| megáll a kancsók karján mind a bor |
| s az Isten háza lassanként kihal |
a rezge fényben árva asztalok |
| Haragva-Fájó Szöllőfürt-szemek |
| s a béna napnak alkonyán a Tál |
| husába-lusta porcelán-hasán: Halott Galamb |
| …. és jő az Est… a fázó tollamon, |
| a túlvilági hold világa ráng, |
hogy enyhe csendbe hajló mellemen zizegve sír a szürkülő Fehér |
| –. (Örök zenén zokog tán így a Hang. – |
| –. s a Kósza-lélek Isten Szellemén). – |
| mert künn az Éj! és semmi Más… |
(1937?)
[Megj.: Kortárs 1994/5]
|