MARY SHELLEY
HATODIK FEJEZET
Clerval kezembe adta az alábbi levelet. Az én Elizabethemtől é
rkezett.Drága Kuzenom,
beteg vagy, nagyon beteg, s még a drága jó Henry levelei sem tudnak megnyugtatni hogyléted felől. Nem tudsz írni -tollat fogni, pedig egyetlen szavad, drága Victor, elég lenne aggodalmam csillapítására. Már jó ideje egyre várom, hogy a posta meghozza azt az egy sort. Bácsikámat csak az én szavam tartja vissza az utazástól Ingolstadtba. Eddig sikerült megakadályoznom, hogy szembenézzen a hosszú út kényelmetlenségeivel, sőt talán veszedelmeivel is, de olykor nagyon fájlalom, amiért
én nem vállalkozhatom rá! Szinte látom, valami marcona, vén ápolónő szolgál ki a betegágyban, aki még csak nem is sejti a kívánságaidat, nemhogy gonddal és szeretettel teljesítené, mint a te szegény kuzinod. De hát ezen már túl vagyunk. Clerval azt írja, most már valóban jobban vagy. Nagyon remélem, ezt hamarosan a kezed írásával erősíted meg.Gyógyulj meg - és térj vissza hozzánk. Itt boldog és vidám otthont találsz, barátokat, akik nagyon szeretnek. Apád egészsége virágzó, csak te hiányzol neki, de megnyu
gszik, ha jól vagy, és semmi sem felhőzi jóságos arcát. S hogy örülnél, ha látnád, a mi Ernestünk mily szépen fejlődik! Tizenhat éves, csupa élet és lelkesedés. Arra vágyik, hogy igazi svájci módjára idegen szolgálatba lépjen, de mi képtelenek vagyunk elszakadni tőle, legalább addig, amíg legidősebb bátyja vissza nem tér hozzánk. Bácsikám nem örül a gondolatnak, hogy Ernest idegen országban, messzi földön katonáskodjék, de Ernestben sosem volt meg a te vasszorgalmad. Ő béklyónak érzi a tanulást. Szabad levegőn tölti az ideje java részét, mássza a hegyeket, vagy evez a tavon. Félek, semmittevő válik belőle, ha meg nem engedjük, hogy a maga választotta pályára lépjen.Itt alig változott valami, amióta te elmentél, hacsak az nem: a gyerekek nőnek. A kék tó meg a hófödte hegyek sosem lesznek mások, s azt hiszem, a mi egyszerű otthonunkat és elégedett szívünket is ugyanazok a változatlan törvények igazgatják. Az én időm mindenféle csip-csup tennivalóval telik, de ez elszórakoztat, s fáradozásom jutalma, hogy csak
boldog és kedves arcokat Iátok magam körül. Mióta elhagytál minket, a mi kis háztartásunkban csak egy dolog változott. Emlékszel rá, milyen alkalommal lépett a családunkba Justine Moritz? Valószínűleg nem. Akkor pár szóban elmondom a történetét. Madame Moritz, Justine édesanyja négygyermekes özvegyasszony volt, s a négy közül Justine a harmadik. A gyermek volt édesapja kedvence, de édesanyja, valami lelki torzulás következtében, nem szenvedhette, s Monsieur Moritz halála után nagyon rosszul bánt vele. Nénikém fölfigyelt rá, s mikor Justine tizenkét éves volt, sikerült rábeszélnie az édesanyját, engedje hozzánk költözni. Nálunk, a köztársaságban egyszerűbb és derűsebb az emberek kapcsolata, mint a minket körülvevő nagy monarchiákban. Kisebbek az osztálykülönbségek is, s így az alacsonyabb származásúak, mert nem olyan szegények, és nem olyan lenézettek, erkölcsösebbek, meg jobb a modoruk is. Egy genfi szolgáló nem ugyanaz, mint egy angliai vagy franciaországi. Justine-t tehát befogadtuk családunkba, megtanulta a szolgáló kötelességeit, s ez a mi szerencsés hazánkban nem jelent tudatlanságot vagy az emberi méltóság feláldozását.Justine, talán emlékszel rá, a kedvenced volt, s ma is eszemben van egy megjegyzésed: ha rossz kedved van, elég egy pillantást vetned Ju
