NNCL55-00011216v1.01

---

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FRED HOYLE

Osszián küldetése

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST 1969

A mű eredeti címe: Ossian's Ride.

The Berkley Publishing Corporation, 1961 Copyright © 1959 By Fred Hoyle

FORDÍTOTTA BARANYI GYULA

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

AZ ÉLETRAJZOT ÉS AZ UTÓSZÓT MARX GYÖRGY ÍRTA

---

PROLÓGUS

Az Öreg nyakig pácban volt. Geoffrey Holtum, a személyi titkára legalábbis erre következtetett a vele folytatott rövid telefonbeszélgetésből. Alighanem abban sem tévedett, hogy a megdöbbentő ír problémának köze van a miniszterelnök kedélyállapotához. De hát a válság miért éppen ebben a vonatkozásban mérgesedett volna el tegnaphoz vagy a múlt héthez vagy akár a múlt évhez képest?

Holtum halkan kopogtatott a szentély ajtaján.

– Tessék! – mordult a miniszterelnök. – Hál' istennek, végre visszajött, Geoffrey – folytatta –, éppen jókor, hogy megmentsen az ideggyógyászok karmaiból!

– Mi történt, uram?

– Mi történt! Ez ni! – A miniszterelnök öklével rácsapott az asztalon heverő vastag gépírásos kötegre. Majd fölmarkolta, és meglobogtatta a lapokat Holtum orra előtt. – Ez az átkozott vacak. Talán a legfontosabb dokumentum, amit valaha is kézhez kaptam, de az is lehet, hogy az egész nem ér egy fabatkát sem. Egyszerűen nem tudom, hányadán állok vele.

– De hát...?

– Hogy mi ez? Nem kevesebb, mint az Í.I.T.-rejtély tökéletes megoldása. Legalábbis ezt akarja elhitetni magáról.

– Ejha! De hogyan...?

– Hogyan tettem rá szert? Ide hallgasson! Holtum arra gondolt, hogy vajon tett-e valaha is egyebet, minthogy hallgatott, ha a miniszterelnök beszélt.

– Körülbelül egy évvel ezelőtt az egyik hírszerzőnknek "agyrohama" támadt. Az ötlet, amit kifundált, valóban nem volt rossz. Ahelyett, hogy mint addig, a szokásos ügynököket küldözgetné Írországba, szerzett magának Cambridge-ből egy fiatalembert, okos fickó volt az illető, természettudomány és matematika meg miegymás. Thomas Sherwood a neve, egy devoni farmer fia, jóféle, keménykötésű szabad paraszti származék. Alaposan ellenőriztettem az elhárítókkal.

A miniszterelnök fölmarkolt egy vastag dossziét, aztán visszadobta az asztalra.

– A vizsgálati anyagból ítélve tűzbe merném tenni a kezem Sherwoodért. Száz százalék, hogy abszolút megbízható! Mégis, saját bevallása szerint, szőröstül-bőröstül átállt az Í.I.T.-hez! És nem elég, hogy eladott bennünket: ezt a jelentést küldi nekem, amely, ha hinni lehet neki, kolosszális horderejű. Abszolút kolosszális!

– Közli az indítékait is, uram?

– Az ég szerelmére, persze! Még azért sem ítélném el, ha az ördögnek adta volna el a lelkét, ha mindaz igazi, amit itt leír.

– De van valami kézzelfogható indoka annak, hogy elküldte ezt a jelentést?

– Nagyon jól tudja, hogy az amerikaiakkal és az oroszokkal együtt jókora nyomást gyakorolunk az Í.I.T.-re. Ha hinnék a Sherwood-jelentés valódiságában, tüstént javasolnám, hogy hajítsuk tűzbe ezt a politikát.

Holtum füttyentett.

– Ugyanúgy lehet egy kolosszális blöff is.

– Vagy figyelmeztetés. Magam sem tudom.

– De hát egy ilyen terjedelmes dokumentumból csak kiderül, hogy át akar-e verni bennünket ez a Sherwood vagy sem.

– Pontosan ez az, amire meg akarom kérni, Geoffrey fiam, hogy ítélje meg maga is. Nekem már kialakult a véleményem, így hát nem is akarok többet mondani, nehogy befolyásoljam a dolog lényegét illetően. Van egy másodpéldányom a jelentésből. Vonuljon el valahová, ahol nyugodtan, háborítatlanul végigolvashatja. Tegye el ezt a hírszerzői anyagot is.

A miniszterelnök néhány testes dossziét nyújtott felé.

– Ne vesztegesse az időt a tények ellenőrzésével. Ezt már én elvégeztem. Minden a legnagyobb mértékben helytálló. Arról is tudunk, hogy a jelentésben szereplő néhány különös figura valóban létezik. Mégpedig egy bizonyos nemzetközi hírű zongoraművész vallomásából, akit nem akarok megnevezni. Ezt az illetőt az Í.I.T. hangverseny-sorozatra hívta meg, minek folytán módjában volt, ha futólag is, találkoznia a szervezet néhány nagyágyújával. Különös ugye, hogy legjobb értesülésünket egy muzsikustól szereztük be. Ez is mutatja, milyen alaposan elbántak ezek az Í.I.T.-emberek a mi hírszerző szolgálatunkkal. Felhívom rá a figyelmét, hogy igen agyafúrt fiatalemberrel van dolga. Ügyeljen rá, nehogy megtévessze magát a mód, ahogyan a tényeket előadja.

– Úgy gondolja, uram, hogy ez inkább jellem, mint logika dolga?

– Pontosan úgy. Próbálja meg beleélni magát a fickó gondolkodásmódjába. Hiszen maguk nagyjából egyidősek. Könnyebben megítélheti őt, mint én.

Holtum a tömött aktatáska társaságában megebédelt egy csendes vendéglőben. Taxival hazavitette magát. Egy jókora csésze forró kávé mellett elővette a miniszterelnök iratcsomóit. Még egy hörpintés a cointreau-ból, aztán belemélyedt az első oldalba.

1. LONDONI ELŐZMÉNYEK

A Devon grófságban levő ashburtoni iskolám matematikai ösztöndíjjal Cambridge-be küldött, a Trinity College-ba. 1969 júniusában elnyertem a baccalaureatusi fokozatot, miután szakvizsgát tettem algebrából, funkcionális analízisből és topológiából. Mindez lényeges az elkövetkező események szempontjából.

1970 kora nyarán már jócskán előrejutottam egy csoportelméleti probléma kutatásában. Éppen azon törtem a fejem, hogy mivel töltsem el a vakációt, amikor különös levelet kaptam egy whitehalli^* címről. A levél érdekes foglalatossággal kecsegtetett július és augusztus hónapra. Teljesen homályba hagyott azonban a megbízás természetét illetően. Bizonyára ügyet sem vetettem volna a levélre, ha valami apró furcsaság szöget nem üt a fejembe. A levélíró ugyanis közölte velem, hogy ha netán hajlandó lennék elfogadni az ajánlatát, akkor június 27-én, pontban 13 óra 15 perckor rendelkezésemre áll. Az aláírás teljesen olvashatatlan volt.

Több elintéznivalóm is akadt Londonban, ezért úgy gondoltam, semmit se veszítek, ha megtudom, miféle közhivatalnok az, aki éppen ebédidőben hajlandó fogadni. Talán fogyókúrázik az illető, mert hízásnak indult? Így hát azt válaszoltam, hogy a megadott időpontban tiszteletemet teszem nála. A második levél megnevezte a hivatalt, ahol tudakozódnom kell; az aláírás ezúttal is ugyanolyan olvashatatlan volt.

Egy igen csinos, barna hajú lány üdvözölt.

– Ó, Mr. Sherwood – fordult felém mosolyogva –, szíveskedjék velem jönni.

Vagy háromszáz métert kanyarogtunk egy csomó folyosón át, és megmásztunk le és föl vagy hetven méter lépcsőt, mire eljutottunk egy helyiségbe, amely inkább hasonlított magánlakosztályra, mint hivatali szobára. Napbarnított, ruganyos, hatvan év körüli alacsony és kopasz férfi mutatott helyet egy széken. Arca cserzett volt, halántékát ráncok sokasága pókhálózta be, fogai harapófogóként szorongattak egy jókora tajtékpipát.

Vagy egy percig szótlanul pöfékelt, és közben rám meresztette szúrós tekintetét. Aztán nevetésbe tört ki.

– Lám, lám, Mr. Sherwood, mégiscsak beugrott a jó öreg 13,15-ös trükknek!

– Örömmel konstatálom, hogy a trükk nem holmi közönséges elírás eredménye, Mr...?

– Parsonage, Percy Parsonage, szolgálatára.

Kopogtatás az ajtón, és a barna hajú leányzó, tálcával a kezében, benyitott a szobába.

– Ebéd Mr. Sherwood részére – mondta.

– Helyes, etesse csak meg – biccentett Parsonage. – Én nem eszem: fél tizenkettőkor reggeliztem.

Alighogy bekaptam az első falatot, amikor megszólalt:

–És mit szólna egy írországi utazáshoz?

Gondosan lenyeltem az ételt.

– Abból, amit Írországról hallok, arra lehet következtetni, hogy az embert rengetegszer megölhetik egy hét alatt – ha az ön üzletében utazik, Mr. Parsonage!

– És mit tud maga az én üzletemről?

– Az égvilágon semmit. Éppen ezért volna ostobaság a részemről, ha beleegyezésemet adnám, hogy az ön megbízásából menjek Írországba.

Percy papa (hamarosan megtudtam, hogy így becézik) megmarkolta hatalmas pipáját, és így szólt:

– Én nem olyan embernek látom magát, aki megfutamodik a veszély elől.

– Az attól függ, hogy magam kerestem-e a veszélyt, avagy sem.

Parsonage elgondolkodva az egyik falhoz lépett, amelyen egy nagyméretű Írország-térkép függött. A térképre bökve megszólalt:

– Hadd mutassam meg magának azt a záróvonalat, amelyen egyetlen közönséges írországi látogató sem képes áthatolni, sőt amelyet még az írek sem léphetnek át, csak ha átesnek a legszigorúbb biztonsági ellenőrzésen. Látja, itt kezdődik északon Tarbertnál, aztán Athea-n, Kanturkon át déli irányban fölkapaszkodik a Boggeragh hegyekre, majd Macroomon és Dunmanway-n keresztül a tengernek kanyarodik, amelyet a Dunmanus-öbölnél ér el.

Ádázul pöfékelni kezdett szörnyűséges pipájából, aztán így folytatta :

– Ezen az áthatolhatatlan falon belül hihetetlen dolgok történnek. A jelek szerint a fő tevékenység a középső félszigetre, Kerryre összpontosul, a Caragh-tótól közvetlenül délre, ahol egykor a hagyomány szerint Osszián is átlovagolt a nyugati hegyeken, az Ifjúság Földjét keresve.

– Nos, Mr. Sherwood, szeretném magát, egy abszolút személyes küldetéssel megbízni. A legkevésbé sem kívánnám, hogy belekeveredjék akár a mi, akár mások közönséges kémkedési históriáiba. A föld összes államai Írországra összpontosítják titkos tevékenységük kilencvenöt százalékát. Az ország szinte hemzseg az ügynököktől. És csak természetes, hogy maguk az írek is alaposan megerősítették az elhárításukat.

– Én nem látom ebben az egészben azt a lőállást, amely speciálisan énrám várna – vetettem közbe két harapás között.

– Isten óvjon! Írország ma egyetlen fantasztikus örvény – orgyilkosok leskelődnek mindenütt titkos ügynökségek megbízásából. Ha nem vigyáz és belekeveredik, akkor szerencsésnek mondhatja magát, ha pár napig is életben tud maradni.

Úgy éreztem, hogy a torkomon akadt egy csirkecsont.

– Ne legyen türelmetlen – mondta Percy papa. – A magam körülményes módján mindjárt a lényegre térek. Nézze csak meg ezeket.

Három irományt vett elő egy kisebb páncélszekrényből, és ledobta elém az asztalra. Az első bakteriológiai témával foglalkozott; a második egy első látásra kohóra emlékeztető valaminek a tervrajza volt. A harmadik matematikának látszott, inkább vágott az én szakmámba.

Alighogy elmélyedtem benne, Parsonage kitört:

– Hagyja, gyalázatos humbug az egész. Hadd mondjak el magának valamit erről. – Fölvette az asztalról az első dokumentumot. – A lehető legmerészebb operáció során tettünk rá szert. Legjobb két emberem életébe került. És az egész nem ér egy fabatkát sem. – Dühödten rágta a tajtékpipát, miközben föl és alá rohangált a szobában. – Látja, minden hírszerző tudományunk csődöt mond, mihelyt ilyen tudományos anyaggal van dolgunk. – Meglebegtette a papírokat. – Embereink képtelenek megítélni a valódiságukat. Ami tőlük telik, csak az, hogy harcoljanak a megszerzésükért, és nem mondom: harcolni harcolnak, nemritkán fűbe is harapnak.

– Ezek szerint azt várja tőlem, hogy ellenőrizzem az anyagokat. De hát nem vagyok még kész tudós, hiszen tudja.

– Sokkal több, amit magától várok! Tegyük föl, hogy ez a kacat valódi. Akkor is mit tudnánk meg belőle? Alig valamit abból, ami ott folyik. – Pipájával a fali térkép felé bökött. – Nem, ennél többet várok, sokkal többet. Most egy előadást fog tőlem hallani. Ne szakítson félbe! Mit tud maga az Í.I.T.-ről? Kezeskedem róla, hogy vajmi keveset. Ami azt illeti, egyikőnk sem tud valami sokat. Elmondom, amit én tudok.

Fura volt látni, amint a kis emberke hátrakulcsolt kézzel föl és alá járkált a gomolygó füstfelhőben.

– Töltsön nekem is kávét – bődült rám. – Az Í.I.T., az Írországi Ipari Társulat, mintegy tizenkét évvel ezelőtt alakult meg. Egy jó nevű tudósokból álló kisebb társaság egészen ésszerűnek látszó javaslattal kereste meg az ír kormányt. Bejelentették, hogy felépítenek egy ipari üzemet, amely kivonná a tőzegben – vagy ahogy az írek nevezik: a turfában levő szerves anyagból a benne található nagyszámú kémiai anyagot. Tekintettel arra, hogy a kezdőtőkéjük nem volt valami nagy, azt kérték, hogy tízéves időtartamra a profit teljes összegét visszaruházhassák a vállalkozásba, minekutána pedig alávetnék magukat a rendes adózásnak, föltéve, hogy az adó összege nem haladná meg az évi öt millió fontot. Ez többé-kevésbé elfogadhatónak tűnt az ír kormány számára, ezért áldását adta az ügyre.

Eltelt egy kis idő, és az Í.I.T. meglepően sokféle értékes vegyszert gyártott, állítólag a tőzegből, ámbár a nyersanyagot illetően alapos kétségek merültek föl. Úgy tudom, az Í.I.T. történetének abban az időszakában sok dühös arcot lehetett látni a brit vegyipari konszerneknél. Ám senki sem gondolt valami rendkívüli dologra. Néhány ravasz fickó leleményességének tulajdonítottak mindent, akik – hogy minél nagyobb darabot szelhessenek le maguknak – ügyesen kivonták a kalácsukat az Egyesült Királyság adózási törvényei alól.

A profit gyorsan nőtt. Az írek már-már bánni kezdték, hogy azokkal a föltételekkel belementek az ügyletbe, de ekkor az Í.I.T. önszántából kétmillió fontot fizetett be a kormány pénztárába, és ezzel jókora rokonszenvet ébresztett maga iránt. Ez a negyedik évben történt, röviddel azelőtt, hogy bedobták a nagy slágert, amely az igazi föllendülésüket megalapozta.

– A fogamzásgátló tablettára gondol? – szúrtam közbe.

– Igen, a fogamzásgátló tablettára. Amire égetően szüksége volt a világnak, hogy népesedési problémáját megoldja. Az üzleti forgalom soha nem látott méreteket öltött. A nyolcadik év végére az Í.I.T. vagyona meghaladta az egymilliárdot.

– A mai napig sem értem, hogy az egyház mért nem állította le. Mármint a fogamzásgátló üzletet.

– A nevetség miatt, fiacskám. Ha szabad módosítanom Schiller, a költő szavait: A nevetés ellen még a hierarchia is hasztalan csatázik. Gondold csak el: fogamzásgátló a tőzegből! Az egyház évtizedeken át mennydörgött a használata ellen, miközben minden ház mellett valóságos hegyek magasodtak belőle! Különben érdekes fényt vethet az emberi megátalkodottságra, hogy amióta általánosan elterjedt a fogamzásgátló használata, Írországban nemhogy csökkent volna a születések száma, hanem egyenesen emelkedett. Kérek még egy csészével.

Parsonage egy hajtásra fölhörpintette a kávét, és folytatta az előadást:

– Hol is tartottunk? Még mindig csak a hat évvel ezelőtti időben. Minden vonatkozásban ez volt az Í.I.T. fejlődésében a kritikus szakasz. A hangsúly kezdett eltolódni a kémiáról a fizikára. Fizikusok és matematikusok suba alatt csinos ajánlatokat kaptak, és nem kevesen engedtek a csábításnak. A bevándorló tudósok száma emelkedni kezdett, és ez az emelkedés ma is folytatódik.

– És ezt a bevándorlást nem lehetne kitűnően fölhasználni arra, hogy megtudják, mi történik odaát! Vagyis néhány saját emberüket is beküldhetnék, nemde?

– A kérdés indokolt. Az a kevés, amit tudunk, jórészt ezen az úton jutott birtokunkba, de erőfeszítéseink java nyomtalanul elillan, mint az eső a sivatagban. Azok ott ördögien ravaszok. Szinte egyszer sem fogtak mellé. Mintha tudnák, ki az, akiben megbízhatnak, és ki az, akiben nem. Hat évvel ezelőtt az Í.I.T. ráállt a fémimportra. Mint említettem, akkoriban vált érezhetővé a fizika előtérbe nyomulása a kémia rovására, ami valamivel több mint egy évvel ezelőtt abban csúcsosodott ki, hogy üzembe helyeztek egy sor termonukleáris reaktort.

Elképedésemben füttyentettem. A termonukleáris kutatómunkát természetesen a legszigorúbb titoktartás övezte, így hát semmi pontos ismeretem nem volt róla, hogy halad az ügy itt Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban vagy egyebütt. De nyílt titok volt, hogy az egész dolog a vártnál keményebb diónak bizonyult.

– Hogy tudták ezt megcsinálni? – kérdeztem. Parsonage dühösen lecsapta a pipáját. Ide-oda kapkodva próbáltam eloltani a szertezáporozó szikrákat.

– Itt vagyunk az egész istenverte ügy lényegénél. Hogy tudták ezt megcsinálni?! Pontosan ez az, amit ki kell derítenie! – szegezte nekem bőszült tekintetét. – Jól figyeljen rám. Egyáltalán nem azt kérem, hogy a termonukleáris dolog technikai megoldását fürkéssze ki. Ha ezt is földeríti, tiszta haszon, de semmi körülmények között sem szabad ezt tekintenie a fő céljának.

– Nem látom elég tisztán a dolgot – sikerült közbevetnem.

Parsonage szinte táncolt a türelmetlenségtől, amint ott ágált előttem.

– Figyeljen ide! Valakinek van ezer fontja. Spekulálni kezd a tőzsdén, és öt év alatt milliomos lesz. Ne nevessen ki, ez könnyen megeshet, ha valaki pontosan előre látja az esélyeket. És az Í.I.T. éppen ezt tette! Vegyük azt, hogyan építették föl ezt a reaktort! Semmiféle kiterjedt előzetes kutatómunka, ehelyett szisztematikusan legyártják az összes szükséges alkatrészeket. Sherwood fiam, itt van a kutya elásva. Honnan tudták előre olyan tévedhetetlenül, hogy mit kell tenniük? Ezt kell kiderítenie. Ne törődjön a műszaki részletekkel, a titkos ügynökökkel – semmivel, csak a dolog lényegével. Honnan tudják, amit tudnak?

Végre kezdett derengeni előttem, mire is akar Percy papa kilyukadni.

– De miért én?

– Miért ne?

Miközben ezt a lehetetlen választ mérlegeltem, így folytatta:

– Ami szaktudásra szükség van, maga rendelkezik vele.

No, ez azért mégis túlzás.

– Mint ahogy a csecsemőre ráragad az anyanyelv, ugyanúgy szedegeti föl a maga korabeli fiatalember az információkat. Magának alaposan a fejébe verték a helyes gondolkodást. Itt logikai problémával, és nem valami tudományos vagy műszaki részletkérdéssel állunk szemben.

A térképre mutatott: – A színhely vad vidék. Maga vidéki legény; városi ember könnyen bajba juthatna ott. Mi kell még?

Meghánytam-vetettem magamban a dolgot; ezalatt ő jól megtömködte öblös pipáját. A maga körülményes és lármás módján Parsonage elmondta hát, amit akart tőlem.

– Tulajdonképpen tehát a logikai vezérgyökér...

Nem hagyta tovább mondanom.

– Úgy van, úgy van, úgy van! Amire kíváncsi vagyok, az a vezérgyökér, az erőforrás, a mozgató rugó. Most már a tiéd, fiam. Ne hidd, hogy egyszerű egyetemi gyakorlatról van szó. Öt évvel ezelőtt még elmehetett volna egyetemi gyakorlat gyanánt. Akkor még akár katonaságot is küldhettünk volna Írországba. Fokról fokra fölmorzsolhattuk volna az Í.I.T.-t. Ezt ma már nem tehetjük meg, de még az amerikaiak vagy a ruszkik sem.

– Nem értem, mért ne, ha egyszer drasztikus lépésre határoznák el magukat.

– Gondolkozzon, fiatalember. Használja a kobakját. Ha azt látja, hogy valaki egy dologban messze elhúzott előttünk, akkor egy vagyont tehet rá egy skatulya giliszta ellenében, hogy egyéb téren-közön, úton-módon, mit tudom én, szintén jócskán előttünk jár. Ha az Í.I.T. képes termonukleáris reaktort építeni, akkor interkontinentális rakétát is tud csinálni. Ha fogamzásgátló tablettát gyárt, akkor olyan tablettát is előállíthat, amelytől egytől egyig halálra röhögjük magunkat.

Parsonage a térkép előtt állt, szétterpesztett lábbal, fittyet hányva a füstmentes övezetre vonatkozó mindenféle rendeletnek.

– Bejuttathatjuk magát Írországba a szokásos csatornán, vagy ha ez nincs az ínyére, beutazhat nyíltabban is. Ezt magára bízzuk. Most menjen el, és néhány napig gondolkozzon a dolgon. Szüksége van pénzre?

Bólintottam, mire fölajánlott egy köteg bankjegyet.

– Nem kérek sokat, elég lesz úgy tizenöt font is. Nem szeretnék föltűnést kelteni. Akár most nekivághatok.

Volt még egy kérdés, amit szerettem volna nekiszögezni, de nem tudtam elég bátorságot gyűjteni hozzá. Mindig azt hallottam, hogy egy ügynököt a saját táborából fenyegeti a legfőbb veszély. Attól féltem, hogy Parsonage a pipájával együtt föl talál robbanni, ha megkérdem, így áll-e a dolog.

Azt sem mondtam el neki, hogy a dédelgetett álmaim között szerepelt, hogy eljussak Írországba. Éppen azt latolgattam, vajon elég lenne-e a pénzem egy ilyen utazásra, amikor az első levelét megkaptam.

Azt sem kötöttem az orrára, hogy – egy-két szükséges holmi megvásárlásán túl – a tőle kapott tizenöt fonton kétszer is sikerült kiruccantanom irodájából a barna hajú leányzót.

2. BEHATOLÁS AZ ELLENSÉGES TERÜLETRE

Egy-két perccel az indulás előtt ugrottam föl a Paddington pályaudvaron a háromórás fishguardi expresszre, akár egy hebehurgya diák. Találtam egy üres ülést a kocsi közepe táján, földobtam a hátizsákomat a csomagtartóra, helyet foglaltam, és úgy tettem, mint aki elmerül a The Times olvasásában. Az újság jótékony leple mögött meghánytam-vetettem magamban a körülményeket.

Kézenfekvő volt az a döntés, hogy a lehető legnyíltabb módon próbáljak behatolni Írországba. Ha kudarcot vallanék, még mindig beszivároghatnék Parsonage "csatornáján". Ha viszont sikerül, akkor kisebb lenne annak a veszélye, hogy az ír elhárítás összezavarja a kártyáimat. Másrészt azt is bizonyosra vehettem, hogy bár még Anglia területén, de már az ütközet kellős közepén vagyok. Az íreknek ugyanis minden bizonnyal vannak embereik a vonaton, akik figyelik az utasokat és szóba elegyednek velük; akiket arra képeztek ki, hogy el tudják választani a juhokat a kecskéktől, ami elvégre nem is olyan nehéz dolog. Elegendő most a legkisebb hibás mozdulat, és biztos a lebukás néhány óra múlva, az ír határellenőrzés vesszőfutása során.

Leginkább a vízum miatt aggódtam. Egy valódi beutazási engedélyre három hónapot kellett várni, ha egyáltalán megadták. Én amellett voltam, hogy várjuk ki ezt az időt, Parsonage azonban hallani sem akart róla, mondván, hogy egy óra alatt az eredetitől tökéletesen megkülönböztethetetlen hamisítvánnyal képes szolgálni. Ebben nem is kételkedtem; lelkesedésem azonban egyből lelohadt, ha arra gondoltam, vajon képes lesz-e Percy papa néhány nap alatt rácsempészni a nevemet a határőrizeti szervek kezében levő listára. Ha nem sikerült jól és pontosan véghezvinni ezt a bűvészmutatványt az iratokkal, akkor én nyakig benne leszek a pácban. A Parsonage-iroda fedezékében olyannyira meggyőzőnek ható érvelés most eléggé elnyűtt benyomást keltett.

– Még ha elhatároznánk, hogy várunk a vízumra, akkor sem volna semmi biztosíték rá, hogy meg is kapná, de ha kapna is vízumot, akkor sem volna rá semmi biztosíték, hogy valaha is bejut Írországba – hangzottak az érvei. – Az írek nagyon bölcsen megjátsszák, mintha nevetségesen képtelenek lennének az egész vízumügylet intézésére. Ez lehetővé teszi számukra, hogy bárkit elutasítsanak vagy kiutasítsanak, akit csak a kedvük tartja. Az igazi turisták így jobbnak látják távol maradni, részünkről pedig szinte lehetetlen bármiféle diplomáciai tiltakozás.

Ez volt az egyik gondom. A másik a pénz volt. Mivel az ír valuta most olyannyira szilárd, amennyire bármely valuta egyáltalán szilárd lehet, rá voltam szorulva, hogy kijöjjek a meglehetősen szűkös hivatalos napidíjamból. Persze kockáztathattam volna, hogy többet is viszek magammal, ez esetben azonban ha megmotoznak: a játszma egykettőre szégyenteljes véget ér, mivel egy brit utas azon nyomban a legsúlyosabb gyanút vonja magára, mihelyt több pénz van a zsebében, mint a kormánya által kiutalt összeg.

Parsonage azzal intézte el a dolgot, hogy ha egyszer már Írországban leszek, akkor annyi pénzt veszek föl, amennyit csak akarok egy bizonyos Mr. Seamus Colquhoun nevű ügynöktől, aki Dublinban lakott, a Marrowbone Lane-en. Lehet, hogy ez a dolog tökéletesen rendben volt, nekem azonban az volt a határozott érzésem, hogy annál jobb lesz rám nézve, minél messzebbre elkerülöm az ilyen alakokat.

Mire eddig jutottam gondolataimban, addigra körülbelül a The Times nyújtotta lehetőségeknek is a végére értem, így hát belekezdtem egy fűzött regény olvasásába, amelyet egy dühös fiatal szerző írt, aki néhány évvel korábban végezte el Cambridge-i tanulmányait, méghozzá – szégyellem bevallani – ugyanabban a college-ban, ahol én. Kemény dió volt a könyv, de eltökélten végigrágtam magam rajta, mire a vonat Cardiffba ért.

Cardiff után kimentem a kocsi közelebb eső végén levő mosdóba. A fülke zárva volt. A fülem mellett valaki megjegyezte, hogy "fura dolog: valahányszor eljövök mellette, már Reading óta folyton zárva találom".

Kalauz volt az illető, azazhogy pontos legyek: egy kalauz-egyenruhába öltözött egyén. Keményen megdöngette a mosdó ajtaját, és bekiabált: "Hé, ki van ott?!" Miután néhány perces döngetésére és kiabálására sem válaszolt senki, megjegyezte – ahogy én éreztem: dicséretes módon közömbös hangon:

– Azt hiszem, jobb, ha kinyissuk eztet az ajtót. Elővett a zsebéből egy szerszámot, amihez hasonlót még nem láttam, elfordította vele a reteszt, kitárta az ajtót, benézett, és némileg meghökkent hangon így szólt:

– Hülye egy eset. Senki sincs bent. Nem t'om hogy a fenébe csukódhatott be. – Majd hozzátette: – Ja igen, uram, most már szabad a fülke.

Nem tévedett: senki sem volt bent. De nem kellett hozzá alapos vizsgálódás, hogy kiderüljön: valami nincs rendjén, vagy pontosabban: valami nem volt rendjén. Ugyanis a helyiségben itt-ott sötét pöttyök éktelenkedtek. Megérintettem egyet: az ujjam ragacsos és vörös lett.

– Itt valami nagy disznóság történt – mondtam, mihelyt kiléptem a folyosóra. Úgy látszik, a kalauz átment a következő vagonba, gondoltam, és utána siettem az összekötő ajtón. Elég volt egy pillantás végig a hosszú folyosón, hogy lássam: a fickó alig egy-két másodperc alatt fölszívódott. A ösztönöm azt súgta, hogy rohanjak utána, az eszem azonban közbeszólt, hogy nem árt előbb gondolkodni. Valami magyarázatának kell lennie, miért nyitotta föl a kalauz a mosdó ajtaját, és miért tűnt el utána. A nadrágomra pillantottam, és hangosan elkáromkodtam magam: az egyik sötét folthoz hozzáérhettem. Az ördög vinné el.

Az első gondolatom az volt, hogy fölveszem a rövidnadrágomat. Szándékosan nem öltöztem kirándulóruhába és bakancsba, mert éreztem, hogy nem volna helyes túlságosan hangsúlyoznom a természetjáró diák külsőt. Most viszont úgy látszott, nem volt más választásom. Néhány ugrással a fülkémnél termettem, amelyben még mindig három férfi foglalt helyet (ketten leszálltak Cardiffnál); a hátizsákomnak azonban nyoma veszett.

Azt tartják, hogy a haldokló néhány másodperc alatt újból átéli az egész életét. Dőreség persze, mégis meglepő azonban, milyen gyorsan képes az ember gondolkodni, ha a szükség úgy hozza. Az a gondolat robbant bele az agyamba, hogy történjék bármi, úgy kell viselkednem, mint egy ártatlan ifjú diáknak. Egyszóval: ki kell vernem a balhét. Alig fogva vissza a lépteimet, benyitottam a fülkébe, fölpillantottam a csomagtartóra, és amilyen meglepett hangon csak tudtam, megszólaltam:

– Mi történt a hátizsákommal?

Útitársaim közül ketten – harminc és harmincöt év közötti férfiak – szunyókáltak, vagy legalábbis úgy tettek, mintha szunyókálnának. A harmadik fickó jóval idősebb volt, lehetett úgy ötvenöt körüli. Kérdésemre letette a könyvét, kérdőn rám emelte kék szemeit, és hangsúlyozott ír kiejtéssel így szólt:

– De hiszen maga vitte el, alig egy perce.

– Eszem ágában sem volt! Önnek látnia kellett, hogy bejött valaki és magával vitte.

– Valaki bejött az biztos. Én elmerülten olvastam, s így természetesnek vettem, hogy maga volt az. Termetre és külsőre magához hasonlított.

– Jobban tenné, ha megkeresné a vonatkísérőt – mondta az egyik fiatalember.

– Szólok a vonatkísérőnek, és a legközelebbi állomáson a rendőrnek is.

A fickónak persze igaza volt: azonnal meg kell keresnem a vonatkísérőt. De előbb mindenáron időt kellett nyernem, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Az kizárt dolognak látszott, hogy olyasvalaki lopta volna el a hátizsákomat, aki tudott utazásom valódi céljáról. De valóban olyan kizárt lenne? Nem lehet, hogy az írek már ismerik Parsonage-hoz fűződő kapcsolatomat? Beépültek volna a hivatalába? Még ha így is van, az írek aligha léptek volna akcióba már itt a vonaton. Minden bizonnyal vártak volna, amíg Rosslare-be érek. Nem, ez a dolog független az én személyemtől: a hátizsák miatt tették: a hátizsákban viszont semmi sem volt, kivéve néhány könyvet meg a kirándulóöltönyt, ami álruhaként jól jöhet egy embernek, akinek sürgősen át kell öltöznie – netán egy olyasvalakinek, akinek a ruhája alaposan befröcskölődött vérrel? De mit ér az álruha, ha pokoli lármát csapok, mihelyt megpillantom valakin saját ingemet, nadrágomat és a bakancsomat? Ebből az következett, hogy könnyen kaphatok a fejemre, vagy még rosszabb is, amíg a vonatkísérő után futkosok.

Az csak természetes, hogy amikor idáig jutottam gondolataimban, tekintetemet meredten rászögeztem arra a férfira, aki a vonatkísérőre fölhívta a figyelmemet. Az is természetes, hogy miután pillantásom váratlanul érte, el kellett hogy árulja a cinkosságát. De sem olyasmi, hogy "hirtelen összerezzent" – amit annyira kedvelnek a regényírók –, sem hogy "hirtelen elsápadt", nem volt, és nem jelentek meg "gyöngyöző izzadságcseppek" sem. Mindössze annyit láttam, hogy egy érzelemfodor suhan át a fickó arcán, lengén, akár a fuvallat a rét felett. A helyzet azonban világosabb volt, mintha egy lepecsételt, aláírt és hitelesített vallomást tartottam volna a kezemben.

Mindhárman fölpattantak. Erős kezek ragadtak meg a derekamnál és a vállamnál, és próbáltak lerántani a padlóra. A jobb kezem azonban már elérte a vészfék zsinórját, és a belém kapaszkodó testek súlya alatt még vadabbul megrántottam a zsinórt. Fölsikoltottak a fékek.

Bármily hihetetlen, de az egyik fickó azt hitte, elblöffölheti a dolgot.

–Nézze csak, mit tett! Ez öt fontjába fog kerülni.

A társának azonban más volt a véleménye:

– Ne hülyéskedj, Karl! Tűnjünk el innen!

Túlságosan meg voltam lepve, hogysem bármit is tudtam volna tenni a föltartóztatásukra, az egyik lábam azonban még idejében ki tudtam nyújtani, hogy elgáncsoljam az ajtó felé siető Karlt. Végighasalt a folyosón, és a feje hangos koppanással ütődött az ablakok alatt húzódó rézkapaszkodónak. A társa dühös pillantást vetett rám, erősen megragadta Karlt a vállánál, és elvonszolta a folyosón. Jobbnak láttam, ha futni hagyom őket. Alkalmasint fegyver van náluk, no meg hamarosan más bajnak nézek elébe.

A külső ajtó fölcsapódott, és egy hang kiáltott be:

– Lássuk hát, mi történik itt?

A markosabb hatósági személyek, úgy látszik, képtelenek más hangon beavatkozni az ilyen összetűzésekbe.

– Ez az, amit fölöttébb szeretnék tudni magam is – feleltem. Egy jól megtermett vonatkísérő nyomakodott be a fülkébe. Az ablak alatt pedig a mozdonyvezető, a fűtő és vagy három-négy egyéb hivatalos személyiség sorakozott föl. A vonat hosszában fejek hajoltak ki fürtökben az ablakokon: férfiak és nők, kalapban és hajadonfőtt; szőke, fehér, barna és fekete fejek.

– Egyikük meghúzta a vészféket! – állapította meg a vonatkísérő, szemügyre véve az ír férfit és engem.

– Én voltam.

– Miért? Mi a baj? Nem látok itt semmi rendellenességet.

– Ösztönösen tettem.

A vonatkísérő hajolt ki az ablakon.

– Azt mondja, hogy ösztönösen tette – szólt a mozdonyvezetőnek.

– Le van sz... az ösztöne, késésben vagyunk – ennyi volt a mozdonyvezető véleménye az ügyről. A vonatkísérő rám förmedt:

– Ez nem gyerekjáték, fiatalember. Öt fontjába fog kerülni a dolog.

Fölvillant bennem a gondolat, hogy száz évvel ezelőtt öt font igen nagy pénz lehetett. Akkoriban valóban nem volt gyerekjáték, ha valaki komoly ok nélkül megállította a vonatot. De most, százévi pénzhígulás után, öt font meg se kottyan az olyannak, aki szereti az ínyenc szórakozásokat.

– Azt nem mondtam, hogy az ösztönöm nem volt indokolt.

Az ír elhatározta, hogy megment a további félreértésektől.

– Ennek a fiatalembernek éppen most lopták el a hátizsákját.

– Ez még nem ok arra, hogy meghúzza a vészféket. Mért nem keresett meg, ahelyett, hogy megállítsa a vonatot?

– Ezzel, már megbocsásson, csak azt árulja el, hogy halvány fogalma sincs az ügyről. Ha az ön keresésére indulok, kétségkívül fejbe kólintanak; vagy ha önnek jobban tetszik: letaglóznak, és bizonyára nyomtalanul eltüntetnek.

A vonatkísérő ismét odaszólt a kollégájához:

– Jobb, ha bejössz, Alf. Állati habókos a pasas.

Alf, a fűtő, figyelemre méltó fürgeséggel kezdett befelé csörtetni. Jobbnak láttam, ha késedelem nélkül kirukkolok az aduval.

– Egyébiránt közölhetem az urakkal, hogy a közeli mosdó, mindjárt balra, a folyosó végén, jócskán tele van fröcskölve vérrel.

– Nem megmondtam, hogy dilinós? – morogta borízű hangon a vonatkísérő.

– Én mindenesetre célszerűbbnek látnám, ha elsétálnának a mosdóig, és ellenőriznék, igazat mondok-e. Mindez csupán néhány másodpercet rabolna el drága idejükből, viszont megmentené Alfot és engem attól, hogy komoly kárt tegyünk egymásban.

A vonatkísérő dicséretre méltó tudományos szellemről tett tanúbizonyságot.

– Ohó – mondta –, majd utánanézünk a dolognak!

S miközben kifurakodott a folyosóra, amelyen alig néhány perccel korábban Karl a társával együtt eliszkolt, eszembe ötlött, hogy hátha nem is vér az ott a mosdóban? És ha kiderül, hogy paradicsommártás? Akkor semmi kétségem se lehet, hagy a legelső két orvos készséggel aláírja a vonatkísérő hevenyészett helyzetelemzését. De vajon a .paradicsommártás is ilyen ragacsos, ha megszárad?

Vagy ami ennél is rosszabb gondolat: mi van, ha a dolgok a rémtörténetek vagy a detektívregények bevett fordulatát követik, és a mosdóból eltűnt mindenféle állítólagos vérnyom? Mihez fogok akkor, hacsak nem hívom föl a figyelmet a fülke szokatlan tisztaságára?

Aggodalmaim azonban alaptalanoknak bizonyultak. A férfi a következő pillanatban már vissza is jött.

– Ez súlyos eset – jelentette ki. – Mi történt itt?

Úgy véltem, elég a bohóckodásból.

– Láthatnám, kérem, a meghatalmazását?

Kérdésemre sebes pislogásba fogott, amely eltartott vagy tíz másodpercig. Aztán:

– Micsodámat? – robbant ki belőle.

– A meghatalmazását, az igazolványát, amely a rendőrséghez való tartozását tanúsítja.

– Én nem vagyok a rendőrség tagja, maga nyomorult holdkóros.

– Éppen ez az, amire gyöngéden célozni bátorkodtam. Nem gondolja, hogy ez az ügy a rendőrségre tartozik? Eddig már minden bűnöző, aki a vonaton volt, legalább néhány megyényi egérutat nyert. Alf, van még gőz ebben a vén teknőben?

Az utóbbi kérdés előcsalta Alf nyers primitívségét.

– Majd adok én gőzt abba a gané kenyérlesődbe, ha nem fogod be mindjárt! – ordította, miközben leugrott a lépcsőről. A vonatkísérő kiment a folyosóra, és becsapta maga után az ajtót. Odakint posztolt egészen Swansea-ig.

Azt hiszem, nem is nagyon lehetett a szemére vetni, amiért kételkedett a józan eszemben, mivel még saját magam számára is hihetetlenül hangzott, amikor a swansea-i rendőrségen előadtam az esetet Harwood felügyelőnek. Persze semmit se mondtam el írországi utazásom valódi céljáról, minden másról azonban a lehető legpontosabban, a valósághoz híven számot adtam.

– Nos, Mr. Sherwood, sajnálom, de arra kell kérnem, hogy maradjon Swansea-ban egy-két napig, amíg le nem ellenőrizzük ezt a furcsa históriát. Sajnálom, hogy el kell halasztania a vakációja megkezdését, tudom magamról, hogy én se nagyon örülnék az ilyesminek, de hát biztosra veszem, hogy megérti, hogy erre szükség van.

Fölmerült bennem az a gondolat, hogy talán fölhívhatnám Parsonage-ot: szabadítson ki ebből a nevetséges helyzetből, de aztán elhessegettem magamtól ezt az ostoba ötletet.

– Az igazat megvallva, felügyelő úr, nem örülök a föltartóztatásomnak, de ha így kell lennie, hát igazán semmit sem nyernék a tiltakozással. Megkérhetném arra, hogy szerezzen nekem egy olcsó szállást? Tudja, nem sok pénzt hoztam magammal, hiszen egy-két óránál többet nem szándékoztam Walesben tölteni.

- Semmi probléma, uram. Megfelelő összeget is kölcsönözhetünk önnek a kiadásaira. Egész tűrhető szállást ajánlhatok – reggelivel együtt a Cromwell Roadon. Örülnék, ha szolgálatára lehetnék a szobarendelésben.

– Hol vehetnék egy borotvát meg egy fogkefét?

– Ez nem lesz könnyű ebben az időpontban, de ne aggódjon: el fogjuk intézni.

Éjjeli tíz óra is elmúlt, mire eljutottam Mrs. William Williams vendégfogadójába. A ház úrnője szívélyesen fölajánlotta, hogy szalonnás rántottát készít, amikor megtudta, hogy ebéd óta nem volt egy harapásnyi sem a számban. Átmentem az ebédlőbe, ahol az én ír útitársam éppen egy kiadós vacsora utolsó maradékait takarította be.

– No lám, magát is ide irányították – fordult hozzám. – Most legalább mindkettőnket szemmel tarthatnak.

Kezével intett, hogy foglaljak helyet az asztalánál.

– A nevem George Rafferty. Nem hangzik valami írül, de ennél jobbal nem szolgálhatok.

– Thomas Sherwood, szolgálatjára. A rendőrségen ajánlották önnek ezt a helyet?

– Ajánlották! Túl szép is lenne. Közölték, hogy ide kell jönnöm. Fiatalember, az a rendőr még felelni fog a törvény előtt. Még hogy egy írt a Cromwell Roadra küldeni!

Raffertynek, úgy látszik, nem volt sietős dolga, mert mindvégig szóval tartott, amíg ettem.

– És sok minden volt a hátizsákjában?

– Semmi, ami igazán értékes lett volna. Néhány személyi holmi meg két könyv. A kellemetlen az, hogy aligha tudom pótolni a könyveket.

– Nem tudom fölfogni, miért ne, hacsak nem antikváriushoz van szerencsém önben, ami aligha hihető, nemdebár?

Elnevettem magam.

– Hova gondol! Matematikus vagyok, azazhogy inkább csak leszek. Van Dublinben olyan könyvesbolt, ahol műszaki matematikai könyveket vehetnék?

– Nem tudnám megmondani. De mindent, amit Londonban árulnak, azt Dublinben is megszerezheti, azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére.

Mr. Raffertynak, úgy látszik, szintén az volt a szokása, mint Parsonage papának, hogy magához ragadja a társalgás irányítását. Nyilvánvaló beszélhetnékje az adott esetben nem nagyon volt a kedvemre, mivel mindenekfölött Mrs. Williams jókora tányér szalonnás rántottája kötötte le a figyelmemet.

– És ha nem vagyok udvariatlan, miért akar Írországba látogatni?

Figyelembe véve az időpontot, a helyet és a körülményeket, a kérdés nem volt valami udvarias, de elhatároztam, hogy Mr. Raffertyt kísérleti nyúlként használom föl. Hamarosan el kell mondanom ezt a mesét a határőrizeti szervek előtt is. A történet a legtöbb részletében megfelelt a valóságnak. Tudtam ugyanis, hogy nem tudok meggyőzően hazudni, ezért jobbnak láttam, ha a célszerűség határain belül az igazsághoz tartom magam.

– Ó, két okból is; ezek közül, azt hiszem, az őszinte kíváncsiság az első. Úgy vélem, ez eléggé természetes, tekintettel azokra a figyelemre méltó változásokra, amelyek Írországban végbemennek.

– Magam is úgy gondolom. Valóban nagy változások mennek végbe Írországban. És nem szégyellnivaló-e Anglia egyre szembeötlőbb elmaradottsága?

Az utóbbi megjegyzést elengedtem a fülem mellett.

– Nagyapámat Emmetnek hívták. A családi hagyomány szerint Robert Emmet leszármazottja volt. Nem vagyok bizonyos benne, hogy így volt-e vagy sem, annyi azonban kétségtelen, hogy kiterjedt rokonságom él Yorkshire-ben, ahonnan tudásom szerint Robert Emmet is elszármazott.

– Ó, ennél jobb útlevél nem is kell Írországban! – ragyogott föl Mr. Rafferty arca. – Ezek szerint bizonyára föl akarja keresni a Wicklow hegységet és a legutóbbi fölkelés színhelyét?

– Úgy van, szándékomban áll egy rövid kiruccanás a hegyekbe. Időm nagy részét azonban Dublinben akarom eltölteni.

– Nagyon helyes – kiáltott föl Mr. Rafferty kis melegséggel a hangjában. – Dublin a kútforrása mindennek, ami Írországban történik. Nem sok idő kell hozzá, és a legnagyszerűbb város lesz széles e világon.

Másnap reggel Mrs. Williams azzal az üzenettel állított be, hogy menjek el a rendőrőrsre: megtalálták a hátizsákomat.

Harwood felügyelő figyelő tekintete előtt csomagoltam ki. Minden a helyén volt, a két könyvem is. A viszontagságoknak mindössze egyetlen nyomát viselte: egy jókora folt éktelenkedett rajta, méghozzá kívül, a legszembetűnőbb helyen.

– Nos, uram, meg van elégedve, már ami a holmiját illeti? Bár minden hírem ilyen jó volna.

– Sajnálattal hallom, felügyelő úr, hogy nehézségei merültek föl.

– Meg is van az oka a sajnálatra, ugyanis attól tartok, újból el kell halasztania az utazását.

– Mi történt?

– Nos, uram, megvallom: nem lenne szabad elmondani önnek, de gondolom amúgy is sejti már, hogy egy hullát dobtak le a vonatról. A Severn-alagútban bukkantunk rá.

– Ez valóban nagyon kellemetlen – mármint a hullának, természetesen.

Harwood felügyelő arca halvány mosolyra rándult erre a gyerekes megjegyzésre.

– Mára végeztünk is, Mr. Sherwood, de szeretném, ha holnap reggel megint meglátogatna. Remélem, addigra többet megtudunk erről az ügyről. Csak egyetlen kérdést szeretnék addig is tisztázni önnel.

– Éspedig?

– Teljesen bizonyos ön benne, hogy nem látta még egyszer a kalauzt, azt, aki kinyitotta a mosdó ajtaját? Amikor ön megállította a vonatot, ő nem jött oda a fülkéjéhez?

– Tökéletesen bizonyos vagyok benne, hogy nem jött oda. Természetesen, hogy rajta tartottam a szemem a fickón, de másodjára nem láttam őt.

– Köszönöm. Mindössze szerettem volna teljesen világosan látni ebben a részletben.

A kikötő közvetlen közelében egy kávéházban walesi kagylót ettem ebédre barna kenyérrel. Délután fölfedeztem, hogy az egyik busz a Gower-félszigetre visz. Oxwich Beach-nél jót úsztam a nyugodt tengerben, és farkasétvággyal tértem meg Cromwell Road-i szállásomra. Mr. Rafferty sem este, sem másnap a reggelinél nem mutatkozott. Harwood felügyelő nyilván útjára engedte.

Az utóbbi napok izgalmai tették-e vagy a kagyló, netán az úszás, de az éjszaka közepén arra a tökéletes bizonyosságra riadtam föl, hogy valaki motoszkál a szobámban. A félelemtől dermedten feküdtem egy percig, várva, hogy mikor ragadnak torkon vagy mikor fog a kalauz különféle véres részleteket suttogni a fülembe. Aztán akaraterőm végső megfeszítésével ledobtam magamról a takarót, odaugrottam, ahol a villanykapcsolót sejtettem, s némi matatás után rá is akadtam. Persze, senki sem volt a szobában. Csak jó órai görcsös hánykolódás után voltam képes ismét álomba merülni.

Reggel barátságos napsütés fogadott és Harwood felügyelő egy nagy halom fényképpel a kezében.

– Nos, fiatalember, szeretném, ha azonosítaná azt a bizonyos Karlt vagy a cinkosát, vagy a kalauzt ezek között a fényképek között.

Gondosan végignéztem a fotókat, de sem Karl, sem a társa, sem a kalauz nem volt közöttük. Fölismertem azonban Mr. George Rafferty arcmását. Ledobtam Harwood felügyelő elé az asztalra.

– Ez az egyetlen arc, amelyet valaha is láttam.

– Ó, igen, Mr. George Rafferty – jegyezte meg Harwood felügyelő szárazon. – Talán érdekelheti önt, hogy Mr. Rafferty meglépett; a kis ír madárka elröppent.

A nap a végét járta, amikor a hajó kipöfögött velem a fishguardi kikötőből. Néztem a távolodó földet, Wales derűs földjét, amíg bele nem veszett a leszálló éjszakába. Lehet, hogy pár óra múlva megint ott leszek azok között a zöld mezők között, a széljárta dombok alatt, egy hirtelen vereség szégyenével a vállamon. De az is lehet, hogy sohase térek vissza többé. Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, mialatt a nyugati égbolt felé fordítottam a tekintetemet, ahol még mindig ott lebegett a távolban az aranyglória. Végre megindultam lefelé, a másodosztályú étterembe.

Míg elfogyasztottam a szalonnából, paradicsomos kolbászból, vajas kenyérből, gyümölcsízből és egy bögre teából álló vacsorámat, az a négy nap járt az eszemben, amit Swansea-ban eltöltöttem. Furcsa mód, ahelyett, hogy a késedelem miatt bosszankodtam volna, annak örültem, hogy megálltam a sarat, hogy ellenálltam a csábításnak, hogy kapcsolatba lépjek Parsonage-dzsal.

Ez a beszámoló izgalmasabb olvasmány lehetne, ha a hajóút leírását is olyasféle különös kalandokkal fűszerezhetném, mint amilyenek közé Cardiff és Swansea között belekerültem. Becsületesen meg kell azonban vallanom, hogy – legalábbis tudtommal semmi különös esemény nem történt az éjszaka folyamán. A hajó minden bizonnyal tömve volt ügynökökkel. Kétségtelen, hogy a mélyben feszült dráma zajlott, a látható fölszínre azonban semmi sem tört föl belőle. Röviden: kényelmetlen éjszakát töltöttem a szalonban, az ébrenlét és az álom között hánykolódva.

S hogy még nagyobb legyen az olvasó csalódás: őszintén be kell vallanom, hogy az ír határbelépő állomáson nevetségesen könnyen átjutottam. Még is érdemes talán megemlíteni, hogy első találkozásom az ír hatóságokkal nem volt érdekesség híján. Engem egy testes, pirospozsgás férfi vallatott ki – pontosan az a típus, aki könnyen a kelepcébe csalhat egy gyanútlan áldozatot, különösen egy átvirrasztott éjszaka után.

– Neve?

– Thomas Sherwood.

– Született?

– 1948. augusztus 29.

– Foglalkozása?

– Egyetemi hallgató.

– Hol?

– Cambridge.

– Apja neve és születési helye?

– Robert Sherwood, Halberton, Devon.

– A beutazás célja?

– Kíváncsiság.

– Hol szándékozik kiélni a kíváncsiságát, Mr. Sherwood?

– Három hét Dublinban és a környékén. Egy hét a Wicklow hegységben.

– Mért oly kíváncsi?

– Nincs szükség magyarázatra. Mindenkit érdekel az a fejlődés, amely Dublinben végbemegy.

– És a Wicklow hegység? Elmeséltem neki nagyapám esetét.

– Hm, az ön nagyapja egy Mr. John Emmet? Átlapozott egy halom papírt, és egy pillantást vetett az egyik iratra. Aztán, mint aki mindent rendben talál:

– Mutassa a hátizsák tartalmát.

Lassan és gondosan kiraktam mindent: a két könyvet eléje helyeztem az asztalra.

– És hol szerezte ezt a nagy foltot elöl a hátizsákján?

Belekezdtem a vonaton történt hátborzongató események ecsetelésébe, de nem jutottam túl messze, amikor láttam, hogy az arca kidagad, és pulykavörösre válik. Aztán dörgő hahotára fakadt.

– Elég, Mr. Sherwood, elég! Tudunk mindenről, ami a vonaton történt. Tudja, nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket.

Megtörölte pulykavörös képét, és komoly kifejezést öltve beütötte a pecsétet az útlevelembe.

– Tessék. És most menjen. Ügyeljen rá, hogy programjához tartsa magát. Ismeri a szabályokat. Minden héten jelentkezik a legközelebbi rendőrőrsön. Ne higgye, hogy kedvünkre vannak ezek a jó szándékú beutazókat is sújtó korlátozások, de hát ránk kényszeríttették az emberi nemnek azok a fölöttébb kétes elemei, akik az utóbbi időben elözönlik a partjainkat. Maradjon meg Dublinben és a Wicklow hegységben, Mr. Sherwood, és akkor igen kellemesen fogja eltölteni a szabadságát.

Kiléptem a kikötői rámpára, és még mindig hallottam fölcsukló nevetését. A maga szempontjából persze hogy igaza volt. Nincs olyan ügynök, aki józan ésszel úgy viselkedne, mint ahogy én viselkedtem. Az ügynöknek azt súgja legelső ösztöne, hogy kerüljön mindenféle gyanút keltő lépést. Senki se csapott volna lármát, mint én.

Rövid vonatozás következett Rosslare-ból Dublinbe. A ragyogó napot ígérő tiszta reggeli fényességben gyalog tettem meg a Liffay-től az O'Connel Streetre vezető rövid utat. A Guinness-sörgyár három nagy kamionja robogott el mellettem. Ami igaz, az igaz: nagy ivók lehetnek az itteni népek.

Egy percre megálltam a hídnál, majd gyorsan továbblépkedtem College Green felé. A Trinityben a portáshoz fordultam.

– Ha nem tévedek, egy szobát foglaltak a nevemre. A másik, a Cambridge-i Trinityből vagyok. A nevem Sherwood.

Végigböngészett egy listát, pontosan úgy, ahogy a világ minden portása szokta.

– Igen, uram, a szobája a 24., a lépcsőházból nyílik, a második emeleten, a könyvtár mellett. Jim, megmutatnád ennek az úrnak az utat a huszonnégyeshez? – szólt oda egy ott őgyelgő kollégiumi szolgának.

A szobámban mosdótál volt egy korsó vízzel. Alaposan lemostam az arcomat, utána levetkőztem, és bebújtam az ágyba. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt az álom köde elnyelt volna, hogy vajon Percy papa igazi vért használt-e.

Mert hát szinte biztosra vehette, hogy bejutok Írországba. A vonaton megrendezett ostoba komédia teljesen tévútra vezette Mr. George Raffertyt, a kicsi ír madárkát – vagy inkább a kicsi ír ügynököt! Az viszont rosszul esett, hogy Percy papa nem tartott méltónak rá, hogy engem is beavasson a terveibe; úgy látszik, túl ostobának tartott hozzá. Talán igaza is volt, hiszen egészen a Harwood felügyelővel történt második összejövetelemig fogalmam sem volt róla, mai történik. Mindennek a teteje az volt, hogy orrom alá dugta a jó öreg Mr. Rafferty fényképét. Lehet, hogy ostoba vagyok, elismerem, de azért nem annyira, mint gondolja.

Egy dolog azért nem hagyott nyugton: honnan tudták, hogy pont az én kupémban lesz egy ír ügynök? Vagy minden Fishguardba menő vonat tömve van velük?

3. A MARROWBONE LANE-I HÁZ

Első napom Dublinben elégj eseménytelenül múlt el. Késő délutánig aludtam, haraptam valamit a Grafton Street-i palotaszerű önkiszolgáló étteremben, egy-két órát pedig arra szántam, hogy az egyetemi negyed részletes helyrajzát tanulmányoztam az aula előtt.

A vacsoránál a nyári vakáció izgalmában égő diákok főleg medikusok és ttk-sok egy csoportja üdvözölt. Később felmentünk egyikük szobájába ahol rojtosra beszéltük a szánkat egészen éjfél után egyig.

Túl ezen a jólesően ismerős légkörön, minden okom megvolt rá, hogy elégedett legyek. Ugyanis, – jó-e rossz-e? – gyanakvó természettel vagyok megáldva. Nos, nem játszotta-e túl Parsonage a szerepét? Nem volt-e túlságosan könnyű belépésem a határon? Tegyük föl, hogy az írek átlátnak a szitán, ahogy mondani szokták. Akkor vajon kiutasítanak, lecsuknak, vagy csak megfigyelés alatt fognak tartani? A kézenfekvő az, hogy követni fognak, s megfigyelik, kivel lépek kapcsolatba. Akkor régen rossz Mr. Colquhounnak! Mindenesetre a vonaton történt kalamajka után részükről az látszik a legokosabbnak, ha – legalábbis egy-két napig – rajtam tartják a szemüket. És itt megfizethetetlen szolgálatot tesz nekem a Trinity College diákjaival való ismeretségem. Senki, még a legügyesebb színész sem képes megjátszani előttük a diákot. Minden ilyen kísérlet dugába dőlne egyetlen perc alatt. A hatóságok láthatják, hogy legalább ebben a vonatkozásban az vagyok, akinek kiadom magam.

