Stephen King: A rémkoppantók Stephen King The Tommyknockers G. P. Putnam's Sons, New York, 1987 Copyright (C) by Stephen, King, Tabitha King and Arthur B. Greene, Trustee Hungarian translation (C) Szántó Péter, 1992 Mint a legtöbb Ludanyó-féle versike, a rémkoppantókról szóló is megtévesztően egyszerű. A szó eredetét nehéz kinyomozni. A 'Teljes Webster' azt mondja: a 'rémkoppantók' vagy 'a)' alagútásó, emberevő óriások, vagy 'b)' szellemek, akik elhagyott bányákban, barlangokban kísértenek. Mert az angol eredeti összetett szó (Tommyknockers) első tagja, a "tommy" régi angol szlengkifejezés, mely katonai fejadagot, ellátmányt jelent (innen nevezik "tommy"-nak a brit sorkatonákat, mint például Kipling versében is - "Tommy így meg Tommy úgy"), a 'Teljes Oxford Szótár' pedig, noha magát a kifejezést nem magyarázza meg, legalábbis sugallja, hogy a 'rémkoppantók' (Tommyknockers) olyan bányászok kísértetei, akik éhen haltak, de még most is kopogtatnak élelemért és segítségért. Az első vers ("Tegnapelőtt éjjel, tegnap" stb.) elég közismert, mind a feleségem, mind pedig én hallhattuk gyermekkorunkban, noha más-más városban, más-más vallásban nőttünk föl, s még a származásunk sem egyezik - az ő ősei elsősorban franciák, az enyémek írek-skótok. Az összes többi vers a szerző képzeletének szüleménye. A szerző - szóval hát én - szeretné megköszönni a segítséget hitvesének, Tabithának, aki fölbecsülhetetlen kritikus, de néha meg lehet bolondulni tőle (egyébként ha megharagszol a kritikusra, szinte biztosra veheted, hogy igaza van); a kedves, gondos törődést a szerkesztőnek, Alan Williamsnek; Phyllis Grann-nek pedig a türelmét (ez a könyv valójában nem 'íródott', úgy húzták ki belőlem, szavanként). Külön köszönet George Everett McCutcheonnak, aki minden regényemet elolvasta, és gondosan ellenőrizte fegyverszakértői és ballisztikai szempontból, de a folyamatosság és összefüggőség szempontjából is. Mac akkor hunyt el, amikor épp e könyvet dolgoztam át. Sőt, éppen az ő egyik följegyzésében javasolt változtatásokon ügyködtem, amikor hírét vettem, hogy legyőzte a leukémia, amellyel két esztendeje küzdött. Rettenetesen hiányzik; nem azért, mert segítette rendbe hozni a dolgaimat, hanem mert nagyon közel állt hozzám. Másoknak is tartozom köszönettel. Többeknek, mint akiket megnevezni módom van: pilótáknak, fogászoknak, geológusoknak, író kollégáimnak; még a gyermekeimnek is, akik végighallgattak, mikor ezt a könyvet fölolvastam nekik. Igen hálás vagyok Stephen Jay Gouldnak is, noha a Jenkiknek szurkol, és így nem lehet teljesen megbízni benne. Megjegyzései az általam "buta evolúciónak" nevezett jelenség lehetőségeiről nagyban segítették e könyv második változatának megírását (eredetileg: 'A flamingó mosolya'). Haven nem valóságos település. A szereplők nem valóságosak. Ez a munka a fantázia szüleménye, egyetlen kivétellel: A 'rémkoppantók' léteznek. Ha azt hiszed, viccelek, biztosan nem nézted a ma esti Híradót. STEPHEN KING 'Tegnapelőtt éjjel, tegnap rémkoppantók, rémkoppantók az ajtómon bekopogtak. Kimennék, de mégsem merek, oly félelmesek a rémkoppantó emberek.' [NÉPI RIGMUS] I. KÖNYV AZ ŰRHAJÓ A FÖLDBEN 'Hát fölszedtük Harry Trumant, ahogy lehajóztunk Independence-ből. Aszondtuk: No és a háború? Aszondta: Hál' istennek vége! Aszondtuk: És a bomba? Sajnálja már, hogy megcsinálta? Aszondta: Lökjétek ide a flaskát, és törődjetek a magatok dolgával!' RAINMAKERS együttes: "Lefelé a folyón" I - ANDERSON MEGBOTLIK 1 A szög miatt az ország elveszett - végül, ha lecsupaszítod, ide megy ki a katekizmus. Végül mindent lecsupaszíthatsz valami ilyesfélére - legalábbis így gondolta Roberta Anderson, jóval később. Vagy minden véletlen, vagy mindenben a sors keze van benne. Anderson a szó szoros értelmében belebotlott a végzetbe, a Maine állambeli Haven kisvárosban, 1988. június huszonegyedikén. Ez a botlás volt a dolog gyökere; a többi meg már történelem. 