Mary Caraker - Thrrup a tanárnőnek

  
   A második tanítási napon tűnt fel Morgan íróasztalán az a valami: egy rémes szagú, szürke, kocsonyás kupac, akkora, mint egy teniszlabda; síkosnak látszott (a lánynak az volt az érzése, ezen a mocsaras bolygón minden síkos és nyálkás), és ráadásul még lüktetett is. A lány igyekezett legyőzni a reszketését (ügyeljen a viselkedésére, sulykolták belé az oktatószalagok, ne mutasson idegenkedést, bármilyen furcsaságot észlel is); sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt, aztán közelebb hajolt. A mozgolódás, amit látott, egy csomó fehér kukac tekergőzése volt.
   Ott egye meg a fene a viselkedést! Morgan fuldokolva kirohant az ajtón. Néhány korty hűvös levegő és az arcát mosdató; szemerkélő eső hamarosan rendbe hozta lázadozó gyomrát, de az idegei nem heverték ki a megrázkódtatást. Ezek azok a tanulékony, barátságos parthi gyerekek? Az engedelmesek, a lelkesek, az igyekvők? Ezt ígérték neki; mikor kinevezték, de úgy tűnik, rászedték. Két napja dolgozik, és a nyálkás, pikkelyes kezek már minden porcikáját végigtapogatták és megbökdösték, a haját kis híján, hogy nem rángatták ki gyökerestül, a ruhája elszakadt, és kénytelen volt végleg felhagyni a próbálkozással; hogy a helyükön tartsa őket. Most pedig sikerült elérniük, hogy teljesen elveszítse az önuralmát.
   De azért nem adja meg nekik azt az elégtételt, hogy láthassák, mennyire fel van kavarodva. Morgan megtörölte az arcát, és kiegyenesítette a vállát. Ma harchoz öltözött, ruhája erős, szinte eltéphetetlen szövetből készült, haját pedig gondosan copfba fonta. De jó is lenne, ha legalább olyan keménynek és hozzáértőnek érezné magát, amilyennek látszik! - gondolta. Ennek ellenére ki kell bírnia az első évet; vagy megszokik, vagy megszökik.
   Már akkor gyanúsnak tűnt neki a dolog, mikor olyan sietve ideküldték Parthra, alighogy a nyelvi oktatáson túlesett. Aztán meg mindenféle eligazítás nélkül rögtön az iskolába került, csak a magnószalagok tájékoztatták erről-arról, és a felügyelő, Kraskolin kapitány osztotta meg vele szűkös információit, mikor elfoglalta az állást. Az előző tanító váratlanul otthagyta az iskolát: "Otthagyott csapot-papot" - hallotta az űrkikötőben, és a kapitány csak megerősítette az értesülést.
   - Az a fajta felelőtlenség, ami rossz hírét kelti a Testületnek - mondta a férfi, miközben szorongó tekintettel szemügyre vette a lányt, mintha hasonló gondatlanság jeleit keresné.
   A lány biztosította, hogy szándékában áll eleget tenni a szerződésnek, és a férfi megnyugodott. Az Űrkutató Központnak stratégiai okokból szüksége van arra, hogy megvethesse a lábát Parthon, magyarázta a kapitány, épp ezért mindenáron ki kell vívni a parthiak megelégedését. A Testület, az Űrkutató Központ tanítással foglalkozó részlege csak akkor létesített iskolát a helyiek számára, ha azok ezt igényelték. A parthiak évekig elkülönültek furcsa, de bőkezűen fizető vendégeiktől, ám egyszerre váratlanul azt akarták, hogy a gyerekeik megtanulhassák a földiek nyelvét.
   - Így a jövőben majd képesek lesznek minket szemmel tartani - mondta Kras csípősen.
   - Nem bíznak bennünk? - kérdezte Morgan.
   - Maga megbízna?
   - A férfi kényszeredetten elmosolyodott. - Lehet, hogy a mi mércéink szerint civilizálatlanok, de semmi esetre sem ostobák. Így hát a Központ ideküldte a Testületet; és ha a parthi Öregek Tanácsa nem lesz velünk megelégedve - röpülünk mind, az iskolák, a támaszpont, talán még, a kikötő is!
   - Huny iskolánk is van itt most?
   - Fél tucat, ezt is beleértve. De eddig - túrt bele a kapitány gondterhelten nedves, göndör hajába - egyszerűen képtelenek voltunk bármiféle áttörést is végrehajtani. A többi tanár mind tapasztalt, és isten látja lelkem, hogy becsülettel próbálkoznak. Főként ezért akartuk, hogy egy fiatal, újdonsült tanár kerüljön ide. Mr. Tiptin, aki maga előtt volt itt... Nos, minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb. Ő az egyedüli oka, hogy bevezettem a háromhetes próbaidőt.
   - Hogy engem ellenőrizhessen? - A lány képtelen vett leplezni csalódását; azt hitte, túl van már a kipróbálásokon. A következő gondolata semmivel sem volt kellemesebb. Vagy azért kell ez, hogy lássa, itt vagyok-e még egyáltalán? A férfi elmosolyodott.
   - Azért, hogy felajánlhassam mindazt a segítséget, amit csak adni tudok. Én magam is új ember vagyok itt Parthon, de ha bármit tehetek önért...
