MARY SHELLEY
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Én csak feküdtem a szalmán, de nem tudtam elaludni. A nap eseményei já
rtak az eszemben. Legjobban ezeknek az embereknek a szelídsége lepett meg, nagyon szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de nem mertem. Túlságosan is jól emlékeztem még, miként bántak el velem előző nap a barbár falusiak, s úgy döntöttem, bármit tartok is helyesnek a jövőben a magatartásomra nézve, most mindenesetre némán meghúzódom az ólban, figyelek, s igyekszem kideríteni az indítóokokat, amelyek a tetteiket meghatározzák.A tanya lakói másnap már napkelte előtt fönn voltak. A fiatal nő a tanyán tett-vett, elkészítette a reggelit, a fiatalember meg az első étkezés után elment.
Ez a nap ugyanúgy telt, mint az előző. A fiatalember a kapun kívül foglalatoskodott, a lány meg benn talált magának elfoglaltságot. Az öregember, akiről hamarosan megállapítottam, ho
gy vak, vagy elmélkedéssel múlatta az órákat, vagy a szerszámján játszott. Nagyobb szeretettel és tisztelettel már nem lehet valakit körülvenni, mint amit a két fiatal tanúsított tiszteletre méltó társa iránt. Minden kis szolgálatot meleg gyöngédséggel végeztek el körülötte, s ő ezt jóságos mosollyal viszonozta.De nem voltak teljesen boldogok. A fiatalember és a társa olykor félrehúzódott, s ilyenkor mintha sírtak volna. Nem láttam okát boldogtalanságuknak, de mélységesen sajnáltam őket. Ha ilyen gyönyörű két ember is lehet szerencsétlen, akkor nem is olyan különös, ha én, a tökéletlen és magányos lény olyan nyomorult vagyok. De miért boldogtalanok ezek a szelíd lelkek? Gyönyörű a házuk (az én szememben az volt), s megvan minden kényelmük. Van tüzük, aminé
l melegedhetnek, ha fáznak, s van ízletes ennivalójuk, ha éhesek. Pompás ruhát viselnek, s ami annál is több, élvezhetik egymás társaságát és beszédét, s mindennap nyájas, szerető pillantásokat válthatnak. Akkor meg mit jelentenek a könnyeik? Valóban fájdalmat fejeznek ki? Kezdetben nem találtam választ e kérdésekre, de a szakadatlan figyelés és az idő sok mindent megmagyarázott, ami kezdetben talányos volt.Jó idő telt el, amíg fölfedeztem a szeretetre méltó család szomorúságának egyik okát. A szegénység volt az, s e rosszat nyomasztó mértékben megszenvedték. Más táplálékuk nem volt, csak a zöldség, amit a kertjük termett, s egyetlen tehenük teje, márpedig a tehén így télidőben nagyon keveset adott, mert gazdái alig tudtak annyi takarmányt előteremteni, hog
y életben tartsák. Azt hiszem, gyakran voltak kénytelenek kiállni az éhség sajgó gyötrelmeit, kiváltképp a tanya két fiatal lakója, mert többször is láttam, odateszik az ételt az öregember elé, de maguknak nem tartanak meg semmit.E jóság nagyon meghatott.
Hozzászoktam, hogy éjszakánként, mert nekem is ennem kellett valamit, megdézsmáljam a készletüket, de attól kezdve, hogy rádöbbentem, fájdalmat okozok vele a tanya lakóinak, tartózkodtam tőle, s a szomszédos erdőben gyűjtött bogyókkal, magvakkal és gyökerekkel vertem el az éhem.Fölfedeztem még valamit, amivel könnyíthetek a munkájukon. Rájöttem, a fiatalember a nap nagy részét azzal tölti, hogy fát gyűjt a családi tűzhelyre. Éjszakánként tehát megesett, hogy fogtam a szerszámot, amelynek használatát hamarosan elsajátítottam, s annyi tűzifát hordtam haza, amennyi napokra elegendő.
Emlékszem, első alkalommal a fiatal nő, mikor reggel ajtót nyitott, láthatólag meglepődött a kint fölhalmozott rengeteg fa láttán. Fennhangon szólt valamit, a fiatalember csatlakozott hozzá, s ő is hangot adott a meglepetésének. Örömmel észleltem, hogy aznap nem megy ki az erdőbe, hanem az idejét a ház körül, a kertben dolgozgatva tölti.
