7.

 

„Egyetek jó egészséggel azért, amit

az elmúlt napokban cselekedtetek.”[1]

 

„Mert azért jöttem, hogy feloldjam a szívetekhez tapadó gonoszságot,

S megszabadítsalak benneteket bűneitek súlyától.

Íme elhoztam nektek a legfőbb jókat:

Az Igazságot és a Törvényt.”[2]

 

„Most gondtalanul járom utamat,

De hirtelen megfordulok és hátranézek.

Mit látok? Leselkedő démonokat, akik mozdulatlanul,

Merev tekintettel bámulnak reám...”[3]

 

K

ellemetlen bűz tette fullasztóvá a poros, pállott levegőt. A rothadó sósmocsár kesernyés, kénhidrogénes szaga egyre dúsabban hömpölygött feléjük.

Elől rendületlenül, biztosan haladt Farid. Az ő tevéjéhez kötözték rövid pányvára a vízhordó állatot. Pontosan félméteres, halvány fényben derengő járható ösvény vezetett át a veszélyes, sósmocsáron. Ez is ijesztően recsegett, és olykor kibuggyantotta töredező kérgéből a fehér, nyúlós hideg sarat.

Az évezredek óta rothadó mocsár leve miazmás, fojtó, undorító latyak volt. Talán még abból az időből maradt itt, amikor a Szahara tengerfenék volt...

            Holdvilágos éjszaka terült el a tájon, kísérteties fényt árasztva.

            A mocsár, mintha egy kísértetiesen zajló folyam felülete lenne hatalmas jégtáblákkal, izzó halványan fénylett a fehér megvilágításban. Ridegebb, félelmetesebb látvány volt sivár elhagyatottságában, mint maga a végtelen sivatag.

            A tevék fújtak, kapáltak, és nem akartak tovább menni. Kifinomult állati érzékeik a szörnyű vég ígéretét hozták feléjük. Patáikat felsértette a lábaik alatt töredező sóréteg. Állati ösztönük érezte, a halál leselkedik itt rájuk.

            Farid, és a többi berber botja sűrűn pufogott. Az állatok bőgtek és kirúgtak...

            Az emberek torkát is baljós előérzet fojtogatta.

            A szél felkavarta, zörgetve sodorta magával a szárazon maradt vékony sóréteget, amely mint könnyű por fedte be a mocsarat.

            Az emberek kezét-arcát undok, nyálkaszerű, hideg és nyirkos sópára borította be.

            Az egyik német tevéje félrelépett az útról, és fülsértő bőgéssel kapálódzott a felcsapó hínárban. Egy berber tevéje is kis híján utána zuhant a rácsomózott kötőfék miatt. A németnek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem ugrott le a nyeregből. Hátradőlt, és két kézzel kezdte húzni vissza a kantárt, amíg az állat emelni nem kezdte a fejét. Farid a segítségére sietett. Elvágta a feszülő ponyvát, majd egy jól irányzott ugrással a süllyedő teve hátára pattant. Megragadta a rémülettől reszkető németet, és a többiek segítségével lerángatták a kétségbeesetten bőgő állat hátáról.

            A szerencsétlen állat még csak hasig merült a mocsárba. Ez lett a szerencséje. Emberek és tevék, közös erővel kivonszolták a minden ízében reszkető állatot.

            Martin, az egyik német közben elbotlott, és térdig lépett az ösvény mentén húzódó hínárba. Edgar – aki ugratásainak örökös céltáblája volt – menteni próbálta az életét. Megragadta a kezeit, és keserves erőfeszítések közepette kirángatta a férfit, akiről tocsogva csöpögött a miazmás, undok iszap.

            Másnap kora délelőtt, nyakig sárosan és teljesen elcsigázva, megérkeztek Siwába.

 

*          *          *

 

            A csapat az oázisban betért egy félelmetes külsejű, roskadozó, de jókora vályogviskóba, amely vendéglőnek volt titulálva. Nem sokkal messzebb egy szürke, lepusztult blokkház állt. Régi katonai épület lehetett valamikor. Egykor talán épp a francia légió állomásozott benne. Néhány sátorból álló arab duár[4] alkotta a helység főterét.

            Az oázis távolabbi végén réges-régi, óegyiptomi maradványok látszottak, de mára belőlük is alig maradt fenn valami. Egykor talán impozáns palota lehetett, mára azonban még ruinának[5] is kevés volt.

            A csapat azonnal forró teát rendelt. Míg elkészült a szobáikba mentek, ahol a fogadós helyezte el őket. Gyorsan rendbe kapták magukat, és tiszta ruhát húztak. Teázás után a fogadós közölte, a konyha két órán belül felkészülten várja őket az ebéddel.

            A forró naptól áttüzesedett vályogfalak dohos szagot leheltek magukból. A gyékényen vidám férgek hancúroztak. Megszámlálhatatlan légy dongott, zümmögött mindenfelé. Ezekre Serena Müller is rábukkanhatott, mert az épület folyosóját hatalmas, velőtrázó sikoltás remegtette meg.

            A vendéglős – aki a kenderszívástól félhülye volt – rekedt kántálással énekelt. Gajdolása szüntelenül felhallatszott mindenhová.

            A társaság elcsigázottan, álmosan és fáradtan vonult a szobáikba, várva, hogy megebédelhessenek, s aztán ledőlhessenek aludni.

Scott is megindult, ám hamarosan döbbenten torpant meg egy ajtó előtt, mely mögül két férfi lépett ki. Az egyiket jól ismerte. Nagyon is jól...

Akurvaélet! — Scott nem akart hinni a szemének. Legádázabb ellenlábasa állt vele szemben egy köpcös, vörös hajú, ismeretlen férfivel.

Chester Truman támadta legjobban a két könyvbefoglalt, Kristálypiramissal kapcsolatos elképzeléseit. Az ő durva és sértő élcelődéseitől röhögött akkoriban a legnagyobbakat a világsajtó. És ez az alak most itt állt tőle alig hat méterre: itt a Siwában.

 

*          *          *

 

            — Nem is tudtam, hogy a patkányok szeretik a homokfürdőt? — szólt oda Trumannek Scott. — Vagy csak homokozni jöttetek? — intett jelentőségteljesen a két férfi felé a fejével.

            Truman ránézett Scottra, és beletúrt zsíros fényű, göndör, barna hajába. Csúf arcára gúnyos vigyor ült ki.

            — Ki ez a pofa? — kérdezte tőle a társa.

            Ez? Ez Scott Holbrook, az egyiptológia gyöngye! Egy ideig határeset volt... Most túl van minden határon!

            — Látom, még mindig humorodnál vagy, Truman — felelte rezignáltan Scott.

            — De hisz tudod, az egyik erősségem...

            — És az egyiptológia mikor lesz az?

            — Majd, ha megtalálod a Kristálypiramisodat.

            Scott a zsebébe süllyesztette kezét, és úgy csinált, mintha egy fegyvert szegezett volna Trumanre. — Tökön lőnélek, de mikroszkóp nélkül ez sajnos lehetetlen...

            — Nemrég olvastam az egyik könyved — lökte oda félvállról Truman, szándékosan eleresztve füle mellett ellenlábasa mondatát.

            Scott csapdát sejtve, laposan pillantott fel rá.

            — Az utolsót? — kérdezte.

            — Remélem!

            Scottnak nem maradt ideje „visszaütni a labdát”. Hirtelen Tiara bukkant fel mellette. A két férfinek elkerekedett a szeme a látványtól. Truman füttyentett egyet elismerése jeleként.

            — Jó kis buksza — nézett kihívóan Scottra.

            Tiara érezte, amint megy felfelé a gőz Scottban.

            Hagyd! Bízd csak rám! — hallotta Tiara hangját a fejében Scott.

            A lány különös szemekkel nézett Trumanre. A férfi volt az, aki végül elkapta a tekintetét. Hogy leplezze kezdeti alulmaradását a nővel szemben, így szólt:

            — De kinyalnálak a bugyidból!

            Tiara kacér mosollyal nézett rá, és búgó hangon mondta:

            — Miért, nagyfiú, baszni nem tudsz?

            A lány vulgáris szóhasználata, amely idegen és szokatlan egy kultúrált nő szájából, egy pillanatra kizökkentette egyensúlyából a férfit. Aztán hamarosan túltette magát ezen. Felcsillanó szemekkel, kajánul vigyorogva, heves bólogatások közepette vágta rá:

            — De...de, tudok!

            — Jó! Akkor baszd meg az anyádat!

            Ezzel Tiara, megragadva az elképedt Scott kezét, a döbbenten bámuló férfiakat magára hagyva sarkon fordult.