   Morgan megenyhült egy kicsit. A kapitány magas volt, sovány, szakállas, és olyan meleg barna szeme volt, amilyet a lány soha nem látott még semmilyen nap alatt. A férfi egy egész napot töltött azzal, hogy elszállásolja őt, ellássa magnószalagokkal meg baráti tanácsokkal, és bátorítsa, ahogy csak tudja.
   De mégsem készült fel eléggé. Nem készült föl a nem emberi visongásra, a kapkodó kezekre, a féregtől nyüzsgő göröngyökre.
   Az osztály csendben volt, mikor visszament a barakkba, és az utálatos tárgy eltűnt. Nincs értelme, hogy megpróbálja megkeresni a tettest, döntötte el. Nemhogy a bűntudatot nem képes rajtuk felfedezni, egyelőre még az arcukat sem tudja megkülönböztetni egymástól.
   Arcok helyett húsz megfejthetetlen rejtvénnyel állt szemben. Húsz teljesen egyforma, kidülledő szempár, vastag szemhéjakkal, húsz lapos, hasított orr és csapott áll. Szürke, pikkelyes a bőrük; mustárszínű szőrzetük, amely a nyakukon és a hátukon is folytatódott, sőt kéz- és lábujjaik közt is nőtt belőle, olyan volt, mint valamilyen gomba. A szaguk is gombára emlékeztetett; dohszag, mintha egy rothadó mocsár töltené meg a termet.
   Morgan kihúzta magát és visszanézett rájuk - remélte, hogy sikerült méltóságteljesnek látszania. Tegnap közvetlenül viselkedett, és az eredmény katasztrofális volt.
   - Jó reggelt! - mondta parthi nyelven. Gondosan formálta a szavakat. - Örülök, hogy újra látlak benneteket. Folytassuk a leckét!
   Az első sorban egy kisfiú lecsúszott a székében, és az asztalra tette a lábát. Ebben a helyzetben látható lett nemi szerve a rövid, rojtos tunika alatt, ami kínos zavarral töltötte el Morgant. Néhány másik gyerek is hasonló pózt vett fel, vagy éppen felkelt a székről, és leguggolt a padlóra. Újra kezdődött a fej- és orrpiszkálás.
   Morgan felidézte a szalag szövegét: "Jusson eszébe, hogy egyetlen feladata az, hogy a földi nyelvre tanítsa őket. Felejtse el a modort és hasonlókat. Ők nyelvtanárokat kértek, így hát maradjon ennél, másképp esetleg helyrehozhatatlan kárt okoz a Testületnek."
   Rendben. van, nem fog tudomást venni a magatartásukról. Lehetséges, hogy náluk a nyúlkálás és tapogatás tökéletesen helyénvaló viselkedésnek minősül a gyerekeknél. Elővette a képes kártyákat.
   - Anya - mondta, miközben feltartotta egy, a karján gyermeket tartó parthi nő képét. Ranillin, ismételte meg parthiut, hogy megbizonyosodjon afelől, a gyerekek összekapcsolták a kettőt.
   A gyerekek küszködtek a hangokkal. Kuncogások és érintések szakították meg az órát, de Morgan makacsul folytatta a gyakorlást. Kisebb csoportokra koncentrált, valahányszor csak sikerült felkelteni a figyelmüket. Nem sok sikerrel. Az óra végeztével a gyerekek még mindig nem voltak képesek felismerhetően kiejteni akár egyetlen földi szót is. Morgan teljesen kimerült, a terem pedig rendetlen iskolai padok és tekergő kis testek egyvelegévé lett.
   A lány nem értette. Donald Tiptin, a jegyzeteiből ítélve, tanított nekik hangtant. A gyerekeknek legalább a legfontosabb hangokat el kellett volna sajátítaniuk.
   - Hányan jártatok már előzőleg iskolába Mr. Tiptinhez? kérdezte parthiut.
   - Tlip-tlin! - A gyerekek ököllel verték a padot, és hisztérikusan összeestek a padok közt.
   Sosem említi többet ezt a nevet, fogadta meg magában Morgan. Fellapozta a jegyzeteit, és észrevette, hogy a legtöbb diákja Tiptin osztályában volt. Meg kellett volna tanulniuk egyet-mást a neve elferdített változatán kívül is.
   De mikor megpróbálkozott a hangtannal, nem kapott választ. Úgy döntött, itt a szünet ideje, és kiterelte a gyerekeket az osztályból. Helyretolta a bútorokat, és felsöpörte a behordott sarat, aztán ceruzát és papírt osztott ki az írásbeli gyakorlathoz.
   Morgan szerette, ha az osztályterem rendes. Számára a tanításban az volt a vonzó, hogy olyan szabályos, rendszeres hivatás, ahol kellemes, szervezett keretek között végezhet hasznos munkát. Ámde kiderült, hogy csak az Űrkutató Központon belül, a Testületnél van üresedés, és a kérdéses környezet olyan rendezetlen, amilyet csak el tud képzelni. Ami pedig a munkát illeti - nos, ha az első két nap eseményeit előjelnek tekinti, akkor Kraskolin kapitány szemléjén csak kudarcokat tud majd felmutatni.
   Felsóhajtott, és szétosztotta az élénk színűre festett konzervdobozokba állított ceruzákat. Betűformákat tűzött fel a bemutatótáblára, és megpróbált nem gondolni a tegnapi napra meg arra, milyen gusztustalan módon vették használatba az ő féltett felszerelését.
