KZ-oratórium

Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.

 

Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.

 

A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

 

 

R. M.

 Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

 Én Prágából.

KISFIÚ

 Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

(Fejét fölütve.)

 Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

 Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ

 Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY

 Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.

 Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

 Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.

 Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

 Én Prágából.

KISFIÚ

 Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

 Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.

 Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY

 Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.

 Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY

 Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

 Arcok, kezek. Kimerült törmelék.
 Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY

 Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

 Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

 Prága, csak ennyi voltál?

R. M.

 Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ

 Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.

 Életemben nem láttam házat!
 Fenyők közt állt egy fasor végén.
 Ragyogtak az ablakai.
 Nem érintettem a kezemmel.
 Nagyon vigyázva megérintem.
  
 Felejts el, felejts el, szerelmem!
 Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY

 A holdsütésben írnokok.

R. M.

 Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

 Diófák, porkolábparasztok.

R. M.

 Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY

 Halálos csend.

R. M.

 Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

 Németország.

KISFIÚ

 Nagyon messze és egészen közel
 a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

 Olyan volt, mintha virágház lett volna,
 de nem voltak benne virágok.
 Egyetlen hosszú folyosó;
 vályogfalak, de a föld melegével.
 A folyosó kiszélesült a végén,
 s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.

(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)

 Hol volt, hol nem volt,
 élt egyszer egy magányos farkas.
 Magányosabb az angyaloknál.
  
 Elvetődött egyszer egy faluba,
 és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
  
 Már a falát is megszerette,
 a kőmüvesek simogatását,
 de az ablak megállította.
  
 A szobában emberek ültek.
 Istenen kívül soha senki
 olyan szépnek nem látta őket,
 mint ez a tisztaszivü állat.
  
 Éjszaka aztán be is ment a házba,
 megállt a szoba közepén,
 s nem mozdult onnan soha többé.
  
 Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
 s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ

 Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.

 Olyan volt, mintha virágház lett volna,
 de nem voltak benne virágok.
 Egyetlen sötét folyosó;
 vályogfalak, de a föld melegével.
 Délután volt, úgy három óra.
 A folyosó kiszélesült a végén,
 s világitott, mint egy monstrancia –
  
 A teteje üvegből lehetett,
 mert megrekedt benne a napsugár.
 Mezítlenűl és végérvényesen
 a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

 A holdsütésben írnokok.

R. M.

 Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

 Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

 Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

 Egyetlen óriás ütés!

R. M.

 Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY

 Halálos csend.

R. M.

 Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

 Németország.

R. M.

 Későre jár. Márcsak a rabruha
 kifoszló cérnaszála van velem.
 Letépem és számba veszem a cérnát.
 Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY

 Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ

 Hét kocka van.
 Az elsőt nem tudom.
 A második: utak és messzeség.
 A harmadikban katonák.
 A negyedik kockában mi vagyunk.
 Az ötödikben: éhség és kenyér!
 A hatodik kockában csönd van.
 A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

 Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY

 Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.

 Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)
 Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY

 Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.

 Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY

 Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.

 Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY

 Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.

 Sírok. Itt van az arcomon.
 Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY

 Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
 végül is megtörhetjük-e,
 nem a magunkét, a másik magányát;
 az áldozatét, aki fél,
 a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
 azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.

 Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

 Az első kockát nem tudom.
 A második: utak és messzeség!
 Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY

 (Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.
 Prágában tél van.
 Üvegtető alatt kis asztal áll.
 Billeg az egyik lába.
 Forog belűl az óraszerkezet.
 Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ

 A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.

 Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY

 Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)
 (Mintegy magában beszélve.) Emberek,
 irgalmazzatok!

R. M.

 Végkép magam.
 Márcsak a rabruhából
 kifoszló cérnaszál maradt velem,
 felöltve egy vonal iratlan sorsát.
  
 Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
 hol utoljára számontartanak.
  
 Csak én vagyok és ők. (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

 Drágáim, ne ítéljetek!
 Úgy éltünk itten, mint a barmok.
 Akár a disznók, térdeltünk a porban,
 mégis mire nyelvünkre ért az étel,
 szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ

 A hatodik kockában csend van.

R. M.

 Azt álmodom, felébredek.
 Hihetetlenűl mély az éjszaka.
 Alig vagyok.
 Egyetlen egy szoba,
 egy ablak világít csak: az övé.
 S az is üres.
 Mint összetört tükör
 hull a szobája, s nem bír földet érni!
  
 Levelenként kell félrehajtanom
 a puha erdőt. Mind megannyi seb.
 Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
 az agyonázott levelek közűl.
  
 Szebb, mint a legszebb fiatal lány –
 Nincs többé erdő.
 Mit akarsz még tőlünk?
 A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.
 Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ

 A hetedik kockát nem ismerem.
 

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak volna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztán az egész omlás egyszerre véget ér.

A kórusból jobbról is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek, s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a lángot az egész kórusnak.)

 

R. M.

 Milyen puha a levegő.
 Csorgó eresz, barakfal, messzeség.
 Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ

 A hatodik kockában csönd van.

R. M.

 Valószinűtlenűl
 gyenge pulzusok igyekeznek;
 próbálnak megmaradni.

KISFIÚ

 A hatodik kockában némaság van.

R. M.

 Minden megáll. Varsóban este van.
 Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY

 Édeseim! Édeseim!

R. M.

 Én sötét mennyországom.
 

(A függőlámpák is kialszanak.)

 

ÖREGASSZONY

 Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.
 Ragyogtak az ablakai.
 Világitott a fasor végén.
 A szobában emberek ültek.
 Vonultunk az országuton.
 A házat elfedik a fák.

R. M.

 Későre jár. Márcsak a rabruha
 kifoszló cérnaszála van velem.
 Letépem és számba veszem a cérnát.
 Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

 A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

 Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

 A holdsütésben írnokok.

R. M.

 Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

 Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

 Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

 Egyetlen óriás ütés!

R. M.

 Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY

 Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

 Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

 Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

 Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ

 Először látok éjszakát!

R. M.

 Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

 Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ

(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)

 Boldogtalan a pillanat, mikor
 fölfedezi az árva önmagát,
 s arra gondol, hogy másnak is
 fontos lehet e kéz, e görbeség,
 s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.

 Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

 Én Prágából.

KISFIÚ

 Én nem tudom, honnan.
 

(A függőlámpák kigyulladnak.)