Négy hónappal korábban, amikor már biztos volt, hogy Doc kegyelmet kap, a felesége, Carol hangos jelenetet rendezett a börtönben egy látogatás alkalmával. Dühösen bejelentette, hogy beadja a válópert. Meg is indította az eljárást, amely azonban függőben maradt, mert Carol egyelőre nem tudta befizetni az illeték teljes összegét. Röviddel ezután az asszony kijelentette, hogy nevet változtat, és új életet kezd - majd felszállt a New York-i vonatra, és úgy tűnt, hogy ezzel végleg megszakított minden kapcsolatot a férjével.

Az egészben csak az volt a bökkenő, hogy Carol nem utazott el New Yorkba, esze ágában sem volt elválni, és ami azt illeti, soha egy percig nem vágyott semmilyen más életre, mint arra, amelyet férje mellett élt.

Valamikor régen, még a kezdet kezdetén azt súgta a lelkiismerete, hogy meg kellene nevelnie Docot - de azok az idők már elmúltak, és Carol most már nem tudott elfojtani egy fanyar és értetlen mosolyt, ha visszagondolt egykori önmagára.

Megnevelni Docot? Minek? És milyenné nevelni? Ezekre a kérdésekre az asszony semmiféle értelmesnek tűnő választ nem tudott találni. Doc kinyitott előtte egy ajtót, és ő, Carol, belépett rajta. Befogadott egy új világot, és örült neki, hogy az a világ befogadta őt És most már nehéz volt elhinnie, hogy létezik egy másik világ is. Magáévá tette Doc, a bűnöző hozzáállását. Bizonyos szempontból jobban hasonlított Dochoz, mint maga Doc. Meggyőzőbb tudott lenni, ha meg kellett győzni valakit, és keményebb, ha arra volt szükség.

Doc korábban néha csipkedte őt a régi élete miatt. "Ezt ne csináld - mondta mindig -, különben mész vissza a könyvespolcaid közé." Carolt nem dühítették ezek a tréfálkozások - Docra haragudni szinte lehetetlen volt -, de nem is kedvelte őket. Valamiféle szemérmetlenséget érzett bennük, mint mikor a szülei a kérése ellenére fűnek-fának mutogatták az egyik csecsemőkori fényképét, amelyiken meztelenül fekszik a rácsos ágyban.

A kép őt ábrázolja, hát persze, de az a kicsi valahogy mégsem ő. Akkor pedig miért nem lehet egyszerűen elfelejteni a múltat? Nemcsak a csecsemőkort, hanem a több mint húsz évvel későbbi életét is, amikor könyvtárosként dolgozott, együtt lakott besavanyodott, középkorú szüleivel, és napról napra mélyebben süllyedt a vénkisasszonyok életének fojtogató unalmába.

Ekkor jött Doc - még csak ideiglenesen volt szabadlábon, de már egy újabb munkát szervezett -, és azonnal meglátta Carolban az igazi nőt, akit azután könnyed mosolyával, kedves és szelíd makacsságával elő is tudott csalogatni az évek során feltornyozott falak és bástyák mögül. No, nem néhány perc és nem is néhány nap alatt vette be a várat. Ő, Carol eljátszott vele minden jól ismert női játékot, "megmutatta" a férfinek, hogy "hol a helye". De Dockal szemben valamiképp ízléstelennek tűntek ezek az apró szeszélyeskedések, ráadásul minden kis szúrás visszájára fordult, és jobban fájt neki, Carolnak, mint a férfinek, akinek szánta őket. Így aztán megadta magát, és röviddel ezután már úgy érezte, hogy belépett azon a bizonyos ajtón. Akkor hátrafordult, és egy rúgással bevágta maga mögött.

A szülei mosták kezeiket. "Szép kis szülők!" gondolta keserűen. A barátai elhagyták, az állását elvesztette. Hamarosan már kartonja volt a rendőrségen.

Carol (Ainslee) McCoy. Alias: - Három letartóztatás, vádemelésre nem került sor.
Gyan.: bűnrészesség gyilkosságban, fegyveres rablásban, bankrablásban. Társa a férje, "Doc" (Carter) McCoy. Dolgozhat gyorsíróként, irodai munkakörökben. Megjelenése lehet igen vonzó vagy jelentéktelen, viselkedése feltűnően barátságos vagy durva. Öt láb, két hüvelyk, 110 font, szürkészöld szem, barna, fekete, vörös vagy világosszőke haj. Kor: 30-35. Fokozott óvatossággal kezelendő.

Carol rámosolygott saját tükörképére a visszapillantó-tükörben. "Szép kis karton!" Több a lyuk benne, mint a zsaruk hájas kis fejében.

Mióta mindenki úgy tudta, hogy New Yorkba utazott, az asszony éjszakai műszakban dolgozott a néhány száz mérföldnyire fekvő város egyik éttermében. Természetesen álnevet használt, sőt még a külsején is változtatott egy kicsit. Előző nap reggel felmondott (mondván, találkozni akar Georgiában a katonatiszt férjével), egész nap aludt, majd elhozta az új kocsit, és elindult Beacon City felé.

Reggel nyolc órára már kevesebb mint hatvan mérföldnyire volt a várostól. Azzal hogy megreggelizett és megmosakodott egy benzinkútnál, a levezetett hosszú órák ellenére sikerült úgy-ahogy felfrissülnie.

A börtönben rendezett látványos műbalhé óta nem találkozott Dockal. Azóta csak szűkszavú, óvatos telefonbeszélgetések útján tartották a kapcsolatot. Ennek így kellett lennie, s ezt mind a ketten elfogadták. Carol most mégis szinte megrészegült az örömtől, hogy elszakítottságuk hosszú hónapjainak vége.

Az asszony tudta, hogy Doc örülni fog neki. Tetszik majd neki ápolt szépsége, és elégedett lesz azzal, ahogy elvégezte a rábízott feladatot.

A kocsi egy gyönyörű sárga kabriolet volt. A hátsó ülése tele volt zsúfolva golf- és teniszütőkkel, horgászbotokkal, és mindenféle olyan felszereléssel, amit egy házaspár magával szokott vinni, ha vakációra megy. A táskák és bőröndök összevissza voltak ragasztva szállodák és turistaparadicsomok matricáival. Carol az egyikbe csupán egy tengerészsapkát, egy napszemüveget és egy könnyű dzsekit rakott: ezt a táskát tartották fenn a zsákmány számára.

Azt tervezték, hogy az akció után az úton nemhogy kerülni, de keresni fogják a feltűnést, mégpedig éppen a biztonság érdekében. Doc azt tanította Carolnak, hogy minél harsányabb, minél kevésbé titokzatos valami vagy valaki, annál kevésbé tűnik gyanúsnak.

Carol lassított, és egyre sűrűbben pillantott a műszerfalra szerelt óra és a sebességmérő mutatójára. Pontosan kilenckor apró füstfelhő emelkedett fel a távolban, majd hatalmas, olajos, fekete gomolygás követte. Az asszony elismerően bólintott.

Mint mindig, Doc most is percre pontos volt. A füst azt jelentette, hogy sikerült végrehajtania az akcióban rábízott szerep második részét, ebből következőleg az első résszel sem volt gond.

Carol még egy pillantást vetett az órára, és újra lassított. Egy dombtetőre érve lefékezett, és hozzálátott, hogy lehajtsa a vászontetőt. Egy teherautó és két kocsi haladtak el mellette. Az egyik még fékezett is, a vezető nyilván fel akarta ajánlani a segítségét, de Carol félreérthetetlen mozdulattal jelezte neki, hogy hajtson tovább, azután maga is visszaült a volánhoz.

Rágyújtott egy cigarettára, de egy-két szippantás után eldobta, és feszülten figyelte az utat. "Negyed tíz - nem, már majdnem kilenc óra húsz van, és a jelzés - a villogó bal oldali lámpa - egyre késik." Igaz, az egyik közeledő autó most hirtelen letért a főútról - és most egy másik is -, de mindez nem jelent semmit. Sokan lefordulnak a farmokhoz vezető bekötőutakra.

Doc különben is mindig óvakodott attól, hogy az utolsó pillanatokban bármit is változtasson a terven. Ha bármi gond volt, egyszerűen lemondott az akcióról, és későbbi időpontra halasztotta, vagy akár végleg ejtette a tervet. Tehát ha azt mondta, hogy jelzést kap...

Carol beindította a motort. Kivett egy pisztolyt a kesztyűtartóból, nadrágja derekába dugta, és ráhúzta a pulóverét. Azután beletaposott a gázba, és a kocsi meglódult.

Mire Doc megszabadult Charlie-tól, az éjszakai portástól, a reggelije már rég kihűlt. Ő mégis élvezettel fogyasztotta el, bár ez az élvezet épp annyira lehetett látszólagos, mint igazi. Docnál nehéz volt megmondani, hogy vajon tényleg annyira szeret valamit vagy valakit, mint ahogy tűnik. Valószínű, hogy Doc maga sem tudta. A pozitív kisugárzás volt mindig az igazi ütőkártyája, és amihez csak hozzányúlt, mintha hirtelen megszépült volna.

Kellemes természetét és lenyűgöző modorát Doc nagyrészt apjától örökölte, aki egy déli kisváros seriffje volt. Az idősebb McCoy korán megözvegyült, és élete párjának elvesztése után azzal igyekezett elviselhetővé tenni a hétköznapokat, hogy szinte állandóan vendégekkel töltötte meg a házát. Szenvedélyesen szerette a munkáját, s mivel tudta, hogy ilyen jó állást nemigen szerezhet még egyszer, mindent megtett azért, hogy a seriff maradhasson. Semmire nem mondott nemet, még arra sem, ha a csőcselék egy bűnöző kiadását követelte. Ahogy mondani szokás, minden lakodalmon hegedült, és minden halottat megsiratott. Nélküle nem volt teljes a pókerparti, a kakasviadal, a kanmuri, de szintúgy oszlopos tagja volt a gyülekezetnek, és rendszeresen részt vett a kifinomultabb körök társasági rendezvényein is. Kétségtelenül ő volt a vidék legközkedveltebb személyisége, az egyetlen ember, akit mindenki őszintén a barátjának nevezett. Ugyanakkor keresve sem lehetett volna találni nálánál hozzánemértőbb és haszontalanabb tisztségviselőt a járásban. De az egyetlen ember, aki valaha is kritizálni merte - egy konkurens jelölt a seriff posztjára - csak nagy nehezen úszta meg, hogy meglincseljék.

Doc ebbe a népszerűségbe született bele, és kezdettől fogva csak széles mosolyokat kapott. Mindenki igyekezett a kedvében járni. Újra és újra éreztették vele, hogy feltétel nélkül szeretik őt. Nem volt elkényeztetett gyerek - az apa vezette szigorúan férfias háztartás ezt nem engedte meg -, de gyorsan megszilárdult benne a hit saját erényeit illetően. Meg volt győződve róla, hogy bármerre veti is a sorsa, az emberek mindenütt szeretni fogják, sőt, szeretniük kell őt. A jólfejlett önbizalom mögött pedig hamarosan felsorakoztak azok a pozitív jellemvonások, melyek igazolták a fiatal Carter McCoy önmagáról alkotott képét.

Mikor végzett a reggelivel, Doc visszarakodta az edényeket a tálcára, és a tálcát kitette a szoba ajtaja elé. A szobalány éppen a folyosót porszívózta. Doc neki is elmondta, hogy hamarosan elutazik ("néhány napra"), és kérte, hogy a lány várjon a szobája kitakarításával, amíg elindul. Érdeklődött a szobalány reumás férjének hogyléte felől, megdicsérte az új cipőjét, adott neki öt dollár borravalót, és mosolyogva becsukta az ajtót.

Lezuhanyozott, megborotválkozott, és öltözködni kezdett.

Doc negyven év körüli férfi volt. Megjelenésében, széles, izmos vállait nem számítva, semmi feltűnő nem volt, sőt: arcában a legmeglepőbb talán éppen az volt, hogy nem látszott rajta semmi szokatlan. Még azok is, akik ismerték - akik jól ismerték -, gyakran elcsodálkoztak azon, mennyire nem hagytak nyomot vonásain az eltelt és letöltött - börtönben elvesztegetett - évek. Összességében nyugodt, jó kedélyű és határozott ember benyomását keltette - olyan emberét, aki mindig tudja, mit akar, és azt is, hogyan érje el céljait.

Egy szétszerelt puska agya és csöve hurkokra erősítve lógott a kabátja bélésén. Doc kivette az alkatrészeket, a kabátot visszaakasztotta a szekrénybe, és hozzálátott a fegyver összeszereléséhez. A puskatus egy átlagos huszonkettes modellből származott. A csövet a hozzá tartozó részekkel együtt ő maga készítette, vagy legalábbis alakította át saját igényei szerint. A legfeltűnőbb alkatrész egy a csőhöz forrasztott fémhenger volt, amelynek egyik végét dugattyú zárta le, és úgy festett, mint egy apró légpumpa.

Doc egy huszonkettes patront csúsztatott a töltényűrbe, majd lezárta a závárzatot. Ezután elkezdett levegőt pumpálni a légkamrába, s ezt egészen addig folytatta, amíg már nem tudta tovább növelni a nyomást. Akkor néhány gyors csavaró mozdulattal lezárta a henger végén levő nyílást.

Rágyújtott egy cigarettára, átfutotta a reggeli újságot, amelyet Charlie a reggelivel együtt hozott fel neki, és közben szórakozottan tisztogatta a körmét. Újra mérlegelte azt az elhatározását, hogy megszabadul Rudytól, és ezúttal sem talált semmilyen nyomós okot ahhoz, hogy döntését megváltoztassa.

Mikor majd elérik a nyugati partot, rövid időre el kell rejtőzniük valahol, hogy elvégezzék a szükséges felderítést, kocsit cseréljenek, és általában eltüntessék a nyomokat, mielőtt a mexikói határ felé indulnak. Bár ezekre az intézkedésekre talán nem lenne feltétlenül szükség, mindenesetre okosan teszik, ha minél kevesebb teret hagynak a véletlennek. Rudy talált egy turistahotelt, ahol majd átmenetileg meghúzhatják magukat. A tulajdonosok, egy szinte kínosan becsületes, idős bevándorló-házaspár, szegről-végről rokonai voltak Torrentónak. Kimondhatatlanul féltek a rendőrségtől (ezt a rettegést talán még az óhazából hozták magukkal), de még jobban féltek Rudytól, ezért, vonakodva bár, de mindent megtettek, amit a bandita "kért".

Docnak nem volt kétsége afelől, hogy a házaspárral Rudy nélkül is nagyon jól elboldogul majd. Valószínűleg még sokkal inkább készek lesznek együttműködni vele és Carollal, ha megtudják, hogy végleg megszabadította őket a rettegett rokontól.

Doc újabb cigarettára gyújtott, majd az órájára nézett, és kezébe vette a puskát. Nem ment túl közel az ablakhoz, hogy az utcáról ne láthassa senki a szoba sötétjébe burkolózó alakját. Célra tartotta a fegyvert, és várt. A biztonsági őr most már bármelyik pillanatban megérkezhetett.

Ekkor valaki kopogtatott a szoba ajtaján. Doc egy másodperc töredékéig habozott, majd két hatalmas lépéssel átvágott a szobán, és egy arasznyira kinyitotta az ajtót. A szobalány volt az, friss törölközőket nyújtott felé.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, Mr. Kramer. Gondoltam, szüksége lehet ezekre...

- Ó, mennyire figyelmes magától - mosolygott rá Doc. - Várjon csak egy pillanatot...

- Hagyja csak, Mr. Kramer. Már így is túl sokat adott.

- De én ragaszkodom hozzá. Egy tapodtat se mozduljon, Rosie.

Doc egy résnyire nyitva hagyta az ajtót, visszasietett az ablakhoz, és felemelte a puskát. Mack Wingate épp ebben a másodpercben lépte át a bank küszöbét, s már majdnem eltűnt odabent. Doc meghúzta a ravaszt, és a fegyver halk, éles, nyögésszerű hangot hallatott.

McCoy nem várta meg, amíg az őr összeesett: ha rálőtt valamire, azt el is találta. Egy erősebb puskával az ötszáz méterre lévő célt is ugyanolyan biztos kézzel találta volna el, mint most a tőle ötven méterre álló férfit.

Adott egy egydollárost a szobalánynak, és újra megköszönte a figyelmességét. Azután bezárta az ajtót, és a telefon után nyúlt.

- Mondja, Charlie, az a vonat a városba kilenc húszkor vagy kilenc harminckor indul?... Helyes, én is úgy gondoltam... Nem, nem kell taxi, köszönöm. Egy kis séta nem fog ártani.

Letette a kagylót, újratöltötte a puskát, és ismét felpumpálta a légkamrát. Azután leszerelte a fegyver agyát, elrakta az aktatáskájába, a többit pedig visszaakasztotta a kabát bélésére.

Felemelte a kabátot, és hanyagul átvetette a karján. Próbaképpen egy percig föl-alá járkált vele, majd elégedetten bólintott, és visszaakasztotta a szekrénybe. Rudynak eszébe sem jut majd, hogy nála van a fegyver, így a meglepetés teljes lesz. És ha mégis...

"Akkor majd kitalálok valamit" - nyugtatta meg magát Doc, és hozzáfogott egy sürgősebb feladat megoldásához.

A csomagja szokatlanul nagy mennyiségű piperecikket tartalmazott: fürdősókat, arcszeszt és efféléket. Helyesebben szólva: a csomagban csupán a piperecikkek flakonjai és dobozai voltak, de ezek nem azt tartalmazták, amit címkéjük hirdetett, hanem például könnyűbenzint, nyersolajat, gézbe csavarva egy negyed rúd dinamitot és két óraszerkezetet.

Ezek a kellékek két darab gyújtó- és füstbomba alkatrészei voltak. Doc egy újságpapírral leterítette az ágyat, majd hozzálátott a bombák összeszereléséhez. Homlokán néhány apró izzadságcsepp csillogott, mozdulatai határozottak, de kiszámítottan finomak és precízek voltak.

Magát a dinamitot Doc nem tartotta veszélyesnek. Egy negyed rúdnyi - legalábbis a szakértő számára - gyakorlatilag ártalmatlan, még ha felrobban is. Nem, a dinamittal nem lehet gond. Dina jó kislány, könnyű bánni vele. Az igazi veszélyt az a helyes kis fekete sapka jelenti, amit akkor visel, ha bevetésre készül. Ez az apró gyújtókupak igen csúnyán tud viselkedni - egy is bőven elég belőle, hogy letépje egy ember fejét.

Doc meglehetősen megkönnyebbült, amikor elkészült az összeszereléssel, és örült, hogy soha többet nem kell elvégeznie ezt a munkát. A bombákat megvehette volna készen is, de cseppet sem bízott meg az efféle árucikkek gyártóiban. Amellett hogy eljárhatott a szájuk, nem is volt rá különösebb okuk, hogy abszolút tökéletességre törekedjenek, márpedig ebben a műfajban a legkisebb hiba is könnyen a kedves vevő életébe kerülhetett.

Doc a papírkosárba helyezte a bombákat, összegyűrt újságpapírral letakarta őket, majd a fürdőszobába ment, és alaposan kezet mosott. Ezután megigazította inge gallérját, és mélyet sóhajtott.

Voltak ennél sokkal rázósabb munkái is, de olyan még nem, ahol ennyi minden függött volna a sikertől. Ezúttal mindent egy lapra tett fel nemcsak a saját, de Carol életét is. Nem olyan fiatal már, hogy megengedhessen magának még egy börtönbüntetést. Ha most lebukik, Carol és az ő közös jövőjének annyi.

A gondolatok fekete iszapként kavarogtak agya legalsó rétegeiben, mélyen a tudatos szint alatt, és csak egy nehéz, szaggatott sóhaj formájában törtek felszínre.

Mióta látta, hogy Rudy és a gyerek minden baj nélkül bejutottak, Doc egy pillantást sem vetett a bank felé. Vissza kellett fognia magát, hogy ne lessen ki az ablakon, de tudta, hogy semmi értelme nincs a nézelődésnek. Ha baj lesz, azt hallani fogja.

Egy pillanatra azonban mégis kinézett, éppen akkor, amikor az elnök belépett a bankba. Az ajtó olyan hirtelen zárult be mögötte, hogy majdnem rácsapódott a cipője sarkára. Doc összevonta a szemöldökét, és rosszallóan megrázta a fejét.

Tíz perc múlva kilenc. Doc nyakkendőt kötött, és felhúzta a zakóját. Még öt perc. Megfogta a papírkosarat, és kilépett a szobából.

Végigment a megfakult piros futószőnyegen a folyosó végébe, ott jobbra befordult egy rövid oldalfolyosóra. A hátsó lépcső és a mellékutcára néző ablak között fém szemétkuka állt. Doc bedobálta a kukába az újságpapírokat, és látszólag szórakozottan lepillantott az utcára.

A szerencse sokkal inkább mellé szegődött, semmint számított rá.

Az ablak alatt, farral a járda felé fordulva egy platós teherautó parkolt. Mellette egy személyautó állt, felhúzott ablakokkal. De állt ott egy harmadik gépjármű is, mégpedig a másik kettőhöz képest éppen a szélirányba eső oldalon. Ez a harmadik egy teherautó volt, rakománya majdnem a szálloda első emeleti ablaksorának magasságáig tornyosult.

És ez a rakomány szénabálákból állt!

Doc még egyszer végigpillantott a mellékutcán, majd ledobta a bombákat, egyet a teherautó vezetőfülkéje és platója közé, a másikat a bálák tetejére. Azután felkapta a földről a papírkosarat, és visszasietett a szobájába.

Két perc múlva kilenc - azaz két perc múlva robbannak a bombák -, és a bank előtt már négy ember álldogált a nyitásra várva.

Doc megtette az utolsó előkészületeket a távozásra, és számolta a másodperceket.

4

A bank páncéltermének időkapcsolós zárját nyolc ötvenre állították. Rudy és Jackie alig több mint tíz perc alatt kiürítették a széfet. Az egydollárosok és a fémpénzek kivételével magukhoz vettek minden készpénzt, és jó pár terjedelmes kötegnyit az átruházható okmányokból.

A bank elnöke mozdulatlanul nyúlt el a földön, felholtan attól a hatalmas ütéstől, amit Rudy a pisztolyával mért rá. A bandita megbotlott az eszméletlen férfi testében, dühében kegyetlenül arcon rúgta, majd tébolyult tekintetét Jackie-re emelte. Szemében most - mint a sarokba szorított patkánynak - tomboló dühvel vegyes rettegés lángolt. Az a gátakat nem ismerő, féktelen és fékezhetetlen elszántság tükröződött tekintetében, amely hihetetlen intenzitással képes a menekülő vadállat ösztöneinek szolgálatába állni, ha szorul a hurok. A menekülésre való várakozás percei kínzó lassúsággal teltek - a banditában egyre gyűlt az elemi erejű feszültség, és áldozatot keresett magának...

- Hallottál valamit odakintről? - Rudy a fejével az utca felé bökött.

- Mit kellett volna hallanom?

- A bombákat, te idióta! A robbanást!

- Ja... Nem, nem hallottam, de szerintem nem is hallhattuk, mert odabent voltunk... Ne! Ne csináld!...

A fiú kiáltása sikoltássá változott. Az övébe dugott pisztoly után kapott, azután előrebukott, kezeit felmetszett hasára szorítva, mintha vissza akarta volna tuszkolni kifordult beleit.

Rudy halkan felkacagott, majd olyan hangot hallatott, amely furcsa módon leginkább síráshoz hasonlított. Azután egy összegyűrt banki borítékkal letörölte a kést, visszadugta a zsebébe, és felkapta a földről a két aktatáskát.

A táskákkal az ajtóhoz lépett, ott újra letette őket, azután megfordult, és töprengő arccal a bank dolgozóira nézett. A három ember ragasztószalaggal összekötözve, felpeckelt szájjal feküdt a földön, és kifordult szemmel meredtek Rudyra. A bandita a kése után nyúlt, és játszani kezdett vele a zsebében.

Ezek itt látták, hogy ő rámolta ki a bankot, és nyírta ki a gyereket. És ha arra kerül a sor, Doc is könnyedén rá fogja kenni az őr meggyilkolását. Az tuti, hogy Doc tiszta marad. És az a kígyó felesége is. Ez a három tetű meg akár egymillió fénykép közül is kiválasztja az ő ékforma pofáját, az is biztos.

Újra elővette a kést. Egymás után odament a földön fekvő alkalmazottakhoz, és mindhármuk bokáján elvágta a ragasztószalagot. Durva káromkodások és dühödt rúgások kíséretében talpra állította őket, majd beterelte a három embert a páncélterembe, és rájuk zárta az ajtót.

Nincs értelme megölni őket. Más is látta, amikor bejött a bankba, és mérget vehet rá, hogy akkor is látni fogják, amikor kimegy. Odakinn remek kis tűzijáték zajlik, a füstszag elárulja. Mindenki odacsődül, de azért épp elegen fogják majd látni, ahogy kilép az ajtón. Csak abban reménykedhet, hogy senki nem áll az útjába.

Nem is állt senki az útjába. Doc jól okoskodott. Volt annál sokkal fontosabb dolguk is abban a pillanatban. És különben is, mi olyan furcsa abban, ha valaki kijön egy bankból a nyitvatartási idő alatt?

A mellékutca zsúfolásig telve volt emberekkel. Néha egy szélfuvallat a tömeg felé sodorta a füstöt, olyankor egy-egy csoport hátrébb húzódott. Az égő szénabálák szikraesőt zúdítottak az ég felé. Ekkor felrobbant az egyik autó benzintankja, és a kicsapó lángnyelvek pánikba ejtették a közel állókat. A tömeg felmorajlott, sokan igyekeztek távolabb kerülni a tűztől, de akik az utca sarkán álltak, épp ellenkezőleg, közelebbről akarták látni, mi történik. Egy tucatnyi piros sisakos ember rohangált az égő teherautó körül, ordítoztak és vadul integettek. A piros sisakosok egy másik csoportja igyekezett keresztülvergődni a bámészkodók tömegén, ők egy kerekekre szerelt vízpumpával érkeztek. A városháza tornyának harangja szünet nélkül kongott.

Rudy behajította a két aktatáskát a kocsiba, azután lomhán beült, és elindult. Száznyolcvan fokos fordulatot tett, rádudált néhány bámészkodóra, hogy álljanak félre az útból, és kényelmes tempóban elindult kifelé a városból.

Egy sarokkal odébb lefékezett. Doc lépett le a járdáról, beszállt az autóba, majd a kocsi újból mozgásba lendült. Rudy sötéten elvigyorodott magában, amikor észrevette, hogy Doc milyen óvatosan bánik a kabátjával.

- Mennyi?

- Papírokban kétszáz, és kábé száznegyven készpénzben.

Doc Rudyra villantotta a tekintetét.

- Száznegyven?

- A francba, hát lehet, hogy több. Gondolod, összeadtam számológépen?

- Csigavér, Rudy - bólintott Doc. - Ne szívd mellre. Mire mentél a gyerekkel?

- Mi az, hogy mire mentem vele? Hármat találhatsz.

- Na igen. Kár érte - jegyezte meg Doc halkan. Utálom, ha ilyen eszközökhöz kell folyamodni.

Rudy krákogott egyet. Cigarettát dugott a szájába, majd a bal kezével a zsebébe nyúlt, látszólag azért, hogy gyufát vegyen elő, de amikor kihúzta, egy automata fegyver csillant meg a kezében.

- Tüntesd el a puskát, Doc. Dobd ki az árokba.

- Miért ne? - Doc úgy tett, mintha nem vette volna észre a pisztolyt Rudy kezében. - Nem hiszem, hogy még szükségünk lesz rá.

Felemelte a fegyvert, és csövével előre kidobta a kocsi ablakán. Rudy újra krákogott.

- Nem hiszem, hogy szükséged lesz rá - felelte gúnyosan.- És arra a stukkerre sem a kabátodban, úgyhogy ne is nyúlj utána! Csak fogd szépen a kabáttal együtt, és dobd a hátsó ülésre.

- Figyelj rám...

- Gyerünk!

Doc hátradobta a kabátot, azután előrehajolt, és a bandita néhány gyors mozdulattal megmotozta. Rudy bólintott, és intett Docnak, hogy rágyújthat.

- Ennek semmi értelme, Rudy. Legalábbis, ha arra készülsz, amire gondolok.

- Pontosan arra készülök. És te is hasonlóra készültél, csak annak én ittam volna meg a levét.

- Nincs igazad, és erre magad is rájöhettél volna. Mit kezdenénk Golie-ékkal nélküled? A te rokonaid. Ha Carol és én csak úgy beállítanánk nélküled...

- Valószínűleg körbetáncolnának titeket az örömtől - vágott a szavába Rudy keserű gúnnyal. Ne röhögtess, Doc. Hülyének nézel, vagy mi?

- Oké, ebben igazad van. Lehet, hogy nélküled is elboldogulnánk velük...

- Nélkülem is? Nélkülem boldogulnátok csak igazán, ezt te is jól tudod!

- Szerintem nincs igazad, de hagyjuk. Neked is szükséged van ránk, Carolra és énrám.

- Nagy tévedés. Csak egy másik kocsira, és a te részedre van szükségem, másra nem.

Doc habozott egy percig, kinézett az ablakon, majd a sebességmérőre pillantott.

- Túl gyorsan hajtasz, Rudy. A végén még összeszedünk egy zsarut.

- Úgy érted, túl korán érkeznénk oda - vigyorgott a bandita. - Erre gondolsz, nem?

- Akkor legalább jelezz Carolnak. Különben azt fogja hinni, valami baj van. De az is lehet, hogy ránklő.

- Terád nem, az tuti. - Rudy idegesen felnevetett. - Ő is tudja, hogy ki akartál csinálni, és...

- Ez nem igaz...

- ...és azt is kitalálja, hogy ezúttal te húztad a rövidebbet. Tehát utánunk ered, és megpróbál kihúzni téged a szarból.

Ezzel az érvvel Doc nem akart vitába szállni. Ami azt illeti, egyáltalán nem akart tovább vitatkozni. Elfordult Rudytól, és némán figyelte a tájat.

Rudyt zavarta ez a hirtelen jött rezignáltság. Nem attól félt, hogy Doc a következő pillanatban valami jól eldugott fegyvert ránt elő - ezt teljességgel kizártnak tartotta. A zavaró érzés másutt gyökerezett: abban a bosszantó, de leküzdhetetlen vágyban, hogy a másik előtt igazolja a cselekedetet, amire készül.

- Na, ide figyelj, Doc - fakadt ki dühösen. - Én nem akadtam ki azon, hogy el akarsz tenni láb alól. Hülye is volnál, ha nem akarnál megölni. De én is hülye volnék, ha most nem nyírnálak ki. Akkor meg mire való ez a cirkusz?

- Nem tudok róla, hogy cirkuszt csináltam volna.

- És nincs is semmi okod rá - vágott vissza Rudy. - Nézd. Száznegyven készpénzben. Kábé százhuszonötöt kihozunk a kötvényekből. Az mondjuk összesen negyedmillió dollár. Nem jut valami sok, ha háromfelé osztjuk... és főleg, ha utána egész életedben a Királynál kell dekkolnod. Ott nincs alku. Leperkálod a stekszet, vagy mehetsz a fenébe.

- Pontosan - mosolygott fanyarul Doc. - Tehát annál inkább ajánlatos nem fölélni a pénzt, hanem szaporítani. Mégpedig úgy, hogy abból biztos jövedelmed legyen életed végéig.

- Ezt hogy érted? - ráncolta össze a homlokát Rudy. - Gyorsétkezdét nyitsz?

Gúnyosan felröhögött.

- Vagy kaszinót? Csak nem a Királynak akarsz konkurenciát csinálni?

Doc halkan nevetett, ahogy egy felnőtt nevet egy kisgyerek butaságain.

- Neked inkább cirkuszt kellene nyitnod. Bohócnak már ott lennél te.

Rudy összevonta a szemöldökét, és elgondolkozva nyalogatta a szája szélét. Akart valamit mondani, de inkább hallgatott, majd megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott.

- Őőő... mégis, mire gondolsz, Doc? Kokó? Vagy csempészés? Azt mondják, ott most nagyot lehet bukni, de... különben is mi a francnak vesztegetem rád az időmet! Az enyém az egész dohány, te meg a nagy dumáddal akarsz megetetni!

- Helyes. Akkor talán hagyjuk is ezt a témát. Rudy lába kissé felemelkedett a gázpedálról.

Két ellentétes érzés viaskodott benne: a zsigereiben gyökerező gyanakvás és a nem kevésbé mélyről jövő rettegés a szegénységtől. Doc át akarja verni. De lehet, hogy mégsem? És mihez kezd az ember, ha elfogy a pénze, és nincs senki, akiét elszedheti?

- Neked már annyi, Doc - morogta. - Mi vesztenivalód lehet, ha elmondod nekem, hogy mire gondolsz?

- Nekem nem sok, de nem hiszem, hogy sokra mész vele, ha elmondom. Vegyünk egy egyszerű példát, mint mondjuk Mexikó külpolitikáját. Szemléljük globálisan az ország külkapcsolatait, és hasonlítsuk össze például a latin-amerikai szomszédainak helyzetével. A szituáció nem valószínű, hogy sokat változik a közeljövőben, és ha igen, akkor is leginkább Mexikó előnyére. Közvetlen összeköttetésben áll a nemzetközi pénzpiaccal - tudod, a valutaátváltási árfolyamokra gondolok -, és ha a mostani inflációs tendenciákat vesszük, és azt, hogy az arany ára jó ideje nem változott, akkor kézenfekvő, hogy egy kis ügyességgel...

Doc nem folytatta tovább az eszmefuttatást.

- Ne is törődj vele, Rudy - tette hozzá barátságosan. - Én elég jól átlátom ezeket a dolgokat, de tőled egy percig sem vártam el, hogy megérts belőlük valamit is. Sok okos ember belezavarodott már ezekbe, olyanok, akik különben kitűnően értik a saját szakmájukat.

Rudy elbizonytalanodott. Voltak Doc monológjában egyes szavak, amelyek ismerősen csengtek a fülében. Valutaárfolyam... inflációs tendenciák, pénzpiac. Rudynak újságcikkek jutottak eszébe, amelyeket sose olvasott végig, de tudta, hogy nagy pénzekről van szó bennük.

- Neked süket duma ez az egész, Rudy - folytatta Doc. - És én nem is hibáztatlak ezért. Valószínűleg én sem sokat konyítarték a témához, ha az utolsó négyéves üdülést nem azzal töltöttem volna, hogy a pénzügyi könyveket bújom.

- De...

- Nincs értelme, Rudy - jelentette ki Doc határozottan. - Hidd el, szívesen elmagyaráznám, mert jó üzlet, teljésen tiszta munka, és különben is te lennél a legjobb partner, akit csak találhatnék. De egyszerűen nem tudom világosabban elmondani, tehát jobb, ha hagyjuk az egészet

Rudy kimondottan lassan gondolkodott - ha ugyan az agyában lezajló zavaros folyamatokat gondolkodásnak lehetett nevezni -, de dönteni pillanatok alatt tudott. Hirtelen visszadugta a zsebébe a pisztolyt, és megszólalt:

- Oké, Doc. Még nem vettem meg a sztorit, de tárgyalhatunk róla.

Doc bólintott. Jobbnak látta, ha most nem szólal meg.

- A fegyvered nálam marad - folytatta Rudy -, és Carol stukkerét is megkapom, mikor majd találkozunk vele. Éjszakánként megkötözlek titeket. Ha napközben megállunk kajálni vagy valami, egyikőtök mindig velem marad. Ha a másik megpróbál lelécelni, vége a játéknak. Világosak a feltételek?

- Teljesen érthető voltál.

Egy patak fölötti hídon hajtottak át. Alighogy átértek a túloldalra, Rudy hirtelen elfordította a kormányt, és az útpadkán keresztül a patakmeder felé vette az irányt. A meredek partszélen átbucskázó kocsi kerekei a levegőben hintáztak, majd az autó hangos csikorgással a kavicsos mederben landolt. Rudy az árral szemben vette az irányt, és néhány száz méterrel feljebb, egy kis liget fedezékében leállította a kocsit.

Doc zsebkendőt vett elő, megtörölte a homlokát, és csendesen megjegyezte, hogy attól tart, kitörte a nyakát.

Rudy durván felnevetett. Doc kikászálódott az autóból, miközben tovább törölgette a homlokát. Lassan Rudy is kiszállt.

- A sírba viszel, Doc. - A bandita még mindig a tréfán nevetett. - Néha komolyan a sírba viszel...

- Mi olyan vicces? - nézett rá Doc, és mikor Rudy újabb nevetésben tört ki, lehajolt, elővett egy pisztolyt a cipőjéből, és lőtt.

- Keresztüllőttem a szívét - számolt be Doc Carolnak. - Ez volt az a bizonyos eset, hogy valaki nevetve hal meg.