Fokról fokra ennél nagyobb fölfedezéseket is tettem. Rájöttem például, hogy ezek az emberek tapa
sztalataikat és érzelmeiket tagolt hangok segítségével közlik egymással. Észleltem, a szavak, amelyeket kiejtenek, olykor fájdalmat, olykor örömöt okoznak, mosolyt vagy szomorúságot keltenek annak lelkében vagy arcán, aki hallja őket. Ez igazán isteni tudomány volt, s én égtem a vágytól, hogy elsajátítsam. De valahányszor erre kísérletet tettem, az mindig kudarcba fulladt. Az ő beszédük gyors volt, s a szavaknak, amelyeket kiejtettek, semmi látható közük a körülöttünk lévő tárgyakhoz, s így nem találtam nyomot, amelyen elindulva megfejthettem volna jelentésük titkát. Nagy-nagy figyelem árán s több holdforduló ideje alatt, amit az ólamban töltöttem, sikerült fölismernem azokat a neveket, amelyeket a beszélgetésükben előforduló leggyakoribb tárgyaknak adtak: azonosítottam és megtanultam, teszem azt, a tűz, tej, kenyér és fa szavakat. Azonkívül megtanultam a tanya lakóinak nevét is. A fiatalembernek és a társnőjének külön-külön több neve is volt, az öregembernek azonban csak egy: apa. A lányt hol húgomnak, hol Agathának szólították, a fiatalembert hol Felixnek, hol bátyámnak, hol fiamnak. EI sem tudom mondani, mekkora öröm volt, amikor sikerült megfejtenem e hangok jelentését, s hogy ki is tudtam ejteni őket. Ezenkívül több más szót is megkülönböztettem egymástól, de sem megérteni, sem alkalmazni nem tudtam őket, így például ezeket: jó, drága, boldogtalan.Ezzel telt a telem. A tanya lakóit szelíd modoruk és szépségük nagyon megszerettette velem. Ha ők szomorúak voltak, én is elcsüggedtem. Ha fölvidultak, osztoztam a vígságukban. Rajtuk kívül alig láttam emberi lényt, s ha történetesen be is állított valaki a tanyára, hangos modora és durva kiáltása csak annál inkább ráébresztett barátaim felsőbbségére. Az öregember, azt láttam, nemegyszer próbált bátorságot önten
i a fiatalokba, s néha kifejezetten azért szólította őket, hogy elűzze mélabújukat. Ilyenkor vidáman beszélt hozzájuk, s arcának jósága még nekem is örömet szerzett. Agatha tisztelettel hallgatta, szeme néha megtelt könnyel, amit igyekezett észrevétlen fölszárogatni, de általában úgy találtam, hogy miután apja intelmeit végighallgatta, arca is, hangja is fölvidult. Ám nem úgy Felixé. Ő volt hármuk közül mindig a legszomorúbb. S még az én gyakorlatlan szemem is észrevette, jobban szenved, mint szerettei. De ha arca szomorúbb volt is, hangja, főleg ha az öregemberhez szólt, vidámabb a húgáénál.Számtalan példát tudnék mondani, amely, bármily kicsiség is, híven tükrözi a tanya szeretetre méltó lakóinak jellemét. Felix a legnagyobb szegénység és szűkölködés közepette is örömmel vitte húgának az első kis fehér virágot, amely kikandikált a hó alól. Kora reggel, mielőtt húga fölkelt volna, Felix eltakarította a havat, mely eltorlaszolta az istállóhoz vezető ösvényt, vizet hozott a kútról, behordta a fát a kamrából,
amelyet, mindig megújuló meglepetésükre, valamely láthatatlan kéz újra meg újra megrakott tűzifával. Napközben Felix, azt hiszem, egy szomszédos gazdánál dolgozott, mert gyakran megesett, hogy elment hazulról, és nem is jött haza vacsoráig, de fát ilyenkor nem hozott. Máskor meg a kertben foglalatoskodott, de az ilyen fagyos időben sok tennivalója nem akadt, így inkább felolvasott az öregembernek és Agathának.Ez a felolvasás kezdetben hallatlanul zavarba ejtett, de fokról fokra fölfedeztem, olvasás közben u
gyanazokat a hangokat ejti ki, mint amikor beszél. Ebből arra következtettem, a papíron kimondható jeleket talál, s ezeket megérti, fellobbant hát bennem is a vágy, hogy magam is megértsem őket. De miként lett volna ez lehetséges, ha még a hangokat sem értettem, amelyeket jelölnek? Szépen fejlődtem ugyan e tudományban, de ahhoz nem eléggé, hogy bármi beszélgetést, bár elmém minden erejét erre szenteltem, követni tudtam volna. Azt ugyanis könnyű volt felfognom, hogy bármennyire szeretném fölfedni ottlétemet a tanya lakói előtt, ezt meg sem szabad kísérelnem, míg el nem sajátítom a nyelvüket; e tudás birtokában talán rá tudom venni őket, nézzék el alakom torz voltát, amelyre szakadatlanul figyelmeztetett a közöttünk lévő szemmel látható különbség.Megcsodáltam
