Roald Dahl: A sebész  (Playboy 1990. május)

– Kitűnően javult – mondta Robert Sandy, miközben leült íróasztala mögé. – Bámulatos a gyógyulása. Nincs is többé szükség rá, hogy felkeressen.

A páciens végzett az öltözködéssel. – Beszélhetnék önnel még egy pillanatig? – kérdezte a sebésztől.

– Természetesen – mondta Robert Sandy. – Foglaljon helyet.

A férfi leült szemközt a sebésszel, előredőlt, és két tenyerével az íróasztalra támaszkodott.

– Gondolom, még most sem hajlandó honoráriumot elfogadni? – kérdezte.

– Még sohasem fogadtam el, és most már aligha változtatok a szokásaimon – mondta nyájasan Robert Sandy. – Kizárólag az Országos Egészségügyi Szolgálat keretében dolgozom, és igen szép a fizetésem.

Robert Sandy, az orvostudományok doktora, a Királyi Sebészkollégium tagja tizennyolc esztendeje dolgozott az oxfordi Radcliffe kórházban, ötvenkét éves volt, nős, három felnőtt gyermek apja. Számos kollégájától eltérően nem vágyott sem hírre, sem vagyonra. Alapjában véve egyszerű ember volt, hivatásának szerelmese.

Alig hét hete, hogy páciensét, egy egyetemi hallgatót, rohammentő hozta be a kórház baleseti sebészetére, a Banbury Roadon történt súlyos karambol színhelyéről. A fiatalember komoly altesti sérüléseket szenvedett, és eszméletlen volt. Amikor a baleseti osztályról áttelefonáltak, hogy sürgősen kérnek egy sebészt, Robert Sandy épp a szobájában teázott. Megerőltető délelőtt állt mögötte: többek között egy epe- és egy prosztataműtét, meg egy vastagbélmetszés; de rajta kívül nem volt elérhető más általános sebész. Ivott még egy korty teát, aztán visszament a műtőbe, és újra hozzálátott a bemosakodáshoz.

A páciens három és fél órát töltött a műtőasztalon, és még mindig élt. Robert Sandy mindent megtett, hogy megmentse az életét. A sebész nem kis meglepetésére betege másnap némi jelét mutatta annak, hogy életben marad. Magához tért, és összefüggően beszélt. Robert Sandyban csak akkor, a műtét másnapján derengett fel, hogy fontos ember került a kése alá. Három méltóságteljes úr jelent meg Szaúd-Arábia nagykövetségéről, közöttük maga a nagykövet, és első óhajuk az volt, hogy konzíliumra hívják a Harley Street leghíresebb sebészcsillagait. A páciens azonban – akinek az ágya körül volt aggatva palackokkal, és testének számos részéhez csövek csatlakoztak – megrázta a fejét, és arabul súgott valamit a nagykövetnek.

– Az a kívánsága, hogy egyedül ön kezelje – mondta a nagykövet Robert Sandynek.

– Nyugodtan hívjanak el bárkit konzíliumra, akit csak óhajtanak – mondta Robert Sandy.

– Ha ő nem akarja, akkor nem – rázta meg a fejét a nagykövet. – Azt mondja, Ön megmentette az életét, és tökéletes bizalommal van ön iránt. Tiszteletben kell tartanunk a kívánságát.

A nagykövet ekkor elmondta Robert Sandynek, hogy a páciens nem egyéb, mint királyi herceg. Más szóval, Szaúd-Arábia jelenlegi királyának egyik fia.

Néhány nap elteltével még nem volt túl az életveszélyen a herceg, és a nagykövetség ismét megkísérelte némi változtatásra rávenni. Szerették volna átszállíttatni egy csak magánbetegeket fogadó, fényűző kórházba, a herceg azonban hallani sem akart erről. – Itt maradok – jelentette ki –, annál a sebésznél, aki megmentette az életemet.

Robert Sandyt meghatotta páciensének belévetett bizalma, és a lábadozás hosszú hetei alatt mindent elkövetett, hogy erre a bizalomra méltónak is bizonyuljon.

És most, Robert Sandy rendelőjében, így szólt a herceg: – Roppantul szeretném, ha megengedné, hogy fizessek mindazért, amit értem tett, Mr. Sandy. – A fiatalember három éve tanult Oxfordban, és tudta, hogy a sebész megszólítása Angliában miszter és nem doktor. – Kérem, engedje meg, hogy fizessek, Mr. Sandy – mondta.

Robert Sandy megrázta a fejét. – Nagyon sajnálom – válaszolta –, de változatlanul nemet kell mondanom. Magam állítottam fel ezt a szabályt, és nem fogom megszegni.

– De hát az ördögbe is, ön megmentette az életemet! – csapott tenyerével az íróasztalra a herceg.

– Nem tettem egyebet, mint amit bármelyik valamirevaló sebész megtett volna – válaszolta Robert Sandy.

A herceg levette kezét az íróasztalról, és összekulcsolta az ölében. – Nos jó; Mr. Sandy, ha honoráriumot nem hajlandó is elfogadni, annak bizonyára nincs akadálya, hogy atyám egy kis ajándékot adjon önnek hálája jeléül.

Robert Sandy vállat vont. Hálás betegek gyakran megajándékozták egy láda whiskyvel vagy egy tucat palack borral, és az ilyesmit szívesen elfogadta. Sohasem számított rá, de roppantul örült, ha megérkezett. A köszönetnek ez igazán udvarias módja.

A herceg kivett a zakója zsebéből egy kis fekete bársonyzacskót, és az íróasztalon Robert Sandy elé tolta. – Atyám megkért – szólott –, mondjam el, mily mérhetetlenül lekötelezettje önnek azért, amit tett. Lelkemre kötötte, hogy akár elfogad ön honoráriumot, akár nem, ezt a kis ajándékot feltétlenül fogadtassam el önnel.

Robert Sandy gyanakvó pillantást vetett a fekete zacskóra, de nem nyúlt feléje.

– Atyám azt mondta továbbá – folytatta a herceg –, közöljem önnel, hogy életem az ő szemében felbecsülhetetlen, és a földön semmivel sem tudja méltóképpen meghálálni önnek, hogy megmentette. Ez itt egyszerűen – minek is nevezhetnénk: – ajándék az ön legközelebbi születésnapjára. Szerény születésnapi ajándék.

– Nem kellett volna semmit sem adnia – mondta Robert Sandy.

– Kérem, nézze meg szólt a herceg.

A sebész óvatosan felemelte a zacskót, és meglazította nyílásánál a selyemzsinórt. Amikor felfordította a zacskót, ragyogó fény villant: valami jégfehér pottyant az íróasztal sima falapjára. A kő akkora lehetett, mint egy kesudió, vagy – talán valamivel nagyobb, mintegy két centi a teljes hossza, körte alakú, a keskeny vége vékony, és igen hegyes. Rengeteg csiszolt lapja fantasztikusan csillogott-villogott.

– Uramisten – mondta Robert Sandy. Nézte, de még most sem nyúlt hozzá. – Mi ez?

– Gyémánt – felelte a herceg. – Tiszta fehér. Nem különösebben nagy, de a színe jó.

– Igazán nem fogadhatok el ilyen ajándékot – mondta Robert Sandy. – Nem volna helyes. Hiszen ez bizonyára nagyon értékes.

A herceg rámosolygott. – Meg kell mondanom önnek valamit, Mr. Sandy. A király ajándékát senki sem utasítja vissza. Szörnyű sértés lenne. Erre még nem volt példa.

Robert Sandy viszonozta a herceg pillantását.

