6.
„Ők, akik Allahhoz közel jutottak,
a gyönyör kertjében
körüljárják őket öröklétű ifjak,
kupából, kancsóból, csészéből
friss forrásvizet szolgálnak,
Nem fáj fejük tőle.”[1]
A |
z úthoz öltözve, pontosan érkeztek a megadott helyre. Farid, a berber vezető furcsa, éles torokhangot hallatott, mire a tevék felemelkedtek. A két ütemes mozdulatra Tiara először úgy érezte, orral bukik ki a nyeregből, majd azt hitte, hanyatt repül a földre. Végül ijesztő magasságban fix helyzetbe került.
A tevék ügetni kezdtek.
Néhány órája meneteltek már a sivatagban, amikor kelet felé sok porladó kőkolonc és egymásra dőlt torzó tűnt fel; régi város maradványai a római hódítás idejéből.
Farid olyan morózusan ült a tevéjén, mintha nem is karavánt, hanem büntető expedíciót vezetne. Az élen haladt, és órák óta nem szólt egy szót sem.
A csapat szótlanul tevegelt.
A nők jobban bírják a trópust, mint a férfiak, a hőség azonban az ő kedélyükre is nyomasztóan hatott. A csapat tagjai még csak most szoktatták magukat az állatokhoz. Fásultan, nem túl rózsás hangulatban meredtek maguk elé. Mindezt tetézte, hogy a tevék testéről csoportosan kiránduló, különféle csípő és szúró bogarak, mint megannyi álomkórkutató, mohón vették vizsgálat alá a vérüket. Ezen még a magukra kent rovarriasztó szerek sem enyhítettek sokat.
Érdekes módon, egyedül Tiarát kerülték el jó messzire. Pedig ő még csak bekenve sem volt. Elfeledkezett róla...
Tiara ült a tevén, és az állat járása szerinti taktusra bólogatott. Az ülést kényelmetlennek találta, ezért lábait előrelendítve próbált úgy helyezkedni, mintha lovas nyeregben lenne. Ez csak azt eredményezte, hogy úgy csúszott előre a teve nyakán, akár egy csúszdán. Próbálva valahogy visszatornázni magát, addig izgett-mozgott, míg a teve hátrakapva a fejét alaposan mellbe nem vágta, hogy csak úgy nyekkent belé.
Keserűen jutott arra a megállapításra, hogy bizony a tevegelés nem egyenlő a lovaglással, bármit is feltételezett előtte... Arra is rá kellett ébrednie, hogy nem véletlenül nevezik a tevét a sivatag hajójának; mivel határozottan a tengeribetegségre jellemző tüneteket idéz elő a hullámzó testmozgásával.
Tiara soha nem szenvedett még a kinetózis semelyik változatától sem. Szervezetét most mégis próbára tenni látszott a tevegelés.
Tizenkét évvel ezelőtt „nem volt szerencséje” kipróbálni a teveháton való utazást. A leánykereskedők szekéren hurcolták végig a sivatagon. Az akkori állapota miatt nem is tudták volna máshogy...
A lányt ekkor, mint egy áldozatára leső, vérszagtól megvadult vadállat, ismét letámadta az a különös szédülés, ami már a repülőgépen és Kairóban is kínozta. A fejébe hasító fájdalomtól úgy érezte összerándul az agya. A gyomrába görcs állt be, a hasfala megfeszült. Mintha csak egy rugdosó magzat lenne a méhében, megmozdult benne valami, mélyen legbelül. Fájdalmasan megdörzsölte a mellkasát.
Az ank égette a bőrét...
A rosszullét, amilyen gyorsan jött, el is illant. A kinetózis kezdeti tünetei is egy csapásra elillantak vele együtt. Ismét jól érezte magát. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, még soha nem is érezte ilyen jól.
Tiara pillanatnyi rosszullétéből a karaván tagjai nem vettek észre semmit. A csoport komótosan, rendületlenül haladt előre.
A karavánnal utazó, és kalandozni vágyó utasok, akiket Farid tegnap említett Scottéknak, egy német csoport volt. Az egyik terebélyes asszonyság – Serena Müller – egész úton jajveszékelt a férjének. Megállás nélkül pörölt vele, amiért magával cipelte erre az eszement túrára – s tette mindezt a társaság nem kis mulatságára.
Frau Müller egyfolytában prüszkölt, szemét tűrhetetlenül szúrta a por. Úgy érezte egy percig sem bírja tovább, pedig előttük nagyobb út állt még, mint Tiaráék előtt.
A nap ferde szögben hanyatlott le. A végtelenbe nyúló, lágy vonalú homokdombok mellett apró, pepita árnyjáték vetült a porba. Ez roppant dámatáblához tette hasonlatossá a sivatagot, világos és sötét kockákkal tarkítva az egyhangú homokszínt.
Tiara, miután a teve több ízben is sikeresen mellbe vágta, végre kiegyenesedve ült a nyeregben. Ettől ismét erősnek és tekintélyesnek érezte magát. Egészen addig a pillanatig, amíg tekintetét végig nem hordozta a végtelen homoktengeren, mely ráébresztette az ember törékenységére, és jelentéktelen apróságára.
Az ank sem égette már a bőrét. Sőt, most kifejezetten hűvösnek tetszett. Ezzel egy időben furcsa változásokat kezdett felfedezni magában. Időnként – egyre nagyobb gyakorisággal – kósza, egyelőre még értelmezhetetlen képek villantak be az agyába néhány pillanatra.
Megmagyarázhatatlan módon különös, emberi beszédhez hasonló hangokat vélt hallani a fejében. Mint amikor valaki egy szobában ül, a háttérben szól a tévé vagy a rádió, ő azonban mással van elfoglalva, és csak annyit fog fel a hangokból, hogy beszélnek, ám értelméről nem tud számot adni.
Sebaj! Skizofréniával sosem vagy egyedül... ¾ gondolta ironikusan.
Ismét eltelt egy óra – amit csak Serena Müller méltatlankodása tarkított cirka két percenként.
Farid egyfolytában a sivatagot fürkészte. Tekintete továbbra is komor, kiismerhetetlen maradt. A következő pillanatban – mintha csak villám csapott volna belé – a háta ívben megfeszült. Nem akarta elhinni, amit tapasztalt. Döbbenten pillantott hátra Tiarára. Visszafogva tevéjét bevárta a lányt és Scottot. Szorosan, amennyire csak a tevéktől tehette melléjük ügetett.
Tiara különös szemeket meresztett a berberre, és elgondolkodó arcot vágott.
— Allah úgy akarta, hogy egy amulettet adjon a nővérem leányának, ezért én egy nagy bajtól szeretném most megóvni önt — szólt Farid csendesen Tiarához, hogy mások még véletlenül se hallhassanak meg semmit a szavaiból. Az iménti észleléséről nem tett említést...
Scott felkapta a fejét.
— Miféle bajtól? — kérdezte idegesen.
— Miután elmentek, odajött hozzám egy veszett kutya...
— Egy veszett kutya?! — vágott a berber szavába Scott. Rosszat sejtett.
— Az az alak nőkkel kereskedik — folytatta Farid. — Egyeseket gazdag olajsejkeknek, másokat prostituáltnak ad el. Leginkább külföldieket. Veszélyes fenevadak! Nem kedveljük őket különösebben, de... megférünk velük...
Scott jelentőségteljes pillantást küldött a berber felé. Farid elkapva róla tekintetét, zavartan hajtotta le a fejét.
Megférünk, no persze, gondolta Scott. Bizonyára ti magatok vezetitek át őket a sivatagon, azokhoz a bizonyos sejkekhez...
Ám hangosan csak ennyit mondott:
— Köszönjük, hogy figyelmeztettél bennünket, nemes barátom!
Tisztelettel meghajolt a férfiszemmel is jóképű berber felé. Farid viszonozta a tiszteletadást.
Tiara is követni akarta a példájukat. Ám ez azt eredményezte, hogy kis híján fejjel előre lebukott a teve hátáról, ezért hamar felhagyott ebbéli szándékával. Úgy döntött inkább tiszteletlen marad.
Scottnak már az indulásuk elején feltűnt a berber borús arca, amint ide-oda figyelgetett, és egész úton nem szólt egy szót sem.
Ezért volt akkor ilyen gondterhelt!
Farid látva a lány előbbi kedves, de sikertelen próbálkozását, megértően biccentett felé.
— Gyorsan sötétedik — mondta. — Estére megállunk, nem megyünk tovább. Már egy ideje érzem a jelenlétüket. Tábort verünk, hogy felkészülhessünk a támadásukra... — Farid zavartan elhallgatott. Látszott rajta, még mondana valamit, de nem tud hogy’ belekezdeni. Végül nagy nehezen, szemlesütve csak kinyögte:
— Ööö... azt mondta... az a veszett kutya, hogy... ö... a kisasszony egy... gonosz dzsinn...