- Szóval meghalt - ingatta a fejét Carol. - Ő volt az az ember, akinek a jelenlétében soha nem éreztem biztonságban magam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy bármelyik pillanatban rámvetheti magát arról az oldalról, amerre épp nem figyelek.

- Ó, jaj, szegény Rudi - dörmögte Doc. - De most már hagyjuk ezt a nevetséges témát. Inkább meséld el, hogy vagy.

- Háát... - ásított Carol. - Inkább holnap kérdezd, akkor már sokkal jobban leszek. Pillanatnyilag nagy szükségem lenne egy ágyra.

- No lám, no lám - sandított rá Doc. - Látom, még mindig a régi ravasz kislány vagy.

Már keresztülhajtottak Beacon Cityn mostanra, és jó darab utat maguk mögött hagytak a város óta. Doc vezetett, hogy Carol pihenhessen. Az asszony háttal az ajtónak, oldalt fordulva kuporgott az ülésen.

Tekintetük újra és újra találkozott. Újra és újra egymásra mosolyogtak. Doc megsimogatta Carol arcát. Az asszony megragadta férje kezét, és egy percig nem engedte, hogy visszahúzza. Szinte kétségbeesetten kapaszkodott Doc kezébe.

- Mondd el, mi a baj, Doc.

- Baj?

- Tudod, hogy mindig látom rajtad. Golie-ék miatt aggódsz? Gondolod, hogy Rudy nélkül...

Doc megrázta a fejét.

- Az sima ügy. Nem is mondanám, hogy bármi baj van. Csak a barátunk, Benyon viselkedését furcsállom egy kicsit.

- Oh - nézett rá Carol. - Vagy úgy.

Benyon ügyvéd volt, a kegyelmi és próbaidős szabadlábra helyezési bizottság elnöke. Tőle vásárolták meg Docnak a kegyelmet, és még mindig tartoztak neki tizenötezer dollárral a vételárból. Benyonnak volt egy kis farmja az állam legészakibb sarkában. Agglegény lévén ott töltötte a napjait, ha a munkája nem szólította épp máshová. Doc és Carol most őhozzá tartottak.

- Doc... - Az asszony nem nézett a férjére, hanem kibámult az ablakon. - Forduljunk vissza. Menjünk inkább azonnal Mexikóba.

- Nem lehet, drága. Túl nyilvánvaló lenne. Nagyon közel van a határ.

- De hisz rád senki nem gyanakodhat. És ha rá is jönnek valamire, az még napokba telik.

- Az most nem sokat számít. Túl nagy balhé volt, és túl közel történt a határhoz. El Paso előtt eltorlaszolják az utakat, és mindenkit kiráznak a gatyájából. Most csak annak szabad arra menni, aki patyolattiszta, és ezt bizonyítani is tudja.

- De van még valami, Doc. Benyon farmja egyáltalán nem esik nekünk útba, és ha ráadásul úgy érzed, hogy készül valamire, akkor miért... miért nem...

- Miért nem megyünk egyszerűen tovább? Doc töprengve nézett a feleségére. - Ezt akartad kérdezni, Carol?

- Igen, miért ne? Mit tud csinálni velünk?

Doc erőltetetten, szinte ingerülten mosolygott. Faképnél hagyni Benyont, hadd várjon a tizenötezrére? Átverni egy olyan embert, aki mindent tud róluk, amit csak lehet, és ráadásul még befolyása is van? Az ötlet annyira nevetséges, hogy beszélni sem érdemes róla. Benyon meghagyta, hogy az akció után a legrövidebb úton siessenek a farmra, és nekik engedelmeskedniük kell, ez nyilvánvaló.

- Mit tud csinálni velünk? - ismételte makacsul Carol. - Miért fizessünk neki, ha közben bajt hoz a nyakunkra?

- Nem állítottam, hogy készül valamire. De ha mégis, és én nem tudom lebeszélni róla...

Doc nem fejezte be a mondatot. Szemei összeszűkültek a sötét napszemüveg lencséi mögött.

Benyon viselkedése egyáltalán nem felelt meg a róla alkotott képnek. Amit tett, szöges ellentétben állt a jellemével, de mivel mégiscsak megtette, kellett, hogy legyen valamiféle olyan indoka, amit igyekezett titokban tartani.

- Hogy van az, hogy Benyon szóba állt veled, Carol? - kérdezte Doc a fejét csóválva. - Úgy értem, amellett, hogy pénzt kap érte, nem mondott vagy tett valamit, amiből rá lehetne jönni, hogy miért ment bele ebbe az üzletbe?

Carol nem válaszolt. Doc már épp meg akarta ismételni a kérdést, amikor észrevette, hogy az asszony elaludt.

5

Miután leérettségizett, Doc még azon a nyáron New Yorkba költözött, néhány héttel apja halála után. Ahhoz még túl fiatal volt, hogy közigazgatási tisztséget vállaljon szülővárosában, más értelmes munka pedig nem akadt számára. Ugyanakkor meg volt győződve róla - és ebben számos barátja is egyetértett vele -, hogy New Yorkban kedvére válogathat a szebbnél szebb karrierrel kecsegtető állások között.

A dolgok azonban nem így alakultak. Valóban nem jelentett számára nehézséget, hogy munkához jusson, de egyik állását sem tartotta meg néhány hétnél tovább. Ahová csak betette a lábát, a munkamorál mindenütt katasztrofális romlásnak indult, a kollégái inkább vele beszélgettek, ahelyett hogy a munkájukkal törődtek volna, a közvetlen főnökei mindent elnéztek neki, kivételeztek vele, úgyhogy hamarosan fenekestül felfordult a rend.

Felsőbb szintű vezetőként Doc felbecsülhetetlen értékű munkát végezhetett volna bármelyik cégnél, de fiatal kora és tapasztalatlansága miatt csak a legalacsonyabb beosztásokban alkalmazták. És ezen a szinten Doc leginkább csak kárt okozott munkaadóinak.

Mivel ritkán és csak rövid időre vállalt állást, főleg hitelekből és kisebb baráti kölcsönökből élt. Az adósságok némileg aggasztották ("Soha ne vágd át a barátaidat" - tanította neki az apja), és ő készséggel igent mondott, amikor az egyik hitelezője, egy kocsmatulajdonos felajánlotta, hogy elfelejti a tartozását, sőt még egy kis jutalmat is ad neki, ha megtesz egy "apró szívességet".

Doc megtette. A kocsmáros bezsebelte, amit a biztosítótól kapott a betörésre, és pár nappal később bemutatta Docot egy játékbarlang vezetőjének, akinek sürgősen szüksége volt egy nagyobb összegre. Doc szíves-örömest kötélnek állt. A megbeszélt terv szerint kirabolta a kaszinót, és osztozott a megrendelővel a bevételen.

Pár héttel később, miután a tulaj bemutatta őt néhány "nehéz fiúnak", Doc újra kirámolta a játékbarlangot, de ezúttal nem volt sem megbeszélt terv, sem osztozkodás. Ezzel a húzással korántsem hágta át apjának a barátokra vonatkozó tanácsát, sőt, az idősebb McCoy azon a nézeten volt, hogy az ember legjobb barátja önmaga, míg a nem-barát kategóriába azok tartoznak, akik önszántukból már nem hajlandóak segítséget nyújtani. Az ilyen emberekről pedig nem bűn, éppen ellenkezőleg, többé-kevésbé erkölcsi kötelesség minél több bőrt lehúzni, feltéve, hogy az illető nem tud visszaütni.

Docot az isten is bűnözőnek teremtette, mégpedig nagystílű bűnözőnek. Senki nem értett jobban egy-egy munka megszervezéséhez, senki nem tudott körültekintőbb és agyafúrtabb terveket kidolgozni, mint ő, és senki nem tudta nálánál precízebben végrehajtani az akciót.

Szenvedélyesen szerette a szakmáját. Mikor huszonöt éves korában először börtönbe került, akkor sem ingott meg a munkája iránti elkötelezettsége. Az utolsó öt évben az évi keresete meghaladta a százezer dollárt. Ennyi pénz megér annyit, hogy egy időre sittre vágják az embert. A kényszerpihenőt arra használta, hogy új kapcsolatok után nézzen, tökéletesítse mesterségbeli tudását, és új terveket agyaljon ki.

A rá kiszabott nyolcéves börtönbüntetést Doc kényelemben és gyakran igen élvezetes módon töltötte el. Egy börtön hosszú távon végül is csak úgy működhet kielégítően, ha a bentlakók és a vezetőség között valamiféle együttműködés alakul ki. Egy olyan ember tehát, aki a fegyencek élére áll, és biztosítani tudja a kooperatív szellemet, de annak ellenkezőjét is - nos, egy ilyen ember gyakorlatilag mindent megkaphat, amit csak kíván. Doc számára a cellában töltött évek egyetlen hátránya az volt, hogy ez idő alatt elesett szokásos jövedelmétől.

Ilyen körülmények között a második büntetését is olyan könnyedén vehette volna, ahogy az elsőt. De a körülmények addigra gyökeresen megváltoztak. Doc akkor már házas ember volt.

Mindazonáltal egy percig sem csüggedt, nem voltak álmatlan éjszakái, és nem bánt meg semmit. Minden erejével a problémára koncentrált: ki kellett jutnia a börtönből, amíg még volt értelme számára a szabadságnak. És ha ki kell jutnia, akkor ki is fog jutni.

Odakint hagyott hatvanezer dollárt Carolnál. A pénz és egy minden hájjal megkent ügyvéd segítségével sikerült elérnie, hogy a kiszabott húsz év börtönbüntetést a felére szállítsák le. Ez nagy lépés volt a szabadsághoz vezető úton. Ha jól viseli magát, hét év múlva feltételesen szabadlábra helyezik. De Doc még ezt az időt is soknak találta. Hét év vagy hetven, egyre megy. És nem akart több feltételes szabadlábra helyezést sem. A próbaidő alatti ügyei juttatták ide, ahol most van.

A kegyelmi bizottságnak Benyonon, az elnökön kívül négy tagja volt. Doc kihasználta kivételes privilégiumait, és egyenként megkörnyékezte őket. Az elsővel, egy középkorú nővel Docnak könnyű dolga volt: elég volt vele elbeszélgetnie, hogy a maga oldalára állítsa. A három férfi hajlandónak mutatkozott, hogy némi készpénzért elrendezzék a dolgot.

De Docnak addigra elfogyott a pénze. Még a felét sem tudta felmutatni annak az összegnek, ami a három bizottsági tag megvásárlásához kellett. Az ügyvédje pedig, aki egyébként nem szokta visszautasítani az "előnyös ajánlatokat", ezúttal nem volt hajlandó bankárt játszani.

- Nem mintha nem bíznék benned, Doc - magyarázta. - Tudom, hogy az első bevételed töredékéből megfizetnéd, ami nekem jár. A probléma az, hogy nem lesz első munka, mert kegyelem se lesz. Rögtön engem kellett volna megkérdezned. Megmondtam volna, hogy csak az idődet vesztegeted.

- De hisz négyen mellém állnának. A bizottság döntő többsége.

- Tudod, mit csinálhatsz velük! Három svindler, meg egy liba, aki jóindulatú ugyan, de teljesen idióta. Benyon csípőből megvétózza a döntésüket. Ha pedig sokat ugrálnak, Benyon még neked is a körmödre néz, és akkor ebben a lyukban fogsz megrohadni, arról kezeskedem.

- Akkor fordítsuk meg a dolgot. Ha a négy másik nem bír Benyonnal, akkor talán ő egyedül is elég lenne nekünk.

- Az biztos, hogy elég lenne, de csak lenne. Ha ő fütyül, azok négyen hastáncot lejtenek a Fehér Ház lépcsőjén. De erről tegyél le, Doc. Benyon nem dobja magát hasra egy kis aprópénzért.

- Jó neki. Minél jobb a híre, annál kisebb a rizikó.

- Úgy gondolod? - Az ügyvéd keserűen elmosolyodott. - Akarsz találkozni valakivel, akit majdnem kizártak a kamarából, mert megkínálta Benyont egy szivarral? Tessék, itt áll előtted.

De Docot nem volt olyan könnyű meggyőzni. Korábban is tárgyalt már úgynevezett "becsületes" emberekkel, és egyik sem volt olyan ártatlan, mint amilyennek látszani akart. Doc elintézte, hogy közelebbről is megnézhesse - magának Benyont - és végül nem is tett többet. Csak megnézte. Azután olyan gyorsan eltűnt, ahogy csak tudott. Volt annyira jó emberismerő, hogy bárkiről véleményt tudjon alkotni az arckifejezése, a hangja és általában a viselkedése alapján. Benyonról lerítt: alig várja, hogy Doc megpróbálja megvesztegetni. És az is látszott rajta, hogy ha ez megtörténik, az Docra nézve igen kellemetlen következményekkel jár majd.

- Tehát ki kell találnom valami mást - vonta le a következtetést a férfi Carol legközelebbi látogatása alkalmával. - Még nem tudom, mihez kezdünk, de a Benyon-szálat mindenképp ejtenünk kell.

- Talán mégsem. Addig nem lehetünk biztosak a kudarcban, amíg meg nem próbáljuk.

- Én biztos vagyok benne. Benyon nem fogad el pénzt.

- Úgy érted, eddig még nem fogadott el soha folytatta csökönyösen Carol. - És tőled vagy az ügyvédtől nem is fog. Normális esetben tőlem se fogadna el. De tegyük fel, hogy te és én összeveszünk - úgy teszünk, mintha összevesznénk. Akkor neki dupla alibije van, ha kitör a botrány. Ha veled szakítok, nincs okom rá, hogy őt megvesztegessem. Ha valakit otthagy a felesége, az általában büntetés neki. Nem érted, Doc? Nekem nem lenne rá okom, hogy megvesztegessem, neki viszont lenne rá oka, hogy kihozzon innen.

A férfi nem tartotta valami meggyőzőnek az érvelést, de Carol ragaszkodott hozzá, hogy próbálják meg, és Doc, aki lassan már négy éve ült, végül beleegyezett a tervbe.

Két hónapig nem találkoztak. Azután Carol végre újra jelentkezett, és Doc csodálkozása nem ismert határt, mikor az asszony közölte vele, hogy sikerrel járt. Benyon hajlandó eladni magát. Az ár: ötezer azonnal és tizenötezer kilencven napon belül.

A rablás hírét fél tizenegykor hallották először a rádióban, miközben épp egy út menti gyorsétteremben reggeliztek.

A rendőrségi fotók alapján azonosították Rudyt. Jacksonon kívül, akit a helyszínen megölt, semmiféle tettestársról nem történt említés. Rudy rabolta ki a bankot. Rudy volt az, aki "több mint háromszázezer dolláros zsákmányával" elhagyta a várost. A rendőrség "még nem derítette fel", hogyan tudott bejutni a bankba, hogy megölje az őrt. De senki nem tette fel azt a kérdést, hogy vajon tényleg ő lőtte-e le Wingate-et.

"Erre körülbelül két nap múlva kerül sor" gondolta Doc, miközben a kocsival újra rákanyarodott a főútra. A lövedék röppályája és maga a golyó újabb kérdésekre ad majd okot, és hamarosan megemlítenek "egy ismeretlen üzletember"-t, aki a szabadságát töltötte Beacon Cityben. További két-három nap elteltével pedig a rádióban bemondják az üzletember nevét, és hogy miféle az az "üzlet", amivel rendszerint foglalkozik.

A hírek végét már az autórádión hallgatták meg, majd az adás egy könnyűzenei műsorral folytatódott. Carol lassan újból elaludt, és Doc előrehajolt, hogy kikapcsolja a rádiót, de ehelyett hirtelen felhangosította. Mindketten feszült figyelemmel hallgatták a frissen érkezett jelentést.

Alig egy percig tartott. Azután Carol kikapcsolta a készüléket, és lassan, tágra nyílt szemmel a férje felé fordult.

- Doc...?

A férfi habozott, majd határozottan megrázta a fejét.

- Nem. Hisz majdnem hatvan mérföldnyire történt Beacon Citytől. Ehhez semmi köze nem lehet...

- Miért? Ki csinálna ilyesmit rajta kívül?

- Bárki. Valami elborult agyú részeg. Vagy egy hülye kamasz.

- Ezt te magad sem hiszed, Doc - felelte Carol a fejét rázva. - Nem ölted meg. Rudy még mindig él.

Docnak a szívébe irányzott golyója villámcsapásként érte Rudy Torrentót. A banditának elállt a lélegzete, és egész teste megfeszült. Szemei üvegessé váltak, arca groteszk maszkká merevedett, és némán hanyatt vágódott, mint egy bolond, akit a gazdája eltaszított magától.

Tarkója egy kőhöz csapódott a folyómederben, és az ütéstől még mélyebb eszméletlenségbe zuhant. Doc McCoy nemhogy egy második golyót, de egy újabb pillantást sem szánt rá.

És alig harminc perccel Doc távozása után Rudy életre kelt.

Elviselhetetlenül fájt a feje, és első mozdulata az volt, hogy a hasára fordult, és öklét dühösen belevágta a kínjaiért felelős kődarabba. Azután visszatért az emlékezete, és rémület öntötte el. Összeszorított fogakkal, nagy nehezen feltápászkodott, majd egy rántással kinyitotta mellén a kabátot, és feltépte az ingét. A véres foszlányokon keresztül megpillantotta az élő hús skarlátvörös, rémisztő pőreségét.

Vinnyogni, szűkölni akart, de hangszálai nem engedelmeskedtek. Akkor hátravetette a fejét, és hosszan, némán üvöltött - a halálra sebzett állat szívtépő sikolya volt ez. Ezt is megtette tehát. Elvégezte az utolsó szertartást, amit az ösztönei parancsoltak, most már hozzákezdhetett a haláltusájához. Lélegzése egyre gyorsult. Forró, mérgezett levegő áramlott a tüdejébe, szíve vadul, egyenetlenül zakatolt, teste rángatózni kezdett, és egyre merevebbé vált.

"Tudtam - gondolta ködbe borult aggyal. Évekkel ezelőtt, amikor még gyerek voltam, olyan régen, ameddig csak vissza tudok emlékezni, már akkor tudtam, hogy ilyen lesz. Egyre hidegebbé válik minden, és a sötétség csak mélyül és mélyül, tudtam. TUDTAM!"

A szó visszhangokat vert az agyában, és vészjelzést küldött az időn és téren keresztül a távoli múltba, több ezer mérföldnyire, a fegyház szürke falai és szigorú vasrácsai mögé. A régmúlt messzeségében megszólalt egy hang, és azt mondta Tortafejű Rudynak, az ország tíz legveszélyesebb bűnözője egyikének, hogy ő csak egy bolondos kisfiú, aki semmit nem tud a világról.

Rudy szemhéja megrándult, és hamuszürke arcába kissé visszatért a szín.

- Max...? - suttogta reménykedve. - Te... itt? Max?

Hát persze, hogy itt vatyok. Hogyne lennék itt, ha asz én szekény kicsi Rudym bajban van. Most pedig csináld, amit mondok, de azonnal!

És Rudy engedelmeskedett. A valóságban persze egyedül volt, egyedül a csordogáló, félig kiszáradt patakkal, a fölébe hajló fák sötét árnyaival és saját vérének édes-sós ízével. De az agyában ott volt vele még valaki. Vele volt az egyetlen ember, akit valaha szeretett, és aki valaha szerette. A kis Max. Herr Doktor Max. Max Vonderscheid, az orvostudományok, a bölcsészettudományok és a pszichológia doktora, az angyalcsináló, a bűnözők orvosa. Egy olyan ember, aki soha nem utasított el senkit, aki bajban volt, tekintet nélkül a törvényekre és a szakmai etikára.

Rudy és ő három évig cellatársak voltak a szigorított fegyházban. És ez a három év volt Rudy életének egyetlen boldog korszaka. Az ilyen barátot az ember nem felejti el. Féltve őrzött kincsekként ápolja a mozdulatai, a szavai emlékét.

Rudy lefeküdt a földre, kinyújtotta a végtagjait, és behunyta a szemét. Ellazult, amennyire csak tudott, és egy percig visszatartotta a lélegzetét. Azután lassan számolni kezdett magában - egy, kettő, három -, és erre az ütemre szívta be és fújta ki a levegőt. Mire háromszor egymás után elszámolt tízig, a lihegése nagyjából megszűnt, és a szíve sem kalapált már annyira. Nem nyitotta ki a szemét, csak várt, és a hang újra szólt hozzá.

Jól csinálta, de még milyen jól! Emlékezett rá, hogy a sokk a nagy hóhér, az ám! Először a sokk, azután a fertőzés. Ha az ember hagyja, hogy a sokk eluralkodjon rajta, még egy apró sérülés is végzetes lehet.

- De Max... - Rudy megint összerázkódott a rémülettől. - Ez nem apró sérülés! Tíz lépésnyire sem volt tőlem, és keresztüllőtte a...

Rudy hirtelen felült, és rekedt kacagás tört ki a torkán.

- Keresztüllőtte a ketyegőmet? Egy frászt, hisz akkor rég kinyiffantam volna! - Azzal kíváncsian vizsgálgatni kezdte a mellkasát, hogy megállapítsa, mi is történt valójában.

A rejtély bizonyos fokig továbbra is rejtély maradt, de most már egy kis csoda is keveredett hozzá. Kétségtelen, hogy a mellére szíjazott pisztolytáska sarkának fémborítása térítette el először a golyót, ha mégoly kis mértékben is. Azután a lövedék a mellkasába hatolt, ahol a számtalanszor eltört és összeforrt bordák acélkemény ketrece adta neki a második pofont. De Rudynak még így is nagy szerencséje volt, hogy életben maradt, sebesülése nagyon komoly volt.

Közvetlenül a szíve fölül kiindulva a golyó a csontok mélységéig felszántotta a mellkasát és a fél bal oldalát. Amíg feküdt, viszonylag kevés vért veszített, talán mert a ruhái és a pisztolytáska szíja rápréselődtek a feltépett húsra. De a mozgástól most tágra nyílott a seb, és erősen vérezni kezdett.

Rudy először az ingével kötözte be magát, majd a zokniját és a zsebkendőjét is a sebre szorította, de mindez nem sokat segített. Még egy, pontosabban két dolog volt nála, amivel kiegészíthette a kötést: a két vastag köteg pénz, amit a zsákmányból elemelt. De ha azokat használja, ha összevérezi őket... bár lehet, hogy úgysem lesz szüksége pénzre soha többet.

De nem. A dohányt meg kell tartania. Amíg van pénze, pisztolya és kocsija, addig még van esélye. Hogy éljen. Hogy utolérje Docot és Carolt, és kinyírja őket. Másra, többre pillanatnyilag nem tudott gondolni. Az ő meggyilkolásuk egyszerre volt eszköz és cél a számára. Úgy érezte, hogy a két ember halála jelenti számára az életet.

Elvánszorgott a kocsiig, beindította motort, és kíméletlenül beletaposott a gázba. Az autó bukdácsolva, zörögve felkapaszkodott a mederfalon, és rákanyarodott az országútra. Rudy tudta, hogy nincs más választása. Sem ideje, sem ereje nem volt rá, hogy felderítse a terepet. Csak annyit tehetett, hogy elindul, és bízik a szerencséjében.

És a szerencse egy darabig ki is tartott mellette. Beacon Cityig nem találkozott senkivel. A főutcát elkerülve, mellékutakon szelte át a várost, majd mikor kiért Beacon Cityből, újra rátért az országúira.

A kesztyűtartóból félig telt whiskysüveget húzott elő. Először csak óvatosan kortyolt bele az italba. Megvárta, amíg átmelegszik és erőre kap tőle, s akkor jól meghúzta az üveget. Azután fél kézzel visszacsavarta a kupakot, és cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. Talált egy használható szálat, rágyújtott, és mélyen beszívta a füstöt. Azután minden ok nélkül felröhögött.

Ivott még egy kortyot, és szívott még egyet a cigarettából. Akkor hirtelen kiesett az üveg a kezéből, és a kocsi az árok felé kanyarodott.

A cigaretta mentette meg. Ahogy két kézzel megragadta a kormányt, a parázs a tenyere alá szorult, és a fájdalom magához térítette kábulatából. De az éber állapot, ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt, és a sebesültet megint az ájulás kerülgette.

Bolond, bolond Rudy. Olyan kevés vére van, és abba is alkoholt kever.

A bandita lefékezte a kocsit, majd a kimerültségtől elakadó lélegzettel fészkelődni kezdett. Hátrafordult, benyúlt a vezetőülés mögé, és hamarosan meg is találta, amit keresett.

A szendvicsek szikkadtak voltak, a kávé a termoszban rég kihűlt és megsavanyodott. De Rudy az utolsó cseppig kiitta, és megevett hozzá mindent, amit talált.

Ha vért veszítesz, enned kell. Le kell gyűrnöd a kaját.

És találnod kell egy orvost.

A kocsi újra az úton száguldott. Rudy nem emlékezett, hogy indult el, de a szél az arcába fújt, és a bukkanók szelíden hintáztatták az autót.

- O-orvos - motyogta kábultan. - Sietni kell, keresni egy orv...

Egyszerre újra kitisztult az agya, és vadállati vicsorgásba torzult arccal szitkozódni kezdett.

Hogy mehetne el orvoshoz? Ott egy csomó más ember is megfordul: betegek, a nővér vagy akár a fickó felesége. És ha el is tudja intézni, hogy ellássák a sebét, akkor mi van? Persze, lepuffantaná a kuruzslót, amint elvégezte a dolgát, de azzal se jut semmire. Az orvosoknak soha nem hagynak békét, állandóan keresik őket a betegeik, és...

Nem olyan biztos az, fiacskám! Van olyan orvos is, akit nem keresnek olyan gyakran, vagy legalábbis a hívásai nem olyan sürgősek...

Rudy kitörölte az izzadságot a szeméből. Most már kissé lassabban hajtott, hogy el tudja olvasni az út menti postaládák feliratát.

Falusi orvos? Az kellene? Nem, a farmokról is a városba járnak orvoshoz az emberek. És ha a doktor bácsi eltűnik vagy holtan találják, akkor igen rövid időn belül tudni fogják, hogy ő volt az, hiszen még nincs olyan messze Beacon Citytől...

Az országút mintha hirtelen ködbe borult volna. Rudy előredőlt, és kétségbeesetten dörzsölni kezdte a szemét, de a mindent beborító szürkeség egyre nőtt. Éppen mielőtt öntudatának utolsó cseppjét is elvesztette volna, még sikerült lefordulnia a kocsival egy mellékútra.

Fogalma sem volt, hogy mit csinált ezután, pedig nagyon is tevékeny volt. És amit tett, akkor sem csinálhatta volna jobban, ha tökéletesen ura lett volna tudatának. A rémisztő jelen nem létezett többé számára: újjászületett, megszabadult a szűkölő vadállat minden félelmétől és alattomos gonoszságától. Mert vele volt a kicsi Max. Max Vonderscheid, az a púpos, törpe kis ember, az oroszlánszerű fejével. Rudy pedig olyan jólesően, vidáman kacagott, ahogy még soha.

- Ha-ha-ha! Hát már megint ugratsz engem, te német csirkefogó, te!

De hát mi olyan vicces, szegény paranoiás barátom? Jonathan Swiftet kellene olvasnod. Attól jobb belátásra térnél. Miért ne? Sok területen ők is ugyanazt tanulják. Hidd el, még sokkal többet is kell tudniuk az orvostudományról. Csak az a különbség, hogy az ő betegeik többnyire sokkal jobban rászorulnak a segítségre és sokkal hálásabbak érte.

Rudy hirtelen megint magához tért. Éber volt és kipihent, jól látta, amikor a másik kocsi rákanyarodott a mellékútra.

Felsőtestével ledőlt az ülésre, így kívülről csak az láthatta, aki közvetlenül a kocsi mellett állt. Tökéletesen mozdulatlanul feküdt, csupán ujjai kulcsolódtak rá a pisztolya agyára.

A kocsi közvetlenül az árok szélén parkolt. A bal oldalon mindkét ablak le volt eresztve, és a visszapillantó-tükör olyan szögben állt, hogy Rudy mindent látott, anélkül hogy felemelte volna a fejét.

Járőrkocsi volt. Ketten szálltak ki belőle, egy fiatal és egy középkorú rendőr. Pár lépésnyi távolságot tartva egymástól indultak el Rudy kocsija felé, készen arra, hogy bármelyik pillanatban fegyvert rántsanak.

Az árokparton parkoló autó esetében azonban nehéz lett volna betartani az előírást, miszerint mindig két oldalról kell megközelíteni a gyanús objektumot. A kocsi ráadásul nyilvánvalóan üres volt, így feleslegesnek is tűnt a túlzott elővigyázatosság.

A két rendőr először habozva megállt, majd az egyikük megvonta a vállát. A másik felnevetett, és most már egymás mellett, szinte vállt vállnak vetve indultak tovább. Hát igen, ezegyszer megsértik az előírást.

És egy másodperccel azután, hogy Rudy felemelkedett az ülésen, mindketten halottak voltak.

A bandita elvette tőlük a pisztolyokat és a muníciót, majd visszaült a kocsijába, és megint ráhajtott az országútra.

Most már tudta, mit kell tennie, és ez erőt adott neki. Vidám volt, jóízűen nevetett a tippen, amit Max Vonderscheidtől kapott.

Hát ez igazán nem semmi! Persze, kinek is jutna eszébe ilyen agyafúrt ötlet, ha nem neki?

Ha azt akarod, hogy valaki összerakjon, menj el egy állatorvoshoz!

6

Doc McCoy legnagyobb erénye és egyben legsúlyosabb hibája a magabiztossága volt. Olyan régóta és annyira gyakran érezhette úgy, hogy igaza van, hogy már eszébe sem jutott soha: egyszer tévedhet is. Néha ugyan nagylelkűen magára vállalta mások hibáit, de ez a saját kis színjátékának a része volt. Ő maga megingathatatlanul biztos volt benne, hogy sohasem hibázik - legalábbis a fontos dolgokban nem. És hogy valaki kétségbe vonja, hogy tényleg megölte Rudyt, azt állítja, hogy ő, Doc, egy ilyen pofonegyszerű és mégis létfontosságú feladatot elhibázott - ez az elevenébe talált, és ha a természete engedi, még dühbe is gurult volna.

- Nézd, Carol - szólalt meg, a szokottnál egy árnyalattal hűvösebb hangon. - Nem tudom, ki lőtte le azt a két zsarut, és nem is érdekel. De abban biztos vagyok, hogy nem Rudy Torrento volt.

- Hát, ha tényleg biztos vagy benne, Doc. De...

- Gondold csak el. Alig volt messzebb tőlem, mint te most. Tegyük fel, elhatározom, hogy lelőlek. Mit gondolsz, megölnélek vagy sem?

Carol kényszeredetten felnevetett. Doc rámosolygott. Viccel, hát persze. Senki nem tudhatja jobban nála, hogy mennyire sokat jelent ő Docnak, hogy Doc mi mindent meg nem tenne érte.

De ha nem tudná - ha nem lenne olyan biztos benne, hogy Docnak még most, a rablás után is ugyanakkora szüksége van rá, mint az akció előtt...

Ez a gondolat tüskeként szúrt Carol agyába. Amikor megszólalt, hangja majdnemhogy ugyanúgy csengett, mint a férfié.

- Tegyük fel, hogy én határozom el, hogy lelőlek. Mit gondolsz, megölnélek vagy sem?

- Ne haragudj - nézett rá Doc. - És hogy a kérdésedre válaszoljak: nem hibáztatnálak érte, ha megtennéd.

- Nem szeretem, ha csendre intenek, Doc. És nem is maradok csendben.

- Ezt nagyon jól teszed, drágám.

- Úgyhogy légy szíves, máskor ne mondj nekem ilyesmit. Soha többet, érted? Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, de...

Doc lehajtott a kocsival az útpadkára, és lefékezett. Magához vonta Carolt, és megcsókolta. Kezei lágyan simogatták az asszony feszes, fiatal testét.

Carol egyszerre kicsiny lett az erős karok ölelésében, megadóan adta át magát a férfinek. Doc minden egyes mozdulata, mellyel az asszonyhoz ért, egy fullánkot húzott ki Carolnak a percekkel ezelőtti vitában megsebzett lelkéből. A nő kezdetben még meglévő ellenállása megtört, semmivé lett, s hirtelen csodálatos nyugalom és békesség áradt szét bensőjében. S hogy ilyen megadó, engedelmes és kívánatos lett, a férfiben is megtöbbszöröződött a vágy, mérhetetlen sóvárgás kerítette hatalmába, követelődző és gyengéd, mohó és mégis türelmes érzékiség...

Mire újra elindultak, egyek voltak megint, mintha egyazon test két fele volnának. Elfeledkeztek az előbbi összeszólalkozásról, és többet egy szóval sem említették Rudyt. Carol örült, hogy Doc meggyőzte őt. Most már biztos volt benne, Rudy valóban meghalt.

Sokáig némán ültek egymás mellett az autóban, boldogan, hogy együtt lehetnek. Egy idő után azonban újra szóba került Benyon. A bizottsági elnök viselkedése nem hagyta nyugodni Docot.

Az, hogy Benyonnak a viszonylag csekély részesedése helyett az egész zsákmányra fájna a foga, nem tűnt hihető magyarázatnak a számára. Nem, ez az ember semmiképp nem követne el gyilkosságot, márpedig anélkül nem juthat hozzá a pénzhez. De amennyire nevetségesen hangzott ez a magyarázat, épp olyan nevetségesnek és indokolatlannak tűnt az is, hogy Benyon egy szinte jelképesnek nevezhető összegért hagyja megvásárolni magát, és ezzel kockára teszi a jóhírét és a karrierjét.

Carol nem sokat segített ebben a témában. Látszólag nem is érdekelte a kérdés, egykedvűen, szinte unottan hallgatta Doc eszmefuttatását. Néhány mérföldnyire Benyon farmjától azonban hirtelen felélénkült, és férjéhez fordult.

- Van egy ötletem, Doc. Hadd vigyem be én Benyonnak a tizenötezret.

- Te? - ráncolta a homlokát Doc. - Úgy érted, egyedül?

- Persze. Te fogod a táskát a pénzzel, és...

- És hova viszem? Hol várok rád? Az út szélén? Vagy valamelyik helyi porfészekben, ahol minden idegennek az arcába bámulnak? Esetleg beszélgessek addig a falu bolondjával?

- Kitalálunk valami megoldást.

- Ezt te sem gondolod komolyan - rázta meg a fejét Doc. - Örülök, hogy aggódsz értem, de... egyszerűen nem megy, kicsim. Mondtam már neked, ha Benyon készül valamire, most kell megtudnunk, mi az, és most kell elrendeznünk a dolgot.

- Én elrendezném.

- De Benyon nem pakolná ki a kártyáit, ha egyedül mennél be hozzá. Azt pedig, hogy az esetleges probléma megoldásának mi a legcélszerűbb módja, magam szeretném eldönteni.

Carol már szólásra nyitotta a száját, de azután meggondolta magát, és inkább hallgatott. Doc cigarettára gyújtott, és őt is megkínálta, de a nő némán megrázta a fejét.

Keresztülhajtottak egy kis falun. Doc lassított, hogy egy pillantást vessen a térképre, majd a kocsi újra utazósebességet vett fel. Néhány mérföldnyi út után lefordultak egy poros mellékútra, amely szürke szalagként futott át a közeli dombok hátán.

Alig egy óra volt hátra napnyugtáig, és hűvös délnyugati szél fújt. Az egyik domb tetejéről Doc egy házat pillantott meg a távolban. Nem tetszett neki a vidék. Egy ilyen elhagyatott helyen már messziről észrevehette bárki a kocsijukat, és mivel eléggé feltűnő járműről volt szó, abban is biztos volt, hogy aki látja, meg is jegyzi őket.

Hamarosan egy kereszteződéshez értek. Itt az út mellett két postaláda állt, az egyikre fekete festékkel Benyon nevét mázolták. Doc lefékezett, és figyelmesen szemügyre vette a kihaltnak tűnő tájat.

A kereszteződést, úgy tűnt, az egyik házból sem lehetett látni. Benyon farmját minden bizonnyal jobb felé, az első domb mögött találják majd. Doc elgondolkodva dörzsölgette az állat, majd hátranyúlt, és az ölébe vette a táskát a pénzzel. Kivett belőle tizenötezer dollárt, és a kabátja belső zsebébe tömte. Azután adott Carolnak pár száz dollárt kis címletekben, a saját tárcájába is tett néhány százast, majd összeállított még két köteget, körülbelül ezer dollár értékben. Ezt különböző váratlan kiadásokra szánta, és a többi pénz tetejére rakta, hogy könnyen elérhető legyen.

Ezután kiszállt az autóból, kinyitotta a csomagtartót, és betette a táskát. Azután a nyitott csomagtartó teteje fölött Carolra nézett, és elkapta az asszony tekintetét a visszapillantó tükörben.

- Használjuk az ötletedet - mosolygott a feleségére -, csak egy kicsit változtatunk rajta.