   A lány a barakk ajtajából figyelte, milyen boldogan játszanak a gyerekek az esőben - tarkabarka, nevető kis alakok, könnyedén szaladgálnak a vizenyős talajon, amibe ő reggeli tornája alatt esetlenül belesüppedt. Parth esőbolygó volt, vízbolygó, mocsarait és terjedelmes, sötét erdőit az állandó csapadék táplálta, amely télen csak úgy zuhogott, most, a nyári hónapok alatt pedig kisebb cseppekben, de csaknem állandóan szemerkélt. A gyerekek, úgy tűnt, észre sem veszik.
   A tisztás szélén futkároztak a leginkább páfrányra emlékeztető fák körül, hintáztak az összefonódó lila páfránylevelek közül lecsüngő zuzmóköteleken. Innen messzebbről ők is olyan gyerekeknek látszottak, amilyenekről a lány ábrándozott, amilyeneket várt; ártatlan lényeknek, akiket már ismeretlenül is szeretni akart.
   Volt idő, mikor kétkedve hallgatta a Testület előadásait a kulturális sokkról. A gyerekek mindenütt egyformák, mondogatta magának, és mindegyik levetített képen talált valami kedveset, még a Rogan bolygó apróságait is aranyosnak találta a tépőfogaikkal és a karmaikkal együtt. Parth lakóit pedig éppenséggel a "legemberibb" idegen fajok közé sorolta. Csakhogy ez biztonságos távolságban történt, és nem látta a gombákat meg a pikkelyeket, nem érezte a rothadás áporodott szagát.
   Vagy éppen nem érezte magán a tapintatlanul kutató ujjakat, gondolta később. Beterelte őket a barakkba, de elfelejtette biztonságosan elbarikádozni magát az íróasztala mögött. A gyerekek rárohantak, csiripelő, trillázó, fel-felcsattanó hangjuk izgatott beszédáradatba olvadt össze, amit csak nyomatékosított az állandó, percre sem szűnő rángatás és bökdösés. Tucatnyi kéz ragadta meg az övét.
   - Tetszett látni engem hintázni? Magasabban voltam, mint Gvran.
   - Igen, de te leestél. Tanárnő, az én karom erősebb. Tessék megtapogatni!
   - Mikor ehetünk? Tessék megtapintani, milyen üres a gyomrom.
   - A tanárnő bőre miért olyan sima és száraz? Miért nincs szőr a hátán?
   Egy hideg, nyirkos kéz csúszott fel a hátán, a blúza alatt. A szag fullasztó volt.
   - Hagyjátok abba! Menjetek messzebb! - kiáltotta a lány először földi nyelven, aztán parthiul. Ellökdöste a kezeket. Morgan nem volt képes megfékezni a reszketését egészen addig, míg csak az összes gyerek nem ült biztonságos távolságban a helyén, takaros sorokban. Aztán sikerült a megtanítandó anyagra koncentrálnia. Gondosan felrajzolta nekik az A betűt.
   Szakadt a papír, ahogy a kis kezek ügyetlenül megmarkolták a ceruzát, és túlságosan nagy erővel rányomták. A lány újra meglepődött azon, milyen keveset tudnak - meg kell majd tanítania őket, hogyan kell fogni a ceruzát. Igyekezett legyőzni az idegenkedését, kinyitotta a mohalepte ujjacskákat, és irányította a pikkelyes kezek első mozdulatait.
   A gyerekek gyorsan elsajátították a ceruza használatát, de a betűk kifogtak rajtuk. Rémítő grimaszokat vágtak, míg az előttük fekvő papír megtelt különböző kacskaringókkal. És mielőtt még a papírokat összegyűjthette volna, okulva az előző napi kudarcból, azok máris széttépve, összegyűrve és galacsinná rágva fejezték be földi pályafutásukat.
   Nem volt még itt egészen az ebédidő., de hamar elengedte őket. A barakkot ki kellett szellőztetnie, mielőtt ő maga evésre tudott volna gondolni.
   Az osztályterem mögötti pici kis tanári szobában ebédelt; hideget evett, csak úgy papírból. Újra a fülébe csengett az oktatószalag szövege: Nagy előny, ha el tudja viselni az őslakók étrendjét. Ha nem veszélyes, biztosan képes lesz ő is azon az étrenden élni, gondolta akkor. De hát lárvákon, penészgombán, rágós, szálkás vízinövényeken...
   A gyerekek hamar, túlságosan hamar visszajöttek, és bármiféle kotyvalékot ettek is, még erősebb szagot árasztottak tőle. Morgan előzőleg félretolta az asztalokat, és játékokat tett ki a padlóra a délutáni foglalkozáshoz. Úgy döntött, nem foghatja túl szoros gyeplőre az osztályt, különben még elveszíti valamennyiüket. Reggel már így is kettővel kevesebben voltak, mint tegnap, és most, mikor megszámolta őket, már csak tizennyolcan.
   Kíváncsi lett volna, vajon miféle történeteket meséltek a szüleiknek. Talán három hét múlva már nem is lesz osztálya. Tiptin legalább megtartotta a diákokat.