És most néhány szót közbevethetnék a terveimről, ha az akkori csökevényes állapotukban egyáltalán így lehet nevezni őket. Színleg körülbelül egy hónapot töltenék el Írországban, nagy részét Dublinben és a környékén. A maradékot a Wicklow hegységre szánnám. És minden hét végén jelentkeznem kell a rendőrségen. Akkor ez volt a hivatalos rendelkezés.

Úgy döntöttem, hogy az első két héten tartom magam ehhez az útitervhez. Az első hetet Dublinben töltöm. Ez az idő nem veszne el hiába, mivel Dublin hasznos barométer lehet. Igaz, hogy az ír gazdaság fő ereje nyugaton van, de a főváros képén is meg kell mutatkoznia a hatásának. Hosszú sétákat tennék, hogy földerítsem azokat a hatalmas építkezéseket, amelyek sok jelből ítélve a városban folynak. Az építkezések gyorsasága némi képet adhat a mozgató rúgó hatékonyságáról.

Miután az első hét végén kötelességszerűen jelentkezem a rendőrségen, leutaznék a Wicklow hegységbe. Ez az egész csak mentségül szolgálna arra, hogy miért van nálam kirándulóruha és hegymászóbakancs. Ezekre igazából csak odaát nyugaton lesz szükségem. Ez volt természetesen az Emmet mese hátterében is.

Aztán meg a hegyekben nem lesz nehéz fölfedni, hogy követnek-e. Ha nem követnek, akkor visszatérek Dublinbe, jelentkezem a rendőrségen, és utána végre elindulok Kerry felé. Abban reménykedtem, hogy ily módon egy egész hét áll majd a rendelkezésemre, hogy összekuszáljam a nyomaimat, mielőtt a hatóságok gyanúja egyáltalán fölébredhet, ami természetesen azon nyomban megtörténik, mihelyt elmulasztom a harmadik hét végén esedékes jelentkezést.

Csak Seamus Colquhoun volt a bökkenő. A Marrowbone Lane-i látogatást nem lehetett elkerülni, egyszerűen mivel nem volt elég pénz a zsebemben. De akárhogy is kerülgetem ezt az akadályt, mindenképpen marad egy kényes lépés. Talán az lenne a legjobb, ha a második hét végére halasztanám Colquhoun fölkeresését. Akkorra kisebb lenne az eshetősége annak, hogy követnek. De ha nem találom otthon Seamust? Dühítő lenne, ha emiatt el kellene halasztanom az utazást, és megrövidíteném az ajándékba kapott magányos hetemet. Viszont ha elsietem a dolgot, és nyomban fölkeresem Colquhount a lakásán, akkor még többet kockáztatok. Mondjuk, ha Seamust figyelik? Minél többet rágódtam a dolgon, annál inkább borsódzott tőle a hátam. Ezzel a gondolattal végre álomba merültem.

Bármily sokat hallottam a Dublint magával ragadó hatalmas változásokról, a látottak minden várakozásomat fölülmúlták. A várost átgondolt terv alapján lebontják és újra építik. Akár tervmeggondolásokból, akár érzelmi okokból, de az építkezési hullám még nem érte el az egyetemi negyedet. Ez volt az oka, hogy az első napon nem tűnt a szemembe.

Az új városterv egészen egyedülálló volt, ugyanis a város helyét fokozatosan tágas füves térségek, virágágyások és facsoportok vették át. Csak itt-ott volt látható néhány középmagas – körülbelül húszemeletes – épület, lakó-, iroda- és üzletház. Az építőanyag jórészt üveg és fém; a fémet igen tetszetős színekre: bronzra, tengerkékre és a tavaszi virágokra emlékeztető sárgára festették.

Az építőket persze egyszerű meggondolás vezette. A középmagas épületek sokkal gazdaságosabban használják ki a teret, mint a Londonhoz hasonló szélesen elterpeszkedő, lapos városok. De ahelyett, hogy az amerikai nagyvárosok módján minél több embert zsúfolnának össze kis területen: a dubliniek bölcsen virágos parkokkal és fasorokkal szegélyezett széles utakkal tagolták városukat.

Mindez önmagában is eléggé meglepett; viszont nem tudtam hova lenni az ámulattól, amikor megtudtam, hogy egy év se telt el az újjáépítési program elindítása óta. Mintegy tíz hónap alatt a városnak a folyó északi partján elterülő negyedei szinte teljesen újjászülettek. Elhatároztam, hogy ha lehet, földerítem a módszereiket, amelyeknek egészen újszerűeknek kellett lenniük.

Szándékom végrehajtása őrjítően nehéznek bizonyult. Az még csak ment valahogy, hogy bejussak a befejezéshez közeledő épületekbe, és ez is igen sok érdekességgel szolgált. Órákat töltöttem azzal, hogy tanulmányoztam a házak belső elrendezését, a lakások világítási, hangszigetelési megoldásait és így tovább. De bármennyit is próbálkoztam, nem sikerült közel férkőznöm olyan építkezésekhez, amelyek még csak az elején tartottak. Minden új konstrukciót föltétlenül palánkkal zártak körül, méghozzá nemcsak közvetlenül az alapok közelében, hanem jókora távolságra onnét.

Ami azt illeti, nem lett volna nehéz kijátszani az őrök éberségét, és bejutni a palánkok mögé. Ezt a könnyelműséget azonban nem engedhettem meg magamnak. Már így is kezdtek fölfigyelni rám. Bárhol is jártam, minduntalan föltűnt a közelemben egy fickó, akit én detektívnek vagy biztonsági tisztnek véltem. Önmagában véve ez inkább kedvező, mint kedvezőtlen jel volt a számomra. Ez az ember ugyanis egyáltalán nem volt valami ügyes. Ahhoz még csak megfelelt, hogy szemmel tartson egy kíváncsi diákot, de nincs az a kémelhárítás, amely fontos föladatot bízna rá. Ennek ellenére sem akartam fölöslegesen kockáztatni, mivel semmi értelme sem volna összeütközésbe kerülni a hatóságokkal egy viszonylag jelentéktelen incidens kapcsán.

Mindenesetre nagyon kevés kellett hozzá, hogy az ember rájöjjön a dolog nyitjára: Azt hiszem, a harmadik reggel lehetett, amikor az egykori Winetavern Street közelében sétálva megpillantottam a távolban egy mozogni látszó hegységnyi monstrumot. Először azt hittem, hogy a szemem káprázik. Később azonban, amikor végiggondoltam a dolgot, rájöttem a dolog nyitjára. A későbbiek során számos ilyen mozgó hegyet láttam, ezért most nem is időzöm tovább ennél a részletnél, csupán azt akarom ezúttal megjegyezni, hogy ebből is látszik, mennyire hiábavaló próbálkozás az egész ügyet titokban tartani. Mire jó az egész, ha egy alkalmi látogató is kiszaglászhatja három-négy nap alatt? Az írek most ugyanazt a hibát ismétlik meg, amelyet a világ többi része is elkövetett az elmúlt ötven év folyamán. Mert hát nem nevetséges-e az a konokság, amellyel az angol, a szovjet, az amerikai vagy a francia kormány kotlott a tudományos titkok fölött, persze ugyanazok fölött az állítólagos titkok fölött, abban a szent meggyőződésben, hogy a többiek nem ismerik őket. Mint valami vén kotlóstyúkok.

Egy bizonyos épület különösen magára vonta a figyelmemet, mégpedig az új központi pályaudvar. Ez az építmény meghazudtolt mindenféle statikai normát. A merész eleganciával ívelő, hosszú fémtraverzeket semmi sem támasztotta alá, és még a leglaikusabb nézőnek is az lehetett a benyomása, hogy nyomban összeroskadnak a rájuk nehezedő súly alatt.

Amennyire tudtam, fölbecsültem a szerkezetek hosszát, szélességét és egyéb adatait. Este azután föllapoztam a Trinity könyvtárában az elemi szilárdságtant (amit, szégyenszemre be kell vallanom, elfelejtettem). Egy-két óra is beletelt, mire rendbe szedtem gondolataimat, és kikerestem a megfelelő fizikai állandókat – azt hiszem, a jó öreg Smith-táblázatokat használtam ehhez. Az eredmény azonban megérte a fáradságot: a szemem nem tévedett. A központi pályaudvar fémkarjaira nehezedő súly nagyjából százszor akkora volt, mint amennyit elviselhettek.

Pontosabban: ezek a fémszerkezetek nagyjából százszor akkora harántirányú terhelést hordoztak, mint a hasonló fémszerkezetek bárhol Írország határain kívül. A rejtvénynek csak egy megoldása lehetett. Az Í.I.T. megoldotta azt a problémát, hogy a fém öntése közben megakadályozza a sok kis légzárvány keletkezését, amelyek nagymértékben csökkentik a közönséges fémek szilárdságát.

Azért említem meg ezt a műszaki dolgot, mivel ez erősített meg abban az elhatározásomban, hogy . a végére járjak az Í.I.T.-ügynek. Ezzel egyidőben az. önbizalmamat is fölpiszkálta egy furcsa körülmény: a szobámat átkutatták.

A dolog nem volt túlságosan szembetűnő. Normális körülmények között talán észre sem vettem volna, hogy a ruháim egy picit elmozdultak a helyükről. A lefekvés előtti teámat szürcsölgetve meghánytam-vetettem magamban az ügyet. Nyilvánvaló, hogy ha komolyan gyanakodnának rám, nem követték volna el azt az ostobaságot, hogy átvizsgálják a holmimat. Ezzel csak azt érték volna el, hogy még óvatosabb leszek. De tételezzük föl, hogy egy kissé túlbuzgó diáknak tartanak. Ebben az esetben nem lehetne zokon venni tőlük, ha a körmömre néznek, még annak az árán is, hogy fölfedem a dolgot. A legésszerűbbnek az a következtetés látszott, hogy az ír elhárítás érdeklődik utánam, de nem túlságosan, hanem csak úgy kutyafuttából.

Ez a gondolatmenet olyannyira fölajzott, hogy elhatároztam: lóvá teszem őket. Másnap reggel egyik múzeumból és képtárból a másikba loholtam. Ha jól emlékszem, jártam a Kildare Streeten és a Merrion Streeten is. Aztán még jobb módját találtam ki annak, hogy vért izzadjon bárki is, akit a kísérőmnek rendeltek ki. Sorra látogattam a régi dublini hírességek emlékhelyeit. Ott voltak mindjárt az irodalmárok: Shaw, Joyce, Wilde, Le Fanu, Synge. Mohóságom azonban nem ismert határt. Fölkerestem sok olyan személyiséget is, mint Sam Lover, vagy a híres Buck Whaley. Mindennek a teteje volt aztán William Conyngham Plunket a St. Stephen's Green 18. alatt. A néma bosszúállás örömét leltem az efféle bolondozásban.

Addigra el is telt az első hét, és én rendben lejelentkeztem a rendőrségen. Nem kelhettem azonban mindjárt útra a déli hegyek felé, mivel a Trinity fiúk beleerőszakoltak egy krikettjátszmába egy bizonyos Dun Laoghaire Wanderers nevű csapat ellen. A játszmát jókora fölénnyel megnyertük, bár nem éppen az én erőfeszítéseim árán. Már biztos öt pontra álltam, amikor egy nagy melák ízzé-porrá törte a kapumat. Később a délután folyamán ugyanez a fickó egy hallatlanul erőset ütött egyenesen felém, és én bolond, kézzel próbáltam kivédeni.

E baljós kezdet ellenére egész jól sikerült az este. Együtt vacsoráztunk az ellenféllel, aztán sört ittunk, és énekeltük azokat a nótákat, amiket a krikettjátékosok énekelni szoktak. Éjfél felé járt az idő, mire autóba ültünk és a csapatunk visszaindult Dublinbe – a mérkőzés idegenben zajlott. Az autó, amelyben ültem, lefékezett a Merrion tér északi sarkánál. Két fiú kiszállt, és hirtelen elhatározásból én is követtem őket, megnyugtatva a vezetőt, hogy a Trinity már itt van egy kőhajításnyira.

Nem tudom, a sör tette-e velem vagy az a szerencsétlen közbenyúlás – a kezem még mindig sajgott tőle –, de hirtelen úgy éreztem, hogy eljött végre a Marrowbone Lane órája. Mikor találhatnám otthon Seamus Colquhount, ha nem a vasárnapra virradó éjszaka kellős közepén?

Az építkezési hullám még csak St. Patrick környékéig hatolt el. Ennek folytán a széles, világos sugárutak elmaradtak mögöttem, amikor rátértem a régi Főútra. Ettől kezdve a régi belváros zsúfolt viskói között vitt az utam.

Azon meditáltam magamban, hogy hamarosan mindez eltűnik. Eltűnik a Marrowbone Lane is. És mihez kezd akkor Seamus Colquhoun, szegény feje? Rövidesen őt is kifüstölik a magafajtájúakkal egyetemben. Talán az egyik ragyogó új épület irodáiban fognak tovább ügyködni? És abbahagyják a madáreledel vagy egyéb hasonlók árusítását, amivel színleg most foglalkoznak?

Városi sétáim során már szemrevételeztem a Marrowbone Lane-t, így hát pontosan tudtam, hol keressem az én emberemet: a főútvonal egyik csendes, félreeső mellékutcájában. Nem részletezem, hogyan mentem végig, a legalkalmasabb ütemre fogva lépteimet, a Thomas Streeten, majd keresztül a hasonló nevű udvaron, mígnem egy háztömböt elhagyva ott álltam a cél előtt.

És most mihez kezdjek? Nem olyan egyszerű a dolog. Halkan bekopogtassak a kapun? És ha nem hallják meg? Akkor újból és újból megkocogtassam az ajtót? Nem föltűnőbb-e ez, mint egy egyszeri, hangos dörömbölés?

Ezen a nehéz problémán meditáltam éppen, amikor mögöttem valaki halkan megszólalt corki tájszólással:

– Egy hangot se, uram, ha kedves az élete!

Valami a veséim közé nyomakodott.

– És ez a mordály nem csap-e lármát, ha netán el talál sülni?

– Fogd be a büdös hápogódat! – szólalt meg egy másik hang.

Valaki előttem hozzálátott, hogy kinyissa a kaput. A pisztoly a hátamba nyomódott.

– Gyorsan, befelé!

– De hisz épp ezért jöttem ide, ugyanis be akartam menni!

Erős kezek ragadtak meg, és berántottak a küszöbön, a szükségesnél jóval nagyobb lármát csapva. Hárman begyömöszölődtünk egy szűk kis előszobába. Kinyílt egy ajtó, és a gyér világosságban jobb kéz felől föltűnt egy lépcső.

– Mi történt, fiúk? – szólalt meg odafönt egy harmadik hang.

– Egy ipsét találtunk az ajtó előtt.

– Hozzátok föl.

A szoba, amelybe betuszkoltak, kevésbé nyomasztó volt, mint azt az előzmények után várni lehetett volna. Meglepő módon egész jó vadászjelenetek másolatai függtek a falakon. Az egyik sarokban régi állóóra tiktakolt, a kandallóban lobogott a tűz, és egy fél pohár whisky állt egy kis asztalkán. – Álljon oda! – mondta a harmadik hang.

Szembefordultam velük. A két foglyulejtőm fiatal volt. Az, akinél a pisztoly volt, jól öltözött, majdnem elegáns, akár egy közhivatalnok; a másik, az izomember, aki beráncigált, olyan volt mintha egy ötven évvel ezelőtti ír színdarabból lépett volna ki: vászonsapka, durva, vastag nadrág és gallér nélküli ing. A harmadik férfi, akit magának Colquhounnak véltem, középkorú, sötét hajú, élénk szemű, köpcös, középtermetű.

– Mr. Seamus Colquhoun?

– Mi köze hozzá?

– A téli viharok idején a hullámok magasra csapnak a nyugati partokon.

– Ez a megfelelő időszak arra, hogy zöldséget vásároljunk a londoni piacon.

– Vagy halat, aki szereti.

Colquhoun láthatóan megkönnyebbült.

– Elteheted, Liam – mondta, a pisztolyra mutatva. – Ez a fickó azok közül van, akiket vártunk. Mióta Parsonage ellátott a jelszóval, először volt alkalmam méltányolni a hatását; nincs az a szélhámos, aki véletlenül ráhibázhatott volna erre a valószínűtlen párbeszédre.

– Jó lesz, ha körülnéztek odakint, fiúk.

Miután a két jómadár ment a lépcsőn, Colquhoun dühösen rám förmedt:

– Hogy az ördögbe jött ide ilyen időben! Elment az esze?

– Talán nem számított rám?

– Nem, mint ahogy arra se számítottam, hogy netán a Folies-Bergéres-ből jön látogatóm. Azt akarta, hogy ránk hozza a kopókat? Vagy talán a kocsmában volt, és csődbe itta a Guinness családot?

– Ha nem számított rám, akkor nyilvánvalóan ez a lehető legjobb időpont, amikor a rendőrségnek sem jut eszébe, hogy valaki jöhet magához.

– Ez még nem zárja ki, hogy megláthatják. Azt hiszem, olyan föltűnést kelthetett az utcán, mintha maga a Nelson-diadaloszlop sétált volna rajta végig.

– Persze hogy föltűnést keltettem. Nem vagyok bolond, hogy itt őgyelegjek a ház körül. Ha bármi oknál fogva megállítanak, akkor egyszerűen azt mondom, hogy eltévedtem. Mi lehet ebből?

Colquhounnak szemmel láthatóan alaposan inába szállt a bátorsága. Gondoltam, se vége, se hossza nem lesz a szemrehányásoknak, ha nem lépek fel erélyesen. Minden perc, amit erre az ostobaságra fecsérelünk, növeli a veszélyt, amellyel a Trinitybe való visszatérésem járhat.

– Egyébiránt azt hiszem, szinte tökéletes példáját adjuk annak, amit Shakespeare "haszontalan csevegés"-nek nevez. Azért jöttem ide, hogy pénzt kapjak magától. Szeretném most mindjárt, minél kevesebb huzavonával.

Colquhoun hagyta, hogy a dühe kissé lecsillapodjék.

– Mennyit akar?

– Hétszázat.

– Nem lesz egy kicsit sok?

– Ez az én dolgom, nem a magáé. Legyen szíves minden további teketória nélkül átadni.

Colquhoun kelletlenül elhagyta a szobát. Pár perc múlva egy köteg bankóval tért vissza. Megszámoltam, aztán gondosan elrejtettem egy külön erre a célra készített belső nadrágzsebbe.

– Még valami. Szükségem volna a Clare és a Galway parton levő ügynökeink névsorára.

– Ó, persze, szüksége volna rá! Szép kis kérés, nem találja?

– Ez nagyon is gyakorlatias kérés, ezért is fordulok vele magához. Nem kell aggódnia, nem szándékozom magammal hurcolni egy papírlapon a névsort; a fejemben fogom őrizni a neveket. Elég jó a memóriám, Mr. Colquhoun.

– Elhiszem, Mr. Hogyishívják. Talán jó lecke is lenne magának, ha átadnám ezt a listát. Talán hamarosan ott hűsölne a börtönben, vagy netán alulról táplálná Írország zöld füvét, ha nem lenne ilyen szerencsés.

– Lehetséges egyáltalán, hogy köntörfalazás nélkül közölje velem, mire akar kilyukadni? Colquhoun tekintete megvillant, amint rám nézett:

– Hiszen erről beszélek, maga kis mitugrász. Nincs többé semmiféle ügynöklista, egyáltalán semmi sincsen. Kisöpörtek, összemorzsoltak bennünket. Hát ide akarok kilyukadni.

– Hogyan történhetett?

– A G.H.P. – mondta Colquhoun rejtélyesen. A dühe már lecsillapodott. Egy kortyintással fölhajtotta a maradék whiskyt és ledobta magát egy székre a kandalló előtt. Bármilyen kíváncsi is voltam, mit tud még mondani, jobbnak láttam, ha eltávozom, mielőtt újabb zavaros magyarázatba kezdene.

– Várjon csak, addig nem megy el, amíg meg nem hallgatja a végét – förmedt rám, mielőtt elbúcsúzhattam volna. – Azonkívül várja még egy föladat.

– Ki vagy mi az a G.H.P.?

– Az ördögbe is! – tört ki Colquhoun csodálkozva. – Ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartja magát, szörnyen keveset tud. Vagy tán rossz tréfát akar űzni velem?

– Nézze, Mr. Colquhoun, engem egyetlen megbízatással küldtek ide. Maga az egyedüli kapcsolatom. Mihelyst kilépek ebből a házból, az égvilágon semmi közöm se lesz többet mindahhoz, amivel most maga traktál engem.

– Meg fog lepődni, fiam, de nagyon.

– Minden perc, amit ezzel az ostoba fecsegéssel töltünk, közelebb hozza annak a veszélyét, hogy elkapnak. Ha tehát van valami fontos mondanivalója, nagyon kérem, szorítkozzék a lényegre.

Megfontoltan fölállt a székből, kivett egy másik poharat, és jócskán töltött mindkettőnknek.

– Szó se lehet róla, hogy ma elmenjen innen. Csoda folytán elkerülte a rendőröket idefelé, másodszor azonban már nem lesz ilyen szerencséje.

Ebben nyilván igaza volt. Reggel, amikor megtelnek az utcák emberekkel, könnyebb lesz odébbállni a Marrowbone Lane-ről. A Trinityben sem fog föltűnni a távollétem, hiszen egyébként is el akartam utazni a hegyekbe.

– Okulnunk kellett volna a franciák példáján. Őket tavaly számolták föl, és bizonyos, hogy a G.H.P. volt a háttérben. A G.H.P. egy szervezet amely itt Dublinben alakult meg egy ügyvédi iroda leple alatt. Ghilleto, Harway és Porson volt a cégtulajdonos. G.H.P.: a Gyors Halál Postásai – így hívják őket mostanában.

– Az ír kémelhárítás egyik szerve talán?

Colquhoun idegesen fölnevetett.

– A kémelhárításé, mi? Kár, hogy a fiúk nincsenek itt, hogy hallják. Még hogy kémelhárítás! – Hörpintett a whiskyjéből. – Nem, fiatal barátom, a G.H.P. kémszervezet a javából. Az egyetlen dolog, amit "elhárítanak": az ingyenmunka. Profitért dolgoznak. Ami Nyugaton végbemegy, milliárdokat ér a világ iparvállalatainak.

– Azt akarja mondani, hogy a G.H.P. ipari titkokat lop és árusít?

– Pontosan ez az, amit mondani szerettem volna, ha nem venné ki folyton a számból a szót.

Arra gondoltam, hogy ez idáig még nem találkoztam olyasvalakivel Parsonage cégében, aki köntörfalazás nélkül képes végigmondani egy történetet.

– Mi többiek, az angolok, amerikaiak, oroszok, németek talán egy kicsit az izgalom kedvéért, de az is lehet, hogy kicsit hazafiságból dolgozunk, a G.H.P. ellenben csak a pénzért. Üzletről van szó, nagy üzletről. Látom, kíváncsi, mi az én szerepem ebben a dologban. Ne legyen tévedésben felőlem: én angol vagyok, a londoni nagyharang árnyékában születtem. Idestova harminc éve vagyok már hírszerző ideát.

Ez volt hát a magyarázata annak az enyhén garabonciás levegőnek, amely körüllengte ennek az. embernek minden megnyilatkozását. Hogy mű-ír volt. Ez a fölismerés kissé lehűtötte azt az elhatározásomat, hogy nem keveredem bele Colquhoun ügyeibe.

– Ha jól értem, ezek szerint a G.H.P. föl akarja számolni az összes potenciális versenytársait. Hogyan csinálják ezt?

– Úgy, hogy nagy pénzeket ígérnek a mi embereinknek. Mihelyt elegendő információt gyűjtöttek rólunk, mindössze azt kell tenniük, hogy átadják az anyagot a rendőrségnek. Megvásárolták három kulcsemberünket, akikről azt hittük, számíthatunk rájuk.

– Milyen jellemző az összes titkos szolgálatokra! Akiket barátainak hitt, épp azok adják el az embert – jegyeztem meg.

Colquhoun barátságtalanul mért végig.

– Ide figyeljen, mister, az írek előbb-utóbb lecsapnak erre a házra, lehet, hogy holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapban. Könnyen megtehetném, hogy hagyom az egészet az ördögbe, és lelépek innen, de nem teszem, mert dolgom van itt, hogy pontos legyek: öt ügyet kell elintéznem. A magáé volt az egyik. Hol volna most, ha itt helyettem a rendőrség karjaiba futott volna? Megmondom: tíz év kényszermunka várna magára, mister.

Egy kis jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből.

– Ezt a füzetet el kell juttatni a legjobb megmaradt emberünkhöz. Ha nagyrészt ki is rámoltak bennünket, azért egy-két zseb még érintetlen maradt itt-ott, főleg Nyugaton. Ezeket haladéktalanul át kell szervezni. Információra, nevekre, rejtjelekre van szükség. Késedelem nélkül el kell juttatni őket a megfelelő személyekhez.

Felém nyújtotta a füzetet.

– Én magam nem mehetek, és a fiúkat sem küldhetem, mivel biztos, hogy a rendőrség rajtuk tartja ; a szemét. Nem marad más, mint ön, Beképzelt úr. Átadja ezt a kis könyvecskét Shaun Housemannak, ó a longfordi Egyszarvú Hotel vezetőjének. Huszonnégy órán belül nála kell lennie. Reggel tíz órára várja önt egy gépkocsi. Azt állítja, jó a memóriája, nos : Houseman, Egyszarvú Hotel, Longford.

Letettem a füzetet az asztalra.

– Ide hallgasson, Colquhoun, jobb, ha világosan szót értünk egymással. Először is kifejezett utasításom van Londonból, hogy ne keveredjem bele az ön ügyeibe.

– Megengedem, de a lehető legnagyobb válságba jutottunk, és íratlan törvény, hogy mindegyikünknek meg kell tennie mindent a többiek védelmében, mint ahogy én is itt maradtam az ön biztosítására.

Ezúttal alig lehetett észrevenni Colquhoun beszédében az ír beütést. Egy percig sem kételkedtem, hogy nem ez a valódi neve. A magabiztossága is megháromszorozódott. Nem tudom persze, mennyire játszott közre ebben a Power-féle whisky, amit jócskán leeresztett a torkán.

– Aztán meg ha kész lennék is elvinni a füzetet, egyáltalán nem garantálhatnám, hogy huszonnégy óra elegendő volna rá. Az autóötlet mindenképpen nevetséges. Szegény diák látszatát keltve jöttem ebbe az országba; mit keresnék hát az autóban? Ha a rendőrség föltartóztatna, abban a pillanatban gyanúba keverednék. Ha pedig nem tartóztatnak föl – nos, abban az esetben akár Liamot is elküldhetné helyettem.

Sosem tudtam meg, mit válaszolt volna erre Colquhoun. Félbeszakított bennünket a lépcsőkön fölhangzó vad lábdobogás. A színpadi ír figura rontott be a szobába.

– Elkapták Liamot! – hörögte.

– Hol? – kérdezte Colquhoun izgatottan.

– Mikor a Thomas-udvaron jött át. Egyetlenegy dolgot tehettem: minél gyorsabban kijutni a kikötőhöz. Fölkaptam a whiskys üveget, és végigöntöttem tartalmával a kabátomat. Aztán kivettem egy kis szerkezetet a zsebemből, amelyet a hét elején eszkábáltam össze a Trinity kémiai laboratóriumában. Jó régen, utoljára kisiskolás koromban játszottam ilyesmivel. Átkoztam magam, hogy matematikára adtam a fejem; ha kísérleti tudománnyal foglalkozom, jobban bíznék ebben az átkozott vacakban, hogy jól fog működni. Szinte biztos, hogy csütörtököt mond, gondoltam sötéten, mialatt kiélesítettem.

Seamus Colquhoun túl sokat ivott ahhoz, semhogy képes lenne gyors cselekvésre, így hát magára hagytam, boldoguljon, ahogy tud. Néhány pillanat alatt ismét az utcán voltam, és amilyen gyorsan csak mertem a sötét utcában, loholtam a Cork Street felé. Kis idő múlva jobb kéz felé egy keskeny sikátort pillantottam meg. Ha el tudnék jutni a csatornához anélkül, hogy őrjáratba botolnék, akkor még van egy eshetőségem.

Azt hiszem, száz métert se futottam, mégis jóval hosszabbnak tűnt a távolság, amikor egy széles térség nyílt meg az orrom előtt. Jobbra mozgó fénypontokat láttam, és hirtelen ötlettől vezérelve feléjük vettem a lépteimet, ahelyett, hogy az ellenkező irányba mennék.

Úgy láttam, egy rendőrkülönítmény kutatta végig a csatornapartot. Okosabbnak véltem, ha egyenesen feléjük tartok, mint ha az őrjáratok csípnének el az utcán. Valószínűleg minden utat elzártak a Marrowbone Lane felé.

Tántorogva, bizonytalan léptekkel megindultam előre, rekedtes gajdolással.

– Hé!

Mentem tovább, mintha nem hallanám. A felszólítás megismétlődött, most már hangosabban. Bizonytalanul megálltam, és imbolyogva körbepislogtam. Vakító fénycsóva villant a szemembe.

– No, midakars?

Végigtapogatták az oldalamat, a hónom alját. Ki volna bolond fegyvert hordani magánál? Liam, azt hiszem.

– Rendben van. Csak úgy bűzlik a fickó.

Ami igaz is volt. A whisky szaga erős volt, sőt túlságosan is erős, ha elég sütnivalójuk lett volna, hogy ez föltűnjön nekik.

– Biztos, ami biztos: vigyétek be. Kevin és Paddy, menjetek, és gyertek vissza, amilyen gyorsan csak tudtok.

Botladozva elértünk a mólóhoz, miközben a két férfi erősen tartott a két karomnál fogva. Itt három nagy gépkocsi várakozott. Belöktek az egyikbe, és az egyik férfi behuppant mellém. Néhány száz métert tehettünk meg a vár irányába, amikor nyögdécselve megszólaltam:

– Állj! Hánynom kell.

A vezető rátaposott a fékre: senki sem örül egy hányó utasnak. Egy ugrásra kint termett, és kitárta az ajtót. A társa kituszkolt a járdára.

– Fordítsd ki magad, az anyád mindenit! Sikerült kirántanom az apró csomagot a zsebemből, és bár fogták a karomat, le tudtam ejteni a földre, miközben a kocsi elejéhez tántorogtam. Noha szorosan becsuktam a szemem, a hirtelen fény csaknem megvakított. Mindössze néhány pillanat műve volt, hogy beugrottam a vezető helyére, begyújtottam a motort, és elrobogtam az elvakított rendőrök orra elől. Ötpercnyi egérutat nyertem: két-három perc kellett hozzá, amíg Kevin és Paddy visszanyerik a látásukat, és másik két perc, amíg visszajutnak a kocsihoz.

A St. Stephen's Greenen állítottam le a kocsit, és gondosan letörülgettem a volánt, a külső és belső ajtókilincseket, a sebességváltót, a slusszkulcsot, a lámpakapcsolót – azt hiszem, semmi máshoz nem nyúltam. Eközben már megindult az üldözés, de nem sok reménnyel kecsegtetett a számukra.

Száz métert mehettem, amikor géppisztolyropogást hallottam. A hang nyugatról jöhetett, könnyen lehet, hogy éppen a Marrowbone Lane felől. Szegény öreg Colquhoun! A fegyver csúnya dolog. Sokkal okosabb, ha az ember egy kevés magnézium villanóporra bízza magát. Szerencse, hogy működött ez a vacak.

Egy akadály még hátravolt. Még be kellett másznom a kollégiumba. Az egyik fiú megmutatta nekem az utat, de nem nagyon fűlt hozzá a fogam. Előbb egy alacsony kapu, aztán végigkúszni egy közepesen nehéz tetőn, végül pedig egy állati középkori rácskerítés, forgó vasdárdákkal a tetején, amelyet több-kevesebb biztonsággal csak a kezein csüngve mászhatott meg az ember. A gondviselés kegyességéből átjutottam rajta, anélkül, hogy veszélyeztettem volna a Sherwoodok következő nemzedékét.

Hogy lecsillapítsam az idegeimet, főztem egy kanna teát, és elfogyasztottam néhány szelet lekváros kenyeret. A helyzet alapos vizsgálatra szorult. Kimostam pálinkától bűzlő kabátomat. Egy-két óra alatt jóformán nyoma sem marad a whiskynek. Az igaz, hogy láttak, de csak gyenge világításban. Föltéve, ha nem köpnek be a Marrowbone Lane-en, fölöttébb valószínűtlen, hogy a nyomomra akadjanak. Ha Colquhount élve fogják el, aligha fog elárulni, de még ha elárul is, mire mennek azzal, amit ő mondhat rólam? Az volt a benyomásom, hogy semmit se tudott a megbízatásomról, a tartózkodási helyemről, sőt még a nevemet sem ismerte.

Pénzem volt. Ezenkívül másvalamim is volt. A riadalom közepette bolond módra fölragadtam a jegyzetfüzetet. Így most erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy fölkeressem Shaun Housemant.

4. A ZENÉSZFIÚ

Kicsit furcsának tűnhet, hogy egészen jól aludtam. Mire másnap reggel megborotválkoztam, tizenegy óra is elmúlt, túl késő volt ahhoz, hogy a kollégiumban reggelizzek. Így hát megint elmentem a Grafton Street-i kávézóba; útközben vettem egy reggeli lapot. Nem volt valami szívderítő számomra, ahogyan az Irish Times beszámolt "Egy rendőr halálá"-ról:

"Lapunk gyakran hangsúlyozta az elmúlt hónapok során, hogy országunk egyszerű törvénytisztelő polgárai egyre inkább szembetalálják magukat az erőszak emelkedő hullámával.

Nincs olyan hét, hogy ne lennénk tanúi valamilyen újabb bűnténynek, amely – akár egy csúnya bőrkiütés – veszélyes kór előhírnöke lehet.

A kora hajnali órákban elkeseredett összecsapásra került sor a rendőrség és egy banda között, amelynek rajtaütöttek a főhadiszállásán a kikötő mellett, a régi városrészben. Sajnálatos módon az akció során elesett az egyik rendőr, Paddy Kilpatrick. S noha a halálában közvetlenül vétkes banditák megfizették a végső árat gyalázatos tettükért, úgy tudják, hogy a banda egyik tagjának sikerült a zűrzavart kihasználva elmenekülnie. Azonban bizalmasan közölték velünk, hogy kézre kerítése csak órák kérdése lehet."

Szegény öreg Colquhoun! Vajon valóban bandita volt, vagy a hazájáért a veszélyt vállaló hazafi, aki az életéért harcolva elesett? Nem először tapasztaltam, hogy vannak kérdések, amelyekre nincs megfelelő válasz. Csak ámulni tudtam, hogyan is hihetnek a logika művelői a "tertium non datur" elvében. Hiszen az ember lépten-nyomon ennek ellentmondó példákba botlik.

Az újság rám vonatkozó állítása teljesen megalapozatlan volt. A rendőrség csak abban az esetben tesz hasonló nyilatkozatot, ha nem számít rá, hogy be tudja váltani ígéretét; gondolom, az a céljuk ezzel, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.

Jobban izgatott a rendőr halála. Vajon visszanyerte-e egészen a szeme világát a magnéziumvillanás után? Persze, Paddy elég elterjedt név; lehet, hogy nem az én emberemről van szó.

Az volt a szándékom, hogy mérsékelten összekuszált útvonalon megyek Langfordba. Semmiképpen sem akartam elsietni az utat, amint azt a leghatározottabban megmondtam Colquhounnak is. A legbölcsebbnek az látszott, hogy ameddig csak ésszerű, ragaszkodni fogok diák mivoltomhoz. Az elmúlt héten magatartásom arra vallott, hogy fölöttébb érdekel Írország történelme. Ez az érdeklődés minden további nélkül elvihet Armagh-ba, ahol Szent Patrick fölépítette katedrálisát, vagy hogy ne csak az egyházi dolgoknál maradjak: ahol a Fájdalmas Deirdre állítólag leélte ifjúságát. Igaz, hogy az armagh-i kirándulás eltérítene Longfordtól, ez azonban semmiség volt ahhoz mérten, hogy biztonságban elhagyjam Dublint és némi tapasztalatot szerezzek arra nézve, milyenek a közlekedési viszonyok Írország belsejében.

A dolog meglepetéssel kezdődött. Ugyanis jobbnak láttam, ha a buszt választom, amely – különösen a távoli vidékeken – gyakrabban közlekedik és több helyre eljut. Beugrattam az egyik könyvesboltba, hogy menetrendet vásároljak, de azzal fogadtak, hogy az engedélyt kérték. Bambán rábámultam a kiszolgálólányra.

– Elnézést kérek, de föltétlenül engedélyre van szükség, hogy autóbusz-menetrendet vásároljon az ember?

– Ó, igen; uram! Mindenféle jöttment csavargó bejönne ide menetrendet venni, ha a vásárlása nem volna engedélyhez kötve.

– Így hát engedélyt kell szereznem, azt hiszem. Hol kaphatom meg?

– Bármelyik rendőrőrszobán, uram.

Első gondolatom az volt, hogy beállítok az egyik rendőrőrsre, de aztán másképp döntöttem: bármily kicsi is a kockázat, nem éri meg az eredmény. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy ismét szembetalálkozzam Kevinnel, ha mégoly kicsi is a fölismerés lehetősége.

Aztán még jobb ötletem támadt. Szégyellem bevallani, de egyszerűen elemeltem a Trinity-könyvtár példányát meg vagy fél tucat térképet a nyugati részekről. Ha egy menetrend vásárlásához rendőrségi engedély kellett, akkor egy térkép megvételéhez biztosan legalábbis külön kormányjóváhagyásra volt szükség.

Különben a hatóságok alaposan megfontolták ezeket a korlátozásokat. Később ugyanis úgy találtam, hogy semmi akadályt se gördítettek a helyi forgalom elé. Bárhova is vetődött az ember, mindenütt tudakozódhatott a helyi autóbuszközlekedésről. A lakosságnak ennélfogva semmiféle kényelmetlenségben nem volt része. Csak az olyasféle jöttment csavargókat, mint jómagam, zavarták a korlátozások, ami – gondolom – helyénvaló is volt.

Ebéd után sapkát és tweed zakót öltöttem magamra, és hátamon a hátizsákommal elindultam az autóbuszállomásra. Azt hiszem, a külsőm alig tért el egy tipikus ír diákétól.

Amikor a busz elhagyta a várost, valósággal fejbe kólintott az út látványa: lenyűgöző kettős autópálya húzódott előttünk a messzeségbe, vagy száz méter szélesen. Még az amerikai méreteket tekintve is lenyűgöző volt az út, amely minden eddig látottaknál szembetűnőbben érzékeltette számomra az ír gazdaságot mozgató erő nagyságát.

Belém döbbent a tudat, hogy egy nemzet jövőbe vetett hitét megközelítő pontossággal meg lehet ítélni arról, hogy milyen utakat épít. A nagy-britanniai gyalázatos útrendszernek semmi értelme sincs, akár gazdasági, akár kényelmi szempontból, hacsak az nem, hogy maga a civilizáció közel áll az összeomláshoz. A busz méretei is jóval fölülmúlták minden addig látottakét. Armagh-ig az utat kényelmesen megtette egy óra alatt.

Szerencsém volt: az egyik kis szállodában kaptam szobát. Mielőtt nekiindultam volna a városnak, úgy négy óra tájban beugrottam az egyik kávéházba egy csésze teára. Azért említem meg ezt a részletet, mert itt egy különös esemény történt, amely jelentősen kihatott a továbbiakra is. Két asztallal odább hárman ültek: két markáns arcú alak, úgy negyven körül, és egy üde arcú, jó külsejű ifjú, akit nálam három évvel fiatalabbnak néztem. Szembeötlő volt a kapcsolatuk különössége. Előbb végeztek, mint én. Elsőnek a fiatalember állt föl, és odament a kasszához. Tulajdonképpen túlzás azt állítani, hogy az esemény, amelyről beszámolok, különös volt. Mindössze annyi történt, hogy az idősebb férfiak arcán furcsa kifejezés villant át, amikor a fiatalember magukra hagyta őket. Nem tudnám megnevezni ezt a kifejezést, csupán azt mondhatom róla, hogy határozottan nem szeretem az ilyen arckifejezéseket. Láttam, hogy mindhárman beültek egy közvetlenül a kijárat előtt várakozó Chevrolet-ba.

Sajna, Armagh-ban nincs többé semmi jel, ami Deirdre-re vagy a Vörös Ág lovagjaira emlékeztetne. Tegnap még büszkén taposták a földet, élvezték a nyári nap melegét, a frissen kaszált széna illatát. De hol vannak ma már, gondjaikkal, szerelmeikkel és gyűlöleteikkel, félelmeikkel egyetemben! Hamarosan rajtunk is átgázol az idő őrült, fejvesztett iramodása, és bennünket is elnyel a múlt sötét mélye. Ti is, ti kalmárok, akik itt koptatjátok mellettem a járdát, ti is hamarosan eltékozoljátok a rövid percre fölvillanó életet, eltékozoljátok arra, hegy megszállottan futtok a fontok, shillingek és pennyk után. És ti lányok, hamarosan teljesen közömbös lesz mindenkinek, hogy ki vesz el benneteket: Dick-e, avagy Harry, esetleg Tom. És te is, Thomas Sherwood, hamarosan te is olyan leszel, akár egy homokvár a parton, amelyet elmos a rohanvást közeledő dagály. Hamarosan eltűnik nyomtalanul az egész mostani nemzedék, az egész kor – nem, mégsem nyomtalanul, hiszen itt-ott megmarad egy-egy gondolat, amely beleépül a jövő évszázadok emberi örökségébe.

És természetesen ez volt Deirdre történetének is a magva. Nem sokat számít, hogy kivel élt együtt: Naisival-e vagy Conchobarral. Ami igazán számít, az abban az eszmében él tovább, hogy még a király sem helyezheti magát saját törvényei fölé. Érvényes volna ez az egész világegyetemre?

Ez azonban kémjelentés, és nem filozófiai értekezés. Így hát nem is kell többet mondanom Armagh-ban töltött estémről. Korán reggel fölszálltam a cavani buszra. Monaghan közelében utolért bennünket két rendőrségi autó. Úgy látszik, beleestünk azoknak a villámrazziáknak az egyikébe, amelyekről már hallottam, és amely alaposan próbára tette az idegeimet. Micsoda ostoba dolog egy buszmenetrenddel és egy rakás térképpel horogra akadni! Hirtelenében arra gondoltam, hogy kihajítom ezeket az átkozott vackokat. Talán könnyen megszabadulhatok tőlük, amikor leveszem a hátizsákomat a csomagtartóról, ugyanis az egyik külső zsebébe dugtam őket. Aztán átvillant rajtam, hogy pontosan ez az, amire a rendőrök számítanak. Különben is, ha alaposan átkutatnak, megtalálják nálam a pénzt.

– Kérem, mindenki maradjon a helyén! – szólt a kalauz.

Két rendőr fölszállt a buszra, míg ketten kívül őrködtek. Sorra-rendre átvizsgálták az utasok papírjait. A legtöbb esetben gyorsan továbbmentek, néha azonban kérdéseket tettek föl és a csomagokat És is megnézték. Többé-kevésbé hasonlított a dolog a vámvizsgálathoz. Ugyan jobb volt-e az íreknek a mostani korlátozásokkal kísért jólétben, mint a régi szabad szegénységükben? Avagy a korlátozások elkerülhetetlen kísérői a jólétnek?

Már éppen rám került volna a sor, amikor beütött az a szerencse, amire szükségem volt. Gondolom, minden autóbusz utasai között akadt egy-két kétes egyén. Mindenesetre a rendőrök most rá bukkantak egyre. Egy szempillantás alatt letuszkolták a buszról, és beültették az egyik várakozó kocsiba. A két rendőr pszichológiailag már kielégített emberként szállt vissza a buszra, hogy befejezze a munkáját. Elkaptak egy alakot, teljesítették a normájukat, következésképpen már készek voltak arra, a hogy némi nagylelkűséget tanúsítsanak.

Átnyújtottam az útlevelemet és tartózkodási engedélyemet.

– Hé, fiatalember, a vízuma Wicklow-ra és Dublinre érvényes. Milyen jogcímen tartózkodik itt?

– Látni szerettem volna Armagh-t. Van talán valami rossz ebben?

– Egyáltalán nincs, ha a vízum rendben lenne.

– De hát fogalmam se volt róla, hogy én Armagh-ba akarok menni, amikor beléptem a határon. Az ember a legjobb akarattal sem képes előrelátni, hogy mihez támad kedve, mondjuk, három hét múlva.

– Jelentkeznie kellett volna a belügyi hatóságoknál, mielőtt elhagyja Dublint.

– Most már tisztában vagyok vele, de sajnos akkor nem is gondoltam rá.

– És hová szándékozik menni ezzel a busszal?

– Megyek vissza Dublinbe.

– Ez a busz éppen hogy nem Dublinbe megy.

– De igen, ha nem néz mindent hivatalból gyanakvó szemmel.

Láttam, hogy fölhúzta az orrát, de hát ez olyasféle megjegyzés volt, amilyenre, akinek vaj van a fején, nem merné ragadtatni magát. Nem hagytam szóhoz jutni.

– Tegnap a közvetlen járattal jöttem el Dublinből, ezért nyilvánvaló, hogy nem akarok ugyanazon az úton visszatérni. Ha Cavonon át megyek, többet látok az országból.

– Honnan tudhatnám, hogy tegnap jött el Dublinből?

– Nos, könnyen ellenőrizhetik, hogy tegnap távoztam el a Trinityből.

– A Trinityben lakik?

– Igen, az az állandó tartózkodási helyem.

Átkutattam a zsebeimet, és elővettem egy használt buszjegyet.

– Talán ez a jegy is bizonyíthatja az állításomat. Először alaposan szemügyre vette a jegyet, aztán előrement a kalauzhoz. Amikor visszajött, láttam rajta, hogy megúsztam.

– Ide figyeljen, Mr. Sherwood, adok magának egy lehetőséget. Talán jót tenne magának, ha azzal a másik pasassal együtt bevágnám néhány napra hűsölni a sittre. Jól jegyezze meg, hogy mint látogató tiszteletben kell tartania a törvényeinket. Ha megint kedve kerekedne, hogy elmenjen valahova, legyen gondja rá, hogy előzőleg bejelentse szándékát az illetékes hatóságoknál.

Csak észre ne vegye rajtam a megkönnyebbülést! – futott át agyamon a gondolat.

Mikor továbbment, a szomszédom megjegyezte:

– Hát igen, alaposan rászállt magára.

– Igen, egy kicsit kellemetlen, ha az ember nincs szokva ezekhez a szabályokhoz és előírásokhoz.

Semmi kedvem sem volt ehhez a beszélgetéshez, amely több-kevesebb megszakítással egészen Cavanig folytatódott. Mégis igyekeztem elfogadható válaszokat adni, és egyúttal meghányni-vetni magamban a helyzetet.

Nyilvánvaló, hogy változtatnom kell úti elgondolásaimon. A busz ugrik, legföljebb végszükség esetére marad. Egyszerű a megoldás: gyalog megyek, miért is ne? Egy hét alatt végiggyalogolhatok egész Írországon, és minél távolabb kell maradnom ezektől a széles főútvonalaktól. A gyalogutakon és az ösvényeken kell mennem, mint emberemlékezet óta a bárdok és bádogosok. Nem lennék biztonságban ezekben az óriás buszokban, ezekben a gyors, modern herkentyűkben, még ha eldobnám is a térképeimet, ami szóba se jöhet. Azonkívül bizonyos voltam benne, hogy sem Seamus Colquhoun (Isten nyugosztalja a lelkét, ahogy az írek mondanák), sem a G.H.P. vagy az Í.I.T. sohasem közlekedik másként, mint szuper-áramvonalas autókon. Igen, semmi kétség: a csendes út a biztos út.

Volt egy busz azonban, amelyet még el kellett kapnom, a Cavanból Dublinbe járót. Több, mint valószínű ugyanis, hogy a rendtőség veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon elutaztam-e Cavanból Dublin felé, amit én meg is tettem néhány perccel délelőtt 11 után, mint aki rohan haza, akár egy leforrázott macska.

A busz Stradon közelében állt meg, hogy utasokat vegyen föl. Én éppen erre vártam. Sikerült különösebb feltűnés nélkül egérutat nyernem. Nem valószínű, hogy a kalauz a rendőrség bizalmi embere lett volna, mégsem volt semmi értelme fölhívnom magamra a figyelmét azzal, hogy kérjem, állítsa le a buszt.

Most körülbelül negyven mérföldre lehettem Longfordtól. Úgy számítottam, hogy napszálltáig megteszek jó tizenöt mérföldet, s a fönnmaradó huszonötöt nem lesz nehéz legyűrnöm a rákövetkező napon. Még így is ígéretem szerint három napon belül kézbesíthetem Colquhoun jegyzetfüzetét. Dombokon át vitt az utam, Bellananagh felé. Ott gyorsan átvágok a főúton, és délnek kanyarodom, aztán Arvagh után nyugat felől megkerülöm Lough Gownát, majd a hátságon át eljutok Longfordba.

Abban a percben, mihelyt ráléptem egy fák szegélyezte mezei útra, éreztem, hogy helyesen döntöttem: mintha elfújták volna az utóbbi két hét feszültségét. Persze Dublinből nehezebb lett volna gyalog kisurran. Jól tettem, hogy busszal indultam útnak, és szerencsém volt, hogy ilyen hamar megtanultam a leckét.

Az egyik útba eső faluban vettem magamnak ennivalót, és egy füves réten megebédeltem. Sajnáltam, hogy nem tudom a nyári virágok neveit. Furcsa, hogy az ember mennyivel jobban ismeri a tavasz virágait.

Alkonyat felé jócskán magam mögött hagytam a főútvonalat. Egy vég nélkül kanyargó, hosszú mérföldeken át hegyre föl, völgybe le kígyózó ösvényt róttam, s közben azon törtem a fejem, hogy hol lelek ebben a vadonban éjjeli szállásra. Nem mintha a legkisebb ellenvetésem is lett volna a szabadban alvás ellen, csak hát ez esetben egykettőre gondozatlan külsőt ölt az ember. Ezt pedig szerettem volna elkerülni; legalábbis addig; amíg nem teljesítem longfordi küldetésemet.

A nap már nyugovóra hajlott, amikor egy ötven vagy hatvan holdnyi legelőoázis közepette megpillantottam egy kisebb majorságot. Az ifjúság önbizalmával erélyesen kopogtattam a félig nyitott ajtón. Egy viharvert öreg farmer jött elő.

– Vándor vagyok, nem volna-e egy sarok, ahol éjszakára nyugalomra hajthatnám a fejem?

– Fáradjon beljebb – hangzott a válasz, amelynek udvariassága mögött ott érződött kétezer év kelta kultúrája. – Egy idegen kér éjjeli szállást – tette hozzá a felesége számára, akit az előbb észre sem vettem a szoba félhomályában.

– Megalhat a tűzhely mellett. Kérdezd meg, nem akar-e harapni valamit?

Nem voltam biztos az itteni etikettben, de mivel úgy tűnt, hogy ők ketten már megvacsoráztak, azt feleltem, hogy van nálam ennivaló, viszont egy korty tea igen jólesne ilyen hosszú, torokszárító úttal a hátam mögött. Úgy látszik, eltaláltam a megfelelő hangot, mert hamarosan kiderült, hogy a farmer is, a felesége is szíves örömest meginna még egy-egy csésze teát.

Kis híján torkomon akadt a falat, amikor egyszerű vacsorám közepette az asszony bekapcsolta a televíziót. A készüléket észre sem vettem a félhomályban, de antennát sem láttam a házon, idefelé jövet. Azt hihetné az ember, hogy két különböző világ nem férhet meg egymással, de hát miért ne? Pontosan ez az, amiért a televízió véget vetett a lakosság városba áramlásának. Itt van ez a két ember, látszólag elszigetelve ebben a távoli sarkában a világnak, és elegendő egy kapcsolás a készüléken, és azon nyomban ott találják magukat az emberiség ügyeinek legsűrűjében.

Mennyire helytelen is azt képzelni, hogy a gazdaság a történelmi változások legfőbb mozgató rugója. Adjatok mindenkinek ötven fontot, hogy költsék el sörre, cigarettára és lóversenyre, és semmiféle említésre érdemes történelmi változás nem következik be. De adjatok minden embernek egy ötven fontba kerülő televíziókészüléket, és egyszerre jelentős változás áll be, olyan változás, amely idővel akár mélyrehatónak is bizonyulhat. Nem a pénz számít önmagában, hanem azok a dolgok, amelyeket a pénzen vásárolni lehet. Ez eddig elcsépelt közhely. De az már nem közhely, hogy a technikától, és nem a gazdaságtól függ, mit vásárolhat az ember. A társadalmi változás kulcsa a technika.

Kezdtem összeszedni magam, ezért hát nem esett nehezemre rögtönzött ágyamban végigaludnom az éjszakát. A farmert a napkelte már talpon találta, és ez az időpont nekem is megfelelt, a gyalogutas ugyanis jól teszi, ha az idő múlását a nap járásához méri. Megmosakodtam és megborotválkoztam az udvaron a nyomós kút mellett, utána megreggeliztem – kását, szalonnás rántottát, és persze az elmaradhatatlan bögre teát. Az öreg házaspár alig fogadott el valami ellenszolgáltatást a szíves vendéglátásért, ami írországi tapasztalataim során mindaddig tipikusnak bizonyult, amíg földközelben éltem.

A farmtól nem messze az ösvény rátért a köves útra. A hajnali harmat még nem száradt föl a fűről, és a madarak is hangosan csiviteltek. Amikor egy-két óra múlva kiegészítettem az élelmiszerkészletemet Arvagh-ban, örömmel tapasztaltam, hogy nem fenyeget a tegnapi buszbeli kalandom megismétlődése. Ügyet sem vetett rám senki, mialatt végigsétáltam az álmos kisvárosi utcán. Bármennyire szívesen megtenné ugyanis a rendőrség, mégsem tarthat szemmel minden férfit, nőt és gyereket, aki csak megfordul Írországban. A rendelkezésére álló erőből csak arra futotta, hogy megfigyelje és átfésülje azokat a helyeket, ahol a leginkább remélhette, hogy bűnös tevékenység nyomára bukkanhat. És Arvagh nem tartozott az ilyen helyek közé.

Szeretnék arról számot adni, hegy ez a kis pásztori idill egészen Longfordig eltartott. Ám nem így történt. Pontosan olyasfajta esemény vetett véget neki, amitől Percy Parsonage óva intett. A szélirány miatt nem hallottam meg egy közeledő autó zaját. Egy keskeny útkanyarulatban kis híján elgázolt. Alig volt időm, hogy a közeli árokba ugorjak. Ugyanaz a Chevrolet volt, amelyet az armagh-i kávézó előtt láttam, de most csak két utas ült benne.

Rossz sejtelmektől űzve csaknem futólépésben folytattam az utamat. Körülbelül egy mérföld után észrevettem egy nagy kocsi keréknyomait, amint egy nagyobb csalitos irányában letértek az útról. Vagy száz méteren követtem az abroncslenyomatokat a fűben, egészen addig, ahol a kocsi nyomai megszakadtak. A sűrű aljnövényzeten csak gyalog lehetett továbbvergődni, s valóban a megtépázott bokrok és félrehajlított ágak arról árulkodtak, hogy valaki nemrégen járt erre. A letépett lomb nyomát követve mintegy öt perc múlva egy tisztásra jutottam. Itt, a földön, amelyet alig egy hónapja még minden bizonnyal vastagon befedett a harangvirág szőnyeg, feküdt az üde arcú fiatalember, akit Armagh-ban a két gengszter társaságában láttam.

Még azzal sem törődtek, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban halott-e; egyszerűen magára hagyták meghalni. Megpróbáltam, ami tőlem tellett, hogy elsősegélyben részesítsem a szegény ördögöt, de rögtön láttam, hogy reménytelen. Vagy tíz percig ülhettem mellette, amikor meglepetésemre fölnyitotta a szemét.

– Ne hagyjon... magamra – suttogta alig hallhatóan.

Szorosan megragadtam a kezét.

– Persze hogy nem hagylak itt, öreg fiú.

Ismét szóra nyitotta a száját, de minden, amit ki tudtam venni, egy név volt: Cathleen, meg valami olyasféle, hogy "a kanok a koronával"... Aztán vége volt mindennek.

Lezártam a szemeit, és betakartam a hálózsákommal. Ha valódi, százszázalékos ügynök lettem volna, azt hiszem, átkutatom a zsebeit, de nem tudtam rászánni magam. Megrendített ez a tragédia, és semmi másra nem telt az erőmből, mint hogy leverten megforduljak, és elinduljak visszafelé az útra.

A közvetlen gondom az volt, hogyan értesítsem a , rendőrséget. A személyes följelentés nyilvánvalóan szóba se jöhet; a névtelen levél jobbnak látszott; ám a legjobbnak azt tartottam, hogy rábízom ezt a dolgot Shaun Housemanra. Ez igazán nem sok, amit cserébe megtehet azért, hogy elhoztam neki a jegyzetfüzetet. Az volt a szándékom, hogy beteszem egy borítékba, ráírom, hogy "Mr. Shaun Houseman figyelmébe", és egyszerűen bedobom az Egyszarvú Hotelba, amikor elmegyek mellette. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy még jobban belebonyolódjam a brit elhárítás vagy a G.H.P. vagy mit tudom én, milyen kémszervezetek ügyeibe, nem is beszélve az olyasféle alakokról, akik a fiatalembert elintézték. Az én dolgom az Í.I.T. volt, és annál boldogabb leszek, minél előbb hozzá tudok látni.

Az idő délután négy órára járt, és alig két mérföld választott el Longford északi részétől. Hat előtt kényelmesen elérek az Egyszarvú Hotelhoz. Három-négy mérföld volt mögöttem, amikor kénytelen voltam megállni, mert elfogott a hányinger: megkésett reakció, azt hiszem. Az elveszett időt azonban gyorsan behoztam, ugyanis a hányingert fölváltotta egy olyan indulat, amelyről nem is sejtettem, hogy tanyát verhet bennem. Fogcsikorgató düh sarkallt előre.

Ám Longford első házai megnyugtatólag hatottak rám, ennélfogva az Egyszarvú Hotelt már kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban kereshettem meg. A szálloda előtt egy Chevrolet várakozott. Nagyon hasonlított arra a Chevrolet-ra, amellyel három órával korábban találkoztam, de ha azonos volt is, a rendszámtáblát mindenesetre kicserélhették.

