MARY SHELLEY
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Nyolc óra volt, mikor partra szálltunk. Egy kicsit sétáltunk még a parton, gyönyörködtünk a tűnő esti fényben, majd visszamentünk a fogadóba, s a víz, az erdő és a gyönyörű hegyek jártak az eszünkben, amint elnyeli őket a sötétség, de kivehető még fekete körvonaluk.
A szél, amely délen elcsöndesült, most újult erővel támadt fel nyugaton. A hold elérte pályája csúcspontját, majd lassan alább szállt. A felhők sebesebben húztak el a színe előtt, mint a keselyű, kioltották sugarait, a tó színe meg visszatükrözte az égbolt mozgalmas képét, s azt megbolyduló hullámaival csak annál mozgalmasabbá tette.
Én nyugodt voltam egész nap, de amint az éjszaka sötétségbe burkolta a tárgyak körvonalát, ezernyi félelem támadt reám. Feszülten figyeltem, jobb kezem a pisztolyt markolta, amelyet keblembe rejtettem. Megrezzentem minden neszre, de eltökéltem, nem adom olcsón az életemet, s nem riadok vissza a harctól, míg ellenségem élete vagy az enyém ki nem huny.
Elizabeth egy darabig félénk és rémült csöndben figyelte izgalmamat, de volt valami a tekintetemben, ami őt is rettegéssel fertőzte meg, mert reszketve kérdezte:
- Mi izgat
ott fel annyira, drága Victorom? Mitől félsz?- Ó, nyugodj meg, nyugodj meg, szerelmem - feleltem. - Ez az egy éjszaka, aztán minden jó lesz, de ez félelmetes, nagyon félelmetes.
Egy órát töltöttem ilyen lelkiállapotban, majd egyszerre ráébredtem: az öss
zecsapás, amelyre pillanatokon belül számítottam, milyen félelmes lenne a feleségemnek, komolyan megkértem hát, vonuljon vissza, s elhatároztam, mindaddig nem megyek utána, amíg meg nem tudok valamit ellenségem hollétéről.Elizabeth magamra hagyott, s én egy darabig föl-alá járkáltam a fogadó folyosóin, benéztem minden zugba, mely netalán a szörnyeteg búvóhelyéül szolgálhatna. De nyomát sem leltem sehol, s már-már azt hittem, valami szerencsés véletlen megakadályozta, hogy fenyegetését valóra váltsa, mikor
egyszerre velőtrázó és félelmetes sikolyt hallottam abból a szobából, ahova Elizabeth visszavonult. Meghallottam, s agyamba hasított az igazság, karom lehullott, s megdermedt minden porcikám. Éreztem, hogy a vér surrog az ereimben, és bizsereg az ujjam hegye. Ez az állapot mindössze egy pillanatig tartott. A sikoly megismétlődött, s én bérontottam a szobába.Nagy Isten! Miért nem leheltem ki azon nyomban a lelkem?! Miért vagyok itt, s mesélem, mint pusztult el a föld legszebb reménye s legtisztább teremtmén
ye? Ott hevert élettelenül, keresztben az ágyon, feje lelógott, sápadt és eltorzult arcvonásait félig eltakarta a haja. Akárhova nézek, ma is őt látom - vértelen karját, elernyedt testét, amint a gyilkos a nászágyára odadobta. Hát lehet az, hogy ezt látván életben maradtam? Ó, jaj! Az élet konok, s ott marad meg leginkább, ahol legjobban gyűlölik. Csak egy percre vesztettem el az eszméletemet. Élettelenül hanyatlottam a földre.Mikor magamhoz tértem, emberek vettek körül a fogadóból. Arcukon döbbent rémület
tükröződött, de a mások rémületét csak gúnynak éreztem, az engem nyomasztó érzések árnyékának. Abba a szobába menekültem közülük, ahol Elizabeth holtteste feküdt, a szerelmemé, feleségemé, a drága, érdemes nőé, aki az imént még élt. Már elmozdították abból a testhelyzetből, ahogy rátaláltam, s most, amint feküdt az ágyon, karján nyugodott a feje, s arcát, nyakát kendő takarta, akár azt hihettem volna, hogy alszik. Odarohantam hozzá, hevesen átöleltem, de halálos ernyedtsége s hideg keze elárulta, akit a karom közt tattok, az többé már nem az én szeretett s becézett Elizabethem. A démon gyilkos kezének nyoma ott volt a nyakán, s ajkáról örökre elszállt a lélegzet.De miközben sajgó kétségbeeséssel öleltem, véletlenül föltekintettem. A szoba ablakai az előbb
