Négy szereplője volt a történetnek. Oldalághi, a költő, Karvaly, a novellista, egy borbély és jómagam. Színhely: Genf. Idő: 1947.
Épp ebédnél ültünk, azaz nem is ebédnél, hanem ebéd után. Genfben mindenki pont tizenkettőkor ebédel, egyig. Egykor az egész város lerakja a szalvétáját és visszasiet a munkájához. Tizenkettőtől egyig tésztát lehetne gyúrni az utcákon, egykor viszont Genf olyan, mint egy túlzsúfolt biciklipálya.
Egy óra volt, a penzió ebédlője kiürült éppen, egyedül mi nem vettünk részt a kezdődő bicikliversenyben: Karvaly, a novellista, Oldalághi, a költő és én.
– Magyarok?
Egy kísértet állt meg az asztalunk előtt.
– Úgy hallottam, költők.
A kísértet zömök volt, bogárszemű, és magyarul beszélt, alföldies kiejtéssel.
Karvaly helyesbített:
– Csak ők ketten. Én… regényíró vagyok.
– Leülhetek?
Karvaly angolul felelt. Így kezdődött.
A borbély megvárta, míg Karvaly elment.
– Nem szeretem – vihogott. S komoran: – Cinikus. – Majd néhány zavaros bevezető mondat után: – Itt vagyok borbély egy szalonban. Nehéz! Először németül kellett megtanulnom, aztán franciául, most meg már angolul. Kell a tartózkodási engedélyhez. De nem is ez a baj. Udvaroltam egy svájci lánynak, és otthagyott. Hiába írom neki már a huszadik levelet. Maguk költők. Segítsenek rajtam.
– ?
Újra nevetett. Hányszor hallottuk később ezt a nevetést!
– Költők! Értik? Maguknak ez a mesterségük. Én megnyírom a hajukat… (Mikor nyíratták utoljára?) Maguk meg… értik?
– Nem…
– Írnak nekem egy olyan levelet, hogy a svájci nő…
*
Nem volt könnyű dolgunk, a borbélyt nem lehetett lerázni. Válogatott. Egyik mondat tetszett neki, a másik ötöt gúnyosan elvetette.
– Bocsásson meg, de ma este…
A borbély nem ismerte a sértődést. Botfülű volt, vagy alakoskodó?
– Elkísérem magukat.
A kapuban Oldalághi:
– Hát a viszontlátásra.
A borbély:
– Meddig maradnak?
– Éjfélig.
– Jó, akkor itt találkozunk. Megvárom magukat.
Ez vicc? Nem volt vicc. Valóban ott várt a kapuban, frissen és tüntetően vidáman. Egy mellékgondolat erejéig sem merült föl benne, hogy esetleg terhünkre lehet.
– Egy befejező mondatot! – Nagyszerűen csinálta. Könyörgött, zsarolt és kedveskedett egyszerre.
– Tulajdonképpen min vesztek össze?
– Nem akarta elhinni, hogy szeretem. Jól van. Épp a hídon mentünk át. „Nem hiszi? Ha a tóba vetem magamat, akkor sem?” Pillanatnyi ötlet volt, s a következő pillanatban már át is dobtam magamat a korláton…
Ránéztem a borbélyra, súlyos teddy-bear bundát viselt. Ordított:
– Olyan befejezést mondjon nekem…
Fél egy volt, fáradt voltam. Összeszedtem maradék erőmet, s mondtam egy mondatot.
A borbély felüvöltött, s átrohant a túlsó oldalra. Megőrült? Öngyilkos lesz?
Rázuhant egy kivilágított kirakatablakra, s leírta a befejező mondatot. Holnap egy ismeretlen svájci nő olvassa majd a borbély francia fordításában.
Mehettünk aludni.
*
– Mi az, maguk még mindig alszanak? Én egész éjjel fordítottam, mégis nekem kell keltenem magukat. Öltözzenek, iszunk egy kávét. Ma délutános vagyok!
Harmadnapra letört.
– Különös, a nő még mindig nem válaszolt.
– Azt mondja meg, mit keres maga Svájcban, mért nem megy haza?
A borbély elborult, aztán eszelősen Oldalághira meredt:
– Ez igaz. Nem is tudja, mennyire igaz. De már késő. Szeretem…
Máskor mégis ravaszkodni próbált:
– Már csak az állampolgárság kedvéért is. Értik? Ha a nőt elvehetem, svájci polgár vagyok!
Pillanatra fölragyogott, mint egy feltaláló, föltündökölt és kihamvadt.
*
Itt átugrok vagy tíz levelet, s csak az utolsó levél történetét mondom el. A boldogtalan szerelmes akkor már nem hitt bennünk; se bennünk, se a költészetünkben. De azért még kitartott mellettünk. Ugyan mit akarhatott még tőlünk?
Mindenesetre nagy könnyebbség volt, hogy nem kellett többé levelet írnunk. Hálából valósággal kezes báránnyá változtunk.
– Holnap? Nem! – a borbély diadalmasan kihúzta magát. – Most kávézunk. – Valamit titkolgatott.
