Nemere István: Ötödik dimenzió? (Tvr-hét 2000/34-37) Chilében 1954-ben a hadsereg egy kis létszámú őrjárata Valdes őrvezetővel az élen kint haladt a terepen. Egyszer csak Valdes a többiek szeme láttára egy pillanat alatt szétfolyt a levegőben, megszűnt létezni. A katonák döbbenten álltak, szétfutottak keresni, de sehol sem látták. Döbbenetük csak fokozódott, amikor az őrvezető negyedórával később ismét előtűnt a semmiből. A katonák nem tudták mire vélni a dolgot, kezdetben valamiféle káprázatra gyanakodhattak. Csak azt furcsállották, hogy Valdes arcán - aki az imént, szolgálatba indulás előtt borotválkozott - többnapos borostát láttak. Az óráján pedig a dátumjelző öt nappal későbbi időpontot mutatott, mint negyedórával korábban... Az őrvezető tehát negyedórán keresztül a jövőben tartózkodott. De hol? És egyáltalán, mi történt itt? Hogyan működött ez a dolog? A katonai hatóságok nyomozásáról nem adtak ki jelentést. Sejthetően azok sem jutottak semmilyen érdemleges eredményre, maga az örvezető pedig semmire nem emlékezett. Mindenesetre úgy tűnik, a katona valahol százhúsz órát tartózkodott, mig itt nálunk, a mi időnkben, a Földön csak tizenöt perc telt el. Nem egy ilyen eset volt az elmúlt századokban, és elég sok hasonlót figyeltek meg a huszadik században is. Éppen ezért a dolog néhány nyitottabb elméjű tudósnak is fejtörést okozott. Akadtak, akik a jelenséget összekapcsolták az időutazással, állítván, hogy az igenis lehetséges, bármit mondjanak is a fizikusok. De nem úgy, hogy az időutazó mérhetetlen energiát kénytelen felhasználni - hanem úgy, hogy erre maga a természet ad esélyt, lehetőséget, módszert, méghozzá úgyszólván ingyen! J. A. Wheeler, a princetoni egyetem tudós professzora is foglalkozott a témával, és arra a megállapításra jutott, hogy az ehhez hasonló jelenségekre a világűr tulajdonságai adhatnak választ. Kijelentette: szerinte az egész kozmosz tele van "alagutakkal", amelyeket szemmel nem láthatunk. Ezek az alagutak a különböző dimenziókat, vagyis egymástól eltérő tulajdonságú tereket kapcsolják össze. Ha valaki vagy valami belekerül egy ilyen csatornába, akár csak egy pillanatra is, az mintegy magába szippantja az élőlényt vagy a tárgyat, amit az esemény szemtanúi afféle dematerializációként tapasztalnak. Vagyis hogy a tárgy vagy élőlény egyszerűen eltűnik itt, és felbukkan valahol másutt, abban a dimenzióban, amelyikbe az alagút vezet. Hogy ott mi történik a megjelenésekor, természetesen nem tudható. Hiszen még senki nem jött vissza úgy, hogy ottani kalandjait elmesélte volna. De ha ott huzamosabb időt töltött - mint Valdes őrvezető százhúsz órát! -, akkor csakugyan történhetett vele valami "odaát" is. Az időalagútban tett utazás persze megfoszthatja emlékeitől az ilyen kényszerű utazót, és még jól jár az illető, ha megmenekül élve. De nézzük meg az eseménnyel összefüggő többi dolgot, mert azok is legalább ilyen érdekesek! Legutóbb olvashatták, hogy itt a Földön mintegy negyedórára eltűnt egy ember, és amikor előkerült, borotvált arca borostás volt, óráján pedig a dátumjelző öt nappal későbbi időpontot mutatott. Wheler amerikai professzor elmélete szerint időalagutak kötik össze a különböző dimenziókat, és ha abba bekerül egy-egy tárgy vagy ember, akkor ilyen kényszeredett időutazást végez. Az elmélet arra is utal, hogy más terekben talán másféle módon múlik az idő, sőt az sem zárható ki, hogy egyes helyeken sokkal gyorsabban vagy sokkal lassabban telik, mint nálunk. Az ugyan jól hangzik, hogy valahol lehet olyan tér is, amelyben az idő visszafelé folyik - de ennek nem lenne értelme a természet szempontjából sem. Ha ugyanis az idő a múltból a jövő felé folyik, akkor a természetnek van lehetősége alakítani a jövőt - míg ellenkező esetben semmire sem lehetne befolyása. Hiszen a múltat megváltoztatni, kijavítani aligha lehet - ez csak akkor működik, ha az idő a múltból