Nemere István: "Ne szállj fel a Titanicra!" (Tvr-hét 2000/04) Talán kevesebben vesztek volna oda az 1912-es év emlékezetes hajókatasztrófájában, ha hallgatnak a megérzésekre. A világ legnagyobb utasszállítójának indulása előtt ugyanis számos jóslat és figyelmeztetés hangzott el. Előfordult az is, hogy már későn hangzott a figyelmeztetés, bár ez volt a kivétel. A balesettel egyidőben, 1912. április 14-én éjszaka egy angol kisfiú rémült kiáltással ébredt, és azt mondta szüleinek: hatalmas hajót látott süllyedni több mint ezer emberrel a fedélzetén, valamennyien segítségért kiabáltak, és a mentőcsónakokért verekedtek (csaknem 1500 ember veszett oda a katasztrófában). A kisfiút különben Graham Greene-nek hívták, később híres író lett belőle. Akadt olyan francia női utas is, aki hetekkel korábban megálmodta az egész katasztrófát, mégsem ijedt meg, felszállt a hajóra. Álmát úton-útfélen mesélte, még indulás előtt is arról szónokolt a parton, így sokan hallották. A hölgy az életben is átélhette mindazt, amit előre megálmodott, de szerencséje volt - sikerült megmenekülnie. A kutatók később egy egész kötetre való megérzéstörténetet és "álmot" gyűjtöttek össze, amelyek a tanúk elmondása szerint a katasztrófa előtt vagy azzal egyidejűleg keletkeztek. Olyan személyek is éreztek valamit, akik nem is tudtak a Titanic útjáról, a tengertől távol eső országokban laktak, és hozzátartozójuk sem utazott a hajón. Sokan emlékeztek arra a rejtélyes, fekete ruhás, idős férfira, aki az indulás előtt jelent meg az utasok között a hajón. Többeket figyelmeztetett, hogy szálljanak ki, mert a hajó bajba jut. Mivel franciául beszélt, nem mindenki értette a figyelmeztetést. Csak egyetlen asszonyról tudnak, aki hajlott az ismeretlen szavára, és engedett a különös kérésnek. Kiszállt, és így életben maradt. Közismert az is, hogy tizennégy évvel a katasztrófa előtt egy angol író regényt írt a Titanic hajó útjáról, amely a korabeli világ legnagyobb ilyen járműve, és első útján jégheggyel ütközik, majd elsüllyed. A regénybeli hajó méretei is nagyon hasonlítottak a későbbi igazihoz. Ez persze talán nem sorolható a hagyományos értelemben vett megérzések közé. Írók, köztük Jules Verne (Verne Gyula) meglehetősen gyakorta "találták el" jóslataikkal a jövő egy-egy eseményét vagy szeletét. Azok, akik megérzésük miatt nem szálltak fel a Titanicra, valamiben erősen bíztak. Valami megszólalt bennük, és ez a figyelmeztetés "tudta", mi következik. Honnan kapták a sugallatot? Csak saját bensőjük reagált így? De akkor hogyan lehetséges, hogy oly számosan voltak a "megérzők"? Ki, mi, miféle erő váltotta ki belőlük az "álmot" vagy a megérzést? Netán maga az esemény, amely ugyan időben csak hetekkel vagy napokkal később következett be, de közeledtét valamilyen, ma még ismeretlen módon mintegy előrevetítette a tudatokba?