A presszóban nem bírta tovább; bujkáló mosolya a szájáig futott.
– Csak nem? – bökte oda Oldalághi.
– Mi az, hogy csak nem? – a borbély fölényesen ült, akár egy költőfejedelem a századfordulón.
– A nő… – hebegtem. – Válaszolt talán?
Amint kimondtam, rögtön éreztem, hogy ostobaságot követtem el. A borbély kielemezhetetlen tekintettel nézett rám.
– Nem válaszolt – mondta. – Én írtam neki levelet. A maguk levelei semmit se értek. Most én írtam. Hallgassák meg.
Ebben a pillanatban lépett a kávéházba Karvaly. Éppen csak érintette asztalunkat: – Mi az, levél? – s már el is tűnt a hátsó teremben.
A borbély nyugtalan lett.
– Ígérjék meg, hogy nem mondják meg neki!
– Megígérjük, csak olvassa. – Azt hiszem, mindketten megígértük, hogy nem beszélünk róla Karvalynak.
A levél hosszú volt, zavaros és unalmas. Néztem a borbélyt, a homlokát, a kezét. Tulajdonképpen szeretem őt – gondoltam. Milyen szomorú, hogy semmit se tehetek érte.
A következő pillanat úgy ért, mint egy bombarobbanás. A borbély fölemelte ujját és hangját; a levél végére ért:
– „Fáradt testem földbe,
lelkem égbe vágy!”
Még hitt a költészetben!
– Nem! – kiáltottam föl szinte kétségbeesetten. Még csak ez hiányzott, hogy verseket fordítson! Nem!
Órákig tartott, amíg meggyőztük: – Igen, a vers gyönyörű, de a fordításban elvész. S különben is: ez a nő egészen biztosan nem költői lélek. – S elkezdtük szidni az ismeretlent.
*
Éjfél után Karvaly még benézett hozzánk. Akkorra már nevettünk, s nem bírtuk magunkban tartani:
– Képzeld, mi történt? De ígérd meg, hogy nem mondod el neki.
Karvaly megígérte, s leült az ágyunk szélére.
*
Másnap reggel kivágódott az ajtó. A borbély volt. Egész éjjel fordított, miközben mi jóízűen aludtunk az egymás mellé tolt két hatalmas ágyban.
– Aludtak?
– Kitűnően! – Fölültünk, hátunk mögé gyűrtük a párnát, s szemtelenül bólogattunk.
Ekkor kopogott, s lépett a szobába Karvaly.
A borbély nem bírt magával. Legyőzte ellenszenvét.
– Maga, ugye tud franciául? Hallgassa meg! Írtam egy levelet, hallgassa meg franciául!
A levél franciául még rosszabb volt, mint magyarul, de egyszer mégiscsak véget ért.
– Na? – a fölolvasó letette dolgozatát. Minden és mindenki a színen volt.
Karvaly tűnődött, egyre hosszabban és egyre vészesebben. Előbb Oldalághi, majd az én hátam hagyta el a párnát. Már derékszögben ültünk. Végre Karvaly:
– Jó, csak…
– Csak….?
– Csak…
Már hegyesszögbe hajoltunk.
– Csak valami még hiányzik a levélből.
– Hiányzik? Mire gondol?
A dráma végéhez közeledett:
– Mire? Istenem, mire? Valami csattanó befejezésre. Tudja, a nők…
A borbély:
– Svájci nő.
Karvaly:
– Nő. A nők mindenütt egyformák. Valami költőit írhatott volna a végére.
– Gondolja? És mit?
– Mit tudom én? (Legszívesebben belefojtottuk volna a szót.) – A költészet olyan gazdag. Teszem azt, ott van az a csodálatos két sor… (Mondd ki!), hogy… (Mondd!): „Fáradt testem földbe, lelkem égbe vágy!” – Karvaly hirtelen „darálta” elénk a rettenetes szavakat. Csend. A borbély elképedt. A borbélynak kinyílt a szája. Ránk nézett.
– Elárultak!…
– Nem! – hazudtuk hitványul, kétségbeesve. – A borbély szája bezárult. – Nem! Nem árultuk el! – hadonásztunk a karunkkal, ami irtóztatóan nehezen ment és semmi hitele nem volt így, ágyban ülve.
A borbély arcán hatalmas könnycsepp futott végig.
*
Karácsony előtt egy héttel utaztunk el Genfből. A város fehér volt, tele fenyőfával.
– Ünnepre elküldöm neki a levelet – mosolygott. – Az idézettel… Majd meglátják. Majd megírom maguknak az eredményt.
– Okvetlen! Okvetlen! – kiáltoztunk lelkesen az ablakból. Darabig még futott a vonatunk mellett, aztán a csarnok kijáratában megállt. Mögötte, mint óriási szoba világított a pályaudvar, s a borbély egyre kisebbedő figurája most úgy tűnt a fényesség szélén, mint egy gyerek, akit elzavartak a mindenki karácsonyáról.
Ó, költészet, hol a hatalmad!
(Vigilia, 1964. április)