            — Te aztán tudsz meglepetést szerezni! Nem gondoltam volna, hogy a káromkodás is fekszik neked! — súgta oda Tiarának Scott.

— Ha muszáj?! — hagyta helyben Tiara. — Ez pusztán pszichológia: az ilyen alakokkal ugyanis csak a saját szintjükön lehet szót érteni... A tuskó hozzájuk képest kultúrnövény.

Scott megértően bólogatott. Alig tettek meg azonban két lépést, szabályosan kitépte a kezét Tiaráéból. Visszafordulva a két tátott szájjal bámuló férfihez, egy hatalmasat bepancsolt Truman képébe.

            — Huhh! Ez kurva jólesett! — konstatálta. Lenéző félmosollyal pillantott az eszméletlenül elvágódó férfi után. — Ezzel már rég tartoztam neked, kiscsíra!

Aztán gratulálva a lánynak az előző alakításához, elkísérte őt a szobájáig, majd rövidesen maga is a sajátjába ment.

 

*          *          *

 

Scott tanácstalanul nézte a szutykos szobát. Kifordult a helyiségből, hogy Tiarához siessen. Ha ő férfi létére undorral gondolt arra, hogy egy ilyen mocskos helyen, férgektől nyüzsgő gyékényre feküdjön, mit érezhet a lány...

            Nem jutott messzire.

Az ajtóban Tiarába ütközött.

            — Hozzád jöttem — közölte, és a férfit félretolva az útból, belépett a szobába. Szétnézett.

— Igen... gondoltam! Itt is ugyanaz a helyzet.

            Aztán a kidőlni készülő ajtót behúzva maga mögött, megállt a szoba egyik sarkában. Scottot maga mögé tolta, és...

            Már megint kezdi, gondolta Scott.

            A lány szeméből éles fény csapott ki. Hatalmas ionkoncentrációja a hegyek friss, ózonillatával töltötte meg a helyiséget.

            — Sterilizálva — felelte Tiara. A gyékényhez lépett, melyről eltűntek a borzalmas férgek, élősködők. A szoba továbbra is mocskosnak hatott, de Scott biztos volt benne, hogy a koszréteg csíramentesebb egy kórház műtőjénél is.

            — Mosást, vasalást nem vállalsz? — kérdezte félrefordított fejjel, kissé alulról nézve fel a lányra. Tiara gurgulázva felnevetett, és lehúzta maga mellé a férfit, a gyékényre.

            A férfi belefúrta arcát a lány nyakába. Pár pillanatig – mint anya és gyermeke – csendesen ringatóztak egymás karjaiban.

            — Jól otthagytál a múltkor — felelte enyhe szemrehányással, célozva arra az estére, amikor legtitkosabb vágyainak beteljesítése után Tiara sarkon fordult, és millió megválaszolatlan kérdést hagyva maga mögött, szó nélkül távozott.

            Tiara nem szólt. Csendesen lehajtotta a fejét. Úgy nézegette szép kezeit, mintha soha nem látta volna őket azelőtt.

            Scott sejtette, mire gondol.

            — Elérkezett az ideje, Scott, hogy megtudj mindent...

            A férfi rettenetesen kíváncsi volt a lány történetére – ám most valahogy mégsem akaródzott neki hallani. Tudta, az egyet jelent azzal, hogy végérvényesen elveszíti a lányt. Kétségbeesésében olyan lépésre szánta el magát, amit azonnal meg is bánt.

            — Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz, akkor azt szereted, akivel vagy? — kérdezte epésen Tiarát, mélyen megsebezve ezzel. Mintha azt remélte volna ettől, hogy így elodázhatja az elodázhatatlant, és ezért semmilyen ár sem lehet magas.

            — Bocsáss meg! Nem úgy értettem! Én csak... — dadogta kijózanodva, és magához ölelte a lányt.

            Szégyellte magát az előbbi mondatáért. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Tiara, legyőzve minden tisztességét és becsületét, úgy adta oda magát neki, mint egy jutalmat, egy trófeát, szinte szexuális tárgyként alacsonyítva le ezzel önmagát.

            — Tudom, miért mondtad... Nem haragszom, és... megértelek — súgta halkan Scottnak, pedig szívét marokba szorította a fájdalom. — Megértelek téged, és az érzéseidet is.

            — De?

            — De el vagyok kötelezve...

            — Elmesélsz mindent?

            Tiara bólintott, és egy nagy levegővétel után beszélni kezdett.

            — Mint arra már te is rájöhettél, nem a ti korotokból származom, és... nem is vagyok ember...

            — Igen, ezt azóta... már magamtól is tudom — felelte Scott. — Ezért nem találtatok az apáddal semmi nyomot rólad, amin elindulhattatok volna. Ez megmagyarázza a medálod anyagszerkezetének földönkívüli eredetét is.

            — Igen... Még nem vagyok tejesen önmagam, de már mindenre emlékszem — folytatta a lány. — A mi fajunk Jabinak nevezi magát. Az én őseim alapították meg a földi civilizációt Egyiptom területén, s szerte a Földgolyón évezredekkel ezelőtt. Az emberek isteneknek tekintettek minket. Szerettek bennünket és hálásak voltak mindenért, amit értük tettünk.

            — Miért jöttetek a Földre?

            — A mi népünk hitvallásának tartja az értelmes létformák felkutatását, és ha szükséges civilizálását, hogy kiemelje őket az állati sorból, és lépésről-lépésre a fejlődés útjára vezesse őket.

            — Te is...

            — Ó nem! — vágott a férfi szavába Tiara, tudván, mit akar kérdezni a másik. — Én már itt születtem ezen a bolygón. És valóban magának a nagy Atumnak a leszármazottja vagyok, aki a küldetésünket vezette. Sem itt, sem a mi bolygónkon nem vagyunk örökéletűek, de lényegesen tovább élünk, mint ti, emberek. Ezért van az, hogy tizenkét év elteltével sem látszik rajtam az öregedésnek a leghalványabb jele sem. A saját bolygónkon, az ottani kedvező körülmények miatt még annál is lényegesen hosszabb az életünk, mint amennyi itt, a Földön lehetséges.

            — Mégis vállaltátok, hogy idejöttök? — kérdezte csodálattal a hangjában Scott, és mélységes tisztelettel nézett a nőre.

            — Természetesen, hiszen, mint mondtam, a primitív élet civilizálása az életcélunk. A Földön megrövidülő életünk miatt azonban nem kell ám sajnálnod bennünket! Még így, rövidebb élettartammal is legalább háromszor tovább élünk, mint ti, emberek. A Kristálypiramis, amit évek óta keresel, egy önfejlesztő szuperintelligencia, egy gondolkodó gépezet, amellyel ide érkeztünk. A mi nyelvünkön Jabi Rai. A nyelvetekben nincs rá megfelelője. A legtalálóbb fordítás tán az „Építő” vagy talán az „Életadó Kristály” lehetne rá... azonban ez sem fedi teljesen a valóságot. Az ősi egyiptomiak az Istenek Szekerének, és a Csillagok Hírnökének is nevezték... lévén, hogy a csillagokból jött. A kristályszerkezete az a mikroba, amely a mi vérünkben is megtalálható. Ez tesz bennünket hosszú életűvé, és képessé azokra a dolgokra, amelyeket ti, emberek csodának vagy természetfeletti képességeknek tartotok. Ettől értünk és beszélünk minden egyes nyelvet, melyek a különböző bolygókon használatosak.

            — Sok ilyen bolygó van? — kérdezte felindultan Scott. Úgy tördelte a kezeit, mintha az élete függne a választól.

            — Rengeteg, megszámlálhatatlan bolygón van élet, szerte az általatok még ismeretlen galaxisokban. Ennek egy részét mi civilizáltuk, más részén pedig fejlett életet találtunk. Minden faj Építőknek nevez bennünket. A saját nyelvünkön a Jabi is építőt jelent.

            — És ezek közül hányan néznek ki úgy, mint mi emberek? Hiszen a ti külsőtök is ilyen. Vagy... nem...? — kérdezte bizonytalanul Scott.

            — Ne gondolj holmi huszadrangú, horrorfilmbeli metamorfózisra! Valóban így festünk, nincs rajtunk semmi álca. És igen: sok bolygón néznek még ki így... vagy... legalábbis hasonlóan, mint ti — tette ölébe kezét a lány, mintegy célozva némi különbségre...

            Scott itt egy pillanatra megmerevedett. Villámként csapott a fejébe egy gondolat. Izgatottan ugrott fel a gyékényről.

            Jabi...? A Rhind- vagy az Ebers-papirusz alapján a mumifikátorok jabi-vizet használtak! — kiáltott fel. — Csak nem azt akarod mondani, hogy...

