Válogatott elbeszélések

---

A LÁDA ÉS A KÍSÉRTET
Spanyolországi kaland

182* májusában, egy szép reggel, Don Blas Bustos y Mosquera tizenkét lovassal bevonult a Granadától egy mérföldnyire fekvő Alcolote faluba. Közeledtére a parasztok gyorsan behúzódtak a házukba, és bezárták a kaput. Az asszonyok az ablak sarkából rémülten nézték Granada rémítő rendőrkapitányát. Az ég azzal büntette kegyetlenségéért, hogy külsejére nyomta lelke bélyegét. Hat láb magas, fekete és ijesztően sovány ember; csak rendőrkapitány, de maga a granadai érsek és a tartományi kormányzó is reszket tőle.

A Napóleon ellen vívott nagyszerű háború alatt, mely az utókor szemében Európa minden népe fölé és a franciák után a második sorba helyezi a XIX. század spanyoljait, Don Blas az egyik leghíresebb portyázó vezér volt. Ha csapata legalább egy franciát nem pusztított el a nap folyamán, nem ágyban tért nyugovóra: ez volt a fogadalma.

Amikor Ferdinánd visszatért, a kapitányt bebörtönözték a ceutai fegyházba; nyolc esztendőt töltött ott a legszörnyűbb nyomorúságban. Azzal vádolták, hogy ifjúkorában kapucinus barát volt, de szögre akasztotta a csuhát. Azután, ki tudja, hogy, megkegyelmeztek neki. Most Don Blas a hallgatásáról híres; sohasem beszél. Valamikor gúnyos megjegyzéseket tett hadifoglyainak, mielőtt felakasztatta őket, és mondhatni, szellemes embernek tartották: élcei az egész spanyol hadseregben közszájon forogtak.

Don Blas lassan haladt az alcolotei utcán, és hiúzszemmel fürkészte kétoldalt a házakat. Ahogy a templom előtt elment, éppen misére harangoztak, s ő nem is leszállt, hanem leugrott a lováról, és már oda is térdelt az oltár elé. Négy zsandárja is térdre ereszkedett az imazsámolya mellett; nézték a kapitányt, de már nem volt áhítat a szemében. Baljós tekintettel, merőn nézett egy igen előkelő viselkedésű fiatalembert, aki pár lépésnyire áhítatosan imádkozott.

"Hogyan! - mondta magában Don Blas. - Itt egy ember, láthatóan a felsőbb társadalmi osztályhoz tartozik, és én nem ismerem! Színét se láttam Granadában, mióta ott vagyok. Bujkál előlem!"

Don Blas az egyik zsandárjához hajolt, és parancsot adott neki, hogy tartóztassa le a fiatalembert, mihelyt kimegy a templomból. Ahogy elhangzottak a mise utolsó szavai, maga is sietve távozott, és bevonult az alcolotei fogadó nagy várószobájába. Csakhamar a csodálkozó fiatalember is megjelent.

- Neve?

- Don Fernando de la Cueva.

Don Blas rosszkedve csak növekedett, mert közelebbről észrevette, milyen jóképű ember Don Fernando; szőke volt, és bár rossz bőrben volt, megőrizte igen kellemes arcvonásait. Don Blas révedezve nézte a fiatalembert.

- Mit csinált az alkotmányosdi alatt? - szólalt meg végül.

- 1823-ban a sevillai kollégiumba jártam; akkoriban tizenöt éves voltam, most is csak tizenkilenc éves vagyok.

- Miből él?

A fiatalembert láthatóan bosszantotta ez az otromba kérdés; de megadta magát, és így szólt:

- Apám IV. Károly brigadérosa volt (Isten áldása legyen a jó király emlékezetén!), és egy kis birtokot hagyott rám itt a falu határában; tizenkétezer reált (háromezer frankot) jövedelmez; magam művelem három cseléddel.

- Bizonyára odaadóan szolgálják önt. Jó kis portyázó csapat lehet belőlük - mondta Don Blas keserű mosollyal. - Szigorított börtön! - tette hozzá elmenőben, hátrahagyva a foglyot emberei közt.

Pár pillanat múlva Don Blas ebédhez ült.

"Hathavi börtön - gondolta minek van neki olyan tetszetős, hamvas képe, minek olyan szemtelenül elégedett!"

Az őrt álló csendőr az ebédlő ajtajában egy gyors mozdulattal fölemelte karabélyát. Keresztben nekitámasztotta egy aggastyán mellének, aki be akart lépni egy ételt hozó kukta nyomában. Don Blas az ajtóhoz sietett. Az aggastyán mögött egy lányt látott, attól elfelejtette Don Fernandót.

- Micsoda dolog az, hogy már ebédelni se hagynak - mondta az aggastyánnak -, de azért jöjjön be, na, mondja el a baját.

Don Blas nem tudott betelni a lánnyal; homlokán és a szemében annak az ártatlanságnak és mennyei áhítatnak kifejezését látta, amely az olasz iskola szép madonnáin tündököl. Don Blas nem is hallgatott az aggastyánra, és az ebédjét is abbahagyta. Végül fölrezzent álmodozásából; az öreg már harmadszor vagy negyedszer adta elő az érveit, hogy kieszközölje Don Fernando de la Cueva szabadon bocsátását, aki már régóta vőlegénye jelenlevő leányának, Inésnek, és a jövő vasárnap akarják tartani az esküvőjüket. Ezekre a szavakra olyan különös fény villant meg a rettentő rendőrkapitány szemében, hogy megijesztette Inést, de még az apját is.

- Mindig Isten félelmében éltünk; régi keresztények vagyunk - folytatta az aggastyán. - Ősi családból származom, de szegény vagyok, és Don Fernando jó parti a lányomnak. Nem viseltem soha tisztséget a franciák alatt, se azelőtt, se azután.

Don Blas nem törte meg gyilkos hallgatását.

- A granadai királyság legrégibb nemesi családjából származom - szólalt meg ismét az aggastyán -, és a forradalom előtt - tette hozzá felsóhajtva - levágtam volna a fülét egy szemtelen csuhásnak, ha nem válaszol, amikor én szólok hozzá.

Az aggastyán szeme megtelt könnyel. A félénk Inés előhúzott a kebléből egy kis olvasót, amely a pilari Szűzanya ruháját illette, és szép keze görcsös mozdulattal szorongatta a keresztet. A rettentő Don Blas szeme a lány kezére meredt. Azután fölfigyelt a fiatal Inés formás, bár kissé telt alakjára is.

"A vonásai szabályosabbak is lehetnének - gondolta -, de ilyen mennyei bájat még sose láttam."

- Önt úgy hívják, hogy Don Jaime Arregui? - kérdezte végül az aggastyántól.

- Az a nevem - válaszolta Don Jaime, és a másik lábára állt.

- Hetvenéves?

- Csak hatvankilenc.

- Ön az - mondta Don Blas láthatóan földerülve. - Régóta keresem önt. Urunk királyunk négyezer reál (ezer frank) évjáradékot kegyeskedett adományozni önnek. Nálam van Granadában, két évre visszamenően, a királyi kegydíj; holnap délben át fogom adni önnek. Megmutatom, hogy atyám gazdag földműves volt Ó-Kasztíliában, olyan keresztény, mint ön, és én sose voltam csuhás. Így nem veszem magamra a sértését.

Az öreg nemes nem mert elmaradni a találkozóról. Özvegyember volt, csak a lányával, Inésszel élt. Amikor útnak indult Granadába, elvitte a lányt a falu plébánosához, és úgy rendelkezett, mintha sose látná többé a lányát. Teljes díszben találta Don Blas Bustost; széles szalagot viselt a kapitány az öltözékén. Olyan udvarias képpel fogadta Don Jaimét, mint egy öreg katona, aki ki akar tenni magáért, és mosolyog, ha kell, ha nem.

Don Jaime, ha merte volna, visszautasította volna a nyolcezer reált, amit Don Blas adott át neki; azt sem tudta elhárítani, hogy együtt vacsorázzanak. Vacsora után a rettentő rendőrkapitány elolvastatta vele minden rendeletét, a keresztlevelét, és még egy igazoló okmányt is, amivel a fegyházból került ki, s amely azt tanúsította, hogy sosem volt szerzetes.

Don Jaime egyre csak valami rossz tréfától tartott.

- Szóval negyvenhárom éves vagyok - mondta végül Don Blas -, tisztes állásom van, ötvenezer reál a keresetem. Ezer unciám van a nápolyi bankban. Feleségül kérem a leányát, Doña Inés Arreguit.

Don Jaime elsápadt. Egy pillanatnyi csönd támadt. Don Blas ismét megszólalt:

- Nem titkolom, hogy Don Fernando de la Cueva kellemetlen ügybe keveredett. A rendőrminiszter keresteti, a garrote (a nemesek megfojtására szolgáló kivégző eszköz) fenyegeti, vagy legalábbis a fegyház. Én nyolc esztendőt töltöttem fegyházban, és mondhatom, hogy kellemetlen egy hely. (Ezeket a szavakat az aggastyán füléhez hajolva mondta.) Két-három hét múlva valószínű utasítást kapok a minisztertől, hogy szállítassam át Don Fernandót az alcolotei börtönből Granadába. Ezt az utasítást késő este fogják végrehajtani; ha Don Fernando kihasználja az éjszakát, és megszökik, én szemet hunyok, tekintettel az ön megtisztelő barátságára. Menjen, töltsön egy-két évet, mondjuk, Mallorcán, a kutya se szól hozzá.

Az öreg nemes nem válaszolt, le volt sújtva, és nagy búsan tért haza falujába. Borzadt a kapott pénztől.

"Ez hát Don Fernando barátomnak, Inés lányom vőlegényének vérdíja?" - mondta magában.

A plébániára érve Inés karjába vetette magát.

- Lányom - kiáltott föl -, a csuhás feleségül akar venni!

Inés csakhamar letörölte atyja könnyeit, és engedélyt kért, hogy elmehessen megkérdezni a plébánost, aki a templomban, a gyóntatószékben volt. Kora és hivatása érzéketlen emberré tette a plébánost, de ő is sírva fakadt. A tanácskozásuknak az lett a vége, hogy vagy hozzá kell mennie Don Blashoz, vagy még az éjjel szökniük kell. Doña Inés és atyja próbáljon meg eljutni Gibraltárba, és onnan elhajózni Angliába.

- De miből élnénk ott - kérdezte Inés.

- Eladhatnák a házukat és a kertet.

- Ki veszi meg? - kérdezte a lány könnyekre fakadva.

- Van megtakarított pénzem - mondta a plébános -, lehet vagy ötezer reál; magának adom, leányom, jó szívvel, ha úgy hiszi, hogy nem lehet boldog Don Blas Bustos oldalán.

Két hét múlva Granada minden rendőrkopója ünneplőben szorongott a komor Santo Domingo templom körül. Fényes délben is olyan sötét ez a templom, hogy csak botorkál benne az ember. De ezen a napon csak a meghívottak merészeltek belépni.

Egy oldalsó kápolnában, melyet több száz viaszgyertya világított meg úgy, hogy fénye tüzes útként hatolt át a templom homályán, messziről egy térdeplő férfi volt látható az oltár lépcsőjén; egy fejjel magasodott ki a környezetéből. Fejét jámboran lehajtotta, és sovány karját keresztbe tette a mellén. Hamarosan fölállt, s ekkor előtűnt kitüntetésekkel teleaggatott díszruhája. Egy lánynak nyújtotta a kezét, akinek könnyed és fiatalos járása furcsán elütött komolyságától. Könnyek csillogtak az ifjú hitves szemében; amikor a templom kapujában kocsiba szállt, a nép megcsodálta arckifejezését és angyali szelídségét, melynek a bánat sem árthatott.

El kell ismerni, hogy házassága óta Don Blas nem volt olyan kegyetlen; a kivégzések ritkultak. Az elítélteket már nem lőtték tarkón, csak felakasztották őket. A halálraítélteknek gyakran megengedte, hogy haláluk előtt megöleljék családjukat. Egyszer így szólt rajongva szeretett feleségéhez:

- Féltékeny vagyok Sanchára.

Ez Inés tejtestvére és barátnője volt. Sancha Don Jaime házában lakott mint Inés szobalánya, és mint ilyen, követte Inést a granadai palotába is, ahová költözött.

- Ha én elmegyek - folytatta Don Blas -, Inés itt marad, és kettesben beszélget Sanchával. Sancha kedves lány, elszórakoztatja önt. Én meg csak egy vén katona vagyok, elhalmoznak zordon tennivalókkal; az igazat megvallva, nem vagyok valami szeretetre méltó. Ha erre a nevetős képű Sanchára néz, engem biztosan még egyszer olyan öregnek lát. Ehol a kasszakulcsom. Adjon neki annyi pénzt, amennyit akar, ha óhajtja, mindet, ami a kasszámban van, csak Sancha menjen, tűnjön el innen, ne lássam többé!

Este, ahogy hazatért hivatalából, Sancha volt az első, akit Don Blas meglátott: a lány végezte a dolgát, mint rendszerint. Először elöntötte a düh; gyorsan odament Sanchához, aki fölemelte a szemét, merőn nézte a kapitányt azzal a spanyol tekintettel, amelyben oly furcsán keveredik a félelem, a bátorság és a gyűlölet. Egy pillanat múlva Don Blas elmosolyodott.

- Kedves Sanchám - mondta -, hallotta Doña Inéstől, hogy tízezer reált ajándékozok magának?

- Én csak az úrnőmtől fogadok el ajándékot - válaszolt Sancha, egyre csak a szemébe nézve.

Don Bustos bement a feleségéhez.

- Hány fogoly van most a torreviejai börtönben? - kérdezte Inés.

- Harminckettő az alsó zárkákban, és azt hiszem, kétszázhatvan az emeleteken.

- Engedje szabadon őket - mondta Inés -, és én megválok egyetlen barátnőmtől.

- Nem tehetem meg, amit parancsol - válaszolta Don Blas.

Egész este egy szót sem szólt többet. Inés a lámpa mellett dolgozott, és látta, hogy a férje hol kipirul, hol elsápad. Letette a munkáját, és imádkozni kezdte a rózsafüzért. Másnap megint csak csönd. Éjjel tűz ütött ki a torreviejai börtönben. Két rab elpusztult. De hiába őrködött a rendőrkapitány és minden zsandárja, az összes többinek sikerült megszöknie.

Inés egy szót sem szólt Don Blasnak, az sem őneki. Másnap, ahogy hazatért, Don Blas már nem látta Sanchát; Inés karjába vetette magát.

Másfél év múlt el a torreviejai tűzvész óta, amikor egy porlepte utas szállt le lováról Zuia község legrosszabb fogadója előtt; ez a község a hegyek közt fekszik, Granadától egy mérföldre délre, Alcolote pedig északra van.

Granadának ez az elővárosa mintegy bűvös oázist alkot a kiégett andalúziai síkságon. Ez Spanyolország legszebb vidéke. De vajon csak a kíváncsiság vezette ide ezt az utast? Az öltözékéről katalánnak nézték volna. Mallorcán kiállított útlevelét valóban Barcelonában láttamozták, mert ott szállt partra. A rossz fogadó gazdája nagyon szegény ember volt. Amikor átnyújtotta neki a Don Pablo Rodil névre kiállított útlevelét, a katalán utas a fogadósra nézett.

- Igen, uram - mondta neki a fogadós -, majd értesítem uraságodat, ha a granadai rendőrség érdeklődne.

Az utas azt mondta, hogy meg szeretné nézni ezt a szép vidéket; napkelte előtt egy órával elment hazulról, és csak délben tért vissza, a legnagyobb hőségben, amikor mindenki ebédel vagy delel.

Don Fernando órákat töltött egy fiatal paratölgyekkel borított dombon. Onnan látta a granadai inkvizíció régi palotáját, ahol most Don Blas és Inés lakott. Nem tudta levenni a szemét a palota megfeketedett faláról, mely óriásként emelkedett ki a városi házak közül.

Amikor Mallorcát elhagyta, Don Fernando elhatározta, hogy be se teszi a lábát Granadába. De egyszer nem tudott ellenállni heves vágyának; végigment a keskeny utcán, amelyre ráborult az inkvizíció palotájának magas homlokzata. Belépett egy kézműves boltjába, valamilyen ürüggyel időzött és beszélgetett nála egy darabig. Az iparos megmutatta neki Doña Inés szobájának ablakait. Az ablakok jó magasan voltak, a második emeleten.

A délidei csöndességben Don Fernando ismét elindult Zuia felé, szívét a féltékenység minden dühe mardosta. Szerette volna leszúrni Inést, és aztán végezni magával.

"Gyenge és gyáva jellem - hajtogatta magában mérgesen -, képes szeretni a rendőrkapitányt, ha azt hiszi, hogy ez a kötelessége."

Egy utcasarkon Sanchával találkozott.

- Ah, kedves barátném! - kiáltott fel, de úgy, hogy ne lássák, hogy hozzá beszél. - Don Pablo Rodilnak hívnak, Zuiában lakom, az Angyal fogadóban. Holnap este angeluszkor nem tudnál odamenni a nagytemplom mellé?

- Ott leszek - mondta Sancha, rá se nézve.

Másnap este Don Fernando, amint meglátta Sanchát, szó nélkül elindult a fogadója felé; a lány észrevétlenül lépett be utána. Fernando bezárta az ajtót.

- Nos? - mondta neki könnyes szemmel.

- Már nem vagyok a szolgálatában - válaszolt neki Sancha. - Másfél éve elbocsátott, ok nélkül, szó nélkül. Szavamra, azt hiszem, hogy szereti Don Blast.

- Szereti Don Blast? - kiáltott fel Don Fernando, letörölve a könnyeit. - Csak ez hiányzott.

- Amikor elbocsátott - szólalt meg ismét Sancha -, a lábaihoz vetettem magamat, könyörögtem, hogy mondja meg, miért haragudott meg rám. Hidegen csak azt felelte: "A férjem akarja." Egy szót se többet! Tudja, milyen vallásos volt, hát most az egész élete szakadatlan imádság.

Don Blas az uralkodó párt kedvében akart járni, ezért kieszközölte, hogy lakásának, az inkvizíció palotájának felét adják át a klarissza nővéreknek. A hölgyek beköltöztek, és templomot rendeztek be. Doña Inés ott töltötte az életét. Alighogy Don Blas kitette a lábát, mindenki biztos lehetett benne, hogy Inés máris ott térdel az Örökimádás oltára előtt.

- Szereti Don Blast! - szólalt meg ismét Don Fernando.

- Elbocsátásom előtt való este - szólalt meg ismét Sancha - Doña Inés...

- Derűs? - szakította félbe Don Fernando.

- Nem derűs, de kiegyensúlyozott, nyájas hangulatban van, egész más, mint amilyennek ismerte; már nem jönnek rá olyan kergült, izgága pillanatok, ahogy a plébános mondta.

- A gyalázatos - kiáltott fel Don Fernando, és nagy léptekkel járt föl-alá a szobában. - Így tartja meg az esküjét, így szeretett engem! Még csak nem is szomorú! Én meg...

- Ahogy mondtam uraságodnak - kezdte újra Sancha -, elbocsátásom előtt való este Doña Inés jóságosan, barátságosan beszélt velem, mint hajdan Alcolotéban. Másnap csak annyit tudott mondani, hogy "A férjem akarja", és átadott egy papírt az aláírásával, ami tisztes nyolcszáz reál járadékról szól.

- Ide azt a papírt - mondta Don Fernando.

Csókkal borította Inés aláírását.

- Nem beszélt rólam?

- Soha - válaszolt Sancha -, úgyannyira, hogy egyszer az öreg Don Jaime a fülem hallatára tett neki szemrehányást, hogy megfeledkezett egy ilyen kedves szomszédról. Ő csak elsápadt, de nem válaszolt. Alighogy kikísérte az édesapját a kapuba, sietve bezárkózott a kápolnába.

- Közönséges tökfilkó vagyok, semmi más - kiáltott fel Don Fernando. - Hogy gyűlölöm. Ne is beszéljünk róla többet... Boldog vagyok, hogy Granadába jöttem, de ezerszer boldogabb vagyok, hogy teveled találkoztam... Hát te mit csinálsz?

- Kereskedő vagyok egy kis faluban, Albaracénban, fél mérföldnyire Granadától. Szép angol árum van - tette hozzá halkabban -, az alpujarrai csempészektől kapom. Több mint tízezer reál értékű áru van a raktáramban. Boldog vagyok.

- Értem - mondta Don Fernando. - Szeretőd az egyik csempészlegény az alpujarrai hegyekben. Sose látlak többé. Nesze, tartsd meg ezt az órát az emlékezetemre.

Sancha indult; Don Fernando visszatartotta.

- Hátha fölkeresném Inést? - mondta.

- Menekülne, ha az ablakon kellene is kiugrania. Vigyázzon - mondta Sancha visszalépve Don Fernandóhoz -, bármilyen álruhát ölt is, letartóztatják, mert nyolc-tíz kopó kerülgeti a házat.

Fernando szégyellte gyöngeségét, és egy szót sem szólt. Elhatározta, hogy másnap visszautazik Mallorca szigetére.

Egy hét múlva véletlenül Albaracén faluban járt. A zsiványok elfogták O'Donnel főkapitányt, és egy óra hosszat hason fektették a sárban. Don Fernando meglátta Sanchát, aki csak loholt, látszott, hogy nagyon sok a dolga.

- Nincs időm, hogy beszéljünk - mondta Don Fernandónak -, jöjjön el hozzám.

Sancha boltja zárva volt. Sebtiben beledobálta az angol szöveteket egy nagy fekete tölgyfa ládába.

- Ma éjszaka talán megtámadnak bennünket - mondta Don Fernandónak. - A haramiavezér esküdt ellensége az én csempész barátomnak. Ezt a boltot fosztják ki először. Most jövök Granadából; engedélyt kaptam Doña Inéstől, aki mégiscsak derék asszony, hogy az ő szobájában helyezzem el legértékesebb áruimat. Don Blas nem fogja meglátni ezt a ládát, ami tele van csempészáruval; ha, vesztükre, meglátja, Doña Inés majd kitalál valamilyen magyarázatot.

Szaporán rakta befelé a sok tüllt meg sálat. Don Fernando csak nézte: egyszer csak nekiugrik a ládának, kidobálja a tüllöket meg a sálakat, és bebújik a helyükbe.

- Megbolondult? - mondta Sancha ijedten.

- Nesze, itt van ötven uncia, de itt pusztítson el engem az ég, ha kibújok ebből a ládából, amíg be nem jutok Granadába, az inkvizíció palotájába. Látni akarom Inést.

Mondhatott Sancha akármit ijedtében, Don Fernando rá sem hallgatott.

Ahogy beszélt, egyszer csak belépett Zanga, a fuvaros, Sancha unokatestvére, aki vállalkozott, hogy az öszvérén beviszi a ládát Granadába. Léptei zajára Don Fernando sebtiben magára húzta a láda tetejét. Minden eshetőségre készen, Sancha kulcsra zárta. Veszélyes lett volna nyitva hagyni.

Egy júniusi napon, délelőtt tizenegy óra tájban, Don Fernando egy ládában bevonult Granadába; hajszál híján megfulladt. Odaértek az inkvizíció palotájához. Amint Zanga fölfelé baktatott a lépcsőn, Don Fernando reménykedett, hogy a második emeleten éppen Inés szobájában helyezik el a ládát.

Amikor ismét bezárták az ajtókat, és már semmi zajt sem hallott, megpróbálta, hogy a tőrével kinyissa a láda zárját. Sikerült neki. Kimondhatatlan örömére valóban Inés szobájában találta magát. Női ruhákat látott; az ágy mellett megismert egy feszületet, amely valamikor Inés kis alcolotei szobájában volt. Egyszer, egy heves szóváltás után, Inés bevezette a szobájába, és erre a feszületre esküdött örök szerelmet.

A szobában fülledt meleg és koromsötét volt. A zsaluk zárva voltak, és a mély ráncokat vető, hatalmas, pehelykönnyű indiai muszlinfüggönyöket is összehúzták. A mélységes csendet csak egy kis szökőkút csobogása törte meg, amely a szoba egyik sarkában szökkent fel néhány lábnyira, majd visszahullott fekete márványmedencéjébe.

A kis szökőkút halk neszétől megremegett Don Fernando, aki pedig életében számtalanszor a legvakmerőbb bátorságról tett tanúságot. Inés szobájában távolról sem találta meg azt a tökéletes boldogságot, amelyről oly gyakran álmodott Mallorcán, amikor azon törte a fejét, hogyan tudna bejutni. Elszakították övéitől, és a száműzetésben, a szerencsétlenségben ez a szenvedélyes és a hosszú, szakadatlan sorscsapástól már-már tébolyult szerelem egészen rányomta bélyegét Don Fernando jellemére.

Ebben a pillanatban Don Fernando nem érzett mást, csak félelmet, félt, hogy megbántja Inést, akit olyan félénknek, olyan szűziesnek ismert. Szégyellném bevallani, ha nem remélném, hogy az olvasó némileg ismeri a déli emberek furcsa, szenvedélyes természetét, hogy Don Fernando majd elájult, amikor a kolostor órája elütötte a kettőt, és a síri csöndben hamarosan könnyű lépteket hallott, amint fölfelé haladtak a márványlépcsőn. Nemsokára az ajtóhoz értek. Megismerte Inés járását; de nem mert ilyen kötelességtudó hölgy első pillanatnyi felháborodásával szembenézni, ezért elrejtőzött a ládában.

A hőség tikkasztó, a sötétség áthatolhatatlan volt. Inés lefeküdt az ágyába, és nyugodt lélegzéséről Don Fernando csakhamar észrevette, hogy elaludt. Csak akkor mert odamenni az ágyhoz; meglátta Inést, aki annyi év óta egyetlen gondolata volt. Hogy így álma ártatlanságában kiszolgáltatva, magára hagyatva látta, félt tőle. Ez a furcsa érzés csak növekedett, amikor észrevette, hogy két év óta, amióta nem látta, valami hideg méltóság jelent meg a vonásain, amit ő nem ismert.

De azért lassanként áthatotta lelkét a boldogság, hogy viszontlátja; a némileg rendetlen nyári öltözék olyan bájosan rácáfolt erre a szigorú méltóságra.

Tudta, hogy ha meglátja, Inés első gondolata a menekülés lesz. Bezárta az ajtót, és magához vette a kulcsot.

Végül eljött a pillanat, amelytől egész jövője függött. Inés mocorgott, ébredezett: Don Fernandónak az a gondolata támadt, hogy odatérdel a feszület elé, amely Inés alcolotei szobájában állt. Inés, amikor hunyorogva kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy Fernando meghalt valahol messze, és a képe, amit ott lát a feszület előtt, csak látomás.

Mozdulatlanul, egyenesen megállt az ágya mellett, összekulcsolt kézzel.

- Szegény szerencsétlen! - mondta Inés reszkető, majdnem elfúló hangon.

Don Fernando még mindig térden állt, félig Inés felé fordulva, csak nézte, és a kereszt felé mutatott; de zavarában megmoccant. Inés most már egészen föleszmélt, átlátta a helyzetet, és az ajtóhoz futott, de zárva találta.

- Micsoda vakmerőség - kiáltotta. - Távozzék, Don Fernando!

A szoba legtávolibb sarkába futott, a kis szökőkút felé.

- Ide ne jöjjön, ide ne jöjjön - hajtogatta szaggatott hangon. - Távozzék.

A legtisztább erény minden ragyogása ott tündökölt a szemében.

- Nem, nem megyek el addig, amíg meg nem hallgattál. Két év alatt se tudtalak elfelejteni. Éjjel-nappal a te képed lebeg a szemem előtt. Nem esküdtél meg ez előtt a feszület előtt, hogy örökre az enyém leszel?

- Távozzék - mondta neki ismét Inés haragosan -, vagy kiáltok, és mindkettőnket megölnek.

Odaszaladt a csengőhöz, de Don Fernando hamarabb odaért és a karjába zárta Inést. Don Fernando reszketett; Inés észre is vette, és minden ereje elhagyta, amit haragjából merített.

Don Fernando most már nem hagyta, hogy elhatalmasodjék rajta a szerelem és a gyönyör, már csak a kötelességére gondolt.

Jobban reszketett, mint Inés, mert érezte, hogy olyan volt hozzá, mintha Inés az ellensége volna; de nem talált magában sem haragot, sem fölháborodást.

- Halhatatlan lelkem halálát akarod hát? - mondta neki Inés. - Akkor legalább azt hidd el, hogy imádlak, és mindig csak téged szerettelek. Ebben az utálatos életben, azóta, hogy férjhez mentem, nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna rád. Ocsmány bűnt követtem el: mindent megtettem, hogy elfelejtselek, de hiába. Ne borzadj, hogy ilyen szentségtörő vagyok, Fernandóm: tudod, hogy ebben a szent feszületben, amit itt látsz az ágyam mellett, gyakran már nem is az Üdvözítő képét látom, aki ítélni fog rajtunk? Csak az esküm emlékeztet, amit neked fogadtam, őfelé tárva a kezemet, kis alcolotei szobámban. Ah, elkárhozunk, menthetetlenül elkárhozunk. Fernando - kiáltott föl Inés szenvedélyesen -, legalább addig a pár napig legyünk nagyon boldogok, ameddig élünk.

Ez a beszéd Don Fernando minden félelmét eloszlatta; föltárult előtte a boldogság.

- Hogyan? Megbocsátasz? Szeretsz még?...

Gyorsan teltek az órák, a nap lemenőben volt; Fernando elmesélte Inésnek; hogy mi jutott hirtelen az eszébe reggel, ahogy meglátta a ládát. Elragadtatásukból arra ocsúdtak, hogy nagy zajt hallanak a szoba ajtaja felől. Don Blas volt; a feleségéért jött, hogy elinduljanak esti sétájukra.

- Mondd, hogy rosszul lettél a nagy hőségben - mondta Don Fernando Inésnek. - Visszazárkózom a ládába. Itt a szobád kulcsa; tégy úgy, mintha nem tudnád kinyitni az ajtót, forgasd visszafelé a kulcsot, amíg azt nem hallod, hogy kattan a láda zárja, amikor bezárom.

Minden a legjobban sikerült. Don Blas elhitte, hogy Inés rosszul lett a nagy melegtől.

- Szegénykém! - kiáltott fel szabadkozva, hogy olyan gorombán fölébresztette Inést.

Karjába vette, és visszavitte az ágyára. Elhalmozta leggyöngédebb öleléseivel; egyszer csak észrevette a ládát.

- Mi ez? - kérdezte, összevonva a szemöldökét.

Egyszeriben fölébredt benne a rendőrkapitány.

- Ilyesmi énnálam! - ismételte ötször-hatszor, amíg Doña Inés elmondta neki a láda történetét, és Sancha aggodalmát.

- Adja ide a kulcsát - mondta Don Blas szigorúan.

- Nem akartam átvenni - válaszolt Inés. - Valamelyik inasa megtalálhatta volna a kulcsot. Sancha láthatóan nagyon megörült, hogy nem fogadtam el.

- Na, ezt megcsinálták - kiáltott fel Don Blas. - De vannak itt nekem a pisztolyos ládikómban olyan szerszámaim, hogy minden zárat kinyitok velük a világon. Odament az ágy fejéhez, kinyitotta a fegyverrel teli ládikót, és egy csomó álkulccsal a ládához lépett. Inés kinyitotta az egyik ablak zsalugáterét, és kihajolt a könyöklőre, hogy tüstént az utcára vethesse magát, ha Don Blas fölfedezné Fernandót. De Fernando úgy gyűlölte Don Blast, hogy minden hidegvérét visszanyerte; az az ötlete támadt, hogy a tőrhegyét odateszi a rossz ládazár nyelve mögé, és Don Blas hiába csavargatta az álkulcsait.

- Furcsa - mondta Don Blas -, ezek az álkulcsok sose hagytak cserben. Kedves Inésem, későbbre halasztjuk a sétánkat; még neked se tudnék örvendeni, amíg nyugtalanít ez a láda; talán bűnös írásokkal van tele. Ki tudja, hátha ellenségem, az érsek kiszáll hozzám, amíg odaleszek, mert sikerül valami parancsot kimódolnia a királytól? Bemegyek a hivatalomba, és rögtön visszajövök egy munkással, az talán nagyobb szerencsével jár.