Már említettem, hogy gyanakvó természetű vagyok. Nem láttam hát semmi értelmét annak, hogy föltárjam a kártyáimat, legalábbis egyelőre. Célravezetőnek tűnt viszont, hogy alaposan körülnézzek az Egyszarvú Hotelben és a lakói között, és különösképpen megnézzem magamnak azt a Mr. Shaun Housemant.

Kértem egy egyágyas szobát egy éjszakára; szerencsémre valaki lemondta a rendelését. Aláírtam a vendégkönyvet, és a portás fölkísért egy első emeleti szobába. Mialatt megmutatta a berendezést, induló kocsi zaját hallottam odalentről. Mire az ablakhoz rohantam, a Chevrolet már távol az utcán robogott.

Vacsora előtt lementem a bárba. Elég sokan voltak a helyiségben, ismerőst azonban nem láttam, ami talán jó is volt az adott körülmények között. A pult mögött egy tulajdonosi benyomást keltő férfi sürgölődött. Housemannak véltem az illetőt, magatartásából azonban nem tudtam semmit kiolvasni. Ötven körülinek látszott, magas, testes, hízásnak indult, szürkülő hajú, átlagos külsejű férfi volt.

A vacsoránál több szerencsével jártam. Említettem, hogy Deirdre-t és bizalmas barátait nyom nélkül elnyelte az idő. Ez a véleményem azonban egy szempillantás alatt megváltozott, mihelyt beléptem az étterembe. Mert őt magát pillantottam meg, élő valójában, és hajdani szépségében, igaz, hogy ezúttal nem királynőként, hanem mint pincérnőt. Bizonyára azokból a régmúlt időkből származott alá ebbe a környezetbe. Úgy látszik, az időközben letűnt generációk is rajta hagyták a bélyegüket, mivel az arca barátságos melegséget sugárzott, és képtelennek látszott arra a gyűlöletre, ami ősének arcán tükröződött azon a végzetes utolsó napon.

Még mindig gyötört a szomjúság a hosszú gyaloglás után, amikor elment az asztalom mellett.

– Deirdre, kaphatnék kérem egy pohár vizet?

A lány megtorpant, és kissé meglepetve rám nézett.

– Nem Deirdre-nek hínak, hanem Cathleennek.

Persze hogy annak, ugyanis az arca eszembe idézett valamit, ami távolról sem volt olyan szívderítő, mint a Deirdre-legenda. Ez a lány nem lehetett más, mint az erdőben holtan fekvő fiú húga.

5. HAJSZA A MEZŐN

A helyzet kényes volt és kellemetlen. Cathleennel közölnöm kell fivére megrendítő halálát, és minél előbb. Ám amikor megpróbáltam rávenni, hogy menjünk ki egy percre, úgy nézett rám, mint egy türelmetlen idegenre, akinek kétes szándékai vannak, amin szerintem nem is nagyon lehetett csodálkozni. Durcásan faképnél hagyott; hogy aztán tettetett volt-e a haragja vagy valódi, nem tudnám megmondani. Kis híján két óra is beletelt, mire sikerült szóba elegyednem vele.

A konyhából jött kifelé, amikor föltartóztattam.

– Ide figyeljen, mister, ha nem kopik le rólam, segítségért kiáltok.

Szemlátomást nem abból az anyagból voltam gyúrva, mint a buja amerikai regények hősei, azok a férfiak, akiket a nők címlapról címlapra üldöznek.

– A bátyjáról szeretnék beszélni magával. Van egy bátyja, nemde?

E szavakra rögtön megtorpant.

– Mi van vele? – kérdezte fojtottan.

– Menjünk el valahova, ahol nem hallhat meg bennünket senki. Öt perc múlva jöjjön föl a szobámba. A 17-es az enyém.

Nem akartam, hogy kihallgassák a beszélgetésünket, és szükségtelen volt, hogy nyilvánosan együtt lássanak bennünket. Képletesen szólva, a szálloda minden zugában patkányt szimatoltam.

Halk kopogtatás után Cathleen besurrant a szobámba. A lehetőség szerint rövidre fogva és nyugodtan elmondtam neki mindazt, aminek a délután tanúja voltam. Többször is megismételtette velem a fiú leírását, amíg semmi kétsége sem maradt, hogy az ő bátyjáról van szó. Ekkor leroskadt az egyik székre, és halk, de szűnni nem akaró zokogás vett erőt rajta.

Én ott toporogtam mellette, de nem tehettem semmit, legfeljebb a zsebkendőmet ajánlhattam föl neki. Aztán hirtelenül, olyan hirtelenül, hogy megkövültem a meglepetéstől, talpra ugrott.

– Várj, te kis bolond... – kezdtem volna, de már eltűnt a szobából.

Halkan káromkodni kezdtem. Diákkoromban, de még az egyetemen is vissza-visszatért egy nyomasztó álmom. Álmomban kezembe nyomtak egy papírt a vizsgatételekkel, és azonnal láttam, hogy a kérdések kidolgozása gyerekjáték lesz számomra.

Ekkor, abban a pillanatban, ahogy az első kérdés kidolgozásának nekifogtam volna, a felügyelő tanár megszólalt: "Elnézést egy pillanatra, valamit be kell jelentenem." A bejelentés eltartott egy darabig, s utána rögtön jött egy második, majd egy harmadik – mindaddig, amíg letelt az egész három óra, és akkor újból hallottam a felügyelő tanár dörgő hangját: "Uraim, az idő letelt."

És amikor benyújtottam az üres dolgozatpapírt, izzadságban fürödve a szorongástól, felébredtem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdtem küldetésemet, egyik közbeszólást a másik után szenvedem el. Első volt Parsonage, aki nem engedte, hogy a magam módján jöjjek be Írországba. Aztán a szerencsétlen Colquhoun, akiből hiányzott a legelemibb belátás, hogy rájöjjön: ha egyszer a szervezet, amelynek dolgozott, már három árulót fiadzott, akkor minden eshetősége megvolt rá, hogy négy, öt vagy hat további árulót is fiadzani fog... És most Cathleen, aki eszeveszett kétségbeesésében elrohan, anélkül, hogy a legcsekélyebb lehetőséget adná nekem a segítésre. Gyanítottam, hogy mit tehet, de hát csak nem lopódzhatok keresztül-kasul egy idegen szállodán abban a reményben, hogy a véletlen majd csak a segítségemre lesz. Jobb, ha veszteg maradok. Így legalább ő megtalál, ha szüksége lesz rám.

Számítottam rá, hogy visszatér, ezért összecsomagoltam a hátizsákomat. Jobb, ha minél hamarabb megszabadulok az Egyszarvú Hoteltól és Mr. Housemantól. A szálloda személyzete háromszor is kérte az útlevelemet. Mindhárom alkalommal kitérő választ adtam – eszem ágában sem volt, hogy kiadjam a kezemből. Tudtam, hogy Houseman – a körülményeket figyelembe véve – sohasem adna föl a rendőrségen, de már fölfigyelhetett rám, mint akit nem árt megfigyelés alatt tartani.

Csodás véletlen folytán Cathleen rábukkant arra, amit keresett. Lihegve nyitott be hozzám egy nyaláb papírral a karjában.

– Tegyük be a hátizsákjába.

Várakozáson fölüli bizalommal átnyújtotta nekem a köteget.

– Jöjjön gyorsan. A hátsó ajtón talán kisurranhatunk.

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mint kiderült, igen. Azért, persze, mert ebben az időben, esti 10 óra körül, Houseman ki se látszott a munkából a bárban. Egy óra is beletelik, amire a forgalom leapad, és tán újabb egy-két óra is, mire fölfedezi, hogy eltűntek az iratok. De az is lehet, hogy reggelig sem jön rá.

Cathleen két kerékpárt készített ki az utcára.

– Adja ide a hátizsákját, ezt pedig fogja meg – mondta, és a kezembe nyomott egy ásót. Elöl a csomagtartóján észrevettem egy pokrócot. Közös vállalkozásunk további része szomorúan egyértelmű volt.

Szótlanul kikarikáztunk a városból. Nehézség nélkül mutattam visszafelé az utat: különös ugyanis, mennyire emlékszik az ember az út minden részletére, amelyen végiggyalogolt, nem úgy, mint a sajnálatra méltó rohanó autós, aki alig lát valamit és alig emlékszik valamire:

Rábukkantunk a csalitosra, a kerékpárokat ott hagytuk, ahol a gépkocsi is megállt, és áthatoltunk a sűrűn. A fiú ugyanúgy hevert, ahogy ott hagytam. Az egyik biciklilámpával világítottam, amíg Cathleen leemelte róla a hálózsákomat. Nem sírt, csupán nézett rá vagy fél percig.

– Szegény Mickey fiú – suttogta, aztán a haragtól elcsukló hangon hozzátette: – Ezért megfizetnek!

Most ő világított, amíg én ástam a sírt. A felső tőzegréteg alatt puha, zsíros volt a föld. Becslésem szerint beletelt egy óra is, mire háromlábnyi mély árkot sikerült kiásnom. A halottat becsavartuk a pokrócba, és gyöngéden leeresztettük a gödörbe. A lány sírt, amíg én betemettem a sírt és visszaraktam a gyeptéglákat.

Átfogtam a vállát, és visszavezettem a kerékpárokhoz. Elindultunk az úton, ám nem sokat mehettünk, amikor észrevettem, hogy a lány csaknem összeroskad a kimerültségtől. Nyilvánvaló volt hogy nem tölthetjük keréken az egész éjszakát. Ugyancsak nyilvánvaló volt az is, hogy nem térhettünk vissza az Egyszarvú Hotelba. A legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy néhány mérföldnyire eltávolodunk a csalitostól, és ott éjszakázunk majd.

Elég keserves volt az első pár mérföld. Az ásótól természetesen megszabadultam, így egy kissé támogathattam Cathleent, ami nem is volt olyan könnyű a sötétben. Aztán meglepetésemre nagyon erőteljesen beletaposott a pedálba, és hamarosan átvette a vezetést.

– Van fogalma róla egyáltalán, hova megyünk?

– A Morag-tanyára akarok eljutni – felelte szorongva.

Mivel fogalmam sem volt, hol lehet ez a Morag-tanya, nem volt más választásom, minthogy kövessem őt. Már majdnem visszaérkeztünk Longfordba, amikor a város keleti oldalát megkerülve átvágtunk a Mullingarba vezető széles országúton, és egy-két mérfölddel odébb rátértünk egy földútra, amely jó fél mérföld után elvezetett bennünket egy magányos tanyához.

Kopogtatásunkra egy idős asszony nyitott ajtót. Amikor Cathleent megpillantotta, összecsapta a kezét.

– Szűzanyám, ilyen későn!

Mialatt Cathleen bement a házba, hogy elmondja az öregasszonynak, amit szükségesnek látott, addig én kívülről terepszemlét tartottam. a tanya összes kijáratai fölött. A kerékpárokat olyan helyre állítottam, ahonnan egykettőre eljutnánk az útra, ha égne a talpunk alatt a föld, mivel az igazat megvallva nekem nem tetszett ez a tanyadolog. Ha ugyanis Houseman észreveszi, hogy eltűntek a papírjai, bizonyosan elkeseredett hajszát indít utánunk.

Persze azt nem tudtam, hogy miféle szervezet áll a rendelkezésére, biztonságunk érdeke azonban azt követelte, hogy minél erősebbnek tekintsem. Valószínűnek látszott, hogy minden elképzelhető helyen kutatni fog Cathleen után, és a Morag-tanyát nem lehetett számításon kívül hagyni. Okosabb lett volna, ha az erdőben alszunk, de Cathleen olyan fáradt volt, hogy nem volt szívem rábeszélni. A kezünkre játszott viszont, hogy mindenféle gépkocsilámpát már messziről észrevehettünk. Fölöttébb valószínűtlennek véltem ugyanis, hogy azon az éjszakán bárki megkockáztatná, hogy legalább némi világítást ne kapcsoljon be a kocsiján.

Morag természetesen föltette a teáskannát. Az asszony elém tett egy csészével, amikor beléptem a házba.

– Most pedig tessék lefeküdni – szólt oda Cathleennek.

– Próbáljon meg aludni, de ne vetkőzzék le – tettem hozzá. – Előfordulhat, hogy hirtelen kell kereket oldanunk. Ne aggódjon, majd én őrködni fogok.

Cathleen biccentett, annak jeléül, hogy megértette a dolgot.

– Morag, észre tudja venni, ha egy kocsi befordul a dűlőútra? – kérdeztem az öregasszonytól. Igennel válaszolt.

– Ez esetben hajlandó lenne átvenni az őrködést, ha engem elnyomna az álom?

– Legyen csak nyugodt, meg fogom tenni.

Én azonban nem akartam aludni. Elővettem az iratcsomót, és töviről hegyire átvizsgáltam. Egyik része fizikai, a másik pedig – meg a függelék – matematikai tárgyú volt. Nem kellett elmélyült tudományos ismeret ahhoz, hogy az ember értékelni tudja az első rész fontosságát: nem kevesebb állt benne, mint egy termonukleáris reaktor leírása és rajza, a mágnesek elhelyezésével, az elektromos hálózatokkal és feszültségértékekkel stb. egyetemben. Eszembe jutottak Parsonage szavai, hogy az Í.I.T. üzembe helyezett egy csomó termonukleáris reaktort, és lám, az egyik rejtvény megoldását itt tartom a kezemben.

Egyébként hogy az ügy titokzatosságát kissé eloszlassam, megemlítem, hogy Colquhoun jegyzetfüzetében az egyik bejegyzés ez volt:

Michael O'Rourke (I.), húga Cathleen

Az I. valószínűleg az Í.I.T. rövidítése volt. Föltehetően az volt a helyzet, hogy Michael az Í.I.T. alkalmazásában állott, vagy legalábbis bejárása volt az Í.I.T. területére. Michael lehetett az, aki megszerezte a dokumentumot. Aztán, mint rendesen, ezt is átadta Shaun Housemannak, aki azonnal megérezte annak fantasztikus piaci értékét. Amikor pedig Michael megsejtette, hogy mit forgat Houseman a fejében, egyszerűen eltették őt láb alól. Ebben a gondolatmenetben volt valami logika, legalábbis olyanfajta logika, amilyen ebben az üzletágban egyáltalán elképzelhető.

Ahogy előre haladtam az olvasásban, annál inkább nőtt a bizonytalanságom. Már a matematikai résznél tartottam, és vagy az emlékezetem hagyott ki, vagy pedig valami nem stimmelt a különféle levezetésekben. Eleinte arra gondoltam, hogy az elmúlt hónap, de különösen a legutóbbi nap feszültségei túlságosan az agyamra mentek, de aztán lépésről lépésre rábukkantam olyan dolgokra, amelyek mindenképp hibásak voltak. Sőt még egy elemi hibát is találtam: az egyik tétel azt állította, hogy egy additív állandótól eltekintve minden megszakítás nélküli folytonos függvény egyenlő határértékének az integráljával. Egyszóval ez is egyike volt azoknak a halandzsadokumentumoknak, csak jóval nagyobb méretekben, mint amilyeneket már Parsonage hivatalában is láttam.

Ez az egész dolog azonban némi ízelítőt adott ezeknek az embereknek a körmönfontságáról, akikkel hamarosan összehoz a sors. Úgy látszik, az Í.I.T. szándékosan gyártja ezeket a hamis dokumentumokat, hogy megetesse velük a külföldi ügynököket, hasonlóan ahhoz, hogy valaki mérgezett húscafatokat dobál az acsarkodó farkascsorda közé. Szegény Michael! Gondom lesz rá, nehogy Cathleen megsejtsen valamit a dologból.

Hajnal felé elszunyókálhattam, mert Morag kíméletlen rázására tértem magamhoz:

– Tűnjenek el! Jönnek a dűlőn.

A kocsiút valamivel hosszabb lehetett, mint fél mérföld. Még ha fel is tesszük, hogy az autó sebesen közeledik a hepehupás úton, legalább egy perc, hatvan értékes másodperc kell, hogy ideérjen. Ebből Morag elvett tízet. Nekem újabb öt másodpercre volt szükségem, hogy fölrohanjak Cathleenért, másik öt másodperc, hogy kirángassam az ágyhól, tíz, hogy letuszkoljam a lépcsőn, és végül tíz, hogy fölkapjam a hátizsákomat, a papírcsomót, és kirohanjak utána a kerékpárokhoz. Így húsz másodpercünk maradt arra, hogy elérjünk a tanya mögötti útkanyarulathoz, mielőtt az autó a házhoz érkeznék. Másodpercre ki is jött a lépés.

Az autó nyilván megáll a háznál, de csak rövid időre. Még ha sikerül is Moragnak ügyesen tévútra vezetni őket, lehetetlen, hogy ne hagytunk volna hátra áruló nyomokat a menekülésünkről. Eszembe jutott, hogy ott kellett volna hagynom az iratokat. Ez talán föltartóztatta volna őket, sőt az is lehet, hogy végleg le is mondtak volna az üldözésről.

Elhagytuk a ritkás erdőt, és nyílt mezőn találtuk magunkat. Ijedten vettem észre, hogy az utat kerítéskapuk zárják el. Míg az első kinyitására pazarolt értékes másodpercek miatt bosszankodtam, az autó újból nekiindult. Mégis a kapuk mentettek meg bennünket. Mert tovább tart egy kaput kinyitni az autó előtt, mint a kerékpár előtt, s az így nyert idő kiegyenlítette azt az előnyt, amit az autó nagyobb sebességével szerzett a kapuk közötti távon.

Fura egy versenyfutás tanúja lehetett volna, ha valaki lát bennünket. Én teljes gőzzel rohanok előre, lábam átvetem a nyergen, leugrok a földre, félig kinyitom a kaput. Cathleen beér, átsiklik a résen, és lélekszakadva iramodik a következő kapu felé. Ezalatt én becsapom az ajtót, és gondosan bereteszelem magam mögött. Mire a következő átjáróhoz érek, addigra már Cathleen kinyitotta a kaput, én átkarikázok rajta, és irány a következő kapu és így tovább. Ezen az úton-módon sikerült néhány térköznyire elszakadnunk az autótól, mindenesetre lőtávolon kívülre.

Végre, mint ahogy reméltem, eljutottunk egy masszív kapuhoz, amelyet nem lehetett kinyitni. A kerékpárokat átemeltem rajta, ez némi időbe került, már meg tudtam különböztetni Housemant a vezető melletti ülésen. De ami a fő: az autót nem emelhették át a kapun, ha viszont mégis megpróbálnának rést törni rajta, időbe telne, amellett, hogy a jármű épségét is kockáztatnák.

Hátrapillantottam, és mindjárt láttam, hogy nyertünk. A dögnagy kocsi lassan megfordult. Pár száz méterrel odébb rájöttem az okára is. Az út – egy idő óta már csak dűlőút – kőfalak közé szorult, és helyenként annyira elkeskenyedett, hogy csak a legkisebb járművek fértek el rajta.

Kijutottunk egy szabad térségre, amelyet Angliában közlegelőnek lehetne nevezni. Tudtam, hogy délkeleti irányban egészen a cavan-athlone-i országútig húzódik. Az volt a tervem, hogy megpróbálunk minél messzebb eljutni ebben az irányban. De erről majd később.

A legközvetlenebb veszély az volt, hogy Houseman valamilyen más úton kijut az autóval a legelőre. Ennélfogva teljes erőnkből nekifeküdtünk a pedáloknak. Egy-két mérföld után zsombékos helyek kezdtek föltünedezni. Ez nekünk kedvezett, mivel gépkocsival rendkívül kockázatos lenne a nyomunkba eredni. És valóban, színét se láttuk autónak; föltehetően Houseman tisztában volt a terep nehézségeivel – ami azt illeti, elég egy közönséges akadály, mint ez a rövid ingoványos szakasz, ahhoz, hogy a közlekedésnek ez a formája tökéletesen csődöt mondjon. Kétszer is vállunkra kellett kapnunk a kerékpárjainkat, hogy átláboljunk a zsombékos részeken és a tőzeglápokon, amelyek, gondolom, még egy nagy terepjárót is föltartóztatnának.

Cathleen elmondta, hogy a főút előtt egymérföldnyire a mostani nyílt terepet fás-bokros liget váltja föl, ami elegendő búvóhelyet kínál. Hiszen ezzel meg vagyunk mentve! Houseman hiába is próbálna elkapni bennünket az országúton. Semmi mást nem kell tennünk, mint meglapulni a bokrokban, amíg a menetrend szerinti busz odaér – a zsebemben volt a kincset érő menetrendem. A megfelelő pillanatban egyszerűen fölkapaszkodunk az útra, intünk a busznak, és illa berek! (Ez volt az az eset, amikor meg kellett kockáztatnom közhasználatú jármű igénybevételét.) Mi sem könnyebb ennél. Azt az eshetőséget, hogy kerékpárral utánunk jöhetnek, eleve kizártnak tartottam: túl nagy volt közöttünk a távolság ehhez. Lovon még csak el tudtam képzelni, kérdés viszont, hogy találnak-e felnyergelt hátaslovakat.

Mindezt számba véve, megengedhetőnek tartottam, hogy csökkentsük az iramot, ha nem is a cammogásig, de legalábbis olyan mértékig, amely inkább összhangban van egy fáradt kislány erejével. És ezen a ponton súlyosan alábecsültem az ellenfelemet. Szükségesnek tartom ezt hangsúlyozni, mivel jócskán megittam a levét tévedésemnek. Mint ahogy két folyó, amelyet alig pár száz méter választ el egymástól, de közéjük ékelődik a vízválasztó, s így kérlelhetetlenül eltér az útja kinek-kinek a maga tengere felé, így fordul meg itt az én történetem. Ha siettettem volna Cathleent, azt hiszem, elvettem volna feleségül. Előbb-utóbb szép állást kaptam volna az Í.I.T.-nél (ahogy a dolgokat most ismerem), és érzésem szerint nyugodt és békés családi otthont alapítottunk volna a Kerry partján. De mivel hagytam őt lélegzethez jutni, rövidesen borzalmasnál borzalmasabb élményekben lett részünk, hosszabb távon viszont lehetőségem nyílt rá, hogy megfejtsem az Í.I.T. rejtélyét.

Igencsak lassan világosodott meg előttem Houseman támadásának módja. Először azt hittem, hogy valamelyik szorgos farmer fogott munkához ilyen korán. Vagy tíz perc is eltelt, mire szöget ütött a fejembe, hogy egy traktor nem csaphat ekkora lármát. Csak nem szállt föl tán a környék összes farmerja reggeli hat órakor a masinájára?

Csak amikor fölkapaszkodtunk egy dombtetőre, akkor hívhattam föl Cathleen figyelmét a veszély igazi nagyságára. Kétmérföldnyire mögöttünk, de lehet, hogy valamivel távolabb, négy hernyótalpas traktor tartott felénk.

De még most sem láttam riadalomra okot, mivel úgy véltem, hogy erőltetett tempóban tartani tudjuk a távolságot köztünk és a traktorok között. Nem lehetünk sokkal messzebb, mint hatmérföldnyire az úttól, öt mérföld után pedig már elérjük az erdőt.

Nem számoltam azonban a talaj hirtelen megváltozásával. A sima mezőt váratlanul durva, hepehupás rét váltotta föl. A kerekek ugrálni kezdtek a buckákon, és kénytelenek voltunk csökkenteni a sebességet. A traktorok viszont alig érzik meg a változást. Helyzetünk kezdett reménytelenné válni.

Mit volt mit tenni: elhagytuk a kerékpárokat. Gyalogosan gyorsabban futhatunk. Ekkor mintegy hárommérföldnyire lehetünk az út menti búvóhelytől, a traktorok még mindig kétmérföldnyire voltak tőlünk, ötmérföldnyire a búvóhelytől. Ezen a nehéz talajon fél óra is beletelhet, míg megteszik az öt mérföldet. De mi megtudunk-e tenni három mérföldet fél óra alatt? A hátizsák nélkül és egyedül, azt hiszem, le tudnám gyűrni. De Cathleen képtelen volt gyorsabb iramra, mint én a hátizsákkal, így hát nem volt semmi értelme, hogy eldobjam.

Nem fogom fölöslegesen tölteni az időt, hogy a most következő percek kínos lassúságáról elmélkedjem. Vagy az "ólomlábakon cammogó időről". Mindaddig rohantunk, amíg úgy nem éreztem, hogy a tüdőm kiszakad a mellemből. És mégis, a traktorok lépésről lépésre közelebb nyomultak.

Egy hosszú, egyenetlen talajú emelkedőhöz értünk, amelyet ráadásul élénk szél ellenében kellett leküzdenünk. Minden azon múlott, hogy milyen a domb másik oldala. Erőnk megfeszítésével elérhetjük a dombtetőt, és még mindig lehet kétháromszáz méternyi előnyünk. Ha megfelelő búvóhelyet találunk a másik oldalon, akkor megmenekültünk.

Maradék erőnk is kifogyott, mire fölkapaszkodtunk a dombtetőre. Előttünk jó mérföldnyi nyílt terep, aztán és csak aztán következett a sűrű, bokros erdő. A traktorok eltipornak bennünket, mielőtt az út felét megtehetnénk.

Ha siettünk volna ott a mezőn! Ha csak tíz percet nyertünk volna. Ez a ha – egy életre szóló lecke volt, egyetlen órába sűrítve.

Ekkor mentő ötletem támadt. Cathleennek odakiáltottam, hogy fusson tovább. Reszkető ujjakkal kibogoztam a hátizsákom, és előhúztam az iratcsomót. Már láttam a traktorok vezetőit, komorarcú, vászonsapkás alakok. Houseman utasként jött az egyik géppel, akárha egy nagy, kövér csiga tapadna rá a dübörgő mostrumra. De mindjárt föladok neki egy leckét, amelyen elgondolkozhat. Az iratcsomót szélnek eresztettem. A friss szellő azon nyomban hátára kapta a lapokat, és mintha csak utálatát akarná kifejezésre juttatni ezzel az undorító szeméttel, ezzel a szentségtörő pogánysággal szemben, egy szempillantás alatt több holdnyi területen szétszórta őket. Ha vissza akarja szerezni őket, akkor Housemannek azonnal cselekednie kell, mert a lapok még a földön is vidáman szökdécselve egyre távolodtak tőlünk abba az irányba, amerről idejöttünk.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy most mi fog történni. Houseman leugrott, hogy elkapjon egy papírlapot, gyors pillantást vetett rá, és parancsokat kezdett kiáltani a társainak. Nem törődve a kockázattal, kis ideig visszamaradtam, hogy lássam mit csinálnak. A színjáték nevetségesebb volt, mint remélhettem. Akár valami fantasztikus pólójátszmában, a traktorok ide-oda cikáztak. Minden pillanatban leugrott valaki az ülésről, és fölemelt a földről egy lap badarságot. Sátáni kacajjal Cathleen után eredtem, akár egy modern Milanion, hogy megszerezzem magamnak Atalantámat.

Ötven méterre se voltam Cathleentől, amikor éreztem, hogy valami baj van. A szeméből vad düh csapott felém.

– Maga...! – rivallt rám.

Nem azért pontozom ki azt a szót, mintha különösképpen illetlen lett volna, volt alkalmam elégszer ennél csúnyább szavakat is hallani, hanem mert ez volt az egyetlen eset, hogy ilyen kifejezésre ragadtatta magát.

– És az én szegény bátyám holtan fekszik a sírjában már tizenkét órája – tette hozzá.

Most már én is láttam, milyen gyalázatos dolgot cselekedtem. Csak úgy könnyedén eldobtam azokat az iratokat, amelyekért Michael az életét adta. Odadobtam a gyilkosai elé, és még nevettem is közben. Belekezdtem, hogy megmagyarázzam, de aztán beláttam, hogy hasztalan lenne minden szó. Mert szent igaz, hogy a legjobb társaságban sem integrálja az ember egy függvény határértékét, hogy aztán azt várja, hogy minden esetben visszakapja az eredeti függvényt. De hát számíthatna-e rá az ember, hogy ezek a szavak elnyerhetnék egy csinos kislány tetszését, aki majd szétrobban a haragtól? Mérget lehetne venni rá, hogy nem.

Ezért hát megpróbálkoztam a józan észre hivatkozni.

– Ide figyeljen, Cathleen, ha én nem eresztettem volna szélnek a maga bátyja iratait, abban az esetben utolértek volna bennünket a traktorok. Ha pedig elcsípnek bennünket, akkor Houseman mindenképpen megszerezte volna a papírokat. Így aztán nehezebb lesz neki kifogdosnia a lápból, mint ha egyszerűen kiveszi a hátizsákomból.

Ez a hideg logika kissé lecsillapította a lányt. De azért belecsapott az öklével a tenyerébe.

– Legalább harcolt volna érte!

Nem mondhatott volna megsemmisítőbbet ennél. Megint nevetésben törtem ki. Eszembe jutott a gyerekkorom. Jó pár évig próbáltam megfejteni egy rejtvényt, amely valahogy így hangzott:

A akarta.
B bekapta.
C cincogott érte.
D dobálta.

Emlékszem, hogy H harcolt érte, K kereste, G gyászolta, és az M se szó, se beszéd, egyszerűen megszerezte magának. Gyerekésszel azon törtem a fejem, hogy mi lehet az a valami, amiért ennyi hercehurca folyt a mondókában:

– Úgy, ha ez a véleménye rólam, akkor én megyek a magam útján – mondta Cathleen.

A nevetéstől elment a kedvem.

– Ebből semmi sem lesz. Az országút felől is fenyeget veszély.

Ami tökéletesen igaz is volt. Könnyen lehet, hogy Houseman előreküldött az útra egy kocsirakományra való haramiát, hogy elvágják az utunkat. De el fognak késni, amennyiben nem fogunk itt ácsorogni és mindenféle ostobaságon vitatkozni. Megragadtam Cathleen karját.

– Jöjjön, kislány, akkor is kiöntheti a szívét, ha biztonságos távolban leszünk ettől a helytől. Szépen megkoronázhatná ezt az epizódot, ha arról adhatnék számot, hogy a fák és bokrok között még egyszer összeakaszkodtam a Houseman-bandával. De akár százan is kutathattak volna utánunk reggeltől estig ezen a kitűnő rejtekhelyen, és sohasem akadnak ránk. Így zavartalanul elértük az országutat, és leheveredtünk a legközelebbi athlone-i buszig. A menetrend szerint valamikor reggeli 8,00 és 8,30 között kell erre mennie. Csak fél órát kellett várnunk. Úgy gondoltam, hogy egy Tang nevű kis falunál lesz a legjobb, ha leszállunk a buszról. Cathleen azonban más véleményen volt:

– Én Athlone-ba megyek.

– De éppen ez az a hely, ahol Houseman keresni fogja, ha keresni akarja.

– Hátha éppen én akarom őt megkeresni.

Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett.

– A városokat legjobb elkerülni, Cathleen. Kétlem, hogy még egy közönséges rendőri ellenőrzést is meg tudok úszni.

– Ez esetben jól teszi, ha leszáll Tangnál, én meg elmegyek Athlone-ba.

– Nem volna jobb mégis, ha együtt maradnánk?

– Azok után, ami ott a mezőn történt, verje ki a fejéből, hogy én magával megyek.

Láttam, amint a papírcsomó lapjai – Michael eleven vére – ott libegnek a szélben.

– Mondja meg, mi mást tehettem volna? A lány elkerülte a tekintetemet.

– Ha én egy férfival megyek, akkor az olyan férfi lesz, aki tudja, hogyan viselkedjék a bajban. Megütötte a fülem egy gyorsan közeledő nehéz jármű zaja, ami talán így is volt jó, mert nem hinném, hogy tudtam volna válaszolni ezekre az utolsó szavakra.

– Maradjon itt, míg nem látja, hogy sikerült megállítanom a buszt.

Lemásztam az árokba, aztán fölkapaszkodtam az úttestre. Semmi értelme sem volt mindkettőnket kitenni egy esetleges lövésnek.

Vettem két jegyet, egyet Athlone-ba, egyet Tangig. Amikor a busz elindult, még egy utolsó kísérletet tettem, hogy lebeszéljem Cathleent Athlone-ról. Az idő gyorsan elröppent. Közeledett a leszállás időpontja, és eszembe jutott, hogy Cathleennél nincs pénz, így átnyújtottam neki egy bankjegyet.

– De hogy fogom megadni?

– Ne törődjön vele, semmiség az egész. – Aztán epésen hozzátettem, miközben leemeltem elmaradhatatlan hátizsákomat: – Ha találkozik valakivel, aki jól viseli magát a bajban, adja át neki üdvözletemmel együtt.

Leugrottam a buszról, és ráfordultam egy dűlőútra. Így esett meg első elválásunk Cathleennel.

6. UTAZÁS DÉLNEK

Életem legnehezebb döntése az volt, amikor Tangnál leszálltam a buszról. Szinte ellenállhatatlan volt a csábítás, hogy Houseman után eredjek. Cathleen velem tartott volna, hiszen égett a vágytól, hogy bosszút álljon Michael haláláért. Nálam volt Colquhoun jegyzetfüzete. Ennek segítségével lehetségesnek látszott egy megbízható mag összehozása, minekután nem tűnt volna túlságosan nehéz föladatnak, hogy túljárjunk Houseman eszén.

Nehéz lenne kielemeznem az okát, mért nem ezt tettem. Semmi esetre sem Parsonage intelmei és kívánságai miatt. Az ő szervezete olyannyira recsegett-ropogott, hogy ha valaha is egyáltalán tartottam tőle, most ezt végképp elfújta a nyugati szél. Akkor azt hittem, hogy végül is az Í.I.T. billentette át a mérleg nyelvét. Kezdett ugyanis derengeni előttem, hogy az Í.I.T. egyszerűen orránál fogva vezeti az ellenfeleit, és végeredményben jót mulat rajtuk. Ennélfogva meddő erőfeszítés lett volna életet lehelni egy szervezetbe, amely már mindjárt az elején vereségre volt ítélve, Mi lenne, ha az ellenség fellegváránál kezdeném az ostromot? Mondom, akkor ezzel okoltam meg magamnak a lépésemet. Visszatekintve azonban úgy látom, hogy a sértődöttségnek is volt némi szerepe benne.

A tervem fölöttébb egyszerű volt, ami akkor szintén jó ajánlásnak bizonyulhatott. Ám hamarosan tapasztalnom kellett, hogy a túlontúl egyszerű terv könnyen lehet együgyű elme szüleménye is. Utam nagyjából egy derékszögű háromszög két oldala mentén vitt volna, először vagy százhúsz mérföld gyalog déli irányban Tipperary alá, onnan meg hegynek föl nyugat felé. Ez az utolsó nekirugaszkodás – amelynek során elkerülném a tanyákat és a farmokat – elvezetne Mallow és Cork környékéről Írország legmagasabb hegyein át a középső félsziget, Kerry belsejébe. Úgy terveztem, hogy az utolsó nyolcvan mérföldet két vagy három erőltetett menettel, ha kell, éjszakánként gyűröm le.

Egyik első teendőm az volt, hogy szertartásszerűen elégettem a jegyzetfüzetet. Jó részét elraktároztam a fejemben, így hát semmi értelme sem volt, hogy továbbra is magammal cipeljek egy ilyen veszedelmes dokumentumot. Talán át kellett volna adnom Cathleennek, de aztán úgy véltem, hogy mégsem. Miközben a lapok hamuvá égtek, az járt az eszemben, hogy végre-valahára megszabadulok nyomasztó kapcsolataimtól. Ezúttal is tévedtem. Az ezután következő hét nagyobb lelki megkönnyebbülést hozott, mint a későbbiek, amelyek az egész ügy befejezéséig elteltek. A nappal keltem, füves réteken heverésztem, olvasgatva, és az esőtől óva könyveimet. Éjszakánként jókat aludtam a kemény ágyakon, néha a még keményebb földön. Barátságos tájon vitt az utam, semmi sem emlékeztetett a lápok, a viharjárta hegyek és a tenger közelségére, amely ott húzódott nem is olyan messze jobb kéz felől.

Útközben időről időre összeraktam magamban mindazt, amit sikerült megtudnom az Í.I.T.-ről. A szervezet műszaki vívmányaiból már egész listát állíthattam össze. Valahogy így:

Először: A kohászat mesterei. Tanúság a dublini pályaudvar vízszintes fémáthidalásai.

Másodszor: Hatalmas földmozgató gépezeteket szerkesztenek, amelyekkel többek között impozáns utakat építenek. Példa a Dublinben látott "mozgó hegyek". Valószínűleg nukleáris energia hajtja őket.

Harmadszor: Óriási mennyiségű villamos energiát termelnek. Saját szükségleteik kielégítése mellett árammal látják el a legeldugottabb tanyákat is. A villamos energiának nukleáris forrásból kell származnia, mivel Írország nem importál jelentős mennyiségben szenet vagy olajat. Valószínűleg vízből állítják elő termonukleáris úton.

Negyedszer: Nagy mennyiségű műtrágya gyártása. A körülöttem látott szántóföld nagy részét a mocsártól hódították el.

Mindez együttvéve nem csupán egy nagy ipari szervezetről tanúskodott, hanem egy új világról, egy új civilizációról. Lehet, hogy furcsán hangzik, de rám még nagyobb benyomást tett az, hogy mit nem csinál az Í.I.T. Nem csinálnak autókat vagy akár traktorokat. Mindezt külföldről hozták be. Miért? Úgy hittem, tudom a választ. Mivel ezek olyan dolgok voltak, amelyeket másutt is megfelelően tudtak gyártani. Az Í.I.T. szinte hihetetlenül magabiztos volt, olyannyira, hogy csak azt állította elő, amire mások képtelenek voltak. Méltóságán alulinak tartotta, hogy közismert ipari műveletekkel foglalkozzék.

De hogyan csinálták mindezt – erről nem sikerült szereznem egy fikarcnyi információt sem. Tudtam persze, hogy sok neves tudós elszegődött az Í.I.T.-hez. Elég soknak a nevét is ismertem. De ha mégoly jó nevűek is voltak, nem kisebb tudósok maradtak Írországon kívül is, vegyük akár az én egyetememet. Így hát aligha ez a legfőbb magyarázat. Meghánytam-vetettem magamban minden lehetséges választ, de a legnagyobb megerőltetéssel sem találtam köztük olyanra, ami akár a legnagyobb jóindulattal is hihetőnek tűnhetett volna.

Tipperaryt nyugat felől kerültem meg abból a meggondolásból, hogy a Galty-hegység lábánál haladjak tovább. Az volt a szándékom, hogy míg csak magam mögött nem hagytam Fermoyt, délnek tartok, és csak ott fordulok éles szögben nyugatnak. Ennek az útnak a megválasztásával (amely nem volt a legrövidebb) elértem azt, hogy nem jutok közel túl korán az Í.I.T.-zónához. Valószínű, hogy a határt széles sávban ellenőrzik. Ennélfogva jobbnak láttam, ha egyenesen vágok majd neki, mint a kapura törő csatár. Semmiképpen sem akartam, hogy oldalról bekerítsenek.

Mint említettem, Tipperaryt nyugatról kerültem meg, becslésem szerint jó tízmérföldnyire. Este hatfelé járt az idő, ezért éjjeli szállás után néztem. A Slievenamuck lankái alatt fölfedeztem egy tanyát. Jóval nagyobb volt, mint szerettem volna, de más választási lehetőség nemigen kínálkozott. Fekvőhely iránti kérésemet visszautasítás fogadta.

– Sajnálom, de már vannak vendégeink – magyarázta a háziasszony.

– Ez nem probléma – szólalt meg egy öblös hang a hátam mögött. Megfordultam: egy pap mosolygott felénk. – Ugyan miért ne oszthatná meg az emeleti szobát Csöpivel?

– Ez nagyszerű volna, ha tisztelendőségednek nincs kifogása ellene.

– Örömömre szolgál, hogy segítségére lehetek egy vándornak. Mrs. O'Reilly majd ide küldi a kisfiát, hogy megmutassa önnek a járást. Miután lemosta az út porát, megtisztelne vele, ha velem vacsorázna.

Melegen megköszöntem, és Mrs. O'Reilly kisfia nyomában fölmentem a padlásszobába. Ebben két ágy volt, az egyiken ült Csöpi, egy hatalmas növésű fickó, olyasféle, mint a középcsatárok az amerikai rögbicsapatokban, megvolt vagy százhúsz kiló. Meghökkent tekintetemre lusta mosolyra húzta a száját, amelyből cigaretta lógott alá.

A sarokban mosdótál és vizeskorsó állt; derékig levetkőztem, és mosakodni kezdtem. Mialatt az arcomat szappanoztam és a szemeim csukva voltak, mintha satu szorította volna össze mindkét felső karomat. Elkeseredett erőfeszítéssel próbáltam kiszabadítani magam, de minden eredmény nélkül. Hirtelen engedett a szorítás. Kinyitottam a szemem, de szappan került bele, és kegyetlenül marta. Nagy nehezen megtaláltam a törülközőmet.

– Átkozott gorilla! – ordítottam rá. Mert Csöpi volt az. Nesztelenül mögém settenkedett, és megragadott lapátmancsaival. Most bambán röhögve nézett rám.

Ahogy tőlem telt, igyekeztem közömbösséget színlelni. Befejeztem a mosakodást, tiszta inget vettem föl, és szívből kívántam, bárcsak messzire elkerültem volna ezt a házat – semmi kedvem sem volt az éjszakát egy gorilla társaságában tölteni, akinek a humorérzéke nem múlta fölül egy nyolcéves gyerekét. Magamban azt fontolgattam, nem kellene-e rögvest csomagolnom és fölkerekednem, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez a legnagyobb mértékben udvariatlan dolog lenne újdonsült tisztelendő barátom iránt. Jobb, ha kitartok.

Vacsoránál úgy vettem észre, hogy a pap némi tartózkodást vél fölfedezni a magaviseletemben.

– Csak nem Csöpi idegesítette föl? – kérdezte.

– Nem, nem, semmi különös.

– Mert hajlamos némi játékosságra. De majd én beszélek a fejével. Biztosíthatom, hogy nem lesz oka több nyugtalanságra. Tudja, különben nagyon jó fickó, rendkívül odaadó.

– Sok időt szokott errefelé tölteni, uram? – kérdeztem, jobbnak látva témát változtatni.

– Elég gyakran járok erre, ha el tudok szabadulni Cork városából, ahová a szolgálat köt. De az ön beszédéből úgy veszem ki, hogy Angliába való, a nyugati részekre, nemde?

– Igen. Devonból származom. Néhány hétre átjöttem ide kószálni, miután Cambridge-ben letettem az utolsó vizsgáimat.

– Aha, Cambridge-ből, nagyszerű hely, amint hallom. Maga, fiatalember, jó csillagzat alatt született. Egy szomorú elrendeltetés folytán mostanában alig jön errefelé valaki külföldről.

– Meg tudná magyarázni az okát, uram? – kérdeztem, igyekezvén elterelni a beszélgetést rólam és az én dolgaimról.

– Attól tartok, semmi rejtélyes sincs benne. Az istentelenség átka nehezedik mireánk.

Nem sok teteje volt ennek a magyarázatnak, ezért hagytam, hadd evickéljen ki belőle a maga erejéből, ami nem is okozott neki nehézséget.

– Sajna, nagy-nagy bűn nyomja a lelkünket, bár volna inkább egy malomkő.

– Én semmit nem láttam, uram, ami megerősítené az ön véleményét.

– Higgye el, Mr. Sherwood, a fiatalok csak a külső jelekre figyelnek. De nem veszik észre a férget, amely szorgosan őröl nemzeti létünk szívében.

– Úgy értsem, uram, hogy az Í.I.T.-re gondol?

– Úgy van, úgy van! – kiáltott föl. – A bűn szörnyetege, amely megrabolja ősi életformánkat.

– Útközben csak azt láttam, hogy megszűnt a szegénység.

– Nemcsak kenyérrel él az ember. Ez ugyanúgy igaz ma, mint egykoron. A növekvő jóléttel együtt gyorsan, visszavonhatatlanul elvésznek az ősi erények, a régi értékrend.

– Úgy gondolja hát, hogy a jólét és az erények kölcsönösen ellenségei egymásnak?

– Emlékezzen a Mi Urunk szavaira, Mr. Sherwood. "Könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán..." Boldogabb a szegény, ám testben-lélekben egészséges ember, mint a föld fényes palotáinak lakója.

– Egyszerűen nem tudok egyetérteni azzal, hogy a szegénység kívánatos cél lenne, uram. A szegénység gyakran csak azért látszik erényesnek, mivel nincs lehetősége, hogy másmilyen legyen. Én inkább azt mondanám, hogy az igazi erény csak a gazdagságban és jólétben mutatkozhatik meg.

Öblösen elnevette magát.

– Milyen kellemes vitatkozók maguk, mai fiatalok! '

– Úgy tudom, az egyház egyöntetű álláspontra jutott az Í.I.T. megítélésében.

– Egy jó dolog, de csak egy jó dolog származott a sátán seregeinek növekedéséből: egyházam és a római egyház ma közelebb került egymáshoz, mint valaha is hihettem volna.

Az utóbbi szavak megoldottak számomra egy rejtélyes dolgot. Vitatársam reverendája különbözött a Dublinben látott papokétól. Most jöttem rá, hogy az ír egyház csuháját viselte. A sok vidéki levegő, úgy látszik, eltompította megfigyelő és következtető képességeimet.

Meg sem kísérlem, hogy leírjam a (hogy őszinte legyek) kissé unalmas társalgás további menetét. Magam is meglepődtem egy kicsit, amikor azon kaptam rajta magamat, hogy az Í.I.T. elvhű védelmezőjének csaptam föl, de hát még semmi olyasmit sem láttam ettől a szervezettől, ami fölháborította volna erkölcsi érzékemet, bármilyen is legyen az.

Itt volt az ideje, amikor illedelmesen jó éjszakát kívánhattam. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy fölújítsam nem sok jóval bíztató ismeretségemet a gorillával, de hát ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Némi megkönnyebbülést éreztem, hogy egyházi barátom nem feledkezett meg arról az ígéretéről, hogy mond egy-két figyelmeztető szót "Csöpi"-hez: Fölkísért a padlásszobába, néhány percre félrevonta a gorillát, míg én megvetettem az ágyamat, aztán így szólt:

– Azt hiszem, most már minden rendben lesz, Mr. Sherwood. Hány órakor óhajt reggelizni?

– Fél nyolc nem lesz túl korán?

– Semmi esetre sem. Mennyi lehet most az idő? – Előhúzott egy láncon csüngő zsebórát, amelynek föl kellett kattintani a födelét, hogy a számlap láthatóvá váljék.

– Ó, még csak fél tíz. Ilyen korán nyugovóra tér, Mr. Sherwood?

Igen nagy erőfeszítésembe került, hogy értelmes választ adjak a kérdésére, ugyanis az órafödél belső részén futólag megpillantottam egy fölöttébb nyugtalanító rajzolatot. Egy korona volt a fémbe vésve.

Most már értettem, legalábbis részben, mit akart mondani a haldokló Michael. "A kanok a koronával." Hogy jönnek ide a "kanok"? Persze hogy azt mondta: "A kanonok a koronával."

Valami erősen azt súgta, mihelyt a kanonok kiment, hogy csomagoljak össze, és szedjem a sátorfámat, de minél gyorsabban. Nem tudhatom, nem árultam-e el a meglepetésemet, amikor megpillantottam az órát, de könnyen megeshetett. Mindenesetre nem tudtam legyűrni a gyanúmat, hogy a gorilla azt az utasítást kapta, hogy tartsa rajtam a szemét. Ott állt az ajtónál cigarettával a szájában, bamba mosolyával az arcán. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttem, hogy jobb, ha maradok, mint ha megpróbálnék elmenekülni.

Lefekvés után ocsmány gondolatok forogtak a fejemben, miközben lestem a gorilla minden mozdulatát. A kanonok vacsora utáni társalgása valahogy hamisan csengett. Mindezt a frázist, hogy az "istentelenség átka" meg "a föld fényes palotái" – ezt elmondhatja egy pap a szószéken, de ma már semmiképpen sem normális társasági beszélgetésben. Ez az ember gazfickó, semmi kétség.

Az éjszaka kellemetlen, hogy ne mondjam: rémisztő volt. A gorilla végül is lefekvésre szánta rá magát; föltűnt, hogy az ágya köztem és az ajtó között állott. A fény kialudt. Figyeltem a lélegzését, nehogy észrevétlenül kikeljen az ágyából. Vagy egy óráig semmi sem történt. Akkor lopakodva fölkelt. Hallottam, ahogy szinte nesztelenül ide-oda mászkál a szobában, és rémülten vártam, mikor fog ismét megragadni. Könnyű elképzelni, hogyan fogott el a szinte leküzdhetetlen vágy, hogy az ajtót vagy legalább a villanykapcsolót elérjem, de mintegy isteni sugallatra éreztem, hogy az egyetlen dolog, amit el kell kerülnöm: hogy félelmet mutassak ennek a teremtménynek a szeme előtt. Egészen közel settenkedett hozzám, aztán hirtelen fülsiketítő kacajra fakadt a sötétben. Akaraterőm végső megfeszítésével ráordítottam:

– Takarodj vissza az ágyadba! Ha még egyszer csinálsz valamit, lemegyek a gazdádért!

Szót fogadott. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel nem támadott meg, a legbiztosabb dolog, ha közönyt színlelek, és megpróbálok aludni. Végül sikerült is valamiféle lidérces álomba merülnöm.

Végre-valahára megvirradt, és én jókor kiugrottam az ágyból. Abban a pillanatban a gorilla is fölkelt. Megborotválkoztam, megmosakodtam, elcsomagoltam a hátizsákomat, mindezt sietség nélkül. Aztán lementem az udvarra. Noha még csak hét órára járt az idő, mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek a házba, és ott várom meg a reggelit. Ily módon azt reméltem, hogy kikerülök az éber gorilla figyelő szemei elől.

Történetemben ez idáig több olyan eset is előfordult, amikor a szerencse határozottan az én oldalamra állott. Egyszer-kétszer meg is fordult a fejemben, hogy nem túlságosan egyoldalúra sikerül-e ebben a vonatkozásban a beszámolóm. Nos, ebben a pillanatban haladéktalan fölszólitást kaptam, hogy fizessem vissza az adósságomat, méghozzá uzsorakamatostul. A kanonok már ébren volt. Az ebédlőasztalnál ült. Mikor beléptem, nyájas mosollyal pillantott rám. Az oldalánál Shaun Houseman foglalt helyet. Belém döbbent, micsoda balfogást követtem el. Gyanútlanul besétáltam a G.H.P. barlangjába.

Emlékszem, egyszer olyan ellenféllel kellett kiállnunk krikettezni, akik között egypár ördöngösen ügyes labdavető játszott. Mielőtt ránk került volna az ütés sora, csapatunk egyik tagja sorra járt bennünket, és azt tanácsolta, hogy egyetlen reményünk az lehet, ha “kíméletlenül rámenős játékot játszunk". Ehhez is tartottuk magunkat, aminek az lett a vége, hogy alig harminc ponttal hagytuk le szégyenszemre a mezőnyt.

Hasonlóképpen most is éreztem, hogy egyetlen reményem az lehet, ha magamhoz ragadom a kezdeményezést.

– Nicsak, Mr. Houseman! Sikerült a papírokat kihalásznia a mocsárból?

Houseman mogorva arccal fogadta ezt a gunyoros-vidám üdvözlést, a kanonok pedig, gondosan vizsgálgatva manikűrözött körmeit, így szólt:

– Ami azt illeti, Mr. Sherwood, egy-két lap valóban hiányzik. Bízom benne, hogy saját érdekében meg tudja nekem mondani, mi volt azokon a lapokon.

– Melyik részét gondolja annak a badarságnak?

A kanonok még mindig a körmeit szemlélte.

– Azt tanácsolnám önnek, nagyon világosan fejtse ki, mit akar mondani ezzel a megjegyzésével, Mr. Sherwood, különben könnyen rájöhet, hogy nem vagyok az a türelmes ember, akinek látszom.

– A legkisebb kétértelműség sincs a szavamban – feleltem vakmerő magabiztossággal. – A kézirat elejétől végig értéktelen limlom.

Azt hiszem, néhány milliója forgott kockán ebben az ügyletben, így hát semmi meglepő sincs benne, hogy utolsó megjegyzésem hirtelen végét vetette a körmök vizsgálatának.

– Houseman, adja ide a táskát.

Houseman az asztalra tett egy irattáskát, kivett belőle egy dossziét, és átadta a kanonoknak.

– Nos, mutassa meg, hogy mire gondol. Fölnyitottam a dossziét. Azok a papírok voltak benne, semmi kétség, jócskán bepiszkolódva a szelek szárnyán a láp fölött megtett utazástól. Egész lassan olvasni kezdtem az elejét.

– Nincs szándékomban sokáig itt ülni és várakozni, Mr. Sherwood. Ha vége szakad a türelmemnek, ide fogom hívni Csöpit – jelentette ki a kanonok. Ez volt a válságos lélektani pillanat. Nekem csupán egyetlen ütőkártya volt a kezemben: a szakismeretem. Úgy kell játszanom, hogy ez az egyetlen lap a lehető legmagasabb értékre tegyen szert.

– Ide figyeljen, uram, én már adtam önnek erről a dokumentumról egy futólagos értékelést. Most viszont részletes értékelésnek akarom alávetni. De csak én szabhatom meg, mennyi időbe fog ez telni, és nem ön.

Beadta a derekát, másként nem is tehetett, ha egyáltalán megbízható információhoz akart jutni. Akkor is hívathatta Csöpit, ha már megkapta az információt.

Munkához láttam, se túl sietve, se túl lassan. Housemannak és a kanonoknak behozták a reggelit.

– Lesz szíves nekem is egyet, Mrs. O'Reilley – mondtam anélkül, hogy föltekintettem volna. Behozták a reggelimet. A kezemben levő egyetlen ütőkártyával máris megnyertem az első menetet. De mi lesz a további menetekkel?

Valaki behozta a hátizsákomat. A kanonok átvizsgálta a tartalmát. A könyvek fölkeltették az érdeklődését, és alaposan szemügyre vette őket. A könyveimben ugyanis széljegyzeteket szoktam firkálni.

Végére jutva az olvasásnak, lecsaptam a dossziét az asztalra.

– Hát igen. Nem szavatolhatom, hogy minden hibát megtaláltam, de amiket megtaláltam, azok is elégségesek arra, hogy ön is megítélhesse: az egész papírhalmaz nem ér egy fabatkát sem.

A kanonok, ahelyett, hogy próbált volna eligazodni abban, amit leírtam, mindössze a kézírásomat vetette egybe a széljegyzetekéivel. A két írás azonossága, úgy látszik, súlyos érvként esett latba a Houseman-féle dokumentum ellenében, annál is inkább, mivel egyébiránt is eléggé sok fal dokumentum forgott közkézen: Valami egyéb is magára vonta a hátizsákomban a kanonok figyelmét, nevezetesen egyetlen fegyverem, a zacskó magnéziumpor. A kanonok kibontottá, gyufát gyújtott, és egyetlen fényes villanással ellobbantotta.

– Egész ügyes. Egy ismeretlen egyén (legalábbis a rendőrség szerint) egy-két héttel ezelőtt valami hasonló anyag segítségével fölöttébb találékony módon meglépett a dublini rendőrök karmai közül. Ha jól emlékszem, július 16-án. Hol voltmaga azon a napon, Mr. Sherwood?

– Ami azt illeti, Dublinben.

– Furcsa véletlen, nemde? Most pedig lenne olyan szíves, és tájékoztatna engem, miért jött egyáltalán Írországba?

– Ó, semmi titokzatos sincs ebben. A mi embereinket odaát Londonban nagyon aggasztja az innen kikerülő hamisítványok magas aránya. És engem egyszerűen azért küldtek át, hogy segítsek szétválasztani a tiszta búzát az ocsútól.

A pap tökéletesen visszanyerte a nyugalmát, a hangja dorombolt, akár egy nagy macskáé:

– A maga szempontjából, Mr. Sherwood, igen szerencsés dolog, hogy összetalálkoztunk, félek ugyanis, hogy kevés foglalatosságot találhatott volna a képességei számára, ha a kegyes gondviselés nem vezérelte volna ide tegnap este az ajtóm elé.

– Magam is kezdek erre a véleményre jutni, uram. Örülnék, ha hallhatnám a föltételeit.

Dallamos, de hamisan csengő nevetésre fakadt.

– Kedves fiatalember, emlékeztessem rá talán, hogy a maga múlt havi csínyje során egy rendőr meghalt? És maga még föltételekről beszél – föltételekről!

– Nem látom be, mi szokatlan van ebben, és azt sem hinném, hogy a többi emberei csak úgy, szívességből dolgozzanak.

– Micsoda haszonleső fiatalember! Jó, jó, majd meglátjuk. Szép számmal van olyan irat, amit át kell rostálni. Ha végzett velük, és én is áttanulmányoztam a jelentéseit, akkor esetleg újra kezdhetjük ezt a beszélgetést.

Houseman nem szólt egy árva szót sem az egész társalgás folyamán. Savanyú arckifejezéséből arra következtettem, hogy nem sok kedve volt velem együttműködni. Szólásra akarta nyitni a száját, de a kanonok egy kézmozdulattal belé fojtotta a szót.

Sok minden egyáltalán nem volt megnyugtató a helyzetemben. De legalább a gazfickóknak volt rám valamelyes szükségük. A gondolataim mélyén pedig egy sokat ígérő ötlet kezdett formát ölteni. Egyszóval nem voltam hajlandó kiszolgáltatni magamat a kanonok kényére-kedvére.

Reggeli után betuszkoltak egy kocsiba, ezúttal nem Chevrolet-be. Houseman vezetett, a kanonok mellette foglalt helyet. Én hátul ültem, Csöpi oldalán. Meg se próbálták titkolni előttem az útvonalat. Galbally közelében rátértünk egy közvetlen hegyi útra, amely nem sokkal volt szélesebb az autónál. Az út keleties irányban kanyargott fölfelé; Galtymore magasabb lejtői jó kétmérföldnyire délre húzódtak.

Vagy ezerlábnyit emelkedhettünk, mire elértük a célunkat, amelyet nem árt, ha egy kissé részletesebben leírok. A főépület, egy terméskőből rakott, földszintes, viharállóan megépített ház, egy épületcsoport közepén magasodott. Mint hamarosan kiderült, három aprócska, dobozszerű hálószobából és két, egyenként tizenöt négyzetlábnyi alapterületű helyiségből állott. Az egyik társalgóul, a másik konyhául szolgált. A társalgó a hegycsúccsal ellenkező irányba északra nézett. Az ablakból egy széles lápra lehetett látni, amely egészen az Aherlow folyó fő sodráig húzódott. Az évnek ebben a szakában ez az északra néző táj elviselhetőnek tűnt, télen azonban szörnyű egy hely lehetett.

