5.

 

„És nincsen dolog, melynek

kincstárai ne lennének Allahnál.”[1]

 

S

cott a fejét vakarva nézegette Tiara ruháit. Egyik sem volt megfelelő közülük a sivataghoz. Eszébe juthatott volna ellenőrizni Miamiban is, az eszeveszett öröm azonban, hogy a hőn óhajtott Kristálypiramis nyomába eredhet, felelőtlen módon minden mást kivert a fejéből. Persze nem esett kétségbe. Kívül-belül ismerte Kairót, még jobban, mint Miamit. Barátai is éltek itt elég nagy számban.

— Felszerelést kell szereznünk neked, Tiara, de semmi gond. Én már rengetegszer jártam a Szaharában, és nagyon olcsón megúsztam. Pedig a kereskedők rablók, ha nem figyel oda rájuk az ember. Elsősorban megfelelő ruházatot kell beszereznünk, mert szoknya meg ilyesmi, ugyebár, nem használható...

            Tiara nevetett ezen. Az ágyra lökte a másik bőröndjét is, mutatva: készült.

            — Ebben van még néhány dolog, Scott, ami jó lehet!

            A férfi átnézte a nadrágokat, és egyéb holmikat, melyek tökéletesek lettek volna egy bármilyen hosszú túrához – még a sivatagszéli kalandozásokhoz is –, de nem a Szahara mélyére. Oda nem csak jól záródó ruhadarabokra volt szükség, de kiválóan szellőzőkre is.

            — Sajnos, ezek nem felelnek meg annak a célnak, amire kellenek. Most elviszlek egy bazárba. Természetesen nem egy belvárosi, jó nevű üzletbe... Csak arabnál venni, csak arabnál! Ott a fehér ember tekintélye dominál. A belvárosban rosszat adnak: drágán, de udvariasan. Járjanak oda a turisták...

Taxiba vágták magukat, a városi torlódásban azonban csak centiméterenként jutottak előbbre. Kairó legpiszkosabb negyedének legszűkebb utcájában kötöttek ki. Gyalog vágtak neki az olajszagú sikátornak.

Scottnak feltűnt, hogy Tiara sokat tekintget hátra.

— Keresel valamit?

— Nem... — felelte bizonytalanul a lány. — Csak... mintha...

— Mintha?

— Nem érzed úgy, mintha követnének...? — kérdezte Tiara bizonytalanul, és tekintetével behatóan vizslatta a környéket.

— Gondolod, hogy az elrablóid...

— Nem tudom, de... nem hiszem. Miként azt sem, hogy ez szimpla paranoia lenne... Olyan különös... — felelte merengve a lány. — A tarkómon és a zsigereimben érzem, hogy figyelnek! Évek óta így megy ez... Éppen ezért nem hinném, hogy az elrablóim lennének! — közölte határozottan. — Álljunk meg egy percre, mintha csak beszélgetnénk, és figyelj! Minden ember képes érzékelni, ha valaki nézi. Figyelj, talán te is érezni fogod!

            Álldogáltak egy ideig, a külső szemlélődőben csendes beszélgetés érzetét keltve, de minden idegszálukat „kihegyezve”.

            És akkor Scott is megérezte!

            Idegesen perdült hátra, de nem látott semmi feltűnőt. Emberek jöttek-mentek a dolguk szerint. Különösebb figyelmet egyik sem szentelt nekik.

Mivel ennél egy tapodtat sem jutottak előbbre, megállapodtak abban, eztán jobban fognak figyelni, hátha akkor sikerül észrevenniük valamit – valakit –, majd lassú, kimért léptekkel továbbmentek...

            Végül egy kicsi, legyektől zsongó boltba tértek be. Egy kecskeszakállú, horgas orrú, idős arab férfi jött eléjük. Tiara meglepődött, amikor a kereskedő lelkes hangon, kitörő örömmel köszöntötte őket, mintha csak régi ismerősei lennének.

            Scott is harminckét foggal vigyorogva köszöntötte az arabot. Kiválasztott mindent, amire Tiarának szüksége lesz: könnyű, parafából készült szafarikalapot, két masszív bricsesznadrágot, erős, strapabíró csizmát, egy nagy termoszt, légmentesen záró élelmiszerdobozt, nagykapacitású katonai elem- és viharlámpát, s egyebeket.

            Ezután következett az alku. Ilyet Tiara még életében nem látott!

            Az arab először harsányan kacagott, majd úgy vonyított, mint egy megvert kutya. Átkokat szórt Scottra, aztán térdre borulva a porba Allahhoz fohászkodott. Később mellét verve rontott ki az utcára, és az öklét rázta a tömegre. Majd eszelősen visszarohant, és habzó szájjal tépdesni kezdte a burnuszát. A kezeit összecsapdosva tekintgetett a málladozó mennyezetre, hogy nyomban utána zokogva boruljon a kiválasztott holmikra, mintha csak halott gyermekeit siratná keservesen.

