ARKAGYIJ ÉS BORISZ SZTRUGACKIJ STALKER ======= A STALKER HÁZA Mindenféle limlommal telezsúfolt piszkos lakás. Téli hajnal, az utcán még sötét van. Mogorva férfi löki le magáról a takarót s csendesen felkel ágyából. Ruháját felmarkolja, lábujjhegyen kisurran a fürdőszobába s öltözni kezd. Észre sem veszi, hogy a fürdőszoba ajtajában megjelenik a felesége, borzasan és álmosan, rendetlenül, elnyűtt hálóingben. - Hová ilyen korán? - kérdezte az asszony. A férfi nem válaszol. Rajtacsípték. - Azt kérdem, hová készülsz? - Kukutyinba... Sietek haza. Dolgom van. Menj aludni. - Mit jelent az, hogy sietsz? - Ha azt mondtam, hogy sietek haza, akkor sietek. Menj aludni. - Ne hazudj! Tudom, hová készülsz. De eszedbe se jusson! Nem eresztelek. - Nyughass! Ne ordíts!... - Nem eresztlek! Megéreztem; megint kezded a régi mókát! Börtönbe akarsz kerülni? - Ugyan, még a börtön is jobb, mint ez... mint ez az élet. Elegem volt belőle. - Sehová nem mész. A férfi hirtelen felegyenesedik. Az asszony kiabál: - Na, üss csak meg, üss meg, másra úgyse vagy képes! Mire vársz? Rongy alak vagy, rongy alak! Lenyelted a nyelved? Nézd meg, mi lett belőled! - Nyughass, ha mondom! Felébreszted a gyerekeket... - Na és, ha felébresztem! Hadd lássa az apját! Ej, te! Miért hallgatsz? Mit hallgatsz? Settenkedsz itt. Mint egy tolvaj... - Így igaz, tolvaj vagyok! Most jöttél rá? Feltaláltad a spanyolviaszt? Csak éppen nem az emberektől lopok... Mondtam már, hogy nyughass! - Nem, most már azért sem nyugszom meg. Öt évig jártál a Zónába - hallgattam. S közben minden percben vártam, hogy elintéznek. Börtönben ültél - hallgattam. Talán hallottál tőlem egy szót is? Két éven át egy fillért sem láttunk tőled a házban - hallgattam! Az anyámtól öröklött karperecet kiloptad a fiókból és ellóversenyezted... azt hitted, nem tudom? - Elhallgatsz végre? - Ide figyelj! Kérlek szépen! Soha semmire nem kértelek. Ha akarod, le is térdelek... Várj, várj csak, mindjárt... Kiugrik a fürdőszobából s tüstént jön is vissza, kezében boríték. - Tessék, itt egy tízes, akarod? Vedd el, ugorj ki a haverokkal a lóversenyre... lehet, hogy most szerencséd lesz... - Mit dugdosod az orrom alá? Elment az eszed? Hiszen ezt orvosra tettük félre... - Nem tesz semmit, szerzek még. Kérek kölcsön... Csak ne menj oda... - Nyughass már végre! Nem tudsz elhallgatni? Nem kapsz egy fillért sem, nincs ember, aki kölcsönadna neked... Nézd meg, mi lett belőled! Nem lehet így élni! - Hiszen megígérted! Hiszen a szavadat adtad! - Ostobaságból adtam a szavam. Te magad vagy a bűnös! Te juttattál idáig! Hogy én, stalker létemre, kolduljak? Vagy a te filléreidből tengődjek? Elegem van. Ne zavarj! - Hiszen ígértek munkát! Te mondtad! Azt mondtad, felvesznek a taxihoz! - Pfuj, már megint ezzel a taxival jössz! Hányszor megmondtam: nem fogok rájuk dolgozni! Soha nem dolgoztam és nem is fogok! Dolgozzanak inkább ők énrám! Menj el az ajtótól! - Nem megyek! - Mi változott meg attól, hogy már nem járok oda?! Talán meggyógyult a lányom? Vagy több pénzem lett? - És ha végleg ott maradsz? - Ne károgj! Varjú! Ha nem térek vissza, akkor megérdemlem! A férfi ellöki magától az asszonyt. - Na, akkor eredj! - kiabál rá az asszony. - Bárcsak ott vesznél! Legyen átkozott az a nap, amikor találkoztam veled! Te fattyú! Maga az isten büntetett meg ezzel a gyerekkel! S engem is, amiért egy gazemberé lettem! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj! A kislány felsír. A férfi bevágja az ajtót s kilép a lépcsőházba. A piszkos lépcsőfordulót bura nélküli lámpa világítja meg. Egy lépcsőfordulóval lejjebb, a pihenőn a sarokban jól öltözött férfi áll, kabátja piszkos, feje fedetlen, szemmel láthatóan támolyog. Széles, tarka sálja kibukik a gallérja mögül s lelóg a földig. Közelebbről jól látszik, hogy az ismeretlen férfi holtrészeg. EGY KÜLTELKI BÁR A Stalker egy háztömbnyit megy a sötét, latyakos utcákon, a nyirkos hóesésben, és belép egy éjjel-nappal nyitva tartó bárba. A helyiség kihalt, a pincér a pult mögött szundikál. Az egyik asztalnál egy csésze kávé mellett ül a Tudós. Megpillantja a Stalkert, az órájára néz, a belépő azonban leinti: - Várj, iszom egy kávét. Elvesz a bárpultról egy csésze kávét, leül a Tudóssal szemben. Iszik. A Tudós nézi. - Ne reménykedj túlságosan a sikerben. Lehet, hogy vissza kell fordulnunk. Az időjárástól függ... úgyhogy ne örülj előre. Gyerünk. A zseblámpát nem felejtetted el? - Nem, a kocsiban van. Kilépnek a bárból s beülnek egy, a közelben parkírozó autóba. A Stalker a kormányhoz ül. Az autó elindul. AZ ÍRÓ VILLÁJA A villa valamennyi ablakából árad a fény. Zeneszó, részeg zsivaj, női nevetés. A kerítéskapunál ketten állnak - az Író és egyik vendége. Az Író hosszú fekete kabátot visel, a nyakán kötött sál. A vendég előtte áll, kezében egy megkezdett üveg és kupica. - Kedvesem! A világ túlnyomórészt unalmas - hirdeti az Író, kissé imbolyogva és gesztikulálva. - Kibírhatatlanul unalmas, éppen ezért sem telepátia, sem kísértetek, sem repülő csészealjak... sem semmi ilyesmi nem létezhet. - De a Campbell-memorandum... - tiltakozik erőtlenül a vendég. - Campbell - romantikus. Rara avis in terris, ma már nincsenek ilyenek. A világot vastörvények irányítják s ez elviselhetetlenül unalmas. Talán még sohasem tapasztalta, hogy csak akkor érdekes az élet, ha megsértik a törvényeket? De, sajnos, a törvények sérthetetlenek. Mindörökre sérthetetlenek. Nem tudnak megsérülni. S ne reménykedjen a repülő csészealjakban sem - ez túlságosan érdekes lenne... - No és a Bermuda-háromszög... Csak nem vitatja... - De vitatom. Nem létezik semmiféle Bermuda-háromszög. Van egy A-B-C háromszög, mely egyenlő A'-B'-C' háromszöggel... Érzi, minő bánatos unalom rejtőzik ebben az állításban? Ez a középkorban volt érdekes. Amikor voltak boszorkányok, kísértetek, törpék... Minden háznak megvolt a maga szelleme, minden templomban isten lakott... Az emberek fiatalok voltak, érti? Most viszont minden negyedik ember öreg. Unalmas ez, angyalom. Ó, de unalmas! - De azt mégsem vitathatja, hogy a Zóna... egy szupercivilizáció szülötte, amely... - Ugyan, a Zónának semmi köze a szupercivilizációhoz. Csupán egy újabb tetves és unalmas törvény jelentkezett, amelyről eddig nem volt tudomásunk... Ha legalább szupercivilizáció lenne... Nyilván az is unalmas lenne... Megint mindenféle törvények, háromszögek, sehol egy házimanó, sehol egy isten... Gépkocsikürt harsan. Az Író megfordul. - Értem jöttek - állapítja meg. - Isten önnel, jól táplált barátom... Elveszi a vendégtől az üveget, s a kocsihoz megy. Az autó reflektorainak fényében a vezető ajtaja mellett megjelenik egy nedves és vidám arc, amely tüstént értetlenül megnyúlik. - Elnézést - mondja az Író. - Azt hittem, értem jöttek. - Magáért, magáért - mondja a Kísérő. - Üljön be hátra. - Á, maga itt... remek. Ez meg kicsoda? Úgy látom, szemüveges... - Gyorsan! Az autó hirtelen meglódul. Az Író a hátulsó ülésre zuhan. - Meg kell mondanom - kezdi kissé dadogva -, enyhe sokkot kaptam: honnét a szemüveg? Miért szemüveges a kísérőm? A Tudós beharapja ajkát. - Mert a szemüveg, akárhogy csűrjük-csavarjuk, az értelmiség ismertetőjegye! - jelenti ki az Író. A Kísérő a vállán keresztül hátraszól: - Berúgott? - Én? Hogy érti? Szó sincs róla. Nem rúgtam be. Ittam egy keveset. Horgászni indultam. Hiszen horgászni indulunk, nem? ŐRPOSZT Az autó megáll a dűlőútnál. A félhomályban nedves bokrok rajzolódnak ki. A Kísérő zajtalanul kiszáll az autóból s arra indul, ahol a dűlőút végén nedvesen csillog az aszfalt. A Tudós szintén kiszáll, utoléri s mellette lépdel. - Miért hozta magával ezt az értelmiségit? - kérdezi. - Semmi vész - feleli a Kísérő. - Majd kijózanodik. Megígérem magának. - Elhallgat, majd hozzáteszi: - Aztán meg az ő pénze semmivel sem rosszabb, mint a magáé... A Tudós rápillant, de nem szól. Megállnak az útkereszteződésnél, s a bokrok mögül az országúton előttük száz méterre levő Őrposztot figyelik. A házikó egyetlen ablakában fény ég. Mellette nagy erejű reflektorok halott világában két oldalkocsis motorkerékpár és egy páncélozott gépkocsi sötétlik. Az országúttól jobbra és balra a dombokon át fal húzódik, tetején szögesdrót, géppuskával felszerelt őrtornyok. A Zónába vezető kapu tárva-nyitva. - Őrség - jegyzi meg a Kísérő. - Mindnyájan alszanak - suttogja a Tudós. - Alaposan fel kell gyorsítani az autót s teljes sebességgel átugratni... Pislogni sem lesz idejük. - Stratéga - dünnyögi a Kísérő. - Gyorsaság és erőszak... Lefelé néz az Őrposzt épületére, melyre lassan szürke ködfoszlány ereszkedik. A köd néhány perc múlva elnyeli az Őrposzt épületét, a kaput és a falat. A szürke kásában, akár egy elsüllyedt lámpa, homályos fényfolt dereng. - Nos, így már valamivel jobb - jegyzi meg a Kísérő. Gyorsan visszatérnek a kocsihoz. Az Író, aki a hátsó ülésen elszunnyadt, felpattan. - Na? - kérdezi harsogva. - Megérkeztünk? A Kísérő megfordul, tenyerével az Író képébe markol s nagy erővel hátralöki. Az Író meglepetten meresztgeti a szemét, majd suttogva megjegyzi: - Világos... Világos... Hallgatni fogok... Az autó elindul, lassan kigördül az országútra, befordul, s lassan, nagyon lassan, az út szélén világító, sebességkorlátozó táblák előírásainak pontosan megfelelve elgördül az Őrposzt mellett. Amikor bekerül