A melléképületek egyike garázs volt, a másik pedig egy szögletes betonépítmény, magasan elhelyezett apró ablakkal – csak sejteni lehetett a rendeltetését, és nem mondhatnám, hogy ez a sejtés, enyhén szólva, a kellemesek közé tartozott. A következőkben azonban beigazolódott. A mellékhelyiségek a garázs egyik oldalán, a főépülettől mintegy harmincméternyire foglaltak helyet.

A kanonok bevezetett a házba, pontosabban a társalgóba. Houseman a nyomában lépkedett, két jókora irattáskával a kezében, amelyeket nyomban kibontott. Nagy halom irat került napvilágra. A kanonok a papírkötegekre mutatott.

– Gondolom, egyetért velem, Mr. Sherwood, hogy ez az a hely, ahol tökéletes nyugalomban lehet, távol mindenféle kellemetlen háborgatástól. Csöpi vigyázni fog rá, hogy minden rendben legyen, és gondoskodni fog ételről-italról is.

– Még mindig nem állapodtunk meg a munkafeltételekben. Szörnyű sok munka lesz ez, uram.

– Kétségtelen, Mr. Sherwood, kétségtelen. És mégis úgy gondolom, hogy készségesen el fogja végezni, mert tudja, egy kicsit bosszantani szoktak az agyafúrt fiatalemberek. Csöpi egészen rendkívüli az irántam való odaadásában, Mr. Sherwood. Mint sejtheti, egyszerűen gyűlöli azokat az embereket, akik gondot okoznak nekem.

– Úgy vélem, uram, hogy rossz végén fogja meg a dolgot. Kényszer alatt nem lehet megfelelő tudományos és matematikai munkát végezni.

– Érdekes vélemény, de meggyőződésem szerint alapjaiban téves. Körülbelül két hét múlva visszajövök ide, és elvárom magától, hogy addigra erről az egész anyagról készít nekem egy összefüggő, pontos értékelést.

Hogy enyém legyen az utolsó szó, megjegyeztem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, bár nem kis fába vágom a fejszémet. Houseman az egész tárgyalás alatt izgatottan föl-alá járkált. Szemmel látható volt, hogy aggasztotta a kanonok bőbeszédű simulékonysága. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha Houseman okot látott aggodalomra, akkor nekem kétszeresen okom lehetett a nyugtalanságra.

Valóban, kezdtem úgy érezni, hogy szívesebben vagyok Csöpi, mint a kanonok társaságában, ami rendben is volt – ugyanis röviddel déli tizenkét óra után Houseman és a kanonok eltávozott. Én pedig itt maradtam egy isten háta mögötti, elhagyatott helyen, ahol nyugat, észak és kelet felől a vad mocsár, dél felől pedig a kietlen hegy és szikla vett körül; egyedül ezzel a szörnyeteggel, aki elég erős volt ahhoz, hogy ha kedve tartja, a legnagyobb könnyedséggel összemorzsoljon.

7. A. G.H.P. VÉGE

Az az ötlet, amely még a tanyán kezdett testet ölteni bennem, minden bizonnyal használható volt: együtt játszani a kanonokkal és haramiabandájával mindaddig, amíg a bizalmukba nem férkőzöm. Ekkor önként adódna számukra az elhatározás, hogy az Í.I.T. területére küldjenek, mivel ott több hasznomat vehetnék. Ily módon a G.H.P.-szervezetet használhatnám föl ugródeszkául, hogy eljussak oda, ahová valójában el akartam jutni.

De különböző meggondolásokból most elvetettem ezt a tervet. Ennek részben Csöpi volt az oka, akitől irtóztam, részben a hegyi lak elhagyatott környezete, leginkább azonban maga a kanonok. Azt a szót, hogy "gonosz", ez idáig sohasem használtam, mert eddig még nem tudtam, mit jelent az. A kanonok gonosz ember volt; egyetlen más szóval sem lehetne jellemezni őt. Még Houseman is, aki kétségkívül áruló és gyilkos volt, szemmel láthatóan mélységes szorongást érzett baljós alakja jelenlétében.

A szörnyeteg nyilván utasítás szerint ügyelni fog rám, hogy szorgalmasan végezzem a rám bízott munkát. Láttam, hogy ha rögvest nem teszek ellene valamit, rá fog kényszeríteni, hogy reggeltől késő estig robotoljak. Akár a labdát elütni készülő krikettjátékos, én is igyekeztem kiterjeszteni magam körül a mezőnyt. A papírhalmot tizenkét adagra osztottam el, és mindegyikre ráírtam, a gorilla kedvéért, hogy első, második, harmadik stb. nap. Amikor végeztem a napi adaggal, az anyagról írtam egy elfogadható jelentést, és ráhelyeztem az iratcsomó tetejére. Ezután határozottan visszautasítottam minden további munkát, ehelyett inkább saját könyveim és a valami módon idejutó néhány folyóirat olvasásával töltöttem a késő délutánt meg az estét.

A kanonoktól persze mindenféle hülyeséget összeírhattam volna, éltem azonban a gyanúpörrel, hogy egynémely iratot már tőlem függetlenül is megvizsgáltathatott. Nagyon valószínű, hogy próbára akart tenni. Könnyen egyenlő lehetett volna az öngyilkossággal, ha helytelen véleményt mondok az anyagról.

Az volt a szándékom, hogy a gorillát hamis biztonság érzetébe ringatom. Az első négy napot a házban töltöttem. Az ötödik napon azonban fölhúztam a bakancsomat meg a zekémet, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy teszek egy túrát. Álmomban sem számítottam rá, hogy Csöpi el fog engedni, ezért meglepődtem, hogy esze ágában sincs visszatartani. Elmaradhatatlan cigarettájával a szájában megindult a nyomomban.

Nem siettem, mivel csak előnyömre szolgált, ha nem árulom el, milyen gyorsan járok. Ugyanis elég gyorsan tudok menni a hegyekben, különösen lefelé a lejtőn. Úgy gondoltam, hogy egy egyszerű tervvel is túljárhatok a gorilla eszén. Csak az kellett hozzá, hogy följussak a Galtymore csúcsára, legalább ötven méter előnnyel, onnan pedig szélvészként lerobogni a hegy déli lejtőjén.

Jobban sikerült a dolog, mint reméltem. Legalább kétszázötven méter előnyöm volt a szörnyeteggel szemben, amikor elértem a csúcsot. De valóban ilyen könnyű lenne a dolog? Azt még csak elhittem volna, hogy Csöpi elég együgyű ahhoz, hogy meglépjek tőle, ha eszembe nem jut, hogy a kanonok minden további nélkül megbízható foglárnak tartotta őt. Pedig a kanonok tudta, hogy túljártam a dublini rendőrök eszén, tudott a Housemannal történt kalandomról is. Éreztem, hogy valahol kell még lennie egy csapdának. Elég az hozzá, hogy minden okom megvolt rá, hogy óvatos legyek. A vége az lett, hogy elhatároztam, visszamegyek a házhoz, abból a meggondolásból kiindulva, hogy ha Csöpi valóban olyan ostoba, hogy egérutat adjon, akkor nyilván elég ostoba ahhoz is, hogy egy második lehetőséget is nyújtson.

Azt hiszem, ez volt életem legbölcsebb döntése. Ereszkedőben a ház felé már jó mérfölddel vezettem, amikor messze fönt kiáltást hallottam. Csöpi képtelen volt magát tovább türtőztetni. Megindult lefelé a legmeredekebb lejtőn, olyan iramban, amire képtelennek tartottam. Cikcakkban futva, ugrálva, hihetetlenül rövid idő alatt utolért. Lefékezett, és lustán himbálva magát megindult felém. Arcul legyintett, de ez elég volt ahhoz, hogy leverjen a lábamról. Sajgó fejjel átkokat szórtam rá, de ő csak nevetett a maga mániákus, természetellenes módján. Nem szólt egy szót sem, de éreztem, hogy keserű csalódást okoztam neki, hogy nem próbáltam megszökni.

Ettől fogva minden ravaszságomat és hidegvéremet arra összpontosítottam, hogy megszökjek Csöpitől meg ebből a házból. Izomerőben meg gyorsaságban reménytelenül hátrányban voltam. Hiábavaló is lett volna ezekre számítva kiutat keresni. Két dolgot kellett tennem: a ház és a környék alapos föltérképezése és Csöpi lélektani megfigyelése. Az észnek és az erőnek kellett megbirkóznia, mégpedig olyan helyzetben, amikor a mérleg nyelve erősen a nyers testi erő javára billent.

Fokozatosan rájöttem, hogy Csöpiben van egy adag agyafúrt ravaszság, de csak bizonyos határok között. Volt a garázsban egy autó, amelyre fölfedező utaim egyikén bukkantam rá, amit szükségtelen lett volna ellepleznem, ugyanis minél bonyolultabb a magatartásom, annál nehezebb lesz felismerni a valódi tervemet, mihelyt lesz. Vacsoránál Csöpi elővett egy kulcscsomót meg egy gyújtáselosztó fejet. Orrom elé tartotta a maga undok nevetésével, aztán visszadugta őket a zsebébe. Így hát tudott róla, hogy fölfedeztem az autót, de azt már nem érte föl ésszel, hogy másra is fölhasználhatom, mint az eredeti rendeltetésre.

Eleinte azt hittem, hogy csak két dolog érdekli őt, hogy elejét vegye a szökésemnek, és hogy dicsekedjék baromi erejével. Pedig volt a képnek egy harmadik, sötétebb árnyalata is. Éppen úgy, mint ahogy nekem ellenszenves volt az ő állati ereje, ő ugyanúgy gyűlölt engem azokért a tulajdonságaimért, amelyek őbelőle hiányoztak. Abban bízott például, hogy megszököm, és így alkalmat adok neki arra, hogy kásává gyúrjon. Halálosan félt a kanonoktól, ezért ok nélkül nem merészelt komolyan belém kötni. Akár a macska az egérnek, továbbra is igyekezett alkalmat teremteni a szökésemhez, mint ott fönn a heyen. És akár egy macska, olyan gyorsan és meglepően nesztelenül mozgott.

A tervemet néhány pókhálóvékony fonálból szövögettem: egy darab gumicső, egy kőrakás, ahol apró tárgyat el lehet rejteni, egy befüggönyözetlen ablak a társalgón, és egypár üres whiskysüveg. Előkészületeimet sietség nélkül végeztem. A tizedik nap estéjére minden készen állott, és azt hittem, hogy jócskán van még időm a gorillával való leszámolásra, mielőtt a kanonok visszajönne.

Az események azonban sokkal megdöbbentőbb fordulatot vettek, mint amire számítani mertem volna. Csak a sors kegyetlensége lehetett az oka, hogy a szörny sehogy sem akarta elkövetni azt az apró hibát, amely mindent megoldott volna. És ekkor a tizenkettedik napon estefelé a völgy felől közeledő gépkocsi zúgására figyeltem fel. A baj csőstül jön: két nappal előbb tért vissza a kanonok.

A szörnyeteggel együtt kimentünk a kocsi elé. Ezúttal a Chevrolet jött föl, méghozzá az eredeti rendszámtáblákkal. Négyen ültek benne: a kanonok, Houseman, egy ismeretlen férfi és – Cathleen. A lányt kirángatták az autóból. Miközben elvezették a szögletes betonépítmény felé, tekintetünk összetalálkozott. Nem volt szükség szavakra, hogy megértsem szemének esdeklő kifejezését. Elérkezett az a "baj", amit Cathleen az athlone-i buszban emlegetett.

A kanonok kedélyeskedő hangulatában volt. A társalgóban foglalt helyet egy vizespohár whiskyvel a kezében, és körmeit fürkészgetve kifaggatott féltett irományai felől. Csöpi nekitámaszkodott az ajtófélfának. Houseman meg a másik fickó vacsorát készített a konyhában.

– És most, Mr. Sherwood, térjünk rá egy másik témára. Örülnék, ha elmondaná, mi köze van ahhoz a lányhoz odakint.

Közöltem vele, hogy nagyon keveset tudok Cathleenről. Elmondtam neki longfordi találkozásunkat és menekülésünket a mocsáron át. Ezzel nem árthattam semmit, hiszen Houseman tudott róla. Michaelről nem szóltam egy szót sem.

A kanonok egyre a körmeit tanulmányozta.

– Maga, mint egy kétségkívül értelmes fiatalember, megértheti, hogy ez nagyon kevés.

– Az igazság nem mindig szenzációs, uram.

A kanonok rám emelte nyájas mosolyát.

– Gondolom, át fogok menni a lányhoz, és fölteszek neki néhány kérdést. Ő talán egyenesebben fog beszélni.

– Ő se mondhat semmi mást, mivel én az igazságot mondtam.

– Jó, jó, hamarosan ki fog derülni. Nem árt, ha fölteszek néhány kérdést. – Mosolyogva hozzátette: – Sőt egyenesen élvezni fogom, ha egy ilyen elragadó fiatal teremtéssel társaloghatom.

Kész örömest megalkudtam volna olcsóbb árban is az ördöggel, mint Faust. Megelégedtem volna azzal is, ha ismételten lesújthatok az öklömmel erre az álnokul mosolygó arcra. De Csöpi ott támogatta az ajtót egyméternyire tőlem.

Három perc telhetett el azóta, hogy a kanonok elhagyta a szobát, amikor Cathleen első kiáltását meghallottam. Csöpi az ajtónak dőlve állt, szájában hanyagul most is ott csüngött a cigaretta. Minden izmom megfeszült a vágytól, hogy nekirontsak, de tudtam, hogy ez több mint haszontalan lenne. Ő éppen erre várt. Itt lett volna hát az alkalom, hogy ízzé-porrá törjön. Kétségbeesetten kutattam a tekintetemmel valamilyen fegyver után. A kandallónál megpillantottam egy piszkavasat. Csöpi, mintha csak olvasna a gondolataimban, odébb lépett – nem a piszkavas felé, hanem az ellenkező irányban. Szinte fölkínálta nekem, hogy ugorjak oda érte.

Fél óra telt el, vagy talán csak húsz perc. A kanonok visszatért, az arca égett. A "baj" megérkezett, el is múlt, én pedig gyalázatosan csődöt mondtam. Igaz, hogy hasztalan lett volna. Igaz, hogy füstbe ment volna minden lehetőségünk a szökésre. Igaz, hogy végeredményben a legjobban viselkedtem. De inamba szállt a bátorságom.

Behozták a vacsorát, és rákényszerítettek, hogy én is oda üljek, és velük egyek. A hányinger környékezett, mire nagy nehezen magamba erőltettem az ételt. De nem volt más választásom, mivel odakünn még nem volt olyan sötét, amilyen a tervemhez kellett.

– Úgy látom, Mr. Sherwood, hogy rossz véleménnyel van rólam – szólalt meg a kanonok öblös, borízű hangon. – Maga olyan embernek tart, aki utat enged magában olcsó, alantas szenvedélyeknek.

Nem szóltam semmit, mire tovább folytatta:

– Nem szeretem, ha a vendégeim udvariatlanok, Mr. Sherwood.

Intett a fejével, mire a gorilla odajött, és lekevert egy hatalmas pofont.

– Attól tartok, hogy ez nem az a kifinomult mozdulat, mint amilyet én szeretnék – hallottam a kanonok hangját. – Nem olyan kifinomult, mint az én módszereim, Mr. Sherwood, ám mindamellett hatékony.

Éreztem, hogy egész valóm megdermed a dühtől. Az émelygés elmúlt, és helyet adott ugyanannak a jeges, bősz haragnak, mely a longfordi úton vett erőt rajtam. Rázott a hideg, noha a hátam mögött lobogott a tűz.

– Rajta, Mr. Sherwood, hadd halljam, hogy maga is örül neki, milyen önmérsékletet tanúsítok. Nosza, hadd halljam.

Újabb fájdalmas ütés csattant az arcomon. Minden bizonnyal falfehér voltam, leplezetlenül reszkettem. E jeleket félremagyarázhatták.

– Csöpi – mondta a kanonok –, vidd ki gyorsan ezt az anyámasszony katonáját, mielőtt leokádja az asztalt.

A szörnyeteg megragadott a kabátomnál, és durván kiráncigált a szobából.

– A klozetra kell mennem – nyögtem ki, miután nagy nehezen kiszabadítottam magam a szorításából.

Kijutva a szabadba, megindultam az illemhelyhez vezető kövezett járdán; a szörnyeteg halkan lépkedett a nyomomban. El kell mondanom, hogy az utat mintegy húszméternyire a háztól három fölfelé vezető betonlépcső szakította meg. Gyorsan fölrobogtam rajtuk, abban a tudatban, hogy Csöpi is meg fogja gyorsítani a lépteit. Ekkorra már meglehetősen besötétedett, és csak az elmaradhatatlan cigaretta parazsából tudtam következtetni rá, hol van a feje.

Amint az utolsó lépcsőhöz ért, én kicsavartam a testem, mint a diszkoszvető dobás előtt. Jobb kezem, tenyérrel lefelé, mereven előrenyújtottam.

Mind a hetvenöt kilómat beleadva, és megtoldva egy őrjöngő dühével, tenyerem csontos élével lesújtottam az ádámcsutkájára. Ettől a szörnyű dzsudóütéstől, amely átszakította a torokizmait, hang nélkül leroskadt. A feje a lendülettől tompán nekiütődött a köves talajnak. Meg se moccant, amikor lehajoltam hozzá. Szerencséjére, mert ha a gazfickó életjelt ad magáról, istenemre mondom, ízzé-porrá zúzom a fejét az éles lépcsőfokokon.

De még így is alig tudtam türtőztetni magam, az őrjöngő düh annyira úrrá lett rajtam. Kezem iszonyúan remegett, miközben átforgattam a zsebeit – s nem eredmény nélkül – a kulcscsomóért. Most már csak az volt hátra, hogy alapos fölfordulást rendezzek. Ez esetben kiszabadíthatom Cathleent, és odébb állhatunk a Chevrolet-tal. És a fölforduláshoz megvoltak a legjobb eszközeim.

Megkerestem a kőrakást, és kitapogattam a két whiskysüveget. Semmi baj, itt van mind a kettő. Ezután nesztelenül odalopakodtam a befüggönyözetlen társalgóablakhoz. Háromméternyi távolságból teljes erőmet beleadva behajítottam az egyik üveget. A hatás leírhatatlan volt. A lövedék átütötte az ablak fölső bal sarkát, átröpült a szobán, és a szemben levő falon darabokra hullott. A benzin szétfröccsent a szobán, egy része a kandallóba, s egy szempillantás alatt máglyává lobbant a szoba egész belseje. Hogy teljesebb legyen a fölfordulás, bedobtam a második palackot is. Ez pontosan középen ütötte át az ablakot. Élete utolsó koktélja a kanonoknak.

Az egyik kulccsal kinyitottam a négyszögletes betonépítmény ajtaját.

– Hello, Deirdre, hogy érzi magát?

– A kezem össze van kötve – suttogta.

A vadállat valami vaságyféléhez kötözte a lányt, és percekig tartott, míg a sötétben ki tudtam bogozni a kötelet. Szipogásából azt vettem ki, hogy könnyebben kiheveri a testi, mint a lelki megpróbáltatásokat. Fölkiáltott, amikor megdörzsöltem a csuklóit, hogy helyreállítsam a vérkeringést.

Aztán vállára terítettem a kabátomat, és kitámogattam a szabad levegőre.

– Hol vannak? – kérdezte.

A ház már vadul égett.

– Ez a halotti máglyájuk, kedvesem.

– Azt akarja mondani, hogy meghalt?

Megszorítottam a karját.

– Biztos, hogy többet nem fogja bántani.

– Istennek hála! – és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy pontosan úgy is gondolja, ahogy mondta.

Jobbnak láttam minél előbb eltűnni innen, mivel semmi jó nem származhatott a késlekedésből. A tüzet észrevehetik a völgyből, és ez megnehezítheti a helyzetünket: semmi kedvem sem volt szembetalálkozni a hegyi úton egy ide tartó autóval. Nem valószínű, hogy a gorilla órákon belül magához térne; bár sose lehet tudni egy ilyen baromnál.

A Chevrolet elektromos berendezését nem ismertem, és nem volt könnyű zseblámpa nélkül összekapcsolni a megfelelő vezetékeket. Amíg én az elosztófejjel bajlódtam, azalatt Cathleen magába roskadtan ült az első ülésen. Örökkévalóságnak tűnő idő után végre beindult a motor.

A hegyi szerpentin alaposan próbára tett. Az automatikus áttétel egész idő alatt mintha előrelökte volna a kocsit, ahelyett, hogy fékként szolgált volna a meredek lejtőkön. De mint akihez visszapártolt a siker, a szerencse ismét kegyeibe fogadott. Elég az hozzá, hogy baj nélkül elértem az országutat.

A legközelebbi teendő az volt, hogy minél messzebbre kerüljünk innen, és aztán valami ennivalót szerezzünk Cathleennek. A legcélszerűbbnek az látszott, hogy a Mitchelstownnál rátérünk a cork-dublini műútra. Bár egész valóm berzenkedett ettől a kockázatos vállalkozástól, ám más lehetőség nem kínálkozott, mivel csak a főútvonal mellett remélhettem, hogy kávézóra vagy vendéglőre bukkanunk.

Egy Kildorrery nevű kisváros előtt fékeztem le. A nagy turistaétteremből áradó világosságban azonban rájöttem, hogy Cathleent nem vihetem be. Arca dagadt volt az ütésektől, szemei vörösek. Így hát nagy halom szendviccsel és két csésze erős kávéval tértem vissza a kocsihoz. Cathleen tiltakozása ellenére beleerőltettem a kávét és egy szendvicset.

A szerencse ismét a mi oldalunkra szegődött, mivel jó tíz mérföldön át nem ütköztünk őrjáratba. Ezután bonyolult kitérőkkel tarkított útvonalon délnek fordultam: Killawillinen át ráhajtottam egy a Nagles-hegységtől nyugatra vivő mellékútra.

Hamarosan találtam egy helyet, ahol lehajthattam az útról egy kis erdőbe. Ez megfelelő éjszakázó helynek ígérkezett. Átültünk a kocsi tágas hátsó ülésére, és mivel a sors kegyéből hullafáradtak voltunk mindketten, sikerült jókora időt átaludnunk. Reggel felé jócskán lehűlt a levegő, ezért be kellett indítanom a motort, hogy a fűtést működésbe hozzam. Nem bántam, ha a benzin elfogy, ugyanis a gépkocsira már nem volt szükségem.

Pitymallatkor megreggeliztünk a szendvicsekből. Cathleen étvágya olyannyira megjavult, hogy tudtam: nem telik bele sok idő, és testileg is egészen rendbejön.

Kettőnk sorsa szorosan összefonódott, ezért hát semmi értelme sem volt, hogy továbbra is elrejtsem előle valódi céljaimat. Amikor befejeztem a mondókámat, szerényen így szólt:

– Ha a záróvonal mögé akar jutni, akkor én magával megyek. Halálosan elfáradtam ettől az élettől ideát.

Ekkor körülbelül húszmérföldnyire lehettünk a Boggeragh hegységtől; csekély húsz mérföld választott el bennünket az Í.I.T. területétől. Mielőtt útra keltünk, átkutattam az autót, és igen fontos leletre bukkantam, egy látcsőre, amelyet rögvest zsebre vágtam. Sajnos, a hátizsákom nem volt többé.

Így esett, hogy kettesben nekivágtunk az alacsony domboknak nyugat felé.

8. ELSŐ TALÁLKOZÁS AZ Í.I.T.-VEL

Az első öt mérföldet egészen lassan tettük meg. A vidék lágyan ereszkedett alá a mallow-corki műút felé. Szerencsére ott, ahol az utat kereszteztük, találtunk egy üzletet, amelyben a legszükségesebb dolgokat – kenyeret, sajtot, vajat, gyufát és almát – beszerezhettük. Egy darab spárgával és némi leleményességgel hosszú ujjú pulóveremet rögtönzött hátizsákká alakítottam át, amelyben a vásárolt holmit elhelyezhettük. Fura, hogy milyen gyámoltalan az ember, ha a szabad természetet járva nincs olyan eszköz a keze ügyében, amelyben többé-kevésbé kényelmesen szállíthatja élelmét; mondanom se kell, hogy kézben cipelni nem a legjobb megoldás, és még egy ír zeke öblös zsebei is

Most már Cathleen is jóval magabiztosabban lépegetett. De még így is nyilvánvaló volt, hogy utunk a "záróvonal"-ig két napba fog telni; első nap tizenöt mérföld, míg a hátralevő öt mérföldet másnapra hagyjuk. Uzsonnaidőben egy füves tisztásra bukkantunk, ahol letelepedtünk egy kis pihenőre. Én kezdeményeztem a pihenőt, mivel az előző este megrázkódtatásai most kezdtek kiütközni rajtam. Talán ez volt az oka, hogy ellenállhatatlan vágyra gyúltam Cathleen iránt. Nem tiltakozott, amikor átöleltem. De ez teljesen magánügy, semmi keresnivalója egy hírszerző beszámolójában, ezért hát ne is essék róla több szó.

Két ösvény vezetett tovább, nagyjából észak-déli irányban. Két mérfölddel odébb egy roskatag juhászkunyhóra bukkantunk. Nem valami ideális éjszakázó hely, de legalább tisztább volt, mint amilyen esetleg egy jobb karban levő építmény lett volna. A falak háromlábnyi magasságig épek voltak, a padlót pedig fű borította.

Mialatt Cathleen füvet gyűjtött fekhelyül, addig én a lápon összeszedett lágy tőzeggel betapasztottam a kőfalak hézagait, hogy védve legyünk a széltől. Az est leszálltával (nagy szerencsénkre) körös-körül a láp is ködbe burkolózott. Ez azt jelentette, hogy nyugodtan tüzet gyújthattunk. A közelben jókora rakás száraz tőzeg volt fölhalmozva, abból a fajtából, amelyet Írország nyugati részén lépten-nyomon láthat az ember. Hamarosan jó étvággyal elköltöttük egyszerű vacsoránkat a lobogó tűz jóleső melegében.

A köd megmaradt, és ez jól jött: egyrészt a tüzet egész éjjel fönntarthattuk, másfelől így sokkal könnyebben besurranhatunk az Í.I.T. területére. Elvetettem azt a korábbi tervemet, hogy Cathleennel az éjszaka leple alatt lépjük át a határt. Ez túlontúl körülményes lett volna. A köd viszont mindazt az előnyt fölkínálta, amit egy éjszakai akció adhat.

Egész délelőtt megszakítás nélkül mentünk az iránytű után igazodva. A talaj folyamatosan emelkedett egészen kétezer láb magasságig, ami azt jelentette, hogy a Boggeragh hegység gerincére érkeztünk. Déltájban biztosra vettem, hogy már átjutottunk a "záróvonal"-on.

Ebéd közben fölszakadozott a köd. Először nem is akartam hinni a szerencsénknek. De amikor másodszorra is föllebbent a ködfátyol, akkor megpillantottam az óriási forgó antennákat. Hatmérföldnyire voltak tőlünk nyugati irányban, a Millstreet városától délre húzódó dombvonulat gerincén. A Chevrolet-ból elhozott látcső leleplezte igazi mivoltukat és rendeltetésüket.

Átkoztam magam ostobaságomért, hogy nem gondoltam rá: az Í.I.T. radarral is ellenőrizheti a határait, olyasféleképpen, ahogy az angolok tették a legutóbbi háborúban. Amíg mi az ellenséges repülőgépeket derítettük föl, addig az Í.I.T. nem pusztán a repülőgépeket, hanem az embereket is fölfedi. Igaz, hogy a terep zavaró egyenetlenségei miatt technikailag sokkal nehezebb azonosítani egy lassan mozgó embert, a probléma megoldása azonban gyerekjáték lehet egy ilyen fantasztikus szervezet számára.

– Sajnálom, kedvesem, de vissza kell fordulnunk – mondtam Cathleennek. – Egész biztosan elkapnak, ha továbbmegyünk.

Mikor megmagyaráztam neki a dolgot, így szólt:

– Én a vonal mögött akarok dolgozni, bánom is én, ha elfognak vagy nem.

– De hiszen egyszerűen visszadobnak, ahelyett, hogy munkát adnának.

– Kötve hiszem, azok után, amiket én tudok.

Haját fölborzolta a szél, ugyanaz, amely elkergette a reggeli ködöt. Ránéztem, és gondolatban igazat adtam neki. Lehet, hogy Szent Péter elkergetné őt a mennyország kapujából, de ezek nem fogják.

– Engem viszont semmiképpen sem engednek be, kedvesem.

– Én is azt hiszem. Az bizonyos, hogy a maga részéről, igen nagy hiba lenne, ha megpróbálkozna vele.

Nem jött szó a számra, annyira tanácstalannak és döbbentnek éreztem magam arra a gondolatra, hogy el kell válnunk.

Megragadta a kezemet.

– Ennek így kell lennie. A szívem azt súgja, hogy minden, ami köztünk volt, rossz, rossz volt az első naptól kezdve. – Hirtelen megcsókolt. – Én nem felejtelek el téged, Thomas Sherwood, nem fogom elfelejteni soha, amit ott a dombok között értem tettél.

A szeszélyes köd újból leereszkedett. A lány eltépte magát tőlem, és kegyetlen gyorsasággal elnyelte őt a köd. Utána vetettem magam, de már késő volt. Szólítottam a nevét, de a fehér falról visszahullott a hangom.

Könnyes szemmel kiáltoztam a nevét, és futottam abba az irányba, amerre eltűnt előlem. Egyszerre csak rádöbbentem, hogy neki van igaza, és akár egy automata, hátrafordultam, és megindultam keletnek, amerről jöttünk. Néhány perccel ezelőtt még kettesben lépkedtünk ezen az úton.

A köd foltokban gomolygott. Egyszer úgy rémlett, mintha nyugati irányban Cathleen elmosódott alakját is megpillantottam volna. De többé nem fordultam meg, mert tudtam, hogy minden reménytelen. Igaza volt, amikor azt mondotta, hogy köztünk minden rossz volt. Betű szerint én szélnek eresztettem a bátyja vagyonát – a szerencsétlen irományokat –, és nem siettem azonnal a segítségére, hogy kimentsem a kanonok karmai közül. Ott a dombok között pedig Florestan trombitái túlságosan későn hangzottak föl.

Elkeserített a felismerés, hogy minden nagy szerelmi történeten végigvonul egy állandó motívum. Nem szabad engedni, hogy a hősnő fizikai megpróbáltatásokat szenvedjen, és mindenekfölött a hősnek teljes élhetetlenségéről kell tanúbizonyságot adnia. Ha Orpheusz nem lett volna egy élhetetlen szamár, és visszaszerezte volna magának Eurüdikéjét, ki az ördögöt érdekelné egyáltalán boldog családi együttesük? Vagy vegyük az olyan derék izomembereknek az együgyűségét, mint Naisi és Tristram, akiket a legátlátszóbb trükkökkel csapdába ejthettek. Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy képességeim inkább illettek a The Times társasági rovatába, mint az irodalomba vagy a nagyoperába.

Most azonban kevésbé elvont gondolatok foglalkoztattak. Ezek arra késztettek, hogy lélekszakadva északkeleti irányban rohanjak. A nap meg a szél a köd utolsó maradványait is fölszárította.

Már messziről meghallottam a helikopter berregését. Gyorsan lehasaltam két szikla közé a magas fűbe. A köd felszálltával a pilóta szinte a talajt súrolhatta a gépével. A motor bőgése hol fölerősödött, hol elhalkult. Ebből arra következtettem, hogy lépésről lépésre, rendszeresen átfésüli az ingoványt.

A fülsiketítő hang elárulta, hogy a fickó szinte a fejem fölött lebeg egy helyben, akár egy óriási sas. Meg sem moccantam. Durva öltözetem beleolvad a hangafűbe. Az értelmem azt súgta, hogy az álcázásom tökéletes, de úgy éreztem, hogy kiállok, mint egy fájó hüvelykujj.

A helikopter elrepült nyugat felé. A lárma erősödéséből rájöttem, hogy ezúttal több átkozott masinát is bevetettek. Végül távoli kiáltások ütötték meg a fülemet, amitől furcsa módon hirtelen megkönnyebbülés fogott el. Jó volt tudni, hogy olyan ellenféllel állok szemben, amely agyafúrt és okos is egyszerre. És nem valami Parsonage papa-féle kontárok gyülekezete. Ez nem olyan szervezet, amelynek. egy csipetnyi magnéziumporral túl lehet járni az eszén, vagy amelyet egy-két palack benzinnel meg lehet semmisíteni.

Az Í.I.T. terve ravasz és következetes volt. Mihelyt fölszállt a köd, a helikopterek földre tettek egy csapat embert, akik most átfésülik a hegyoldalt. A helikopterek közben fönt lebegnek, és nyilván rádiótelefon útján kapcsolatban állnak a kutató különítménnyel. Ha megmoccanok, abban a pillanatban észrevesznek fölülről, és rögvest rám vezetik a lentieket, akik vagy elcsípnek vagy elintéznek.

Mindamellett az esélyeink nagyjából egyenlőek voltak. Nem könnyű tíz vagy még több négyzetmérföld nehéz terepet átfésülni. És nekem egy hallatlan pszichológiai előny is a kezemre játszott, ugyanis a jelek szerint kívül estem a fő kutatási zónán. Abban a pillanatban, amint elértem a hegy keleti lejtőjét, kijutottam a radar hatósugarából, így üldözőim nem is sejthették, mekkora egérutat nyertem, amikor nekiiramodtam a keleti ereszkedőn. Mintha egy apró tárgy után kutatnának a magas fűben: nem egykönnyen akadhatnak rá, ha nem tudják pontosan, hol keressék.

Mozdulatlanul és némán hevertem órákon át a fakó délutáni napsütésben. Sokszor eljutott hozzám az emberek hangja, kétszer bakancsok csikorgását is hallottam a köveken. Viselőik legalább száz méterre voltak tőlem, de megesküdtem volna rá, hogy közelebbről hallom őket. Nem néztem föl vagy hátra, mint ahogy Orpheusz bizonyára tette volna. Cathleen azóta már bizonyosan fönnakadt ezen a finom szövésű hálón. Vajon mennyit mond el nekik? Remélem, nem túl sokat.

Lassan végére járt a nap. Szürkült és végre úgy éreztem, hogy megmozdulhatok. De azon túl, hogy fájó izmaimon könnyítettem, nem hagytam el a sziklák közötti búvóhelyemet. És jól tettem, hogy végig elővigyázatos voltam, mivel egy utolsó helikopter úszott el fölöttem, a szürkület utolsó perceit kihasználva. Rájöttem, hogy nem csupán agyafúrt és erős ellenféllel állok szemben, hanem olyannal, amely ráadásul kérlelhetetlen, és szándékában teljességgel megingathatatlan.

A délután eseményei megfeleltek egy kérdésre, amely előzőleg elég aggodalomra adott okot számomra. Nem tudtam megmagyarázni, mi az oka, hogy az Í.I.T. határait olyan gyengén őrzik. Azt várhatta volna az ember, hogy legkevesebb tízmérföldnyire a határtól meggyűlik a bajom az őrökkel. Most már tudtam, mért keltették azt a látszatot, hogy semmiség az egész: hogy az óvatlan látogató besétáljon az egérfogóba. Engem megmentett a szerencse meg a köd.

A helyzetem viszont nekem kedvezett, mivel egy gyakorlatilag őrizetlen vidék felé tartottam. Egy éjszaka erőltetett menetével kijutok a határőrség látóköréből, legalábbis ez volt a reményem.

A sziklák közötti rejtőzés órái kiváló alkalmat adtak arra, hogy alaposan átgondoljam az egész Í.I.T.-ügyet. Három lehetőség közt választhattam: megpróbálni besurranni a lakatlan lápon és hegyvidéken át; csellel és félrevezetéssel élve a főútvonalakat használni; végül: a tenger felől támadni. Arról már meggyőződhettem, hogy az első módszer szinte a lehetetlenséggel határos. De a másodikban sem volt semmi bizodalmam. Amit láttam és hallottam az Í.I.T.-ről, bizonyossá tette számomra, hogy ezt a lehetőséget csak a legvégső esetben kockáztathatom meg:

Így hát kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy nem marad más hátra, mint hogy megpróbáljak a tenger felől bejutni a tiltott övezetbe. Ennek legalább az az előnye is megvolt, hogy semmi bizonytalanság nem maradt fönn a legközelebbi teendőket illetően. Ezek szerint amilyen gyorsan csak lehet, el kell innen mennem északkeleti, majd északi irányban, s megkerülve Limericket, nyugatra fordulok, s valahol Kilkee környékén elérem a clare-i partokat. Ott fölvehetem a kapcsolatot néhány ügynökünkkel a halászok között, akiknek a nevére még emlékszem Colquhoun füzetéből.

De ez még a távoli jövő zenéje. Most még egy hosszú éjszakai menetelésnek nézek elébe, amely egy csöppet sem lett kellemesebb attól a szitáló, hideg esőtől, amely kilenc óra körül eleredt. Meg sem kísérelem leírni a lassú bandukolás óráit, megint az iránytű segítségével, mivel sem a hold, sem a csillagok nem látszottak. A legnagyobb óvatosságra volt szükség. Többször is jókora kerülőt kellett tennem a süppedő ingoványok miatt. Napkeltekor még mindig csak ötmérföldnyire voltam Mallow-tól.

Alig tudtam ellenállni a csábításnak, hogy útba ejtsem a várost, annyira kívántam valami meleg ételt. De ez nyilvánvalóan az ostobaság netovábbja lett volna. A bakancssomról meg az öltözékemről lerítt, hogy nemrég még a hegyekben és a mocsarakban barangoltam. És Mallow lesz az első hely, ahol keresni fognak, ha ugyan egyáltalán én vagyok az, akit keresnek.

Hamarosan tapasztalnom kellett, hogy alaposan előkészített hajsza van folyamatban. Egymérföldnyire arrébb hosszan ráláttam a dublini országútra, amelyen két nappal korábban Cathleennel végighajtottunk. Fél perc se telt bele, amikor észrevettem, hogy valósággal hemzseg az őrjáratoktól. Lépten-nyomon megállították az autókat és a buszokat. Minden arra járót kikérdeztek. Talán sikerült volna átsurrannom az úton, ez azonban nem érte meg a kockázatot. Mit volt mit tennem: el kell bújnom estig.

Gyanítom, hogy a hajszához közvetlenül nincs köze az Í.I.T.-nek. Valószínűleg az történt, hogy az Í.I.T. fölvette a kapcsolatot a közönséges rendőrséggel, és ez most mindenáron bizonyságát akarja adni hatékonyságának.

Az idő egészen elromlott. Az eső most már megszakítás nélkül zuhogott, alig maradt valami élelmem, testem átjárta a hideg. Talán mégis Cathleennel kellett volna mennem. Talán föl kellett volna ajánlanom a szolgálataimat az Í.I.T.-nek.

De ha az Í.I.T. szolgálatába szegődök, akkor erkölcsileg lekötelezném magam, hogy hagyjak föl ezzel az egész üggyel, amire viszont nem voltam hajlandó. Tulajdonképpen az intellektuális kíváncsiság hajtott, hogy kiderítsem, mi is az a rugó, ami az Í.I.T.-t mozgásban tartja. Az az eltökéltség, hogy ezt a problémát megoldjam, adott erőt ahhoz, hogy kiálljam ennek a napnak meg a rákövetkező éjszakának a szakadatlan megpróbáltatásait.

Mihelyt besötétedett, baj nélkül átlopóztam az úton. Először az volt a szándékom, hogy hajnalig meg sem, állok, de aztán a megerősödő jeges szél kis híján kifújta belőlem a szuszt. Körülbelül félúton Mallow és Buttevant között kereszteztem a Cork-Limerick közötti északi utat. Doneraile-től egymérföldnyire nyugatra kiterjedt erdőségre bukkantam, amely némi védelmet nyújtott a széltől; ez aztán arra csábított, hogy az éjszaka hátralevő részét is itt vészeljem át, lévén, hogy már a nem sok jót ígérő nyári nap harmadik órájában jártam. Egy jól védett tisztáson akkora tüzet raktam, amekkorára rávitt a merészségem.

A tűz fénykörén kívül könyörtelen sötétség vett körül. A rendőrség vagy egy kíváncsi farmer, vagy akár maga az ördög ott ólálkodhat, hogy kézre kaparintson. A fák koronái között a szél vijjogása úgy hangzott, akár az elátkozott lelkek sikoltozása, és ez makacsul arra emlékeztetett, hogy tegnapelőtt éjszaka megöltem három embert.

Hajnalhasadtával az eső újból rázendített. Egy falat étel nélkül nekivágtam az északra húzódó Ballyhourn-dombságnak. Üggyel-bajjal vonszoltam magam előre a nehéz mocsaras terepen. Jócskán elmúlt dél, mire Kilmallocktól délre valóságos útlabirintus torpantott meg. Jöjjön, aminek jönnie kell, eltökéltem, hogy valamelyik út menti tanyán szállást kérek.

Annak idején arra az elhatározásra jutottam, hogy a legjobb, ha csavargóként barangolom végig Írországot. Nos, most úgy festettem, akár egy csavargó; csuromvizes, mosdatlan, a láp sarától piszkos, ápolatlan. Az igazat megvallva a zuhogó eső még jól is jött nekem, mivel legalább némi magyarázattal szolgált a külsőmre.

A hármat is elüthette, amikor éppen egy nekem való tanyához érkeztem egy útkereszteződés közelében.

– Ah! – csapta össze a kezét az asszony, aki ajtót nyitott: – Úgy néz ki, mintha Kilfinnane-től idáig végighengergőzött volna a mocsáron.

– A kocsim elromlott Ballyhournál. Próbáltam megjavítani, azzal koszoltam úgy össze magam. Bekísért egy kicsiny hálószobába. Az eső szűnni nem akaró sortűzzel ostromolta az ablakot.

– És semmi más ruhája nincs, amit fölvenne, amíg ez megszárad?

– Egész éjjel úton voltam, Mrs. O'Callaghan, és alig állok a lábamon. Szeretnék ledőlni vacsoráig. Mit gondol, megszáradnak addig a ruháim?

– Az összes szentekre, csoda, hogy maguk fiatalemberek nem törik ki a nyakukat idő előtt. De pár perc múlva ideküldöm Paddyt, és ő majd lehozza a ruháit.

Ha már egyszer kelekótya alaknak néz, jobb, ha magam is megjátszom.

– Dublinből jövet otthon felejtettem a borotvámat, aztán meg annyi bajom volt az öreg tragaccsal, hogy semmi másra nem tudtam gondolni.

– Ezek szerint borotvára volna szüksége. Csak vigyázzon, össze ne cserélje a nyakkendőjével – mondta, és vihogva eltávozott.

Gyorsan kivettem a pénzt a zsebemből, és elrejtettem a takarók közé, ahol minden bizonnyal kiszárad reggelig. Egy szempillantás alatt levetkőztem. Paddy, nyilván a nő férje, fölmarkolta csöpögő öltözékemet – van-e undorítóbb valami a csöpögő ruhánál? Borotvaszappant, ecsetet és egy toroknyiszáló borotvát hagyott ott. Óriási lelki erőfeszítéssel megmosakodtam és megborotválkoztam. Már aludtam is, mire az ágyba dőltem.

Mintha csupán egy másodperc telt volna el, amikor Paddy bekopogott, és elhozta a ruháimat, mondván, hogy rövidesen kész a vacsora.

Micsoda élvezet volt újból meleg, száraz ruhába bújni. Gondosan beágyaztam a pénz miatt, mielőtt lementem volna. Lent majd hanyatt estem, ugyanis kiderült, hogy nem egyszerű tanyára, hanem egy vendégfogadóba kopogtattam be. Más vendégek is vártak. Egyikük most lépett be a hallba, lerakta a horgászfelszerelését, és levetette az esőköpenyét. Alacsony, köpcös, kedélyes külsejű emberke volt. És az ír egyház kanonoki reverendáját viselte.

9. ÚT A TENGERHEZ

Az összes vendég helyet foglalt a vacsorához: a kanonok, a felesége és két gyereke meg két eléggé hallgatag fiatal tanítónő és jómagam.

A bemutatkozásnál a dublini, és nem a cambridge-i Trinity-kollégium hallgatójaként neveztem meg magam. Más lehetőségem nem volt, mert most már mindent elrontott volna, ha azt állítom, hogy Angliából jöttem. A kiejtésem okozott némi nehézséget, de ezt azzal hidaltam át, hogy kijelentettem: azért választottam a dublini egyetemet, hogy könnyebb legyen az Í.I.T. szolgálatába lépnem.

Ennek a taktikának az volt a veszélye, hogy a kanonok maga is nyilván a Trinityben végzett, és esetleg egy-két ártatlan kérdéssel pőrére vetkőztethet. Ezt a kockázatot azonban szándékosan magamra vállaltam, mivel a későbbiek során amúgy is ugyanezt a mesét kell majd elmondanom egy fürkészőbb hallgatóság előtt is.

Ezek az aggályok azonban fölöslegeseknek bizonyultak, mivel alighogy megemlítettem az Í.I.T.-t, a kanonok fölült a vesszőparipájára.

– Azt tanácsolnám, hogy nagyon alaposan gondolja meg, mielőtt erre a lépésre szánná rá magát – mondta.

Kissé meghökkentettek ezek a szavak: túlságosan is emlékeztettek a hamis pap szavaira. Én azonban most is azzal tértem ki, hogy ez idáig semmi rosszat sem láttam az Í.I.T. tevékenységében. Ezúttal azonban sokkal határozottabb választ kaptam :

– Harminc évvel ezelőtt egy nagy világháború zajlott le. És ennek a háborúnak az volt a célja, hogy egy ugyanolyan rendszert semmisítsünk meg Németországban, mint amilyen most itt Írországban megvetette a lábát.

– Lehet, hogy van párhuzamosság a kettő között, uram, de ha még így volna is, aligha lehet az egyezés valami szembetűnő.

– A párhuzamosság abban van, hogy néhány ember rákényszerítheti akaratát a többiekre. Lehetséges, hogy az, ami most folyik, nem minden részletében egyezik meg azzal, ami egy emberöltővel ezelőtt Németországban végbement, az alapelv azonban ugyanaz: fölül néhány ember eldönti, mit kell tenni, a többieket pedig szánalmas engedelmességre kényszerítik.

A kanonok felesége rámeredt a férjére, mintha belé akarná fojtani ezt a veszélyes témát, én azonban nem akartam, hogy ez az ígéretes forrás elapadjon. Ez volt ugyanis az első olyan vélemény, amely némi magyarázatot próbált adni a valódi problémáról, tudniillik az Í.I.T. mögötti mozgató erőkről. Nehogy túlzott kíváncsiságot áruljak el, kissé eltereltem a beszélgetést az engem érdeklő dologról.

– Nem egészen értem, miért kell harminc évvel visszanyúlnia példáért. Az oroszok talán nem ugyanezt csinálják?

Ebben a pillanatban behozták a pudingot. Mivel a kanonok, úgy látszik, fogyókúrát tartott, és ez a fogás nem nagyon érdekelte, akadálytalanul kifejthette a véleményét.

– Fölöttébb érdekes megfigyelés – mondta fölcsillanó érdeklődéssel. – Számomra, kedves barátocskám, az orosz rendszer sem kevésbé ellenszenves, ám ne felejtsen el egy finom különbséget. Oroszországban maga a hitelv uralkodik, amelynek fent és lent mindenki aláveti magát. Itt Írországban ellenben a fölsőbbség az, amely megszabja a hitelvet.

– Hát igen, bevallom, sohasem érdekelt különösképpen, kik és mifélék azok, akiknek majd dolgozom. De vajon ezek itt, az Í.I.T. élén, valóban olyasféle alakok, mint Hitler és bandája? Mármint személyükben?

– Ezt nem tudom megmondani, mivel én magam sohasem találkoztam senkivel ezek közül az emberek közül.

– Akkor...

Jobb kezének mozdulatával félbeszakított:

– ... Honnan tudom, hogy léteznek, mi? Nos, Mr. Sherwood, én már majdnem húsz éve itt élek Írország nyugati felében. A munkám sokféle emberrel összehoz, az egyházon belül és kívül egyaránt. Én láttam az Í.I.T. első csíráit, és láttam az utóbbi tíz év rohamos növekedését.

Fölemelt ujjával hangsúlyozta a szavait:

– És ezalatt az idő alatt még egyszer sem találkoztam olyan Í.I.T. alkalmazottal, aki saját munkaterületén maga döntötte volna el a fontosabb kérdéseket. Csupa rabszolga, Mr. Sherwood. Pontosan ezért tanácsoltam magának, hogy alaposan fontolja meg, mielőtt összeköti a sorsát ezekkel az emberekkel.

– Ezek szerint mindenki utasításokat hajt végre, kivéve persze azokat, akik az utasításokat kiadják. De van valami elképzelése arról, uram, hogyan késztetik engedelmességre az embereket? Hiszen majdnem úgy fest az egész, mint egy hadsereg.

– Pontosan úgy van: ez egy hadsereg. Szó szerint értse a dolgot: a vonalon túl egy nagy hadsereg dolgozik. De csúnyább dolgokat is suttognak, mindenféle szerekről, sőt még baktériumokról is. Azt mondják, hogy azok az emberek, akik átesnek az Í.I.T.-orvosok kezén, többé már nem ugyanazok az emberek.

– De most már elég legyen, John! – szólt közbe a felesége. – Méghozzá vacsoraidőben! – tette hozzá, hogy leplezze a nyugtalanságát.

A kanonok szavai igen nagy, sőt megrendítő hatással voltak rám. A szerekről elejtett megjegyzése, ha üres szóbeszéd is, de valahogy egybevágott Parsonage-nak azzal az állításával, hogy az Í.I.T. valami módon jó néhány ügynököt átcsábított magához. Mindig is fúrta az oldalamat, hogyan sikerült annyi (az ő szempontjukból) megbízható tudósra szert tenniük, és miért van az, hogy ezek közül alig akadt megbízhatatlan. Ez volná hát a dolog nyitja? Mindenesetre erősen megcsappantak azok a reményeim, hogy ennek a hihetetlen szervezetnek a bennfentesei közé befurakodjam.

– Azt azonban nem tagadhatja senki, hogy Írország egyszerű népének most sokkal jobban megy a sora, mint azelőtt – jegyezte meg az egyik tanítónő.

- A helyzet az, hogy bizonyos területen sokkal jobban állunk, más területeken viszont jóval rosszabbul – felelt a kanonok. – A régi jó időkben hírét se láttuk ezeknek a rendőrségi zaklatásoknak – tette hozzá. – Se ezeknek a járőröknek a maguk vég nélküli kérdezősködéseivel, nappali kijárási tilalmak se voltak, se az, hogy minden idegennek a nyomába akaszkodnak.

A tanítónő hallgatott, és a pap végre más témába kezdett:

– Paddy azt mondja, hogy elromlott a kocsija – fordult vissza hozzám. – Holnap néhány órára Limerickbe szándékozom menni. Nem segíthetném ki talán valamivel?

Megköszöntem a szívességét, és azt mondtam, hogy egy új feszültségszabályozóra lenne szükségem. Vacsora után pedig átmentem Mrs. O'Callaghanhoz, hogy használhatom-e a telefont. Ezután csatlakoztam a többiekhez a kicsiny társalgóban. A ház mögötti dombokon üvöltött az orkán.

A kandallóban kellemesen lobogott a tőzegből rakott tűz. A társalgás egy pillanatra sem lankadt, a kanonok ugyanis nagyszerű anekdotázónak bizonyult, és ki nem fogyott hátborzongató történeteiből. Ahogy az est előrehaladt, úgy tért rá ő is a harmadkézből hallott szellemekről a másodkézből hallottakra, végül az olyanokra, amelyekről személyesen eskü alatt kezeskedett. A hölgyek határozottan idegesek lettek, és az igazat megvallva én sem kevésbé, mivel a szellemvilág egyáltalán nem hatott rám megnyugtatólag. Itt volt hát megint ez az istenverte alak nem elszenesedett csonthalomként, mint gondoltam, hanem életnagyságban, és meséli a maga mesterien kerek természetfölötti történeteit.

A kis szoba annyira átmelegedett, hogy ki kellett nyitnunk az ajtót. A tűz még mindig fényesen lobogott, és az ablakot vadul csapkodta az eső. Ekkor a pillanatnyi csendben a szemem sarkából észrevettem, amint egy sugár kiugrik a kandallóban fényes-vörösen izzó tőzeghalomból. Egy villanás alatt átsuhant a szobán, és eltűnt a nyitott ajtóban. A nők élesen fölsikoltottak; a két tanítónő átvetette magát a szobán, és kikötöttek az ölemben, és szinte belapítottak a karosszék párnái közé.

A kanonok arca holtfehérre vált, mert azt hiszem, azzal sikerült ilyen tökélyre fejlesztenie mesemondó művészetét, hogy félig maga is elhitte hajmeresztő históriáit.

– Érdekes, mi lehetett ez? – mondta magára erőltetett nyugalommal.

– Szeretnék körülnézni egy kicsit – válaszoltam börtönöm mélyéről. A két tanítónő zavartan elnézést motyogott, és kiszabadította magát a kupacból – iménti sikoltozásuk bőven kárpótolt korábbi hallgatásukért.

– Azt hiszem, macska lehetett – mondta a kanonok.

– És hogy került volna egy macska a tűz kellős közepébe? – vetette ellen a felesége megingathatatlan logikával.

A vége az lett, hogy a kanonok meg én kimentünk, hogy megkérdezzük Paddyt., Ez kijelentette, hogy a házukban nem tartanak macskát. Viszont reszkető hangon azt bizonygatta, hogy amit láttunk, az egyáltalán nem macska volt, hanem "ő maga", ezt a véleményt azonban a kanonok szemmel láthatóan nem tudta összeegyeztetni protestáns meggyőződésével. Kettesben körüljártuk a házat, de nem találtunk semmit. Visszamentünk a társalgóba.

– Eh, semmiség az egész – mondta a kanonok rosszul leplezett nyugtalansággal. – Csak azt bizonyítja, hogy már régen le kellett volna feküdnünk.

Elővette a zsebóráját, és fölkattintotta. Rémülten odapillantottam, hogy vajon látok-e rajta koronát bevésve, ilyesmi azonban nem volt.

Az álom köde már lassan beburkolt, amikor tompa puffanást éreztem az ágyon, és visszafojtott nyávogás ütötte meg a fülemet. Mégiscsak macska volt hát!

Reggelre elcsöndesedett a szél, és az eső is alábbhagyott. Amikor lementem, a kanonok már reggelinél ült.

- Macska volt! – fogadott diadalmasan. – Láttam a lépcsőn ülni a kis koldust. Azt hiszem, a vihar elől keresett menedéket, valahogy bemászott a kéménybe, és lecsúszott a szobába, akár egy keleti tűzvarázsló. Gondolom, kilenc életéből a felét rászánta erre az egy vállalkozására.

A kanonok fölszabadultan nevetett, és az egyik tanítónő halvány mosollyal nyugtázta jókedvét.

– Vajon nincs-e a macskának egészen sajátságos jelentősége a boszorkányság mesterségében? – jegyeztem meg.

Senki sem érzett rá kedvet, hogy fölvegye a kesztyűt. Sőt a kanonok éles fordulatot adott a beszélgetésnek:

– Gondolom, tíz óra körül útra kelhetek Limerick felé. Volna kedve velem tartani, avagy rám bízza, hogy elhozzam, amire szüksége van?

Azt feleltem, hogy szívesen elmennék vele, mivel nem tudnám pontosan leírni, milyen feszültségszabályozó kell a kocsimba, de ha meglátom, ki tudom választani.

Kicsit körülményes volt megmagyaráznom Mrs. O'Callaghannak, hogy bár visszajövök a kocsimért, de nem biztos, hogy a házába is vissza fogok térni. Szerencsére még mindig kelekótya alaknak tartott, akit nem kell komolyan venni. Így hát sikerült kifizetnem a számlákat, és tizenegy előtt tíz perccel útra kelhettünk a kanonokkal.

Limericktől hatmérföldnyire délre sorompó állta utunkat.

– Razzia – jegyezte meg a kanonok meglepő nyugalommal, miközben lefékezte az autóját. Egy rendőr zöld papírlapot nyomott a kezébe.

– Mutassa föl ezt, uram, amikor vissza akar jönni. Gondolom, az iratai magánál vannak, ugye?

– Persze; természetesen – felelt a kanonok.

– És önnél, uram? – a kérdést hozzám intézte.

– Persze, természetesen – feleltem.

A kocsi megiramodott, és én besétáltam a csapdába, egy nappali kijárási tilalom alatt álló városba, ahol minden idegen eleve gyanús. Nem először sajnálkoztam miatta, hogy nincsenek ír személyazonossági irataim. Nem akartam a határon áthozni Dublinbe ilyen iratokat, Seamus Colquhounra pedig ebben a vonatkozásban nem nagyon számíthattam. Brit útlevelemnél rosszabb papírt nem is kívánhattam magamnak. Súlyos hiba volt, hogy a kanonokhoz csatlakoztam, Limerick azonban csaknem félúton volt a célomhoz, aztán meg az előző napok nyomorúságos vándorlása után kapóra jött ez az ajánlat.

A kanonok kitett a városban, és azt mondta, hogy négy óra körül várni fog rám a Hilton Hotel előtt. Sajnáltam, hogy nem búcsúzhattam el tőle, ugyanis eszem ágában sem volt négykor ott lenni a Hilton Hotel előtt.

Késedelem nélkül megkerestem a Pan American légitársaság városi irodáját.

– Tegnap telefonon rendeltem. helyet az esti gépre Londonba – mondtam a tisztviselőnek.

– A neve, uram?

– Sherwood, Thomas Sherwood.

Végignézte a listát, aztán helyeslőleg bólintott.

– Lesz szíves az útlevelét?

Azt a nyugtalanságot, amelyet az útlevél átadásakor éreztem, csak az a gondolat enyhítette, hogy nagyon is rosszul állna a szénám, ha már egy repülőtéri tisztviselőt sem tudnék átejteni. Egy pillantást vetett a fényképre, letépett egy szelvényt a tartózkodási engedélyről, és visszaadta az útlevelet. Gondolom, semmi különös nem volt abban, hogy valaki brit útlevéllel Londonba vált repülőjegyet.

A tisztviselő kitöltött egy jegyet, és kezembe nyomott egy zöld fölszállási kártyát. Kifizettem a jegyet, és megkérdeztem :

– Úgy láttam, hogy az előttem álló embernek sárga kártyát adott. Miért?