Elment. Doña Inés visszajött az ablakból, hogy bezárja az ajtót. Don Fernando hiába könyörgött neki, hogy szökjön vele.

- Te nem tudod, milyen éber ez a rettentő Don Blas - mondta Inés. - Pár perc alatt Granadától több mérföldnyire is értesítheti a kopóit. Mért is nem szökhetek veled csakugyan, mért nem költözhetünk Angliába? Képzeld el, ennek a nagy háznak a legkisebb zugát is mindennap tűvé teszik. De azért megpróbállak elrejteni; ha szeretsz, légy óvatos, mert ha elpusztulsz, nem élem túl.

A beszélgetésük megszakadt, mert erősen megzörgették az ajtót; Fernando kézbe fogta a tőrét, és az ajtó mögé állt; szerencsére csak Sancha volt. Röviden mindent elmondtak neki.

- De asszonyom, gondolja meg, hogy ha elrejti Don Fernandót, Don Blas üresen találja a ládát. Lássuk csak, mit tehetnénk bele hamarjában? De ebben a fejetlenségben el is felejtem a jó hírt. Az egész város fölzúdult, és Don Blasnak ugyancsak meggyűlt a baja. Don Pedro Ramost, a képviselőt megsértette egy királypárti önkéntes a főtéri kávéházban; a képviselő pedig leszúrta a sértegetőt. Éppen most találkoztam Don Blasszal a Puerta del Solnál, a fogdmegjeivel volt. Rejtse el Don Fernandót, én meg a föld alól is előteremtem Zangát, ő majd elviszi a ládát Don Fernandóval együtt. Csak legyen időnk. Vigyék a ládát egy másik szobába, hogy tudjanak először is mit mondani Don Blasnak, és rögtön le ne szúrja magukat. Mondják, hogy én szállíttattam át, és én nyitottam ki a ládát. Csak ne ringassuk magunkat ábrándokba: ha Don Blas előbb ér vissza, mint én, mindannyian elvesztünk!

A szerelmesek alig hallották Sancha jó tanácsait; egy sötét folyosóra vitték a ládát: elmondták egymásnak, hogy mi történt velük két év alatt.

- Nem lesz panaszod a barátnédra - mondta Inés Don Fernandónak -, mindenben engedelmeskedek: érzem, hogy nem sokáig élünk. Nem is gondolod, milyen keveset törődik Don Blas a maga és a mások életével; rájön, hogy találkoztunk, és meg fog ölni engem... Mit találok a túlvilágon? - folytatta egy pillanatnyi révedezés után. - Örökös bűnhődést!

Azután Don Fernando nyakába ugrott.

- Én vagyok a legboldogabb asszony - kiáltott föl. - Ha kimódolod, hogy találkozhatunk, üzend meg Sanchával, Inés a rabszolgád.

Zanga csak este tért vissza; Fernando visszabújt, a fuvaros pedig elvitte a ládát: gyakran megállították a rendőrjárőrök, amelyek mindenütt hasztalanul keresték a liberális képviselőt: amikor Zanga azt válaszolta, hogy a Don Blas ládáját viszi, mindig továbbengedték.

Utoljára a temető mellett, egy néptelen utcán állították meg; a temetőtől, amely tizenhárom-tizennégy lábnyival mélyebben fekszik, egy derékig érő fal választja el, és Zanga történetesen nekitámaszkodott, hogy megpihenjen. Amíg válaszolgatott a fogdmegeknek, a ládát a falra tette.

Zangát sebtiben pakolták meg, féltek, hogy Don Blas hazatér, ezért a fuvaros úgy kapta fel a ládát, hogy Don Fernando fejjel lefelé volt benne; ebben a helyzetben Don Fernando elviselhetetlen fájdalmat érzett; remélte, hogy hamar megérkeznek; amikor azt tapasztalta, hogy a láda nem mozdul, elvesztette a türelmét; az utcában teljes csönd honolt; úgy számított, hogy legalább kilenc óra van.

"Néhány dukáttal megvásárolom Zanga hallgatását" - gondolta.

Nem bírta már a fájdalmat, ezért megszólalt nagyon halkan:

- Fordítsd föl a ládát, mert így borzalmasan szenvedek.

A fuvaros ebben a szokatlan időben némileg nyugtalankodott a temető falánál, s amikor ott a füle mellett megszólalt ez a hang, nagyon megrémült; azt hitte, kísértetet hall, és a nyakába kapta a lábát. A láda ott maradt a mellvéden; Don Fernandónak egyre jobban fájt a feje. Nem kapott választ Zangától, megértette, hogy otthagyták. Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, kinyitja a ládát, nagyot dobott magán, és legurult a temetőbe.

Don Fernando elkábult az eséstől, és csak pár pillanat múlva tért magához; ragyogó csillagokat látott a feje fölött: a zuhanástól kinyílt a láda zárja, és ő egy frissen ásott sírhanton találta magát. Eszébe jutott, hogy milyen veszély fenyegeti Inést, és ez a gondolat minden erejét visszaadta.

Vérzett, csúnyán megütötte magát. Azért lábra tudott állni, és csakhamar járni is tudott; üggyel-bajjal fölkúszott a temető falán, majd eljutott Sancha lakására. Amikor Sancha meglátta, hogy csupa vér, azt hitte, hogy Don Blas megtalálta.

- Na, mondhatom, jól bemártott bennünket - mondta mosolyogva, amikor rájött, hogy tévedett.

Megállapodtak, hogy még az éjszaka mindenáron el kell vinni a ládát a temetőből.

- Végünk van, Doña Inésnek is, nekem is - mondta Sancha -, ha holnap Don Blas valamelyik kémje fölfedezi azt az átkozott ládát.

- Biztos véres - szólalt meg ismét Don Fernando.

A feladattal csak Zangát bízhatták meg.

Ahogy róla beszéltek, bekopogott Sancha ajtaján; elcsodálkozott, amikor Sancha ezt mondta neki:

- Mindent tudok, amit mondani akarsz. Elhagytad a ládámat; beesett a temetőbe minden csempészárummal; micsoda veszteség! Tudod, most mi történik? Don Blas vallatóra fog téged még ma este, vagy holnap reggel.

- Jaj, végem - kiáltott fel Zanga.

- Megmenekülsz, ha azt válaszolod, hogy amikor kijöttél az inkvizíció palotájából, ide hoztad a ládát énhozzám.

Zanga nagyon odavolt, hogy elfuserálta az unokahúga áruit; de félt a kísértettől, félt Don Blastól, és látszott, hogy a legegyszerűbb dolgokat is képtelen megérteni. Sancha hosszasan ismételgette neki, hogyan feleljen a rendőrkapitány kérdéseire, hogy senkit bajba ne sodorjon.

- Nesze, itt van tíz dukát - mondta Don Fernando, aki egyszer csak előlépett. - De ha nem pontosan azt mondod, amit Sanchától hallottál, nem menekülsz meg a tőrömtől.

- Hát ez az úr kicsoda? - kérdezte Zanga.

- Egy szerencsétlen negro, akit üldöznek a királyi önkéntesek.

Zanga jócskán megszeppent; akkor még jobban megijedt, amikor látta, hogy belép Don Blas két fogdmegje. Az egyik fogdmeg tüstént letartóztatta és urához kísérte. A másik csak azért jött, hogy Sanchát az inkvizíció palotájába szólítsa; ő nem járt olyan szigorú küldetésben.

Sancha eltréfálkozott vele, és megkínálta egy kis jófajta ranciói borral. Szóra akarta bírni, hogy Don Fernando megtudhasson egyet-mást, mert a rejtekhelyéről mindent hallhatott.

A fogdmeg elmondta, hogy a kísértet elől menekülő Zanga halálsápadtan tért be egy kocsmába, és elbeszélte a kalandját. Az egyik kém, aki az után a negro, vagyis liberális után nyomozott, aki megölt egy királypártit, ott tartózkodott a kocsmában, és már szaladt is, hogy jelentse a dolgot Don Blasnak.

- De a kapitányunk nem esett a feje lágyára - tette hozzá a fogdmeg -, rögtön azt mondta, hogy a negro ott bujkál a temetőben, és Zanga az ő hangját hallotta. Elküldött, hogy menjek el a ládáért, meg is találtuk, nyitva volt és vérfoltos. Don Blas láthatóan nagyon meglepődött, és engem ideküldött. Induljunk.

"Inés is, én is elvesztünk - mondta magában Sancha, amint az inkvizíció palotája felé haladt a kopóval. - Don Blas biztos megismerte a ládát; már tudja, hogy idegen járt a házában."

Koromsötét volt az éjszaka. Sancha egy pillanatig arra gondolt, hogy megszökik.

"De nem - mondta magában -, becstelenség volna magára hagyni Doña Inést, ő olyan gyermeteg, hogy most biztos nem tudja, mit válaszoljon."

Amikor az inkvizíció palotájához értek, Sancha csodálkozva látta, hogy fölkísérik a második emeletre, egyenesen az Inés szobájába. Baljóslatúnak érezte a színhelyet. A szobában nagy világosság volt.

Amikor belépett, Doña Inés egy asztal mellett ült, Don Blas mellette állt, szikrázó tekintettel, előttük kinyitva a végzetes láda. Csupa vér volt. Amikor Sancha belépett, Don Blas éppen Zanga kihallgatásával foglalatoskodott; de rögtön kiküldték a fuvarost.

"Elárult bennünket? - töprengett Sancha. - Megértette, hogy mit mondtam neki, mit válaszoljon? A kezében van Doña Inés élete."

Doña Inésre nézett, hogy megnyugtassa; de csak nyugalmat és határozottságot látott a szemében. Sancha elcsodálkozott.

"Honnan veszi ezt a bátorságot ez a félénk asszony?" Don Blas kérdezgette, Sancha válaszolt, és már az első szavainál észrevette, hogy ez az ember, aki rendszerint nagy önuralmat tanúsít, most olyan, mint a bolond. Don Blas csakhamar megszólalt, önmagához beszélve:

- Világos!

Doña Inés nyilván meghallotta ezt a szót, akárcsak Sancha, mert megszólalt a legártatlanabb képpel:

- Annyi gyertya ég, hogy valóságos kemence a szoba.

Az ablak felé indult.

Sancha tudta, hogy mit tervezett pár órával azelőtt. Megértette a mozdulatát. Rögtön erős idegrohamot színlelt.

- Ezek az emberek meg akarnak ölni - kiáltott föl -, mert megmentettem Don Pedro Ramost.

És keményen megragadta Inés csuklóját.

Az idegroham bódulatában Sancha félszavakkal mesélte el, hogy egy pillanattal azután, hogy Zanga hazaszállította hozzá az árusládát, egy véres férfi rohant be a szobájába, tőrrel a kezében.

- Megöltem egy királypárti önkéntest - mondta -, és keresnek a halott bajtársai. Ha nem segít rajtam, a szeme láttára koncolnak föl.

- Jaj, nézze a vért a kezemen - kiáltotta Sancha, mintha magánkívül volna -, meg akarnak ölni!

- Folytassa - mondta Don Blas hidegen.

Don Ramos azt mondta: "A Jeromos-rendi kolostor priorja a nagybátyám; ha eljutok a kolostoráig, megmenekültem." Reszkettem; észreveszi a nyitott ládát, ahonnan éppen kiraktam az angol tülljeimet. Egyszer csak kirántja a csomagokat, amik még bennmaradtak, és beugrik a ládába. "Zárja rám a tetejét - kiált föl -, és vitesse ezt a ládát a Jeromosok kolostorába, de egy pillanat késedelem nélkül."

- Idehajít egy marék dukátot, ehol vannak; borzadok tőle, a gyalázat bére...

- Elég a mellébeszélésből - kiáltott fel Don Blas.

- Féltem, hogy megöl, ha nem engedelmeskedek - folytatta Sancha. - Még mindig a bal kezében volt a tőr, csepegett róla a szegény királypárti önkéntes vére. Bevallom, féltem, elhívattam Zangát, ő fogta a ládát, és elvitte a kolostorba. Én meg...

- Egy szót se többet, vagy halál fia - mondta Don Blas, aki szinte kitalálta, hogy Sancha időt akar nyerni.

Don Blas egy jelére mennek Zangáért. Sancha észreveszi, hogy a rendszerint szenvtelen Don Blas magánkívül van: kételkedik abban a lényben, akit két év óta hűségesnek hisz. Don Blas majd ledobban a hőségben; de amikor meglátja Zangát, akit a rendőrök elővezetnek, nekiugrik és dühösen megragadja a karját.

"Na, itt a végzetes pillanat - mondja magában Sancha. - Ez az ember most fog dönteni Doña Inés életéről és az enyémről. Nagyon szeret engem, de ma este retteg a kísértettől és Don Fernando tőrétől, Isten tudja, mit fog mondani."

Don Blas hevesen megrázta Zangát; az pedig rémülten, szótlanul nézett rá.

"Ó, Istenem - gondolta Sancha -, megesketik, hogy az igazat mondja, Zanga pedig olyan jámbor, hogy semmiképp nem fog hazudni."

Don Blas, aki nem a hivatalában volt, véletlenül elfelejtette megesketni a tanút. Végül Zanga föleszmélt a végveszélytől, Sancha pillantásaitól és tulajdon riadalmától, és elszánta magát a beszédre. Akár okosságból, akár valóságos zavarodottságból, nagyon zűrzavaros volt az elbeszélése. Azt mondta, hogy alig vitte haza a ládát a rendőrkapitány úr palotájából, Sancha elhívatta, hogy megint vigye el a ládát, de ekkor már sokkal nehezebbnek találta. Nagyon elfáradt, és amint elhaladt a temető fala mellett, föltette a ládát a mellvédre. Panaszos hang ütötte meg a fülét, és ő elszaladt.

Don Blas kérdésekkel gyötörte, de őt magát is gyötörte a fáradtság. Késő éjjel abbahagyta a vallatást azzal, hogy majd másnap folytatja. Zanga még nem mondott csődöt. Sancha kérte Inést, engedje meg neki, hogy az ő szobája mellett, a kis szobát foglalja el, ahol valamikor ő hált. Don Blas valószínűleg nem hallotta meg azt a pár szót, amit erről ejtettek.

Inés reszketett Don Fernandóért, és fölkereste Sanchát.

- Don Fernando biztonságban van, de az ön élete, asszonyom, és az enyém egy hajszálon függ. Don Blas gyanakszik. Holnap reggel komolyan megfenyegeti Zangát, és elküldi hozzá a gyóntatóatyját, akinek teljhatalma van Zanga fölött. Ez a mese, amit én találtam ki, csak a pillanatnyi veszélyt hárította el.

- Menekülj hát, drága Sanchám - szólalt meg ismét Inés nyájasan, amint szokta, mintha egyáltalán nem izgatná, milyen sors vár rá néhány óra múlva. - Hagyj egyedül meghalnom. Boldogan halok meg, velem van Fernando képe. Az élet nem drága ár azért a boldogságért, hogy két év múltán viszontláttam. Parancsolom, hogy tüstént hagyj magamra. Lemégy a nagy udvarba, és elbújsz a kapu mellett. Remélem, el tudsz menekülni. Csak azt kérem tőled: add át ezt a gyémántos keresztet Don Fernandónak, és mondd meg neki: halálomban is áldom azért a gondolatért, hogy visszajött Mallorcáról.

Napkeltekor, mihelyt megszólalt az angelusz, Doña Inés fölébresztette a férjét, és megmondta neki, hogy elmegy az első misére a klarissza nővérek klastromába. Don Blas egy szóval sem válaszolt, csak elkísértette négy cseléddel, bár maga is otthon volt. A templomba érve, Inés az apácák rácsa mellett foglalt helyet. Egy pillanat múlva az őrök, akiket Don Blas rendelt a felesége mellé, azt látták, hogy a rácsos ajtó kinyílik. Doña Inés belépett a klauzúrába. Azt mondta, hogy titkos fogadalommal apáca lett, és sosem fogja elhagyni a kolostort. Don Blas visszakövetelte a feleségét, de az apátnő már értesítette az érseket. A prelátus atyai hangon válaszolt Don Blas handabandázására:

- A jeles Doña Inés Bustos y Mosquera asszonynak kétségkívül semmi joga, hogy az Úrnak szentelje magát, ha ő az ön törvényes hitvese; de Doña Inés úgy gondolja, hogy kizáró okok forognak fönn a házasságában.

Pár nap múlva Doña Inést, aki pereskedett a férjével, több tőrdöféssel átszúrva találták az ágyában; azután Don Blas egy összeesküvést fedezett föl, emiatt Inés fivérét és Don Fernandót lefejezték Granada főterén.

Benyhe János fordítása

---

ERNESTINE
vagy a szerelem születése

Egy nagyon értelmes és némileg tapasztalt asszony a napokban azt vitatta, hogy a szerelem nem oly hirtelen születik, mint általában gondolják.  "Úgy hiszem, a szerelem születése hét, teljesen különálló korszakra oszlik" - s állítása igazolásaként a következő történetet mesélte el. Vidéken voltunk, szakadt az eső, boldogan meghallgattuk.

Egy teljesen közönyös lélekben - a vidék egy zugában, távoli kastélyban fiatal lány lakik - a legcsekélyebb meglepetés is mélységesen felizgatja a figyelmet. Például egy fiatal vadász, amint váratlanul előbukkan az erdőből a kastély mellett.

Ennyire egyszerű eseményből fakadt S... Ernestine boldogtalansága is. Öreg nagybátyjával, S... gróffal lakott a Drac partján, még a középkorban épült kastélyban, mely e vad sodrású hegyi patak medrét összeszorító sziklák egyikén állott, s Dauphiné egyik leggyönyörűbb táján uralkodott. Ernestine nemes vonásúnak ítélte a véletlen jóvoltából megpillantott fiatal vadász arcát. Emléke untalan kísértett gondolatában, mi egyébbel is foglalkozhatott volna ebben az ősi fészekben? Bizonyos fényűzésben élt itt, nagy cselédséggel rendelkezett, de mintegy húsz éve már, amióta a ház ura s a cselédek is megvénültek, minden órarend szerint történt a házban, ha beszélgetés szövődött, az emberek cselekedeteit becsmérelték, vagy szomorkodtak a legegyszerűbb dolgokon. Egy tavaszi este - a nap lemenőben - Ernestine az ablakban ült, a kis tavat meg az erdőt szemlélgette, s talán a táj különös szépsége is hozzájárult, hogy borús álmodozásba merüljön. Hirtelen azt a fiatal vadászt pillantotta meg, kit néhány nappal azelőtt látott volt, most is a tavon túl, a kis erdőben, egy csokor virágot tartott kezében; megállott, mintha őt akarná nézni, megcsókolta a virágcsokrot, s gyöngéd tisztelettel a tópart egyik hatalmas tölgyfájának odvába helyezte.

Ez az egyetlen cselekedet hány meg hány gondolatot ébresztett! S mily mozgalmasakat, azokhoz az egyhangú élményekhez képest, melyek e pillanatig betöltötték Ernestine életét! Új élet kezdete volt ez; vajon lesz-e bátorsága odamenni, s megnézni a csokrot?  "Istenem! Mily meggondolatlanság - gondolta megremegve -, s mi lenne, ha, mikor a nagy tölgyhöz közeledne, a fiatal vadász kilépne a közeli bokrok közül? Milyen szégyen! Mit gondolna felőlem?" Holott magányos sétái célja éppen ez a szép fa volt, gyakran elüldögélt gigászi gyökerein, melyek a gyep fölé emelkednek, s megannyi természetes padot alkotnak a törzs körül, a sűrű árnyék védelmében.

Éjszaka Ernestine alig hunyta le a szemét; másnap, hajnali öt órakor, mikor még alig pirkadt, már rohant a kastély padlására. Szeme a hatalmas tölgyet kereste, túl a tavon, s alighogy észrevette, megdermedt, s a lélegzete is elakadt. A szenvedélyek viharzó boldogsága váltotta fel az első fiatalság tárgytalan s csaknem gépies elégültségét.

Tíz nap múlt el. Ernestine számolja a napokat! Mindössze egyszer látta azóta az ifjú vadászt, kezében virágcsokor, a kedves fához ment, s ugyanoda helyezte csokrát, mint első ízben. - Az öreg S... gróf megfigyelte, hogy húga minden idejét egy galambdúc gondozásával tölti, melyet a kastély padlásán maga állított föl; ugyanis ültében a leeresztett redőnyű kis padlásablak előtt tekintete bejárhatta az egész területet túl a tavon. A lány bizonyos benne, hogy az ismeretlen férfi nem láthatja, s így gáttalanul gondolhat rá. Valami eszébe jut és felkavarja: ha úgy veszi észre, hogy csokraira ügyet sem vetnek, a fiatalember azt fogja hinni, hogy megvetés fogadja figyelmességét, ami végeredményben nem egyéb egyszerű udvariasságnál, s ha csak valamelyest is büszke, többé nem jelenik meg. Ismét négy nap múlott el, kimondhatatlan lassúsággal! Az ötödik napon a lány véletlenül elhaladva a tölgy mellett, nem bírta legyőzni a kísértést, s futó pillantást vetett az odúba, ahova az ismeretlen férfi a csokrokat tette. Nem kellett félnie, hiszen nevelőnője társaságában volt: Ernestine úgy hitte, hervadt virágnál egyébre úgysem lel, de kimondhatatlan örömére a legritkább s a legszebb virágokból összeválogatott csokrot pillantotta meg, káprázatosan frisset, még a legkényesebb virág szirmai sem hervadtak meg. Alighogy a szeme sarkából mindezt megfigyelte, s anélkül, hogy szem elől vesztené nevelőnőjét, egy gazella könnyedségével száz lépés körzetben végigkutatta az egész erdőt. Senkit sem látott; abban a bizonyos tudatban, hogy nem leshetik meg, visszatér a nagy tölgyfához, s most már merészen, gyönyörködve nézi a virágcsokrot. Szent ég! A csokor szalagjához erősítve egy parányi papírdarabkát lát.

- Mi leli, Ernestine? - kérdezte a nevelőnő, akit megijesztett a felfedezést kísérő halk kiáltás.

- Semmi, kedves, csak egy fogoly röppent fel mellettem.

Két héttel ezelőtt még eszébe sem jutott volna hazudni. Egyre közelebb hajol a szép virágcsokorhoz, fejét lehajtja, arca lángban ég, s anélkül, hogy megérinteni merné, ezt olvassa a papírdarabkán:

"Egy hónapja minden reggel hozok egy csokrot. Vajon ez a mostani elég szerencsés lesz-e, hogy észrevegyék?"

Mindent olyan elragadónak lát ezen a kedves cédulán; a legelőkelőbb dőlt betűs szépírással írták. Négy éve, hogy elhagyta Párizsban a Saint-Germain negyed legdivatosabb zárdáját, semmi ehhez meghatón csinosat nem látott. Hirtelen erősen elpirul, nevelőnőjéhez megy, s megkéri, hogy térjenek vissza a kastélyba. Rendszerint a tó körül, a völgyön át térnek haza, de most siet, egyenes vonalban, a kis hídon át tart a kastély felé. Elgondolkodva lépeget, s fogadkozik, hogy többé nem jön errefelé, mert végül is megértette, hogy valaki levelet merészelt írni hozzá. - Noha nem zárt levelet - suttogta. E pillanattól kezdve életét szörnyű nyugtalanság dúlja föl. Vajon ne volna joga, hacsak messziről is, viszontlátni kedves fáját? A kötelességérzés azonban tiltakozik. "Ha átmegyek a tó túlsó partjára, többé nem bízhatom meg a saját magamnak adott ígéretben." S midőn nyolc órakor a kapus bezárta a kis híd vasajtaját, ez a zaj mintha minden reménységét elragadta volna, egyben megszabadította a keblére nehezedő kibírhatatlan súlytól; most már nem szegheti meg kötelességét, még akkor sem, ha gyöngesége felülkerekednék.

Másnap borús révületbe merült, amiből semmi sem zökkentette ki; levertségét, sápadtságát nagybátyja is észrevette; befogatott régimódi hintajába, s bejárta húgával a környéket, egészen Dayssinné kastélyának a sétányáig, három mérföldre onnan. Hazajövet a gróf parancsára a kocsi megállott a kis erdőben, túl a tavon, a hintó ráfut a pázsitra, a gróf a hatalmas tölgyet kívánja látni, Nagy Károly kortársát, ahogy mindenkor nevezni szokta.

- Ez a nagy uralkodó bizonyára látta ezt a fát - mondta -, amint áthaladt a mi hegyeinken Lombardiába, ahol legyőzte Didier királyt - s a gondolat, hogy ez a fa oly réges-régen él, láthatólag felüdítette a csaknem nyolcvanéves aggastyánt. Ernestine nem gondolt arra, hogy nagybátyja elmélkedését kövesse, arca tüzel; jóllehet megfogadta, hogy többé nem pillant bele a fa odvába, most mégis meg kell közelítenie a vén tölgyet. Ösztönszerű mozdulattal - maga sem tudja, mit tesz - egy pillantást vet az üregbe, megpillantja a csokrot és elsápad. Feketével díszített rózsacsokrot lát.

"Nagyon boldogtalan vagyok, örökre el kell szakadnom innen. Akit szeretek, tudni sem akar hódolatomról."

Ezeket a szavakat olvassa a csokorra erősített papírdarabkán. Még mielőtt védekezésre gondolhatott volna, Ernestine máris elolvasta. Oly gyengének érzi magát, hogy a fához kell támaszkodnia, s rövidesen a könnyei is kibuggyannak. Este így tűnődik: "Örökre eltávozik, és én többé nem fogom látni!"

Másnap délben, az augusztusi napfényben a tóparti platánsétányon haladt nagybátyjával, midőn a túlsó parton észrevette a fiatalembert, amint odament az óriás tölgyhöz, kivette a csokrot, bedobta a tóba, majd eltűnt. Ernestine úgy érzi, hogy ebben a cselekedetben neheztelés volt, később e hite bizonyossággá érlelődött. Maga is meglepődik, hogy egyetlen pillanatig is kételkedhetett; nyilvánvaló, hogy a fiatalember a visszautasítás után eltűnik, s ő soha nem fogja látni többé.

Ezen a napon nagy nyugtalanság uralkodik a kastélyban, hiszen az egyetlen derűs színfolt itt Ernestine. Nagybátyja kijelenti, hogy bizonyára rosszul érzi magát; a lány ártatlan arcát, melyen nemrég a fiatalság nyugodt érzései tükröződtek, halálos sápadtság lepi el, s mintha görcs dúlná föl. Este, a szokásos séta idején, Ernestine ellenkezés nélkül követi nagybátyját a pázsitra a tó túlsó partján. Arrafelé menet, kihalt tekintettel, szemében alig visszaszorított könnyekkel, a rejtekhely felé fordul, háromlépésnyire a föld szintjétől, nagyon biztos benne, hogy mit sem láthat ott, hiszen a csokor szeme előtt röpült a tóba. Mekkora meglepetés! - egy újabb csokrot pillant meg.

"Könyörüljön meg iszonyú boldogtalanságomon, s vigye magával a fehér rózsát."

Mialatt e meglepő szavakat olvassa, a keze - tudtán kívül - kiemelte a fehér rózsát a csokor közepéből.  "Úgy látszik, nagyon szerencsétlen" - tűnődik magában. Ebben a pillanatban nagybátyja magához szólítja, engedelmeskedik, de már boldog. Kis batiszt zsebkendőjében tartja a fehér rózsát, s a batiszt oly finom szövésű, hogy sétájuk egész ideje alatt a könnyű szöveten át világosan látja a rózsa színét. Óvatosan tartja zsebkendőjét, nehogy szeretett rózsája elhervadjon.

Alighogy hazaérkeztek, felrohan a meredek lépcsőn a toronyba, a kastély sarkán. Most végre szabadon szemlélheti a drága rózsát, s a szemébe szökő édes könnyeken keresztül tekintete betelhet látásával.

Miért sír? - Ernestine maga sem sejti. Ha gyanítaná, milyen érzés fakasztotta könnyeit, most még elég ereje volna hozzá, hogy feláldozza a rózsát, melyet annyi szeretettel állított a kristályvázába a mahagóni asztalon. Hacsak egy szemernyi bánatot is érez az olvasó, amiért elmúlt már húszéves, ki fogja találni, hogy e könnyek távolról sem a fájdalom jelei, hanem a legnagyobb boldogság váratlan megjelenésének elválaszthatatlan kísérői, s ezt jelenti: Milyen nagyszerű érzés, ha szeretnek bennünket! - Ernestine olyan pillanatban vette magához a rózsát, mikor az élet első boldogságának megragadása megzavarta ítéletét; ezért követte el a hibát. De még nem látja ezt, s nem tesz szemrehányást magának következetlensége miatt.

Mi, akiknek megfogyatkoztak már illúzióik, a szerelem születésének harmadik állomását szemlélhetjük: a remény jelentkezését. Ernestine maga sem tudja, hogy a rózsa nézése közben szíve így gondolkodik:  "Most már bizonyos, hogy szeret."

Vajon igaz-e, hogy Ernestine már-már szeret? Ez az érzés nem mond-e ellent a legegyszerűbb józan ész valamennyi szabályának? Lehetséges volna, hogy olyan férfiért ontson forró könnyeket, kit mindössze háromszor látott életében? S ráadásul csupán a tavon keresztül látta, nagy távolságból, mintegy ötszáz lépésnyire. Sőt az is meglehet, hogy ha puska és vadásztöltény nélkül találkozna vele, meg sem ismerné. A nevét sem tudja, sem hogy kicsoda, mégis naphosszat szenvedélyes érzésekkel táplálja lelkét; ezek leírását rövidre fogom, mert nincs módomban regényt írni. Ezek az érzések egyetlen gondolat változatai:  "Milyen boldogság, hogy szeret!" Esetleg egy másik, más vonatkozásban fontos kérdést vizsgálgat:  "Remélhetem, hogy igazán szeret?" -  "Vajon nem csupán játékból mondja, hogy szeret?!" - Noha olyan kastélyban lakott, melyet Lesdiguières épített, s a kiváló fővezér legvitézebb társainak családjából származott, Ernestine mégsem gondolt a következő akadályra:  "Meglehet, hogy egy környékbeli paraszt fia." - Miért?! Mert mélységes magányban élt.

Ernestine természetesen megközelítőleg sem ismerte föl, milyen érzések uralkodnak szívében. Ha előre látta volna, hova vezetik, még lett volna lehetősége kijátszani hatalmukat. Egy fiatal német, angol vagy olasz nő felismerte volna a szerelmet, mivel azonban a mi bölcs nevelésünk tagadja a fiatal lányok előtt a szerelem létét, Ernestine csak nagyon bizonytalan félelmet érzett szíve állapota miatt, s ha elgondolkozott, úgy látta, csupán egyszerű barátságot érez. Csupán azért vett magához egyetlen rózsát a csokorból, mert azt hitte, ha másként cselekszik, kedvét szegi új barátjának és elveszti.  "Végül pedig - mondta magában hosszas gondolkodás után - nem kell véteni az udvariasság ellen."

Ernestine szívében a legerősebb érzések viharzanak. Négy napig várt, s e négy nap négy századnak tűnt föl a magányos lánykának, meghatározhatatlan félelem tartotta vissza, ki sem lépett a kastélyból. Az ötödik nap nagybátyja, kit egyre jobban nyugtalanított húga egészségi állapota, kényszerítette, hogy elkísérje a kis erdőbe. Ernestine ismét ott állt a végzetes fa előtt, s a virágcsokorban elrejtett papírdarabkán a következőket olvasta:

"Ha ezt a sokszemű kaméliát magával viszi, vasárnap ott leszek a faluja templomában."