a reflektor ködben gomolygó fénycsóvájába, fekete és nedves oldalán felvillan a háromnyelvű felirat: "ENSZ. A Földönkívüli Civilizációk Kutatóintézete." Hátul váratlanul géppuskasorozat csattan. A ködben kigyúl az őrség ibolyaszín reflektora. A sötétben az autó őrült sebességgel száguld a nedves mellékúton. A Kísérő a kormány mögött ül - szája sarkában kialudt csikk lóg. A fényszórók visszfényében fel-felcsillan jobb oldali szomszédjának szemüvege. Az Író egész testével előredől, mindkét kezével az első ülés támlájába kapaszkodik, s feszülten figyeli az utat. Szemmel láthatóan kijózanodott. A Kísérő leveszi a gázt, s az autó leoltott fényszórókkal, óvatosan lecsúszik a mellékútról s beledől az árokba, majd kikúszik belőle, s szuszogó motorral a bokrok közé csörtet. A motor hangja elcsöndesül, kialszanak a helyzetjelző lámpák, s a sötétben megszólal a Kísérő: - Gyorsan. Kúszva utánam. A fejüket ne emeljék fel, a zsákot így, bal felől tartsák. Ne féljenek, nem látnak bennünket. Ha valakibe mégis beletalálnak, semmi üvöltés, izgés-mozgás: ha meglátnak, megölnek. Kússz vissza s juss ki az országútra. Reggel felszednek. Minden világos? - Én szívesen felhajtanék... - szólal meg halkan az Író. - Nyughass, szeszfazék... Gyerünk. INDULÁS ELŐTT Sötét, megvilágítatlan alagút. A zseblámpa táncoló fényében sínpár csillog. A három férfi felmászik egy elektromos hajtány platójára. Egy pillanatra nagy csattanással kék szikra fénye önti el a nyirkos boltívet. Elhaladnak egy pislákoló lámpa mellett. - Milyen szép - jegyzi meg az Író. - Sötét van, nem látni semmit. Maga valóban professzor? - Igen. - Az én nevem... - kezdené az Író, de a Kísérő félbeszakítja: - A neved Író. - Hm... - dünnyögi a Professzor. - Ez esetben az én nevem...? - A te neved: Professzor - feleli a Kísérő. - Professzor a nevem és professzor vagyok. - El vagyok bűvölve - mondja az Író. - Tehát én író vagyok, s természetes, hogy valami különös oknál fogva mindenki Írónak nevez. El tudja képzelni, milyen kellemetlen ez? - Ismert író? - Nem. Divatos. - És miről ír? - Hogy is mondjam... Általában az olvasókról. Semmi másról nem akarnak olvasni. - Szerintem igazuk van - jegyzi meg a Professzor. - Másról nyilván nem is érdemes írni. - Nincs teljesen igazuk. Írni nem érdemes. Egyáltalán nem érdemes. És maga - vegyész? - Inkább fizikus. - Nyilván ez is merő unalom, igaz? - Bizony. Különösen, ha sokáig elkerül a szerencse. Az alagút mögöttük van. A hajnali félhomályban, melyet csak az áramszedő szikrái világítanak meg, az elektromos hajtány már a töltésen kattog. - Az én esetem épp a fordítottja - folytatja az Író. - Akkor kínoz az unalom, ha túl sokáig van szerencsém... - Kinek van túl sokáig szerencséje? - érdeklődik a Kísérő. - Hiszen mindennap a lóversenyen hagyod a pénzed. - Tisztelt Sólyomszem! - szónokol a Kísérő. - A Professzor meg én egy egészen más lóversenyről beszélünk. Számunkra az egész élet lóverseny, s ez nem 'steeplechare';[Akadályugratás. (angol)] hanem az objektív valóság, profánul szólva, az igazság keresésének a tükröződése. Az igazság elrejtőzik és mi keressük. Megtaláljuk, elcsípjük, eljátszadozunk vele s továbbvágtatunk. Igaz, Professzor? - Ami az én igazságomat illeti, mindenesetre, nem bújócskázik - mondja erre a Professzor. - "isten ravasz, de nem gonosz." - Az ördög - javítja ki az Író. - Einstein azt mondta, hogy "isten", de a természetre gondolt. - A manicheusok azt mondták: "ördög", s az ördögre is gondoltak. Így hát lehet, hogy a maga ördöge nem gonosz; a legelején elrejtette a maga igazságát, s aztán köpött rá. Maga pedig csak bolyong és keresgéli - hol itt, hol ott. Az egyik helyen kiásták - aha, az atommag protonokból áll. Egy másik helyen - micsoda gyönyörűség: A-B-C háromszög egyenlő A'-B'-C' háromszöggel. Szépen berendezkedett a világban. Az én ördögöm azonban egészen másfajta. Nem ül ölbe tett kézzel. Én kiásom az igazságot, ő pedig ezalatt csinál vele valamit. S úgy alakul, hogy én ugyan az igazság után ástam, de amit kiástam, az szar. Vegyük például Archimedes valamelyik törvényét... A kezdetek kezdetén igaz volt, most is az, és mindig az lesz. Tessék, bárki ellenőrizheti. De elég, ha a kezünkbe veszünk egy nyolcadik századbeli festett edényt... igen, a nyolcadik században a lerágott csontokat hajigálták bele, most viszont múzeumban áll, és mi rajongva nézzük a visszafogottan elegáns mintázatot, a megismételhetetlen formáját. Mindenki álmélkodik, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy egyáltalán nem a nyolcadik századból való, hanem a Félszemű Hur mesterkedte össze s a szenzáció kedvéért csempészte be az ásatásokhoz... A formája továbbra is megismételhetetlen, a mintázata is visszafogottan elegáns, hanem az álmélkodás, akármilyen különös is, abbamarad... - Nahát, nincs igaza - tiltakozik a Professzor. - Maga a laikusokról és a sznobokról beszél... - Szó sincs róla - mondja az Író. - Én edényekről beszélek. Én magam már vagy húsz éve készítek ilyenfajta edényeket. S tekintve, hogy meglehetősen ismert író vagyok, a vázáim elkápráztatják a könyvbarátokat visszafogott eleganciájukkal s utánozhatatlan formájukkal. Tíz év múlva pedig beállít egy kisfiú és naiv együgyűséggel elkiáltja magát: a király meztelen... Száz év múlva pedig - ki tudja? - megjelenik egy másik kisfiú, s amikor rám talál, felkiált: "Heuréka!" Ilyen is volt már... - Uramisten - sóhajt a Professzor. - Maga folyvást erre gondol? - Életemben először. Ritkán szoktam gondolkodni. Árt nekem. - Arra gondolok, hogy bizonyára képtelenség úgy regényt írni, hogy közben egyre azon töprengjen, vajon mit szólnak hozzá majd száz év múlva... - Persze hogy képtelenség. Ugyanakkor ha száz év múlva nem fogják olvasni, akkor mi a fenének kell megírni... - Na és a pénz! - jegyzi meg rosszindulatúan a Kísérő. - Ne nyugtalankodj miatta, Professzor, ez soha nem gondol ilyesmire. Egyre a nőkön meg a lóversenyen jár az esze, nos, ez minden gondolata... Igazság! Inkább azt kérdezd meg tőle, mennyit fizetnek neki egy sorért! Szünet. A Professzor halkan megszólal: - Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért jött velünk a Zónába? - Csöndesebben... - figyelmezteti őket a Kísérő. A hajtány lelassul. A ködből egy félig lerombolt állomásépület tűnik elő. - Megérkeztünk. - A Kísérő leugrik a sínre. - Pihenő! - Pfuj-te - nyögi az Író s nyújtózkodik. - Na, most ugye már ihatunk egyet? A plató tetején szétterített papíron egy kávéval teli termosz, pálinkásüveg áll s kibontott elemózsiás csomagok hevernek. Mindhárman szorgosan rágnak s összecsukható poharakból hörpölnek melléje. Most már teljesen kivilágosodott, a köd azonban nem oszlott föl, ugyanolyan sűrű, mint volt, csak éppenséggel nem tejfehér, hanem zöldes. - Ti itt mindketten újoncok vagytok - kezdi a Kísérő. - Én még sosem láttalak benneteket a Zónában és semmi jót nem várok tőletek. Felfogadtatok - én pedig azon leszek, hogy minél tovább életben maradjatok, ezért ne vegyetek zokon semmit, udvariaskodásra nincs idő. Egyszerűen oda fogok vágni azzal, ami a kezem ügyébe akad, ha nem azt teszitek, amit kell... - Csak kérem, ha lehet, ne a bal kezemre - kéri az Író. - Miért? - Gyerekkoromban eltört. Vigyázok rá. - Á... - a Kísérő elneveti magát. - Én pedig azt hittem, balkezes vagy, bal kézzel írsz. Rendben, akkor majd kupán váglak. Volt valami a fejeddel gyerekkorodban? - Nagyon keményen bánsz velünk - jegyzi meg az Író s az üveg után nyúl. A Kísérő elkapja előle az üveget, szorosan bezárja, és zsebre dugja. - Eh-he-he-he - nyögi az Író és kávét tölt magának. - Halkabban - szól rá a Professzor. Töprengve fújja a füstöt, s hátát a hajtány oldalának veti. - Itt mindig csönd van - mondja a Kísérő. - A géppuskák messze vannak, tizenöt kilométerre, a Zónában pedig nincs, aki zajt csapna. - Valóban tizenöt kilométer lenne? - kérdi a Professzor. - Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mélyre be lehet hatolni... - Lehet. Behatoltunk. Mindjárt eloszlik a köd, és meglátod, mennyire behatoltak mások is. A ködből hirtelen hosszú, csikorgó hang tör elő. Mindenki, még a Kísérő is összerezzen. - Mi ez? - kérdi csak az ajkát mozgatva az elsápadt Író. A Kísérő némán csóválja a fejét. - Lehet, hogy mégis igaz, hogy itt... valakik élnek? - kérdezi a Professzor. - Ki? - veti oda megvetően a Kísérő. - Nem tudom... De létezik egy legenda, amely szerint néhány ember a Zónában maradt... - Üres fecsegés ez, nem legenda - szakítja őt félbe a Kísérő. - Senki nincs itt és nem is lehet. Ez a Zóna, világos? Zóna. A beszélgetés alatt az Író a fejét forgatja, egyik társáról a másikra emeli tekintetét. Még mindig sápadt, de fokozatosan megnyugszik. - Én, természetesen, megértem - mondja -, hogy a Zóna, az Zóna s nem valami paradicsom, nem vagyunk a természet lágy ölén s nincs köröttünk egyetlen... e-e... bölény. Azért mindenesetre magammal hoztam valamit. - Mit hozott magával? - A Kísérő értetlen tekintettel mered az Íróra. - Mi a fenét hozott magával, maga madárijesztő? Az Író sokatmondóan megcsapkodja nadrágja farzsebét. - Add ide - parancsol rá a Kísérő, s nyújtja a kezét. - Miért? - Add ide, ha mondom! Az Író habozik. A sokatmondóan fölényes kifejezés eltűnik arcáról. - A Zónában nincs kire lőnöd, ostoba - mondja a Kísérő. - Add ide a