            — De... azt... — vágott a férfi szavába Tiara, és elpirult. — Az óegyiptomiak a mi vizeletünket használták a balzsamozáshoz, és végül is igazuk lett... Próbálja csak ma utánozni őket valaki nélkülünk...

            — Nem csoda, hogy a mai technológia képtelen a balzsamozásra! Ezek szerint felesleges volt minden hókuszpókusz, amit az egyiptomiak a különféle szerekkel műveltek! Ami igazából megőrizte a holttestet az utókornak, az a vizeletetek volt... pontosabban a benne lévő kimutathatatlan mikroba! — kapott a fejéhez álmélkodva Scott, és visszatelepedett a lány mellé.

            — Azt azért nem mondanám, hogy a szereik feleslegesek lettek volna — ellenkezett Tiara. — Hiszen... emlékezz vissza... még te magad voltál az, aki olyan szépen „lefestetted” nekem a balzsamozás menetét, amitől akkor kissé rosszul is lettem! Az viszont vitathatatlan, hogy az utókor számára nem sok maradt volna fenn belőlük a „jabi-víz” nélkül. A krónikákba magától értetődően mindez nem került be, ezért nem tudhattátok ti, egyiptológusok, valójában mi is volt az a jabi-víz...

            Scott kíváncsian faggatta tovább a lányt.

            — Hová lettek mára az „istenek”?

            Tiara vállat vont, és megrázta a fejét.

            — Meghaltak.

            — Na, de a leszármazottaitok?!

            — Ki tudja? Valószínűleg nem tudják, kiktől származnak.

            — Azt akarod mondani, hogy valahány különleges képességű ember csak él a Földön, azok mind a ti leszármazottaitok? — vonta le a konklúziót Scott.

            Tiara mosolyogva bólintott.

— Valószínűleg...

            — Hja! Így könnyű! — kiáltott fel Scott.

            A lány jóízűen nevetett.

            — Persze az évek múlásával, a mikrobák csökkenésével a szervezetükben, s mert nem tudták, mit és hogyan kell használni, ezek a képességek elcsökevényesedtek, és minden ilyen embernél különböző formában nyilvánulnak meg... már ha előjönnek egyáltalán... Kinek erre van képessége, kinek arra. Ott rejtőzik bennük az erő, csak szükségük van valamire vagy valakire, aki vagy ami elő tudja belőlük hívni. Úgymond fel tudja őket „ébreszteni”... Engem is csak a bennem lévő, de a majdnem halálos balesetem miatt erősen sokkolt, s csak alig félerővel működő mikrobák tartottak életben a szörnyű állapotomat követően, amikor az arabok félholtan összekanalaztak. Aztán az ank és a piramis közelsége rázta gatyába az életképes, de hosszú éveken keresztül „téli álmot” alvó mikrobáimat. Így tért vissza az emlékezetem és a mentális erőm... úgy is mondhatjuk... engem is felébresztettek.

            — Ha Farid tudott veled telepatikusan beszélgetni, akkor... ő is egy ilyen leszármazott lenne?

            — Nos, Farid valóban egy ilyen leszármazott... noha ő maga nem is tud róla. De ettől függetlenül is képesek vagyunk arra, hogy meghallhassa fejében a mondandónkat bárki, akinek üzenünk. Az ő gondolataikat meg amúgy is „halljuk”, ha éppen úgy akarjuk. Itt csak akkor van probléma, ha az a személy is üzenni akar nekünk, hisz’ ő magától nem képes erre. Ahhoz Jabinak vagy Jabi leszármazottnak kell lennie, azaz rendelkeznie kell legalább minimális mennyiségű felébresztett mikrobával.

            — De miként lehetséges az, hogy az orvostudomány nem vett észre semmi idegent ezeken a leszármazottakon?

            — A vérükben lévő mikrobákra gondolsz?

            — Nem csak arra... — Scott a különleges élményt nyújtó együttlétükre gondolva, jelentőségteljesen a lány ölére pillantott.

            Tiara értette a célzást, és... elpirult.

            Milyen édes, gondolta a férfi.

            — A mikroba, az orvostudomány jelenlegi állásával kimutathatatlan a vérünkben. De egyébként sem leszünk betegek, hisz’ értelemszerűen a betegségek ellen is védelmet nyújt. Erre szükség is van a munkánk során. Képzelheted mennyi ismeretlen, s ránk nézve akár halálos kimenetelű vírussal és bacilussal kerülünk kapcsolatba az idegen bolygókon... A leszármazottak szervezetében természetesen már csak nagyon kevés van a mikrobából. Az is erősen „felhígult”, legyengült formában van jelen, hiszen jócskán keveredtek a földi emberekkel. Ez a magyarázat arra is, hogy... — Tiara zavartan elhallgatott, és önkéntelen reflexszel, védekezően fonta karba kezeit az ölében.

            — Úgy érted, hogy az evolúció, és az emberekkel való nagyfokú keveredés genetikailag mára teljesen emberi szervezetté formálta őket, azaz egyfajta mutáción mentek keresztül? — kérdezte Scott.

            — Nyilvánvaló, máskülönben már rég tudnának róla a Földlakók, nem gondolod?

            — Kétségkívül! — búgta Scott, és Tiara ölére pillantva, ínyenc módon nyalta körbe a száját.

            Tipikus férfi, gondolta mosolyogva a lány. És már nem is pirult el...

            — Azok a fáraók — folytatta Tiara —, akiknek piramist építettek, mind a mi fajunkhoz tartoztak: „istenek” voltak. Egy idő után már nem épültek piramisok... Hosszú élet ide vagy oda, egyszer meghalnak az istenek is.

            — Ezért nem volt hát akkor minden fáraónak piramisa! — csapott a térdére Scott. — Ennek tükrében, azt értem már, miért hagyta abba Neferefre a piramisa építtetését... De miért kezdte építtetni?!

            — Most, hogy mondod... — képedt el a lány. — Ez valóban meglepő, s mi nem is tudtunk róla. Hogy ez kiderült e a társaim előtt, miután elmenekültem, azt persze nem tudhatom. Most már azonban engem is kifejezetten érdekelne, miért kezdte el, s hogy aztán miért hagyta abba!

            — Erre én is kíváncsi lennék! Most viszont térjünk vissza a ti piramisotokhoz!

            Tiara kedvesen megmosolyogta a férfi izgatottságát, de nem csigázta tovább:

            — Azért volt a piramisok alakja olyan amilyen, mert a Kristálypiramis mintájára épültek, hogy a halott „isteni fáraók” lelke abban, azaz az „istenek szekerén” tudjon visszarepülni a saját földjére... Erről szólt a halhatatlanság...

            — A fáraó a múmia alapanyaga — bólogatott vigyorogva a férfi.

            Tiara szerette volna megosztani Scottal a titkait, de nem tudhatta, hogy fog reagálni a történetére. Ezért az elején tartott egy kicsit ettől a beszélgetéstől. Ám mostanra teljesen feloldódott. Ahogy beszélt, úgy lett a lelke egyre könnyebb és könnyebb.

            — Tehát a Kristálypiramis nem más, mint egy űrhajó — állapította meg Scott, kizökkentve Tiarát a gondolataiból.

            — És még valami más... — búgta sejtelmesen a lány.

            — Valami?!

            — A hajó félelmetes erőt rejt magában... Azon kívül, hogy egy csillagromboló, három féregjáratot képes megnyitni.

            Scott ugrott egy hatalmasat izgalmában. Úgy érezte belecsöppent egy fergeteges, monumentális science fiction forgatásába, melyet a két lenyűgöző filmóriás: Steven Spielberg és George Lucas rendez, soha nem tapasztalt óriási költségeket felemésztve. S amelyről menetközben derül ki, hogy nem is film, hanem maga a valóság.

            — Csillagromboló?! Féregjárat?!... FÉREGJÁRAT! Eldobom az agyam! — harsogta a férfi. Két kezével a fejét fogta, mintha szürkeállománya valóban ki akarna ugrani a koponyájából. Tiara nem bírta megállni nevetés nélkül, olyan aranyos volt bolondos, lelkes izgalmában.

            — És... és... Ugye megmutatod majd nekem? — esdekelt a lánynak.

            — Nem csak hogy megmutatom, de... de még a segítségedre is szükségem lesz...

            — Ezt miért mondtad ilyen furcsán? — józanodott ki egyből Scott.

Tiara lehajtotta a fejét. Szégyellte magát amiatt, amit a férfitől kérni fog, de nem volt más választása...