A tisztviselő lehalkította a hangját:

– A rendőrség utasítására sárga kártyát adunk mindenkinek, aki a kijárási tilalom kihirdetése után rendel helyet. Az ön kártyájával, uram, rendben lesz minden. Ha elfogad tőlem egy tanácsot, én a maga helyében minél előbb buszra szállnék, és kimennék a repülőtérre.

– Miért?

– Azért, mert a rendőrség azt akarja, hogy mindenki, akinek érvényes iratok vannak a birtokában, minél előbb hagyja el a várost. Ez megkönnyíti a többiek ellenőrzését.

Fölszálltam a buszra, áldva a szerencsés csillagzatomat, hogy valami hatodik érzék sugallatára tegnap este telefonon megrendeltem a jegyemet. A legrosszabb esetben visszaröpülök Londonba. A küldetésemet nem fejeztem be, de legalább elfogadható mesével állhatok elő. Mindenesetre némileg megkönnyíthetem a dolgát annak, aki utánam jön.

A rendőrség minden bizonnyal észreveszi, hogy alaposan letértem a helyes útról, legalábbis ami az útitervemet illeti. Számíthattam rá, hogy ki fognak kérdezni, de nem hittem, hogy bármilyen komoly vádat szögezhetnének nekem. Ha okot látnak alapos gyanúra, akkor kellő erőfeszítéssel kétségkívül le tudnák nyomozni egész tevékenységemet, bár nem tudtam volna meglelni az okát az ilyen mélyreható vizsgálatnak. A legvalószínűbbnek az látszott, hogy rajtam tartják a szemüket mindaddig, amíg föl nem szállok a gépre, nehogy meglépjek.

De mindettől megmentett buszbeli szomszédom, egy alacsony, megítélésem szerint hatvanöt körüli férfi, kék viharkabátján a New Jersey Sno Club jelvényével. Elmondta, hogy kis gyára van Elizabeth városában, és először látogat Írországba. Amikor a rendőrök fölszálltak a buszra, és elkezdték az előttünk ülők papírjait ellenőrizni, hangosan méltatlankodni kezdett. A rendőrök ránk sandítgattak, és minden fej felénk fordult. Ekkor a kis emberke kijelentette:

– Sőt mi több, még azt sem engedték meg, hogy lássak valamit ebből az Í.I.T.-dologból. Pedig amint hallom, sok olyasmi van náluk, amit mi is fölhasználhatnánk odaát az Államokban.

Amikor a rendőrök hozzánk érkeztek, rájuk mordult:

– Egy percre sem hagyják nyugton az ártatlan embereket! Lesz majd néhány kérdésem, amikor visszaérek New Jerseybe.

A rendőröket annyira izgatta, hogy minél előbb sort keríthessenek az öregfiúra, hogy elég fölületesen átsiklottak rajtam. Csak a zöld kártyám, az útlevelem és a vízumbélyegzőm érdekelte őket.

Az öreg fickó holmiját azonban alaposan átfésülték, beleértve a csomagjait is. Ő közben egy pillanatra sem hagyta abba a méltatlankodást. Hogy írni fog a képviselőjének a Kongresszusba. Hogy a feleségét is fölhergeli, hogy nyújtson be panaszt a helyi nőklubnál – ennek a fenyegetésnek a súlyosságáról két másik amerikai férfi is biztosította a rendőröket. Végre a rendőrök zavartan eltávoztak. Az volt a benyomásom, hogy nem én voltam az egyedüli utas, aki megkönnyebbülten sóhajtott föl.

A repülőtéri látogatás nem volt ellenemre. Első látásra az látszott a legegyszerűbb útnak a Í.I.T. területére, hogy leszáll az ember a repülőtéren, aztán egy kis csónakkal leereszkedik a Shannonon, és kiköt valahol a folyó déli partján. A kémkedéstől függetlenül bizonyára a repülőtéren keresztül vezetett az Í.I.T.-termékek kicsempészésének gyümölcsöző útja. Egyszer olvastam azt a szabályt, hogy ha valahol hasznot hajtó panama lehetősége áll fönn, akkor bizonyosra vehető, hogy ezt a panamát maradék nélkül ki is használják. Ha ez igaz, akkor kétségkívül kell egy útnak lennie a Shannon repülőtéren keresztül az Í.I.T. földjére.

Az nyilvánvaló, hogy aligha tudok meg sokat, ha a főcsarnokban ődöngök, és az sem lenne tanácsos, hogy a repülőtéren csámborogjak, mielőtt jobban megismerném a terepet. Egy alkalommal a nyári szünetben egy strathpefferi hotelben dolgoztam, hogy megkeressem az északnyugati hegyvidék bebarangolásához szükséges pénzt, így volt némi ismeretem a konyhai és éttermi munkában. Tudtam, hogy mindig akad valamilyen konyhai munka, amit nem szívesen vállal senki, úgy döntöttem, jelentkezni fogok. A külsőm illett a szerephez (úgy néztem ki, akár egy útonálló), és tudtam, hogy az ajánlásaimat sem fogják alaposan átvizsgálni. Azt is tudtam, hogy aligha adnak olyan munkát, amelyben kapcsolatba kerülhetnék a vendégekkel. Az ilyen munkakörökre sokan pályáznak a borravaló reményében. Ezért nemigen volt meg annak a kockázata, hogy buszbeli útitársaim fölismernének.

Volt a zsebemben néhány megfelelően szurtos levélpapír az Egyszarvú Hotel cégjelével. Az egyikre ráfirkantottam az alábbi komikus közleményt:

Ajánlás Joe McCloy részére. Hasznos ember lehet a ház körül.

Shaun Houseman

igazgató

Jól számítottam: a konyhafőnök fölfogadott. Méghozzá olyan munkára, amit vártam, és amibe bele is vetettem magam a tőlem elvárható kétes ügybuzgalommal.

A gépem elment, és ezzel nagyobb szabadsághoz jutottam. A városban majd kereshetik Thomas Sherwoodot, a pontos, pedáns diákot, de nem fog föltűnni nekik a durva, faragatlan Joe McCloy, aki élelmiszert trógerol a konyhaajtó előtt.

Megismerkedtem egy lehetetlen nevű kazánfűtővel (Rory Parnellnek hívták), aki talált számomra egy lyukat, ahol meghúzhattam magam éjszakára, ezért úgy döntöttem, hogy egy időre megbújok új álcám mögött. Vásároltam magamnak borotvakészletet, egy darab szappant meg egy tiszta inget, amely szörnyűséges kockászöld színével egész jól illett a szerepemhez.

Három nappal később történt, úgy tíz óra tájban este, hogy az egyik bárpincér félrevont.

– Joe fiam – szólított meg –, szeretnék pár órára lelépni. Mint igaz barátot kérlek, nem ugranál be addig helyettem?

Mivel ez volt az első alkalom, hogy szóba elegyedtünk, nem tudom, hogy lettem egyszerre az igaz barátja, de ő egy csöppet sem zavartatva magát, így folytatta:

- Ne félj, csak egy-két piszlicsáré rendelést kell fölvenned, teát, kávét, esetleg egy pohár whiskyt. Viszont zsebre vágod a borravalót.

Megjátszottam a részvétlen, szinte az ostobaságig csökönyös fajankó szerepét, és csak akkor álltam kötélnek, miután a pasas alaposan "megkent". A vesztegetés nagyságából arra következtethettem, hogy vagy valamilyen sötét üzletben sántikál, vagy pedig lány van a dologban. Fölvettem fehér kabátját, és a helyére álltam.

Persze a munka nem volt nehéz. Minden géppel újabb és újabb vendégsereg érkezett. Összegezve a dolgot, magam is elcsodálkoztam, mennyi borravaló gyülekezett a zsebemben.

Nem csoda, hogy így törték magukat ez után az állás után, és az sem csoda, hogy szerencsés birtokosai egyhamar szert tesznek arra a nyájas és kedélyes arcátlanságra.

Éjfél után fél három lehetett, amikor az egyik ablakfülkében magához intett egy magányos férfi. Odaléptem hozzá, hogy fölvegyem a rendelést. A tekintetünk összetalálkozott, és fölismertem a New Jersey Sno Club tagját, bár ezúttal nem volt rajta a viharkabátja.

– Így hát megint találkoztunk, fiatalember. Lenne szíves kijönni velem? Lenne egy ajánlatom a számára, de nem szeretném mindenkinek az orrára kötni.

Miután találtunk egy nyugalmas helyet, így folytatta :

– Ha azt hiszik, hogy Hiram Q. Savage-nek elveszik a kedvét ezekkel a szabályokkal meg előírásokkal, akkor alaposan tévednek, a rohadt életbe. Azt mondtam, hogy megnézem magamnak ezt az Í.I.T.-t, és én állom a szavamat. Eszem ágában sincs, hogy kiröhögjenek, ha visszamegyek Elizabethbe, azt már nem, uram! De szükségem van a segítségére, fiatalember.

– Hogyan lehetek én a segítségére?

– Ebben akarok megegyezni magával. Ott áll a folyón kikötve a csónakom. Majd hanyatt estem, amikor közölték velem, hogy nem használhatok motorcsónakot a zaj miatt, én viszont túl vén vagyok ahhoz, hogy messzire elevezzek.

– Azt akarja, hogy én is átevezzek önnel a folyón?

– Azt. Talán meg kellett volna mondanom, hogy élek a gyanúperrel, miszerint maga nem egészen az, aminek kiadja magát. Talán el kellene mennem egy bizonyos helyre, és közölni velük a gyanúmat. De nem teszem. Inkább fölajánlok magának egy tisztességes üzletet.

Némi huzakodás után abban állapodtunk meg, hogy ötven ír fontért átviszem Í.I.T.-területre. Két dolog nyilvánvaló volt: az egyik, hogy semmi bűnös szándéka nem volt, a másik, hogy égetően szüksége volt rá, hogy átjusson a vonalon, ha meg merte kockáztatni a folyón való veszélyes átkelést. Mert egy percig sem kételkedtem benne, hogy fölöttébb kockázatos vállalkozás lesz éjszaka, egy kis lélekvesztőben átvergődni a Shannon sodrán, nem beszélve az őrjáratokról, amelyek föltétlenül ott fognak cirkálni körülöttünk.

Persze, könnyen lehetett volna beugrató ügynök is, de ezt a gyanúmat, mint elég valószínűtlent elvetettem, azzal, hogy nekem is jól jön, ha együttműködöm vele. Az volt az elgondolásom, hogy a csónakkal nem a Shannonon, hanem a Fergus folyó széles torkolatán vágok át. Ezzel jókora kerülőt takarítok meg a szárazföldön.

Ha sikerül Kildysart közelében partot érnem, akkor már csak alig egy napi járóföld választ el Kilkee-től.

– Honnan tudja, hogy nem megyek el az illetékesekhez, és nem árulom be magát? – szögeztem neki a kérdést.

– Ha valaki olyan sokat élt, mint én, és annyi üzletet bonyolított le, mint én, akkor megtanulja megítélni az embereket. Vagy megtanulja, vagy kihull az üzleti életből, én viszont még nem hullottam ki belőle.

– Honnan szerezte a csónakot?

– És azt is megtanulja, hogy ne adja ki a barátait. Vésse gondosan az emlékezetébe ezt, fiatalember.

– Rendben van. Lássuk a csónakját.

Elrejtettem a fehér pincérzakót, mivel túlságosan szembetűnő lett volna. Végigmentünk a repülőtér szélén; a kis emberke egy törpe fürgeségével baktatott előttem. Végre elértük a kelet-nyugati csatornát, amely a szárazföld és egy északra fekvő sziget között húzódik. Leselkedő őrjárat helyett a csatorna nyugati torkához közel valóban egy kis csónak volt kikötve. Az evezői be voltak bugyolálva. Megítélésem szerint alkalmasnak látszott rá, hogy baj nélkül átjussunk vele a Fergus-öblön. Legalábbis följogosítottnak éreztem magam ilyen véleményre azoknak a kiterjedt tapasztalatoknak az alapján, amelyeket az Első és Harmadik Trinity Evezős Klub hetes számú nyolcasában megszereztem.

Holdtalan éjszaka volt, de a csillagok derengésében elég jól ki tudtam venni útitársam mozdulatait, mihelyt ellöktem magunkat a parttól. Láttam, hogy egy kerek valamit, bizonyára egy iránytűt vesz ki a zsebéből.

– Túlságosan letért nyugat felé. Fordítsa a bal kezem irányába a csónakot, amíg azt nem mondom, hogy elég.

Persze hogy nyugatnak tartottam, már amennyire a csillagok alapján meg tudtam ítélni az irányt. Szavait elengedtem a fülem mellett.

Ekkor azonban egy másik holmit is elővett a zsebéből-. A csillagok fényében fölismertem, hogy revolver.

– Semmi ostobaság. Fordítsa meg a csónakot, ahogy mondom.

Ezúttal is rá kellett jönnöm, hogy bakot lőttem. Megfordítottam a csónakot az általa diktált irányba.

– Tisztában van vele, hogy mennyire kockázatos, amit művel? – kérdeztem.

– Már hogyne lennék – felelte gúnyosan.

– De hiszen ez őrültség. Ez azt jelenti, hogy át kell vágnunk a Tarbert zuhatagon.

– Természetesen, de a dagály bennünket segít, ha igyekszik, és nem tölti fecsegéssel az időt. Rajta, húzza meg az evezőket!

– Örömest átengedem a helyem, ha úgy hiszi, hogy jobban boldogul. Mondom, hogy ez őrültség. Kell lennie könnyebb útnak is az Í.I.T. területére.

– Ha van, úgy én nem leltem rá, holott jó ideje próbálkozom vele.

– Ez még nem ok ilyen hallatlan kockázatra.

– Az én esetemben igen. Én már öreg ember vagyok, és nincs sok időm hátra. Ha én a maga helyében lennék, fiatal barátom, tán én is másként gondolkodnék.

– Én másként gondolkodom.

– De a gondolkodás most nem a maga dolga – mondta kurta kis nevetéssel.

Vajon rám lő-e, ha megfordítom a csónakot? A kockázat nagyjából egyenlő volt azzal, mintha nekivágok a folyónak. Ha sikerül átvergődnünk az Í.I.T. partjára, akkor én is oda jutok, ahová eredetileg is akartam jutni. A mérleg serpenyője végeredményben afelé billent, hogy folytassam az utat lefelé a folyón, ámbár nem nagyon tetszett, ahogy a sodrás máris kezdte magával ragadni a csónakot.

– Minden bizonnyal nem számított arra, hogy a véletlen összehozza valakivel, aki evezni fog ön helyett, nemde? – jegyeztem meg kíváncsian.

– Minden bizonnyal nem – felelte. – Az a fiatalember, akinek a helyére maga belépett a repülőtéren, beleegyezett, hogy elkísér engem. Csinos kis összeget kapott ezért, így hát amikor visszalépett az üzlettől, sajnálatos módon kénytelen voltam alaposan elbánni vele.

– És hogy jutott eszébe nekem fölajánlani a boltot?

Újabb nevetés. Ekkor már a sodrás jócskán fölerősödött, és alaposan dobálta a csónakot.

– Tudtam, hogy kompromittálva van. Már a buszon is sejtettem.

– Akkor hát meg kell köszönnöm önnek, amit tett. Azzal akarom visszafizetni, hogy fölajánlok önnek egy jó tanácsot.

Elhallgattam, hogy visszatérítsem a csónakot, amelyet a sebes áradat letérített az útjáról.

– És mi lenne az? – kérdezte.

– Dobja el a pisztolyt. Tapasztalataim szerint a fegyver mindig csak bajt hoz a gazdájára.

– Jó, jó, majd meglátjuk-mondta az előbbi nevetéssel.

Most már éppen ideje volt, hogy abbahagyjuk a csevegést, és minden figyelmemet a csónakra összpontosítsam. Közeledtünk a Shannon fő sodrához, és itt több sziget is volt az öböl nyugati szárnyán. Sikeresen megkerültük őket, és kiértünk a folyóra. Igyekeztem az északi part közelében tartani a csónakot, hogy ameddig csak lehet, elkerüljem a középső sodrást.

Az ár húzása már jócskán érződött, és azt hiszem, már közel lehettünk Foyneshez, amikor nem messze tőlünk éles fénycsóva lobbant föl. Egy őrhajó kapcsolta be a fényszóróját; ez a jármű jóval nagyobb volt a mi kis csónakunknál, talán hat ember volt a fedélzetén. Én gyorsabban fölocsúdtam, mint az öreg fickó, és egy szempillantás alatt rávágtam az egyik evezőlapáttal a pisztolyt tartó kezére. Szerencsére a fegyver belepottyant a vízbe anélkül, hogy elsült volna.

A következő pillanatban megfordítottam a csónakot, és teljes erőből evezni kezdtem az északi part felé.

Hosszú, kimerítő küzdelem után el is értem a partot, mielőtt a hajnal első sugarai megmutatkoztak. Alaposan kidöglöttem, az öreg fiú meg csak egyre nyögdécselt, hogy eltörtem az ujját. Morcosan belegázoltam a sekély vízbe, és partra rántottam a csónakot. Miután szárazra segítettem az öreget, kitálaltam előtte :

– Semmi remény sem volt arra, hogy ezen az úton átjussunk. Nem tudja, hogy a folyó hemzseg az őrhajóktól, amelyek radarral is föl vannak szerelve? Azután meg mondtam önnek, hogy nem szerencsés dolog fegyvert hordani.

Felkötöttem az öreg fiú kezét, ahogy tudtam (nem történt komoly baja), és elkísértem a Kildysartba vezető útra. Aztán amikor kissé összeszedtem magam, betértem egy kis tanyára reggelizni.

Bár a reggelitől kissé erőre kaptam, továbbra is kimerültnek éreztem magam, egyrészt a hosszú evezéstől, másrészt pedig a vizes bakancsokban való gyaloglástól. Ezért hát szinte fölvillanyozódtam, amikor – ötmérföldnyire Kilrush előtt – megpillantottam egy embert, amint az autóján matatott.

- Segíthetek valamiben? – fordultam hozzá.

A férfi valamiképp ismerősnek tűnt. Fölemelte a fejét a motorházból, és felém fordította az arcát.

Az sem hökkentett meg jobban, amikor Slievenamucknál azon a végzetes reggelen megláttam együtt Housemant meg a hamis papot. Az igazi pap hite a szellemekben beigazolódott. Mert nem más állott előttem, mint Seamus Colquhoun.

10. A VONALON ÁT

– Nicsak, Mr. Colquhoun! És milyen érzés az, ha a holtából föltámad valaki?

– Nicsak, Mr. Fején-találja-a-szöget, aki viccelődni próbál.

Persze, az Irish Times közleménye nem említette név szerint Colquhount. Én pusztán csak egy valószínűnek látszó következtetéshez jutottam el. Amennyire tudtam, kimagyarázkodtam előtte.

– Akárcsak az Okos Tóni, nem? Vagy tán rajtam kívül senki sem volt egész Dublinben, akire a rendőrség rá akarta tenni a kezét?

– Az időpont meg a hely elég egyértelműnek látszott.

– Igazán?

Colquhoun fenyegetően fölegyenesedett, kezében egy franciakulccsal.

– És hol van a jegyzetfüzet? – kérdezte.

– Mr. Housemannál, Longfordban, az Egyszarvú Hotelban, természetesen.

– Szerencsétlen flótás – ordított rám –, ki kellett volna találnia, hogy az a senkiházi eladta a lelkét az ördögnek!

– Ami azt illeti, erre én is rájöttem, de a parancs az parancs. Az én dolgom engedelmeskedni és meghalni, hiszen tudja.

– Hamarább fog meghalni, mint gondolja – dörögte, felém lépve.

– Elég az ostobaságból, Colquhoun. Ha nem dobja el azt a kulcsot, kirázom magából a lelket. Amikor rájöttem, hogy Houseman összeszűrte a levet a G.H.P. társasággal, elégettem a könyvecskét. Valamelyik paraszt földjét trágyázza már.

Ledobta a kulcsot, és nekitámaszkodott a kocsi oldalának. – Igazat beszél?

– Hát persze.

– Átkozottul sajnálom, hogy nem tartotta meg.

– Ne adja itt az ostobát. Legalább féltucatszor elkaphatták a grabancomat az elmúlt három hét folyamán. Vagy azt akarta volna, hogy a rendőrség kezébe kerüljön az az átkozott holmi?

– Azt nem. Azt hiszem, műkedvelő létére megtett mindent, ami magától kitelt – mondta engedékenyen.

– Mi hír Housemanról?

– A legjobb – felelte. – Jó esélyeink vannak rá, hogy eltávozott eme siralomvölgyéből.

– Honnan hallotta ezt? Nekem eléggé meggyűlt a bajom ezzel az alakkal!

– Nicsak, a kis Mr. Ökörszem, a Madarak Királya! Hallja csak, mit csicsereg! Még hogy meggyűlt a baja azzal az alakkal!

– Úgy látom, Mr. Colquhoun, hogy jókora gyalogút áll maga előtt, hacsak nem sikerül rendbe hozni az autóját.

– Furcsa história. A napokban egy különös szerzet, egy törött állkapcsú emberhegy jelent meg Tipperary városában.

– A legvalószínűtlenebb állítás, amit valaha is hallottam.

– Még egyszer mondom, és utoljára, hogy ne szakítson folyton félbe. Amint mondottam, ez a szörnyűséges fickó megjelent Tipperaryben, többszörös koponyatöréssel. Ami különösképpen figyelemre méltóvá teszi ezt az esetet, az az, hogy ezt a fickót úgy ismerték, mint a G.H.P. főembereinek a testőrjét.

– Ami egyúttal még valószínűtlenebb színben tünteti fel számomra a történetet. Vagy maga nem így látja?

Colquhoun most már kezdett valóban dühös lenni. De azért tovább mondta a magáét:

– Ez a fickó. furcsa történetet mesél, amikor végre sikerül szóra bírni.

– És ki az, aki szóra bírja?

– A rendőrök, természetesen. Mire aztán fölkapaszkodtak egy magas hegyi tanyára, ahol rettentő látvány, egy szörnyűséges dáridó látványa fogadja őket. A jelek szerint a tivornyázó társaság annyira lerészegedett, hogy a ház kigyulladt, és egytől egyig hamuvá égtek, még mielőtt észrevették volna, hogy közeledik a halál.

– Colquhoun, maga olyan, mint a lidércnyomás. Nem gondolja, hogy hasznosabb dolog lenne, ha nekiesnénk a motornak? Houseman is a társaságban volt?

– Ez nem biztos, de azt hiszem, hogy közöttük volt. Nem sok nyom maradt, ami alapján azonosíthatták volna az ördögfajzatokat, kivéve ezt ni.

Nem tudtam visszatartani egy meglepett fölkiáltást. A tárgy, amelyet Colquhoun a kezében tartott, egy zsebóra tartozéka volt. A fém részben összeolvadt, de egy korona lenyomatát még mindig ki lehetett venni rajta. Colquhoun rosszallóan csettintett a nyelvével.

– Mire jutna maga a dajkája nélkül, fiatalember? – mondotta. – A hamu közül el kellett távolítanom egy hátizsák fémtartozékait, egy hátizsákét, amely Angliában készült. A rendőröknek esetleg fölkelthette volna egy kissé a kíváncsiságát az a hátizsák.

Elkacagta magát, mivel olyasféleképet vághattam, akár egy hízó, mikor ölik.

– De hát... – makogtam.

– Hogyan találtam ki? Természetesen a maga fiatal hölgyismerőse segítségével, Mr. Mindenttudó. Kapcsolatba lépett velem az után a longfordi kaland után. Sajnos nem várta meg, hogy csatlakozzam hozzá, és elrobogott, hogy kiüsse a játszmából Housemant, és maga is csapdába esett a fáradozása jutalmául. Én néhány napi késéssel eredhettem csak a nyomába, de azért sikerült szagot fognom magukról.

– Számított rá, hogy erre jövök?

– Ne ringassa magát abban a hitben, hogy nekem egyéb gondom sincs, mint hogy kitaláljam a maga szándékait, ámbár elismerem, némileg furdalja az oldalamat, hogyan sikerült megrepesztenie annak a fickónak a koponyáját.

– Gondolom, azt is tudja, mi lett Cathleennel.

– Átvette a bátyja szerepét a vonal mögött. Van még valami, amire kíváncsi, maga csodagyerek?

Lehetséges volna ez? Ezek az emberek úgy élik le egész életüket, hogy vagy ezt, vagy azt a szerepet játsszák?

– Gondolom, most össze akarja kaparni, ami a szétszórt szervezetéből megmaradt, nemde? – kérdeztem.

– És miféle szellemi erőfeszítés során jutott erre a következtetésre?

– Nem jutottam, csak kérdezem.

– Akkor kérdezzen.

Odaléptem a kocsihoz, és megkérdeztem:

– Mi a baja?

– A gyújtás nincs rendben.

– Nemcsak a gyújtás, ha tudni akarja.

– Nem akarom tudni – dörmögte, tanácstalanul lóbálva a kulcsot.

Belehajoltam a motorházba. Néhány perccel később fölegyenesítettem az evezéstől még mindig sajgó hátamat, és kijelentettem:

– Minden hiába, bedöglött a feszültségszabályozója.

– Mit jelent ez, Jankó?

– Ez azt jelenti, hogy újat kell szereznie, és föl kell töltenie az akkumulátort, mert reménytelenül kimerült. És ez azt jelenti, hogy gyalog kell mennie. Van száraz zoknija?

– Mire kellene nekem a száraz zokni?

– Magának semmire, nekem volna rá szükségem. Colquhounból egész Kilkee-ig olyan ádázul ömlött a panasz, hogy végül rám is átragadt a hangulata. A zoknik ellenére alig álltam a lábamon, mire beértünk a városba. Az utolsó mérföldön útitársamból végre kifogyott a szó. Magabiztosan letért a kis halászkikötő felé. Bár az én szememben eléggé föltűnő figura volt, úgy láttam, semmiféle érdeklődést nem váltott ki az emberektől és állatoktól hemzsegő utcákon. Egy-egy teherautó vagy személygépkocsi furakodott át a sokaságon. A hamisítatlan régi Írországba csöppentünk bele. Alig néhány mérföldre innét, a Shannon folyó déli partján pedig a legmodernebb ipari létesítmények kezdődtek, amilyeneket valaha is látott a világ.

Colquhoun befordult egy mellékutcába, megkerülte az úttesten heverésző kutyákat, és belépett az egyik nyitott ajtón. Szinte észre sem vettem, amikor átvette a vezetést, és én ellenkezés nélkül követtem őt. Eszembe se jutott, hogy hátha a rendőrök karjaiba futunk.

Rendőrök nem voltak, a házban tett látogatásunk azonban mégsem volt némi drámai színezet híján. Egy tagbaszakadt, sötét hajú, halászkinézetű fickó , éppen késői reggelijénél ült. Egy takaros asszonyka a tűzhelynél foglalatoskodott. Olyan tekintetek fogadtak bennünket, amelyeket talán ezekkel a szavakkal lehetne lefordítani: "A múlt visszajár kísérteni bennünket. Édes istenem., hát örökkön-örökké bűnhődnünk kell azért, hogy egyszer elkövettünk egy kis ostobaságot?" Egyszóval, lerítt róluk, hogy nem szívesen látnak bennünket.

Én nem kapcsolódtam be rögtön az izgatott, csapongó beszélgetésbe. Ha megfosztjuk a fölösleges szószaporítástól, amely úgy látszik, már elkerülhetetlen velejárója minden Colquhounnal folytatott társalgásnak, akkor röviden az derült ki, hogy Mike és Mary O'Dwyer – férj és feleség – a múltban Colquhounnak dolgozott, most azonban mindenáron meg akarják szakítani ezt a kényelmetlen kapcsolatot. Tulajdonképpen már azt hitték, mielőtt mi betoppantunk hozzájuk, hogy Colquhoun csoportjának széthullásával az ő kapcsolatuknak is vége szakadt. Colquhoun viszont a maga részéről azon volt, hogy újból összeforrassza a láncot, amelynek O'Dwyer nélkülözhetetlen láncszeme volt, mint elismert szakértője annak, hogy ügynököket juttasson be az Í.I.T. területére. Egyszóval; O'Dwyer pontosan az én emberem volt.

Nem volt nehéz megérteni O'Dwyer szempontjait. Saját hajóval rendelkezett, és délen bőséges piaca volt mindenféle töményes halászati terméknek. Így minden kockázat nélkül megtalálhatta a számítását. Valójában az látszott megmagyarázhatatlannak, hogy tulajdonképpen miért is keveredett bele egyáltalán Colquhoun ügyeibe annak idején. Talán ez volt az útja annak, hogy hajóra tegyen szert, vagy talán a kalandvágy.

Mindenesetre ezúttal már semmi vonzóereje nem volt O'Dwyer számára a kalandnak.

– Higgye el, Mr. Colquhoun, erről szó sem lehet – jelentette ki ismételten. – Elmúltak azok a régi idők, amikor nyugodtan hajózhattam végig a part mellett vagy be akármelyik öbölbe. Most már minden helyet villamos hullámokkal figyelnek. Az őrhajók még éjjel is képesek elcsípni bármilyen tengeri járművet, amely öt mérföldre megközelíti a partot. Még a tengeralattjárók elől is hálók zárnak el minden öblöt, így hát még a víz alatt sem lehet besurranni.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy én is bekapcsolódjam.

– Ez mind igaz, kivéve ha vihar van. A magas hullámok ugyanúgy visszaverik a rádiósugarakat, mintha egy sereg apró hajó volna ott. Ez esetben teljességgel lehetetlen megkülönböztetni egy valódi hajót a tengeri hullámoktól. Ezért kecsegtet jóval nagyobb sikerrel egy tenger felőli út, mint a szárazföld irányából, föltéve természetesen, ha viharos a tenger.

– Ez azt jelenti, hogy maga az ő álláspontját támogatja? – kiáltott föl Colquhoun.

Éreztem, hogy még egy ilyen közbeszólás, és én mehetek egyenesen a bolondok házába, mert egyszerűen lehetetlen volt, hogy Colquhounnal bármit is normálisan megbeszéljen az ember.

– Én nem támogatok és nem vitatok semmiféle álláspontot – tört ki belőlem türelmetlenül. – Engem nem érdekelnek az álláspontok. Én pusztán közlöm magával, mi a helyzet.

Mary O'Dwyer elém rakott egy étvágygerjesztő tálat, és egyszerre az volt az érzésem, hogy ingerlékenységemben legalábbis részben az éhség volt a ludas.

– Elismerem, hogy van igazság abban, amit mond – szólt Mike, és közben nagyokat kortyolgatott egy jókora bögre teából. – De ki az, aki a viharos tengeren meg meri közelíteni az itteni partokat? Szerintem csak az, akinek elment az esze.

– El tudna oda juttatni egy könnyű motorcsónakot, anélkül, hogy fölfedeznék? – kérdeztem.

– Ezt meg lehetne próbálni.

– Akkor hát van egy módja, hogy a dolgot nyélbe üssük. Ahelyett, hogy az utasával egészen behajózna a partig; a nyílt vízen, mondjuk, négy mérföldre a szárazföldtől beülteti a motorcsónakba. Ettől kezdve rábízza az utasára, hogyan vergődik baj nélkül partra.

O'Dwyer fürkészőn rám nézett.

– Ez mind nagyon szép, egy dolgot kivéve. – Éspedig?

– A tenger. El tudja képzelni, milyen egy vihar az ír partoknál? A tavalyelőtti télen egy világítótorony őre belefulladt a tengerbe, a hullám lesodorta a szikláról, vagy százötven lábnyira a szokásos vízszint fölött.

– Két malomban őrölünk. Én nem olyan vihart kívánok, amely ötven lábra is fölkorbácsolja a hullámokat. Körülbelül tizenöt láb magas hullámok már elrejtenek az Í.I.T. lokátorai elől egy halászbárkát. Hat lábnyi hullámok pedig már egy kis motorcsónakot is eltakarnak.

O'Dwyer még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Még nyugodt vízen is nagyon kockázatos lenne egy idegen számára, ha egy kis csónakban éjszaka akarna partra szállni.

– Maga nem kockáztatna semmit.

– Ez igaz, de a veszélyt nem hallgathatom el. Aztán hol szereznék motorcsónakokat? Minden alkalommal egy újra volna szükség.

– Ez Colquhoun dolga. Ha számít a maga segítségére, akkor szállítania kell a fölszerelést.

– Hát nem gyönyörű – vágott közbe Colquhoun –, hogy énhelyettem minden dolgomat elrendezi és tisztába rakja egy kotnyeles ifjonc? Még hogy én szállítsam. a fölszerelést, ugye? És maga mi a fenét fog szállítani, Mr. Kisokos?

– Én vásárra viszem a bőrömet. Ha maga megszerzi a motorcsónakot, Mike pedig fölveszi a bárkájára, akkor én vállalkozom rá, hogy kitapasztaljam, járható-e egyáltalán ez az út.

– Hálistennek, most már tudom, hogy osztogatja a parancsot egy játék katona, akár ez a kis Mr. Paprikajancsi itten.

Ritkán veszítem, el az önuralmamat, most azonban gyorsan áthajoltam az asztal fölött, és öklömmel rácsaptam a Colquhoun előtti tányér túlsó szélére. A tányér fölpattant, megfordult a levegőben, és az étel ráborult a kabátjára.

– Ha valóban érdekli, hogy vertem szét annak a fickónak a fejét, akkor boldogan tartok magának egy bemutatót – mondtam.

Az az ellenszenv, amelyet Colquhoun táplált irányomban, azt hiszem, a profi ellenszenve volt egy nagyképű műkedvelővel szemben. És a legutóbbi kudarcok során elég indulat gyülemlett föl benne ahhoz, hogy kész örömest belevesse magát egy olyan erőpróbába, amely győzelemmel kecsegtetheti, ugyanis semmi kétségem sem volt aziránt, hogy elég ügyesen bánik a késsel. O'Dwyer azonban megfosztotta ettől a lehetőségtől.

– Semmiféle verekedést nem tűrök meg a házamban! – bömbölte O'Dwyer. Elég testes és fürge volt ahhoz, hogy mindkettőnket móresre tanítson, és továbbra sem tudtam fölérni ésszel, miért izgatta föl őt egyáltalán Colquhoun megjelenése. Hogyan láncolja magához egy kémszervezet az ügynökeit? A följelentéstől való félelemmel?

Fölálltam, hogy elbúcsúzzam. – Nagyon szépen köszönöm a vendéglátást, Mrs. O'Dwyer. Sajnálom, hogy az étel egy részét így elkótyavetyéltem.

– És ha szabad kérdeznem, hová megy a Mr. Pumpa?

– Hogy vegyek két pár zoknit – feleltem, magamba fojtva a kikívánkozó visszavágást.

Megvettem a zoknikat meg egy zacskó almát, és ezeket majszolgatva föl-alá sétálgattam a mólón, a halászbárkákat tanulmányozva. Ha nem kerülnek igazi orkánba, eléggé viharállóaknak látszottak. A mellvéd közelében leültem egy padra. Észre sem vettem, és elaludtam a napon. A helyi rendőrhatóság kebelében aligha fog gyanút ébreszteni egy kissé gondozatlan külsejű figura, aki békésen horkol a parton, a régi Írországnak ebben a hal- és lószagú zugában.

Jó három órával később ocsúdtam föl, azzal az érzéssel, hogy vízcsap alá kell dugnom a fejemet. Amint visszaballagtam a mólón, az járt a fejemben, hogy mindenekelőtt munkát kell találnom az egyik bárkán; ebben nem láttam különösebb nehézséget, mivel a déli ipar elszívó hatása folytán mindenütt hiány volt munkáskezekben. Talán O'Dwyernél kellene először megpróbálnom. Legalább elkerülném azt a veszélyt, hogy fölad a rendőrségen. A holmimért amúgy is vissza kell mennem hozzá.

O'Dwyeréknél megtudtam, hogy Colquhoun már elment, amit leírhatatlan megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, mivel valójában már nagyon elcsigázott voltam: az utóbbi rendkívül megerőltető hét alatt tulajdonképpen csak egyetlen éjszakát sikerült rendesen végigaludnom. Viszont aránytalanul aggasztott, hogy nem tudom visszaadni a zoknikat.

– Nem volna szüksége egy emberre? – kérdeztem.

– És hogyan jelentsem be?

– Hogy dublini diák vagyok, és néhány hetet munkával töltök a nyári szünidőből. A nevem Thomas Sherwood.

– Örvendek, Tom fiam. Gyakorlat?

– Félek, hogy nem sok; néhány kiszállás Bidefordból.

– Hát igen, több nem is várható egy dublini diáktól – mondta nevetve. – Az öreg Slugeamusnál van egy üres szoba, ahol elalhat. Bízhat benne, mint saját magában. Később majd elviszem a házához.

– Oda nem viheted – szólt közbe Mary O'Dwyer. – Aszongyák, hogy akkora legyek vannak a háza körül, mint a darazsak.

– Hallgass, asszony! Nem lesz semmi baja – intette le Mike.

Seamus McCarthyról, akit "öreg Slugeamus"-nak ismertek, kiderült, hogy többé-kevésbé állandó tagja O'Dwyer legénységének, és egész éjszakán át tartó halászatok után képes átinni az egész napot. Eleinte azt hittem, hogy sohasem alszik, de aztán rájöttem, hogy az alvás nem zavarja a munkavégzésben. Ha pedig rossz volt az idő, egyfolytában végigaludt két éjt és két napot. Háza leírhatatlan rendetlenség benyomását keltette, s egy lármás papagáj még csak növelte a ház amúgy is élénk mozgalmasságát. A Kilkee-ben eltöltött két hét alatt csak valamelyes felszínes rend látszatát sikerült megteremtenem nála. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a Danaidák hordójának megtöltése sem jelenthetett nehezebb föladatot: előbb-utóbb bekövetkezett volna az az állapot, amikor Slugeamus ugyanolyan gyorsan fölforgatna és beszemetelne mindent, mint amilyen gyorsan én képes volnék rendbe rakni a házat. Ez az állapot azonban sohasem következett be, mivel Slugeamus folyton megelőzött néhány nagyságrenddel.

Külsejét tekintve a közepesnél magasabb termetű, keménykötésű, jó erőben levő, homokszín hajú férfiú volt. Bő fekete pulóvert, gumicsizmát és ellenzős sapkát viselt. Gondolom, volt rajta ing is, erre azonban nem mernék megesküdni, mivel a pulóver magasan eltakarta tömzsi nyakát.

Azt hiszem, nagy sikerem volt az öregnél, mert az egyik este, miután fölöntött a garatra, elővett egy kis méretű vízhatlan kazettát.

– Egy tetemről van – jelentette ki büszkén.

– Ki, mi, és hol volt ez a tetem?

– Szűz Máriám, beszél, mintha könyvből olvasná! Ez a fickó egészen fölpüffedt a víztől, legalább egy tucat misét végig úszkált és hánykolódott ott kint.

– Azt akarja mondani, hogy a holttest kis híján két hétig lebegett a vízen – fordította le O'Dwyer.

– Hánykolódott, akár egy kis kagyló a sziklák között – helyeselt Slugeamus –, mint egy hájtömeg.

– És mi volt a szelencében? – kérdeztem.

– Avagy nem arra várunk-e, hogy mit fog mondani a professzor?

Ezt minden további nélkül fölhívásnak vehettem, ezért üggyel-bajjal fölnyitottam a dobozt. Egy kis papírtekercs volt benne. Azon egy rövid, rejtélyes üzenet:

Kettős spirál. Hatásuk ellentétes

Az egyetlen kettős spirál, amire emlékeztem, az a Crick-Watson-féle DNS modell. De mért kell egy tengelyen hánykolódó hullának a nukleinsav fölépítésére vonatkozó üzenetet hordoznia magával? A "hatásuk ellentétes" kitétel viszont nagyon is homályos volt. Úgy látszik, egyike volt ez az élet azon apró titkainak, amelyeknek a megfejtése nem adatik meg az embernek. Mint kiderült azonban, tévedtem.

Az előző hét undorító időjárása után joggal lehetett viharos tengerre számítani. Ezzel szemben egyik nap múlt a másik után, az idő viszont szép volt és a tenger nyugodt. Belezökkentem egy új életritmusba. Egy órával naplemente előtt erős Diesel-motor hajtotta bárkánk kisiklott a kikötőből. Visszapillantva a szárazföld felé, az öböl olyannak látszott, mint valami csordultig telt kék medence.

A hajónk egyenesen a nyugati égbolton alacsonyan lebegő nagy vörös gömb felé pöfögött. Kitartóan figyeltem a lemerülő napot, hogy elkapjam a "zöld villanást", de sikertelenül. Ezután következett a hálók kivetése és a homárcsapdák ellenőrzése. Furcsa, hogy modem ipari civilizációnk oly keveset módosított a halászat technikáján. A bárka meghajtása persze modern, a tulajdonképpeni halászat azonban nem változott semmit.

Az éjszaka folyamán főztünk magunknak valamilyen zamatos halat vagy egy rákot, amelyet aztán jócskán leöblítettünk teával; az emésztésére senki sem panaszkodott. Napkeltekor bevontuk a hálót, és hazafelé menet ládákba szortíroztuk a halat. A mólónál a ládákat kiraktuk a partra, s onnan egy várakozó teherautóra. Ezután esetleg nekiálltunk a háló javításának; ennek a mesterségnek a fortélyaiba Slugeamus igyekezett beavatni. Nem hiszem, hogy valaha, még ha életem végéig gyakorolnám is, utol tudnám érni ujjai ördöngös fürgeségét.

Arra azonban könnyen rájöttem, hogyan lehetne ésszerűsíteni a ládák kirakodását. Csak az egyik árbocra kellett volna egy ideiglenes darut fölszerelni, aztán egy csigasor segítségével a ládákat a hajófenékről egyenesen a teherautóra emelhetnénk. Megemlítettem a dolgot Mike O'Dwyernek.

– Igen, így csinálják a piktek. De hát érdemes ilyen csekély fogással, mint a miénk?

– És mért ne gondolkodna azon, hogyan növelhetné a zsákmányt, most, amikor a piac mindent fölvesz?

– Ez viszont igaz – helyeseli.

Végül is azonban nem adódott rá alkalom, hogy ezt az elgondolásomat átültessük a gyakorlatba. Az egyik napon Mike fölhívta a figyelmemet egy kisebb motorcsónakra, tízlábnyi lehetett a hossza, és elmésen volt megszerkesztve, hogy a fölcsapó hullámok sem tehettek kárt a motorban. Magamba fojtottam a kíváncsiságomat a csónak eredetét illetően, ugyanis nem sok kétségem lehetett afelől, hogy Colquhoun békeajánlatával állok szemben. A fölösleges vitát elkerülve néhány délutánt azzal töltöttem, hogy szétszereltem és újból összeállítottam a motort. Habár szíves örömest fordultam volna egyet-kettőt az öbölben, nyilvánvaló ostobaság lett volna reklámozni a csónakot meg jómagam.

Hamarosan erős, délnyugati szelet jelzett a rádió. Velünk együtt csak három másik bárka hajózott ki azon a sorsdöntő éjszakán. Esett az eső, és csaknem kihalt volt a part, ezért Mike egyszerűen vontatókötélre fogta a kis járművet. De még így sem maradt egészen észrevétlen; egy másik bárka legénységének gúnyolódását Slugeamus hárította el:

– Hát mi lenne más, mint a mentőcsónakunk!

Reméltem, hogy az Isten beszélt az öregből. Tervünk egyszerű volt. Csak rá kell pillantani Kerry térképére, hogy meggyőződjön az ember: egy hajó mélyen behatolhat a Dingle-öbölbe anélkül, hogy öt mérföldnél közelebb kerülne a parthoz. Dingle-től délre eloldjuk a motorcsónakot, és én északkeletnek fordítom a kormányt, s a szél meg a tengeráramlat segítségével kikötök az öböl északi partján, amely eléggé mentes a szikláktól.

O'Dwyernek elég hosszú útra kellett fölkészülnie: majdnem száz mérföld oda és ugyanannyi vissza. Ha tizenkét csomó maximális sebességet veszünk, akkor is tizenhat óra hosszat fog táncolni a hajó a hullámokon, még ha az idő nem is fordul rosszabbra. Ez azt jelentette, hogy legkorábban másnap reggel tíz vagy tizenegy órára vergődhet vissza a kilkee-i kikötő menedékébe. Azért említem ezt, hogy fölmentsem őt az esetleges vádak alól, amelyek az elkövetkező események okán netán őt érhetnék.

Az idő rosszabbodott. A Shannon torkolatát már elhagytuk, és valahol a Kerry-fok magasságában hajózhattunk, tízmérföldnyire a nyílt tengeren. Döntenünk kellett: folytassuk-e az utunkat, vagy visszaforduljunk, most, amikor már ilyen közel vagyunk a célhoz. Úgy határoztunk, hogy folytatjuk az utat; O'Dwyer azzal vigasztalta magát, hogy visszafelé segíteni fogja a hátszél, ha pedig vihar törne ki, akkor befut Dingle-be. Ott persze letartóztatnák őket, de joggal hivatkozhatnának a rossz időre, ezért minden bizonnyal kitoloncolnák őket a Shannontól északra levő vizekre. Én mindenesetre már Dingle előtt eloldoznám magam, és megcéloznám a Dingle-öböl déli partját.

Hajnali háromkor O'Dwyer végre elérkezettnek látta az időt az akcióra. Kijelentette, hogy megpróbál ugyanazon az útvonalon visszatérni, mint amelyen jöttünk. Slugeamus nedves öleléssel búcsúzott tőlem.

– Reménykedjünk, hogy nem fogunk megsiratni – kiáltotta a fülembe.

A tenger nagyon csúnyán háborgott. A kis motorcsónakot olyan közel húztuk, amennyire csak lehetett. A jelzőlámpa fényében szinte lehetetlennek tűnt, hogy átszálljak rá. Az egyik pillanatban két hullám közötti völgyben ringatózott, hogy a következő pillanatban a bárka félmagasságába emelkedjék föl. Nem volt értelme tovább halogatni a dolgot: meg kell várnom, amíg a csónak ismét a legmagasabbra hág a hullám hátán, és akkor ugranom kell.

Kötelet kötöttem a derekamra, akár a hegymászók; a mentőöv ugyanis gátolt volna a mozgásomban. O'Dwyer a kormánynál állt, és igyekezett tartani a bárka és a csónak között a legalkalmasabb távolságot. Így Slugeamusnak adtam oda a kötél végét, ügyelve arra, hogy ne feszüljön meg túlságosan. Aztán a jelzőlámpával kezemben figyeltem a csónakot, amely fölemelkedett, lesüllyedt, föl, le, megint föl – ekkor leugrottam. Fájdalmasan próbálgattam a kezemet meg a lábamat, egyiket a másik után, hogy meggyőződjek róla: szerencsére csak zúzódásokat szenvedtem.

Mihelyt a hajón látták, hogy átjutottam a csónakba, és mozgóképes vagyok, O'Dwyer megnövelte a távolságot a két jármű között, de csak akkor adta ki a parancsot a vontatókötél elvágására, amikor dermedt, érzéketlen kezeimmel végre nagy nehezen sikerült beindítanom a motort.

A kis ladik parafa dugóként hánykolódott a vízen. Nincs az a radar, amelyik föl tudna fedezni, ebben legalább biztos lehettem. A motort nem kapcsolhattam teljes fordulatra, így hát minden figyelmemet az irány tartására összpontosíthattam: a délnyugatról közeledő vihar mindenképpen be fog sodorni az öbölbe. A vihart most már biztosra vettem.

Iránytűvel észak-északkeleti, inkább északi irányt tartottam, mivel éreztem, hogy minél előbb elkerülök a Dingle-öböl közepéről, annál jobb. Kétségtelen, hogy a tervemben végrehajtott kis változtatásnak köszönhetem az életemet.

Nincs rá szó, amely érzékeltetni tudná, mennyi rettenet fér bele egyetlen rövid időbe, így hát meg sem próbálkozom semmiféle rikító leírással. A meztelen tény az volt, hogy átfagytam, sajogtak a tagjaim, bőrig áztam, és kavargott a gyomrom a csónak himbálózásától, amikor jó órányi hánykolódás után a szél süvítésén keresztül elölről hullámtörés zaja ütötte meg a fülemet. A hang után ítélve nem sima part volt előttem: a magas hullámok valamilyen meredek sziklafal talapzatáról csapódtak vissza.

Gyorsan megfordítottam a kormányt, és teljes gázra kapcsoltam. Abban a hitben, hogy O'Dwyer túlságosan mélyen behatolt az öbölbe, és valahol Anascaul közelében járhatok, nyugatnak fordítottam a csónakot. Most a hullámok oldalról ostromoltak, és csak idő kérdése volt, hogy a motor is befullad.

Már-már úgy éreztem, hogy mindennek vége; és O'Dwyer intelme beválik. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy nyugodtabb vizekre leljek, és távol tartsam a kis lélekvesztőt a szikláktól. Legnagyobb meglepetésemre a motor még mindig működött, és hirtelen úgy éreztem, mintha a csónak hánykódása alábbhagyott volna. Az iránytű tanúsága szerint délnyugatra fordultam, vissza a nyílt tengerre. Túlságosan össze volt zavarodva bennem minden, hogysem meg tudtam volna fejteni ezt a rejtélyt. Csak azt éreztem, hogy minden perc nyugalmasabb vizekre visz.

A szuroksötét éjszakában semmit se láttam, legfeljebb a motor hangjának tisztább csengése figyelmeztethetett volna a veszélyre. De már késő volt: a csónak keményen nekiütődött egy sziklának. A meglepetéstől mozdulni sem bírtam, és csak akkor ocsúdtam föl, amikor a hullám leemelte és másodszor is nekicsapta a csónakot a sziklának. Kétségbeesetten ellöktem magam, az ülésről, a térdemet bevertem egy kőbe, véresre téptem a körmeimet, végre mégis megkapaszkodtam egy szikla peremén, amely némileg kiemelkedett a csapkodó vízből.

Óvatosan tapogatózva mászni kezdtem fölfelé a sziklafalon. Ha legalább tízlábnyival följebb tudom küzdeni magam, akkor a dagály sem érhet el. Hamarosan azt éreztem, hogy inkább kúszok, mint mászok. Néhány pillanat múlva füvet éreztem a kezeim alatt. Úgy látszik, egy kisebb sziklazátony lapos tetejére jutottam. Addig kúsztam előre, amíg a tenger morajlása csak halkan szűrődött hozzám. Akkor kimerülten elterültem a földön, várva, amíg megvirrad.

Hajnalodott. Tágas, füves térséget láttam magam előtt, amely lankásan emelkedett déli irányban. Kegyetlenül reszketve, óvatosan visszabandukoltam a partra. Az a szikla, amely olyan meredeknek tűnt, kiderült, hogy nem is olyan nehezen megmászható, ugyanis egy viszonylag lépcsősen emelkedő partok övezte sziklás öbölben szenvedtem hajótörést.

Lassan végigvonszoltam magam a füvön, és mindinkább kikerültem a szélárnyékból: a délnyugati orkán még egyre tombolt, egyre dühöngött.

Az erősödő világosságban fény derült az éjszakai kalandomra is: három-négy mérföldnyire északkeleti irányban sziklák sora nyúlt föl az alacsony felhőkig. Great Blasket sziget sziklái voltak. O'Dwyert jobban visszafogta a szél és a hullámverés, mint ahogy számította, és egyáltalán nem Dingle-től délre bocsátott utamra, hanem jó tízmérföldnyire nyugatabbra, a nyílt tengeren. És én most egy lapos, sík szigetre: Inishvickillane-re kerültem. Most már érthető, miért szerelte le az Í.I.T. a Tearaghton levő világítótornyot. Ha ez működik, akkor mi semmiképpen sem tévedünk el.

Abban a tudatban, hogy valahol már hallottam hasonló esetről, nekifogtam a sziget földerítésének. Végre háromnegyed óra múlva – bár jóval hosszabbnak tűnt az idő – végre rábukkantam egy tekintélyesnek látszó házra. Megindultam feléje, homályosan érezve, hogy ámbár nem sikerült bejutnom a vonal mögé, a helyzetem mégis teljesen kilátástalan. Ekkor eszembe jutott, hogy Stevenson Emberrablásában olvastam, hogy David Balfour egyszerűen elsétált Earraid szigetéről, amikor a dagály visszahúzódott. Inishvickillane-ról azonban nem lehet száraz lábbal elmenni. A csónakom ripityára tört, és nekem nem marad más hátra, mint az első adandó alkalommal föladni magam. Elfogták minden lapomat, mielőtt egyet is üthettem volna.

11. INISHTOOSKERT SZIRTJEIN

Nem volt semmi értelme, hogy átfagyva, csuromvizesen és éhesen tovább folytassam a küzdelmet. Jobb volna haladéktalanul föladni magam, járt a fejemben, miközben a kanyargó ösvényen cammogtam a kőház felé. Bárki lakik is benne, nem fog örülni, ha ebben a korai órában fölébresztem, de ez kétségkívül azok közé az esetek közé tartozott, amikor ha már veszni kell, hát legyen is miért.

Dörömbölésemre egy középkorú, fürdőköpenyes, álmosan pislogó férfi nyitott ajtót. Azt hiszem, arra számítottam, hogy egy helyi kisgazdára bukkanok, aki a birkanyája jövedelmét némi halászattal egészíti ki, és a mesémet is egy ilyen személy használatára eszeltem ki. Ezért jókora meglepetést okozott nekem, amikor egy amerikai kiejtésű hang förmedt rám:

– Honnan a pokolból került ide?

– Ó, többé-kevésbé egy közönséges ördög vagyok, akit a tenger vetett partra.

– Akkor hát kerüljön beljebb. De hát hogy került ide?

– Mondom, hogy a tengerből.

– De az, isten szerelmére, csak nem azt akarja mondani, hogy egy ilyen éjszakán hajótörést szenvedett?

– Más úton-módon nem is jöhettem volna ide. A bárkánk elsüllyedt.

– Hányan vannak még, az ég szerelmére?

– Ketten elmerültek a hullámokban, azt hiszem. A hangom eléggé gyászos lehetett, mert valóban komolyan aggódtam Mike és Slugeamus miatt. Még jó, hogy végső esetben meghúzódhatnak a Brandon-fok mögött. Ez menedéket nyújt nekik a délnyugati szél elől, így hát van esélyük rá, hogy megmenekülnek.

– Akkor hát haladéktalanul meg kell keresni őket.

– És én vajon mit csináltam az elmúlt óra folyamán, ha nem a barátaim után kutattam?

A férfi eltűnt, hogy kisvártatva egy fürdőköpennyel térjen vissza.

– Vegye magára ezt a köpenyt. A fürdőszoba jobbra a második ajtó. Ha végzett, jöjjön vissza erre a folyosóra. Ez elvezeti egyenesen a konyhába.

Köszönetet mormoltam, és úgy tettem, ahogy tanácsolta. Mondhatatlan megkönnyebbülést éreztem, hogy végre megszabadulhattam sóval átitatott ruháimtól. Eleinte egész hideg vizet engedtem magamra, nehogy leforrázzam a bőrömet. Végül kellemes fáradtság érzésével a tagjaimban beburkolóztam a fürdőköpenybe, és csöpögő gönceimmel a kezemben kimentem a konyhába. Itt a sülő szalonna illata fogadott.

– Elrendeltem a légi kutatást. Semmi értelme, hogy föladjuk a reményt.

Ez kellemetlen volt, mivel nem szerettem volna, ha Mike-ot fölidézik. Néhány dolog nyilvánvaló volt. A fürdőszoba meg a konyha ragyogó fölszereléséből ítélve ez semani esetre sem volt parasztház. Inkább egy luxusvillává átalakított parasztház. Az is világos volt, hogy egy viszonylag befolyásos személyiséggel hozott össze a sorsom, legalábbis az utóbbi megjegyzése erről tanúskodott. Úgyszintén bizonyosra vehettem, hogy a mesém aligha fog meggyőzően hatni, de túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogysem ebből gondot csináltam volna magamnak.

Mialatt mohón faltam az ételt, a férfi kíváncsian méregetett.

– Ha megszakadok, sem értem, hogyan került a tengerre – szólalt meg. – Honnan jött?

– Kilkee-ből.

Mint várható volt, meglepődött.

– De hiszen az ötven mérföldre van innen; túl az Í.I.T.-övezeten! Hogyan keveredhetett el ennyire? Fiú, maga eltévesztette a házszámot.

– Orvhalászat.

– Engedelmet, nem értem.

– Az egész partvidéken a Dingle-öbölben található a legjobb nyelvhal. Ha az idő rosszra fordul, de nem túlságosan, akkor gyakorta lejárunk ide szerencsét próbálni. Sok hasznunk nincs belőle, az igaz, de a határvonalon kívül mi halászok valamennyien űzzük ezt a sportot.

– Gondolom, nem számítottak ilyen viharra.

– Nem, uram. Az időjárás-jelentés fodrozódó tengert és mérsékelt szelet ígért, de nem vihart.

– Mindez újdonság számomra.

Ebben egy percig sem kételkedtem. Ostoba volt a mesém, de legalább a jelenlétem némiképp valószínűsítette. Ha ez a barátságos fickó nem leli örömét benne, ám rajta: találjon ki jobb magyarázatot. Az igazság még ostobábbnak tűnt volna.

Mikor végeztem a reggelimmel, a házigazdám kezembe nyomott egy pizsamát, és fölkísért az egyik hálószobába. Az idő már fél hétre járhatott. Beestem az ágyba, és azonnal álomba zuhantam.

Sötét volt, mire fölébredtem. Fölgyújtottam a villanyt, és észrevettem, hogy egy öltönyt – nem az enyémet – hoztak be, amíg aludtam, meg borotvát, szappant és fogkefét. Mire rendbe szedtem magam, hogy lemenjek, egész tekintélyes külsőt öltöttem, jószerivel először az elmúlt két hónap folyamán, pontosabban amióta elhagytam Dublint.

Talán nem árt, ha elmondom, hogy az emeleten hat vagy még több hálószobája volt a háznak, a földszinten viszont, a konyhán meg a fürdőszobán kívül, amelyet én is használtam reggel, mindössze egy igen nagy szoba volt.

Beléptem ebbe a terembe, és jócskán meglepődtem, hogy hat embert találtam odabent. Ott volt a reggeli amerikai, két lány meg egy furcsán vegyes színű férfi (sötét bőr és világos haj); egy harmadik lány, csinos, valódi szőke; végül egy harmadik férfi, úgy harminc év körül.

Senki sem mutatkozott be. A harmadik férfi megszólalt:

– Ez hát a te tengerből előbújt legényed, mi, Homer? – Aztán felém fordult, és parancsoló hangon rám szólt: – Kimehet a konyhába, és készítsen magának, amihez kedve szottyan.

– Köszönöm, uram.