            Scott ezzel szemben mindkét öklével az asztalt verte, és gúnyosan kacagott, majd a rajta lévő ruháját ráncigálta, mintegy mutatva az arabnak: győződjön meg a minőségéről.

            Ez mély benyomást gyakorolhatott a kereskedőre, mert a bricseszeket és a csizmát rezzenéstelen arccal, némán tolta oda. Amikor azonban Scott a többi holmi felé nyúlt, ismét megvadult, mint a nőstényoroszlán, ha a kölykéhez közelítenek. Krokodilkönnyeket hullajtva, hörögve ölelte magához áruját.

            Tiara szája tátva maradt az ámulattól.

            Az arab, a következő pillanatban már, mint egy afrikai, bennszülött sámán Scott körül ugrabugrált és jajveszékelt. Olyan sebesen és összefüggéstelenül hadart, hogy Tiara a végén már egy szót sem értett belőle. Scott egy ideig pörgött az arab után. Majd elunva a férfi harci táncát és szóözönét, ahogy vadul csattogtatva fogait hadart a válla fölött, ráförmedt az árusra, amitől aztán Tiara fuldokló nevetésbe tört ki:

            — Ha kiharapod a válltömésem leesik a hózentrágerem!

            Közel egy óra múlva végre minden becsomagolva feküdt előttük. Mindketten elégedettek lehettek, mert egymás vállát csapdosták, és újból lelkesen vigyorogtak a másikra.

            Végül elköszöntek, és Scott Tiara karját megfogva, maga előtt tolva a nőt kimentek az üzletből.

            — Nagyszerű üzletet csináltunk! — közölte Scott, és az alkuba beleizzadva, a verejtéket törölgette a homlokáról.

            — Nem félsz, hogy ez az arab egyszer megöl téged?

            — Ez?! Ő is a barátom. Állandó vevői közé tartozom. Időnként felhívjuk egymást, és ha Miamiban vagyok, levelezünk...

 

*          *          *

 

A vezetőnél már simábban ment a dolog. Ezek sivatagi emberek, mintaszerű szervezetük van. Magas, délceg kiállású, és tüzes fekete szemű, jóképű berber volt a vezető. Közölte, hogy gazdag, unatkozó rumikat[2] kell vinnie a Kufra oázisba. Ha gondolják, ők is velük tarthatnak, de készüljenek fel, mert nagyon kemény menet lesz, és kis pihenőkkel megszakítva időnként még éjszaka is úton lesznek.

            Scott rákérdezett az útvonalra.

            — Sósmocsarakon áthaladva érintjük a Siwa oázist, és meg is állunk ott egy rövid időre — felelte Farid. ¾ Némi pihenés után megyünk tovább.

            Tiara felkapta a fejét a Siwa oázis említésére. Jelentőségteljesen nézett Scottra, aki elkapva a lány pillantását bólintott egyet.

            — Mi a Siwa oázisba igyekszünk, úgyhogy veletek tartunk, barátom — közölte Scott, és tisztelettudóan fejet hajtott a berbernek.

            A társalgás arabul folyt. Tiara az előző rossz tapasztalataitól vezérelve idegesen fordul oda Scotthoz. Hozzáhajolva angolul kérdezte tőle:

            — Nem lesz baj velük a sivatagban éjszaka...?!

            Meglepetésére Scott helyett Farid válaszolt.

            — Nyugodjon meg, kisasszony — mondta kifogástalan angolsággal berber. — A sivatagi vezetők igazi gentlemanek.

            Tiara elszégyellte magát. Paprikaszínűre vörösödve hajtotta le a fejét.

            Ekkor egy csokoládészínű, aprócska kisleány szaladt ki az egyik házból, hogy egészen közelről megcsodálhassa a gyönyörű rumi hölgyet, aki a fekete hajzuhatagával és szemeivel, tejeskávé színű bársonyos bőrével mintha hasonlítani látszott volna hozzájuk. Ám minden kétséget kizáróan mégiscsak rumi volt.

            — Jaj, de tündéri vagy, picim! — kiáltott fel Tiara, és felkapta a bájos csöppséget.

Letörölgette a kicsi lány maszatos pofikáját, majd letekert a csuklójáról egy nyakláncot, amit a nyakában lévő medál miatt inkább karkötőként hordott. Egy kövekkel kirakott, juharlevelet formázó medalion függött rajta. Megfogta, és a kislány nyakába akasztotta.