mordályod. - Nem adom - jelenti ki határozottan az Író, de valamivel szerényebb hangon tüstént hozzáteszi: - Szükségem lehet rá, világos? - Világos - egyezik bele váratlanul megenyhülve a Kísérő. - Csakhogy igazából nem lesz rá szükséged. Mert ha valóban szükséged lesz rá, akkor már semmi sem segít rajtad. Ha pedig beléd vág, vagy, teszem azt, összeégeted magad, akkor én kihozlak. A halottat, azt igen, azt otthagyom. De ha élsz - kihozlak. Ezt megígérhetem neked. Megdolgozom a pénzért. Gyerünk. Az Író nadrágja hátsó zsebéből kelletlenül előhúz egy aprócska női pisztolyt. - Mindössze egy töltény van benne - dörmögi. - Csőre töltve. - Vilá-á-gos... - A Kísérő kipattintja a csőből a lőszert, s a fegyvert hanyagul a talpfákra hajítja. - A Zónában nem szabad lövöldözni - magyarázza oktató hangon. - A Zónában nemhogy lövöldözni, de néha még egy kavicsot elhajítani is veszélyes. És nálad van valami? - fordul a Professzorhoz. A Professzor két ujjával zekéje gallérjához nyúl. - Erre az eshetőségre egy ampulla van nálam - jelenti ki bűntudatosan. - Micso-oda? - Bevarrtam egy ampullát. Méreg. A Kísérő megdöbbent. - Haverok, hát ilyet!... No nézd... Mi az, tán meghalni jöttetek ide? Senki nem akar megkönnyebbülni? - felpattan a talpfákra. - Gondoljátok meg, lehet, hogy később már nem lesz rá idő. Vagy mód. Odébb lép a hajtánytól s nyomban eltűnik a ködben. - Tényleg, miért jött ide? Divatos író, villája van... A nők nyilván fürtökben lógnak a nyakán... - A Professzor szemöldökét felhúzva néz az Íróra. - Ezt maga nem értheti meg, Professzor - válaszol szórakozottan az Író, s közben tenyerében fel-felhajigálja az összecsukható poharat. - Van egy olyan fogalom, hogy ihlet. Tehát: a fogalmat ismerem, csak éppen ihletem nincs. Megyek, hogy kunyeráljak egy kicsit. - Mi az, tán kiírta magát? - kérdi halkan a Professzor. - Mi? Dehogy, nekem soha nem is volt ihletem. Különben ez nem érdekes. És maga? A Professzornak nincs ideje válaszolni. Megjelenik a Kísérő. - Nemsokára indulunk. Csomagoljanak össze. A ZÓNA A köd szétoszlott. A töltéstől balra, egészen a látóhatárig teljesen kihalt, zöldes félhomályban burkolózó síkság terül el. A látóhatár fölött pedig a világos égbolton szétterjedve a színkép tiszta smaragdárnyalatában gyúl ki a hajnal pírja - a Zóna nem-földi pirkadata. S a dombok fekete sorai mögül nehézkesen előbújik a néhány, egyenlőtlen foszlányra szakadt, zöld Nap. - Nos, többek között ezért is jöttem ide... - jegyzi meg rekedten az Író. Az arca zöldes színű, akár a Professzoré. A Professzor hallgat. - Nem jó felé néznek - hallatszik a Kísérő hangja. - Arra nézzenek. Az Író és a Professzor megfordulnak. A töltéstől jobbra szintén dombvidék húzódik, távolban oszlopok meredeznek, magasfeszültségű távvezeték deformálódott szerkezete magaslik. A dombok között út vezet. A töltés itt széles ívben elkanyarodik, s a helyről, ahol hőseink állnak, jól látható annak a szerelvénynek az eleje, amelyen valamikor tankokat szállítottak ide. Elöl azonban történhetett valami: a Diesel-mozdony és két pőrekocsi a töltés aljában hever, utánuk a síneken néhány vagon árválkodik összevissza - a tankok lekúsztak róluk, s oldalra dűlve vagy felfordulva hevernek a töltésen és a töltés alatt: látszik, hogy megkísérelték kivinni őket az útra, azonban végül nem jutottak el addig - kisebb csoportokat alkotnak az út és a töltés között, lövegeik különböző irányba fordulnak, egyik-másik, nem tudni, miért, elveszítette lánctalpát, némelyik szorosan le van zárva, mások nyílásai tárva-nyitva ásítanak. - És hol vannak az emberek?... - kérdezi halkan az Író. - Hiszen ott emberek is voltak. - Itt mindig én is erre gondolok - feleli hangját lehalkítva a Kísérő. - Hiszen láttam, hogyan rakodtak be az állomásunkon. Akkoriban még kisfiú voltam. Akkor mindenki azt hitte, hogy a jövevények meg akarnak hódítani bennünket. Nos, hát idehozták ezeket... A nagy stratégák... - Kiköp. - És senki nem tért vissza. Egy teremtett lélek sem. Behatoltak. Na, rendben. Tehát hozzávetőlegesen az irány ott, az az oszlop... - Kezét előrenyújtva mutatja az irányt. - De ne az oszlopot nézzétek. A lábatok elé nézzetek. Már mondtam és még egyszer kijelentem, hogy itt szart értek mindketten. Újoncok vagytok. Nélkülem egy fityinget sem értek s elvesznétek, mint a vak macskakölykök. Ezért megyek mögöttetek. Libasorban fogunk haladni. Egymás váltva törtök utat. Elsőnek a Professzor indul előre. Mutatom az irányt - ne térjetek el tőle, mert akkor rosszabb lesz. Fogd a hátizsákot. A Professzor vállára emeli a hátizsákot. - Tehát, Professzor, az első irány - ott, az a fehér kő. Látod? Gyerünk - adja ki az utasítást a Kísérő. A Professzor elsőnek ereszkedik le a töltésről. A Kísérő előreengedi öt lépésre, majd újabb utasítást ad. - Hogy is hívnak... Író! Indulj utána! Egy kicsit vár, azután ő is utánuk ereszkedik. A Zóna zöld pirkadata véget ér, közönséges napsütéses reggel kezdődik. A töltésről leereszkedve most lassan, libasorban kapaszkodnak fel a lankás domboldalon. A töltés innen jól látszik, mintha a tenyerükön lenne. Valami fura dolog történik ott, a sérült harckocsik felett: mintha felforrósodott levegőoszlopok emelkednének a hely fölött a magasba, s egyre-másra fényes szivárvány gyullad ki és árad szét bennük. Ők azonban nem arra figyelnek. A Professzor elöl lépdel, s minden lépés előtt gondosan megvizsgálja, hová teszi a lábát. Az Író mögötte lépked, s nem annyira a saját, mint inkább a Professzor lába elé figyel. A távolságot pontatlanul tartja be, a Kísérő azonban egyelőre hallgat. Tekintete gyakorlottan és gépiesen siklik saját lábáról az Író tarkójára, onnan a Professzor tarkójára, a Professzortól jobbra, majd balra, s azután ismét saját lába elé. A Professzor eléri a dombtetőt s a Kísérő tüstént ráparancsol: - Állj! A Professzor engedelmesen mozdulatlanságba dermed, az Író azonban még tesz néhány lépést, s nagyon elégedetlenül hátrafordul. A Kísérő mozdulatlanul áll, szemét félig lehunyja, csak előrenyújtott kezének ujjait mozgatja, mintha valamit tapogatna a levegőben - Na, mi van ott? - érdeklődik viszolygó hangon az Író. A Kísérő óvatosan leengedi a karját s oldalazva közeledik a Professzor felé. Arcán feszült és értetlen arckifejezés ül. - Ne moccanjanak... - suttogja rekedten. - Maradjanak a helyükön, ne moccanjanak... Az Író rémülten körültekint. - Ne mocorogj, te hülye! - sziszegi fojtott hangon a Kísérő. Mozdulatlanul állnak, akár a szobrok, köröttük pedig békés zöld fű, a bokrok finoman hajladoznak a gyönge szellőben, fölöttük a szelíden fénylő nap. A Kísérő mélyet sóhajt, és egyszer csak megszólal: - Megúsztuk... Gyerünk. Nem, várjunk csak, gyújtsunk rá. Leguggol és előhúz egy csomag cigarettát. Ajkával kihúz a csomagból egy cigarettát, s a csomagot a Professzornak nyújtja, aki mellé guggol. Az Író ingerülten kérdezi: - Na, legalább odamehetek hozzátok? - Jöhetsz - feleli cigarettájából mélyet szíva a Kísérő. - Jöhetsz. Gyere ide. - Hangja egyre határozottabb. - Mit mondtam neked? Az Író félúton megáll. - Mit mondtam neked, te tökfilkó? Azt mondtam, "állj", te pedig törtettél tovább előre, azt mondtam "ne moccanj", te meg forgatod azt a tökfejed... Nem, ez nem jut el a célig - közli a Kísérő a Professzorral. - Mit tehetnék? Rossz a reakcióm - feleli panaszosan az Író. - Kérek egy cigarettát... - Ha rossz a reakciód, maradtál volna otthon - feleli a Kísérő, s előhúz a zsebéből egy marék különböző méretű csavart. Nekifog, hogy "kitűzze" az utat. Maga elé hajít egy csavart. Vár. Lassan közeleg a helyhez, ahol a csavar leesett. Elhajítja a következőt. S így megy, lépésről lépésre, csavartól csavarig előre. - Gyerünk! - hívja a Kísérő a Professzort -, azt hiszem, túl vagyunk rajta... Óvatosan haladnak tovább. A Professzor, az Író s mögöttük a Kísérő. A nap már magasan áll, az égbolton egyetlen felhőcske sincs, a nap forrón süt. Balról - lejtő, jobbról - csatorna, poshadt fekete víz tölti meg. Mély csönd: se madárzaj, se rovarok zümmögése. Csak a fű zizeg a lábuk alatt. Néhány lépés múlva az Író fütyörészni kezd. Még néhány lépés múlva lehajol, felvesz egy ágat s úgy lépdel tovább, hogy az ággal a nadrágszárát csapkodja. A Kísérő komor tekintettel figyeli, mit csinál az Író. S amikor az a faággal jobbra és balra a kiszáradt virágokat kezdi lefejezni, a Kísérő előhúz a zsebéből egy csavaranyát, s nagyon pontosan az Író tarkójához vágja. A vidám füttyszót vékony jajszó váltja fel. Az Író a fejéhez kap, és kétrét görnyedve leguggol. A Kísérő megáll fölötte. - Nos, ez is előfordulhat - jelenti ki. - Csak épp sikítani sem lesz időd... A gatyád nincs tele? Az Író lassan felegyenesedik. - Mi volt ez? - kérdezi rémülten, tarkóját tapogatva. - Meg akartam mutatni neked, mi lesz - magyarázza neki a Kísérő -, ha így fogsz sétafikálni a Zónában! Öngyilkosjelölt... - Rendben, rendben - feleli az Író ajkát nyalogatva. - Megértettem. Szemétdombon törtetnek át. Tört üveg csillog, horpadt teáskanna, egy leszakított lábú baba, rongydarabok, rozsdás konzervdobozok hevernek összevissza... Most az Író lépdel elöl, arca haragos és feszült, ajka legörbül. Hatalmas árok, egy félig leeresztett légelhárító ballon teste tölti be. Süppedő felületen lépdelnek, lassan haladnak, óvatosan váltogatják lábukat, s ekkor az Író