Eltávoztam a konyhába, és ez a hirtelen és lekezelt elbocsátás sem tudta letörni jó hangulatomat. A valódi szőke utánam jött.

– Ha nincs ellenére, megmutatom magának, mit hol talál – mondta.

Kicsit restelkedve adtam tanújelét farkasétvágyamnak, amikor társaim minden valószínűség szerint a hullámsírban fekszenek. Még rosszabb volt, hogy a szőke faggatni kezdett, hogyan szakadtam el tőlük, és hogyan vetődtem partra a szigeten. Azt a taktikát választottam, hogy egy szótagú szavakkal felelgettem, és elszántan fújtam az orromat. A lány végül is magamra hagyott én pedig nekifoghattam fejedelmi vacsorámnak.

A jelek szerint a vihar a végét járta, aminek igen megörültem. Mike és Slugeamus bizonyára úton vannak hazafelé, még ha a napot az öböl menedékében kellett is eltölteniük. Lelkiismeretesen elmosogattam magam után, mivel a lehető legnagyobb szerencsét sikerült kifognom. Az amerikai már a hajnali világosságban is ismerősnek tűnt. Persze hogy Homer Hertzbrun volt, a Nobel-díjas atomfizikus. Sőt mi több, a harmadik férfiú, aki kiparancsolt a konyhába, nem volt más, mint Arthur Mitchell, a Királyi Akadémia tagja, a cambridge-i vegyész. Ez volt az az ember, akin nekem megbízatásom szerint különösképpen rajta kellett tartanom a szememet, mint egyikén azoknak a tudósoknak, akik legkorábban csatlakoztak az Í.I.T.-hoz, és aki esetleg az egész ügyhöz megadhatja a kulcsot.

Így fordulván a dolog, a világért sem akartam eltemetkezni a konyhában. Bármilyen pimasznak és arcátlannak néznek is, elszántam magam, hogy visszamegyek a szalonba. A tőzeg gyorsan ég és hamar elfogy, különösen ilyen viharos estén. Mindenféle társaságban örömmel fogadják, ha valaki bevisz egy újabb nyalábbal. Körülnéztem hát, míg ráakadtam a fáskamrára meg egy jókora kosárra. Aztán megrakodva, a tőlem telhető legnagyobb önbizalommal benyitottam a szalonba.

Rögtön láttam, hogy a társaság két férfival gyarapodott. Valószínűleg odakint sétáltak, amikor először megjelentem. Halkan becsuktam az ajtót, és rakni kezdtem kifelé a tőzeget. Hamarosan megfeledkeztek rólam, mert úgy látszik, éppen egy forró vita közepébe csöppentem bele. Csendben leültem a tűz mellé, és nyitva tartottam a fülemet.

Eleinte nemigen értettem, miről. folyik a szó. A vita azonban nagyon is egyenlőtlennek tűnt. Úgy vettem ki, hogy öten vannak egy ellen, ketten tartózkodnak. A valódi szőke meg az egyik újonnan jött férfi volt a semleges állásponton. A magányos harcos szerepét pedig az egyik barnásszőke lány játszotta.

Az öt, egy véleményt valló vitázó nagyon magabiztosnak érezte magát. Hasonlóképpen a magányos leány. Bármennyire homályos is volt a szőnyegen levő fizikai (vagy matematikai?) probléma, a lány replikáiból kétséget kizáróan kiviláglott, hogy alaposan ismeri a tárgyát. A megjelenése elég különös volt: első látásra vidám tekintetű arca határozottan híján volt a vidámságnak. Ez a vidámság nélküli vidám lány egyre jobban belelovalta magát a vitába, mint az az ember, aki megpróbál meggyőzni egy fölöttébb ostoba és makacs társaságot. Azok öten viszont, a többség nyújtotta önbizalommal, mindenféle ellenérvvel lövöldöztek vissza rá.

A vita egyre jobban elmérgesedett, amikor hirtelen eloszlott az a szellemi köd, amely addig rátelepedett az értelmemre. Egyszerre tisztán láttam, hol van a tévedés. De jobb, ha megmagyarázom:

Két dimenzióban a kör két részre osztja a síkot, a körön belül és a körön kívül levőre, amelyek között egyértelmű kapcsolat áll fönn. Ez eddig világos. Ugyanez érvényes két dimenzióban minden olyan zárt görbére, amelyet folytonos egy az egyhez megfelelésbe hozhatunk a körrel. Ez is igaz.

Nos, az ötfőnyi többség a vita folyamán megpróbálta átvinni ennek a tételnek az érvényét magasabb dimenziókra is, holott tudtam, hogy az már három dimenzióban sem áll. Anélkül, hogy mérlegeltem volna a következményeket, a pillanatnyi megvilágosodás ingerével hangot is adtam ennek. A barnásszőke lány kimérten bólintott.

– Végre valaki, aki nincs híján az elemi józan észnek.

– Mit tudhat maga erről? – csattant föl Mitchell. – A tudományban és a matematikában nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond – feleltem.

– Nem számítottam rá, hogy egy halászban lelek szövetségesre – mondta a lány.

Ekkor ébredtem tudatára, micsoda ostobaságot követtem el. De hát elsősorban matematikus voltam, és csak azután, nagyon hátul következett az ügynök, és ezen nem volt szándékomban változtatni.

Mikor láttam fölsorakozni magam ellen a támadást, tudtam, hogy egyetlen módon vezethetem félre őket, ha hajszálnyira megmaradok az igazságon belül.

– Tisztázzunk valamit. Maga azt mondta, hogy halász, nemde? – szögezte nekem a kérdést Hertzbrun.

– Persze hogy azt mondtam.

– És vajon lépten-nyomon rábukkanhatunk manapság olyan halászlegényekre, akik tisztában vannak a topológia finomságaival?

– Ide figyeljen, uram, nem várhatta el tőlem, hogy kiöntsem a küszöbe elé egész élettörténetemet. Kénytelen voltam egyet-mást kiemelni, és a legkézenfekvőbb nyilvánvalóan az a tény volt, hogy hajótörést szenvedett halász vagyok. Ne feledje, hogy juhászra vagy halászra, nem pedig egy tudósra számítottam ebben a házban; azt viszont lényegtelennek véltem közölni magamról, hogy tulajdonképpen diák vagyok, aki a nyári vakációra elszegődött halásznak.

– És hol lenne maga diák?

– Cambridge-ben.

– Ide nézzen, Mr...?

– Sherwood, Thomas Sherwood.

Pillanatnyi döbbent csend után Mitchell folytatta:

– Nézzen ide, Mr. Sherwood, magával mint halászlegénnyel, két szempontból is nagyon furcsa a helyzet. Először, mert tilos övezetben szenvedett hajótörést, másodszor, mert igen jól fölkészült matematika szakos hallgatónak látszik Cambridge-ból. Amit tisztán szeretnék látni, az ennek a két különös dolognak a kapcsolata. Gondolom, nem fogja tagadni, hogy a kettő kapcsolatban áll egymással?

– Persze hogy nem. Az a teljesen magától értetődő kapcsolat van köztük, hogy minden önmagára valamit is adó tudósjelölt szívesen kibújna a bőréből is, hogy eljusson ilyen helyre, mint ez itt. Mihelyt megtiltanak neki valamit, csak azért is, pusztán dacból is meg fogja tenni.

– Ez rávilágít a tett lélektani hátterére, de homályban hagyja a kivitelezés hogyanját – szólt közbe a barnásszőke férfi, ugyanazzal az enyhén különös akcentussal, mint a matematikus észjárású lány. Olyasféle volt a kiejtésük, mint akiknek a gael az anyanyelvük.

– Van engedélye rá, hogy a nyugati partokra lépjen? – kérdezte Hertzbrun.

– Természetesen nincs. Az engedélyem Dublinre meg néhány keleti helységre szól. De én megtaláltam az utat nyugatra, és attól félek, nem tartottam magamat valami szigorúan a különböző szabályokhoz és regulákhoz. Amikor megtudtam, hogy a zónán kívüli halászok le szoktak járni a part mentén orvhalászatra, úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk. Tudja, elég nagy hiány van munkáskézben, így hát nem volt nehéz elhelyezkednem. Az volt a tervem, hogy amennyire csak lehet, megközelítem azt, amit maguk előszeretettel hívnak "tilos terület"-nek. Tudtam, hogy előbb-utóbb adódik rá alkalom, hogy bekerüljek.

– És azt akarja, hogy elhiggyük, miszerint a hajótörés véletlen volt, és a társai vízbe fulladtak?

– Korántsem. Hamarosan rájöttem, hogy legkönnyebben egy kis motorcsónakkal juthatok be. Rábeszéltem a bárka kapitányát, segítsen hozzá, hogy szerencsét próbáljak egy kivénhedt csónakkal, amelyet sikerült rendbe hoznom. Balszerencsénkre a viharos szél letérített az utunkról, és amikor csónakba szálltam, túlságosan messze kint tartózkodtunk a nyílt tengeren. Dingle mellett akartam partra szállni, nem pedig ezen a helyen. És őszintén sajnálom, hogy így elszámítottam magam, mert ebből kifolyólag sajnos vissza kell élnem a vendégszeretetükkel.

– Ezt könnyen megszolgálhatja azzal, hogy részletesen elmondja, melyik halászbárka hozta magát ilyen közel a partjainkhoz.

– Tudhatja, hogy ezt nem tehetem meg. Annak alátámasztására, amit reggel mondtam, legyen elég kijelentenem, hogy hárman voltunk, és Kilkeeben szedtük föl a horgonyt.

Úgy éreztem, hogy ügyesen kivágtam magam. Nem fogják elhinni ezt az utolsó dumámat, és ez lesz Mike számára a legjobb menedék. Kilkee lesz az utolsó hely, ahol keresni fogják ezt a kóbor bárkát. A kihallgatás a vidámság nélküli vidám lány epés nevetésével ért véget. A másik barnásszőke lány szintén elnevette magát.

– Fura, nem, hogy micsoda véletlenek vannak! – Fogalmam sincs, hogy mire értette ezt a lány.

Mint gyakran megesik nyári viharok után, másnap ragyogó tiszta időre virradtunk. Amikor bementem reggelizni, a valódi szőke egyedül volt a konyhában.

– Valami hivatalos megbeszélésük van ma – fordult hozzám. – Én nem vagyok érdekelve benne; ezért azt gondoltam, elmehetnénk egyet csónakázni, ha nem elégelte meg egy életre az effajta alkalmatosságot.

Bosszantó volt, hogy nem tölthetem a napot a társasággal, mivel a lelkem mélyén éreztem, hogy már csak egy kőhajtásnyira vagyok az egész probléma kulcsától. De ha tanácskoznak, akkor mégse szemtelenkedhetek be hozzájuk, és különben is ott lesz még az egész este.

– És hova gondolja, hogy menjünk? – kérdeztem.

– Egész jó hegymászó hely van az egyik szigeten. Látom a bakancsain, hogy alpinista. Mi volna, ha átruccannánk oda egy-két órára? A szikla meglepően jó.

Csomagoltunk valamit ebédre, és útra keltünk. A csónak összehasonlíthatatlanul erősebb jószág volt annál, mint amilyet összetörtem. Egyik hullámról a másikra hágva könnyedén siklott előre a még mindig háborgó tengeren, a táncoló-csillogó napsugarak közepette.

– Ez az a hely, ahol a spanyol Armada egyik vitorlás gályája áthaladt – kiáltott a lány, miközben Blasket és a szárazföld között szeltük a hullámokat. A Tearaght nyugati irányban látszott, elöl pedig Inishtooskert bércei magasodtak.

Most már a lehető legjobban éreztem magamat. A több hetes gyaloglás meg a háló vonszolása és kiemelgetése után valósággal duzzadtam az erőtől. A világ fényesen és millió színben ragyogott körülöttem, és ráadásul egy fölöttébb csinos kislánnyal fogom tölteni a napot.

Inishtooskert déli partjánál kötöttünk ki.

– Menjen csak előre – szóltam oda a lánynak. Nem árt, ha megnézem még egyszer a köteleket.

A lány ment elöl; az út szinte a víz színével egy magasságban vezetett, mígnem egyszerre ott magasodott a fejünk fölött a szirt. Kibontott egy nylonkötelet.

– Kezdjük ezzel. Nem lesz nehéz följutni rá. Magunkra kötöttük a kötelet, a lány elsőnek indult neki, és könnyedén fölkapaszkodott a harminclábnyi magasan levő első kiugróra. Három túrát tettem a Cambridge-i Alpinista Klubbal, és bár nem vagyok tapasztalt hegymászó, habozás nélkül követtem a lányt.

A sziklafal legrosszabb esetben is csak mérsékelt nehézséget jelentett, és mindenesetre erkölcsi támaszt leltem a kötélben.

Eleinte nem próbáltam átvenni a vezetést, mert szemmel látható volt, hogy a lány jól ismerte a terepet. Hamarosan azonban arra az örvendetes felismerésre jutottam, hogy igazi szakértő nyomában járok ugyan, de a feladat nem haladja meg az én képességeimet sem.

Könnyed, kecses, szinte táncos mozdulatait magam is utánozni tudtam. Ilyen föltételek közepette az ember a legjobbat nyújtja, gyakran még saját képességein túl is.

Három különböző útvonalon kapaszkodtunk föl a szirtre; az egyik ilyen út a sziget nyugati részén, egy sasfészekkel koronázott különös oromhoz vezetett. Ezután a sziget legmagasabb csúcsán letelepedtünk ebédelni. Csupa szín volt a világ. A szárazföld szinte lángolt: az ingovány, a tarlók, a berkenyefa-sorok, a Sas-hegység vonulata. A tenger mélykék volt, s helyenként úgy ragyogott és tündökölt, mint megannyi óriási ékkő.

Ebéd után a lány így szólt:

– Még egy mászás, és aztán szerintem induljunk is vissza. Mire hazaérünk, befejezik a tanácskozást. Mi a véleménye?

Azt mondtam, hogy szerintem jó gondolat még egy sziklát megmászni. Valóban kitűnő formában éreztem magamat.

Az újabb útvonal keletebbre húzódott, közel a sziget “uszony"-ához. Viszonylag könnyű húsz láb után nyaktörővé vált az út. Egy ilyen vezető mögött azonban nem aggódtam. Az első "komoly" szirtre körülbelül az út első harmadánál bukkantunk. Ez már túlhaladta tényleges képességeimet, és igazság szerint tiltakoznom kellett volna és visszatérnem. De melyik fiatalember tiltakoznék egy gyönyörű lánynál, aki ilyen könnyed gráciával mászik előtte? Nem lehet semmi bajom, hiszen itt a biztosítókötél! A lány úgy vette a szirtet, akár egy Olümposzra tartó istennő.

A következő szirtfal semmivel sem volt jobb: az egész, hosszú darabon jószerivel még a lábunkat sem volt hol megvetnünk. Az elején levő alkalmas lábtámasz után hosszú sima lapként emelkedett előttünk mintegy hatvanfokos szögben. A támasztékok kicsik voltak, alig nagyobbak egy-egy apró gombnál a sziklafalon. Már a nekiindulás fölöttébb kényelmetlen volt: a lábtámaszról csaknem a vállunk magasságában levő kis kidudorodásra kellett föllépnünk. Ha már lent szembetalálom magam ezzel a nyaktörő fallal, akkor félredobom a büszkeségemet, és szilárdan nemet mondok. De most már szinte ugyanolyan nehéz lenne a visszatérés, mint az előrehaladás. Valahogy azért fölvergődtem. Egy "nagyon nehéz" minősítésű szakasz következett. Túl sok nyers erőt kellett rá elfecsérelnem.

Ekkor már vagy kétszáz lábnyi magasan voltunk, hálistennek, már nem messze a csúcstól. De a neheze még előttünk volt, egy kegyetlenül meredek kapaszkodó egy kiszögellésen, jóformán semmi támasztékkal. Erősen ziháltam, mire ezen a kiszögellésen túljutottam, és megvetettem a lábam egy széles pihenőn. A lány fölhúzta a kötelet, és mosolygott.

– Remek – mondta. – Ez volt az utolsó kemény szakasz. Tudom, hogy előszörre elég kellemetlen. Most már csak a sziklatömb van hátra.

Egy eléggé lankásan futó bevágásban álltunk, amelyet jókora sziklatömb torlaszolt el. Ez az utolsó akadály első látásra leküzdhetetlennek tűnt. Igaz, hogy a tömb egyik oldala kinyúlt a bevágásból, és tűrhető fogódzók is látszottak messze a túlsó oldalon, de lehetetlen volt elérni őket.

– Hogy az ördögbe fog ez menni?

– Egynek lehetetlen, kettőnek gyerekjáték. Tökéletes érv a magányos hegymászás ellen – volt a felelet. – Tartsa a vállát, hogy elérjem a tetejét, és föltornásszam magam rá. Ott megerősítem, a kötelet, és maga áthintázhatja magát azokra a jó kapaszkodókra.

És valóban ezzel a kombinált megoldással egyszerűnek látszott az egész, szinte "gyerekjáték"-nak. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul könnyebbnek, mint a nemrég leküzdött szakaszok. A lány a vállamra lépett, és némi üggyel-bajjal fölvergődött a sziklatömb kerekre csiszolódott tetejére. "Az övé a nehezebb feladat" – gondoltam, amint ránéztem a négyméternyire balra levő kapaszkodókra. Ezek igen jóknak látszottak.

– Én fönt vagyok! – kiáltott, és szedni kezdte fölfelé a kötelet, míg meg nem feszült a derekamon.

– Túl feszes lesz. Engedjen le vagy három métert! – kiáltottam föl hozzá. A kötél lesiklott a sziklán, és megláttam a végét, nem a rendes végét, mert ez szépen el volt metszve. És engem szépen lépre csaltak, és kelepcébe ejtettek.

Magamra maradtam, fölül egy megmászhatatlan sziklatömbbel, alul pedig egy majdnem leküzdhetetlen sziklafallal. És a lány, ördögi előrelátással, mindössze egy tizenkét lábnyi hosszú hasznavehetetlen kötéldarabot hagyott nálam. Dühös ordítozásomra nem jött semmi felelet. Még hallottam a bakancsok elhaló kopogását a köveken, aztán ennek is vége lett.

Még hónapok múltán is elönt a veríték, ha akkori helyzetemről kell írnom. A megmászandó sziklát gyalázatos ravaszsággal választhatták meg. Ha le akarok jutni, akkor először a meredek kiugrót kell magam mögé tudnom, és ez azok közé az útszakaszok közé tartozik, amelyeken könnyebb fölmászni, mint lejutni. A leereszkedés nehézsége abban van, hogy nehéz támaszt találni a lábnak, mivel nem lát maga alá az ember. Egy meredek és csaknem sima sziklafalon az ember csak találomra tapogathat a lábával támaszték után, miközben az ujjain csüng – ameddig bírja.

Mindez eszembe jutott, miközben bambán bámultam az elmetszett kötélre. Amit viszont nem fogtam föl, az az volt, hogy már minden kulcsot a kezemben tartottam, minden kulcsot, amellyel megfejthetem az Í.I.T. rejtélyét. És ennek ellenére még kis híján egy évig nem találtam rá a megoldásra, alkalmasint azért, mivel kézenfekvőbbnek tűnő, de a dolog lényegét illetően félrevezető nyomokra csábítottak el.

E pillanatban azonban oda voltam bilincselve a sziklához, ahonnan se föl, se le nem mozdulhattam. És ahogy ott lapultam mozdulatlanul és tanácstalanul, egyszerre élesen belevágott a tudatomba a szikla talapzatát csapkodó tenger morajlása, 250 lábnyi mélységben, közvetlenül alattam. Igyekeztem nem lepillantani, de a tekintetemet mintha egyenesen a kék víz felé vonzotta volna valami. A fölcsapódó víz fehér tajtékot hányt alattam.

Attól tartottam, hogy úrrá lesz rajtam a szirtgörcs, egyfajta bénultság, amikor a sziklamászó teljesen elveszti az egyensúlyérzékét. Ilyenkor kétségbeesetten kapaszkodik a sziklába, mígnem a teljes kimerültségtől alázuhan, és halálra zúzza magát. Ehelyett ádáz düh fogott el. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy utolérjem ezt a szőke pokolfajzatot. Csak kerüljön a kezembe: istenemre, elmegy a kedve a boszorkánykodástól.

Bakancs nélkül, zokniban könnyebb lesz leereszkedni, ugyanis a lábammal így kitapogathatom a szikla egyenetlenségeit. Sikerült levetnem a lábbelimet, de az egyik kicsúszott a kezemből. Zuhanás közben egyszer nekiütődött a sziklafalnak, aztán halk csobbanással elmerült a tengerben. A bátorságomat alaposan fölcsigázhatta a lángoló gyűlölet, amely eluralkodott rajtam, mert a másikat is szándékosan utána küldtem hullámsírjába. Hűséges bakancsaim, amelyekben végiggyalogoltam Írországon, elhagytak, és velük lezárult egy fejezet is.

Már szinte űzött a vágy, hogy mielőbb lejussak, de egy dolgot még meg kellett tennem. Igen jó a vizuális memóriám. Megfeszítettem az agyamat, hogy minden kapaszkodót fölidézzek, amelyet fölfelé használtam. Fejemben föltérképeztem az egyes szakaszokat. Ekkor végre megindultam lefelé.

A kiugró szörnyen nehéz volt. Egész testsúlyommal a lábujjaimra nehezedtem. Egyik lábammal kitapogatok alattam valamilyen bemélyedést, megkapaszkodom benne, aztán fokozatosan áthelyezem a testsúlyomat erre a lábamra. Nagyon lassan haladtam lefelé; ellen kellett állnom annak a veszélyes csábításnak, hogy túl sokat használjam a kezeimet. Még most is, csaknem egy év elteltével, amikor papírra vetem ezeket a szavakat, apró verítékcsöppek ütköznek ki a hüvelykujjaimon.

A "nagyon nehéz" szakasz könnyebbnek bizonyult, mint fölfelé; nem is csoda, hogy a meredek kiugró után szinte lesétáltam rajta. Elértem a nagy kőtábla tetejét. Innen föntről azonban könnyebben észrevettem a támasztékokat, és ráadásul két vonatkozásban is előnyben voltam a fölfeléúttal szemben. Harisnyás lábam könnyebben kitapintotta a szikla rovátkáit és kidudorodásait, no meg a szövet jobban megtapadt a kövön. Az utolsó lépés viszont a kőtábla alján levő tágas pihenőre fölöttébb nehéznek bizonyult. Észrevehetően reszkettem, mire leértem a pihenőre, mert izmaimat túlságosan is sokáig kellett megfeszítenem.

De most már biztos voltam benne, hogy lejutok. Még hátravolt két rövid, de elég nehéz szakasz, hogy lejussak az alsó, könnyebben mászható sziklákra. Fölösleges sietség nélkül, de azért igen gyorsan magam mögött hagytam őket.

– Most aztán, kisasszony, jó lesz, ha vigyázol magadra! – sziszegtem a fogaim között, amint benyúltam a kabátom belső zsebébe. Ujjaim megmarkolták a motorcsónak motorjáról való elosztófejet. Akkor emeltem le, még reggel, amikor azzal az ürüggyel, hogy megnézem a köteleket, visszamentem a partra, ugyanis, mint már említettem, gyanakvó természetű vagyok. Meg kell hagynom, a lány ravaszul betessékelt a csapdába, de most egy-egyre állunk. Az elosztófej nélkül nem indíthatta el a csónakot, és most jön az én dobásom, igen hamar méghozzá.

12. AZ ÍRORSZÁGI IPARI TÁRSULAT

Így hát jó hangulatban, sebesen lépegettem a part menti sziklákon, hogy minél előbb a kikötőhelyre érjek. De még jókora távolság választott el tőle, amikor egy ismerős berregés ütötte meg a fülem – megint egy átkozott helikopter! A valódi szőkeség valahogy közölhette odaátra, hogy a szigeten rekedt. Úgy látszik, most jönnek érte.

Fölrohantam az emelkedőn, hátha sikerül fölérnem a sziget csúcsára, mielőtt fölszedik a lányt. Az emberi izmok azonban nem versenyezhetnek a belső égésű motorral, így én még messze voltam a csúcstól, amikor a helikopter újból a levegőbe emelkedett, és elszállt a tenger fölé. Nekem meg kellett elégednem azzal a meddő és hatástalan mozdulattal, hogy az öklömet ráztam a nyomorult felé, amikor elhúzott fölöttem.

Ezúttal semmi szükség sem volt rá, hogy elrejtőzzem, mivel úgyis rájönnek sikeres leereszkedésemre abban a pillanatban, amint a csónak elhagyja a szigetet; helyesebben: ha elhagyja, mert az is lehet, hogy a lány végleg elrontotta a motort. Nem sok érv szólt amellett, hogy ezt tegye, mégis nyugtalanul ereszkedtem lefelé a lankán a kikötőhely felé.

Milyen könnyen falra festi az ember az ördögöt: aggodalmam alaptalannak bizonyult. A csónakban minden érintetlen volt, mindössze egy kis hordozható rádiótelefon hiányzott a tokjából. Ez hát a magyarázata, hogyan sikerült a lánynak olyan gyorsan segítséget hívnia. Ostoba voltam, hogy elkerülte a figyelmemet ez a kis rádióberendezés.

Öt percbe sem tellett, amíg visszatettem a helyére az elosztófejet, kinyitottam a benzincsapot, és begyújtottam a motort. Ámbár űzött a türelmetlenség, hogy minél előbb visszajussak Inishvickillanere, tettem egy kerülőt a sziget végéhez, ahonnan látható volt a nemrég megmászott szörnyű szakasz. Negyed mérföldnyire onnan, a tengerről nézve hihetetlennek tűnt, hogy akár egy légy is lejusson onnan. Hátborzongva vettem észre valamit, ami korábban elkerülte a figyelmemet, hogy tudniillik a szirtnek ez a része olyan bemélyedést alkot, hogy nem látható a szárazföld felől. Ha fönt rekedtem volna azon a sziklán, senki sem vett volna észre, és semmi reményem sem lehetett volna a segítségre.

A csónak szökdécselve és dülöngélve szelte a hullámokat, amikor teljes sebességgel nekieresztettem a nyílt víznek. Valahogy olyasféleképpen, mintha egy gépkocsi a kátyús úton rohanna. De én nem törődtem a csónakkal, csak jussak vissza rajta épségben a szigetre. Egy dolog érdekelt csak ebben a percben: hogy elcsevegjek dr. Mitchell-lel meg a barátaival. A düh túlságosan elöntötte az agyamat akkor, hogysem méltányolni tudtam volna az Í.I.T. módszereit. Ha a lány hagyta volna, hogy áthintázzam magam a kőtömbre, és akkor vágta volna el a kötelet, miközben én rajta lengek, ebben az esetben semmi sem menthetett volna meg. De ez nyílt gyilkosság lett volna, és a vak is látja, hogy ezt a határt nem akarták átlépni. Finom tapintattal olyan helyzetbe hoztak hát, hogy én magam öljem meg magamat, és csak magamat okolhatom ezért, olyan helyzetbe, amelyből ki kellett tudnom vágni magamat – ugyanis a sziklamászás alapszabálya, hogy senkinek sem szabad megmásznia olyan szirtet, amelyről nem tud leereszkedni.

Miért akartak megszabadulni tőlem? Mivel árultam el magam? Az volt a benyomásom, hogy elfogadható mesét adtam elő. Lehetséges, sőt valószínű volt, hogy még így is maradt bennük gyanakvás irántam, de óriási távolság választja el a gyanút a bizonyosságtól. Avagy csak azok gyilkolnak, akik abszolút bizonyosak a dolgukban? Erkölcsileg mindenképpen gyilkossági kísérlet volt ez, bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a dolgot.

Ekkor rádöbbentem, hol követtem el a hibát – most már ragyogóan tiszta minden. Amikor előző reggel levetkőztem a fürdőszobában, és kivittem a nedves ruháimat a konyhába, ostoba fejjel benne hagytam a nadrágomban a Colquhountól kapott pénzt. És a pénz vált árulómmá. Egyetlen diák sem fog magánál hordani ekkora összeget. Átkoztam magam ostobaságomért.

Most viszont valóságos őrült voltam. Űztem a csónakot, amely ugyanazon az útvonalon bukdácsolt és csapkodta a vizet, amelyen négyszáz évvel ezelőtt az Armada egyik gályája végigvitorlázott, aztán délnyugatra fordultam, egyenesen Inishvickillane-nek. A csónak futása simábbá vált, mihelyt olyan vizekre értem, amelyek védve voltak a délnyugati széltől. Sebesen bekanyarodtam a móló mögé, kikötöttem, és megindultam a ház felé.

Kopogtatás nélkül dühösen fölvágtam az ajtót. Nem volt senki a házban, sem a konyhában, sem a nappaliban, sem odafönt. Látnivaló, hogy a madarak elröpültek, helikopterrel vagy valami ehhez hasonlóval. Visszamentem a konyhába, ahol a nadrágom még mindig ott lógott a tűzhely előtt. Gyorsan meggyőződtem róla, hogy a pénz a helyén van, de ez sem térített észhez. Már rajta voltam egy logikai mellékvágányon.

Épp hogy eldöntöttem magamban, hogy a nadrágom, amely ott lógott, szemmel láthatóan rosszabb állapotban volt, mint az, amelyét most viseltem, és épp hogy átraktam a pénzt, amikor hirtelen összerezzentem egy mögöttem megszólaló hangtól.

– Mr. Sherwood, ha nem tévedek.

Tüstént hátrafordultam, és egy alacsony, javakorabeli emberkén – vérbe borult szemeim úgy látták: egy sunyító menyéten – akadt meg a tekintetem a nappali ajtójában. Az adrenalin még mindig ködbe vonta az agyamat, minek folytán ösztönösen olyan mozdulatot tettem, mintha fel akarnám kapni és jól megrázni az ipsét. Tettem is néhány lépést feléje, de ekkor, és csak ekkor, három jól megtermett férfi körvonalait pillantottam meg a menyét háta mögött. Mind a négyen beléptek a konyhába; a menyét társai az Í.I.T.-rendőrség egyenruháját viselték. Az adrenalin lehúzódott, és győzedelmeskedett a belátás.

– Nos, Mr. Sherwood, itt fogunk társalogni, vagy a nappali inkább a kedvére van?

– Ha már itt vagyunk, ne zavartassuk magunkat – feleltem, és helyet foglaltam.

– Rendben van. Az a véleményem, hogy beszéljünk meg nyugodtan mindent. Hadd mutatkozzam be: a nevem Earnshaw, Howard Earnshaw.

Fölösleges volt a bemutatkozás, ugyanis Howard Earnshaw, a Londoni Egyetemen egykor a metallurgia professzora, egyike volt azoknak az embereknek, akikre különösképpen fölhívták a figyelmemet. "Egy fanatikus őrült" – bömbölte Parsonage, mikor a neve szóba került:

– Föltételezem, hogy az én nevem már ismeretes önöknek – jegyeztem meg.

– A neve is meg az életútja is. Ha szabad azt mondanom: ragyogó karrier kezdetén áll. Bólintottam, és a patkányfogó így folytatta:

– De vajon miért, mi végre kell önnek, Mr. Sherwood, ilyen különös kerülő utakat megjárnia? Mért nem kopogtat mindjárt a főkapun, ha egyszer érdekli az Í.I.T. – és abból, hogy itt van, arra következtetek, hogy érdekli. Nem szokásunk, hogy ígéretes fiatal tehetségeket üres kézzel engedjük el, éppen ellenkezőleg.

– Még nem döntöttem el, hogy esetleg Cambridge-ben maradok-e, és megszerzem a bölcsészdoktori diplomát. De úgy gondoltam, nem árt, ha körülnézek, mielőtt végleges elhatározásra jutnék.

– És arra nem gondolt, hogy netán az ön "körülnézése" némi ellenvetésbe ütközhetik? Képzelje el, hogy mindenki, aki állásra pályázik az Í.I.T.-nél, előbb itt szaglászna körülöttünk, mint ahogy ön tette?

– Sajnálom, de eszembe se jutott, hogy ebből a szemszögből nézzem a dolgot.

– Nos hát, Mr. Sherwood, nyílt kártyákkal fogok játszani. Rendes körülmények között igen szigorúan elbánunk azokkal, akik szántszándékkal belopóznak a Kerry-félszigetre. De hajlandó vagyok elsőnek elismerni, hogy az ön esetében ennek semmi értelme sem volna. Ha bezárnánk önt, abból egyikőnknek sem volna semmi haszna. Ennélfogva az a szándékom, hogy pontosan úgy kezelem az ön ügyét, mintha közvetlenül Cambridge-ből folyamodott volna állás után.

Nagy nehezen sikerült magamba fojtani meglepődésemet. Az utóbbi percek folyamán fokozatosan derengeni kezdett előttem, hogy Mr. Menyétnek halvány fogalma sem lehetett az Inishtooskert bércein történtekről. De hát akkor mire volt jó ez az egész? Ki tesz olyat józan ésszel, hogy megpróbál valakit eltenni láb alól, majd miután ez nem sikerült, mintha mi sem történt volna, a következő percben munkát ajánl föl neki? A helyes magyarázat egy pillanatra fölrémlett bennem, de rögtön el is hessegettem magamtól. Reménytelenül összezavarodott bennem minden, és pontosan ezt akarták elérni az Í.I.T. korifeusai.

Hangosan azonban ezt mondtam:

– A körülményekhez képest, uram, ez igen tisztes ajánlatnak tűnik. De gondolom, nem árt, ha fölhívom rá a figyelmüket, hogy igencsak szeretek úgy dolgozni, ha a magam feje után igazodhatom.

Ismét szilárd talajt kezdtem érezni a lábam alatt.

– Úgy vélem, meg fog győződni róla, miszerint az Í.I.T. elég rugalmas ahhoz, hogy még sokkal furcsább embereknek is, mint ön, Mr. Sherwood, megfelelő munkafeltételeket képes teremteni.

– Ön azt mondta az imént, hogy úgy fogja kezelni az én ügyemet, mintha a szokásos módon folyamodtam volna állásért. Meg tudná nekem magyarázni, mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy jogot formálhat a megfelelő fizetési kategóriára, azaz évi ezerötszáz ír fontra, amennyit egy jó egyetemi diplomával rendelkező kezdő nálunk kaphat. Ez önre is vonatkozik. A további fizetésemelések aztán nagyrészt öntől függnek. Ha ön hasznára lesz a társaságnak, a társaság is hasznára lesz önnek.

– Ez fölöttébb tisztes ajánlatnak látszik.

– Kíváncsi vagyok rá, vajon van-e elképzelése arról a szervezetről, amelyhez ön, Mr. Sherwood, csatlakozni óhajt?

– Hogy őszinte legyek, uram, éppen azért haboztam, hogy a szervezethez csatlakozzam, mivel nem tudok semmit sem válaszolni erre a kérdésre.

Earnshaw hátradőlt a széken, és olyasféle grimaszt vágott, akár egy halálfej, kétségkívül abban a szent meggyőződésben, hogy kellemes mosolyra nyitja az arcát.

– A jelek szerint sokan titokzatosságot sejtenek ott, ahol valójában egyáltalán nincs semmi titokzatos. Az Í.I.T. tudomány, tudomány, amely önmagát ellenőrzi, olyan szervezet, amelyet tudósok irányítanak. Kint a nagyvilágban a tudományt rákényszerítik, hogy különféle gazdáknak szolgáljon; itt a tudósoktól azt várják el, hogy csak magát a tudományt szolgálják. Ez a valódi magyarázata annak, hogy miért törtünk olyan messzire előre, és egy-két éven belül nem lesz senki, aki velünk versenyezhet.

– Ez sok mindent megvilágít számomra.

– Örömmel hallom. Engedje meg, hogy a pénz rideg nyelvére fordítsam le a dolgot. A világ nagy országai olyan kevésre becsülik a tudományt, hogy erőfeszítéseiknek alig egytized százalékát fordítják tudományos alapkutatásra. Ezzel szemben mi körülbelül a húsz százalékát. Ténylegesen mi most többet költünk alapkutatásra, mint a föld összes országai együttvéve. Ez meghökkentő állításnak tűnhet, mégis igaz, mivel a világ többi része által erre a célra fordított összeg alig haladja meg az évi egymilliárd fontot. Említésre se méltó összeg, kedves fiatal barátom.

Közbevetettem, hogy mindez olyan benyomást kelt, mintha egy fiatalember nem is kívánhatna magának ennél jobb lehetőségeket.

– A lehetőségek ragyogóak. Nincs rá szó, milyen magasra emelkedhetik egy önhöz hasonló tehetséges fiatalember.

Ha másban nem, ebben az egyben prófétának bizonyult. Azt hiszem, ha képes lett volna előrelátni az események alakulását, nyomban megütötte volna a guta.

– Hát akkor rendben is lennénk – dorombolta. – Ezt a néhány papírt most aláírom az ön részére. Utána röpülhet egyenesen a főhadiszállásra. Ideadta a papírokat.

– Reméljük, most már nem lesz semmi baj, Mr. Sherwood.

Két rendőr kikísért a házból, a sziget gyönyörű füves fennsíkjára. Mintegy pontot téve az előbbi beszélgetésre, itt már várt egy helikopter.

Még mindig megvolt a – bármilyen csekély – lehetősége annak, hogy valamilyen "baleset"-et megrendeznek.

A gép fölszállt, és magasra emelkedett az öböl fölött. Végig a part szegélyén fehér habcsík emlékeztetett az alig elcsitult viharra. A többi sziget is hasonló foglalatban hevert a kék víztenger közepette. Magasan fönt még mindig sebesen űzte a felhőket a szél, és a szárazföld égőbíbor színe most még élénkebben kihangsúlyozódott.

Én azonban nem sok ügyet vetettem a természetnek eme vad szépségére. A légi út nagyszerű alkalmat adott rá, hogy képet alkossak magamnak azokról az Í.I.T. ipari létesítményekről, amelyek egymást érték a Cahirciveen körüli sík rétségeken. Nagyszerűen kivehettem őket jobb kéz felől; hatalmas méreteik és kiterjedésük érdekes gondolatokat sugallt. Nagyon könnyű volt nyomon követni őket, mivel az egész gyárrendszert széles úthálózat fűzte egybe.

Ami azonban igazán magára vonta a tekintetet, az Caragh volt, az új város, egy gyönyörű völgyben, ötmérföldnyire délre attól a tótól, amelytől a nevét kapta. Caragh sokszínű ragyogása szöges ellentéte volt a városok megszokott képének, amelyek mind egyformán unalmas szürkének és barnának látszanak a levegőből. Míg más városok szürkeségükkel ütnek el a környező tájtól, addig ez sokszínűségével vált ki abból. Ezt elsősorban a virágoknak köszönheti, amelyek a város területének nagy részét elborítják. Magukra az épületekre a rajtuk megcsillanó napfény hívja föl a figyelmet: aranyszínű csillogásukat valamilyen áttetsző és a fényt szétszóró anyag okozza.

Az épületek megelevenedő színeikkel egyszerre uralkodóvá válnak, mihelyt leszáll az ember. Caragh, a világ minden más városától eltérően nem apró házikók elterpeszkedő, otromba halmaza. Alig van benne több épület hatvannál, ezek is a széles sugárutak mentén magasodnak, egy-egy sorban hét-nyolc házzal. A talaj természetes lejtését és a bőségesen rendelkezésre álló vizet kihasználva kis folyócskák futnak az épületek lábánál. Éjjelenként az egész várost lágy szűrt fény világítja be.

Hadd számoljak be most már apró ügyes-bajos dolgaimról. Leszállás után elirányítottak egy felsőfokú toborozóirodának látszó helyre. Kaptam egy ideiglenes szobát valami szállodaféleségben, és húsz ír font előleget, nem mintha szűkében lettem volna pénznek. Megvásároltam a szükséges holmikat meg Shakespeare vígjátékainak egy kötetét. Ezután megkerestem a város legjobb vendéglőjét, és fejedelmi lakomával ünnepeltem meg új életem kezdetét.

Vacsora után elbűvölve sétáltam néhány órát a városban. Végre-valahára ott vagyok, ahová törekedtem – itt vagyok "belül".

Most pedig ki kell térnem egy dologra, amely esetleg szöget üthet e jelentés olvasójának fejébe. Nem lett volna vajon sokkal egyszerűbb eljutnom Caragh-ba egyenes úton, úgy, hogy állásért folyamodom az Í.I.T.-hoz? Mire volt jó a fantasztikus kalandsorozat?

Két oka is volt annak, hogy erre a nyilvánvalóan kerülő útra szántam el magam, mindkettő igen nagy súllyal esett a latba. A természetemmel nem fér össze a szándékos félrevezetés. Egyszerűen nem lettem volna képes olyan munkaadó ellen dolgozni, aki jóhiszeműen elfogadta a szolgálataimat. Aztán meg a legcsekélyebb önbizalomnak is híján lettem volna, ha úgy jövök Caragh-ba, mint egy magányos személy, akit ráuszítottak egy mérhetetlen hatalmú szervezetre.

Persze, a helyzet most is hasonló volt ehhez. Furcsa mód mégsem éreztem semmiféle szorongást. Úgy látszik, az inishtooskerti bércekről való sikeres leereszkedés hatalmas önbizalmat öntött belém. Sőt mi több, ez az utóbbi kalandom őrült harci kedvre gyújtott, és talán ez volt a fontosabbik ok azok közül, amelyekre föntebb hivatkoztam. Ha nincs bennem ez az eszeveszett hideg düh, akkor azt hiszem, hamar elcsábított volna ez a gyönyörű város. Akkor hamarosan fölgyűrtem volna az ingujjamat, és tiszta szívből dolgozni kezdtem volna az Í.I.T.-nak.

Nagy sokára visszatértem a szobámba. Elalvás előtt elolvastam vagy két fölvonást a Vízkeresztből. Elgondoltam, hogy íme, ilyen volt négyszáz évvel ezelőtt a legelőkelőbb társaság. Sok olyan dolog van, amit manapság nem vagyunk képesek megtenni: nem tudunk például úgy írni, mint Shakespeare. De az is kétségtelen, hogy egyetlen korábbi nemzedék sem építhetett volna ilyen várost, mint Caragh. A négy évszázaddal ezelőtti társaság azt hinné, hogy egy másik bolygóra csöppent, ha valamilyen csoda folytán most idevetődne. Vagy talán i6a

nem úgy fest-e vajon a mi korunk embereinek a szemében is, mint valami valóra vált science fiction? De Caragh, bármilyen különös is, mégis valóság, mivel ez a harmadik évezred városa, a jövő városa.

13. NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS

Beképzeltségemben biztosra vettem, hogy az Í.I.T. logikai vezérgyökere hamarosan föltárul előttem. Sőt már azon kezdtem törni a fejem, hogyan jussak ki Kerryből, miután már sikerült megérintenem ennek a nagy vállalkozásnak az idegközpontját, és összegyűjtenem a szükséges adatokat. Sejtelmem sem volt róla, hogy csak most léptem rá az egész kaland legfélrevezetőbb ösvényére.

Szerencsére a Caragh-ban eltöltött első hónapok elmélyült munkában teltek el. Bizonyos idő óta ugyanis kedvet kaptam rá, hogy kiismerjem magam a modern fizikai mezőelméletekben, és a tél előrehaladtával mindjobban belemerültem ebbe a témába. Ennek köszönhettem, hogy nagyjából sikerült megőriznem a lelki egyensúlyomat, amikor a hullámok kezdtek összecsapni fölöttem.

De mellékesen különös ismeretmorzsákra is szert tettem. Egyszer úgy adódott, hogy az Astrophysical Journalban kellett valamilyen kérdésnek utánanéznem. Amint a kérdéses kötetben lapozgattam, föltűnt, hogy az egyik helyen valaki több felkiáltójelet írt a margóra. Akkor túlságosan lekötött a megoldandó probléma, hogysem valami nagy figyelemre méltattam volna ezt az apróságot. Néhány nappal később azonban, amikor egy részletkérdés tisztázása végett megint föl kellett lapoznom ugyanazt a kötetet, eszembe jutottak a felkiáltójelek, és arra gondoltam, megnézem már, mit keresnek ezek ott. A jelek azonban eltűntek a margóról.

Még mindig nem éreztem különösebb kíváncsiságot, de azért próbáltam megkeresni a radírozás nyomait, ám eredménytelenül. Jó az emlékezőképességem – azt hiszem, erről már említést tettem –, ezért egy-két oldalnyi tévedéssel meg tudtam határozni, hol kellett lennie eme beavatkozásnak. A margókon a papír teljesen sima volt, semmi nyomát sem mutatta a legcsekélyebb radírozásnak sem. Egy egészen más példány volt a kezemben, bár a kötés ugyanaz. Mit jelentsen ez?

Természetesen végigolvastam azt a cikket, amelyet hitem szerint a felkiáltójelekkel megjelöltek. A cikk a naplégkör elektromos csapdáit taglalta. A gondolatmenet abból indult ki, hogy a nap légkörét cső alakú mágneses mezők járják át, amelyek a fotoszféra alól nyúlnak ki. Ezeket a csöveket a tövüknél levő sűrűbb anyag örvénylése megcsavarja, ez a torzulás azonban önmagában még nem bontja meg jelentős mértékben a stabilitásukat. Ha mondjuk, egy ilyen cső annyira megcsavarodik, hogy egyes pontokon megrövidül, magának a csapdának a működése fokozza a csavarmenet meredekségét, és így szilárdsága helyreáll.

No már most tegyük fel, hogy két ilyen cső valahol érintkezik egymással. Ekkor, ha az érintkezési pontban a mezők áthatják egymást, heves összehúzódásnak kell bekövetkeznie, amikor a csigavonalak annyira egymásba tekeredtek, hogy a mágneses mező hosszanti erővonalai kioltódnak, és a kör alakú erővonalak megnövekednek. Ebben az esetben az így létrejött labilis zónát szilárdan a nap felszíne fölött tartják a csövek stabil pillérei, akár a boltívet az oldalfalak.

Eszembe villant a tenger hullámain hánykolódó "tetem" – hogy is volt csak? Kettős spirál, hatásuk ellentétes! Hiszen könnyen lehetséges, hogy ez a termonukleáris reaktor kulcsa. Ez egyik módja annak, hogyan tartható távol a magas hőmérsékletű zóna, mágneses rugókkal, az edény falától.

Nyilvánvaló, mi történt. Egy hozzáértő valakinek föltűnt ez a cikk, amely akaratlanul is rátapintott a helyes megoldásra. És nem tudván türtőztetni magát, idebiggyesztette a felkiáltójeleket.

Egy másik dolog is hasonlóan nyilvánvaló volt. Nevezetesen, hogy minden mozdulatomat alaposan ellenőrzik. Ettől függetlenül ezt az Astrophysical Journal-ügyet elég ügyetlenül intézték. Visszaraktam a felkiáltójeleket, és a kötetet visszahelyeztem a polcra.

Azt hiszem, nem árt, ha röviden kifejteni, milyen elképzelések alakultak ki bennem ezekben a kezdeti időkben az Í.I.T.-ről. Bizonyos vonatkozásban az általános kép nem is volt nagyon hamis, bár a leglényegesebb kérdést illetően még sötétben tapogatóztam. A helyzetet a következőképp ítéltem meg.

Hogy a tényekkel kezdjem, az Í.I.T. akkoriban mintegy félmillió személyt foglalkoztathatott, akik többségükben a Dingle-öböl déli partvidékén dolgoztak és laktak. Eleinte kíváncsi voltam rá, hogyan tudnak ekkora népességet elhelyezni, anélkül, hogy legalább egy közepesen nagy várost ne építsenek föl.

Gondolom, egy szokásos lakóházban minden egyes személyre átlagosan mintegy 90-100 köbméter lakótér jut. Egy nagy épület, mondjuk 200.000 légköbméteres, amelyet lakásokra osztanak föl, ezek szerint körülbelül 2000 embernek adhat otthont. Ebből az következik, hogy az egész lakosságot el lehet helyezni körülbelül 250 ilyen épületben, és ezek összesen nem foglalnak el 400 acre-nél^* nagyobb területet. Mivel azonban föltevésem szerint legalább 30.000 acre állott rendelkezésre, hallatlanul levegős városképzés volt lehetséges: minden egyes épületet több mint 100 acre kerttel, erdővel és tengerparti sétánnyal övezhettek.

Véleményem szerint rengeteg ostobaságot összehordanak arról, hogy ilyen körülmények között állítólag hiányzik az elkülönülés lehetősége. Ezt azonban el lehet érni egy mindennél fontosabb előfeltétellel: a teljes hangszigeteléssel. Ha ezt biztosítják, akkor nem tudom, mért ne érezhetné magát valaki ugyanúgy elkülönítve, ugyanúgy elszigetelve a szomszédaitól egy lakásban, mint akár egy különálló házban. Erre már akkor rájöttem, amikor három évig a cambridge-i kollégiumban laktam.

Az a gyakorta hangoztatott érv, hogy a lakóházak nem alkalmasak gyermekes családoknak, persze igaz abban az esetben, ha a lakóház a nagyváros forgalmas utcái közepette épül föl. Ez az érv azonban abban a pillanatban megdől, mihelyt a lakóházat erdős és füves környezetben, folyóparton helyezik el.

Elég az hozzá, hogy félmillió jól fizetett, megelégedett Í.I.T.-alkalmazottal kellett számolnom. Első látásra túl nagynak tűnhetett ez a szám.

Mégis aránytalanul kicsi volt az Í.I.T. ipari tevékenységéhez képest. Ez csak azt jelenthette, hogy kiterjedten alkalmazzák az automatizálást.

Most pedig néhány szót ennek az iparnak a méreteiről. Ekkor már világosan láttam a különbséget az Í.I.T. meg Európa és Amerika régebbi keletű ipara között. Ez utóbbi bizonyos ásványi lelőhelyek körül alakult ki, főleg a szén, az olaj, a fémtartalmú ércek közelében. Ezek nélkül a régebbi típusú iparosítás teljességgel elképzelhetetlen volt. Politikai és gazdasági vonatkozásban a világ "gazdagokra" és "szegényekre" oszlott föl, attól függően, hogy a véletlen szeszélye folytán hol feküdtek ezek a különleges készletek.

Nagy-Britannia először Spanyolországot, majd Franciaországot is megelőzte, mert "gazdagabb" volt vetélytársainál. Amerika elhúzott Nagy-Britannia mellett, mivel még annál is "gazdagabb" volt. Oroszország nem annyira új műszaki fölfedezésekre, mint inkább az addig még ki nem használt erőforrásaira támaszkodva kezdte meg a versenyfutást az élmezőnybe jutásért. Svédország "gazdag" volt, Ausztria "szegény". Mindez az iparosításnak korai kezdetleges foka volt.

Az iparosodás második szakaszában, amelyet úgy látszik, az Í.I.T. fejlesztett ki, semmiféle speciális lelőhelyekre nincs szükség. A második szakaszhoz vezető út kulcsa a gyakorlatilag korlátlan energiaforrásban rejlik. Itt minden a termonukleáris reaktoron múlik, amelynek éppen most jöttem rá a nyitjára. A magfúziós reaktorban egyetlen tonna közönséges vízből annyi energiát lehet nyerni, amennyit több száz tonna szénből – és a tengerben nincs hiány vízben. Az igazság az, hogy egyre gazdaságtalanabbá és kezdetlegesebbé válik az az ipar, amely mint fő hajtóerőre, a szénre és az olajra épül.

A korlátlanul rendelkezésre álló energia birtokában nincs többé szükség gazdag fémtartalmú érckincsekre. Föl lehet használni a sovány érceket is, ilyen pedig mindenütt bőviben található. A szenet szervetlen vegyületekből is ki lehet nyerni, a levegőből nitrogént, a tengervízből pedig a vegyi anyagok széles skáláját kaphatjuk.

Így hát eljutottam az iparosítás e második szakaszának dús koncepciójához, amikor semmi másra nincs szükség, mint a legközönségesebb anyagokra: vízre, levegőre és az eléggé közönséges kőre. Ez az a szakasz, amelyre mindenki, bármelyik ország eljuthat egy föltétellel: ha pontosan tudja, mit kell tennie. Ez a második szakasz szemlátomást összehasonlíthatatlanul hatékonyabb és nagyobb távlatokat nyitó volt, mint az első.

Ebben a koncepcióban persze nem volt semmi eredeti. Legalább harmincéves volt. Ennélfogva jobban érdekelt a második elv. Mégpedig az információ elve, az információé, mint egészé, mint heves társadalmi robbanások erőforrásáé. Helyezzünk vissza két-háromszáz mérnököt, vegyészt a régi római időkbe, és adjunk nekik alkalmat, hogy megmutassák, mit tudnak! Tíz-húsz év alatt az egész római civilizációt fenekestül fölforgatnák, és nevetségessé tennének minden látszólag égető korproblémát.

És ennél a pontnál találtam szembe magamat a nagy problémával. Hogyan jutott az Í.I.T. birtokába az új információknak ez a nagy tömege, amikor pedig a régebbi ipari nemzetek nem ismerték őket?

Earnshaw álláspontja egy helyütt szilárdan megalapozottnak tűnt. Tagadhatatlan, hogy az ipari nagyhatalmak csupán morzsákat költenek nemzeti jövedelmükből az új információ tömegének megszerzésére – vagyis az alapkutatásra. Az Egyesült Államok esetében például ez az összeg az egy százalék harmincad részét tette ki. Earnshaw-nak ebben teljesen igaza volt.

Mért kell egy országnak ennyire ímmel-ámmal kezelnie ezt az ügyet? Mért nem tesz meg mindent azért, hogy minél előbb élvezhesse a második iparosodási fázis gazdag lehetőségeit? Azt hittem, megfelelő választ találtam erre a kérdésre.

Általánosan elfogadjuk azt a nézetet, hogy a társadalmi és gazdasági stabilitást csak akkor őrizhetjük meg, ha az új tudást nem oltjuk be túlságosan gyors ütemben a társadalomba. Lehetséges volna, hogy ha a régi ipari országoknak választaniuk kell a tudományos haladás és a szociális status quo között, akkor kivétel nélkül az utóbbi mellett döntenek? Ha ez igaz, akkor kétségkívül nagymértékben Mr. Menyét álláspontja felé billen a mérleg nyelve.

De még így sem tudtam ezt legfőbb magyarázatként elfogadni. Még a leggyorsabb tudományos haladás is csak azt eredményezhetné, hogy az egyik nemzet lassan megelőz egy kevésbé haladó nemzetet. A kettő közötti rés fokozatosan, évtizedről évtizedre tágulna; végeredményben igen szélesre tárulna ez a szakadék, de ehhez legalább egy emberöltőre volna szükség. Egyáltalán nem következnék be az Í.I.T. robbanásszerű előreugrása. Ezt csak nagy mennyiségű új információ hirtelen és tömeges behatolása okozhatja. De honnan? Ez volt az a kő, amelyen folyton megbotlottam, valahányszor megpróbáltam eljutni egy végkövetkeztetéshez.

14. KETRECBE ZÁRVA

Az csak természetes, hogy mit nem adtam volna érte, ha visszajuthatnék Kerry északi félszigetére. Ez a félsziget azonban, úgyszintén az Adrigole-tól nyugatra eső félsziget legdélibb csücske, teljesen el volt zárva nemcsak előlem, hanem mindenki elől, akivel kapcsolatba kerültem. Ez a körülmény mindennél jobban megerősítette azt a gyanúmat, hogy sok minden, amit tudni szeretnék, Mitchell és barátai kezében van. Ám bármennyit is próbálkoztam, nem tudtam a nyomukra bukkanni.

Nagy volt a csábítás, hogy megpróbálkozzam a korábbi portyázó módszerrel. Arra gondoltam, hogy nekivágok a Dingle-től északra emelkedő hegységnek. Az is eszembe jutott, hogy esetleg csónakkal leevezek a Kenmare folyón, körülvitorlázom a Valencia szigetet, és besurranok a Dingle-öbölbe. Az a gondolat is fölmerült bennem, hogy helikoptert lopok. De elég volt egy pillanatnyi megfontolás, és mindezek a tervek légvárakként szertefoszlottak. Az efféle módszerek már akkor is fölöttébb körülményeseknek bizonyultak, amikor még kívül voltam az Í.I.T.-zónán, nem beszélve arról, hogy még nem voltam ismert az Í.I.T. rendőrsége előtt. Most viszont, amikor nyilvánvalóan szigorúan rajtam tartják a szemüket – mint ahogy az Astrophysical Journal esete világosan mutatta –, merő ostobaság volna újabb kalandos vállalkozásba bonyolódni. Most a puszta logikai elmélkedésnek van itt az ideje.

Ami az anyagiakat illeti, nem volt okom semmi panaszra. Fölöttébb kellemes lakásom volt Caragh-ban. Sikerült szereznem egy nyugalmas házikót a Ballinskelligs-öbölnél, ahová gyakorta lejárogattam a hétvégeken.

A karácsonyt megelőző három hónap során sok ismerőst szereztem magamnak, de egyetlen közeli barátot sem. Meghökkentő volt, mennyire nem érdekelt senkit az Í.I.T. belső szervezete. A legtöbben azt ismételgették, amit Earnshaw kifejtett nekem. Ezen túl, úgy tűnt, senki sem törődött semmivel. Mért legyen kíváncsi az ember, ha jól megy a sora? Mért kellene fölboncolni egy libát, amely aranytojást tojik?

Vagy talán volt ennek baljóslatúbb magyarázata is? Mert egyáltalán nem volt természetes, hogy a magam korabeli fiatalemberek közül látszólag a legkisebb mértékben sem izgatott senkit az a probléma, amely nekem már szinte az agyamra ment, hogy tudniillik mi volt valójában az Í.I.T. hátterében. Sőt mi több, az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy senkinek sem engedték meg, hogy túl sokat beszéljen velem. Ha barátkozni kezdtem valakivel – néhány hétvégét együtt töltöttünk a hegyekben, esetleg a tengernél –, akkor rendszerint áthelyezték valamilyen más munkára, vagy egyszerűen nem jött el a megbeszélt találkozóra. Ez jó néhányszor megismétlődött, és bár eleinte bosszantott a dolog, végül is beletörődtem. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy eljussak Caragh-ba, most hát, hogy itt vagyok, nyilvánvalóan nem volna okos, ha akadékoskodnék.

Eszembe jutott, mit mondott az igazi kanonok az Í.I.T.-orvosokról. Lehetséges volna, hogy ezeket az embereket kivétel nélkül valami módon kondicionálták? Alaposan megfigyeltem fiatal kollégáim munkáját. Vajon több volt ebben a szaktudás, mint az eredetiség? Az igazat megvallva, nem volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy ebben megbizonyosodjam, de ahhoz elég tapasztalt voltam, hogy a gyanúm fölébredjen. Annak mindenesetre örültem, hogy az egészségemmel semmi baj. Eltökéltem, hogy nem adok módot rá, hogy valamilyen gyógyszert adjanak be nekem.

