Szín: nagy füves halom. Tetejében emlékkő, melyre rá van vésve: Tatár Halom. A halom aljában fenyőbors bokrok, másfelől nyírfa. Háttérben hegyes táj.
Idő: nyár.
| Mint megállnak futó vizek és suhanva szálló madarak, |
| Egynéhány percre állj meg te is, oh szíves emlékezet. |
| Szállj meg velem e régmultak halmánál pihegni, |
| S együtt dobogván bujdosó szívemmel, mely, íme, hazatér: |
| Írd belé, oh emlékezet, a maradó időbe, |
| Hogy mily nagy vész találta ismét a népet, |
| Midőn éltünk vala ezerhétszáz után |
| A hatvannegyedik esztendőben. |
| Mert jött vala akkor, a hatalmas császárnő |
| Parancsa szerint, |
| Egy hóhér generális, kinek neve vala Bukkóv, |
| Hogy megrontsa nálunk a szabad törvényt. |
| El is kezdé állítani szabad földünkön |
| A rabság kitalált katonarendjét, |
| Fegyverbe akarván húzni szabad atyáinkat |
| S kedveseinket szívünk mellől. |
| De ők nem hajlottak a széjjelhordott parancsra, |
| Minek mögötte császárnő állott |
| És hóhér generális, |
| De nem állott mögötte törvény. |
| Ennek okán ágyús és puskás németjeit |
| Híres Madéfalvára reá küldötte |
| Gyilkos generális, |
| S télnek hideg hajnalán népünk seregét |
| S közöttük nemzetünknek egybegyűlt jeleseit |
| Halomra kezdette öletni. |
| Oh, emlékezet, vésd a szüntelen folyó időbe, |
| Ami csak történt ama nap hajnalán! |
| Kínhalálát gyermeknek és jeles fiaknak, |
| S futását a megrettent csíki népnek, |
| Minek árjában magam is, éjjel és nappal, |
| Nyugodalom nélkül menekedém, |
| Nem is pihenhetvén, |
| Csak jegyes mátkám busongó szárnyán, |
| Ki vala Kászoni Pál. |
| „Mikor Csíkból elindultam, jaj, |
| Színem se vót, úgy búsultam, jaj… |
| Kezem fejemre kapcsoltam, |
| Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj… |
| Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj, |
| Nagy szomorán visszanéztünk, jaj… |
| Láttuk sok kémény füstölgését, |
| Felfele lengedezését, jaj… |
| Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj, |
| Egy fogadóba mind bémentünk, jaj… |
| Elévettük a tarisnyát, |
| Azt a csíki tarkabarkát, jaj… |
| De én még enni sem tudtam, |
| Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!” |
| Oh, mátkás jegyesem, Kászoni Pál: |
| Beh nagy vigasz valál a bujdosásban |
| Te nekem… |
| De rettegvén szívem, jobban szivednél, |
| Hogy bujdosott helyünkön keresők megfognak: |
| Hányszor mondám, könyörögve neked, |
| Hogy menj rejtő hegyekbe; |
| S jaj, te elmentél, Kászoni Pál! |
| „Elment az én rózsám, elhagya engemet, |
| Elvitte magával minden jókedvemet. |
| Gyere vissza, rózsám, ne hagyj el engemet, |
| Ne vidd el magaddal minden jókedvemet. |
| Csináltatok néked búból köpönyeget, |
| Meg is béleltetem sóhajtásaimmal, |
| Megsinóroztatom hosszú utaimmal, |
| Meg is gomboztatom sűrű könnyeimmel…” |
| Hallod énekemet, |
| Őrizd rejtekedet, |
| Szívem jegyesem! |
| Köszönöm szárnyas hírhozódat, |
| Megbízott szíves madaradat, |
| Kiről meghallod most |
| Énekemet. |
| „Egy gyenge kis madár hozzám kezde járni, |
| Virágos kertemben, |
| Virágos kertemben |
| Fészket kezde rakni. |
| Azt a sok irigyim észbe kezdék fogni, |
| Madárka a fészkét abba kezdé hagyni. |
| Csiriplő madárka, bánatim hordója, |
| Pendítsd meg nyelvedet, |
| Pendítsd meg nyelvedet |
| Gyönyörű nótára! |
| Hagyd sűrű bánatim felpanaszolását, |
| Dalold el lelkemnek az felvidulását…” |
| Oh, földnek virágai, |
| Oh, egeknek harmatai, |
| Kik megáldottátok lelkemnek vigalmát, |
| És vigasztalást adtatok szememnek, |
| Mely látja kedvesét |
| Szabad úton mendegélni, |
| Haza Csík felé, |
| Haza Csík felé… |
| „Feljött már az esthajnali csillag, |
| Az én rózsám hazafelé ballag… |
| Eresszen ki, édesanyám, sej, hozzája, |
| Gyenge a szivem, majd meghasad utána… |
| Jaj, de szépen ragyognak a csillagok; |
| Sötét van és mégis az utcán járok… |
| Takarj el, este, sej, fekete takaróval, |
| Meg ne lássanak a babám karjában.” |
A hivatkozás helye
A népdalbetétek a Kossuth-díjas Lajtha László gyűjtéséből valók.