2 Anderson aznap délután Peterrel, a fél szemére vak, öreg vadászkopóval sétált. Petert Jim Gardenertől kapta még 1976-ban. Akkor egy éve hagyta ott az egyetemet, alig két hónappal a diploma előtt, hogy a bácsikája házába költözzön, Havenbe. Egészen addig nem is tudta, mennyire magányos, míg Gard el nem hozta a kutyát. Peter még kölyök volt akkor, és Anderson néha hitetlenkedve gondolt arra, hogy most már öreg: kutyaesztendőkben nyolcvannégy éves. Ezen a módon a maga életkorát is kiszámította. Kutyaesztendőkben mérve ő ezerkilencszázhetvenhat éves. Hát igen. Huszonnégy esztendős korodban még megengedheted magadnak, hogy azt hidd: a felnőtté válás, legalább a te esetedben, csupán hivatali tévedés, amit hamarosan helyrehoznak. Azután egy napon arra ébredsz, hogy a kutyád nyolcvannégy éves, te magad pedig harminchét, és akkor már az egész kérdést alaposabban meg kell vizsgálni. Hát igen... Anderson olyan helyet keresett az erdejében, ahol fát vághatna. Akadt ugyan otthon másfél öl, de még legalább háromra volt szüksége, hogy a tüzelője egész télen kitartson. Elég sok fát kivágott azóta, hogy Peter kölyök volt, s egy vén papucson próbálgatta a fogait (hozzá elég gyakran lepisilte az ebédlő szőnyegét), de az erdeje még mindig bőviben volt a fának. Az ingatlan (amelyet a városiak tizenhárom év múltán is úgy emlegettek, hogy az öreg Garrick birtoka) a nyugati oldalon csak hatvan méter szélességben érintkezett a 9-es főúttal, az északi és déli határt jelölő sziklafalak viszont nem párhuzamosan, hanem egymástól távolodva haladtak. A harmadik sziklafal, amely a birtok hátsó határát jelezte - jó három mérföldnyire benyúlt egy rendezetlen, első- és másodgenerációs fákból álló erdőbe. Ez a tortaszelet alakú hektárban mérve meglehetősen nagy volt. A Bobbi Anderson földjét nyugatról határoló falon túl hosszú mérföldeken át vadon burjánzott. Az új-Angliai Papírgyár tulajdona. A térkép jelölése szerint a "Lángoló Erdő". Andersonnak valójában nem nagyon kellett volna kutatni olyan hely után, ahol megfelelő fát vághat. Anyai nagybátyjától örökölt birtoka különösen azért volt értékes, mert a jó, kemény fákat szinte alig támadta meg a gyapjas lepke. Ma azonban nagyszerű idő volt, az esős tavasz utáni első meleg nap. A vetőmag már a kert földjébe került (az esőknek hála, nagyobbrészt el is fog rohadni), és még annak sem jött el az ideje, hogy belekezdjen az új könyvébe. Így hát letakarta az írógépét, és most itt volt az erdőben a hűséges, vén, félszemű Peterrel. Kószáltak a fák között. A birtok mögött elhanyagolt, régi út haladt. Csaknem egy mérföldet gyalogolt rajta, mielőtt jobbra letért volna. Hátizsákja könnyű volt, egy szendvics és egy könyv lapult benne a maga számára és néhány kutyakeksz Peternek. Ezenkívül nagy csomó narancsszínű szalag: ezekkel jelöli azokat a fatörzseket, amelyeket majd akkor fog kivágni, ha már a szeptemberi hőség október felé enyhülni kezd; s volt ott egy kulacs is. Zsebében Silva-iránytű. Csak egyetlenegyszer tévedt el a birtokon, de az örökre elég volt. Rémes éjszakát töltött a vadonban, s egyformán képtelenségnek tartotta azt, hogy valóban eltévedt ezen a földdarabon, ami - isten szerelmére! - az 'övé', meg azt, hogy