NYILATKOZAT A HARMADNAPON CÍMŰ KÖTETRŐL
Ms 5939/32. Gépirat, autográf javításokkal.
Első megjelenés: Vigilia, 1996. szeptember, 670.
A hagyatékban két változatban maradt fenn a nyilatkozat szövege. Mindkettő cím nélküli, a második végén Pilinszky aláírása is ott szerepel. A korábbi (aláírás nélküli) változat szövege teljes terjedelemben:
Kötetemmel kapcsolatosan a hazai kritika nyíltan beszélt azokról a nehézségekről, melyek megjelenését késleltették. Ma sem vagyok az Írószövetség tagja, de személyemnek és szerepemnek, s könyvemnek itthoni irodalmi megítélése – túl a világnézeti, elvi kifogásokon – igen kedvező és elismerő volt.
Könyvem nem adminisztrációs tévedésből jelent meg, aminthogy be sem vonták. Az igazság az, hogy kiadóm kéziratomat végül is minden változtatás és ideológiai megszorítás nélkül adta közre, méltányolva keresztény humanista beállítottságomat, s döntésében – mint a többi hasonló mű esetében – elsősorban a művészi értékelést érvényesítette.
Verseim nem politikai versek, s idegen tőlük minden ilyenfajta értelmezés. Tartalmuk általánosan emberi, s abban a reményben születtek, hogy a világ bármely pontján érvényesek.
Konkrét történelmi jelentése a kötetnek félreérthetetlenül csak egy van, s itt antifasiszta verseimre gondolok. Ezek az antifasiszta versek a német koncentrációs táborok foglyairól szólnak, s már csak ezért se lehetnek „magyarországi helyzetjelentések”. De még ezeket a verseket se az indulat jellemzi, hanem a részvét, az a háború kiváltotta erkölcsi megrendülés és tanulság, mely nélkül egy új, békés világ megszületését elképzelhetetlennek tartom. Világunk jövője, s természetesen a szocializmusé még inkább, egyet jelent a humanizmus jövőjével. Ezt, s kizárólag ezt a morális, hosszú lejáratú „politikai célt” kívántam szolgálni. Helyes volt hát, hogy kritikusaim – katolikusok és marxisták – túl a művészi értékelésen, könyvemnek ezt a jelentését, belső igazságát hangsúlyozták.
Befejezésül minden további tévedés és vita elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy – megítélésem szerint – pesszimizmusom se pesszimizmus, s ha igen, olyan magánéleti katasztrófát takar, amelyből a szellemi kivezető utat megtalálnom írói kötelességem és tartozásom, s amiről konkrét formában egyedül egy életrajz keretében szólhatnék. De addig is – írásaimnak ezt az egyébként nagyon is tanulságos, s hosszú lejárattal megint csak morális és közösségi célt szolgáló „árnyoldalát” – művészi és emberi szuverenitásom érdekében, minden politikai belemagyarázással szemben a leghatározottabban meg kell védelmeznem.
Azt, és csak azt írtam, amit leírtam, s a magyar irodalomnak egyedül az tesz szolgálatot, aki a leírt, és nem az, aki a „lefordított” szöveget értelmezi.
A kötet megjelentetési bonyodalmairól lásd Domokos Mátyás: Leletmentés. Osiris, Bp. 1996. 85–96.; fogadtatásának szemelvényei: Vigilia, 1996. szeptember, 663–666.