— Dzsiiinn?! — tette a megrökönyödöttet Scott, mintha nem tudná, miért nevezték dzsinnek Tiarát a leánykereskedők.
— Hányan voltak? — kérdezte, mintegy mellékesen Tiara a vezetőt.
— Csak az egyikkel találkoztam, de többen is vannak.
— És az hogy nézett ki? — érdeklődött gyanakodva a lány.
— Egy mély sebhely éktelenkedik az arcán, de most... a... kezei is be voltak kötözve — felelte a berber. — Azt mondta... azt mondta, ön tette ezt vele, kisasszony...
— Ezt? Mit ezt?
— Meg voltak égve a kezei, és a törzse is végig, egészen le a térdéig... legalábbis ezt állította.
Tiara elgondolkodva nézett Faridra, az pedig ugyanígy vissza a lányra. Scott kíváncsi lett volna, mi jár a fejükben. Volt egy olyan különös érzése, mintha a két ember ugyanarra az előtte ismeretlen dologra gondolna...
Azt viszont álmában sem gondolta volna, mennyire közel járt az igazsághoz.
— Ha engem kérdez, kisasszony, ön inkább egy jóságos angyal, mint dzsinn. Szép és kedves, mint egy egyiptomi istennő — bókolt a berber, és nagyot szikráztak tüzes, fekete szemei.
Tiara ragyogó mosollyal köszönte meg a kedvességét. A tekintete egy pillanatig, különös kifejezéssel időzött el a férfi arcán.
— És miből gondolja, hogy megtámadnának minket? — kérdezte Scott, hogy kizökkentse őket egymás szemléléséből, amitől kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. — Végül is ez egy nagy létszámú karaván, ők pedig nem lehetnek sokan, és... ahogy az ön szavaiból kivettem, barátom... nem bíznak az önök... közreműködésében sem?
Farid nem volt ostoba ember. Világosan értette az alig érzékelhető szünetek jelentését Scott mondatában, és a ki nem mondottak miatt hálásan nézett az amerikaira.
Tudja, gondolta.
Farid és az emberei valóban segítették ezeket az alakokat. Számtalanszor vezették át őket a sivatagon, jó pénzért cserébe. Pusztán a megélhetésért vívott, néha elkeseredett harc vezette őket erre, de egyáltalán nem voltak büszkék rá...
Tiara viselkedése egyre különösebb volt. Scott – egyelőre – nem igazán tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. A kényelmetlen környezettel, és az égető hőséggel magyarázta.
Rosszul tette...
— Talán emlékeznek még — felelte a berber —, úgy kezdtem a beszélgetést, hogy ezek veszett kutyák... Őket nem tartja vissza pár felfegyverzett ember. Nem félnek ezek senkitől és semmitől! De azért ne keseredjenek el túlságosan. Nem vagyunk sokan, de legjobb embereimet válogattam ki erre az útra... Tudják, van egy arab közmondás, miszerint jobb egy oroszlán, mint ötszáz birka!
¾ Nem félnek senkitől és semmitől ¾ visszhangozta a berber szavait Scott, mintha csak magában motyogna.
Majd fognak! ¾ gondolta Tiara.
Érezte, amint valami különös erő önti el a tagjait, mámorosítja el az agyát, mintha csak kifejezetten várná a harcot. Szórakozottan, kifürkészhetetlen mosollyal ajkain simított végig a nyakában függő, és valamiért ismét rejtélyes, halovány fényben derengő medalionon...
* * *
Scott kérdően fordult Farid felé.
— Felfegyverzett emberek? Ezek szerint felkészültetek, barátom? Most már valódi tisztelettel tekintett a berberre.
— Sosem indulunk el fegyver nélkül a sivatagba, rumi barátom, de... most kicsit komolyabb fegyvereket is hoztunk magunkkal — közölte csendesen Farid. Köpenyét kissé félrehúzva láthatóvá vált egy modern, vállról indítható amerikai rakétavető, az oldalánál pedig egy izraeli Uzi kandikált ki diszkréten.
— Engem csak az nyugtalanít — folytatta —, hogy mi lesz önökkel, ha a Siwa oázisban kettéválunk. Biztosra veszem, azok tudják, csak odáig tartanak a karavánunkkal. Lehet, hogy akkor akarnak lecsapni magukra. Nem jönnének inkább tovább mégis velünk?
— Sajnos nem tehetjük... Ott van dolgunk.
— Akkor pár emberemmel magukkal maradok, és mással vezettetem tovább a német csoportot.
Scott tanácstalanul nézett Tiarára. Most miként másszanak ki ebből a kutyaszorítóból úgy, hogy ne sértsék meg ezt a segítőkész embert, aki ilyen gáláns ajánlatot tett az életük védelmére? Az arabok köztudottan rendkívül büszke népek, és az önfeláldozást sem nélkülöző ajánlat visszautasítása felérne egy komoly arculcsapással. Pedig senki nem tarthat velük, amikor a Siwa oázison túl, a Kristálypiramis nyomába erednek. Viszont, ha ilyen komoly a helyzet, védelemre is szükségük lehet...
A helyzetet végül Tiara oldotta meg.
— Ha addig nem botlunk beléjük, akkor a legszívélyesebb köszönettel elfogadjuk az ajánlatát, kedves Farid — felelte Scott legnagyobb döbbenetére, majd „nyugi” pillantást küldött Scott felé, aki, mit van mit tenni, becsukta nyitva felejtett száját.
— Tudod, mit csinálsz? — sziszegte később halkan Tiara fülébe, amikor a vezetőjük magára hagyta őket, és visszaügetett az élre.
— Hát persze! Nem úgy nézek ki?
Scott elgondolkodva nézte a lányt, mintha csak most látná először. Gyanakodni kezdett, talán mégsem a forró sivatagnak tudhatók be ezek a változások. Ráébred, talán hibát követett el, amikor nem tulajdonított nekik komolyabb jelentőséget.
Ám most ezt a hibáját gyorsan orvosolni kényszerült.
Ahogy elnézte Tiarát, be kellett látnia, nem is olyan kicsik ezek a változások. Olyannyira nem, hogy már azon is csodálkozott, miként nem szúrt neki szemet előbb.
A lány határozottan kifejezőbbé vált, céltudatosabb lett. Látszott, tudja mit akar, és hogyan érheti azt el. Magabiztossága egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Izmos teste erőtől duzzadt. Tekintete harciasságot tükrözött, és csak úgy lövellte a szikrákat magából.
A lányban végbemenő változások egyszerre voltak izgalmat keltők, és letaglózók.
Izmai feltöltődtek, mint egy mérkőzésre bemelegítő sportolóé. Még a keblei is úgy megduzzadtak, hogy a bimbók szinte átdöfni látszottak az anyagot. Scottban határozottan olyan érzetet keltett, mint egy görög mitológiából kilépett, harcba induló amazon.
A közelgő, fenyegető veszély ellenére, Tiarán a félelem leghalványabb jele sem látszott.
Scott egyszerre borzongott meg, és járta át az izgalom, a lány látványától. Abszurd, de annál emberibb gondolatok száguldoztak a fejében, melynek a főszereplői ők ketten voltak, s amelyek nem igényeltek más társaságot...
Mégis...
Valami különös tisztelet éledt fel benne Tiara iránt, amelyet semmivel nem tudott megmagyarázni. Érzései vadul elragadták. Már-már eufórikus állapotba került.
Tiara kissé előtte haladt. Kezdeti bizonytalansága és ügyetlensége a teve hátán maradéktalanul eltűnt. Úgy ülte meg az állatot, mintha a hátára született volna!
Scottban a tisztelet mellé társult még egy érzés: a csodálaté.
Tiara ekkor visszanézett válla fölött a férfire. Ajkain különös mosoly játszott, szemeiben huncutság csillogott. Scotton az a határozott érzés futott keresztül, hogy a nő pontosan tudja, mire gondol, mintha olvasna a gondolataiban...
Még soha nem érezte magát ilyen esetlennek. Félszegen a lányra mosolygott, aki erre egy csábos pillantás kíséretében kacéran csókot küldött felé... ez aztán végleg betett neki.
És Scott ekkor lezuhant a tevéről.
Farid meghallotta elől a hatalmas csattanást, és megállt. A karaván tagjai is megtorpantak, és kórusban csapkodták hasukat a nevetéstől, amint meglátták Scottot négykézláb a porban.