Az evés jelentette az egyetlen problémát, nem mintha falánk lennék, hanem hogy egyáltalán táplálékot kell magamhoz vennem. Mindent megtettem, hogy kieszeljek valamilyen tervet, amely fölöttébb megnehezíti bárkinek is, hogy az ételeimmel manipuláljon. Szigorú szabályt dolgoztam ki magamnak, hogy minden ételt és italt kizárólag nagy forgalmú önkiszolgáló étteremben veszek magamhoz. Sohasem választottam olyan fogást, amely nem volt kirakva, és ne lett volna elég népszerű, mert azt mégsem gondolhattam, hogy egy egész embertömeget megmérgeznek valamilyen szerrel, csakhogy engem kezelésbe vehessenek. És még azzal is összebonyolítottam a dolgot, hogy étkezéseim helyét és idejét rendszertelenül váltogattam – saját szórakoztatásomra a Ludolf-féle szám nem ismétlődő tizedes reprezentációi szerint ejtettem meg a választásaimat, étkezésenként két tizedest véve.

Egyetlen kivétel volt a kezdődő barátságok fölbomlása alól: egy Womersley nevű fiatalember makacsul próbált meghívni vacsorára. Én viszont eltökéltem, noha ideig-óráig eléggé udvarias kifogásokkal, sorra-rendre elutasítottam a meghívást. Amikor azonban ennek ellenére is tovább erőszakoskodott, rászántam magam, hogy a további zaklatások elkerülése végett teszek egy próbát. Tulajdonképpen hibát követtem el ezzel, még akkor is, ha könnyedén megnyertem az első menetet.

December elejének egyik estéjén találkoztam Womersleyvel, ezzel a huszonnyolc év körüli, magas, sápadt fiatalemberrel. Az ő kocsiján hajtottunk ki egy Caragh-tól hárommérföldnyire levő vendéglőbe. Mint várható volt, előételek, lazac és hideg hústálak voltak a pultokon, így hát nehézség nélkül, megfelelő biztonságban túljutottunk a vacsora első fogásain. Az édesség meg a kávé még így is tartogatott azonban csapdát.

Womersley az általa választott vadkacsasült kiválóságáról donogott a fülembe. Azt feleltem, hogy az egyetlen étel, amelyet szívesen fölcseréltem volna a lazaccal, az az ürühús lett volna, Curryval. De nem értette el a tréfát, szemmel láthatóan nem lévén a nagy Sherlock Holmes tanítványa. Mielőtt kiválasztottam magamnak a lazacot, egy percre magára hagytam Womersleyt, és fölhívtam telefonon a Caragh-i Információs Irodát. Megkértem őket, hogy fél óra múlva hívjanak vissza egy eléggé komplikált tudakozódás ügyében, hogy tudniillik vannak-e üres nyaralók a St. Finan-öbölnél, a nevem helyett pedig Womersleyét adtam meg.

Asztaltársam csokoládéfagylaltot és kávét rendelt magának, ugyanezt rendeltem én is, abban reménykedve, hogy az időzítés be fog válni. Szerencsém volt. Womersleyt szóval tartottam néhány percig, miután a pincér meghozta a rendelést. Ez elég is volt: a fölszolgáló azzal jött vissza, hogy dr. Womersleyt várják a telefonhoz. Eközben kicseréltem a fagylaltot meg a kávét.

Womersleynek föl kellett hogy ébredjen a gyanúja, ha nem az az együgyű fickó, akinek mutatja magát. Lehet, hogy észre is vették, amikor kicseréltem az édességet, bár igen gyors mozdulattal csináltam, és az asztalunk is egy eléggé félreeső sarokban volt. Mindez azonban nem nagyon izgatott, ugyanis Womersleynek most már meg kell ennie az édességet, ha nem akarja elárulni magát. És valahogy az volt a benyomásom, hogy nem mer majd lármát csapni. Azt hiszem, azt a parancsot kapta, hogy mindenáron kerülje a nyilvános botrányt. Elég az hozzá, hogy megette a fagylaltot, és kiitta a kávét – ez utóbbit, ahogy láttam, nem teljesen.

Ragaszkodtam hozzá, hogy vacsora után az én lakásomra menjünk, mivel szívesebben ittam az én pálinkámból, mint az övéből. Belekezdtünk egy sakkjátszmába, azt hiszem, a legfurcsábba, amelyet valaha is játszottam, mert mindketten azt lestük, hogy mikor lesz rosszul a másik. Figyelmesen tanulmányoztam Womersley arcát, amíg a lépésein törte a fejét, hasonlóképpen rám bámult ő is, amíg én léptem – bár én alig hagytam neki időt.

Az átmenet meglepő volt. Az egyik percben a sakktáblát tanulmányozta, a következőben rámmeresztette a szemét, miközben az arcát a düh és utálat különös keveréke torzította el.

– Te alávaló csaló! – visította. – Ezért még meglakolsz, ne félj!

Aztán fölpattant, és megindult az ajtó felé, én azonban elkaptam a karját, és egy székre penderítettem. A homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek ki. Hasztalan próbált felállni, én visszanyomtam.

– Kórházba kell jutnom, nem érted?

- Már hogyne érteném. Idejében el fogsz jutni a kórházba. Először azonban szeretném tudni, ki vett rá erre a disznóságra.

– Nem tudom.

– Ne add a hülyét. Ki volt az?

– Nem tudom. Hidd el, hogy nem tudom – nyögdécselte.

A szer riasztó gyorsasággal hatni kezdett. Szerintem megérdemelte volna a fickó, hogy móresre tanítsam, de a rosszullét szemmel láthatóan annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem vitt rá a lelkem.

Fölhívtam a kórházat, és közöltem az ügyeletessel, hogy Thomas Sherwood rosszul van.

Alig telt bele néhány perc, az orvos máris megérkezett: egy negyven felé járó, nem valami kellemes megjelenésű fickó. Becsörtetett a lakásba, és érzésem szerint kenetteljes hangon megkérdezte, hol van a beteg.

– Maga pedig menjen le – fűzte hozzá –, egy-két perc múlva itt lesz a mentőkocsi, és legalább megmutatja az embereknek az utat.

Becsaptam a lakásajtót, de nem távoztam el: lábujjhegyen visszalopakodtam a nappaliba. A doktor éppen valamilyen injekciót adott be a nyomorúságos állapotban levő Womersleynek. A gyenge nyögdécselés elhalt, és a doktor ezt dünnyögte:

– Lám, csak, lám, Mr. Sherwood, végre megjuhászodtunk! Most pedig majd meglátjuk, mi lesz tovább.

Elöntötte a fejemet a vér. Megragadtam a fickót, és teljes erőmből a falhoz teremtettem.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Thomas Sherwood.

– De... én azt hittem – hebegte.

– Azt hitte, hogy ez a tökfilkó itt Thomas Sherwood. Maguk orvosok annyira el vannak foglalva a gyógyszereikkel meg a tűikkel, hogy fogalmuk sincs róla, milyen kellemetlen tudna lenni egy fizikus, ha akarna. Példának okáért, mit szólna hozzá, ha megetetnék magával egy kis bórt?

Az arcán meglepetés tükröződött. – De hiszen a bór...

– A bór nem veszélyes méreg kis adagban, ezt akarja mondani? De az lehet, ha közepes neutronsugárzásnak tesszük ki, maga kis huncut. Elvinném magát olyan helyre, ahol a neutron bennem nem sok kárt tenne, de magának viszont kiégetné az egész belsejét.

Újból megragadtam, és lekevertem neki egy jókora pofont.

Kezdtem volna oda süllyedni, ahova az a nyomorult Csöpi? Aligha. Ezt az egész ügyet a koncentrációs táborok meg a titkosrendőrség bűze lengte be. Most azonban valaminek történnie kell. Az Í.I.T. biztonsági szolgálata nem tűrheti el, hogy szárazon ússzam meg ezt a dolgot. Azonkívül a kártyák ki voltak terítve, és többé nem volt számára nagyjelentősége az óvatosságnak.

Mint ahogy annak idején a Marrowbone Lane-en, most is egy villanásnyi idő alatt kész voltam a tervemmel. Egy szempillantás múlva már kint is voltam a lakásból. A mentőkocsi személyzete még ott ődöngött a ház előtt. Fölküldtem őket a 619-es lakásba. Először az volt a szándékom, hogy elrobogok a mentőautóval, amely bizonyos értelemben ideális eszköz a menekülésre. De akkor eszembe jutott, hogy Womersley komolyan beteg lehet, és életfontosságú számára, hogy mielőbb kórházba kerüljön. Az biztos, hogy a szer meghökkentő gyorsasággal hatott, amiből esetleg alapos túladagolásra lehetett gyanakodni. Ezért úgy döntöttem, hogy busszal elmegyek Killarneyig, onnan pedig tovább gyalogosan.

Talán hebehurgyaságnak tűnhet a részemről, hogy megváltoztattam a szándékomat, de hát én már régen eldöntöttem magamban, milyen föltételekkel vagyok hajlandó harcolni az Í.I.T. ellen. Hajlandó voltam, hogy egyszál magamban szembeszálljak ezzel a nagy hatalmú szervezettel. Hajlandó voltam börtönbe jutni, sőt még arra is hajlandó voltam, hogy alaposan helybenhagyjanak, arra azonban semmi szín alatt sem voltam hajlandó, hogy megváltoztassák az egyéniségemet. Én már ilyen megátalkodott bűnös vagyok: szívesebben pokolra megyek úgy, ahogy vagyok, mintsem másmilyen alakban a mennyországba jussak.

Még egy jó óra volt a busz indulásáig, ezért addig is beültem egy zsúfolt kávéházba. Így nehezebben csípnek el, mintha egy órát a buszállomáson lődörgök. Olyan asztalhoz vezettek, ahol már egy férfi ült szendvics meg kávé mellett. Nem voltam éhes, de a látszat kedvéért én is rendeltem kávét meg szendvicset.

A legcélravezetőbbnek az látszott, hogy a Boggeragh-hegységben illanok át a határon, ott, ahol már ismerem a terepet. A határőrizet egész jellegéből kifolyólag sokkal könnyebb kijutni, mint besurranni. Úgy gondoltam, ha sikerül eljutnom Killarneyig, akkor már van némi eshetőségem.

Hirtelen észrevettem, hogy az asztalomnál ülő férfi elmélyülten tanulmányozza az arcomat.

– Én nem kockáztatnám – szólalt meg.

– Mit nem kockáztatna?

– Én nem kockáztatnám meg, hogy meglépjek egy busszal, például azzal, amely Killarneybe indul.

Az arcomba nevetett.

– Nincs egy fia eshetősége sem, fiacskám. Én már a J. épülettől követem magát. – Majd hozzáfűzte: – Mihelyt láttam, hogy hova tart, magát megelőzve belopóztam ide, és megkértem a pincérnőt, hogy kísérje az én asztalomhoz. Egyszerű, nem?

– Dicséretes módon az. Ha szüksége lenne ajánlásra az előléptetéséhez, kész örömest állok a rendelkezésére.

- Talán mehetnénk is, vagy előbb még megissza a kávéját? Azt mondanom sem kell, hogy semmi értelme sem lenne a szökési kísérletnek. Be van kerítve, és egy perc kell csak hozzá, hogy minden utat elzárjunk.

Hát igen, gondoltam magamban, megint ott vagyok, hogy apró lépésenként kell megpróbálnom teret nyerni. Fennhangon viszont ezt mondtam:

– Azt hiszem, megiszom a kávémat, ha nincs ellene kifogása.

– Ó, a legkisebb mértékben sem.

Behúzott vállakkal, lassan megindultam a férfi előtt. Mihelyt kiértünk az ajtón, forgószélként megfordultam a sarkamon, mint annak idején a nyomorult Csöpi orra előtt. Ezúttal azonban összehasonlíthatatlanul könnyebb dolgom volt. Az első ütést gyönyörűen elhelyeztem. Az ipse hangtalanul összecsuklott, akár egy vásári szalmabáb. A következő pillanatban már a város központja felé szedtem a lábamat. Több mint valószínű, hogy a pasas blöffölt, és egyáltalán nem voltam – legalábbis ebben a percben – sarokba szorítva. Hisz alig volt idő arra, hogy egy ember is a sarkamba eredjen, nem is beszélve egy egész őrjáratról.

Kétszáz métert haladhattam, amikor két gépkocsi jött szembe velem, és elrobogott a kávéház felé. Átkoztam magam az ostobaságomért, hogy annyi időt elvesztegettem a kávézóban. Most már csak egy esztelenül rendhagyó húzás segíthet rajtam. A közelben helikopterállomás volt, és én lélekszakadva megindultam feléje, abban bízva, hogy találok menetkész gépet. Fogalmam se volt róla, hogy kell bánni ezekkel az istenverte masinákkal, de nyilvánvalóan ez volt az a perc, amikor megtanulhattam.

Fantasztikus szerencsesorozatot fogtam ki. Már az állomásnál jártam, amikor meghallottam, hogy az egyik gép éppen leszállni készül. Lelassítottam a lépteimet, és magabiztosan megindultam a tér felé. Sikerült akadálytalanul bejutnom. A gépből két utas szállt ki. A pilóta elment a dolga után, és én pillanatnyi habozás nélkül a géphez mentem. Még mindig nem zavart senki, akkor sem, amíg az ajtóval bajlódtam, amely a vártnál jóval keményebb diónak bizonyult. Végre föltárult előttem, és én benyomakodtam a fülkébe. Ekkor azonban éreztem, hogy valami baj van, nagyon nagy baj. A kávé, amelyet még meg akartam inni, mérgezett volt. Lehanyatlottam a pilótaülésre. Utolsó gondolatom az volt, hogy akaraterőm megfeszítésével megpróbálom áthidalni az öntudatlanság szakadékát, amelyről tudtam, hogy meg fog nyílni előttem.

Egyetlen látomásom volt csupán: erős fényeket, hangokat érzékeltem, és meglepően tisztán láttám azt a barnásszőke férfit, akivel Inishvickillane szigetén összetalálkoztam. Aztán arra ébredtem, hogy teljesen jól érzem magam, és a saját ágyamban fekszem, a J. épület 619-es lakásában.

Úgy tudtam, vasárnap van, ezért borotválkozás és zuhanyozás után könnyű utcai ruhába bújtam. Kicsit meglepődtem, hogy a reggelinél nem kaptam vasárnapi lapokat. Azt is furcsállottam egy kicsit, hogy bár szomjas voltam, alig kívántam az ételt. Hideg elemózsiát csomagoltam magamnak, gondolván, hogy teszek egy három-négy órás sétát. Éreztem, hogy halaszthatatlanul szükségem van friss levegőre.

Csak a J. épület előtt, az utcán ébredtem rá a valóságra. Nem volt semmiféle vasárnap. Minden rossz volt: az ég túlságosan komor, a levegő túl hűvös, és nyoma sem volt virágoknak. Mindez inkább illett egy kora decemberi, mint egy október elejei naphoz. Vettem egy újságot, és kiderült, hogy 1970. december 9-e volt. Valami oknál fogva több mint két hónap kiesett az emlékezetemből. Az utolsó kép, amelyre tisztán emlékeztem, az volt, hogy október elején repülőgépen megérkeztem Dublinbe.

Bár egy kicsit furcsának tűnt a helyzet, de valójában nem nagyon aggasztott. Ha már elterveztem, hogy sétálok, hát nekiindultam. Két óra körül megpillantottam a napot, alacsony állása megfelelt a decemberi dátumnak.

Miután visszatértem a lakásomra, átböngésztem az irataimat, hátha valami fény derül a kiesett hónapokra. A Trinity College-nek címzett levelekre bukkantam, amelyekben az Í.I.T. pontosan körülhatárolta alkalmazásom föltételeit. Bizonyságképpen itt volt a saját levelem másolata is, ebben tudattam, hogy október 2-án érkezem, repülőgéppel, mint ahogy emlékeztem is rá. Itt volt a Londonban kiállított repülőjegyem is.

A problémát egy joviális öreg doktor oldotta meg, aki este meglátogatott.

– Örülök, hogy viszontlátom végre az élők birodalmában – mondotta.

– És miért ne lennék az élők birodalmában?

– Fiacskám, maga jókora ütést kapott a fejére. Szerencséje, hogy acélból van a koponyája.

– Hol történt?

– Elfelejtette?

– Egy egész kéthónapi időszak kipárolgott a fejemből.

– No igen, ez aligha meglepő. Időleges amnézia eléggé gyakran előfordul ilyen esetekben, bár egy kicsit meglep, hogy két egész hónapra kiterjed. Néhány heti teljes nyugalomra van szüksége. Talán egy kevés óvatos sétát tehet, de nehogy túl messzire elkódorogjon. Intézkedni fogok, hogy az ételt hozzák föl magának. Aztán különféle nyugtatókat kell szednie, naponta kétszer. Nem árt egy kis ebéd utáni alvás sem. Ettől begyógyulnak a fejében az esetleg megsérült véredények.

- De az ég szerelmére, mi történt velem? Fölemelte az ujját, és atyailag megfenyegetett.

– Nem maga az első fiatal legény, akit óvatosságra kellett intenem. Kerülje a gyors autókat, fiam. Legközelebb nem biztos, hogy megússza.

Ez a magyarázat jókora követ vett le a vállamról, és mivel majd leragadt a szemem az álmosságtól, kilenc óra körül ágyba bújtam.

Másnap reggel ébredés után még egyszer meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Örömmel tapasztaltam, hogy tisztán és élesen emlékszem az elmúlt nap eseményeire, az agyam tehát nem károsodott, kivéve az elvesztett két hónapot, ami elvégre is nem sokat számít.

Zuhany helyett teleengedtem a kádat. A vízben véletlenül kitapintottam a tomporomban a bőr alá adott injekciók nyomait. Szórakozottan elméláztam rajta, vajon miért kell egy fejsérülés ellen injekciókat adni. Talán zúzódások is voltak. Végignéztem magamon, de nem találtam egynek sem a nyomát. Még csak horzsolások sem látszottak. Különös! Csak a fejem sérült meg, méghozzá alaposan. Lassan és elővigyázatosan végigtapogattam a fejemet. Sehol semmi fájdalom, ami még különösebb. Nyomkodni kezdtem; semmi fájdalom. Úgy látszik, valóban acélból van a fejem, mint ahogy az öreg pasas mondta. Elgondolkodva megborotválkoztam.

Reggeli után még egyszer átböngésztem a levélköteget, azokat a leveleket, amelyeket én írtam, és azokat, amelyeket én kaptam az Í.I.T.-től. Két újabb furcsaság. Az egyik Í.I.T.-levél fizikát emleget, én viszont fizikából nem szigorlatoztam. Aztán meg már májusban átköltöztem a Trinity College Bishop's Hostel nevű épületéből a Great Courtba. Mégis, az augusztusban és szeptemberben kelt leveleim Bishop's Hostelből voltak címezve.

Hihetetlen, de legalább egy óra hosszat ültem ott, és próbáltam összerakni magamban ezeket a tényeket, mielőtt a gyanú első csírái megfogantak volna bennem. De amikor megfogantak, egyszerre szárba szökkentek. Nyomban bizonyos lettem benne, hogy semmiféle autóbaleset nem történt velem. Kényszerítő bizonyossággal tudtam, hogy a hiányzó két hónapot a végzetes balesettel deszkázták körül. És ezek a kétségek fölélesztették bennem azt a gyanút, hogy a leveleim hamisítványok, és talán az sem igaz, hogy október másodikán Dublinből repültem Caragh Citybe. Hogy hogyan kerültem ide, azt nem tudtam volna megmondani, ugyanis nemcsak homályos foltok, hanem számos hamis tény is elfelhőzte az agyamat. Az első győzelmemet azonban már learattam. Fölébredt a kíváncsiságom.

Az idős doktor még egyszer meglátogatott, és ellátott az előbbiekhez hasonló tanácsokkal meg új orvosságokkal. Ahelyett, hogy átvenném őket, kimentem a fürdőszobába, és behoztam az első adagokat is abból a valamiből, amit le akart nyeletni vélem. Azzal adtam vissza neki őket, hogy ő nyilván jobb hasznát veszi ezeknek a szereknek, mint én. Nyájasan rám mosolygott, mintha azt mondaná: "jó szerencsét", azzal meghajtotta magát, és szó nélkül elhagyta a lakást.

Az ezután következő napokban életemben először kis híján idegösszeroppanást kaptam, mivel ha megfeszültem, sem voltam képes áthatolni a hiányzó emlékeket övező falon. Meg voltam győződve róla, hogy valahol az agyam egyik sarkában voltak elzárva, de bárhogyan is próbáltam, képtelen voltam visszahozni őket a tudatomba. Hasonlított ahhoz a reménytelenséghez, amit akkor érez az ember, amikor egy elfelejtett névre akar visszaemlékezni, csak ezerszer rosszabb annál.

Az irataim között volt olyan is, amely a Ballinskelligs-öbölben levő nyaralóra vonatkozott, ezért a fölébredésem utáni harmadik hétvégen elhatároztam, hogy lemegyek oda. Pénteken szép idő volt, így hát busz helyett végiggyalogoltam a Kenmare folyó torkolatára néző dombsoron. A Mullaghbeg fölső lejtőjén leheveredtem egy kiugró sziklára, és elmerültem a tenger örökké változó varázsában, – amint szünet nélkül ostromolta a sokszínű sziklákat. Ujjaim hozzáértek egy durva kavicshoz, és ebben a pillanatban fölelevenedett az emlékezetemben az Inishtooskert bérceiről való szörnyű leereszkedésem. Akár a sziget, ez a magányos emlék is élesen és tisztán kiemelkedett a feledés tengeréből.

Egy szép napra gyakorta következik szél vagy vihar. Így volt ezen a bizonyos hétvégén is. A legerősebb szélviharban fölvettem az esőköpenyemet, és leereszkedtem a bömbölő tenger partjára. Bolond fejjel túl közel mentem a vízhez, és kis híján elsodort egy nagy hullám partra szökő taréja. Amint a vízpermet vadul fölcsapott az arcomba, éreztem, hogy egy újabb húr is rezgésbe jön bennem. Ráébredtem, hogy a tenger felől jöttem Kerrybe, méghozzá a mostanihoz hasonló tomboló viharban.

Vacsora után tőzegből nagy tüzet raktam. Egy csésze kávé mellett azon erőlködtem, hogy kitágítsam azt a két repedést, amely megjelent a fekete bizonytalanság falán. Slugeamus volt a következő diadalom, vele betört hozzám Mike O'Dwyer, majd Colquhoun is. Elszállt belőlem a reményvesztettség érzése is. Akár egy mozaikjátékot, módszeresen összeraktam az egész képet. Előre-hátra kutattam az emlékezetemben, és egyik részletet a másik után sikerült kihalásznom. Néha egész élménytömbök ugrottak hirtelen a helyükre. Reggel négy óra volt, mire kimerülten, de diadalittasan ágyba kerültem.

A rákövetkező napokban mindjobban megvilágosodott a memóriám, míg egy hét elteltével az egész mese minden részletében olyan tisztán állt előttem, mint annak előtte. Tudtam azonban, hogy a győzelem csak félgyőzelem. Tudtam, hogy valamilyen finom részletet tekintve, aminek nem tudtam nevet adni, már nem voltam az, aki azelőtt. Valami megváltozott bennem, és a titokzatos bizonytalanságnak az érzése egyáltalán nem csökkentette szellemi nyugtalanságomat. Magam is elismerem, hogy gyalázatosan lassan leltem rá az Í.I.T. legbenső titkának a megfejtésére, amiatt azonban nem érzek szégyent, hogy nem tudtam kikövetkeztetni annak a változásnak a természetét, amely még most is munkál bennem. Mindenesetre nem olyan változásról van szó, amely a legkisebb mértékben is lelohasztotta volna eltökéltségemet.

15. CHANCE^* BETOPPAN

Ahogy a január átadta a helyét a februárnak, egyre inkább kezdtem érezni teljes elszigeteltségemet. "Madarat tolláról..." Sajnos, úgy látszik, egész Caragh Cityben nem volt az enyéméhez hasonló tollú madár. Hébe-hóba tudtam csak szót váltani egy-egy paraszttal, akivel összetalálkoztam egész napos dombvidéki túráimon, vagy egy-egy halásszal a Ballinskelligs-öbölben töltött hétvégeken.

Az egyik délután azonban egy üzletben ismerős arcra esett a pillantásom.

– Szent isten, csak nem Thomas Sherwood! kiáltott föl Cathleen. – Bull, a férjem, gyakran emlegeti magát – fűzte hozzá.

– Bull?

– Most Bradleynek hívnak.

Ekkor eszembe jutott Bull Bradley, egy kísérleti fizikus, még a cambridge-i napokból. A nevét (amely bikát jelent) nem a szexuális hajlamai miatt kapta, hanem bömbölő hangjáról ragadt rá, amellyel a Clare Kollégium rögbi tizenötösének csatársorát irányította. Pontosan az a fajta fickó volt, aki ott Slievenamuckban megbirkózhatott volna a szörnnyel, és vállalta volna, hogy fáradozásaiért beverjék a fejét.

Cathleen meghívott vacsorára, a lakásukra, ahol Bull Bradley kitörő szívélyességgel üdvözölt.

– Sherwood, öreg fiú, de jó, hogy találkoztunk. Aztán hangos hahotára fakadt:

– Emlékszel arra a Cathy-féle dokumentumokra, amelyet szélnek eresztettél? Hát ami azt illeti, nem ért egy fityinget sem. Szándékos hamisítvány. Tucatjával gyártjuk a részlegünkön.

Ez a megjegyzés arra intett, hogy jobb lesz, ha a beszélgetésünk megmarad a társasági csevegés határain belül.

Az este kellemesen telt el, és a végén természetesen viszonoztam a meghívást. Azonban, bár a viszontlátogatást megígérték, valójában sohasem került rá sor. Egyik délután fölhívott Cathleen, hogy láthatna-e pár percre.

Amikor később találkoztunk, ezzel fogadott:

– Thomas, aggályaim vannak, csütörtöki látogatásunkkal kapcsolatban. Bull miatt, tudod...

– Szóba kerültem tán Bull részlegében?

Bólintott.

– Nagyon gyanakszanak rád, Thomas. Légy óvatos. Mielőtt harmadszor is elváltunk, megérintette a karomat.

– Nagyon sajnálom, hogy azok miatt a papírok miatt...

Colquhoun nagyon magabiztos volt Cathleent illetően. Lehetséges lenne, hogy ebben a Bull Bradleyvel való közösségben több is van, mint ami szemmel látszik? Bárhogy is áll a dolog, a velem való ismeretség csak nyűgükre van, így hát jobb, ha távol tartom tőlük magamat.

Ami azt illeti, ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy valamelyes társasági életet alakítsak ki magam körül. Beláttam, hogy el kell fogadnom Izmaél helyzetét: egy mindenki ellen. Elvégre is ezt kerestem, nem? – és most megkaptam csőstül. Ahogy múltak a hónapok, egyre jobban kínzott az egyedüllét, de legalább egy hasznom volt a helyzetemből: nyakig belevethettem magam a munkába. Ha ez nincs, akkor nagyon könnyen behódoltam volna annak a szokatlan fényűzésnek, amelyben most éltem.

Az idő ekkortájt ritkán volt szép, nagy néha azonban előfordult, hogy a hét végére csendes, tiszta és nem túl hideg időre virradtunk. Ilyenkor elsétáltam a tengerparti házikómba.

Az egyik ilyen kiránduláson különös kalandban volt részem. Hogy érthető legyen a dolog, meg kell mondanom, hogy a ház a Ballinskelligs-öböl eléggé félreeső, eldugott csücskében állt. Gyakran megfordult a fejemben, hogy mi sem volna könnyebb, ha az Í.I.T. valóban meg akarna szabadulni tőlem – ám a szőke hölgy már Inishtooskert bércein is lezárhatta volna az ügyet azzal, hogy a megfelelő pillanatban elvágja a kötelet. Valami furcsa érzés azt súgta, hogy valójában szellemi ütközet folyik közöttünk, és az Í.I.T.-hatóságok, bárkik is legyenek ezek, szívesebben alkalmaznak lélektani, mint fizikai fegyvereket.

Az egyik szombat estén, úgy tizenegy óra tájt, kopogtattak az ajtómon. Alighogy ajtót nyitottam, egy férfi esett be a küszöbön át. Fejét vastag kötés takarta, ruhái cafatokban lógtak, és ahogy meg tudtam ítélni, a teste, ha nem is súlyosan, de több helyütt meg volt sérülve. A bal térdét azonban annyira fájlalta, hogy kénytelen volt jó darabon négykézláb kúszni a ház felé.

A szegény ördög némileg magához tért, miután beléöntöttem egy nagy pohár whiskyt.

– Maga a Thomas Sherwood? – kérdezte devoni tájszólásban amitől meleg lett a szívem körül.

– Igen, én.

– Tudja ezt valamivel igazolni?

– Levelek, könyvek, útlevél. De ezek akkor is nálam lehetnének, ha nem én volnék Thomas Sherwood.

– Ez látja igaz. De a személyleírás megegyezik. Nincs sok időm, ezért vállalnom kell a kockázatot.

– Ahogy látom, már eleget vállalt. Mielőtt többet is magára venne, jobban tenné, ha elmondaná, miért jött ide.

– Azért, mert véletlenül ugyanaz a főnököm, mint a magáé.

– Éspedig?

– A téli viharok idején a hullámok magasra csapnak a nyugati partokon.

– Ez megfelelő időszak arra, hogy zöldséget vásároljunk a londoni piacon.

– Vagy halat, aki szereti.

– Úgy. És honnan tudta, hogy itt vagyok lent, ebben a házban?

– Sherwood, maga egy gyanakvó ördög, mondhatom!

– Csak szeretek tisztán látni, semmi több.

– Ha jól tudom, ön futólag ismeri Cathleen O'Rourke-ot, vagy ahogy most hívja magát, Mrs. Bull Bradleyt. Vagy más is van maguk között?

– Látom már, hova akar kilyukadni, Mr…?

– Chance, John Chance.

– Jól van, Mr. Chance, mit akar tőlem?

– Menjen ki, ott talál egy hátizsákot. Vigyen zseblámpát is magával.

Ráakadtam a hátizsákra. Tömött és igen súlyos volt. Becipeltem a házba.

– Pontosan ez az, amit kérek öntől.

– Nem értem.

– Azt kérem öntől, semmi mást, hogy vigye el a hátizsákot, innen hét mérföldre, a St. Finan-öbölhöz vezető út elágazásához. Ott már várni fogja egy autó.

Töltöttem neki egy újabb pohár whiskyt.

– Mi lenne, ha részletesebben beavatna a dologba. Mi van a hátizsákban?

Válasz helyett nagyokat kortyolt a whiskyből. Kibontottam a hátizsák száját, és bedugtam a kezemet.

– Rádiófölszerelés, mi? Gondolhattam volna a súlyából.

– Maga nem tanult meg titkot tartani, igaz?

– Fején találta a szöget. De addig, amíg sokkal többet meg nem tudok önről és erről a hátizsákról, Mr. Chance, addig lelkemre mondom, egy tapodtat sem viszem innen.

– Még mindig nem bízik bennem?

– Dehogynem! Csak azt szeretném tudni, miféle játszmába akar belecsalogatni.

– És ha elkapják? – kérdezte Chance. – Nem gondolja, hogy jobb magára nézve, ha nem is sejti, milyen játszmában vesz részt?

– Lehet. De én nem szeretek vaktában játszani.

– Rendben van, Tom, maga akarta. Azt hiszem, sejti, hogy ejtőernyővel ugrottam le. A térdem kész, a fene enné meg.

– Hol ereszkedett le?

– Majdnem a Coomakista-átjáró tetejénél. Éppen elég volt onnan idevergődnöm.

– De minek kell egy zsák rádiófölszerelést végigcipelni az egész vidéken?

– Ez a mi ébresztőóránk. Hajnal előtt el kell juttatni a St. Finan-öbölhöz.

– Azt akarja mondani, hogy ez egy gyújtókészülék?

– Az hát, az ördögbe is, Tom öcsém.

Arcát eltorzította egy fájdalomroham.

– Még egy kis whiskyt, ha lehet. Megőrjít ez az átkozott lábam.

– Hol van a bomba?

– Természetesen Castletown mellett. Itt vannak az Í.I.T. összes védelmi berendezései. Ha ezek a levegőbe röpülnek, akkor a mi fiaink könnyedén besétálhatnak ide.

– Ezt meg tudom érteni. Csak azt nem értem, mért kell egy rádióadót ejtőernyővel ledobni. Ha az embereink képesek voltak egy bombát összeszerelni, akkor bizonyára megbirkózhatnak egy rádióval is.

– Megpróbált valaha is valamit kicsempészni Castletown vidékéről?

– Nem lehetett volna időzítőt használni?

– Gondolom, ez is szóba került, de nem bizonyult járható útnak. Elvégre is nem én vagyok a tábornok. Én csak egy közkatona vagyok a lövészárokból, aki azt teszi, amit parancsolnak neki.

– De minek ez az egész hercehurca? Mért ne lehetne a levegőből begyújtani a bombát?

– Hogy biztos legyen a kódolás. A végső kódot csónakkal hozzák át, ezért kell ezt a micsodát eljuttatni a St. Finan-öbölhöz.

Tapasztalatból ismertem az efféle kelekótya vállalkozásokat. Ennek azonban szörnyűséges esélye volt a sikerre. Fölmarkoltam a hátizsákot.

– Hol van pontosan az az autó? Hullafáradt leszek, mire elcammogok oda.

Lassan vánszorogtam az úton. Valahányszor autó robogott el mellettem, ledobtam a hátizsákot, és elrejtettem az út mentén, és nélküle folytattam az utamat. Mihelyt az autó eltűnt a szemem elől, visszamentem, és újból a hátamra emeltem. A legnagyobb veszélyt Waterville jelentette, amelyen végig kellett haladnom. Nem tehettem mást, vállalnom kellett, hogy meglátnak. Hátborzongató tíz percbe tellett, mire magam mögött hagytam ezt a kisvárost.

Ekkor már méltányolni tudtam Chance érveit. Vannak olyan helyzetek, amikor nem okos dolog, ha túl sokat tud az ember. Emberek tízezreit fogják megölni. Az Í.I.T. problémája megoldódik, ha nem is intellektuálisan, de úgy, hogy eltörlik a föld színéről. És ekkor egyszerre bizonyos lettem benne, hogy ez nem fog megtörténni. Az út két oldalán ingoványos láp terült el. Pár perc múlva vagy százméternyire letértem bal kéz felé. Ledobtam a nehéz terhet, kiráncigáltam belőle vagy fél tucat fémkazettát, és egyiket a másik után belesüllyesztettem a cuppogó talajba. Visszatértem az útra, és jó mérföld után magától a hátizsáktól is megszabadultam.

Reménytelenül gyalázatosnak éreztem magam ahhoz, hogy hazatérjek, reménytelenül gyalázatosnak ahhoz, hogy bármi másra rá tudnám szánni magam, mint hogy belefussak azoknak a mindenre elszánt embereknek a golyóiba, akik pár mérföldre ott elöl várnak rám az autóban.

Végre elértem a St. Finan-i út csatlakozását. Az autó sötét foltja épp hogy csak kivehető volt az út világos szalagján. Meggyorsítottam a lépteimet. Az autó üres volt. Éppen idejében fordultam meg, hogy észrevegyek egy sötét árnyékot, amint fölemelkedik az út széléről. Fénycsóva villant a szemembe. Már éppen előre akartam vetni magamat, amikor egy homályosan ismerős hang állított meg:

– És mi a csudát keres maga itt, uram?

A fénycsóva kialudt. Bekapcsoltam saját lámpámat, és ennek a fényében egy waterville-i rendőrre esett a pillantásom, akivel futólag ismertük egymást.

– Ó, Mr. McSweeney, nem ismertem meg magát. Késői sétámról térek hazafelé, és jócskán elfáradtam. Megláttam a kocsit, amikor elhaladtam az útkereszteződésnél, és kíváncsi voltam, nem vinne-e el egy darabon.

McSweeneyhez odajött egy másik rendőr is, és megkérdezte:

– Hát ez miféle?

– Mr. Sherwood. Itt lakik Waterville másik végében.

– Elég későre jár ahhoz, hogy valaki az úton járjon, azonban...

– Úgy igaz. Alig várom, hogy ágyba kerülhessek – szakítottam félbe.

– Nem látott senkit az úton?

– Elment mellettem egy-két kerékpáros meg több autó.

– Maga melyik úton jött?

– Ballaghossianon át Caragh-ból.

– Jókora távolság.

– Ezt mondják a lábaim is.

– A kerékpárosok közül nem cipelt valaki egy nagy hátizsákot?

– Én legalábbis nem vettem észre.

– Azt hiszem, nem vétünk vele, ha Mr. Sherwoodot hazavisszük. Üljön be, Mr. Sherwood. Megkönnyebbüléssel láttam, hogy mind a két rendőr az első ülést foglalja el. Lehet, hogy gyanús voltam, letartóztatva azonban nem. De mi van akkor, ha ezek John Chance cinkosai, akikkel nekem találkoznom kellett volna? Lesz, ami lesz, meg kell akadályoznom, hogy a rendőrök belépjenek a házamba. Chance-szal még csak elbánok, de aligha reménykedhetem abban, hogy három mindenre elszánt dühös férfit elintézzek.

A keskeny gyalogösvény elejénél, amely leereszkedik a ház felé, kiszálltam az autóból. A rendőrök úgyszintén.

– Lekísérjük az ösvényen, Mr. Sherwood. Csupán hogy megbizonyosodjunk róla, hogy minden rendben van – mondta McSweeney.

– Ez nagyon kedves magától, de nem lesz semmi baj. Én csak fáradt vagyok ugyanis, és nem sebesült.

– Furcsa szerzetek mászkálnak ma éjszaka, és nem a rendes emberek közül valók – mondta a másik rendőr röhintve.

– Szeretnénk hazakísérni magát, Mr. Sherwood, nemcsak a maga, hanem a mi érdekünkben is – fűzte hozzá McSweeney.

Így hát nem maradt más választásom, mint hogy előttük haladjak. Hála az égnek, a házban sötét volt. Kinyitottam az ajtót – valójában nem is volt bezárva, de úgy tettem a kulcsommal, mintha most nyitnám föl a zárat. Fölgyújtottam a villanyt, áldva a szerencsés csillagzataimat, hogy elég rendszeretőnek születtem, és elmostam az edényt vacsora után. Az asztalon ott állott a whiskysüveg meg Chance üres pohara. Két tiszta poharat vettem elő.

– Hörpintsenek egy kortyot, elmenés előtt – kínáltam őket, és bőkezű adagokat töltöttem a szeszből, mielőtt szóhoz juthattak volna, mert féltem, hogy megérzik a szobában a szagát.

– Ami azt illeti, egy ír ember nem szokta visszautasítani.

Észrevettem, hogy ivás közben körbefürkészték a szobát. De hát nem volt könnyű fölfedezni, hogy már estefelé is jártam itt – ha Chance csöndben marad, akkor még megúszhatjuk.

– Köszönet a vendéglátásért, Mr. Sherwood. Mi el is megyünk. Úgy látjuk, minden rendben van. Kiléptek az ajtón, és én kikísértem őket, azzal az ürüggyel, hogy még egyszer megköszönjem a fuvart. Megindultak az ösvény felé. Én bementem a házba, de az ajtót nyitva hagytam, hogy megbizonyosodjam róla, valóban eltávolodnak-e az ösvényen. Hallottam, hogy begyújtották a motort, és az autó elrobogott, de könnyen lehet, hogy csak az egyikük hajtott el, a másikuk pedig visszajöhet, ezért bezártam az ajtót és behúztam a függönyöket. Föltettem a teafőzőt a kályhára, ami természetesnek tűnhet egy hosszú séta után. Alig tudtam legyűrni magamban a vágyat, hogy fölrohanjak vagy fölkiáltsak a lépcsőn, de eszembe jutott, hogy Chance talán nem húzta be a függönyt, és egy óvatlan fény könnyen láthatóvá teheti odakintről.

Vártam, ameddig bírtam, talán egy fél órát, amíg tűrhetetlenné nem vált a feszültség. Akkor aztán szarvánál fogva megragadtam a bikát. Fölkattintottam egy emeleti lámpát, és benyitottam a hálószobákba. Chance eltűnt. Pironkodva vallom be, hogy még az ágyak alá és a szekrényekbe is bekukkantottam, de Chance elpárolgott, se híre, sem hamva nem volt. Nem szeretek magamban inni, de akkor kitöltöttem a maradék whiskyt egy bögrébe, és néhány nyeletre kiittam az egészet.

Csak akkor aludtam el, amikor vagy egy órán keresztül forgattam és hánytorgattam magamban az este történteket, próbálva beilleszteni őket valamilyen mintába, amely legalább némileg magán viseli az ésszerűség jegyeit. Éppen hogy pirkadni kezdett az ég alja, amikor hangos telefoncsöngetésre riadtam föl. Némi nyugtalanságtól űzve, amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem a vidéki ház meredek lépcsőin. Egy női hang Mr. Sherwood után érdeklődött. Amikor bemutatkoztam, a nő fölkacagott, és nyomban letette a kagylót.

Addigra alaposan megéheztem, ezért kóválygó fejjel reggelit készítettem, közben azon morfondíroztam magamban, hogy amióta elhagytam Cambridge-et, úgy látszik, egyfolytában eszeveszett holdkórosok kószálnak körülöttem. Ha előítélet nélkül szemügyre vettem volna a legutóbbi nyolc óra eseményeit, azt hiszem, rájöttem volna az értelmükre. De az egyetlen gondolatsor, amelyről azt hittem, hogy legalább messziről van valamilyen valóságszíne, ahhoz a nyilvánvalóan bődületes ellentmondáshoz vezetett, hogy nem volt elég bátorságom végiggondolni.

Ebben a különös kalandban a legjobban az a makacsul vissza-visszatérő érzés zavart, hogy nem először találkoztam Mr. Chance-szal. De képtelen voltam rájönni, hol és mikor akadtam össze vele. Úgy látszik, memóriám még mindig rossz tréfát űz velem.

16. VÉGRE ÁTTÖRÉS

Gyorsan át fogok siklani néhány hónap eseményein, nem mintha terméketlen lett volna ez az időszak – nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen keményen dolgoztam volna –, ám tevékenységemnek nagyrészt csupán személyes vonatkozásai voltak.

Kettőt érdemes futólag megemlíteni azok közül a tudományos eredmények közül, amelyekbe betekintést nyerhettem. Nagy számban láttam újabb "mozgó hegyeket", abból a fajtából, amelyből még Dublinben megpillantottam néhányat. Ezek a kisebb hajó nagyságú gépek természetesen nukleáris energiával működtek. "Neuclida" néven ismerték és földmunkára használták őket. Jórészt ezeknek az óriás masináknak volt köszönhető az a szinte elképzelhetetlen gyorsaság, amellyel az új épületek kinőttek a földből, és egyúttal a táj is megváltozott körülöttük.

Nagy dolgok történhettek a biológiában is. Egy vívmányt, amelyről könnyű volt megbizonyosodni, érdemes megemlíteni: teljesen kiirtották a legyeket és általában a kártevő rovarokat. Lehet, hogy akad, aki sajnálja a szúnyogok meg a muslincák letűnését, én azonban nem fogok könnyet ejteni értük.

Rendszeresen eljártam a Caragh-ban tartott heti tudományos szemináriumra, abban a reményben, hogy hátha itt sikerül Mitchellnek meg a barátainak a nyomára bukkannom. Itt nem érvényesült semmiféle biztonsági korlátozás, ezért könnyű volt belépőt szereznem. És bár a tudományos elit szép számmal látogatta ezeket az összejöveteleket, Mitchell és társai egyszer sem bukkantak föl.

Mégis ekkor kezdődött el – eleinte alig észrevehetően – egy fontos eseményláncolat. Azon voltam, hogy lehetőség szerint a legtöbb zavart és kalamajkát idézzem elő. A korlátozásokkal való nyílt szembeszegülés ostoba és haszontalan dolog lett volna, mivel túlságosan is szembeötlő volt, hogy az esélyek nem az én oldalamon vannak. Azt azonban nem ártott megpróbálni, hogy a tudományos alkalmazottak körében elhintsek némi alsóbbrendűségi érzést, és úgy véltem, tudom is a módját, hogyan.

Föltűnt ezeknek a heti tudományos összejöveteleknek egy furcsa ellentmondása. Bárki, aki okos kérdéseket tudott föltenni a soros előadónak, igen nagy tekintélyre tett szert. Még ennél is jobban járt az, aki helyre tudta igazítani az előadó valamilyen tévedését. Ám bármilyen nagy is volt az a hírnév, amelyet ezen az úton-módon el lehetett érni, mégsem vette magának senki a fáradságot, hogy előre fölkészüljön az ülésre – leszámítva persze az előadót. Pedig nem lett volna nehéz fölkészülni, ugyanis a szőnyegre kerülő témát legalább egy héttel előre közzétették.

Ennélfogva napi munkámon fölül jó előre gondosan átrágtam magam az éppen napirenden levő téma részletein. Időnként többé-kevésbé matematikai témát is vitára tűztek. Ezek; amellett, hogy könnyebben megbirkóztam velük, a legjobb ugródeszkának bizonyultak a hírnév magaslatai felé. Keményebb dió volt a kísérleti fizika meg a kémia és a biológia. Egy-két napi búvárkodás azonban elegendő volt néhány kérdés megfogalmazásához. Az volt a szerencse, hogy tíz hallgató közül kilenc csak fél füllel figyelt az előadóra. Ezért ha valaki föltett egy-két precízen megformált kérdést, nyomban azt a benyomást keltette, hogy tökéletesen otthonos a tárgyban.

A második sor közepén szoktam helyet foglalni; az első sort meghagyva a szaktekintélynek. Magam is meghökkentem, milyen gyorsan gyümölcsöt érlelt a taktikám. Egy hónap múlva a dölyfös nagyurak elgondolkodva méregettek. Két hónap múlva már nyíltan biccentettek. Három hónap múlva elismert helyem volt az első sorban.

Ennek a politikának két következménye lett. A legközvetlenebb, hosszú távon azonban a kevésbé fontos, hogy fölkértek engemet is egy szeminárium vezetésére, vagyis arra, hogy meghatározott napon tartsak előadást egy magam választotta témáról. Most láttam kézzelfogható hasznát az utóbbi öt hónap kemény munkájának, mivel tudtam valami újat mondani, ha nem is teljesen kiérlelt, de azért mindenesetre érdekes problémáról. A következő témát választottam "Az elektromos töltés torációs értelmezése."

Egy napon elkapott az egyik idősebb tudós: nem volna-e kedvem megpróbálkozni egy egyenletsor megoldásával, amelybe már többeknek beletört a bicskája? Nem lineáris, parciális típusú egyenletekről volt szó, amelyeket numerikusan csak egy nagy sebességű digitális számítógépen lehetett megoldani. Kapva kaptam az ajánlaton, mivel éppen egy ilyen számítógép alkalmazásában szerettem volna gyakorlatra szert tenni.

Az egyenletek különleges nehézsége abból fakadt, hogy az egyes változókra vonatkozó határértékek a változók bizonyos tartományaiban olyan nagyra nőttek, hogy lehetetlennek látszott egy olyan mátrix fölépítése, amelyben a mátrix szomszédos pontjai között a függvényérték változása a szokott módon kicsi.

Ha már elvállaltam a probléma megoldását, akkor nagy erővel nekifeküdtem, már csak azért is, nehogy az újonnan megszerzett tekintélyem elhalványuljon. Az első és a legnehezebb lépés volt annak eldöntése, hogy milyen matematikai módszerrel induljak támadásra. Ezután jött a programozás a számítógép számára; ugyanis egy ultranagy sebességű, szupravezető típusú gépről volt szó. Természetesen azzal kezdtem, hogy szubrutinokra bontottam a munkát. Ezeket újból és újból ellenőriztem, amíg hibátlan megoldásokat nem kaptam. Ekkor következett a nagy munka: az egyes részeket egymáshoz illesztettem, és kidolgoztam az egész művelet ellenőrzésének logikai programját.

Jócskán vége felé járt a nyár, mire minden a helyére zökkent. Most már kész voltam rá, hogy produkáljam az eredményt. Ez azt jelentette, hogy az addigi néhány perces igénybevétel helyett most már hosszabb, egy-két órás üzemszakaszokra kell megkapnom a számítógépet. Hamarosan ki fog derülni, hogy az Í.I.T.-t valóban érdekli-e ennek a problémának a megoldása, avagy pusztán arra kellett az egész, hogy lekössék az időmet. Ebben az esetben vissza fognak hőkölni attól, hogy ilyen hosszú üzemidőkre rendelkezésemre bocsássák a gépet.

Kiderült, hogy nem volt okom sok panaszra. Elég szép időt adtak a számológépre, ha nem is annyit, amennyit kértem, de hát ki az, aki annyi időt kap, amennyit szeretne. Mivel a program elég jól haladt, hamarosan jó viszonyba kerültem a gépfőnökkel meg a személyzettel. Megállapodtam velük, hogy bármikor átvehetem a gépet, ha éppen szabadon áll. Ez elég gyakran előfordult, mivel az előzetes gépi menetrendek rendszerint föl szoktak borulni. Így történt sokszor azokkal is, akik be voltak tervezve a számítógépre. Valami hiba csúszik a kalkulációba, a gép üresen áll, és ilyenkor belépek én. Ezen a módon elég tekintélyes időre le tudtam foglalni magamnak a gépet.

Mindezt azért említem meg, hogy világos legyen, miért kezdtem alaposan figyelemmel kísérni a gép munkarendjét. Eléggé bosszantott az a dolog, hogy a hétvégeken rendszerint üresen állt a számítógép. Ez a pazarlás botrányosnak, már-már egyenesen ostobának tűnt. Azt mondták azonban, hogy egyszerűen nem volt annyi föladat, ami kifizetővé tette volna, hogy szombat-vasárnapra külön személyzetet alkalmazzanak. Azt hiszem, ez így is van, ugyanis egy ilyen gyors kompjuterrel ötnapos munkahét alatt is fantasztikus mennyiségű számítást lehet elvégezni. Mégis ijesztő pocsékolás volt.

Hétfőn, kedden és csütörtökön a számítógép reggel 9-től este 6-ig és este 8-tól reggel 7-ig használták. A közbeeső rövid időszakokat – este 6 és 8, illetve reggel 7 és 9 között – karbantartásra fordították. Szerdán és pénteken viszont reggel 9-től délután fél 5-ig dolgozott a gép, éjszakai műszak nélkül. Csak természetes, hogy szöget ütött a fejembe, mi az oka ennek az eltérésnek, és a kíváncsiságomat még csak fölcsigázta, hogy nem kaptam rá semmiféle magyarázatot. Amikor megpendítettem ezt a dolgot a gépfőnöknek, olyan dühösen ugrott föl a helyéről, hogy jobbnak láttam elkerülni a további érdeklődést.

A legkézenfekvőbb taktikának az látszott, hogy megpróbálok olyan műszakot kifogni az egyik ilyen napon, amely fél ötkor végződik. Hosszú időbe telt, mire a szerencse a kezemre játszott, méghozzá két véletlen esemény egybeesése folytán. A főnök szabadságra ment, a helyettesének pedig gyereket várt a felesége. Az egyik pénteken a helyettes fölhívott, hogy a számítógép három és negyed öt között hozzáférhető, de semmi szín alatt se lépjem túl a negyed ötös időpontot. Elég könnyelműen hozzátette, hogy azon a délutánon ő maga nem lesz bent a laboratóriumban. Ez azt jelentette, hogy csak a fiatal gépkezelőt kell leráznom, aki minden bizonnyal alig várja, hogy leléphessen – ha igaz: a feleségével – víkendezni a tengerpartra.

Átlátszó ravaszkodással sikerült meggyőznöm a fiatalembert, hogy már négy órakor elmehet. Úgy tettem, mint aki szedelőzködik, és azt mondtam neki, hogy már nincs rá szükségem, mert csak a táblázataimat, kártyáimat meg a szalagjaimat rakom el, utána pedig új tekercset teszek a kinyomtatóba. Erre az időre már elég jól elsajátítottam a gép kezelését, és ezzel a fickóval is többször dolgoztam együtt. A tetejébe ír volt az illető, ennélfogva nem volt a vérében a szabályok és előírások szőrszálhasogató betartása, így hát négy után öt perc körül magamra hagyott.

Kissé borzolt lelkiismerettel újból bekapcsoltam a masinát. Elérkezett negyed öt, de én hagytam dolgozni. Lassan vánszorogtak a percek. Tűkön ültem, nehogy valaki bedugja az orrát. A most következő negyedórában először tapasztaltam, amióta az Í.I.T. szolgálatába léptem, hogy szakadás támadt a biztonsági óvintézkedések hálóján. Valakit minden bizonnyal megbíztak azzal, hogy megbizonyosodjék róla, valóban fölszabadították-e a számítógépet. Valóban különös, hogy egy ilyen egyszerű elővigyázatossági szabályról milyen könnyű megfeledkezni, ha jön a hétvége, méghozzá az üdülési szezonban, s ráadásul az idő is nagyszerű.

A mutató fél ötre kúszott, és még mindig semmi. A számítógép vidáman zümmögött, és csattogta kifelé magából a végeredményeket. Ekkor megéreztem, hogy valaki halkan belépett. Éppen a kinyomtató berendezésen tanulmányoztam az eredményt, és vagy harminc másodpercig rákényszerítettem magam, hogy a papírszalagra figyeljek.

– Ó, fogalmam se volt, hogy a gép foglalt.

– Nem, dehogy, azonnal átveheti – feleltem.

– Ha be akar fejezni valamit...

– A világért sem, szalagra veszem a számítást, és majd máskor folytatom.

Elkattintottam egy kapcsolót, és az egyik mágneses egység nyomban működni kezdett.

– Már meg is van. Én végeztem. Visszapörgettem a befejezetlen számításaimat tartalmazó tekercset, teljes tudatában annak, hogy éppen most sikerült megnyernem egy fordulót ebben a hosszúra nyúlt játszmában. Ugyanis az újonnan jött személy nem volt más, mint Fanny, a barnásszőke leány, akinek régen, Inishvickillane szigetén öt ellenfelével szemben igaza volt abban a bizonyos topológiai problémában.

Szemem sarkából figyeltem, amint a lány egymás után behelyezte lyukkártyáit a "leolvasó" egységbe. Egyből látszott, milyen nagy a program: legalább háromszorosa az enyémnek. És mivel egy program bonyolultsága körülbelül a betáplált utasítások számának négyzetével arányos, az övé nagyjából tízszer olyan bonyolult volt, mint az enyém. "Adja az ég, hogy ne működjön – gondoltam magamban önző módon –, mert egyébként én maradok alul az Í.I.T.-vel szemben."

A gép tíz másodperc után leállt. A lány félhangon elkáromkodta magát, manuális utasítást adott a gépnek, és a következő pillanatban a kinyomtató lekattogott egy számcsoportot. A lány félrevonult, és a kapott számokat összevetette a programmal.

Lassan múlt az idő. Öt óra, és én halálra izgultam magam, nehogy valamelyik illetékes rajtakapjon, hogy itt maradtam. Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy valamiképp elégtételt vegyek az inishtooskerti sziklákon átélt napért, amelyet egyáltalán nem felejtettem el. Csöndben meghúztam magam azonban, míg a lány dolgozott. Azt hiszem, legalább háromnegyed óráig tétlenül állt a gép, mielőtt a lány odament hozzá egy hosszú ív új utasítással, amelyeket ezúttal manuálisan kellett betáplálnia. Ezen a módon a gép hasznos idejének óriási mértékű elfecsérelésével lehetett csak korrigálni a programot.

– Nem lenne jobb, ha maga olvasná az utasításokat, és mondaná, hogy mely részeket számoljon ki a gép, én meg kezelném a kapcsolókat? – fordultam oda hozzá.

Vagy fél órán át kattintgattam a kapcsolókat. Keményen megfeszítettem a figyelmemet, nehogy hibát kövessek el, ami könnyen megeshetik ilyenkor. Ezután a lány listája alapján végrehajtott változtatásokat a gépről leolvasva egyeztettük. Mikor végre a lány úgy találta, hogy minden rendben van, még egy utasítást kapcsoltunk be: hogy a gép kezdje el újból a számítást. "Lehetetlen, hogy sikerüljön – gondoltam magamban –, ezután a sok hercehurca után." Mégis sikerült. Legalábbis ezúttal nem állt le a gép.

A lány odaült a kinyomtató géphez, és figyelte a számokat, amelyek időről időre megjelentek a papírszalagon. Ezeket összevetette egy dossziéból kivett táblázattal.

– Úgy látszik, rendben megy a dolog, legalábbis amennyire én meg tudom ítélni.

– Ami azt illeti, halászlegény létére, maga fölöttébb sokoldalúnak látszik – felelte.

– Attól tartok, hogy az én programomat nem is lehet egy napon említeni ezzel – mondtam a gép folyamatban levő számításaira utalva.

– Mivel foglalkozik?

Röviden vázoltam megoldandó problémámat.

– Tudja, abból gondoltam, hogy Caragh környékén van, mert megláttam egy értesítésen a maga nevét, és hogy az elektromos töltés természetéről tart szemináriumot. Mi lenne, ha ebbe vacsora mellett engem is beavatna. Nekem még van itt egyórányi munkám. Nincs kifogása ellene, ha megvárakoztatom?

Az adott esetben a várakozás volt az utolsó dolog, ami ellen kifogásom lehetett volna.

Amikor a lány kikapcsolta a gépet, és összeszedtük a holminkat, megkérdeztem tőle, hogy hová menjünk. Ekkor láttam elmosolyodni először, amikor azt felelte:

– Valamilyen nyilvános helyre.

Beraktuk a holmijainkat a laboratórium közelében parkoló autó csomagtartójába. A nő vezetett, és én egy ötmérföldnyire innét délnek levő kitűnő és elég csendes étteremhez irányítottam. Belépésünket egyik-másik asztal mellől kíváncsi tekintetek kísérték.

Ezeket én a nő megjelenése iránti csodálat számlájára írtam; külseje valóban rászolgált erre: ibolyaszín szemek, selymes haj és napbarnította bőre, amely olyan volt, mintha legalább egy hónapig simogatta volna a napsütötte havasok éles levegője. Alig látszott többnek húszévesnél, gyanítottam azonban, hogy ennél idősebb.