Ernestine a templomban egy körülbelül harmincöt éves, rendkívül egyszerűen öltözött férfit látott. Megfigyelte, hogy még keresztet sem hord. A férfi olvasott, és úgy tartotta maga előtt imakönyvét, hogy közben csaknem szüntelenül a fiatal lányt nézte. Ennek következményeként Ernestine az egész istentisztelet idején semmire sem volt képes gondolni. Midőn kilépett az ősi földesúri padból, elejtette imakönyvét, s amint lehajolt utána, kis híján maga is összeesett. Elpirult ügyetlensége miatt.  "Bizonyára oly sutának talál - gondolta rögtön -, hogy restellne foglalkozni velem." Ez apró szerencsétlenség pillanatától fogva csakugyan nem látta többé az idegent. Miután kocsiba szállt, hiába állt meg s osztogatott aprópénzt a falu valamennyi kisgyerekének, a templom körül beszélgető parasztok között nem vette észre azt a személyt, akit mise közben nem mert megnézni. És Ernestine - egészen idáig maga a megtestesült őszinteség - azt hazudta, hogy a templomban felejtette zsebkendőjét. Egy cseléd visszament a templomba, és hosszú ideig kutatott a zsebkendő után, amit nem találhatott meg. Az újabb késedelem - ennek az apró ravaszságnak a gyümölcse - mit sem használt, Ernestine nem láthatta a vadászt.  "Világos - tűnődött -, C... kisasszony megmondta egyszer, hogy nem vagyok csinos, és hogy a tekintetemben van valami parancsoló és valami visszataszító, ráadásul ügyetlennek mutatkoztam, a vadász bizonyosan már nem is törődik velem."

Ezek a szomorú gondolatok foglalkoztatták a két-három látogatás alatt, melyekre - hazatérése előtt - nagybátyja magával vitte.

Alig érkeztek haza, négy óra felé, rögtön a tóparti platánsétányra sietett. Vasárnap volt, a hátsó kaput bezárták, szerencsére észrevette a kertészt, odahívta, megkérte, hogy oldja el a csónakot, vigye át a tó másik partjára. A nagy tölgyfától mintegy százlépésnyire ért partra. A csónak a part mentén haladt, elég közel ahhoz, hogy megnyugtassa. Az óriás tölgyfa alsó, szinte vízszintes ágai csaknem a tóig értek. Határozott léptekkel, komor és elszánt hidegvérrel, olyanféleképpen, mintha a halál elé menne, a fához sietett. Bizonyos volt benne, hogy az üregben semmit sem talál, valóban nem is látott mást, mint egyetlen fonnyadt virágot a tegnapi csokorból.  "Ha tetszettem volna neki - tűnődött -, bizonyára hozott volna egy csokrot köszönetként."

Visszakísértette magát a kastélyba, felszaladt a kis toronyba, és mikor már bizonyos volt, hogy senki sem lepi meg, sírva fakadt.  "C... kisasszonynak igaza volt, csak az találhat csinosnak, aki ötszáz lépésről lát. Ez a vidék szabadelvű; nagybátyám csak parasztokkal érintkezik, mozdulataim tehát bizonyára nyersek, talán durvák is, s a tekintetemben bizonyára van valami parancsoló és visszataszító." Tükréhez lépett, hogy megvizsgálja tekintetét, könnyekbe fulladt sötétkék szemet látott.  "Ebben a pillanatban - tűnődött - igazán semmi parancsoló nincs a tekintetemben, ami miatt ne tetszhetnék."

Vacsorára kongattak, s Ernestine csak nagyon nehezen tudta felszárítani könnyeit. Végre megjelent a szalonban, itt Villars urat látta, az öreg botanikust; minden évben egy hetet töltött S... grófnál, nagy bánatára a nevelőnővé előlépett szobalánynak, ki ez idő alatt nem étkezhetett együtt a gróffal. Minden a legjobb úton haladt a pezsgőbontás pillanatáig; a vödröt Ernestine mellé hozták. A jég már régóta elolvadt. Ernestine odahívott egy szolgát, s így szólt hozzá:

- Öntse ki gyorsan ezt a vizet, és tegyen a helyébe jeget.

- Ez a kis parancsoló hangsúly nagyon jól áll neked - mondta mosolyogva nagybátyja.

Erre a szóra, hogy parancsoló, könnyek öntötték el Ernestine szemét, oly bőven, hogy nem is tudta titkolni, kénytelen volt elhagyni a termet, s miután becsukta az ajtót, felhangzott fojtott zokogása. A két aggastyán tanácstalanul nézett egymásra.

Két nappal ezután Ernestine ismét ellátogatott az óriás tölgyhöz, belenézett az üregbe, olyanformán, mint aki boldogsága színhelyét akarja ismét látni. Két csokrot talált ott, s megittasult örömében! Megragadta, s a ráakasztott papírdarabkákkal együtt zsebkendőjébe csavarta a csokrokat, s a kastélyba rohant; eszébe se jutott, hogy az ismeretlen talán az erdőből megfigyelheti viselkedését, holott ez a félelem egészen a mai napig sosem hagyta el. Lélegzete elakadt, nem bírt tovább futni, kénytelen volt a sétány közepén megállni. Alig nyugodott meg a lélegzése, ismét rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Végre elérte kis szobáját, kibontotta a két csokrot zsebkendőjéből, a két cédulát el sem olvasta, hanem önfeledten csókolni kezdte a csokrokat, s midőn tudatára ébredt tettének, elpirult.  "Soha többé nem fogok parancsolón nézni - fogadkozott -, megjavulok."

S midőn már rápazarolta minden gyöngédségét a ritka virágokból összeválogatott két csokorra, elolvasta az üzenetet. (Egy férfi ezzel kezdte volna.) Az első - vasárnap délután öt óráról keltezve - így szólt:

"Megtagadtam magamtól a gyönyört, hogy a mise után is láthassam, mert nem lehettem egyedül, és féltem, hogy kiolvassák szememből az Ön iránt égő szerelmemet."

Ernestine háromszor elolvasta e szavakat: Ön iránt égő szerelmemet. Aztán a tükörhöz lépett, megvizsgálta, vajon most is parancsoló-e az arckifejezése, majd folytatta:  "Ön iránt égő szerelmemet. Ha szíve szabad, legyen kedves, és vigye el ezt a levelet, nehogy veszélybe döntsön mindkettőnket."

A második, hétfőről keltezett üzenetet ceruzával írta, mégpedig elég csúnyán, Ernestine azonban már kinőtt azokból az időkből, midőn az ismeretlen angolos vágású írása külön vonzerőt jelentett neki, sokkal komolyabb gondjai voltak, mintsem ilyen részletekre figyelhetett volna.

"Eljöttem. Szerencsém volt, valaki Önről beszélt előttem. Elmondta, hogy tegnap keresztülcsónakázott a tavon. Látom nem akarta magához venni üzenetemet. Ez eldönti sorsomat. Ön szerelmes, de nem belém. Őrültség volt az én koromban oly fiatal lányra gondolni, mint Ön. Isten vele örökre. Nem akarom megtetézni a tolakodás vétkével azt a bűnömet, hogy túlságosan sokáig foglalkoztattam szenvedélyemmel, mely talán nevetséges az Ön szemében."

Szenvedélyemmel! - ismételte Ernestine, s az égre emelte szemét. Édes pillanat volt. S ez a gyönyörű, fiatalsága virágában levő lány elragadtatva így kiáltott fel: - Szeret, ó, Istenem, milyen boldog vagyok! - Aztán térdre vetette magát Carlo Dolci bájos madonnája előtt, valamelyik őse hozta Olaszországból. - Ó, igen, jó és erényes leszek! - mondta, a szemében könnyek. - Istenem, mutasd meg hibáimat, hogy megjavulhassak, most már mindenre képes vagyok.

Hússzor felkelt, hogy újra elolvassa a leveleket. Különösen a második ragadtatta boldogságra. Nemsokára felfigyelt egy, a szívében régen meggyökerezett igazságra; negyvenévesnél fiatalabb férfihoz sohasem bírna vonzódni. (Az idegen a koráról beszélt.) Emlékezett arra, hogy a templomban, mivel valamelyest kopasz volt, harmincnégy vagy harmincöt évesnek nézte. De ebben az észleletében nem volt egészen bizonyos, hisz alig mert ránézni, és olyan zavart volt! Az éjszaka folyamán Ernestine nem hunyta le szemét. Életében elképzelni sem bírt hasonló boldogságot. Felkelt, hogy leírja imakönyvébe angolul:  "Sohasem mutatkozni parancsolónak. Ezt a fogadalmat 18... szeptember 30-án tettem."

Ezen a éjszakán egyre jobban megállapodott abban az igazságban, hogy negyvenévesnél fiatalabb férfit lehetetlen szeretni. Addig álmodozott az ismeretlen kiváló tulajdonságairól, míg eszébe nem jutott, hogy azon az előnyén kívül, hogy negyvenéves, valószínűleg van egy másik előnye is, a szegénysége. Kétségkívül szegénynek kellett lennie, hisz oly egyszerű öltözetben jelent meg a templomban. Ez a felfedezés fölülmúlhatatlan örömmel töltötte el.  "Soha olyan önteltnek és butának nem fog mutatkozni, mint barátaink, ezek és ezek az urak, kik Szent Hubertus napján megtisztelik nagybátyámat azzal, hogy őzeit megölik, és az asztalnál fiatalkori nevezetes tetteikről számolnak be, bár erre senki sem kérte őket.

Nagy isten! könnyen lehetséges, hogy szegény! Ebben az esetben semmi sem hiányzik boldogságunkhoz!" Másodízben is felkelt, hogy meggyújtsa a gyertyát az éjjeli lámpában, és megnézze, mennyire becsülte egyik unokatestvére a vagyonát; a följegyzés egyik könyvében volt. Férjhezmenetelekor tizenhétezer frank járadék illette meg, azután pedig negyven- vagy ötvenezer. Amint elgondolkozott ezen a számon, négy órát harangoztak; felriadt. "Talán már elég világos van, hogy megpillanthassam kedves fámat." Kitárta zsalugátereit; csakugyan látta a nagy tölgyet és sötét lombozatát; hála a holdvilágnak s nem a hajnal szürkülő derengésének, mely még igen messzi volt.

Reggel öltözködés közben így töprengett: "Egy lány, aki egy negyvenéves férfi választottja, nem öltözködhetik gyerek módra." Egy óra hosszat keresgélt szekrényeiben, s a ruha, a kalap és az öv, amit kiválasztott, oly eredeti egészet alkotott, hogy midőn megjelent az ebédlőben, nagybátyja, nevelőnője és az öreg botanikus nem bírta visszatartani kitörő kacagását.

- Gyere csak közelebb - mondta az öreg S... gróf, Szent Lajos hajdani lovagja, ki Quibéronnál megsebesült -, jöjj közelebb, Ernestine, ma reggel, úgy látszik, egy negyvenéves nő álruhájába öltözködtél.

E szavakra a lány elpirult s fiatal vonásai a legédesebb boldogságot tükrözték.

- Isten bocsássa meg - mondta a derék nagybácsi az étkezés végeztével az öreg botanikusnak -, ez valami fogadás lehet, nem veszi észre, uram, hogy ma reggel Ernestine úgy viselkedik, mintha harmincéves volna? Főleg az a bájosan nevetséges atyai modor tetszik nekem, ahogy a cselédekkel beszél, kétszer-háromszor próbára tettem, hogy annál biztosabb legyek megfigyelésemben.

Ez a megjegyzés megkettőzte Ernestine boldogságát, ha ugyan szabad ezt a szót használni egy már-már fokozhatatlan érzésre.

Reggeli után Ernestine-nek nagyon nehezen sikerült elhagynia a társaságot. Nagybátyja és az öreg botanikus szüntelenül tréfálkozott kedves öregeskedésén. Fölment szobájába, és ismét a tölgyfát nézte. Húsz óra óta első ízben felhő homályosította el boldogságát, anélkül, hogy tudatában lett volna a hirtelen változásnak. Elragadtatását, mely attól a perctől fogva tartott, mikor előző nap, már-már kétségbeesve, megtalálta a virágcsokrokat a fa odvában, ez a kérdés csökkentette:  "Miként viselkedjem barátommal, hogy elnyerjem becsülését? Egy ennyire szellemes férfi, a tetejében, ha negyvenéves - s ez igen nagy előny -, bizonyára erősen szigorú. Valami ügyetlenséggel könnyen elveszíthetem becsülését."

Mialatt Ernestine ekként tűnődött, egy ifjú lány komoly elmélkedéseit legalkalmasabban elősegítő helyzetben, a tükör előtt, rémülettel vegyes meglepődéssel vette észre, hogy övén aranykapcsot visel, lelógó apró láncokkal, a láncok végén gyűszűvel, ollóval, egy-egy tokocskában; egyszóval a névnapjára kapott gyönyörű ékszert, mintegy két hete ajándékozta meg vele nagybátyja, s ő még előző nap is szépnek tartotta. Borzalmát az ékszer iránt az váltotta ki, azért oldotta le oly sietősen, mert ráeszmélt, hogy komornája szerint nyolcszázötven frankba került, és Párizs egyik leghíresebb ékszerészénél, Laurencot-nál készült:  "Mit gondolna felőlem a barátom, ez a tiszteletre méltó szegény ember, ha ezt a nevetséges árú ékszert meglátja rajtam? Micsoda képtelenség, mintegy kirakatban mutogatni, hogy jó háziasszony kívánok lenni, hiszen ez az olló, ez a skatulya, ez a gyűszű, amit szüntelenül magamon hordok, erre céloz. S a jó háziasszony nem gondol arra, hogy ez az ékszer minden évben árának kamataiba is kerül." Komolyan hozzálátott a számoláshoz, s az eredmény az volt, hogy az ékszer évenként csaknem ötven frankba kerül.

Ez a háztartási közgazdaság körébe vágó gyönyörű okoskodás, melyet Ernestine egy összeesküvő igen gondos nevelésének köszönhetett, aki számos éven át rejtőzködött nagybátyja kastélyában, ez az okoskodás - mondom - csupán halogatta a nehézségeket. Mert miután bezárta komódjába a nevetségesen drága ékszert, ismét vissza kellett térnie a fogas kérdéshez: miként viselkedjen, hogy el ne veszítse egy ennyire szellemes férfi becsülését?

Ernestine elmélkedései (az olvasó talán felismerte már bennük a szerelem születésének ötödik szakaszát) messzi vezetnének bennünket. Ennek a fiatal lánynak éles, helyénvaló s oly élénk esze volt, mint a környező hegyek levegője. Nagybátyja hajdan művelt ember volt, s két-három tárgykörben, mely hosszú idő óta érdekelte, továbbra is az maradt, megfigyelte, hogy húga magától rájön egy-egy gondolat valamennyi következményére. A derék aggastyánnak vidám napjaiban szokása volt, és a nevelőnő megfigyelte, hogy ez a tréfa kétségbevonhatatlan jele vidámságának, egyszóval szokása volt Ernestine úgynevezett katonai ítélőképességén tréfálkozni. Meglehet, hogy ennek a tulajdonságnak következményeként történt később, mikor Ernestine társaságba kezdett járni, és már beszélni is mert, hogy oly ragyogó szerepet játszhatott. Abban a korszakban, melyről beszélünk, Ernestine minden esze ellenére eltévedt okoskodásai közepette. Mintegy hússzor elhatározta, hogy nem megy többé a fa közelébe:  "Egyetlen gyerekesnek látszó meggondolatlanság kitörölhet barátom gondolatából." Csakhogy a legfinomabb érvelések ellenére sem sikerült elsajátítania még ekkor azt az annyira nehéz művészetet, hogy értelmével uralkodjék szenvedélyein, holott esze egész erejét munkába állította. A szegény lányka öntudatlan szerelme meghamisította okoskodásait, s végül is, szerencséjére, hamarosan a végzetes fa közelébe csábította. Sok tétovázás után, egy óra tájban ment el oda, komornája társaságában. Szegényke ekkor eltávolodott komornájától, s örömében sugározva odafutott a fához, mintha röpülne, mintha nem érintené a földet! Az öreg botanikus, aki velük sétált, figyelmeztette is erre a komornát, amint Ernestine eltávolodott tőlük.

Ernestine minden boldogsága egyetlen pillanat alatt eloszlott. Nem mintha nem talált volna virágcsokort a fa odvában, mert egy csinos és egészen friss csokrot látott, s ezért kezdetben élénk örömöt érzett. De ebből az derült ki, hogy hódolója nemrég ugyanott járt, ahol most ő. Keresgélni kezdte a pázsiton a férfi lépteinek nyomát; s még jobban elbűvölte, hogy egyszerű papírdarabka helyett ezúttal hosszú levélre lelt. Rögtön az aláírást nézte, tudni akarta a keresztnevét. Aztán elolvasta, s a levél a csokorral együtt kihullott a kezéből. Halálos borzongás kerítette hatalmába. A levél végén Philippe Astézan nevét olvasta. Márpedig Astézanról úgy tudták S... gróf kastélyában, hogy Dayssinnénak, ennek a nagyon gazdag és nagyon elegáns párizsi nőnek a szeretője; a hölgy évenként azzal botránkoztatta meg a vidéket, hogy négy hónapig élt egy férfival a kastélyában, holott az nem volt a férje. Fájdalmát az is tetézte, hogy ez a nő özvegyasszony volt, fiatal, csinos, és hozzámehetett Astézanhoz. Mind e szomorú körülmények, melyekről említést tettünk, igazak voltak, de még borzalmasabban tűntek föl azoknak a szomorú s a fiatalság vétkeivel szemben oly ellenséges személyek beszélgetéseiben, kik hébe-hóba látogatóba jöttek Ernestine nagybátyjának ősi fészkébe. S élete első, annyira tiszta és annyira erős boldogsága néhány másodperc alatt hasogató és reménytelen boldogtalansággá változott.  "A kegyetlen játszani akart velem - gondolta Ernestine -, valami szórakozást keresett vadászútjain, el akarta csavarni egy fiatal lány fejét, talán azért, hogy Dayssinnét mulattassa. És én még arra gondoltam; hogy hozzámegyek! Micsoda gyerekség! Micsoda szörnyű megalázás!" Alig merült föl ez a szomorú gondolat, Ernestine máris ájultan esett a végzetes fa mellé, melyet három hónap óta oly gyakran nézett. Legalábbis egy félóra múltán a komorna és az öreg botanikus itt leltek rá mozdulatlanul. Ráadásul a szerencsétlenséghez, midőn Ernestine magához tért, lábánál észrevette Astézan levelét, írott felével fölfelé, oly módon, hogy az aláírást el lehetett olvasni. Villámgyorsan fölugrott, és rálépett a levélre.

Valami magyarázatát adta balesetének, s észrevétlen magához vette a végzetes levelet. Nem olvashatta el, mert nevelőnője leültette, s nem mozdult mellőle. Az öreg botanikus odahívott a mezőkről egy dolgozó bérest, s a kastélyba küldte a kocsiért. Ernestine nem akart válaszolni a balesetével kapcsolatos kérdésekre, s ezért úgy tett, mintha nem tudna beszélni, szörnyű fejfájás ürügyével zsebkendőjét a szemén tartotta. Megérkezett a kocsi. Mihelyt beszállt, félig-meddig már ismét a maga ura volt, s nincs toll, mely leírhatná a lélekbe hatoló fájdalmat; kínja egészen odáig tartott, míg a kocsi a kastélyhoz érkezett. Állapotában az volt a legszörnyűbb, hogy a maga megvetésére kényszerült. A végzetes levél a zsebkendőjében égette a kezét. Útközben a kastély felé leszállt az este, most már kinyithatta a szemét anélkül, hogy láthatták volna. A Dél-Franciaország szép éjszakájában ragyogó csillagok egy kissé megvigasztalták. Habár átélte a szenvedély minden viharzását, még fiatal volt ahhoz, hogy számot vessen állapotával. Két óra hosszat tartó kegyetlen erkölcsi szenvedése után Ernestine első nyugodtabb pillanatában bátor elhatározást tett.  "Ezt a levelet, habár csak az aláírást láttam, nem olvasom el, hanem elégetem" - gondolta magában, mikor a kastélyhoz érkeztek. Ekkor legalább ereje érdemén becsülhette magát, mert a szerelem, noha látszólag vereséget szenvedett, szerényen figyelmeztetni kezdte, hogy a levél esetleg kielégítő módon meg fogja világítani Astézan és Dayssinné viszonyát.

Alighogy belépett a fogadószobába, Ernestine tűzre vetette a levelet. Másnap már reggel nyolc órakor gyakorolni kezdett a zongorán, melyet az utóbbi két hónapban nagyon elhanyagolt. Ismét kézbe vette a Petitot szerkesztésében megjelent gyűjteményt, a Francia történelmi emlékiratokat, és hosszú kivonatokat készített a vérengző Montluc Emlékirataiból. Ügyesen sikerült kicsalnia az öreg botanikustól egy természetrajzi előadássorozatot. A derék ember - egyszerű, akárcsak a növényei - két hét múlva nem tudta elfojtani csodálatát tanítványa meglepő szorgalma iránt. Ami a lánykát illeti, semmi sem érdekelte, minden gondolat egyformán a kétségbeeséshez vezette. Nagybátyja megrémült, mert Ernestine szemlátomást soványodott. S midőn Ernestine véletlenül meghűlt egy kissé, a derék aggastyán, aki ellentétben a vele egykorúakkal, az élet dolgai iránt való érdeklődést nem önmagára összpontosította, megrémült: tüdőbetegnek vélte a húgát. Ernestine is így hitte, s ennek a gondolatnak köszönhette azokat az elviselhető perceket, melyeket ez idő tájt átélt; a reménység, hogy rövidesen meghal, elviselhetőbbé tette életét.

Egy egész hosszú hónapig nem érzett mást, mint mélységes fájdalmat, mely annál gyötrőbb volt, mert önmaga megvetésében gyökerezett; gyakorlatlan lévén az életben, nem talált vigasztalást abban a gondolatban, hogy senki sem gyaníthatja, mi ment végbe a szívében, s valószínűleg a kegyetlen férfi, gondolatai fő tárgya, egy századrészét sem találhatja ki való érzéseinek. Bátran viselkedett boldogtalanságában; minden habozás nélkül olvasatlanul a tűzbe vetett két levelet, melyek borítékján felismerte a gyászos dőlt betűs kézírást.

Megfogadta, hogy soha többé nem néz rá a tó túlsó partján a rétre; a fogadószobában sohasem pillantott az arra szolgáló ablakokra. Egy nap, körülbelül hat héttel azután, hogy Ernestine Philippe Astézan nevét olvasta a levélen, természetrajz tanára, a derék Villar, a vízinövényeket akarta megismertetni vele, csónakra ült a lánnyal, s a tónak a völgy felé nyúló részébe eveztek. Midőn Ernestine belépett a csónakba, csaknem önkéntelenül oldalt pillantott, s úgy érezte, bizonyos lehet benne, hogy senki sincs az óriás tölgy közelében. Csupán az tűnt fel, hogy egy helyütt a fa törzse világosabb szürkének látszott, mint máshol. Két órával ezután, a lecke végeztével, hazatérőben megreszketett az óriás tölgy láttára, mert észrevette, hogy amit világosabb foltnak látott a fa kérgén, nem más, mint Philippe Astézan vadászruhájának a széle; a férfi két óra óta a tölgy egyik kiemelkedő gyökerén ült, mozdulatlanul, mint egy halott. Ernestine is ezzel a hasonlattal élt, s ez a kifejezés: mint egy halott, megragadta.  "Ha valóban meghalna, nem volna illetlenség, ha rágondolok." - Néhány pillanatra ez a föltétel ürügyet adott, hogy kiszolgáltassa magát a szeretett férfi láttára ismét mindenhatóvá váló szerelemnek.

Ez a felfedezés nagyon megzavarta. Másnap este egy pap a szomszédságból látogatóba jött a kastélyba, hogy kölcsönkérje S... gróftól a Moniteurt. Mialatt az öreg lakáj a könyvtárban a havi Moniteurök gyűjteményét kereste, a gróf így szólt:

- Tisztelendő úr ebben az évben nem nagyon kíváncsi. Ez az első alkalom, hogy a Moniteurt kéri tőlem.

- Gróf úr - válaszolt a pap -, amíg itt tartózkodott a szomszédos Dayssinné, ő látott el ezzel az újsággal; de már két hete eltávozott.

Ez a néhány semmitmondó szó úgy feldúlta Ernestine-t, hogy kis híján rosszul lett, szíve megremegett, s ez nagyon megalázta.  "Íme, csak ennyire sikerült elfelejtenem!"

Hosszú idő óta először, ezen az estén elmosolyodott. "Hagyta, hogy Dayssinné egyedül utazzék - mondta magában -, ő maga itt maradt százötven mérföldre Párizstól." Felmerült képzeletében, hogy a férfi mily mozdulatlanul ült a tölgy gyökerén, s nagyon szenvedett, hogy gondolata minduntalan visszatért ide. Egy hónap óta egyedüli boldogsága az volt, hogy tüdővésze van, ezt iparkodott elhitetni magával, másnap - midőn hó kezdte beborítani a havasok csúcsait, s esténként nagyon hűvös volt -, rajtakapta magát, hogy arra gondol: nem ártana melegebb ruhát ölteni. Egy átlagember nem mulasztotta volna el ezt a vigyázatossági intézkedést, Ernestine-nek csak a pap szavai juttatták eszébe.

Szent Hubertus napja közeledett, s ezzel együtt az egész év egyetlen nagy vendégségének korszaka. Ernestine zongoráját leszállították a fogadószobába. Másnap, midőn kinyitotta a zongorát, a billentyűkön a következő szövegű papírdarabkát találta:

"Ne kiáltson fel, ha észrevesz."

Az üzenet olyan rövid volt, hogy hamarább olvasta el, semmint felismerte volna a kézírást: az írás el volt változtatva. Minthogy Ernestine-nek határozott jelleme volt, hála a véletlennek vagy inkább a Dauphiné hegyi levegőjének, ha a pap nem szól Dayssinné távozásáról, bizonyosan a szobájába zárkózott volna, és csak az ünnep után jelent volna meg ismét.

Két napra rá megtartották az év nagy vacsoráját Szent Hubertus napján. Az asztalnál Ernestine töltötte be a háziasszonyi tisztet; szemben ült nagybátyjával, igen választékos öltözetben. Az asztal, mondhatni, teljes gyűjteményét nyújtotta a környék papjainak és polgármestereinek, hozzávéve öt-hat önelégült, ostoba vidékit, kik saját magukról, háborús, vadász- sőt szerelmi hőstetteikről beszéltek, leginkább azonban ősi nemzetségükről. Soha nem bántotta őket jobban, hogy milyen kis hatást tesznek a kastély örökösnőjére. Ernestine szokatlan sápadtsága, vonásainak szépsége arcát büszke megvetéssel ruházta föl. Az ostoba fickókat félénkség töltötte el, mikor hozzá szóltak. Ami őt illeti, igen távol volt attól, hogy gondolataival hozzájuk alacsonyodjék.

A vacsora első része lezajlott anélkül, hogy bármi különöset látott volna. Már-már föllélegzett, de az étkezés vége felé, amint tekintetét felemelte, szemben vele egy már érett korú paraszt szemével találkozott, aki mintha valamelyik, a Drac partjáról jött polgármester inasa lett volna. Azt a különös jelenséget érezte keblében, amit a pap szavai váltottak ki belőle; mindamellett még semmiben sem volt bizonyos. Ez a paraszt legkevésbé sem hasonlított Philippe-hez. Másodszor is rá mert nézni; most már nem lehetett kétség, ő volt az. Sikerült elrútítania külsejét álöltözetével. Ideje, hogy Philippe Astézanról is beszéljünk egy kicsit, hiszen szerelmes férfihoz méltó tettet vitt végbe, és talán az ő történetében is találunk alkalmat a hétszakaszú szerelem elméletének igazolására. Mikor öt hónappal ezelőtt Dayssinnével a de Lafrey kastélyba érkezett, egy pap, akit az asszony az egyház iránti udvariasságból fogadott, valami igen kedves mondást ismételt el. Philippe-et csodálkozásba ejtette a szellemesség ennek az embernek a szájából, és megkérdezte, hogy kitől származik ez a különös mondás.

- S... gróf unokahúgától - válaszolt a pap -, még fiatal lány, de igen gazdag lesz; sajnos, rossz nevelésben részesült. Nem múlik el esztendő, hogy ne kapna Párizsból egy láda könyvet. Félek, hogy rossz vége lesz, és férjet sem fog találni. Ki akarna a nyakába venni egy ilyen nőt? - stb., stb.

Philippe néhány kérdést tett fel, s a plébános sajnálkozni kezdett Ernestine ritka szépségén, mely bizonyára veszélybe fogja kergetni. Majd oly életszerűen írta le a gróf kastélyában uralkodó unalmat, hogy Dayssinné tiltakozva kiáltott fel:

- Az Istenért, plébános úr, hagyja abba, még meggyűlölteti velem ezeket a szép hegyeket.

- Nem lehet meggyűlölni egy olyan vidéket, ahol oly sok jót tettünk - válaszolt a plébános -, s az a pénz, mellyel asszonyom hozzájárult a templomunk harmadik harangjának árához, biztosítani fogja...

Philippe nem figyelt többé oda. Ernestine-re gondolt s arra, mi mehet végbe egy fiatal lány lelkében, aki olyan kastélyban él, melynek unalma még egy vidéki plébánost is megrémít. "Mulattatnom kell - tűnődött -, udvarolni fogok neki, mégpedig regényesen, ezzel néhány új gondolatot lopok majd a szegény lányka életébe." - Másnap a gróf kastélya közelébe ment vadászni, s itt megfigyelte, hogy az erdőt kicsiny tó választja el a kastélytól. Itt jutott eszébe, hogy virágcsokorral kedveskedjék Ernestine-nek; már tudjuk, amit a csokrokkal és a levélkékkel művelt. Ha az óriás tölgy közelében vadászott, maga helyezte el a virágcsokrokat, más alkalmakkor szolgáját küldte oda. Mindezt Philippe pusztán emberszeretetből csinálta, nem is gondolt arra, hogy Ernestine-nel találkozzék, túlságosan nehéz és unalmas volna megismerkedni a nagybátyjával, a gróffal. Midőn Philippe a templomban meglátta Ernestine-t, mindenekelőtt arra gondolt, hogy túl idős már ahhoz, hogy egy tizennyolc-húszéves lánynak megtetszhessék. Vonásainak szépsége azonban megragadta; különösképpen arckifejezésének fő jellegzetessége, a nemes egyszerűség.  "Jelleme bizonyára ártatlan" - gondolta magában, egy pillanattal ezután már tetszett neki a lány. Midőn a lány a templomban a földesúri padból kijövet elejtette az imakönyvét, és bájos ügyetlenséggel felvette a földről, a férfi úgy érezte, hogy szereti; ekkor reménykedni kezdett. Amíg a lány el nem hagyta a templomot, ő is ott maradt, s egy olyan tárgyon merengett, mely aligha mulattathat egy szerelembe eső férfit: harmincöt éves volt, a haja már ritkult, ez három-négy évvel öregítette, noha a homloka olyanszerűen kezdett szép lenni, mint doktor Gallé.  "Ha korommal nem játszottam el már az első pillanatban szerencsémet - tűnődött -, kétséget kell ébresztenem benne szerelmemet illetőleg, mert csak így feledkezhet meg koromról."

Odalépett egy kis gótikus ablakhoz, mely a térre nézett, s innen látta, amint Ernestine kocsiba száll, látta, hogy alakja és lába szép, s hogy alamizsnát osztogat; úgy tűnt föl neki, mintha a lány tekintetével keresne valakit.  "Vajon  miért néz a távolba, mialatt a kocsi közelében aprópénzt osztogat? Felkelthettem volna érdeklődését?"

