Jörg Gernreich - Az öröklét küszöbén
  
  
   Az alvás már régóta nem hozott felfrissülést. Nappal őrjítő éhség és hullámokban érkező fejfájás kínozta, éjszaka lázgörcsök és rémálmok váltogatták egymást. Néha szinte nem is tudta megkülönböztetni az alvást az ébrenléttől. A félelmek és hallucinációk most hozzátartoztak a léthez, akárcsak fémbörtöne falának elszenesedett borítása, a szétszórt cserépdarabok és a berendezés romjai.
   A hidraulikából kifolyt olajtócsában a karszék mellett ott feküdt az a csődarab, amellyel a lezárult válaszfalat próbálta felfeszíteni. Micsoda nevetséges vállalkozás! Mégis, ha a fájdalom és a depresszió elvették az eszét, időről időre feltámadt benne a vágy, rájött, mint valami epilepsziás roham. A rombolásnak csak egy része származott abból a katasztrófából, amely a csillagövben érte a hajót.
   Amióta csörömpölve megszólalt a riasztócsengő, és a központi komputer lezárta a főfalakat meg a vezérlőteremhez vezető folyosókat, egyedül maradt.
   Hányszor látta már úgy, hogy ezek a falak felnyílnak, és a személyzet többi tagja visszatér a helyére... Egy beteg agy látomásai voltak ezek, amelyek világos pillanatokban csillámló ködbe vesztek. Aztán elapadtak az önmagával folytatott beszélgetések és a társakra való emlékezés is. Tompa tépelődés ülte meg a lelkét, mint valami felhő, s elnyomott minden elméjéből kipattanó gondolatot.
   Régóta felhagyott már azzal, hogy visszatekintsen az azelőtti életre. Ami egykor a személyisége volt, azt feloldotta a rezignáció.
   Most azonban, hogy felemelkedett a sarokból, s a gyenge gyorsulás hatására elcsoszogott a vezérlőpultig, még egyszer úgy hitte, eszénél van. Érezte, hogyan emésztette fel a gyengeség, hogyan merevítette érzéketlenné ujjait a hideg.
   A szétzúzott mérőműszerek, egyikének tükörskálájában megpillantotta önmagát. Üregükbe mélyen visszaesett szemek néztek rá, csomókban álló hajmassza keretezett egy pergamenbevonatú halálfejet.
   Régóta nem nézett tükörbe, a felfedezést most mégis a már természetévé vált egykedvűséggel regisztrálta.
   Valami spontán sugallat hatására hirtelen felgyűrte fedélzeti ruhájának ujját; csontok, inak kötege és érdes, kifehéredett bőr bukkant ki alóla. Pillantása megragadt a tengerkék színben csillogó cserépdarabokon, amelyek a halott képernyők fekete felületét keretezték.
   Teste megfeszült; az akarat utolsó szikrája cikázott végig agyán: "Gyorsan meglesz, nem fog fájni!"
   Őrület lobbant a szemében, ahogy a csuklójából lassan lepergő vércseppekre meredt. A folyékony kristályfelület, akár a cukormáz, mállott szét, alig karcolva meg a bőrét.
   Kétségbeesve tapogatózott a pulton. Találomra megragadott egyet a számtalan fogantyú közül. Minden dühét, minden csalódását beleadta abba, ahogy megrántotta.
   Kimerülten tántorodott a szemben lévő falhoz, görcsös ujjai közt szorongatva a kitépett fémdarabot, amelynek vége hegyes volt - de nem eléggé hegyes! Lehunyta a szemét. Amint szemhéját újra felemelte, tekintete a válaszfal melletti enyhe mélyedésre esett. A zárelektronika fülkéje és csak egy vékony fémfal választja el tőle. Mögötte a légüres tér.
   Érezte, hogy lassul a szívverése. Soha nem tapasztalt hidegség áradt szét lázas agyában. Ujjai kitapogatták a mélyedést. Csoda, hogy a bádog ellenállt a nyomásnak.
   Ökle átkulcsolta a vasdarabot, bal kezével a bejárat mellett lévő fogantyúba kapaszkodott. Aztán a hegyes végével belevágott. Kétszer, háromszor. Az ütés erejétől a szerszám kicsúszott a kezéből, és eltűnt a nyílásban, amely azonnal tojás nagyságúvá szélesedett. Üvöltő szélörvény kapta el a haját, beborította vele az egész arcát, és kifeszített tenyerét a nyílás felé szívta. A mellében fölnyilalló fájdalom már nem jutott el az agyáig.
   Talán hetek, hónapok múltak el, mire a mentőszolgálat egy keresőhajója a Jupiter-pálya magasságában észlelte a roncsot.
   Fekete, pörgő sziluettként bukkant elő a Tejút hátteréből. A Nap felé forduló oldalai úgy világítottak, akár az izzó szén. A rácsszerkezet és a törött fém tartólábak gyökereiktől megfosztott fákként meredeztek a csillagszakadékba.
   A csaknem érintetlenül maradt központi vezérlőteremben felfedeztek egy különös, görbe pózban a kabin falára fagyott holttestet. A kezét és az alsó karját zúzmara borította, csakúgy, mint az arcát és fedetlen lábát. Amikor leválasztották a falról, öklét a legnagyobb lyukból kellett kiszabadítani, amelyet a becsapódó meteoritok ütöttek a hajón. A mentőcsapat zavart hallgatással állta körül a merev testet.
   - Szörnyű, hogy már csak így vihetjük haza! - jegyezte meg keserűen a vezetőjük. - Micsoda ember lehetett! Micsoda nagyszerű példája a bátorságnak és az erős akaratnak! Még az öröklét küszöbén is az életéért küzdött - puszta kézzel!
  
   Rónaszegi Éva fordítása