Carol arca felragyogott. Kiugrott a kocsiból, Doc mellé lépett, majd elővette az övébe dugott pisztolyt, és két fémes kattanás kíséretében ellenőrizte a fegyvert. Doc rosszalló pillantást vetett rá, és mikor Carol nekikészülődött, hogy bemásszon a csomagtartóba, megfogta a karját.

- Csak semmi elhamarkodott erőszak. Amíg nem szólok, meg se mozdulj. Ne felejtsd, Benyon nem gyilkos. Előttünk pedig még hosszú út áll.

Carol bólintott, hogy érti, azután bemászott a csomagtartóba. Doc lehajtotta a fedelet, de nem zárta be.

Benyon háza valóban mindössze pár száz méterre volt, közvetlenül a következő dombtető mögött. A kétszintes épület semmiben nem különbözött a többi régimódi vidéki háztól. Fehérre festett falak, a homlokzati front teljes szélességében húzódó veranda.

A ház mögötti lankás domboldalon vörösre mázolt istállóépület állt. Ennek egy részét Benyon leválasztotta, és garázsnak használta. Az istállóhoz karám csatlakozott, mögötte dús füvű legelő terült el, melyen néhány hátasló és pár szarvasmarha legelészett. Benyon nem fogadott fel senkit az állatok mellé. A farmot csak hobbiból tartotta fenn, és ha a munkája miatt el kellett utaznia, egyik szomszédja látta el a jószágot.

Doc a ház előtt parkolt le, egy odvas nyárfa árnyékában. Kiszállt a kocsiból, úgy-ahogy rendbeszedte öltözékét, és körülnézett. Tökéletes volt a csend. Az öreg ház sötéten ásító ablakaival lakatlannak tűnt. Benyon kocsija a garázsban állt, de ő maga nem mutatkozott.

Doc átvágott a ház előtti udvaron, majd a verandára lépett. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Doc bekiáltott a szúnyoghálón keresztül, és várt. Nem kapott választ, de a csend, a mozdulatlanság maga is válaszértékű volt.

Doc kinyitotta a szúnyoghálót, majd határozott mozdulattal újra becsukta - kívülről. Azután elhagyta a verandát, és csendesen megkerülte a házat. A hátsó ajtó is nyitva állt, és a szúnyogháló sem volt bereteszelve. Doc összehúzott szemmel fürkészte az ajtó mögötti sötétséget, majd halkan felsóhajtott, és belépett a házba.

Benyon a hosszú asztal mellett ült a konyhában, fejét a karjára hajtva. A viaszosvászon asztalterítőn félig telt whiskysüveg állt, mellette egy felborult pohárral.

"Berúgott" - gondolta Doc, tőle szokatlan módon kissé ingerülten. A nagy embernek bánata van, hát leitta magát.

Kivett egy poharat a mosogatóból, majd megkerülte az asztalt, és leült Benyonnal szemben. Töltött magának a whiskyből, ivott egy kortyot, és rágyújtott. Készakarva az alvó ember felé fújta a füstöt - ez épp elég kíméletes módja volt annak, hogy felébressze. Benyon feje megrándult, majd hirtelen felemelkedett.

Csupán a hangja árulta el, hogy ivott, egyébként teljesen józannak tűnt. Vagy többet locsolt szét az asztalon a whiskyből, mint amennyit megivott, vagy kialudta a mámorát. Parázsló fekete szemeiben tiszta tekintet ült. Épp olyan gőgösen és mindenttudóan nézett Docra, mint annak idején a börtönben.

Doc elmosolyodott, és kissé felemelte a poharát.

- Remélem, nem bánja. Eléggé nehéz napom volt.

- Hol a felesége?

- Másik kocsival jön, de egy órán belül ő is itt lesz.

- Milyen kedves tőle - mondta Benyon telt, dallamos hangján. - Igazán nagyon, nagyon kedves tőle, hogy meglátogat.

Töltött magának egy pohárral, és egy hajtásra kiitta.

- De talán mégsem jön - folytatta. - Talán már egyáltalán nem jár-kel ezen a földön.

- Ha arra céloz, hogy megöltem a feleségemet...

- Hol van Rudy, McCoy? Hol van a barátja, Torrento? Egy harmadik kocsiban?

- Igen. És ha érdekli, azt is elmondhatom, hogy sem ő, sem a kocsi nem mozog. De én azt hittem, inkább az fogja érdekelni magát, ami az én kocsimban van.

Ez volt a csalétek, de Benyon nem harapott rá. Doc ezért újra meglóbálta előtte.

- Ötezer dollárt kapott tőlem, pontosabban a feleségemtől. További tizenötezret ígértem. Őszintén szólva... - Doc most elővette legőszintébb pillantását. - Őszintén szólva én ezt kevésnek találom, Mr. Benyon. A zsákmány jóval szegényebb, mint amire számítottunk, de ez nem a maga hibája. És...

- Eddig a percig három ember halt meg, Mr. McCoy. Maga szerint ez kinek a hibája?

- Ugyan már - tárta szét a karját Doc. - Csak nem érzi...

- Car... a felesége azt ígérte, hogy egy halott se lesz. Megesküdött rá.

- Sajnálom. A feleségem valószínűleg csak magát akarta kímélni ezzel. De visszatérve a tárgyra...

- A gyilkosság az gyilkosság, Mr. McCoy. Hányan halnak még meg, mire ennek vége lesz?

- Jobb lesz, ha inkább a saját sorsával törődik. Doc hangja most hideg és nyers volt. - Csak idő kérdése, és rájönnek, hogy az én kezem van a dologban. Akkor pedig feltesznek majd néhány indiszkrét kérdést annak az embernek is, aki a kiszabadulásomért felelős.

- És a válasz az lesz, hogy tolvaj vagyok és gyilkos. - Benyon furcsa, ködös tekintettel nézett rá. Tehát maga számított rá. Pontosan tudta, hogy mibe kerül ez nekem. Hogy az állásommal együtt a becsületemet is elveszítem, és nem kizárt, hogy jó pár évre le is csuknak. Maga ezt tudta, és mégis... mégis...

- Ennyire azért nem súlyos a helyzet - enyhült meg újra Doc. - A kilátások nem kellemesek, de azért nem is teljesen sötétek. Magának egy csomó barátja van, és a múltja is patyolattiszta. Mindenki tudja magáról, hogy soha egy fillért nem fogadott el senkitől. Ilyen körülmények között valószínűleg megússza egy ejnye-bejnyével.

Benyon felnevetett. Doc enyhén összevonta a szemöldökét. Halk, fémes nyikorgást hallott, és a hang ismerős volt neki. A kocsi csomagtartója nyílott ki - vagy éppen csukódott be.

- És egy ejnye-bejnye - folytatta Benyon szemébe nézve -, az nem is olyan nagy dolog, ha cserébe gazdagabb lesz - nem tizenötezer, hanem mondjuk, huszonnyolcezer dollárral.

- Huszonnyolcezer dollárral, eh? - Benyon komoran bólintott. - Huszonnyolcezer, és nem kell mást tennem érte, csak szembenéznem a lejáratással. És mennyit kellene kapnom, Mr. McCoy, hogy saját magammal is szembe tudjak nézni?

- Semmit. Egy büdös fillért se.

Docnak elege volt már belőle, hogy Benyont vigasztalja. Nem látta értelmét. A fickó nem fog semmi ostobaságot csinálni. Csak sírdogálni akar egy kicsit, hogy megmutassa, micsoda lelkiismeretfurdalása van. De amikor eladta magát, akkor az a bizonyos lelkiismeret épp szabadságon volt.

- Maga egy szánalmas gazember - folytatta Doc -, méghozzá a legrosszabb fajtából. Ezt ne is próbálja letagadni, inkább fogadja el, és érje be ennyivel. Higgye el, nem lesz nehéz hozzászoknia a gondolathoz.

- Értem. - Benyon elgyötört arca halálfejszerű vigyorba torzult. - Szóval maga egy kategóriába sorol mindkettőnket.

- Nem - felelte egykedvűen Doc -, maga sokkal romlottabb, mint én vagyok. Maga végig tisztában volt vele, ki vagyok, és én nem is próbáltam másnak mutatni magam soha. Ha van egy csöpp esze, azt is tudja, hogy ha szükséges, nem riadok vissza semmitől. Magát senki nem kényszerítette, hogy kegyelmet adjon nekem. Tisztán a pénzért csinálta, méghozzá veszettül kevés pénzért.

Benyon most még szélesebben vigyorgott.

- Attól félek, ebben téved, Mr. McCoy - szólt nyájasan. - Nem gondolja, hogy szerepet játszott itt egy másik tényező is?

- Nem tudom, mi lehetne az.

- Nem? - Benyon lassan bólintott. - Nem, tényleg nem tudja. Pedig én biztos voltam benne. És abban is biztos voltam, hogy ez az egész egy nagy átverés, bár voltak hiú ábrándjaim. De ha így állunk - egy korty whiskyt, Mr. McCoy? Oh, nem, ezt a percet tele pohárral kell ünnepelnünk.

Benyon vészjósló udvariassággal töltött mindkettejüknek, majd együttérzően csücsörített, mikor látta, hogy Doc félretolja az italt.

- Én cseppet sem hibáztatom magát, Mr. McCoy. Higgye el nekem, én megértem, mit érez. Mondhatnám, nekem is voltak hasonló érzéseim.

- Nincs időm erre - csattant fel Doc. - Fogalmazzon egy kicsit világosabban.

- Szóval még mindig nem érti? Talán az segít, ha a zsarolás szót hallja.

- Zsarolás? Mit...

- Méghozzá a zsarolásnak egy felettébb sajátos módja, melyet akár vonzónak is nevezhetnénk. A zsaroló az együttműködés fejében bőséges és igencsak élvezetes kárpótlást ígér, és hogy az áldozat ne vegyen zsákbamacskát, mikor az alku megköttetik, még előleget is ad...

Benyon szünetet tartott, hogy még tovább növelje a feszültséget. Azután, bár gyakorlatilag már mindent elmondott, folytatta. A nyílt gyűlöletnél is gyilkosabb hamis együttérzéssel mesélt el mindent, részletről részletre, s közben szemében buja fény csillogott, ajkai megnedvesedtek a kínzás kéjétől.

"Be van rúgva - gondolta Doc. - Hazudik. Bosszút akar állni a sérelmeiért, ezért megkereste az egyetlen sebezhető pontot, és oda döfi a kését."

A szúnyogháló felől halk motoszkálás hallatszott, de Docnak most minden figyelmét Benyon kötötte le, így nem hallotta meg a zajt.

- Próbálja lenyelni apró falatonként - folytatta Benyon. - Nézzük meg minden oldalról a dolgot. Egy. Szerepel a történetünkben egy igen vonzó nő, aki meggyőző érvekkel demonstrálta pozitív tulajdonságait. Kettő. A nő férje, aki az ország talán legtehetségesebb bankrablója, és pillanatnyilag jól megérdemelt börtönbüntetését tölti. Három. Egy meglehetősen nagy hatalommal bíró közéleti személyiség, aki könnyedén elintézhetné, hogy a férj kikerüljön a rács mögül. De miért kellene a férjnek kiszabadulnia? Természetesen hogy kiraboljon egy bankot, és ezzel egy életre gondoskodjon a nőről és a befolyásos emberről. A másik, de nem kevésbé jelentős ok pedig - nem akar tippelni, Mr McCoy? Nem? No, sebaj, elmondom én...

Benyon dúdoló hangján egyre mélyebbre szúrta a láthatatlan kést Doc McCoy szívébe, kitaszítva a férfit az egyensúlyából, csúfot űzve az egyetlen dologból, amiben Doc valaha bízott és feltétel nélkül hitt.

- Gondolja csak meg, Mr. McCoy. Ez a mi bankrablónk igencsak találékony és felettébb veszélyes ember. Ráadásul él-hal a feleségéért. Ha az asszony, teszem azt, elhagyná őt egy másik férfi kedvéért, ő minden bizonnyal megpróbálná megölni mindkettőt az első adandó alkalommal, vagyis akkor, amikor kiszabadul a börtönből. Ez persze egyáltalán nem vonzó kilátás az újdonsült szövetségesek számára. Nem marad tehát más választásuk, kiszabadítják a férjet, megvárják, amíg gazdaggá teszi őket, azután egy félreeső helyre csalják, amilyen például ez...

Benyon előredőlt, és hangját suttogóra fogta, mintha egy titkot árulna el.

- És akkor, amikor nem számít rá, mikor már végképp nem tudja, ki barát, ki ellenség, és már mozdulni sem mer, akkor, Mr. McCoy, - megölik!

A szúnyogháló zsanérjai hangosan megnyikordultak, és ezúttal Doc is meghallotta a zajt.

A szeme sarkából látta az ajtón belépő Carolt, és látta a pisztolyt is az asszony felemelt kezében.

Őrá szegeződik? Ha megmozdul, számíthat rá, hogy minden kétségének örökre vége szakad, mielőtt még befejezné a mozdulatot?

Így történne, ebben biztos lehet. Carol éppoly hidegvérű és könyörtelen tud lenni, mint ő. Kétségtelen, hogy Carol mindent hallott, és ha azt gondolja, hogy ő, Doc, elhiszi, amit Benyon mondott - és miért ne kellene elhinnie? -, tehát ha Carol azt gondolja, hogy ő hisz Benyonnak, eszerint is fog cselekedni...

Doc nem tudta, mitévő legyen. Akár hihetetlen ravaszsággal kitervelt csapdáról van szó, akár egy részeg ember őszinteségi rohamáról, Benyon mindenestre olyan helyzetet teremtett, amelyben nemcsak a mozgás, de a mozdulatlanság is végzetes lehetett.

- Ez nevetséges. - Doc hangja őszintén csengett. - Tényleg azt hitte, hogy bedőlök ennek a rossz dumának?

- Jó kérdés - bólintott rá Benyon. - Fogalma sincs, hogy rossz duma-e vagy sem. Az igazság az, hogy én sem tudom. Annak idején természetesen hittem a kis Carolnak - mondjam, hogy a mi Carolunknak? De azóta, hogy az ígérete ellenére három ember meghalt... Vajon csak ez az egy ígérete volt hazugság, vagy az összes többi is? De van itt még valami...

- Elég volt - szakította félbe Doc. - Ügyes próbálkozás volt, de...

- Van itt még valami - emelte fel a hangját Benyon. - Lehet, hogy Carol őszinte volt hozzám, és egyszerűen csak nem tudta előre, hogy áldozatok is lesznek - eltekintve persze a maga felreállításától. De mikor látta, mennyire megdöbbentenek engem a gyilkosságok, talán arra gondolt, hogy mégsem vagyok elég megbízható támasz a számára...

Benyon hatásszünetet tartott, majd felkészült az utolsó döfésre. Felállt a székről, és fél karját felemelve ölelő mozdulatot tett.

- Carol, drágám... Remélem, nem neheztel nagyon a feleségére, Mr. McCoy. Végül is maga olyan hosszú ideig volt a börtönben, és Carol egészséges, életerős teremtés, akinek talán egy kicsit több is...

Carol fenyegetően felmordult. Egy ugrással Benyon előtt termett, a férfi gyomrához szorította a pisztolyt, és lőtt.

Benyon halálsikolya hisztérikus nevetésre emlékeztetett. Egy pillanatig még előrebukó felsőteste is azt a látszatot keltette, mintha a térdeit csapkodná. Azután összecsuklott, és már halott volt, mielőtt a teste befejezte volna a groteszk bukfencet.

Carol kiejtette a kezéből a fegyvert. Csak állt összeszorított szemmel, és keservesen sírt.

- Hazudott, Doc. Ez a szemét, nyomorult...! Bárcsak még egyszer megölhetném...!

- Jól van, kedves, jól van. Nincs semmi baj. Doc átölelte az asszonyt, és kezével, mely még nedves volt az izzadságtól, simogatni kezdte.

- Gyere, igyál egy kortyot, és...

- Hazudott, Doc! Ugye hiszel nekem? Semmi olyasmi nem történt, ami... amit mondott.

- Hát persze, hogy nem - csitította Doc. - Egy percig se hittem neki.

- Csak... csak barátságos voltam vele. Úgy tettem, mintha kedvelném. Nem ment máshogy... Valahogy el kellett érnem, hogy odafigyeljen rám, különben nem...

Eltelt egy perc, mire Doc észrevette, hogy Carol mindössze egyetlen részletről beszél, csak egy dolgot ragad ki mindabból, amit Benyon mondott: feltételezett vagy valós hűtlenségét. Ezt az egyet tagadja újra és újra, vagyis nincs semmi más, amit le kellene tagadnia.

Ez a következtetés megnyugtató érzéssel töltötte el a férfit, és most még szenvedélyesebben ölelte magához Carolt. De egyszerre újabb gondolat villant az agyába: ha minden hazugság, amit Carol nem tagad, akkor amit tagad, az igaz. És Docnak most nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne taszítsa el magától a nőt.

- Ezért nem akartam ide jönni, Doc. Féltem, hogy olyat mond... hogy kitalál mindenféle hazugságot, csak hogy bosszút álljon rajtam...

Doc leült egy székre, és az ölébe ültette Carolt. Gyengéden mosolyogott rá, szelíd erőszakkal rávette, hogy igyon egy kortyot, és letörölte a könnyeit a zsebkendőjével.

- Fogjuk fel így a dolgot: - szólt. - Te ki akartál hozni engem a sittről. Ezt csak úgy tudtad elérni, ha közös nevezőre jutsz Benyonnal, ezért... várj, hallgasd végig! Kellett, hogy legyen valami köztetek. Hiszen ha semmi adu nem lett volna a kezedben, hogyan...

Carol tekintetét látva nem fejezte be a mondatot. Tettetett derűvel felnevetett, majd felállt a székből, karjában tartva a nőt.

- Agyafúrt ember volt - folytatta mosolyogva. Csodálatraméltó teljesítményt nyújtott. De most már éppen eleget foglalkoztunk a kis tréfájával, úgyhogy felejtsük el végre.

Carol reménykedve pillantott férjére.

- Tehát hiszel nekem, Doc?

- Hogy hiszek-e? - duruzsolta a férfi. - Hát miért ne hinnék, drága?

Felvitte Carolt az emeleti szintre, és egy ágyra fektette. Mikor távozni akart, a nő megragadta a kezét, rávette, hogy üljön le az ágy szélére, és elmondta, hogyan sikerült megegyeznie Benyonnal. A történet logikusan hangzott, és látszólag ki is elégítette Docot. A férfi rávette Carolt, hogy maradjon nyugton és pihenjen, majd visszament az alsó szintre, felnyalábolta Benyon holttestét, és lecipelte a pincébe.

Mindössze néhány percébe került, hogy elrejtse a hullát a szenesládában. Mikor végzett, a sarokban álló mosdótálnál lecsutakolta kezéről és karjáról a szénport, és megtörölközött egy rongydarabban. Azután gondolataiba mélyedve megállt a pince sötétjében.

Miért nem tudja elfogadni Carol magyarázatát? Benyon időről időre alaposan berúgott. Carol felment a lakására, hogy beszéljen vele, és kihasználva a férfi gyengéjét, addig itatta Benyont, amíg az kidőlt. Másnap kora reggel, mikor a fickó még mindig aludt, Carol elhagyta a lakást. Mindössze ennyit kellett tennie, és persze ügyelni arra, hogy a liftkezelő és a portás lássa őt elmenni. Ennyi elég volt, sőt, több mint elég. Hogy a kegyelmi és próbaidős bizottság elnökénél az egész éjszakát ott töltse egy visszaeső bűnöző felesége...

Nem kellett több, tehát nyilván nem is került sor többre. A megvesztegetési pénz pedig tulajdonképpen csak vigaszdíj Benyonnak.

"Minden a helyén van" - gondolta Doc. De az egyes részletek önmagukban mind megtámadhatónak tűntek számára, és kétségei nem hagyták nyugodni.

Maga is tudta, hogy a bizalmatlanságáról ő maga tehet. Hivatásos bűnöző volt, így rá kellett szoktatnia magát arra, hogy senkiben se bízzon meg feltétel nélkül. És azt is megtanulta, hogy ne tegyen különbséget hűtlenség és árulás között. Az efféle cselekedet veszélyes jellemhibára utal, vagy arra a nem kevésbé veszélyes tényre, hogy az illetőt már máshová kötik a hűség szálai, így vagy úgy, Carol mindenképp rizikófaktor - egy olyan játékban, ahol ki kell küszöbölni minden felesleges kockázatot.

Tehát...

Doc egyszerre megszakította a vészterhes gondolatsort. Magában összehasonlította azt a nyűgös és határozatlan teremtést, aki most volt, a megszokott kemény és magabiztos Doc McCoyjal. És az eredmény cseppet sem nyugtatta meg.

Nem, erről többet egy szót se. Se most, se később.

Carol felmosta a konyhát, és most a tűzhely mellett állva kávét főzött kettejüknek. Doc a háta mögé lépett, és átölelte. Az asszony félszegen megfordult, és felpillantott férje arcába, mire Doc szenvedélyesen megcsókolta.

- Asszonyom, tudta ön, hogy a férje kötözni való bolond? - szólalt meg a férfi játékos komolysággal.

- Oh, Doc, édesem, drágám! - Carol a férje nyaka köré fonta karjait, és arcát a férfi mellére szorította. - Az én hibám. El akartam mondani neked az igazat még a kezdet kezdetén, de...

- De tudtad előre, hogy így fogok reagálni - fejezte be a mondatot Doc. - ínycsiklandozó ez a kávéillat. Ehetnénk hozzá pár szendvicset is.

- Rendben, de nem kéne lassan olajra lépnünk?

- Valóban nem volna ajánlatos hetekig itt üdülni, de különösebben sietnünk sem kell.

Doc a hűtőszekrényhez lépett, futó pillantást vetett a tartalmára, majd kivett egy darab főtt sonkát.

- Benyon nem tudta, pontosan mikor érkezünk ide, úgyhogy valószínűleg tett róla, hogy ne zavarja senki ma este.

- Hiba volt, hogy megöltem, ugye? Csak bajt hoztam vele magunkra.

Doc tányérokat és evőeszközt rakott az asztalra, majd vajat és kenyeret vett elő.

- Sajnos elkerülhetetlen volt. Ha valaki ennyire kikészül, veszélyes életben hagyni. És hogy bajt hoz-e ránk, nem tudom. Mindenesetre változtatnunk kell a terven.

Carol bólintott, és levette a tűzhelyről a kávét.

- Feltennéd a tejet, drágám? - kérte, majd visszatért a témához. - És mit kell másképp csinálnunk?

- A helyzet szerintem most így áll - magyarázta Doc, miközben felszeletelte a sonkát. - Szinte biztos, hogy kiszúrták a kocsinkat, miközben idefelé jöttünk. Lehet, hogy nem, de nekünk számolnunk kell ezzel, ha biztosra akarunk menni. Talán egy üregi nyúlra vadászó gyerek vagy egy ráérős háziasszony jól megnézett minket magának.

- Az lehet - bólintott Carol. - Tehát kocsit kell cserélnünk Benyonnal.

- Pontosan. Azt a látszatot kellene keltenünk, hogy hárman elmentünk valahová, és hamarosan visszajövünk. De...

Doc belekortyolt a kávéjába.

- De van itt egy bökkenő. Nem tudjuk, mit akart csinálni Benyon a következő pár napban. Lehet, hogy találkozót beszélt meg valakivel holnap reggelre, itt vagy valahol másutt. És itt vannak az állatok is - ha Benyon eltűnik, anélkül, hogy szólt volna annak, aki a jószágra szokott vigyázni... - Doc megrázta a fejét. - Nem, el kell tűnnünk az országútról. Egy méterrel sem autózhatunk tovább, mint ameddig feltétlenül szükséges.

- Ezek szerint el kell rejtőznünk valahol? - ráncolta a homlokát Carol.

- Elrejtőzni? Kinél, ha szabad kérdeznem?

- Csak arra gondoltam, hogy ha... Nem azt mondtad egyszer, hogy van arrafelé egy jó barátod? Valahol a határnál, úgy értem. Tudod, az az öregasszony, Santis mama.

- Nem, őrá sajnos nem számíthatunk - rázta meg a fejét Doc. - Ő Mexikó másik végénél lakik, a dél-kaliforniai oldalon. Legalábbis ezt hallottam, de pontosan senki nem tudja, hol van. Igazából azt sem tudom, él-e még, de gyanítom, hogy már nem. Az olyan híres embereket, mint Santis mama és a fiai, még haláluk után is úgy emlegetnek, mintha élnének.

- De ha nincs hol elrejtőznünk...

- Szerintem jobb, ha mozgásban maradunk. Doc eltolta maga elől a tányért, és felállt. - De erről még beszélünk, ha már eltűntünk innen.

Rendet raktak maguk után a konyhában, azután hétköznapibb ruhát öltöttek. A menekülési tervről nem sok szót ejtettek közben. A döntés már megszületett, és ezt mindketten tudták. Az utazásnak sokkal gyorsabb módját kell választaniuk, mint eredetileg tervezték. A közutakat nem használhatják, tehát csak egy választásuk maradt.

Doc a garázsban talált hordóból megtankolta Benyon kocsiját. Megtöltött benzinnel két ötgallonos kannát is, ezeket a csomagtartóba rakta. Ezután kiállt az autóval az udvarra, Carol bevitte a kabrioletet a garázsba, és egy perc múlva már úton is voltak.

Néhány óra múlva elérték a főutat. Ott rövid pihenőt tartottak, hogy a térképen kiválasszák a legcélszerűbb útvonalat Kansas Citybe. A város tőlük északra feküdt, inkább távolabb, semmint közelebb utazásuk végcéljához - de éppen ez volt az előnye. Senki sem számít rá, hogy éppen oda mennek, és azt sem tudhatja senki, onnan merre indulnak tovább.

Tervük az volt, hogy a kocsit Kansas Cityben hagyják, és vonattal mennek tovább nyugati irányba. Tudták, hogy ez közel sem ideális megoldás, hiszen a vonat minimálisra csökkenti a mozgásterüket, és a viszonylag kis számú utas között könnyen felismerhetik őket. De a másik alternatíva - a repülőgép - még sokkalta veszélyesebb lett volna. Harmadik lehetőség pedig nem volt.

Az éjszaka fagyos szelet hozott, és ahogy észak felé haladtak, csak egyre hidegebb lett. A kocsiban nem volt fűtés, és Carol dideregve bújt hozzá a férjéhez.

- Kár a kabrioletért - jegyezte meg Doc. - Remek kocsi volt. Látszott rajta, hogy te választottad.

Carol jólesően fészkelődött Doc ölelésében.

- Kedves, hogy ezt mondod, Doc. Kedves tőled, hogy még az ilyen zűrös időkben is gondolsz rám.

Doc azt felelte, hogy ez csak természetes, és nem is lehet mást várni egy olyan angyali embertől, mint ő, Carol egy csípéssel állt bosszút a megjegyzésért.

Összeölelkezve utaztak tovább az éjszakában, és a hideg ellenére úgy érezték, a kocsiban melegebb lett. Carol játékosan szemtelen volt, és Doc is megint jobban hasonlított arra a gyöngéd és derűsen nyugodt Docra, akit az asszony olyan jól ismert.

Ilyenek voltak a régi éjszakáik. A szép éjszakáik, még azelőtt, hogy Doc börtönbe került. Carol nem tudta, mitől lett oda a varázslatos hangulat, de egyszerre azon kapta magát, hogy kibontakozik férje öleléséből, és visszahúzódik a saját oldalára. Egyre gyanakvóbban hallgatta Doc szavait, feszülten figyelte a férfi hanglejtését és arcvonásainak minden rezdülését.

Talán észrevette Doc a változást, talán nem. Jellemző volt rá, hogy egy bizonyos pontig nem engedte tudatosodni magában az érzéseit és a gondolatait. A döntést már meghozta, határozott róla, hogy milyen úton éri el a célját. Ha egy akadályt nem lehet kikerülni, ne törődj vele. Egészen addig, amíg megteheted. Vagy amíg jobb út nem kínálkozik.

Néhány órával virradat előtt Doc megtankolta a kocsit a két kannából, majd folytatták útjukat. Ekkor végre megkérdezte Caroltól, hogy mi bántja.

- Ha mondtam vagy tettem valamit...

- Nem, szó sincs róla - felelte az asszony. - Azt hiszem, ez... mindegy, felejtsd el. Ne törődj velem.

- Már hogyne törődnék - mondta szelíden Doc. - És mindig is törődni fogok. Úgyhogy rakjuk rendbe ezt a dolgot, akármi is az.

- Nézd, tényleg semmi gond, de... - Carol habozott, majd idegesen felnevetett. - Csak úgy tűnt nekem... úgy éreztem, hogy ha benned valami görcs volna, nem mondanád el nekem.

- Igen? - Doc hangjában feszültség csengett. - Ez még egy kicsit magas nekem.

- Benyonról beszélek!

- Benyonról? - Doc csodálkozó pillantást vetett rá. - Mi beszélni való van még róla? Mindent megmagyaráztál, és én hittem neked. Ennyi.

Csend lett. A kocsi a fényszóró vájta alagútban suhant előre, és a fekete falak azonnal bezáródtak mögöttük. Az idő és a tér a jelen pillanatra szűkült, amögött és azon túl csak a sötétség létezett.

Doc kissé felemelkedett az ülésen, és cigarettát kotort elő a zsebéből. Meggyújtott két szálat, és az egyiket Carolnak adta. Néhány perc múlva az asszony megint közelebb húzódott férjéhez.

Doc kihúzta a lába alól a kabátja szárát, és betakarta vele Carol térdét.

- Jobb így?

- Jobb - bólintott az asszony. És valóban jobb volt. Akár barát, akár ellenség, de legalább valaki ott van vele, és ez mindenképp jobb, mint a magány.

- Értettem, mire gondolsz - szólalt meg csendesen Doc -, de egyszerűen nem tudtam, mit feleljek rá.

- Tudom, Doc.

- Nem tudok mit tenni. Ha barátságos vagyok, az színlelés. Ha nem, az is baj. Hát nem érted, kedves? Nem gondolkodhatsz így. Butaság, és csak veszélybe sodor minket. Ezt te is tudod, nem?

- Tudom - bólintott Carol. Azután kétségbeesett hangon, szinte kiabálva folytatta: - Akkor most minden rendben van, Doc? Tényleg? Nincs benned tüske, nem gyanakszol rám..., semmire? Minden olyan, mint régen?

- Mondtam, hogy igen. Mindent megtettem, hogy megnyugtassalak.

- De mindezt megteheted képmutatásból is! Lehetsz kedves és szelíd, miközben pedig arra készülsz, hogy...

- Carol... - vágott a szavába szelíden Doc. - Szegény, szegény kicsi lány.

És az asszony lassan álomba sírta magát férje vállán.

7

Kora délután érkeztek Kansas Citybe. A pályaudvarhoz hajtottak, ott Carol kiszállt, és - mivel, hogy kettejük közül őt felismerik, annak kisebb volt a veszélye - magával vitte a pénzes táskát is. Amíg Doc parkolóhelyet keresett a kocsinak, az asszony bement a pályaudvarra, és két, egymástól távol eső pénztárnál váltott két jegyet Los Angelesbe. Azután habozva felnézett az állomás nagy órájára.

Még majdnem egy órájuk volt a vonat indulásáig - Doc már jó előre megérdeklődte a menetrendet telefonon. Mivel azt beszélték meg, hogy csak az utolsó percben találkoznak, most volt egy órája, amit egyedül kellett eltöltenie - pontosabban egy olyan táska társaságában, amely körülbelül kétszázötvenezer dollárt tartalmazott.

Carol még soha életében nem érzett ekkora felelősséget nehezedni a vállára. Idegesen körülpillantott a csarnokban, majd felemelte a földről a táskát, és elindult a női mosdó felé. A táska nehéz volt, ezért Carol úgy tíz lépés után újra letette, hogy átvegye a másik kezébe. Ebben a pillanatban valaki megelőzte, és felkapta a táskát a földről.

Egy egyenruhás hordár volt az. Már idáig is több felajánlotta a szolgálatait Carolnak, de az asszony ebben a pillanatban nem látott mást, csak egy kezet, egy kart, egy hátat - egy valamit, ami meg akar szökni a táskával.

A hordár Carol arckifejezése láttán kissé meghökkent.

- Remélem, nem ijesztettem meg asszonyom. Gondoltam...

- Adja ide! - Carol egy mozdulattal visszaszerezte a táskát. - Nem hallja? Adja ide...

- Már megtörtént, asszonyom - jegyezte meg a hordár mosolyogva. - De szívesen viszem a csomagmegőrzőig, ha kívánja.

- Nem! - Carol hátrálni kezdett. - Úgy értem, nem akarom beadni a megőrzőbe. Csa-csak...

- Akkor viszem a vonatig. Nehéz ez a táska egy törékeny asszonykának.

- Nem! És ajánlom, hogy hagyjon békét nekem, különben... különben...

- Ahogy kívánja, asszonyom - felelte hűvösen a hordár.

Carol kezdett némileg magához térni. Motyogva elnézést kért, és sietve tovább indult. A hátában érezte a hordár tekintetét, és lassan az az érzése támadt, hogy a csarnokban mindenki őt nézi. Fájt a karja, nehezen szedte a levegőt, és egész testében izzadt.

Végül - úgy tűnt, órák, mérföldek múlva - kiért a várótermek körzetéből, és egy kihaltabb épületszárnyba jutott. Itt végre megkönnyebbülten fellélegzett, letette a táskát a fal mellé, és egyik lábát neki támasztotta.

Már nemi lihegett annyira. Letörölte a verejtéket a homlokáról, és lassan megnyugodott. Ekkor valami szégyenérzet féle öntötte el. Semmi oka nem volt rá, hogy pánikba essen. A táska éppen úgy fest, mint az összes többi, és ha a rendőrség nyitva is tartja a szemét, alig egy a tízezerhez az esélye annak, hogy kiszúrják őt. Nem kell mást tennie, mint követni Doc utasítását: a tömegben maradni, nem válni meg a táskától, és saját kezűleg vinni fel a vonatra. A feladat pofonegyszerű, és teljességgel nyilvánvaló. Doc tanácsa nélkül is pontosan ezt tenné. De...

Semmi de. Így lesz a legjobb és kész. A csomagmegőrzőkben szinte óránként elveszik valami. Kiadják a bőröndöt valaki másnak, vagy addig dobálják, amíg ki nem nyílik. A hordárokkal is ugyanez a helyzet. Persze soha nem történik semmi, ha csak egy ócska kofferről van szó, tele filléres ruhákkal. De ha a csomag valami titkolnivalót vagy értékeset rejt - pénzt, ékszert vagy kábítószert, esetleg egy feldarabolt hullát, akkor mérget vehet rá az ember, hogy bejön valami gikszer.

Nap mint nap előfordul az ilyesmi. Tele vannak az újságok az ilyen esetekkel.

Doc attól tartott, hogy Carol nem fogja elbírni a táskát. Az asszony próbaképpen felemelte, és biztosította férjét, hogy gond nélkül megbirkózik vele. Azt is kijelentette - méghozzá eléggé hetykén, hogy lesz elég lélekjelenléte a feladathoz. De ez már régen volt, és azóta valamiképp minden megváltozott. A magabiztossága, amit Doc jelenlétében érzett, szertefoszlott, s hogy miért, arra Carol csak most jött rá, és a gondolat rémülettel töltötte el.

Eddig még soha, egyetlen alkalommal sem volt rá példa, hogy egyedül, Doc közvetlen irányítása nélkül kellett volna megoldania egy olyan feladatot, amit ha elront, az mindkettőjük vesztét jelenthette volna. Doc mindig ott volt vele, és ő, Carol, így igazából nem is tanult meg tőle mást, csak a csapatmunkát. Az egyetlen dolog, amit teljesen önállóan csinált végig, a Benyon-ügy volt, és arról is kiderült, hogy jobb lett volna, ha bele se fog.

Carol az utazás terén is meglehetősen tapasztalatlan volt. Amíg nem ismerte Docot, ki sem mozdult a szülővárosából, s bár azóta meglehetősen sokfelé jártak autóval, Carol mindeddig csak egyszer utazott vonaton életében.

A pályaudvar forgataga szokatlan volt neki. Még ha nem lett volna nála a táska, akkor is furcsán érezte volna itt magát.

Carolnak egyszerre elege lett saját esetlenségéből. Ha Doc látná, hogy mit művel, hogy ott áll egy sarokban egyedül...

Nem repesne az örömtől, az biztos. Ő pedig már eddig is épp eleget ügyetlenkedett.

Hirtelen jött határozottsággal felkapta a táskát, és elindult vissza a váróterembe. A lendülete azonban csak pár lépésig tartott, azután léptei lelassultak, és habozni kezdett. Ha legalább néhány percre megszabadulhatna a táskától - csak annyi időre, amíg rendbeszedi magát és felhajt egy italt. Főleg az ital, az tenne most jót neki, attól erőre kapna, és...