váratlanul különös, károgó hangot hallat s megáll. Nedvesség önti el. A nedvesség a testéből jön, a ruháján keresztül, patakokban ömlik az arcán, lecsurog meggörbedt ujjairól, haja az arcához tapad, majd fürtökben csúszik le a mellére és a vállára. - Nyugalom, gyerekek - biztatgatja őket a Kísérő. - Csapdába estünk. Feküdj! - kiált az Íróra. - Próbálj lefeküdni! Te is feküdj! Professzor! Hasra! Semmi vész, mindjárt lehasal... A Kísérő és a Professzor lehasalnak, az Író azonban képtelen rá. Látni, hogy a testét görcs rázza. Aztán az egész ugyanilyen gyorsan véget is ér. A veríték a szemük láttára felszárad, s íme, az Író már ugyanolyan száraz, mint amilyen volt, csak éppen a vállán és a mellén függ s lebeg a szélben száraz csomókban a kihullott haja. Az Író erőtlenül oldalt zuhan. Feláll a Kísérő, majd utána a Professzor is, és óvatosan közelednek az Íróhoz. - Semmi vész, semmi vész - ismételgeti a Kísérő. - Mindjárt feláll. Szó, ami szó, ördögi szerencséje van... Nem egy jóembernek a szeme folyt itt ki, ő azonban néhány hajtinccsel megúszta... No, felállni, felállni, mit heverészel... Az Író nagy nehezen feltápászkodik, megtapogatja a fejét, az ujjaihoz tapadt hajszálakat nézegeti. - Menjünk - ösztökéli őket a Kísérő. - Úgysem tudod összeszámlálni a hajszálaidat... Professzor, előre. Bemásznak egy időtől málladozó álcázóháló alá. Látni, hogy egykor géppuskaállások voltak itt: lőszeresládák, földbe süppedt géppuskák, homokborította sisakok és gázálarcok hevernek. - Pihenő - jelenti be a Kísérő. Mindnyájan mozdulatlan állnak. Köröttük csönd, csak a szél fütyörészik, s egy, a Professzor lába köré tekeredett piszkos és gyűrött újságpapír zizeg. - Várjanak - kéri az Író. - Valami van a lábammal... Rakoncátlankodik... - Mi volt ez? - kérdi a Professzor, meg sem fordulva. Az Író idegesen vihog, a Kísérő pedig ezt mondja: - Fogalmam sincs... Volt, elmúlt, hála istennek. - S körbepillantva ezt sziszegi: - Micsoda ronda vidék! Elhelyezkednek az álcázóháló árnyékában. A Kísérő italt tölt szét a felé nyújtott poharakba. Mindnyájan isznak. - Van étvágya, Professzor? - kérdezi az Író, s undorral harap egyet a kemény tojásból. - Mit tagadjam, nem nagyon - feleli a kérdezett. - Sör kéne most - sóhajt az Író. - Jó hideg! Kiszáradt a torkom. A Kísérő tüstént önt nekik egy-egy kupicával. A Professzor óvatosan megkérdezi tőle: - Sokáig kell még mennünk? A Kísérő némi hallgatás után komoran mondja: - Nem tudom. - És a térkép szerint? - Ugyan, mit ér a térkép? Aztán meg, hát térkép ez? Nincs léptéke. A Mizantróp ugyan két nap alatt megjárta, de az a Mizantróp volt. - Miféle Mizantróp? - kérdezi az Író. A Kísérő kuncog, ráérősen rágyújt. - A Mizantrópot egy napon se lehet velünk említeni. Az első naptól kezdve űzi ezt a mesterséget, engem is ő avatott be, amikor felnőttem. Remek fickó volt. Nagymenő. - Aztán miért... volt? - kérdi az Író. - Talán... - Bizony. Pontosan. Két-három emberrel vágott neki, de egyedül tért haza. Hát ha vele jöttek volna el... - kellemetlenül nevet, tekintetét a Professzorról az Íróra viszi át s viszont. - Mellesleg, idáig vele is eljutottak volna. Rendben! - szakítja félbe önmagát. - Csináljanak, amit akarnak, én alszom egy kicsit. Csak ne zsibongjanak... S eszükbe ne jusson elsétafikálni... A Kísérő fejét a hátizsákra hajtva elalszik, a Professzor pedig az Íróval, hátukat az árok agyagos falának vetve, rágyújtanak és beszélgetnek: - Mégis mi történt azzal a Nagymenővel? - kérdezi az Író. - Ő az egyetlen, aki eljutott addig a helyig és vissza is tért - feleli a Professzor. - Visszatért, és két nap alatt meggazdagodott... Hihetetlenül meggazdagodott... - A Professzor elhallgat. - Na és? - Aztán felkötötte magát. Egy hét múlva. - Miért? A Professzor vállat von. - Sötét történet. Vissza akart menni oda, de kettesben... a mi emberünkkel... A mi emberünk beállított hozzá a megbeszélt időben, a Mizantróp pedig ott lóg. Az asztalon térkép s egy levél, mindenféle jókívánságokkal. - S az nem lehet, hogy a mi emberünk... szóval, hogy ő...? - Igen. Képes lenne rá - ért egyet nagyon is könnyedén a Professzor. Egy ideig némán füstölnek. - Mi a véleménye, Professzor, az a bizonyos hely valóban létezik? Ahol teljesülnek a kívánságok... - A Mizantróp meggazdagodott. Egész életében arról ábrándozott, hogy gazdag lesz. - És felkötötte magát... - Maga biztos benne, hogy azért ment oda, hogy meggazdagodjék? Mármint a Mizantróp? Miért, tán mondta valakinek, minek járt a Zónába? Az ember tulajdonképpen sohasem tudja, mit is akar. Bonyolult egy lény. A feje is akar valamit, a gerincveleje is, de másvalamit, a lelke pedig valami harmadikfélét... És senki nem tud eligazodni ebben a kásahegyben. Mindenesetre, itt a legtitkosabb vágyról van szó. Érti, mit mondok? A legtitkosabbról. - Ez helyes - állapítja meg az Író. - Nagyon helyesen mondja. Az előbb azt mondtam, hogy ihletért jövök ide... Hazugság. Köpök az ihletre... A Professzor kíváncsian néz rá. Az Író kis szünet után folytatja: - Habár lehet, hogy tulajdonképpen mégis az ihletért... Honnan tudnám, minek nevezzem azt, amit akarok? S honnan tudjam, valóban akarom-e azt, amit akarok? Ezek valahogy megfoghatatlan dolgok: elég nevet adni nekik, és az értelmük eltűnik, szertefoszlik. Akár egy medúza a napon. Látott már olyat? A Professzor lesüti a szemét, s koszos és berepedt körmeit nézegeti. - No-no. Mellesleg, meg kell hogy mondjam, magának... Éppen magának egyáltalán nem ajánlatos odamenni. Az Író képmutatón bólogat. - Na persze, persze... Természetesen, én nem vagyok tudós... De maga - az egészen más! Ön valóban tudós? Akkor természetesen! Kísérlet, tények... Az igazság az utolsó lépésben. Csakhogy szerintem nincsenek tények. Általában sem léteznek, itt a Zónában pedig végképp nincsenek. Itt minden valakinek az agyszüleménye, nem érzi? Ez az egész egy ostoba ötlet! A bolondját járatják mindnyájunkkal. De hogy kik - arról fogalmunk sincs. Miért? Fogalmunk sincs róla. - Lehet, hogy mégis érdekes lenne megtudni, ki és miért? - Ugyan, nem erről van szó! "Ki és miért?" Mi értelme van a maguk tudományának? Kinek a lelkiismerete lesz ettől tisztább? Kinek a lelkiismerete fáj majd tőle? Az enyém? Nekem nincs lelkiismeretem, nekem csak idegeim vannak. Lehord egy szemét alak - sebet kapok. Egy másik szemét fickó megdicsér - még egy seb... Hiszen nekik mindegy, hogy mit írok! Mindent felzabálnak! A szíved, lelked beleadod - felfalják a szíved és a lelked. Valami ocsmányságot húzol elő a lelkedből - azt is felfalják... Teljesen mindegy nekik, mit zabálnak. Egytől egyig mind csuda műveltek, valamennyiüket szellemi éhség kínozza... Mind csak zümmögnek, zümmögnek körülöttem - újságírók, szerkesztők, kritikusok, s ráadásul szünet nélkül mindenféle nőszemélyek... Ugyan miféle író vagyok, ha gyűlölöm az írást, ha az írás számomra kín, szégyenletes és kínos foglalkozás, mint valamilyen beteges fiziológiai funkció... Hirtelen elhallgat, s egy ideig behunyt szemmel hever. Az arca rángatózik. - Hiszen korábban azt hittem, hogy szükségük van rám - folytatja halkan. - Hittem benne, hogy lesznek, akik jobbak és becsületesebbek lesznek a könyveimtől. Tisztábbak, jobbak... Senkinek sem kellek. Csak egy villát szereztem a lelkem árán. Szaunával. Ha megdöglök, két nap múlva elfelednek, és másvalakit fognak falni. Hát hagyhatom ezt ennyiben? Át akartam formálni őket a saját képemre és hasonlatosságomra. De ők formáltak engem a saját kedvükre. Régebben a jövő csupán a jelen ismétlődése volt, s a változások valahol ott derengtek a látóhatár peremén. Most azonban már nincs semmilyen jövő. Egybeolvadt a jelennel. Talán készen állnak erre? Megpróbáltam felkészíteni őket, de nem kívánnak felkészülni rá, nekik teljesen mindegy, csak falnak. - Szenvedélyes... - jelenti ki lassan a Professzor. - Nagyo-o-on szenvedélyes... Hiszen maga, Író úr, képes lenne mindnyájukkal jót tenni. - Na, most már elég volt magából! - feleli a másik anélkül, hogy kinyitná a szemét. - Nem, nem, hiszen ez nagyon veszélyes, érti? Egy szenvedélyes jótevő! Az Író egy ugrással leül s dühödt pillantást vet a Professzorra. - Mi a veszélyes? Mi a veszélyes? Nyugalmat akarok, világos? Nyugalmat! - Világos. De hiszen most nem a sivatagba menekül, hogy nyugalomra leljen. A Zónába megy! Éppen ahhoz a bizonyos helyhez! Az Író ismét hátradől s tenyerével eltakarja szemét. - Ó, nem akarok én vitatkozni magával! Vitában születik az igazság, az az átkozott!... A Kísérő kinyitja a szemét. Egy ideig fekszik, hallgatózik. Majd nesztelenül feláll, puha léptekkel kilép az árnyékból, s megáll az alvó Professzor és Író felett. Egy ideig figyelmesen méregeti őket. Arca feszült, tekintete értékelő. Végül, alsó ajkát beharapva, halkan kiadja a parancsot: - Indulás! A két domb közötti keskeny völgyecskét mocskos lé tölti be. Félig elrothadt, cuppogó rőzseúton lépdelnek. A mocsár fölött bűzös köd kavarog. A Kísérő elöl halad, az Író és a Professzor mögötte vánszorognak. Nagyokat fújtatnak, látszik, hogy alaposan elfáradtak. A Kísérő váratlanul megáll, mintha egy láthatatlan akadálynak ütközött volna. Egyetlen porcikája sem mozdul, óvatosan körbeszagol. Az Író egy botra támaszkodva megáll mellette s kissé kifújja magát. - No... Mi van még? - kérdezi. - Elhallgass... - szól