 

*          *          *

 

            A szomszédos szobát átszűrődő csendes, szaggatott hangfoszlányok töltötték be. A helyiséget különös technikai berendezések lepték el mindenfelé. Az apró helyiségben lévő két férfi szinte mozdulni is alig tudott tőlük. Egyikük az ötvenes éveinek derekán járhatott, és erősen kopaszodott. A fiatalabb harminc is alig lehetett, és üvegből volt az egyik szeme. Felemelte a bal kezét, és a füle mögé téve hallgatózott. Nem lehetett valami elégedett, mert elnyomott magában egy csendes szitkot.

Ekkor az idősebb férfi odalépett az egyik műszerhez, és igazított rajta valamit. Pár pillanatnyi feszült figyelem után, elégedetten az elért eredménnyel, széles vigyorra húzta pengeélű ajkait.

            — Így most már sokkal jobb lesz — dörmögte elégedetten. Egy másik műszert magához ragadva letelepedett a mocskos gyékényre, a fekete hajú, magas fiatalember mellé.

 

*          *          *

 

            Ezalatt a másik szobában Tiara, gondterhelt képpel nézett Scottra, majd nagy nehezen kinyögte:

            — Segítened kell nekem megmenteni valakit...

            Scott hirtelen nagyon óvatossá vált. Nem szólt semmit, várta a lány válaszát.

            — Jól gondolod... — nézett Tiara a férfire. — Azt a férfit kell megmentenünk...

            Scott idegesen, fel-alá kezdett járkálni az aprócska szobában. Nem volt könnyű feladat.

            A férfiben viharként dúltak az érzések. Az embersége küzdött a lány iránt érzett szerelmével. Ha megtagadja Tiara kérését, a vetélytárs megszűnhet létezni és szabad az út... De a lány elmegy abba az időbe! Milyen út is lesz szabad akkor, és hogyan?! Ezenfelül soha életében nem hagyott még magára senki rászorulót, akin pedig amúgy segíthetett volna!

De akkor is...

Tiara az Tiara. És az iránta érzett szerelmét sem vehette semmibe.

            A lány nézte a férfit, hallotta a gondolatait. Scott ekkor megállt. A nő, a különleges képességei nélkül is látta rajta, hogy döntött. Belenézett a férfi smaragdzöld szemeibe, és a sajátjából leperegtek az első forró könnycseppek.

            Ez ő, nézett büszkén, hálával telve Scottra.

            — Köszönöm — rebegte csendesen.

            — Még ki sem mondtam — próbált bohóckodni erőtlenül Scott, és nagyon utálta magát a döntéséért. — Akkor mesélj most magadról is, kérlek — terelte el inkább a szót nagy zavarában.

            Tiara szipogott kettőt, és belekezdett:

            — Az ötödik dinasztiához tartozó Neferefre fáraó idejében éltem. Az volt a törvény, hogy ha a fáraó kiválaszt magának egy nőt, akkor annak hozzá kell mennie. Persze egy fáraó sosem választott feleséget rangon alul. Ha alacsonyabb kasztba tartozó nőre esett a pillantása, azt megtartotta ágyasának, és elvett egy rangban hozzáillőt. Neferefre engem szemelt ki magának...

            — De hát te „istennőnek” születtél! — képedt el teljesen Scott.

            — Pont ezért...

            — És a fajtársaid nem védtek meg? — kérdezte a férfi, ráérezve arra, hogy a lánynak esze ágában sem volt hozzámenni rendelésre a fáraóhoz.

            — Egy nő abban az időben is csak egy nő volt, még akkor is, ha istennőnek számított.

            — Már megbocsáss, de én azért többet feltételeztem a te fajodról...

            — Nem is az én fajom körül volt itt a probléma — folytatta Tiara. — Az idő tájt határozott úgy a nagytanács, hogy végleg itt maradunk a Földön. Ehhez elkerülhetetlenül hozzátartozott a faji keveredés... Kíváncsiak voltak arra is, mi sül ki ebből...

            — Szóval, te lettél volna az első „kísérleti patkány”?

            — Úgy is mondhatjuk... Ezenfelül nem akartak maximálisan beavatkozni a földiek életébe. Ergo: a törvényeiket is tiszteletben tartották.

            — No, de könyörgöm! Mégiscsak „istenek” voltak, akik létrehozták a földi civilizációt! Ezzel aztán a törvények alapjait is ők teremtették meg! — méltatlankodott logikusan Scott.

            — Ahogy mondod: az alapjait! Viszont mi nem a teljes irányításunk és uralmunk alá akartuk vonni az emberi fajt. Az nem más lett volna, mint zsarnoki diktatúra vagy nemes egyszerűséggel: idegeninvázió! Azért is szerettek minket annyira az emberek, azért is tekintettek minket isteneiknek, mert gyöngéd szülőként irányítottuk őket. Meghagyva nekik a szabad választás jogát, inkább segítőik, mint irányítóik voltunk.

            — Ez elég nemes cselekedet!

            — Itt nem nemességről vagy becstelenségről van szó — legyintett a lány. — Ez egyfajta „be nem avatkozási törvény”. Csak annyira volt szabad beleszólni az életükbe, amennyi még építő erővel bírt! Minden más már romboló hatású lett volna...

            — Tehát az okosok úgy döntöttek, te leszel az első, aki keveredik az emberiséggel, és fáraónét akartak faragni belőled.

            — Lényegében igen...

            — Csakhogy?

            — Csakhogy én addigra már szerelmes voltam... — felelte csendesen, lehajtott fejjel Tiara, mintha valamilyen szégyenteljes cselekedetet ismert volna be.

            — Erre tippeltem magam is — közölte szomorúan Scott. — És? Ki az a szerencsés?

            — A fáraó testőrgárdájának parancsnoka: Zaid.

            — Szóval, egy Hórusz-testőr az illető — szögezte le Scott.

            — A fáraó... rajtakapott minket... amint...

            — Szeretkeztetek — fejezte be Tiara helyett a mondatot a férfi. Úgy érezte, milliónyi apró, de annál élesebb késpenge döfi át a szívét.

            — Nem... egészen... — dadogta zavartan Tiara. — Csak... szerettünk volna, de... de megzavartak bennünket... Testőrei kíséretében bevonult maga a nagy fáraó, és parancsot adott a lefogásunkra. Zaid tigrisként harcolt... az életemet mentette... Ezért ugyanis jogában állt a fáraónak megöletnie engem, hiába voltam az, aki...

            Tiara csendesen sírt.

            — Mi történt? — kérdezte részvéttel Scott.

            — Fel... feláldozta... feláldozta magát — zokogta a lány. — Feláldozta magát értem!

            Scott részvéttel ölelte át Tiarát, de a sajnálkozása ellenére is feltámadt benne némi remény...

Lehet, hogy már nem is a szerelem az, ami miatt vissza akar menni megmenteni Zaidot?! Talán csak a hála...?

            Aztán gyorsan elvetette magában ezt a gondolatot, mert most nem a maga nyavalyáival akart törődni: a lánynak volt szüksége rá!

            Tiara könnyes szemekkel nézett fel Scottra.

            Úristen! — futott át a férfin. Teljesen elfeledkezett arról, hogy mentális képessége birtokában, a lány tökéletesen tisztában van a gondolataival.

            Tiara meglepetten pislogott. Magának is be kellett ismernie, lehet abban némi igazság, amire Scott gondolt. Aztán megrázta a fejét, mintegy kiverve belőle a felesleges gondolatokat. Erős érzelmi kapocs kötötte a férfihez, de... de Zaidról sem feledkezhetett meg!

Már maga sem tudta, mit is érez valójában, és azt ki iránt is érzi. De hogy Scottot szereti, abban tökéletesen biztos volt. Hiszen pusztán hálából – vagy ami még annál is rosszabb sajnálatból – soha nem adta volna oda magát senkinek. Főleg nem először életében...

            Lehet, hogy Scottnak igaza van?! Zaid iránt valóban már csak a hála és a kötelesség hajtana, hogy megmentsem az értem feláldozott életét?!

            A férfi reményteli mosollyal nézte a lányt. Sejtette, rávilágított a lehetséges igazságra, s most ezen őrlődik Tiara.

Érezte, hogy nem közömbös a nő számára.

            — Ezt bízzuk az időre! — válaszolt a férfi gondolataira zavartan a lány.

            Scott nem feszegette tovább a témát. Így is elégedettebb volt, mint percekkel ezelőtt.

            — Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a piramisok építésében is benne volt a kezetek...

            — Jó a szimatod, Sherlock! — könnyebbült meg a témaváltástól Tiara.

            — Ti varázsoltátok egymásra a köveket?

            — Sok-sok ember dolgozott rajta, de négy-öt Jabi is kivette belőle a részét...