Hirtelen fémes csattanást hallott. Idegesen összerezzent, és a hang irányába fordult. Semmi vész. Csak valaki becsapta egy csomagmegőrző-automata ajtaját. Carol továbbindult a váróterem felé, de egy másodperc múlva újra megtorpant, majd megfordult, és szinte futva elindult a csomagmegőrző szekrények felé.

Egy ilyen kászniba nyugodtan beteheti a táskát. Ez ellen még Docnak sem lenne kifogása - ami azt illeti, nem is szükséges, hogy tudjon a dologról. Csak idejekorán ki kell vennie majd a táskát, mielőtt még Doc felbukkanna.

Carol végigsietett a folyosón, majd megállt egy üres szekrény előtt. A táskát és úti neszeszerjét letette a földre, és előkotort a pénztárcájából egy negyeddollárost. Azután lehajolt, hogy megkeresse az automatán a pénzbedobó nyílást, de nem találta. Felegyenesedett, és olvasni kezdte a csomagmegőrző használati utasítását, de ekkor egy férfi lépett hozzá.

Jól öltözött, bajuszos fiatalember volt, markáns arcvonásokkal.

- Rejtélyes masina, ugye? - szólalt meg mosolyogva. - Nézze, így működik.

Mielőtt még az asszony tiltakozhatott volna, kivette Carol kezéből a pénzérmét, bedobta a jól elrejtett nyílásba, és kinyitotta a szekrény ajtaját.

- Gondolom, nem a neszeszert akarja betenni, úgyhogy befelé, nagyfiú! - Azzal megragadta a pénzes táskát, lendületesen a rekeszbe csúsztatta, és rácsukta az ajtót.

- Egy kicsit meg kell rángatni, hogy lássuk, jól be van-e zárva. Ellenőrizze maga is.

Carol ellenőrizte. A férfi egy kulcsot nyomott a kezébe, majd elköszönt, és odébbállt.

Carol bement a pályaudvari bár mosdójába, és kissé felfrissítette magát. Azután ivott a bárban két dupla martinit, és szívesen rendelt volna még egy harmadikat is - nem az ital kedvéért, hanem hogy még egy kis ideig ott maradhasson a bár hűvös és csendes félhomályában, ahol biztonságban érezheti magát, és megvárhatja, míg az önbizalma visszatér.

A vonat indulásáig azonban már csak tíz perc volt hátra. Ideje volt a táska után néznie.

Kiitta a martini utolsó cseppjeit, és kisietett a bárból. Egykettőre megtalálta a keresett csomagmegőrző szekrényt. Elővette a kulcsot, a zárba illesztette, és - a kulcs nem forgott a zárban.

Carol gyomra görcsbe rándult, és a két martini fenyegetően elindult felfelé a torkában. Az asszony nagyot nyelt, és kihúzta a kulcsot a szekrény zárából, hogy ellenőrizze a rávésett számot.

Ez lehetetlen! Holtbiztos, hogy ebbe tette a táskát, az első rekeszbe a sor legszélén. De a kulcson a szám...

Megkereste a másik szekrényt, amelyiknek a száma megegyezett a kulcsra vésett számmal. Remegő kézzel kinyitotta az ajtaját, de a szekrény üres volt.

A csarnok falai visszhangozták a hangosbemondó szavait: A Kaliforniába induló... öt perc múlva indul a hármas vágányról... Kérjük utasainkat, foglalják el a helyüket a Kalifor...

Öt perc!

Carol kétségbeesetten visszasietett az első szekrényhez. Újra felvette a harcot a zárral, de most sem járt több sikerrel, mint az első próbálkozáskor. A két martini megint mocorogni kezdett. A légkondicionált bár hűvöse után Carol fullasztónak érezte a hőséget.

Egy pillanatra megszédült, majd minden ok nélkül elindult vissza a másik rekeszhez. Azután hirtelen megtorpant. A bejárat közelében ott állt Doc, és őt figyelte. Figyelte, majd elindult felé.

Néhány lépésnyi távolságra tőle Doc megállt, és a rekeszek felé fordult. Közben a zsebében kotorászott, mintha aprópénzt keresne. Nem nézett rá Carolra, csak a szája sarkából suttogta:

- Nyugodj le, és beszélj. Mi történt?

- Ne-Nem tudom, Doc! Beletettem a táskát abba a szekrénybe ott, de a kulcs, ami nálam van...

- Egy másik szekrényhez való, ami viszont üres, igaz? Hogy nézett ki?

- Kicsoda? Miről...

- Nyögd már ki, az isten szerelmére! Valaki segített neked. Berakta helyetted a táskát, aztán egy másik szekrény kulcsát adta oda neked. Ősrégi trükk.

- Dehát... honnan kellett volna tudnom? - fakadt ki Carol. - Itt hagytál egyedül, rámbíztál mindent...

- Nyugi, kislány, nyugalom. Nem tettem neked szemrehányást. - Doc hangja újra duruzsolóan kedves volt, de a belsejében dühöngő orkán tombolt. - Mikor tetted be a táskát? Egy órája, amikor bejöttél?

- Nem. Legfeljebb fél órája. De...

- Helyes. Arra számít, hogy tovább bent hagyod. Valószínűleg több szekrényt is kirámol, mielőtt lelép.

Doc a fejével intett, hogy induljanak.

- Gyerünk, menj előttem. Ha meglátod, azonnal jelezd.

- De Doc, nem szabadna...

- Nagyon sok mindent nem szabadna csinálni! - Doc hangja megint ostorként csattant. - Gyerünk!

Carol gyors léptekkel elindult, de Doc a sarkában maradva egyre sebesebb haladásra ösztönözte. Már szinte futott, amikor beértek a váróterembe. Tekintete végigsöpört a termen, majd Doc sürgető krákogására elindult a váróteremből nyíló helyiségek felé.

Azután - most már valóban futva - a peronokra nyíló kijáratokat célozta meg. A magassarkú cipőben többször kibicsaklott a lába, a bokájában égő fájdalmat érzett. A blúzán kinyílott az egyik gomb, és futás közben fél kezével össze kellett fognia a nyílást. Egyre gyorsabban rohant végig a folyosón. Rohant a felnőtt Carol, a közveszélyes bűnöző a negyedmilló dollár után, amit ő maga is lopott, és amit most tőle loptak el, és rohant a kisgyerek, a gyermek Carol, aki ebben az iszonyú percben felébredt benne, és önsajnálatában keservesen sírt. Ez nem igazság! Fáradt, rosszul van, és nem akar tovább játszani. Nem is akart ilyet játszani soha!

Ráadásul úgyis minden hiába. A bajuszos férfi már messze jár, akármit is mond Doc. Nála van a pénz, és meg is fogja tartani. És nekik nem marad semmijük. Az ország összes rendőre őket keresi, semmi reményük a megmenekülésre. Az összes pénzük az a kevés, ami a zsebükben van.

Megbotlott, csaknem elesett. Mikor visszanyerte az egyensúlyát, fájó, dühös indulattal fordult hátra, Doc felé. És akkor meglátta a tolvajt.

A férfi a peronkijáratok közelében elhelyezett szekrénysornál állt, alig öt méternyire a hármas kapunál - az ő kapujuknál - őgyelgő vasúti alkalmazottól, aki az óráját nézte. Egy idősebb asszonnyal társalgott, kinyitotta neki a szekrényt, és berakta a nő két nagy tehénbőr táskáját.

Becsapta az ajtót, és ellenőrizte, hogy be van-e zárva. Azután átadta az asszonynak a kulcsot, felemelte a földről, a pénzzel teli táskát, elköszönt, és menni készült. Ekkor látta meg Carolt.

Egyetlen arcizma sem rándult. Tett egy lépést Carol felé, mosolygott - úgy tűnt, mintha barátságosan inteni is akarna neki -, azután egy hirtelen, könnyednek tetsző mozdulattal befordult a szekrénysor mögé, és eltűnt.

- Doc... - emelte fel a kezét Carol.

De Doc már felismerte a táskát, és a férfiről is látta, hogy ő a tolvaj. Elsietett Carol mellett, aki néhány másodperc habozás után követte.

Mire beért a szekrénysor mögé, Docnak és a tolvajnak már nyoma sem volt. Megfordult, hogy visszamenjen arra, amerről jött - és ha így is tesz, látta volna a tolvajt és a nyomában Docot, amint a kijáraton keresztül a peronra lépnek. Ehelyett azonban tovább indult a szekrénysor mentén, befordult a járatba két másik sor között, és csak annak a végén jutott ki újra a szekrények közül. Addigra azonban Doc és a tolvaj már látótávolságon kívülre értek.

Carol megállt a folyosón, és a nyakát nyújtogatva nézelődött minden irányba. Még sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire tehetetlennek, elveszettnek és magányosnak. Doc hová tűnhetett? Hogyan találhatna rá? Mi lesz, ha nem akad a nyomára?

Valami azt súgta neki, hogy Doc minden bizonnyal követte a tolvajt a vonatra. De lehet, hogy a tolvajnak esze ágában sincs vonatra szállni. És Doc vajon követné-e, anélkül hogy jelezné neki, Carolnak, hogy hová megy?

De hiszen siet, hogy a tolvaj sarkában maradjon - és valószínűleg feltételezi, hogy Carol viszont az ő sarkában marad. De mi van, ha mégsem a vonat felé mentek? Mi van, ha még mindig az épületben vannak?

Nem jönne rá, hogy Doc nincs a vonaton, amíg végig nem nézte a szerelvényt, és addigra...

Carol megborzongott a gondolattól. Ő a vonaton, Doc meg valahol itt - elszakítva egymástól egy ellenséges világban. Doc ráadásul érdeklődni sem merne utána, keresni sem tudná őt. Még csak nem is maradhatna az állomáson, hogy megvárja, amíg visszatér. Talán még abban sem lenne biztos, hogy ő, Carol nem készakarva tűnt el. A Benyonnál töltött borzalmas este után...

De talán éppenhogy Doc szökött meg tőle! Talán már vissza is szerezte a pénzt, és viszontlátásra! Doc becsapva érzi magát, de legalábbis gyanakszik. Neki szüksége van Docra, de Docnak nincs szüksége rá. És ha Docnak már nincs szüksége valakire...

A hármas kapunál álló vasutas Carolra pillantott, majd az órájára nézett, és elindult a peron felé.

- Uram! - Carol a vasutas után sietett. - Nem látott véletlenül két férfit átmenni itt? Az egyik bajuszos, a másik pedig...

- Két férfit? - A vasutas türelmetlenül felnevetett. - Asszonyom, legalább százat láttam. Honnan...

- De ez a kettő alig egy perce jöhetett erre! Egy magas termetű és egy kisebb, bajuszos.

- A kaliforniai vonathoz mentek?

- Nem-nem tudom. Vagyis azt hiszem, igen, de...

- Ha arra a vonatra szálltak, akkor itt mentek át. Ha nem, akkor nem itt. - A vasutas türelmetlenül intett. - És maga? Felszáll a vonatra?

- Nem tudom! - Carol már majdnem sírt. - Nem tudom, felszálljak-e. Nem emlékszik...

- Nem, nem emlékszem - vágott a szavába a vasutas. - Úgy rémlik, hogy láttam őket, de nem esküdnék meg rá.

- De nagyon fontos lenne! Ha egy kicsit megpróbálna...

- Asszonyom, ismétlem: nem tudom, hogy láttam-e őket vagy sem. Ennyit tudok mondani. Ha pedig fel akar szállni, akkor siessen, mert a vonat már így is két perc késésben van.

- De...

- Döntse el, asszonyom, hogy utazik vagy nem utazik.

Carol tanácstalanul nézett a vasutasra.

- Azt hiszem... fel kellene szállnom, de nem, mégsem...

- Most akkor igen vagy nem?

A férfi még várt néhány másodpercig, de mivel Carol képtelen volt dönteni, bezárta a kijáratot, és elindult a peronon.

8

Az istállóban kellemesen hűvös volt, a levegőt a friss szalma édes, tiszta illata töltötte be. Az egyik hátsó boxban egy csapott hátú ló elégedetten prüszkölt, és ugyancsak hátul, egy deszkával elkerített kennelben kutyakölykök ugattak jókedvűen.

Rudy egy tábori ágyon feküdt az egyik boxban, és várta, hogy az állatorvos végezzen a seb ellátásával. Az orvos felesége a szemközti boxban, egy magas széken ült. A doktort Harold Clintonnak hívták, az asszonyt Frannek, de férje többnyire csak "édesem"-nek, "picinyem"-nek vagy "mókuskám"-nak szólította.

Rudy a maga részéről úgy gondolta, hogy Fran nem érdemel ilyen hízelgő beceneveket. Ismerte már a fajtáját - a mamáit, a nővéreit, a nagynénikéit, az egész Repedtsarkú famíliát. Megtalálni őket mindenütt, és mind hajszálra egyformák, akár kunyhóban élnek, akár palotában.

A nő hófehér bőrű lábait keresztbevetve ült, álIát a tenyerébe támasztotta, és nedvesen csillogó ajkakkal figyelte, ahogy férje dolgozik. Skót mintás szoknyája drága darabnak tűnt, de kissé piszkos és gyűrött volt. Felül szűk, fehér, kasmírnak látszó kardigánt viselt, lábán pedig némileg viseltes magassarkú cipőt. A frizurája viszont kifogástalan volt, és a vérvörös körömlakkja messzire világított.

"Jó lesz - gondolta Rudy. - Repedtsarkú kisasszony pompásan megfelel a célra. De a körömlakkot nagyon gyorsan el fogja tűntetni, még ha az inci-finci ujjacskáit is le kell vágni hozzá."

Elkapta a nő pillantását, és szemével intett neki. Fran megjátszott felháborodással összevonta a szemöldökét, majd lesütötte a szemét, és szűkebbre igazította a kardigánját. Rudy hangosan felkacagott.

- Látja, máris jobban van - egyenesedett fel az orvos. - A glukóz teszi. Egy jó adag intravénás glukóznál nincs jobb gyógyszer.

- Miket meg nem tud az ember! - vigyorgott Rudy. - Fogadok, hogy ez magának is újdonság, Mrs. Clinton.

A nő érthetetlenül motyogott valamit, majd kuncogva bevallotta, hogy azt sem tudja, mi az a glukóz.

- A férje remekül érti a szakmáját - folytatta Rudy. - Sok olyan sebész foltozott már össze, aki feleennyit se konyított az orvostudományhoz.

- Oh... köszönöm. - Clinton kissé elpirult a dicséret hallatán. - Bárcsak a helybéliek is osztanák a nézeteit.

- Úgy érti, az emberek más véleményen vannak?

- Ami azt illeti...

- Enyhén szólva, igen - vágott a férje szavába Fran. - Szánalmas hülyének tartják Haroldot.

Clinton a szemüvege fölött az asszonyra pillantott. "Vagy hidegen hagyja a megjegyzés, vagy pedig már megszokta, hogy sértegetik - gondolta Rudy. - Az utóbbi valószínűbb."

- Ugyan, ugyan, Fran - csóválta a fejét az orvos. - Ez azért nem ilyen egyszerű. Ezek az emberek egy zárt világban élnek, és egy olyan fiatal ember, mint én, akit alapvetően jobban érdekel a gyógyászat elméleti oldala, mint maga a praxis...

- Szóval ez a hely nem a világ közepe - vonta le a következtetést Rudy. - De ha az itteni parasztok nem értékelik a tudását, miért nem költözik máshová, ahol nagyobb a mozgás?

- Ahol... nagyobb a mozgás? - Az orvos habozott. - Nem tudom, hogy hogyan... hogy hová...

Rudy úgy döntött, hogy egy percig pihenteti a témát. Megkérdezte Clintont, hogy mi a véleménye az állapotáról, mire az orvos közölte vele, hogy nem kell aggódnia.

- Csodálatosan erős a szervezete, Mr. Torrento. Olyan erős, mint... ha-ha-ha, mint egy lóé.

- Remek tréfa, Harold - jegyezte meg Fran.

- Óriási - tette hozzá Rudy. - De mondja csak, Clint, hogy állunk a sebbel? Milyen gyakran kell foglalkozni vele?

- Legjobb lenne naponta többször átkötni. Azzal megelőzheti a komplikációkat.

- Miféle komplikációkat?

- Hát... ööö, a gennyesedést, a lázat, ilyesmit. De nem valószínű, hogy bármi baj lesz. Csak az kell, hogy pár napig naponta többször kitisztítsák és átkössék a sebet, és... és...

Az orvos hirtelen elhallgatott, majd folytatta, de ekkor már kerülte Rudy tekintetét.

- Mindazonáltal, ha jobban meggondolom, mégiscsak jobb lesz, ha nem nyúl a kötéshez. Félek, csak bolygatná a sebet. Nem hagyná gyógyulni.

- Lehet - bólintott Rudy. - Én nem tudom. De az is lehet, hogy az egész csak sóder, amivel engem akar megetetni.

- Hová gondol? Miért akarnám...

- Hogy minél előbb megszabaduljon tőlem, azért. És mert rájött, hogy ha ápolni kell a sebet, akkor azt maga fogja csinálni.

Rudy kihúzta az övéből a 38-ast, megpörgette a mutatóujja körül, majd megmarkolta, és kéjes vigyorral az orvos hasára szegezte.

- Most pedig, kérem, gondolja meg még jobban a dolgot - szólt negédesen. - Vizsgálja meg minden oldalról a problémát, utána pedig halljam az igazat. Szükségem van további kezelésre, vagy sem?

- Szük-szüksé...

- Szóval szükségem van. - Rudy újfent megpörgette a pisztolyt, majd visszadugta a derékszíjába. Csak ennyit akartam tudni. Látja, ilyen egyszerű velem jóban lenni. Most pedig ugyebár szeretné, ha olajra lépnék?

Clinton bocsánatkérően bólintott, s közben leroskadt az ágy mellett álló tábori székre.

- Nézze, Mr. Torrento, megígérte, hogy...

- És be is tartom, amit ígértem, ha úgy akarja. Elmegyek, maga pedig hívja a zsarukat, és...

- U-ugyan már! Eszemben sincs, Mr. Torrento! Én...

- ...és aztán, lehet, hogy ma éjjel, de lehet, hogy öt év múlva látogatójuk érkezik. Talán én leszek az, hiszen eléggé elterjedt rólam, hogy veszettül szorult helyzetekből is kiszabadulok. De ha én nem tudok jönni, egy cimborám majd eljön helyettem. És tudja, mit csinál majd magával és az asszonykával, mielőtt megteszi azt a szívességet, hogy megöli magukat?

Rudy nem maradt adós a válasszal saját kérdésére. Beszéd közben ajkai szétnyíltak, arca vadállati vigyorba torzult, és egy hüllő rezzenéstelen tekintetével meredt a házaspárra. Amikor elhallgatott, a hirtelen beállt csend vészes sikoltásnak tűnt.

Az állatorvos orrán egy izzadságcsepp futott végig. A felesége öklendezni kezdett, kezét a szájára szorította.

- Ne-nem... ígérem, nem hívjuk a rendőrséget. A nő hangja az ujjai közti résen szűrődött át. - Én magam lövöm le Haroldot, ha megpróbálja!

- De talán mégis úgy erezné, hogy meg kell tennie - folytatta Rudy. - Nehéz eldönteni, hogy két rossz közül melyiket válassza az ember. Ha szól a zsaruknak, már kezdheti is a sírját ásni. De ha nem szól nekik, akkor is nyakig benne van a pácban. Nekem akár három kivégzést is tarthatnának, annyi van a számlámon. De maguknak is kijut negyven-ötven év bűnpártolásért.

- Bű-bűnpártolásért? - dadogta Clinton. - De hát honnan tudnák meg, hogy...

- Én mondanám el nekik - felelte Rudy nyájasan.

Clinton kétségbeesetten megrázta a fejét, majd segélykérőén a feleségére pillantott. Ekkor vette észre, hogy az asszony arckifejezése időközben valami megmagyarázhatatlan változáson ment át. Fran egyszerre tökéletesen idegennek tűnt számára. Az volt az érzése, hogy a nő Torrento régi barátja, ő viszont most látja először életében.

- Halljuk, mi a terve? - szólalt meg Fran.

- Na, mit gondol? Hogy maga és a jó öreg Harold velem jönnek.

- És?

- Felhajtok egy új kocsit. Mindent én fizetek, és nem fogok garasoskodni, arra mérget vehetnek. Megkapják, amit csak akarnak, amint biztonságos helyre érünk. Első osztályú utazásuk lesz, és ha befutottunk Kaliforniába, tízezer dolcsi üti a markukat.

A nő szeme felcsillant.

- Ez jól hangzik - bólintott elgondolkozva. - Ez nagyon jól hangzik, Rudy.

- Még annál is jobban - folytatta Rudy. - Nagy dohány, új kocsi, meg egy kéjutazás. És annak az esélye, hogy elkapnak minket, egyenlő a nullával. Harold majd ügyesen bekötöz, úgy, hogy senki ne vegyen észre rajtam semmit, aztán...

- Rám ne számítson. - Clinton mostanra tért magához annyira, hogy szólni tudjon. - Nem megyünk magával, Mr. Torrento.

- Te fogd be a szád! - sziszegte Fran. - Abba nekem is van némi beleszólásom, hogy mit csinálunk és mit nem.

- Nyugalom, semmi baj - mondta Rudy. - Mi a gond az ajánlatommal, Harold? Számomra épp elég nagylelkűnek tűnik, de kész vagyok tovább tárgyalni róla.

- Hogy mi a gond vele? - Az orvos vadul hadonászni kezdett a karjával. - Minden! Képtelenség az egész, úgy, ahogy van! Mondjak le a munkámról, az egzisztenciámról, hogy aztán elinduljak csavarogni az országban egy ... Nem, erre semmi pénzért nem volnék képes!

- És miért nem? - kérdezte Rudy kíváncsian.

- Mert... mert... hisz épp most mondtam, miért!

- Egzisztenciáról beszél? Úgy tűnik, elfelejtette, amit az előbb mondtam. Az egyetlen kilátása, hogy apróra tört csontokkal, holtan heverjen az egyik sarokban, az arca helyén egy marék vagdalt hússal.

- Már régen meghalt - sziszegte Fran. Azután egyszerre hangot váltott. Felállt, a férjéhez lépett, és letérdelt széke mellett. - Harold, drágám - gügyögte -, miért viselkedsz ilyen bután? Hát már nem szeretsz? Már nem akarsz boldoggá tenni? Olyan gyönyörű életünk lehetne együtt. Nem kellene állandóan a pénz miatt izgulnunk, az emberek tisztelnének, felnéznének rád, nem gúnyolnának ki, mint...

- De Fran! - Az orvos idegesen fészkelődött. Hisz jól tudod, hogy szeretlek, és a te boldogságod mindennél fontosabb nekem...

- Minden bajod forrása a pénz. Nem volt pénzed arra, hogy szép rendelőt nyithass, még az elején. Tudom, hogy milyen okos és tehetséges az én báránykám, és néha sírni volna kedvem, ha arra gondolok, mennyire más lehetne minden. Gondold el, édes, teljesen új életet kezdhetnénk, és volna is elég pénzünk az induláshoz. Szép ruhákban járhatnánk, gyors kocsink és rendes házunk lenne. Te pedig kapnál egy igazi rendelőt és hozzá egy szép nagy laboratóriumot, hogy legyen hol folytatnod a kísérleteidet...

Fran szorosan átölelte a férjét, és a válla fölött Rudyra kacsintott. Clinton határozatlanul megmozdult, mintha egyszerre akarná viszonozni az ölelést és kibontakozni belőle. Egyre erőtlenebbül tiltakozott. Végül, utolsó menedékként kijelentette, hogy ő tulajdonképpen hajlandó lenne elindulni, ha az utazás nem volna annyira veszélyes.

- Ha ne adj isten baleset ér minket, és a rendőrség rájön, kicsoda Mr. Torrento. De egy rutinellenőrzésnél is minden kiderülhet. Rengeteg bűnözőt kapnak el így, és...

- És rengeteg embert csipkédnek halálra a vadkacsák - ásított Rudy. - De megmondom, akkor mit csinálunk. Azt mondjuk majd, hogy maguk túszok, és csak azért segítenek, mert megöltem volna mindkettőjüket, ha ellenkeznek.

Clinton sóhajtott, és feladta. Ahogy egész életében mindig mindent feladott. Nem értette, miért van ez így - miért kell neki, aki csak becsületesen élni és dolgozni szeretne, aki sohasem kapni akar, csak adni és segíteni, miért kell neki minden alkalommal megalkudnia, miért kell meghátrálnia mindig és minden előtt.

- Maga biztosan nem tudja megérteni, Mr. Torrento, hogy nekem nehéz elmennem innen - szólt leverten, majd kis szünetet tartott, és a csapott hátú ló felé nézett. - Az állatok nagyon okosak. El sem hiszi, mennyire okosak és kedvesek tudnak lenni. Az ember magához vesz egy disznót vagy egy kígyót, és eteti, ápolja, meggyógyítja, ha valami baja van - úgy bánik vele, ahogy szeretné, ha ővele bánnának...

- Jaj, ne papolj már! - ugrott talpra Fran. - Sok dolgunk van még.

Rudy kocsiját egy elgazosodott, köves legelőre vitték, és eltemették egy rakás rothadó széna alá. Clinton két rövid telefonhívással elintézett mindent: lemondta a ház bérletét, és a klienseit egy másik állatorvos gondjaira bízta. Sem a ház tulajdonosa, sem a másik állatorvos nem csodálkozott a hirtelen döntésen. Tudták, hogy Clinton jövedelme szinte nulla, a kidőlt-bedőlt házban pedig nála sokkal leleményesebb és makacsabb bérlők sem bírták sokáig.

Miután újra megmérte Rudy hőmérsékletét, és pihenésre szólította fel a beteget, Clinton beült rozzant autójába, és elindult egy közeli városba, hogy egy másik kocsit szerezzen be az utazáshoz. A zsebében ott lapult Rudy több mint háromezer dollárja.

Fran édesen mosolyogva búcsút intett neki, azután ringó csípővel visszament az istállóba, és újra leült a magas bárszékre.

- Látja - szólt vigyorogva -, értem én a módját, hogyan kell a hülyékkel bánni.

- A dokira gondol? - nézett rá Rudy. - Jöjjön csak ide...

- Minek?

Rudy merev tekintettel bámult a nőre, és nem válaszolt. Fran mindentudó mosolya kissé elhalványodott, majd az asszony felállt a székről, és Rudy felé indult. Mikor elég közel ért hozzá, a bandita villámgyors lábmozdulattal gyomorba rúgta, majd rezzenéstelen tekintettel figyelte, ahogy a nő levegő után kapkodva hanyatt esett az istálló szalmáján.

Fran lassan feltápászkodott, szemében a düh és a fájdalom könnye csillogott.

- Mit gondolsz magadról, ki vagy te? - sziszegte, majd mikor Rudy továbbra is némán meredt rá, keservesen sírni kezdett.

- De hisz én... én nem csináltam semmit. Csak megtettem, amit akart, és maga...maga...

Fran teljesen átadta magát az önsajnálatnak, és öntudatlanul, mintha egy mágnes vonzaná, megint elindult Rudy felé. A bandita beleakasztotta a lábfejét a derekába, magához rántotta a nőt, majd egy mozdulattal térdre kényszerítette az ágy mellett. Azután kezével megragadta a tarkóját, és durván megcsókolta. Fran néhány másodpercig viaskodott, levegő után kapkodva szabadulni próbált, azután egyszerre kéjesen felmordult, és teste megadóan hozzátapadt a férfiéhez.

Rudy ekkor hirtelen eltaszította magától.

- Világos, mi az ábra? - mordult rá. - Ha mondok valamit, te ugrasz, és megcsinálod. Elég egyszerű, nem?

- Hát persze - válaszolta a nő tompán csillogó szemmel. - Megteszem, amit csak akarsz. Egy szavadba kerül, és én...

Rudy elmagyarázta, mi a teendő, és a nyomaték kedvéért közben kicsavarta a nő karját.

- Na, ugorj neki - intett a fejével. - Azt a vörös szart meg szedd le a karmaidról. Hányingerem van tőle.

9

Doc követte a tolvajt a peronkijáraton keresztül, majd végig egy lejtős rámpán amely egy földalatti átjáróba vezetett. Mikor leért, már sehol sem látta a férfit, de már előre tudta, hogy így lesz. Elrejtőzött egy közeli oszlop mögé, és várt. Egy-két perc múlva a tolvaj óvatosan előbújt egy másik oszlop mögül, és elindult vissza a feljáró felé, amikor Doc váratlanul elébe toppant.

- Ennyi elég is volt, rendben? - mondta Doc, és a táska után nyúlt. A tolvaj azonban hirtelen sarkon fordult, és szaladni kezdett. Doc utána.

Tudta, hogy hibát követett el. Még az állomás épületében rá kellett volna kiáltania a férfire. Igen, egyszerűen tolvajt kellett volna kiáltania, és akkor a fickó eldobta volna a táskát, és úgy szaladt volna el. De ő félt egyetlen hangos szót is szólni, mi több, fölöslegesnek is érezte. Úgy hitte, a tolvajnak elég, ha észreveszi, hogy leleplezték, és azonnal szabadulni akar majd a zsákmánytól.

A férfinek azonban az ösztönei megsúgták, hogy nagy fogást csinált. Ellopta ennek a magas fickónak vagy a feleségének a táskáját. A nő borzalmasan idegesnek tűnt emiatt, a férje viszont még csak nem is kezdett kiáltozni. Erre pedig csak egyetlen magyarázat lehetséges: nem kiálthatott.

A tolvaj tehát elszelelt, és magával vitte a táskát. Az is megfordult a fejében, hogy Doc talán még üldözőbe sem meri majd venni. Mikor észrevette, hogy a férj a nyomában van, rémületével együtt diadalittas öröme is fokozódott: most már biztos lehet benne, hogy nagy hal akadt a horgára. És ha a férfi továbbra sem kezd el kiáltozni, nagy az esélye rá, hogy meg is léphet a rejtélyes táskával.

A tolvaj tehát felettébb biztos volt a dolgában, ez természetes velejárója volt a szakmájának. Mellesleg - és ezt talán mondani sem kell - még sohasem hozta össze a sors olyan kaliberű kollégával, mint McCoy.

A vonatnak csak két ajtaja volt nyitva. Az egyiken a hálókocsikba, a másikon pedig az egyszerű személyvagonokba lehetett felszállni. A tolvaj az utóbbi felé vette az irányt, és befurakodott egy idős házaspár mögé, akik épp fel akartak kapaszkodni a lépcsőn, amikor a kalauz melléjük lépett.

- Mutassák a jegyeiket, kérem.

Kiderült, hogy a jegyek a kézitáska legalján vannak, így amíg az asszony kotorászott, a tolvaj kikerülte őket, és felszállt a vonatra.

- A jegyét, uram! - szólt utána a kalauz, de a ő addigra már eltűnt a kocsi belsejében.

A jegykezelő dühösen nézett utána. Az idős asszonynak ekkor sikerült előhalásznia az egyik jegyet, majd, miközben a másik után kutatott, maroknyi aprópénz hullott ki a táskájából. Férjével azonnal nekiláttak, hogy összeszedjék a szétgurult érméket. A kalauz ekkor már hiába próbált rendet tartani a várakozók között, az utasok türelmetlenül megindultak, és az idős házaspárt kikerülve kettesével-hármasával szálltak fel a vonatra.

A jegykezelő az égre emelte a tekintetét, azzal feladta a harcot, és odébbállt, hogy beszélgetni kezdjen egy másik vasutassal, aki együttérzően vigyorgott rá.

Időközben Docnak is sikerült felverekednie magát a vonatra. Mindössze egy vagonnal maradt le a tolvaj mögött.

A férfi a szerelvény eleje felé tartott. Amíg Doc láthatta őt, igyekezett leplezni sietségét, de mikor úgy érezte, eltűnt üldözője szeme elől, azonnal futásnak eredt. A terve az volt, hogy észrevétlenül leszáll a vonatról, és kereket old. Ehhez azonban előbb meglehetős előnyre kellett szert tennie, hogy legyen ideje eltűnni a peronról.

Ahogy közeledett a szerelvény eleje felé, egyre kevesebb utassal találkozott, míg végül egy teljesen üres kocsit talált. Átvágott rajta, és a következő vagonba vezető ajtó előtt megtorpant. Az ajtó egy üres dohányzókocsiba nyílt, amely egyben az utolsó személyvagon volt. Tovább tehát már nem mehetett a vonaton, de még mindig úgy érezte, nincs elég előnye ahhoz, hogy megkockáztassa a leszállást.

A tolvaj mérlegelte a helyzetet, és szinte azonnal döntött. Egy ugrással a férfimosdó előterében termett, összehúzta a sötétítőfüggönyt az ablakon, és feszegetni kezdte a táska zárját. Ha az egész nem is lehet az övé, egy részt mindenképp megtart a szajréból, vagy legalábbis utánanéz, hogy egyáltalán van-e mit megtartani. Végül is a világ tele van futóbolondokkal, és lehet, hogy a táskában csak üres gyufaskatulyák vannak vagy...

A táska tartalmát látva elakadt a lélegzete. Még fel sem ocsúdott, de már automatikus mozdulattal kivett egy köteg pénzt, és a zakója belső zsebébe gyűrte. Hirtelen zajt hallott. Gyorsan becsukta a táskát, betuszkolta a mosdóban elhelyezett magányos ülés alá, majd felegyenesedett, és közvetlenül az ajtó mellett a falhoz lapult.

A vonat megrándult, és mozgásba lendült. A tolvaj egyre közelebbről hallotta Doc lépteit, majd a mosdó ajtaja egyszerre kinyílt, és a férfi a falra szerelt tükörben megpillantotta üldözője arcát.

Doc körülnézett a helyiségben, majd csalódottan szitkozódott, és becsukta az ajtót. A tolvaj hamarosan még egy ajtócsapódást hallott odakintről. Nem mozdult, még a lélegzetét is visszafojtotta. Mintegy fél perc telt el így. A vonat egyre nagyobb sebesebben haladt, de még mindig nem ment olyan gyorsan, hogy ne lehetett volna veszély nélkül leugrani róla...

Ekkor tompa, fémes csikorgás hallatszott, majd a kerekek csattogásán kívül újra elült minden zaj.

A tolvaj diadalittasan fellélegzett. Kilépett az ajtó mögül, kihúzta az ülés alól a táskát, és elhagyta a mosdót.

A kocsi ajtaja félig nyitva volt, és a lépcső alatt a peron utolsó méterei suhantak el. A tolvaj hangosan felnevetett. Micsoda mázli! Istenem, micsoda mázli! Ő maga kényelmesen robog Kalifornia felé a több százezer dolláros táskával, a pasas meg az állomáson rohangál fel-alá, és kétségbeesetten keresi őt. És még csak nem is szólhat senkinek!

A tolvaj kuncogva bezárta az ajtót, majd belépett a dohányzókocsiba. A táskát az ablak fölötti csomagtartóba dobta, azután leült, és felrakta a lábát a szemben lévő ülésre.

Doc ekkor kilépett rejtekéből, a tolvajhoz sétált, és leült mellé. A férfi egy szót sem bírt kinyögni, de ajkai néma kérdést formáltak. Válaszul Doc hátrafelé bökött a fejével.

- Ott, az ajtó mögött - magyarázta. - Ahogy maga csinálta a mosdóban. Egyvalamit jó, ha megjegyez magának: ha az ember lát valakit a tükörben, akkor az a valaki is látja őt.

- De... - hebegte a tolvaj, és kétségbeesve megrázta a fejét. - De...

- Azt akartam, hogy kijöjjön a mosdóból, és az mégsem tűnt jó megoldásnak, hogy a fülénél fogva cibáljam ki. Valaki esetleg meglátta volna. Abban persze biztos voltam, hogy errefelé indul majd, nem pedig vissza a hátsó kocsik irányába.

E szavak közben Doc a férfi bordái közé nyomta pisztolya csövét.

- Erről lehet megismerni a pitiáner tolvajokat. Hogy mindig tutira akarnak menni. Azt hitte, leugrottam a vonatról, és tudta, hogy már nem tudnék újra felszállni, mégsem mert visszamenni a többi utas közé. Attól félt, hogy meglátom a peronról, és mégiscsak felugrom újra.

Doc nagyon dühös volt a tolvajra. A fickó nehéz perceket szerzett neki, és Caroltól sem számíthat jobbra. Az asszony épp akkor lépett a mögöttük levő kocsiba, amikor ő leülni készült. Ebből a távolságból nem sokat látott a nő arcából, de azt észrevette, hogy Carol mérges.

- Tegye el azt a mordályt, uram. - A tolvaj visszanyerte a lélekjelenlétét, és most már gúnyosan mosolygott. - Úgysem fogja használni.

- Ez is egy jellemző vonás - felelte Doc. - A magafajta azt sem tudja, mikor kell félnie.

- Nem lőhet le. Nem csinálhat semmiféle zajt. Ha megtehetné, már megtette volna. - A tolvaj cinkosan Docra kacsintott. - Az az érzésem, mi ketten nem sokban különbözünk egymástól. Úgyhogy...