   A gyerekek buzgón hajoltak a kirakós játékok és mindenféle játéktáblácskák fölé, pontosan oda illesztették a játék részecskéit, ahová azok tartoztak, és bonyolult szerkezeteket formáltak az építőkövekből. Morgan leguggolt egy nyakigláb kislány mellé, aki egy golyós számológéppel játszott, és irányította a gyerek kezét, hogy az előbb kettes, majd négyes csoportokba rendezze a golyókat. A parthi kislány azonnal megértette, és további összeadásokat végzett el helyesen.
   Talán ez lehetővé teszi, hogy nyelvre tanítsa őket! Most először telve reménnyel, Morgan kerített egy palatáblát (úgy döntött, nincs több elvesztegetett papír), és krétával ráírta a kettes számot.
   - Kettő, kettő - ismételte, miközben jelezte a gyereknek, hogy ismételje.
   - Thrrk- pergett a kislány nyelve parthiut. Szétmorzsolta a krétát, és a port Morgan arcába fújta, aztán visszafordult a számológéphez.
   Morgan továbbment. Égett az arca. Ha földi gyerekkel lett volna dolga, megrázza, és sarokba állítja. Intőt ad neki. De itt még azt sem tudta, egyáltalán sértésnek szánta-e a kislány. Senki más nem szentelt sok figyelmet az ügynek; az ujjaik éppoly gyorsan mozogtak tovább, arcuk kifürkészhetetlenebb, mint valaha.
   A hét másik fele ugyanolyan pocsék volt. Morgan sem a beszéd-, sem az írástanítással nem haladt egy szemernyit sem. Bele kellett törődnie, hogy a gyerekek egyszerűen csökönyösek - felfoghatatlan volt, miért ne tudnának megtanulni földi nyelven. A nyelv erősen különbözött a parthitól, ez bizonyos, de ahogy Morgan elsajátította a pergetett mássalhangzókat és a torokhangú csettintéseket, ugyanúgy annak sem volt fizikai akadálya, hogy a gyerekek kiejthessék a földi magánhangzókat és mássalhangzókat.
   Csakhogy nem voltak hajlandóak megpróbálkozni vele, éppúgy, ahogy az ábécé lemásolásától is elzárkóztak. A délutáni foglalkozás volt az egyetlen tevékenység, ami valamennyire is érdekelte őket, és a lány azt is gyanította, ez az egyetlen oka, hogy továbbra is oda járnak.
   Biztos, hogy nem miatta. Túl gyakran lökte el őket magától, és a gyerekek már nem rajzottak körülötte, nem érzett magán kíváncsian kutató ujjakat, nem kérte senki, hogy tapogassa meg a gyomrát. Mint tanárt, barátot vagy akár csak érdekességet tekintetbe sem vették. Tulajdonképp felszabadultnak kellett volna éreznie magát, mivel annyira gyűlölte az érintésüket, de ehelyett furcsamód kitaszítottnak érezte magát, ami csak növelte a vereség, a kudarc érzését.
   Előzőleg már figyelmeztették a várható magányra, de az mégis jobban igénybe vette, mint várta. Egész héten egyetlen emberi lénnyel találkozott csak. Dawes, a vándorkereskedő egyik délután, a tanítás befejezése után érkezett; pocakos, vörös szemű űrcsőcselék, akivel rendes körülmények között szóba sem állt volna. Most úgy üdvözölte, mint a testvérét.
   A férfi az errefelé használatos teherhordó szánon jött, az erdőn keresztül. Nagy, sáros nyomokat hagyott maga után végig a mezőn, egészen a lány ajtajáig. Miután kiürítette a plexiládát, amelyben az ellátmány volt, elterpeszkedett a lány íróasztalánál.
   - Aztán vajon miért süllyesztenek el ide a vadonba egy olyan csinos babát, mint maga? Azt a fickót, aki azelőtt itt volt, azt igen, azt nem csodálom, na de magát - micsoda pazarlás! A Roganok agyaraira, hát itt nincs semmi, csak kirifák és mocsár. Meg szőrös majomemberek!
   Harsogva nevetett azon, amit ő viccnek gondolt. Morgan halványan mosolygott. A kereskedőket ujjongva üdvözölték minden távoli területen, de a lány sóvárogva gondolt arra, bárcsak egy kicsit megnyerőbb ember lenne az illető.
   - De hát mit csinál maga itt? - ismételte meg a férfi. Ugyan Bothrup se valami nagyváros, de legalább utcák vannak benne, meg házak meg néhány bár. És emberi lények. Miért nem ott tanít?
   - A gyerekek itt vannak, nem a városokban - magyarázta a lány türelmesen. - A Testületnek van vagy egy fél tucat tanítója Parthon, és mindegyikük ilyen elhagyatott környéken dolgozik. A parthiak oda építették az iskoláikat, ahová ők akarták.
   - Kemény dolog ez magának, mi, kislány? - kacsintott rá a férfi. Vigyorgása a mosoly paródiája volt. - Láttam én már néhány csatalovat, akiket a Testület küldött ide, és őket aztán nem sajnáltam. De maga - gyalázatos pocsékolása az értékeknek.
   - Mennyi ideje van itt? - kérdezte a lány, hogy elterelje magáról a férfi figyelmét. - Hozzászokott már az esőhöz?
   A férfi felhorkant.
