértette Praszkovja Fjodorovna cifra öltözéke. Sértődöttségét azonban eltitkolta, amikor eszébe jutott, hogy csakugyan ő maga ragaszkodott hozzá, hogy páholyt vegyenek, és elmenjenek a színházba, mert a gyermekekre nagy nevelő hatással lehet az az esztétikai élvezet.

Praszkovja Fjodorovna elégedetten lépett be, de elégedettségébe látszólag némi bűntudat vegyült. Leült, egészségi állapota felől érdeklődött, de Ivan Iljics látta, csak azért kérdi, hogy megkérdezze, nem azért, hogy megtudja a választ, hiszen úgyis tudja, hogy nincs mit megtudnia... Aztán nyomban arról kezdett beszélni, amit tulajdonképpen mondani akart: hogy ő a világ minden kincséért sem menne el a színházba, de hát a páholy megvan, Helène meg a lányuk és Petriscsev (a vizsgálóbíró, lányuk jövendőbelije) elmennek, nem engedheti el őket felügyelet nélkül. Pedig mennyivel szívesebben üldögélne vele egész este. Csak aztán jól vigyázzon, távollétében is tartsa meg pontosan az orvos előírásait.

- Igen, és Fjodor Petrovics (a jövendőbeli) is szeretne bejönni egy percre. Szabad? Meg Liza is.

- Jöjjenek be.

Bejött a lánya kivágott ruhában, lemeztelenítve fiatal testét - a testet, amely Ivan Iljicsnek annyi szenvedést okoz. Ő pedig mutogatja. Erős volt, egészséges, szembeötlően szerelmes, és nyilván haragudott betegségre, szenvedésre és halálra, mert megzavarják boldogságát.

Bejött Fjodor Petrovics is, frakkban, à la Capoul bodorított hajjal, hosszú, eres nyaka köré szorosan feküdt a hófehér keménygallér, fehér ingmelle óriási nagynak tűnt fel, szűk fekete nadrágja kifeszült erős combján, fél kezén fehér glaszékesztyű, a másikban klakk.

Mögöttük észrevétlenül beosont a kis gimnazista is, szegényke, újdonatúj mundérban, kesztyűsen, szeme alatt ijesztő, kék karikák, melyeknek okával Ivan Iljics nagyon is tisztában volt.

Mindig sajnálta a fiát. Riadt, részvevő pillantása is félelmetes volt, Ivan Iljicsnek úgy tetszett, Geraszimon kívül csak Vaszja érti, és sajnálja.

Mind leültek, megint a hogyléte felől érdeklődtek.

Azután elhallgattak.

Liza a látcsövet kérte anyjától. Vita támadt közöttük, hogy ki hová tette. Nagyon kellemetlen volt.

Fjodor Petrovics megkérdezte Ivan Iljicset, látta-e már Sarah Bernhardtot. Ivan Iljics előbb nem értette a kérdést, azután azt felelte:

- Nem láttam; hát ön?

- Én láttam; az Adrienne Lecouvreur-ben.

Praszkovja Fjodorovna azt mondta, hogy abban a legjobb. Liza ellentmondott. Azután beszélgetés szövődött Sarah Bernhardt játékának finomságáról és életszerűségéről - ugyanaz a beszélgetés, amelyet ilyenkor mindig mindenki lefolytatott.

A beszélgetés kellős közepén Fjodor Petrovics ránézett Ivan Iljicsre, és elhallgatott. A többiek is ránéztek, és elhallgattak. Ivan Iljics csillogó szemekkel meredt maga elé, láthatóan dühöngött valamennyiükre. Valamiképp helyre kellett hozni, jóvá kellett tenni, de hogyan? Lehetetlenség volt. Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvaló lesz az, ami van. Liza szánta el magát elsőnek. Ő törte meg a hallgatást. El akarta titkolni azt, amit mindannyian éreztek, de elszólta magát.

- Ellenben, ha mégis megyünk, akkor a legfőbb ideje - mondta, s órájára nézett, apja ajándékára; alig észrevehetőn rámosolygott a fiatalemberre - mosolya sokatmondó volt, de hogy mit mondott, azt csak ők ketten értették -, s azzal felállt, ruháját suhogtatva.

Mind felálltak, elköszöntek, és elmentek a színházba.

Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság - kiment velük együtt -, csak a fájdalom maradt. Mindig ugyanaz a fájdalom, mindig ugyanaz a félelem... és így sose könnyebb, sose nehezebb. Minden egyre rosszabb.

És megint perc perc után, óra óra után telt, mindig ugyanaz, és még mindig nem a vég, és egyre félelmetesebb az elkerülhetetlen vég.

- Igen, küldd be Geraszimot - felelte Pjotr kérdésére.

9

Késő éjszaka megjött a felesége. Lábujjhegyen lépett be, de Ivan Iljics meghallotta, kinyitotta a szemét, és gyorsan becsukta megint. Praszkovja Fjodorovna aludni küldte Geraszimot, hogy majd ő virraszt helyette. Ivan Iljics kinyitotta a szemét, és azt mondta:

- Nem, menj aludni.

- Nagyon szenvedsz?

- Mindegy.

- Végy ópiumot.

Erre hajlandó volt; megitta. Praszkovja Fjodorovna kiment.

Hajnali három óráig gyötrelmes kábulatban feküdt. Úgy rémlett, szörnyű fájdalmak közepette gyömöszölik befelé egy szűk, mély, fekete zsákba, egyre mélyebben gyömöszölik, és nem tudják egészen bedugni. És ez a folyamat rettenetes szenvedésekkel jár. És ő fél, és be akar zuhanni a zsákba, vergődik és segít. És egyszer csak elszakad a zsák, ő lezuhan, és fölébred. Geraszim éppen úgy ül az ágy végében, és szundikál nyugodtan, türelmesen. Ő pedig fekszik az ágyban, harisnyás lába csont és bőr, Geraszim vállán nyugszik, ugyanaz az ernyős gyertya, ugyanaz a szüntelen fájdalom.

- Menj ki, Geraszim - suttogta.

- Nem vagyok fáradt, itt maradok.

- Nem, nem, eredj.

Levette a lábát Geraszim válláról, oldalt fordult, ráfeküdt a saját kezére, és rettenetesen megsajnálta önmagát. Csak addig várt, amíg Geraszim kiment a másik szobába, akkor már nem fékezte magát, és sírni kezdett, mint a gyermek. Siratta tehetetlenségét, szörnyű magányát, az emberek kegyetlenségét, Isten kegyetlenségét, Isten nemlétét.

"Miért tetted ezt velem? Miért juttattál idáig? Miért, miért kínzol ilyen rettenetesen?"

Nem várt választ, és siratta, hogy nincs és nem lehet válasz. A fájdalom fokozódott, de nem moccant, nem hívta Geraszimot. Azt mondta magának: "Még, még, kínozz csak, kínozz! De miért? Mit tettem ellened, miért?"

Azután elcsöndesedett, már nem sírt, jóformán nem is lélegzett, csupa figyelem lett: mintha egy hangra fülelne, nem olyanra, amely fennszóval beszél, hanem a lélek hangjára, a benne mozduló gondolatok hangjára.

"Mit kívánsz? - Ez volt az első világos, szavakkal is kifejezhető fogalom, amelyet meghallott. - Mit kívánsz? Mit kívánsz?" - ismételte magában. "Mit? Hogy ne szenvedjek. Éljek" - felelte. És megint odaadóan figyelt, olyan megfeszítetten, hogy még a fájdalom sem vonta el.

"Élni? Hogy akarsz élni?" - kérdezte a lélek hangja.

"Élni, úgy, ahogy azelőtt éltem; szépen, kellemesen."

"Hogy éltél azelőtt, szépen és kellemesen?" - kérdezte a hang. És Ivan Iljics fölelevenítette képzeletében kellemes életének legjobb perceit. De milyen furcsa! A kellemes élet e legszebb percei most egészen más színben tűntek fel, mint annak idején. Minden más volt, kivéve gyermekkorának első emlékeit. Ott, a gyermekkorban, volt igazi öröm, amivel, ha visszatér, lehetett volna élni. De az az ember, aki ezt az örömöt átélte, már nem volt sehol: olyan volt, mintha valaki másra emlékeznék vissza.

