Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.
Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.
A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.
ÖREGASSZONY
(Fejét fölütve.)
| | Mintha szegeket ráztak volna. |
R. M.
| | Mintha szegeket ráztam volna! |
KISFIÚ
| | Akkor láttam először éjszakát! |
ÖREGASSZONY
| | Nem ébredtek fel a szegek. |
R. M.
| | Én ordítoztam a dobozban! |
ÖREGASSZONY
| | Nem ébredtem fel soha többé. |
ÖREGASSZONY
| | Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost. |
ÖREGASSZONY
| | Kopogtak a jégüres csillagok. |
R. M.
| | Kopogtak a jégüres villanykörték. |
ÖREGASSZONY
| | Mintha szegeket ráztak volna. |
R. M.
| | Arcok, kezek. Kimerült törmelék. |
| | Zuhogott a nyíltszini massza. |
ÖREGASSZONY
| | Fények egy elfelejtett arcon. |
R. M.
| | Ráncok egy soselátott arcban. |
ÖREGASSZONY
| | Prága, csak ennyi voltál? |
KISFIÚ
| | Ezentúl ne szóljatok hozzám. |
R. M.
| | Életemben nem láttam házat! |
| | Fenyők közt állt egy fasor végén. |
| | Nem érintettem a kezemmel. |
| | Nagyon vigyázva megérintem. |
| | Felejts el, felejts el, szerelmem! |
| | Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat? |
R. M.
| | Templomok és temetőkertek. |
ÖREGASSZONY
| | Diófák, porkolábparasztok. |
R. M.
| | Félálomakták; tű és cérna. |
KISFIÚ
| | Nagyon messze és egészen közel |
| | a kőasztalon feküdt valaki. |
ÖREGASSZONY
| | Olyan volt, mintha virágház lett volna, |
| | de nem voltak benne virágok. |
| | vályogfalak, de a föld melegével. |
| | A folyosó kiszélesült a végén, |
| | s világitott, mint egy monstrancia. |
R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)