- Na, elég volt - förmedt rá Doc. - Most már kezd túl messzire menni.

A pisztoly felfelé lendült, és az agya éppen a tolvaj álla hegyét találta el. A férfi szemei tágra nyíltak, tekintete üvegessé vált, és teste tehetetlenül roskadt előre. Doc szakértő mozdulatokkal átkulcsolta a tolvaj nyakát, míg a másik karjával a hátát támasztotta meg. Azután már csak egy rántásra volt szükség.

Az egész művelet alig két másodpercig tartott, és a tolvaj halott volt.

Doc felültette és hátradöntötte a férfi testét, a lábait felrakta a szemben lévő ülésre, és mélyen a szemébe húzta a kalapját. Azután kritikus szemmel méregetni kezdte a művét, néhány apróbb igazítást tett rajta - lecsukta a halott szemét, ernyedten lelógó kezeit a zsebébe dugta -, majd mikor elégedett volt az összhatással, maga is kényelmesen elhelyezkedett. A férfi tökéletesen azt a látszatot keltette, mintha aludna. Még Carolt is megtévesztette a látvány - illetve megtévesztette volna, ha nincs tisztában a valódi helyzettel.

Az asszony leült Dockal szemben, idegessége némileg enyhült, örült, hogy újra a férje mellett lehet. Neki se volt sokkal könnyebb dolga, gondolta. Az egész zűrzavar pedig sokkal inkább neki köszönhető, mint Docnak. De mégis...

Nem tudta meghatározni idegessége valódi okát. Nem tudta megfogalmazni, szavakba önteni, hogy miért nézi bizalmatlanul és gyanakodva Doc minden lépését, gyakorlatilag attól a perctől fogva, hogy a rablás után először találkoztak. Nem az zavarja őt, amit a férfi tesz, hanem az, amit nem tesz. Nem az, ahogyan viselkedik, hanem ahogyan nem. És Carol magában keserű könnyeket hullatott valami után, amit elveszített - vagy elveszíteni vélt. Valami után, ami az ő tudatán kívül soha nem is létezett.

"Nem úgy bánik velem, ahogy régen - gondolta. - Már nem az az ember, aki valaha volt."

- Carol... - Doc már másodszor szólította meg az asszonyt. - Azt mondtam, sajnálom, ami történt.

Carol hűvös pillantást vetett rá, és megvonta a vállát.

- Rendben. Most mihez kezdünk?

- Attól függ. Odaadtad a kalauznak a jegyedet? Nem? Helyes. De látott, amikor felszálltál, nem?

Carol a fejét rázta.

- A vonat már elindult. Ha a hálókocsi-kalauz nem segített volna... de hagyjuk ezt. Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.

- Lehet. Legalábbis e pillanatban. - Doc hátrapillantott az ülések között, és a mögöttük lévő kocsiban meglátta a közeledő kalauzt. - Add ide az egyik jegyet - ez lesz a barátomé -, és csináld, amit mondok.

A kalauz morgolódva lépett oda hozzájuk. Minek jöttek ennyire előre? Ez a kocsi sokkal kényelmetlenebb, mint a többi, neki meg csak a munkáját nehezítik vele. Doc elnézést kért, és elmagyarázta, hogy a barátjuk az étkezőkocsiba akart menni, de rossz irányba indult el, és végül úgy döntöttek, hogy itt maradnak.

- A feleségem és én az első megállónál leszállunk - tette hozzá, és a jeggyel együtt egy papírpénzt is meglobogtatott. - Nem volt szándékunkban...

- Hogy leszállni!? - fakadt ki a kalauz. - Uram, ez a vonat nem áll meg minden fánál. Nem szabadott volna felszállniuk jegy nélkül, vagy legalább le kellett volna szállniuk idejében.

- Nem is akartunk. De ez az úr rosszul volt, és...

- Akkor neki sem szabadott volna felszállnia. Vagy vett volna magának jegyet a hálókocsiba. - A kalauz kotorászni kezdett a táskájában. - Ez sokba fog kerülni magának, uram. A vonat menetrend szerint legközelebb este tízkor áll meg.

Carol szája idegesen megrándult. Tíz órakor! Több mint kilenc óra múlva! Lehetetlen ilyen hosszú ideig megjátszani ezt az alvó emberes trükköt. A kalauz máris a homlokát ráncolva nézte a mozdulatlan testet, majd gyanakvó pillantást vetett Docra.

- Aztán mi baja a van a barátjának? - kérdezte. Úgy tűnik, mintha leitta volna magát, vagy be lenne szívva. Hé, maga...!

Azzal megfogta a tolvaj vállát, és rázni kezdte. Doc felpattant, és megragadta a kalauz csuklóját.

- Megmondom szívesen, mi baja - szólt vészjósló hangon. - Valaki nekiment, amikor felszállt a vonatra, és egy régi sérülés helyén fájni kezdett a nyaka. Maga persze észre sem vette, mert egy barátjával csevegett, ahelyett hogy a munkáját végezte volna. De számtalan tanúm van arra, hogy mi történt, és ha mindenáron bajba akar kerülni, én örömmel segítek magának.

A kalauz némán tátogott, majd nyelt egyet. Doc hangja hirtelen megenyhült.

- Jól tudom, hogy az ember nem lehet egyszerre mindenütt. Én magam sem tartok be minden szabályt az utolsó betűig, és mástól se várom el. Ami pedig a barátomat illeti, a sérülése nem túl súlyos, úgyhogy akár el is felejthetjük a dolgot. Másfelől...

Doc nem fejezte be a mondatot. A kalauz az órájára pillantott, majd nyugtakönyvet vett elő.

- Beiktathatunk maguknak egy megállást úgy egy óra múlva. Korábban is lehetne, de ott valószínűleg úgyis pirosat kapunk...

- Egy óra múlva? Kitűnő - bólintott Doc.

- És... ööö... a barátjukkal minden rendben lesz? Úgy értem, nem fog...

- Panaszt tenni? Ugyan, ne aggódjon. - Doc vállon veregette a kalauzt. - Kezeskedem érte, hogy nem lesz egy rossz szava sem.

Mikor a kalauz elhagyta a kocsit, Doc újra leült, és a jegyet a halott zakójának mellényzsebébe dugta. Carol figyelte a mozdulatait, és érezte, hogy újra feltámad benne az a szinte szolgai odaadás és csodálat a férfi iránt, melyet már örökre elveszettnek hitt.

Minden úgy összekavarodott... Megváltozott ő maga, megváltozott Doc - megváltozott minden. De most újra tisztulni látszanak a dolgok, a hibák, a félreértések lassan elfelejtődnek, és Doc újra az az ember, akiről ő, Carol négy hosszú évig álmodott, akire annyira várt.

Az asszonyt csendes nyugalom töltötte el. Nyugalom és hála az iránt az ember iránt, aki az utolsó pillanatban kirántotta őt a mocsárból, aki újra összerakta a kétségbeeséstől darabokra szakadt lényét. Ösztönösen a férfi felé nyúlt, és megszorította a kezét.

- Doc - szólalt meg elszorult torokkal. - Megteszel valamit a kedvemért?

- Amit csak kívánsz. - Doc egy szempillantás alatt alkalmazkodott a nő hangulatához.

- Ha még egyszer rámjön az ötperc, légy szíves, rúgj azonnal seggbe.

Doc azt felelte, hogy erre nem vállalkozik, mert a lába túl finom csontozatú, és esetleg eltörne. Azután nevetett, Carol szintúgy. A rázkódó vonat pedig azt a látszatott keltette, hogy a halott ember is velük nevet.

Leszálláskor Doc mosolyogva integetett az ablak felé, és megnyugtatta a kalauzt, hogy a barátjuk már sokkal jobban van.

- Bevett egy kis aszpirint, és azt mondta, alszik még egy-két órát. Egy kis csend és nyugalom végleg helyrehozza.

- Abban nem lesz hiány - felelte a kalauz. - Ha rajtam múlik, ítéletnapig alhat.

Doc megköszönte a kedvességét, és melegen kezet rázott vele. Mikor a vonat újra mozgásba lendült, a kalauz megnézte a bankjegyet, ami a kézfogás után a kezében maradt, és örömteli mosollyal - vannak még nagylelkű emberek - elindult a szerelvény hátsó kocsijai felé. Kellemes tűnődéséből azonban egyszerre velőtrázó kiáltás zökkentette ki.

- Fel a kezekkel!

A hang tulajdonosa a földön gubbasztott, két ülés között. Hétéves forma kisfiú volt, cowboyruhát viselt, és egy játék géppisztolyt tartott a kezében.

- Te mit keresel itt? - nyögött fel a kalauz, miközben a hajszálai lassan visszasimultak a fejére. Már legalább hússzor szóltam neked, hogy maradj az any...

- Beng-beng-beng! - kiáltotta a kisfiú. - Te egy hülye vén trotty vagy, és én lelőlek, mint egy kutyát!

Hasravágta magát az egyik ülésen, és tüzelt. A fegyver élethűen kattogott, de még valószerűbb volt a víz, amelyet a kalauz fehér ingére spriccelt belőle. A férfi nyakon fogta a gyereket, aki azonban egy szempillantás alatt kicsúszott a markából, és elszaladt. A kalauz követte, mire a kisfiú sikoltozva és hangosan fenyegetőzve végigszaladt a következő hat vagonon, s miután mindenütt általános megdöbbentést keltett, végül menedékre talált az anyja karjai közt.

- Isten az atyám! - fakadt ki a nő felháborodva a gyerek nyomában érkező kalauz dühös megjegyzései hallatán. - Ekkora patáliát csapni egy kisgyerek miatt! Azt várja tőle, hogy ölbe tett kézzel üljön?

Azzal körülnézett, hogy szövetségeseket keressen a többi utas között, de senki nem osztotta a nézeteit. A kalauz felszólította, hogy tartsa a szemét a kisfiún, és ne engedje tovább rendetlenkedni a vonaton.

- Határozottan kérem, hogy fékezze meg a gyereket. Nem akarom többet egy másik kocsiban látni.

- Nem értem, egyszerűen nem értem! - vitatkozott tovább az asszony. - Mit zavarja az magát, ha játszik egy kicsit? Nem bánt vele az égvilágon senkit.

- Neki viszont könnyen bántódása eshet. És maga lenne az első, aki panaszkodna, ha valami történne a gyerekkel. - Azzal a kalauz lezárta a vitát, és odébbállt. "Megáll az ész - füstölgött magában. - Beng-beng-beng! Te egy hülye vén trotty vagy! Majd adok én neki hülye vén trottyot!"

Ha a jövőbe pillanthatott volna - de szerencsére ezt nem tehette meg -, csodálkozva látta volna, ahogy a kisfiút az utasok versengve dicsérik, a világ legbátrabb és legokosabb gyerekének nevezik, és - ha mégoly rövid időre is - szinte nemzeti hőssé avatják.

Márpedig csak órák kérdése volt, hogy erre sor kerüljön.

Doc McCoynak a fejében volt az egész Egyesült Államok térképe, méghozzá meglepően részletes és naprakész formában. Mikor leszálltak a vonatról, nyomban egy bizonyos közismert hely felől kezdett érdeklődni, amelyre még abból az időből emlékezett, mikor utoljára a környéken járt - s ez az "utoljára" akkor már több mint tíz éve volt. Mikor értesült róla, hogy a hely még megvan, Carollal taxiba szálltak, és odavitették magukat.

A szóban forgó hely egy út menti fogadó volt, öt mérföldnyire az állomástól, ahol leszálltak. Az étteremben megebédeltek, majd - jó pár üveg sörrel felszerelkezve - kerestek maguknak egy félreeső piknikasztalt, ahol eltölthették az időt napnyugtáig.

Az este beállta előtt nem szerezhettek kocsit maguknak, legalábbis nem volt tanácsos megpróbálkozniuk vele. Az a mód pedig, ahogy a kocsi birtokába akartak jutni, csak további érv volt az éjszakai utazás mellett. Éjszaka a forró nyomok is kihűlnek, az emberek kevésbé figyelnek, egyszóval kisebb az esélye annak, hogy találkoznak valami helybéli fickóval, aki ismeri a kocsi jogos tulajdonosát.

- És nem is kell túlzottan sietnünk hangsúlyozta Doc. - Az az érzésem, hogy néhai útitársunk zavartalanul pihenhet egészen a tízórás állomásig. De az se sokat számít, ha idő előtt fény derül rá, hogy mennyire mélyen elszundított. Fel kell boncolniuk a hullát, az pedig időbe telik, mert nem végezhetik el akármelyik faluban. Azután ott van a kis történetünk a régi nyaksérülésről - hozzá pedig a kalauz rossz lelkiismerete -, az még tovább fokozza a zűrzavart.

Doc felnevetett.

- Hacsak nem alapjaiban téves, amit az emberi természetről tudok - folytatta mosolyogva -, a kalauz meg fog esküdni rá, hogy a barátunk még kitűnő egészségnek örvendett, amikor magára hagytuk.

Carol nevetve bólintott. Ez már a régi Doc, aki most beszél, az ő Docja. Még tovább akarta hallgatni a férfi csodásán magabiztos, megnyugtató szavait, és Doc igyekezett is kielégíteni a vágyát.

- Előbb-utóbb persze felmerül majd a gyanú, hogy nekünk is volt némi szerepünk az úriember halálában. Mondjuk holnap, amikorra a kalauz végre kipakol, és azt is megállapítják, hogy a fickó nyaka nem felszállás közben tört el. De hát mit tudnak rólunk? A személyleírásunkkal se mennek semmire. Persze, ha valami utalna arra, hogy bankrablók vagyunk, akkor öt perc alatt kiderülne minden, épp csak a körözőlevelet kellene szétküldeniük.

- De erre nem kerül sor - felelte határozottan Carol. - Úgyhogy ne is beszéljünk róla.

- Oké - bólintott Doc. - Tényleg semmi esély nincs rá.

- De a hosszas autózást mégiscsak kerülnünk kellene. Legfeljebb egy éjszakát maradhatunk az úton.

- Ez azért túlzás. Benyon kocsijáról nem tudnak, és az észak felé tett vargabetű nagyot javított az esélyeinken. Maradjunk annyiban, hogy még mindig a vonat a nyerő.

Azon a vonalon, amelyen eddig jöttek, folytatta, természetesen nem mehetnek tovább, sőt, minden út, ami nyugatnak vezet, most többé-kevésbé veszélyes számukra, hacsak nem az Államok legészakibb részein vezet keresztül.

- Szóval én arra szavazok, hogy iktassunk be még egy kitérőt, és térjünk el a kelet-nyugati útiránytól. Ha ma éjjel jól belehúzunk, reggelre Tulsába vagy Oklahoma Citybe érhetünk, ott pedig felszállunk a dél felé tartó vonatra, így kihagyhatjuk Los Angelest, és a Carriso-szurdokon keresztül jutunk el Kaliforniába. Azután irány San Diego. Ha minden simán megy, negyvennyolc óra alatt lezavarjuk az egészet.

- Simán fog menni, Doc. - Carol megszorította férje kezét. - Tudom!

- Hát persze - mosolygott Doc.

Ami azt illeti, igazából korántsem látta ennyire rózsásnak a helyzetüket. Sok minden nem tetszett neki, de mivel a tényeken változtatni nem tudott, igyekezett jó képet vágni mindehhez, habár titokban, talán csak tudat alatt idegesítette, hogy így kell tennie.

Kínos helyzetüket jórészt a feleségének köszönhették. Carolnak teljesen őszintének kellett volna lennie Benyonnal kapcsolatban. Ezzel követte el az első nagy hibát. Utána képtelen volt egy óráig szemmel tartani a táskát a Kansas City-i pályaudvaron, pedig a feladata ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna. De Carol újfent csődöt mondott, és ezért neki, Docnak megint rögtönöznie kellett. A rögtönzés pedig a jelen helyzetükben életveszélyes. Most pedig, ahelyett hogy magába szállna, és szembe akarna nézni a tényekkel, vigasztalni és babusgatni kell.

Ha tudtam volna, hogy így fog viselkedni, bosszankodott - és innen nem gondolta tovább. Jókora kortyot ivott a söréből, és rámosolygott Carolra, de közben ahhoz hasonló érzése volt, mint mikor valaki jól beveri a könyökét.

- Doc. - Az asszony az asztalra bámult, és körmével szórakozottan kapargatta rajta a festéket. Azután egyszerre felpillantott. - Doc, ugye most úgy érzed, hogy megváltoztam? Ugye úgy?

- Hát... - habozott a férfi. - Végső soron...

- Én is így látlak téged, Doc. Néha teljesen idegennek tűnsz. Nem kritizálni vagy hibáztatni akarlak, hiszen én végleg mindent elrontottam, amihez csak hozzányúltam, és te sokkal de sokkal kedvesebb és türelmesebb vagy hozzám, mint megérdemelném. De...

- Ne nézd ilyen sötéten a dolgot - fogta meg a nő kezét Doc. - Néhányszor pechünk volt, ennyi az egész. És különben sem voltunk még soha ilyen helyzetben, mint most.

- Szerintem nem ez a baj. Nem ez az igazi gond. Régebben is voltak problémáink, de azok nem zavartak minket soha. Sokkal közelebb álltunk egymáshoz, és... - Carol elgondolkozott. - Szerintem ez a baj. Idegenek vagyunk egymás szemében. Egészen más emberek vagyunk ma, mint négy évvel ezelőtt voltunk.

- Nem, alapvetően ugyanazok vagyunk - rázta meg a fejét Doc. - Inkább arról van szó, hogy elfelejtettük, milyen volt igazából az a négy év előtti két ember. Elfelejtettük, hogy nekik is voltak rossz napjaik, hogy ők se bántak mindig szőrmentén egymással, és csak a jóra emlékezünk.

- Lehet. - bólintott Carol. - Sőt, nagyon valószínű, hogy így van.

- Biztos vagyok benne. Amint lesz alkalmunk megint egymásra találni, amint fellélegezhetünk egy kicsit, és más is eszünkbe juthat, mint az, hogy merre rohanjunk tovább...

- Doc. - Az asszony megint az asztalt bámulta, és arcát rózsaszín pír öntötte el. - Azt hiszem, újra össze kellene ismerkednünk. Nagyon sürgősen. Nem lehetne... nem lehet valahogy elintézni, hogy... hogy együtt lehessünk?

- Dehogynem...

Lábuk az asztal alatt egymáshoz simult, és az érintés pillanatában egész testükön remegés futott végig.

Doc érzései egyre inkább megenyhültek Carol irányában, és általában szebbnek látott maga körül mindent. A természetében gyökerező optimizmus újra felülkerekedett benne, és elaltatta minden aggodalmát, feltámasztotta benne azt az embert, akinek a képe oly mélyen belevésődött Carol emlékezetébe.

- Tudom, hogy nem állhatunk meg útközben éjszakára - folytatta az asszony -, de esetleg utazhatnánk együtt a vonaton. Hálókocsijegyet vennénk, és...

Doc azt felelte, hogy igen, ez elképzelhető, sőt, minden bizonnyal megtehetik (bár ebben egyáltalán nem volt biztos). Carol pedig újra elpirult, és örömteli mosoly terült szét az arcán.

Doc a félhomály leple alatt legyalogolt néhány száz métert az út mentén, majd elrejtőzött egy bozótosban. Időközben Carol kiállt az út szélére, és stoppolni kezdett.

Doc hallotta, hogy két kocsi is megállt a nő mellett, de mindkettő azonnal tovább is indult. Hamarosan egy harmadik autó fékezett le, majd ajtócsapódás zaja hallatszott. Doc ekkor kilépett rejtekéből.

A kocsi csikorgó fékekkel állt meg mellette. Carol pisztolyt szorított a sofőr bordái közé. Doc bemászott a hátsó ülésre, majd a vezető tarkójába nyomta fegyvere csövét, és ráparancsolt a holtravált férfire, hogy adja át a volánt. A sofőr némán engedelmeskedett, helyet cserélt Carollal, és az autó egy másodperccel később újra mozgásba lendült.

A kocsi természetesen egy másik államból való volt. Ha helyi rendszámtáblát viselt volna, Carolnak eszébe sem jut beszállni. A vezetője egy utazó ügynök volt, harmincöt év körüli, mosolygós arcú, kövérkés ember. Doc barátságos hangon beszélt vele, igyekezett annyira megnyugtatni a férfit, amennyire csak a körülmények engedték.

- Sajnálom, hogy ezt kell tennünk mentegetőzött. - Higgye el, még soha nem csináltunk effélét. De sajnos elfogyott a pénzünk, és az asszony nem bírt volna ki még egy éjszakát az út szélén, ezért hát... Remélem, megérti. Maga is biztosan házas ember.

Az ügynök nem volt házas ember. Egyszer ugyan rávették, hogy igába hajtsa a fejét, de nem sokáig bírta a rabságot.

- Nahát, milyen kár! - csóválta meg a fejét Doc. - De mondja csak, el tudna minket vinni Oklahomába? Ott felvehetnék egy kis pénzt, és...

- Ho-hogyne! Örömmel! - nyögte az ügynök szánalmas igyekezettel. - De tényleg, komolyan. Gondoltam is rá, hogy leugrom Tulsába, csak a kaland kedvéért. Csak három nap múlva kell Chicagóban lennem, és már minden dolgomat elintéztem...

Doc a pisztoly agyával lesújtott az ügynök tarkójára. A férfi felnyögött, és ájultán roskadt előre. Carol lelökte az ülésről a kocsi padlójára.

- Mellékút, Doc? - szólt hátra a válla fölött.

Időközben a vonaton a cowboyruhás kisfiú aludt egy kicsit, majd megebédelt, azután pedig folytatta kalandozását a szerelvényen. Egy, a szokásosnál hosszabb távollét után különösen izgatottan tért vissza a mamájához, és azt kiáltozta, hogy épp az imént ölt meg egy rablót.

- Lelőttem, így! Mondtam neki, hogy fel a kezekkel, de nem engedelmeskedett, ezért belenyomtam egy sorozatot, és meg is halt! És a pénz, amit lopott, kiesett a zsebéből, és itt van nálam! Itt van, nézd meg! - Azzal vastag köteg bankjegyet halászott ki az ingéből, és meglobogtatta az utasok előtt. Az anyjával szemben ülő utas kivette a kezéből a pénzt, elolvasta a köteget összetartó papírszalag feliratát, és összeráncolta a homlokát. Beacon City Bankja! Hiszen azt rabolták ki tegnap reggel! A férfi felugrott, és elindult megkeresni a kalauzt.

Az autórádió halkan duruzsolt, miközben Doc átkutatta az ügynök zsebeit, és elvette a tárcáját, valamint minden más olyan tárgyat, ami férfi azonosítását segíthette volna. Azután kiszállt a kocsiból, levonszolta az eszméletlen embert az árokba, és a szájába dugta a pisztoly csövét. Kétszer tüzelt, majd visszatette a fegyvert a derékszíjába, és az immáron arctalan holttestet igyekezett minél mélyebbre nyomni a sárba.

- Doc! - hallatszott a kocsiból Carol sürgető hangja. - Doc!

- Egy pillanat, és újra veled vagyok! - kiáltott vissza a férfi kedélyesen. - Csak még...

Az indítómotor felköhögött, és az autó beindult. Doc egy ugrással az árokparton termett, majd a kocsihoz szaladt, és beült.

- Mi baj van? - kérdezte szemrehányóan. - Nem lehet téged két percre egyedül hagyni, anélkül hogy...

Egyszerre elhallgatott, és minden idegszálával a hírolvasó hangjára figyelt.

- ...sikerült azonosítani. A neve Doc, azaz Carter McCoy. Visszaeső bűnöző, az alvilágban a bankrablások ismert szaktekintélye. A rendőrség biztosra veszi, hogy a nő, aki vele van, a felesége, Carol. Személyleírásuk a következő...

10

Rudy Torrento és a Clinton házaspár a bandita érkezését követő nap reggelén indultak el Kaliforniába. Rudy enyhén belázasodott, és valamivel rosszabbul érezte magát, mint előző nap. Az állatorvos azt ajánlotta, hogy egy-két napig ne erőltessék a tempót, de Rudy, aki attól félt, hogy Doc és Carol túlzottan nagy előnyre tesznek szert, hallani sem akart erről. Három nap alatt Kaliforniába kell érniük, világos? Három nap és három éjjel megállás nélkül úton lesznek. Ha kell ő is vállalja, hogy vezet, de jobb lesz nekik, ha erre nem kerül sor.

Azután, aznap késő este, hallotta a rádióban a Docról és Carolról szóló hírt, és azonnal tudta, hogy már nem kell annyira sietniük. Mert ők sem tudnak már sietni. Ahogy a dolgok állnak, akár görkorcsolyával is elindulhatna Kaliforniába, akkor is előbb érne Golie panziójába, mint a McCoy házaspár.

Így aztán nyájasan közölte Clintonékkal, hogy meggondolta magát. Úgy döntött, hogy mégiscsak megfogadja Clinty fiú tanácsát, hisz minek tart az ember orvost, ha nem hallgat rá? Tehát lazára veszik a tempót, ahogy Clint mondta. Szép komótosan mennek tovább, kiélvezik az utazás örömeit. Rögtön kezdetnek megszállnak egy jó kis motelben.

A látszat kedvéért két, egymásba nyíló szobát vettek ki, de csak az egyiket használták. Abban aludtak mind a hárman, keresztben feküdtek az ágyon egymás mellett, és nem is vetkőztek le teljesen. Fran Clinton aludt középen.

- Így nem tudjuk elveszíteni egymást - magyarázta Rudy vigyorogva. - Clintnek nem kell aggódnia, hogy kiosonok a szobából, és felnyomom őt a zsaruknál, hogy engedély nélkül végez orvosi munkát.

Mrs. Clinton vele vigyorgott.

- Részedről oké, Clint? - kacsintott a férfire Rudy. - Esetleg van valami kifogásod?

- Nem, semmi - sietett a válasszal Clinton. - Ez így tökéletesen... ésszerű.

Fran most már nem is próbálta visszafojtani nevetését, és az orvos arca összerándult kínjában.

Nem tudta, milyen szavakkal tiltakozzon. A lényéből fakadó illedelmesség és tapintat még azt sem engedte meg, hogy megfogalmazza magában, mi ellen kellene tiltakoznia. Hallotta őket aznap éjjel - és utazásuk minden azt követő éjszakáján. De mindig hátat fordított nekik, és becsukta a szemét. Nem érzett szégyent, sem dühöt, csak egyre növekvő, lelket emésztő keserűséget.

Alighogy elérték Kalifornia határát, megálltak egy útszéli pihenőhelyen, hogy megebédeljenek. Étkezés után, miközben Rudy a kocsiban sziesztázott, Fran pedig egy képes újságot böngészett, Harold sétára indult a közeli erdő fái közé.

Nem tért vissza többet. Mikor rátaláltak, a talajba süppedt arccal feküdt egy kiterjedt vértócsa közepén, és vékony ujjai még mindig fogták a borotvapengét, amellyel elvágta a torkát.

Rudy térdre roskadt a halott mellett. Karjaival átölelte testét, és előre-hátra ringatózott, miközben torkából szaggatott, nyögdécselő hangok törtek elő. Fran azt hitte, torz, görcsös nevetést hall, de tévedéséért nem hibáztathatjuk, mert korábban soha nem látta Rudy Torrentót gyászolni. A túláradó öröm és a mély fájdalom amúgy is a megtévesztésig hasonló formában ült ki a bandita torz arcára.

Így hát Fran nevetni kezdett - mert azt hitte, Rudyval nevet. A bandita egy szempillantás alatt felpattant, és gyomorszájon vágta a nőt. Szinte az eszméletlenségig verte, rugdosta Frant, mindenütt ütötte, ahol érte - csak az arcán nem. Ha nem lett volna a továbbiakban is szüksége rá, agyonverte volna. Mikor lehiggadt, ráparancsolt Franra, hogy vigye a holttestet a bokrok közé, és takarja be tőzeggel.

A nő soha többé nem adott rá okot, hogy Rudy megverje. Ellenkezőleg, áhítattal leste minden szavát, a legkisebb óhaját is azonnal teljesítette. Ennek ellenére, miután megérkeztek Golie panziójába, nem telt el úgy nap, hogy Rudy ne vágott volna végig rajta legalább egyszer. Csak mert idegesítette a nő megalázkodása. Mert nyugtalan volt. Mert alig várta már, hogy Doc megérkezzen.

- Gyerünk már, öregfiú! - motyogta újra és újra, miközben naphosszat a rádió mellett ült. - Megcsinálod, Doc! Eddig is mindig sikerült, most is sikerülni fog!

Carolra ritkábban gondolt. Ő úgyis Doc mellett lesz, és amíg a férje biztonságban van, addig ő is. Az nem lehet, hogy ezek ketten különváljanak, hogy végleg elegük legyen egymásból, és ne bírják tovább együtt. Hisz tűzbe menne egyik a másikért. Ezt a kettőt csak a halál vagy a börtön választhatja el. De ha mégis...

Rudy gonoszul elvigyorodott, miközben azt a képtelen lehetőséget mérlegelte, hogy Carol és Doc szakítsanak. Kizárt dolog, hogy erre sor kerüljön, de ha mégis megtörténik, az sem változtat semmin.

Carolnak szüksége van Docra. Még sohasem kellett menekülnie, és Doc nélkül nem is jutna messzire. És mivel egyedül tehetetlen, Doc nem is hagyhatja magára, és azt sem engedheti, hogy a nő otthagyja őt. Túl könnyen megeshetne, hogy Carol az ő bőréért vásárolná meg a saját életét.

Össze vannak kötve, mégpedig elszakíthatatlan szálakkal. Rudy eszeveszett hahotában tört ki arra a gondolatra, hogy mi történne, ha egyikük megpróbálná elvágni ezeket a szálakat. Az szép látvány lenne, azt ő is meg szeretné nézni, amikor az egyik át akarja vágni a másikat. Az ördögbe is, az olyan volna, mintha úgy akarnál a bal kezeddel valamit csinálni, hogy a jobb ne tudjon róla!

A hírekben még mindig sokat foglalkoztak velük. Rudyt is gyakran említették, de a középpontban Carol és Doc álltak.

Látták őket New Yorkban, Floridában és New Orleansben. Felszálltak egy Kanadába induló vonatra, elrepültek Dél-Amerikába, és feltűntek egy Szingapúrba tartó hajón. A hírek legtöbbje kamu, vélte Rudy, annak a felhajtásnak a része, amit minden alkalommal csinálnak, ha egy nagy név felröppen.

Docnak mindenütt vannak barátai. Az igazán ügyes manőverek - azok, amelyekre már a zsaruk is komolyan odafigyelnek - mind az ő műveik, így hálálnak meg egy régi szívességet, vagy egyszerűen segíteni akarják a bajba jutott testvért. Az egyik önjelölt kaszkadőrük még őt, Rudyt is majdnem megtévesztette.

Washingtonban, egy kiégett házban találtak két hullát. A holttestek a felismerhetetlenségig elszenesedtek, de méretre megegyeztek McCoyékkal, és a nő félig elolvadt gyűrűjén még olvasható volt a D.-tól C.-nak-felirat. Döntő bizonyítékként azt hozták fel, hogy a hűtőszekrényben néhány köteg kis címletű bankjegy volt elrejtve, melyek a Beacon City-i bank papírszalagját viselték.

A rendőrség biztosra vette, hogy Carol és Doc földi maradványait találták meg. Rudy nemkülönben. Azután valami izgága laborszakértőnek mégiscsak sikerült ujjlenyomatot venni a halott férfitől, és ennek alapján azonosította. Kiderült, hogy a fickó egy közutálatnak örvendő alvilági bajkeverő volt. A rendőrök most már alaposabban kivizsgálták az ügyet, és a nyomok hamarosan elvezették őket abba a nyomdába, ahonnan a banki papírszalagok származtak. A tulajdonos beismerte ugyan, hogy a szalagokat az ő műhelyében nyomták, de tagadta, hogy bármi egyebet tudna az ügyről. Valószínű, tette hozzá, hogy az említett szalagokat egy héttel korábban lopták el tőle, amikor valaki kifosztotta a nyomdát. A betörést egyébként ő be is jelentette a rendőrségen.

A csalást tehát leleplezték, ha a csalókat nem is. Úgy tűnt, az ő kilétük senkit sem izgat, és az sem, hogy ki volt a női áldozat. Rudy elgondolkodott ezen, és titokban irigyelte Docot. Az elégett fickó sem elég szép, sem elég gazdag nem volt ahhoz, hogy barátnőt tartson. Doc barátai tehát egyszerűen mellé raktak egy nőt, aki a külsejére nézve megfelelt a célnak. A fickóval ellentétben a nővel nem volt semmi bajuk, száz az egyhez, hogy nem is ismerték. Csak azért kapták el és csinálták ki, hogy segítsenek vele Docnak.

Rudynak be kellett ismernie, hogy neki nincsenek ilyen jó barátai. Még a kis Max Vonderscheid sem ölne meg senkit, hogy rajta segítsen. Nem mintha számítana, ő barátok nélkül is boldogul.

- Gyere már, Doc - fakadt ki a bandita. - Gyere, Rudy már vár. Hol a fenében késlekedsz?

11

Aki már egyszer rákényszerült arra, hogy a törvény elől meneküljön, annak a fejében a szökés szónak ezernyi szinonimája él. A szó mocskot és lassú vánszorgást juttat eszébe. Hason csúszást a sárban - mind szó szerinti, mind átvitt értelemben. Előrelopódzást, oldalra ugrást, rohanást visszafelé.

Nyugtalan alvást a szántóföldön vagy egy kiszáradt folyómederben. Mérföldeken át tartó kúszást egy öntözőcsatorna árkában. Mellékutakat, vasúti síneket, teherautók csomagterét és lopott kocsikat. Rablást és gyilkosságot, verejtéket és vért.

Segítség nélkül semmire sem mész. Ezért kúszás és rohanás, lopás és gyilkolás közben egyre csak szövetségesek után kutatsz. És ha életben maradsz, előbb vagy utóbb meg is találod őket. Rudy Torrento már előbb rájuk akadt, Clintonék személyében. Doc a maga szövetségeseit - egy vándorló napszámos családot - csak most találta meg.

Kilencen voltak: férj, feleség és hét gyerek. A legfiatalabb tipegő csöppség, a legidősebb durva csontú kamasz, apja szakasztott mása. Egy lassan csordogáló patak mentén táboroztak. Ütött-kopott kis teherautójukon két abroncs teljesen lapos volt, az akkumulátor a földön hevert. Ruháik rongyosak, de tiszták voltak. Mikor megpillantották a bozótosból kilépő Docot, és Carolt, aki nyugtalan tekintettel lépkedett a nyomában, közelebb húzódtak egymáshoz, egyfajta falanxot alkotva. Napbarnította arcukról tartózkodó közöny áradt.

Carolnak semmi oka nem volt a nyugtalanságra. Doc jó emberismerő volt, és - mivel közöttük született - ezt az embertípust különösen jól ismerte. Tudta róluk, hogy az életük a puszta lét körül forog. Többre nem is vágynak, fel sem fogják, hogy létezik ennél több. Bizonyos értelemben független csoportként élnek egy társadalomban, amely arra szerveződött, hogy őket eltapossa. A jog nem védi őket - a törvény számukra a zaklatás szinonimája, eszköz arra, hogy elzavarják őket onnan, ahol jó nekik, és maradásra kényszerítsék ott, ahol rossz.

Doc ismerte őket, és tudta, hogyan kell beszélni velük. Az asszonyt és a gyereket futó biccentéssel köszöntötte csak. Nekik nincs szavuk, és udvariatlanság lett volna úgy kezelni őket, mintha lenne. Doc félrehúzódott a férfivel, és hosszadalmas eszmecserébe kezdett vele. Mindketten leguggoltak, és vontatott, óvatos tőmondatokat váltottak egymással. Néha hosszú percekig egyikük sem szólt, de ha beszéltek is, úgy tűnt, minden más szóba kerül, csak az nem, amit meg kellene vitatniuk.

Mégis tökéletesen megértették egymást, és viszonylag hamar egyezségre jutottak. Doc néhány bankjegyet adott a férfinek, nem sokat, és csak kis címletűeket. A tisztességet nem lehet megvásárolni, és ők csupán bajba jutott emberek voltak, akik segítik egymást. Azután a férfi lassan, komótosan elmagyarázta a helyzetet a családjának.

- Az ember meg az asszony barátaink - mondta. - Velünk jönnek. Nem beszélünk róluk senkinek.

Elküldte a legidősebb fiút és az öccsét a városba "új" használt gumikért, akkuért és élelemért. Másnap reggel elindultak nyugat felé. Doc és Carol hason feküdtek a teherkocsi hátuljában. Hallgatták a parasztasszony énekét, a szél feléjük fújta a férfi ötcentes szivarjának füstjét.