Mihelyt megkezdődött az, aminek eredménye a mai Ivan Iljics volt, az akkor örömnek tetsző emlékek most a szeme láttára olvadtak semmivé, zsugorodtak jelentéktelen, sőt akárhányszor ocsmány mozzanatokká.

És minél jobban távolodott a gyermekkortól, minél jobban közeledett a jelenhez, annál jelentéktelenebbek, annál kétségesebbek lettek az örömök. Már a jogtudományi iskolában kezdődött. Ott volt még egy és más, ami igazán kellemes volt: jókedv, barátság, reménységek. De a felsőbb osztályokban már egyre ritkultak a jó percek. Később, amikor első helyén szolgált a kormányzó mellett, megint felbukkantak jó mozzanatok: ezek az emlékek a szerelemmel voltak kapcsolatosak. Azután minden összezavarodott, egyre csökkent a jó. És azután még kevesebb, egyre kevesebb, minél tovább haladt előre életében, annál kevesebb.

A házasság... olyan véletlenül jött létre; és a csalódás, a felesége szájának a szaga, és az érzékiség, a tettetés! És az az élettelen hivatal, az anyagi gondok, és így telt egy év, kettő, tíz, húsz - mindig ugyanaz. És minél tovább haladt, annál halottabb lett minden. "Mintha állandóan lefelé haladtam volna a lejtőn, miközben azt képzeltem, hogy felfelé kapaszkodom. Igen, így volt. A közvéleményben felfelé haladtam, és ugyanolyan arányban fogyott alólam az élet... Most pedig vége, hallj meg!"

Hát akkor minek? Miért? Nem lehet. Nem lehet, hogy ilyen értelmetlen, ilyen ocsmány legyen az élet! És ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Valami nincsen rendjén.

"Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sejtelem. - De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogy kell?" - mondta azután önmagának, s ezzel elvetette, mint képtelen és lehetetlen gondolatot, az élet rejtélyének ezt az egyedüli megoldását.

"Mit kívánsz most? Élni? Élni - hogyan? Mint ahogy a hivatalodban éltél, amikor a teremszolga kihirdeti: bíróság! A bíróság, itt a bíróság - ismételgette magában. - Ez az igazi bíróság! De hiszen én nem vagyok bűnös! - kiáltotta felháborodva. - Miért?" Abbahagyta a sírást, arccal a falnak fordult, és mindegyre csak az a kérdés járt az eszében: miért, mire való ez az iszonyat?

De akármennyit gondolkozott, nem talált rá választ. És ha eszébe ötlött - mint ahogy gyakorta eszébe ötlött - a gondolat, hogy mindennek az az oka, hogy nem úgy élt, mint ahogy kellett volna, nyomban felidézte minden tekintetben korrekt életét, és elhessegette a képtelen gondolatot.

10

Eltelt újabb két hét. Ivan Iljics már nem kelt föl a díványról.

A díványon feküdt, mert nem akart ágyban feküdni. Majdnem állandóan arccal a falnak fordulva feküdt, és magányosan szenvedte végig a nem szűnő és meg nem oldódó szenvedéseket, magányosan gondolta végig ugyanazokat a meg nem oldódó gondolatokat. "Mi ez? Igazán a halál?" És a belső hang azt válaszolta: "Igen, a halál." "Minek a szenvedés?" És a hang így felelt: "Csak úgy, semmiért." És ezen felül, ezen túl nem volt semmi.

Betegsége kezdete óta, attól fogva, hogy először ment orvoshoz, Ivan Iljics élete két ellentétes hangulatú részre oszlott, amelyek egymást váltogatták. Az egyik a kétségbeesés volt, a felfoghatatlan és iszonyú halál várása, a másik pedig a reménykedés, és teste működésének érdeklődő megfigyelése. Hol a vese vagy a vakbél lebegett szeme előtt, valamilyen belső szerv, amely ideig-óráig megtagadja kötelességei teljesítését, hol meg az érthetetlen, szörnyűséges halál, amelytől nem menekülhet.

Ez a kétféle hangulat betegsége kezdete óta váltogatta egymást; de minél tovább haladt a betegség, annál kétségesebbé és távolibbá lett a vese elképzelése, annál reálisabb a közelgő halál képe.