a tanya lakóinak tökéletes alakját - kecsességüket, szépségüket, finom arcvonásaikat-, s megrémültem, ha magamat vettem szemügyre a tavacska vizében! Először visszariadtam, képtelen voltam elhinni, valóban az én képemet veri vissza a víztükör, ám mikor meggyőződtem róla, hogy valóban én vagyok az a szörnyeteg, keserűen, halálosan elcsüggedtem. Ó, jaj! Pedig még nem is tudtam, nyomorúságosan torz voltom milyen végzetes következményekkel jár.Ahogy a nap melegebbé vált, s a napvilág hosszabbá, eltűnt a hó, s én megpillantottam a csupasz fákat meg a fekete földet. Ettől kezdve Felixnek több elfoglaltsága akadt, megszűntek a fenyegető éhség szívszaggató jelei. Élelmük, mint utóbb megtanultam, egyszerű volt, de tápláló; s most már volt belőle elegendő. Több újf
ajta növény nőtt ki a földből, ezeket elkészítették, s az évszak előrehaladásával megszaporodtak a jólét jelei.Az öregember a fia karján délidőben naponta sétát tett, már ha éppen nem esett az eső, mert megtanultam, hogy ha az égből ömlik a víz, azt úgy mondják. Pedig ez gyakran előfordult, noha a hegyi szél gyorsan megszárította a földet, s az évszak sokkal kellemesebbé vált, mint azelőtt volt.
Életmódom az ólban nem változott. Reggel a tanya lakóinak jövés-menését lestem, s mikor egyik erre, másik arra el
ment a dolga után, aludtam egyet. A nap hátralévő részét megint barátaim figyelésével töltöttem. Mikor ők nyugovóra tértek, ha holdfényes volt az éjszaka, vagy felhőtlen tisztán ragyogtak a csillagok, kimentem az erdőbe, megszedtem a magam élelmét, és tűzifát gyűjtöttem a háznak. Visszatértem után, ha kellett, elhánytam a havat az ösvényről, s elvégeztem azokat a tennivalókat, amelyeket Felixtől sikerült ellesnem. Utóbb megfigyeltem, hogy a láthatatlan kéz munkálkodását nagy csodálkozással vették tudomásul, s hallottam, ilyenkor azt mondják: jó szellem meg csoda, de nem értettem e szavak jelentését.Gondolataim egyre élénkültek, s nagyon vágytam már fölfedezni e gyönyörű teremtmények érzéseit és tetteinek indítékait. Az is nagyon izgatott, hogy Felix miért látszik oly szerencsétlennek, s Agatha miért oly szomorú. Azt hittem (én szerencsétlen bolond!), majd még módomban áll visszaadni ezeknek az érdemes embereknek a jókedvét. Ha aludtam, vagy másutt jártam, akkor is ott lebegett előttem a tiszteletre méltó va
k apa, a szelíd Agatha és a derék Felix képe. Mint felsőbbrendű lényekre, akik majd jövendő sorsom döntőbírái lesznek, néztem föl rájuk. Képzeletemben ezerszer is megalkottam a képét, miként mutatkozom meg előttük, s ők hogyan fogadnak. Elképzeltem, mint borzadnak tőlem, míg csak szelíd viselkedésemmel és békítő szavaimmal el nem nyerem kezdetben a szívességüket, utóbb a szeretetüket is.E gondolatok fölvillanyoztak, s arra ösztökéltek, hogy újult erővel lássak hozzá a beszéd művészetének elsajátításához. Szerveim durvák voltak, de alkalmazkodók, s bár hangom korántsem hasonlított az ő lány hangjukhoz, már elfogadható könnyedséggel ejtettem azokat a szavakat, amelyeket megértettem. Olyan volt ez, mint a különbség az öleb és a szamár között: a szelíd szamár,
ha durva is a modora, mindenképpen jót akar, és kétségtelenül jobb bánásmódot érdemelne, mint szidalmat és ütleget.A tavasz langymelege és a kellemes záporok megváltoztatták a föld képét. A férfiak, akik e változás előtt mintha barlangban rejtőztek volna, most szétszóródtak, és a föld művelésének különféle tennivalóival foglalatoskodtak. A madarak is vidámabban daloltak, és sorra pattantak ki a rügyek a fákon. Boldog, boldog föld! Istenekhez méltó lakhely, mely nem is oly régen még sivár volt, nyirkos és e
gészségtelen. Kedélyemet fölvidította a bűvös természet. A múlt kitörlődött emlékezetemből, a jelen derűs volt, s a jövőt a remény s az öröm sejtelme aranyozta be fényes sugarával.