– Istenem – ingatta a fejét. – Szörnyen kényelmetlen helyzetbe hoz, tudja-e?– Igazán nincs benne semmi kényelmetlen – válaszolt a herceg. – Vegye csak el.

– A kórháznak ajándékozhatná.

– Már juttattunk adományt a kórháznak – mondta a herceg. – Kérem, fogadja el: nemcsak atyám kedvéért – az én kedvemért is.

– Ön igazán nagyon kedves – mondta Robert Sandy. – Hát jó. De mondhatom: zavarba hoz. – Felemelte a gyémántot, és a tenyerébe helyezte. – Sosem volt a családomban gyémánt – mondta. – Uramisten, de szép! Kérem, adja át köszönetemet őfelségének, és mondja meg, hogy ajándékát mindig nagy becsben fogom tartani.

– Nem kell feltétlenül megtartania – mondta a herceg. Atyám a legkevésbé sem lenne megsértve ha ön eladná a követ. Ki tudja, egyszer talán szüksége lehet egy kis zsebpénzre.

– Nem hiszem, hogy el fogom adni – mondta Robert Sandy. – Annyira szép. Talán nyakravaló függőt csináltatok belőle a feleségemnek.

– Milyen kedves gondolat – mondta a herceg, és felállt. – És kérem, ne feledje, amit említettem. Ön is és a felesége is mindig szívesen látott vendégek hazámban. Atyám boldog lenne, ha nálunk üdvözölhetné önöket.

– Roppant kedves tőle – mondta Robert Sandy. – Nem felejtem el.

A herceg elment, Robert Sandy pedig megint felvette a gyémántot, és lenyűgözve szemlélte. Szemkápráztatóan szép volt, és ahogy óvatosan ide-oda mozgatta a tenyerén, sorra valamennyi lapja visszaverte az ablakon beáradó fényt, szórta a kék, rózsaszín, és arany szikrákat. Robert Sandy az órájára pillantott. Tíz perccel múlt három. Eszébe jutott valami. Felvette a telefont, és megkérdezte titkárnőjét, van-e valami sürgős teendő aznap délutánra. Ha nincs, mondta, esetleg korábban elmenne.

– Semmi olyan, ami ne érne rá hétfőig – felelte a titkárnő. Megérezte, hogy ez a mindig rengeteget dolgozó férfi most valami különleges okból szeretne elmenni.

– Van néhány magántermészetű elintéznivalóm, aminek nagyon szeretnék a végére járni.

– Nyugodtan elmehet, Mr. Sandy – mondta a titkárnője. – Próbáljon pihenni egy kicsit a hétvégén. Hétfőn találkozunk.

A kórház parkolójában Robert Sandy levette a lakatot kerékpárjáról, nyeregbe ült, és kikarikázott a Woodstock Roadra. Hacsak holmi istentelen időjárás meg nem akadályozta, még most is rendszeresen kerékpáron járt munkába. Így sikerült megőriznie az erőnlétét, amellett a felesége vihette el a kocsit. Nem volt ebben semmi szokatlan. Fél Oxford biciklin járt. Robert Sandy jobbra kanyarodott a Woodstock Roadon, és a High Street felé indult. A város egyetlen jó ékszerészének, H. F. Goldnak a High Streeten volt az üzlete. Szinte mindenki tudta, hogy a név H betűje Harryt jelent. Harry Gold üzlete ott volt emberemlékezet óta, de Robert mindössze egyszer járt nála, évekkel ezelőtt, amikor a lányának vett konfirmációs ajándékul egy kis karkötőt.

A bolt előtt a járdán leparkolta kerékpárját, és bement. A pult mögött álló nő megkérdezte, mivel szolgálhat.

– Mr. Gold itt van? – kérdezte Robert Sandy.

– Igen.

– Beszélhetnék vele néhány percig négyszemközt? Robert Sandy vagyok.

– Egy pillanat, kérem. – A nő eltűnt a hátsó ajtó mögött, fél perc múlva azonban már vissza is jött. – Erre szíveskedjék – mondta.

Robert Sandy belépett a nagy, rendetlen irodába, ahol egy kis öregember ült az íróasztal mögött. Szürke kecskeszakálla volt, acélkeretes szemüvege. Amikor Robert belépett, felállt.

– Robert Sandy vagyok, Mr. Gold. A Radcliffe kórház sebésze. A segítségét szeretném kérni.

– Állok rendelkezésére, Mr. Sandy. Foglaljon helyet.

– Nos, kissé fura história – kezdte Robert Sandy. – Nemrégiben megoperáltam egy szaúdi herceget. A Magdalon kollégium harmadéves hallgatója. Csúnya autóbalesete volt. Most pedig kaptam tőle, illetve az édesapjától egy igazán csodálatosnak tűnő gyémántot.

– Uramfia – mondta Mr. Gold. – Roppant izgalmas.

– Nem akartam elfogadni, de sajnos úgyszólván rám tukmálta.

– És azt szeretné, ha megnézném?– Igen. Ugyanis halvány fogalmam sincs, hogy vajon ötszáz fontot ér-e vagy ötezret, és úgy hiszem, ésszerű, ha nagyjából ismerem az értékét.

– Mi sem természetesebb – mondta Harry Gold. – Örömmel segítek. Az évek során a Radcliffe orvosai is sokat segítettek rajtam.

Robert Sandy kivette zsebéből a fekete zacskót és az íróasztalra tette. Harry Gold kinyitotta a zacskót, és tenyerébe ejtette a gyémántot. Amikor a kő a tenyerébe hullott, az öregember egy pillanatra mintha jéggé dermedt volna. Egész teste mozdulatlan volt; csak ült és az előtte heverő szikrázó-csillogó holmira bámult. Aztán lassan felállt. Az ablakhoz ment, és a napfény felé tartotta a követ. Egy ujjal megfordította. Nem szólt egy szót sem. Az arckifejezése sem változott. Kezében a gyémánttal visszament az íróasztalhoz, és az egyik fiókból kivett egy fehér papírlapot. Kettéhajtotta, és a gyémántot a hajtásba helyezte. Aztán megint az ablakhoz lépett, és egy teljes percig tanulmányozta a papíron fekvő gyémántot.

– A színét vizsgálom – szólalt meg végül. – Mindig ez az első. Fehér papírra tesszük, és lehetőleg északi megvilágításnál nézzük meg.

– Ez északi megvilágítás?– Igen. Csodálatos a kő színe, Mr. Sandy. Soha életemben még nem láttam ilyen szép D színt. A szakmában a legjobb minőségű fehéret nevezzük D színnek. Néhol "folyó"-nak nevezik. A laikus kékesfehérnek mondaná.

– Én nem látom valami kéknek – szólt Robert Sandy.

– A legtisztább fehérben mindig van egy árnyalatnyi kék – mondta Harry Gold. – Ezért tettek régebben kékítőt a mosóvízbe. Fehérebb lett tőle a ruha.

– Ó, igen, persze.

Harry Gold visszament az íróasztalához, és egy másik fiókból fedeles nagyítófélét vett elő. – Ez tízszeres lupe – mutatta fel.

– Hogy mondja, mi a neve?– Lupe. Ékszerésznagyító. Ezzel vizsgálom meg, van-e a kőnek hibája.

Harry Gold, megint az ablaknál, apróra szemügyre vette a gyémántot a tízszeres lupén, fél kezében tartva a papíron a követ, a másikban a lupét. Ez a művelet mintegy négy percet vett igénybe. Robert Sandy nézte és hallgatott.

– Amennyire látom – szólalt meg Harry Gold –, tökéletesen hibátlan. Valóban igen szép kő. Elsőrendű a minősége, és a csiszolása is igen finom, habár határozottan nem modern.

