J.R.R. Tolkien 




Vén dombokon át 
és messze tova 
(Tandori Dezső fordítása)
  



Csöndes, kora-július éjszaka volt, 
Még csillag alig s nagy-messze a hold, 
Fáradtan a fák görnyedtek a csöndbe lehajlón, 
Ébredtek az árnyak alattuk, ezer kicsi gallyon. 

Lopóztam az ablakhoz, gyerek, én, 
Álmot nem az ágy ölelt körém, 
De künn az ezer-rejtély, ez a furcsa világ, 
Éreztem hirtelen Túl-Virági Csoda-Illatát: 

S megpillantottam Tündehont, kis permet-esők 
Csillagfény-távolán, s tánc járt: "ezek ők!" 
Ablakom csipkefüggönye libbent, nocsak, itt bent, 
Köröttem ropnák már vígan? De csitt, csend! 
Hátha csak álmodom...! Ó, nem, hangok is szálltak, 
Így pördültek-fordultak csuda messzi kis árnyak, 
Kört jártak csillagfény-tócsák nádas partján, 
Csöpp csuda, síp szólt, pergő hangjai szívemet ajzván. 

Rajta! Akár ha e szédület engem hívna csak innen, 
Mentem bódultan, recsegő lépcsőn le, kis ingben, 
Házunk ajtaja - tornácunk - most, vagy soha! Fel, nosza! 
El... s vitt szédült lábam csak tova, csak tova, csak tova! 

S láttam... Kit? Mind előtt, aki ott ropta elébb, 
Láttam... Őt, csakis őt, Tinfang Warble-t, Tütükét! 
Ő sípolt, fuvolázott, mit tudom én, s ha dudája 
Szólt neki: hold és csillag fényén járta, de járta...! 
Táncolt lengetegen...! Tütükénk lejtett, öregecske 
Hó-szalma-haját lengette, világnak nincs kecsesebbje! 

Lábam: földbe-gyökér volt; holdfény mámora: fél-holt! 
És tütükénk csak táncolt, mert ily-táncra-ma-éj volt! 
Sima kacsás kavicsok csusszantak a lábak alatt, 
Arrébb csillagszikrát csobbantott a patak, 
S ő maga, Tütü hol az ég fele lendítette kezét, 
Hol lehajolt, hogy a csermelynek széditse vizét, 
Lengett hosszú szalagos ezüstön a hangszere, aztán 
Újra fuvintott egy dalt rajta, az ég-föld vége-se-hosszán... 

Karcsú kis teste: finom lebegés, alig árny-nyom: 
Járt, suhanó jelenés, hajlong sáson-nádon; 
Nevetése kipergő gyöngy volt, ködmöne köd, 
Sípja-dudája, kecses fuvolája sivallt örömöt. 
Ó! aki látta, sosem feledi kunkor papucsát, 
benne a pici láb úgy élt, hogy szédült a világ! 

Álom maga volt ő... s eltűnvén - nagy üresség, 
Holt csend tátongott; vártam: no, mi lesz még? 
Semmi. De mégis, amott a liget sűrűjén 
Csöpp hang pittyent, s több - ó zeném! 
Ő az enyém! Nékem szól csoda fuvolája, 
Míg a mohán jár - elképzeltem - táncot a lába. 

Átgázoltam a kis patakon, tavon - usgyi, nyomát 
Hadd leljem, még egyszer meglássam legalább; 
Hüp-hüp, tyup-tyup kicsi hang nélkül, jaj, hogy is éljek! 
Bukdostam hát, tova! kusza gyökereken át, Tütükémet 
Hajszoltam, de hiába - hiába? Mi ez, csuda zengés, 
Halkan zümmög, cseng, mint csengők, mindene - tündés! 
Ámultam csak, hova vezetett Tütükém; maga elszállt, 
Ám rám hagyta a tündék álom-zengésű birodalmát. 




Tűnt játék hajléka 
Mar Vanwa Tualiéva 
(Tandori Dezső fordítása)




Azt a hont egykor, Te meg én, 
    ismertük, kóborok: 
tűnt napok hűvös idején, 
    éj fürtje s szőke, lobog. 
Szentjánosbogár fénye járt, 
    tél tündökölt, fehér, 
alkony festett kék láthatárt, 
csípte lábunk a dér, 
    nagy nyári nap szunnyadozott: 
jártunk ott, boldog álmodók, 
    egymásra lelve már... 
Szőke haj, ében fürt lobog, 
    együtt - vágyódva száll! 

Kéz kézben jártunk, félszegen, 
csöpp lábnyomok a fövenyen, 
gyűjtöttümk kagylót, gyöngyöket, 
és fülemüle-éneket 
    hallgattunk lomb közén. 
Ástunk ezüstöt kis tavak 
sárvizén, forró-halk utak 
röptettek velünk álmokat, 
zöld partokig - jaj, nincs tovább, 
ezt suttogják a messzi fák, 
    tűnt mind e tünemény. 

Nem volt nappal, se éjszaka, 
derengett csak tündéri fény, 
s így tündökölt eléd s elém 
    a Kis Hajlék maga. 
Ódon volt, mégis friss, erős, 
fehér - és arany-nád tetős, 
    csupa apró kukucska rács: 
        tenger-bámuldozás. 
S kertjén virult gyerekkorunk, 
ó, sok kedves virág: 
kék harangocskák, sosem únt 
    árvácskák, tátikák, 
És konyhakert is volt: retek, 
mustár, zsálya, piros 
mák virága vetekedett 
    díszek szirmával: ki a szebb? 
S nyüzsgött a kertben csöppnyi nép, 
szállt szóra szó, apró beszéd - 
    de nem nekem s neked 

Kannákból öntözgettek ott, 
    finom víz-permet áradt, 
terítgettek sátorlapot, 
s hamarvást házak álltak; 
    mások meg fára másztak, 
Úgy integerrek lelkesen, 
vagy odvakból leskelve, fenn. 
Táncolt emitt egy kis csapat, 
pipitér-koszorúsan, 
    ám akkor láttuk: ámulat, 
egy ágról főldre huppan 
hó-palástban egy csöpp király, 
    népe elé dallal kiáll, 
s jött sok kis pát ölelkezőn, 
hajuk napfény-és-éj-özön, 
    így járták útjukat; 
s hogy véget ért ez Álmodás, 
mi volt - nem tudja senki más, 
    csak magam, csak magad.