stine-re, mindjárt elmúlik, miként Ariostónak is elég volt a szépséges Angelicára ránéznie -olyan nyíltszívű és jókedvű. Nénikém is nagyon vonzódott hozzá, ezért aztán még jobb nevelésben részesítette, mint az eredetileg szándékában állt. E jótéteményét Justine teljes mértékben visszafizette. Ő a világon a leghálásabb kis teremtés. Nem mintha ennek valaha is hangot adott volna. Soha erről egy szó el nem hagyta az ajkát, de az ember a szemén látta: szinte imádja jótevőjét. Bár alaptermészete vidám, sőt bizonyos vonatkozásban meggondolatlan, nénikémnek még a keze rebbenését is leste. Őt tartotta a tökély mintaképének, igyekezett a szavait, a modorát is utánozni, annyira, hogy néha még most is őrá emlékeztet.Mikor az én legdrágább nénikém meghalt, annyira lefo
glalt mindenkit a tulajdon gyásza, hogy ügyet se vetettek szegény Justine-re, aki annyi aggódó szeretettel ápolta őt a betegsége alatt. Pedig szegény Justine is nagyon beteg volt, s még más megpróbáltatások is vártak reá.Sorra elvesztette két bátyját s a húgát, s az édesanyja, elhanyagolt lányát nem számítva, gyermektelenné vált. Az asszonyt elfogta a lelkiismeret-furdalás. Már-már azt hitte, kedveseinek halála az. Ég ítélete, amellyel részrehajlásáért sújtja. Katolikus volt, s azt hiszem, gyóntatója ültet
te el benne ezt a gondolatot. Így hát néhány hónappal azután, hogy te elmentél Ingolstadtba, Justine-t hazaszólította bűnbánó édesanyja: Szegény leány! Sírva búcsúzott házunktól. Nénikém halála után nagyon megváltozott. A bánattól meglágyult és megnyerően megszelídült a modora, amit azelőtt elevenség jellemzett. Az anyja háza se volt olyan, hogy ott visszatérhetett volna a jókedve. Szegény asszony nagyon ingadozott bűnbánatában. Néha könyörgött Justine-nek, bocsássa meg rosszaságát, néha - s ez volt a gyakoribb - szemrehányásokkal illette, mert ő az oka testvérei halálának. Ez az örökös rágódás végül aláásta Madame Moritz egészségét, ami kezdetben csak fokozta az ingerlékenységét, de mostanra már megbékélt. Elvitte az első hideg, tavaly, a tél elején. Justine visszajött hozzánk, s elhiheted, én gyöngéden szeretem. Okos, szelíd és nagyon csinos. Tartása és arckifejezése mindig az én drága nénikémre emlékeztet.Pár szót, drága kuzenom, a kedves Williamről is írnom kell. Bárcsak láthatnád! Korához képest nagyon
magas; szép kék szeme van, a szempillája fekete, s a haja hullámos. Ha mosolyog, két kis gödröcske bukkan fel egészséges, pirospozsgás arcán. Már volt egy-két kis felesége, de a kedvence a csinos kis ötéves Louisa Biron.És most, drága Victorom, talán nem
bánod, ha pletykálok is egy keveset a derék genfiekről. A takaros Masfield kisasszony már fogadta a gratuláló látogatókat a fiatal angollal, John Melbourne úrral kötendő házassága alkalmából. Csúf nénje, Manon tavaly ősszel ment hozzá a gazdag bankárhoz, Monsieur Duvillard-hoz. Kedvenc iskolatársadat, Louis Manoirt több balszerencse érte, mióta Henry Clerval elutazott Genfből. De már visszanyerte jókedvét, s állítólag azon töri a fejét, feleségül vegye-e azt a csinos kis francia asszonyt, Madame Tavernier-t. Özvegyasszony, és sokkal idősebb, mint Manoir, de körülrajongják, és mindenki kedvence.Most, hogy írok neked, jobb a kedvem, drága kuzenom, de amint soraim végére érek, megint visszatér az aggodalmam. Írj, drága Victorom, egy sort legalább-egyetlen szav
ad is áldás nekünk. S ezer köszönet Henrynek a jóságáért, szeretetéért és a sok leveléért. Szívből hálásak vagyunk neki. Adieu, drága kuzenom. Vigyázz magadra, és nagyon kérlek, írj!Elizabeth Lavenza
Genf, 17.., március 18.
- Drága, drága Elízabeth! - kiáltottam fel, amikor a levelét végigolvastam. - Most rögtön írok, és megszabadítom őket aggodalmuktól.