Látta, amint Ernestine valami parancsot ad lakájának, ezalatt csaknem megrészegült szépségétől. Látta, amint elpirul, mert meglehetősen közel volt hozzá - a kocsi mintegy tíz lépésre állott a kis gótikus ablaktól -, látta, hogy a szolga bemegy a templomba, s valami után kutat az urasági padban. A szolga távolléte alatt megbizonyosodott afelől, hogy Ernestine átnéz a közelében levő tömeg fölött, tehát valakit keres, bár könnyen meglehet hogy ez a valaki nem Philippe Astézan volt, kit a fiatal lány ötven- vagy talán hatvanévesnek nézett. Amilyen fiatal és vagyonos, bizonyára szemet vetett rá valamelyik környékbeli nemes.  "Annyi azonban bizonyos, hogy a mise alatt senkit sem láttam."

Alighogy a gróf kocsija eltávozott, Astézan lóra ült, s egy vargabetű után az erdőben, hogy elkerülje a lányt, a tó melletti kis tisztásra sietett. Mikor odaérkezett az óriási tölgyhöz, kimondhatatlan örömére Ernestine még nem látta a virágcsokrot s a reggel odaküldött levélkét; elvette a csokrot, bement az erdőbe, kikötötte a lovát, és sétálni kezdett. Nagyon izgatott volt; aztán úgy gondolta, leghelyesebb, ha a tótól mintegy százlépésnyire elrejtőzik egy kis dombocska sűrűjében. Ez a rejtekhely megóvta minden tekintettől; hála egy kis erdei tisztásnak, láthatta az óriás tölgyet és a tavat.

Édes elragadtatást érzett, midőn röviddel ezután megpillantotta Ernestine csónakját a déli szél lágyan felborzolta tiszta vízen. A pillanat döntő volt; a tó képe s Ernestine-é, kit oly szépnek látott a templomban, mélyen belevésődött emlékezetébe. E pillanattól kezdve Ernestine-t az ő szemében valami minden más nőtől megkülönböztette; most már egyedül a reménység hiányzott ahhoz, hogy őrületesen beleszeressen. Látta, amint a lány izgatottan a fához rohan, s látta fájdalmát, amiért nem talált ott virágcsokrot. Ez a pillanat oly édes s oly telített volt, hogy midőn Ernestine futva távozott, Philippe úgy hitte, talán tévedett, midőn a fa üres odva előtt a fájdalom kifejezését vélte észrevenni az arcán. Szerelme egész sorsa ezen a körülményen fordult meg.  "A csónakról leszálltában szomorúnak látszott - tűnődött -, szomorú volt a fához közeledtében is. Igen ám - szólalt meg benne a reménység hangja -, de a templomban cseppet sem volt szomorú, sőt ellenkezőleg: ragyogott frisseségében, szépségében a szellem élénksége csillogott."

Midőn Philippe Astézan elvesztette szeme elől Ernestine-t, ki a tó túlsó oldalán kötött ki, a platánsétánynál, új emberként hagyta el rejtekhelyét. Dayssinné kastélya felé vágtatva két gondolat foglalkoztatta:  "Vajon a lány valóban elszomorodott-e, mikor látta, hogy a fa odvában nem várja csokor? S ha igen, vajon nem csalódott hiúsága szomorította el?" Ez utóbbi valószínűbb feltevés uralkodott el gondolatain, s nemsokára oly ésszerűen vizsgálódott, miként egy harmincöt éves férfihoz illik. Egyszerre nagyon elkomorodott. Dayssinnénál nagy társaságot talált, az asszony egész este évődött vele komolysága és önteltsége miatt. Azzal vádolta, hogy ha elhalad egy tükör előtt, feltétlenül belenéz.

- Gyűlölöm a divatos fiatalembereknek ezt a szokását - mondta Dayssinné -, ettől a hibától eddig mentes volt, iparkodjék megszabadulni tőle, különben kénytelen leszek valamennyi tükrömet leszedetni.

Philippe zavarban volt, nem tudta, miként titkolja el, hogy gondolatban másfelé kószál. Egyébként igaz volt, minduntalan tükörbe nézett, azt akarta tudni, vajon nem látszik-e nagyon öregnek.

Másnap újra elfoglalta helyét a dombon, melyet már említettünk, s ahonnan a tóra esett kilátás. Látcsövet vett magához, s csak vaksötétben hagyta el helyét, ahogy ezt vidéken mondják.

A következő napon könyvet is vitt magával, de nagy zavarban lett volna, ha megkérdik, mit olvasott, ha viszont nem lett volna könyve, nagyon hiányzott volna. Végre, kimondhatatlan örömére, három óra felé megpillantotta Ernestine-t, aki lassan haladt a platánsorban a tó partján, látta, amint egy másik útra tér, fején széles florentin kalap. A végzetes fa felé tartott, nagyon leverten. Látcsöve segítségével Philippe meggyőződhetett felőle, hogy a lány valóban levert. Látta, amint a lány magához veszi a két virágcsokrot, melyeket még reggel tett oda, látta, amint zsebkendőjébe rejti őket, maga villámgyorsan futva eltűnik. Mindez nagyon egyszerű volt, mégis ez győzte le végleg szívét. Amit látott, oly gyorsan történt, hogy nem volt ideje megfigyelni, vajon Ernestine továbbra is levert maradt, vagy öröm csillogott-e szemében. Nem tudta, mit gondoljon erről a különös viselkedésről. Hátha a lány megmutatja a két virágcsokrot a nevelőnőjének? Ez esetben Ernestine éretlen gyerek, ő maga pedig még gyerekesebb, hogy ily mértékben foglalkozik egy csitri lánnyal. ,,Még szerencse - tűnődött -, hogy nem tudja a nevemet, így őrültségemről is csak én tudok, s megbocsátom magamnak, mint egyéb őrültségeimet."

Midőn elhagyta rejtekhelyét, már szenvtelen volt, és elgondolkozva indult lova után, melyet egy parasztnál hagyott mintegy fél mérföldnyire onnan.  "Mit tagadjam, még mindig nem nőtt be a fejem lágya" - gondolta leszálltában a lóról Dayssinné kastélyának udvarában. Mozdulatlan, csodálkozó, dermedt arckifejezéssel lépett be a fogadószobába. Többé már nem volt szerelmes.

Másnap, mialatt nyakkendőjét kötötte, nagyon öregnek érezte magát. Eleinte semmi kedve nem volt három mérföldet lovagolni, csak azért, hogy megbújjék a sűrűben, s egy fát tartson szemmel, csak hát máshová se vágyott. "Ez bizony nagyon nevetséges - gondolta. - Igen, igen, de ki előtt nevetséges? Szerencsénket sohasem szabad eljátszanunk." Hozzálátott tehát, s akár egy új Lindor, egy ügyesen megszerkesztett levélben megvallotta nevét és rangját. Ennek az ügyesen megszerkesztett levélnek - talán emlékeznek rá - nem volt sok szerencséje, elégették, mielőtt bárki elolvasta volna. A kitüntetés, hogy elolvassák, csupán annak a két szónak jutott, melyet hősünk gépiesen írt le, az aláírásnak: Philippe Astézan. Okos és szép elmélkedései ellenére is, hősünk - ez az ésszerű férfi - mégis ott rejtőzködött szokásos búvóhelyén, mikor neve oly nagy hatást keltett; látta, hogy Ernestine alig nyitotta ki a levelet, máris elájult, s ez rendkívül megdöbbentette.

Másnap Philippe kényszerült bevallani magának, hogy szerelmes, minden tette ezt bizonyította. Naponként felkereste a kis erdőt, hol oly heves érzéseket élt át. Dayssinné Párizsba készülődött, Philippe levelet íratott magának, s ezzel az ürüggyel jelentette be, hogy elhagyja Dauphinét, s két hetet Burgundiában tölt, beteg nagybátyjánál. Útnak indult, s oly ügyesen tért vissza egy másik úton, hogy csupán egyetlen napot töltött távol a kis erdőtől. Crossey magányában telepedett meg, mintegy két mérföldnyire S... gróf kastélyától, a Dayssinné kastélyától ellenkező oldalon, innen látogatott el nap nap után a kis tóhoz. Harmincháromszor egymás után jelent meg itt, anélkül, hogy Ernestine-t láthatta volna. A lány templomba se járt; az istentiszteleteket a kastélyban tartották; Philippe álöltözékben beóvakodott oda, s kétszer oly szerencsés volt, hogy láthatta Ernestine-t. Úgy érezte, semmi sem kelhet versenyre a lány arcának nemes és egyben ártatlan kifejezésével. "Egy ilyen nő mellett - tűnődött - sohasem ismerném a csömört. " Astézant leginkább Ernestine rendkívüli sápadtsága és szenvedő arckifejezése indította meg. Tíz kötetet kellene írnom - mint Richardson tetté -, ha fel akarnám jegyezni mindazt a változatot, amivel ez az egyébként értelmes és tapasztalt férfi iparkodott megmagyarázni Ernestine elájulását és szomorúságát. Végül úgy döntött, hogy beszélnie kell vele, és ezért elhatározta, hogy a kastélyba megy. A félénkség - félénkség harmincöt éves korban! - hosszú ideig megakadályozta terve végbevitelében. Az elképzelhető leggondosabban készült a vállalkozásra, és mégis, ha Ernestine a véletlen jóvoltából nem értesül valakitől Dayssinné eltávozásáról, Philippe minden ügyessége kárba veszett volna, vagy legalábbis a lány szerelmét legfeljebb haragjában érezhette volna meg. De az is valószínű, hogy a lány haragját a megdöbbenéssel magyarázta volna, a megdöbbenéssel, hogy egy ilyen idős férfi szeretni merészeli. Philippe azt hitte volna, hogy visszautasítják, s e fájdalmas érzéstől menekülendő, a játékban vagy az opera kulisszái mögött keresett volna vigaszt, s a gondolat, hogy fiatalságának örökre vége, még önzőbbé, még keményebbé tette volna.

Egy fél-úr, amint errefelé mondják, az egyik hegyi község polgármestere, Philippe társa a zergevadászatban, hajlandó volt szolgának öltözve elvinni S... gróf kastélyába az ünnepi ebédre, ahol aztán Ernestine felismerte.

Ernestine-t, midőn arcát hirtelen elöntötte a pirosság, egy szörnyű gondolat kínozta: "Azt fogja hinni, hogy kótyagosan szeretem, anélkül, hogy ismerném, semmibe sem fog venni, akárcsak egy gyereket, visszamegy Párizsba Dayssinnéhoz, s soha többé nem fogom látni." Ez a kegyetlen gondolat erőt adott neki ahhoz, hogy fölkeljen az asztaltól, s visszavonuljon szobájába. Mintegy két percet tartózkodott ott, amikor nyílni hallotta a lakosztály előszobájának ajtaját. Azt hitte, a nevelőnője, s valami ürügyön gondolkozott, hogy megszabaduljon tőle. Már csaknem az ajtó előtt állott, mikor az ajtó feltárult, s Philippe vetette magát a lábához.

- Istenre kérem, bocsássa meg, amit tettem - mondta a férfi -, két hónap óta kétségbeesésben vergődöm. Legyen a feleségem!

E szavak édes érzéseket keltettek Ernestine-ben. "Feleségül akar venni, tehát nincs mit félnem Dayssinnétól." Szigorúan akart válaszolni, de bármennyire erőlködött, semmi sem jutott eszébe. Egyszerre megfeledkezett kéthónapi gyötrelméről, s a legnagyobb boldogság uralkodott el lelkén. Szerencsére e pillanatban valaki benyitott az előszoba ajtaján. Ernestine így szólt a férfihoz:

- Szégyenbe hoz!

- Tagadjon! - suttogta Philippe fojtott hangon, s ügyes mozdulattal becsúszott a fal és Ernestine csinos, fehér-rózsaszín ágya közé. A nevelőnő nagyon aggódott növendéke egészsége miatt, most oly állapotban látta, ami még fokozta nyugtalanságát. Hosszú időbe került, míg Ernestine-nek sikerült megszabadulnia tőle. Ez idő alatt a lánynak ideje jutott megszokni boldogságát, s lassan visszanyerte hidegvérét. Miután a nevelőnő eltávozott, a lány büszke választ adott az előmerészkedő Philippe-nek.

Ernestine olyan szépnek látszott kedvese szemében, arca kifejezése oly szigorú volt, hogy Philippe már néhány első szava után azt hitte, hogy eddig csupán áltatta magát, s a lány nem szereti. Arckifejezése hirtelen megváltozott, és csupán egy kétségbeesett ember látványát nyújtotta. Habár Ernestine-t lelke legmélyéig meghatotta ez a kétségbeesés, mégis kiutasította a férfit. Mindössze egyetlen emléket őrzött meg e különös találkozásból, mégpedig azt, hogy midőn a férfi a kezéért könyörgött, azt válaszolta, hogy tennivalói és érzései Philippe-et nyilván Párizsba szólítják. Philippe fogadkozott, hogy egyetlen tennivalója van: megérdemelni Ernestine szerelmét, s térden állva esküdözött, hogy míg a lány itt lesz, nem hagyja el a Dauphinét, és soha a lábát be nem teszi a kastélyba, ahol azelőtt élt, mielőtt megismerte.

Ernestine boldogsága az egekbe szárnyalt. Másnap nevelőnője és az öreg botanikus védelmében elsétált az óriási tölgyhöz. Egy csokor virágot és egy üzenetet lelt ott. Egy hét múlva Astézannak már-már sikerült rávenni, hogy választ adjon üzeneteire, midőn megtudta, hogy Dayssinné Párizsból visszatért Dauphinéba. Ernestine eddigi érzéseinek helyét élénk nyugtalanság fogta el. A szomszédos község bőbeszédű asszonyai, akiktől Ernestine minden lehető alkalommal minden pletykát megtudott, elmondták neki, hogy Dayssinné haragosan és féltékenyen jött vissza, hogy felkeresse kedvesét, Philippe Astézant, aki - mint mondják - azért maradt a vidéken, mert karthauzi akar lenni; crosseyi magányában edzi magát a rend kemény életéhez, még azt is hozzátették, hogy Dayssinné kétségbe van esve; ezzel öntudatlanul eldöntötték élete sorát.

Néhány nap múlva Ernestine megtudta, hogy Dayssinnénak nem sikerült találkoznia Philippe-pel, s dühösen utazott vissza Párizsba. Mialatt Ernestine igyekezett megerősíttetni ezt az édes bizonyságot, Philippe a kétségbeeséssel küszködött, szenvedélyesen szerette a lányt, és azt hitte, hogy nem lel viszontszerelemre. Többször nyomába szegődött, és a fogadtatásból arra következtetett, hogy próbálkozásaival megsértette fiatal úrnőjének büszkeségét. Kétszer el is indult Párizsba, de húsz mérföldnyi út után mindkétszer visszatért kunyhójába, Crossey szikláira. Miután reménységekkel áltatta magát, melyekről most úgy hitte, hogy alaptalanok, le akart mondani szerelméről, és úgy látta, hogy az élet semmi örömet nem tartogat neki.

Ernestine boldogabb volt, érezte, hogy szeretik, és ő is szeret. Lelkében, mely szemünk láttára haladt át a közöny és a szenvedély között, a hét különböző állomáson - mely hét állomás helyén az átlagember csak egyetlen, megmagyarázhatatlan természetű változást lát - a szerelem uralkodott.

Ami Philippe Astézant illeti, büntetésül, amiért elhagyta régi barátnőjét annak a korszaknak a kezdetén, amit a nőknél öregségnek szoktunk már nevezni, az emberi lélek leggyötrelmesebb állapotának hagyjuk zsákmányul. Ernestine szerette, kezét mégsem sikerült elnyernie. A következő évben Ernestine-t hozzáadták egy vén és nagyon gazdag altábornagyhoz, aki számos rend lovagja volt.

Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása

---

MINNA VON WANGHEL

Minna von Wanghel a filozófia és a fantázia hazájában, Königsbergben született. A franciaországi hadjárat vége felé, 1814-ben, gróf Wanghel porosz tábornok hirtelen otthagyta az udvart és a hadsereget. Miután a parancsnoksága alatt álló csapatok a champagne-i Crabone-ban kicsikarták a győzelmet, a véres ütközetet követő este kétely lopózott szívébe: vajon joga van-e egy népnek megváltoztatni azt a bensőséges és ésszerű módot, ahogy egy másik nép a saját anyagi és erkölcsi létét szabályozni akarja? A nagy problémán töprengő tábornok úgy határozott, hogy nem ránt többé kardot, amíg ezt a kérdést meg nem oldja, s visszavonult Königsberg melletti birtokára.

A berlini rendőrség állandó megfigyelése alatt álló Wanghel gróf csak filozófiai elmélkedéssel és egyetlen lányával, Minnával foglalkozott. Pár év múltán, aránylag fiatalon meghalt, hatalmas vagyont, gyönge szívű anyát és az udvar neheztelését hagyva lányára - ami nem csekélység a büszke Germániában. Igaz, hogy a balsors villámhárítójaként Minna von Wanghel Kelet-Németország egyik legelőkelőbb nevét viselte. Tizenhat éves volt csak, de az érzés, amelyet az apja társaságához tartozó fiatal katonatisztekben ébresztett, máris a tisztelet és lelkesedés határait súrolta; ezek az ifjak szerették romantikus és komor jellemét, amely gyakran felvillant tekintetében.

Eltelt egy esztendő; Minna levetette gyászát, de apja halálán érzett fájdalma egyáltalán nem enyhült. Wanghelné barátai egy rettenetes szót kezdtek hangoztatni: mellbetegség. Pedig a gyászév leteltével Minnának máris be kellett mutatkoznia egy uralkodó herceg udvaránál, aki távoli rokonságával szerencséltette. Amikor elindultak C...-be, a nagyherceg tartományainak székvárosába, Wanghelné, akit megijesztett lánya romantikus gondolkozása és mély fájdalma, titokban azt remélte, hogy egy rangjához méltó házasság és talán egy kis szerelem visszavezeti Minnát a korának megfelelő gondolatokhoz.

- Mennyire szeretném - mondta a lányának -, ha ebben az országban menne férjhez.

- Ebben a hálátlan országban - felelte az tűnődő arccal. - Egy olyan országban, ahol az apámat sebei és húszévi odaadó szolgálata jutalmául felügyelet alá helyezte a legocsmányabb rendőrség, amely valaha is létezett! Nem, inkább kitérek a hitemből, s apácaként halok meg egy katolikus kolostor mélyén!

A fejedelmi udvarokat Minna csak honfitársa, Auguste Lafontaine regényeiből ismerte. Ezekben az Albani stílusában írt életképekben gyakran esik szó valamilyen gazdag örökösnő szerelméről, aki a sors rendeléséből ki van téve egy fenegyerekeskedő, de jószívű fiatal ezredes, a király szárnysegéde csábításának. Minna irtózott az ilyen pénz ihlette szerelemtől.

- Van-e közönségesebb és ízetlenebb dolog - mondta olykor az anyjának -, mint az ilyen házaspár élete egy évvel az esküvő után, amikor a férj házassága révén vezérőrnagy lett, a feleség pedig a trónörökösnő udvarhölgye! Mi marad a boldogságukból, ha tönkremennek?

A c...-i nagyherceg nem gondolt rá, hogy Auguste Lafontaine regényei keresztezhetik számításait, s szerette volna biztosítani udvarának Minna hatalmas vagyonát. S ami még nagyobb baj volt, egyik szárnysegéde talán éppen legfelsőbb engedéllyel kezdett udvarolgatni Minnának. A lánynak több sem kellett; elhatározta, hogy megszökik Németországból. Vállalkozása egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek.

- Mama - szólt egy napon az anyjához -, el akarom hagyni ezt az országot, szeretnék külföldön letelepedni.

- Reszketek, amikor így beszélsz - felelte Wanghelné -, a szemedről szegény apádra ismerek. Nos, én semleges maradok, nem hivatkozom anyai tekintélyemre; de egy percig se számíts rá, hogy könyörögni fogok a nagyherceg minisztereinek a külföldi utazáshoz szükséges engedélyért.

Minna nagyon szerencsétlen volt. Sikere, amelyet édesen kéklő nagy szemének és választékos megjelenésének köszönhetett, gyorsan csökkent, amikor az udvarnál megtudták, hogy nézetei nem egyeznek Őfensége felfogásával. Több mint egy év telt el így; Minna már nem is remélte, hogy elnyerheti a nélkülözhetetlen engedélyt. Kitervelte tehát, hogy férfinak öltözve utazik Angliába, ahol gyémántjai árából fog élni. Wanghelné rémülten vette észre, hogy Minna különös kísérleteket folytat bőre színének elváltoztatására. Hamarosan azt is megtudta, hogy lánya férfiruhákat csináltatott magának. Minna megfigyelte, hogy valahányszor kilovagol, mindig találkozik a nagyherceg egyik-másik csendőrével; de apjától német fantáziát örökölt, s a nehézségek egyáltalán nem riasztották el vállalkozásától, sőt vonzóbbá tették azt.

Bár nem törte magát utána, Minna megtetszett D... grófnőnek; ez a különös és mindenkinél romantikusabb gondolkozású asszony a nagyherceg szeretője volt. Egy napon, amikor kilovagoltak, Minna találkozott egy csendőrrel, aki bizonyos távolságból követni kezdte. Minnát felingerelte a férfi viselkedése, és beavatta a grófnőt szökési terveibe. Pár óra múlva Wanghelné saját kezűleg írt levelet kapott a nagyhercegtől, aki megengedte, hogy fél évet töltsenek a bagnères-i fürdőben. Esti kilenc óra volt; tízkor a hölgyek már útnak is indultak, s másnap, mielőtt a nagyherceg miniszterei felébredtek volna, szerencsésen átkeltek a határon.

Wanghelné és lánya 182... telének első napjaiban érkeztek Párizsba. Minna sok sikert aratott a diplomatabálokon. Azt beszélték, hogy a követségi urak parancsot kaptak: szép csendesen meg kell akadályozni; hogy egy több milliós vagyon holmi francia csábító ölébe hulljon. Németországban még mindig azt hiszik, hogy a párizsi fiatalurakat érdeklik a nők.

Minna közben tizennyolc éves lett, s német képzelgései ködén egy-egy pillanatra áttört a józan ész fénye; megfigyelte, hogy egyetlen francia nővel sem tud tartós barátságot kötni. Valamennyiüknél végtelen udvariasságot tapasztalt, s hatheti ismeretség után sem került közelebb hozzájuk, mint az első napon. Bánatában Minna azt képzelte, hogy udvariatlan és kellemetlen a modora, ez bénítja meg a francia kifinomultságot. Sohasem párosult még ekkora szerénység ilyen tényleges felsőbbrendűséggel. Bár erélyes és váratlan döntésekre volt képes, ezt ingerlő ellentmondásként gyerekes naivságot és bájt tükröző vonások leplezték, s arckifejezését sohasem dúlta fel a józanságot tükröző komolyság. A józanság persze sohasem volt erős oldala jellemének.

Lakóinak udvarias ridegsége ellenére Párizs nagyon megtetszett Minnának. Szűkebb hazájában gyűlölte, ha köszöntötték az utcán, és felismerték a fogatát; C...-ben rendőrkémnek vélt minden rosszul öltözött férfit, aki kalapot emelt előtte; a Párizsnak nevezett köztársaságban ismeretlen maradhatott, s ez elbűvölte sajátos jellemét. Ha hiányzott is a meghitt társaság kedvessége, amit Minna kissé túlzottan német szíve még mindig sajnált, felfedezte, hogy Párizsban minden este talál bált vagy mulattató látványosságot. Megkereste a házat, ahol az apja 1814-ben lakott, s amelyről oly sokat beszélt neki. Mihelyt beköltözött ebbe a házba, amelynek bérlőjét csak nagy fáradsággal tudta kitenni, Párizs nem volt többé idegen város; Wanghel kisasszony sorra felderítette a lakás legkisebb zugait is.

Bár mellét keresztek és érdemrendek borították, Wanghel gróf alapjában véve mindig filozófus maradt, álmodozó, mint Descartes vagy Spinoza. Minna úgy szerette a német filozófia homályos törekvéseit és Fichte nemes sztoicizmusát, mint egy gyöngéd lélek valamely szép táj emlékét. Kant legérthetetlenebb szavai is csak azt a hangsúlyt juttatták Minna eszébe, amellyel apja ezeket a szavakat kiejtette. Melyik filozófiát nem tenné meghatóvá, sőt érthetővé az ilyen ajánlás! Rábírt több kiváló tudóst, hogy tartson előadást náluk; az előadásokon csak ő maga és az anyja vett részt.

Miközben élete délelőtt tudósok közt, este nagykövetek báljain telt, a szerelem még csak nem is érintette a gazdag örökösnő szívét. A franciák mulattatták, de nem hatották meg.

- Nem vitás - mondta az anyjának, aki gyakran dicsérte őket -, hogy keresve sem találni szeretetre méltóbb embereket. Csodálom ragyogó szellemüket, kifinomult iróniájuk mindennap újra meglep és szórakoztat; de nem találja, hogy rögtön kényszeredetté és nevetségessé válnak, mihelyt meghatottságot próbálnak színlelni? Vajon sohasem képesek önfeledt érzelmekre?

- Mire való kritizálni őket? - válaszolta a bölcs Wanghelné. - Ha Franciaország nem tetszik neked, térjünk vissza Königsbergbe; de ne felejtsd el, hogy tizenkilenc éves vagy, s egy napon itt hagyhatlak; gondolj arra, hogy támaszt kell találnod. Ha meghalnék - tette hozzá mélabúsan mosolyogva -, a c...-i nagyherceg hozzáadna a szárnysegédéhez.

Egy szép nyári napon Wanghelné és a lánya elment Compiègne-be megnézni, hogyan vadászik a király. Az erdő közepén Minna váratlanul meglátta Pierrefonds romjait, amelyek rendkívül megdöbbentették. Még mindig rabja volt a német előítéleteknek, s úgy érezte, hogy Párizs, az új Babilon minden műemlékében van egy kis száraz és gunyoros rosszindulat. Pierrefonds romjait ugyanolyan meghatónak találta, mint a Brocken ormait koszorúzó ódon kastélyok omladékait. Minna esdekelve kérte az anyját, hogy töltsenek pár napot Pierrefonds-ban, a falu kis fogadójában. Itt nagyon rosszul látták el a hölgyeket. Jött egy esős nap. Minna, aki ugyanolyan szeles volt, mint tizenkét éves korában, kiállt a fogadó kapujába, s nézte, hogyan esik az eső. Egy hirdetményen felfedezte, hogy eladó birtok van a közelben. Egy negyedóra múlva már meg is jelent a közjegyzőnél, a fogadós egyik szolgája vezette oda, esernyőt tartva a feje fölé. A közjegyzőt nagyon meglepte, hogy egy egyszerűen öltözött lány többszázezer frank értékű birtokról tárgyal vele, aztán megkéri, írjon alá egy kötelezvényt, és vegyen át foglalóként néhány ezerfrankos bankjegyet, amelyet a Francia Nemzeti Bank bocsátott ki.

Egy véletlen folytán, amelyet óvakodok különösnek nevezni, Minnát csak egy kicsit csapták be. A birtokot Petit-Verberie-nek nevezték. Az eladó egy bizonyos Ruppert gróf volt, akit jól ismertek Pikardia minden kastélyában. A magas és nagyon jóképű fiatalembert az első pillanatban mindenki megcsodálta; de pár perc múlva már azt érezte az ember, hogy visszataszító durvaság és közönségesség árad belőle. Ruppert gróf hamarosan kijelentette, hogy barátja Wanghelnénak, s az mulattatónak találta őt. Talán valamennyi ifjú kortársa közül egyedül ő emlékeztetett azokra a szeretetre méltó kéjhajhászokra, akikről olyan megszépített leírásokat olvashatunk Lauzun és Tilly emlékirataiban. Ruppert úr éppen ekkoriban verte el egy nagy vagyon utolsó maradványait; utánozta XIV. Lajos századának nagyúri hóbortjait, és nem értette, miként lehetséges, hogy Párizs nem csak vele foglalkozik. Minthogy dicsvágyát nem elégíthette ki, halálosan beleszeretett a pénzbe. Egy Berlinből kapott válasz végletekig fokozta Wanghel kisasszony iránt érzett szenvedélyét. Fél évvel később Minna így szólt az anyjához:

- Valóban földbirtokot kell vásárolni, ha barátokra akar szert tenni az ember. Talán veszítenénk néhány ezer frankot, ha el akarnánk adni a Petit-Verberie-t; de ezen az áron egész sereg rokonszenves hölgyet számíthatunk meghitt ismerőseink közé.

Minna egyáltalán nem utánozta a fiatal francia nők viselkedését. Csodálta csábító bájukat, de megőrizte természetes és szabad német szokásait. Cély asszony, legmeghittebb új barátnője, azt szokta mondani Minnáról, hogy más, mint a többiek, de nem rendkívüli: kedves bája miatt mindent meg kell bocsátani neki; szeméből nem lehet kiolvasni, hogy milliói vannak; nem egyszerű, mint a nagyon jó társaság tagjai, hanem igazán elbűvölő.

Csendes életüket villámcsapás zavarta meg: Minna elveszítette az édesanyját. Mihelyt fájdalma időt engedett rá, hogy helyzetéről gondolkozzék; megállapította, hogy az a lehető legkényesebb. Cély asszony magával vitte a kastélyába.

- Haza kell utaznia - mondta a barátnője, ez a harmincéves fiatalasszony -, haza kell utaznia Poroszországba, ennél okosabbat nem tehet; ellenkező esetben férjhez kell mennie, mihelyt letelik a gyászidő, s addig is gyorsan társalkodónőt kell hozatnia Königsbergből, lehetőleg valami rokonfélét.

De volt egy nagy bökkenő: a német lányok, még ha gazdagok is, azt hiszik, hogy csak olyan férfihoz mehetnek feleségül, akit imádnak. Cély asszony tíz megfelelő partit is ajánlott Wanghel kisasszonynak; ezeket a fiatalembereket Minna kivétel nélkül közönségesnek, gunyorosnak, kis híján gonosznak találta. Élete legkeservesebb évét töltötte így; egészsége megingott, szépsége szinte elhomályosult. Egyszer, amikor látogatóba ment Cély asszonyhoz, közölték vele, hogy ebédnél a híres Larçaynéval fog találkozni, aki a leggazdagabb és legszeretetreméltóbb nő az egész tartományban; gyakran hangoztatták, hogy milyen előkelő mulatságokat rendez, és milyen hibátlanul méltóságteljesen, vonzóan és a nevetségességnek még az árnyékától is mentesen vert el egy jelentékeny vagyont. Minnát meglepte, hogy mennyi közönséges és prózai vonást fedez fel Larçay asszony jellemében. "Itt tehát ilyennek kell lennünk, ha szeretetre vágyunk!" Fájdalmában - mert a német szíveknek fájdalmat okoz, ha csalódnak a szépben - elfordult Larçaynétól, és udvariasságból a férjével kezdett társalogni. Az nagyon egyszerű ember volt, s csak az szólt mellette, hogy az oroszországi visszavonulás idején Napóleon császár apródjaként korát meghaladó vitézségével tüntette ki magát ebben a hadjáratban és a következőkben. Nagyon jól és nagyon egyszerűen beszélt Minnának Görögországról, ahol a görögök oldalán harcolva töltött el egy-két évet. Társalgása megtetszett Minnának; olyan hatást tett rá, mintha hosszas távollét után meghitt barátjával találkozott volna.

Ebéd után megnéztek néhány híres tájat a compiègne-i erdőben. Minna többször is gondolt rá, hogy feltárja Larçay úr előtt kényes helyzetét, és tanácsot kér tőle. Ruppert gróf ezen a napon lóháton követte a hintókat, s keresett viselkedésével csak még szembeszökőbbé tette a másik férfi természetes, sőt naiv modorát. A nagy események, amelyek közt Larçay úr szárnyait próbálgatta, a maga valójában mutatták meg neki az emberi szívet, s hozzájárultak hajthatatlan, hideg, tárgyilagos és elég derűs; de fantáziátlan jelleme kialakulásához. Az ilyen karakter meglepő hatást gyakorol a fantáziadús lelkekre. Minnát meghökkentette, hogy ennyire egyszerű is lehet egy francia férfi.