egész biztosan itt fog meghalni. Akkoriban igenis fennállt ez a lehetőség, mert csak Jim vehette volna észre, hogy hiányzik, Jim pedig kizárólag akkor jött, amikor az ember egyáltalán nem várta. Reggel aztán Peter egy patakhoz vezette, a patak mentén visszajutott a 9-es főúthoz, ahol a víz boldogan bugyogva tűnt el egy víznyelőn át a beton alatt, alig két mérföldre az otthonától. Mostanra talán már eléggé ismeri az erdőt ahhoz, hogy mindenképp visszatalálna az útra vagy valamelyik határoló sziklafalhoz. A kulcsszó azonban még mindig a "talán". Így, biztos, ami biztos, magával hozta az iránytűt. Három óra tájt talált egy jóféle juharfát. Tulajdonképpen nem is 'egy' jóféle fát látott, de ez elég közel volt az ösvényhez, amin elfér a Tomcat. Ha már úgy szeptember huszadika táján járnak - feltéve, ha addig valaki nem robbantja fel a világot -, a vontatót majd a Tomcathez kapcsolja, idehajt, és elvégzi a favágást. Különben is, mára már eleget jártak. - Tetszik, Peter? Peter gyöngén vakkantott egyet. Anderson olyan mély bánattal nézett a vadászkopóra, hogy ez magát is meglepte és elnémította. Peter már kész. Manapság ritkán szánja rá magát a madárvadászatra, békén hagyja a verebeket, a mókusokat és a néha előkerülő mormotákat; az a gondolat, hogy Peter megkerget egy őzet, egyenesen nevetséges. Jó néhányszor hazafelé is meg kell majd állniuk a kutya miatt... pedig volt idő, nem is olyan régen (lélekben legalábbis konokul ragaszkodott ehhez a meghatározáshoz, amikor Peter mindig negyed mérfölddel előtte járt, dörgő basszusán nagyokat ugatott feléje az erdőn át. Tudta, eljön majd a nap, amikor úgy dönt: most már elég. Akkor utoljára fogja puha párnával letakarni a Chevrolet furgon anyósülését, hogy bevigye Petert az augustai állatorvoshoz. De ne most nyáron, ó, istenem! Vagy ne most ősszel, vagy télen, ó, istenem! Semmikor, ó, istenem! Mert Peter nélkül teljesen egyedül lesz. Leszámítva Jimet. Márpedig Jim Gardener egy kissé túlságosan is kibírhatatlan lett az utóbbi nyolc évben. Igaz, még mindig barát, de kicsit kibírhatatlan. - Örülök, hogy tetszik, Peter, öreg haver - mondta, és szalagot kötött néhány fa köré. Közben pontosan tudta, hogy ősszel valószínűleg más fákat választ, ezek a szalagok meg itt rohadnak. - A jó ízlésedet csak a csinosságod múlja felül! Peter, aki tudta, mit várnak tőle (öreg volt, de nem hülye), boldogan csóválta az a kis csonkot, amit farok gyanánt viselt, és vakkantott egyet. - Légy vietkong! - parancsolta Anderson. Peter engedelmesen az oldalára esett - közben enyhe kis szellő távozott az alfelén -, majd a hátára gördült és lábait szétvetette. Ez majdnem mindig szórakoztatta Andersont, de ma valahogy a kutya látványa, amint halott vietkongot játszik (Peter hajlandó volt halottnak tettetni magát a "Puff" vagy "My Lai" vezényszavakra is), túlságosan közel esett ahhoz, amit a kutyája valós állapotáról gondolt. - Föl! Peter lassan fölállt, levegőért kapkodva. Pofáján rezegtek a szőrszálak. A fehér szőrszálak. - Gyerünk vissza! - odadobott neki egy kekszet. Peter el akarta kapni. Eltévesztette. Szaglászni kezdett utána a fűben. Sikertelenül. Végül aztán visszacsoszogott és megtalálta. Fölfalta, különösebb élvezet nélkül. - Rendben van! - mondta Anderson. - Mozgás! 