A hét gyerek velük együtt szorongott hátul. A nagyobbaknak be kellett húzni a fejüket az alacsony vászontető alatt. Körülvették, eltakarják a menekülőket, mintha Doc és Carol egy kút mélyén feküdtek volna, melynek a gyerekek alkotják a falát. De bármennyire is közel voltak hozzájuk, mégis világok választották el őket.

Carol rámosolygott az egyik kislányra, de az válaszul üres tekintettel meredt rá. Akkor megsimogatta a legkisebb poronty fejét, de az kis híján megharapta. A legidősebb fiú magához vette a kicsit.

- Ezzel inkább ne próbálkozzon többet - szólt rá Carolra hűvös udvariassággal. - Nem szíveli az idegeneket.

Óránként harminc mérföld volt a kocsi legnagyobb sebessége. Bár korán indultak, és későn álltak meg, napi kétszáz mérföldnél soha nem tettek meg többet. Enni mindig ugyanazt ették, szinte étkezésről étkezésre. Reggelire sózott szalonnát, kekszet vagy kukoricakását és cikóriakávét, ebédre kását vagy kekszet és szalonnát, vacsorára megint kekszet, szalonnát, esetleg egy kis cirokszörpöt édességképpen és valami furcsa, ízetlen masszát, ami szalonnával összefőzött zöldségekből állt.

Doc jóízűen és bőségesen evett mindenből, de Carol undorodott az ételtől, és mindig csak annyit diktált magába, hogy éppen ne haljon éhen. Egy-két nap után már szünet nélkül fájt a gyomra, és egész testében szúró nyilallást érzett a kocsi minden zökkenésére. Egyre jobban haragudott magában Docra - annál is inkább, mert nem panaszkodhatott, hiszen nyomorúságos helyzetüket csakis neki köszönhették.

Ezek a parasztok pedig ki nem állhatják őt. Csak azért viselik el, mert Doc asszonya, de Doc nélkül szóba se álltak volna vele.

Hogy a család tisztában volt-e azzal, hogy az ország két legkeresettebb bűnözője utazik velük - ez mindvégig rejtély maradt. De mivel sem újságot nem olvastak, se rádiójuk nem volt, és általában véve saját zárt világuk teljes elszigeteltségében éltek, valószínűtlen, hogy tudták volna. És minden bizonnyal nem is akarták megtudni.

Az ember meg az asszonya élelmet vesznek nekik. A menekülők sorsa az ő sorsuk is.

Ne kérdezz, és nem hazudnak neked.

Aki kíváncsi, hamar meghal.

Hagyj békét másoknak, és neked is békét hagynak.

A vén teherkocsi lassan gurult nyugat felé, és elvitte Docot és Carolt messze az útelzárások és rendőrségi ellenőrzések veszélyes zónáján túlra. Kaliforniába érve még egy napot utaztak a napszámosokkal, azután búcsút vettek tőlük.

Doc nem akarta, hogy megtudják, ő és Carol hova tartanak. Már így is épp elég közel jártak kiszemelt úti céljukhoz, és ha tovább vitetik magukat, azzal csak felesleges kockázatot vállaltak volna. Mellesleg a napszámos család el is akarta kerülni a délebbre eső területeket, mert tudták, hogy arrafelé különösen barátságtalanul kezelik a csavargókat és egyéb kóborló népeket.

Így tehát egyszótagú búcsúszavak hangzottak el, gazdát cserélt még néhány dollár, és a család tovább indult. Carol és Doc pedig ott maradtak az Angyalok Városában.

Doc kifakult kék overallt és gyűrött sapkát viselt. Hátát begörbítette, és rövidlátóan pislogott a régimódi acélkeretes szemüveg fölött az elnyűtt bukszára, amiből a pénzt kotorta elő, hogy kifizesse a vonatjegy árát. Hóna alatt fém uzsonnás dobozt szorongatott. Ruhái alatt azonban - ahogy Carol rongyai alatt is - jókora pénztartó öv rejtőzött.

Az asszony pár perccel Doc után lépett be az állomásra. O is görnyedten járt, és formátlan, hosszú fekete ruhát viselt. Fejkendője árnyékából ráncos, napcserzette arc villant elő.

A vonatra külön szálltak fel. Carol ülőhelyet keresett magának a szerelvény hátuljában, míg Doc a büfékocsiban maradt. Csak mikor a vonat már elindult, és a jegyeket is kezelték, akkor ment hátra, és ült le felesége mellé.

Kinyitotta az uzsonnás dobozt, kivett egy félliteres üveg whiskyt, és meghúzta. Azután letörölte az üveg száját a ruhája ujjával, és a nő felé nyújtotta. Carol undorodva megrázta a fejét.

- Miért vedeled ezt a vacakot? - kérdezte rosszalló pillantással.

- Vedelem? - Doc hasonló pillantással felelt. - Ez volt az első korty napok óta.

- Még ez is túl sok. Ha tudni akarod...

- Nem akarom tudni. - A férfi még egy nagy kortyot ivott, majd visszatette az üveget a dobozba.

- Nézd - folytatta komoran -, mit akarsz valójában? Váljunk külön? Egyedül szeretnél továbbmenni? Mondd meg, hogy én is tudjam.

- Nagyon is jól tudod te azt! Mi a nyavalyát számít az, hogy én mit akarok?

- Akkor erről ennyit.

Doc nem akart elszakadni Caroltól. Még ha célszerűnek tűnt volna, akkor sem. És mindannak ellenére, amit mondott vagy tett, Doc tudta, hogy a nő ugyanígy érez. Még mindig szerették egymást - ugyanannyira, mint azelőtt bármikor. Furcsa, de ezen semmi sem tudott változtatni.

Doc szemei lecsukódtak. Eltöprengett, vajon merre járhat most a napszámos család, és tudat alatt azt szerette volna, ha még mindig velük lehetne. Az a hosszú, lassú vánszorgás a fél országon keresztül egyáltalán nem is volt olyan rossz. Semmi dolga nem volt, csak ült a kocsin, és ahogy sorban jöttek a napok, mindegyik egyformának tűnt. Nem aggasztotta semmi, nem kellett semmit eldöntenie. És mindenek felett, lehetősége volt rá, sőt szükséges volt, hogy ne beszéljen.

Azelőtt soha nem érezte, milyen gyönyörű dolog a csend - milyen varázslatos érzés, ha nem kell beszélni. És azt sem érezte soha, hogy ha akarja, megteheti, hogy csöndben marad. Ő Doc McCoy, és Doc McCoy arra született, hogy kivételes ember legyen. Meggyőző és ellenállhatatlan. Körmönfontan kedves, jó humorú és rendíthetetlenül higgadt. A legnagyszerűbb fickó, akivel valaha találkozni fogsz - ez Doc McCoy. És Doc szerette az embereket, és szerette, ha az emberek szeretik. Meg is tett ezért mindent, és az emberek meghálálták az erőfeszítéseit. De a dolog már valóban az volt - erőfeszítés.

Talán csak túl fáradt, azért érzi így. És túl ideges is. Mert hogy pontosan mihez kezdenek azután, hogy megérkeznek Golie panziójába, arról fogalma sem volt.

- Doc - szólalt meg Carol -, mi a következő lépés Golie panziója után?

Doc elfintorodott. "Olvas a gondolataimban."

- Még nem döntöttem el.

- Ugye, nem tudod? Semmiféle terved nincs.

- Ez azért túlzás. Először körül kell néznem egy kicsit...

Az asszony hitetlenkedő pillantása elhallgattatta.

- Oké, fogalmam sincs.

Carol várakozó tekintettel nézett rá. Doc újra elővette a whiskysüveget, és belekortyolt. Azután megint odakínálta a nőnek, majd gyorsan eltette.

- Ha semmi nem jön közbe, elég egyszerű lett volna - magyarázta. - Úgy értem, ha odaértünk volna, mielőtt azonosítanak minket, és riadót fújnak. A mexikói határon csak visszafelé nehéz átjutni, odafelé rá se néznek az emberre. Át lehet sétálni...

- Rendben. De ez csak az, ami lehetett volna!

- Talán még most is lehet. Errefelé, úgy tűnik, nem csapnak túl nagy zajt az ügy körül...

Elhallgatott, mert képtelen volt folytatni egy ennyire átlátszó hazugságot. A nyugati parton talán tényleg nem keresik őket annyira, de a határőrség mindenképp résen van.

- Majd meglátjuk - morogta. - Körülnézek, talán el tudom érni Santis mamát.

- Santis mamát! - Carol dühös gúnnyal felnevetett. - Csak úgy elindulsz, és megkeresed Santis mamát, mi? A múltkor még azt mondtad, hogy szerinted meghalt. De ha mégiscsak él, akkor is szeretném tudni, hogy tudsz te akárkit is elérni? Még érdeklődni sem tudsz utána. Nem tehetsz egy lépést se...

- Így van. Semmit sem tehetek. - Doc egyszerre felpattant, és elindult a kocsi vége felé.

A vagon előterében leült, rágyújtott egy cigarettára, és fáradtan kinézett a holdfényes éjszakába. Mindig úgy tartotta, hogy ez az ország legszebb része. Ez a táj, a maga narancs- és avokádóligeteivel, sötétzöld domboldalaival és a fehér homokkal borított tengerpart mentén végtelen hosszan sorakozó cseréptetős házakkal, melyek hajszálra egyformák, és mégis mind oly különböző. Korábban azt tervezte, hogy egyszer letelepszik itt, és bár az ötlet ma már irreálisnak tűnt, még most sem mondott le róla teljesen. Látta magát és Carolt az egyik gyönyörű kis ház napfényes udvarán. Faszénen húst sütnek talán, vagy egy italt szürcsölnek, és a tengert csodálják. Hűs fuvallat érinti meg az arcukat, és a tenger sós illatát hozza feléjük...

- Doc... - Carol kijött utána, és megállt mellette. - Tudod mit, Doc? Ez lesz az első éjszakánk együtt. Együtt és egyedül.

- Úgy bizony! - Doc igyekezett lágyan csengő hangon beszélni. - Hihetetlen, ugye?

- És nem hagyom, hogy bármi elrontsa ezt az éjszakát. Úgy teszünk majd, mintha semmi gondunk nem lenne a világon. Egyszerűen kiverünk mindent a fejünkből, beülünk egy kád forró vízbe, azután eszünk valamit, és... és...

Carol szenvedélyesen megszorította Doc kezét.

- San Diego! - hallatszott a kalauz hangja. - A következő állomás San Diego!

12

A taxis meglepett morgással köszönte meg a borravalót. Azt hitte, ettől a pártól az is kitelik, hogy egy fillért sem adnak. Biztosan idegenek, és nem ismerik ki magukat a városban. De ha ilyen jól fizetnek, ő szívesen körbefurikázza őket.

- Biztosan megéheztek az úton. Ha gondolják, én tudok mutatni néhány jó helyet. Persze majd azután, hogy, ööö... felfrissültek egy kicsit.

- Hát... - Doc Carolra pillantott. - Nem is tudom, hogy meddig tart...

- Vagy hozhatok is valamit maguknak, ha nem akarnak elmenni. Szendvicset, sült csirkét vagy, ha akarják, kínai vagy mexikói kaját. Hozok, amit csak akarnak, és semmi felszolgálási díj. Csak a szimpla fuvardíj és a várakozás.

- Kérem, várjon egy percet - mondta Doc. Megnézem, kapunk-e itt szobát.

A kövér kis Golie ideges volt, de ez mindig jellemző volt rá. Így rendezte be az életét. Doc ezért nem tudta megmondani, mi nyugtalanítja az öreg viselkedésében. Végignézett néhány szabad szobát, és kiválasztott egyet a sor távolabbi végén. De hiába tartotta nyitva a szemét, a megérzését nem tudta mivel indokolni.

Mikor kilépett az irodából, megadta a taxisnak a szobaszámot, és egy húszdollárost nyomott a kezébe. Rendelt sült csirkét két személyre, cigarettát és egy doboz kávét. A sofőr elhajtott, Doc és Carol pedig végigmentek az egyetlen hosszú szobasor előtt, le egészen az utolsóig.

Doc kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.

Carol azonnal az ablakhoz ugrott, összehúzta a függönyt, majd egy piruettet csinált, és az ágyra vetette magát.

- Istenem! - sóhajtott. - Ez ám az élvezet! Azután ujjával Doc felé intett.

- Gyere ide. Gyere ide, de azonnal!

A férfi egy lépést tett felé, azután egyszerre megtorpant, és a homlokát ráncolta.

- Figyelj! Nem hallasz semmit?

- Jaj, Doc! Hát persze, hogy hallok. Nem mi vagyunk az egyedüli vendégek itt.

Doc gondolatokba mélyedve állt a szoba közepén. Carol felpattant az ágyról, a férjéhez lépett, és átölelte. Hozzábújt, és állát a férfi mellkasának támasztva mosolyogva nézett fel az arcába.

- Ez lesz az első éjszakánk, hát nem emlékszel? Az első közös éjszakánk több mint négy év óta. Ne légy már ilyen, próbáld elfelejteni...

- Megvan! - Doc szeme egyszerre összeszűkült. Golie családja! Egyik se volt sehol, nem vetted észre? Még az a hájas neje sem, pedig ő soha ki nem mozdulna innen. El kell tűnnünk, Carol! Azonnal!

- El-eltűnni? De...de...

- Elküldte őket valahová, hát nem érted? Ebben biztos vagyok. És erre csak egy oka lehetett.

- De... - Carol hitetlenkedve nézett rá. - De miért? Mi lehet...

- Nem tudom! Nem számít! Lehet, hogy máris túl késő...

Túl késő volt. Odakintről léptek zaja hallatszott, majd valaki kopogtatott az ajtón.

- Mr. Kramer? Mrs. Kramer? - hallatszott egy női hang.

Doc megmerevedett, és az overallja alól egy pisztolyt húzott elő. Megragadta Carol karját, egy percig tartotta, majd némán bólintott neki.

- Igen? - szólt ki Carol. - Ki az?

- A szobalány, asszonyom. Törölközőket hoztam.

Doc a fürdőszobába pillantott, és lassan nemet intett a fejével. Rámutatott Carol ruhájára, és szája némán formálta a szavakat.

- Kérem, hagyja őket az ajtó előtt. Nem vagyok felöltözve.

Egy hosszú pillanatig nem érkezett válasz, csak fojtott suttogás hallatszott odakintről. Ez volt az áruló jel. Valaki van kint a szobalánnyal, ha ugyan tényleg a szobalány az. És az a valaki instrukciókat ad neki.

Doc gyorsan körbepillantott a szobában. Újra megszorította Carol karját, a fürdőszoba felé mutatott, és ajkai az "ablak" szót formálták. Az asszony rémülten megrázta a fejét, megpróbált Docba kapaszkodni, de a férfi újabb szorítására összeszedte magát, és erőtlenül bólintott.

Doc csendben felhúzta az ablakot. Közben még hallotta a szobalány hangját:

- Sajnos nem hagyhatom idekint. Esetleg a férje át tudná venni.

- Egy pillanat - kiáltott vissza Carol. - A férjem épp a fürdőben van.

Doc kilépett az ablakon, lábujjhegyen megkerülte az épületet, és óvatosan kilesett a sarkán.

Rudy! A pisztoly megrándult a kezében. Hogy a pokolba!

Azonnal kivert a fejéből mindent: a csodálkozást, a becsapottság érzését. A tények tények maradnak. El kell fogadni őket. Márpedig az tény, hogy Rudy itt van.

Egy nő is volt vele - Fran Clinton -, de ő fegyvertelengek tűnt. Rudy mellette állt, kezében a pisztolyával, és az ellenkező irányba nézett.

A fegyvert persze nem akarta használni. Ö éppoly kevéssé kockáztathatta a feltűnést, mint Carol és Doc. Ugyanaz volt a terve, mint Docnak: a kabinban csendesen elintézni a dolgot.

Doc vállmagasságba emelte a pisztolyt tartó kezét, és csendesen kilépett a sarok mögül.

Először Rudyt intézi el - egyetlen jól irányzott ütés a pisztoly agyával. Majd, mielőtt a nő megnyikkanhatna, egy bal horgot neki a szabad kezével.

Óvatos lépést tett feléjük, miközben szemét egy pillanatra sem vette le róluk. Ekkor azonban egy kiálló téglára lépett, amely egy hajdanvolt virágágyás keretének részét alkotta - elvesztette az egyensúlyát, és végigvágódott a földön.

Esés közben elsütötte a pisztolyt, már nem volt más választása.

Rudy egy szempillantás alatt megpördült, tüzelt, és még ugyanazzal a lendülettel maga elé rántotta a nőt. Az ő golyói elsüvítettek Doc feje fölőtt, Doc lövedékei viszont Fran testét keresztülfúrva a szívébe hatoltak.

Másodpercek múlva már mindketten holtan feküdtek a földön, de Rudy bal keze még ekkor is hátracsavarva tartotta a nő karját.

Néhány háztömbnyire onnan a taxisofőr meghallotta a lövéseket, de eszébe sem jutott, hogy a hangok Golie panziójából érkezhetnek, mint ahogy jól fizető utasait sem hozta összefüggésbe az eseményekkel. Azután meglátta Docot és Carolt, ahogy felé rohannak az utcán. Ekkor lefékezte a kocsit, és kiszállt.

- Hova futnak? Valami baj van?

- Igen - lihegte Doc. - Majd elmagyarázom az úton, amíg bevisz a városba.

- Diegóba? És mi lesz a kajával? Mi...

Doc pisztolyt nyomott a sofőr oldalába, és a kocsi felé taszította.

- Akar még élni egy kicsit? Igen? Akkor csinálja, amit mondok!

A taxis engedelmeskedett, de szörnyen makacs ember lévén igencsak nehézkesen mozdult. Mikor kiértek az országútra és a város felé fordultak, önelégült mosollyal Docra pillantott.

- Ezzel nem sokra megy, barátom - szólalt meg. - Nem tudom, miben sántikálnak, de ezzel nem mennek semmire.

Doc nem válaszolt. A hátsó ülésen ülő Carol most előredőlt.

- Doc, szerintem igaza van - mondta idegesen. Lehet, hogy már tudnak rólunk. Golie most már ki fog pakolni mindent. Meddig jutunk el ebben a cirkuszi kocsiban?

Doc kurtán visszakérdezett, hogy vajon meddig jutnak el nélküle. Ha a rendőrség már riadót fújt, mennyi esélyük van rá, hogy másik autót szerezzenek?

- A zsaruk nem tudják, milyen kocsiba szálltunk. Meg azt sem, hogy egyáltalán kocsiban ülünk-e. Ha szerencsénk van, elérjük a határt, mielőtt rájönnek.

- A határt? De mit...

- Arról ne is álmodjon, barátom - szólt közbe a sofőr mogorván. - A legjobb lesz, ha feladják magukat, és kész.

- Tetszik? - kérdezte Doc, és még egyszer gyomorba vágta a pisztollyal. - Kérsz még?

A sofőr a fogát csikorgatta, de nemet intett a fejével.

- Akkor jó - mondta Doc kedvesen. - Itt lefordulunk balra, azután végigmegyünk a Misszióvölgyön.

A kocsi balra lendült. Végigszáguldottak a kanyargós, sziklákkal szegélyezett úton, és Doc egy idő múlva Carolhoz fordult. A határátkelőnél nem mehetnek át, mondta. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. De egy kevésbé őrzött ponton valahogy átcsusszanhatnak.

- Sokan csinálják - folytatta. - Nem egy tuti tipp, és még a túloldalon is lehetnek problémáink, de...

- Nem fog összejönni - szólt közbe újra a taxis. - A határátkelők közelében, ahol majd megpróbálják, biztosan nem. Ismerek itt minden négyzetmétert, és én mondom...

A mondat fájdalmas üvöltésbe torkollott. A kocsi kissé oldalra lendült, és a sofőr vérbe borult szemmel nézett Docra.

- Ha ezt még egyszer... - zihálta. - Ha ezt még egyszer megcsinálja, megnézheti magát!

Doc megígérte, hogy nem csinálja meg még egyszer.

- Legközelebb lelövöm. Itt most lefordulunk jobbra. Errefelé a városon keresztül elérjük a tijuanai főutat.

A kanyarban a taxi abroncsai dühösen felsikoltottak. Az út meredeken felfelé vezetett a hegyoldalon, majd becsatlakozott San Diego egyik, a belvárost megkerülő főutcájába. A forgalom itt már sokkal élénkebb volt, és a távolból egy sziréna vijjogása szűrődött feléjük.

A rádió, amelyen eddig csak a légköri zajok hallatszottak, most tiszta és érthető hangot közvetített:

- Hetvenkilences kocsi! Jelentkezzen!

A taxis feltűnő érdektelenséget tanúsított. Doc a műszerfalon elhelyezett azonosító táblácskára pillantott, majd parancsolóan ráförmedt a sofőrre:

- Ez maga. Jelentkezzen!

- Mit akar, mit mondjak?

- Mondja, hogy most vett fel két utast, akikkel városnézésre indul. Kábé egy óráig lesz foglalt.

- Városnézésre? - A sofőr fészkelődni kezdett az ülésen, és kissé előredőlt. - A központos ezt nem fogja bevenni, uram. Tisztában lesz vele, hogy két gengszter ül a kocsiban, akik Tijuanába mennek.

- Mi? - ráncolta a homlokát Doc. - Honnan tudná meg?

- Egyszerűen csak rájön. Azt is tudja majd, hogy épp hol vagyunk. Hogy épp lefordulunk National City felé.

Doc most értette meg. Összekapcsolta a sofőr látszólag értelmetlen fecsegését a rádió mély csendjével, és az agyát elöntötte a düh. Jobb kezét felemelte, és a pisztollyal a taxis otromba, makacs arcába csapott.

Az első ütést egy második követte. A sofőr felhördült, majd egyszerre a kocsi ajtajának vetette magát. Az ajtó kicsapódott, és a férfi az úttestre zuhant.

Doc elkapta a kormányt, és félrerántotta a kocsit egy szembejövő autó elől. Carol hallgatott, de a kimondatlan kérdés a levegőben volt. Hamarosan a válasz is megérkezett rá.

- Hetvenkilences? Hetvenkilences, vettem az adást...

Doc megtalálta a gombot, és kikapcsolta a rádiót.

Lefordult a főúttól, és egy szinte azzal párhuzamosan futó kavicsos mellékúton hajtott tovább. Az út megkerülte National Cityt, de azután kérlelhetetlenül visszafordult a főút felé.

Doc kikapcsolta a lámpákat, és további mellékutakat keresett, de ezzel csak alig jutottak délebbre, és az út végül megint visszavezetett a főútra. A kereszteződés előtt Doc lefékezett. Agya vadul zakatolt, sokkal vadabbul, mint a taxi lusta motorja.

Menjenek a szántóföldek felé - szálljanak ki, és vágjanak neki gyalog? Nem, ehhez már túl késő. Épp olyan kilátástalan, mint másik kocsit találni.

Akkor hát - mi volna, ha beköltöznének valamelyik külvárosi házba. A családot túszként tartanák fogva, amíg alkalom nem kínálkozik a kitörésre.

Nem, ilyen apró területre beszorítva azzal se mennek semmire. Az elrejtőzés csak arra volna jó, hogy a maradék kis esélyüket is elveszítsék.

Doc önkéntelenül megvonta a vállát. Az előttük villogó fényeket figyelte, és hallgatta a kereszteződésben elsuhanó autók hangját. És végül, hisz más lehetőség nem kínálkozott, felhajtott a főútra.

Autók húztak el mellettük. Nevetés és vidám beszélgetések hangjai szűrődtek a fülükbe. A sok ember, aki siet át a határon, hogy minél előbb megkezdődhessen az evés-ivás. És egyébtől sem kell félniük, mint hogy holnap másnaposok lesznek.

Olyan emberek, akik megdolgoztak a vidámságukért.

Az autó szinte lépésben haladt. Docnak - életében először - semmilyen terve nem volt, nem látott semmiféle kiutat. Vissza nem fordulhatnak, és a határon sem mehetnek át, sem az átkelőnél, sem másutt.

A rendőröknek csak ki kell várniuk őket. Bekerítették őket, és most várják, hogy a karjaikba rohanjanak.

Egy idő múlva Doc újra letért a főútról, és követett egy kanyargós kis utat, mely az óceán partján ért véget. Doc visszafordult, és hamarosan megint a főúton voltak.

A többi autó most nem ment olyan gyorsan. Megelőzték a taxit, majd néhány száz méter után lassítani kezdtek. Doc a messzeséget kémlelte, és hamarosan megértette, miért.

Carol szintúgy, és megszólalt, hosszú percek óta először. Hangjában düh, rémület és egy kis őrült vidámság csengett.

- Na, Doc, most mi lesz?

- Hogyhogy?

- Az útelzárásra gondolok. Most mihez kezdünk? - Carol hangjában most az őrület kerekedett felül. - Belehajtunk? Igen, uram, a nevem Doc McCoy, ez pedig itt a feleségem, Carol, és...

- Fogd be! - vágott a szavába Doc. - Nézd!

- Ne mondd nekem, hogy... Mit nézzek?

- Ott elől. Azt a micsodát az út szélén.

A "micsoda" egy világító, hosszúkás folt volt az út menti töltés teteje fölött majdnem két méter magasságban. A tetején egy nagyobb, sötét folt ült, és az egész mintha a levegőben lógott volna.

Ahogy azonban a taxi közeledett feléjük, a két folt egyre határozottabb körvonalat nyert, és végül egy férfikalapot viselő nő arca bontakozott ki belőle.

A nő egyik kezében egy vadászpuskát tartott, a másikban pedig egy zseblámpát, amellyel az arcát világította meg.

Hatalmas termetű, tagbaszakadt asszony volt. Overallt és báránybőr kabátot viselt.

Mikor Doc és Carol elég közel értek hozzá, a nő rávilágított a kocsira a zseblámpával, és megvizsgálta. Azután intett a lámpával, majd a fénnyel együtt eltűnt.

Doc fojtott kiáltást hallatott. Hátrapillantott, és várta, hogy a mögöttük haladó két kocsi megelőzze őket.

Carol megragadta férje vállát, és vadul megrázta.

- Doc, mi van veled? Mi... mi volt ez?

Doc felkacagott, és azt mondta, maga sem tudja elhinni, hogy ez igaz. Azután kisebb sebességre kapcsolt, és jobbra rántva a kormányt, a töltésen keresztül lehajtott az útról, egyenesen ki a földekre.

Sziklatörmelékkel borított, élettelen pusztaságra értek. Az előttük magasodó hatalmas árnyék hívogatóan intett, majd sebes léptekkel elindult, és egy bukkanón át kör alakú kis völgybe vezette őket.

Egy ház állt ott, egy sötét, kihaltnak tűnő kunyhó. A ház mögül két nagy, sötét tömeg loholt elő - két szelindek -, és halálos csöndben közeledtek a taxi felé. A nő azonban rájuk szólt, intett nekik, mire a kutyák a sarkába szegődtek. Követték, ahogy elhaladt a kunyhó mellett, és elnyelte a sötétség.

- Doc! Nem hallod? Tudni akarom, mi folyik itt!

A férfi nem válaszolt. Minden idegszálával az asszonyra figyelt, és a szabadulásra, amit a feltűnése jelentett.

Úgy száz méterrel a házon túl a nő megállt. Feléjük fordult, integetve jelezte, hogy lassan közeledjenek, majd mikor már majdnem elérték, megállította őket, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Van benne valami, amit meg akarsz tartani, Doc? No, akkor rakodd ki. Megszabadulunk a járgánytól örökre.

Egy lépéssel a nő mögött széles kráter ásított, benne sötéten megcsillant a víz a hold sápadt sugarában.

- Kavicsbánya - magyarázta az asszony szűkszavúan. - Nemigen van feneke. Lökünk egy jó nagyot a járgányon...

Nekirugaszkodtak, átlökték a taxit a kráter peremén, és figyelték, ahogy eltűnik az olajosan csillogó vízfelszín alatt.

Az asszony feléjük fordult, és megragadta Doc kezét.

- A mindenit, de örülök, hogy látlak, Doc. El se akartam ám hinni, hogy rólad beszélnek, mikor a rádióban hallottam a híreket.

- Mondanom sem kell, hogy én is mennyire örülök neked - mosolygott Doc. - Az út mellett vártál ránk?

- Úgy bizony. Tudtam, hogy erre tartasz, hát kiálltam, hátha észrevesszük egymást. Egyébként - folytatta némileg megváltozott hangon -, nem mintha sokat számítana, de mi történt Rudy és teközted?

Doc habozott.

- Hát... ismered Rudyt. Sosem volt minden rendben a fejében, és az utóbbi időben ez csak romlott. Hiába próbáltam jobb belátásra bírni...

- Értem, értem. A végén le kellett kapcsolni. Mellesleg én már jó ideje számítottam erre. - Az asszony töprengve ingatta a fejét. - No, mindegy, pokolba azzal a szegény ördöggel. Most az a dolgunk, hogy elbújtassunk téged és...

Elhallgatott, és Carolra nézett, mire Doc sietve elnézést kért.

- Bocsánat. Santis mama, ez itt a feleségem, Carol.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy Carol kissé remegő kézzel fogott kezet Santis mamával. Annyi mindent hallott már róla, hogy az asszony szinte mesebeli óriássá nőtte ki magát a szemében.

Santis mama. Bűnöző lánya, bűnöző felesége, és hat bűnöző anyja. A fiai közül ketten rendőrökkel folytatott tűzharcban haltak meg, két másik - az apjukhoz hasonlóan - villamosszékben. A maradék kettő közül csak az egyik, Earl volt szabadlábon, a másik börtönben ült. Santisék hegyi emberek voltak, lázadók és törvényen kívüliek, nem pedig a szó hétköznapi értelmében vett bűnözők. Soha nem felejtették el, ha valaki szívességet tett nekik, de azt sem, ha bántotta őket. Ők képviselték azt a gonosztevők világában oly ritka jelenséget, amit becsületnek hívnak. Ha más korban élnek, kalózok lettek volna vagy partizánok. A maguk és talán az egész ország szerencsétlenségére születtek bele egy olyan civilizációba, amely ragaszkodik a konformitáshoz, és nem bocsátja meg, ha megszegik a törvényeit, tekintet nélkül arra, hogy ki és miért teszi.

Santisék képtelenek voltak az alkalmazkodásra. Inkább meghaltak volna, és meg is haltak, semmint hogy akár csak megpróbálják. Most, hatvannégy évesen, a börtönben eltöltött húsz évvel a háta mögött, Santis mama éppoly öntudatos és vad volt, mint tizennégy éves korában.

A fia, Earl valamivel odébb lakik, messzebb a tengertől, magyarázta. Van egy farmja, azon dolgozgat a látszat kedvéért, és közben éli világát az utolsó zsákmányból.

- Olyan régen nem volt semmi balhénk, hogy a népek már el is felejtettek minket - kuncogott. - De a lényegre... Ott fogtok dekkolni, ahová raklak titeket, amíg Earl be nem fut, aztán - apropó, ugyebár El Reyhez készülsz, Doc?

- Ahogy mondod.

- No, abban nem lesz hiba - jelentette ki Santis mama határozottan. - Én meg Earl már egy csomó barátnak segítettünk eljutni oda - Pat Gangloninak, Red Readingnek, Ike Mossnak meg a feleségének. Persze terád jobban rádszálltak, de gyere csak!

Santis mama megfordult, és visszament a kráter széléhez. Ott leguggolt, és a zseblámpa fénycsóvájával mutogatni kezdett.

- Látod azt a két bokrot? Nézd csak meg alattuk azt a két árnyékos helyet, pont a víz színe alatt.

- Látom - bólintott Doc. - Barlangok?

- Annak is lehet hívni, de inkább csak lyukak. Viszont ahhoz épp elég nagyok, hogy bemásszon egy ember, ha nem akar szem előtt lenni. Ennél több meg nem is kell nektek, igaz? - Santis mama kedélyesen felkacagott.

Doc habozott egy percig, és futó pillantást vetett Carol megfeszült arcára.

- Biztos... biztos, hogy szükség van erre, mama? Csak mert...

- Nem mondanám, ha nem volna biztos. - Az asszony hangja kissé élesen csengett. - Hidd el, nem olyan rossz, Doc. Valahonnan befúj oda levegő, meg aztán nem is annyira szűk. Pat Gangloni is elfért benne, és te ismered Patet. Két akkora fickót megeszik, mint te, meg még egy felet.

Doc udvariasan nevetett a tréfán.

- Gondolom, le kell vetkőznünk.

- Azt ajánlom, igen. Odalent van takaró, meg egyébként is elég meleg a hely.

- Helyes - bólintott Doc, azzal kigombolta az overallját, majd kibújt belőle, és a földre dobta. Azután leült, és hozzáfogott, hogy a cipőjét és a zokniját is levegye. Santis mama Carolra nézett.

- Kell egy kötél - jegyezte meg, és eltűnt a sötétben.

Carol nem kezdett el vetkőzni, csak mozdulatlanul állt.

- Carol - szólt rá Doc. - Carol!

- Nem, nem - felelte borzongva az asszony. - Nem vagyok rá képes. Honnan tudjam, hogy... hogy...

- Te velem vagy. Az én jegyemmel utazol. Na, vetkőzz már!

Doc felállt, lecsatolta magáról a pénztartó övet, és a ruhakupac tetejére dobta. Várt egy percet, amíg erőt gyűjtött egy bátorító mosolyhoz, majd kinyújtotta a kezét, és egy lépést tett Carol felé.

Az asszony kétségbeesetten hátrálni kezdett.

- Ne-nem - hebegte. - Nem! Tudom, hogy mire készülsz! Bedugsz abba a lyukba, és...

- Ebből elég! Különben is, van más választásod?

- Jól ismerlek! Tudom, hogy soha többé nem jutnék ki onnan! Ő a te barátod, nem az enyém! Otthagynátok engem a föld alatt, és...

- Meg is volna. - Santis mama hirtelen újra előbukkant a sötétből. - Valami gond van?

- Sajnálom - szabadkozott Doc. A feleségem kicsit ideges.

- Aha - felelte lassan a mama. - Magam is úgy vettem ki a hangjából. Mellesleg én is ideges vagyok kicsit. Szent elhatározásom volt, hogy segítek nektek, de most már nem vagyok benne olyan biztos. Úgyhogy tegyük tisztába ezt a dolgot.

Doc megismételte, hogy sajnálja. Santis mama kezében kissé feljebb emelkedett a puska csöve, és a mögötte álló két szelindek hirtelen feszülten figyelni kezdett. A mama várt, és rezzenéstelen tekintettel Carolra meredt. És Carol egyszerre azon kapta magát, hogy beszél, és az arca békéltető mosolyba rándul.

Bocsánatot kér. Nem gondolta komolyan, amit mondott. Igazán hálás a mamának, és...

Nem beszélt tovább, hanem lázas igyekezettel vetkőzni kezdett. Lehúzta a hosszú, fekete ruhát, lecsatolta a pénztartó övet, és bizonytalan mozdulattal Santis mama felé nyújtotta. Az asszony a ruhahalom felé intett a puskával.

- Dobja csak a kupacra. És ne aggódjon, hogy híja lesz.

- Annyit vegyél ki, amennyi csak kell - szólt Doc. - Komolyan mondom, mama. Nekünk...

A mama bólintott. Tudja, hogy Doc komolyan mondta, de neki nem kell semmi.

- Én mindig mondtam, hogy te remek egy fickó vagy, Doc. Hallottam egyet-mást, amiből nem ez sül ki, de velem és az enyéimmel mindig rendes voltál. Mi mindannyian nagyra becsülünk téged.

- És én is éppen így érzek irántatok.

- De - folytatta a mama -, nekem nem kell mások baja, elég a magamé. Ha nektek kettőtöknek marakodni van kedvetek, amit nagyon sajnálnék, akkor menjetek, és máshol intézzétek el. Máskülönben én intézem el, és az nem lesz kellemes annak, aki a hajcihőt kezdte.

Szünetet tartott. Egyik védencéről a másikra nézett, és várta a választ. Carol bólogatása valamivel hamarabb érkezett mint Docé.

- Nagyon helyes - enyhült meg Santis mama. Namármost... A lyukakban van némi víz. Egy cseppet poshadt ugyan, de ha elég szomjasak vagytok, akkor jó lesz. Kajáról persze szó sem lehet. Kibírjátok éhen, amíg odalent vagytok. Dohányzás nuku, és gyufát se gyújtsatok. Nincs elég levegő hozzá. Kábé ennyi. Akarod, hogy segítsek beszállni, Doc?

Doc megrázta a fejét.

- Kösz, de menni fog egyedül. Meg tudod mondani, körülbelül meddig kell lent maradnunk?

- Holnap estig, úgy saccolom. De hát a fene tudja, hogy lesz. Ja, és még valami. Vannak lent altató pirulák. Meg nem mondom nektek, hogy pontosan hol, de csak tapogassátok körbe a lyukat, és megtaláljátok.

- Remek. Már éppen kérdezni akartam. - Doc elindult a kráter széle felé. - Ha megtennéd, hogy világítasz egy kicsit, mama...