Ha csak eszébe jutott, hogy mi volt ő három hónappal azelőtt, és mi most; ha eszébe jutott, hogy milyen feltartóztathatatlanul haladt lefelé a lejtőn, akkor máris összeomlott a reménykedésnek még a lehetősége is.

Magányának utolsó idejében, ebben a szörnyű magányban, amelyben arccal a pamlag hátának fordulva feküdt, elhagyatottan a népes város közepette, nagyszámú ismerősének és családjának közepette - ebben az iszonyú magányban, amelynél teljesebb magárahagyatottság nem volt képzelhető sem a földön, sem a tenger fenekén, mondom, iszonyatos magányának utolsó idejében Ivan Iljics már csak a múltban élt. Egymás után idézte fel múltjának képeit. Mindig a közelmúlttal kezdődött, és úgy haladt a legtávolabbi emlékek, a gyermekkor felé, és ott megállapodott. Ha a főtt aszalt szilvára gondolt, amellyel aznap kínálgatták, akkor erről feltétlenül eszébe jutott a ráncos, nyers francia aszalt szilva, amelyet gyermekkorában evett, jellegzetes íze és az, hogy milyen bőségesen csordult a nyála, amikor eljutott a maghoz; és ezzel az ízemlékkel együtt egész sora támadt fel az emlékeknek abból az időből: a dadus, a fivérei, a játékai. "Nem szabad erre gondolnom... nagyon fáj" - mondta magának Ivan Iljics, és visszakényszerítette magát a jelenbe. Ott egy gomb a pamlag párnázott hátán, és a szattyánbőr ráncai. "A szattyán drága, és nem tartós; vitánk volt miatta a feleségemmel. De volt egyszer egy másik szattyánbőr, meg egy másik veszekedés, amikor elszakítottuk apánk aktatáskáját, és megbüntettek, és édesanya hozott süteményt." Ezzel megint visszaszökött a gyermekkorba, és megint nagyon fájt, megint igyekezett elkergetni az emlékeket, és másra gondolni.

És az emlékeknek ezzel a menetével párhuzamosan egy másik emléksor is ment végbe a lelkében: az emlékezés arra, hogy hogyan erősödött, fejlődött a betegsége. Itt is ugyanaz volt az eredmény: minél messzebb nyúlt vissza a múltba, annál több volt az élet. Több volt a jó az életben, és több volt maga az élet. A kettő eggyé olvadt. "Ahogy a szenvedés egyre rosszabbodik, úgy rosszabbodott az egész élet" - gondolta. Egyetlen fénylő pont valahol messze a múltban, az élet kezdetén, és azután minden egyre feketébb, feketébb, egyre gyorsabb, gyorsabb a hanyatlás. "A halál távolságának négyzetével fordítottan arányos" - gondolta magában. És a lehulló, egyre növekvő sebességgel hulló kőnek ez a képe erősen befészkelte magát a lelkébe. Az élet, egyre növekvő szenvedések sora, egyre gyorsulón repül a vég felé, a legszörnyűbb szenvedés felé. "Repülök..." Megrezzent, fészkelődött, megpróbált ellenállni, de már tudta, hogy ellenszegülni nem lehet, és a nézéstől fáradt, de a nézést abbahagyni nem tudó szemekkel meredt a pamlag hátára, és várt - várta a szörnyű esést, a megrázkódtatást és a pusztulást. "Ellenszegülni nem lehet - gondolta. - De legalább megérteném, hogy mire való? De megérteni sem lehet. Meg lehetne magyarázni, ha azt mondanám, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett. De ezt lehetetlenség elismerni!" Így okoskodott, felidézvén magában egész életének törvényes, helyes és ildomos mivoltát. "Nem, erről szó sem lehet - hangoztatta önmagának, és a száját mosolyra húzta, mintha valaki láthatná mosolyát, s mintha ez a mosoly valakit félrevezethetne. - Nincs magyarázat. Szenvedés, halál... Miért?"

11

Így telt el két hét. Ez alatt az idő alatt örvendetes esemény következett be, amelyet Ivan Iljics meg a felesége nagyon kívántak: Petriscsev hivatalosan megkérte leányuk kezét. Este történt. Másnap reggel Praszkovja Fjodorovna bement férjéhez, s azon gondolkodott, miképpen közölje vele Fjodor Petrovics elhatározását; de Ivan Iljics állapota történetesen épp azon az éjszakán erősen rosszabbra fordult. Praszkovja Fjodorovna most is a megszokott pamlagon találta, de változott helyzetben. Hanyatt feküdt, nyögött, és kimeredő szemmel bámult maga elé.