   - A Roganok szemére! Már öt éve vagyok itt, és adnék még ötöt, csak hogy elmehessek. De valahányszor megpróbálok összegyűjteni egy kis pénzt...
   Kortyolt egyet egy képzeletbeli üvegből, és kacsintott. - A pokolba is, ez az egyetlen, ami tartani tudja bennem a lelket ezen a rohadt, vizenyős bolygón!
   A lány kipréselt magából egy újabb feszült mosolyt. Dawes hasznos információk forrása lehet.
   - Nedves hely, az bizonyos - bólogatott. - Mondja, és hogy jön ki az őslakókkal?
   - Befogom az orrom! - röhögte el magát újból a férfi, és vízhatlan szövetbe bújtatott combjára csapott jókedvében. - Már maga az két évembe került, hogy megtanuljak pöntyögni a nyelvükön, pedig nekem az ilyesmi mindig könnyen ment. De képtelen voltam olyan közel menni hozzájuk, hogy beszélni tudjak velük. Érti, ugye, mire gondolok?
   Körbesandított a kis osztálytermen, és elhúzta az orrát. - Á, biztos érti, mi járt az eszemben, hisz még mindig érzem itt a szagot. Valószínűleg attól van, amit esznek; látta már az ennivalójukat?
   - Egy részét. - Eszébe jutott a férgekkel teli kupac, ami az első ajándéka volt, és leírta. - Azt arra szánták, hogy megijesszenek vele, vagy éppen meg kellett volna köszönnöm valakinek?
   A férfi vigyorgott.
   - Hölgyem, magát aztán nagyra becsülik! Akarom mondani, az a valami thrrup volt, egy furcsa, jó öreg, érett gomba. Ezeknek a kölyköknek ez olyan, mint a fagylalt; ez a lehető legjobb, amit adhattak. Igazán szerethetik magát.
   Már nem, gondolta a lány. Hirtelen szomorúnak és ingerültnek érezte magát, és azt kívánta, bár elmenne már a férfi. Felszolgálta a kötelező csésze kávét, és meghallgatta a további átkokat, amivel a másik bolygót és annak majomembereit illette, és a sorsot, amiért így bánt vele, úgy nagy általánosságban.
   - Eléggé magányosnak érezheti itt magát, nem? - A férfi már megint személyeskedett.
   - Nem. Egyáltalán nem érzem magam magányosnak mondta a lány határozottan.
   A férfi nem vett tudomást a visszautasításról.
   - Nem kell énnekem most rögtön elrohanni, itt tölthetném az éjszakát, még talán maradhatnék is pár napot. Hogy tetszene az magácskának? - A férfi megcsípte a lány arcát, és magához húzta. Vastag, fekete szőrszálak álltak ki az orrából.
   A lány kirántotta magát a szorításból. Nem ijedt meg igazán - egyetlen negatív jelentés, és a férfi elveszti a kereskedői engedélyét. Ezt a másik is tudta.
   - Csak nyugalom - figyelmeztette a lány. - Nemet mondtam! Ha a férfi makacskodna vagy netán nekitámadna, ott a mutatóujjába épített injekciós tű a nyugtatószerrel. Könnyedén végigfuttatta hüvelykujját a kioldóbillentyűn.
   A férfi hátrahőkölt.
   - Nehogy már felkapja a vizet. Én úgy gondoltam, csak ha maga is akarja. Ha kedvem van ilyesmihez, Bothrupban is megtalálom a magam mulatságát. Sose találkoztam még olyan hölggyel a Testületnél, aki ne lett volna olyan, mint egy jéghegy - mormolta, miközben feltápászkodott.
   De talán csak veled szemben volt ilyen, jegyezte meg magában a lány. A férfitól udvariasan búcsúzott el, és nagyobb összegű megrendelést adott fel - nem engedhette meg magának, hogy ellenségeket szerezzen.
   Megkönnyebbülést érzett, mikor a férfi elment. Dawes biztosan tudja, hogy csak próbaidős vagyok, gondolta; ha megnyeri a csatát és itt marad, sosem merne újra próbálkozni.
   Ha itt marad. E percben ez igen halovány eshetőségnek tűnt. Morgan addig rótta nagy léptekkel a kiripadlójú szobát, amíg csak klausztrofóbiát nem érzett, akkor csizmát húzott, esőkabátot vett, és lemászott a létrán, hogy végigjárja a tisztást.
   A szivacsos ingovány elbátortalanította, mielőtt még megtett volna egy teljes kört, és a fák meg a szilárdabb talaj felé indult. Az erdőben, az avarszőnyegen könnyebb volt lépkedni, de a tekergőző indák és a lelógó liánvégek beléakaszkodtak, nyakába csöpögtették a vizet, míg csak bőrig ázva meg nem futamodott.
   Különben is hová mehetett volna? Bothrup egynapi járóföldre volt, és nem vezetett hozzá kitaposott ösvény. A parthiak tanyái elszórtan helyezkedtek el az erdőben, de még ha meg is akarta volna látogatni valamelyiküket, az illem tiltotta, hogy magánéletüket hívatlan vendégként megzavarja. Meghívni pedig nem fogják, ezt tudta, míg csak ki nem javítja azt, amit rosszul csinál, bármi legyen is az. A parthiak azt akarják, hogy az oktatás sikeres legyen, és a lány nem tudta, vajon mennyire türelmesek. Valahogy dűlőre kell jutnia ezekkel az érthetetlen gyerekekkel.