még be voltak zsaluzva, most meg holtra rémülten vettem észre, bevilágít a hold haloványsárga fénye. Valaki föltépte a zsalut, s leírhatatlan iszonyatomra megpillantottam az ablakban az ocsmány és visszataszító alakot. A szörny arcán vigyor ült. Démonujját gúnyosan szegezte feleségem holttestére. Odarohantam az ablakhoz, keblemből előrántottam a pisztolyt, s rásütöttem, de kitért előlem, leszökkent az ablakról, villámsebesen elfutott, és belevetette magát a tóba.A pisztoly dörrenésére a tömeg a szobába tód
ult. Odamutattam, ahol a szörny eltűnt, s csónakon eredtünk a nyomába. Hálót is vetettünk, de minden hiába. Teltek az órák, s reményünk vesztetten tértünk vissza. Társaim java része szentül meg volt győződve, hogy a szörny csak képzeletem szülötte. Miután partra szálltunk, szárazföldön folyt tovább a kutatás, az üldözők csoportokra oszolva széledtek szét különféle irányba, az erdők, szőlők közé.Szerettem volna velük tartani, de nem jutottam messzire a háztól, szédültem, s a léptem olyan volt, mint a részeg
emberé. Tekintetem ködös, s a bőröm száraz, mintha Iáz emésztett volna. Ilyen állapotban vittek vissza, fektettek ágyba, miközben alig voltam tudatában, mi történik velem. Szemem tétován járt ide-oda a szobában, mintha keresnék valamit, amit elvesztettem.Egy idő múlva fölkeltem, s szinte az ösztönömtől vezettetve átkúsztam abba a szobába, ahol szerelmem feküdt kiterítve. Siratóasszonyok vették körül. Ráborultam, s szomorú könnyeim elvegyültek az asszonyok könnyeivel - s közben egyetlen határozott gondolat
sem alakult ki az agyamban, csak járt az eszem összevissza, zavartan töprengtem az engem ért sok-sok balszerencsén s azok okain. A döbbenet és iszonyat ködében tévelyegtem. William halála, Justine kivégzése, Clerval s most feleségem meggyilkolása; s még csak azt sem tudtam, megmaradt szeretteim épek és egészségesek-e, s vajon nem érte-e utol őket is a démon rosszakarata. Lehet, hogy apám épp most az ő markában vonaglik, s talán Ernest holtan hever a Iába előtt. Fölugrottam, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjek Genfbe.A fogadóban nem volt ló, amit bérelhettem volna, kénytelen voltam hát a tavon utazni, de a szél nem volt kedvező, és szakadt az eső. De még éppen csak hajnalodott, joggal reméltem hát, hogy estére hazaérek. Evezősöket fogadtam, s magam is evezőt fogtam, mert a lelki viharok idején mindig megkönnyebbülést hozott a testi erőfeszítés. De a rám szakadt nyomorúság s a hallatlan izgalom, amit átéltem, képtelenné tett a testi munkára. Ledobtam az evezőt, tenyerembe temettem arcom, s átengedtem ma
gam a sötét gondolatoknak. Ha fölnéztem, csupa olyan képet láttam, amit még a boldogabb időkből ismertem, s amelyben épp előző nap gyönyörködtünk vele, aki már csak árny és emlék. Szememből ömlött a könny. Egy pillanatra elállt az eső, s láttam, a halak ugyanúgy fickándoznak a vízben, mint néhány órával ezelőtt. Akkor Elizabeth figyelte őket. Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás. Süthetett a nap vagy takarhatták felhők, semmit sem láttam olyannak, mint tegnap, ővele. Egy démon elragadta tőlem jövendő boldogságom minden reményét; nincs teremtmény, ki oly szerencsétlen lenne, mint én; az emberiség történetében páratlan, ami engem ért.De miért is időznék el azon, ami e legutóbbi, mindent betetőző esemény után történt? Hisz egész történetem a rémségek története. Ez volt mindennek a csúcsa, amit ezután mondanék, az talán csak untatná önt. Tudja, hogy szeretteimet sorra elragadták tőlem. Magamra maradtam. Az én erőm is kimerült, s most már pár szóban összefog
