Nemere István: A tévedés eredménye (Tvr-hét 1997/36) A tudományos kutatásban nemegyszer előfordul, hogy a kutató akarva-akaratlanul elkövet valamilyen jelentéktelen tévedést, ám ennek váratlanul nagy haszna vagy más, jelentős következménye lesz. Ez alól a parapszichológia és kutatói sem kivételek. E hasábokon korábban már szóba került Lawrence LeShan professzor, és kedvenc "tisztánlátója", a paraképességű Eileen Garrett asszony. LeShan az egyik nyarat New Yorkban töltötte, Garrett asszony pedig Floridába utazott. Megbeszélték telefonon, hogy a professzor odarepül hozzá, hogy néhány kísérletet tanúk előtt lefolytassanak. LeShan kitalálta, hogy sok kis alakú tárgyat visz magával, azokat előre kódszámokkal ellátott borítékba rakja. Garrett asszonynak ki kell találnia, mi kapcsolódik e tárgyakhoz, anélkül, hogy tudna róluk bármit is. Volt ott kődarab a Vezúv vulkánból, régi görög pénzérme, egy kis kőhal, fésű, darabka használt kötszer és hasonlók. A kísérlet előtt azonban nem a professzor teszi a tárgyakat a borítékokba, hanem az általa felkért személy rakja össze a távollétében. Az asszisztens adja a kódszámot is, tehát maga a kísérlet vezetője sem tudja, melyik borítékban éppen mi van. Garrett asszony nem nyitja a borítékot, hanem a kezét rátéve kezd el beszélni, és nemcsak a benne rejlő tárgyról, hanem annak előtörténetéről, a vele kapcsolatba kerülő személyekről és egyébről: Az utolsó tárgy egy agyagtáblácska volt, de elfogyott már a boríték: LeShan átment a másik szobába, ahol egy általa sosem látott titkárnő volt. A nő megkérdezte, mi az a kezében, sőt át is vette az agyagtáblácskát és megnézte, beszéltek róla pár percig. Két héttel később Floridában Garrett asszony házában gyűltek össze a kísérletezők. Az asszony sorban húzott a borítékok közül, és a bennük lévő tárgyakról - anélkül, hogy látta volna őket - szinte mindent elmesélt. Aztán egyszer csak az a boríték került sorra, amelyben a babiloni ásatásból szerzett kis agyagtábla lapult. LeShan azt remélte, jó történeteket hall majd a táblával kapcsolatba kerülő, esetleg több ezer éve halott emberekről. Ehelyett nagy meglepetés érte. Furcsa tévedés következett be, amiből aztán újabb felfedezés lett. Garrett asszony ugyanis nem a táblácskára reagált, hanem a borítékra. Amit, ugyebár, a titkárnő adott a professzornak. És attól kezdve a mellékvágányra tévedt kísérlet így zajlott: Garrett asszony pontosan leírta a titkárnő külsejét, akit mellesleg soha nem látott, és akiről nem is hallott. Olyan részleteket mondott róla, amelyek alapján LeShan felismerte, kiről lehet szó. Nemcsak a külső jegyeit, de jellemét, sőt a hölgy szakmai előtörténetét is tudta! Ráadásul két olyan sebhelyet nevezett meg annak testén, ami soha nem volt látható, mindig ruha fedte. Ugyanakkor semmit sem mondott a babiloni táblácskáról, mintha az nem is létezne, sem az íróasztalról, amelyben több mint egy évig őrizte, de Londonról sem, ahol a professzor korábban a táblát vásárolta. Szóba sem került Babilónia, az a bizonyos ókori állam sem, ahol a tábla keletkezett sok ezer évvel korábban! Világossá vált tehát, hogy a dolog kisiklott, de így még érdekesebb lett a kísérlet. LeShan később New Yorkba visszatérve kikérdezte a titkárnőt, például az élettörténete vagy a sebhelyek ügyében. Az nagy csodálkozással vette tudomásul, hogy LeShan ilyen intim dolgokat tud róla... Hát még, amikor megmondták neki, hogy mindezt olyan asszonytól hallotta, aki az ő létezéséről nem tudott azt megelőzően. A tudós számára az eset lehetőséget adott arra, hogy növelje a "stimulációs területet", amely létrehozhat egy paranormális jelenséget, ráadásul kísérleti úton történt mindez. Tehát később is megvalósítható volt újra és újra, amint ezt meg is tették. Ebből a véletlenből születtek aztán azok a kísérletek, amelyekben már tudatosan törekedtek arra, hogy az alanyoknak valamilyen formában két tárgyat mutassanak, vagyis két tárgyhoz jussanak hozzá. Általában elágazott ilyenkor a dolog, a paraképességű személyek vagy az egyik, vagy a másik tárgyat választották és attól kezdve csak arról beszéltek, csak az volt számukra létező az adott kísérlet során. Nagyon kevés olyan személy akadt, aki sorba véve a tárgyakat, mind a kettőről tudott beszélni. Így derült fény arra is, hogy abban a másik világban, ahol ezek a képességek megvalósulnak, ahonnan ide "átvetődnek", abban a dolgoknak nem ugyanolyan a jelentősége, mint itt. Ami itt fontosnak számít, amire esetleg sokan várnak - mint az említett kísérlet során a babiloni táblácska sorsára -, az "onnan nézve" jelentéktelen, mert fontosabbnak ítéltetett a frissebb nyom, a boríték, amelyet hetekkel korábban pár percig tartott valaki a kezében. Valahol tehát elágaztak a dolgok és szintén "valahol" eldőlt, hogy ez fontosabb, értékesebb információ, mint az, amit egy sok ezer éves tárgy hordozott magában.