– Megközelítőleg hány lapja lehet egy ilyen gyémántnak? – kérdezte Robert Sandy.

– Ötvennyolc.

– Úgy érti... pontosan?– Pontosan.

– Fantasztikus. És ön szerint nagyjából mennyit érhet?– Egy ilyen gyémánt – kezdte Harry Gold, miközben felvette a követ a papírról és a tenyerébe tette –, egy ilyen méretű és tisztaságú, D színű kő karátonként huszonöt-harmincezer dollárért hozható nagykereskedelmi forgalomba. Bolti ára ennek mintegy a kétszerese. Kiskereskedelmi ára felmehet karátonként hatvanezer dollárra.

– Jóságos ég! – kiáltott Robert Sandy és felugrott. Csak állt ott, mint akit fejbe kólintottak.

– Most pedig – folytatta Harry Gold – állapítsuk meg pontosan, hogy hány karát a súlya. – Odalépett egy polchoz, amelyen aprócska fémszerkezet állt. – Ez itt egy egyszerű elektronikus mérleg – magyarázta. Elhúzott egy kis üvegajtót, és behelyezte a gyémántot a szerkezetbe. Elfordított két gombot, majd leolvasta a számlapon látható számokat. – Tizenöt egész huszonhét század karát a súlya – közölte. – Következésképpen, amennyiben érdekli, körülbelül félmillió dollárt ér nagykereskedelmi forgalomban, és több mint egymillió dollárt, ha boltban veszik meg.

– Ne idegesítsen – mondta Robert Sandy, és idegesen felkacagott.

– Ha az enyém volna – mondta Harry Gold –, engem is nagyon idegesítene. Üljön csak vissza, Mr. Sandy, mert még elájul.

Robert Sandy leült.

Harry Gold körülményesen leereszkedett a nagy íróasztala mögött álló székbe.

– Különleges alkalom ez, Mr. Sandy – mondta. – Nem mindennap adatik meg nekem, hogy ilyen kellemesen megdöbbentő élményhez juttassak valakit. Magam talán még nagyobb örömömet lelem benne, mint ön.

– Annyira megdöbbentem, hogy egyelőre nem is örülök neki – mondta Robert Sandy. – Elnézését kérem, mindjárt magamhoz térek.

– No persze – vélekedett Harry Gold –, a szaúdi uralkodótól nem is várna ennél kevesebbet az ember. Ön megmentette az ifjú herceg életét?– Hát igen, azt lehet mondani.

– Ez mindent megmagyaráz. – Harry Gold visszatette a kettéhajtott papírlapra a gyémántot, és szeretetteljesen szemlélte. – Véleményem szerint ez a kő az öreg ibn-Szaúd király kincstárából származik. Ez esetben tökéletesen ismeretlen a kereskedelmi forgalomban, ami még jobban emeli az értékét. El akarja adni?– Uramisten, fogalmam sincs, hogy mit csinálok vele – mondta Robert Sandy. – Az egész úgy jött, mint a villámcsapás. Zúg a fejem.

– Adhatnék egy tanácsot?– Nagyon kérem.

– Ha csakugyan eladná, vigye aukcióra. Egy efféle ismeretlen kő nagy érdeklődésre tarthat számot, és a gazdag magánemberek bizonyára versengenének érte a szakmával. Ha pedig ön közzétenné a kő eredetét, tudatná, hogy egyenesen a szaúdi uralkodócsaládtól származik, nos, az ára felmenne egészen a csillagos égig.

– Ön igazán elmondhatatlanul kedves – mondta Robert Sandy. – Ha történetesen úgy határoznék, hogy eladom, legelőször is az ön tanácsát fogom kikérni. De mondja kérem, a gyémánt csakugyan kétszer annyiba kerül az üzletben, mint a nagykereskedőnél?– Nem volna szabad szakmai titkokat elárulnom – felelte Harry Gold –, de sajnos körülbelül így áll a helyzet.

– Úgyhogy ha az ember a Bond Streeten vagy hasonló helyen vásárol egyet, lényegében az értékének a kétszeresét fizeti?– Nagyjából. Nem egy fiatal hölgyet ért már kellemetlen meglepetés, amikor túl akart adni némely ajándékba kapott ékszeren.

– A gyémánt tehát nem a leghűségesebb jóbarát? – Nos, azért meglehetősen barátságos jószág... Hozzá nem értő számára természetesen nem a legjobb befektetés.

Kint az utcán Robert Sandy felszállt a kerékpárjára és hazafelé indult. Úgy érezte magát, mintha szárnyakat kapott volna. Vagy mintha egymagában hajtott volna fel egy palack jó bort. Itt karikázik a derék, becsületes, higgadt és józan Robert Sandy Oxford utcáin, ócska tweedzakója zsebében több mint egymillió dollárral! Tiszta őrület. Pedig igaz.

Fél öt lehetett, mire hazaért az Acacia Roadra, és kerékpárját beállította a garázsba, a kocsi mellé. Egyszer csak azon kapta magát, hogy rohan a keskeny betonjárdán a bejárati ajtó felé. – Állsz meg rögtön! – szólt fennhangon, és megtorpant. – Nyugalom. Szépen fogod tálalni Bettynek. Csak lassan. – De hiszen már alig várja, hogy elújságolja a dolgot az ő drága feleségének, és figyelje az arcát, miközben elmeséli a délután történteket! A konyhában találta az asszonyt; magafőzte dzsemet csomagolt kosárba.

– Robert! – kiáltott fel nagy örömmel, mint mindig, amikor megpillantotta. – Korán hazajöttél! De jó!Robert Sandy megcsókolta a feleségét. – Tényleg korán jöttem, ugye?– Nem felejtetted el, hogy Renshaw-ékhoz megyünk hétvégére? Nemsokára indulnunk kell.

– De elfelejtettem – mondta Robert Sandy. – Vagy talán mégsem. Talán ezért jöttem haza korán.

– Gondoltam, viszek pár üveg dzsemet Margaretnek.

– Remek – mondta a férje. – Pompás. Vigyél csak neki dzsemet. Isteni ötlet, hogy viszel pár üveg dzsemet Margaretnek.

Talán a viselkedésében volt valami, amitől az asszony egyszer csak megperdült a sarkán, és rábámult. – Robert! – szólt. – Mi történt? Valami baj van.

– Tölts valamit mind a kettőnknek – mondta Robert Sandy. – Újságom van a számodra.

– Ó, drágám, csak nincs nagy baj?– Nem – mondta a férje. – Mókás dolog. Örülni fogsz neki.

– Csak nem lettél osztályvezető főorvos?– Még annál is mókásabb. Na, keverj valami jó erőset mind a kettőnknek, aztán ülj le, elmesélem.

– Kicsit korai még inni – mondta az asszony, de azért kivette a jégtálcát a hűtőszekrényből, és nekiállt szódás whiskyt keverni. Közbe-közbe idegesen a férjére pillantott. – Nem hiszem, hogy valaha is láttalak ilyennek – mondta. – Majd kibújsz a bőrödből izgatottságodban, és úgy teszel, mintha halálnyugodt volnál. Az arcod meg tűzvörös. Biztos, hogy jó az az újság?– Azt hiszem – mondta Robert Sandy –, de majd te eldöntöd. – Leült a konyhaasztalhoz, és nézte a feleségét, amint elébe teszi a whiskyspoharat.

– Na jó – mondta Betty. – Ki vele. Hadd halljam.

– Először keverj egyet magadnak is.

– Jézusom, hát mi ez az egész? – kérdezte az asszony, de azért gint töltött egy pohárba, és a jégtálcáért nyúlt, de a férje rászólt:– Tölts magadnak még. Sokat.

