Balázsolásra
Február 3-án, pénteki napon van Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.
De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?
Érdemes ezzel kapcsolatban eltűnődnünk Isten és ember viszonyán. Közvetlen, sőt a legközvetlenebb viszony ez, mégse a szokásos értelemben. Szeretném ezt mindjárt egy hasonlattal megvilágítani. Ha én egy nagy írót személyesen fölkeresek, akkor a közvetlen kapcsolat hétköznapi értelmében társaloghatok vele. De ha valódi szavára vagyok kíváncsi, azaz ha valódi kapcsolatot kívánok teremteni vele, akkor műveit fogom elolvasni. Ezekben valódi lényegével találkozom, s a legbensőségesebb fokon. Közvetlen kérdéseimre, aktuális bajaimra művén keresztül nem reflektál ugyan, de életem egészéhez, benső, mindenre kiható magjához csakis alkotásain keresztül tud hozzáférkőzni. S mennyivel inkább érvényes ez Istennel való kapcsolatunkra! Annak személyes természetére! Oly beszélgetés ez, melynek a csend a nyelve. S épp ily csendesek Isten tettei és adományai. Aki kér, az kap. De ki hallja meg a csend válaszát? És ki veszi észre mindent felülmúló ajándékait?
Aki hívő a Balázs-gyertyák fényébe térdepel, még ha arra kérné is Szent Balázs közbenjárását, szíve legmélyén, legvégül mégse a „közvetlen csodára” számít. Annál szinte többet és mélyebbet remél: a szent közbenjárását Istennél. Legvégül tehát Istenre bízza kérését magát is. Igen, aki a Balázs-áldást magára veszi, Isten végső irgalmába vetett bizalmának adja tanújelét. Nem szokás és nem is babona, hanem Isten irgalmába vetett végső, s nagyon is felnőtt bizalmunk megvallására szép alkalom hát a szent ünnepén az oltárrács elé térdelnünk.
*
Tanulságul érdemes felidéznünk a modern magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének csodálatosan szép Balázsolás című versét. Babitsot a viaskodó, kétkedő vallásosság jellemezte. Élete hosszú korszakán át nem volt „gyakorló katolikus”, s valójában csak élete első és utolsó szakaszában. Annál megrendítőbb, hogy épp a naivnak tűnő Balázs-áldás mekkora forrósággal, az isteni irgalomba vetett reménységgel tudta átjárni ezt a bonyolult, intellektuális kételyektől szaggatott lelket.
De mindennél többet mond magának Babitsnak vallomása, kit akkor már a gégerák gyötört, s közvetlenül műtét előtt állott. Íme, Babits Mihály Balázsolás című verse, mely mintegy belülről, minden fejtegetésnél hívebben közli, hogy mennyire nem hiedelem, vagy felületes csodavárás hatja át a hívő lelket, amikor a szent püspök irgalmas közbenjárásáért esdekel.
BALÁZSOLÁS
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! |
| Gyermekkoromban két fehér |
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon |
| s úgy néztem a gyertyák közül, |
mint két ág közt kinéző ijedt őzike. |
| Tél közepén, Balázs-napon |
szemem pislogva csüggött az öreg papon, |
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az |
| oltár előtt, kegyes szokás |
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én |
| s ő se jól értett. De azért |
te meghallgattad és megóvtad gyermeki |
torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák |
félszáz évet megérjek, háladatlanul, |
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, |
Látod, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag, |
| hátra se nézünk, elfutunk |
a zajló úton, eleresztve kezetek, |
| magasabb szellemek – de ti |
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. |
| Nem sért, ha semmibe veszünk |
s aztán a bajban újra visszaszaladunk |
| hozzátok, mint hozzád ma én |
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! |
| ki mint a szepegő kamasz, |
térdeplek itt együgyű oltárod kövén – |
| mosolyogj rajtam, csak segíts! |
Mert orv betegség öldös íme engemet |
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm |
| zihál, s mint aki hegyre hág, |
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel |
örökös lihegésben. S már az orvosok |
| kése fenyeget, rossz nyakam |
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón |
| hajtottam gyertyáid közé, |
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! |
| Hisz a te szent gégédet is |
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány |
| kivégzett: tudhatod, mi az! |
Te ismered a penge élét, vér izét, |
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás |
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, |
| okos felnőtt! Te jól tudod, |
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall |
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is |
| olyan nagy dolog a halál. |
|
(Új Ember, 1961. január 29.)
Jegyzet