Mezei Mária Vallomástöredékek című könyvében (kiadta a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.) emlékezik a krónikás ének születésének körülményeire. Egy évet téved, mert az 1953-as esztendő őszére helyezi a rövid életű – mert betiltott – színpadi monológ vidám színpadi előadását. A Siculicidium idejét, az 1764-es tragikus madéfalvi veszedelmet s annak korát megidéző lírai krónikát – úgymond – kilencszer adhatta elő. A színháztörténeti adattár fel sem tünteti az előadás tényét. A mű további sorsát megvilágítja az a levél, amelyet Gál Péter, a Vidám Színpad igazgatója írt Tamási Áronnak:
„Kedves Tamási elvtárs!
Kötelességemnek tartom, hogy azonnal értesítselek arról a megbeszélésről, amelyet tegnap este Mezei Máriával és a minisztérium egyik magas rangú illetékesével folytattam.
Mint minden szükséges szép és új kísérlet kultúrforradalmunkban, a ti művetek bemutatása is megmozgatta és vitába szólította azokat, akik hivataluknál, szakértelmüknél fogva szívükön viselik a színház műsorpolitikájának ügyét. E viták kezdetének magad is tanúja voltál, azt azonban talán nem tudod, hogy mióta műveteket műsoron tartjuk, a vélemények még nem szűrődtek le. Tegnapelőtt Mária ment fel a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályára, valószínűleg az ő kérésére történt az, hogy a minisztérium részéről tegnap megjelentek a Bujdosó lány meghallgatására.
A műsorszám megtekintését követő megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy miután művetek bebizonyította ennek a műfajnak létjogosultságát, azt a jövőben – ígéretetek szerint segítségetekkel – folytatni kell. Mostani formájában azonban a változtatásokkal sem sikerült kiküszöbölni azokat a politikai-hangulati elemeket, amelyek akadályát képezték az első változat bemutatásának. A Bujdosó lány kultúrpolitikai értékének elismerését húzza alá az a döntés, hogy abban az esetben, ha az a fáradozásunk sikerrel jár, hogy Révai elvtársat rábírjuk, hogy áldozzon időt arra, hogy műsorunkat megnézze, az ő jelenlétében ismét műsorra tűzzük műveteket.
Biztos vagyok benne, hogy sem te, sem Lajtha tanár úr nem nehezteltek azért, mert mind a színház, mind felettes hatóságai ilyen szigorú felelősségérzettel fáradoznak azon, hogy a magyar népdalt színházunk közönségével úgy szerettessék meg, hogy annak sikerét semmi ne zavarja.
Gazdasági tekintetben a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja biztosítja a szerzők számára, hogy a már műsorra tűzött művek levétele esetén a szerzők megfelelő kártérítésben részesüljenek. A Ti és színházunk kapcsolata szempontjából pedig biztosan számítunk arra, hogy – amint megígértétek – a közeljövőben már megbeszélhetjük következő műveteknek bemutatását, amelyhez már előzetesen ismerni fogjuk felettes hatóságaink szempontjait is, ami biztosítani fogja, hogy annak műsorra tűzését ne kísérjék a mostanihoz hasonló zavaró jelenségek.
Budapest, 1952. november 10.
Szeretettel üdvözöl:
(Gál Péter)
igazgató”
A monológot az Újvidéki Rádió 1969. december 15-én rögzítette Mezei Mária előadóestje keretében, ez a felvétel rövidítve az 1980-ban megjelent lemezen is hallható. Tudomásunk szerint egy kései, hatvanas évekbeli felvételen a televízió archívuma is őrzi Mezei Mária monológját.
Lajtha László népdalgyűjtéseinek helye és ideje: 1.) Mikor Csíkból elindultam: Szentgerice, Maros–Torda megye, 1943; megjelent zongorakísérettel a Kilenc magyar népdal című kiadványban, Zeneműkiadó, 1962, No. 1. – 2.) Elment az én rózsám: Öcsény, Tolna megye, 1913; megjelent Kodály Zoltán: A magyar népzene című kiadványban, a Példatárt szerkesztette Vargyas Lajos, Zeneműkiadó, 1952, No. 328. – 3.) Egy gyenge kis madár: Csíkverebes, Csík megye, 1911; megjelent ugyanott, No. 155. – 4.) Feljött már az esthajnali csillag: Diósad, Szilágy megye, 1914; megjelent ugyanott, No. 401.