– Na most már aztán igazán félek – mondta a felesége, de azért szót fogadott, töltött még, majd feltöltötte a poharát tonikkal és jéggel. – Hát halljuk – mondta, és leült a férje mellé. – Ki vele.

Robert belekezdett a történetbe. Kezdte a herceggel a rendelőjében, szépen kikerekítette a mesét, úgyhogy tíz percbe is beletelt, mire elérkezett a gyémánthoz.

– Jó nagy ajándék lehet, ha ennyire feldúlt – vélte Betty.

Férje a zsebébe nyúlt, elővette a kis fekete zacskót és az asztalra rakta. – Itt van – mondta. – Na, mit szólsz hozzá?Betty kibontotta a selyemzsinórt, és markába engedte a zacskóból a követ. – Jóságos Isten! – kiáltott fel. – Hát ez döbbenetes!– Ugye?

– Fantasztikus.

– Még nem mondtam végig a történetet – mondta Robert Sandy, és míg felesége egyik tenyeréből a másikba görgette a gyémántot, elmesélte, mi történt Harry Goldnál. Amikor elérkezett odáig, hogy az ékszerész a kő értékéről kezdett beszélni, félbeszakította az elbeszélést. – Na és mit gondolsz – kérdezte –, mit mondott, mennyit ér?– Jó sokat – vélte a felesége. – Nyilván. Hiszen csak rá kell nézni!– Na, mégis, mit gondolsz? Mennyit?– Tízezer fontot – mondta az asszony. – Igazán fogalmam sincs.

– Próbáld csak kitalálni.

– Szóval még annál is többet?– Bizony. Sokkal többet.

– Húszezer fontot!– Örülnél, ha annyit érne?– Hát persze, hogy örülnék, drágám. Tényleg húszezer font az értéke?– Annyi. Meg még egy kicsi.

– Jaj, Robert, ne légy már szörnyeteg. Meséld el végre, mit mondott Mr. Gold!– Igyál még egy gint.

Az asszony szót fogadott, azután letette poharát, férjére nézett, és várt.

– Legkevesebb félmillió dollárt ér, de igen valószínű, hogy egymilliónál is többet.

– Tréfálsz!– Körte alakúnak mondják – közölte Robert Sandy. – A keskenyebbik vége olyan hegyes, mint a tű.

– Nem jutok szóhoz... – zihálta az asszony.

– Nem gondoltál volna félmillióra, igaz?– Soha életemben nem gondoltam ennyi pénzre... – mondta Betty. Felállt, férjéhez lépett, forrón megölelte, megcsókolta. – Te vagy a legcsodálatosabb és a legelképesztőbb ember a világon! – kiáltotta.

– Olyan voltam, mint akit fejbe vágtak – mondta Robert Sandy. – Még most sem tértem magamhoz.

– Ó, Robert! – kiáltott fel az asszony, és a szeme ragyogott, akár a csillag. – Felmérted, hogy mit jelent ez? Azt, hogy Dianát meg a férjét kihozhatjuk abból a rémes lakásból és vehetünk nekik egy kis házat!– Bizisten, igazad van!– Johnnak meg vehetünk egy rendes lakást, és nagyobb zsebpénzt adhatunk neki, amíg el nem végzi az orvosegyetemet! Ben pedig... Bennek nem kell majd az egész hideg télen át motorbiciklin járni munkába. Vehetünk neki valami különbet. És... és... és...

– És micsoda? – mosolygott rá a férje.

– És te meg én végre egyszer oda utazhatunk a szabadságod alatt, ahova csak szeretnénk! Elmehetünk Egyiptomba és Törökországba, és lemehetsz Baalbekbe, meg a többi helyre, ahova már hosszú évek óta vágyol! – Betty alig jutott levegőhöz, ahogy kibontakoztak előtte az álmait betöltő apró örömök. – És most már gyűjthetsz igazán értékes darabokat is!Robert Sandynek diákkora óta a Földközi-tenger menti országok – Olaszország, Görögország, Törökország, Szíria és Egyiptom – történelme volt a szenvedélye, és a maga erejéből valóságos szakértőjévé vált ezeknek az ókori kultúráknak. Sokat olvasott, és ha ideje engedte, eljárt a British Museumba és az oxfordi Ashmoleanbe. Csakhogy három gyereket taníttattak, és a munkájáért nem kapott eget verő fizetést, így aztán sosem tudott kedvére áldozni a szenvedélyének. Legfőbb vágya volt, hogy eljusson Kis-Ázsia néhány híres tájára, meg Babilon immár föld alatti városába, Irakban; szerette volna látni a ktesziphóni diadalívet meg a memphiszi Szfinxet és száz meg száz mást – csakhogy sosem jutott rá se pénze, sem ideje. A nappali szoba hosszú dohányzóasztalát még így is sűrűn borították az apró tárgyak, töredékek, amelyekhez élete során itt-ott sikerült olcsón hozzájutnia. Volt ott egy rejtelmes, fakó alabástrom usebti Felső-Egyiptomból, amelyről tudta, hogy i. e. 1000 körülről való. Egy lüdiai bronztál, vésett lófigurával, egy kora bizánci csavart ezüst nyaklánc, egy festett famaszk darabja egy egyiptomi szarkofágról meg egy római agyagedény, és egy kis fekete etruszk tál, és talán még ötven más törékeny és érdekes kicsi darab. Egyik sem volt különösebben értékes, de Robert Sandynek a szívéhez nőtt valamennyi.

– Hát nem lenne csodálatos? – kérdezte a felesége. – Hova menjünk először?

– Törökországba – felelte Robert Sandy.

– Figyelj – szólt Betty, és a konyhaasztalon tündöklő gyémántra mutatott.

– Jobb lesz, ha elteszed valahova a vagyonodat, mielőtt elveszítenéd.

– Ma péntek van – mondta Robert Sandy. – Mikor érünk haza Renshaw-éktól?– Vasárnap este.

– És mit csináljunk addig a millió dolláros kavicsunkkal? Tegyem zsebre és vigyem magammal?– Nem – mondta Betty. – Butaság lenne. Nem sétálhatsz egész hétvégén egymillió dollárral a zsebedben. A bankban a helye, a páncélszekrényben. Vigyük is be rögtön.

– Péntek este van, drágám. Hétfőig zárva minden bank.

– Tényleg – mondta az asszony. – Hát akkor dugjuk el valahova a házban.

– A ház üres lesz, míg haza nem érünk – mondta a férje. – Nem hinném, hogy ez nagyon jó gondolat.

– Még mindig jobb, mint magunkkal cipelni a zsebedben vagy a táskámban.

– Nem hagyom a házban. Üres házakba könnyen betörnek.

– Ejnye, drágám – mondta Betty –, hát csak kitalálunk valami jó helyet, ahol senki sem bukkan rá!– A teáskannában – javasolta Robert Sandy.

– Vagy a cukortartóban – mondta Betty.

– Vagy dugjuk valamelyik pipámba, a pipaállványon. És tömjünk a tetejébe dohányt.

– Vagy az egyik azálea cserepébe – ajánlotta az asszony.

– Hallod-e, Betty, ez nem rossz. Eddig a legjobb.

Ültek a konyhaasztalnál, a ragyogó kő ott hevert közöttük, és roppant komolyan azon tűnődtek, mit csináljanak vele távollétük két napjában.

– Még most is az a véleményem, hogy legjobb lenne magammal vinni – mondta Robert Sandy.

– Szerintem nem, Robert. Ötpercenként belenyúlnál a zsebedbe, hogy megvan-e. Nem lenne egy pillanatnyi nyugtod sem.