megy előre, a jövőbe. Így lehetséges a fejlődés, az örökös változás is. Ilyen értelemben a jelen idő nem is létezik, a "most" fogalma gyakorlatilag ismeretlen a természetben, a világűrben, a fejlődésben. És ismeretlen az időben is, hiszen mire kimondjuk a most szót, az már el is múlott, múlttá lett. Ha nem lenne múlt és jövő, akkor az idő állna. Vagyis nem is létezne, és ezzel mindenféle változást is lehetetlenné tenne. A kérdés tehát úgy merül fel a gondolkodó lények számára az egész világmindenségben, hogy lehet-e utazni az időben? Wheler professzor szerint maga a világűr adhat erre lehetőséget, nem kell kitalálni holmi időgépeket. Csak el kell "kapni" valahol a térben ezeket az alagutakat és máris lehet száguldani valamely másik dimenzióba. Persze ma még nincsenek olyan műszerek amelyekkel ki lehetne mutatni az elmélet helyességét, azaz fellelhetők lennének a kozmoszban ezek a sajátos téranomáliák. Ha ugyan szabad anomáliának, tehát furcsaságnak, a normálistól eltérőnek nevezni őket. A professzor szerint nagyon sok ilyen alagút van. És ha léteznek, akkor szerves részei a normális fizikai térnek, a mi világunknak is. Nem kevesen állítják, hogy efféle kicsi vagy nagy "kóbor alagutak" nemegyszer keresztezik a Föld pályáját is. Így megeshet, hogy bolygónk naponta vagy óránként, vagy akár percenként is átrepül több ilyen alagúton, azokat időlegesen megszakítja, metszi. Nos, ha ez így van, miért ne lehetne elkapni ezeket a pillanatokat és utazni más dimenziókba? Persze csak akkor érdemes elindulni, ha ennek módozatai már kialakultak, és vissza is lehet jönni - addig csak öngyilkosjelöltek vállalkoznának efféle expedícióra. Többen azt állítják: mindenkivel megesett már, hogy környezetében apróbb tárgyaknak nyoma veszett. Zárt szobából is eltűnnek olykor, érthetetlen módon. Vajon ez nem függ össze azzal, hogy időközben a Föld éppen átrepült valamelyik alagúton, és az egyszerűen magával vitte valamelyik tárgyat? Ám ha így van, akkor az előző példa, Valdes őrvezető hogyan térhetett vissza tizenöt perc múlva? Hiszen a Föld másodpercenként csaknem harminc kilométeres sebességgel rohan az űrben... Állítólag mindig volt, sőt van is olyan lény, aki képes volt előre-hátra mozogni az időben. A tudomány emberei nem tudják elfogadni ezt az állítást, és valóban komoly kétségek merülnek fel ezzel kapcsolatban, de azért a tények mellett nem lehet szótlanul elmenni. Egyes jósok már az ókorban és a középkorban is döbbenetes pontossággal jósoltak meg jövőben bekövetkező eseményeket. Erre a tudásra csak egyféle módon tehettek szeri: ha általuk ismert módon előrementek a jövőbe, ott beszerezték az információkat, majd visszamentek a múltba, a saját idejükbe és ott elmondták, mit tudtak meg - mint jóslatot természetesen. Maga a nagy Leonardo da Vinci tucatnyi olyan problémával foglalkozott, másokat pedig megjövendölt, amelyek sehogyan sem illeszkedtek a maga korába. Amikor azokról még senki sem tudhatott, semmi jel nem mutatott és társadalmi igény sem volt rájuk. Így például miért beszélt és írt a műveiben többsávos utakról, vagy a környezetszennyezésről? Ezek mind nem léteztek sem akkor, sem századokkal később, és mások sem tudhattak róluk. Egyéb jósok, mint az alig fél évszázada elhunyt amerikai Edgar Cayce vagy a lengyel Andrzej Klimuszko, vagy a gyógyításra specializálódott személyek, mint például az orosz Vlagyimir Szafjonov (aki Magyarországon is bemutatta tudását) információkat tudtak hozni a múltból és a jövőből. Ezt a képességüket tudományos intézményekben is bizonyították. De úgy vélik: ahhoz, hogy valaki "betörjön" egy időalagútba, nem kell okvetlenül jósnak vagy különleges tulajdonságokkal rendelkező embernek lennie. Felteszik, hogy vannak bizonyos állandó alagutak, amelyek mindig a Föld ugyanazon pontjain találhatók. Így beléjük találhatnak mások is. Az idő persze - Einstein óta ez köztudott - relatív, és nem egyformán gyorsan halad előre. Ha valaki fénysebességgel haladó járműben utazik, akkor alig öregszik. Ha ilyennel távozik el a Földről, csak annyit öregszik, amennyi ideig távol van. Mondjuk ötven évvel idősebb, ha szerinte, az ő időmérése alapján ötven évig tartó útról visszatér. Ám ezenközben itt a Földön négyszázhatvanezer év telt el! Ez csak azt jelzi, hogy az időnek még csak ugyanabban a dimenzióban sem kell mindig, minden körülmények között ugyanolyan sebességgel múlnia. Amíg nincs bizonyosság arra nézve, hogy az alagutak használata mindkét irányban biztosítható, addig kevesen indulnak majd el - már ha egyáltalán lesz rá technikai lehetőség. Az emberek nem szívesen mennek a halálba, viszont szívesen vállalják a felfedező, az első, az úttörő szerepét. Tény, hogy minden földi méretű felfedezésnél nagyobb jelentőségű, fontosabb út várna ezekre a "kozmikus Kolumbuszokra", ha már ott tartana az emberiség, hogy lehetne kutatni az idegen dimenziók, a miénktől olyannyira eltérő terek és más idők titkait. Az előző három számban arról olvashattak, hogyan lehetne felhasználni az időalagutak állítólagos, még nem bizonyított létét időutazásra és más terek felfedezésére. Érdemes azonban szemügyre venni azokat a "gyanús" embereket is, akik állítólag már a múltban is képesek voltak felhasználni a kozmosz ma még ismeretlen tulajdonságait. Ez arra utal, hogy egyes bűvészek nemcsak jól begyakorolt, szemfényvesztésen alapuló "mutatványokat" adnak elő - ezt csak a közönség hiszi -, hanem ők valóban megoldották már az antigravitációs lebegés kérdését (példa erre David Copperfield) vagy az eltűnést, eltüntetést a térben (más bűvészek). Ezek az emberek nemegyszer merészen állították, hogy ők nem valamilyen hókuszpókuszt mutatnak be, hanem igenis az ötödik dimenziót veszik igénybe sajátos mutatványaikhoz. Ilyen volt a többi között az angol H. Slade, akit a tizenkilencedik század végén bíróság elé is állítottak csalás vádjával. Ugyanis olyasmit művelt a színpadon, de magánlakásokban tartott bemutatókon is, ami az akkori közvélekedés szerint egyszerűen lehetetlen volt. Nagyon érdekes tárgyalás kővetkezett. A tárgyalóteremben Slade-et az értetlen, kishitű emberek vádaskodása alól a tudomány mentette föl. Nem más, mint maga J. Zollner, az asztrofizika megteremtője állt ki mellette, és bizonyította be a bíróságnak (ne feledjük: az 1890-es években járunk!), hogy igenis létezik ötödik dimenzió, és Slade képes abba "átnyúlni". Csak így lehetett megmagyarázni, hogy ez az ember szemtanúk előtt képes mintegy "belenyúlni" lezárt üvegekbe és borítékokba, és ott megváltoztatni a tárgyakat, kivenni és betenni más tárgyakat. A mai ember már el sem tudja képzelni, hogy a Slade-eset több mint száz évvel ezelőtt milyen fordulópontot jelentett a fizikában! A legtöbb tankönyv természetesen meg sem említi a történetet, nem tulajdonítanak neki jelentőséget, pedig hát ami ott és akkor történt, az egyszerűen az ötödik dimenzió létét bizonyította. Ennek is köszönhető, hogy azóta a fizikusok bátrabb része már eleve tizenegy lehetséges dimenzióval, vagyis más tulajdonságú, a miénktől nagyon eltérő térrel számol. Kár, hogy a mai kétkedők ezt nem akarják tudomásul venni. Erre az áttörésre egy "bűvész", egy "sarlatán" erőfeszítésének és a mellé álló neves tudósoknak köszönhetően került sor. Mindezek ellenére előfordulhat, hogy a távoli (vagy tán nem is olyan távoli) jövőben az emberiség nem az időalagutak révén utazgathat majd az idők és terek között. Az is megtörténhet, hogy ennél egyszerűbb módot találnak fel valamikor az időutazásra. Mert nem szabad elfelejteni, hogy mindaz, amit eddig olvashattak, csak feltételezés az időalagutakról. A princetoni Wheeler professzor véli így, és persze ezzel nincs egyedül. De azért könnyen meglehet, hogy a világegyetem még ezen a téren is tartogat sok kedvező és kedvezőtlen meglepetést.