   Az egynapos szünet alatt (ez a földi szokásoknak tett engedmény volt - a parthiak nem ismerték a hétvége fogalmát) Morgan újra átnézte magnószalagokból és diapozitívekből álló könyvtárát, hátha megtalálja a rejtély nyitját. A rendelkezésre álló információ már ismerős volt: A parthi gyermekek nagyfokú szabadságot élveznek. Ezzel aztán tisztában volt! Egészen kamaszkorukig kíváncsiak és társaságkedvelők, akkor zárkózottá válnak, és foggal-körömmel védekeznek.
   Rendben, tehát korán kell közel kerülni hozzájuk. Igen, de hogyan? Áttanulmányozta a többi anyagot is - otthonaik, gazdálkodásuk, társadalmi és törzsi felépítésük -, de egyik sem látszott a problémájával kapcsolatosnak. Donald Tiptin rossz emlékű feljegyzései sem nyújtottak semmiféle segítséget. "Igyekezzen megkövetelni tőlük az ülve végzett munkát, és fegyelmezze őket, ha tudja" - írta a férfi, mielőtt elhúzta volna a csíkot. Szemmel láthatólag hagyta a gyerekeket, hogy azt csináljanak, amit akarnak.
   Ő pedig örökölte a felfordulást, amit az maga után hagyott. Ennek ellenére el volt szánva rá, hogy nem adja fel. A saját büszkesége mellett ott volt Kraskolin kapitány is, aki olyan kedves volt hozzá, annyira támogatta - egyszerűen nem lett volna képes a kudarc hírével elé állni.
   Kedves volt, igen, de a lány bevallotta magának, hogy több is ennél. Az a szempár... "Nagyon remélem, hogy szerencsét hoz nekünk" - mondta neki Kras. Valószínűleg túl sokat képzel bele a mosolyába, de mert ilyen elszigetelten élt, néha muszáj volt álmodoznia egy kicsit.
   Csak még két hét; vagy bizonyít, vagy a kapitány összecsomagolja és útjára bocsátja. Anyagi veszteség ez a Testületnek és teher a földieknek, míg csak meg nem érkezik a következő űrhajó a Földről. "Isten látja lelkem, hogy becsületesen próbálkoznak" - mondta a férfi a többi tanárról. Róla biztosan azt gondolná, hogy még ennyit sem tett. Valószínűleg úgy értékelné őt, mint egy újabb Tiptint. Talán elhelyezné őt egy másik iskolába, mint kéretlen és szükségtelen helyettest.
   A nap hosszúra nyúlt, és Morgan a házimunkában keresett menedéket. A parthiak ellátták őt bizonyos luxusszámba menő dolgokkal - mint például fűtés és meleg víz -, ami nekik valószínűleg nevetségesnek látszott. A lány eltávolította a gombákat a zuhanyozóból meg a tárolórekeszek hézagaiból. Kimosta a ruháit, és felakasztgatta őket az osztálytermen keresztül, közben tüzelt a kályhában, hogy gyorsítsa a száradást. Kikergetett egy rakás csúszómászót a gerendák szögleteiből, de végleg feladta, mikor meglátta, milyen kimozdíthatatlanul befészkelték magukat a zsúptetőbe. Amíg ki nem jönnek...
   Leszedte a mosott ruhát, és addig sikálta a padlót, míg csak a kirdeszkák nem ragyogtak. Kifényesítette a padokat, és mértani pontossággal elrendezte őket. A terem csillogott, látszott rajta a rendezettség és az igyekezet, és a lány büszke volt a teljesítményére.
   Fegyelem. Ez a kulcs, gondolta. Ellenőrzés. Fogalmak, melyek idegenek a parthi gyerekektől. Túl lágy volt, túl félénk, hagyta, hogy ők diktáljanak neki. Egy másik Tiptin. A gyerekek tudnának tanulni, ha hajlandóak lennének abbahagyni a szünet nélküli játékot, és koncentrálnának.
   Ez volt a válasz. Meg kell tanítani őket az összpontosításra, és ez azt jelenti, hogy nyugodtan fognak ülni, bármennyire utálják is. Az asztalok a helyükön maradnak, a gyerekek a padokban, és a kezük a pad tetején. Óra alatt nem lesz érintgetős játék, és ennek semmi köze az illemhez - csak ahhoz van köze, hogy ő el tudja látni feladatát mint tanár.
   Nem volt könnyű, de Morgan kitartott a könyörtelen kiképző szerepében. Másnap az ebédszünet idejére tizenöt lesújtott kis figura ült vele szemben egyenesen, kezük a pad tetején, tekintetük szemrehányóan kereste az övét.
   Végre birtokolta osztatlan figyelmüket. Feltartotta az ismerős képet. "Ma-ma" - betűzte lassan, már vagy századszor.
   És semmilyen választ nem kapott.
   Biztató kis beszédet tartott nekik a szorgalomról és a sikerről, és arról, hogy mindannyian ki tudnák mondani a szavakat, ha figyelnének rá, és legalább megpróbálnák.
   A gyerekek nyugtalanul mocorogtak, és a legkisebbek furcsán vették a levegőt - határozottan hüppögésnek hangzott.
   Morgan megpróbálkozott még néhány szóval, de csak ellenséges pillantásokat kapott válaszul. Eleresztette őket ebédelni.