Este, Larçay úr távozása után, Minna úgy érezte, hogy olyan barátjától vált el, aki évek óta összes titkát ismeri. Mindent ridegnek és bosszantónak talált, még Cély asszony gyöngéd barátságát is. Minnának nem volt szüksége rá, hogy bármelyik gondolatát is álruhába öltöztesse új barátja jelenlétében. A könnyed francia gúnytól való félelem sem kényszerítette, hogy minden pillanatban fátyolt borítson őszinte német gondolataira. Larçay úr függetlenítette magát egy sereg kis szótól és taglejtéstől amit az elegancia megkövetelt volna. Ettől nyolc-tíz évvel öregebbnek látszott; de éppen ezért foglalkoztatta Minna gondolatait a távozását követő első órában.

A lány másnap még Cély asszonyra is csak nagy erőfeszítéssel tudott figyelni; mindent ridegnek és gonosznak érzett. Nem tekintette többé elvetendő és képtelen ábrándnak azt a reményét; hogy őszinte és nyílt szívre talál, amely nem keres a legegyszerűbb megjegyzésben is okot a tréfálkozásra; egész nap csak merengett. Este Cély asszony említést tett Larçay úrról; Minna összerázkódott, felállt, mintha szólították volna, fülig pirult, s csak nagy nehezen bírta megmagyarázni különös viselkedését. Zavarában nem tudta tovább titkolni önmaga előtt, amit mások elől annyira el akart rejteni. A szobájába menekült. "Bolond vagyok" - gondolta. E pillanattal kezdődött boldogtalansága, amely óriás léptekkel tört rá; pár másodperc múlva már furdalta a lelkiismeret. "Szerelmes vagyok, s házasembert szeretek!" Egész éjjel a lelkiismeretével viaskodott.

Larçay úr, aki feleségével együtt a szavojai Aix fürdővárosba készült, ott felejtett egy térképet, amelyen megmutatta a hölgyeknek, milyen kis kerülővel óhajt Aixbe utazni. Cély asszony egyik gyermeke megtalálta a térképet; Minna birtokába vette, s elszökött a kertbe. Egy órát töltött a Larçay úr tervezte utazás elképzelésével. Nemesnek és figyelemre méltónak találta azoknak a városkáknak a nevét, amelyeket a férfi fel akart keresni. A legfestőibb képzetei támadtak fekvésükről; irigyelte lakóik boldogságát. Ez az édes őrület oly erős volt, hogy felfüggesztette lelkifurdalásait. Pár nap múlva valaki megjegyezte Cély asszonyéknál, hogy Larçayék elindultak Szavojába. Ez a hír valóságos forradalmat robbantott ki Minna lelkében; heves vágyat érzett az utazásra.

Két héttel később Genfben bérelt kocsiján egy koros német hölgy érkezett a szavojai Aixbe. Vele jött a szobalánya is, akivel annyit zsémbeskedett, hogy Toinod-né, a szálláshelyükül választott kis fogadó tulajdonosnője is megbotránkozott rajta. Cramerné - így hívták a német hölgyet - behívatta Toinod asszonyt.

- Szeretnék felfogadni egy idevalósi lányt - közölte vele -, aki ismeri Aix városának és környékének körülményeit; nem tudok mihez kezdeni ezzel a szép kisasszonnyal, akit ostobaságomban magammal hoztam, pedig semmit sem ismer itt.

- Uramisten, az asszonya, úgy látszik, nagyon haragszik magára! - mondta Toinod-né a szobalánynak, mihelyt kettesben maradtak.

- Ne is említse! - felelte Aniken könnybe lábadt szemmel. - Igazán kár volt magával hoznia Frankfurtból, ahol a szüleimnek jól menő műhelye van. Anyám a város legjobb szabászait alkalmazza, s csakis párizsi módi szerint dolgozik.

- Az asszonya azt mondta, hogy bármikor adna magának háromszáz frankot, ha hazautazna Frankfurtba.

- Otthon rosszul fogadnának; anyám sohasem hinné el, hogy Cramerné ok nélkül adta ki az utamat.

- Na jó, maradjon Aixben, találok én magának állást. Van nekem egy kis helyszerző irodám is, én látom el cselédséggel a fürdővendégeket. Hatvan frankot fizet a fáradságomért, s még marad is tíz szép Lajos-aranya Cramerné háromszáz frankjából.

- Nem hatvan frankot fizetek, hanem százat - mondta Aniken -, ha elhelyez egy francia családnál; szeretnék tökéletesen megtanulni franciául, hogy Párizsba mehessek szolgálni. Nagyon jól tudok varrni, s hűségem zálogául letétbe helyezek a gazdáimnál húsz Lajos-aranyat, amit Frankfurtból hoztam magammal.

A sors kedvezett Wanghel kisasszony regényének, amely máris két-háromszáz Lajos-aranyába került. Larçay úr és neje megérkezett a Szavojai keresztbe: ez volt a divatos szálló. Larçayné azonban úgy találta, hogy nagyon lármás, s lakást bérelt egy tóparti bájos házban. A fürdőélet ebben az évben felettébb vidáman indult: sok gazdag ember verődött össze, gyakran rendeztek igen szép bálokat, ahol Párizshoz méltó estélyi ruhák vonultak fel, s minden este sokan összejöttek a Redutban. Larçay asszonyt nem elégítették ki az ügyetlen és felületes aixi varrónők, olyan szobalányt szeretett volna, akinek kezében ég a munka. Toinod-né irodájához fordult, s az késlekedés nélkül elküldött hozzá néhány nyilvánvalóan balkezes falusi leányzót. Végül megjelent Aniken, aki száz frankjával megkettőzte Toinod-né vele született ügyességét. A fiatal német lány komoly külseje megnyerte Larçay asszony tetszését; mindjárt felfogadta, és elküldött a poggyászáért.

Aznap este, miután gazdái elmentek a Redutba, Aniken álmodozva sétálgatott a tó partján húzódó kertben. "Végre megvalósult őrült ötletem! - gondolta. - De mi lesz, ha valaki felismer? Mit szól majd Cély asszony, aki azt hiszi, hogy Königsbergben vagyok?"

Minnát kezdte elhagyni a bátorsága, pedig amíg cselekednie kellett, egy percig sem hagyta cserben. Lelke hevesen háborgott, lélegzete meggyorsult. A megbánás és a szégyentől való félelem nagyon szerencsétlenné tette. Végül azonban felkelt a hold az Haute-Combe hegység mögött; ragyogó korongját visszatükrözte a tó vize, amelyet szelíden borzolt az északi szellő; különös alakú, nagy, fehér felhők siettek el a hold előtt, Minna roppant óriásoknak látta őket.

"Hazámból jönnek - gondolta -, látni akarnak, hogy bátorságot öntsenek belém, míg különös szerepemet játszom." Figyelmes és szenvedélyes tekintete nyomon követte gyors mozgásukat. "Őseim árnyai - mondta magában -, ismerjétek fel véreteket; bátor vagyok, mint ti. Ne ijedjetek meg a különös ruhától, amelyben láttok; hű maradok a becsülethez. A becsület és a hősiesség titkon égő lángja, amelyet tőletek örököltem, semmit sem talál méltónak magához ebben a prózai évszázadban, ahol a sors rendeléséből élnem kell. Megvetnétek, amiért olyan végzetet teremtek magamnak, amely illik a bennem égő tűzhöz?" S Minna már nem volt boldogtalan.

A távolban halk ének csendült; a hang nyilvánvalóan a tó túlsó partjáról jött. A figyelmesen hallgató Minna füle alig vette ki az elhaló dallamot. Gondolatai másfelé csapongtak, elérzékenyült önnön sorsán. "Mit ér minden erőfeszítésem? A legjobb esetben is csak bizonyságot szerezhetek róla, hogy valóban létezik ezen a világon olyan tiszta, égi lélek, amilyenről álmodtam! De láthatatlan marad előttem. Ugyan mikor szoktam én beszélni a szobalányom előtt? Ennek a szerencsétlen álöltözetnek az lesz egyetlen eredménye, hogy részem lehet Alfred szolgáinak társaságában. Sohasem fog arra méltatni, hogy megszólítson." Sokáig sírt. "Legalább mindennap látni fogom... - mondta hirtelen bátorságra kapva -, nagyobb boldogságra nem tarthatok igényt. Igaza volt szegény anyámnak. Mennyi bolondságot fogsz elkövetni - mondta nekem -, ha egyszer szerelmes leszel."

Újra felcsendült a tó fölött éneklő hang, de most már sokkal közelebbről. Minna ekkor jött rá, hogy egy bárkán énekelnek, amelyet csak a hold ezüstjében fénylő hullámok mozgásáról lehetett felismerni. Minna jól hallotta a Mozarthoz méltó csendes dallamot. Egy negyedóra múlva már megfeledkezett róla, milyen szemrehányásokkal kellene illetnie magát, s csak arra a boldogságra gondolt, hogy mindennap láthatja Alfredot. "Vajon nem szükségszerű-e - gondolta végül -, hogy minden élőlény betöltse rendeltetését? Bár a szerencsés véletlen előkelő származással és vagyonnal ajándékozott meg, sorsom nem azt rendelte, hogy az udvarnál vagy bálokban tündököljek. Magamra vontam mások tekintetét, láttam, hogy csodálnak - s unalmam a legsötétebb mélabúig fokozódott a tömegben! Mindenki beszélni igyekezett velem, és én unatkoztam. Szüleim halála óta azok voltak egyedüli boldog pillanataim, amikor unalmas szomszédok nélkül hallgattam Mozart muzsikáját. Az én hibám, ha a boldogság keresése; minden embernek e természetes törekvése, erre a furcsa eljárásra késztet? Valószínűleg becsületemtől is megfoszt még; sebaj, a katolikus egyház zárdái akkor is menedéket nyújtanak."

A tó túlsó partján éjfelet ütött az óra egy falusi templom harangtornyában. Minna megrázkódott az ünnepélyes pillanattól; a hold nem világított már; a lány bement a házba. A köznapi Aniken név alatt rejtőzködő Minna a tóra és a kis kertre néző veranda korlátjára támaszkodva várta gazdái hazatértét. A muzsika visszaadta minden bátorságát. "Őseim elhagyták pompás königsbergi kastélyukat - gondolta magában -, hogy elzarándokoljanak a Szentföldre; pár évvel később ezer veszélyen át egyedül jöttek vissza, s olyan álruhát viseltek, mint én. Az őket lelkesítő bátorság kényszerít engem is, hogy kitegyem magam az egyetlen veszélynek, amely gyerekes, ízetlen és közönséges századunkban nememre leselkedik. Ha becsülettel megbirkózom vele, a nemes lelkek talán csodálkozni fognak őrültségemen, de titokban megbocsátják."

A gyorsan múló napok csakhamar egy sorsával megbékélt Minnát köszöntöttek. Kénytelen volt sokat varrni; derűsen vállalta az új helyzetéből fakadó feladatokat. Gyakran érezte, hogy komédiát játszik; mulatott magán, valahányszor szerepéhez nem illő mozdulatot tett. Egyszer ebéd után, amikor elérkezett a sétakocsizás ideje, s a lakáj a hintó ajtaját kinyitva leengedte a hágcsót, Minna fesztelenül odasétált, hogy kocsiba szálljon.

- Ez a lány megbolondult - mondta Larçay asszony.

Alfred gyakran felejtette rajta a szemét; tökéletes bájt fedezett fel benne. Minnát egyáltalán nem nyugtalanította a kötelességérzet vagy a nevetségességtől való félelem. Fölötte állt az ilyen, emberi óvatosságot tükröző gondolatoknak; csak akkor tett szemrehányást önmagának, ha attól kellett félnie, hogy gyanút kelt Larçaynéban. Alig telt el hat hét azóta, hogy egy egész napot töltött vele teljesen másféle szerepben.

Minna mindennap hajnalban kelt, hogy két órát szentelhessen önnön elcsúfításának. Szép szőke hajával, amelyről oly gyakran mondták, hogy nehéz elfelejteni, néhány nyisszantás, s már el is bánt az olló; egy vegyszer segítségével azt is elérte, hogy kellemetlen, felemás színt öltsön, amelyben a sötét gesztenyebarna volt az uralkodó árnyalat. Minden reggel magyallevélből készült enyhe oldattal dörzsölte be gyöngéd kezét, s ettől látszatra eldurvult a bőre. Üde arcszíne is kellemetlen tónust kapott reggelenként, olyan lett, mint a gyarmatokról hazatérő fehéreké, akiknek a véréhez a néger fajnak is van némi köze. Minnát kielégítette elváltoztatott külseje, amely éppen elég csúffá tette, s most már csak arra ügyelt, nehogy túlságosan figyelemre méltó gondolatokat hangoztasson. Eltelve boldogságával, amúgy sem volt kedve beszélni. Miközben Larçayné szobájában, az ablak mellett estélyi ruhák rendbe hozásával foglalkozott, naponta hússzor is hallhatta Alfredot, s egyre több alkalma támadt megcsodálni jellemét. Meg merjük mondani?... Miért ne, elvégre német szívet rajzolunk. Akadtak olyan boldog, rajongó pillanatai, amikor emberfeletti lénynek képzelte a férfit. Az őszinte és lelkes buzgalom, amellyel Minna ellátta új feladatkörét, a szokásos hatást érte el Larçay asszonynál, aki köznapi lélek volt: fensőségesen bánt Minnával, s olyan szegény lánynak tekintette, aki boldog lehet, hogy munkát kapott. "Ezek az emberek sohasem fogják értékelni, ami őszinte és szívből jövő?" - kérdezte önmagától Minna. Azt a látszatot keltette, hogy szeretne újra beférkőzni Cramerné kegyeibe. Jóformán mindennap engedélyt kért, hogy meglátogathassa.

Minna eleinte attól tartott, hogy modora különös gondolatokat ébreszthet Larçay asszonyban; de örömmel állapította meg, hogy új úrnője egyszerűen olyan cselédnek tartja, aki ügyetlenebbül varr, mint Párizsban hagyott szobalánya. Dubois úr, Alfred komornyikja, több nehézséget okozott. Negyven év körüli, jól ápolt párizsi ember volt, aki kötelességének érezte, hogy udvaroljon új társnőjének. Aniken rábírta, hogy önmagáról beszéljen, s észrevette, hogy szerencsére egyetlen szenvedélye van csak: összeszedni egy kis pénzt, hogy kávéházat nyithasson Párizsban. Ettől kezdve fesztelenül elhalmozta ajándékokkal. Dubois nemsokára ugyanolyan tisztelettel szolgálta, mint magát Larçaynét.

Alfred megfigyelte, hogy ez a fiatal német lány, aki néha annyira félszeg és félénk, nagyon ellentmondásosan viselkedik, s vannak olyan helyes és éles elméjű gondolatai, amelyeket érdemes meghallgatni. Minna látta a szemén, hogy figyel rá, s megengedett magának néhány szellemes és találó megjegyzést, különösen ha számított rá, hogy Larçay asszony nem hallja, vagy nem érti.

Ha aixi tartózkodásának első két hónapjában egy filozófus megkérdezte volna Wanghel kisasszonytól, mi a célja, meglepődött volna válaszának gyerekességén, és némi képmutatással is meggyanúsította volna. Minden pillanatban látni és hallani a férfit, akibe belebolondult - ez volt élete egyetlen célja; másra nem vágyott, s túlságosan boldognak érezte magát ahhoz, hogy a jövővel is gondoljon. Ha a filozófus azt mondta volna neki, hogy szerelme talán nem lesz mindig ennyire tiszta, haragja még meglepetésénél is nagyobb lett volna. Minna gyönyörűséggel tanulmányozta az imádott férfi jellemét. A nyugodt Larçay karaktere különösen akkor tűnt ki, ha összehasonlította Alfredot az előkelő társasággal, amelyhez apjának, a felsőház tagjának vagyona és rangja jóvoltából Minna tartozott. Ha a férfi polgárok közt élt volna, egyszerű modora, minden kényeskedéstől és nagyzolástól irtózó természete miatt tökéletesen középszerű embernek tartották volna. Alfred sohasem igyekezett csípős megjegyzéseket tenni. Ez a szokása már az első napon döntően hozzájárult ahhoz, hogy szertelen érdeklődést ébresszen Minnában. A lány hazája előítéletein keresztül nézte a franciákat, s ezért úgy érezte, hogy társalgásuk mindig valami gúnydal refrénjére emlékeztet. Alfred éppen elég kiváló emberrel találkozott életében, hogy szellemességeket merítsen emlékezetéből; de hitványságnak tartotta volna, ha olyan szavakkal gyönyörködteti a társaságot, amelyeket nem abban a pillanatban talált ki, s azokat rajta kívül valamelyik hallgatója is ismeri.

Alfred minden este elkísérte feleségét a Redutba, s aztán hazament, hogy hódoljon a botanika iránt támadt szenvedélyének, amelyet annak a vidéknek közelsége ébresztett benne, ahol Jean-Jacques Rousseau az ifjúságát töltötte. Alfred kirakta a kartonjait és a növényeit a szalonban, ahol Aniken dolgozgatott. Estéről estére egész órákat töltöttek így kettesben, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Mind a ketten zavarban voltak, s mégis örültek. Aniken mindössze annyi szívességet tett Alfrednak, hogy a mézgát előre elkeverte vízzel, s a férfi mindjárt beragaszthatta herbáriumába a száraz növényeket, de még ennyi előzékenységet is csak azért engedett meg magának, mert ez a kötelességei közé számíthatott. Ha Alfred nem volt ott, Minna megcsodálta a csinos növényeket, amelyeket a Bourget-tó partját körülvevő festői hegyekben tett kirándulásairól hozott haza a férfi. Őszinte szerelemre lobbant a botanika iránt. Alfred ezt kényelmesnek, majd különösnek találta. Szeret - gondolta Minna -, de már tapasztalom, hogy az állásommal járó feladatok buzgó teljesítésével milyen sikert arattam Larçay asszonynál."

Cramerné úgy tett, mintha megbetegedett volna; Minna engedélyt kért és kapott, hogy régi úrnőjénél töltse az estéit. Alfred meglepetten állapította meg, hogy a botanika iránti érdeklődése csökken, sőt már-már egészen megszűnik; esténként a Redutban maradt, felesége pedig arról tréfálkozott, hogy férje unja a magányt. Alfred megvallotta önmagának, hogy az a lány megtetszett neki. Bosszantotta a félénkség, amelyet jelenlétében érez, s egy pillanatra felülkerekedett benne az önteltség: "Miért ne tennék úgy - mondta magában -, mint bármelyik barátom? Elvégre csak szobalány."

Egy esős este Minna otthon maradt. Alfred csak egy percre jelent meg a Redutban. Amikor hazaért, úgy tett; mintha meglepné, hogy Minnát a szalonban találja. Minna észrevette hamiskodását, s ez megfosztotta minden boldogságtól, amit ettől az estétől remélt. Talán ennek a lelkiállapotának tudható be, hogy őszinte felháborodással utasította el Alfred közeledését. Visszavonult a szobájába. "Csalódtam - gondolta sírva -, minden francia egyforma." Egész éjszaka azt tervezgette, hogy visszautazik Párizsba.

A megvető tekintet, amellyel másnap Alfredot méregette, nagyon is szívből jött. Alfred megsértődött; ügyet sem vetett többé Minnára, s minden estéjét a Redutban töltötte. Bár nem is sejtette, a legjobb megoldást választotta. Hidegsége elfeledtette a lánnyal, hogy vissza akart utazni Párizsba. "Ennél a férfinál nem fenyeget veszély" - gondolta Minna, s egy hét sem telt belé, máris úgy érezte, hogy megbocsátja neki, amiért egy pillanatra kiütközött belőle a francia jellem. Alfred viszont unni kezdte a Redutba járó előkelő dámákat, s ebből megérezte, hogy szerelmesebb, mint gondolta. De azért keményen tartotta magát. Vagyis tekintete gyönyörséggel időzött el Minnán, beszélgetett is vele, de esténként nem jött haza. Minna boldogtalan volt; jóformán észre sem vette, de már kevesebb gondot fordított mindennapi toalettjére, amellyel el kellett volna csúfítania magát. "Álmodom? - kérdezte magától Alfred. - Lassan Aniken lesz a legszebb nő, akivel valaha is találkoztam." Egy este, amikor véletlenül hazatért, nem bírt ellenállni szerelmének, és bocsánatot kért Anikentől, amiért nem vette elég komolyan.

- Észrevettem, hogy olyan érdeklődést ébreszt bennem - mondta neki -, amilyet még sohasem éreztem; megijedtem, elhatároztam, hogy vagy meggyógyulok, vagy összeveszem magával, s azóta én vagyok a legszerencsétlenebb ember.

- Ó, Alfred, milyen boldoggá tesz! - kiáltott fel Aniken mélységes elragadtatásában.

Ezt az éjszakát és a következőket azzal töltötték, hogy bevallották egymásnak eszeveszett szerelmüket, s kölcsönösen ígéretet tettek, hogy mindig józanul fognak viselkedni.

Alfredot józansága megakadályozta a képzelgésben. Tudta, hogy a szerelmesek különös jó tulajdonságokat fedeznek fel annál, akit szeretnek. Minnában rengeteg szellemességet és lelki finomságot talált, s ez meggyőzte, hogy valóban szerelmes. "Lehetséges volna, hogy mindez merő képzelgés?" - kérdezte magától naponta, s összehasonlította Minna előző napi megjegyzéseit azokkal a kijelentésekkel, amelyeket a Redutban társaságbeli hölgyektől hallott. Minna viszont arra gondolt, hogy kis híján elveszítette Alfredot. Mi lett volna belőle, ha a férfi továbbra is a Redutban tölti estéit?

Óvakodott tőle, hogy ezután is az egyszerű fiatal lány szerepét játssza: még sohasem igyekezett ennyire tetszeni. "Valljam be Alfrednak, hogy ki vagyok? - tűnődött magában. - Alapvetően józan szelleme helyteleníteni fogja, hogy hóbortosan viselkedtem, még ha az ő kedvéért tettem is. Sorsomnak különben is itt kell eldőlnie - folytatta Minna. - Ha megmondom neki, hogy Wanghel kisasszony vagyok, s a birtokom pár mérföldre van az övétől, biztos lesz benne, hogy Párizsban viszontláthat. Pedig arra kell számítania, hogy többet nem találkozik velem, mert csak akkor szánja rá magát azokra a szokatlan lépésekre, amelyek sajnos szükségesek boldogságunkhoz. Különben hogyan határozná el ez a józan férfi, hogy kitér hitéből, törvényesen elválik a feleségétől, és eljön innen, hogy mint a férjem éljen velem kelet-poroszországi szép birtokaimon?" A nagy szó, hogy törvénytelen, nem tornyosult áthághatatlan akadályként Minna új tervei elé; azt hitte, hogy nem tántorodik el az erénytől, mert habozás nélkül akár ezerszer is feláldozta volna az életét, ha ezzel hasznára lehet Alfrednak.

Larçayné lassanként határozottan féltékeny lett Minnára. Nem kerülte el a figyelmét a lány arcának különös változása, amit hallatlan kacérságának tulajdonított. Nagy harc árán elérhette volna, hogy elküldjék. Barátnői megmagyarázták, hogy nem szabad fontosnak tartani egy ilyen szeszélyt: el kell kerülni, hogy Larçay úr Párizsba vigye Anikent. Legyen óvatos - ezt mondták neki -, s a fürdőévaddal együtt gondjai is véget érnek.

Larçay asszony szemmel tartotta Cramernét, s megpróbálta elhitetni a férjével, hogy Aniken közönséges kalandornő, akit valamilyen törvénybe ütköző cselekedetért már üldöznek is Bécsben vagy Berlinben, s most az aixi fürdőhelyen rejtőzve valószínűleg bűntársának, egy szélhámosnak a megérkezésére vár. Ez az ötlet, amelyet nagyon valószínű, de további tisztázást nemigen érdemlő feltevésként adtak elő, megzavarta Alfred egyenes lelkét. Magától értetődőnek tartotta, hogy Aniken nem szobalány; de milyen komoly érdek bírhatta rá akkor, hogy ilyen keserves szerepet vállaljon? Csakis a félelem. Minna könnyen kitalálta az Alfred tekintetében tükröződő zavar okát. Egy este megfontolatlanul faggatni kezdte a férfit; az mindent elmondott, Minna zavarba jött. Alfred olyan közel járt az igazsághoz, hogy a lány először csak nagyon nehezen bírt védekezni. Az ál-Cramerné egy alkalommal kiesett a szerepéből, és sejteni engedte, hogy a pénz nemigen játszik szerepet Minnánál. Minna kétségbeesetten vette tudomásul, hogy Cramerné szavai milyen hatást gyakoroltak Alfred lelkére, s már-már rászánta magát, hogy felfedi kilétét. A férfi, aki bolondulásig szereti Anikent, nyilvánvalóan szeretné Wanghel kisasszonyt is; de akkor Alfred biztosra venné, hogy viszontláthatja Párizsban, s a lány sohasem bírhatná rá, hogy meghozza a szerelmükhöz feltétlenül szükséges áldozatokat.

Ilyen halálos nyugtalanságban töltötte el Minna az egész napot. És milyen nehéz lesz átvészelnie az estét! Vajon talál-e magában elég bátorságot, ha majd kettesben marad Alfreddal, hogy ellenálljon a férfi szeméből sugárzó szomorúságnak, és eltűrje, hogy a nagyon is természetes gyanú aláássa vagy éppenséggel megölje szerelmét? Este lett, Alfred elkísérte feleségét a Redutba, és nem jött vissza. Ezen a napon álarcosbált rendeztek, nagy volt a lárma és a tömeg. Aix utcáin egymást érték a Chambéryből, sőt Genfből érkező kíváncsiak fogatai. Az általános öröm fénye megkettőzte Minna komor mélabúját. Nem bírt megmaradni a szalonban, ahol órák óta hiába leste a túlságosan is szeretetre méltó férfit, aki még mindig váratott magára. Társalkodónőjéhez menekült. Ott is baj várta; az asszony szenvtelenül engedélyt kért tőle, hogy elutazhasson; magyarázatképpen hozzátette, hogy bármilyen szegény is, nem hajlandó tovább játszani a kevéssé épületes szerepet, amelyet kiosztottak rá. Minnát jelleme egyáltalán nem tette alkalmassá rá, hogy rendkívüli helyzetekben megfontoltan döntsön, sőt egyetlen szó is elég volt neki, hogy teljesen új szemszögből ítélje meg életének egy egész szakaszát. "Valóban - gondolta, mihelyt rádöbbent a társalkodónő megjegyzésének igazságára -, álöltözékem már senkit sem téveszt meg, elveszítettem a becsületemet. Kétségtelenül kalandornőnek tartanak. Miután mindent elveszítettem Alfred kedvéért - tette hozzá kisvártatva -, őrültség volna megfosztani magamat a gyönyörűségtől, hogy láthassam. A bálon legalább kedvemre szemügyre vehetem, és tanulmányozhatom a lelkét."

Álarcot és dominót rendelt; felvette Párizsból hozott gyémántjait, akár, hogy jobban leplezze magát Alfred előtt, akár, hogy jobban kitűnjék a maszkák tömegéből, s talán elérje, hogy a férfi megszólítsa. Minna a társalkodónője karján megjelent a Redutban, s mindenkit kíváncsivá tett hallgatagságával. Végül meglátta Alfredot, akit nagyon szomorúnak talált. Boldogan követte a tekintetével, amikor egy hang nagyon halkan így szólt: "A szerelem álruhában is felismeri Wanghel kisasszonyt." Minna összerázkódott. Megfordult: Ruppert gróf volt az. Képzelni sem lehetett volna végzetesebb találkozást.

- Felismertem berlini foglalatú gyémántjait - mondta a gróf. - Bejártam Töplitzet, Spát, Badent; végigrohantam Európa valamennyi fürdőhelyén, hogy megtaláljam önt.

- Ha még egy szót szól - felelte Minna -, nem lát többé ebben az életben. Holnap alkonyatkor, este hétkor, legyen a Chambéry utca 17. szám előtt.

"Hogyan akadályozzam meg Ruppert urat, hogy elmondja titkomat Larçayéknak, akiket nagyon jól ismer?" Ez volt a nagy kérdés, amely egész éjszaka a legkínosabb nyugtalanságban tartotta Minnát. Kétségbeesésében többször is majdnem elhatározta, hogy lovakat rendel, s azonnal elutazik. "De Alfred egész életében azt fogja hinni, hogy Aniken, akit annyira szeretett, becstelen nőszemély volt, aki álruhába bújt valamilyen bűnös cselekedet következményei elől. Sőt mi több: ha megszököm, és nem tájékoztatom Ruppert urat, az, bármennyire tiszteli is vagyonomat, képes dobra verni titkomat. De ha maradok, hogyan oszlassam el Ruppert úr gyanakvását! Milyen mesét találjak ki?"

Az álarcosbálon, ahol Minnának ilyen kellemetlen találkozásban volt része, a szellemtelen nagyvilági férfiak, akik fürdőhelyeken sétáltatják unalmukat, szokásukhoz híven valamennyien körülvették Larçay asszonyt. Nemigen tudták, hogy mit mondjanak neki ezen az estén, mert a szalonokban megfelelő közhelyek nem valók álarcosbálba, így hát német szobalánya szépségéről beszéltek neki. Sőt akadt köztük egy merészebb fajankó, aki néhány tapintatlan célzást is megengedett Larçayné feltételezett féltékenységéről. Egy végleg goromba maszka arra biztatta az asszonyt, hogy álljon bosszút a férjén, és válasszon magának szeretőt; ez a megjegyzés villámcsapásként érte a nagyon józan és a hízelgés glóriájához szokott asszonyt, akinek magas rang és nagy vagyon burkolta be életét.

A bált követő napon sétahajózást rendeztek a tavon. Minna szabad volt, elmehetett Cramernéhoz, és fogadhatta Ruppert urat. Az még ekkor sem tért magához meglepetéséből.

- A helyzetemet megváltoztató súlyos csapások szerelme méltánylására késztetnek - mondta neki Minna. - Hajlandó feleségül venni egy özvegyasszonyt?

- Titokban férjhez ment! - kiáltott fel a gróf elsápadva.

- Igazán kitalálhatta volna - válaszolta Minna -, amikor azt tapasztalta, hogy visszautasítom önt és Franciaország legragyogóbb partijait.

- Különös, de csodálatos jellem az öné! - kiáltotta a gróf, aki igyekezett elfeledtetni meglepetését.

- Olyan emberhez vagyok láncolva, aki méltatlan hozzám - folytatta Wanghel kisasszony -, de protestáns lévén, boldog lennék, ha ön is áttérne, vallásom megengedi a válást. Ne higgye azonban, hogy e pillanatban képes lennék szeretni valakit - még akkor sem, ha az a férfi az elképzelhető legnagyobb becsülést és bizalmat sugallná nekem; csak a barátságomat ajánlhatom fel önnek. Szeretek Franciaországban élni; ki felejtheti el Franciaországot, ha egyszer megismerte? Szükségem volna egy védelmezőre. Önnek fényes neve, ragyogó szelleme van, s mindennel rendelkezik, ami szép pozíciót biztosít a világban. Egy nagy vagyon Párizs első palotájává varázsolhatja házát. Hajlandó gyermekként engedelmeskedni nekem? Ezen az áron, de csak ezen az áron, egy év múlva önnek nyújtom a kezem.

E hosszú beszéd közben Ruppert gróf a kellemetlen és nehezen elviselhető regény várható hatásait számítgatta, figyelembe véve, hogy nagy vagyon és alapjában véve igazán jó asszony is tartozik hozzá. Rendkívül készségesen fogadott engedelmességet Minnának. De minden módon megpróbálta felderíteni titkát.

- Erőfeszítése a lehető leghaszontalanabb - válaszolta Minna nevetve. - Lesz-e olyan bátor, mint egy oroszlán, és olyan szófogadó, mint egy gyermek?

- A rabszolgája vagyok - felelte a gróf.