lalhatom, ami ebből az ocsmány történetből hátravan.Megérkeztem Genfbe. Atyám és Ernest még élt, de atyám a híreim súlya alatt összeomlott. Még ma is itt látom őt magam előtt, a csodálatos és tiszteletre méltó öregembert! Üres tekintete ide-odajár, hisz nincs, aki elbájolná, akiben örömét lelné, elvesztette Elizabethet, több mint leányát, akit egy ember minden szeretetével bálványozott, épp ő, akinek élete alkonyán oly kevés szeretetben volt része, s épp azért kétségbeesetten csüngött azokon, akik még megm
aradtak neki. Átkozott, átkozott legyen a démon, aki szerencsétlenséget hozott ősz fejére, s arra kárhoztatta, hogy ily nyomorultul pusztuljon el! Mert nem bírta az életet a körülötte halmozódó sok iszonyat közt; élete kútja hirtelen elapadt. Ágynak esett, s pár nap múlva a karjaim közt meghalt.És énvelem mi történt? Nem tudom; érzékeim cserbenhagytak, s csak a láncok és a sötétség súlya nyomott. Igaz, néha azt álmodtam, virágos réten bolyongok, bájos völgyekben ifjúkori barátaimmal, de fölébredtem, s pince
börtönben leltem magam. Mélabúm nem hagyott el, de fokról fokra tudatára ébredtem nyomorúságos helyzetemnek, s ekkor kiengedtek börtönömből. Mert bolondnak nyilvánítottak, s amint megtudtam, hosszú hónapokig magányos cella volt a lakóhelyem.A szabadság azonban haszontalan ajándék lett volna számomra, ha eszemre ébredve nem ébredtem volna bosszúvágyra is. Rám nehezedett múltbeli balsorsom emléke, s egyre többet töprengtem az okán - a szörnyetegen, akit én teremtettem, a nyomorult démonon, akit én szabadítot
tam rá a világra, a magam romlására. Őrjítő düh fogott el, ha csak eszembe jutott is, s arra vágytam, azért imádkoztam, hogy kerüljön egyszer a kezem közé, hadd álljak rajta kegyetlen bosszút.Gyűlöletem nem sokáig korlátozódott hiú álmodozásra. Amint szabadultam, már azon törtem a fejem, miként lehetne a gyilkost legbiztosabban kézre keríteni, s ennek érdekében alig egy hónap múltán fölkerestem a város egyik büntetőbíráját, s közöltem vele, feljelentést kívánok tenni, mert ismerem családunk tönkretevőjét,
s szeretném, ha minden erejét latba vetné a gyilkos letartóztatása érdekében.A bíró figyelmesen és nyájasan hallgatott.
- Legyen meggyőződve, uram - mondta -, nem fogok sajnálni semmiféle fáradságot és erőfeszítést, hogy a gazembert kézre kerítsük.
- Nagy
on köszönöm - feleltem. - Ám hallja a tanúvallomást, amit tenni kívánok. Különös történet, az igaz, annyira, hogy félek, el se hinné, ha az igazságban nem lenne valami, ami mindenképpen elhiteti, ha mégoly csodálatos is. A történet kellően logikus is ahhoz, mintsem álomnak hihetné, s nekem különben sincs semmi okom hazudni. Modorom, ahogy mindezt elmondtam neki, meggyőző volt, ámde nyugodt. A szívem mélyén én már elhatároztam, halálba kergetem megrontómat, e cél megenyhítette kínszenvedésemet, s egy ideig még az élettel is megbékített. Most röviden, de határozottan és pontosan előadtam történetemet, megjelöltem az időpontokat, és közben egy indulatos szót, egy fölkiáltást el nem ejtettem.A bíró kezdetben teljesen hitetlennek látszott, de amint előrehaladtam, egyre figyelmesebb, egyre érdeklődőbb lett. Láttam, néha megborzong az iszonyattól; máskor meg a meglepetéstől, s az arcára volt írva, hogy ebbe nem keveredik egy szemernyi hitetlenkedés sem. Elbeszélésem végére érve így szóltam:
- Ez a lény hát az, aki ellen vádat emelek, s arra kérem, kövessen el mindent, ami hatalmában áll, hogy letartóztassa és megbüntesse. Ez mint bírónak kötelessége is, s én hiszem és remélem, emberi érzései nem lázadnak e feladat teljesítése ellen.