Írtam is, s ez az erőfeszítés ugyancsak kimerített, de hát akkor már gyógyulófélben voltam, s a gyógyulásom szabályosan folytatódott. Még két hét, s már el is tudtam hagyni a szobámat.
Gyógyultamban első dolgom volt, hogy Clervalt bemutassam az egyetem néhány professzorának. Ez úgy hatott rám, mintha föltépték volna alig begyógyult lelki sebeimet. A végzetes éjszaka óta, mikor fáradozásomat siker koronázta, és balszerencsém elkezdődött, heves ellenszenvet éreztem a természetbölcseletnek még a neve iránt is. Egyébiránt teljesen helyreállt az egészségem, de egy kémiai eszköznek a puszta látványától is kiújultak idegbajom kínzó tünetei. Henry ezt látta, és elt
ávolította a közelemből egész laboratóriumi felszerelésemet. Még a lakásomat is átrendezte, mert megértette, gyűlölöm a szobát, mely valamikor a laboratóriumom volt. De hát amikor a professzorokat látogattuk, Clerval otthoni gondoskodása mit sem ért. Monsieur Waldman valósággal meggyötört, amikor melegen, nyájasan dicsérte bámulatos haladásomat a természettudományok terén. De hamarosan észrevette, nincs ínyemre a téma, nem sejtvén azonban valóságos okát, azt szerénységemnek tulajdonította, s az én előrehaladásomról a tudomány haladásának dicséretére tért át, mert, ezt világosan láttam, szeretett volna fölvidítani. Mit tehettem volna? Jót akart, mégis kínzott. Úgy éreztem magam, mintha gondosan, sorra odarakta volna szemem elé az eszközöket, amelyek segítségével lassú kínhalált készülnek reám mérni. Vonaglottam a szavai súlya alatt, de nem mertem kimutatni fájdalmamat. Clerval, amilyen éles szeme volt, s amilyen hamar fölfogta a más érzelmeit, másra terelte a szót, azzal az ürüggyel, hogy a kérdéshez mit sem ért, s ily módon a beszélgetés szélesebb mederbe terelődött. Szívem mélyéből mondtam köszönetet barátomnak, de nem mondtam el neki a titkomat. Láttam, meglepődik, de meg se próbálta kiszedni belőlem, s bár iránta érzett szeretetem határt nem ismerő nagyrabecsüléssel elegyedett, képtelen voltam rávenni magam, hogy bevalljam neki a történteket, amelyek oly gyakran merültek fel emlékezetemben, s amelyek, attól féltem, ha másnak is elmondom, majd még jobban nyomasztanak.Monsieur Krempe már nem volt ilyen szelíd, s akkori, szinte elviselhetetlen érzékenységemben harsány és nyers magasztalása még mélyebb fájdalmat okozott, mint Monsieur Waldman nyájas dicsérete.
- A mindenit neki! - kiáltotta. - Mondhatom, Monsieur Clerval, ez a fickó mindannyiunkat lepipált. Igen,
meregesse csak a szemét, ha tetszik, de ez akkor is így igaz. Egy kölyök, aki pár éve még úgy hitte Cornelius Agrippa minden szavát, mint a szentírást, most egyszeriben első az egyetemen. S ha erőszakkal nem rángatják vissza onnét, akkor megnézhetjük magunkat valamennyien. Úgy, úgy - mondta, s szenvedő arcomat leste. - Monsieur Frankenstein szerény ember, ami az ő korában gyönyörű dolog. Egy fiatalember csak ne bízza el magát, én azt mondom, Monsieur Clerval, magam is így voltam, hisz úgyis hamar elkopik a szerénysége.Monsieur Krempe most hosszú dicshimnuszt zengett önmagáról, s ez szerencsére elterelte a beszélgetést az engem olyannyira bosszantó témáról.