- Aix környékén rejtőzködöm, de mindenről tudok, ami a városban történik. Nyolc-kilenc nap múlva, amikor a plébániatemplom órája elüti az éjfelet, figyeljen a tóra: világító bóját fog látni a hullámokon lebegni. Másnap este kilenckor újra itt leszek, s megengedem, hogy ön is eljöjjön. De ha kiejti a nevemet, ha csak egy szót is szól valakinek, nem lát többé ebben az életben.

A tavi kirándulás után, ahol többször is szó esett Minna szépségéről, Larçayné olyan ingerülten tért haza, ami teljesen idegen volt méltóságteljes és megfontolt jellemétől. Azzal kezdte, hogy néhány nagyon rideg szót intézett Minnához, akinek mintha tört döftek volna a szívébe, mert mindez Alfred jelenlétében történt, s az nem kelt védelmére. Minna először felelt vissza választékosan és csípősen. Larçayné meggyőződése szerint ez a magabiztos hang arról tanúskodott, hogy a lány félreismeri helyzetét, mert szerelemre lobbantotta gazdáját; az asszony haragja nem ismert határt. Megvádolta Minnát, hogy találkát ad bizonyos személyeknek, mégpedig Cramernénál, aki a látszólagos összeveszésükről terjesztett mese ellenére egy húron pendül vele.

"Ez a gaz Ruppert máris elárult volna?" - töprengett Minna.

Alfred mereven nézte, mintha az igazságot akarná kideríteni. Tapintatlan tekintete a kétségbeesés bátorságát kölcsönözte Minnának: hűvös hangon utasította vissza a rágalmat, majd némaságba burkolózott. Larçay asszony elkergette. Minthogy hajnali két óra volt, Minna elkísértette magát Cramernéhoz a hűséges Dubois-val. Szobájába zárkózva dühében sírva fakadt, amikor arra kellett gondolnia, hogy sajátos helyzete miatt, amit maga idézett elő, milyen kevés eszköze van a bosszúra. "Eh, talán legjobb volna mindent itt hagyni - gondolta -, és visszatérni Párizsba. Többre vállalkoztam, mint amennyire szellemem képes. De Alfred mindig csak megvetéssel fog emlékezni rám, Alfred egész életében meg fog vetni" - tette hozzá, s zokogásban tört ki. Érezte, hogy ezzel a kegyetlen gondolattal, amelytől sohasem szabadulhat, még boldogtalanabb lesz Párizsban, mint Aixben. "Larçay asszony rágalmaz; isten tudja, mi mindent beszéltek rólam a Redutban! Ezek a mindenkitől szajkózott szavak vesztemet okozzák Alfred lelkében. Hát elvárható egy franciától, hogy ne gondolkozzon úgy, mint mindenki? Képes volt mindent végighallgatni a jelenlétemben, s nem mondott ellent, egyetlen vigasztaló szót sem intézett hozzám! De mi az? még mindig szeretem? Ez a borzasztó indulat, ez a gyötrelem utolsó erőfeszítése talán szerencsétlen szerelmemnek? Gyalázat volna, ha nem állnék bosszút!" Ez volt Minna utolsó gondolata.

Mihelyt megvirradt, elhívatta Ruppert urat. Várakozás közben izgatottan sétált a kertben. Lassan felkelt a szép nyári nap, s megvilágította a tó környékén húzódó kacagó dombokat. A természet vidámsága megkettőzte Minna haragját. Végre megjött Ruppert úr. "Önhitt alak - gondolta Minna, amint meglátta közeledni -; először is hagyni kell, hadd beszéljen egy óra hosszat."

Ruppert urat a szalonban fogadta, s komor szeme az ingaórán számlálta a perceket. A gróf el volt ragadtatva: a kis idegen először hallgatta azzal a figyelemmel, ami kijár szeretetreméltóságának.

- Hisz-e legalább érzelmeimben? - kérdezte Minnától éppen abban a pillanatban, amikor a mutató a türelem órájának végét jelző perchez ért.

- Bosszuljon meg, s mindenben hiszek - mondta Minna.

- Mi a teendőm?

- Kedveltesse meg magát Larçay asszonnyal, és juttassa a férje tudomására, hogy megcsalják, de úgy, hogy az ne is kételkedhessen benne. Akkor ugyanolyan boldogtalanná teszi majd a feleségét, mint az engem, amióta rágalmai megmérgezik az életemet.

- A maga kis terve szörnyű - jelentette ki a gróf.

- Mondja inkább, hogy nehéz végrehajtani - felelte Minna gúnyosan mosolyogva.

- Nehéznek nem nehéz - vágott vissza a gróf sértetten. - Annak az asszonynak vége! - tette hozzá könnyedén. - Kár érte, jó asszony.

- Vigyázzon, uram - mondta Minna -, arra egyáltalán nem kötelezem, hogy tényleg megtessék Larçaynénak. Én csak egyet akarok: a férje ne kételkedhessen benne, hogy ön tetszik neki.

A gróf távozott; Minna máris kevésbé szerencsétlennek érezte magát. A bosszú: cselekvés, a cselekvés: remény. "Ha Alfred meghal - gondolta -, meghalok én is!" És elmosolyodott. A boldogság, amelyet e percben érzett, végleg eltántorította az erénytől. Az éjszakai megpróbáltatás erősebbnek bizonyult jelleménél; nem volt felkészülve rá, hogy Alfred jelenlétében megrágalmazzák, s az a szeme láttára hitelt ad a rágalomnak. Ezután is kiejtheti még az erény szót, de akkor félrevezeti vele magát: egész szívét a bosszúvágy és a szerelem kerítette hatalmába.

Minna gondolatban aprólékosan kidolgozta bosszútervét; vajon végrehajtható-e? Más kétely nem aggasztotta. Egy ostoba férfi engedelmessége és sok pénz - ez volt minden eszköz, ami rendelkezésére állt.

Larçay úr toppant be.

- Mit keres itt? - kérdezte Minna fensőségesen.

- Nagyon boldogtalan vagyok; együtt könnyeztem valakivel, akinél jobb barátnőm nincs kerek e világon.

- Hogyan? Nem azzal kezdi, hogy egy percig sem hisz a reám szórt rágalomban? Távozzon!

- A hazug vádaskodásokra válaszolok akkor - viszonozta Alfred fölényesen -, ha azt mondom magának, márpedig azt mondom, hogy csak maga mellett tudom elképzelni a boldogságot. Ne haragudjon, Aniken - tette hozzá könnyes szemmel. - Találjon valamilyen ésszerű megoldást, hogy együtt lehessünk, és én mindenre hajlandó vagyok. Rendelkezzen velem, húzzon ki a szakadékból, amelybe a végzet beletaszított; ami engem illet, én nem látok megoldást.

- Az ön itteni jelenléte Larçay asszony minden rágalmát igazolja; hagyjon magamra, ne is lássam többé!

Alfred inkább haragos volt, mint bánatos, amikor távozott. "Semmit sem tud mondani nekem" - gondolta Minna; kétségbeesés lett úrrá rajta; kis híján kénytelen volt megvetni az imádott férfit.

Hallatlan! Nem talál megoldást, hogy a közelébe jusson! Egy férfi, egy katonaviselt ember! Ő bezzeg fiatal lány létére mindjárt talált megoldást, mihelyt belészeretett, félelmetes megoldást: az álöltözéket, amely visszavonhatatlanul megfosztja becsületétől, ha felismerik!... De Alfred így szólt: Rendelkezzen velem, találjon valamilyen ésszerű megoldást...  Úgy látszik, Minnát még mindig furdalta egy kicsit a lelkiismeret, mert ezek a szavak megvigasztalták: mégis van mód a cselekvésre. "De Alfred nem mondta - vágott vissza a boldogtalanság szószólója -, hogy nem hiszek a rágalomban. Valóban - gondolta Minna -, őrültségem hiába túlozza el a német és a francia modor közti különbséget, egyáltalán nem látszom szobalánynak. S ha ez így van, akkor egy korombeli lány miért jönne álöltözékben egy fürdőhelyre? Ha olyan, amilyen... nem lehetek boldog vele. Találjon valamilyen megoldást, hogy együtt lehessünk - ezt mondta, és én mindenre hajlandó vagyok. Alfred gyönge, s reám hárítja boldogságunk gondját. Vállalom terhét - gondolta, miközben felállt, és izgatottan sétálgatott a szalonban. - Először is nézzük meg, tud-e dacolni szenvedélye a távolléttel, vagy olyan férfi-e, akit mindenképpen meg kell vetni, akit a sors gúnyból teremtett. Mert akkor Minna von Wanghel el fogja felejteni."

Egy óra múlva elutazott Chambérybe, amely csak néhány mérföldre van Aixtől.

Alfred, bár nem nagyon hitt a vallásban, úgy vélte, hogy nem illik vallástalannak lenni. Chambérybe érve Cramerné felfogadott egy genfi fiatalembert, aki protestáns papnak készült, hogy minden este jöjjön el hozzájuk, és tartson bibliaórát neki és Anikennek, akit e naptól fogva - barátságból és kárpótlásul elmúlt haragjáért - unokahúgának nevezett. Cramerné a legjobb fogadóban szállt meg, s mi sem volt könnyebb, mint megmagyarázni viselkedését. Betegnek érezte magát, s elhívatta Chambéry legjobb orvosait, akiket nagyon jól megfizetett. Alkalomadtán Minna is érdeklődött náluk egy bőrbetegségről, amely olykor megfosztotta szép arcszínétől, s egy negyedvérű nő arcbőrével verte meg.

A társalkodónő egyre kevesebbet zúgolódott a Cramer név miatt, amelyet kényszerből vett fel, és általában Wanghel kisasszony viselkedése miatt, akit egyszerűen bolondnak hitt. Minna kibérelte a Charmettes nevű falusi lakot, amely Chambérytől egy negyedórányira eső kies völgyben feküdt; Jean-Jacques Rousseau saját bevallása szerint itt töltötte élete legboldogabb perceit. E szerző műveinek olvasása volt egyedüli vigasza. Egy napon ritka boldog pillanat jutott osztályrészéül. Ahogy a szerény Charmettes-tel szemközt fekvő kis gesztenyésben befordult egy ösvényen, Alfreddal találkozott. Két hét óta nem látta. A férfi félénken azt javasolta Minnának, akit ez a félénkség elbűvölt, hogy lépjen ki Cramerné szolgálatából, és fogadjon el tőle egy kis évjáradékot.

- Ahelyett, hogy szolgálna, saját szobalánya lesz, s én mindig csak a szobalánya jelenlétében fogok találkozni magával.

Aniken vallási okokra hivatkozva elutasította ajánlatát. Azt mondta, hogy újabban Cramerné kitűnően bánik vele, s láthatólag megbánta, hogy Aixbe érkezve olyan csúnyán viselkedett.

- Nagyon jól emlékszem még a rágalmakra - jelentette ki végül -, amelyeket Larçay asszony szórt rám; ezért kötelességemnek tartom nyomatékosan felkérni, hogy ne jöjjön többé Charmettes-be.

Pár nappal később Minna átment Aixbe; nagyon elégedett volt Ruppert úrral. Larçay asszony és új barátnői kihasználták a szép időjárást, és több kirándulást tettek a környéken. Egy alkalommal, amikor a hölgyek Haute-Combeban mulatoztak (ez az apátság a Bourget-tó túlsó partján, Aixszel szemben terült el, s a szavojai hercegek Saint-Denis-jének tekinthető), észrevették, hogy Ruppert úr, aki Minna utasításai értelmében kerülte Larçayné társaságát, az Haute-Combe körüli erdőkben bolyong. Larçay asszony barátai sokat beszéltek róla, hogy a merészségéről ismert férfi egyszerre milyen félénk lett. Nyilvánvalónak tartották, hogy nagy szenvedélyre lobbant az asszony iránt. Dubois közölte Minnával, hogy gazdája a legsötétebb melankólia rabja. "Hiányolja valakinek kedves társaságát - tette hozzá Dubois -, és más oka is van a bánatra. Ki hitte volna egy ilyen józan eszű emberről? Féltékeny Ruppert gróf úrra."

Ez a féltékenység mulattatta Ruppert urat.

- Hajlandó megengedni - kérdezte Wanghel kisasszonytól -, hogy a szegény Larçay kezébe juttassak egy szenvedélyes levelet, amelyet a feleségének írok? Mulatságosabbat el sem tudok képzelni Larçayné tagadásánál, ha a férje elhatározza, hogy szóvá teszi a dolgot.

- Rendben van - mondta Minna -; de feltétlenül ügyeljen rá - tette hozzá nagyon ridegen -, hogy lovagias ügybe ne keveredjen Larçay úrral; ha meghal, sohasem megyek feleségül önhöz.

Mindjárt meg is bánta, hogy ilyen szigorú hangú kijelentést tett, s igyekezett bocsánatot nyerni érte. Észrevette azonban, hogy Ruppert úr nem is fogta fel véletlenül kicsúszott megjegyzése ridegségét, s csak még jobban eltávolodott a férfitól. Ruppert úr elmesélte, hogy Larçayné talán nem is maradt volna egészen érzéketlen figyelmességei iránt; de míg a legkitartóbban udvarolt, gondosan ügyelt rá, hogy valahányszor alkalmuk nyílt négyszemközt beszélgetni, mindig csak a legközömbösebb szavakat és a legbágyadtabb kifejezéseket intézze az asszonyhoz, s ezt remek tréfának találta.

Minna elégedett volt eljárásával. Hozzátartozott jelleméhez, amely szöges ellentétben állt a józan ésszel, bár megőrizte némi látszatát, hogy ne érezzen félmegvetést. Merészen megkérdezte Ruppert úrtól, mit szólna hozzá, ha jelentős összeget fektetne be a francia államadóssági kötvényekbe, s elolvastatta vele königsbergi ügynöke és párizsi bankárja leveleit. Észrevette, hogy ezek a levelek elhárítanak felőle egy megjegyzést, amelyet nem akart hallani: hogy érdeklődik Larçay úr iránt.

"Micsoda különbség! - gondolta, miközben Ruppert úr hosszan fejtegette a tőkebefektetésekkel kapcsolatos nézeteit. - S még vannak, akik azt hiszik - tette hozzá -, hogy a gróf szellemesebb és rokonszenvesebb Alfrednál! Ó, durva lelkű nemzet! ó, gúnydalszerzők nemzete! Ó, mennyivel jobban tetszene nekem derék németjeim vaskos kedélyessége, ha nem párosulna azzal a szomorú kötelességgel, hogy az udvarnál forogjak, és hozzámenjek a király kedvenc szárnysegédéhez!"

Dubois megjött, és közölte, hogy Alfred elfogott egy különös levelet, amelyet Ruppert gróf Larçay asszonynak írt; Alfred megmutatta a feleségének, aki azt állította, hogy a levél rossz tréfa csak. Ezt hallva, Minna nem bírt úrrá lenni nyugtalanságán. Ruppert úr bármilyen szerepet eljátszhatott, kivéve a túlságosan türelmes emberét. Minna azt javasolta neki, hogy töltsön egy hetet Chambéryben; a férfi nem nagyon lelkesedett az ötletért.

- Így is éppen elég nevetséges dolgokat művelek; olyan levelet írok, amely komikus színben tüntethet fel; legalább ne keltsük azt a látszatot, hogy el akarok bújni.

- Pedig éppen arra van szükség, hogy elbújjon - jelentette ki Minna fölényesen. - Meg akar bosszulni, igen vagy nem? Nem akarom, hogy Larçayné nekem köszönhesse özvegyi boldogságát.

- Inkább szeretné, fogadom, ha a férje köszönhetné önnek ugyanazt!

- Mi köze hozzá? - vágott vissza Minna.

Nagyon heves jelenetre került sor Ruppert úrral, aki dühösen távozott; de nyilvánvalóan rájött, hogy aligha fogják azzal a rágalommal illetni, amelytől félt. Hiúsága emlékeztette rá, hogy bátorsága közismert. Egyetlen lépéssel jóváteheti ifjúsága minden bolondságát, s egy szempillantás alatt nagyszerű pozíciót teremthet magának a párizsi társaságban; ez többet ér egy párbajnál.

Ruppert úr volt az első ember, akivel Minna Aixből való visszatérésének másnapján Charmettes-ben találkozott. Megérkezése boldoggá tette; este azonban nagy zavarba jött; Larçay úr látogatta meg.

- Nem keresek sem mentséget, sem ürügyet - mondta egyszerűen. - Nem bírom ki, hogy két hétig ne lássam, s tegnap volt két hete, hogy utoljára láttam.

Minna is számolgatta a napokat; még sohasem érezte, hogy ilyen bűvös erő vonzza Alfredhoz; de remegett, hogy a férfi párbajra kényszerülhet Ruppert úrral. A világon mindennel megpróbálkozott, hogy vallomást csaljon ki belőle az elfogott levél ügyében. Alfred gondterhelt volt, de hallgatott; Minna csak a következő kijelentésre tudta rábírni:

- Keservesen bánt valami - ezt mondta a végén -; nem becsvágy és nem anyagi gond, s szomorú helyzetem legnyilvánvalóbb következménye, hogy megkettőzi a maga iránt érzett szenvedélyes barátságomat. Elkeserít, hogy a kötelességnek semmi hatalma szívemen. Kétségtelen, hogy nem élhetek maga nélkül.

- Én pedig sohasem fogok maga nélkül élni - mondta Minna, miközben megfogta a kezét, csókokkal borította, s megakadályozta a férfit, hogy a nyakába boruljon. - Ne felejtse el, hogy óvnia kell az életét, mert egyetlen órával sem fogom túlélni.

- Ó, maga mindent tud! - kezdte újra Alfred, s nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne folytassa.

Az Aixbe való visszatérését követő napon Larçay úr egy második névtelen levélből megtudta, hogy mialatt legutóbb kirándulást tett a hegyekbe (vagyis elment Chambérybe), Ruppert úr meglátogatta a feleségét. A névtelen figyelmeztetés így végződött:

"Ma este, éjféltájban, R... úr újra látogatást tesz. Nagyon jól tudom, hogy ön nem bízhat bennem, tehát ne cselekedjen megfontolatlanul. Ne haragudjon, ha oka lesz haragudni, csak miután mindent látott. Ha csalódom, és önt is megcsalom, legfeljebb egy rejtekhelyen tölti az éjszakát Larçayné hálószobája mellett."

Alfredot nagyon megzavarta ez a levél. Kisvártatva üzenetet kapott Anikentől. "Megérkeztünk Aixbe; Cramerné visszavonult a szobájába. Szabad vagyok; jöjjön!"

Larçay úr úgy vélte, hogy mielőtt lesbe áll háza kertjében, lesz annyi ideje, hogy tíz percet töltsön Anikennél. Rendkívül gondterhelten érkezett oda. Ez az éjszaka, amely már megkezdődött, ugyanolyan döntő lesz Minnának, mint neki; de a lány nyugodt maradt. Eszének minden ellenvetésére egyetlen válasza volt: a halál.

- Maga hallgat - mondta Minna -, pedig világos, hogy valami rendkívüli dolog történt. Nem kellett volna azzal keserítenie, hogy meglátogat. De ha már eljött, egész este magával maradok.

Minna várakozása ellenére Alfred könnyen beleegyezett. Döntő pillanatokban az erős lélek olyan nagyságról tesz tanúságot, ami maga a boldogság.

- A férjek ostoba mesterségére kényszerülök - mondta végül Alfred. - Elbújok a kertemben; úgy érzem, ez a legkevésbé kínos módja, hogy szabaduljak a boldogtalanságtól, amit egy névtelen levél zúdított rám. - És megmutatta.

- Milyen jogon akarja megfosztani Larçay asszonyt becsületétől? - kérdezte tőle Minna. - Nem nyilvánvaló-e, hogy maguk közt már megtörtént a válás? Mindig egyedül hagyja őt, lemond a jogáról, hogy elfoglalva tartsa a lelkét; barbár módon átengedi az unalomnak, amely természetes sorsa egy harmincéves gazdag asszonynak, akinek az égvilágon semmi gondja-baja; vajon nincs-e joga rá, hogy elűzze unalmát? Maga, aki azt mondja, hogy szeret engem, maga bűnösebb a feleségénél, mert előbb lazította meg a kettőjük közti kapcsolatot, s azonfelül bolond is; maga örök unalomra akarja ítélni!

Ez a gondolkozásmód túl magasrendű volt Alfrednak; de Minna hangjának csengése új erőt öntött belé. Csodálta, hogy milyen hatalma van a lánynak fölötte, sőt el volt ragadtatva tőle.

- Amíg hajlandó megengedni, hogy a közelében legyek - mondta végül -, sohasem fogom ismerni az unalmat, amiről beszél.

Éjfélre már rég elcsendesült minden a tó partján; egy macska lépteit is meg lehetett volna hallani. Minna és Alfred ott állt egy gyertyánlugas mögött, amelyhez hasonlók még ma is láthatók a szavojai kertekben. Az egyik fal tetejéről hirtelen egy ember ugrott be a kertbe. Alfred oda akart rohanni; Minna erőszakkal visszatartotta.

- Mit tud meg, ha végez vele? - kérdezte tőle nagyon halkan. - Hátha csak tolvaj vagy egy másik asszony szeretője, s maga bánkódhat, hogy megölte!

Alfred felismerte a grófot; őrjöngött dühében. Minna nagy nehezen bírta csak visszatartani. A gróf előszedett egy létrát, amelyet valamelyik fal övében rejtettek el, gyorsan nekitámasztotta egy nyolc-tíz láb magasan levő fatornácnak, amely a ház első emeletét szegélyezte. Larçayné hálószobájának egyik ablaka a tornácra nyílt. Ruppert úr a szalon ablakán át hatolt be a lakásba. Alfred odafutott egy kis földszinti ajtóhoz, amely a kertre szolgált; Minna követte. Pár pillanatig megakadályozta a férfit, hogy tűzszerszámot vegyen elő és gyertyát gyújtson. Sikerült elszednie tőle a pisztolyait.

- Pisztolylövéssel akarja felébreszteni a ház többi emeletén lakó fürdővendégeket? - kérdezte tőle. - Mulatságos anekdota kerekedne belőle holnap reggelre! Ha éppen bosszút akar állni, amit a magam részéről nevetségesnek tartok, akkor is jobb, ha a rosszhiszemű naplopók nem értesülnek a bosszúval egyidőben a sértésről is.

Alfred a felesége hálószobájának ajtajához sietett; Minna továbbra is a nyomában volt.

- Mulatságos volna - mondta -, ha a jelenlétemben merészelné bántalmazni a feleségét!

Az ajtóhoz érve Alfred hevesen feltépte. Mindjárt észrevette Ruppert urat, aki ingujjban ugrott elő Larçay asszonynak a szoba mélyén levő ágya mögül. Ruppert úrnak hat lépés előnye volt, idejében kinyitotta az ablakot, nekiiramodott a fatornácnak, a tornácról pedig a kertbe szökött. Larçay úr gyorsan utána vetette magát; de mire odaért a mellvéd magasságú falhoz, amely a tó felől határolta a kertet, a Ruppert úrral távozó bárka öt-hat ölnyire volt már a parttól.

- A holnapi viszontlátásra, Ruppert úr! - kiáltotta utána Larçay.

Nem kapott választ. Larçay úr visszasietett a feleségéhez. De Minnával találkozott, aki izgatottan járkált a hálószoba előtti szalonban. Amikor tovább akart menni, a lány megállította.

- Mit akar tenni? - kérdezte tőle. - Meggyilkolni Larçay asszonyt? Milyen jogon? Ezt nem tűröm. Ha nem adja ide a tőrét, fennhangon figyelmeztetem, hogy meneküljön. Igaz ugyan, hogy jelenlétemmel csúnyán kompromittálom magam a cselédei előtt.

Minna látta, hogy ez a kijelentése nem maradt hatástalan.

- Hogyan? szeret, és meg akar fosztani a becsületemtől! - tette hozzá felindultan.

Larçay úr odadobta a tőrét, és dühösen berontott a felesége szobájába. Heves jelenet következett. Larçayné, aki teljesen ártatlan volt, azt hitte, hogy tolvajt kergettek; Ruppert urat nem látta, és nem is hallotta.

- Ön bolond - mondta végül is a férjének -, és isten adja, hogy csak bolond legyen! Nyilvánvalóan el akar válni; meglesz. Legalább annyi esze legyen, hogy hallgasson. Holnap visszamegyek Párizsba; azt fogom mondani, hogy elutazott Olaszországba, és én nem akartam elkísérni.

- Holnap reggel hánykor szándékozik párbajozni? - kérdezte Wanghel kisasszony, amikor újra együtt volt Alfreddal.

- Mit beszél? - mondta Larçay úr.

- Felesleges alakoskodnia előttem. Azt akarom, hogy mielőtt találkozik Ruppert úrral, nyújtsa a karját, s ültessen fel egy hajóra; hajókázni akarok a tavon. Ha elég ostoba ahhoz, hogy megölesse magát, a tó vize megszabadít boldogtalanságomtól.

- Akkor, drága Aniken, tegyen boldoggá ma este. Ez a szív, amely csak magáért ver, amióta ismerem, és ez a bájos kéz, amelyet a keblemhez szorítok, talán már holnap egy halott szíve és egy halott keze lesz; a két halottat gyertya világítja majd meg, s két szavojai pap őrzi egy templom sarkában. Ez a szép nap a legfontosabb életünkben, legyen a legboldogabb is!

Minna csak nagy nehezen állt ellen Alfred szenvedélyének.

- A magáé leszek - mondta végül -, de csak ha életben marad. Ebben a pillanatban túl nagy lenne az áldozat; jobban szeretném, ha megmaradna olyannak, amilyen.

Ez a nap volt a legszebb Minna életében. A fenyegető halál és a nagylelkű áldozat valószínűleg maradék lelkifurdalását is megszüntette.

Másnap már jóval napkelte előtt eljött érte Alfred, és karját nyújtotta, hogy felültesse egy csinos sétahajóra.

- Álmodhat-e nagyobb boldogságról, mint amit élvezünk? - kérdezte Minna Alfredtól, miközben a tó felé tartottak.

- Ettől a perctől fogva maga az enyém, a feleségem - mondta Alfred -, és én megígérem, hogy életben maradok, és lejövök a partra, ahhoz a keresztfához, onnan fogok inteni a hajónak.

Hatot ütött az óra, amikor Minna már-már bevallotta, hogy kicsoda. Nem akart eltávolodni a parttól, s a hajósok horgászni kezdtek, ami megszabadította pillantásaiktól, s örömet szerzett neki. Amikor elütötték a nyolcat, megpillantotta Alfredot, aki futva közeledett a part felé. Nagyon sápadt volt. Minna partra szállíttatta magát.

- Megsebesült, talán veszélyesen - jelentette ki Alfred.

- Szálljon fel a hajóra, barátom - mondta Minna. - Ez a baleset kiszolgáltatja magát a helyi hatóságok kényének-kegyének, tűnjön el két napra. Menjen Lyonba; állandóan tájékoztatni fogom a fejleményekről.

Alfred habozott.

- Gondoljon a fürdővendégek pletykáira.

Ez a megjegyzés döntésre bírta Larçay urat; hajóra szállt.

Másnap Ruppert úr túl volt a veszélyen; de számítani kellett rá, hogy egy-két hónapot is ágyban tölthet. Minna éjjel meglátogatta, s végtelenül elbűvölően és barátságosan viselkedett vele.

- Vajon nem a jegyesem-e? - mondta nagyon őszintének ható álnoksággal. Rábeszélte, hogy fogadjon el egy nagyon jelentős összegű utalványt frankfurti bankárjához.

- Lausanne-ba kell utaznom - jelentette ki Minna. Azt akarom, hogy még házasságunk előtt vásárolja vissza ősei nagyszerű palotáját, amelyet őrült költekezése miatt kényszerült eladni. Ehhez áruba kell bocsátani egy nagybirtokomat Küstrin közelében. Mihelyt járni tud, adja el; Lausanne-ból majd elküldöm önnek a szükséges meghatalmazást. Ha kell, adjon engedményt a birtok árából, vagy számítoltassa le a kapott váltókat. Szóval mindenáron szerezzen készpénzt. Ha feleségül megyek önhöz, az illendőség megkívánja, hogy a házassági szerződés aláírásakor ugyanolyan gazdag legyen, mint én.

A gróf egy pillanatig sem gyanította, hogy Minna alárendelt ügynökként bánik vele, akit pénzzel jutalmaznak meg.

Lausanne-ban Minna boldog volt, mert minden postával kapott levelet Alfredtól. Larçay úr kezdte megérteni, hogy párbaja egyszerűbbé tette kapcsolatát Minnához és a feleségéhez.

- Larçay asszony nem vétkezett maga ellen - mondta neki Minna többször is -; maga hagyta el elsőnek; talán tévedett, amikor annyi rokonszenves férfi között éppen Ruppert urat választotta; de Larçay asszony boldogságát nem szabad anyagi gondokkal beárnyékolni.

Alfred ötvenezer frankos tartásdíjat biztosított a feleségének; ez több volt, mint egész jövedelmének a fele.

- Mire lesz szükségem énnekem? - írta Minnának. - Úgy tervezem, hogy csak pár év múlva térek vissza Párizsba, amikor már elfelejtették ezt a nevetséges kalandot.

- Ez az, amit nem akarok - válaszolta Minna -; visszatérésével szenzációt kell keltenie. Legyen szem előtt két héten át, amíg a közvélemény foglalkozik magával. Gondoljon arra, hogy a felesége egyáltalán nem hibás.

Egy hónap múlva Larçay úr csatlakozott Minnához, aki a Maggiore tó partján, a Borromei-szigetektől néhány mérföldre egy Belgirate nevű bájos faluban tartózkodott. Minna álnéven utazgatott; olyan szerelmes volt, hogy így szólt Alfredhoz:

- Ha akarja, mondja meg Cramernénak, hogy a vőlegényem, a jegyesem, ahogy Németországban mondani szoktuk. Mindig boldogan látom magamnál, de sohasem Cramerné távollétében.

Larçay úr úgy vélte, hogy hiányzik valami a boldogságához; de férfi életében nem volt még boldogabb időszak, mint az a szeptember, amelyet Minnával a Maggiore tónál töltött. Minna úgy találta, hogy a férfi jól viselkedik, s lassanként leszokott róla, hogy Cramernét is magával vigye sétáikra.

Egy napon, amikor a tavon hajókáztak, Alfred nevetve így szólt hozzá:

- De hát kicsoda maga, varázslónő? Azt semmiképpen sem hihetem, hogy szobalány, és még kevésbé, hogy Cramerné szobalánya.

- Nos, lássuk: mit akar, ki legyek? - válaszolta Minna. - Színésznő, aki nagy összeget nyert a lutrin, és Tündérországban akarja eltölteni néhány fiatal évét, vagy kitartott nő, aki szeretője halála után új életet szeretne kezdeni?

- Akár az volna, akár még rosszabb, ha holnap meghallanám Larçayné halálhírét, holnapután megkérném a kezét.

Minna a nyakába ugrott.

- Minna von Wanghel vagyok, akivel Cély asszonynál találkozott. Hogyan lehetséges, hogy nem ismert fel? Hát persze, a szerelem vak - tette hozzá nevetve.

Bármennyire boldognak érezte is magát Alfred, hogy becsülheti Minnát, Minna boldogsága bensőségesebb volt. De hiányzott zavartalanságához, hogy rejtegetnivalója volt barátja előtt. Ha szeretünk, a csalás szerencsétlenné tesz.

Pedig Wanghel kisasszony jól tette volna, ha nem mondja meg a nevét Larçay úrnak. Eltelt pár hónap, s Minna lappangó melankóliát fedezett fel Alfrednál. Lementek Nápolyba, hogy ott töltsék a telet egy olyan útlevéllel, amelyben férj és feleségként szerepeltek. Minna egyetlen gondolatát sem titkolta el a férfi elől; szelleme megijesztette Alfredot. Minna azt képzelte, hogy barátja Párizst sajnálja; térden állva könyörgött neki, hogy utazzon oda egy hónapra: Alfred megesküdött, hogy nincs rá kedve. Melankóliája tovább tartott.

- Nagy kockázatnak teszem ki életem boldogságát - mondta egy napon Minna -; de mélabúsnak látom, s ez többet nyom a latban az én elhatározásomnál.