Praszkovja Fjodorovna a gyógyszerekről kezdett beszélni. Ivan Iljics ráemelte a tekintetét. Praszkovja Fjodorovna nem fejezte be az elkezdett mondatot: férje szemében olyan gyűlölet, ellene irányuló gyűlölet fejeződött ki.

- Az isten szerelméért, hagyj nyugodtan meghalni - mondta.

Praszkovja Fjodorovna ki akart menni, de abban a pillanatban belépett Liza, és odament apjához, hogy üdvözölje. Ivan Iljics éppen úgy nézett lányára is, mint feleségére, s amikor egészsége felől kérdezősködött, szárazon csak annyit felelt, hogy hamarosan megszabadítja mindannyiukat terhes jelenlététől. Mind a ketten elhallgattak, még egy ideig üldögéltek, s azután kimentek.

- Mit vétettünk ellene? - kérdezte Liza az édesanyjától. - Mintha a mi hibánk lenne! Én nagyon sajnálom a papát, de miért kínoz bennünket?

A szokott időben eljött az orvos, Ivan Iljics igennel, nemmel felelgetett neki, le nem vette róla dühödt tekintetét, és a végén azt mondta:

- Úgyis tudja, hogy nem tud segíteni, hagyjon békén.

- A szenvedést legalább tudjuk enyhíteni - mondta az orvos.

- Nem, azt sem tudják; hagyjanak békén.

Az orvos átment a szalonba, és közölte Praszkovja Fjodorovnával, hogy a beteg nagyon rossz állapotban van, az egyetlen, ami még valamit használ: az ópium, hogy enyhítsék szenvedéseit, amelyek kétségtelenül szörnyűségesek.

Az orvos úgy értette, hogy fizikai szenvedései szörnyűek, és ez igaz volt, de még fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése, és ez volt a legnagyobb gyötrelem.

Erkölcsi szenvedése pedig onnan ered, hogy aznap éjjel, ahogy ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: "És hátha az egész életem, tudatos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?"

Beléhasított a felismerés, hogy talán mégis igaz az, amit addig teljességgel lehetetlennek érzett: hogy nem úgy élt, ahogy kellett. Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában... hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna! Hivatali működése, egész életberendezése, családja, társadalmi és szolgálati érdekei... mindez talán nem az volt, ami kellett volna. Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni mindezt. De egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie.

"De ha ez így van - gondolta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni életét. Amikor reggel meglátta az inast, azután a feleségét, aztán a lányát, aztán az orvost, minden szavuk, minden mozdulatuk megerősítette számára a szörnyű igazságot, amely aznap éjszaka feltárult előtte. Önmagát látta bennük, mindazt, amiért élt, és világosan látta, hogy mindez nem az volt, ami kellett volna, mindez óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg a halált. Nyögött, hánykolódott, ruháját tépdeste; úgy érezte, fojtogatja és szorítja a ruha. És gyűlölte valamennyiüket.

Nagy dózis ópiumot adtak neki, kábulatba merült, de délután elölről kezdődött az egész. Mindenkit elkergetett maga mellől, és nyugtalanul hánykolódott ide-oda.

A felesége bement, és így szólt hozzá:

- Jean, kedvesem, tedd meg a kedvemért ("a kedvemért?"). Ártani nem árthat, de gyakran használ. Hiszen nincs abban semmi. Egészségesen is gyakran...

Ivan Iljics tágra nyitotta a szemét.

- Mit? Hogy megáldozzak? Minek? Nem kell! Egyébként... nem bánom...

Praszkovja Fjodorovna sírva fakadt.

- Igen, drágám? Elhívom a mi papunkat, olyan kedves!

- Jó, jó, nagyszerű.

Amikor eljött a pap és meggyóntatta, Ivan Iljics meglágyult, úgy érezte, hogy kételyei valamelyest enyhültek, s ennek következtében szenvedései is, és egy percre felcsillant újra a remény. Megint a vakbélre gondolt, és a gyógyulás lehetőségére. Könnyes volt a szeme, amikor megáldozott.