   Időbe fog telni, mondta magának; de legalább az első lépést megtette. A kis Skrril könnyel teli szeme nagyon bántotta, de emlékeztette önmagát: azért van itt, hogy tanítson, nem pedig azért, hogy népszerűségi versenyt nyerjen. És ha nem vonja el semmi a figyelmüket, Skrril és a többiek valóban tanulni fognak.
   Sajnos Skrril nem jött vissza ebéd után, és két másik sem. Morgan tovább tanította a megmaradt tizenkettőt hangtanra, de még ezzel a kis létszámú osztállyal is csak egy helyben topogott. Az íráslecke után még mindig csak kacskaringókkal teleírt patatáblákat látott.
   A következő nap csak tíz gyerek érkezett meg. Morgan épp egy újabb egyoldalú társalgást folytatott, mikor három parthi felnőtt tűnt fel az ajtóban.
   Csendesen bejöttek, és nekitámaszkodtak a hátsó falnak. A gyerekeknek a szemük se rebbent, és Morgan tudta, hogy neki is ugyanígy kell tudomásul vennie - udvariatlanság volt a látogatóitól, hogy megzavarták az ő területén, ő pedig még nagyobb udvariatlanságot követne el, ha tudomást venne róluk.
   Úgy tett, mintha nem lennének ott, és tovább folytatta a monológot, amely normális esetben párbeszéd lett volna. - Jó reggelt! - Nincs válasz.
   - Hogy vagy? - Csend.
   - Köszönöm jól. Az én nevem Mary, és a tiéd? Az én nevem John, az enyém...
   A lány beszélt, beszélt, anélkül hogy egy pillanatig is várt volna a hiányzó válaszokra. Kényelmetlenül érezte magát a csendesen figyelő felnőttek előtt. Tudta, hogy nagyon aggódhatnak, ha ilyen váratlanul jelennek meg, ahogy tették.
   Persze a gyerekek meséltek otthon. Panaszkodtak. Az idősebbek meg akarják tudni, mi folyik itt.
   A parthi gyerekek nagyfokú szabadságot élveznek. Valószínűleg túllépett a határon.
   Morgan megpróbált rá se nézni a látogatóira, de a képük mégis az agyába vésődött: három sovány, komor figura hosszú, rojtos bőrszoknyában, amely csaknem a bokájukig ér, mozdulattanok, mint a szobrok, de sugárzik belőlük a helytelenítés; szemük, melyet beárnyékolnak a súlyos szemhéjak, el nem szalaszt semmit.
   Morgan kifogyott a szavakból, megzavarta a csendes vizsgálódás. Elkezdte olvasni a szótárt, míg csak az ki nem esett reszkető kezéből. Idiótának érezte magát.
   Ennek nincs értelme, döntötte el; miért ne tudhatná meg egyszerűen, mit akarnak? Egyenesen rájuk nézett, és elindult a terem hátulsó része felé.
   - Miben segíthetek önöknek? - kérdezte parthiut.
   A három látogató éppoly gyorsan és csendesen tűnt el, ahogyan jött.
   A tanítás aznap nem tartott sokáig. Mit számít mindez, gondolta Morgan, mikor az egész olyan hiábavaló? Tekintélyelvű módszere csak még megközelíthetetlenebbé tette a gyerekeket, és most úgy látszott, maguk a parthiak kérik majd az eltávolítását még Kraskolin kapitány előtt.
   Két gyerek még tovább ácsorgott, miután a többiek elmentek - Lurrp, a krétaporfújó matematikus, és Tillin, egy komoly kisfiú, akinek különlegesen ügyes ujjai voltak, és épp ezért sokat játszott a csapolással összeilleszthető építőkockákkal. Lurrp idegesen tördelte a kezét, ahogy a parthi nyelv pergetett mássalhangzóival megkérdezte:
   - Tanárnő, játszunk majd holnap a kirakósokkal? Morgan egész héten nem vette elő a játékokat - ez is része volt a tervének. A füstbe ment tervének.
   Miért is ne? - gondolta, és már éppen válaszolni akart,
   - Amikor Tillin kíváncsi ujja megbökte a háta érzékeny húsát.
   A lány felpattant, és mérgesen kifakadt parthi nyelven: - Hagyd abba! Nem megmondtam, hogy ne nyúljatok hozzám?
   Tillin arca eltorzult (mikor gondolta a parthiak arcát kifejezéstelennek?), és a kisfiú sietve hátrálni kezdett, le a létrán és át a tisztáson, még mielőtt Morgan meg nem történtté tehette volna a durvaságát. Lurrp fájdalmas pillantást vetett rá, aztán ő is kisurrant.
   Morgan minden reménye elszállt, mikor másnap csak hat gyerek jött el. Egyikük Lurrp volt, de a kislány olyan bánatosnak látszott, hogy Morgan eltűnődött, miért vette a fáradságot, hogy eljöjjön. A golyós számológép csábította?
   Ezzel az erővel akár hagyhatja is őket játszani, döntötte el, és kiborította a játékokat...
   A gyerekek vidáman hagyták ott a kemény székeket. Lurrp azonnal igényt tartott a számológépre, szeretettel simította végig, és dúdolgatott magában. Mikor felnézett, és tekintete Morganéval találkozott, felé nyújtotta a játékot.