– Alighanem igazad van – bólintott Robert Sandy. – Hát jó. Temessük a nappali szobában az azálea földjébe? Azt nem nézi meg senki.

– Az sem száz százalékig biztonságos – vélte Betty. – Valaki feldöntheti a cserepet, a föld kiborul a padlóra, és hókusz-pókusz, ott ragyog a gyémánt!– A valószínűség egy az ezerhez – mondta Robert Sandy. – De különben annak is, hogy betörnek.

– Szó sincs róla! – ellenkezett a felesége. – Szinte mindennap betörnek valahová. Nem érdemes megkockáztatni. De figyelj ide, édesem, én nem hagyom, hogy ez a dolog egészen ránk telepedjen, hogy ezen keseregjünk.

– Szívből egyetértek – bólintott a férje.

Egy darabig némán kortyolgatták az italukat.

– Megvan! – ugrott fel hirtelen Betty. – Nagyszerű helyet találtam ki!– Hol?

– Itt! – kiáltott az asszony, felkapta a jégtálcát, és az egyik üres rekeszre mutatott. – Egyszerűen idepottyantjuk, vizet töltünk rá, és visszatesszük a hűtőbe. Egy-két órán belül belefagy egy jégkockába, és még ha belenézel, akkor se látod.

– Fantasztikus! – bámult a jégtálcára Robert Sandy. – Zseni vagy! Csináljuk meg rögtön!– Tényleg megcsináljuk? – Hát persze. Óriási ötlet.

Betty felemelte a gyémántot, és behelyezte az egyik üres kis rekeszbe, aztán a mosogatóhoz ment, és óvatosan teletöltötte vízzel a tálcát. Majd kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, és becsúsztatta. – Baloldalt a legfelső tálca – magyarázta. – Ne felejtsük el. És a tálca jobb oldalán a leghátsó kocka.

– Baloldalt a legfelső – bólintott Robert Sandy. – Megjegyzem. Mindjárt jobban érzem magam, hogy biztonságban tudjuk.

– Idd ki a poharadat, drágám – mondta a felesége. – Indulnunk kell. Bepakoltam a táskádat. És próbáljuk meg elfelejteni a millió dollárunkat, amíg haza nem érünk.

– Megemlítjük másoknak? – kérdezte a férfi. – Például Renshaw-éknak vagy másnak, aki esetleg ott lesz náluk?– Én nem tenném – mondta Betty. – Annyira hihetetlen történet, hogy pillanatok alatt tele lenne vele a város. Mire észbe kapsz, bekerül még az újságba is.

– Nem hinném, hogy a szaúdi uralkodó örülne ennek.

– Én se hiszem. Jobb lesz, ha egyelőre nem szólunk senkinek.

– Helyes – bólintott Robert Sandy. – Utálnám a nagy nyilvánosságot.

– Vehetsz majd magadnak egy új kocsit! – kacagott Betty.

– Veszek is. És neked is egyet. Milyet szeretnél, drágám?

– Majd gondolkodom rajta.

Hamarosan áthajtottak Renshaw-ékhoz. Nem laktak messze, úgy félórányira Sandyék házától. Charley Renshaw konziliárius orvos volt a kórházban, a két család évek óta ismerte egymást. Kellemesen, eseménytelenül telt el a hétvége. Robert és Betty Sandy vasárnap este hét óra tájban érkezett haza az Acacia Roadra. Robert kivette a kocsiból a két kis táskát, és együtt ballagtak fel az ösvényen. Robert kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót, és kitárta a felesége előtt.

– Megyek, sütök szalonnás rántottát – mondta Betty. – Innál előbb valamit, drágám?– Jó ötlet – mondta Robert Sandy. Becsukta az ajtót, és épp fel akarta vinni a táskákat az emeletre, amikor velőtrázó sikoltást hallott a nappali szobából.

– Jaj, nem! – kiáltott Betty. – Nem! Nem! Nem!

Robert ledobta a táskákat, és berohant Betty után. Az asszony ott állt, két tenyerét az arcára szorította, és patakzottak a könnyei.

A nappali szobában eléjük táruló kép a tökéletes rombolást mutatta. Nem maradt más épségben, csak az összehúzott függöny. Minden egyebet miszlikbe aprítottak. Robert Sandy kis kincseit felkapták a dohányzóasztalról, falhoz vágták, és most ott hevert mind morzsává zúzva a szőnyegen. Az üveges vitrint felborították. A fiókos szekrény négy fiókját kirángatták, tartalmukat – fényképalbumokat, társasjátékokat, sakktáblát, sakkfigurákat, sok egyéb családi tárgyat – szanaszét szórták. A túlsó falnál álló, mennyezetig érő könyvespolcról minden egyes könyvet lesöpörtek, halomban hevertek, kinyitva, megcsonkítva mindenütt. Mind a négy vízfestmény üvegét összetörték, a három Sandy gyereket kicsi korában ábrázoló olajfestményt késsel összeszabdalták. Felhasogatták a karosszékeket meg a heverőt is; kitüremlett belőlük a tömés. Lényegében mindent elpusztítottak a szobában, a függöny meg a szőnyeg kivételével.

– Ó, Robert! – zokogott Betty, és férje karjába omlott. – Én ezt nem bírom ki!Robert Sandy nem szólt egy szót sem. Fizikai rosszullét kerülgette.

– Maradj itt – szólalt meg végül. – Felmegyek, körülnézek. – Kifutott, és kettesével véve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Először a hálószobájukba nyitott be. Ott ugyanaz a kép fogadta. A fiókokat kirángatták, ingek, blúzok, alsónemű hevertek szanaszét. Az ágyneműt leszaggatták a dupla ágyról, még a matracot is lerántották, és késsel felhasogatták. Nyitva tátongtak a szekrények, a ruhákat, öltönyöket, nadrágokat, zakókat és szoknyákat letépték a fogasról. A többi hálószobába be sem nézett. Lefutott a földszintre, átkarolta feleségét, és együtt kibotorkáltak a nappali szoba romjai között a konyhába. Ott megtorpantak.

A konyhában leírhatatlan volt a zűrzavar. Az egész helyiség minden egyes dobozának, üvegének a tartalmát a padlóra zúdították, aztán a dobozokat, üvegeket széttaposták. A konyha minden rendű és rangú törött korsó és palack és élelmiszer átokföldje lett. Betty sajátkezűleg eltett dzsemjeit, savanyúságait, befőttjeit lesöpörték a hosszú polcról, és romjaik a földön hevertek. Ugyanez a sors érte az élelmiszerszekrény tartalmát is – a majonézt, a ketchupot, az ecetet, az olívaolajat, az étolajat és a többit. A túlsó fal két hosszú polcán nemrég még vagy húsz szép, nagy üvegedény sorakozott, csiszolt üvegdugóval – ezekben tartotta Betty a rizst, a lisztet, a kristálycukrot, a korpát, a zabpelyhet és sok mást. Most valamennyi üveg a padlón hevert, diribdarabra törve, tartalmuk meg szétszóródott. A hűtőszekrény ajtaja tárva, tartalmát – ételmaradékot, tejet, tojást, vajat, joghurtot, paradicsomot, salátát – kirángatták és a konyha szép padlócsempéjére zúdították. A mélyhűtő fiókjait az iszamos massza tetejébe vágták és széttaposták. Kiszaggatták a plasztik jégtálcákat is, mindegyiket kettétörték és eldobták. Még a plasztikborítású polcokat is kitépték a hűtőszekrényből, kettéhajlították és odadobták a többihez. Az italos palackok – a whisky, a gin, a vodka, a sherry, a vermouth meg fél tucat sörösdoboz – az asztalon álltak, üresen. Az egész házban láthatólag csak ezek az üvegek, sörösdobozok maradtak épségben. Jóformán az egész padlót vastag rétegben borította a szenny, a mocsok. Mintha egy bandára való őrült gyereket felbiztattak volna: mutassák meg, mekkora disznóólat tudnak csinálni – és feladatuknak fényesen megfeleltek.