| | élt egyszer egy magányos farkas. |
| | Magányosabb az angyaloknál. |
| | Elvetődött egyszer egy faluba, |
| | és beleszeretett az első házba, amit meglátott. |
| | Már a falát is megszerette, |
| | de az ablak megállította. |
| | A szobában emberek ültek. |
| | olyan szépnek nem látta őket, |
| | mint ez a tisztaszivü állat. |
| | Éjszaka aztán be is ment a házba, |
| | s nem mozdult onnan soha többé. |
| | Nyitott szemmel állt egész éjszaka, |
| | s reggel is, mikor agyonverték. |
KISFIÚ
| | Ugye, mi halottak vagyunk? |
R. M.
| | Olyan volt, mintha virágház lett volna, |
| | de nem voltak benne virágok. |
| | vályogfalak, de a föld melegével. |
| | Délután volt, úgy három óra. |
| | A folyosó kiszélesült a végén, |
| | s világitott, mint egy monstrancia – |
| | A teteje üvegből lehetett, |
| | mert megrekedt benne a napsugár. |
| | Mezítlenűl és végérvényesen |
| | a kőasztalon feküdt valaki. |
R. M.
| | Templomok és temetőkertek. |
ÖREGASSZONY
| | Diófák; porkolábparasztok. |
R. M.
| | Félálomakták, tű és cérna. |
R. M.
| | Halottak magnéziumlángban. |
R. M.
| | Későre jár. Márcsak a rabruha |
| | kifoszló cérnaszála van velem. |
| | Letépem és számba veszem a cérnát. |
| | Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén. |
KISFIÚ
| | A második: utak és messzeség. |
| | A negyedik kockában mi vagyunk. |
| | Az ötödikben: éhség és kenyér! |
| | A hatodik kockában csönd van. |
| | A hetedik kockát nem ismerem. |
ÖREGASSZONY
| | Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha! |
R. M.
| | Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.) |
| | Átsietek a kihalt udvaron. |
ÖREGASSZONY
| | Elvesztél! Nincs mit elveszítened! |
R. M.
| | Úgy érzem, itt van, egész közel. |
ÖREGASSZONY
| | Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni. |
R. M.
| | Itt van. Eláll a szívverésem. |
ÖREGASSZONY
| | Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad. |
R. M.
| | Sírok. Itt van az arcomon. |
| | Itt van minden, mi enyém s nem enyém. |
ÖREGASSZONY
| | Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy |
| | nem a magunkét, a másik magányát; |
| | a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt! |
| | azét, ki már nem is mer tudni rólunk. |
R. M.
| | Itt patakzik minden az arcomon. |
KISFIÚ
| | Az első kockát nem tudom. |
| | A második: utak és messzeség! |
| | Sötét utak és üres messzeség. |
ÖREGASSZONY
| | (Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd. |
| | Üvegtető alatt kis asztal áll. |
| | Forog belűl az óraszerkezet. |
| | Valamikor azt hittem, itt vagyok. |
KISFIÚ
| | A negyedik kockában mi vagyunk. |
ÖREGASSZONY
| | Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.) |
| | (Mintegy magában beszélve.) Emberek, |
R. M.
| | kifoszló cérnaszál maradt velem, |
| | felöltve egy vonal iratlan sorsát. |
| | Nincs semmi, csak a hely meg az idő, |
| | hol utoljára számontartanak. |
| | Csak én vagyok és ők. (Szünet.) Kik még alusznak. |
ÖREGASSZONY
| | Úgy éltünk itten, mint a barmok. |
| | Akár a disznók, térdeltünk a porban, |
| | mégis mire nyelvünkre ért az étel, |
| | szelíd volt az, akár az Isten teste. |
KISFIÚ
| | A hatodik kockában csend van. |
R. M.
| | Hihetetlenűl mély az éjszaka. |
| | egy ablak világít csak: az övé. |
| | hull a szobája, s nem bír földet érni! |
| | Levelenként kell félrehajtanom |
| | a puha erdőt. Mind megannyi seb. |
| | Elalélok, hogy szép fejét kifejtem |
| | az agyonázott levelek közűl. |
| | Szebb, mint a legszebb fiatal lány – |
| | A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk. |
| | Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk. |
KISFIÚ
| | A hetedik kockát nem ismerem. |
(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak volna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztán az egész omlás egyszerre véget ér.
A kórusból jobbról is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek, s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a lángot az egész kórusnak.)
R. M.
| | Csorgó eresz, barakfal, messzeség. |
| | Boldogságig lelassult pusztulás. |
KISFIÚ
| | A hatodik kockában csönd van. |
R. M.
| | gyenge pulzusok igyekeznek; |
KISFIÚ
| | A hatodik kockában némaság van. |
R. M.
| | Minden megáll. Varsóban este van. |
| | Fehér pokróc borította az ágyam! |
(A függőlámpák is kialszanak.)
ÖREGASSZONY
| | Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér. |
| | Világitott a fasor végén. |
| | A szobában emberek ültek. |
R. M.
| | Későre jár. Márcsak a rabruha |
| | kifoszló cérnaszála van velem. |
| | Letépem és számba veszem a cérnát. |
| | Itt patakzik minden az arcomon. |
KISFIÚ
| | A hetedik kockát nem ismerem. |
R. M.
| | Csak én vagyok és ők, kik még alusznak. |
R. M.
| | Templomok és temetőkertek. |
ÖREGASSZONY
| | Diófák; porkolábparasztok. |
R. M.
| | Félálomakták, tű és cérna. |
R. M.
| | Halottak magnéziumfényben. |
ÖREGASSZONY
| | Fények egy elfelejtett arcon. |
R. M.
| | Ráncok egy soselátott arcban. |
ÖREGASSZONY
| | Mintha szegeket ráztak volna. |
R. M.
| | Mintha szegeket ráztam volna. |
R. M.
| | Én ordítoztam a dobozban! |
ÖREGASSZONY
| | Nem ébredek fel soha többé. |
KISFIÚ
(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)
| | Boldogtalan a pillanat, mikor |
| | fölfedezi az árva önmagát, |
| | s arra gondol, hogy másnak is |
| | fontos lehet e kéz, e görbeség, |
| | s azontúl arra vágyik, hogy szeressék. |
(A függőlámpák kigyulladnak.)
|