Minden okom megvolt rá, hogy ne társalogjak fizikáról. De amilyen mértékben kivertük az éhség mardosó fogait, a nő egyre furcsábban követelőbb hangnemben érdeklődött az elektromos töltés természete iránt. Így hát mit volt mit tenni, a csevegés műszaki fordulatot vett, messze elkerülve azokat a vágányokat, amelyekre én szerettem volna ráterelni.

Az étlap hátát telefirkáltam ábrákkal meg különféle egyenletekkel. Amikor a fejtegetéseim végére értem, a lány megszólalt:

– Ezzel a megközelítéssel elég messzire eljuthat, egyébként azonban nagyon csúf.

– Tud valami jobbat?

– Persze, de ez gyökeres módosításokkal jár. Meg kell fordítani az elmélet egész felírási módját. Hogy ne mondjam: a tétel kiindulópontját. Ahelyett, hogy az alapváltozók helyett tér-időt használna, a részecskéket leíró egyenletekbe független változókként mezőkvantumokat helyezzen.

– Ami azt illeti, homályosan megfordult az én fejemben is, hogy a tér-időt derivált mennyiségként a mezőváltozókból származtassam le, a szokásos invarianciaföltételekkel megegyező önkényességgel.

– Nos hát, oszlassa el a homályt a fejéből. Én majd később megmutatom magának, honnan induljon el, ámbár az igazat megvallva nem volna szabad mindezt az orrára kötnöm.

A pincér fölszolgálta a csemegét. Megvártam, amíg eltávozik, és akkor nekiszögeztem a lánynak a kézenfekvő kérdést: – És mért nem volna szabad ezt az orromra kötnie?

Nyugodt hangon felelte:

– Mivel azt mondták nekem magáról, hogy maga egy mindenre elszánt és veszélyes fickó. – Aztán szívből elnevette magát.

– Jó sok ostobaságot összehordhattak magának rólam.

– Gondolja? Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy vaskos és szórakoztató dossziét olvastam végig magáról.

Megint elkacagta magát, de én bárgyú fejjel nem tudtam fölismerni a tréfát.

– Mi hozta magát Írországba, Mr. Halászlegény?

– Talán maga.

– Akkor hát, miután engem megtalált, mik a további szándékai?

– Természetesen, hogy megtaláljam azoknak az egyenleteknek a megoldását.

– Ugye, maga sem szereti, ha kinevetik? Egy fikarcnyival se jobb, mint a többiek.

– Mellékesen, a maga keze is benne volt abban a inishtooskerti sziklaügyben?

A kérdés beléfojtotta a nevetést.

– Nem, és nem is tudtam róla akkor semmit. Azt a fölöttébb hiábavaló ötletet Arthur vagy a felesége főzte ki. De én tettem róla, hogy többé semmi ilyesmit meg ne próbáljanak.

– Amiért fogadja hálámat! A szőke hegymászó Mitchell felesége volt?

– Most is az, az igeidő nem helyénvaló.

– Legyen boldog vele, ezzel a...

– Pszt!

– És mi volt abban az ötletben hiábavaló, hogy engem ott hagyjanak lógni azon az átkozott sziklán?

– Nyilvánvaló volt, hogy le fog onnan jönni. Ha meg nem, akkor meg is érdemli, mert hagyta magát beugratni egy ilyen tökfejtől.

– Ha szükségét érzik, akkor nem kell a szomszédba menniük némi oktalanságért, ugye?

– Ide figyeljen, azt hiszem jobb, ha visszamegyünk a kocsihoz. Nem szeretek sötétedés után visszatérni a szigetre, ámbár ha maga velem van, Mr. Halászlegény, akkor nincs okom aggodalomra, nem igaz? Fizessen. Maga fizeti a számlát, ugye?

– Igen, én ki szoktam egyenlíteni a számlámat. – Helyes. Én is ki szoktam egyenlíteni.

A lány sebesen hajtott északnak. Killorglin irányába.

– Gondolom tudja, hogy az északi félszigetre nem tehetem be a lábamat?

– Fél? Ki akar talán szállni?

– Mindkét kérdésére tagadó a válaszom. Csak azért említem meg ezt a dolgot, mert magára bízom, hogy átjuttasson a biztonsági gyűrűn.

– Azt hiszi, hogy ez nekem nem jutott eszembe?

– Az imént egy dossziét emlegetett. Meg tudná mondani, honnan szerezték az adatokat?

– Ha barátságtalan akarnék lenni magához, ha fejbe akarnám kólintani, hogy néhány percre elcsendesedjen, és én az útra összpontosíthassam a figyelmemet, akkor azt mondanám magának, hogy Seamus Colquhoun egyike a mi legjobb ügynökeinknek – tudja, van néhány belőlük. Mond magának valamit ez a név? Azt hiszem, fején találtam a szöget.

Íme, egy kisebb titokról föllebbent a fátyol. Most már érthető volt, hogy jutott hozzá John Chance a Parsonage-tól kapott jelszóhoz, és ennek az ismeretnek a birtokában pontosan visszaemlékeztem rá, hol találkoztam korábban Mr. Chance-szal. Sőt most már betoppanásának az indoka is világossá vált előttem.

Kitört belőlem – nem a düh, hanem a visszafojthatatlan nevetés.

–Így hát mégiscsak van humorérzéke.

– Ilyen körülmények között valóságos csoda volt, hogy egyáltalán eljutottam valahová is.

– A legnagyobb mértékben bámulatra méltó volt. Álmunkban se jutott eszünkbe, hogy valaki olyan elszánt – vagy mondjam azt: olyan vakmerő legyen, hogy csónakkal bemerészkedjék Inishvickillane-re egy olyan éjszakán, mint amikor maga betoppant. Most már tudja, miért tartottam nevetségesnek azt az ötletet, hogy magát azzal a sziklatrükkel el lehet tenni láb alól. Ha valakiről kiderül, hogy az ördög a barátja, akkor egy értelmes ember levonja ebből a kézenfekvő következtetést.

– Hogyan tett szert a dossziéra?

– Talán előbb megmagyarázok néhány dolgot. Nem volt szándékomban, hogy sokáig csellengeni hagyjam Caragh környékén. De néhány hónapig ki se látszottam a teendőkből, és mire kézbe tudtam venni az ügyet, addigra a mi embereink ostoba sportot csináltak abból, hogy magával incselkedjenek.

– Maga incselkedésnek nevezi azt, hogy megfosztottak az emlékezőképességemtől?

– Majd ha megismeri az egész memóriaügyet, akkor rá fog jönni, hogy két oldala van az éremnek. Gondolom, egyet fog velem érteni abban, hogy igen jó vásárt csinált.

– És Mr. John Chance?

– Hát igen, azt ügyesen megrendeztük, nem?

Ám távolról sem volt okos dolog, hogy elszigeteljük magát, hogy talonba rakjuk. Azok után, ami már eddig is történt, teljességgel nyilvánvaló volt, hogy maga előbb-utóbb össze fogja illeszteni a képet. A játék izgalmát az adta meg, hogy figyelemmel kísérjük, hogyan csinálja ezt, hogy hol bukkan föl legközelebb. Majd meghaltam a nevetéstől, amikor ma délután megpillantottam magát a számítógépteremben. De nem mondok többet, mert még beképzelt lesz, ha már eddig nem az.

Nem fenyegetett az a veszély, hogy fölfuvalkodom a beképzeltségtől, mivel ennél hatásosabban aligha lehetett volna kiengedni belőlem a gőzt, mint ezzel a megjegyzéssel. Ha ez a lehetetlen leányzó rajtam nevetett, akkor hogyan volt képes a számítógépnél egy ilyen nagy és bonyolult program korrigálására?

Útba ejtettük Miltownt és Castlemaine-nél letértünk Dingle felé. Három helyen is találkoztunk ellenőrző sorompóval, de úgy látszik a lányt meg a kocsiját jól ismerték, mert szinte megállás nélkül átengedtek bennünket.

A felhők rőt lángra lobbantak, mire magunk mögött hagytuk Dingle-t. Azt hiszem, mindketten tudatában voltunk, hogy a leszálló nappal futunk versenyt, mialatt rátért a kocsink a Ballyferriter előtti emelkedőre. A fejemben kavargó gondolatok nem voltak képesek elvonni a figyelmemet a lángoló nyugati égbolt lenyűgöző látványától. Ballyferriter és Dunquin között leállítottuk a kocsit, és begázoltunk az út menti rekettyésbe. Alattunk hullámzott az olvadt lánggal villódzó tenger.

A lányt hirtelen heves, visszafojthatatlan zokogás rázta meg. Azt hittem, hogy már beoltottak mindenféle meglepetés ellen, erre azonban még legvadabb álinaimban sem mertem gondolni. Átöleltem a vállát. Vadul megpróbálta lerázni a karomat, de erősen fogtam, és végül abbahagyta a tiltakozást.

Visszamentünk a kocsihoz, és a Dunquin-kikötőig hátralevő utolsó szakaszon én vettem át a kormányt. Szörnyen nehéz volt a vezetés a fejemben őrült táncot járó gondolatok miatt, ugyanis váratlanul vakító fényben a szemem elé robbant a legfőbb rejtély hihetetlen megoldása.

17. ÚJBÓL INISHVICKILLANE-EN

Gyorsan leszállt az est, mialatt a Blasket sziget déli partja irányában eltávolodtunk Dunquintől. Sok minden járt a fejemben, mindenekfölött sok olyan kérdés, amelyet szerettem volna föltenni ennek a különös lánynak. A helyzet és a körülmények azonban nem kedveztek a kérdezősködésnek: a motor is bőgött, meg a hullámok is hangosan paskolták a csónak oldalát.

Azonkívül még mindig nem tudtam megemészteni Seamus Colquhoun álnokságát. Nem mintha most már valami jelentősége is volna ennek. De micsoda tökfilkó voltam, hogy beugrottam ennek a nyomorultnak! Igaz, hogy mindig éreztem némi feszélyezettséget, ha vele beszéltem, de éppen ez a nyugtalanság vezetett tévútra. A meglepő az volt, hogy sohasem firtatta, ki küldött hozzá és milyen célból, sőt azt hittem, még a nevem se tudja. Ha csak egyszer is tanújelét adja a legkisebb kíváncsiságnak, akkor talán a gyanúm is fölébredt volna vele szemben – legalábbis remélem, hogy igen.

Aztán egy szempillantás alatt rájöttem a magyarázatra is. Mert minden, amit én közölhettem volna Colquhounnal, már ismeretes volt az Í.I.T. előtt. Arról fogalmam se volt azonban, hogy milyen úton-módon és honnan. Percy Parsonage? Ebben kételkedtem, egyszerűen kételkednem kellett benne ha nem akartam, hogy a józan eszem végképp beadja a kulcsot. Mr. Rafferty? Ezt se tudtam elhinni. Rafferty nem az a káposzta. De ha Colquhount félreismertem, mért nem történhetett ez meg Rafferty esetében is? Nem, nem, ez teljességgel lehetetlen.

Aztán próbáltam az egész ügyet az Í.I.T. szemszögéből visszapörgetni. Először, a fishguardi vonaton történt fantasztikus história. Percy papa vérfoltjai révén simán bejutottam Írországba, az igaz, de egyáltalán nem az ő elgondolásai szerint. Kinek lett volna szíve azok után lecsapni előttem a sorompót? Hogy nevethettek rajtam! Gyanítottam azonban, hogy a dolog homéri oldala kissé megkopott az első Dublinben töltött hetem folyamán. Kisszerű régiséghajhászásom, a múzeumok, a St. Stephen's Green 18; Sam Lover és Buck Whaley emlékhelyei – mindez egyáltalán nem illett bele a kalauz, Karl, Harwood felügyelő meg az állítólagos hulla markánsabb elképzeléseibe.

Szerintem az Í.I.T. kifogyott a türelemből az után az első szelíd hét után. Azt hiszem, arra az elhatározásra jutottak, hogy rám teszik a hurkot, mihelyt megjelenek a Maxrowbone Lane-en. És nyilván megirigyelték a Parsonage-féle csetepatét a vonaton, és ezért rendezték meg azt az ocsmány színjátékot Liammal és az ír színpadi figurával meg a rendőrkülönítménnyel. Nekem viszont sikerült előszörre néhány ütéshez jutnom a játszmában; kievickéltem a hálóból, méghozzá olyan módon, amit aligha láthattak előre.

Ezután szemmel láthatóan jó hosszúra megeresztették a pórázt. És miért ne, hiszen Colquhounnak tudnia kellett Housemanról meg a G.H.P.-ról. Tudnia kellett, hogy Longfordba irányításommal mesteri húzást tett.

Mégis; attól a perctől kezdve, hogy Tangnál leszálltam a buszról, a játszma egyre inkább az én javamra kezdett alakulni. Azt hiszem, elvesztették a nyomomat, amikor komótosan bebarangoltam Írország mezőit és dűlőit. Azt hiszem, hogy a slievenamucki undorító és szerencsétlen közjáték és annak rémes kimenetele több volt, mint amire számítottak. Azt hiszem, csak a shannoni repülőtéren bukkantak ismét a nyomomra, és minden bizonnyal annak következtében, hogy jegyet rendeltem Londonba. Nem csoda, hogy Seamus Colquhoun ott várt rám a Kilkee-be vezető úton!

És itt fény derült egy újabb baklövésemre. Colquhoun kocsijában valóban rossz volt a feszültségszabályozó – pompás figyelmes húzás a részéről, és nem véletlen egybeesés, mint ahogy én gondoltam. Valójában már ebből az egyedüli esetből rá kellett volna jönnöm, hogy Colquhoun kettős játékot játszik. Nyilván kikérdezték az igazi kanonokot, aki elárulta, hogy feszültségszabályozó vásárlása ürügyén megyek Limerickbe.

Mégis, a szerencsés kimenetelű inishvickillane-i hajótörés jelentős győzelmet hozott számomra; ennek már akkor is a tudatában voltam. De csak egy pillanatig tartott a diadalom, addig, amíg készségesen el nem árultam a nevemet. Ez úgy érhette őket, mint derült égből, a villámcsapás. Eszembe jutott most a néma csönd, amely bemutatkozásomat követte, és azt is tudtam már, hogy ha akkor elszántan a kellő irányba sújtok, a játszma egyetlen óra alatt eldőlhetett volna. Ehelyett egy kisszerű dajkamesével álltam elő. Azután, hogy olyan briliánsan beleavatkoztam abba a topológiai vitába, ez annál szánalmasabb benyomást kelthetett. Ezzel volt magyarázható Fanny epés nevetése, és ennek köszönhetem, hogy Mr. John Chance kezébe kaparintotta a kezdeményezést.

Mr. Chance-ra csak a legnagyobb szégyenérzéssel tudtam visszagondolni. Mentséget találhattam garmadával, hogy csak egyszer láttam őt, rövid időre, egy félhomályos szobában; hogy elvesztettem az emlékezetemet; hogy a kötés a fején kitűnő álcának bizonyult; hogy ragyogóan megváltoztatta a hangját. Viszont már Personage hivatalában egész dossziéra való anyagot elolvastam Arthur Mitchellről. Kitűnően tudtam, hogy a devoni Barnstaple-ben született, 1925-ben. Tudtam róla, hogy ösztöndíjjal Winchesterbe került, amiből következik, hogy egyaránt jól beszéli a köznyelvet meg szülőhazája tájnyelvét.

A csónak közeledett a sziget apró kikötőjéhez. Néhány percen belül talán újból összetalálkozom Arthur Mitchell-lel. Eltökéltem magamban, hogy e harmadszori találkozás fölött érzett megtiszteltetésen ezúttal kicsit egyenlőbben fogunk osztozkodni. Hanyatt estem volna a rémülettől, ha akkor tudom, milyen hajszálon múlt, hogy alul maradok ebben a harmadik szóváltásban is, mivel még mindig nem tanultam meg, hogy semmivel se lehet hatásosabban elfojtani egy komoly összezördülést, mint a pezsgősüveg dugójának a pukkanásával.

Befutottunk a révbe. Kikötöttünk, fölkapaszkodtunk a lapos sziklára, és rátértünk a kőházhoz vezető ösvényre.

– És sikerült mindent a helyére raknia, Mr. Halászlegény?

– Nem egészen, de jó úton vagyok hozzá.

– Furcsa fickó maga.

– Konkrétan melyik furcsaságomra gondol?

– Nem sok ember van, aki valamit is sejt rólunk, de azok, akiket beavatunk, első pillanatban... – megakadt a mondat közepén.

– Hátrahőkölnek?

– Nem annyira testben, mint lélekben.

– Én viszont nem?

– Nem.

– Mondja, nem azért óvakodott fölkeresni engem, mert azt hitte, hogy esetleg én is úgy teszek? Karomba öltötte a karját.

– Ide figyeljen, halász barátom, szép dolog, hogy maga ilyen okos, de semmi szükség, hogy ilyen józan is legyen.

"Ők" már vártak ránk: Mitchell meg Harriet, a felesége; Hertzburn és a másik barnásszőke lány – az utóbbi társa, úgy látszik, odavolt valahol. Érdekes, hogy már híre kelt a jövetelünknek; vagy a vendéglőből, vagy az egyik biztonsági sorompó őrségétől kaphattak drótot.

Fanny szemmel láthatóan tökéletesen visszanyerte az önuralmát. Nem titkolt kajánsággal mutatott be engem.

– Arthur, ez itt Mr. Sherwood. Két régi cambridge-i kolléga együtt. Lesz miről szót váltaniuk.

– Remélem, rendbe jött a térde? – kérdeztem.

– Köszönöm, már semmi baja. Fanny árulta el?

– Nem, mindenre magától jött rá. Ez pedig Harriet, Arthur felesége. De hisz maguk régi barátok, nemde?

A két lány egymás mellett állt, mindkettő nagyjából egyforma magas, nagyjából egyforma színű a hajuk, az egyik bőre világos, a másiké sötét, az egyik szeme kékesibolyaszín, a másiké zöld – két egymást méregető macska.

– Homer Hertzbrun – Mr. Sherwood. Homer, meg kell hallgatnia, mi a véleménye Mr. Sherwoodnak az elektromos töltés geometriájáról.

Aztán a másik barnásszőkéhez fordult:

– Most pedig bemutatom az ikertestvéremet – Mr. Sherwood – Mary Ann.

– Szóval úgy döntöttél, Fanny, hogy mégiscsak megszerzed magadnak?

– Muszáj ezt ilyen haramia mód emlegetni?

– Dehogy vagyok haramia, csak örülök, hogy végre nyugalmunk lesz.

Könnyen lekenyerezhetett volna ez az ártatlan évődés. Ezúttal is meglepett Mitchell fiatalos megjelenése. Nem látszott többnek harmincnál, valójában pedig már negyvenöt felé járhatott. Csak egy magyarázata lehetett ennek. Ezek az emberek megoldhatták az öregedési folyamat megállításának rendkívül bonyolult biokémiai problémáját.

Különös, hogy a régi legenda egy szigetre, Kerry partjaitól nyugatra helyezi az Ifjúság Földjét. Hirtelen rájöttem, mit akart Fanny mondani az érem másik oldalával, és végre megtudtam, mi az az új érzés, ami fölébredésem után belém költözött.

Hertzbrun gyorsan italt és poharakat hozott be egy tálcán.

– Eltalálta kívánságomat, Homer – ujjongott Mitchell. – Inni akarok arra, hogy véget ér a hivatalom.

– Nem értem.

– Dehogy nem érti. Ölbe akarom tenni a kezemet, meg akarok szabadulni a gyomorfekélyemtől, egy ragyogó hosszú nyaralást akarok nyélbe ütni. Homer, fiam, öntsön nekem egy nagy pohárral – mit pohárral: egy egész kancsóval.

– De...

– Semmi de. Mi sem kézenfekvőbb ennél. Itt van ez a Sherwood fiú, valóságos évei számát tekintve húsz évvel fiatalabb nálam, és erős, mint a bivaly. Miért ne vegye le ő a vállamról a gondokat? Majdnem annyit ért a tudományhoz, mint én, a tetejébe sokkal gátlástalanabb, mint én; mondhatnám úgy is : rémes egy alak.

– Megengedi, hogy véleményt nyilvánítsak... – próbáltam szóhoz jutni.

– Nem engedem meg. Igen, sokkal gátlástalanabb. Azonkívül ővele szót ért Fanny, nem úgy, mint énvelem. A fejlődés következő fázisa Fannytól függ, és mi ketten túl gyakran összerúgjuk a patkót.

Mary Ann fölkacagott, és egy újabb apró titokról is föllebbent a fátyol. Ezt a nevetést hallottam a telefonban, a Mr. Chance látogatását követő reggelen.

– Szegény Arthur, ha azt hiszi, hogy ők nem fognak civakodni egymással, akkor nagyon téved. Vagy lesz közöttük néhány ragyogó csetepaté, vagy Fanny egyszerűen le fogja őt nyelni.

– Már megbocsássanak, de maguk úgy beszélnek, különösen Mitchell, mintha már minden el volna intézve – vetettem közbe tiltakozóan.

– Lehet, hogy mindez hebehurgya benyomást tesz magára, pedig nem ez a helyzet. Kíváncsi lennék, van-e fogalma arról, hogy mit jelent a semmiből fölépíteni egy ilyen szervezetet, mint ez, fölépíteni lépésről lépésre. Olyan ez, mint egy csecsemőt fölnevelni. Eleinte azt gondolja az ember, hogy egy-két év, és minden gondnak vége szakad, de téved. Aztán azt hiszi, hogy tíz év, és sima vizeken hajózik, de megint csak elszámította magát. Ekkor rádöbben, hogy a gondoknak sohasem szakad végük, bármeddig tartson is az út.

– Hagyja abba a siránkozást – szólt közbe Mary Ann. – Némely asszony hat gyereket is fölnevel.

– Én nem siránkozom. Csak azt akarom megmutatni Sherwoodnak, hogy egy idő óta mért morfondírozok azon, hogy találni kéne valakit, aki levenné a vállamról a felelősséget. És már kezdettől fogva Sherwoodot szemeltem ki erre, vagy legalábbis attól kezdve, hogy elintézte azt a pokolfajzat G.H.P.-népséget.

– Kezdettől fogva? Így hát Londonban is vannak ügynökeik?

– Micsoda naivság! Persze hogy vannak ügynökeink Londonban! Mért volna ez olyan meglepő?

– Nagy kő esne le a szívemről, ha megtudnám, ki volt az a személy, aki informálta önöket rólam.

– Nem tudom, hogy ki kell-e elégítenem a maga morbid kíváncsiságát. De azt készpénznek veheti, hogy már néhány nappal azelőtt tudtunk magáról mindent, hogy elhagyta Londont.

– Véletlenül nem Personage volt az?

– Á, dehogy, nem Percy papa. Ő egy igazi fanatikus vén bolond. Elég sok bajom volt vele, míg aztán egy igen jó képességű leányt nem sikerült beépítenem a hivatalába, ha nem tévedek, éppen azt, akit maga volt olyan szíves, és kicsempészett vacsorázni.

Hangosan felnyögtem.

– Valami baja van? – lépett hozzám Mary Ann.

– El a kezekkel! Mert különben... – ugrott oda Fanny.

– Az isten szerelmére, hagyjátok már abba! Kutya és macska, szünet nélkül kutya és macska – förmedt rájuk a zöld szemű Harriet.

– Kíváncsi vagyok, melyikőnk a macska – mondta Mary Ann, kivillantva teljes fogsorát.

– Hölgyeim! – kiáltott föl Hertzbrun.

– Mondja azt, hogy "szép hölgyeim" – jegyeztem meg szórakozottan.

– Igaza van: mért nem azt mondja – helyeselt Mary Ann. – Mért nem mondja azt, hogy "szép hölgyeim", Homer?

– Hiába akarod rábeszélni a szelet, hogy ne fújjon. Hagyni kell, hogy kifújja magát – mondta Fanny sóhajtva.

– Hogy szereztek tudomást a benzinbombáimról?

– Amikor egyik emberünktől – Seamus Colquhountól, ha érdekli – megkaptuk a jelentést, kiküldtük a szakértőinket. Azt hiszem, elég pontosan rekonstruálták, mi történt. Közbevetőleg: mért használt két bombát? Egy nem tette volna meg a magáét?

– Azért használtam kettőt, mert én egy rémes alak vagyok.

– Ilyesmit gondoltunk mi is. Nos, hogy fölvegyem az elejtett fonalat: abban az időben maga nagyon érdekelni kezdett, különösen miután a Boggeragh-hegységben meglépett a határőreinktől. Még most sem értem, hogy az ördögbe sikerült magának, vagy hogy tudta szétverni a fejét egy embernek, aki több tucat kilóval nehezebb magánál.

Mitchell elnevette magát.

– Csak nézzen rá, Homer! Itt ül, teljes életnagyságban, és azt képzeli magáról, hogy egy szelíd, engedelmes, törvénytisztelő fiatalember. – Aztán gyorsan hozzátette, nyilván hogy belefojtsa a szót az elnémíthatatlan Mary Annbe: – Természetesen arra számítottam, hogy elkapják, amikor megpróbál besurranni Kerryre. Az egész őrséget riadókészültségbe helyeztük. Majd hanyatt estem, amikor mégis sikerült belógnia, méghozzá éppen Inishvickillane-re.

– Nem lett volna egyszerűbb, ha Kilkee-ben megfigyeltet? Akkor rájött volna, hogy a tenger felől próbálkozom.

– Mi azt vártuk, hogy a tenger felől fog próbálkozni. Azt viszont álmunkban se gondoltuk, hogy egy ilyen bőszült éjszakán kel útra, vagy hogy elég őrült legyen ennek a partvidéknek nekivágni.

Lehajtott egy pohár italt.

– Amikor fölbukkant a tengerből, és előadott egy fölöttébb meggyőző mesét egy püspök rábeszélőkészségével, akkor már gyanítottam, hogy maga az én emberem.

– Ennélfogva nyomban intézkedett, hogy tegyenek el láb alól az inishtooskerti sziklákon?

– Be kell ismernem, hogy abban az ügyben a céljaink keresztezték egymást. De nem volt az komoly dolog.

– Nem volt komoly dolog?

– Persze hogy nem. Ha hiányzott volna magából az elszántság, hogy lejöjjön arról a szikláról, akkor nem is lett volna a mi emberünk.

– És ha a tengerbe esem, és ott pusztulok?

– Nos, abban az esetben még kevésbé lett volna a mi emberünk, nemde, kedves fiatal barátom?

– Rosszul hallottam volna, hogy maga az imént valami olyasmit mondott rólam, hogy én vagyok a gátlástalan?

– Én azt mondtam, hogy maga gátlástalanabb, mint mi, ami szerintem így is van. Nézzen ide, Sherwood, és feleljen nekem őszintén. Ha maga meg akarna ölni valakit azokon a sziklákon, vajon adna-e neki, akár a legparányibb esélyt is a menekülésre?

– Én sohasem próbálnék ezen a módon megölni valakit.

– Á, dehogy, maga biztosan bórt etetne az emberével – ugye, bór volt az?

– Én semmiféle bórról nem tudok – szólt közbe Hertzbrun.

– Á, ez csak egyik példája annak, milyen módszerekkel dolgozik Sherwood. Azzal fenyegette meg az egyik orvosunkat, valami dr. Fiddlestickset vagy hogy hívják, hogy bórkását etet vele. És miután halálra rémítette a szegény kis öreget, alaposan helybenhagyta őt.

– Hát, Arthur, én kétszer is meggondolnám, hogy egy ilyen vérszomjas fiatal ördögre ruházzuk rá az ügyeinket, mint amilyennek ez a Sherwood látszik. Bór és neutron, mi? Mondhatom, pokoli egy ötlet.

– Azt hiszem, nincs igazad, Homer. Támadóbb politikát kell folytatnunk. Sherwood pontosan az az ember, aki élesre köszörüli azt a fegyvert, amit mi kovácsoltunk. Mondja csak, Sherwood, föltehetek magának egy egyenes kérdést?

– Csak rajta, kérdezzen bármit. Mit mondott, hány pint véremet akarja?

– Nem kell megsértődnie, ember! Engem tulajdonképpen csak az lep meg, hogy mért kellett magának olyan sok idő – kis híján egy év – ahhoz, hogy visszajöjjön Inischvickillane-re: Ez engem közelről érintett, mivel úgy döntöttem, hogy addig tovább viszem az ügyeket, amíg maga vissza nem jön ide. Már kezdett elfogyni a türelmem. Sőt még arra is ráfanyalodtam, hogy fölkerekedjem, és magam menjek el magához – Ballinskelligsbe, ha nem tévedek?

– Remélem, meg volt elégedve az akkori viselkedésemmel?

– Teljes mértékben, bár tudja, igazság szerint föl kellett volna ismernie!

Már-már azt hittem, hogy a következő pillanatban fölrobbanok, amikor Fanny elnevette magát, és megfogta a karomat.

– Ha nem vetted volna észre, a bolondot járatja veled. Hozzá kell szoknod ehhez a rettenetes őrültekházához. Gyere, sétáljunk egyet a tengerparton.

18. A PARTSZEGÉLYEN

Apály volt, ezért a homokos partszegélyen bandukoltunk.

– Ne tévesszen meg Mary Ann. Valójában ő nagyon okos.

– Egyáltalán nem tévesztett meg. Nem ő volt az, aki megoldotta az öregedés problémáját?

– Hát semmi se kerüli el a figyelmedet? Ámbár csak rá kellett nézni Arthurra. De honnan tudtad, hogy épp Mary Ann?

– Ó, mindössze néhány beszélgetésfoszlány meg jó adag megérzés. Ellenben jól kieszelték ezt a bunyót. Csak nem azalatt, amíg mi úton voltunk Caragh-ból idefelé?

– Nagyrészt igen, azt hiszem. De nagyon jól álltad a sarat.

– Ostoba helyzet volt. Mintha egyetlen valamirevaló ütőkártya sem lett volna a kezemben.

– Ami azt illeti, Arthur nemcsak bolondozott. Valójában nagyon belefáradt már ebbe a hosszú ütközetbe. És nemcsak neki, hanem mindannyiunknak nagyon nehéz volt.

– Miért volt nehéz?

– Arthurnak azért, mert az ő vállára nehezedik az egész kulimunka. Mary Annek, mert semmit sem képes komolyan venni. Nekem pedig azért, mert néha nagyon elkeseredem.

Gyönyörű, tiszta este volt. Végre eljött az alkalom, hogy választ kapjak első kínzó kérdésemre.

– Idelátszik? – kérdeztem.

A lány fölmutatott a Delta és Omikron Herkules közötti csillagfüzérre.

– Nem nagyon látszik – suttogta -; szabad szemmel legfeljebb egy halvány fénypont vehető ki.

Néztem az eget. Ez volt hát a forrása ennek a tudományos előretörésnek, az ismeretek e robbanásának, amely fenekestül föl fogja forgatni a mi kis emberi világunkat. Nincs mit csodálkozni, hogy éppen ez nem jutott eszembe.

– Mi volt a baj? A növekvő forróság?

– Igen, fokról fokra elevenen megfőttünk, ahogy a napunk egyre fényesebb lett. Nemzedékről nemzedékre próbáltunk alkalmazkodni az új körülményekhez. Hatalmas hűtőházakba költöztünk, de a végén már ez sem segített. A kövek megolvadtak és lángra lobbantak, pontosan úgy, mint ma este a tenger, amikor kiszálltunk a kocsiból. Ezért borultam úgy ki. Ami itt gyönyörködtet, az ott halálos fenyegetés volt. A bolygónkon a halál lett az úr. Egyik napról a másikra vége szakadt egy ezermillió éves fejlődésnek.

Ismét átkaroltam a vállát. Ezúttal nem ellenkezett. Elnevette magát.

– Ha tudnád, milyen voltam azelőtt, aligha csinálnád ezt. Egyáltalán nem hasonlítottam emberre.

Most már kezdtem látni az indítékokat. Semmi értelme sem lett volna fizikai testet útnak indítani az űrön át. Az volt a fontos, hogy az információt átjuttassák, az információtömeget. Mindenesetre ez sokkal könnyebben megoldható.

– Ezek szerint fölcseréltétek a testeteket, személyiségetek kémiai részét, de meghagytátok az elektronikus oldalát. A számítógép nyelvére lefordítva, előző agyatok programját emberi agyba tápláltátok be.

– Hasonló volt ez ahhoz, mintha egy nagyon nagy számítógép programját akarnánk betáplálni egy kis számítógépbe, mintha nagy mennyiségű drága folyadékot akarnánk egy kis térfogatú edénybe beletölteni: közben rengeteg elcsorog és kárba vész. Képzeld el, ha megpróbálnád a te fölfogóképességedet egy kutya agyába belesűríteni. Minden homályos és elmosódott lesz, mint amikor hirtelen ködbe borul a táj. Elvégre is mi valahol a harmadik és a negyedik rend között tartottunk a fejlődés lépcsőjén.

– Bocsáss meg, de nem értem, mi az a harmadik meg negyedik rend – szakítottam félbe.

– Ó, csupán egy durva mércéje az intelligenciának. Mi meg tudtunk birkózni olyan problémákkal is, amelyek nagyjából egymilliárdtól tízmilliárd információegységet tartalmaznak. Most viszont mintegy százmillió egységre futja csak az intelligenciámból.

– Oszd el az információegységek számát egymillióval, és vedd a tízalapú logaritmusát, mi?

– Hagyd abba ezt a gyerekes fecsegést! – toppantott Fanny, miközben alaposan rátaposott a lábamra.

– Fene nagy erő van a lábadban. Honnan van? Úgy értem, milyen nyersanyagokból gyúrták össze, vízből, közönséges szénből, nitrogénből és más hasonlókból?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Embert konstruálni közvetlenül szervetlen anyagokból negyedrendű probléma, és ez úgy hiszem, meghaladta volna erőnket. Sokkal egyszerűbbnek látszott természetes úton előállított testeket szerezni, venni, és aztán betáplálni az információt az agyba. Véleményem szerint ez harmadrendű probléma, semmi esetre sem nehezebb annál. De kérdezd meg inkább Dickeyt. Vele még közelebbről nem ismerkedtél meg, de ez az ő területe. Mint láthatod, mi hárman eléggé kiegészítjük egymást: Mary Ann meg Dickey birtokolja a kémiai és a biológiai ismereteket, míg én a fizikaiakat. Kétségkívül jobb így, mintha mindhárman egyformák volnánk.

– Ezek szerint az Í.I.T. korai, kémiai fázisában a többiek fogták a kormányt, míg most te vagy a felelős az összes új fizikai eredményekért.

– Így is lehet mondani.

– Vagyis ha én most bedobnálak a vízbe, akkor ügynöki feladatomat ezzel végrehajtottam volna, nem? Emlékezz csak, mit mondtál rólam, hogy milyen veszélyes fickó vagyok.

Alig tudtam elkapni a másik lábamat.

– Ugye, nem szereted, ha kinevetnek? Egy fikarcnyival se jobb a többinél – mondtam évődve.

– Nem szeretem, ha hülyének tartanak.

– Ne légy már olyan undorítóan emberi – zártam le a vitát.

A lány hangos, csengő nevetése túlszárnyalta a tenger morajlását.

Lassan, karonfogva folytattuk a sétát, és a fejemben szüntelenül tovább kergetőztek a gondolatok. Egy halálraítélt fajtának élete utolsó tetteként valahogyan sikerült átjuttatnia egy másik bolygóra tapasztalatai és tudása egy részét. Ez eddig világos. De hogyan?

Az egyik csillag körül keringő bolygóról információt juttatni egy másik csillag bolygójára nem megoldhatatlan föladat. Már mai műszaki tudásunkkal is elképzelhetőnek tartunk ilyesmit. Ez a Fanny nevű lány szemlátomást közönséges emberi lény, akinek az agyára valamilyen úton-módon egy más fajtól származó információt másoltak át.

A gyermekkel nem születik vele a fizika és a matematika ismerete. Mindez úgy íródik rá a fölnövekvő gyermek agyára, az elolvasott könyvekből, tanárai szavaiból, no meg természetesen a környező világ megfigyeléséből. Valamilyen úton-módon, amelyet még mindig nem ismerek, ezt a normális folyamatot egy sokkal hatékonyabb módszerrel cserélték föl, olyan módszerrel, amely felett egy idegen fajta rendelkezik. Az indok világos: hogy el ne enyésszen nyomtalanul, át akarta örökíteni az emlékét.

Megálltunk, és egy percig némán figyeltük, amint a hullámok lágyan simogatják a homokot. – Nagyon szép itt. Nem hiszem, hogy pontosabb elképzelésünk lett volna a szépségről, gondolom, nem is nagyon bővelkedett ebben a mi világunk, ez a forró, égő salakhalom.

Lábával bepöccintett egy kavicsot a vízbe.

- Nem siránkoztunk, ehelyett eltökéltük, hogy továbbadjuk, amit lehet. De most, furcsa mód, mintha lanyhult volna bennem ez az eltökéltség. Mi értelme van az egésznek? Itt ugyanaz a sors vár ránk. A Föld is már megtette a fél utat a pusztulás felé. Az évek múlásával a Nap elkerülhetetlenül egyre fényesebb lesz, akár a mi csillagunk, és a Földön is menthetetlenül meg fog szűnni az élet.

– Szerintem megvan a lehetősége, hogy valami értelmes dolgot műveljünk, csak elég okosak legyünk hozzá, hogy észrevegyük ezt a lehetőséget – mondtam.

– De hogyan lehetnénk elég okosak? Engem a legjobban az egyensúly hiánya döbbent meg: a világmindenség döntő befolyással van ránk, anélkül, hogy mi a legkisebb befolyással is lehetnénk a világmindenségre.

– Én viszont azt mondom, hogy lehetnénk, ha eleget tudnánk.

Hogy átláthassuk az egész logikai elgondolást?

– Hogy megláthassunk egy jobb logikai elgondolást, mint amilyen a valóságos. Ebben az esetben, úgy hiszem, lehetne esélyünk.

– Lehet, hogy igazad van. De fogalmunk sincs róla, hogy ehhez milyen magasra kell fejlődnie az intelligencia szintjének – mondta Fanny.

– Az az egy biztos, hogy az ember messze alatta van ennek a szintnek. A te fajtád sem érte föl, talán csak kevés hiányzott, talán nagyon sok. De elkövetkezhet – a te szavadat használva – a negyedik rend vagy a tizedik vagy a milliomodik.

– Én azt hiszem, hogy ha egy fajta nem jut eléggé előre, akkor elpusztul, mint ahogy mi elpusztultunk.

– Ti nem pusztultatok el. Ami most a fejedben van, az túlélte a pusztulást. Ez egy évszázadot vagy egy évezredet is megtakaríthat az emberiségnek. Ez előbbre lök bennünket a hosszú úton. De lehet, hogy mi se jutunk el sehová. Lehet, hogy végül mi is átadjuk az információ töredékét egy másik teremtménynek. És lehet, hogy a végén valaki mégiscsak elér a. mindenki más számára elérhetetlennek bizonyult célhoz.

– Jól van, Mr. Halászlegény, megértettem a leckét. Csak olyankor butulok meg, ha elkeseredem. Elindultunk felfelé a partról. Keskeny ösvény vitt fel a szirtre. Ha nehezen is, de kettesben sikerült fölkapaszkodnunk rá.

EPILÓGUS

Geoffrey Holtum rég befejezte az olvasást. De csak ült az üres cointreau-s üveg, a kihűlt kávé meg a rég kialudt tűz mellett, és vakarta a fejét.

A SZERZŐ ÉLETRAJZA

A földi életet megteremtő és tápláló energiaforrás, a Nap változatlan fénnyel ragyog évmilliárdok óta. Ha felpillantunk az esti égboltra, ott is olyan csillagokat látunk (ritka kivételtől eltekintve), amelyek a Naphoz hasonló tartós energiaforrások. A csillagászat és atommagfizika 1940 táján derítette fel ezeknek a fősorozatbeli csillagoknak a működési elvét. A Nap-szerű csillagok gyomrában 15-20 millió fokos meleg van. Óriási forróság ez a világűr hidegéből nézve, mégis alacsony hőmérséklet az atommagfizikusok szemében. Éppen csak arra elegendő, hogy a legkönnyebb atommagok egymásba hatoljanak. Hans Bethe, George Gamow, Teller Ede számításai mutatták meg, hogy a hélium felépülése hidrogénből annyi energiát szabadít fel, amennyi tízmilliárd esztendőn keresztül tudja a Nap (és a hozzá hasonló csillagok) fénylését táplálni. Megoldódott az asztrofizika alapproblémája. Megértettük az átlagcsillagok szerkezetét.

Az univerzum azonban nem merev arcú állókép, hanem változó, alakuló világ. A mai égitestek lépten-nyomon mutatják annak bizonyítékait, hogy mindegyikük történeti fejlődés terméke. Egyszerű számítás győz meg arról is, hogy minden csillag, minden bolygórendszer szigorú természettörvények szerint sodródik kozmikus végzete felé. A Nap anyagának 15%-a fémekből és más nehezebb atomokból tevődik össze, a Föld szinte kizárólag ilyeneket tartalmaz. Ezek az atomok itt, a Naprendszer területén nem keletkezhettek: sehol nincs meg a szükséges (százmillió fokos vagy még magasabb) hőmérséklet. A Földön ma fellelhető radioaktív elemek (az uránium, tórium atomjai) bomlékonyak, nem létezhetnek 6-7 milliárd évnél régebben. Honnan származnak ezek az atomok? Milyen forró vegykonyhában született meg a mai égitestek anyaga? És mi lesz a Napból, a többi csillagból azután, ha elfogy bennük a hidrogén, kimerül a nukleáris tüzelőkészlet? Olyan problémák, amelyek összefüggnek az emberi lét fennmaradásának kérdésével is. Évszázadok óta foglalkoztatják ezek a problémák az emberiséget – gondoljunk Az ember tragédiájára. De csak a XX. század közepén jutott a természettudomány arra a fejlettségi fokra, hogy egzakt módszerekkel szerkeszthették meg a választ.

A csillagászati kutatás és a magfizikai felfedezések találkozásának nagyszerű pillanatában egy széles tudású és fantáziadús tudós, Fred Hoyle felírta a csillagok nukleáris történelmének differenciálegyenleteit. Ezeket számítógépbe lehetett betáplálni. A számítógépek a jelen helyzetből elindulva felrajzolták a csillagok múltját és jövőjét. A csillagászat a háromdimenziós tér mélységeinek feltárása után elkezdte a negyedik dimenziónak, az időnek a feltérképezését is. Ezáltal a jelen pillanatot magyarázó tudományból múltat és jövőt feltáró egzakt tudománnyá vált.

1950 táján elsőként Fred Hoyle állapította meg, hogy a szupernova-fellángolások, az égbolt ezen csodálatos tüneményei a csillagóriások haláltusáját mutatják, azt a döbbenetes pillanatot, amikor az anyag végleg belehull a saját maga által teremtett gravitációs sírba. Ezenközben szüli meg a nehéz atomokat, a vasat és az uránt, amelyre az emberiség jelenét és jövőjét építi. 1950-ben a konvencionális csillagászok hitetlenkedő mosollyal fogadták ezt az állítást. Az utolsó húsz esztendőben azonban a csillagászati világkép megváltozott. Kiváló fizikusok fordultak a csillagok felé, amikor azt látták, hogy künn az univerzumban a modern fizika törvényei – amelyeket itt, langyos Földünkön alig akartunk észrevenni – a jelenségek elsődleges mozgatói. A csillagászok ma már az egyetemen tanítják a nukleáris asztrofizikát, az atommagok és csillagok történelmét. Öt esztendővel ezelőtt Hoyle és Fowler a tejútrendszerek sajátságait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy azok centrumában a csillagoknál milliószorta nagyobb égitestek alakulhattak ki, és ezek felfokozva, felgyorsítva rohannak végig az anyag fejlődéstörténetén. Hoyle és Fowler tanulmányának megjelenése után pár héttel fedezték fel a kvazárokat, a világmindenség legmesszebb ragyogó jelenségeit. A Napénál billiószorta ragyogóbb fényük a tér és idő irdatlan mélységeiből ér szemünkbe. E felfedezés adott lendületet annak a kutatásnak, amely a csillagok után a tejútrendszerek életét és halálát, az univerzum egész történelmét tette egzakt vizsgálat tárgyává. E kutatások vezéralakja, ötlettára Fred Hoyle. A csillagkongresszusokon ő a legérdekesebb ember, az ő előadásain legzsúfoltabbak az előadótermek.

Fred Hoyle, a cambridge-i egyetem egykori diákja, mai professzora, ötvenöt éves. Jelenleg a csillagtörténelem még pontosabb differenciálegyenleteinek felírásán, elektronikus számítógépekkel való megoldásán dolgozik. A nagy angol természettudósok sorában Newtont, Maxwellt, Darwint, Eddingtont követi. A tapasztalattól indult el, de briliáns matematikai készséggel kihántja annak összes konklúzióit, így nem követi, hanem vezeti az empirikus kutatást.

Abban is méltó utóda a nagy elődöknek, hogy e konklúziókat nem tartja meg magának és tudós kasztjának. A modern természettudományok tanulságai túlságosan súlyosak ahhoz, hogy a csillagvizsgáló tornyokba lehetne őket zárni. Könyvei ("Az univerzum természete", "A csillagászat határai", "A döntés évtizede", "Ember és materializmus", "Ember és galaxis") a gondolkodó emberek széles körében elterjedt olvasmányok. A tudományos megalapozottság, az univerzum önmagában való létének, objektív megismerhetőségének biztos tudata mellett élvezetessé teszi e köteteket írójuk ragyogó stílusa, bátor fantáziája. Milyen kár, hogy egyik könyvét sem fordították még magyarra. Reméljük, egy esszégyűjtemény hazai kiadása nem várat már soká magára.

A tudósok közül senki nem érzi Hoyle-nál erősebben, hogy az emberiség sorsa összeforrott az univerzum sorsával. Az Értelmes Ember ugyanannak az univerzumnak a törvényes gyermeke, mint az üstökösök és galaxisok. A csillagász szemével nézve a félmillió éves emberiség túlontúl labilis alakulat. Hogy mi lesz a végzete, azon múlik, milyen gyorsan találja meg helyét az univerzumban. A most elszabadult tudományos-technikai forradalom olyan jövő felé sodorja az emberi társadalmat, amelyre még nem készült fel. Az ember kezébe kapta a tudomány eredményeit (az atomenergiát és molekuláris genetikát), de pszichológiailag, etikailag még nem nőtt hozzá. A XX. század második felében még lokális pártpolitikusok döntenek embermilliók sorsáról. Kinek volna több mondanivalója, több figyelmeztetnivalója, mint annak a csillagásznak, aki először tanult meg tájékozódni évmilliárdos időtartományokban anélkül, hogy eltévedt volna.

Fred Hoyle tudományos közleményeit százak tanulmányozzák. Esszékötetei ezrekhez jutottak el. Tudományos-fantasztikus regényeit azonban millióan olvassák. Hoyle tudja, hogy a természettudományos felfedezések társadalmi következményeinek levonása már korántsem olyan egzakt művelet, amelyet egy számítógép csalhatatlanságával lehet elvégezni. A témáról nem lehet tanulmányt írni, legfeljebb esszét, még inkább regényt. Így írta meg a cambridge-i egyetem professzora, a Royal Society tagja korunk intellektuálisan legizgalmasabb utópisztikus kalandregényeit. Elsőként a "Fekete felhőt" (1957), amelyben az emberiség – először történelme folyamán – egy szuperintelligenciával találja magát szemben, és azon dől el a Föld léte, hogy képesek vagyunk azt megérteni, vagy sem. (Ez a regény a Szovjetunióban is nagy sikert aratott.) Az "Ötödik bolygó" szatírikusan kritizálja az űrkutatás visszásságait (1963). Az "A mint Androméda" (1962) és az "Androméda-áttörés" (1964) két legújabb és talán legmélyebb problémákat felvető regénye. Elénk tárja, miként nőhet fel az emberiség rendkívüli megpróbáltatások árán saját jövőjének tudatos formálójává. Itt közreadott könyve, az "Osszián küldetése" (1959) pedig egy fordulatos kémhistória keretében mutatja meg, hogy érdemes megtanulnia a homo sapiensnek agya teljesebb használatát.

A regényíró Fred Hoyle nem választható el a tudós Fred Hoyle-tól. Töprengő, vitatkozó, saját tévedéseit kijavító embere a XX, századnak, aki a jövőt kutatja értelmével. Minden írása a körül a kérdés körül forog, amelyet a "Fekete felhő" epilógusában így fogalmazott meg: "Nagy nép akarunk maradni egy szűk világban, vagy inkább leszünk egy parányi nép egy hatalmasabb univerzumban?"

Marx György

ÉRINTKEZÉS A CSILLAGOK KÖZÖTT

Kietlen, életidegen világ az univerzum. A csillagok izzó pokla, a csillagközi tér dermesztő hidege elpusztít minden életcsírát, mielőtt megelevenedhetne.

Csupán elszigetelt zugokban, a meleget árasztó csillagok langyos környezetében adódhat lehetőség arra, hogy élet támadjon. Ha egy csillagtól megfelelő távolságban elegendő méretű bolygó kering, ha a csillag sugárzása tartós ahhoz, hogy évmilliárdokon át melengesse a bolygóbölcsőt, csak akkor lehet remény arra, hogy ott az univerzum legszebb tüneménye: az élet megszülessék. Ha további évmilliárdokon keresztül langyos légkör óvja az újszülött életet, akkor lehet remény arra, hogy az kibontakozzon, értelmes lények társadalma váljék belőle. Olyan lényeké, akik kutatva néznek körül a mindenségben, meg akarják érteni azt, és akik magukhoz hasonló értelmes lények nyomát keresik.

A Nap körül kilenc bolygó és ezernyi apró égitest köröz. Talán a Mars bolygón is tengődik valami primitív élet, de értelmes lények csak a Naprendszer egyetlen égitestjén léteznek: itt a Földön, mi, emberek. A csillagászok, fizikusok, biológusok egyetértenek abban, hogy tíz fényévnyi távolságon belül szinte kizárt hozzánk hasonló értelmes társadalom előfordulása. A Naprendszer többi bolygói túlságosan forrók vagy túlságosan hidegek. A közeli csillagok vagy nem elég nyugodtak ahhoz, hogy a szükséges évmilliárdokon át költögessék egy bolygó-melegházban az életcsírát, vagy túlságosan aprók ahhoz, hogy esély lehetne közelükben élethordozásra alkalmas bolygó előfordulására.

A legközelebbi csillag, amely hasonlít a Naphoz, amelynél reménykedhetünk, hogy feltételezett bolygóján értelmes lények létezhetnek, a Tau Ceti, 11,8 fényévnyi távolságban. Elképzelhetetlenül nagy távolság ez, százbillió km-nél is több. Mai leggyorsabb rakétáinknak is százezer esztendeig tartana az út, amíg eljut odáig. És a Tau Ceti a legkedvezőbb eshetőség. Szigorúbb becslések szerint tízszer, talán százszor nagyobbnak ítélik meg azt a távolságot, amely a Tejútrendszer értelmes társadalmait egymástól elválasztja. De még úgy is sok ezerre, talán millióra tehető azoknak a bolygóknak a száma a Tejútrendszer korongjában, amelyek értelmet hordoznak.

Az emberiség egyik legmerészebb álma, hogy kapcsolatot találjon a testvértársadalmakkal. Hogy megossza velük tudását, gondjait. Hogy amikor a Nap öregedése pusztulással fenyegeti a Földlakókat (öt-hatmilliárd év múlva), átadhassuk nekik kulturális örökségünket, vagy megkérdezzük tőlük, a tapasztaltabbaktól, milyen módon kerülhetjük el a végzetet.

Utópisztikus kalandregények szerzői könnyen megoldják a csillagközi érintkezés problémáit. Egy ügyes feltaláló űrhajót épít, és egyszerre csak ott terem a másik életszigeten. A jövőről mesélő szerzők el sem tudják képzelni a 3. évezredet a csillagközi űrt átszelő rakéták nélkül.

Sajnos, a tudomány határozottan szertefoszlatja ezeket az álmokat. A csillagközi térben nincsenek sínek, amelyekbe a csillagközi jármű kerekei kapaszkodhatnának. Egyedüli közlekedési eszköz a rakéta, amely maga épít pályát magának a kifújt égéstermékekből. Ez viszont elkerülhetetlenül olyan üzemanyag-pocsékolással jár, ami a rakétát nagyon is rövid járatú utazóeszközzé teszi. A fizika alaptörvényein (az energia- és impulzusmegmaradás tételén) alapuló számítás elkerülhetetlenül azzal a szomorú konklúzióval jár, hogy még a Föld összes (kémiai és nukleáris) energiakészlete sem volna elég többre, mint egy fényéves kirándulásra. A Tau Cetiig és vissza a Naprendszer bolygóin fellelhető összes uránium feláldozásával sem tehetnénk meg az utat egy emberélet alatt. A probléma minden komoly tudósa egyetért abban, hogy a legközelebbi értelmes világok meglátogatása aligha lesz valaha is lehetséges.

Fred Hoyle, az "Osszián küldetésé"-nek írója kitűnő és lelkiismeretes tudós. Ő science fiction regényt írt, de egyikben sem tételezett fel olyan fizikai lehetetlenséget, mint a rakétaút egy távoli csillagig. Az ember találkozását az univerzum mérhetetlen lehetőségeivel mindig másként: a rakétautazásnál realisztikusabban oldja meg.

Ebben a regényében az ír tudósok egy üzenetet fognak fel, amelyet elektromágneses hullámok továbbítanak a Földre. Az 1960-as évek fejlett rádiótechnikája alapján azt kell mondanunk, hogy ez már mai technikai ismereteink mellett is lehetséges. A híradástechnikus mérnökök egybehangzó kijelentése szerint lehetőség van 10-100 fényéves távolságok áthidalására, ha meglevő technikai lehetőségeinket maximálisan kihasználjuk. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy információhidat verhessünk legközelebbi szomszédainkig!

Tekintsük át, milyen feltételeknek kell teljesülniük. A rádióadóból kisugárzott energiából akkora hányadnak kell eljutnia a felfogó antennára, hogy az ott észrevehető jelet produkáljon, mert az üzenet csupán így emelkedik ki a kozmikus zajból, így válik ki a rendszertelen rádiózörejek közül:

Tudjuk, hogy a légkör az elektromágneses hullámok két tartományában átlátszó: a látható fény hullámhosszán és az ultrarövid rádióhullámok hullámhosszán. A látható fényt ma kevésbé ítéljük alkalmasnak jelközvetítésre, hiszen a Nap fénye elvakítaná a Tau Ceti észlelőit, a Tau Ceti csillag fénye viszont bennünket kápráztatna olyan erősen, hogy nem vennők észre a csillaghoz közel keringő bolygóról küldött fénytelefont. (Igaz, hogy ez a következtetés nem feltétlenül meggyőző. A laser felfedezése óta komolyan fontolgatják azt a lehetőséget is, hogy a napszínkép egy sötét vonalának helyén észrevehető fényjel volna továbbítható.)

Ma mindenesetre egyszerűbbnek látszik, ha a fényablak helyett a légkör rádióablakán keresztül kíséreljük meg az érintkezést. Az univerzum legsötétebb, legcsendesebb a deciméteres rádióhullámok tartományában. Legérdemesebb itt próbálkozni vétellel és adással. Arra gondolhatunk, hogy a Keresett Nép is ugyanabban az univerzumban él; mint mi, így az ő tudósaik ugyanúgy ítélik meg az esélyeket. Reméljük, ők is a radarberendezések által használt deciméteres hullámhosszat választják.

Egy normális URH-adó energiája már a Naprendszeren belül annyira szétfoszlik, hogy belevész a kozmikus rádiózajok óceánjába. Véletlenül kapcsolat létre nem jöhet. Csak céltudatos munka vezethet célhoz. Először is koncentrálnunk kell az adást egy megadott irányba. Százméteres átmérőjű vagy még nagyobb antennával (ilyenek már léteznek!) elérhető, hogy a kisugárzott rádiójel tűként fúrja át az univerzumot, egész energiája szűk szögben halad, így számottevő (ugyan még mindig kicsiny) hányad eljuthat a Másik Nép ránk irányzott nagy kiterjedésű vevőantennájára. Vagy ha Ők sugároznak irányítottan felénk, a mi megfelelően álló óriásantennánk felfoghatja az adást.

Másik követelmény: az adást nagyon szűk hullámhossztartományba kell koncentrálnunk. A természetes zajok egyenletesen oszlanak el a különböző hullámsávokon. Minél élesebb hullámhosszon adunk, annál nagyobb lehet a reményünk, hogy jelünk kiemelkedik a zajtengerből. 1010 hertz frekvencián 1 hertz frekvenciaszélesség ma már elérhető.

Az antennaméret, adóenergia, sávszűkítés optimumát választva rádiójellel áthidalható 10 vagy 100 fényév, ha az egymást kereső két nép olyan technikával rendelkezik, amilyen a mai földi technika csúcsa, és ha céljaik, gondolataik összetalálkoznak. Ha Ők keresnek bennünket itt, a Földön, a Nap-csillag szomszédságában, és ha mi is megsejtjük a Másik Nép helyét, talán ott, a Tau Ceti körül. De nemcsak az antennákat kell egymás felé irányítani, hanem az adás és vétel időpontjának és hullámhosszának is össze kell illeszkednie. Sok milliárd lehetőség közül kell megtalálnunk azt az egyet, amelyet az ő tudósaik is legmegfelelőbbnek ítélnek...

1962-ben amerikai rádiócsillagászok megpróbálkoztak azzal, hogy jeleket fogjanak a Tau Ceti irányából 21 cm-es hullámhosszon, a csillagközi hidrogéngáz hullámhosszán. Az első kísérlet sikertelen volt, anyagi fedezet hiányában néhány hét múltán a próbálkozást abba kellett hagyni. De a híradástechnika intellektuális kihívása elhangzott. A technikai lehetőségeket elértük. Már csak értelmünknek kell találkoznia a Másik Nép (talán a Tau Ceti népe) értelmével, és ha a két távoli világ társadalma egyet akar, ha tudósaik egyforma logikával gondolják végig a lehetőségeket, egyszer talán megvalósul a kozmikus találkozás, az emberi történelem egyik legnagyobb pillanata.

Hogy ez mit jelenthet az emberiség számára, nem kell külön megmagyarázni azoknak, akik "Osszián küldetésé"-t olvasták.

Marx György

---

Felelős kiadó: Kováts Miklós
Felelős szerkesztő: Millok Éva
A szöveghűséget ellenőrizte: Elek István
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Lantos Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc
16900 példány, 9,4 (A/5) ív, MSZ 5601-59
68.4366 Athenaeum Nyomda, Budapest
Íves magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató
IF 981 - f - 7072