Hetvenöt éves nagynénémmel egész életemben egyfajta játékos gyereknyelven beszélgettünk. Múltkorjában, ahogy együtt üldögéltünk a ránk sötétedő szobában, hirtelen ez jutott az eszembe:
„Bébikém, mondd, milyen színű szemed van?”
Csend. Bébi hallgat. Majd szinte panaszosan:
„Nem tudom.”
„Az lehetetlen. Hát milyen színű az enyém?” Barna, feleli Bébi. S ahogy felsorolom a családot, pontosan tudja mindenkiét.
„Hát hogy lehet, hogy a tiédet nem tudod? Sohase nézted meg?”
Ez az igazság, soha.
Születnek még példabeszédek.
(Új Ember, 1964. május 24.)