Alfred nem nagyon értette, mit akar mondani, de semmi sem múlhatta felül örömmámorát, amikor délután Minna így szólt hozzá:

- Vigyen el Torre del Grecóba!

Azt hitte, hogy kitalálta az Alfrednál tapasztalt lappangó szomorúság okát, mert amióta a lány egészen az övé lett, a férfi maradéktalanul boldog volt. A boldogság és a szerelem lázában Minna minden eszméjéről megfeledkezett.

"Ha holnap eljönne értem a halál - gondolta magában -, ha ezer halál jönne értem, az sem volna túl nagy ár azért, ami azóta történt velem, hogy Alfred párbajt vívott." Gyönyörűségét és boldogságát lelte benne, hogy mindent megtegyen, amit Alfred kíván tőle. Szertelen boldogságában nem ügyelt rá, hogy elfátyolozza jelleme lényegét alkotó merész gondolatait. Az a mód, ahogy a boldogságot kereste, különösnek látszhatott egy köznapi lélek előtt, sőt meg is botránkoztathatta. Eddig gondosan kímélte Larçay úrban mindazt, amit francia előítéletnek nevezett; szükségesnek tartotta ugyanis, hogy nemzeti sajátosságokkal magyarázza, amit nem csodálhatott a férfiban; Minna megérezte, hogy e ponton hátrányára válik az apjától kapott szabadelvű nevelés; neveltetése könnyen gyűlöletessé tehette.

Elragadtatásában elkövette azt a vigyázatlanságot, hogy hangosan gondolkozott Alfred jelenlétében. Boldog, aki szerelmének ebben a szakaszában szánalmat kelt abban, akit szeret, és nem bosszúságot! Annyira belebolondult Alfredba, szerelmese olyan tökéletes megtestesítője lett számára mindannak, ami nemes, szép, szeretetre méltó és csodálatos csak létezik a világon, hogy akarva sem lett volna képes elrejteni előle egyetlen gondolatát is. Már régóta majdnem meghaladta az erejét, hogy titokban tartsa az aixi éjszaka eseményeit előkészítő végzetes intrikát.

Abban a pillanatban, amikor az érzéki mámor úgy magával ragadta Minnát, hogy többé semmit sem bírt leplezni Larçay úr előtt, ritka tulajdonságai ellene fordultak. Minna gyakran tréfálkozott azon a lappangó szomorúságon, amit megfigyelt a férfinál. A szerelem, amelyet Alfred ébresztett benne, hamarosan szélsőséges őrjöngéssé fajult. "Bolond vagyok, hogy emésztem magam! - gondolta végül is Minna. - Annyi az egész, hogy jobban szeretem, mint ő engem. Bolond vagyok, hogy így gyötrődöm olyasmin, ami mindennapos velejárója a földön elképzelhető leghevesebb boldogságnak! Szerencsétlenségemre nyugtalanabb természetű vagyok nála, s különben is Isten igazságos - tette hozzá sóhajtva (mert amióta boldogsága határtalan volt, gyakran megzavarta a lelkifurdalás) -, nagy bűnnel kell vádolnom magam: az aixi éjszaka árnyékot vet életemre."

Minna beletörődött a gondolatba, hogy Alfred természeténél fogva nem szerethet olyan szenvedélyesen, mint ő.

"Ha ennyire sem volna gyöngéd - gondolta -, sorsom akkor is arra kényszerítene, hogy imádjam. Nagyon boldog vagyok, hogy nincsenek gyalázatos hajlamai. Határozottan érzem, hogy könnyű szívvel beleegyezném, ha bűnözésre akarna csábítani."

Hiába áltatta magát Minna, egy napon mégis megdöbbentette az Alfredot mardosó sötét nyugtalanság. A férfi már régóta hozzászokott a gondolathoz, hogy birtokainak minden jövedelmét átengedi Larçay asszonynak, protestáns hitre tér, és feleségül veszi Minnát. Ezen a napon S... herceg mulatságot rendezett, amely egész Nápolyt lázba hozta, s őket persze nem hívták meg; Minna az képzelte, hogy szeretője a nagy vagyonnal együtt járó fényt és élvezeteket sajnálja. Hevesen sürgette, hogy mihelyt lehet, utazzanak el Königsbergbe. Alfred lesütötte a szemét, és nem felelt. Végre hirtelen felpillantott, és tekintete a legkínosabb gyanút fejezte ki, nem a szerelmet. Minna le volt sújtva.

- Mondjon meg valamit, Minna. Azon az éjszakán, amikor Ruppert urat megleptem a feleségemnél, tudott maga a gróf terveiről? Egyszóval: vele egyetértésben járt el?

- Igen! - felelte Minna szilárdan. - Larçay asszonyt egy percig sem érdekelte a gróf; úgy gondoltam, hogy maga az enyém, mert szeretem. A két névtelen levelet én írtam.

- Gyalázatosan viselkedett - viszonozta Alfred fagyosan. - Az ábrándoknak vége, visszatérek a feleségemhez. Szánom magát, és nem szeretem többé.

Sértett hiúság csengett a hangjában. Távozott.

"Lám, mi mindennek vannak kitéve a nagy lelkek, de azért megoldást is tudnak találni" - gondolta Minna, míg az ablakhoz ment, s az utca sarkáig kísérte szeretőjét tekintetével. Amikor eltűnt, bement Alfred szobájába, s pisztolygolyót röpített a szívébe. Hamis számításra alapozta életét? Nyolc hónapig tartott a boldogsága. Túlságosan hevesen lobogott a lelke, semhogy megelégedjen az élet valóságával.

Rubin Péter fordítása

---

VANINA VANINI

vagy különös részletek a karbonárók utolsó titkos összejöveteléről,
amit a pápai államban lepleztek le

Tavaszi este 182*-ban. Egész Rómát felkavarta B. herceg, a híres bankár estélye új palotájában, a Piazza Venezián. Minden együtt volt itt, hogy ezt a palotát megszépítse, minden, ami Itália művészetében, Párizs és London pompájában a legnagyszerűbb. Nagy volt a vetélkedés. A nemes Anglia szőke, tartózkodó szépségei törték magukat, hogy ott lehessenek ezen az estélyen; seregestül érkeztek. És Róma legtündöklőbb asszonyai versengtek velük, ki a szebb. Egy fiatal lány lépett be apja karján, szemének és ébenfekete hajának ragyogása elárulta - római; őt követte minden pillantás. Minden mozdulatából idegenszerű gőg sugárzott.

Sok külföldin látszott, hogy meghökkenti őket az estély pompája.

Egyre-másra suttogták:

- Hát van olyan európai király, aki ilyen ragyogó estélyt rendezhetne?

Mert a királyoknak nincs római stílusban épült palotájuk, és udvaruk előkelő hölgyeit kötelesek meghívni; B. herceg csak szép asszonyokat hív meg. Ezen az estén is szerencsésen válogatta meg vendégeit; elkápráztatta a férfiakat, ez rögtön meglátszott. El kellett dönteni: a sok ragyogó nő között ki a legszebb? Egy ideig ingadoztak, de végül Vanina Vanini hercegnő, a fekete hajú, lobogó tekintetű lány lett a bál királynője. A sok külföldi és római aranyifjú otthagyta a többi termet, mindannyian oda gyűltek, ahol ő tartózkodott.

Apja, Don Asdrubale Vanini herceg azt kívánta: először két-három német fejedelemmel táncoljon. Azután néhány nagyon vonzó és nagyon előkelő angol úr karját fogadta el; de szertartásos modoruk untatta őt. Úgy látszott, sokkal nagyobb élvezettel gyötri a fiatal Livio Savellit, akinek arcára kiült a szerelem. Livio hódító és ragyogó római ifjú volt, s ezenfelül herceg is; de ha valaki véletlenül egy regényt nyom a kezébe, ő húsz oldal után elhajítja, s azzal mentegeti magát, megfájdult tőle a feje. Ez fogyatékosság, gondolta Vanina.

Éjféltájt egy hír terjedt el az estélyen, elég nagy érdeklődést keltve. Egy fiatal karbonáro, az Angyalvár foglya, éppen ezen az estén megszökött: álruhában szökött, s a börtön legkülső őrségéhez érve, regényes vakmerőséggel tőrével a katonákra támadt, de ő maga is megsebesült; a csendőrök több utcán át követték véres nyomait, remélhető volt, hogy elfogják.

Míg ezt a hírt tárgyalták, Don Livio Savelli, teljesen elkábulva Vanina szépségétől és sikerétől - mert éppen vele táncolt -, helyére vezette a lányt, s a szerelemtől félőrülten ezt kérdezte tőle:

- De az istenért, hát ki tudna tetszeni magának?

- Az a fiatal karbonáro, aki ma este megszökött! - felelte Vanina. - Ő legalább tett valamit, azon kívül, hogy méltóztatott megszületni.

Most Don Asdrubale indult meg lánya felé. A herceg dúsgazdag volt, de már húsz éve nem számoltatta el jószágkormányzóját, aki magas kamattal hercegi pénzeket adott kölcsön a hercegnek. Ha olvasóim az utcán találkoznak vele, azt hihetik: öreg komédiás; de ezek az olvasóim nem vették észre, hogy a hercegi ujjakat öt-hat súlyos gyűrűvel rakták meg, gyémántgyűrűkkel. Két fia jezsuita lett; később megőrültek; s megzavarodott elmével haltak meg. Ő elfelejtette őket; de bosszantja, hogy egyetlen lánya, Vanina, nem akar férjhez menni. Már tizenkilenc éves; és sorra elutasítja a legragyogóbb házasságokat. Miért? Ugyanazért, amiért Sulla lemondott; megveti a rómaiakat.

Az estélyt követő napon Vanina észrevette, hogy apja, a világ legkönnyelműbb embere, aki életében még nem fáradott azzal, hogy egy kulcsot vegyen a kezébe, most igen figyelmesen bezárja annak a kis lépcsőnek ajtaját, mely a harmadik emeletre, a palota egyik lakosztályához vezetett. A lakosztály ablakai narancsfákkal díszített teraszra nyíltak. Vanina néhány látogatást tett Rómában. Amikor visszatért, a palota nagykapuját éppen valamilyen kivilágításra készítették elő, kocsija emiatt a hátsó udvarra fordult be. Vanina felpillantott, és meglepetten látta, hogy annak a lakosztálynak egyik ablaka, melyet apja oly gondosan lezárt, nyitva áll. Megszabadult társalkodónőjétől, felment a palota padlására, és addig nézelődött, míg talált egy kis rácsos ablakot, mely a narancsfás teraszra nyílt. Kétlépésnyire az imént feltűnt nyitott ablaktól. Kétségtelen volt, hogy abban a szobában lakik valaki; de ki? Másnap Vaninának sikerült megszerezni a narancsfás teraszra vezető kis ajtó kulcsát.

Az ablak most is nyitva állt, halkan odalopózott. Elrejtőzött a zsalu mögé. A szoba mélyén, az ágyban valaki feküdt. Vanina először visszahúzódott; de ekkor az egyik széken odavetett női ruhát pillantott meg. Amikor jobban megnézte az ágyban fekvő alakot, látta, hogy szőke, és nyilvánvalóan nagyon fiatal. Nem kételkedhetett, hogy a szoba lakója nő. A székre dobott ruha vérfoltos volt; vér száradt egy pár női cipőn is, mely az asztalon állt. Az ismeretlen megmozdult; Vanina észrevette, hogy sebesült. Mellét vérrel átitatott nagy vászondarab fedte; ezt a vászondarabot csak szalagok erősítették a testhez, sebész nem kötözhette be így. Vanina megfigyelte, hogy apja naponta négy óra tájt bezárkózik lakosztályába, majd felkeresi az ismeretlent; hamarosan visszatér, kocsiba száll, és Vitteleschi grófnéhoz hajtat. Amint a herceg távozott, Vanina felsietett a kis teraszra, ahonnan megleshette az ismeretlent. Heves rokonszenv támadt benne a szerencsétlen fiatal nő iránt. Ismerni szerette volna történetét. Úgy látszott, hogy a székre dobott véres ruhát tőr szaggatta fel. Vanina meg tudta számolni a szakadásokat. És egy alkalommal tisztábban látta az ismeretlent: kék szeme a magasba meredt; mintha imádkozott volna. A szép szem csakhamar könnyes lett; a fiatal hercegnő már-már megszólította. Másnap Vanina oly merész volt, hogy még apja érkezése előtt elrejtőzött a kis teraszon. Látta, hogy Don Asdrubale belép az ismeretlenhez. Kis kosárkát hozott magával - élelemmel. A herceg nyugtalannak látszott; alig szólalt meg. Olyan halkan beszélt, hogy Vanina nem is értette a szavait, bár a franciaablak nyitva állt. Don Asdrubale hamarosan távozott is.

"Ennek a szegény fiatal asszonynak félelmes ellenségei lehetnek - gondolta Vanina -, ha az én könnyelmű apám senkiben nem bízik, s vállalja a fáradságot, hogy százhúsz lépcsőt megjár."

Egyik este, amikor Vanina csendesen az ismeretlen fiatal asszony ablakához hajtotta fejét, tekintete találkozott az ő tekintetével - és ekkor minden kiderült. Vanina térdre esett és bekiáltott:

- Szeretem magát, segíteni akarok!

Az idegen nő intett: lépjen be.

- Bocsánatot kell kérnem! - kezdte Vanina. - Mennyire sértheti ostoba kíváncsiságom! Esküszöm, hallgatni fogok, és ha úgy kívánja, soha többé nem keresem fel!

- Ki ne örülne, ha magát láthatja! - felelte az ismeretlen. - Itt lakik a palotában?

- Igen, itt lakom - felelte Vanina. - De látom, nem ismer: Vanina vagyok, Don Asdrubale lánya.

Az ismeretlen csodálkozva rápillantott, erősen elpirult, majd ezt mondta:

- Engedje remélnem, hogy mindennap meglátogat; de nagyon kérem, a herceg ne tudjon látogatásairól.

Vanina szíve erősen megdobbant; úgy érezte, az ismeretlen nő modora nagyon előkelő. Ez a szegény fiatal asszony bizonyára valamilyen hatalmasságot sértett meg! Féltékeny volt, s megölte volna szerelmesét? Arra nem is gondolt, hogy szerencsétlenségének mindennapi oka is lehet. Az ismeretlen ezután közölte: a vállán érte egy szúrás, mely egészen a melléig hatolt, s ez a seb nagyon fáj. A szája gyakran megtelik vérrel.

- És még nem is látta sebész! - kiáltotta Vanina.

- Ó, hát nem tudja, hogy Rómában a rendőrség arra kötelezi a sebészeket, hogy pontos jelentést írjanak az eléjük kerülő sérülésekről? A herceg kegyes, és ő maga köti be sebemet ezzel a vászondarabbal, amit rajtam lát.

Az ismeretlen tökéletes gráciával elkerült minden érzékenykedő szót; Vanina szenvedélyesen megszerette ezért. De valami határozottan meglepte a fiatal hercegnőt: komolyan beszélgettek, s az ismeretlen váratlanul csaknem felnevetett.

- Örülnék - mondta neki Vanina -, ha megtudhatnám a nevét.

- Clementina vagyok.

- Hát akkor, drága Clementina, holnap öt órakor ismét meglátogatom.

Másnap Vanina aggasztó állapotban találta új barátnőjét.

- Sebészt hívok magához! - kiáltotta, amikor megölelte őt.

- Inkább meghalok! - felelte az ismeretlen. - Bajba keverjem jótevőimet?

- Róma kormányzójának, monsignore Savelli-Catanzarának sebésze az egyik szolgánk fia! - vágott közbe gyorsan Vanina. - Hű emberünk, és olyan állást tölt be, hogy senkitől sem fél. Apám nem értékeli eléggé hűségét; őt hívatom majd!

- Nem akarok sebészt! - kiáltotta az ismeretlen olyan hevesen, hogy Vanina megdöbbent. - Látogasson meg ezután is, és ha Isten magához akar szólítani, boldogan halok meg a maga karjai közt.

Az ismeretlen állapota másnap még rosszabbra fordult.

- Ha szeret - mondta Vanina, amikor búcsúzott tőle -, beleegyezik, hogy sebészt hívjak.

- Boldogságomnak vége, ha ide belép!

- Én elhívatom! - erősködött Vanina.

Az ismeretlen erre már nem felelt, csak visszahúzta őt: megfogta a lány kezét, és hosszan csókolta. Jó ideig csend volt; az ismeretlen szeme könnyes lett. Végül elengedte Vaninát, és úgy mondta, mint aki a halálba indul:

- Vallomással tartozom. Tegnapelőtt hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Clementina a nevem; szerencsétlen karbonáro vagyok.

Vanina megdöbbenve húzta hátrább székét, hamarosan felállt.

- Tudom - folytatta a karbonáro -, hogy ezzel a vallomással elveszítem az egyetlen jót, ami még az élethez kapcsol; de nem volna méltó hozzám, hogy továbbra is megtévesszem. Pietro Missirilli a nevem; tizenkilenc éves vagyok; apám szegény sebész San Angelo-in-Vadóban, én karbonáro vagyok. Karbonáro-összejövetelünkön rajtaütöttek, engem megbilincselve Romagnából Rómába hoztak. Sötétzárkába dobtak, ahol éjjel-nappal csak egy lámpa világított; tizenhárom hónapot töltöttem itt. Egy irgalmas léleknek végre eszébe jutott, hogy megment. Nőnek öltöztettek. Amikor kiszöktem a börtönből, s már az utolsó kapu őreihez jutottam, az egyik éppen a karbonárókat piszkolta; pofon ütöttem. El kell hinnie, nem hiú kötekedés volt; egész egyszerűen szórakozottság. A könnyelmű pofon után egész éjszaka üldöztek Róma utcáin, szuronnyal többször is megsebesítettek, végül már egészen erőtlenül befordultam egy házba, melynek kapuja nyitva állt. Hallottam, hogy a katonák jönnek utánam; erre beugrom a kertbe, s ott rogyok le egy asszony mellett, aki éppen a kertben sétált.

- Vitteleschi grófné volt, apám barátnője! - szólt közbe Vanina.

- Hát elmondta magának? - kiáltott fel Missirilli. - De akár elmondta, akár nem, a nevét soha nem szabad kiejteni, ő mentette meg az életemet. Amikor az üldöző katonák berontottak utánam a kertbe, a maga édesapja elvitt a kocsiján. Nagyon rosszul érzem magam; attól a szúrástól a vállamban néhány napja fulladok. Meghalok, és kétségbeesetten halok meg, mert többé nem látom magát!

Vanina türelmetlenül hallgatta, majd hirtelen otthagyta őt; csodálatos szemében Missirilli a szánalom nyomát sem látta, csak a megsértett gőg villanását.

Ezen az éjszakán egy sebész jelentkezett, egymaga jött. Missirilli kétségbeesett; attól tartott, soha többé nem látja Vaninát. Faggatta a sebészt, aki eret vágott rajta, s hallgatott. Ugyanilyen hangtalanok voltak a következő napok is. Pietro állandóan a terasz ablakát figyelte, ahol Vanina azelőtt belépett; nagyon szerencsétlennek érezte magát. Egy alkalommal, éjféltájt, úgy tetszett, valaki áll a sötét teraszon. Vanina volt?

A lány minden éjszaka megjelent, s odatapasztotta arcát a fiatal karbonáro ablakának üvegéhez.

"Ha beszélek vele - gondolta -, elvesztem! Nem, sohasem szabad vele találkoznom!"

Amikor így határozott, akarata ellenére is arra gondolt, mennyire megszerette a fiút, amikor még ostobán azt hitte - nő. Milyen kedves bizalmasság volt az, s most el kell felejtenie! Legjózanabb pillanataiban Vanina megrémült, mennyire megváltoztak a gondolatai. Amikor Missirilli megmondta a nevét, mintha fátyol fedte volna el mindazt, ami azelőtt foglalkoztatta; régi világa messze került.

Egy hét sem múlt el, s Vanina sápadtan és remegve belépett a sebésszel a fiatal karbonáro szobájába. Közölnie kellett a fiúval: vegye rá a herceget, hogy ezentúl egyik szolgáját küldje fel maga helyett. Tíz percig sem maradt ott: de néhány nap múlva könyörületből ismét megjelent a sebésszel. Egyik este, bár Missirilli állapota sokat javult, és Vanina nem áltathatta többé magát, hogy a fiú életét félti, mégis bemerészkedett hozzá egyedül. Amikor megpillantotta Vaninát, Missirillit elöntötte a boldogság, bár szerelmét igyekezett eltitkolni; mindenekelőtt az illő férfiméltóságról nem kívánt lemondani. Vanina piruló arccal, szerelmi vallomásoktól rettegve lépett be hozzá, de itt zavarba ejtette a nemes és tiszteletteljes, de kissé tartózkodó barátság, amivel a fiú fogadta. Úgy ment el, hogy Pietro meg sem kísérelte tartóztatni.

Amikor néhány nap múlva meglátogatta, Pietro viselkedése nem változott; tiszteletéről, hűségéről, örök hálájáról biztosította a lányt. S mert Vanina nem is gondolt rá, hogy elfojtsa a fiatal karbonáro lángolását, most megijedt: talán csak ő szerelmes? A régi, gőgös fiatal Vanina keserűen érezte, milyen őrültségbe sodródott. Jókedvet színlelt, sőt hidegséget is, és ezentúl ritkábban látogatta; de ahhoz már nem volt ereje, hogy soha többé ne lássa fiatal betegét.

Missirilli lángolt a szerelemtől, de arra gondolt, milyen mélyről jött, meg arra, mivel tartozik önmagának, és megfogadta, hogy csak akkor beszél szerelméről, ha Vanina nyolc napra elmarad. Az ifjú hercegnő gőgje közben napról napra gyengült.

"Ej! - gondolta végül - ha meglátogatom, magamért teszem, magamnak szerzek örömet, és soha nem vallom be neki, mit érzek iránta."

Látogatásai hosszúra nyúltak, és Missirilli úgy társalgott, mintha csak egy húsztagú társaságban beszélgetnének. Egy este - miután egész nap megvetéssel gondolt a fiúra, és megfogadta, hogy még hidegebb és keményebb lesz vele, mint eddig -, ezen az estén közölte vele: szereti. És hamarosan nem volt többé mit megtagadnia.

Vanina talán őrült volt, de valljuk be, nagyon boldog is.

És Missirilli sem mérlegelte többé, mivel tartozik férfiúi méltóságának. Szeretett, ahogyan először szeret valaki, tizenkilenc évesen, Itáliában. Megismerte a szenvedélyes szerelem kétségeit: odáig jutott, hogy a gőgös fiatal hercegnőnek politikai eszméiről is beszélt, azt remélve, így még jobban megszeretteti önmagát. S elámult, milyen határtalanul boldog. Így múlt el gyorsan négy hónap. Egyszer azután a sebész közölte vele: egészséges és szabad. "És most mi lesz velem? Továbbra is itt megbújjak Róma legszebb lányánál? A gyalázatos zsarnokok, akik tizenhárom hónapig börtönben tartottak, anélkül, hogy egyszer is felvezettek volna napfényre, még azt hihetik, megfélemlítettek! Csakugyan szerencsétlen vagy, Itália, ha fiaid ilyen könnyen cserbenhagynak!"

Vanina természetesen azt hitte: Pietro akkor a legboldogabb, ha örökre mellette maradhat, hiszen olyan boldognak látszott; de a fiatal férfiban keserűen visszhangzott Bonaparte tábornok egyik mondata, s ez a mondat szabta meg viselkedését az asszonyokkal szemben. Amikor 1796-ban a tábornok kivonult Bresciából, a városatyák elkísérték a város kapujáig, és ott azt mondták neki: Itáliában a bresciaiak szeretik legjobban a szabadságot.

- Valóban! - felelte ő. - Szeretnek róla szavalni a szeretőiknek.

Missirilli kényszeredetten fordult Vaninához:

- Mihelyt besötétedik, el kell mennem.

- Vigyázz, és még hajnal előtt gyere vissza a palotába; várni foglak.

- Amire hajnalodik, én már több mérföldnyire leszek Rómától.

- Nagyon helyes! - felelte Vanina rezzenés nélkül. - És hová mégy?

- Romagnába, bosszút állni.

- Elég gazdag vagyok - folytatta a legnyugodtabban Vanina -, remélem, elfogadsz tőlem fegyvereket és pénzt.

Missirilli néhány pillanatig szemrebbenés nélkül nézte; azután vadul átölelte.

- Életem értelme, mindenről elfelejtkezem érted - kiáltotta. - Még a kötelességemről is. De te olyan nemes vagy, éppen azért meg kell értened engem.

Vanina sokat sírt, s megállapodtak, hogy Pietro csak két nap múlva hagyja el Rómát.

- Pietro - fordult hozzá másnap -, te többször is mondtad, hogy egy híres ember, például egy gazdag római herceg, a legnagyobb szolgálatokat tehetné a szabadság ügyének, ha Ausztriát egyszer - messze Itáliától - valamilyen nagy háború kötné le. Így mondtad?

- Így! - felelte a férfi csodálkozva.

- Akkor hallgass meg! Te bátor vagy, csak hatalmad nincs; felajánlom hát neked a kezemet, s évente kétszázezer livre jövedelmet. Vállalom, hogy megszerzem apám beleegyezését.

Pietro a lába elé borult, Vanina sugárzott az örömtől.

- Halálosan szeretlek! - kiáltotta a fiú. - De én a haza egyszerű szolgája vagyok; és minél szerencsétlenebb Itália, annál hívebbnek kell maradnom hozzá. Ha meg akarjuk nyerni Don Asdrubale beleegyezését, évekig hitvány szerepet kellene játszanom. Vanina, nem fogadom el ajánlatodat!

És Missirilli sietett, hogy a kimondott szóval megkösse magát. Ereje már fogytán volt.

- Milyen szerencsétlen vagyok! Jobban szeretlek, mint az életemet, s ha Rómából elmegyek, az a legnagyobb gyötrelem. Jaj, ha Itália már megszabadult volna a barbároktól! Milyen boldogan szállnék veled hajóra, hogy Amerikában éljünk.

Vanina megdermedt. A gőgös lányt elképesztette, hogy valaki visszautasítja kezét; de a következő pillanatban már átölelte a fiatal férfit.

- Még soha nem éreztelek ilyen kedvesnek! - kiáltotta. - Igen, igen, te kis vidéki sebész, örökre a tied vagyok! Nagy vagy, mint a régi rómaiak.

A rossz sejtelmek, a józan ész komor intelmei mind szétfoszlottak; a tökéletes szerelem pillanata volt. Amikor már ismét értelmesen beszéltek, Vanina szólalt meg először:

- Majdnem ugyanakkor érek Romagnába, mint te. Porettóban fürdőket rendeltetek magamnak. San Niccolò-i kastélyunkban fogok lakni, Forli mellett.

- Mindig veled leszek!

- Ezentúl az lesz a sorsom, hogy mindent kockára tegyek! - sóhajtott fel Vanina. - Elzüllök miattad, de nem számít... Tudsz majd szeretni egy megbecstelenített lányt?

- Hát nem vagy-e a feleségem? - mondta Missirilli. - Feleség, akit örökre imádnak. Szeretni foglak, és vigyázok rád.

Vaninának el kellett mennie hazulról. Alig vált el Pietrótól, a fiú máris úgy érezte, vad és esztelen volt.

"Ugyan mi a haza? - tűnődött. - Nem ember, akinek valamilyen jótettéért hálával tartozunk, akinek fájna hálátlanságunk, és becstelennek tarthatna érte. Haza és Szabadság, mind a kettő olyan, mint a felöltőm: olyasmi, ami hasznos, amit, ha nem örököltem apámtól, igaz, meg kell vásárolnom, de végül is azért szeretem a hazát és a szabadságot, mert mindkettőt hasznosnak tartom. Ha nem tudok velük mit kezdeni, ha olyanok, mint egy felöltő augusztusban, miért vásárolnám meg őket, mégpedig nagyon drágán. És Vanina olyan szép! olyan különös lélek! Igyekezni fognak tetszeni neki; és ő el fog felejteni. Van-e olyan nő, akinek életében csak egyetlen szerelem volt? Azok a római hercegek, akiket lenézek mint polgártársaimat, sok mindenben különbek nálam! Nagyon szeretetreméltóak lehetnek! Jaj, ha elmegyek, Vanina elfelejt, és örökre elvesztem őt."

Késő éjjel a lány meglátogatta; Pietro elmondta neki milyen kétségek támadták meg, s mert annyira szereti, milyen vitában forgatta meg a nagy szót: Haza. Vanina boldog volt.

"Ha mindenképpen választania kellene köztünk - gondolta -, nem a hazát, engem választana."

A közeli templom órája hármat ütött; elérkezett a búcsú pillanata. Pietro kitépte magát szerelmese öleléséből. Már megindult a kis lépcsőn, amikor Vanina könnyeit visszafojtva elmosolyodott s utánaszólt:

- Ha egy szegény falusi asszony ápolt volna, nem tennél meg érte valamit hálából? Nem próbálnád megfizetni őt? A holnap bizonytalan, ellenségeid közt fogsz utazni: légy hálás, s adj nekem három napot, mintha egy szegény asszony volnék, és megfizetnéd gondoskodásomat.

Missirilli maradt. Végül elhagyta Rómát. Az egyik idegen követségtől vásárolt útlevél segítségével hazatért családjához. Nagy örömmel fogadták; már azt hitték, meghalt. Szerencsés hazaérkezését barátai úgy akarták megünnepelni, hogy megölnek egy-két carabinierit (így nevezik a pápai államban a csendőröket).

- Ne öljünk meg szükségtelenül egyetlen itáliait sem, ha tud fegyverrel bánni! - ellenezte Missirilli. - Hazánk nem sziget, mint a boldog Anglia: éppen a katonánk kevés, és ezért nem tudunk szembeszállni az európai uralkodók beavatkozásával.

Nem sokkal ezután Missirilli a carabinieriktől szorongatva kettőt megölt közülük. Azokkal a pisztolyokkal végzett velük, melyeket Vaninától kapott. Fejére díjat tűztek ki.

Vanina csak nem jelentkezett Romagnában: Missirilli azt hitte, elfelejtették. Hiúsága felborzolódott; mostanában sokat gondolt arra, milyen társadalmi különbség választja el szeretőjétől. Egy megindult pillanatában, amikor az elmúlt boldogság oly kegyetlenül fájt, arra gondolt, visszamegy Rómába, s megnézi, mit csinál Vanina. Az őrült gondolat már-már legyűrte azt, amit kötelességének hitt, amikor egy este valamelyik hegyi templom harangja oly különös módon kondult meg Angelusra, mintha a harangozó másra ügyelt volna. Jel volt ez; a karbonárókat hívták így össze gyűlésre, akikhez Missirilli csatlakozott, amikor Romagnába érkezett. Még azon az éjszakán mind együtt voltak egy remetelakban, az erdőben. Az ópiummal elkábított két remete mit sem tudott arról, mire használják a házat. A nagyon szomorúan érkező Missirilli itt tudta meg, hogy a karbonáro-csoport vezetőjét letartóztatták, és őt, az alig húszéves fiatalembert nevezték ki utódjává; olyan csoport vezetője lesz, melybe ötvenéves, idősebb férfiak tartoznak; férfiak, akik az összeesküvő szervezet tagjai voltak már Murat 1815-ös vállalkozása óta. Pietro szíve megdobbant a váratlan megtiszteltetésre. Amint egyedül maradt, elhatározta; többé nem gondol a fiatal római nőre, aki elfelejtette őt; szívével-lelkével ezentúl csak a nagy kötelességet ismeri: Itáliát megszabadítani a barbároktól.