            — Kivette?! — ironizált Scott. — Nagyobb fénykavalkád lehetett ott, mint egy lézerszínházban! Igazi szempárbaj! Jól gondolom?

            — El tudnád képzelni másként is?

            — Nem igazán!

            — Biztos voltam benne, hogy nem veszed be azt a tudományos maszlagot, miszerint hosszú éveken át építette sok ezer rabszolga!

            — Mindig is tudtam, valami többnek kell lennie mögötte. Aztán ahogy megláttam, hogyan strandlabdázol azzal a sebhelyes fickóval, már biztos voltam benne, hogy azokat a monumentális köveket is valahogy így legóztátok egymásra!

            — Hát igen... persze, ahhoz már több mentális erőre volt szükségünk még nekünk is. De nem feltétlenül azért, mert egy Jabi nem tudta volna megmozgatni őket! Azért kellett, hogy többen legyenek, mert e folyamat sok erőt kivett volna egyetlen személyből. Négyen-öten viszont, minden különösebb fáradtság nélkül látták el a feladatot. Az emberek nem lettek volna képesek megmozgatni, s ide-oda is pakolászni ezeket a monumentális köveket akárhány év alatt sem. Tudod te, hány száz tonnás köveket kellett volna megmozgatniuk egy piramis vagy egy templom építésénél?! Brrr... És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ugyan milyen technikát alkalmaztak volna az emberek?! Az ő erejükből mindez megvalósíthatatlan lett volna!

            Scott lelkesen bólogatott.

            — Persze nemcsak Óegyiptomba „nyúlt bele” a kezünk — mesélt tovább Tiara. — Több földi korban és építészeti csoda megszületésénél jelen voltunk... A sumérok, a maják, az inkák, az aztékok... hogy csak a legismertebbeket említsem... és még sokan mások is tőlünk tanultak, mi segítettük őket. Már abban az időben képesekké váltak sok mindenre: egyes különösen fogékony népek még az agyműtétre is!

            — Ezek szerint valahány építmény van is a földön, melyeknek a keletkezéséről csupán találgatások vannak... és sokan földönkívüli jelenlétet feltételeznek nekik... az valóban az is, azaz a Jabik műve? — következtetett Scott.

            — A Jabiké bizony. Például, a csak a magasból értelmezhető kőbevésett rajzolatok a Húsvét-szigeteken és még számos helyen a földön... A bolygó hatalmas monolitjai, kőkörei, és különféle piramisai, mind Egyiptomban, mind teszem azt a mexikói Teotihuacánban... és még sorolhatnám végeláthatatlanul. Voltak amiket mi hoztunk létre, s voltak, amiket az irányításunk alatt maguk az emberek...

            Scott elmélázva bámult maga elé. Pár pillanatnyi elmélyült merengés után ismét a lányra nézett:

            — És a féregjáratok?

            — Mit mondjak, mi érdekel?

            — Miiii?! Minden! — vágta rá lelkesen az egyiptológus.

            — Hát... mint mondtam, három van belőlük... Mindegyik máshová nyit utat. Az egyik az időben teszi lehetővé az utazást... így kerültem ide tizenkét évvel ezelőtt. A másik a dimenziók, a harmadik pedig a bolygók között.

            — Ez elképesztő! Fantasztikus!!! — ámuldozott a férfi. — És nem veszélyes ezek segítségével utazni?

            — Miért volna veszélyes? — lepődött meg Tiara.

            — Hát... a tizenkét évvel ezelőtti állapotodra gondoltam...

            — Ja! Az teljesen más eset volt... Üldöztek, és a Központi Agy érzékelte az idegeneket a hajó belsejében. Mivel engem is érzékelt, én viszont semmi utasítást nem adtam neki a behatolókat illetően, rákérdezett, mi legyen velük: jöhetnek, vagy megsemmisítse őket...

            — Rákérdezett?!

            — Természetesen mentálisan!

            — És mi történt? Mit feleltél neki?

            — Mit feleltem volna?! Ha az ember az életéért fut, nem igazán áll le még mentálisan sem beszélgetni senkivel, s érthető módon nehezen tud helyesen gondolkodni... Így ahelyett, hogy parancsba adtam volna az elpusztításukat... hozzáteszem: ezzel sok problémától megszabadítva saját magam... tovább futottam, s jóformán fel sem fogtam a Központi Agy kérdését. Azt hallottam, hogy mond valamit, de hogy mit, azt már nem fogtam fel. Ne feledkezz meg róla, hogy az életem előtte úgy zajlott, mint bármelyik fiatal lányé! Nem egy jelen korabeli képzett kommandós voltam, de még csak nem is egy tapasztalt, felkészült Jabi. Csak egy rémült gyereklány, aki az életéért futott, s akinek percekkel előtte, a szeme láttára gyilkolták le a szerelmét.

            Scott megértően bólintott.

            — Csak azt nem értem, hogy kerültél a ma Siwa oázisnak nevezett terület közelébe?! A környéken nincs ősi palotamaradvány, ahonnan... mint mondtad... elmenekültél. Elvileg jó messziről kellett idáig iszkolnod. A hipnózisod során viszont... ezzel ellentétben... kiderült, hogy nem hosszú napokig tartott a fogócska... Amúgy sem tudom elképzelni, hogy napokon át futottál volna a testőrökkel a nyomodban, míg ideérsz a Siwához, ahol a csillagrombolótok van!

            — Persze, hogy nem — nevetett fel Tiara. — Gondolom észrevetted, hogy az oázis szélén óegyiptomi maradványok darabjai látszanak?

            — Csak nem azt akarod mondani, hogy az a pár szánalmas kis kövecske egy palota volt valamikor?! Hisz ez teljes képtelenség! Ugyan mitől pusztult volna le ennyire?!

            — Ezt nem tudom megmondani... számomra is teljesen érthetetlen. De az akkor is egy palota volt! Méghozzá csodálatos, pompás műremek. Neferefre az udvartartásával és velem vonult ide, hogy kettesben lehessünk egy kicsit, és jobban megismerhessen, közelebb kerülhessen hozzám az esküvőnk előtt. Mivel a közvetlen közelében volt a piramis is a föld alatt, így a helyszínnek köszönhettem végül is az életemet...

            A férfi kérdően felhúzta a vállait.

            — A leánykereskedőkkel olyan szépen elbántál. Miért nem tetted az üldözőiddel is?

            — A Hórusz-testőrök az „istenek” védelmezői voltak, ezért egy tőlünk kapott szerrel volt kezelve a teljes ruházatuk. Ez mindentől megóvta őket... még a mi mentális erőinket is képes volt blokkolni!

            Scott döbbenten fordult a lány felé:

            — Ezt nem értem! Miért volt erre szükség?! És ha valamelyik testőrfickót meg kellett nevelni valamiért, akkor az „istenek” azt mondták neki, hogy ejnye-bejnye?!

            Tiara felnevetett.

            — Nem minden ennyire fekete vagy fehér — csóválta elnézően a fejét. — Hiába is tartottak minket isteneknek az emberek, hiába szerettek, tiszteltek bennünket, azért mégiscsak emberek voltak... Sose lehet tudni alapon, szükségét látta a nagytanács, hogy a vezetőik életét bebiztosítsa. Erre pedig nem volt elegendő az, hogy pusztán ők legyenek sebezhetetlenek. Előrelátóak voltak, hisz’ akár még testőrségre is szükségük lehetett volna egyszer, akik mit sem érnek, ha valaki... teszem azt egy általuk valamiért mentális erővel felruházott ember... simán legyőzheti őket! Ezek a testőrök... elhiheted... alapos megfontolással lettek kiválasztva, s mindenek előtt az uraik, isteneik érdekeit tartották szem előtt. Még a saját életükkel szemben is! Persze még ebben is akadt rizikó... Mi sem vagyunk tévedhetetlenek!

            — Világos — vágta rá Scott. — De akkor, hogy pusztíthatta el a Központi Agy a nyomodban loholó testőrséget?!

            ¾ A romboló fegyverrendszere bármit képes elpusztítani! Nincs az az öltözet, amely ezt megakadályozhatná! ¾ hangsúlyozta Tiara. ¾ Persze ezt a balfékek nem tudhatták...

¾ És Zaid? Hogyan ölhették meg Zaidot, aki egyenesen a testőrgyerekek főmuftija volt?

            — Te tetőtől-talpig harci-öltözetbe bújva szeretkezel?

            Scott lehajtotta a fejét.

            — Egészen megfeledkeztem arról, mire készültetek — felelte szomorúan a férfi.

            Készültünk! — hangsúlyozta ki Tiara. — Ahogy mondod, csak készültünk...

            Scottba befészkelte magát a gyanú. Fürkészően nézett a lányra.