rá halkan a Kísérő. Úgy tesz, mintha lépni akarna, de a helyén marad. A zsebébe nyúl, előhúz egy csavart, már lendíti a kezét, de meggondolja magát. A csavar kihullik a kezéből. Az arca sápadt és zöld, veríték borítja. - Azt már ne-e-em... - dünnyögi. Kezét széttárva hátrál. Majd oda sem nézve, elveszi a botot az Írótól s a mocsarat döfködi vele a rőzseút mellett. - Így biztosabb lesz... - jegyzi meg rekedten. - Na, gyerünk utánam... Óvatosan letér a rőzseútról, s azon nyomban térdig süllyed az ingoványban. - Ez meg mire jó? - kérdezi panaszosan és csüggedten az Író. A Kísérő nem válaszol. A bottal tapogatózik maga előtt, s egyre távolabbra kerül a rőzseúttól. Derékig merülve a cuppogó latyakba vánszorognak a ködben, egyre-másra elesnek, fejük a víz alá kerül, köpködnek, harákolnak. Megállni tilos, mert az ingovány nyomban beszívja őket. A Professzor hirtelen nyakig elmerül, s hasztalan igyekszik felemelkedni és hasra feküdni, ez nem sikerül. - Segítség! - kiáltja utolsó erejéből. A Kísérő megfordul. Arcán őszinte iszonyat. - Hová másztál? - üvölti rekedten, s a sarat szétfröcskölve a Professzorhoz vonszolja magát. - A hátizsák! Hajítsd el a hátizsákot! A Professzor a fejét rázza, már csak ez a testrésze ágaskodik ki az iszapból. - A botot! - hörgi. - Ide a bottal! - Hajítsd el a hátizsákot, ha mondom! - Vesd le a hátizsákot, te ostoba! - visítja az Író, s tehetetlenül kapálódzik a sárban. - A bot... - A Professzor feje is az ingoványba süpped, majd ismét felbukkan, és rémisztő hangon bömböli: - Ide a bottal, te barom! Igyekszik elkapni a felé nyújtott botot, mellényúl, majd végül kitapogatja s mindkét kezével belekapaszkodik. Nagy nehezen kimásznak egy száraz, agyagos lejtőre. - Na, elsüllyedtél volna, akár egy nyeletlen fejsze - zsémbel a Kísérő. - S engem is magaddal rántottál volna. Egyedül mászott volna az Író tovább a mocsárban. Mi a fenét ragaszkodsz úgy a zsákodhoz! - Minek kellett erre letérnünk - acsarkodik a Professzor. - Nem a te ostoba fejedre tartozik, merre menjek... - Nos, az én zsákom viszont rád nem tartozik! - Mi van benne, csak nem kincsek? - harsogja ingerülten az Író, a Professzor azonban egyáltalán nem törődik vele. - Ez egyszerűen felfoghatatlan! - mondja. - Remek úton lépdelünk, s egyszer csak magától belemászik ebbe a... pöcegödörbe! - Az ösztönöm, fel tudod ezt fogni? Az ösztönöm parancsolta! - Jó kis ösztön! - Pápaszemes hülye. - A Kísérő a térdét csapkodja, csak úgy hullanak róla a megszáradt sárdarabok. - Hogy milyen a szemem, az nem a maga dolga. Különben is elég volt. Ostobaság. - Nem ostobaság. Ami pedig téged illet, ezzel a bottal jól a füled közé kellett volna csapnom! Add ide az üveget... Nézze meg az ember, egy pár mocskos alsógatyáért majdhogynem a paradicsomba kerültél. - Miféle alsógatyáért? - kérdi az Író. - Ugyan, mi lehet a zsákjában? No, legfeljebb konzervek... - Ugyan, miféle konzervek! Nem vehettem le, nem tudtam kikapcsolni! Elsüllyedtem volna, mielőtt kikapcsolom, hogy az ördög vinne el mindannyiunkat! - Rendben. Elég... - A Kísérő feláll, s homlokát ráncolva megszemléli a helyet. - Ugyan hová az ördögbe kerültünk? Olyan ismeretlen ez a hely... Micsoda szemét alak a Mizantróp, semmit nem jelzett a mocsárnál, pedig ott biztosan van valami... Persze lehet, hogy csak azután jelent ott meg, hogy a Mizantróp elkészítette a térképet. - Mondja csak - szólal meg a Professzor. - A Mizantróp az egyetlen ember, aki eljutott addig a helyig? - Másokról nem tudok. - És olyanok voltak, akik elindultak, de nem értek oda? - kérdezi váratlanul az Író. - Voltak. Én is indultam már, de nem jutottam el odáig. - S miért mentek oda? - kérdi a Professzor. - Mindenki másért... A többség természetesen pénzért. Talán azt hiszed, nem tudom, hogy te miért akarsz odajutni? Akarod, hogy megmondjam? Nem vettek be az expedícióba, hát elhatároztad, hogy megmutatod nekik, hogy tévedtek. És jól tetted! Érted? Rendbe akarod hozni a személyes dolgaidat, és fel akarsz fedezni valamit, amitől mindenki elámul. Nézzék, ez a Mi Professzorunk, megérdemli a Nobel-díjat! - Na és maga? Maga miért jön? A Kísérő egy darabig ellenségesen hallgat, aztán így szól: - Nekem megvannak rá a magam családi okai... - Mint a Mizantrópnak? - kérdi halkan a Professzor. A Kísérő váratlanul megfordul és a Professzorra néz, de az behunyt szemmel, kezét nyugodtan a mellére helyezve fekszik. - Te ne hasonlíts engem hozzá - figyelmezteti a Kísérő fenyegetőn. - Nem ismerted, soha nem láttad, s engem sem ismersz. Úgyhogy nincs mit összehasonlítanod. - Senki nem ismer senkit - jegyzi meg a Professzor anélkül, hogy kinyitná a szemét. - Ugyan, hagyjátok abba! - szól rájuk ingerülten az Író. - Senki nem ismer senkit, persze! Senki nem érti - Newton-féle binom! Családi ügyei vannak... Mindenét eljátszotta a lóversenyen, otthon nincs mit zabálni, dolgozni nem akar, mert születésétől fogva lumpen... ami pedig az italt illeti, ugyancsak rászokott, és a kártyát sem veti meg... A felesége meg, amilyen zsémbes boszorkány, folyton a fülét rágja, hogy adjon pénzt... egy csomó gyerek a nyakán, s mind bandita, állandóan az őrszobán vannak... Senki nem ismer senkit! Mesélje valaki másnak! Az Írót hallgatva a Kísérő mind dühösebb lesz, szeretne megszólalni, félbeszakítani, de képtelen rá. S csak miután az Író elhallgat, sikerül kipréselnie magából: - Fogd be a szád, te... te... Hogy mersz így beszélni rólam? Ugyan mit tudhatsz rólam? Ócska kis firkász vagy, bértollnok... A klozettek falára kellene írnod, te ingyenélő... Van egy lányom... tudod? Születésétől fogva nyomorék, tudod? A Zónát járom, s ő fizet meg érte! Kisgyerek, és kigúnyolják, mert vak és mankóval jár! Mindent, amit a Zónából kihoztam, doktorokra költöttem, de azok már semmit nem ígérnek. Csupa professzor! Akár maga!... Eh, minek is állok szóba veled, te szemét! Hirtelen feláll s eltűnik a domb mögött. - Kár volt - szólalt meg a Professzor. - Miért? Na és ha kár volt? Úgyis hazudik. Most találta ki az egészet. Átlátok rajta! - Nem, nem. Már régóta ismerem. Szörnyű élete volt. Már suhanckorában stalker lett, többször ült börtönben, megsebesült, a lánya pedig valóban torzszülött, a "Zóna áldozata", ahogy az újságokban írják. Néhány évvel ezelőtt a laboránsom volt a kutatóintézetünkben, úgyhogy én... - Akkor is hazudik. Nem a lányáról van szó. Életében most jutott először eszébe a lánya. Egyszerűen az az igazság, hogy egyetlen lumpen sem szereti, ha lumpennek nevezik. Előkelő modor kell neki, nemes érzésekkel közelíts feléje... A gróf a képedbe vágta a kesztyűt s büszkén távozott... Egy zsák pénzzel fog hazatérni, majd meglátja. - Érzem a rutinos Írót... No jó, nem fontos. Hallgatnak. A Professzor fölényesen elmosolyodik: - Zsákmánnyal tért haza - boldog. Élve tért haza - sikeres. Golyót kapott az őrtől - szerencsés. A többi pedig - a sors. - Ugyan, mi ez a csüggedt bölcselkedés? - Helyi folklór. Maga folyton elfelejti, hogy a Zónában vagyunk. A Zónában nem tehetsz hirtelen mozdulatokat s nem kockáztathatsz meg erős szavakat. - Elnézést. Csak nem kedvelem, ha hétköznapi dolgokat filozófiai köddel burkolnak be. - Mi az, amit egyáltalán szeret? - Régebben szerettem írni, de most már semmit nem szeretek. És senkit. - Soha nem jutott eszébe, hogy eljön az idő, amikor mindenki elhiszi majd, hogy létezik az a hely, ahová most tartunk? S akkor majd mindenki ide özönlik, ezrek, százezrek? - kérdezi hirtelen a Professzor. - Most is sokan hisznek benne, de hogyan juthatnának ide? - Idejutnak, barátocskám, idejutnak. Ha csak egy is az ezerből, de eljut ide. Hiszen a Mizantróp is eljutott ide... És a Mizantróp még nem is a legrosszabb. Vannak szörnyűbbek is. Nincs szükségük aranyra, és családi gond sem kínozza őket. Meg akarják váltani a világot, galambocskám! Az egész világot a saját kedvükre szeretnék átformálni, a földgolyó összes trónra nem került uralkodója, nagy inkvizítorok, mindenféle Führerek, jótevők és jóakarók... Gondolt valaha erre? - Az igazat megvallva, nem - feleli az Író. - Pedig érdemes erre gondolni. Ami engem illet, hajlamos vagyok hinni a rémmesékben. A tündérmesékben nem hiszek, de a rémmesékben igen... Az Író a száját elhúzva figyelmesen méregeti a Professzort. - Magának fogalma sincs az emberekről - szólal meg végül, - Megint ez az üres filozofálgatás. Magától értetődik, hogy előfordulhat, hogy valaki világmegváltó szándékkal jön ide, valójában azonban köp a világra, nőkre van szüksége, italra és még több pénzre... Professzor, hiszen azoknak az embereknek nem túl nagy a fantáziájuk! Na, legfeljebb tiszta szívéből kívánja, hogy üsse el egy autó a főnökét... Tudja maga, kikből lesznek azok a bizonyos Führerek? Vagy a nők nem kedvelik őket, vagy a kritikusok nem értékelik őket, vagy büdös a szájuk... Professzor, maga személyesen meggyőződhet erről, amikor eljut oda... Hiszen én magán is átlátok. Hiszen az arcára van írva, hogy valami csodás, az egész emberiséget boldoggá tevő jó cselekedetet gondolt ki. Más az én helyemben megrémülne. De, amint látja, én nyugodt vagyok! - Miattam nyugodt - szólal meg a Professzor. - Ez látszik is. Mindenkit a saját mércéjével mér. Politikus, szociológus - az lehetne... Miattam nem nyugtalankodik. És önmaga miatt? - Önmagam miatt? Nos, az én ügyeim senkire