3 A patkó miatt az ország elveszett... A rosszul választott ösvény miatt pedig a hajó megtaláltatott. Anderson épp elégszer járt erre a tizenhárom év alatt, amikor a Garrick-birtok még mindig nem lett Anderson-birtok. Fölismerte a lejtős irtást, amelyet azok a favágók hagytak, akik alighanem valamennyien meghaltak még a koreai háború előtt. Fölismerte a hatalmas fenyőt is a kettéhasadt csúcsáról. Épp elégszer járt errefelé, és már gond nélkül megtalálta az úthoz vezető csapást, melyen majd a Tomcattel közlekedik. Nyilván megjárta már egyszer vagy kétszer, de inkább tucatszor azt a helyet, ahol most elbotlott. Talán néhány méterrel vagy csak néhány centivel odébb lépett más alkalmakkor. Most azonban követte Petert, amikor a kutya kissé balra húzódott. Már látta az utat, amikor egyik öreg turistabakancsa beakadt valamibe; valami igen keménybe. - Hé! - kiáltotta, de már késő volt. Szélmalom módjára forgó karjai ellenére a földre zuhant. Egy bokor ága olyan keményen csapódott az arcába, hogy a karcolás nyomán kiserkedt a vére. - A kurva életbe! - kiáltotta, és egy mátyásmadár csipogva megdorgálta ezért. Peter visszajött. Először csak szaglászott, azután megnyalta Anderson orrát. - Krisztusom, ne csináld ezt! Büdös a szád! Peter megcsóválta a farkát. Anderson fölült. Megdörgölte a bal orcáját, és észrevette a kézfején meg az ujjain a vért. Felmordult. - Nahát, ez szép! - nyögte. Megvizsgálta, miben botlott meg. Alighanem egy darab fa vagy talajból kikandikáló kődarab lehet. Maine-ben sok a kő. Ám amit meglátott, nem volt más, mint egy csillogó fémdarab. Megérintette. Megsimította az ujjával, majd ráfújt, hogy eltüntesse róla az erdő porát. - Hát ez meg mi? - kérdezte Petertől. Peter odament, körülszimatolt, majd valami egészen különös dolgot művelt. Két kutyalépésnyit hátrált, leült, és egyetlen, mély vonyítást hallatott. - Téged meg mi lelt? - kérdezte Anderson. Peter azonban csak ült. Az asszony közelebb húzódott a fémdarabhoz, még mindig ülve, a farmernadrágján csúszva. Alaposan megnézte a földből kiemelkedő dolgot. Úgy hét-nyolc centire emelkedett ki - éppen annyira, hogy az ember elbotoljon. Itt lejtett egy kicsit az út, talán a sűrű tavaszi esők után lefolyó víz szabadította ki a föld alól. Anderson először arra gondolt, hogy talán a favágók temették itt el a szemetüket, azok, akik a húszas-harmincas években irtották errefelé az erdőt. Akkor pedig ez egy háromnapos favágás (akkoriban "rönkaprító víkendnek" nevezték) piás hulladéka. Egy konzervdoboz, gondolta - B & M bab, vagy Campbell-féle leves. Megrángatta a fémdarabot, ahogy az ember egy konzervdobozt szokott megmozgatni, hogy kijöjjön a földből. Azután eszébe jutott, hogy - talán egy tipegő kisgyerek kivételével - senki sem esne hasra egy konzervdoboz talajból kiálló darabján. A fém egyébként nem moccant a rángatásra. Mozdíthatatlanul szilárd volt, mint maga az anyaföld. Talán valami régi favágószerszám? Anderson kíváncsian még közelebb hajolt, hogy megnézze. Így nem vette észre, hogy Peter fölállt, újabb négy lépést hátrált, majd ismét leült. A fém tompa szürkéje egyáltalán nem hasonlított sem a bádog, sem a vas csillogására. A kiálló rész vastagabb is volt, mint egy konzervdoboz: a tetején több mint fél centi. Anderson jobb mutatóujja hegyével megérintette a fém szélét, és ebben a pillanatban furcsa, csiklandós érzése támadt. Mintha piciny áramütés érte volna. Elrántotta a kezét, és furcsálkodva nézte az ujjait. Ismét megérintette a fémet. Semmi. Most nem érezte a csiklandós bizsergést. Ekkor hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a tárgyat, és megpróbálta kihúzni a földből. Ahogy az ember egy laza fogat ránt ki. Csakhogy ez nem engedett. Most a fémdarab közepénél lévő kiálló részt ragadta meg. A kiálló rész alakjából ítélve - legalábbis ekkor így gondolta - nem rejtőzhetett belőle több a földben, mint