E felszólítás ugyancsak nagy vált
ozást idézett elő hallgatóm arcán. Miközben hallgatta, hitte is, nem is a történetemet, ahogy az emberek a kísértethistóriákat és a természetfölötti eseményekről szóló beszámolókat általában, de mikor felszólítottam, a hallottak alapján hivatalból járjon el, hitetlenségének aggálya teljes egészében visszatért. De mindenesetre nyájasan válaszolt:- A legnagyobb készséggel megadnék önnek minden segítséget a teremtmény üldözéséhez, de akiről beszél, az úgy látszik, olyan erők birtokában van, amelyek meghiúsíthatják minden erőfeszítésemet. Ki tudna nyomon követni egy olyan állatot, amely képes átkelni a Jeges-tengeren, s olyan barlangokban, ólakban is meglakik, ahol nincs ember, aki rá merne törni? S amellett hónapok teltek el azóta, hogy bűneit elkövette, s ne
m is sejti senki, hova vándorolt el, vagy jelenleg merrefelé lakik.- Semmi kétség, itt időzik valahol az én lakóhelyem közelében, s ha valóban az Alpokban keresett menedéket, fel lehet hajtani, akár a zergét, s el lehet pusztítani, mint egy vadállatot. De értem, mire gondol. Nem hisz az elbeszélésemnek, s esze ágában sincs űzőbe venni ellenségemet, hogy érdeme szerint megbüntesse.
Miközben ezt kimondtam, szememben megcsillant a düh. A bíró megijedt.
- Téved - mondta. - Minden tőlem telhetőt elkövetek, s ha hatalmamban áll elfogni a szörnyeteget, legyen meggyőződve róla, a büntetése arányban lesz a bűneivel. De mindazok alapján, amit ön a tulajdonságairól mondott, félek, ez keresztülvihetetlennek bizonyul; s ezért, bár az üldözésére minden szüksé
ges intézkedést megteszünk, önnek is föl kell készülnie rá, hogy csalódás éri.- Az nem lehet; bár mondhatok akármit, annak édeskevés a haszna. A bosszúm önnek semmi. S bár tudom, ez bűn, be kell vallanom, ez az egyetlen szenvedély, amely emészti a lelkem. Haragom kimondhatatlan, ha arra gondolok, a gyilkos, akit én szabadítottam rá a társadalomra, még most is él. Ön visszautasítja jogos kérésemet. Akkor hát egyetlen utam marad, és én, ha belepusztulok is, arra szentelem az életemet, hogy őt megsemmisítsem.
Reszkettem az izgalomtól, amikor ezt kimondtam. Volt a modoromban valami féktelenség, sőt nem kétlem, abból a vad gőgből is egy kevés, ami állítólag a régi vértanúkban lakozott. De egy genfi bíróember szemében, akinek a lelkében egészen más eszmék laknak,
mint az odaadás vagy hősiesség, ez az emelkedett lelkiállapot aligha tűnhetett föl másnak, mint a téboly jelének. Igyekezett hát lecsillapítani, mint dada a gyereket, s amit elmondtam, azt a delírium hatásának tulajdonította.- Ember! - kiáltottam. - Mily balga vagy bölcsességedre büszkén! Hallgass, nem tudod, mit beszélsz!
Haragosan és feldúltan rontottam ki a házból, s visszavonultam, hogy a cselekvés más módozatain elmélkedjem.