            — Igen... — felelte Tiara. — Soha nem voltunk még együtt előtte, és... akkor sem.

            Scott szemei kikerekedtek. Kezdte felfogni, mit is jelenthet mindez...

Tiara nézte a férfit, és bólintott.

            — Te voltál az első... az egyetlen...

            Scott tétova, gyöngéd mozdulattal nyúlt Tiara arca felé. Megindultan, félénk simítással köszönte meg a lány értékes ajándékát.

            Perceken át néma hallgatásba burkolóztak. Egyikük sem merte megtörni a beálló csendet. Végül Scott volt az, aki újra megszólalt.

            — És mitől leptek be a sebek, amikor az arabok rád találtak?

            — Ez az én hibám volt. Említettem, hogy a Központi Agy kérdezett engem, csak én nem válaszoltam. Ez hiba volt. Óriási hiba, amely kis híján az életembe került. A testőrség beért, amikor megnyitottam a féregjáratot, s mivel a Központi Agynak nem adtam semmi utasítást, az magától cselekedett. A behatolók elpusztítása mellett döntött...

            Itt a lány gondolataiba merülten elhallgatott egy pillanatra. Nem akarta a végtelenségig nyújtani a beszélgetést. Ezenkívül volt egy pár dolog, melyet nem akart itt és most megosztani a férfivel. Pusztán a rombolóról órákon át beszélhetett volna, s még akkor sem jut a végére. Ezért a témáról mindössze ennyit mondott:

— A féregjáratok működtetése hatalmas, felfoghatatlan mennyiségű energiákat emészt fel... A probléma az volt, hogy én éppen akkor léptem a féregjáratba, amikor a Központi Agy támadást intézett a behatolók ellen. A járatokat nem lehet egy időben használni a Központi Agy ilyen jellegű tevékenységével, hiszen az... még ha minimális mértékben is... de energiát von el a féregjárattól. Így annak biztos működése... mint azt az esetem is bizonyítja... kétségessé, veszélyessé válhat. Persze a Központi Agy figyelmeztetett, hogy azonnal lépjek ki a járatból, mert az energia elvonás folyamata már elkezdődött. Csakhogy én abban a pillanatban kezdtem meg az utazást. Már nem volt visszaút... Kész szerencse, hogy egyáltalán élve megúsztam az egészet. És ez még így is csak a szervezetemben lévő mikrobáknak volt köszönhető...

            — És a képességeid ezért voltak „halottak” hosszú ideig. Ez világos, csak az nem, miért pont tizenkét évig?

            — Ne felejtsd el, fogalmam sem volt arról, ki vagyok! Ezért mire tökéletesen regenerálódtam, már messze kerültem Egyiptomtól. Azaz messze a hajótól, amely ismét felébreszthetett volna.

            — A képességeitek használatához szükségetek van a hajó közelségére?

            — Nem-nem, dehogy. Csak ahhoz, hogy újra felébressze azt, akivel valami olyasmi történt, mint mondjuk velem.

            — De hát azt mondtad, hogy a Földön élő különleges képességű emberek, akik a ti leszármazottaitok...

            — Álljunk meg egy pillanatra — vágott közbe Tiara. — Én azt mondtam, hogy azoknak az embereknek ilyen-olyan formában léteznek e képességeik, de ezeket a szervezetükben maradt mikrobák teszik lehetővé, és nem a hajó közelsége! Előbb-utóbb én is felébredtem volna, a hajó nélkül is... bár ki tudja, ez mikor, s mitől történt volna meg. A leszármazottakat is felébreszti valami, ami elég sok minden lehet... Én sajnos nem találkoztam semmi olyannal, ami ezt megtehette volna. Ezért volt az, hogy csak Egyiptomhoz közeledve kezdődött meg a folyamat. A Központi Agy ugyan kinyúl a mikrobái után, de lévén, hogy a bolygón tartózkodik és nem az űrben van, a Föld görbülete miatt nem ér el mindenhová a „keze”. A romboló tehát ez esetben mindössze annyi pluszt jelent, hogy hamarabb, és maradéktalanul képes a felszínre hozni ezeket a képességeket. Az ank-medál pedig... azon túl, hogy egy kulcs, és rendelkezik még néhány funkcióval... lényegében egy iránytű. Csak itt az északot a csillagromboló jelenti!

            — Akkor már biztos megtaláljuk a piramist... akarom mondani a csillaghajót! — derült fel Scott. Olyan boldog izgalom tükröződött az arcán, mint egy gyermeknek, akinek most ígértek be egy hatalmas adag fagyit.

            — Világos — kacsintott egyet Tiara. — Már érzem is a jelenlétét. Ő is vár, tudja, hogy jövök...

            — Ő?! — pattant fel Scott. — Azt akarod mondani, hogy: ÉL?!

            — Él és gondolkodik! A hajó egy kibernetikus-organizmus, amely önmagát tartja életben. Abszolút szupertechnológia, és teljesen önfenntartó.

            Scott nem kapott levegőt a döbbenettől. Mint oroszlán a ketrecében, fel-alá járkálni kezdett. Tiara teljesen beleszédült, ahogy a tekintetével követte. Kezdett hülyét kapni tőle. Már ott tartott, hogy elgáncsolja:

            — Há’ ülj má’ le! ¾ szólt rá bohóckodva.

            A férfi épp ekkor ért Tiara elé. Megtorpant, a lányra vigyorgott, és leült.

            — Visszatérve az ébredéshez, tehát a te képességeid is felébredtek volna, előbb-utóbb maguktól is, a... ö... a hajó nélkül? ¾ támadta le.

            — Nevezd csak nyugodtan hajónak — nevetett fel Tiara. — Nem fog megsértődni, hiszen az. A kérdésedre pedig a válaszom: igen, csak valószínűleg nem ilyen mértékben. Ám mindenképp erősebben, mint a mai parafenomének közül bárkiben. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az én szervezetem más, mint a földi embereké! Telve van ezekkel a mikrobákkal, ellentétben a leszármazottakkal, akikben már csak csekély mennyiségben található meg!

            A férfi úgy mocorgott, mintha megint vágtára készülődne.

            — Van, aki felébred, és van, aki nem... De vajon mi lehet az, ami kiváltja az egyik emberben az ébredés folyamatát, míg mások úgy halnak meg, hogy lehet, soha fel sem ébrednek?

            — Azt hiszem, Scott, te elfeledkeztél még valamiről!

            — És pedig?

            — „Istennő” vagyok, nem pedig Isten! — kacagott fel a lány.

            Scott vele együtt mulatott.

— Tudod, mit? — incselkedett tovább Tiara. — Ha majd találkozom Vele, megkérdem tőle, mindenre ugyanis én sem tudhatom a választ. Ahhoz valóban istennőnek kéne lennem!

            — Nekem már így is az vagy — búgta a férfi, de mivel látta, a lány hangulata megváltozott a szavaitól, nem forszírozta tovább a kényes témát. Inkább visszatért az előzőhöz:

            — Ha vannak ilyen leszármazottak... márpedig vannak... akkor ez azt jelenti, hogy nélküled is létrejött a „fúzió” a Jabik és az emberek között!

            — Hát, igen — sóhajtotta Tiara.

            Scott pár pillanatig merően nézte a lányt. Ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy szorosan magához ölelje... de aztán még sem merészelte megtenni...

            — Menjünk tovább — felelte inkább lelkes izgalommal. — Három féregjárat van a hajón. Közülük egyik az időben, a másik a dimenziók között, a harmadik pedig a bolygók között utaztat. Ez idáig világos is számomra. Csak azt nem értem, miként oldjátok meg, hogy pont oda kerüljetek, ahová menni szándékoztok! Hiszen bármelyik féregjárat esetében megszámlálhatatlan variáció létezik...

            — Valóban! Ezért sem képes akárki irányítani, csak mi, Jabik. Az irányításához mentális erőre van szükség.

            — Ááá! Most már értem! Mint egyfajta „menetrend”. Megadod a megfelelő koordinátákat, és uzsgyi...

            A lány szórakozottan bólintott.

            — Kicsit félek is tőle — felelte bizonytalanul. — Még nem vagyok teljesen önmagam...

            Scott meglepetten nézett végig rajta. Az eddigi tapasztalatai nem ezt igazolták.

            — Amiket idáig tőlem láttál — olvasta Scott gondolatait Tiara —, azokra egy gyermek Jabi is képes. A féregjárat irányításához a felnőttkoron túl némi tudásra és tapasztalatra is szükség van! És mint azt az idejövetelem is bizonyítja, ez hagy nálam némi kívánnivalót...