mind a két oldalon úgy öt-öt centi. Később azt mondta Jim Gardenernek, hogy akár negyven éven át naponta háromszor is elsétálhatott volna a kiálló fémdarab mellett: nem veszi észre, ha meg nem botlik benne. Arrébb kotorta a laza talajt, hogy egy kicsit többet lásson a fémdarabból. Árkot ásott mellette az ujjaival, úgy öt centi mélyen. A föld könnyen engedett, ahogy általában az erdei talaj szokott... legalábbis, amíg az ember el nem ér a gyökerek pókhálószerű szövevényéhez. A fémdarab két széle még így sem bukkant felszínre. Anderson föltérdelt és tovább ásott mindkét oldalról. Ismét megpróbálta kirántani a tárgyat. Eredménytelenül. Tovább kaparta ujjaival a földet. Elég könnyen kiszabadított egy újabb darabnyit a titokzatos valamiből. Előbb csak tizenöt centi szürke fém látszott, majd egyre több, hamarosan pedig majd' fél méter. Talán egy autó. Vagy teherautó. Netán egy favontató jármű, gondolta hirtelen. Eltemették itt, a semmi közepén. Esetleg egy Hooverville-féle sparhelt. De miért éppen itt?! Nincs elfogadható magyarázat; sőt semmiféle magyarázat nincs. Időről időre talált különféle dolgokat az erdőben; töltényhüvelyt, sörösdobozt (a legrégebbieket még nem a lepattintható fémlapocskával, hanem olyan háromszög alakú lyukakkal, amilyeneket a szürke, halott hatvanas években "templomkulcsnak" nevezett sörnyitó ütött a doboz tetején), cukros zacskót meg más effélét. Maine államnak két fő turistaútja van: az egyik a hegyes-tavas vidéken halad végig, az állam nyugati széléig, a másik pedig a part mentén fut keletre. Haven nincs egyik fő turistaút közelében sem, ennek ellenére az itteni erdők már régóta nem számítanak érintetlen vadonnak. Egyszer (amikor átlépett a birtoka végén omladozó kőfalon, így lényegében engedély nélkül behatolt az Új-Angliai Papírgyár területére) talált egy negyvenes évekből való, rozsdásodó Hudson Hornetet. A kocsi váza egy hajdanvolt erdei úton állt, amit húsz évvel azután, hogy abbahagyták az irtást, benőtték a sarjhajtások. Szarfáknak hívják az ilyeneket az itteniek. Annak sem volt semmi magyarázata, hogy a Hudson váza miért hevert itt, persze... De azért mégiscsak ésszerűbben meg lehetett magyarázni, mint egy tűzhelyet, hűtőszekrényt vagy valami más nyavalyás holmit, amit egyszerűen eltemettek itt. Mindkét oldalról már-már fél méter hosszú árkot ásott a dolog körül, de még mindig nem találta meg a végét. Mélységében is úgy negyedméternyire leásott a talajba, amikor az ujjai sziklába akadtak. Talán kiránthatta volna ezt a követ - 'azon' legalább volt valami fogás -, de hát nem látta értelmét. Az a dolog ugyanis ott a földben tovább folytatódott, a szikla alatt is. Peter szűkölni kezdett. Anderson rápillantott a kutyára, majd fölállt. Mindkét térde kikészült. Bal lábát mintha tűk ezrei szurkálták volna. Előhalászta a nadrágjából a zsebóráját - az öreg, fényeveszett holmi, a Simon-féle zsebóra is Frank bácsi hagyatékának része -, és döbbenten látta, milyen sokáig volt itt: legalább egy és negyed órát. Már elmúlt négy. - Gyerünk, Peter! - mondta. - Kopjunk le! Peter ismét nyüszített, de nem mozdult. Anderson most igazán aggódni kezdett, mert észrevette, hogy az öreg vadászkopó tetőtől talpig reszket, mintha váltóláza volna. Neki fogalma sem volt arról, hogy a kutyáknak lehet-e váltólázuk, de úgy gondolta, talán a nagyon öregeknek igen. Jól emlékezett arra az egyetlen alkalomra, amikor Peter ugyanígy remegett, mint most. 1977 őszén volt (vagy talán 1978-ban). Akkoriban egy vadmacska telepedett meg a környéken. Egymás után kilenc éjszaka visított és