Robert és Betty Sandy ott állt a pusztulás peremén, és szavukat szegte a rettenet, Robert szólalt meg nagy sokára:– A mi szép gyémántunk alighanem ott hever valahol az egész alatt.

– Egy fikarcnyit sem érdekel a gyémántunk – mondta Betty. – Meg tudnám ölni, aki ezt csinálta.

– Én is – mondta Robert. – Fel kell hívnom a rendőrséget. – Visszament a nappali szobába, és felvette a telefont. Csodálatosképpen működött.

Alig pár perc elteltével már ott volt az első rendőrségi autó. Fél órán belül követte egy rendőrfelügyelő, néhány civil ruhás nyomozó, egy ujjlenyomat-szakértő meg egy fotós.

– Ezek nem hivatásos betörők – mondta Robert Sandynek a zömök, izmos, fekete bajuszos felügyelő, miután körülnézett. – Még csak nem is amatőrök. Egyszerű huligánok, az utcáról. Lézengő szemétnépség. Kölykök. Valószínűleg hárman voltak. Az ilyenek körülszimatolnak, hol üres egy ház, oda aztán betörnek, és legelőször is kiszagolják, hol a pia. Sok alkohol volt a házban?– A szokásos – válaszolt Robert. – Whisky, gin, vodka, sherry meg néhány doboz sör.

– Nyilván megitták az egészet – mondta a felügyelő. – Az efféle kölyköknek csak két dolgon jár az eszük. A pián meg a romboláson. Összeszedik, ami innivalót találnak, az asztalra teszik, leülnek, és vadállatian berúgnak. Aztán nekiesnek a lakásnak.

– Úgy gondolja, nem azért jöttek, hogy lopjanak? – kérdezte Robert.

– Nem hinném, hogy bármit is elloptak volna – felelte a felügyelő. – Ha tolvajok lettek volna, legalább a tévékészüléket elviszik. Ezek viszont összetörték.

– De miért csinálják ezt?– Kérdezze inkább a szüleiket – mondta a felügyelő. – Mocsok népség, ennyi az egész. Mocsok. Ma már nincs tisztességes nevelés.

Robert ekkor elmesélte a rendőrfelügyelőnek a gyémánt históriáját, részletesen, elejétől végéig, mert felmérte, hogy a rendőrség szempontjából nyilván ez az egész ügyben a legfontosabb.

– Félmillió! – kiáltott fel a felügyelő. – Uram Jézus!– Sőt valószínűleg a duplája – tette hozzá Robert.

– Akkor legelőször is azt kezdjük keresni – mondta a felügyelő.

– Én személy szerint nem szándékozom négykézláb kutakodni ebben a posványban – mondta Robert. – Pillanatnyilag nincs hozzá semmi hajlandóságom.

– Bízza csak ránk – mondta a felügyelő. – Megkeressük. Okos volt, hogy oda rejtették.

– A feleségem ötlete. De mondja csak, felügyelő úr, nincs valami halvány valószínűsége, hogy mégis megtalálták...?– Lehetetlen – vélte a felügyelő. – Hogyan találhatták volna meg?– Megláthatták a földön, miután elolvadt a jég – mondta Robert. – Elismerem, hogy valószínűtlen. De ha észreveszik, nyilván elvitték volna, nem?– Azt hiszem, igen – bólintott a felügyelő. – A gyémántnak senki sem tud ellenállni. Van benne valami bűvös erő. Igen, ha valamelyikük meglátja a padlón, bizonyára zsebre teszi. De ne aggódjék miatta, uram. Elő fog kerülni.

– Nem emiatt aggódom – mondta Robert. – Pillanatnyilag a feleségem miatt aggódom, meg a házunk miatt. A feleségem éveket töltött azzal, hogy szép otthont teremtsen.

– Hallgasson rám, uram – szólt a felügyelő. – Az lenne a legokosabb, ha ma este elvinné a feleségét egy szállodába, és kipihennék magukat. Jöjjenek vissza holnap reggel, és akkor nekifogunk elrendezni a dolgot. Hagyok itt addig valakit, hogy őrizze a házat.

– Holnap már reggel operálok a kórházban – mondta Robert. – De a feleségem majd átjön.

– Nagyon jó – mondta a felügyelő. – Csúnya, keserves dolog, ha az embernek így szétrombolják a házát. Nagy megrázkódtatás. Sok ilyent láttam már. Valósággal fejbe vágja az embert.

Robert és Betty Sandy az oxfordi Randolph szállóban töltötte az éjszakát, és másnap reggel nyolc órakor Robert már a kórház műtőjében kezdett hozzá aznap délelőtti teendőihez.

Valamivel tizenkettő után végzett az utolsó műtéttel: egy idős férfit operált meg, egyszerű, jóindulatú prosztatatumorral. Lehúzta gumikesztyűjét, levette maszkját, és átment a szomszédos kis sebészpihenőbe, hogy megigyék egy csésze kávét. Mielőtt azonban belekortyolt volna, felemelte a telefont és felhívta feleségét.

– Hogy vagy, drágám? – kérdezte.

– Jaj, Robert, ez olyan szörnyű! – válaszolt az asszony. – Azt sem tudom, hol kezdjek hozzá.

– Felhívtad a biztosítótársaságot?– Igen, minden percben várom őket, hogy összeállítsuk a kárlistát.

– Jól van – mondta Robert Sandy. – Hát a rendőrség megtalálta-e a gyémántunkat?– Sajnos nem. Az utolsó cseppig végigkutatták azt a mocskot a konyhában, és esküsznek rá, hogy nincs ott.

– Hát akkor hova lehetett? Gondolod, hogy a vandálok megtalálták?– Valószínűleg – mondta Betty. – Amikor eltörték a jégtálcákat, kiesett valamennyi jégkocka. Elég csak meghajlítani a tálcát, és már potyognak.

– Akkor sem látták volna meg a jégkockában – vélte Robert.

– De ha a jég elolvadt, akkor igen – mondta Betty. – Azok az emberek órákat tölthettek a házban. Volt ideje a jégnek, hogy elolvadjon.

– Hát igen, alighanem igazad van.

– Messziről észre lehet venni, ha ott hever a padlón, hiszen úgy ragyog – mondta Betty.

– Ó, istenem – sóhajtott Robert.

– Ha nem kapjuk vissza, nem is fog hiányozni, hiszen alig pár óráig volt a miénk, drágám – vigasztalta a felesége.

– Igaz – mondta Robert. – Van valami nyom, aminek alapján a rendőrség megállapíthatná, kik voltak a vandálok?– A világon semmi – mondta Betty. – Rengeteg ujjnyomot találtak, de egyik sem ismert bűnözőtől ered.

– Gondolom – mondta Robert. – Ha egyszer jöttment huligánok voltak.

– A felügyelő ezt mondja.

– Figyelj, drágám – szólt Robert. – Ma délelőttre épp befejeztem. Felhajtom a kávémat, aztán hazamegyek és segítek neked.

– Jaj de jó! Szükségem van rád, Robert. Nagyon nagy szükségem.

– Öt percig hadd pihentessem a lábamat – mondta Robert. – Nagyon kimerültem.