nem tartoznak. Köpök a maga egész világára. Engem a maga egész világában csupán egyetlen ember érdekel - ez itt... - Az Író a saját mellére bök. - Ér-e valamit ez az ember, vagy nem? Hiába tömi a bendőjét, vagy mégis sikerült megtalálnia a maga számára a bölcsek kövét? - Ide hallgasson - mondja a Professzor. - Ne csapja be önmagát. Hol azt mondja, hogy az ihletért, hol a szépségért, hol a nyugalomért megy oda... - Amikor majd megtudom, ki is vagyok én voltaképp, akkor megnyugszom, eljön az ihlet, megérint a szépség... - Na és, ha azt tudja meg, hogy maga egy szar alak? Ha kiderül, hogy nemhogy a hasznára való bölcsek kövét sem lelte fel, de a másét is összetörte? Szép kis nyugalom lesz! - Ez viszont, kedves Einstein barátom, már nem a maga dolga. Kérem, foglalkozzon a maga emberiségével, de engem hagyjon ki belőle. - Igen-igen, ez világos. Engem csak egyvalami nyugtalanít. Úgy érzem, maga valóban csak azt szeretné, ha mindenki békén hagyná, s ha lehetne - mindörökre. - Aranyat érő szavak! - Ha pedig mindenki, akkor én is - állapítja meg a Professzor. - Ezért is kérem meg magát: mégis, gondolja csak meg, miért jön velünk. Jól gondolja meg! Hiszen jó néhány milliárd ember él a földön, akik teljesen vétlenek abban, hogy maga egy szemét alak. A Kísérő visszatér. - Elég volt a heverészésből - fordul hozzájuk. - Menjünk... Finom porral borított mellékúton vánszorognak. Minden lépésükkel port kavarnak, s a por egy ideig lebeg a mozdulatlan levegőben. Az út mentén korhadt távírópóznák húzódnak. Nagy a hőség, előttük az út felett a forróságtól remeg a levegő. Az elöl lépdelő Professzor hirtelen megtorpan, útitársaihoz fordul, s zavarodottan megszólal: - Egy autó van ott elöl... Működik a motorja... - Ne törődj vele - nyugtatja meg a Kísérő... - Már húsz esztendeje működik. Inkább nézz a lábad alá, s haladj pontosan az út közepén... Elhaladnak az út szélén álló, vadonatújnak látszó teherautó mellett, amely mintha most gördült volna le a futószalagról. Motorja üresjáratban működik, kipufogódobjából kékes füst vágódik ki s oszlik szét a ködben. Kerekei viszont agyig belesüppedtek a földbe, s a vezetőfülke félig nyitott ajtaján és alján egy vékony fácska nőtt át. Valamikor, valószínűleg éppen a Látogatás napján, ez a hatalmas teherautó egy különleges pótkocsin hosszú, méteres átmérőjű gázcsövet szállított az úton. A teherautó balról egy oszlopnak vágódott, a cső legördült a pótkocsiról s kissé ferdén elállta az utat. Bizonyára akkor dőltek ki helyükből s zuhantak keresztben az útra a távíró- és telefonpóznák. A vezetékeket most rozsdaszín penész nőtte be. A penész moszatszerű csimbókja sűrű függönyként lóg le s elzárja az utat. A cső torka fekete, kormos, az előtte levő föld is kormos, égett, mintha a csőből többször is kormozó láng csapott volna ki. - Mi van, bemászunk oda? - kérdezi az Író, csak úgy magában, senkihez sem fordulva. - Ha megparancsolom, bemászol - feleli hidegen a Kísérő, s néhány kockakövet vesz el az árokpartról. - Na, lépjenek félre. - Karját lendíti, a kockakövet belehajítja a cső szájába s ő maga félreugrik. Hallani, ahogy a kockakő cseng és dübörög a cső belsejében. A Kísérő egy kis ideig vár, majd elhajítja a második kockakövet is. Dübörgés, csengés-bongás. Ismét csönd. - Úgy - állapítja meg a Kísérő, és lassan megrázza tenyerét. - Mehetünk. - Az Író felé fordul. - Induljunk. Az Író szeretne ugyan mondani valamit, de csak görcsösen sóhajtozik. A zsebéből előhúz egy lapos üveget, sietve lecsavarja a kupakját, kortyint néhányat, s átadja az üveget a Professzornak. Kabátujjával megtörli száját. Szemét le nem veszi a Kísérő arcáról. Mintha várna valamit. De hiába. - Nos? A többi már a sorstól függ? - kérdezi, s mosolyt erőltet magára. Egy lépést tesz a cső felé. Megáll a cső félelmetesen ásító torka előtt. Lassan zsebre dugja a kezét s megfordul. - És miért éppen én? - érdeklődik szemöldökét magasra húzva. - Mi az ördögért? Nem megyek. A Kísérő egészen közel lép hozzá, s az Író meghátrál. - Bemész! - sziszegi a Kísérő egyenesen az Író arcába. Az Író némán rázza a fejét. A Kísérő ekkor váratlanul gyomorszájon vágja, majd felülről fejen csapja, aztán a hajánál fogva megragadja, kiegyenesíti és pofozni kezdi. - De még mennyire, hogy mész!... - hörgi erőlködve. A Professzor megpróbálja elkapni a kezét, de a Kísérő oda sem fordul, könyökével félrelöki, orron találja, s leveri a Professzor szemüvegét. - No! Az Író megtörli felhasadt ajkát, a tenyerére, majd a Kísérőre pillant. - Istene-e-em... - nyögi. Határtalan undor jelenik meg az arcán, többé egy szót sem szól, kacskaringósat köp a Kísérő lába elé, megfordul s belebújik a csőbe. A Kísérő nyomban félreugrik, minél messzebb a csőtől s magával cibálja a Professzort is. A csőből tompa csörömpölés hallatszik, majd kopogás és zihálás. A Professzor remegő kézzel veszi fel újra a szemüvegét. Az egyik üveg megrepedt. A zaj halkul a csőben. - Utánam! - kiáltja rekedten a Kísérő, s beleveti magát a cső sötét szájába. Mindketten egy kerek, kupolaszerű, némileg egy keleti fürdőre emlékeztető helyiségbe másznak ki a csőből. Úgy tűnik, valamikor parancsnoki harcálláspont lehetett itt: összecsukható, asztalok és székek, az asztalokon néhány telefonkészülék (mindegyik kagylója le van véve a helyéről), félig elporladt térképek, széthajigált ceruzák. A padlón konzervekkel és üvegekkel teli ládák. S nem tudni, mi célból, egy babakocsi. Az Író az egyik asztalnál ül, és egy üveget bont fel. - Lám, ez minden, s te még féltél - szólal meg vidáman a Kísérő. Szemmel láthatóan először jár itt - élénk kíváncsisággal szemlélődik, minden sarokba bepillant. Az üveggel bajlódó Író komor iróniával figyeli. - Ha azt mondom, hogy mehetsz, ez azt jelenti, hogy mehetsz - folytatja a Kísérő. - Add csak ide, mit piszmogsz vele? - Elveszi az üveget az Írótól s ügyesen kiüti belőle a dugót. - Hová öntsek? Nincs hová? Akkor igyál egyenest az üvegből, legyél az első, megszolgáltad... Közben a Professzor körbejárja a helyiséget, s szórakozottan a helyükre teszi a telefonkagylókat. Az Író sokáig az üveg szájához tapad, majd térde közé szorítja, s megnyalja szája szélét. - Na milyen? Felmelegített? - érdeklődik élénken a Kísérő. - Ez az! A Mizantróp néhány órát üldögélt itt, amíg összeszedte magát és helyre nem állt az egyensúlya... Ugyan, igyál, igyál csak, majd elveszek egy felbontatlant, van itt belőlük bővet. - Kedves Csingacsguk! - harsogja az Író. - Megértem, hogy a maga körbejárása nem más, mint a bocsánatkérés egy sajátos formája. Megbocsátok magának. Nehéz gyermekkor, a környezet, a neveltetés, mindezt megértem. Azonban ne kergessen hiú ábrándokat! Feltétlenül bosszút állok még. A Kísérő, aki egy új üveggel veszkődik, megkérdi - Csak nem? - De igen, igen. Bosszúálló természetű vagyok, mint minded író és művészféle. Természetesen nincs szándékomban megverekedni magával s még kevésbé golyót ültetni a bordái közé...Mindent sokkal finomabban csinálok. Olyan tűt szúrok a maga vastag bőre alá, hogy rögtön megkeseredik tőle az élete. Bele egyenest az agyába! A központi idegrendszerébe!... Ebben a pillanatban telefoncsengés hallatszik. Mindnyájan összerezzennek, majd a Professzor felemeli a kagylót: - Tessék... A hallgatóban brekegő hang érdeklődik ingerülten: - Ez a kétszázhúsz háromszáznegyven négyszáztizenkettő? Hogy működik a készülék? - Fogalmam sincs - feleli a Professzor. - Köszönöm, csak ellenőriztük. Rövid búgások. Mindnyájan egymást nézik, aztán a telefonkészüléket. A Professzor hirtelen hátat fordít útitársainak s gyorsan feltárcsáz egy számot. Arcán káröröm. - Halló? - harsan egy rekedtes férfihang. - Bocsáss meg, ha megzavarlak - kezdi a Professzor -, azonban nem tudom megállni, hogy ne mondjak néhány szót. Remélem, megismertél? Csend. - Mit akarsz? - Régi épület, kazánház, négyes bunker. Sejted már? - Azonnal felhívom a rendőrséget. - Már késő! - állítja meg ujjongva a Professzor. - Nem érhetsz el. Tudod, hol vagyok? Két lépésre onnan! Két lépésre vagyok ettől a helytől, te pedig semmit nem tehetsz ez ellen. Telefonálj, ahová akarsz, írj feljelentéseket, kérj orvosi vizsgálatot, lázítsd fel ellenem a munkatársaimat, fenyegetőzz - úgy és ahányszor csak akarsz. Azért hívtalak fel, hogy elmondjam: gazember vagy, de én ennek ellenére két lépésre vagyok attól a helytől. Szünet. - Hallasz? - kérdi a Professzor. - Tisztában vagy vele, hogy ezzel vége a tudományos pályafutásodnak? - Túlélem. Egy ilyen ügy érdekében túlélem. - Tisztában vagy vele, hogy börtön vár rád? Kényszermunka? - Elég volt! Hiszen két lépésre vagyok onnét. Csak nem gondolod, hogy most megijeszthetsz? Szünet. - Istenem - sóhajt fel végül a láthatatlan beszélgetőpartner. - Hová jutottunk! Figyelj egy kicsit önmagadra. Hiszen te már régóta nem gondolsz az ügyre. Te még csak Herosztrátosz se vagy, csak... Egyszerűen ártani akarsz nekem, bele akarsz köpni a levesembe, s boldog vagy, hogy sikerült... Emlékezz csak vissza, az ördögbe is, hogy kezdődött ez az egész! Micsoda ötleteid voltak, micsoda lendület volt benned! Most pedig, csak rám és magadra gondolsz. Hol vannak azok a milliók, milliárdok, akikről beszéltünk, a semmit nem sejtő millió és milliárd együgyű lélek! Istenemre, menj, menj csak! Fejezd be már ezt az - aljasságot. Mégis, emlékeztetlek