            — Ne viccelj — akadt ki teljesen Scott. — Hiszen éppen az imént magyaráztad el, hogyan történt mindez! Most nem üldöz és nem tör az életedre senki, hogy rettegned kellene. Oda fogsz tudni figyelni mindenre. Csak figyelmeztesd időben azt a Központi Agyat, hogy én jó barát vagyok, és akkor nem lesz semmi probléma... Amúgy sem szeretném a mi kis kalandunkat egy túlbuzgó védelmi-rendszer legújabb áldozati trófeájaként bevégezni, mint valami sivatagba teleportált országúti laposszőrös!

            — Jó dumád van, mindjárt dobok is egy hátast!

            — Dobhatnál... — nézett végig egyértelműen a lány pompás testén Scott. Tiara nem állta meg kaján, jókedvű mosoly nélkül.

            Vadító ez a fickó! Egyszerűen nem lehet nem szeretni, gondolta.

            — És mi lenne, ha kipróbálgatnánk sorra a féregjáratokat, mielőtt átugrunk Óegyiptomba? Tudod... egy kis bemelegítés. Mint meccs előtt a játékosnak, amolyan Michael Jordanként.

            — Ez nem így működik... Csak az időalagutat fogjuk használni! Mint már említettem, mentálisan kell irányítani a féregjáratokat, és én még nem vagyok a régi. Ha bármely’ másik alagutat használnánk így, nem pusztán annyi vesztenivalónk lenne, hogy teszem azt, na bumm, egy másik időbe érkezünk. Egy rosszul irányított ugrás az életünkbe kerülhet, mind a dimenziókapu esetében, mind a csillagugrásnál! A te életed... legfőképp a csillagugrásnál... mindenképpen komoly veszélynek lenne kitéve.

            — Ugyan miért?!

            — Azon egyszerű oknál fogva, hogy benned nincs mikroba, amely megvédene. Miként fogsz egy teljesen és minden szempontból idegen bolygón, hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem: lélegezni?

            — Milyen igaz! Erre nem is gondoltam... Menjünk akkor a dimenziók között, vagy ott is él a „levegőváltozás”?

            — Nevetni fogsz, de némely esetben bizony él! Bár ez „ritka madár”, úgyhogy itt nem ez a fő veszélyforrás...

            — Hanem?

            — Rengeteg variáció létezik. Némelyik olyannyira megegyezik a jelen világgal, hogy magad sem lehetnél biztos benne, tényleg egy párhuzamos világban jársz-e. Itt-ott kifejezetten lényegtelenek az eltérések. Szembetalálkozhatnál az ottani önmagaddal, vagy olyan emberekkel, akik a te világodban már nem élnek, abban viszont még igen. Megrázó élmény lenne, nem gondolod?

            — Kétségkívül, de semmi esetre sem veszélyes!

            — No igen... de a veszélyt nem is ez jelenti...

            — Vannak másfajta dimenziók is, ugye?

            — Vannak... — bólintott jelentőségteljesen a lány. — Ezért is kell a megfelelő védőfelszerelést és technikát alkalmazni minden egyes ugrásnál, még a legegyszerűbbeknél is. Néhol pusztán csak idegenszerű lényekkel találkoznál, másutt emberevő vadállatokkal... és itt nem pusztán csak a hagyományos értelemben vett állatokra gondolok...

            — Primitív kannibál törzsek?

            — Olyanok is akadnak... Aztán vannak olyan párhuzamos világok, ahol a dinoszauruszaitok egyáltalán nem haltak ki, viszont szaporodtak olyanokkal, melyeket a kipusztulásuk miatt már nem ismerhettetek meg. Vannak olyan dimenziók is, ahol hatalmas rovarok uralják a világot, és ezek... azon felül, hogy szörnyűségesek, még roppant veszélyesek is. Főleg az olyan célállomásokon, ahol ezek a lények még értelmesek is!

            — Igen... az értelem nem feltétlenül jár együtt a civilizáltsággal és a jósággal... Példa erre maga az emberiség is — taglalta Scott. — Van néhány értelmesnek mondott énközpontú, gonosz, rosszindulatú ember, meg kegyetlen, gyilkos vadállat a Földön. Még csak pszichopatának sem kell feltétlenül lennie hozzá...

            — De még csak nem is ezek a dimenziók jelentik az igazán nagy veszélyforrást...

            — Vannak még ezeknél is rosszabbak?!

            Tiara arcán a borzalom felhője futott keresztül. Olyannyira elsápadt, hogy Scott már attól tartott, menten elájul.

            — Vannak bizony... Mindent, még a legvadabb elképzelést is felülmúlóak! — remegett meg a lány.

            — Kezdesz megrémíteni!

            — Hát még ha megtudod! Az egyik dimenzióban élnek olyan lények, amelyek képesek az utazó testét kapuként használni arra a dimenzióra, ahonnan az utazó belépett, s átjárást nyerhetnek az adott bolygó többi párhuzamos világába is. Szörnyűséges, minden vad képzeletet felülmúló, pusztító lények ezek. Szenvedő kínt, gyötrelmes, hosszú halált hoznának magukkal az utazóra, a népére, s a többi párhuzamos világ létformáira is, melyekre rászabadította őket pusztán azzal, hogy átlépett a dimenziójukba... a pokol „előszobájába”...

            Scott megborzongott és izegni-mozogni kezdett. Felhúzta maga alá a lábait, és szembefordulva a lánnyal, törökülésbe helyezkedett a gyékényen, mint Tiara.

            — A pokol előszobája — ízlelgette a szót. — Hogy néznek ki ezek a lények?

            — Különféle formákban léteznek. Legtöbbjét démonoknak neveznétek. Vannak azonban köztük óriási, szörnyűséges rovarok, kisebb-nagyobb férgek, láthatatlan szellem- és árnyalakok. Némelyik ragacsos, zselészerű, kocsonyás felépítésű miazma[6], proto[7]- és ektoplazma[8].

            — A hátamon szaladgál a hideg — szörnyedt el Scott, és olyan sápadt lett az arca, hogy Tiara szemében már egyenesen szürkének tűnt.

            — Még mindig át akarsz látogatni hozzájuk?

            Scott megborzongott.

            — Hozzájuk nem, de ezután máshová sem igazán.

 

*          *          *

 

            A Scottéval szomszédos szoba ajtaja kivágódott. A magas, fiatal férfi robogott ki rajta. Nagyon sietős lehetett neki, mert kis híján fellökte a Farid karavánjával utazó egyik németet.

            — Nincs szeme?! Bocsánatot kérni meg majd én fogok! — kiáltotta hátba Herr Müller az őrült tempóval, szó nélkül tovább robogó alakot. A férfi mit sem törődve a méltatlankodó némettel, meg sem állt a fogadó étkezőjéig.

            Ha kicsit udvariasabb lett volna, talán felfedezi, amit egy hatalmas termetű, titokzatos alak lép ki a sötét árnyékból, és indul a nyomába észrevétlenül...

            Az árnyékba húzódva azonban ott állt egy másik ember is. Ám az IEC-páncél által kioltott interferencia végett őt nem láthatta senki. Elgondolkodva nézett a távozó nyomába szegülő izomkolosszus után.

            A magas, fekete férfi belépve a helyiségbe azonnal felfedezte a keresett személyt, aki szintén észrevette őt. Hívóan intett az asztalnál ülő köpcös, vörös hajú férfinek, aki felpattanva székéről futni kezdett felé. A fiatalember, társát be sem várva, megindult vissza. A vörös fickó hamar beérte, és mellette loholva kérdezte:

            — Mi történt?

            — Csak az, amiben reménykedtünk! — vágta rá lihegve az üvegszemű.

            — A többiek?

            — Nincs idő értük menni. A legtöbben még kint vannak a sivatagban, de páran már hamarosan visszajönnek közülük. Rólad tudtam, itt vagy lent.

            — A főpap? — kérdezte a vörös.

            — Mit gondolsz, ki hivatott téged?!

            Ekkor értek a szobához, és szinte beestek a helyiségbe. A főpap átszellemült képpel, elégedett sóhajtással pillantott fel rájuk:

            — Éppen időben...

            Az apró ablak felett megmozdult egy láthatatlan árnyalak. Magasan, a szobában tartózkodó emberek feje felett lebegett. Mintha csak egy kényelmes ágyon hasalna, úgy nézett le rájuk. Éjfekete, páncélszerű ruhájának két karján IEC felirat állt. A jelzései szerint ezredesi rangban volt. Félelmetes látványt nyújtott, a szobában tartózkodók azonban ezt nem láthatták.

Gúnyosan végignézett az izgatott férfiakon. Lenéző mosollyal az ajkain, maga körül átalakítva a fal molekuláris szerkezetét, könnyedén áthatolt rajta, és kilebegett a szobából a fogadó folyosójára.

