8.

 

„Egyetek jó egészséggel azért, amit

az elmúlt napokban cselekedtetek.”[1]

 

„Őrjöngő démon, ki saját karodba marsz,

Ne jöjj közelembe!”[2]

 

M

ásnapra a csapat megelevenedett. Farid karavánjának tagjai nem szándékoztak a kelleténél többet időzni az oázisban. Elegük volt ebből a szennyes, nyomasztó helyből; folytatni kívánták útjukat.

A berbernek nem nagyon akaródzott magára hagyni Tiarát, de a lány parancsával nem szegülhetett szembe. Scott nem tudta legyőzni magában ellenérzését Farid iránt. Kényszeredetten állapította meg a férfi vak hűségét, elkötelezettségét Tiara felé.

Vagy nevezzem inkább ezentúl Shi’reé-nek, gondolta.

A karaván hamarosan összeszedelőzködött. Tagjai döbbenten fogadták, hogy Scotték mégis maradnak, miként azt előzőleg is tervezték. Nem értették, hogy akarhat valaki egy ilyen lepukkadt helyen dekkolni. Úgy néztek rájuk, mintha mindkettőjüknek elment volna az esze. Végül elköszöntek. Sok szerencsét kívánva nekik, nagy port kavarva elvonultak a sivatagba.

            Scott úgy gondolta, hogy ne keltsenek feltűnést időznek még egy keveset az oázisban, és később folytatják útjukat, immár kettesben.

            Csak ebédelni jelentek meg a fogadós előtt, aki – mivel kiürült a fogadója – már várt rájuk.

Scott kusát evett, ami báránycombból készült étel. A karikára vágott burgonya pikáns ízt kapott a citromlétől. Gusztusosan el volt keverve a felkockázott párolt hússal, melyet aztán készre sütve, petrezselyemmel szervíroztak a férfinek.

            Tiara mesvit kért. Ezt a darált birkahúsból készült finomságot nyársra tűzve, faszénparázs felett sütötték át. Joghurttal, hagymával és tojással körítve, sózott paradicsommal, paprikával, és főtt, lehűtött zöldbabbal tálalták fel.

            Gondolataikba merülve, némán ették az ételeiket, rádöbbenve mennyire éhesek voltak.

            A fejedelmi ebéd után, mely... mint azt már tegnap is megállapították... meglepő módon, és a hely szellemét tekintve, várakozásaikkal ellentétben valóban pazarul volt elkészítve, a szobáikba vonultak, hogy erőt gyűjtsenek mindahhoz, ami még előttük áll.

            Scott egy kicsit nyugtalan volt, mert Tiara nem fogadott el semmilyen fegyvert Faridtól. Nem igazán értette, hogy akar mentőakciót szervezni fegyverek nélkül. Az elbeszéléséből már tudta, Tiara mentális képessége nem fog ártani a testőrségnek – bár igaz, ami igaz, ezt a fegyverek sem tennék meg...

De mégis? Mit tervez vajon? Úgy gondolja tán, ha beléjük botlanak elég lesz csúnyán rájuk nézni, s akkor azok majd elszaladnak? Vagy elegendőnek véli talán elmormolni néhány imát?

            A férfi abban reménykedett, hogy talán a Kristálypiramis rejt magában néhány fegyvert, amivel legyőzhetik majd a Hórusz-testőrséget...

            Úgy határoztak, hogy az éjszaka leple alatt osonnak el.

A fogadóssal közölték, másnap reggel kóborolnak egyet a sivatagban. A látszat kedvéért béreltek tőle még két tevét is.

Zsigereikben érezték, a kalandok és megpróbáltatások még csak most kezdődnek.

 

*          *          *

 

Mindent átölelő sötétség borult a tájra. Az éjszakai szellő lágyan ringatta az oázis pálmafáit. Teljes volt a csend. A béke szinte idillinek hatott. Mindössze két lopakodó árnyalak zavarta meg az éjszaka nyugalmát, halk, szinte nesztelen lépteivel, kifelé osonva az oázisból.

Hirtelen megtorpantak.

            — Te is láttad? — suttogta az egyik. A távolban, mintha egy fekete köpenybe burkolózott árnyalakot látott volna elsuhanni.

— Nem vagyok biztos benne, de... mintha valami mozgott volna ott a sötétben — suttogta vissza Scottnak Tiara.

A férfi dermedten állt néhány pillanatig, levegőt sem kapva attól, amit észrevett. Zavartan hajolt a lányhoz, és hitetlenkedő hangsúllyal, alig hallhatóan suttogta:

            — Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt mondanám, druidák voltak... Láttad a fekete csuklyáikat?

            — Én csak valami mozgást érzékeltem... — lehelte Tiara, majd hozzátette. — Már nem azért, de a druidák nem fehér köpenyt viseltek?

            — Valamikor igen, de ez az idők során... ki tudja miért... feketére változott.

            — Biztosan nem mosták! ¾ jegyezte meg epésen a lány.

— Kik lehetnek ezek? És mit keresnek itt?! — suttogta Scott. Megmagyarázhatatlan, heves félelemhullám öntötte el. Megragadva a lány kezét, húzni kezdte. — Tűnjünk el innen gyorsan! Gyorsan!

Ám Tiara nem mozdult. Tekintetét mereven egy pontra szegezve állt. Nagyokat hallgatott, majd elképedt hitetlenséggel kinyögte:

— Ezt... ezt egyszerűen... egyszerűen nem hiszem el!!!

            — Mit? — kérdezte izgatottan Scott. A lány a sötétségtől nem láthatta ugyan, de olyan sápadt volt, mint a fal.

            Tiara tátogott, mint egy partra vetett hal, majd kikerekedett szemmel fordult Scott felé.

            — Nem tudok behatolni a fejükbe!... Érted ezt?!... Egyszerűen nem tudok!... Nem... nem értem... Ez képtelenség...

            Scott lehajtotta a fejét. Nem tudott, mit mondani erre.

            — Kik lehetnek ezek? — kérdezte végül idegesen, olyan hangon, mintha szégyenkezne.

            Tiara tudta, a férfi nagyon félti őt. Hibásnak érzi magát minden rosszért, ami a találkozásuk óta történt vele. Azzal is tisztában volt azonban, hogy Scottnak nincs miért szégyenkeznie. Saját elhatározásából, minden kényszer nélkül jött Egyiptomba. Ezért hát vállalta azokat a dolgokat is, amelyek ezzel a döntésével együtt jártak.

            — Nem tudom, de... valami... valami nagyon rosszat érzek... — felelte.

            — Rosszat? Mégis, mit? — rémült meg egyre inkább a férfi, semmi jót nem gyanítva Tiara hangsúlyából.

            — Rosszat! Valami... gonoszt...

            Scott megborzongott.

            Tiara pedig megelevenedett.

            — Tűnjünk innen, de gyorsan! — rángatta meg most már ő is a férfi kezét. Scottnak meredezett a szőr a karján.

            Tiara megvonaglott.

            — Valami... Elementáris... gonosz... Nem hatol át... Nem használ... — dadogta kábultan. Ám még mindig nem iramodott meg. Feszülten figyelt arrafelé, ahol az árnyakat látták.

            — Mi nem használ?!

            — Kiterjesztettem... a mentális védőpajzsom... de... nem... nem használ semmit!... Gonosz... ősi gonosz... go...

Tiara elájult. Ha Scott nem kapja el, összetöri magát a földön.

Ám az ájulás pusztán a mentális erőlködéstől volt, és csak egy pillanatig tartott.

            Ekkor feketecsuklyás árnyalakok özönlöttek elő mindenhonnan. Lehettek vagy húszan. Minden kétséget kizáróan rájuk vártak...

            Tiara ekkor felpattant a földről, ahová egy pillanattal előbb Scott gyöngéden lefektette. Pördült egyet, és a levegőbe emelkedett. A szemeiből vakító fénysugár vágódott ki. Ahogy egyre sebesebben pörgött Scott feje felett, a földtől jó két méter magasságban, mindent beterített a sugár szikrázó, izzó fénye. Amihez a vakító fénynyaláb hozzáért, az egy villanással nyomban semmivé lett.

            A sötét alakokból hátborzongató, különös dallamú, monoton ének tört elő. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul álltak. Csuklyáik alól nem látszott ki más, csak két piros izzás jelezte a szemük helyét. Scott dermedten nézte, ahogy a pusztító fény lefolyik róluk, érintetlenül hagyva őket.

            — Mio... simme... domine... Nil... sine... nomine... — kántálta egyvégtében, félelmetesen a kórus valamilyen zagyva, keveréknyelven. Scott meg volt győződve arról, hogy szavaikat talán még Tiara sem érti. Bár az életüket azért nem tette volna fel erre...

            A lány ekkor erőtlenül a földre zuhant.

A druidák teljesen körbevették őket.

Tiara szeme Scottra szegeződött. Látta a férfin, lélekben felkészült a harcra, elhatározva, hogy az élete árán is megvédi a lányt. Mert akárkik legyenek is ezek, hogy Tiarát akarják, az biztos.

Tiara mozdulni sem tudott. Scott is dermedten állt, mintha őt is ez a különös, bénító erő taglózta volna le. A férfi kérdő, rémült pillantásokat meresztett a lányra.

A feketecsuklyások kört alkottak körülöttük, és a hátborzongató mély baritonok ismét felzendültek.

— Domine ad adiuvandum nos festina![3] — kántálták szüntelenül, de ezt legalább Scott is értette, mert színtiszta latin volt. Ám abban is teljesen biztos volt, nem Isten az az úr, akit segítségül hívnak. Lába földbe gyökerezett, a kezét sem volt képes mozdítani. Tiara rángatózni kezdett a földön. Majd elcsendesedett, és nem mozdult többé...

— Neeem!!! — üvöltött fel rémületében Scott. A lelke megdermedt, szívét marokba szorította a fájdalom. Szerelem, féltés, lelkifurdalás söpört végig rajta. Szeretett volna a lányhoz rohanni, de mozdulni sem tudott. A sötét, félelmetes erő elzsibbasztotta tagjait.

Amikor a fájdalmas üvöltés felhangzott, az egyik rémalak dühödten emelte rá vörösen világító szemeit. Scott úgy érezte, láthatatlan, karmos, vasmarkú kezek szorítják a torkát. Aztán előtte is elsötétedett a világ.

Az egész intermezzo nem tartott tovább pár percnél. Az oázis mozdulatlan volt. A pálmák barátságosan lengették lombjaikat.

A hangos üvöltés ellenére sem vett észre senki, sehol, semmit.



[1] Korán: Mekkai szura, 20.

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: XI.

[3] Domine ad adiuvandum nos festina! – Uram, siess a mi segítségünkre! (lat.)