valamire. Gyilkos vagy. A remény gyilkosa. Nemzedékek százai követnek majd, s mindegyikben milliók fognak elátkozni és megvetni... A Professzor lázasan tapogatja a berendezést, megpróbálja kikapcsolni a hangszórót, de sikertelenül. - Most bizonyára köpsz a szavaimra. Nyeregben érzed magad és semmi másra nem gondolsz... Ne merd letenni a kagylót! Hallgasd végig, ez már személyesen rád tartozik. Nem a börtön a legszörnyűbb abból, ami vár rád. Magadnak nem bocsátod ezt meg sohasem! Tudom, látom magam előtt, ahogy a börtöncellában a kübli fölött a saját nadrágtartódon... A Professzor nagy zajjal a helyére csapja a kagylót s egy ideig mozdulatlanul áll. - Derűs beszélgetés - jegyzi meg a Kísérő, s hörpint az üvegből. - Ó, te szelíd lélek! - Ne törődjön vele - mondja a Professzor. - Csupán egy kollégámmal beszélgettem. - Az asztalhoz lép, leül, s elveszi a Kísérő kezéből az üveget. Nézegeti a címkét. - Igyatok, gyerekek, pihenjetek - mondja a Kísérő. - Igyatok, aztán az utolsó menet következik. - Az Íróhoz fordul. - Na, és te miért hallgattál el? Mit akartál mondani nekem? Tapintatosan igyekszik nem nézni a Professzorra. - Ugyan, nekem valahogy még a dühöm is szertefoszlott. A csodálkozástól - feleli az Író. - Ide figyeljen, maga nyomolvasó, valóban csak két lépésre lennénk attól a helytől? - No, kettőre vagy nem, mindegy - közel vagyunk... Sokáig hallgatnak. Majd az Író váratlanul kijelenti - Tudja mit? Kár volt elindulnunk. Vigye az ördög az egészet! Valahogy másképp képzeltem el ezt a dolgot. Nem megyek tovább. - Hogyhogy nem mész? - csodálkozik a Kísérő. - Csak úgy. Menjetek, én majd itt megvárlak. Amint boldogan jöttök vissza... - Nem testvér, ez nem megy. - Aztán miért nem? Talán van arrafelé még egy cső? - kérdezi kajánul az Író. - Akkor hadd másszon át rajta a Professzor... Most rajta a sor. - Miféle cső? Mit fecsegsz? - Az nem fontos, hogy mit fecsegek. A lényeg az, hogy nem megyek tovább. Ha hatalmamban lenne, én titeket is... Hogyan is minősítette ezt a Professzor? Jótevők? Benneteket se engednélek. - Na ne mondd! Meghátráltál? Két lépés maradt... - Nem az a fontos, mennyi maradt, hanem az, hogy mennyit tettünk meg! - jelenti ki majdhogynem kiabálva az Író. - Alaposan kibeszéltük itt magunkat. S ugyan mire jutottatok? - Maga mire jutott? - kérdi a haragtól rekedten a Kísérő. - Én? Mondd meg nekem, miért is kötötte fel magát a Mizantróp? - Ugyan, mi köze ehhez a Mizantrópnak? - háborodik fel a Kísérő. - Majd megmagyarázom, de előbb felelj nekem: miért, akasztotta fel magát? - Azért, mert nem a gazdagságot hajhászta, hanem az öccse miatt jött... - Úgy, úgy, az öccse után... - Az öccse halála száradt a lelkén. Még csaknem kisfiú volt, amikor magával hozta a Zónába, s valahol áldozatul dobta maga helyett. Azonban később, öregkorára annyira kínozta a lelkiismeret, hogy elindult a Zónába, visszakérni az öccse életét. Hanem amint eljutott addig a helyig, ismét felülkerekedett a kapzsisága, és az öccse élete helyett inkább pénzt kívánt. Világos? - Remek - mondja az Író. - Én is így gondoltam. De magyarázz meg nekem még valamit. Miért akasztotta fel magát? Miért nem vágott neki még egyszer, most már tényleg nem pénzért, hanem az öccséért... Nos? - Ezt én magam sem értem - feleli komoran a Kísérő. - Én viszont értem. S ő is megértette, ezért kötötte fel magát. A Mizantróp csak azt kapja, ami a Mizantrópé, csakis azt, semmi mást nem kaphat, mint ami kiszabatott rá... Hiszen te magad mondtad, hogy ezen a helyen csak a legtitkosabb óhajok teljesülnek. Ugyan mit kiabálsz torkodszakadtából... Egyetlen testvérem akarom visszakapni, boldogságot akarok az egész emberiség számára, ajándékozzatok meg ihlettel!... Ezen a helyen csak azok a vágyaid teljesülnek, amik a lényegedből fakadnak. Azok, amelyekről fogalmad sincs, de amelyek ott lakoznak benned és egész életedben irányítják a tetteidet. Tudod, mi történt a Mizantróppal? Semmit nem értettél meg, angyalom. Nem a kapzsiság győzte le. Azon a helyen letérdelt, könyörgött az öccséért, úgy érezte, tiszta szívéből, beteg lelkiismeretéből, végül mégis egy nagy halom pénzt kapott, mert semmi mást nem kaphatott, hiszen a Mizantróp csak azt kaphatja, amit a Mizantróp akar. Mert a lelkiismeretet, a bűntudatot csak elgondolta, kiagyalta. A jellemének lényege, az, ami rá, a Mizantrópra illett, egészen más volt. Amikor ezt megértette, felkötötte magát. A Kísérő szájtátva hallgatja. - Azt hittem, hogy egy érdekes, új játékot játszom. Kalandot. S egyszer csak rájöttem, barátocskám, hogy mindez nem játék. Az igazat megvallva, én még ezekben a csodákban sem nagyon hiszek. No, kérek ott valamit, de mégiscsak mese az egész. Aztán majd megírom. Hiszen erről még senki nem írt... Nem, Sólyomszem barátom, ilyen játékot nem játszom... - Ide figyelj, Professzor - szólal meg zavarodottan a Kísérő -, mi történt vele? Beszélj vele! A Professzor vállat von. - Hát ez meg hogy lehet? - csodálkozik a Kísérő. - Hiszen én a lányom egészségéért, szerencsétlen Majmocskámért megyek oda, s ezek szerint azt sem tudom, mit kapok majd? - Tudod - nyugtatja gyöngéden a Professzor. - Tudod te jól... - Elég volt - szakítja félbe az Író, s ismét nehéz hallgatás telepszik rájuk. Aztán a Kísérő komoran megszólal: - Elég. Indulás. A Professzor komoran megy elöl, mögötte az Író, az Író mögött, majdhogynem a sarkára lépve, a Kísérő. - Jól van, nem fogok hazudni - dünnyögi. - Amikor elmentem otthonról, nem gondoltam a Majmocskára, ez igaz... De most! Ölni tudnék érte! Te pedig azt magyarázod nekem... - Ide figyelj, elég a dünnyögésből - szól rá meg sem fordulva az Író. - Mit akarsz tőlem? Fogalmam sincs, mit akarsz voltaképp. S te magad sem tudod! Az isten szerelmére, hol jár az eszed! Nézd inkább az utat... Még csak az hiányzik, hogy épp most vesszünk oda. Előttük, remegő délibábként egy rozsdalepte exkavátor felszegett kotróvedre látszik. Ekkor megállnak a lankás lejtő előtt, ott, annál a Bizonyos Helynél, s elbűvölten bámulnak lefelé, a csodás katlanra. A Kísérő végigvizsgálja a lejtőt, s a rozsdaszín ereszkedőn különös, fekete pacákat vesz észre. - No, fiúk, a boldogságos úristenit! - örül fojtott hangon. - Megdöglött. Kimúlt. - Kicsoda? - érdeklődik azon nyomban a Professzor. - A húsdaráló. Látod ezeket a fekete pacákat? Kimúlt a ronda. Vége! Nyugodtan mehetünk. - Lám - húsdaráló... - jegyzi meg az Író elégedetten, s leül a földre. - Kedves neve van. - Ugyan, testvér, de még mennyire! A Mizantróp itt használta el utolsó eleven csalétkét. Zsugori volt a gúnyneve, fiatal, butácska legény volt... - És te odakergettél volna? - kérdi a Professzor. - Engem? A húsdarálóba? - Miért, mit gondoltál? A cső meg a húsdaráló egymaga mennyit ér... Itt csak így boldogulsz. Különben az esély egy a négyhez. Lottó. A Zónában azonban nem játszanak hazárdjátékokat... - Felfoghatatlan - mondja az Író. - Áttörni ezeken a halált hozó dombokon, megölni két bajtársadat, s mindezt egy zsák pénzért... - Először is - igazítja ki keményen a Kísérő -, az ember ide nem a bajtársát hozza magával. Különben a stalkereknek nincs bajtársuk. Én csak a magam bajtársa vagyok. Másodszor: pénzért még különb dologra is képesek az emberek. Mi az, tán a Holdról csöppentél közénk? - És mi van, ha nem mennék? - kérdezi a Professzor. - Ugyan, elég volt már ebből! - kiabál rájuk a Kísérő. - Mennék, nem mennék... Szerencsénk volt, és kész! Kiderült, hogy a cső üres, a húsdaráló kimúlt, mi az, tán a rosszakarótok vagyok? Azt gondoljátok, boldoggá tesz, ha élő embereket hajthatok a halálba? No - ki kívánkozik elsőnek? Talán te? Hiszen megszolgáltad... - fordul az Íróhoz. Az Író határozottan rázza a fejét. - Nem. Hiszen megmondtam, hogy nem megyek. Csupán a saját szememmel akartam megnézni ezt a csodát. Szkeptikus vagyok. - Pfuj! Ugyan, mit félsz, hisz megmondtam, hogy vége! Na, ha akarod, én megyek elsőnek. Nincs ellene kifogásod? - fordul a Professzorhoz. - Menjen, menjen csak... természetesen - feleli a Professzor. - Hiszen nekem soha, eszem ágában sem volt odamenni, s kérni valamit... - Hogyhogy nem volt? - kérdezi értetlenül a Kísérő. - Akkor mi a csudának igyekeztél ide? Hiszen nem én beszéltelek rá, hogy ide gyere... te magad kérted, pénzt ígértél! Hogyhogy nem volt? A Professzor válasz helyett az Író példáját követve leül a földre, s a térde közé, a földre helyezi hátizsákját. - Nahát, nézze meg az ember ezeket az idiótákat! - jelenti ki meghökkenve a Kísérő. - Az életüket kockáztatták, mindenen átjutottak, elértek ide - és tessék! Leültek és üldögélnek! - És helyesen teszik - mondja az Író. - Te is ülj le. Visszaút előtt üldögélni kell egy kicsit. - Ez az ostoba belekopaszodott, ezt meg otthon, a városban a rendőrbiztos várja... Legalább a hajad kérnéd vissza! - Azok, akik a fejüket vesztették, nem sírnak a hajuk után mondja az Író. - Hagyd el, angyalom, ne alázkodj meg! Ülj le közénk, falatozunk, iszunk egy kis konyakot... s aztán isten hírével, gyerünk haza. - Ezt neked - hazai - üvölti a Kísérő s fügét mutat. Határozottan megfordul s a lejtőhöz indul. Kezdetben nagyon magabiztos léptei lelassulnak s zavarodottan megáll. Majd megfordul, s ugyanilyen határozottan visszaindul. - Rendben! Megmagyaráznád, miért nem mész? - kérdi az Írótól. - Csak becsületesen, ne