nyávogott. Alighanem tüzelt. Peter minden éjszaka a nappali ablakához ment, fölugrott az öreg imazsámolyra, amit Anderson a könyvespolca mellett tartott. Sosem ugatott, csak bámult kifelé a sötétbe, és fülelt arra a földöntúli, nőies sikoltozásra. Orrlyuka kitágult, fülét hegyezte. És reszketett. Anderson most átlépett a maga ásta kis gödrön, és Peterhez ment. Letérdelt mellé, és végigsimította a kutya pofáját. Tenyerével is érezte a reszketését. - Mi a baj, fiú? - mormogta, pedig tudta a választ. Peter maradék szeme valahova a háta mögé pillantott, a földből kiálló dolog felé, majd vissza Andersonra. Tekintetében az utálatos, tejszerű hályog sem leplezhette a könyörgését, amely éppolyan tisztán érthető volt, mintha beszélne: 'Tűnjünk innét, Bobbi! Majdnem annyira szeretem itt ezt a micsodát, mint a nővéredet!' - Rendben - felelte Anderson kényelmetlenül. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem is emlékszik már, mikor feledkezett meg utoljára az időről úgy, mint itt és most. 'Peternek nem tetszik. Nekem sem.' - Gyerünk! - Elindult fölfelé, az ösvény irányába. Peter fürgén követte. Már majdnem fölértek az erdei ösvényhez, amikor Anderson, mint Lót felesége, visszafordult. Ha ez az utolsó pillantás nincs, talán hagyja a fenébe az egészet. Mióta a záróvizsgák előtt otthagyta az egyetemet - anyja könnyekkel teli rimánkodása, nővére dühödt szónoklatai és vésztjósló ultimátumai ellenére -, Anderson igazán kiváló gyakorlatra tett szert a dolgok fenébe hagyásában. Ez a pillantás azonban két dolgot is elárult neki. Először: az a fémdarab nem süllyedt vissza a földbe, ahogy először gondolta. A szürke fémnyelv szinte kiemelkedett a viszonylag friss vízmosásból, amely nem túl széles, de elég mély volt. Minden bizonnyal a tél végi olvadás és az azt követő vad tavaszi esőzések vájták ki. A kiemelkedő fémdarab két oldalán a talaj kissé magasabb volt, emiatt úgy látszott, mintha a tárgy eltűnt volna a földben. Első benyomása, hogy ez a micsoda itt valaminek a sarka, végül is nem volt igaz - vagy nem szükségszerűen. Másodszor, a dolog egy tányérnak látszott. Nem olyan tányérnak, amilyenből az ember eszik, hanem inkább valami szürke fémkorongnak, mint egy vasúti ütköző, vagy... Peter ugatott. - Rendben - mondta Anderson -, értem, amit mondasz. Gyerünk! 'Gyerünk!... és hagyjuk az egészet a fenébe!' Az ösvény közepéig kapaszkodott föl, hagyta, hogy Peter vezesse az erdei út felé a maga bolondos tempójában, élvezve a nyár buja zöldjét... és hát végül is nem ez a nyár első napja? Agyoncsapott egy szúnyogot, és elmosolyodott. A nyár mindig nagyszerű Havenben. A legjobb évszak. Igaz, Haven nem a világ legjobb helyei közül való (meglehetősen magasan Augusta fölött, az állam középső részén, amelyet a turisták elkerülnek), de azért mégiscsak elég jó hely arra, hogy az ember ide jöjjön pihenni. Volt idő, amikor Anderson őszintén hitte, csak néhány évig marad, amíg kikeveredik a kamaszkor gondjaiból, elfeledi a szörnyű nővérét, hirtelen, zavaros visszavonulását az egyetemről (önfeladás, mondta akkor Anne). A néhány évből azután öt lett, az ötből tíz, a tízből tizenhárom, és nézze meg az ember: Peter megöregedett, te meg, Bobbi, már jó maroknyi ősz hajszálat találtál a hajadban, amely olyan fekete volt valaha, mint a Styx folyó. (Két évvel ezelőtt megpróbálta egész rövidre vágni, csaknem úgy nézett ki, mint a punkok. Ám rémülten fedezte fel, hogy így az ősz tincs még jobban látszik. Azóta egyfolytában hagyta nőni a haját.) Most már úgy gondolta, egész életét itt, Havenben fogja eltölteni, azokat a kötelességszerű utakat leszámítva, amikor egy-két évben egyszer meglátogatja a kiadóját New Yorkban. Megfogta a város. Megfogta a hely. A vidék. És ez nem olyan rossz. Talán éppolyan jó, mint bármi más. 