Két nappal később Missirilli az érkezőkről és távozókról szóló jelentésből megtudta (a jelentést neki, a karbonáro szervezet vezetőjének készítették), hogy Vanina hercegnő megérkezett San Niccolò-i kastélyába. Több zavart, mint örömet keltett benne a jól ismert név. Hiába hitte, hogy szilárdan hű hazájához, ha olyan erős, hogy nem röpül még aznap este a San Niccolò-i kastélyba; elég volt Vaninára gondolnia - akit semmibe vett -, s már nem tudta feladatait józanul számba venni. Másnap találkozott a lánnyal; Vanina éppen úgy szerette, mint Rómában. Utazását apja késleltette, aki mindenképpen férjhez akarta adni. Vanina kétezer zecchinót is hozott magával. A váratlan segítség megnövelte Missirilli tekintélyét. Korfuban tőröket rendeltek; a karbonárók üldözésével megbízott követ magántitkárát lepénzelték. Így megszerezték azoknak a plébánosoknak névsorát, akik a kormányzatnak kémkedtek. Sok esztelen összeesküvés közt éppen ez idő tájt szervezték a legkevésbé esztelent a szerencsétlen Itáliában. Nem merülök most el az ide nem illő részletekbe. Megelégszem azzal, hogy éppen csak jelzem: ha a vállalkozás sikerül, Missirilli joggal követelhette volna a dicsőség jókora részét. Az ő segítségével több ezer felkelő indult volna meg a megadott jelre, s fegyverben várta volna a felsőbb vezetők érkezését. Már közeledett a döntő perc, amikor - mint mindig - az összeesküvést megbénította a vezetők letartóztatása.

Alig érkezett meg Vanina Romagnába, megérezte, hogy imádott hazájáért szerelmese minden más szerelmet el fog feledni. A fiatal római lány büszkesége lázadozott. Hiába akart józan maradni, komor szomorúság uralkodott rajta: olykor észrevette, hogy már átkozza a szabadságot. És egy napon, amikor átment Forliba, hogy lássa Missirillit, nem tudta leplezni fájdalmát, amit eddig gőgösen titkolt.

- Maga úgy szeret engem, mintha a férjem volna. Nem ez jár nekem.

S már folytak a könnyei; de szégyenében sírt, mert annyira alacsonyodott, hogy szemrehányást tett. Missirilli csak szórakozottan felelgetett a lány könnyeire. Vanina hirtelen arra gondolt, hogy itthagyja a fiút, és visszamegy Rómába. Kegyetlen örömet érzett, hogy gyengeségéért - ami szóra bírta - megbüntetheti magát. Néhány pillanatig hallgatott, s már határozott is; méltatlannak tartotta volna magát Missirillihez, ha nem hagyja el. Gyönyörködve képzelte el, milyen fájdalmas meglepetéssel keresi majd a férfi - s ő nem lesz mellette. Majd mélyen elérzékenyítette az a gondolat, hogy nem kapta meg Pietro szerelmét, pedig mennyi őrültséget követett el miatta! Ekkor megszólalt, és mindent elkövetett, hogy legalább egyetlen szerelmes szót kicsaljon a férfiból. Pietro kifejezéstelen tekintettel gyöngéd szavakat mondogatott; de milyen más volt a hangja, az átfűtöttsége, amikor politikai vállalkozásairól beszélve fájdalmasan felkiáltott:

- Ó, ha ez sem sikerül, ha a kormányzat ezt is leleplezi, feladom a játszmát.

Vanina meg sem mozdult. Egy óra is elmúlhatott így, s ő arra gondolt: utoljára látja szerelmesét. Amit Pietro mondott, végzetes fénnyel lobbant fel benne.

"A karbonárók - gondolta - több ezer zecchinót kaptak tőlem. Nem kételkedhetnek abban, hogy az összeesküvést szolgálom."

Eltűnődött, majd odaszólt Pietrónak:

- Nem akarsz velem jönni egy napra a San Niccolò-i kastélyba? A ma esti gyűlésen már nincs szükségük rád. Holnap reggel sétálhatnánk San Niccolòban; csillapulna nyugtalanságod, hidegvéredet is visszanyernéd, és a mai komoly helyzetben erre van a legnagyobb szükséged.

Pietro igent mondott.

Vanina búcsúzott, hogy előkészítse útjukat; szokása szerint kulccsal zárta le a kis szobát, ahol a fiút rejtegette.

Sietve felkereste egyik régi szobalányát; ez a lány csak azért vált meg tőle, mert férjhez ment, és üzletet nyitott Forliban. Az asszony lakásán egy imakönyvbe - lapszélre - sebtiben feljegyezte a pontos helyet, ahol éjszaka a karbonáróknak találkozniuk kellett. Feljelentését így végezte: "Ezen az összejövetelen tizenkilencen vesznek részt, íme a nevük és a címük..."

Pontosan leírta a névsort, és csak Missirillit hagyta ki, majd az asszonyhoz fordult, akiben tökéletesen megbízott.

- Vidd el ezt az imakönyvet őkegyelmességéhez, a bíboros nagykövethez; olvassa el, amit beleírtam, majd kérd vissza az imakönyvet. Nesze, tíz zecchino; ha őkegyelmessége bármikor kiejti a nevedet, meghalsz; de az életemet mented meg, ha elolvastatod vele azt az oldalt, amelyre üzenetemet írtam.

Minden a legteljesebb rendben történt. A pápa követe úgy félt, hogy a legkevésbé sem viselkedett nagyúrként. Az egyszerű asszonynak, aki beszélni óhajtott vele, megengedte, hogy álarcosan jelenjék meg előtte, és csak az volt a feltétele, hogy a kezét megkötözteti. Így vezették a boltosasszonyt a magas személyiség elé, aki zöld terítővel letakart hatalmas asztal mögé sáncolta el magát.

A pápai követ elolvasta az imakönyvbe írt mondatokat, jó messze tartva magától a könyvet, mert valamilyen gyorsan ható méregtől félt. Majd visszaadta a könyvet az asszonynak, és senkit nem küldött a nyomába. Negyven perc sem telhetett el, amióta Vanina elvált szeretőjétől; megvárta, míg régi szobalánya visszatér, s már újra Missirillinél volt, azt remélve, a fiú ezentúl teljesen az övé lesz. Hírül hozta, hogy a városka szokatlanul nyugtalan; olyan utcákban is csendőrjárőröket látott, melyekben különben sohasem tűnnek fel.

- Ha rám hallgatsz, rögtön indulunk San Niccolòba.

Missirilli nem tiltakozott. Elsétáltak a fiatal hercegnő kocsijáig, mely a bizalmas és jól megfizetett társalkodónővel a városkától fél mérföldnyire várakozott.

A San Niccolò-i kastélyba érve, rendkívüli tettétől nyugtalanul, kétszeresen gyengéd volt a férfival. De szerelméről beszélve úgy érezte, komédiázik. Amikor este elárulta, nem zavarta az önvád. S most, hogy átölelte eszébe jutott:

"Csak egy szót kellene neki mondanom, és ha kimondanám: rögtön és mindörökké elborzadna tőlem!"

Késő éjszaka szobájukba hirtelen benyitott Vanina egyik inasa. Ez a férfi karbonáro volt, Vanina nem is sejtette. Missirillinek tehát titkai voltak, amiket nem közölt vele, még ilyen apró titkokat sem. Vanina megremegett. Az inas jelentette Missirillinek, hogy éjszaka Forliban tizenkilenc karbonáro házát körülvették, és azon nyomban, hogy visszatértek az összejövetelről, letartóztatták őket. Bár rajtuk ütöttek, kilencen mégis megszöktek. A csendőröknek azonban sikerült tíz karbonárót a fellegvárba hurcolni. Amikor beértek, az egyik a mély kútba vetette magát és ott pusztult. Vanina remegni kezdett; szerencsére Pietro nem vette észre, mert a lány szeméből kiolvashatta volna a bűnt.

-... Most azután - tette még hozzá az inas - a Forliban állomásozó katonaság felsorakozott az utcákon. Egy-egy katona olyan közel áll a szomszédjához, hogy még átszólhat hozzá. A járókelők nem mehetnek át az utca egyik oldaláról a másikra, csak ott, ahol egy tiszt áll.

Amint az inas kilépett, Pietro csak egy pillanatig gondolkodott:

- Egyelőre nem tehetünk semmit.

Vanina alig élt; remegett, ha szeretője ránézett.

- Veled mi történt? - szólt rá Pietro.

De rögtön más gondolat foglalta el, s nem figyelt rá.

Déltájt a lány megkockáztatta:

- Hát megint felrobbantottak egy titkos találkozóhelyet; most egy ideig nyugodt lehetsz.

- Nagyon nyugodt - felelte Missirilli, s mosolyától Vanina megborzongott.

Később a lány elment; feltétlenül meg kellett látogatnia a San Niccolò-i plébánost, aki valószínűleg jezsuita kém volt. A hétórai vacsorára visszatérve üresen találta a kis szobát, ahol szeretője rejtőzött. Feldúltan mindenütt kereste a házban; sehol nem volt. Kétségbeesetten visszatért a kis szobába; s csak ekkor pillantotta meg a levélkét; olvasni kezdte:

"Jelentkezem a pápai követnél, tartóztasson le; nem bízom már ügyünkben, Isten ellenünk fordult. Ki árulhatott el? Nyilvánvalóan az a nyomorult, aki a kútba ugrott. S mert életemmel nem használhatok már szegény Itáliámnak, nem akarom, hogy bajtársaim azt gondolhassák, eladtam őket, mivel csak engem nem fogtak el. Isten veled; ha szeretsz, gondolj a bosszúra. Tedd tönkre, pusztítsd el a gyalázatost, aki elárult minket - pusztítsd el, még ha az apám is."

Vanina félájultan esett egy székre, gyötrelmesen szenvedett. Egyetlen szót sem tudott kiejteni; szeme száraz volt, égett.

Végül térdre hullt.

- Isten! Istenem! - kiáltotta. - Hallgasd meg fogadalmamat! Igen, megbüntetem a gyalázatost, aki áruló volt; de előbb ki kell szabadítanom Pietrót!

Egy órával később úton volt Róma felé. Apja már régen sürgette hazatérését. Távollétében elrendezte lánya házasságát Livio Savelli herceggel. És alig érkezett meg Vanina, apja, kissé félve, a házasságra terelte a szót. Nagyon meglepődött, amikor lánya rögtön beleegyezett. Asdrubale herceg még aznap este Vitteleschi grófnénál szinte ünnepélyesen vezette lányához Don Liviót; Vanina hosszan beszélgetett vele. A herceg kitűnő megjelenésű férfi volt, és remek lovakat tartott; mindenki tudta, hogy szellemes és okos, de azt is, hogy hiányzik belőle minden komolyság, s ezért a kormányzat ügyet sem vetett rá. Vanina úgy gondolta: ha már elcsavarta a fejét, könnyen kezelhető ügynöke lesz. A fiatal herceg unokaöccse volt monsignore Savelli-Catanzarának, Róma kormányzójának, a rendőrminiszternek; Vanina joggal remélhette, hogy a kémek nem merik majd követni.

Néhány napig igen jól bánt a szeretetre méltó Don Livióval, majd bejelentette neki: soha nem lesz a felesége, mert egészen komolytalan férfi.

- Ha nem volna zöld ifjú - magyarázta neki Vanina -, nagybátyja emberei nem titkolnának mindent maga előtt. Például azt sem, hogy mi a szándékuk a Forliban leleplezett karbonárókkal.

Két nap múlva Don Livio jelentette, hogy a Forliban letartóztatott karbonárók mind megszöktek. A lány rászegezte nagy, fekete szemét, keserűen, mély megvetéssel mosolygott, és egész este nem méltatta többé egyetlen szóra sem. Ismét eltelt két nap, s Don Livio pirulva bevallotta, hogy tegnapelőtt félrevezették.

- De megszereztem nagybátyám dolgozószobájának egyik kulcsát; az ott talált iratokból megtudtam, hogy egy kongregáció (vagy bizottság), mely bíborosokból és a legtekintélyesebb főpapokból áll, a legnagyobb titokban összeül, és megtárgyalja a kérdést, vajon az elfogott karbonárók felett Ravennában ítélkeznek-e vagy Rómában, mi a helyesebb? E pillanatban a San Leone kastélyban őrzik a Forliban elfogott kilenc karbonárót és vezérüket, bizonyos Missirillit, aki olyan ostoba volt, hogy önként jelentkezett.

Az ostoba szóra Vanina vadul belecsípett a hercegbe.

- Én is látni akarom ezeket az aktákat! Vezessen be nagybátyja dolgozószobájába, maga figyelmetlenül olvashatta.

Szavaira Don Livio elsápadt, Vanina szinte lehetetlent kívánt; de a fiatal lány szeszélyességétől csak még szerelmesebb lett. Néhány nap múlva Vanina férfiruhában, a Savelli palota tetszetős egyenruhájában, körülbelül félórát tölthetett a rendőrminiszter legtitkosabb iratai között. Heves boldogság öntötte el, amikor felfedezte a Pietro Missirilli vádlottról szóló napijelentést. Míg az ügyiratot tartotta, keze remegett. Amikor pillantása a névre esett, már-már elájult. Majd amikor elhagyták Róma kormányzójának palotáját, Vanina megengedte a férfinak, hogy megcsókolja.

- Jól vágja ki magát a próbákból, amelyeknek alávetem! - mondta még neki.

Ilyen szavakra a fiatal herceg hajlandó lett volna felgyújtani akár a Vatikánt, csak elnyerje Vanina tetszését. Ezen az estén bál volt a francia követnél; a lány sokat táncolt, és csaknem mindig Livióval. Don Livio megrészegedett a boldogságtól; vigyázni kellett rá, nehogy meggondolja magát.

- Apám nagyon szeszélyes - mondta egy nap Vanina. - Ma délelőtt elkergette két emberét, akik ezután hozzám jöttek sírni. Az egyik arra kért, juttassam be a maga nagybátyjához, Róma kormányzójához. A másik, aki a franciák idején a tüzérségnél szolgált, az Angyalvárban szeretne álláshoz jutni.

- Mind a kettőt szolgálatomba fogadom! - vágta rá lelkesen a fiatal herceg.

- Erre kértem magát? - felelte gőgösen Vanina. - Szó szerint elismételtem magának a két szerencsétlen kérését; azt kell megadni nekik, amit kérnek, azt, és nem mást.

Ez még nehezebb ügy volt. Monsignore Catanzarát nem gyanúsíthatta senki, hogy könnyelmű ember, és monsignore csak olyan szolgát fogadott be házába, akit jól ismert.

Látszólag örömökkel telezsúfolt életében Vanina lelkifurdalástól gyötörve szenvedett. Szinte megölte az események lassúsága. Apja jószágkormányzója pénzt szerzett neki. Vajon megszökjék-e az apai házból? Menjen Romagnába, s próbálja kiszabadítani Missirillit? Akármilyen oktalan gondolat volt, már-már végrehajtotta, amikor a véletlen megkönyörült rajta.

Don Livio hírül hozta:

- A Missirilli-féle karbonáro-csoport tíz emberét Rómába hozzák, azzal az elhatározással, hogy az ítélet után Romagnában végzik ki őket. A pápai rendelkezés ma este érkezett nagybátyámhoz. Maga meg én, egyedül mi ketten tudjuk ezt a titkot Rómában. Elégedett velem?

- Magából férfi lesz - felelte Vanina. - Ajándékozzon meg arcképével.

Annak a napnak előestéjén, amikor Missirillinek Rómába kellett érkeznie, a lány valamilyen ürüggyel Città Castellanába ment. Ennek a városnak börtönébe zárják éjszakára a karbonárókat, akiket Romagnából Rómába szállítanak. Reggel látta is Missirillit, amint kilépett börtönéből: szekéren vitték, egyedül, megláncolva; nagyon sápadtnak látta, de a legkevésbé sem megfélemlítettnek. Egy öregasszony ibolyacsokrot dobott feléje; Missirilli mosolyogva megköszönte.

Vanina látta szerelmesét, és gondolatai új erőre kaptak; ismét bátor volt. Az Angyalvár papját, Cari abbét, már régebben komolyan segítette, hogy magasabbra jusson; s Pietrót éppen oda fogják zárni; ezt a derék papot választotta ő gyóntatójának. Nem jelentéktelen apróság Rómában, ha valaki egy hercegnőnek, a kormányzó unokahúgának gyóntatója.

A forli karbonárók perével gyorsan végeztek. Az ultrapárt, hogy bosszút álljon, amiért a karbonárókat Rómába szállították, és ők ezt nem tudták megakadályozni, az ítéletet hozó bizottságot csupa nagyravágyó főpapból állította össze. A bizottság elnöke a rendőrminiszter lett.

A karbonárókat üldöző törvény egyértelmű: az elfogott Forli-belieknek semmi reményük sem lehetett; de azért minden lehetséges kibúvóval keményen védték életüket. Bíráik azonban nemcsak halálra ítélték őket, többen közülük kegyetlen kínzásokat is javasoltak, kézlevágást s hasonlókat. A rendőrminiszter, aki előtt már biztos jövő állt (mert az ő helyéről úgy távozik mindenki, hogy megkapja a bíborosi föveget), nem tartotta fontosnak a kézlevágást: amikor az ítéletet a pápa elé terjesztette, azt javasolta, hogy valamennyi fogoly büntetését néhány évi börtönre mérsékeljék. Csak Missirillivel tett kivételt. Ebben a fiatalemberben veszedelmes fanatizmust gyanított, s különben őt már amúgy is halálra ítélték egyszer, ő ölte meg azt a két csendőrt, akikről történetünk elején szó esett. Néhány perccel a rendőrminiszter pápai kihallgatása után Vanina már ismerte az ítéletet, az ítélet enyhítését is.

Másnap monsignore Catanzara éjféltájt tért haza palotájába; sehol nem látta inasát; a miniszter csodálkozva többször is csengetett; végül megjelent egy öreg, bárgyú szolga: a miniszter türelmetlenül úgy határozott, hogy nem kér segítséget a levetkőzéshez. Kulccsal bezárta a szobáját, nagyon meleg volt: kabátját hanyagul az egyik székre vetette. Indulatos mozdulat volt, a kabát túlrepült a széken, meglebbentette az ablak muszlinfüggönyét, és a függöny mögött kirajzolódott egy férfi alakja. A miniszter gyorsan ágyához ugrott, s felkapott egy pisztolyt. Amikor visszafordult, házának egyenruhájában egészen fiatal férfi lépett elő, ő is pisztolyt tartott a kezében. A miniszter felemelte a sajátját, célzott - és már el akarta sütni. De ekkor a fiatal férfi nevetve rászólt:

- Ejnye, monsignore, hát nem ismeri meg Vanina Vaninit?

- Miféle rossz tréfa ez? - kiáltott rá a miniszter haragosan.

- Tárgyaljunk nyugodtan - ajánlotta a fiatal lány. - Először is állapítsuk meg, hogy a maga pisztolya nincs megtöltve.

A miniszter döbbenten megvizsgálta fegyverét: a lány igazat mondott; ekkor egy tőrt rántott elő mellényzsebéből.

Vanina kedves, fölényes fintorral folytatta:

- Üljünk le, monsignore.

És nyugodtan letelepedett az egyik pamlagra.

- Legalább egyedül van? - kérdezte a miniszter.

- Esküszöm, teljesen egyedül.

Szavait a miniszter alaposan ellenőrizte: körbejárt a szobában, mindenhová benézett. Végül maga is az egyik székre ült, háromlépésnyire Vaninától.

- Miért is tenném azt - kezdte Vanina szelíden és nyugodtan -, hogy gyilkos szándékkal támadjak egy higgadt férfira, akit valószínűleg csak gyenge és forrófejű utód követne, olyan utód, aki saját magát s másokat is a mélybe rántana.

- Mit óhajt tehát, kisasszony? - kérdezte a miniszter rosszkedvűen. - Ez a jelenet igazán nem tetszik nekem, és gyorsan be akarom fejezni.

- Amit még mondani kívánok - felelte Vanina gőgösen, hirtelen elfeledkezve kedves modoráról -, magának fontosabb, mint nekem. Azt akarják, hogy a Missirilli nevű karbonáro életben maradjon; ha kivégzik, maga egy héttel sem éli túl. Nekem az egészhez semmi közöm. Az őrültséget, amit szememre hány, részben azért vállaltam, mert mulattat; másrészt szolgálatot akartam tenni egy barátnőmnek. És - folytatta, már ismét társasági hangon -, és szerettem volna szívességet tenni egy kiváló úrnak, aki nemsokára a nagybátyám lesz, s minden jel arra vall, hogy családja szerencsecsillagát egyre magasabbra juttatja.

A miniszter arcáról eltűnt a bosszús kifejezés: Vanina szépsége bizonyára hozzájárult a gyors változáshoz. Rómában mindenki tudta, hogy monsignore Catanzara nagyon szereti a szépasszonyokat, és álöltözetében, a Savelli palota inasruhájában, a lábára feszülő selyemharisnyában, ezüstsujtásos kicsi, kék kabátjában, pisztollyal a kezében - Vanina elragadó volt.

- Jövendőbeli unokahúgom nagy esztelenséget követett el - mondta a miniszter, s majdnem nevetett -, és azt hiszem, nem az utolsót.

- Remélem, hogy egy ilyen bölcs férfi nem árulja el titkomat, s elsősorban Don Livio nem tudja meg. És ha barátnőm pártfogoltjának életét megkapom magától, drága nagybátyám, maga viszont már most egy csókot kap tőlem.

Ezen a félig tréfás hangon társalogtak tovább; a római hölgyek a legkomolyabb ügyeket is így tudják bonyolítani; és Vanina elérte, hogy a találkozás, melyet pisztollyal a kezükben kezdtek, egyszerű látogatásnak látszott, a fiatal hercegnő felkereste nagybátyját, Róma kormányzóját.

Monsignore Catanzara ugyan gőgösen elutasította magától a gondolatot, hogy őt bárki megfélemlítheti, de elmagyarázta unokahúgának mindazokat a nehézségeket, melyek útját állnák, ha Missirilli életét meg akarná menteni. A miniszter vitatkozva járkált Vaninával a szobában. Közben a kandallóról leemelt egy limonádés üveget, és teletöltött egy kristálypoharat. Abban a pillanatban, amikor már inni akart, Vanina nyúlt a pohárért, kis ideig kezében tartotta, majd - mintha csak szórakozottságból tenné - kiejtette a kertbe. Egy perc múlva a miniszter csokoládébonbont vett ki a cukortartóból, Vanina ezt is kivette a kezéből, s nevetve rászólt:

- Vigyázzon hát! Magánál mindent megmérgeztek; halálra ítélték magát. Jövendő nagybátyám számára én nyertem kegyelmet, hogy ne kerüljek a Savelli házba üres kézzel.

Monsignore Catanzara meghökkenten mondott köszönetet a lánynak, majd kijelentette: Missirilli komolyan bizakodhatik abban, hogy élve marad.

- Megalkudtunk! - kiáltotta Vanina. - És most, hogy megalkudtunk, az ellenértéket már át is adom! - s megcsókolta.

A miniszter elfogadta az ellenértéket.

- Tudnia kell, kedves Vanina - mondta még -, hogy én nem szeretem a vért. Különben is, fiatal vagyok még, ha maga talán öregnek lát is, s élhetek még olyan korban, amikor a ma kiontott vér foltot hagy.

Kettőt ütött az óra, amikor monsignore Catanzara kikísérte Vaninát kertje kiskapujához.

Két nap múlva a rendőrminiszter megjelent a pápa előtt, s elég zavart volt attól, amit előterjeszteni készült, de először a pápa fordult hozzá:

- Mindenekelőtt valaki számára kegyelmet kérek öntől. A forli karbonárók között van valaki, akinek halálos ítéletét nem másítottuk meg. Ez a gondolat zavarja álmomat: ezt az embert meg kell menteni.

A miniszter - látva, hogy a pápa már döntött - több ellenvetést tett, s végül egy határozatot, azaz motu propriót szerkesztett, amit a szokástól eltérően a pápa írt alá.

Vanina arra gondolt: a kegyelmet talán megszerzi szeretőjének, de bizonyára megkísérlik, hogy megmérgezzék. Gyóntatójától, Cari abbétól Missirilli már előző este néhány csomag kétszersültet kapott, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a börtön ételeihez ne nyúljon.

Nem sokkal ezután a lány megtudta, hogy a forli karbonárókat a San Leone kastélyba szállítják át; megpróbálkozott, nem láthatná-e meg az úton Missirillit, amikor Città Castellanába vezetik őket; huszonnégy órával a foglyok előtt ért a városba. Ott találta Cari abbét is, aki napokkal megelőzte őt. Az abbé megegyezett a börtönőrrel - Missirilli éjfélkor misét hallgathat a börtön kápolnájában. De még ennél is többet elért: ha Missirilli beleegyezik, hogy kezét-lábát megkötözve láncra verjék, a börtönőr visszahúzódik a kápolna ajtajába, ahonnan szemmel tarthatja a foglyot, akiért felel, de nem hallaná, mit beszél.

Végre elérkezett a nap, melyen eldől Vanina sorsa. A lány már délelőtt bezárkózott a börtön kápolnájába. Ki mondhatná el, milyen gondolatok gyötörték ezen a hosszúra nyúló napon. Szereti-e őt annyira Missirilli, hogy megbocsát neki? Feljelentette a csoportját, de megmentette az ő életét. Amikor megkínzott lelkében felülkerekedtek az érvek, abban reménykedett: a férfi is beleegyezik, hogy elhagyják Itáliát. Igen, elkövette a bűnt, de halálos szerelemből tette. Amikor négyet ütött az óra, a távolból meghallotta a csendőrök lovainak dobogását a kövezeten. Mintha minden egyes dobbanó lépés a szívében visszhangzott volna. Nemsokára tisztán megkülönböztethette a rabszállító szekerek zörgését is. A börtön előtti kis téren álltak meg; Vanina látta, hogy két csendőr felemeli Missirillit, aki egymaga ült az egyik szekéren, s előzőleg annyira megvasalták, hogy mozdulni sem tudott. "De legalább él! - gondolta könnyezve. - Még nem mérgezték meg!" Elkínzó este volt. A komor kápolnát csak a magasan függő örökmécses világította meg, a mécs, melybe a börtönőr amúgy is nagyon fukarul mérte az olajat. Vanina tekintete középkori nagyurak síremlékein tévelygett, akik a szomszéd börtönben haltak meg. Szobraik marconák és ijesztők voltak.

Már régen elhalt minden zaj; Vanina komor gondolataiba süllyedt. Kevéssel azután, hogy az óra elütötte az éjfélt, bizonytalan, könnyű neszt hallott, mintha denevér suhant volna el a magasban. Felállt, hogy pár lépést tegyen, s félájultan az oltár korlátjára bukott. Ugyanabban a pillanatban két kísérteties jelenség tűnt fel közvetlenül mellette, lépteiket sem hallotta. Az egyik a börtönőr volt, a másik Missirilli, oly súlyosan megláncolva, mintha bepólyálták volna. Az őr meggyújtotta kézilámpáját, és az oltár korlátjára állította, Vanina mellé, hogy jól láthassa foglyát. Majd hátrahúzódott, az ajtóhoz. Alig távolodott el az őr, Vanina Missirilli nyakába borult. Átölelte, de csak a hideg, szúró láncokat érezte. Ki rakhatta rá ezeket a láncokat? Megcsókolhatta szerelmesét - és nem lett boldog. És fájdalmához még egy sokkal szaggatóbb fájdalom is társult: Missirilli oly hidegen fogadta, már-már azt hitte, ismeri bűnét.

- Kedves barátnőm - szólalt meg végül a fiatal férfi -, fáj, hogy szerelmes belém. És hiába nézek magamba, miért szeret? - nem érdemlem meg. Hallgasson rám, vissza kell térnünk keresztényibb érzésekhez; felejtsük el az álmokat, amik valaha tévútra vittek minket; én nem tartozhatom magához. Az örökös sikertelenség és szerencsétlenség, mely minden vállalkozásomat kísérte, talán abból fakadt, hogy halálos bűnben éltem. Ha csupán a józan észre hallgatok, el kell gondolkodnom: miért nem tartóztattak le barátaimmal együtt azon a végzetes forli éjszakán? A veszély pillanatában miért nem voltam a helyemen? Távollétem miért erősíthette meg a legszörnyűbb gyanúsítást? Ó, másért lángoltam, nem Itália szabadságáért!

Vanina csak ámult, nem értette, hogyan változott ilyen nagyot Missirilli. A férfi nem fogyott le, legalábbis érzékelhetően nem, de most harmincévesnek látszott. Azzal magyarázta a változást, hogy sokat szenvedhetett a börtönben, bizonyára rosszul bántak vele; a gondolatra felzokogott.

- Ó, mennyire megígérték azok a börtönőrök, hogy jól bánnak veled!

Pedig a valóság az volt, hogy a halál közelsége felébresztette a fiatal karbonáro szívében a vallás minden törvényét, amit össze lehetett egyeztetni Itália szabadságának szenvedélyes szeretetével. És Vanina lassan-lassan megértette, hogy szeretőjének megdöbbentő változása - erkölcsi változás, és semmiképpen nem valamilyen kegyetlen bánásmód következménye. Néhány perce még azt hitte, fájdalma már nem fokozódhatik, és az új felismeréstől még jobban szenvedett.

Missirilli ezalatt hallgatott. Vaninát már-már zokogás fojtogatta. A férfi maga is megindultan szólalt meg végül:

- Ha valamit még szeretnék a földön, az maga volna, Vanina. De köszönöm Istennek, hogy életemnek már csak egyetlen célja van: vagy a börtönben halok meg, vagy Itália szabadságáért küzdve.

Megint csend támadt; Vanina megszólalni sem tudott, akárhogy szeretett volna. Missirilli folytatta:

- A kötelesség kegyetlen, barátnőm! De ha mindent könnyű volna teljesíteni, hol maradna a hősiesség? Adja szavát, hogy többé nem próbál velem találkozni.

Amennyire szoros lánca engedte, megmozdította kezét, és ujjait Vanina felé nyújtotta.

- Ha megengedi, hogy tanácsot adjon valaki, akit szeretett, legyen okos, menjen férjhez ahhoz a derék fiatalemberhez, akit apja választott magának. Ne tegyen neki bántó vallomást; de ne is igyekezzék találkozni velem. Legyünk ezentúl idegenek egymás számára. Maga sok pénzt áldozott a haza szolgálatára; ha Itáliánk valaha is megszabadul zsarnokaitól, azt a pénzt pontosan megfizetik magának a nemzet vagyonából.

Vanina megdermedt. Míg vele beszélt, a férfi szeme csak akkor ragyogott fel, amikor kimondta a haza szót.

Végül büszkesége erősítette meg szívét; gyémántokat és kis ráspolyokat hozott magával. Nem is felelt Missirillinek, csak átnyújtotta őket.

- Kötelességem, hogy elfogadjam! - mondta a férfi. - Kötelességem, mert igyekeznem kell megszökni. De soha többé nem találkozom magával; most fogadom meg, amikor újra megajándékoz jóságával. Isten áldja, Vanina! Ígérje meg, hogy soha nem ír nekem, nem akar látni; engedjen át egészen a hazának, a maga számára halott vagyok. Isten áldja!

- Nem! - csattant fel Vanina indulatosan. - Azt akarom, hogy tudjad, mit tettem érted! Mit tettem szerelemből!

És elmondta minden lépését, attól a pillanattól, amikor Missirilli otthagyta a San Niccolò kastélyt, hogy jelentkezzék a pápai követnél. S amikor elbeszélését befejezte, még hozzátette:

- S ez mind semmi! Még többet tettem, mert szeretlek! És ekkor elmondta árulását.

- Szörnyeteg, szörnyeteg! - kiáltotta Missirilli dühöngve. Rávetette magát, hogy szétzúzza láncaival.

És talán sikerül is, de az őr a kiáltozásokra odafutott. Megragadta Missirillit.

- Nesze, te szörnyeteg! - lihegte a férfi. - Nem kell tőled semmi! - És amennyire láncai engedték, a lány felé hajította a ráspolyokat és a gyémántokat; sietve megindult kifelé.

Vanina ott állt megsemmisülten. Visszatért Rómába; a napilapokban hamarosan megjelent a hír, hogy felesége lett Don Livio Savelli hercegnek.

Illés Endre fordítása