 

*          *          *

 

            Scott dermedten csóválta a fejét. Nem állhatta meg, hogy ne álljon fel ismét. A hangja azonban most egészen nyugodt maradt. Szinte suttogott, ahogy mondta:

            — Még jó, hogy azért mégis tudtál annyira gondolkodni, hogy a menekülésedhez nem a dimenziókaput nyitottad fel...

            — Szerencsére már a születésünk pillanatától belénk sulykolják, hogy a dimenziókkal egyik bolygón sem lehet játszani! Persze vannak csodálatos, mesebeli dimenziók is — felelte vigasztalóan Tiara —, melyeket ti emberek, igazi földi paradicsomnak neveznétek, és valóban azok is. A menny és a pokol, meg a reinkarnációs elképzelések világa is ezekben a dimenziókban keresendő. Sokféle kutatás folyt évezredeken át a népemnél, és másokénál is. Vannak olyan dimenziók minden bolygón, ahová nem sikerült bejutnunk sehogy sem... Rá kellett ébrednünk, hogy egyszerűen le vannak zárva...

            Scott kérdőn a lány tekintetébe függesztette szemeit.

            — Menny és pokol? — kérdezte, és nem is tudatosodott benne, hogy ismét járkálni kezdett.

            Tiara bólogatott.

            — Hány ilyen lezárt párhuzamos világ van?

            — A totálisan lezártakból minden egyes bolygón kettő... még a kialakulóban lévő lakatlanokon is! — felelte jelentőségteljes hangsúllyal a lány. — A kettes szám azért némiképp elgondolkodtató, és nem lehet véletlen... Pláne kozmikus viszonylatban! A kozmosz tudósai arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy az egyik a pokol, a másik pedig maga a mennyország lehet. Hiába is kísérelte meg a bejutást akármelyik faj, akármelyik bolygón, abszolúte nem tudtak áthatolni rajtuk. Akár úgy is mondhatnám, hermetikusan zártak...

            — Miből jutottak arra a következtetésre, hogy az a két dimenzió nem lehet más, mint maga a menny és a pokol? Hiszen lehetne akármi más is! — gyorsított tempóján Scott. Tiara ádáz képet vágva, alulról nézett rá felfelé.

            — Vagy leülsz magadtól, vagy elgáncsollak!

            A férfi meglepetten pislantott a fejét csóváló lányra. Ráébredt, hogy szinte már kényszeresen futkos fel-alá. Nyugalmat erőltetve magára visszatelepedett Tiara mellé.

            — Több bizonyítékot is találtak erre — adta meg a választ elégedetten a lány. — De mindent nem tudok neked itt és most elmagyarázni, hiszen ezek a kutatások évezredek munkáját foglalják magukba, és nem csak az én népemnél! Röviden talán csak annyit, hogy megérthesd: az ilyen dimenziók felé közeledve a féregjárat... amely atomjaidra bontva repít át egyik helyről a másikra... szabályosan kiveti magából az utazót vissza, a kiindulási pontra. Ám az egyik ilyen dimenzió esetében, mielőtt ez megtörténik, egy sötéten kavargó örvénybe ütközöl. Iszonyú félelem kerít hatalmába. Igazi halálfélelmet érzel, és egyéb szörnyűségeket, amelyek egyszerűen leírhatatlanok. Nincsen rá szó. Ahhoz, hogy ezt valaki megérthesse, át kell élnie!

            — Ez elég hátborzongatóan hangzik!... És a másik zárt világ?

            Tiara közelebb hajolt a férfihez. Szinte áhítattal súgta a fülébe:

            — Oda mindenki szívesen kísérelte meg a bejutást. Nincs az a csodálatos érzés a világmindenségben, ami hozzá fogható lenne! Pedig át sem jutottunk rajta... az is visszadobott mindenkit.... Kár, hogy ennek nincs előszobája, mint a pokolnak! Itt ugyanis az ellenkezőjét érezte mindenki, mint a másiknál. Hozzáteszem, oda már rég nem akar behatolni egyetlen faj sem! Még a kísérlete is borzasztó volt, és maradandó nyomokat hagyott a benne résztvevő kutatók lelkében...

Tiara fájdalmasan fintorogva felállt, hogy megropogtassa elgémberedett tagjait. Scott elgondolkodó képpel dörzsölgette az állát, majd kérdően nézett fel a lányra.

            — Azon töröm a fejem, vajon miért van a pokolnak előszobája, ahová... ha jól értelmeztem... még bejutnotok is sikerült. Oda miért lehet mégiscsak bejutni?

            — Elrettentésül szolgál!

            — Jó kis elrettentés! Mit érek azzal, hogy „elrettenek”, ha közben otthagyom a fogam, és kiirtom vele a fajomat, minden dimenzió élőlényével együtt a bolygón?!

            — Elfeledkeztél arról, hogy a bejutáshoz már lényegesen magasabb fejlettségi és értelmi szinten kell állnod. Ergo: nem veszélyezteted a kísérletezéseiddel egyiket sem!

            — Igaz...

            — Teljesen egyértelművé vált — folytatta a lány —, hogy ennek a dimenziónak az elrettentés a célja: „Lásd, mi történhet veled, ha olyan vagy, amilyen, és készüljön fel a sötét lelked valami ennél is rosszabbra!” De persze oda se lehet csak úgy egyszerűen besétálni. Minimum olyan fejlettségi szinten kell állnod, ahol akkor mi tartottunk, ami persze még mindig nem védene meg téged. A veszély ugyanúgy fennállna, mert meg is kell tudd védeni magad és a fajodat! Ehhez megfelelő eszközök kellenek, azt pedig még mi is, egy tőlünk fejlettebb fajtól kaptuk!

            — Olyan szervezettnek tűnik az egész... Mintha egy grandiózus elme, valamilyen hatalmas, titokzatos és misztikus lény irányítana mindent...

            — Isten? — kérdezett rá Scott ki nem mondott gondolatára Tiara. — Hmm... mi más lehetne... Ha van menny és pokol, akkor Istennek is léteznie kell, nem? Minden bizonyíték, minden tapasztalás, melyet a különböző fajok tettek, erre utal. Mindannyian erre a következtetésre jutottak.

            — Milyen lehet az igazi pokol, ha már maga az előszobája ennyire szörnyűségekkel teli borzalom... Nyilvánvalóan rajtatok nem jutottak keresztül a pokolbéli lények, hisz’ most nem beszélgethetnénk itt, mert nem létezhetne a fajod, s így te sem!

A sivatagi hőség ellenére olyan borzongás futott keresztül Scotton, hogy libabőrös lett az egész teste.

            Tiara mélységesen átérezte a Scottban lappangó félelmet. A férfi fejére tette a kezét, és kedvesen megkócolgatta a haját.

            — Még mi sem lettünk volna képesek e fejlettebb faj technológiája nélkül szabadon sétálgatni ott.

            — Gondolom... ezek az emberekkel csak akkor ülnek majd le egy kártyapartira, ha elérjük legalább az akkori fejlettségi szinteteket. És itt nem kifejezetten a technikai oldalra utaltam ezzel...

            — Helyesen látod!

            — Sok ember van, aki a mennyben és a pokolban hisz, míg mások a reinkarnációban. Melyiknek van hát igaza? Mert most már magam sem tudom... Hogy lehet igaz egyszerre mindegyik?!

            — A reinkarnáció nem más, mint egyfajta megtisztulási folyamat. Addig születsz újra meg újra, amíg el nem éred az egyik szintet. A teljes megtisztulás után beléphetsz az „Isteni dimenzióba”. Ha viszont a sok-sok... ki tudja hány... lehetőséggel sem élsz, nem változol, nem tisztulsz...

            — Sipirc a pokolba — előzte megy a lányt Scott, s mókásan mutatta is az „utat” a kezével lefelé.

            — Sipirc, bizony! Jó lesz tehát odafigyelnünk mások érzéseire! Emberséggel, önzetlenül, becsülettel, hazugságok nélkül élni, mert nem tudhatjuk, nem az utolsó lehetőségünket éljük-e éppen... Sajnos a legtöbb ember ezen a bolygón rendkívül primitív mind a mai napig! A legcsekélyebb mértékben sincs tisztában vele, mi vár ott rá! Annyira szánalmasan embrionális az agyuk, hogy röhögve, félvállról kezelik ezt a témát. Még a hideg is végigfut a hátamon, ha valakitől azt hallom: „na bumm, legfeljebb pokolra jutok” vagy hogy „a mennyországban jobb a klíma, de a pokolban több az ismerős”... