Őszutói látomás

 
megáll a kancsók karján mind a bor
 
s az Isten háza lassanként kihal
a rezge fényben                                 árva asztalok
 
Haragva-Fájó Szöllőfürt-szemek
 
s a béna napnak alkonyán a                  Tál
 
husába-lusta porcelán-hasán: Halott Galamb
 
halott vagyok
 
…. és jő az Est…         a fázó tollamon,
 
a túlvilági hold       világa ráng,
hogy enyhe csendbe hajló mellemen zizegve sír a szürkülő Fehér
 
–. (Örök zenén zokog tán így a Hang. –
 
–. s a Kósza-lélek Isten Szellemén). –
 
mert künn az Éj!                   és semmi Más…

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]