'Mint egy tányér. Egy fémtányér.' Letört egy új, zöld hajtásokkal teli hajlékony ágat és megforgatta a feje fölött. A szúnyogok már megtalálták, és szemlátomást elhatározták, hogy ma belőle teáznak. Keringtek a feje körül... A pejében pedig a gondolatok, éppen úgy mint körülötte a szúnyogok. Azokat azonban nem tudta elhessenteni. 'Egy másodpercig vibrált az érintésemtől. Mint egy hangvilla. Amikor azután megmarkoltam, abbahagyta. Lehetséges, hogy valami, ami a földben van, így vibráljon? Hát persze hogy nem! Talán...' Talán csak pszichikus vibrálás volt. A lelke mélyén kicsit hitt az efféle dolgokban. Talán tudat alatt megérzett valamit ebből az eltemetett dologból, és a lelke azon az egyetlen módon szólt vissza, ahogy tudott: adott egy kézzel fogható érzést; a vibrálást. Peter is bizonyosan érzett valamit, hiszen az öreg kutya a közelébe sem akart menni ennek a valaminek. 'Felejtsd el!' Így is történt. Legalábbis egy ideig. 4 Azon az éjszakán erős, de lágy szél kerekedett. Anderson kiment a verandára cigarettázni, és hallgatta a szelet, ahogy sétál, beszél. Nemrégen, talán még egy évvel ezelőtt is, Peter biztosan kijött volna vele, most azonban a társalgóban maradt. Összegömbölyödve lapult a kis, viharvert rongyszőnyegén a kályha mellett. Anderson gondolatban akaratlanul visszajátszotta az utolsó mozzanatot, azt, amikor hátranézett és meglátta a tányért kiemelkedni a földből. Később úgy hitte, volt egy pillanat - talán épp az, amikor a csikket a sóderes útra pöckölte -, mikor elhatározta, hogy ki fogja ásni az egészet, és megnézi, mi az... Igaz, akkor még nem tudatosult benne, hogy döntött. Szünet nélkül aggasztotta, mi a csuda lehet az a valami. Most végül szabad folyást engedett gondolatainak. Már rég megtanulta: amikor az ember tudata nagyon erősködik, vissza-visszatér egy témához, akármennyire is próbálja elterelni onnét, akkor a legjobb, ha engedi visszatérni. Csak a megszállottak aggódnak a megszállottság miatt. Valamilyen épület része, kockáztatta meg a feltevést a tudata, afféle előre gyártott holmi. Csakhogy senki sem épít félhenger alakú fémbarakkokat idekint a sűrűben: miért kéne hatalmas fémdarabokat idevonszolni, amikor fűrésszel, fejszével és kétkezes keresztfűrésszel három férfi hat óra alatt összedob egy favágókunyhót? Autó sem lehet, hiszen az abból kimeredő fémdarab csupa rozsda volna. Inkább látszik motortömbnek, de hogyan került ide? És most, ahogy közeledett a sötétség, a vibrálás emléke vitathatatlan bizonyossággal tért vissza. Pszichikus vibrálás kellett legyen, ha érezte egyáltalán. Mert... Hirtelen hideg, rettenetes bizonyosság támadt benne: valaki ott van eltemetve. Lehetséges, hogy egy autó kiemelkedő csücskét vagy egy hűtőszekrény szélét ásta ki, lehet akár valami acéltartály is, de bármi is volt föld feletti életében, most koporsó. Egy gyilkosság áldozatáé? Ki mást temetnének el ily módon, ilyen koporsóban? Azok a fickók, akik a vadászszezon idején errefelé kóborolnak, eltévednek és meghalnak, aligha hurcolnak magukkal fémkoporsót, hogy alkalomadtán holtan beleugorjanak... és még ha elfogadjuk is ezt az idióta ötletet, ki szórta rá a koporsóra a földet? Ne csináld már! - ahogy fiatal éveink dicső napjaiban mondani szoktuk. A vibrálás. Az mindenképpen emberi csontok hívójele volt. 'Jaj, ugyan, Bobbi - ne légy már ilyen rettentően hülye!'