   A golyók kettes csoportokba voltak elrendezve. Lurrp erőlködve, nyitott szájjal próbált megformálni egy szót. Morgan odatérdelt mellé. Már nem várt semmit, agya éppoly fájóan üres volt, mint automatikus válaszai. Lassan, eltúlzott ajakmozdítással, ejtette ki: - Kettőőő.
   Lurrp tétován Morgan szájához érintette. az ujjait, és érezte a kiáramló levegőt.
   Az érintés hideg volt, és a moszattal borított ujjak áporodott szaga betöltötte Morgan orrlyukait. Minden vágya az volt, hogy ellökje a kezet, de érezte a buzgalmat, a törekvést Lurrpban, és nem mozdult meg. Hirtelen eluralkodott rajta annak a tudata, milyen haszontalan volt mindaz, amit tett, amit tenni próbált, és önvédelmi mechanizmusa összeomlott. Belefáradt már a merev hátú pózba, belefáradt abba, hogy biztonságos távolban tartsa magától a gyerekeket, belefáradt a hiábavaló tiltakozásba.
   Megismételte a szót, és míg az ujjak felderítették az ajkai, a fogai, de még a nyelve helyzetét is, Morgan megmerevedve térdelt mellette, szinte transzban. A helyzetet először elviselhetetlennek érezte. Úgy érezte, mindjárt megfullad, felfordul a gyomra. Megpróbálta visszatartani a lélegzetét, de a zöld mocsarak szaga mindent elnyomott. Ahogy belélegezte, és hagyta, hogy az izmai ellazuljanak, a hányinger elmúlt, és ő különös módon teljesen váratlanul elkezdte jobban érezni magát.
   - Kettő - mondta ki tökéletesen a parthi gyermek. - Három, négy - ismételte Morgan után. Ujjai még mindig a lány száját kutatták.
   Morgan tudatáig alig-alig jutott el, mikor került Lurrp helyére egy másik gyerek, aztán megint egy újabb. Nem lökte el őket, és nem lett rosszul. Sőt alig érezte a szagot és az érintéseket a váratlan boldogságtól, ami eltöltötte, mikor ráébredt, mi történik.
   A gyerekek, akiknek legfőbb érzéke a tapintás volt, minden nehézség nélkül képesek voltak utánozni a hangokat, miután képzésük folyamatát kitapintották. Morgan minden lehetséges gátat eléjük emelt, de miután lerombolta őket, tanítványai lelkesedése kimeríthetetlen volt. "Anya. Apa. Fa. Víz. Mi a neved?" A leckék anyaga, amivel annyit küszködött, visszhangként szállt fel a kis torkokból.
   Az írott betűk megtanítása már nagyobb feladat volt, de Morgan elleste a megfejtést a gyerekektől. Eszébe jutottak a galacsinná gyúrt papírok. Semmi szükség rá, hogy a papírkészletét föláldozza - hogy is lenne rá szükség, mikor itt egy egész udvar, tele sárral?
   A felfordulás nagyobb volt, mint amekkorát valaha is el tudott volna képzelni, de miután a gyerekek megformálták az első A-t a csúszós anyagból, nem felejtették el többé. Már a fél ábécén túl voltak, mikor a megszaporodott "Tessék megtapogatni, milyen üres a gyomrom" felszólítások emlékeztették az ebédszünetre.
   Nem sok idejük lehetett a ebédre, gondolta Morgan, mikor visszajöttek - túlságosan el lehettek foglalva azzal, hogy elhíreszteljék, mi történt. Mind a huszonkét diákja ott volt az osztályteremben, mind égve a vágytól, hogy utolérje az ő hat szerencsés játszótársát. Morgan kinevezte hatukat segédjének, és a többiek tőlük tanultak.
   A nap végén Morgan bánatosan nézett végig az osztályterem romjain. Nem fogják megdicsérni azért, milyen rendet tart - már ha ezt Kraskolin kapitány fontosnak tartja.
   A kapitány nem tartotta fontosnak. A rákövetkező napok sikerei előcsalogatták a szavakat, amelyek még Tiptin dicstelen itt tartózkodása alatt vésődtek az emlékezetükbe, és mire Kras megjött, a gyerekek már használható szókinccsel rendelkeztek. Néhányan már olvasni is kezdtek.
   - Hogy a csodába csinálta ezt? - kérdezte a kapitány nyílt csodálattal.
   Amikor Morgan elmesélte neki, a férfi még jobban meglepődött.
   - Szerintem ez olyan bátorságra vall, amely a kötelességérzeten messze túlnő. Hiszen tudja: a szag. Ami azt illeti, ugye nem bánja, ha egy kicsit kinyitom az ajtót? Még mindig túl erős idebent... .
   - Persze, csak nyugodtan, Én már nem is érzem.
   Nem mondott igazat - nem is érzett más szagot, csak a termékeny mocsárét; az élet gazdag illatát.
   - És istenem, mi ez az íróasztalán? Hadd dobjam ki maga helyett.
   Kras fintorgott, és óvatosan eltávolította a lány legutolsó thrrupját.
   Morgan mosolygott. A férfinak még sok mindent meg kell tanulnia Parthról. De semmi baj - neki még rengeteg ideje van, hogy megtanítsa rá.
  
   Szabó Edit fordítása