A kettes számú műtőben, alig tízméternyire, egy másik idősebb sebész, bizonyos Brian Goff szintén a vége felé járt aznap délelőtti munkájának. Utolsó műtétjét egy fiatalemberen végezte, akinek egy darab csont ágyazódott be a vékonybelébe. Goffnak egy víg kedélyű fiatal segédorvos, William Haddock asszisztált. Felnyitották a beteg hasüregét, Goff pedig kiemelte a vékonybél egy szakaszát és végigtapogatta. Egyszerű rutinműtét lévén, közben lazán beszélgettek.

– Meséltem már arról a pasasról, akinek tele volt a hólyagja élő halakkal? – kérdezte William Haddock.

– Még nem – felelte Goff.

– Hallgató korunkban, a Szent Bertalan kórházban egy szerfelett undok urológiaprof karmai közé kerültünk – mesélte William Haddock. – Egy szép napon ez a rém be akarta mutatni, hogyan vizsgáljuk hólyagtükörrel a hólyagot. A beteg egy öregember volt, vélhetőleg tele kővel. No szóval, a kórház egyik várószobájában állt egy nagy akvárium, olyan pirinyó kis halakkal – azt hiszem, neon a neve ennek a halfajtának, tarkabarka, fényes kis jószágok –, és az egyik hallgató felszívott közülük vagy húszat egy nagy fecskendőbe, és amikor a beteget már jól leszedálták, szépen befecskendezte a hólyagjába, mielőtt bevitték volna a műtőbe, tükrözésre.

– Pfuj, Mr. Haddock! – kiáltott fel a műtősnő. – Hagyja abba! Micsoda undorító történet!Brian Goff elmosolyodott a maszk mögött. – No és mi történt? – kérdezte. Szavai közben a páciensnek már vagy egy méternyi vékonybele feküdt előtte a zöld steril lepedőn, és Goff még egyre tapogatta.

– Amikor a prof bevezette a hólyagtükröt, és belenézett – folytatta William Haddock –, egyszer csak elkezdett ugrálni, és torkaszakadtából kiabált izgalmában. "Mi történt, professzor úr?" kérdezte a ludas. "Mit észlelt?" "Halakat!" kiabálta a prof. "Száz meg száz kis hal úszkál a hólyagban!"

– Ezt csak kitalálta – mondta a műtősnő. – Ilyen nincs.

– Már hogyne volna! – méltatlankodott a segédorvos. – Saját szememmel néztem bele a hólyagtükörbe, és én is láttam a halakat. És valóban úszkáltak!

– Jó történet – mondta Goff. – Méltó ahhoz, aki kitalálta.* No tessék – tette hozzá. – Itt a baj forrása. Ez bántotta szegény ürgét. Akarja megtapintani?William Haddock két ujja közé csípte a fakószürke béldarabot és megnyomta.

– Igen – bólintott. – Ez az.

– És ha idenéz – magyarázta Goff –, megláthatja, hol fúródott át a csontdarab a nyálkán. Már gyulladásban is van.

Brian Goff bal tenyerén tartotta a bélszakaszt. A műtősnő nyújtotta a szikét, és a sebész kis bemetszést eszközölt. A műtősnő csipeszt nyújtott, és Goff addig kutakodott a bél lucskos anyagában, míg meg nem találta a bajt okozó tárgyat. Kiemelte a csipesszel, majd beleejtette a rozsdamentesacél-tálkába, amelyet a műtősnő tartott elébe. A tárgyat fakóbarna szutyok borította.

– Ez az – mondta Goff. – Ezt most már be tudja fejezni helyettem, ugye, William? Már negyedórája lent kellene lennem egy értekezleten.

– Menjen csak – biztatta William Haddock. – Majd én összevarrom.

A sebész kisietett, a segédorvos pedig nekilátott, és összevarrta először a bélen ejtett bemetszést, azután magát a hasüreget. Az egész nem tartott tovább néhány percnél.

– Készen vagyok – szólt az altatóorvosnak.

Az biccentett, és levette a maszkot a beteg arcáról.

– Köszönöm, nővér – mondta William Haddock. – Viszontlátásra holnap. – Miközben ellépett a műtőasztal mellől, felemelte a nővér tálcájáról a rozsdamentesacél-tálkát, amelyben a barna szutyokkal borított tárgy hevert. – Tíz az egyhez, hogy csirkecsont – vélekedett Haddock. A mosdóhoz vitte, és a csap alatt tisztogatta.

– Uramisten, hát ez mi? – kiáltott fel.

– Nővér, jöjjön csak! Nézze!A műtősnő odalépett. – Valami bizsu – nézett a tárgyra. – Talán egy nyakláncról tört le. De hogy a csudába tudta ezt lenyelni?– Ki is jött volna rendes úton, ha nincs ilyen hegyes vége – magyarázta William Haddock. – Na, ezt odaadom a barátnőmnek.

– Azt nem lehet, Mr. Haddock – protestált a nővér. – Ez a betegé. Várjon csak egy percet. Hadd nézzem még egyszer. – Kivette William Haddock kesztyűs kezéből a követ és a műtőasztal fölött függő erős fényű lámpa alá vitte. A beteget már leemelték a műtőasztalról, és az altatóorvos kíséretében áttolták a szomszédos utókezelőbe.

– Jöjjön csak, Mr. Haddock! – szólt a nővér. Izgatottság vibrált a hangjában. William Haddock a lámpa alá lépett. – Elképesztő! – folytatta a nő. – Nézze csak, hogy szikrázik, hogy ragyog! Az üveg nem ilyen.

– Talán hegyikristály – vélte William Haddock –, vagy topáz. Valami féldrágakő.

– Tudja, mit gondolok én? – kérdezte a nővér. – Azt, hogy ez gyémánt.

– Ugyan, micsoda szamárság – legyintett William Haddock.

Egy tanulónővér kigördítette a műszeres kocsit, a műtőszolga takarított. Ügyet sem vetettek a fiatal sebészre meg a műtősnőre. A nővér huszonnyolc éves lehetett, s most, hogy levetette a maszkot, kiderült, hogy módfelett vonzó ifjú hölgy.

– Könnyen kipróbálhatjuk – mondta William Haddock. – Nézzük meg, elvágja-e az üveget.

Odamentek a műtő katedrálüveg ablakához. A műtősnő két ujja közé csippentette a követ, hegyes végét az üveghez nyomta, és lefelé húzta. A kő hegye csikordulva mart az üvegbe, és öt centi hosszú, mély barázdát hagyott.

– Uramisten! – szisszent fel William Haddock. – Ez csakugyan gyémánt!– Ha az, akkor a betegé – szögezte le ridegen a nővér.

– Vagy igen, vagy nem – vélte William Haddock. – Mindenesetre leghőbb vágya volt megszabadulni tőle. Várjon csak egy percet! Hol van az anyaga? – Odasietett a sarokban álló asztalhoz, és felemelt egy dossziét, amelyen ez állt: JOHN DIGGS. Haddock kinyitotta a dossziét. Benne volt a páciens bélröntgen felvétele, mellette a röntgenorvos jelentése. "John Diggs – olvasta Haddock –, 17 éves. Lakcíme: Oxford, Mayfield Road 123. Jól látható elzáródás a vékonybél felső szakaszában. A beteg nem emlékszik rá, hogy bármi szokatlant lenyelt volna, de azt mondja, vasárnap este sült csirkét evett. A tárgynak láthatóan hegyes a cége, amely átfúródott a bélnyálkán. Lehetséges, hogy egy darab csont...

– Hogy nyelhetett le ilyesmit úgy, hogy nem is tud róla? – tűnődött William Haddock.

– Teljesen érthetetlen – bólogatott a nővér.