Tevékkel ezelőtt még soha nem találkozó lány, szinte felfoghatatlan: mint egy született teveidomár, csettegő hangokat adott ki a nyelvével, mire tevéje – a társaság legnagyobb ámulatára és mulatságára – szabályos hátraarcot csinált. Mozdulatlanságba merevedett, mint Plutó kutya a nevezetes Walt Disney-rajzfilmben, hogy aztán Tiara, a tuaregeket[2] is megszégyenítő szaltóval pattanjon le a nyeregből.
A lány azonnal Scott előtt termett, és a mutatványt tátott szájjal bámuló férfit egyetlen mozdulattal felrántotta a földről. A berberek legnagyobb örömére egy forró csókot nyomott a szájára.
A sivatag gyermekei hangos üdvrivalgásban törtek ki. Még néhány puska is előkerült a köpenyek alól, hogy a levegőbe eregetve tartalmukat, azzal is hangot adjanak tetszésüknek.
Farid nyerte vissza először a józanságát. Rászólt az embereire, hogy spóroljanak a lőszerrel. A berbereken kívül okát egyedül csak Tiaráék érthették...
Scott észrevette, hogy Farid egy ideje különös pillantásokat mereget Tiarára. Ebből azonban nem igazán tudta hova tenni, mire gondolhat a férfi, olyannyira különös volt az egész. A legfurcsább mégis az volt az dologban, hogy a lány is hasonlóan viselkedett a berberrel.
Ha nem tudnám milyen képtelenség, azt hihetném szavak nélkül beszélgetnek, gondolta Scott, majd megragadta tevéje gyeplőjét, s magát porolgatva a többiek után eredt.
* * *
A történtek „örömére” Farid úgy döntött, ma már nem is mennek tovább. Ennek legjobban a terebélyes német asszonyság, Serena Müller örült. Három arabnak kellett leszednie a tevéje hátáról. Scott mélységesen sajnálta a szegény – tevét... A rajta lévő hájtömegtől a nő úgy izzadt, hogy a bő vízhozamú Niagara nevetséges, szánalmas kis öntözőkanna volt hozzá képest.
A társaság pillanatok alatt sátrat bontott, és tábortüzet rakott. A berber nők – négyen voltak – azonnal hozzá is kezdtek a vacsora elkészítéséhez. A férfiaknál hamar előkerültek a zebibes[3] palackok is.
A németek két táborra oszlottak. Az egyik csapatnak a berber asszonyok már el is kezdték felszolgálni az ételeket. A nőket meglátva a másik csapatból németül, hogy mások ne érthessék, átüvöltött egy férfi:
— Háremfogásos vacsora!
Scott, aki tökéletesen beszélte a nyelvüket, úgy döntött, a tréfacsináló németek mellett foglal helyet.
— Nagyarc a felesége, Herr Müller — szólt oda a mellette ülőnek.
— Nekem mondja? Három sminktáskával jár! — felelte elkínzott képpel a férfi. Tehette, mert az asszony éppen nem tartózkodott a közelében...
Valahonnan hátulról gúnyos hangfoszlányt sodort feléjük a sivatagi szellő. — ...Schwarzenegger kishúga... csak éppen széltében, és nem hosszában...
A két táborra oszlott társaságon végigsöpört a jókedv. Mindenki felszabadultan cseverészett, és vidám nevetés hangzott fel mindenütt.
Scott merengve gondolt Tiarára, és a benne végbement változásokra. Elhatározta, az első adandó alkalommal rákérdez erre.
Scottól nem messze ült egy másik német. Reinhartnak hívták, és bizalmatlan képpel nézegette a másik csapatnak már felszolgált ételeket. Elővett egy konzervet és egy elemózsiás edényt, melyből hot dogokat szedett ki. Farid éppen akkor ment el mellette. Meglepetten nézte a kövér férfit, majd a vállát megvonva készült továbbmenni. A német kérdése állította meg:
— Hot dogot?
— Kösz, nem eszem disznószart! — böfögte oda a berber.
Reinhart félrehúzta a száját:
— De ez pulykaszar!
¾ Guanóval sem élek...
Scott beszédesen vigyorgott magában. Tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Faridéval, aki egy félmosolyt megeresztve, fejét csóválva ment tovább a dolga után.
Hát szó mi szó, laza egy figura — gondolta Scott.
Reinhart nézegette egy ideig a konzervet és a hot dogokat, majd mégis inkább a konzerv mellett döntött. Kinyitotta, és beleevett, majd fintorogva elhúzta a száját.
— Fúj! Csirke íze van!
— És miért baj az? — kérdezte egy Herman nevű férfi.
— Azért, mert ez sajtosmakaróni!
— Szerintem jobb lesz, ha eldobod!
— Szerintem is! — értett egyet vele a férfi, és nekilátott a hot dogjainak.
A társaság tagjai rosszallóan méregették Reinhartot. Nem értették, hogy vehet valaki magához ilyen szimpla táplálékot, amikor lehetősége lenne megkóstolni egy számukra annyira idegen kultúra ételeit.
Herman ekkor Scott mellé húzódott. Arcán kiismerhetetlen mosollyal, jobboldalon, a bordái alatt markolászva a derekát hajolt hozzá közelebb.
— Ön doktor Holbrook, igaz?
— Én vagyok! — felelte bizonytalanul Scott. Nem értette, mit akarhat tőle a férfi, de furcsa mosolyából ítélve semmi jóra nem számított.
Nem is tévedett.
— Doktor úr, segítsen rajtam! Nagyon fáj itt, azt hiszem a tevegeléstől leszakadt a placentám[4]! — esedezett látványosan Herman.
— Téved, uram, ott a menopauzája[5] van!
Herman felröhögött Scott válaszán. Más kimenetelre számított ugyan, de így is elégedett volt magával, hogy az egyiptológussal nem sikerült bekapatnia a csalit. Az eset mégis tanulságos volt számára: a dokiról kiderült, érti a humort, ezzel aztán máris a haverjai közé sorolta.
A társaság jót derült az örök vidám Herman ökörködésén. Pedig az előbb még meglepetés látszott az arcukon, amikor a férfi egy orvosi kérdéssel fordult Scotthoz, akiről mindannyian jól tudták, egyiptológus. Hamarosan azonban – jól ismerve Hermant, és meghallva a „placenta” szót – már tudták mire megy ki a játék.
A csapat kuszkuszt kért vacsorára, amely egy tésztaétel birkahússal, zöldségekkel, kolbásszal és mazsolával megrakodva, zöldséglevessel meglocsolva. Míg az ételre vártak, egy fiatal, szőkésbarna hajú férfi felpattant, és kipécézve magának egy egymással zsörtölődő középkorú házaspárt, békítő szándékkal előttük termett. Egy értékes, régi aranypénzt kezdett el szédületes sebességgel forgatni az ujjai között.
A csapat elégedetten, várakozó arckifejezéssel szemlélte a váratlan műsort.
A fiatalember a markába szorította az aranyérmét, s amikor szétnyitotta az ujjait a pénz eltűnt belőle.
Ezzel egy időben a középkorú házaspár férfitagja mocorogni kezdett.
— Jézusmária! Valami mozog a nadrágomban! — kiáltott fel elsápadva a férj, és az öve alatt benyúlt a slicce mögé.
A társaság egy emberként hördült fel a meglepetéstől, amikor a férfi előhúzta onnan az aranypénzt, ami előzőleg még az önjelölt bűvész markában volt.
A felesége – még mindig mérgesen élete párjára – gúnyosan végignézett a férjén, majd így szólt:
— Valami értékes bújt ki a nadrágodból?! Ez aztán a varázslat!
A férfi feje céklaszínre váltott. A társaság tagjai igyekeztek visszafolytani a kitörni készülő nevetésüket. Fejüket elfordítva a házaspárról, tenyerükbe rejtették vigyorgásukat. Persze voltak köztük olyanok is, akik egyenesen a férj képébe röhögtek...
Scott közelebb húzódott a tábortűzhöz, és meredten bámulta a vidáman lobogó lángnyelveket. Nem tudta egy percre sem kiűzni Tiarát a fejéből. Még a lángok között is minduntalan a lány arcát vélte felfedezni. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett a körülötte lévő világról. Elképzelte, hogy karjaiba véve a karcsú testet, megcsókolja a kívánatos, telt, élettől duzzadó ajkakat.
Körülötte zajlott az élet, tetőpontjára hágott a vidámság.
Egy Edgar nevű férfi – akit az egész társaság előszeretettel ugratott – sietve közeledett a csoport felé. Megállt az egyik társa mögött, kezében egy nagy tállal, mely roskadásig volt gőzölgő étellel.
— Itt is vagyok, Martin, vigyázz, teli a kezem! — figyelmeztette a neki háttal ülő németet.
— Mi van benne? — kérdezte hátra sem nézve Martin.
— Kuszkusz.