Amikor áldozás után lefektették, pillanatnyi könnyebbséget érzett, újra reménykedett az életben. Eszébe jutott a műtét, amelyet ajánlottak. "Élni, élni akarok!" - gondolta magában. Felesége bejött, hogy üdvözölje, a szokásos szavakat mondta, és hozzátette:

- Ugye, jobban vagy?

Ivan Iljics nem nézett rá, úgy mondta: igen, jobban van.

Ruhája, alakja, arca kifejezése, hangjának csengése - minden egyet mondott Ivan Iljicsnek: "Nem az, ami kellett volna. Minden, amiben éltél és élsz: hazugság volt, csalás, amely eltakarta előled az életet és halált." És mihelyt ezt végiggondolta, feltámadt benne a gyűlölet, a gyűlölettel együtt a tűrhetetlen fizikai szenvedés, és a szenvedéssel együtt az elkerülhetetlen, közeli vég tudata. Valami új ment végbe a testében: a lélegzete zihált, akadozott, elfúlt. Arcának kifejezése, amikor azt mondta, hogy jobban van, félelmetes volt. Miután kimondta, felesége arcába nézett, azután gyengeségéhez képest szokatlanul gyorsan hasra fordult, és felordított:

- Menjetek, menjetek, hagyjatok magamra!

12

Attól a perctől fogva kezdődött az a három napig tartó üvöltés, amely olyan szörnyű volt, hogy két zárt ajtó mögött sem lehetett borzadás nélkül hallgatni. Abban a percben, amikor feleségének válaszolt, rádöbbent, hogy elveszett, nincs visszaút, eljött a vég, a visszavonhatatlan vég, és kétsége nem oldódott meg, megmarad kétségnek.

- Ó! Ó! Ó! - üvöltötte váltakozó hangmagasságban. Úgy kezdte, hogy azt ordította: "Nem akarok!" - azután úgy üvöltött tovább az "ó" betűn.

Ebben a három napban, amelyben számára már megszűnt az idő, abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Úgy vergődött, mint ahogy a hóhér kezében vergődik a halálraítélt, tudva, hogy nem menekülhet; és minden percben érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére egyre közelebb kerül ahhoz, amitől iszonyodik. Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.

Egyszerre egy ismeretlen erő mellbe vágta, oldalba vágta, még jobban elfojtotta a lélegzetét; Ivan Iljics bezuhant a lyukba, és ott a lyuk végén, valami megvilágosodott. Az történt vele, ami utazáskor a vasúti kocsiban, amikor az ember azt hiszi, hogy előremegy, pedig visszafelé halad, és egyszer csak fölismeri a haladás igazi irányát.

"Igen, mindez nem az volt, ami kellett - gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?" - kérdezte, és hirtelen elcsendesedett.

Ez a harmadik nap végén történt, egy órával a halála előtt. Ugyanakkor a kis gimnazista halkan belopózott apjához, és megállt az ágya mellett. A haldokló kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Keze véletlenül a kis gimnazista fejére hullott. A kis gimnazista megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.

Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt, és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni. Azt kérdezte magától, mi az, ami kell, és feszülten figyelt magában a válaszra. Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgatja a kezét. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta fiát. Megesett a szíve rajta. Akkor odalépett a felesége. Ránézett. Az asszony nyitott szájjal, kétségbeesett arccal bámult rá, orrán, orcáján le nem törölt könnyek ültek. Őt is megsajnálta.

"Igen, kínzom őket - gondolta. - Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek." Meg akarta mondani, de nem volt hozzá ereje. "Egyébként minek beszélni, cselekedni kell" - gondolta. Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:

- Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: "bocsáss meg", de ehelyett azt mondta: - Bocsáss el! - és nem lévén már ereje, hogy kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti.

És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. "Milyen szép és milyen egyszerű - gondolta. - Hát a fájdalom? - kérdezte. - Hová lett? Hol vagy, te fájdalom?"

Feszülten figyelt.

"Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom."

"Hát a halál? Hol van ő?"

Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.

A halál helyett világosság volt.

- Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!

Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.

- Vége - mondotta valaki fölötte.

Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. "Vége a halálnak - mondta magának. - Nincs többé."

Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.