Santis mama újra leguggolt, és a zseblámpa fénycsóváját a kráter falára irányította. Doc figyelmesen szemügyre vette a bejáratot, majd köszönetképpen vállon veregette a mamát, és kiállt a kráter peremére.

- Jó éjt - köszönt el, és egy mosolyt villantott Carolra. - És neked is nagyon jó éjszakát, drágám.

Azzal leugrott.

Függőleges testtel, kinyújtott lábbal vetette bele magát a vízbe. A csobbanás után elmerült, majd kisvártatva újra felbukkant. Akkor megragadta a bokrok ágait, és ellökte magát, úgyhogy megint a víz alá merült.

És nem bukkant fel többé.

- Na, látja - jegyezte meg a mama halkan -, mondtam én, hogy remek egy fickó. Ha még nem tudná.

- Tudom - felelte Carol.

Megfogta a kötél feléje nyújtott végét, a derekára tekerte, majd hasra feküdt, és lelógatta a lábát a kráter szélén. Lassan fészkelődve egyre lejjebb csúszott, majd félig a levegőben lógva, zihálva megállt. Összeszedte minden bátorságát, majd felpillantott a mamára, és egy bólintással jelezte, hogy eresztheti.

- Valami jár a fejében - jegyezte meg Santis mama. - Jobb ha kipakol, amíg még van kinek.

- Nem, semmi... egy semmiség. Csak azokról az altatópirulákról akartam kérdezni. Úgy értem, maga és Doc biztosra veszik, hogy szükség lesz rájuk.

A mama hitetlenkedve nézett rá.

- Úgy látom, maga nem sokat mozgott még a világban, angyalkám.

- Én... én eddig azt hittem, igen.

- Aha. Na, mondok én magának valamit azokról a pirulákról. Ne nagyon higgye, hogy nem lesz szüksége rájuk. Kapjon be párat rögtön az elején, és ne várjon addig, amíg megtudja, minek. És ha elmúlik a hatása...

Kicsit megrántotta a kötelet, azután engedni kezdte. Carol lecsúszott a kráter pereméről, és lassan ereszkedett a víz felé.

- Igen? - kiáltotta vissza. - Ha elmúlik a hátasa...?

- Akkor vegyen be még - felelte a mama.

A lyuk lejtősen emelkedett. Az első egy méter teljesen víz alatt volt, így csak azután lehetett benne levegőt venni, ha az ember túljutott ezen a szakaszon.

Carol kétségbeesett igyekezettel vergődött egyre beljebb. Szemét becsukta, lélegzetét visszatartotta, és addig kapálózott, amíg be nem verte a fejét a sziklába a lyuk belső végén. Akkor megkönnyebbülten felbukott és levegőt vett.

A lyukban furcsamód nem volt teljesen sötét. Ahogy levegő, úgy fény is szivárgott be valahol, bár csak a kinti éjszaka sápadt homálya enyhítette a rejtett barlang rémisztő sötétségét.

"Mint egy koporsó - gondolta Carol. - Homályos, jól szellőző koporsó. Kényelmetlennek nem nevezhető - legalábbis még nem. A mozgástér ugyan korlátozott, de amíg az ember nem akar kiszabadulni innen..."

Hirtelen megszakította a gondolatsort.

Tapogatózni kezdett a félhomályban, és egyszerre a kezébe akadt egy ovális kulacs. Megrázta, érezte benne a folyadék nehézkes lötykölődését. Letette, és tovább kotorászott, míg egy jól lezárt kis üvegcsére bukkant. Kinyitotta, kivett belőle egy tablettát, és a nyelvéhez érintette.

Enyhén keserű, kicsit sós ízt érzett. Visszarakta a tablettát az üvegbe, és rácsukta a tetejét.

Köszöni, nem kér belőle. Épp elég gyámoltalan így is, nem vesz be semmit, amitől még tehetetlenebb lesz. Santis mama többször is elmondta, hogy nincs mitől félnie. Ő és Doc a mama védelme alatt állnak, amíg megint útra nem kelnek. Mindegy, akkor sem lövi ki magát. A mama lehet, hogy tényleg nem tervez semmit. Lehet. De Doc könnyedén túljár Santis mama eszén, és még csak meg sem kell erőltetnie magát. És ha ő azt mondta, hogy nem lesz semmi gond, hogy itt biztonságban vannak - na, mindegy. De altatót nem vesz be.

Ha ugyan altató.

Carol gondolatai egyre a tabletták körül forogtak, míg végül sikerült kitörnie az ördögi körből, és eltöprengett azon, hogy miért fél annyira Doctól. Hogy lehet az, hogy tart tőle, nem bízik benne, és mégis szereti őt. Úgy szereti, ahogy senki mást nem szeretett soha.

Félelme és bizalmatlansága ellenére még most is mindent odaadna, csak hogy mellette lehessen.

Mindig annyira higgadt és magabiztos. Mindig tudja, mit és hogyan kell tennie. Belülről darabokra törhet, de a viselkedésén ennek nyoma sem látszik - akkor is éppen olyan kedves és udvarias, mintha semmi baja nem lenne az égvilágon. Az ilyen emberekkel vigyázni kell. Soha nem tudhatod, mit forgatnak a fejükben. De...

Carol vágyakozva felsóhajtott, és fészkelődni kezdett. Doc McCoy - remek egy fickó, ahogy a mama mondta. Ennél többet nem is kell mondani.

Nincs a világon még egy olyan ember, mint Doc, és soha nem is lesz.

Carol keze eljátszadozott az üvegcsével. Azután az oldalára fordult, és megkopogtatta vele a falat. Doc nem lehet túl messze, talán csak alig egy méterre, a hidegen izzadó fal túloldalán. Ha meghallaná a kopogtatást, és válaszolna - az jó lenne. Mindketten megnyugodnának, ha tudnák, hogy a másik jól van.

Carol kopogott, és fülelt, majd hirtelen dühös nyugtalanság fogta el. Azután felderült, a másik oldalára fordult, és a szemben lévő falon kopogott. Talán ott van, azon az oldalon. Valahol mindenképp lennie kell. Vagy ezen, vagy azon az oldalon.

Kopogott és fülelt. Kopogott és fülelt.

A két kopogás közti csend szorítani kezdte, majd fájdalmas, kitöltésre váró kiáltássá nőtt. Elviselhetetlen ürességgé vált, és Carol agya védekezni kezdett. Segítségül küldte a képzeletet.

Carol majdnemhogy tisztán hallotta, hogy Doc visszakopog neki. Egészen tisztán azért nem - hiszen a képzelet sem képes mindenre -, de egyértelműen hallotta.

Kopogott és Doc válaszolt neki. A jelzések oda-vissza jártak. Carol testén borzongás futott végig a megkönnyebbüléstől. De az asszony még át sem adta magát a jóleső érzésnek, máris egyre növekvő nyugtalanság és ingerültség lett úrrá az idegein.

Mi értelme van egyre csak kopogtatni, minden értelem és cél nélkül? Talán ha üzenetet küldhetne Docnak. Megkérné, hogy... hogy...

De biztos már Doc is gondolt erre, és lehetetlennek találta. Talán valóban az is.

Carol visszatolta magát a fal mellé, majd lemérte a távolságot a szemben lévő falig. Úgy tűnik, elég hely lenne két embernek is. Elég szűk lenne, persze, és hosszabb ideig nem lehetne kibírni, de egy kis időre, mondjuk egy órára jó lenne.

A belmagasság? Carol a barlang mennyezetére szorította a tenyerét, és meglepődött, hogy mennyire alacsony. A félhomályban sokkal magasabbnak tűnt neki. Önkéntelenül igyekezett eltolni magától a plafont, majd egyszerre azon kapta magát, hogy az öklével veri a sziklát.

Gyorsan összeszedte magát, és néhány percig mozdulatlanul feküdt, várta, hogy vadul dobogó szíve lecsendesedjen. Azután a könyökére és a sarkára támaszkodva a kijárat felé mászott.

A lába belecsobbant a vízbe - gyorsan visszahúzta. Azután lassan újra belemártotta, és úgy maradt egy percig. Majd bosszús beletörődéssel megint kihúzta a lábát a vízből. Semmiképp sem hagyhatja el a barlangot, és úszhat vissza a tóba. Megláthatják, hiszen a környék mostanra már biztosan nyüzsög a rendőröktől. A tó nagyon mély feneketlen, ahogy a mama mondta -, és ő eléggé rosszul tud úszni. Ha nem találja meg a másik lyukat, vagy nem tud beúszni, sem visszatérni ebbe...

Talán éppen így tervezték. Abban reménykednek, hogy majd megpróbál kiúszni, és megfullad.

De akárhogy is, kijutni semmiképp nem tud. Itt kell maradnia, amíg ki nem szabadítják, ahogy - az inga az agyában most megint a másik oldalra lendült -, ahogy biztos is, hogy kiszabadítják. Doc majd érte jön. Hiszen a felesége, és annyi mindenen mentek már keresztül, és ő is annyi mindent tett Docért. És... és ha Doc meg akart volna szabadulni tőle, már ezernyi alkalma lett volna rá.

Kiviszi innen, ez biztos. Amint odakint elmúlik a veszély.

A mama nem engedi, hogy itt hagyja.

Itt a bejárat közelében kicsit több a hely, a mennyezet is magasabb. Carol kinyújtott kezével lemérte a távolságot, és úgy ítélte meg, hogy akár fel is ülhetne. Amint a gondolat megfogant a fejében, máris úgy érezte, hogy fel kell ülnie.

Kell. Egy percig sem tud tovább fekve maradni.

Állát a mellkasára szorítva próbaképpen felemelkedett. Tíz centi, húsz, negyven, egy fél méter ekkor a sziklafal a fejének ütközött. Makacsul tovább lökte magát, azután egy elfojtott jajkiáltással visszahanyatlott a hátára.

Egy percig pihent, majd újra próbálkozott. Most oldalra dőlve kísérelte meg, felhúzott térddel. Ezzel már jobb eredményt ért el, de még távolról sem elég jót. De a trükkjére, úgy tűnik, rájött.

Alkatából adódóan karcsú és hajlékony volt, és a megerőltető utazás alatt csak még tovább fogyott, így hát felhúzta a térdét, amennyire csak tudta, állát leszorítva összegömbölyödött, és egy lendülettel megpróbálta magát ülő helyzetbe gördíteni.

A mennyezet jókora ütést mért a koponyájára, de feje súrlódva tovább csúszott a fal mentén, hajszálakat és bőrfoszlányokat hagyva maga után. Carol már a fejét ért ütéskor feladta volna a próbálkozást, de a lendület tovább vitte a testét, és a következő pillanatban - ült.

A mennyezet a tarkójára és a hátára szorult, álla a mellére préselődött, kezével széles terpeszben kinyújtott lábai között tenyereit a földön, hogy megtámassza magát.

Nyugton maradt, hogy kifújja magát, de ebben a testhelyzetben még lélegezni is alig tudott. Legalább tudom, hogy meg lehet csinálni, gondolta, majd, mivel a pozíció kezdett elviselhetetlenné válni, megpróbált visszafeküdni. A kísérlet azonban sikertelen maradt.

Nem tudta elhinni. Túl szörnyű volt. "Nem - gondolta -, ha idefelé ment, visszafelé is menni fog. Ha fel tudtam ülni, akkor le is tudok feküdni."

- Hát persze, hogy le tudok feküdni - méltatlankodott most már hangosan. - Miért is ne?

Pedig minden ok megvolt rá, hogy ne tudjon. A lábát ezúttal nemhogy felhúzni, de mozdítani sem volt képes, és jobban összegörnyedni sem tudott. Teste pattanásig feszített rugóként préselődött a két fal közé.

- Nem - mondta csendesen. - Nem. Azután egyre emeltebb hangon:

- Nem, nem, nem!

Zihálva elhallgatott. A vér az agyába tolult, haja a szemébe lógott. Csuklóiban lüktetett a fájdalom, könyökében ezer tű szúrását érezte. Könnyei lecsordultak az arcán, és nem tudta letörölni őket. Egyre növekvő hisztériájában ez tűnt számára a legszörnyűbbnek.

- Az ujjamat sem tudom felemelni - zokogta. Az ujjamat sem...

Azután halkan, alig hallhatóan folytatta:

- A mama azt mondta, holnap estig. Holnap estig, úgy saccolja.

A szavakat elnyelte a csend. Carol egyre nehezebben lélegzett. Zihált, köhögött, nyögött, és rángatózó testtel zokogott. Könnyei most már patakban folytak.

- Nem - bírom - ki! - kiáltotta fulladozva. - Halljátok? Nem bírom ki! Nem bírom, nem bírom, neem bii-room, nem bírom kíííí...

Üvöltött, és az üvöltés okozta fájdalom újabb, még hangosabb üvöltésre késztette, és így tovább. Vergődött, vonaglott a rémület és a fájdalom szorításában. Fejét a mennyezetnek verte, sarkával eszeveszetten kaparta a földet, könyöke ide-oda csapódott sziklabörtöne falán.

Arcán a könny vérrel keveredett. Vér folyt a hátán, a karján, a mellén, a testét borító ezernyi vágás és horzsolás nyomán kicsorduló meleg, vörös vér - és sikamlós iszappá keveredett a barlang porával.

Észre sem vette, amikor kiszabadult, és fogalma sem volt, miképp. Vergődött és üvöltött még, amikor keze rátalált a gyógyszeres fiolára. Kinyitotta, és a szájába öntötte a tartalmát.

Ingerült volt, amikor kihúzták a kellemes sötétségből. Valami szorította a bokáját, és ő próbálta lerúgni magáról. A valami azonban nem engedett. Rángatta őt lefelé a lyukban, még több bőrt horzsolva le a testéről. Carol ordítva tiltakozott, de kiáltása hitelen elfulladt, mikor a víz összecsapott a feje fölött.

Fuldokolva és rugdosva kijutott a barlangból a tóba. Megint éjszaka volt - vagy még mindig? Hunyorogva felnézett, és a holdfényben egy vigyorgó arcot pillantott meg.

- Earl vagyok. - Az arcból hiányos fogsor villant elő. - Kapaszkodjon, majd mindjárt elkapom...

- Hagyjon! - Carol kétségbeesetten igyekezett visszafelé. - Hagyjon békén! Nem megyek sehová! Kérem, könyörgök, ne kényszerítsen! Hadd maradjak ott, ahol...

Megragadta a bokor ágait, és próbált visszaevickélni a barlangba. Earl jókora pofont adott neki.

- Kis boszorkány - morogta, miközben kötelet hurkolt Carol derekára, és jelzett a kráter peremén állóknak. - Negyvennyolc óra nem volt elég?

13

Carol és Doc zsákokkal letakarva feküdtek Earl teherautójának platóján. A hegyeken keresztül visszavitték őket egy betonútra, majd további néhány mérföldnyi, immár kevésbé döcögős utazás után megérkeztek arra a farmra, ahol Earl lakott. Félig összedőlt viskó, szeméttel borított udvar, egy tehén, néhány csirke, egy-két hektárnyi gyümölcsös és további egy hektár zöldségeskert - ennyi volt a farm. A bedeszkázott ablakú, viharvert házban azonban színes tévé, hatalmas mélyhűtő- és hűtőszekrény és egy meglepő méretű, fával fűthető tűzhely sorakoztak.

Earl láthatóan büszke volt ezekre a kincsekre, és Doc udvariasan meg is csodálta őket. Santis igyekezett titkolni örömét a dicsérő szavak hallatán. Kivett a sütőből egy hatalmas szelet marhasültet, és úgy, ahogy volt, az asztal közepére dobta. Amíg ő hozzálátott, hogy nagy, véres darabokat vagdosson le a húsból, Santis mama hideg, főtt káposztát, kenyeret, egy kanna kávét, egy négyliteres üveg whiskyt, valamint bádogpoharakat és tányérokat rakott az asztalra. Leültek, és Carol kivételével mindannyian falatozni kezdtek. A nő kissé szédelgett, és nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy ne hányja el magát az ételnek csak a látványától is.

Santis mama figyelmes pillantást vetett rá, és a whiskysüveg után nyúlt. Félig teletöltött egy bádogpoharat, és Carol elé csúsztatta.

- Gyerünk, igya meg - adta ki a parancsot. - Na, mi lesz? Ne kelljen kétszer mondanom.

Carol kiitta. Egy hajtásra lenyelte az italt, közben igyekezett legyőzni öklendezését. Azután jóleső forróság öntötte el a gyomrát, egy kissé az arcába is visszatért a szín.

- Most pedig egyen - szólt rá Santis mama. És Carol enni kezdett. Az első néhány falat után pedig már nagyon ízlett neki az étel.

Mindkét szeme alatt sötét karikák ültek. Szája duzzadt és sebes volt, arcát és kezeit vágások, horzsolások borították. Senki nem tett azonban megjegyzést a külsejére. Vén rókák voltak már a szakmában, nagyon jól tudták, mi történt vele.

Carol a tányérjára szegezte a tekintetét, és egy szóval sem vett részt a beszélgetésben, mintha egyáltalán nem érintené a téma.

A rendőrség természetesen még mindig halálra kereste őket, így lehetetlen volt szárazföldi úton átjutniuk a mexikói határon. De mama és Earl felvették a kapcsolatot egy kis portugál halászhajó kapitányával, aki már több alkalommal segített nekik hasonló vállalkozásokban.

- Ilyen rázós ügye még nem volt - magyarázta a mama, majd meghúzta a whiskysüveget, böfögött, és kezével megtörölte a száját. - Most húzza az időt, ki akar szállni a buliból, de egy-két nap múlva majd ideeszi a fene, és akkor rájön, hogy hiába ugrál.

- Úgy érted - ráncolta a homlokát Doc -, úgy érted, tudja, kik vagyunk?

- Hát persze. Ki más akarna éppen most átszökni Mexikóba? De emiatt ne aggódj, Doc. A pasas jól ismer minket, Santisokat, úgyhogy nyugodt lehetsz.

- Értem - felelte Doc. - Igen, biztosan igazad van.

Roy Santisnak körülbelül egy év múlva telik le a büntetése. Akkor már hárman lesznek szabadlábon, nem beszélve temérdek rokonukról és barátjukról. Senki nem meri kihívni magára Santisék haragját, aki valamit is hallott róluk. Aki pedig mégis szembeszáll velük, annak soha nincs alkalma rá, hogy eldicsekedjen vele.

Az étkezés végeztével Earl megtöltött egy agyagkancsót vízzel, és a hátsó udvaron keresztül egy szénaboglya méretű trágyadombhoz vezette Docot és Carolt. A rakás belseje üreges volt, a hátoldal felőli bejáratot tehéntrágyával összekent vászondarab takarta el.

Earl Doc kezébe adta a vizeskancsót.

- Hozok kaját is, ha kértek. De azt hiszem inkább éjszaka ennétek majd, amikor kijöttök.

- Persze - felelte Doc. - Semmi másra nincs szükségünk, Earl.

- Mondanom se kell, ne dohányozzatok odabent. A füst és a tűz nagyon messzire látszik.

- Értem. Nem lesz gond, Earl.

- Bagót kérsz? Van nálam egy plusz adag, azt neked adom.

- Azt nem utasítom vissza - bólintott Doc. Köszönöm.

Earl visszament a házba. Doc félrehúzta vásznat, és udvariasan előreengedte Carolt.

Egy óra volt hátra napkeltéig. Carol szó nélkül lekuporodott a földre, és szinte azonnal elaludt. Doc leült a fal mellé, és egy darabka bagót vett a szájába. Az utóbbi két nap és két éjszaka kialudta magát, és az álmot most már arra az időre tartogatta, amikor az ébrenlét már elviselhetetlenül unalmassá válik a számára. Rágta a dohányt, időnként kiköpött, de mindig gondosan eltemette a köpést. Néha ránézett arra a sötét foltra, ami az alvó Carolból látszott. Arca ilyenkor töprengő kifejezést öltött.

A trágyadomb már a felkelő nap első sugaraiból elkezdte gyűjteni a meleget. Tíz órakor, mikor Carol hirtelen felébredt, Doc már anyaszült meztelen volt. Csupán a zokniját és a cipőjét tartotta magán, a többit egy kupacba rakta, és törökülésben ráült.

Rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor az asszony nevetésben tört ki, majd jókedvű öngúnnyal elmosolyodott.

- Melyik szerinted a viccesebb? - suttogta. - Én magam vagy jelképértékű helyzet?

- Nem tudom - nevetett Carol. - De azt hiszem, követem a példádat.

Levetkőzött, a ruháival letörölte testéről a verejtéket, majd Dochoz hasonlóan párnát rakott belőlük maga alá. Most, hogy újra kettesben voltak, Doc aggódva vizsgálgatta az asszony sérülésit. Carol maga nem nagyon törődött velük. Megérdemelte őket, mondta, amiért kötöznivaló bolond módjára viselkedett. De örült férje gondoskodásának, és most, hogy kipihente magát és megnyugodott, újra feltétel nélkül szerette Docot.

Fejét kissé oldalra hajtotta, és kacér pillantást vetett a férfire, azután hirtelen előrehajolt, két tenyerébe fogta Doc borostás arcát, és...

Ebben a pillanatban ökölnyi nedves massza csapódott a homlokára, és csúszni kezdett lefelé az arcán. Carol hátrahúzódott, és kétségbeesetten próbált megszabadulni a bűzös arcpakolástól.

- Pfuj! - köpött ki undorodva. - Ez az egész undorító, ocsmány...

- Hát ez csúnya dolog volt - jegyezte meg Doc. Szerintem a meleg miatt van. Megpuhítja a...

- Légy szíves! - fintorgott Carol. - Elég undorító anélkül is, hogy elmagyaráznád.

Ezzel véget is ért a szerelmeskedésük. Doc visszahúzódott a hűvös nyugalom álarca mögé, Carol pedig visszasüllyedt korábbi szótlanságába, és csak magában beszélt néha, hogy a hosszú órákat elviselhetőbbé tegye.

Ez ám a jó mulatság! Mint a moziban! Drámai és izgalmas. Két csúnya, agyafúrt bankrabló, amint meztelenül dekkolnak egy trágyadomb közepén.

A hőség legyek tömegét vonzotta oda, és rózsaszín férgeket csalt elő a trágyából, melyek azután a fejükre és a hátukra potyogtak, vagy a földből másztak elő a testük alatt. Emellet pedig ott volt a könnyfakasztó, orrfacsaró bűz, mely, úgy érezték, bőrük minden egyes pórusába befurakodott.

Carol egyszer elkeseredésében a kijárat felé mozdult, hogy félrehúzza a vásznat, de Doc határozott mozdulattal félretolta.

- Tudod, hogy nem lehet. Próbálj meg bagót rágni.

- Bagót? Attól nem érzem a trágya szagát?

- A szagát igen. De legalább az ízét nem. Carol habozott, majd kinyújtotta a kezét.

- Adj egy kicsit. Rosszabbul már úgysem lehetek.

Rosszabbul lett ugyan, de ez legalább másfajta rosszullét volt, és már ez is enyhített a kínjain.

Csak ültek és rágták a bagót. Időnként köptek, de most már nem kellett betemetni a köpést, mert a folyékonyan és darabosan csöpögő trágya úgyis befedte. A legyek nyüzsögtek, a bogarak másztak, majd a hosszú nap lassan eltelt, és éjszaka lett.

Earl vödörszám hordta le nekik a vizet a házból, így sikerült valamennyire megszabadulniuk a mocsoktól. De a trágya szaga és dohánnyal keveredő íze nem tágított. Benne volt az étel ízében amit ettek, és azt képzelték, hogy még a whisky ízén is érzik, amit Earltől kaptak laposüvegből.

A ház addig üresen maradt, ezért Earlnek sietnie kellett vissza. Ez pedig azt jelentette, hogy Doc és Carol sem élvezhették olyan sokáig a szabad levegő áldását, mint remélték. Kedvetlenül bár, de visszamentek trágyakunyhójukba, egy újabb szenvedéssel teli éjszaka kilátásaival. Doc felvette az adott körülmények között legkényelmesebbnek tűnő testtartást, Carol viszont sehogysem találta a helyét a mocskos talajon.

- Miért? - suttogta keserűen. Miért kell itt lenniük? Először azok a szörnyű víz alatti lyukak, amelyektől még egy patkány is visszarettenne, most pedig ez - ez a... hely. Semmi értelme. Hiszen azóta üldözik őket, hogy leszálltak a vonatról, és akkor is bujkálniuk kellett. De soha nem rejtőztek olyan szörnyű helyekre, mint amilyenekre Santisék rakják be őket.

- Akkor még mozgásban voltunk - magyarázta Doc türelmesen. - Nem szorítottak be minket egy ilyen zsebkendőnyi területre.

- Nem érdekel! Akkor is azt mondom, hogy pont ilyen jól elbújhatnánk egy olyan helyen is, amit legalább el lehet viselni valahogy.

Doc azt válaszolta, hogy a jelek szerint ezt a helyet is el tudják viselni. Azután továbbra is türelmesen elmagyarázta, hogy a legjobb búvóhely mindig az, amelyik látszólag teljesen alkalmatlan emberi tartózkodásra. A vízi lyukak például... Ahogy Carol mondta, még a patkány is menekülne onnan. És most a trágyadomb. Már messziről visszataszítóan bűzlik, ki gondolna hát rá, hogy valakinek eszébe jut belebújni?

Carol eltompultan hallgatta. Azután már nem is hallgatta. Jobb, ha abbahagyja a panaszkodást, gondolta. A helyzete így is épp elég bizonytalan. Azonban Dockal ellentétben ő nem tanulta meg elfogadni a megváltoztathatatlant, ezért egyszerűen süketté és vakká lett. Belesüppedt valami furcsa, élettelen állapotba, ahol az idő nem létezett, mégis végtelennek tűnt.

További két napot és két éjszakát töltöttek el a trágyadomb belsejében.

A harmadik nap estéjén Earl a szokásos készletek nélkül jött hátra hozzájuk.

- Harapjatok valamit a házban, és pucoljátok ki magatokat. Úgy tűnik, sínen vagytok.

Earl a verandán őgyelgett két korcs kutyája társaságában, míg Santis mama, a hajóskapitány, Doc és Carol odabent a konyhaasztalnál foglaltak helyet. Carol haját félcentisre vágták. Mind ő, mind pedig Doc felcsavart peremű, kötött sapkát, farmernadrágot és laza trikót viseltek. Külsejük azt a benyomást keltette, mintha a hajó legénységéhez tartoznának - ezek hárman ott álltak a kapitány széke mögött, és mindig olyan arcot vágtak, amilyet főnökük.

Pillanatnyilag épp bosszankodva néztek.

- Huszonötezer? - A kapitány égre emelte a tekintetét. - Huszonötezerért vállaljak ekkora rizikót? Nevetséges!

- Akkor persze nem izgat a rizikó - jegyezte meg Santis mama szárazon -, ha jól megfizetnek érte. Vagy tévedek, Pete?

- Nézd...

- Rizikónak rizikó, nem vitás. Ezért kapod érte a nagy pénzt. Kétszer annyit, mint valaha kaptál. Többet viszont nem kapsz, az is biztos.

A két pénztartó öv az asztalon hevert. Santis mama kinyitotta őket, és mindkettőből ugyanannyit vett ki.

A kapitány tovább siránkozott.

- Nem lehet, nem lehet, senora! Én nem bánnám, higgye el, hisz régi barátok vagyunk, és azokért az ember a lelkét is kitenné. De a legénység... Hátrafordult, és megrázta fejét. - Látják? Nem hajlandóak! Ragaszkodnak hozzá, hogy...

- Na, ne röhögtess! - nevetett fel a mama. - Hisz ezek a balfácánok azt se tudják, miről beszélünk!

A kapitány dühösen pislogott, majd, mintegy varázsütésre, hirtelen nevetni kezdett.

- Nemdebár próbálkozik az ember. Még a barátaival szemben is. Ez szinte kötelessége. De most, hogy megegyeztünk...

A pénz után nyúlt, de félúton találkozott a mama kezével.

- Majd ha visszajöttél - mondta az asszony. Ha majd hallom a hírt, hogy odaértek egészségben és minden holmijukkal együtt.

- De-de - hebegte a kapitány elvörösödve. - Azt hiszi, át akarom verni? Nem bízik bennem?

- Mondtam én effélét?

- Akkor meg minek ez az egész? És ha valami baj lesz? Ha nem tudok visszajönni?

- Akkor ugrott a pénzed. - Santis mama a kapitány szemébe nézett. - De akkor már nem is lesz szükséged rá, Pete.

A férfi lesütötte a szemét, és azt hebegte, hogy az egész szóra sem érdemes, ő szívesen vár a pénzére. A mama bólintott, összecsavarta a pénzköteget, és a ruhájába rejtette.

Earl bejött a verandáról. Mindenki kezet rázott mindenkivel, és Doc csak úgy mellesleg felvetette azt az ötletet, hogy Santis mama és Earl is tartsanak velük. Azok összesúgtak és egymásra nevettek.

- Kösz, de nem, Doc - felelte a mama. - Jól megvagyunk mi itt. Meg most, hogy Roy még odabent kuksol, úgysem mehetnénk el.

Doc bólintott. Egy percig csend volt, senki nem mozdult. A mama viselkedésében volt valami, ami Docot arra késztette, hogy pénzt ajánljon fel a segítségükért.

- Igazán megkönnyebbülnék, ha elfogadnátok mondta tökéletesen hamis őszinteséggel. - Tudom, azt mondtátok, nem kell pénz, de...

- Lássuk csak - ráncolta a homlokát Santis mama. - Neked mennyit ér meg, Doc?

- Oh... - Doc arcán ott maradt a meleg mosoly, de a gyomrában jéghideg csomót érzett. Magában már vagy ezerszer összeadta és elosztotta kétfelé a pénzt. - Oh, én nem szeretnék összeget mondani. Annyit adok amennyit kérsz, és szívesen adom.

- Öt lepedő nagy érvágás lenne?

Öt? Arra számított - na igen, nem is tudja, mire számított. De ha efféle alkura kerül a sor, akkor a végén rendszerint az egészet oda kell adnod, amid csak van. És még jó képet is kell vágnod hozzá.

- Az kevés - felelte a megkönnyebbüléstől bőkezűvé válva. - Tíz alatt szóba sem állunk.

- Tudtam, hogy ezt fogod felelni. - Santis mama elégedetten intett a kezével. - Megmondtam Earlnek, hogy ezt feleled majd, ugye, fiam? De nem nekünk kell a dohány. Arra gondoltam, hogy ha tényleg nem nagy érvágás neked az az öt vagy tíz lepedő...

- Tíz. És cseppet sem számít, hogy érvágás-e.

- No, azt szeretném, hogy add oda Pat Gangloninak. Mondtam már neked, hogy megfordult erre, ugye? Nem volt túlzottan jól eleresztve, és én eléggé aggódom érte.

- A jó öreg Pat - bólintott Doc. - Meg fogja kapni a pénzt, ne aggódj.

- Én is kisegítettem volna, de csak térült-fordult, és már ment is tovább. Olyan rövid idő alatt meg nem tudtam felhajtani semmit. Na mindegy - rázta meg a fejét -, örülök, hogy te törődsz majd vele. Tudom, hogy megteszed, másképp nem mondanád.

- Vedd úgy, hogy el van intézve - ígérte Doc. Pat nekem is világi jó cimborám volt.

A kapitány kocsijával mentek. Doc elől ült, vele és a legénység egyik tagjával, Carol és a másik két alak pedig hátul. San Diegóra sűrű köd ereszkedett, a kocsi óvatos tempóban gurult át a városon. Északi irányból értek a rakpartra, majd megkerülték a belvárost, és dél felől tértek vissza.

A hajót - egy tizenöt méteres, robosztus alkotmányt - a hosszú móló közepe táján kötötték ki. Mellette egyik oldalon egy rákhalász bárkája állt, a másikon egy jacht, de mindkét hajó sötét és kihalt volt. A kapitány leparkolta az autót, és a kulcsot a kesztyűtartóba tette - valamelyik rokona a sok közül majd eljön érte. Kinyitotta az ajtót, és utasításokat adott ki portugálul és angolul.

- Sietnünk kell, ki kell futnunk a dagállyal. De nem rohanunk. Lassan megyünk, mégis gyorsan, világos?

Fogait kivillantva idegesen elmosolyodott, majd kiszállt a kocsiból, és a többiek követték. Leplezett sietséggel átvágtak a rakparton, majd a kapitány a hajóra ugrott, és kinyújtotta a kezét, hogy Carolt is a fedélzetre segítse. Egy másodperccel később Doc is a hajón landolt. A kapitány saját kabinjába vezette őket, miközben a válla fölött fojtott hangon magyarázott nekik. Az útra az övék lesz. Ö majd a legénységgel alszik.

Rájuk csukta az ajtót, azután halk hangok hallatszottak, és hamarosan beindult a motor. A hajó kifutott az öbölbe.

Néhány perc múlva a kapitány visszatért, behúzta a függönyt a kabin ablakai előtt, és felkapcsolta a villanyt.

- Nagyon csendesek lesznek, rendben? - Újra felvillantotta ideges mosolyát. - A vízen a hang messze elhallatszik.

Azután újra távozott. A hajó szinte észrevétlenül fokozta sebességét, és egyre mélyebben hatolt a ködbe.

Doc körbesétált a kabinban. Automatikusan átvizsgálta, mint minden idegen helyet. Semmi különöset nem keresett, csak egyszerűen körülnézett. A legtöbb élvonalbeli bűnözőnek megvan ez a szokása, és ez a szokás már sokszor megmentette Doc életét. Ez persze minden esetben valaki más vagy mások életébe került.

Megvizsgálta a kis könyvespolcot, és az elsősegélynyújtó felszereléseket tartalmazó szekrénykét. Benézett az ágy alá, elnézéstkérő mosolyt villantva Carolra, aki lefeküdt rá. Átkutatta az íróasztal rekeszeit, és talált egy kulcscsomót. Azzal kinyitotta a fiókokat, azokba is beleturkált, majd újra bezárta őket - mindent ugyanúgy hagyva bennük, ahogy találta -, és figyelmét most az ágy lábánál álló tengerészládára fordította.

A ládát mindkét oldalán lakat zárta le. Doc megvizsgálta a kulcscsomót. Az első próbálkozásra megtalálta a megfelelő kulcsokat, majd felemelte a láda nehéz tölgyfafedelét. Pár szürke takarót talált benne, ezek közé ágyazva jó néhány doboznyi muníciót, két ismétlőpuskát, és két tizenkettes duplacsövű vadászfegyvert. Doc szeme felcsillant. Azután, mintegy szórakozottan, megtöltötte a vadászpuskákat, a takaróhalom tetejére rakta őket, és lecsukta a láda fedelét. A lakatokat visszaakasztotta a helyükre, és úgy állította be őket, hogy úgy tűnjön, mintha zárva lennének. Ezzel azután befejezettnek tekintette a kabin átvizsgálását. Visszarakta a kulcscsomót a rekeszbe, és töltött magának egy italt.

Carol néhány percig figyelte férje ténykedését, azután az oldalára fordult, és behunyta a szemét. Doc csak azt teszi, amit mindig tenni szokott. Ha valami különös célja volna vele, megmondaná. Ha szükség van rá, hogy elmondja.

Az asszony elaludt.

Úgy érezte, mintha egy másodperccel később ébredt volna fel.

Odakint a sötét éjszakában a hajó dízelmotorjai különös visszhangot vertek. Nem, mégsem visszhang volt, hanem egy másik motor egyenletes zúgása. És az elfüggönyözött kabinablakon keresztül, makacsul áttörve a köd függönyét, fénycsóva világított be.

A kabinban sötét volt. Sötét és csönd - a feszültség, a várakozás csöndje -, majd Doc erélyes suttogása hangzott fel. Carol most látta őt, érezte, hogy a férfi mellette ül. Az ajtó mellett pedig megpillantotta a kapitány felvillanó fogsorát.

- Csinálja, amit mondok, Pete. A többit én és a feleségem elintézzük.

- Ne! Kérem, senor! Nem tehetem - nem szükséges! Csak egy kis csónak, három ember, nem több. Ismerem...

- Annál jobb.

- Kérem! Higgye el, hogy nem kell ezt tennünk! Esküszöm! Ismerem a parti őröket. Nem vagyok idegen nekik. Sokszor megtettem már ezt az utat. Elbeszélgetek velük néhány percig, és...

- Addig pedig feltartanak minket. Kiderítik ki vagy, és hová mész. Megtudnak mindent, ami ahhoz kell, hogy ránkszabadítsanak egy cirkálót.

- De... de... - A sötétből kétségbeesett csuklás hallatszott. - És azután, senor? Arra nem gondol? Ismerik a pozícióját, és tudni fogják, hogy a hajóm... hogy én...

- Nyugodtan kenjen mindent rám. Mondja, hogy a feleségem és én a tudta nélkül lopództunk a hajóra, és rátettük a kezünket a fegyvereire.

- Gondolja elhiszik ezt a mesét?

- Miért ne? Nagyon jó kis mese. - Doc vészjóslóan elhallgatott. - Ami azt illeti, sokkal jobb, mint a másik.