köntörfalazz! - Tessék! Félek. Nem ismerem magamat s nem bízom magamban. Csak egy dolgot tudok bizonyosan, azt, hogy az életem során sok szemét felhalmozódott a lelkemben. Nem akarom mindezt a mocskot az emberek fejére önteni, aztán pedig, mint ahogy a Mizantróp tette, hurokba dugni a fejem. Inkább a rohadt villámban iszom halálra magam, csendben és békességben. Menj, csak menj! De azért ne hidd, hogy amiért most életben vagyunk, nem öltél meg minket. Megöltél, bizony! Még akkor is, ha élünk. S ne is reménykedj. Ugyan, miben reménykedhetsz, ilyen természettel? A bűntudat könnyeit hullajtod a lányod miatt... Már megbocsáss, de olyan vagy, mint az a bandita, akinek a keze könyökig véres, a mellén azonban ott a tetoválás: "Ne feledd szülőanyádat"... Nyugodj meg, stalker. Nem nőttünk mi még fel ehhez a helyhez, nincs jogunk, hogy odamehessünk a boldogságért. - Ha viszont makulátlan lennék, talán oda se mennék! - kiáltja dühödten a Kísérő. - Megszólalt Bálám szamara! - jegyzi meg ábrándozva az Író. - Nem értem - dünnyögi a Kísérő, s kétségbeesetten rázza a fejét. - Nem értem... - Az a szerencséd, hogy nem érted. Menj oda, tüstént megérted, de akkor már... megbocsáss! Hiszen mindig nagyfa tartottad magad, mindenkinél többre... Acélos férfi, büszke és akaratos, valójában azonban - egyszerűen egy marha. S vagy nyomorékként, büdös tetűként térsz vissza, aki a szégyentől már semmire sem lesz alkalmas, vagy olyan vadként, hogy a Mizantróp hozzád képest angyalnak tűnik. Vége! Hagyj békén! Amíg veszekedtek, a Professzor kihúzott a hátizsákjából egy, a napfényben tompán csillogó hengert. A hengerben nincs számlap, sem skála, csak felső lapján van egy telefontárcsára emlékeztető korong. - Mi az? - kérdezi az Író. - Időzített bomba. - Atombomba?! - Igen. Húsz kilotonnás. - Honnét van? És minek? - A barátaimmal szereltük össze... egykori kollégáimmal. Úgy döntöttünk, hogy ezt a helyet meg kell semmisíteni. Én mind a mai napig ezt gondolom. Senkinek nem hoz szerencsét. Ha pedig rossz kezekbe kerül... Még rágondolni is szörnyű! Mellesleg, most már nem tudom... Később azt kezdték mondogatni, hogy csoda és remény ez a hely. S nem szabad a csodát és a reménységet elpusztítani. Összevesztünk. Csak a tudósok képesek így veszekedni. Elrejtették ezt a bombát, de én megtaláltam... - felemeli a tekintetét. - Érti? Most is tökéletesen biztos vagyok benne; a pokolba kell röpíteni ezt az egészet. Mi sem egyszerűbb: négy számot kell tárcsázni, s egy óra múlva... senki nem jön többé ide... Sokáig hallgat, majd hozzáteszi - És a földön soha többé nem lesz ilyen hely. - Szerencsétlen - jegyzi meg halkan az Író. - Szép kis problémát ötlött ki magának... - Tudja, ez elvi kérdés - folytatja a Professzor. - Soha ne tégy olyasmit, amit nem lehet visszacsinálni. Azonban amíg ez a fekély mindenki számára hozzáférhető - sem aludni, sem megnyugodni nem tudok... Sem aludni, sem nyugodtan élni... A Kísérő ekkor felfortyan. - Legyetek átkozottak! Mi az ördögnek álltam össze veletek? - üvölti. - Ócska értelmiségiek! Üres fecsegők! Odamentem volna, felvettem volna a pénzt, s semmiről sem tudtam volna, semmire nem gondoltam volna, s most nagyszerűen élnék, ahogy a többi ember! Megzavartatok! Szétrágtátok a lelkem, élősdiek! Most aztán mi lesz velem? Nos? Minden tilos! Oda nem mehetek, itt nem szabad... Tehát hiába volt ez az egész? Mindörökké hiába? Tehát, soha többé semmi? Vállon ragadja a Professzort. - Akkor robbantsd fel, a pokolba vele! Akkor - ne lehessen senkié! Legalább valami hasznunk lesz belőle! Az arcához kap és a fejét rázza, Majd hirtelen mozdulatlanná dermed. - Hallod? - suttogja rekedten az Író arcába. - Na jól van, én alkalmatlan vagyok... És a feleségem? A lányom kedvéért, nos? Nem én, hanem a feleségem? Ő szent asszony, Majmocskán kívül semmije nincs! Na, a feleségem? A Professzorhoz ugrik. - Nem! Nem kell! Nem szabad! Ne nyúlj hozzá! Hiszen nincs más reményünk! A Professzor ellöki a kezét. S az Író és a Kísérő megbabonázva figyelik, ahogy a Professzor nagy nehezen lecsavarja a henger tetejét, felemeli, elszakítja a kinyúló vezetékeket, s nekilát, hogy szétszedje az aknát, szaggatja, töri, s egyik alkatrészt a másik után messzire hajigálja szét maga körül. Közben lenyugszik a nap, besötétedik. ISMÉT A KÜLTELKI BÁR A bár kihalt. A pult mögött ott sürög-forog a testes pincér, derekán mocskos kötény. Hőseink egy sarokasztalnál foglalnak helyet - piszkosak, rongyosak, borostásak. Mindhármuk előtt egy-egy félig kiürített söröskorsó. Az Író fecseg: - ...Gigászi székesegyháznak képzelem el ezt az épületet. Mindaz, amit az emberi képzelet, fantázia, a merész gondolat létrehozott - mindaz csupán egy-egy tégla, aranytéglák, amelyekből a székesegyház falait emelték: bölcselet, könyvek, festmények, erkölcselméletek, tragédiák, szimfóniák... sőt, vinné az ördög, akár a legmerészebb, alapvető tudományos ötletek is. Legyen hát így... S az egész technológiátok, a kohók, a termelés, ez az egész sürgés-forgás, amelynek csupán az a célja, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni s minél többet lehessen zabálni - mindez csak állvány, váz... Természetesen erre is szükség van a székesegyház felépítéséhez, enélkül el sem lehetne képzelni, azonban ezek összeomlanak, ledőlnek, újból felrakják őket, először fából, majd kőből, acélból, műanyagból, mindez azonban végül csak váz a kultúra nagyszerű székesegyházának felépítéséhez, amely az emberiség hatalmas és végtelen célja. Minden elpusztul, minden feledésbe merül, minden eltűnik, csupán ez a székesegyház marad meg... Az igazat megvallva, az emberiség csupán azért létezik... A Professzor hörpint a korsóból s így zsémbelődik: - Mi az, csak nem arra készül, hogy megmondja, mi célból létezik az emberiség? - Ne szakítson félbe - veti oda az Író. - Ez neveletlenség. Csupán azért - folytatja -, hogy műalkotásokat hozzon létre! Az abszolút igazság mintáit. Ez legalább önzetlen szándék... Szünet. Az Író váratlanul elmosolyodik: - Tréfálok - teszi hozza majdhogynem zavarban. - Ez a sör. Hát sör ez? Gyerünk, még egy rundot, jó? - Nekem nincs több pénzem - mondja a Professzor. - Nekem sincs - közli csüggedt hangon az Író. - Hiszen maga azzal büszkélkedett, hogy mindenütt van hitele - veti a Professzor az Író szemére. - Igen! - feleli az kihívóan. - Mindenütt. De itt nincs. A Kísérő kiszór az asztalra néhány szeméttel keveredő pénzdarabot, s miközben számlál, ujjaival tologatja a pénzeket. - Tessék - mondja -, két korsóra még elég. Élünk. Ebben a pillanatban megjelenik az asztalnál a pincér, ügyesen eléjük helyezi a teli, habsapkás korsókat, s elragadja a kiürülteket a maradék itallal. A Kísérő, miközben a pincért nézi, elnéző tekintettel kopogtat körmével a szánalmas aprópénzhalmon. A pincér megnyugtató mozdulatot tesz s eltűnik. - Az olvasóm! - jelenti be az Író sokatmondón. - Felismert! A Kísérő és a Professzor ránéznek az Író borotválatlan, piszkos képére, a hatalmas kék monoklira a jobb szeme körül, a homlokára csúszott, átvérződött rongydarabra, nézik, majd egy szót sem szólva, hosszasan korsójukhoz tapadnak. - Nem - mondja a Kísérő. - Ez nem ivászat, fiúk. Tüstént felhívom az asszonyt, van még egy tízese. Hozza csak ide. Az Író a ruhája ujjánál fogva visszatartja. - Miféle tízes? Én most akármelyik szerkesztőséget felhívhatom. A Kísérő elhessegeti magától. - Nyughass... A vendégem vagy, s nem mi a tiéid. Ülj nyugodtan. Odalép a telefonautomatához, tárcsázik, s ebben a pillanatban az ablakon keresztül megpillantja a feleségét, aki a bár felé tart. Helyére akasztja a kagylót s visszatér az asztalhoz. Az asszony az asztalhoz lép, s így szól a férjéhez: - No, mit ülsz itt? Gyerünk! - Rögtön - feleli a férfi. - Ülj le egy kicsit. Ülj le velünk, mi az, talán sietsz? Az asszony készségesen helyet foglal, megfogja férje kezét, s tekintete végigsuhan az Írón és a Professzoron. - Tudják - kezdi -, az édesanyám nagyon ellenezte. A férjem ugyanis kész bandita volt. Az egész környék reszketett tőle. Szép volt és könnyelmű, mint... Anyám egyre azt hajtogatta: stalker, halálraítélt, örökös börtöntöltelék... s hozzá a gyerekek. Jusson eszedbe, milyenek a stalkerek gyerekei... Még csak nem is vitatkoztam vele. Mindezt magam is tudtam: azt is, hogy halálraítélt, hogy örökösen börtön várja és a gyerekeket is. Mégis, mit tehettem volna? Biztos voltam benne, hogy boldog leszek vele. Természetesen azt is tudtam, hogy bánatban is lesz részem bőven, de azt gondoltam, inkább legyen keserű boldogság, mint szürke élet. Persze, lehet, hogy mindezt most találom ki. Akkor egyszerűen hozzám lépett s gyöngéden így szólt: "Tudod mit, gyere velem!" És én mentem. Soha nem bántam meg. Sohasem. Rossz is volt vele. Féltem is. És szégyelltem is magam, mégis, soha nem bántam meg és senkit nem irigyeltem. És ő sem bánta meg és nem irigykedett. Egyszerűen: ilyen a sorsunk. Ilyen az élet és ilyenek vagyunk mi is. Bánat nélkül öröm sem létezne az életünkben. Minden rosszabb lenne. Mert nem lenne ekkora a boldogság, és a remény sem éltetne. Úgy ám. Most pedig ideje indulnunk. Menjünk, Majmocska egyedül van otthon. Felállnak. - Ezek a barátaim - mondja Stalker. - Ennél több egyelőre nem tellett tőlem... Távoznak, az Író és a Professzor hosszasan néz utánuk.