Amerre lép, mélységes csend lesz, |
hasonlatos a végtelenhez, |
hogy lélegzete is eláll. – |
Nagyot sóhajt akkor Mihály. |
Mert ki annak megmondhatója, |
milyen sors vár a bujdosóra? |
Megindulva a nagyvilágba, |
mifele is lépked az árva? |
Előtte, mint hatalmas tenger, |
széles mező az ismeretlen, |
s mint kisfiú a nagy víz mellett, |
meghallja, hogy a szíve reszket. |
Meg is torpan, azután bátran |
halad tovább az éjszakában. |
százesztendős éjfél honol. |
tartják az örökös homályt. |
Se holdja, se egy csillaga: |
Lélegzetét is visszatartja, |
úgy vág neki, a bő avarba |
úgy gázol a legény, vigyázva |
minden kis neszre, mozdulásra. |
S íme, az erdő sűrüjén át |
egyszer csak fényes ragyogást lát. |
Nem káprázat és nem is álom, |
aranymadár röpdös a fákon. |
|