NÉHÁNY ÓRA LISIEUX-BEN
Az MTA Kézirattárában a cikknek egy korábbi változata található meg; jelzetszáma: Ms 5968/110.
Teljes szövege:
LISIEUX – UTOLSÓ ESTÉK
Talán nincs még egy helye a világnak, mely annyira megszállaná a lélek tudatalatti régióit, mint Párizs. Váratlanul, a város legszebb tájékán, egyszerre csak elsírná magát az ember. Mit is keresek én itt?
Mikor a lisieux-i vonatra szállok, érzem, hogy mélységesen fáradt vagyok. Nem nézek semmit, nem gondolok semmire, hagyom az ablakon át beáramlani a tájat, a színek-fények átható szellőit. Csend. Szememre, idegeimre a táj fűzöldje úgy hat, mint valami hűvös, jótékony borogatás. Akácot látok, teheneket. A vonat észrevétlenül emelkedik, ez már Normandia. Szinte érezni – nagyon messziről – sziklapartjaival a közeledő tengert. Pedig még hol vagyunk a tengertől! A vidék mégis fokozatosan megváltozik: szelídségében is „heroikusabb” lesz.
Másodpercnyi pontossággal érkezünk. Menetrend szerint megnézem az órámat, a vonat megáll, leszállok. Lisieux.
Rövid leszek. A városka kedves és kellemes. A bazilika a századforduló stíluszavarát tükrözi. Az utcák zsúfolásig telve kegyszerárusokkal, kiket javarészt csak az üzlet érdekel. Az egyik bódéban a Szent „életnagyságban” látható.
És mégis, túl az emléktárgyak hegyén, Lisieux-ben meg lehet találni Teréz emlékét, magát a Szentet is. Mint valódi sebből a vér, úgy tűnik elő jelenléte.
Milyen nagyvonalú lehetett. A várost elfogadja, úgy ahogy van, szelíden, engedelmesen és sértetlenül. Az egyik üzletben fölnagyított fényképre bukkanok. Képkivágás, fényképészbravúr: Kis Teréz ölbe tett kezei. Félig pihennek e kezek, félig imádkoznak az árnyékos, bő ruharedők között. A premier plán, a nagyítás indiszkréciója sem zavarja őket. Kissé teltek ujjai, ami meglepő, mégis nagyon kecses rajzúak. S akkor hirtelen megszűnik a fénykép. Ezek a kezek most is imádkoznak, örökös imádsággal. A fénykép itt semmit se „örökített” meg; itt a fénykép a pusztuló elem, a mulandó.
Lehetetlen volna megmondanom, hogy miért nem? – engem nem „ábrándított ki” Lisieux.
Utolsó estéim egyikét a Montparnasse-on, a Coupole-ban töltöm. Teraszos kávéház, első pillantásra ízléstelen hodály ez a híres Coupole! De a franciák épp ehhez értenek: a kétes elemek átlényegítéséhez. Egy óra múlva a vásári plasztikszínek már tágas szállást kínálnak a legkülönbözőbb hangulatoknak. A teraszon át-átfúj egy hideg légáramlat, de a Coupole, mint tündöklő cirkuszsátor, dacol a kinti sötéttel.
Az asztalok előtt a Coupole őrültje játssza magánszámait, töretlen lelkesedéssel, végeérhetetlenül. Azt hiszem, De Gaulle-t szidja, ordít, harsog kidagadó nyakerekkel, letérdel, telefonál, hadonászik a kezével, átugrál az asztalok tetején, be a Coupole belső termébe. Közben a pincérek zajtalanul szolgálják ki a kávét, a frissen készült szendvicseket: a gépezet mégcsak egy idegen, zavaró porszemet se jelez. Az este váratlanul kitágul, anélkül, hogy bármit is veszítene józanságából. Egy fiatal svéd zavartan elcsodálkozik. Nyilván ez az első estéje Párizsban.
*
Kedden, egy nappal elutazásom előtt, vacsora a St. Séverin-templom priorjánál, az arab származású Yves Moubaracnál.
Az asztal, a terem középkori egyszerűséget lehel. A vendégek közt van egy munkáspap, s egy fiatal holland pap is, két hölgyvendég s egy szótlan fiatalember. A háziszolga szintén az asztalnál ül s részt vesz a társalgásban.
Egyik fő téma: az önkéntes szegénység. Nem az, amit társadalmi elnyomás, vagy anyagi nyomor szül. Számukra a szegénység elsősorban belső szabadságot, a személyes birtoklás, önzés görcsétől való szabadulást jelenti. Az igazi realitás kezdetét, vallásos állapotot, megkönnyebbedést, kitárulást a világ, a többi ember, Isten felé. Lényegében: lemondást a gazdagságról, egy egyetemesebb gazdagodás nevében.
Politikai szemléletük ennek megfelelően rendkívül radikális, nyitott és telve lázas érdeklődéssel. Idealizmusuk naiv jegyeivel együtt is rendkívül meggyőző, s úgy éreztem, egyszer még történelemformáló erő lesz.
Boldog vagyok, hogy az ő emlékükkel zárhatom franciaországi utamat. Hazafelé a rendfőnök hazáig kísér. Az autóban, a hátam mögött ülve, előre hajol: – Kis ország, kis nép az önöké, mégis sokat tanulhatunk önöktől.
Igaz volna ez? Jól hallok?
Párizs, Isten veled! Isten veled, Franciaország!
*
Az Yves (Youakim) Moubaracnál tett látogatásról a Párizsi szentmisék-ben tesz említést Pilinszky.
A fogalmazvány részletét és Kis Teréz fényképét lásd képmelléklet.