– Azok után, ahogy az üveget vágta, kétségtelenül gyémánt – jelentette ki Haddock. – A kérdés csak az, milyen minőségű. És mennyit ér.

– Jó tenne rögtön leküldeni a laborba – vélekedett a műtősnő.

– Fenébe a laborral – mondta Haddock. – Sokkal izgalmasabb, ha magunk járunk utána.

– De hogyan?– Elvisszük a High Streetre Gold ékszerészhez. Ő ért hozzá. Ez a vacak vagyont érhet. Nem fogjuk ellopni, de azt igenis megtudjuk, hogy mi újság. Na, benne van?– Ismer valakit Goldnál? – tudakolta a nővér.

– Nem, de nem számít. Van kocsija?– Kint áll a Minim a parkolóban.

– Helyes. Öltözzön át. Kint találkozunk. Úgyis nagyjából ebédidő van. A követ majd én viszem.

Húsz perc elteltével, háromnegyed egykor, a kis Mini lefékezett H. F. Gold ékszerészüzlete előtt, és ráállt a parkolást tiltó sárga csíkokra. – Nem érdekes – mondta William Haddock. – Nem maradunk sokáig. – És bement a nővérrel a boltba.

Két vevő volt odabent, egy fiatalember meg egy lány. Egy tálca gyűrűt tanulmányoztak, a kiszolgálónő segédletével. Amikor Haddockék beléptek, a nő megnyomott egy csengőt a pult alatt, és Harry Gold kijött a hátsó ajtón.

– Mivel szolgálhatok? – fordult William Haddockhoz és a műtősnőhöz.

– Meg tudná mondani kérem, hogy ez mennyit érhet? – kérdezte William Haddock, és a követ a pulton heverő zöld kelmére helyezte.

Harry Gold dermedten bámult a kőre. Azután felpillantott az előtte álló párra. Agyában kergették egymást a gondolatok. Nyugalom, mondta magának. Ne csinálj butaságot. Viselkedj természetesen.

– Nos, kérem – szólalt meg oly könnyedén, ahogy csak tőle telt –, ez nagyon szép gyémántnak látszik, igazán nagyon szépnek. Várnának egy percig, amíg megmérem a súlyát és megvizsgálom odabent az irodámban? Úgy pontos értékbecsléssel szolgálhatnék. Kérem, foglaljanak helyet.

Harry Gold hátrasietett az irodájába, kezében a gyémánttal. Nyomban meg is mérte az elektronikus mérlegen. Tizenöt egész huszonhét század karát. Pontosan ennyit nyomott Mr. Robert Sandy gyémántja! Amint megpillantotta, tudta, hogy ez ugyanaz a kő. Ki ne ismerne fel egy ilyen gyémántot? És íme a bizonyíték: a súly! Első gondolata az volt, hogy felhívja a rendőrséget, de óvatos ember volt, és nem szívesen tévedett volna. Talán a doktor már eladta a követ. Talán a gyerekeinek ajándékozta. Ki tudja? Gyorsan elővette az oxfordi telefonkönyvet. Feltárcsázta a Radcliffe kórház számát, és Mr. Robert Sandyt kérte. Kapcsolták Robert titkárnőjét. – Halaszthatatlanul sürgős ügyben kell Mr. Sandyvel beszélnie, mondta Harry Gold. – Kérem, tartsa a vonalat – mondta a titkárnő. Feltelefonált a műtőbe. Megtudta, hogy Mr. Sandy félórája hazament. Beleszólt a városi telefonba, és továbbította az információt Mr. Goldnak.

– Mi az otthoni száma? – kérdezte Mr. Gold.

– Egy páciensről van szó?– Nem! – kiabált Harry Gold. – Egy rablásról! Az ég szerelmére, kisasszony, adja meg gyorsan azt a számot!– Ki beszél, kérem?– Harry Gold! Az ékszerész a High Streetről! Ne vesztegesse az időt, könyörgök!A titkárnő megadta a telefonszámot. Harry Gold újra tárcsázott.

– Mr. Sandy? – Én vagyok az.

– Itt Harry Gold beszél, Mr. Sandy, az ékszerész. Nem veszítette el véletlenül a gyémántját?– De igen.

– Két személy épp most hozta be a boltomba – suttogta izgatottan Harry Gold. – Egy férfi és egy nő. Fiatalok. Fel akarják becsültetni. Odakint várnak.

– Biztos benne, hogy az én kövem az? – A leghatározottabban. Megmértem.

– Ne engedje el őket, Mr. Gold! – kiáltott Robert Sandy. – Tartsa szóval őket! Csevegjen el velük! Hívom a rendőrséget!Robert Sandy felhívta a rendőrséget. Néhány másodperc múlva már közölte a hírt az üggyel megbízott detektívfelügyelővel. – Menjen gyorsan, és elkaphatja őket! – mondta. – Indulok én is.

– Gyere, drágám! – kiáltott a feleségének Robert Sandy. – Ugorj be a kocsiba. Azt hiszem, megtalálták a gyémántunkat! A tolvajok épp most próbálják eladni Harry Gold boltjában!Nagy kavarodás volt a boltban, mire Robert és Betty Sandy berontott. Két rendőr és két polgári ruhás nyomozó vette körül a dühös William Haddockot és a még dühösebb műtősnőt. A fiatal sebészt is, a nővért is megbilincselték.

– Hogy hol találta? – kérdezte éppen a felügyelő.

– Azonnal vegyék le rólam ezt a rohadt bilincset! – sikított a nővér. – Hogy merészelik!...

– Lenne olyan szíves, elmondani még egyszer, hogy hol találta? – szólt maró gúnnyal a felügyelő.

– Valakinek a gyomrában! – üvöltötte a képébe William Haddock. – Hányszor mondjam még?!– Ne etessen ilyen maszlaggal! – vágott vissza a felügyelő.

– Atyaúristen, William! – kiáltott fel Robert Sandy, amikor beljebb lépett, és meglátta, ki az. – És Wyman nővér! Mi a csudát keresnek itt maguk?– Náluk volt a gyémánt – magyarázta a felügyelő. – Megpróbáltak túladni rajta. Ismeri ezeket a személyeket, Mr. Sandy?Nem telt sok időbe, míg William Haddock megértette Robert Sandyvel, sőt a felügyelővel is, hogy pontosan honnan és hogyan került elő a gyémánt.

– Vegyék már le róluk a bilincset, az ég szerelmére, felügyelő úr – kérte Robert Sandy. – Igazat mondanak. Az ember, akit keres – legalábbis egyikük – pillanatnyilag a kórházban van, épp most tér magához az altatásból. Így van, William?– Pontosan – bólintott William Haddock. – John Diggs a neve. Az egyik sebészeti kórteremben fekszik.

Harry Gold előrelépett.

– Itt a gyémántja, Mr. Sandy – mondta.

– Na most aztán mondja már el valaki, az Istenért – szólt még mindig dühösen a műtősnő –, hogy hogy a csudába nyelt le a beteg egy ilyen gyémántot, és észre sem vette?!

– Azt hiszem, én meg tudom fejteni a rejtvényt – mondta Robert Sandy. – Kedve szottyant hozzá, hogy jeget tegyen az italába. Aztán úgy berúgott, hogy lenyelt egy darab jeget.

– Még most sem értem – mondta erre a nővér.

– Majd elmagyarázom – vigasztalta Robert Sandy. – Mi lenne, ha most valamennyien felkerekednénk, és meginnánk egy pohárral a sarki kocsmában?

Borbás Mária fordítása

* Lefordíthatatlan szójáték. A haddock jelentése tőkehal, a "halas" angol megfelelője pedig a "kétes, gyanús, zavaros" jelentéstartalmat is hodozza. - a ford.