- Maga szerint! Könnyű magának... Miféle másik?

- Az, amit majd Santis mamának mond el. Nem mintha bármit is segítene magán, Pete. Nem tud olyat mondani, ami segítene.

A kapitány sóhajtott. A csónak motorjának zúgása lomha dohogássá csendesült.

- Én sem szívesen teszem, Pete - szólalt meg Doc őszinte hangon. - Ki nem állhatom az öldöklést, és ezt most különösen utálom. De mi mást tehetnék?

- Mi mást? - A kapitány hangjára alig lehetett ráismerni. - Igen, mi mást, senor? Mi lehetne drágább az embernek, mint a saját élete?

Azzal megfordult és kiment a kabinból. Egy perccel később kiáltás hallatszott:

- Ahoy! Ahoy, Elena Isabella!

Azután a fához ütköző fa hangja.

Doc kibiztosította a két vadászpuskát. Az egyiket Carolnak adta, majd csendesen kinyitotta a két kabinablakot.

A motorcsónakban hárman ültek: egy géppuskás, egy kormányos és a parancsnok, egy fiatal hadnagy. Az utóbbi egyik lábát a csónak szélére támasztva, hátratolt sapkával állt. A kormányos mellette, a szélvédőüveg peremére támasztott karral, a géppuskás pedig zsebredugott kézzel ácsorgott a hajó farára szerelt fegyvere mellett.

Doc összehúzott szemmel figyelte a géppuskást, és megszorította Carol karját.

- Várj! Talán közelebb húzódnak egymáshoz.

- Hová a nagy sietség, Pete? - A hadnagy hangjában baráti incselkedés csengett. - Csak nem akartál megszökni előlem?

- Me-megszökni? - A kapitány bizonytalanul felnevetett. - Ki akar megszökni?

- Miért nem csaliztál fel ma este?

- Hogy miért? Mert már délután megtettem. Fel is tankoltam, feltöltöttem a készleteket, megcsókoltam a feleségem...

- Oké, oké - nevetett a hadnagy. - Van egy kis kávéd a ladikon? Jack, hozd csak ide azt a termoszt!

A géppuskás a csónak orrába lépett. A hadnagy átvette a termoszt, és Pete felé nyújtotta.

- Most!

Doc egyetlen lövést adott le, dupla töltettel. Derékban szinte kettévágta vele a hadnagyot és a géppuskást. A két ember előrebukott, és a két hajó között a vízbe zuhant. Carol lövése a kormányos arcát és mellkasát érte. Még élt, amikor a hajó legénységéből ketten átdobták őt a csónak peremén. Vakon, szétroncsolt arccal sikerült a felszínre vergődnie. Az egyik ember megkönyörült rajta, és baltával széthasította a fejét. Azután léket vágtak a csónak aljába, és a két ember visszamászott a halászhajóra.

A dízelmotorok hisztérikusan felzúgtak, és a hajó rémülten szelni kezdte a hullámokat, mintha úgy hinné, sohasem érhet elég messzire, és már örökké rohanni akarna. De ahogy múltak az órák, lelassított. Ami megtörtént, megtörtént. Most már, legalábbis egyelőre, nem kellett rohanni.

Carol és Doc pedig...

Az ágyon feküdtek, szoros ölelésben - együtt és végre egyesülve. Doc megsimogatta Carol fejét óvó, védelmező mozdulattal. Ő a felesége, és sokkal drágább neki, mint az átlagos feleség az átlagos férjnek. És ha a körülmények arra kényszerítenek, hogy ellenfélként gondoljon rá - hogy így lesz-e, abban nem volt biztos -, azt ugyanennyi szeretettel tenné, és nagyon sok megbánással.

Carol megborzongott. Igyekezett még közelebb húzódni hozzá, a mellkasába fúrta az arcát, és halkan szipogott. Doc duruzsoló hangon nyugtatgatta, majd mikor észrevette, hogy Carol nevet, lágyan megcsókolta.

- Na, mi olyan mulatságos, hm?

- T-te! N-ne haragudj rám, Doc, de...

- Dehogy haragszom. De mit csináltam, ami így megnevettetett?

- Semmit. Csak egyszerűen nevetek rajtad. Carol élvezettel kuncogott. - Soha nem voltál biztos benne, hogy egyszer letelepszel Mexikóban, ugye? De mindig remélted, hogy valahogy, valamikor összejön. Láttam rajtad. Figyeltem az arcodat ott a vonaton, amikor San Diego felé jöttünk, és... és...

- És?

- Hát, úgy néz ki nem jön össze. Az esti egyezség óta nem teheted meg.

- Helyesbítek - felelte Doc. - Nem tehetjük meg.

14

Az a tenyérnyi birodalom, ahol El Rey koronázatlan királyként uralkodik, egyik térképen sincs jelölve, és hivatalosan nem is létezik. Érthető tehát, hogy sokan úgy tartják, a kicsiny országról szóló mendemondákat a törvény üldözöttei találták ki, hogy elhitessék magukkal: van egy hely a földön, ahol akkor is menedékre lelhetnek, ha már sehol nincs maradásuk. És mivel még egyetlen olyan ember sem járta meg ezt a földet, aki a szavahihetőségéről lett volna híres...

Márpedig a parányi ország létezik, és akinek ott van a helye, az meg is találja.

Az apró birodalom tengerparti hegyek ölelésében fekszik, ezért az éghajlata végletesen szeszélyes. Szinte lehetetlen megfelelően öltözni hozzá. A ruhák, amelyek egy adott időpontban kellemes viseletnek tűnnek, kínzó teherré válhatnak egy órával később. És különös módon, bár kétségtelenül az éghajlat következtében, az ember itt mindig egy kicsit szomjas. Mindez persze nem csak El Rey birodalmára jellemző. Sok trópusi és féltrópusi terület klímájának megvannak ugyanezek a hátrányos oldalai. Az apró királyságról azonban egyvalamit mindenképp lehet állítani: hogy egészséges. A betegség szinte ismeretlen fogalom itt. Még az olyan civilizációs kórok, mint a rosszul tápláltság és az éhezés, ezek is sokkal gyengébb hatásfokkal jelentkeznek, és a beteget már szinte teljesen felemésztik, mire az megadná magát nekik.

El Rey birodalma sok tekintetben nagyszerű hely. Mint már említettük, egészséges, és klímája a legkülönbözőbb igényeket is kielégíti. Emellett a lakosság létszámához viszonyítva ezt az országot védi a legtöbb rendőr a világon. Az itt letelepedő menekültek mégis állandóan zúgolódnak. A panaszok egyik leggyakoribb forrása az, hogy a parányi birodalomban a fogyasztási javak - minden, amit az ember megvásárol - minőségüket tekintve szigorúan első osztályúak.

Nem mintha az árak feltűnően magasak lennének, épp ellenkezőleg. Azt a négy fürdőszobás villát, amelyért a francia Riviérán havonta ezreket fizetne az ember, bárki kibérelheti itt pár száz dollárért. De ennél kevesebbért semmit sem talál. Azt a pár százat ki kell fizetnie. Ételre-italra ugyanez vonatkozik, a ruhákra, kozmetikumokra, dohányárura és ezernyi más cikkre szintúgy. Mindenből csak a legjobbat tartják, és minden viszonylag olcsó, de mégis aggasztóan drága annak, aki csak egy meghatározott összeggel rendelkezik, és reménye sincs rá, hogy több pénzt szerezzen.

El Rey együttérző bólogatással hallgatja a panaszok áradatát, de szemében gúnyos fény csillan. Hát persze hogy mindenből a legjobbat nyújtja a vendégeinek. Ott, ahonnan jöttek, nem éppen erre vágytak? Nem ezt akarták megszerezi, kerül, amibe kerül? Hát tessék! Azután rámutat arra, hogy a kevésbé igényes minőségű lakások és más árucikkek a bevándorlóknak egy nemkívánt fajtáját csábítanák az országába - olyan embereket, akikkel jelenlegi vendégei nem szívesen látnák magukat egy kategóriába sorolva. Mert ha azok közé tartoznának, nem azok lennének, akik, és nem is lennének ott, ahol vannak.

Mikor a vendég látja, hogy tartalékai rémisztő ütemben fogynak, kétségbeesett igyekezettel próbál beosztóbb életvitelt kialakítani. Kevesebbet eszik, lemond az italról, kopott ruhákban jár. És az eredmény az, hogy a pénze éppen olyan gyorsan fogy, mintha pontosan ugyanúgy élne, mint annak előtte.

Ezt pedig El Rey bankjának, a panaszok másik kiapadhatatlan forrásának köszönheti.

A bank természetesen nem nyújt hiteleket. Hisz kinek is nyújtana? Így az egyetlen bevételét a kamatok jelentik, melyeket itt nem az ügyfélnek fizetnek, hanem maga az ügyfél fizet. Százezer dolláros vagy annál magasabb egyenlegű számla esetében a kamat hat százalék. De az összeg szűkülésével a kamatláb értéke meredeken nő, és az ötvenezer dollárt meg nem haladó számláknál eléri a vérfagyasztó huszonöt százalékos arányt. Röviden: szinte kötelező, hogy a kedves vendég százezer dollárt vagy annál többet tartson a bankban. A lemondás és takarékosság azonban nem elfogadott módszer. Ha a havi kiadások egy önkényesen meghatározott összeg alá csökkennek - és ez nagyjából annyit tesz ki, amennyit az ügyfél korábbi, kényelmes életmódja mellett költött -, akkor a bank a számlát "inaktívnak" nyilvánítja, és további levonással sújtja. Ezzel a levonással kiegészítve pedig a havi kiadások összege óhatatlanul eléri a kritikus szintet.

Mindez természetesen így is van rendjén. El Rey raktárainak állandóan tele kell lenniük, és ez csak akkor lehetséges, ha a bevételei is állandóak. Az előkelő üdülőhelyek egytől egyig ezt a szabályt követik. Egy bizonyos összeget minden vendégtől behajtanak, és hogy az illető fel is használja-e, amit kifizet, az kizárólag rajta múlik.

Meg kell jegyeznünk, hogy senki nem köteles a vagyonát El Rey bankjában elhelyezni. De ebben az esetben - a helyi vezetés és a rendőrség álláspontja szerint - a vendég magára vethet, ha a pénzének lába kél. Márpedig erre igen jó esélye van. Megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy a lopásokat maga a rendőrség követi el, bár ezt a tényt bizonyítani éppoly lehetetlen, mint ahogy változtatni sem lehet rajta.

A panaszáradat tehát nem szűnik. El Rey becstelén játékot űz. Lehetetlen nyerni ellene. (- Ön beszél nekem becsületről, senor? És miért várja el, hogy nyerhessen?) Udvariasan meghallgatja a sérelmeidet, de orvoslást ne várj tőle. Saját szavaiddal vág vissza, kérdésre kérdéssel válaszol, feleletét maróan gúnyos parabolákba rejti. Ha azt mondod neki valamire, hogy rosszul működik, és javaslatot teszel a megoldásra, ő elmeséli neked a történetet a királyról, akinek két fia volt: Mindegyik és Bármelyik.

- Egyszer megkérdezték a királytól, hogy milyen emberek a fiai. Jók, rosszak, szépek, csúnyák, buták vagy okosak? Erre a király azt válaszolta: "Bármelyik mindegyik, Mindegyik bármelyik."

Az emberek átkozzák El Reyt. Sátánnak nevezik, és azzal vádolják, hogy Istennek hiszi magát. És El Rey rábólint mindkét állításra.

- De van-e különbség, senor? Van-e különbség büntetés és jutalom között, ha az ember csak azt kapja, amit kér?

A bevándorlók többnyire párosával érkeznek az országba. Van köztük férj és feleség, és vannak, akik csak élettársak. Az ideutazás ugyanis sok fáradsággal jár, és odaadó társ nélkül csak kevesen vállalkoznak rá. A partnerek a vagyonukat kezdetben megosztva kezelik, a közös költségeket pedig gondosan elszámolják. Ez a helyzet azonban temérdek vitára ad okot, és előbb-utóbb tarthatatlanná válik. Hisz függetlenül attól, hogy mennyi pénzzel érkeztek, az elszegényedés rémisztő kísérlete egykettőre a szívükbe fészkeli magát, így aztán hamarosan lezajlik köztük egy beszélgetés, melynek során - csak úgy mellékesen - szóba kerülnek a közös számla előnyei. Meg is egyeznek abban, hogy nyitniuk kellene egyet. Ezután pedig - nos, a dolog kimenetele attól függ, hogy melyikük agyafúrtabb vagy hidegvérűbb, illetve hogy melyikük bírja tovább ébren.

Akár az egyik, akár a másik a túlélő (és egyben a közös számla immár kizárólagos birtokosa), nem marad sokáig egyedül. Késztetést érez majd, hogy új partner után nézzen, vagy éppen őt szemeli ki valaki magának. És mikor ennek az együttműködésüknek is vége szakad, a keresés kezdődik elölről.

Minden a régi kerékvágásban halad tovább, szünet és vég nélkül. Mi sem egyszerűbb ennél.

Említettük El Rey rendőrségét és a védelmet, amit nyújtanak. Ez a szó azonban széles jelentésskálával bír. Akinek a védelem a feladata, az ne zaklasson senkit. Ne felejtse el, hogy az élet az élőké. Legyen annyi esze, hogy nem lépi át szűken értelmezett kötelessége határait, csak hogy nyakon csípjen egy gonosztevőt, aki talán nem is létezik.

A gyilkosság ismeretlen fogalom El Rey országában. Soha senkit nem lőnek le, vernek agyon, fojtanak meg, szúrnak le, illetve ölnek meg bármilyen egyéb közismert módszerrel.

Nem, emberölésre itt nem akad példa. A hivatalos iratok egyetlen esetet sem említenek. A kirívóan magas halálozási arány az öngyilkosságok nagy számának köszönhető, valamint annak a ténynek, hogy a bevándorlók feltűnő hajlamot mutatnak rá, hogy halálos balesetek áldozatává váljanak.

A gyönyörű villák úszómedencéit ritkán használják. A lovak elhíznak az istállókban, a csónakok a parton korhadnak szét. Senki nem horgaszik vagy vadászik, a golf és a tenisz ismeretlen. El Rey évente megrendezésre kerülő báljától eltekintve a társasági életnek gyakorlatilag minden formája hiányzik.

Doc végképp nem tudta, mit kezdjen magával. Egy napon, néhány hónappal érkezése után, sétára indult a hegyekben, és a várostól jókora távolságra, egy kies völgy lankái között apró falucskára bukkant. A település egyetlen utcáját macskakő borította, a házak vakító fehéren világítottak a napfényben, a levegőt sülő hús borsos illata töltötte be. Az egész faluban csupán két ember mutatkozott, ők a macskakövet söprögették az utca közelebbi végében. Doc felismerte őket - a városban már találkozott velük néhányszor. Most egy kézmozdulattal üdvözölte őket, de azok látszólag nem vették észre Docot. Befejezték a söprést, és eltűntek egy ház ajtaja mögött.

- Segíthetek senor? - Egy közeli épületből kék egyenruhás carabinero lépett elő. - Keres valamit?

- Nem, semmit - mosolygott rá Doc. - Egy pillanatra azt hittem, hogy ismerem azt a két embert.

- Az utcaseprőket? Talán a barátai?

- Oh nem, egyáltalán nem. Csak látásból ismerem őket.

- Értem. Ők egyébként nemrég érkeztek. Ezentúl itt laknak majd, ha esetleg feltűnt önnek a távollétük.

Doc körülnézett, és megjegyezte, milyen kellemes helynek tartja a falut. A carabinero rábólintott: igen, rendben tartanak mindent.

- Ez a szabály. Minden itt lakó kiveszi a részét a munkából.

- Aha - bólintott Doc. - Ez valamiféle szövetkezet, ugye? Pénz helyett a munkájukkal fizetnek.

- Így van, senor.

- Ühüm. - Doc még egyszer végigjáratta tekintetét a falun. - Valamit megkérdeznék. Nekem és a feleségemnek van egy szép villánk a városban, de...

- Nem, senor. Ön nem költözhet ide. Nem felel meg a követelményeknek.

- Ebben nem vagyok olyan biztos - kezdte Doc, de a rendőr a szavába vágott.

Ő biztos benne, hogy Doc nem felél meg. Ha alkalmassá válik, majd értesítik.

- Ne aggódjon, senor. De addig is, ha óhajtja, körbevezetem önt jövendő lakhelyén.

Doc köszönettel elfogadta a felkínált lehetőséget, és elindult a rendőrrel a széles, tiszta utcán. A házak kéményeiből füst szállt fel, de az ajtókban, ablakokban senki nem mutatkozott, és hangokat is csak elvétve lehetett hallani. A száraz levegő még a szokásosnál is forróbbnak tűnt, és Doc egy percre megállt, hogy a verejtéket letörölje az arcáról.

- Merre van a cantina? Jól esne egy ital.

- Az itt nincs, senor. Ebben a faluban nem vásárolhat italt.

- Akkor talán egy kávét.

- Az sincs, senor. Sem étel, sem ital nem kapható itt.

- Nem? - ráncolta a homlokát Doc. - Úgy érti, mindent a városból kell hozni? Annak nem nagyon örülnék.

A rendőr lassan megrázta a fejét.

- Nem, nem erre gondoltam. A városból semmi sem kerül ide. Csak az emberek.

A szavak megálltak a levegőben, a csend átlátszó falára festett, nagybetűs üzenetként. Úgy tűnt, a carabinero tűnődve nézegeti őket, majd Doc szemébe bámult, és halkan, mintha egy kérdésre válaszolna, folytatta:

- Igen senor, így van ez. Biztosan észrevette már, hogy nincs a faluban temető.

- D-de... - Doc remegő kézzel megtörölte a száját. - D-de...

A levegőt betöltő illat. A sülő, borsos bús illata. Borsot mindenütt találni, de a hús...

- Illő sors, nem, senor? És milyen könnyű az átmenet. Csupán szó szerint kell tenni ugyanazt, amit az ember korábban átvitt értelemben csinált.

A rendőr kedvesen mosolygott, és Doc torkát összeszorította a düh. Alig bírta fékezni magát, hogy ne csapjon ököllel a rendőr arcába.

- Illő? - hörögte. - Undorító! Förtelmes, ocsmány, embertelen...

- Embertelen? Miről beszél, senor?

- Ne gúnyolódjon velem, hallja? Magánál nagyobb fiúkat is elintéztem már...

- Abban biztos vagyok. Azért is van itt, nem? De várjon csak... Van itt valaki, aki ismeri önt, ha nem tévedek.

Az egyik házból épp akkor lépett ki egy férfi. Körülbelül százkilencvenöt centi magas lehetett, és a normális súlyának messze száz kiló fölött kellett volna lennie. Jelenlegi súlya azonban ennek alig egyharmada volt.

Szemei hatalmasnak tűntek halálfejjé soványodott arcában, a nyaka olyan vastag lehetett, mint Doc csuklója. Hihetetlennek tűnt, hogy még egyáltalán él. De, mint tudjuk, El Rey országának klímája nagyon egészséges, és a lakosok közül sokan elérik a százéves életkort is.

A férfi Doc felé tántorgott, de szólni nem tudott, erejéből csupán néma tátogásra futotta.

- Pat... - Doc hangja suttogássá gyengült. - Pat Gangloni.

Automatikusan hátrálni kezdett a jelenés elől, de gyorsan összeszedte magát, a férfihez lépett, és a karjaiba zárta őt.

- Semmi baj, Pat. Nyugalom, most már minden rendben lesz. - Megveregette a csontváz vállát, és Gangloni némán zokogni kezdett.

A carabinero nézte őket, szemében az együttérzés szokatlan fénye gyűlt.

- Szomorú eset - motyogta. - Nagyon szomorú. Képtelen nyugalomra lelni. Már most régebben van itt, mint sokan.

- Mit akar ezzel? - fordult Doc dühösen a rendőrhöz. - Tud szerezni egy kocsit - egy taxit? Valamit, amivél el tudom vinni innen?

- Hmm... igen. Eltart egy ideig, de megoldható.

- Akkor oldja meg! Siessen!

- Egy pillanat, senor. - A carabinero nem mozdult. - Azt mondja, el kívánja vinni innen. Megmondaná, hová?

- Hogy hová? Haza, a házamba, természetesen. Valahová, ahol gondozni tudom, amíg újra talpra áll.

- És azután, senor?

- Azután?

- Azután is eltartja majd?

- Hát, ööö... - Doc kissé vesztett a lendületéből. - Hát persze, hogyne. Úgy értem...

- Gondoskodnia kell róla, senor. Egészen addig, amíg saját magát el tudja tartani. Másképp semmi értelme. Gonoszság lenne. Embertelenség, ahogy egy perce mondta.

Gangloni vadul reszketni kezdett. Beszélni nem tudott, de hallott minden szót, és pontosan tudta, mi következik. Doc bizonytalan próbálkozást tett, hogy kiszabaduljon az ölelésből, mire a csontsovány karok még szorosabban köré fonódtak.

- Jó barátja, ugye? Tartozik neki ennyivel. - A carabinero maga volt a megtestesült részvét. - Megértem. Ebben itt van valami - mondhatnám - belső finomság. Elvei vannak, amelyekben szilárdan hisz. Elferdült, torz elvek ugyan, de...

Doc hirtelen kiszakította magát Gangloni öleléséből, és hátrálni kezdett a macskaköves utcán. Közben bocsánatkérő arcot vágott, és hebegve szabadkozott.

- Majd... majd később visszajövök. Még meg kell szervezni a dolgot. Be-beszélnem kell a feleségemmel. Nem lesz semmi gond, de... de tudod, milyenek a nők. É-én... Páti Ne nézz így rám! Ne...

Azzal megfordult, és rohanni kezdett. A carabinero hangja utolérte.

- Hasta la vista, senor. A viszontlátásra!

Elhiteted magaddal, hogy ez csak egy rossz álom. Elhiteted magaddal, hogy meghaltál - te, nem a többiek -, és a pokolban ébredtél fel. De tudod, hogy ez nem igaz. Az álmoknak egyszer vége szakad, de ennek soha. És aki meghalt, az halott - ki is tudhatná ezt jobban, mint te?

El Rey csak azt teszi, amit tennie kell. Nem öl meg, hogy elvegye tőled a zsákmányt. Valós ellenszolgáltatást nyújt a pénzedért. A hely, amit fenntart, első osztályú, de működése csak úgy biztosított, ha a vendégek is első osztályúak. El Rey nem engedheti meg neked, hogy nincstelenként vegetálj a városban - máskülönben nem tudna helyet biztosítani az újonnan érkezettek számára. Ha pedig hagyná, hogy túl sok vendég gyűljön össze, akkor te és a fajtád hamarosan felülkerekednétek. Te állnál az ő helyére, és ő kerülne a macskaköves utcára, a vakító fehérre meszelt házak közé. El Rey jól tudja ezt. Ő és bennszülött alattvalói mind jól tudják. Ezért lelik kedvüket az iróniában, a szimbólumokban. Ezért tartanak mindig tükröt neked hogy úgy lásd magad, amilyen valójában vagy, és ahogy ők látnak téged.

Hiába próbálod hitegetni magad. A birodalom létezik, ha térképek és a hivatalos státus nélkül is. Hívd, ahogy akarod, de létezik. Mindent összevetve talán a legjobb hely a maga műfajában. És ha vannak is hátrányai, mert kétségkívül vannak, azokról sem El Rey tehet, hanem a vendégei.

El Rey nem csap be, és nem is öl meg. Nem fog és nem is tud eltartani, de az életednek sem vet véget. Élhetsz, ameddig tudsz. És azon a különös, steril éghajlaton az élet mintha örökké tartana.

Az évente egyszer tartott bál estéje az egyetlen olyan időszak El Rey országában, amikor sem "öngyilkosság", se végzetes kimenetelű "baleset" nem történik. A vendégeket udvariasan, de nagyon alaposan megmotozzák, mielőtt bebocsátanák őket a Palacio del Rey-be, ahol a táncestélyt rendezik. Tájékoztatásul közlik mindenkivel, hogy a vezetőség kifejezett nemtetszéssel fogadna a vendégeket sújtó bármiféle sajnálatos eseményt. Efféle szerencsétlenségre már több mint egy évtizede nem került sor, és az akkori áldozat, egy férfi, valóban véletlenül esett ki egy negyedik emeleti ablakon. Mindazonáltal a jelenlévők mindegyikét súlyos pénzbüntetéssel sújtották, a férfi feleségét pedig - akivel szemben felmerült a gyanú, hogy az ő vétkes könnyelműsége okozta a balesetet - bankszámlája azonnali és teljes elkobzásával büntették. Ennek köszönhetően a meghívott hölgyek és urak ma már nemcsak hogy óvakodnak a legkisebb barátságtalan gesztustól is, de mindenki a legnagyobb mértékben felelősnek érzi magát a többi vendég biztonságáért. Csak emeld fel a hangodat kissé, és azonnal száz aggódó szempár mered rád. Csak nyúlj hirtelen a zsebkendőd vagy egy cigaretta után, és máris tíz ember mozdul feléd.

Doc McCoy kifogástalan szabású frakkjában a nagy bálterem szélén álldogált, és a táncolok forgatagát figyelte. Néha udvarias meghajtással köszöntött egy-egy párt, másokat egy mosollyal üdvözölt, megint másokat egy fejbólintással. Elegánsan hátrafésült hajával ő volt a gondtalan életű, derűsen nyugodt úriember mintapéldája. Pedig kevés olyan nap volt az életében, amikor gondterheltebb és nyugtalanabb lett volna.

A lelkiek mellett még testi fájdalmai is voltak - mindkét lába teljesen elzsibbadt, és a gerince is veszettül fájt -, és ezeket nagyrészt két nőnek köszönhette, nevezetesen El Rey két főbírája feleségeinek. Egyik asszony sem volt magasabb másfél méternél, együttes súlyuk viszont jelentősen meghaladta a negyed tonnát. Ráadásul mindketten fáradhatatlannak tűntek. Felváltva táncolt velük, bocsánatért esedezett, amikor a lábára léptek, és bókokat súgott a fülükbe, miközben ordítani tudott volna, annyira fájt a gerince az állandó hajlongástól. A hölgyek mindenesetre olvadoztak a gyönyörűségtől, és ez volt a célja. Az a hír járta ugyanis róluk, hogy a magánéletben hárpiák, és otthon ők hordják a nadrágot. Már éppen némán gratulált magának, amikor megpillantotta Carolt, aki a rendőrfőnök karjaiban táncolt el mellette. Azonnal tudta, hogy minden igyekezete kárba veszett. A két főbírónak esélye sincs a rendőrfőnök ellenében. A játék pillanatnyi állása szerint tehát a mérleg a felesége javára billen. Carolnak talán meg kell majd szenvednie érte, ha ő, Doc lesz a következő öngyilkosság vagy baleset áldozata, de ez rajta akkor már nem sokat segít.

Ekkor már több mint egy órája múlt, hogy utoljára látta akár a feleségét, akár a rendőrfőnököt, és aggodalma nőttön nőtt. Nagyon gyorsan ki kell találnia valamit, különben lehet hogy ez a mai lesz az utolsó bálja életében.

Doc még utoljára körbepillantott a helyiségen. Azután megfordult - közben úgy tett, mintha nem venné észre a tömegből felé integető hájas női kezet -, és lassan elindult a bálterem pálmákkal szegélyezett fala mentén. Agyában felrémlettek annak a rég elmúlt kansasi délutánnak a képei, amelyet ő és Carol együtt töltöttek a piknikasztal mellett, miután leszálltak a kaliforniai vonatról.

"Azt hiszem, újra össze kellene ismerkednünk, Doc. Nagyon sürgősen."

Doc keserűen elmosolyodott. Összeismerkedni? Óh nem, arra semmi szükség. Az igazi baj az, hogy túlzottan is jól ismerik egymást. Ha akartak valamit, elvették mástól. És megszabadultak mindenkitől, aki az útjukba állt, vagy aki több hasznot már nem hajtott nekik. Ez számukra az élet rendje - ez az éktük. És ha arra kerül a sor, egymáshoz éppoly kevéssé lesznek irgalmasak, mint másokhoz voltak...

Doc gondolataiba mélyedve sétált végig a terem fala mentén. Szórakozottan bepillantott a számtalan szalon, társalgó és bár ajtaján. Az egyikből a kövér Ike Moss köszönt rá tele szájjal, és egy szendvicsekkel megrakott asztal felé invitálta. Doc mosolyogva megrázta a fejét, és továbbment. "Ike Moss - gondolta undorodva. - Hogy válhat ilyen otrombává és érzéketlenné egy emberi lény? Csupán egy hete, hogy a felesége belefulladt a fürdőkádba, és a fickó kirittyenti magát, bálba megy, és mindent magába töm, amit csak talál."

Valószínűleg üresre zabálta a jégszekrényt, miután végzett a nejével. Doc csendesen kuncogott, ahogy elképzelte magában a jelenetet.

Épp egy kis biliárdszoba mellett haladt el. Benézett, és már csaknem továbbindult, amikor egy ötlete támadt. Kihúzta magát, és belépett az ajtón.

A szobában álló pool-asztal mellett Max Vonderscheid állt. A törpe torz, púpos testén kifakult, fekete frakk lógott, szárnyai szinte a földet súrolták. Szürke sörénnyel övezett arca alig néhány centiméterrel ért az asztal fölé. Az egész ember furcsamód mégis elegánsnak tűnt, és sugárzott belőle a méltóság. A biliárdgolyókat pedig szinte mérnöki pontossággal küldte mindig a megfelelő helyre.

Egy bonyolult dupla mandinerrel most az utolsó két golyót is a zsebekbe juttatta. Doc megtapsolta teljesítményét. Vonderscheid a padlóra támasztotta a dákot, és felpillantott.

- Tessék, Herr McCoy. Miben lehetek szolgálatára?

Szinte teljesen akcentus nélkül beszélt, mint majdnem mindig, amikor El Rey nem volt jelen - ezt Doc már korábban megfigyelte. Az orvos láthatólag igen jóban volt a Királlyal. Ezt többek között az is bizonyította, hogy Vonderscheid sokmindenhez jelentős árengedménnyel jutott hozzá. Mindazonáltal az orvosnak kellett valamiféle jövedelemmel rendelkeznie, praxist pedig a birodalomban nemigen folytathatott.

- Tessék! - A púpos szemében különös fény csillant. - Óhajt tőlem valamit vagy sem?

- Elnézést - sietett a válasszal Doc. - Annyira elmerültem a játékában, hogy... de igen, valóban a segítségét szeretném kérni. Az az igazság, hogy nagyon aggódom a feleségemért. Azt hiszem, nincs minden rendben az egészségével.

- Értem. És?

- No igen. - Doc lehalkította a hangját. - Az ügy meglehetősen bizalmas jellegű, doktor úr. Szigorúan négyszemközt szeretném megbeszélni önnel.

Vonderscheid megfordult, és körülnézett a szobában. Az egyik saroknál néhány pálmabokor sötét kis zugot fogott közre, az orvos egy hosszú pillanatig arra szegezte a tekintetét. Azután újra Doc felé fordult, és felvonta a szemöldökét.

- Azt hiszem, itt négyszemközt vagyunk - szólt. - Igen, ez a hely tökéletesen megfelel. Tehát: mi a probléma a feleségével, és miért fordul ez ügyben hozzám?

Doc óvatos magyarázatba kezdett, de még korántsem jutott a végére, mikor Vonderscheid a szavába vágott:

- Ugyan kérem, Herr McCoy! Kár ennyi szót vesztegetni egy ilyen mindennapos ügyre! Azt akarja, hogy megvizsgáljam a feleségét, ugye? Menjek oda hozzá, és ajánljam fel neki, hogy megvizsgálom, de ne említsem, hogy a kedves férje kérésére teszem. Azután mondjam azt neki, hogy operációra van szüksége, és erről győzzem is meg. És ha a műtétre sor kerül, közben...

- Nem szükséges részleteznünk - szólt közbe Doc sietve. - Köztudott, hogy igen sokan halnak meg a műtőasztalon. Ha lenne olyan szíves, és közölné, hogy milyen összegű tiszteletdíjra tart igényt...

- Ha megtenném, amit akar, nem kellene fizetnie érte. Kitüntetés és élvezet lenne számomra akár magát, akár a feleségét átsegíteni a másvilágra. De sajnos nem tehetem meg. A nevem Vonderscheid, nem pedig Katzenjammer, és orvos vagyok, nem hóhér.

- Egy pillanat, doktor úr - vonta össze a szemöldökét Doc. - Ön félreértett engem. Csak nem gondolja, hogy én...

- Ugyan, kérem! - Vonderscheid haragosan koppantott a dákóval. - Ne akarja megtudni, hogy én mit gondolok magáról és a feleségéről! Arról, hogy mit műveltek az egészséges testükkel, a kitűnő eszükkel, a korlátlan lehetőségeikkel. Ha én vagy szegény Rudy Torrento csak a felével rendelkeztünk volna...

- Szóval erről van szó - fakadt ki Doc dühös gúnnyal. - Maga Rudy barátja volt, és ezért persze...

Hirtelen elhallgatott. Vonderscheid egy lépést hátrált, két kézzel markolta meg a dákot, és fenyegetően hadonászni kezdett vele. Doc egyszerre úgy érezte, hogy nincs több mondanivalója.

- Nem folytatja, McCoy? - sziszegte az orvos ádáz vigyorral. - Akkor majd én befejezem maga helyett. Igen, Rudy a barátom volt. Elmebeteg volt, szinte születésétől fogva brutálisan verték. Mások csináltak szörnyet belőle, és ő nem tehetett semmit ez ellen. Soha életében nem volt egyetlen barátja sem - ezért lettem hát én a barátja. Én nem tekintettem bűnözőnek. És magamat sem tekintem annak, csupán mert törvényeket sértettem meg. Ennyi! Ez minden, Mr. McCoy, csak még két dolog hiányzik. A kedves felesége alig néhány perccel ezelőtt az önéhez megtévesztésig hasonló ajánlattal állt elő nekem. Ami azt illeti, a hölgy még itt is van... - Vonderscheid a pálmák takarta zug felé bökött. - Tehát ha esetleg sort kívánnának keríteni a kölcsönös részvétnyilvánításra...

A púpos gonoszul felkacagott, az asztalra dobta a dákot, és kiment a szobából.

Doc az ajkába harapott. Egy percig mozdulatlanul állt, majd lassan elindult. Megkerülte a biliárdasztalt, és bebújt a pálmalevelek közé.

Carol rögtönzött bárpultot épített maga körül. Doc csendben leült mellé, mire az asszony meleg együttérzéssel rápillantott, és töltött neki.

- Nagyon durván bánt veled, szegény Doc.

- Hát, igen - sóhajtotta férfi. - Remélem, veled nem volt ilyen goromba.

- Az nem számít. Én már épp elég letolást kaptam életemben. De te, akit mindig mindenki szeretett...

Carol vigasztalóan megsimogatta Doc kezét, és a férfi töprengő csodálkozással nézett rá.

- Tudod - szólalt meg -, én azt hiszem, te tényleg szeretsz engem.

- Hogy szeretlek? - vonta össze a szemöldökét Carol. - Hát persze, hogy szeretlek. Te talán nem szeretsz?

Doc lassan bólintott.

- De igen. Igen, Carol, elég furcsa, de nagyon szeretlek. Mindig szerettelek, és szeretni is foglak, és soha nem szerethetek senki mást.

- És én sem. Én... oh Doc. Doc!

- És ez egyáltalán nem számít, ugye Carol? Vagy igen?

- Számít? - Carol megtörölte a szemét. Mondd, hogy számít, és én is azt mondom. És mi a fene változik meg tőle?

Doc halványan bólintott, majd újratöltötte a poharaikat. A palota tornyában a nagyharang éjfélt kongatott, és a bálteremben a zenekar játszani kezdte az "Otthon, édes otthon" dallamát.

- Hát igen - szólalt meg Carol. - Nagyon úgy tűnik, hogy vége, Doc.

- Igen - felelte a férfi. - Úgy tűnik, vége.

- Koccintsunk! - Carol hangja egyszerre dühösen, rémülten, és megkínzottan csengett. - Igyunk rád egyet, Doc, édesem!

- Kedves tőled. - Doc az asszonyéhoz koccintotta a poharát. - Halljuk az áldomást!

- Rád iszunk! Rád és a sikeres szökésünkre!

- És rád is, kedves - tette hozzá Doc. - És még egy ilyen győzelemre.

Vége

NNCL1850-60Av1.0

InterCom könyvek

Eredeti cím: The Getaway

A fordítás a First Vintage Crime/Black Lizard Edition 1990. októberi kiadása alapján készült

Fordította: Tóth Tamás

ISBN 963 8370 05 X

INTERCOM Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft.

Felelős kiadó: Mihály György ügyvezető igazgató

Sorozatszerkesztő: Mentes Endre

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4988.66-14-2

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Jim Thompson

Szökésben

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

Vége