Clerval sohasem osztotta természettudományos érdeklődésemet, s irodalmi törekvései teljes mértékben különböztek az enyémektől. Azzal a tervvel érkezett az egyetemre, hogy tökéletesen elsajátítja a keleti nyelveket, s így megnyílik előtte a tér életterve megvalósítására. Dicsőséges életpályát kívánt befutni, s azért fordította szemét Kelet felé, mert az l
átszott vállalkozó kedvének teret nyújtani. A perzsa, arab és a szanszkrit nyelv állt figyelme középpontjában, s nem volt nehéz rávennie engem sem, hogy vele együtt fogjak hozzá ezek tanulmányozásához. A tétlenség mindig bosszantott, s most, amikor menekülni vágytam gondolataimtól, s meggyűlöltem korábbi tanulmányaimat, megkönnyebbülés volt számomra, hogy barátom diáktársa lehetek, és nemcsak tanulságot, hanem vigaszt is leltem az orientalisták műveiben. Nem is igyekeztem, mint ő, mélyebben megismerkedni e nyelvekkel, hisz eszembe sem jutott, hogy valaha hasznukat vehetném az átmeneti szórakozáson túl. Amit e nyelveken olvastam, annak csak az értelme érdekelt, de így is megtérült fáradságom. Mélabújuk megenyhített, vidámságuk fölélénkített, olyannyira, mint más országok íróinak egyetlen műve sem. De ha ezeket az írásokat olvastam, úgy tetszett, az élet napsütötte rózsakert - becsületes ellenfél mosolya és összevont szemöldöke, vagy tűz, mely elemészti az emberi szívet. Mennyire más ez, mint a görögök és rómaiak férfias és hősies költészete!Ily foglalatosságban telt el a nyár, s ki volt már tűzve Genfbe való visszatérésem időpontja is ősz utójára, de ezt késleltette még egy és más, aztán megjött a tél s vele a hó, az utak járhatatlanná váltak, s utazásom tavaszra maradt. Keservesen megsínylettem e késést, annyira vágytam látni szülővárosomat és szeretteimet. Hisz eddig is csak az késleltette hazatérésemet, hogy nem akaródzott otthagynom Clervalt egy idegen városban, míg lakói közül senkit nem ismer. A tél azonb
an így is vidáman telt, s bár szokatlanul későn érkezett a tavasz, szépsége kárpótolt a késéséért.Már május volt, s egyre vártam a levelet, amely kitűzi indulásom újabb időpontját, mikor is Henry egy gyalogtúrát javasolt Ingolstadt környékén, s ez egyben az én személyes búcsúm is lett volna a tájtól, amelynek oly soká voltam lakója. Örömmel egyeztem bele javaslatába. Kedveltem a testgyakorlást, és Clerval mindig is legkedvesebb társam volt, ha imigyen kószáltunk szülőhazám tájain.
Két hetet töltöttünk ily m
ódon barangolva. Egészségem és jókedvem már régen helyreállt, s most még jobban erőre kapott az egészséges levegőtől, amelyet beszívtam, kószálásunk eseményeitől és a barátommal folytatott beszélgetéstől. A tanulás korábban elvont az embertársaimmal való érintkezéstől, emberkerülővé tett, de Clerval most életre keltette bennem szívem nemesebb érzeményeit. Újra megtanított a természet és a gyermekek vidám arcának szeretetére. Csodálatos barát! Mily őszintén szeretett, s mennyire igyekezett földeríteni kedélyemet, amíg az övével egy szintre nem került! Engem beszűkített és megrokkantott az önző igyekvés, de szelídsége és szeretete most megmelengette és kitárta az érzékeimet. Ugyanazzá a boldog emberré lettem, aki voltam néhány évvel azelőtt, szerettem mindenkit, és mindenki szeretett, eltávozott belőlem a bánat és a gond. Ha vidám, még az élettelen természet is képes a leggyönyörűségesebb érzésekkel eltölteni. A derűs égbolt és a zöldellő mezők mámorba ejtenek. És ez az évszak igazán felséges volt. A sövények tövén még a tavasz virágai nyíltak, miközben már bimbóztak a nyár virágai. A gondolatok, amelyek az előző évben, akárhogy küzdöttem ellenük, oly lerázhatatlan súlyként nyomasztották lelkemet, most nem zaklattak.Henry élvezte vidámságomat, s őszintén osztozott érzéseimben. Mindent megtett mulattatásomra, miközben ő is hangot adott a lelkét eltöltő érzelmeknek. Lelki erőforrásai ez alkalommal valóban bámulatosnak bizonyultak. Csevegése csupa képzelet volt, és a perzsa meg arab írók mintájára színes és szenve
délyes meséket talált ki. EI-elismételte kedvenc verseimet, vagy ötletes érveivel vitára késztetett.Vasárnap délután volt, mikor a kollégiumunkba visszatértünk. Parasztok táncoltak az utcán, s akivel csak találkoztunk, mind vidámnak és boldognak látszott. Én is széles jókedvemben voltam, s féktelenül boldog, örömteli érzelmek közepette tartottam hazafelé.