Csillogó, mutatós, de kis értékű holmi volt. Mindössze nyolc-tíz karátos arany, amit még Kanadában vett egyszer egy bazárban.

            — Amulett... amulett... — rebegte ámultan, vékony, gyermeki hangocskáján a kislány. Alig-alig merte megfogni a hegyikristályokkal kirakott szikrázó ékszert.

            Miután mindent megtárgyaltak, lassan elköszöntek.

            — Ezek mostantól akár tűzbe is mennének érted — magyarázta Scott Tiarának.

Egész úton visszafelé az a különös, nyomasztó érzés uralkodott el kedélyükön, hogy valaki láthatatlanul a nyomukban jár, észrevehetetlenül követi őket...

 

*          *          *

 

            A hotelba visszatérve lepakolták holmijukat, és elindultak a rendőrségre. Tiara megállapította, az itt Kairóban se más, mint a legtöbb helyen a világon. Mintha csak egy amerikai rendőrőrsre tért volna be; sok különbséget nem tapasztalt.

            Salem kedvesen fogadta őket, de – mint azt várták is – sok újjal nem szolgálhatott.

            A banda tagjai szétszéledtek. Csak egy férfit találtak, aki már nem mehetett sehová: ki volt törve a nyaka.

            Tiarának nehezére esett ugyan, de döbbenetet színlelt. Közölte, nem tudja mi történhetett. Amikor ő utoljára látta őket, még mindegyik élt.

            — Ó, nem is feltételeztünk mást, Mrs. Forrest — vágta rá azonnal a nyomozó, és kíváncsian nézett a törékeny nőre. Mulatott magában Tiara ijedtségén, hogy őt gyanúsíthatnák a férfi halála miatt.

            Sok éves tapasztalat állt mögötte, és kiváló emberismeretre tett szert ezalatt. A lányt „automatikusan” abba a csoportba sorolta, amelyik még a légynek sem tudna ártani. Persze tudta azt is, hogyha valakinek az életéről van szó, akkor még az e csoportba tartozó emberek is tudnak meglepetéseket okozni... Ezenkívül, ha képes is lett volna rá – ami abszurd, hiszen a férfinek rettenetes, hatalmas erő törte ki a nyakát –, akkor sem hibáztatta volna senki, lévén, hogy az életét védte.

            ¾ Remélem elkapják ezeket a bűnözőket! ¾ mondta Tiara.

            Salem megjátszott felháborodással csóválta a fejét.

            ¾ Ó! Ők nem bűnözők! Csak küzdenek a munkanélküliség ellen: munkát adnak a rendőröknek…

Scott és Tiara elmondták, tovább már nem maradhatnak Kairóban. Folytatni szeretnék az útjukat, ami miatt Egyiptomba jöttek.

Salem meg kérdezte tőlük, hová tartanak. Ebben az érdeklődésben azonban a természetes emberi kíváncsiság dominált, és nem hivatalból tudakozódott.

— A Siwa oázisba készülünk — vágta rá sietősen Scott, de felesleges volt az igyekezete, hogy megelőzze a lányt. Tiara tanácstalanul tátogott, nem tudva hirtelen, mit felelhet a kérdésre.

— Ez az eredeti úti céljuk? — kérdezte meglepetten a nyomozó.

— Tiara szeretne utazást tenni a sivatagba, és megtekinteni egy oázist — füllentette Scott. — Úgy hallottuk, a Siwa elég nagy kiterjedésű.

            — Valóban nagy... bár épület csak imitt-amott található benne... viszont van egy lepusztult fogadója. Kairó felől indulva sósmocsarakon is átvisz majd az útjuk. Persze ez nem jelenthet problémát, ha jó vezetővel mennek!

            — Sósmocsarakon át? — játszotta az elképedtet Tiara. — Miket nem képes produkálni a Szahara?!

            Hamarosan elköszöntek. Visszatértek a hotelbe, és pakolni kezdtek az utazáshoz. Scott még elintézte, hogy a felesleges holmikat a repülőtér csomagmegőrzőjében tárolják, amíg vissza nem jönnek érte.

            — Felkészültél az útra? — kérdezte Tiarától. — Nem sétalovaglás lesz!

            — Miattam nem kell aggódnod!

            — Ültél már tevén?

            — Tevén még nem, de lovagolni azt tudok, és szeretek is. Olyan nagy különbség azért nem lehet, nem igaz?

            Scott rafináltan mosolygott nem létező bajsza alatt.

            — Majd meglátod... — felelte sejtelmesen.

Egy futó csókot lehelt a lány arcára, és átment a saját szobájába.



[1] Korán: Mekkai szura, 20.

[2] rumi – az arabok hívják így a fehér embert