— Egészségedre!... Megint megfáztál, fiam?
A társaság fergeteges kacajban tört ki. Edgar a füle tövéig elvörösödött.
Mindenki szedett magának az ételből.
A vacsora után berberek és fehérek együttesen, összeültek a tábortűznél, és harsányan beszélgettek. A társalgás javarészt angolul folyt. A jó hangulat a körbejáró zebibes palackoknak is köszönhető volt.
— Ha egy mesebeli dzsinn előttünk teremne, és azt mondaná, felteszek három kérdést, válasszanak egyet, s én teljesítem; melyiket választanák? A makkegészséget, a tökéletes boldogságot vagy a mérhetetlen gazdagságot? — vetette fel a kérdést játékosan, de nem minden célzat nélkül Tiara, aki előkerült végre. Scott elképzelni sem tudta hol, és miért bujkált idáig.
A vélemények erősen megoszlottak a fehérek között. Csak a bölcs arabok hallgattak nagyokat, mindentudó mosollyal az ajkukon. Farid nézte Tiarát, és elismerően mosolygott. Enyhén közelebb hajolt a lányhoz, és úgy mondta:
— Természetesen a tökéletes boldogságot! — Bársonyosan búgó hangját elnyomta a vitatkozó emberek zsongása, ám a lány így is tökéletesen hallotta. Szemét egy pillanatra sem vette le a férfiről – olyannyira, hogy Scott már kezdett féltékeny lenni...
Tiara sejtelmesen rámosolygott Faridra, és enyhén, mintegy elismerés gyanánt megbiccentette felé a fejét.
— No, emberek! — kiáltott a többiekre. — Elhangzott a mai egyetlen bölcs válasz, és önök még csak nem is hallották!
Egy pillanat alatt csend lett. Minden arc Tiaráén csüngött a válaszra várva. A lány azonban intett Farid felé, átengedve neki a bölcselkedés jogát.
— A válasz rendkívül egyszerű: tökéletes boldogság! — felelte szerényen a berber.
— És miért éppen az? — kérdezték néhányan.
Faridnak megvolt ugyan a maga véleménye a kérdezők intelligenciájáról, ám hangján ebből, mit sem lehetett észrevenni.
— Ugyan ki lehetne tökéletesen boldog, ha nem egészséges, és ha nincsen pénze semmire? — felelte kedvesen.
Tiara büszke melegséggel nézte a berbert. Tekintetük ismét összekapcsolódott egy futó pillanatra. Scott észre sem vehette volna, ha nem nézi őket fürkészően. A pillantás ugyan rövid, ám annál beszédesebb volt.
Scott keserűen érzékelt Tiara és Farid között valamilyen megfoghatatlan, különös köteléket – mintha láthatatlan szálak kapcsolnák őket egymáshoz. Ez a felismerés azelőtt még soha nem tapasztalt furcsa, szúró érzést okozott benne.
Rá kellett jönnie: ő bizony féltékeny. Pedig igazi oka nem lehetett erre, több okból sem: Tiara soha nem mondott, és főleg nem ígért neki semmit, ezenfelül a lány és az arab közt kialakult kapcsolat igazából még csak a plátói szintet sem érintette. De mégis...
Hiába győzködte magát, a szorító érzés a bordái mögött, nemhogy megszűnt volna, de még erősödött is. Nem értette, mi ez kettejük között. Talán megérzett volna a férfi valamit a lányt övező rejtélyes misztikumból, s ezért figyeli ilyen furcsán? De akkor Tiarát mi köti Faridhoz? Ebbe bele lehet őrülni!
Ismét el kellett ismernie magában, a lányt valamilyen különös, kiismerhetetlen titokzatosság lengi körül. S ezt most még jobban érzékelte, mint akkor, amikor először döbbent rá erre.
Abbahagyta a töprengést, mert már kezdett fejgörcsöt kapni tőle. Nem feltételezett ugyan semmi rosszat a lányról – és a berber tisztességét sem vonta kétségbe –, mégis szentül elhatározta, ma éjszaka nem alszik egy szemhunyásnyit sem. Még az sem érdekli, ha ezért holnap lefordul a nyeregből.
Megérzése most is jól működött.
Részben...
Pedig ekkor még nem tudhatta, milyen mozgalmas éjszaka áll is előtte.
* * *
Hamarosan szétszéledt a társaság. Egyenként szállingóztak az emberek a sátrakba. Csak néhány berber maradt fent, hogy biztosítsa az őrséget. Óránként váltják egymást reggelig – hacsak nem történik addig valami...
Pár „éjjelibagoly” német ott maradt még beszélgetni a kihunyó parazsak körül. Rövid idő múltán az egyik sátorból éktelen sikoltozás hallatszott.
— SERENA MÜLLER!!! — vágták rá kórusban a tűz körül ülők.
Jól ismerhették már a hangját...
Hamarosan egy „kissé” kapatos férfi dülöngélt ki a terebélyes asszonyság sátrából. Részegségében rossz sátorba ment be, és meglátta a vetkőző a nőt. Serena sikoltozásától kábultan támolygott oda a tűz körül ülőkhöz, miközben válogatott káromkodásokat morzsolt a fogai között.
— Mit képzelt ez a hízott marha, hogy majd rávetem magam?!
Morgását meghallva, a tűz mellől odaszólt neki az egyik férfi:
— Szerintem pont azért sikoltozott, mert attól félt, hogy nem!
— Jééé! Te vagy az, Hans? — ismerte fel a részeg a férfit, és odatámolygott a tűzhöz. Az ő állapotában már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán felismert valakit.
— Én! Gyere, Jürgen, mi is készültünk már lefeküdni. Majd mi odakísérünk a sátradhoz. — Hans derűsen mérte végig a részeget. — Ittál?
— Itt hát! Mé’, nem látod?! De mé’ magázo’?
Hans barátságosan hátba veregette elázott barátját. Igyekezett a sátrak felé terelni, de az megmakacsolta magát, és nem mozdult.
— Akurvaélet! — szitkozódott. — Most majd nem fogok tudni aludni. Biztos rémálmaim lesznek ettől az élménytől!
A férfiak durván felröhögtek.
— Kit érdekelnek ennek a dagadt tehénnek a vallásos mellei?! — méltatlankodott tovább Jürgen rendületlenül.
— Vallásos?!
— Hááát! Ahogy levette a melltartót, máris térdre hullt! Brrrr... Ha holnap két dudort láttok a hátán, az nem azért lesz, mert éjszaka púpjai nőttek, hanem mert melege volt és hátravetette...
Hans, az egyik sátornál megtámaszkodva hétrét görnyedt a nevetéstől. Próbálta eltitkolni, mert ha Jürgen észreveszi milyen jól mulat, reggelig nem szabadulnak tőle.
— Izzad, mint a lú’, csak úgy vízipólóznak a csecsei! Egy egész csecsemőosztály jóllakna a hozamából! Szerintem laposkúszásban közlekedik a tükör előtt.
Néhány közeli sátorban mozgolódás támadt. Méltatlankodó morgások szűrődtek ki, válaszul a kinti hangzavarra.
— Hagyd abba, Jürgen, mert még megerednek a vesém esőcsatornái, és ha narancsleves lesz a gatyám, a nejem holnap velem mosatja ki!
— Há’ mé’? Nincsen tán igazam?! A mi bájos Serenánk csupa mosoly, csupa báj, csupa picsa, csupa háj! Háj-jájj! Hívjatok orvost! Meghalok.
— Mire van szükséged? — kérdezett rá Jürgen affektálására Hans, és úgy hátba verte a részeget, hogy az kis híján orral bukott előre. — Beöntésre?
— Neeem, a leghosszabb evőeszközre!
— Az meg mi a franc?!
— Hát az infúzió! Az kéééne nékem — dalolta falsul Jürgen. Hans az ujját a szája elé tette, úgy mutatta: halkabban. De visszafojtott hangon azért még ő is ráduplázott. — Sóóósvíz, hogy kimossa a májad!
— Dehooogy!!! Egy jófajta „pájinka” a végére, hogy feltöltse!
— Te már most is jól fel vagy töltve! Ha nem itt aszalódnánk napról napra a sivatagban, hanem otthon lennénk Münchenben, nem engednélek volánhoz ülni. Ha lefülelnének a közlekedésiek, még túl kevés vért találnának az alkoholszintedben.
A három férfi lassan elvonult, ki-ki a maga sátrába. A táborra hamarosan néma csend borult. Csak néha-néha szakította meg egy-egy halk horkantás, egyik-másik sátorból.
Eltelt egy újabb óra.
Scott Tiarával aludt közös sátorban. Mindössze egyetlen függöny választotta el őket egymástól. A férfi nyitott szemmel feküdt, és Tiarán gondolkozott. Halk neszezést hallott a lány oldaláról. Mosolyogva képzelte maga elé, ahogy a nő kecses, izmos teste fészkelődik a takaró alatt.
Ám hamarosan rá kellett döbbennie, nem ilyen jellegű neszt hall.
A lány kifelé tartott a sátorból.
* * *
Ez nem lehet igaz, dobbant egy nagyot Scott szíve. Hová megy ilyenkor?!
Csendesen feltápászkodott, és óvatosan a lány után eredt.
Tiara egyenesen Farid sátrához tartott, és óvatosan megkapirgálta az oldalát. A berber azonnal kijött. Látszott, már várta a lányt.
A férfi különös öltözéket viselt.
Scott leginkább, talán az óegyiptomi főpapok ruhájához tudta volna hasonlítani – bár attól is eltért némiképp.
Scott Holbrook heves légszomjjal küszködött. Lelki szemeivel már látni vélte maga előtt, ahogy Tiara belép a férfi sátrába, és mohón egymásnak esnek.
De nem ez történt.
Tiara megragadta Farid kezét, és maga után húzva megindultak kifelé a táborból.
Scott erős szorítást érzett a mellkasában.
Szóval, nem akartok még véletlen szem- és fültanúkat sem, gondolta elkínzottan. Csendesen a nyomukba eredt, mintha kedvét lelné önmaga kínzásában.
Fázósan húzta össze magán a ruháját.
A sivatag különös dolgokat képes produkálni, olyannyira, mint semmi más a földön. A nappali hőségben, ha egy tojást teszünk a homokba, rövid idő múlva főtt tojást falatozhatunk. Éjszaka viszont – a nappali égető kánikulával ellentétben – sokszor fagypont alá esik a hőmérséklet.
A Szahara, az ellentmondások melegágya!
A táborból kiérve Tiara lenyomta Faridot egy homokbucka takarásába.
Ez aztán nem teketóriázik egy percet sem! Rámenős a kicsike. Úgy viselkedik, mint egy tüzelő szuka, állapította meg magában féltékeny keserűséggel Scott.
Aztán maga is meglepődött a történteken. Ahelyett, hogy Tiara rávetette volna magát a jóképű arabra, otthagyva a férfit felkaptatott a dűne tetejére, és eltűnt mögötte.
Scottot most már egészen másfajta kíváncsiság kerítette hatalmába. A homokbucka mögül erős fény csapott elő, és egy férfi ordítását hozta felé a éjszakai, sivatagi szellő.
* * *
Mi a jó büdös franc folyik itt?! ¾ gondolta Scott. ¾ Mert hogy nem a Nílus, az tuti!
Már az sem érdekelte, ha lelepleződik. Felpattant leshelyéről, és a homokdűne felé szaladt, amely mögött eltűnt a lány, nem törődve az arcára kiülő szégyenpírral, amiért perverz dolgokat feltételezett Tiaráról.
Farid is felugrott a domb aljából, és átvetette magát a másik oldalra. Scott lélekszakadva rohant, hogy aztán a dombhoz érve földbegyökerezett lábakkal dermedjen meg a látványtól.
Tiara szemeiből, mintha csak lézersugár lenne, erős fénynyaláb szegezett a semmihez – magasan fent – egy burnuszos arabot. Scott egy hatalmas sebhelyet látott éktelenkedni az arcán, és a kezei be voltak kötözve. Ebből rájött arra, hogy a férfi nem lehet más, mint a lány egyik elrablója, aki nem tanult a Tiarával való találkozás előző esetéből. Farid kivont szablyával állt alatta, és rituális mozdulatokat végzett vele, miközben óegyiptomi nyelven, különös ritmussal kántált.
A sebhelyes arca fájdalmas fintorba torzult. Scott meg mert volna esküdni rá, hogy sikoltozott. Ettől végképp ledöbbent, hisz’ valójában semmi hang nem hallatszott.
Egy másik dűne mögül, ekkor újabb burnuszos férfiak bukkantak fel – valószínűleg a banda többi tagja –, és odarohantak Tiaráékhoz.
Scott az egyik férfiben felismerte Rahmin Habibot, a taxist.
Tiara még mindig a levegőbe szegezve tartotta a sebhelyest, és figyelemre se méltatta az érkezőket.
Scott éppen megindult volna, hogy Tiaráék segítségére siessen, amikor látta, a csapat leborul a lány előtt. Tiara ekkor leeresztette a földre a sebhelyest. A férfi egy hatalmas villanás kíséretében lángra lobbant, és másodpercek alatt porrá vált, mintha soha nem is létezett volna azelőtt.
Farid odalépett a kis kupac hamuhoz, és szablyájával belesújtott a férfiből lett porba. Kékes láng csapott fel, és már a hamu sem látszott többé. Scott bármiben lefogadta volna, a sebhelyes „maradványait” senki emberfia nem tudná többé megkülönböztetni a sivatag homokjától.
— Tisztítsd meg a Jabirit a szennytől, istennő! — Ereszkedett fél térdre Tiara előtt Farid, mint egy középkori lovag. Szablyáját két kézzel a feje fölé tartotta.
Tiara mindkét kezét a furcsa, bevésett hieroglifákkal zsúfolt kard fölé emelte, és hibátlan óegyiptomi nyelven mormolt. A kard abból a szikrázó kristályból volt, amiből a lány medálja. A szavakat követően halovány derengésbe kezdett, szikrázóan felizzott, majd rövidesen kihunyt.
Farid felállt, és a földre borult férfiakhoz lépett.
— Miért jöttetek?
— Hogy figyelmeztessük az istennőt Abdul szándékáról, főpap! — felelte az egyik rosszarcú, burnuszos fickó. — Ez a szerencsétlen — intett fejével arra a helyre, ahol nemrégiben még a sebhelyesből maradt hamukupac volt — nem hitt az istennőben. Szentül meg volt győződve arról, hogy egy gonosz szellem, egy pusztító dzsinn. Ettől aztán teljesen megbolondult.
— Tehát ti tudtátok, hogy ez nem igaz!
— Hogyne tudtuk volna! — háborodott fel az arab. Majd ráébredve kivel is áll szemben, gyorsan alázatosra vette a figurát. — Minket is könnyedén megölhetett volna már Kairóban, ha gonosz dzsinn lenne! De ő csak azokat a társainkat bántotta, akik rátámadtak. Őket is csak azért, hogy védje magát!
A férfi teljes meggyőződéssel beszélt.
— Tudunk a Hitvédő Jabi-papok titkos szervezetéről ¾ folytatta. ¾ Azért alakult évezredekkel ezelőtt, hogy őrizze az istenekbe vetett hitet. Segítse őket, ha úgy döntenek, ismét felveszik a kapcsolatot velünk, nyomorult földi halandókkal. Hallottunk arról a legendáról is, miszerint egy gyönyörű istennő, Shi’reé... mintha Földünk egy távoli országának asszonya lenne... egyszer visszatér közénk, hogy a segítségünkkel hazatérhessen az övéihez. Sokak szerint ez a valódi ok, amiért megalakult a Hitvédők Szövetsége, más néven a Hit Őrzői... És az istennő íme, most visszatért közénk!
Farid felháborodott képet vágott. Ezt az arab is észrevehette, mert hódolattal, alázatosan a földig hajolva módosította előbbi kijelentését:
— Úgy értem, a nemes Őrzőkhöz tért vissza, akik évezredek óta szolgálják az isteneket, mind a mai napig! Titkon abban reménykedtünk, hogy egyszer sikerül rátok találnunk, nemes főpap, és csatlakozhatunk hozzátok a istenek szolgálatába állva.
— Hozzánk akartok tartozni, és közben nőket raboltok?! — vetette oda Farid, mintha neki semmi szerepe nem lett volna abban, hogy ezek az alakok átvihették az elrabolt nőket a sivatagon.
— Abban reménykedtünk, hogy egyszer megtörténik az, ami be is következett... Reméltük, egy olyan nőt sikerül elrabolnunk, aki nem más, mint az istennő, ahogy eljövetelét a legenda is megjövendölte!
A Hit Őrzői között élt az a legenda, amely azt mesélte el, hogy egy istennő: Shi’reé, nyomtalanul eltűnt a régi időkben az Istenek Szekerén át. Titkon védelmezi a hithű embereket, hogy aztán egy szép napon, az Őrzők Szövetségét szolgálatába állítva – akik érte alakultak évezredekkel ezelőtt – visszatérjen az övéi közé a csillagokba...
— És ugyan miből gondoltátok, hogy az elrablásáért cserébe az istennő bevesz benneteket a Hit Őrzői közé?! — köpte oda dühödten Farid.
— Mint láthatod, nemes uram, őszintén szándékunkban állt feltárni előtte tetteink mozgatórugóját. Most is a segítségére siettünk az istennőnek, hogy ha kell, életünk árán is megvédhessük őt Abdultól!
Az arab őszintének tűnt, ám ez Faridot a legcsekélyebb mértékben sem hatotta meg. És nem is befolyásolta.
— Az istennőnek nincs szüksége a fajtátok segítségére. Nincs ember, aki útjába állhatna egy halhatatlan istennek, te nyomorult féreg!
Farid ekkor megmerevedett. Hirtelen elhallgatott.
Kérdőn pillantott Tiarára, aki bólintott felé, és élőszóban is elismételte, amit egy másodperccel ezelőtt mentálisan üzent a berbernek.
— Hagyd!
Farid meglepetten pislogott. Kérdően felhúzta a szemöldökét.
— Biztos vagy benne, istennőm? — kérdezte gyöngéd alázatossággal hangjában. Tiara bólintott, és a főpap, fejét leszegve hátrább lépett.
— Miért hívjátok magatokat a Sivatag Oroszlánjainak? — szegezte a kérdést az arabnak Tiara, visszaemlékezve, hogy Freeman így nevezte őket.
— A Sivatag Oroszlánjai?! — köpött feléjük Farid. — Vezető nélkül legfeljebb a sivatag szélén homokozhatnának!
Az arab elvörösödött. Bármilyen sértő is volt azonban Farid szava, igazat kellett adjon a kijelentésnek.
— Jól hangzik... ¾ mondta.
— Jól hangzik?! Jól hangzik!!! — kacagott fel gúnyosan a főpap. — No, meg, gondolom jó félelmetesen is... — tette hozzá nem minden gúny és él nélkül.
— Úgy harcolunk, mint az oroszlán! — verte mellét büszkén az arab.
— Ühm, és úgy menekültök, mint a gyáva nyúl, mi?
— Nem vagyunk gyávák! — sápadt el sértetten a férfi. — Még soha nem futamodtunk meg a harctól! Ha kell, meg is halunk!
— És azt minek neveznéd, amit az istennő előtt tettetek Kairóban? Bújócskának?! — gúnyolódott a berber.
Az arab büszkén, rezzenéstelenül szegezte tekintetét Faridéba.
— Az istennő, az az istennő! Vagy te ellene fordulnál a haragjának?
Farid meglepetten nézett a férfire.
Nem is olyan ostoba, gondolta.
Scott tátott szájjal bámulta a történteket. Teljesen le volt taglózva attól, amit látott-hallott. Amikor Tiara a szállodába visszatérve elmesélte neki a szabadulása valódi történetét, fenntartással fogadta. Hitte is meg nem is... csak a lánynak nem mutatta.
Azonban a saját szemének kénytelen volt hinni.
Scott ereiben ekkor megfagyott a vér.
Anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is megfordult volna, Tiara hátrakiáltott a válla felett:
— Most már előjöhetsz, Scott!
A férfi hirtelen meg sem tudott mozdulni a döbbenettől, de rájött, nincs mit tenni... Zsibbadtan feltápászkodott a bucka tetején, és rogyadozó léptekkel leballagott a társasághoz, mintha csak éppen most érkezett volna. Pedig Tiara szavai egyértelműen utaltak rá: végig tudatában volt Scott jelenlétének. Próbálta elbagatellizálni a dolgot, ám ez nem igazán jött neki össze:
— Mi az, bulizunk?
Tiara különös félmosollyal nézett rá.
— Ne merj még egyszer tüzelő szukához hasonlítani! — sziszegte alig hallhatóan a fogai között, de arca továbbra is kedvességet tükrözött.
Scott a füle tövéig elvörösödött.
Aztán, amint beléhasított a tudat, hogy ezt pár perccel ezelőtt, Tiaráék után eredve magában gondolta, elfehéredett. Ekkor vette észre, hogy minden szempár kíváncsian rátapad és a válaszát várják.
Erre megint elvörösödött.
Átfutott az agyán, még jó, hogy az emberi gének nem tartalmaznak klorofilt, mert akkor bizonyára még zöldben is játszana most. Aztán megrázta magát, és vett egy nagy levegőt. Végül is nem irizálhat itt egész éjszaka, mint egy mondvacsinált kaméleon.
Idegesen, zavartan toporgott.
— Én... nem... én csak... — dadogta, de hamar ráébredt, ezzel csak tovább rontja a helyzetét, és milyen szánalmas, amit csinál.
— Bocsánat... — mondta csendesen, lehajtott fejjel beismerve bűnét. Kimondhatatlanul kényelmetlenül érezte és szégyellte magát
Ekkor megérezte Tiara meleg kezét az arcán.
A lány nem akarta megalázni, beérte a bocsánatkérésével.
Scott hálás szemeket meresztett Tiarára. Ismét leckét kapott a jelleméből.
Az éjszaka további része teljes nyugalomban zajlott. Mindenki aludni tért. A karavánhoz felzárkóztak az újonnan jöttek. Farid Tiara utasítására nem zavarta őket vissza a sivatagba, a biztos halálba. A kis csapat a nyomaikon haladva követte a karavánt, nélkülük nem találtak volna vissza Kairóba. További sorsukat Tiarára bízta a berber. Ő volt hivatott eldönteni, befogadja-e őket az Őrzők Szövetségébe vagy sem.
A lány még megsúgta Faridnak, hamarosan új, vakon hűséges tagokkal fog szaporodni a Hitvédők Szövetsége – csak még hagyja egy kicsit tipródni őket... Ennyit megérdemelnek azokért a cselekedeteikért, amelyeket életük során elkövettek, hogy a szövetséget felkutatva tagjaivá lehessenek. Viselkedésük fanatizmusra vallott, az pedig sírig tartó elhivatottságra.
Vak hűségüket egy percre sem kérdőjelezte meg a lány.
Ő már csak tudja...
* * *
A láthatatlan ügynök az egyik közeli domb tetején állt, és nézte a távolodó menetet. Tökéletesen elégedett volt a történtekkel. Minden a várakozásainak megfelelően történt. Ajkát elégedett sóhaj hagyta el, majd lehajolt a mellette hasaló, és kiguvadt szemekkel bámuló férfihez, akit a karaván tagjai nem vettek észre.
— Hamarosan találkozunk, öregem!
Kifürkészhetetlen mosollyal simított végig IEC-felszerelésén, hogy a következő másodpercben energiává szétsugározva távozzon a huszonegyedik századból.
A homokban hasaló göndör, barnahajú férfi, mit sem vett észre az egészből. Meredten nézte a távozók hűlt helyét. A csúf arcán elterült döbbenet helyét átvette egy kegyetlen mosoly, ahogy megszületett fejében egy ördögi terv.
* * *
Farid elhelyezte az újonnan jötteket.
Néhány német felébredt. Kíváncsian dugták ki fejüket a sátraikból, de arab férfiakon kívül nem láttak mást, azok pedig egyformának tűntek számukra. Nem is foglalkoztatta őket sokáig a dolog. Talán csak a létszám megszaporodása tűnhet fel nekik majd másnap. Álmosan húzták vissza fejüket, és újból nyugovóra tértek. Hamarosan teljes csend borult a táborra.
Scott szólni se mert Tiarához. Nem hitte, hogy valaha is a szeme elé mer kerülni...
* * *
Másnap Farid parancsára már kora hajnalban megélénkült a tábor. A sivatagban amúgy sem lehet sokáig aludni, erről a vadállatként lecsapó hőség gondoskodik.
A vezető felszólította a karaván tagjait, hogy reggelizzenek meg, mert mire pirkad, indulni fognak.
Scott kiment a sátor elé. Tekintetével Tiarát kereste, aki megelőzve őt, már eltűnt a sátorból.
Scott szomorúan hajtotta le a fejét, és csak remélni merte, hogy nem rontott el mindent a kapcsolatukban...
A berberek gyors, rutinos mozdulatokkal bontani kezdték a tábort.
A közelben összegyűlt a német csapat. Népük rossz szokásához híven nagy hangon társalogtak. Ez az imént felébredt Scott számára most kifejezetten üvöltözésnek hatott.
A berber nők a reggeli készítésével foglalatoskodtak. A legtöbb német már javában evett, mire Scott csatlakozott hozzájuk. Tiarát még mindig nem látta sehol.
Azt tegnap óta tudta már, hogy Farid és a lány közt egészen másféle kapcsolat van, mint amit beképzelt magának. Mégis összeszorult szíve a féltékenységről, ha arra gondolt, Tiara most is a férfivel lehet.
Tiarát a különleges képességei miatt istennőnek tartja a berber – és a többiek –, Farid meg a főpapja a szektájuknak, vagyis nem merészkedhet „isteni magaslatokba”. Scott azonban „látott már karón varjút”! A történtek ellenére, most még inkább vetélytársának érezte az arabot, mint azelőtt.
Scott mellé ekkor levágódott két német férfi.
— Bocsánat, ide ülhetnénk ön mellé? — kérdezte az egyik teljesen feleslegesen, hiszen már le is ült. Scott megadóan bólintott, pedig nem sok kedve volt a társasághoz.
Egy valaki társaságára vágyott volna.
— A nevem Kurt Schiller — nyújtotta kezét a nagydarab, szeplős, szőke fickó. Felégett orrát vastagon krém borította.
— Én Arnold Meiser vagyok — bólintott Scott felé a másik, nagyorrú német is. Idősebbnek látszott a társánál. Gyérülő haja, kezdődő pocakja volt.
— Remélem, nem tart tolakodónak minket — mentegetőzött Schiller. — Úgy hallottuk, ön egyiptológus. Talán eldönthetne egy vitát közöttünk...
— Ha tudok, segítek — felelte megadóan Scott.
— Arnold és én azon vitatkozunk, mióta élhet ember Egyiptom területén, s kik lehettek az első egyiptomiak.
— Mi sem egyszerűbb ennél — vonta meg a vállát Scott. Egy megadó sóhajtással belekezdett a történetbe. — Egyiptom már az őskorban is lakott terület volt. A Nílus partjain felfedezett legrégibb emberi nyomok a Kr.e. 10.000 körüli időkből származnak. Az első tartós települések a Kr.e. VI. és V. évezred fordulóján jöttek létre. Radio-karbon módszerrel megállapították, hogy a Faiyum oázis mellett felfedezett település gabonavermeiben fennmaradt szem az i.e. 4600-4300-as évekből származik. Ez azt bizonyítja, hogy Egyiptomban már akkor letelepült földművelők éltek, és nem kétséges, hogy a letelepedés már korábban elkezdődött.
— Ez igazán meglepő! — nézett egymásra a két német.
— Nincsen ebben semmi meglepő — legyintett Scott. — Az Egyiptomi lakosság alapját Észak- és Kelet-Afrika őslakos törzsei képezték. Hozzájuk csatlakoztak aztán a trópusi Afrikából érkező, jobb életfeltételeket kereső bevándorlók. Főképpen pedig Északnyugat-Afrika lakosai, akik a föld kiszáradása miatt hagyták el régi településeiket. A Nílus völgyében élő törzsek végül is részben békés, részben erőszakos úton keveredtek egymással. Erről tanúskodik az óegyiptomiak antropológiai típusa is, melynek elemeit Afrika közeli és távolabbi területein egyaránt megtalálhatjuk. Ázsiában azonban sehol sem. Az ókori egyiptomiak „ázsiai”, sőt „sémi” eredetét bizonygató elméletek sohasem voltak túl meggyőzőek. Ma pedig már teljesen meghaladottak.
Scott egy kicsit arrébb húzódott, hogy a másik férfi is leülhessen mellé, majd így folytatta:
— Ha az egyiptomi lakosság „faji hovatartozásáról” kell beszélnünk... noha a civilizáció és a kultúra szempontjából ez egyáltalán nem fontos... legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az ország északi vidékein inkább az europid, a déli vidékeken pedig a negroid embertípus volt túlsúlyban. Az egyiptomiak főleg a sötétebb arcbőrükkel különböztek a fehér rassz többi képviselőjétől. Erre már a görögök is felfigyeltek. A történelmi kor elején már tökéletesen egybeolvadtak, jellemző vonásaikat azonban javarészt mindmáig megőrizték. A kopt negyedekben, de még a mecsetekben is, nemegyszer eláll a látogató lélegzete. Úgy érzi, a körülöttük lévő emberek épp most léptek le az ókori Egyiptom reliefjeiről...
Scott kérdően nézett a két németre, miután egy szuszra elhadart nekik minden választ a kérdéseikre. Remélte, beérik ennyivel, és nyugton hagyják. Elege volt ebből az útból, nem vágyott senki társaságára...
— Kielégítettem a kíváncsiságukat? — kérdezte fásultan. — Sikerül eldönteni a vitát?
— Igazán köszönjük a kedvességét, messzemenően sokat segített! — hálálkodott Schiller. Szíve szerint faggatta volna még erről-arról az egyiptológust, látta azonban rajta, jobb szeretne inkább magára maradni. Észrevétlenül belecsípett a karjába a száját szólásra nyitó Meisernek, aki meg is értette a jelzést.
A karaván rövidesen felkerekedett és folytatta az útját a Siwa oázis felé. Farid erőltetett tempót diktált. Szerette volna, ha legalább a sósmocsarak határát elérik éjszakára.
A felkelő nap vérvörös és ibolyaszínű visszfényei ormótlan, félelmetes árnyékká növelték a dombok melletti sötét foltokat.
Egész nap pihenés nélkül, erőltetett menetben haladtak. Scott úgy érezte, már soha nem fognak megállni, amikor Farid végre lefékezte a tevéjét, és elrendelte a pihenést. A távolból kellemetlen szagokat hozott feléjük az alig-alig mozduló szellő. Farid közölte velük, hogy most még nem látható ugyan, de arra jobb felől már a mocsár van. Készüljenek fel lelkiekben, pihenjék ki magukat alaposan, mert éjszakára elérik a mocsarakat. Ott már nem táborozhatnak le. Az éjszaka pihenő nélkül, a lápon való áthaladással telik majd. Szükségük lesz minden erejükre, mert nem sétagalopp vár rájuk, és nem is veszélytelen. Azonban mindenképpen éjjel kell áthaladniuk rajta, mert a tűző napon egybefolyni látszik minden. Nem látható úgy a járható út, mint holdvilágnál, amikor szinte foszforeszkál a szilárd utat bevilágító sóréteg.
Scott elvonult a társaságtól. Fáradtan rogyott le egy homokbucka lábához, egy kiszáradt vádi[6] mellett. Hatalmas porfelleget kavarva Tiara vágtázott mellé tevéje hátán. Fürgén lepattant a nyeregből, és a férfihez lépett.
— Leülhetek? — kérdezte.
Scott szomorú szemeket meresztett a lányra. Szívét fájdalom járta át.
Egész nap felém sem nézett, azt sem tudtam hol van, kesergett magában sértetten. Portól vöröslő szemeivel nagyokat pislogva, intett a lánynak, foglaljon helyet.
— Már soha nem hozol nekem virágot — nyafogta sírós hangon Tiara. Scott értetlen döbbenettel nézett fel rá.
— Soha nem bókolsz, nem mondod, hogy csinos vagyok — affektált tovább a lány.
Scottnak leesett a húszcentes. Rájött, milyen gyerekesen viselkedik, s ezért cukkolja Tiara. Ránézett, és elnevette magát.
— Nagyon szánalmas vagyok, igaz? — kérdezte rosszul titkolt keserűséggel.
— Nem! Nem vagy az! — felelte szomorúan a lány, és letelepedett mellé a homokba. — Nem vagy az... csak...
— Csak?
— Sajnálom, Scott...
— Mit? — kérdezte fásultan a férfi.
— Nem vagyok szabad...
Hmmm... Farid, hát mégis igazam volt!
— Nem Farid miatt! — felelte a férfi gondolataira Tiara.
— El is felejtettem, hogy egy ideje olyan folyékonyan olvasol a fejekben, mint más egy könyvből — nevetett fel keserűen Scott. Már ezerszeresen megbánta, hogy Egyiptomba jött a lánnyal. Szívesen lemondott volna élete legnagyobb álmáról, a titokzatos Kristálypiramisról, Tiaráért cserébe. Be kellett ismernie magának, menthetetlenül beleszeretett, és nem hitte, hogy ezen már bármi is változtathat.
Milyen érdekes is az élet. A lány nem törődve saját magával, elkísérte rémálmai fészkébe, hogy ő nyomorult, megtalálhassa a boldogságát, és most pont ezért veszíti azt el.
Tiara két kicsi tenyerébe fogta a férfi arcát, kedvesen kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen. Hatalmas könnycsepp gördült le a lány gyönyörű arcán, és úgy érezte, menten megszakad a szíve.
— Ha nem hiszed is... de én is megszerettelek téged, te drága, kedves kicsi fiú — lehelte csendesen. Scott legnagyobb meglepetésére valódi szerelem sugárzott a hangjából.
A férfinek könnybe lábadt a szeme. Hogy leplezze, magához ölelte a lányt.
— Miért bujkáltál akkor előlem?! Miért mondod azt, hogy máshoz tartozol, és ki lehetne az a más, ha nem az a szépfiú? — faggatta remegő, kétségbeesett hangon Tiarát, Faridra célozva. — Sok a miért, túl sok... — tette még hozzá, szinte csak gondolatban.
Tiara úgy remegett a férfi karjaiban, mint riadt kismadár egy ember tenyerében. Alig lehetett hallani a hangját, amikor csendesen rebegve fordult a férfihez:
— Mindenre emlékszem, Scott...
* * *
Scott ereiben megfagyott a vér.
— Mindenre...? — kérdezte letaglózva. Hirtelenjében nem is tudta, örüljön-e vagy sem. Aztán ezt hamar sikerült eldöntenie, hiszen nyilvánvalóan ezért veszíti el a lányt...
Valaki, valaki a múltból!
Tiara szomorúan bontakozott ki a férfi karjaiból, és bólintott a Scotton átfutó gondolatra.
— De hát tizenkét év telt el! — csillant fel egy halovány reménysugár Scott szívében. — Miből gondolod, hogy várt rád?
— Ez nem ilyen egyszerű, Scott.... de, ezt még nem értheted. Ígérem, megtudsz mindent, de nem most... Keserű vagy, tele fájdalommal. Eméssz meg előbb mindent, amit eddig láttál és hallottál. Hamarosan mindent megtudsz és megértesz... Légy türelemmel! — kérlelte csendesen Tiara.
— Megváltoztál...
Tiara keserűen megrázta a fejét.
— Visszatértem! Ez vagyok én, ez az igazi énem. Aki voltam, az már nincs többé. Soha nem is volt... Mégis ugyanaz vagyok, akit Miamiban megismertél!
Scott beletúrt a lány hosszú, selymes hajába, és úgy érezte, menten meghal, ha nem csókolhatja meg. A lány előző mondatai után azonban nem merte megkockáztatni. Félt a visszautasítástól.
Tiara ekkor odahajolt hozzá, és gyöngéden megcsókolta. Futó érintésnek szánta, de minden íze beleborzongott.
Ezt a férfi is észrevette.
Megragadta Tiarát, és mohón csókolni kezdte. A szenvedély ködként borult az agyára, már azt sem tudta, ki ő, és mit csinál. Szíve a torkában dobogott.
A hidegzuhany forró trópusi eső volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor Tiara gyöngéd, de határozott mozdulattal eltolta magától. Scott szinte fuldoklott a benne dúló vegyes érzések vad kavalkádjától.
Felpattant a homokból, és mint egy sértett kisfiú futott át a dűne másik oldalára.
El, el innen, minél messzebb a lány gyötrő közelségétől!
A dűne túloldalára érve, távol a karavántól, lerogyott a homokbucka aljába, és arccal előre a homokra borult. Zihálva lélegzett. Maga sem tudta mennyi idő telt el, amikor gyöngéd simítást futott végig a hátán. Érzékelte, hogy valaki letelepszik mellé.
Nem érdekelte, ki az és mit akar.
Csak a saját égető fájdalmával törődött. Nem akart tudni semmiről, és senkiről. Csak egy valami érdekelte: kétségbeeséstől lángoló szívének lüktető fájdalma.
Gyöngéden a hátára fordították. Tétova, remegő ujjacskák kezdték el tisztogatni a könnyeitől és a homoktól sáros arcát.
Kinyitotta a szemét.
Tiara könnyben fürdő, kicsiny arcocskáját látta maga előtt.
A lány meleg szeretettel babusgatta, és forró, félénk csókokkal borította be Scott egész arcát.
— Szeretlek, szeretlek, szeretlek — hajtogatta a férfi a lánynak.
Tiara félénk mosollyal simított végig Scott mellkasán, majd gombolgatni kezdte a férfi ruháját.
— Tudom! — felelte, és ujjai elkalandoztak Scott sima, puha, napbarnított bőrén, a kidolgozott feszes izmokon.
Kibontotta a férfit a ruháiból, mint egy karácsonyi meglepetéscsomagot. Félénk izgalommal, mohón.
Scottban kavarogtak az érzések. Szenvedély, megdöbbenés, szerelem. Hogy aztán átadják helyüket a fékezhetetlen, mindent elsöprő vágynak, eljuttatva egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút...
Óvatos, remegő ujjakkal simított végig a lány csodálatos idomain, mintha annak minden porcikája porcelánból lenne, és félne, hogy érintésétől eltörik.
Aztán a lány kezdeti, szégyenlős viselkedése fokozatosan feloldódott, hogy felváltsa a szenvedély. A férfi őrült vágya magával ragadta, hogy ezáltal átváltozzon azzá a vad, misztikumokkal teli amazonná, akinek Scott az elmúlt időszakban látta.
Tiara – feledve mindent – vad rohamokkal vette be a várat, magára véve a férfi irányító szerepét. Szinte dühödten tépte le magáról a ruháit, hogy aztán a férfin lévő maradék ruhadarabok is kövessék azokat a homokba.
A nap szégyenlősen tűzött le a két verejtékben úszó izmos testre, és szinte elhalványulni látszott a szerelmi mámorban úszó pár kisugárzásától.
Scott eleinte magához akarta ragadni férfiúi fölényét. Szenvedélye maga alá akarta gyűrni őrült vágyainak izgalomtól reszkető tárgyát. Úgy érezte, agya menten kiég a lány szenvedélyének hangjaitól. Tiara azonban kígyó módra siklott ki a kezei közül; nem hagyva magát, szinte erőszakot tett a férfin.
Scott élvezte, hogy megerőszakolják.
Minden percét ki akarta élvezni az együtt töltött időnek. Minden „tehetsége” megvolt hozzá, lévén, hogy elmúlt már huszonéves. Mert ugye a fiatal szerető olyan, mint egy Colt – hatlövetű ugyan, de gyorsan kiüríti a tárat... Még ha sok kalandban nem is bővelkedett, mára már akkor is tapasztalt szeretőnek mondhatta magát.
Már az sem érdekelte, hogy szinte mozdulni sem tud Tiara irányítása alatt. Gondolataiban soha nem tartotta a lánnyal való szeretkezést mindennapinak, ez az élmény azonban még legvadabb képzeletét is felülmúlta. Már-már kezdte maga is hinni, hogy Tiara istennő. Volt már része egypár fergeteges szeretkezésben, de még csak hasonlítani sem tudta volna egyikhez sem...
Aztán hamarosan arról is meggyőződött, hogy akár istennő, akár nem, Tiara: nem ember!
Abban a pillanatban jött rá erre, amikor olyan szorosan egymásba fonódtak, ahogy egy férfi és egy nő között az csak lehetséges. A lány testében legbelül, valami szorosan körbefonta a férfi duzzadó férfiasságát, mintha az egy törékeny emberi nyak volna, és megfojtani szándékozna éppen. Érezte, ahogy a hímtagja legvégére egy apró, fogak nélküli szoros száj tapad, erős szívóhatást fejtve ki rá. Férfiassága többi részét jobbra-balra, továbbra is rendületlenül csavarta, tekerte az a sikamlós, kígyószerűen rátekeredő valami.
Rémülettel telve nézett fel a lányra. Döbbenten tapasztalta, Tiara szemei tágra nyílva tapadnak rá, az arcát, reakcióit fürkészve.
Ne félj, drága, nincs mitől! — hallotta Tiara hangját a fejében.
A természetes az lett volna, ha a rémülettől összeesik Scott férfiassága. Ám rá kellett döbbennie, hogy éppen az ellenkezője történt. Mintha csak képtelen módon a háromszorosára nőtt és duzzadt volna.
Aztán már nem törődött semmivel...
Hagyta magát sodorni az ember által még soha azelőtt nem tapasztalt érzésekkel. Agyát rózsaszín ködfellegként borította be a szenvedély. Amikor kiadta magából az élet rügyfakasztó nedvét. A gyönyörtől sötétség borult az agyára: elájult!
Eszméletvesztésével elmulasztott egy fenséges látványt.
Tiara szemeiből szikrázó fény csapott ki. Először fehér, kékes, majd rózsaszín, végül a szivárvány színeinek minden létező árnyalatában irizált, hogy végül belevágódva egy tőlük húsz méterrel távolabb lévő dűnébe, homoktornádót kavarjon belőle...
[1] Korán: 56. szura
[2] tuareg – bátor, sivatagi szabadharcos
[3] zebib – pálinkaszerű ital, a török raki egyiptomi változata
[4] placenta – méhlepény (lat.)
[5] menopauza – klimax; a női változás kora (gör-lat.)
[6] vádi – sivatagi vízmosás, időszakos vízfolyásvölgy, melyben csak nagy esőzések idején van víz; olyankor az ereje képes egy karavánt is magával sodorni.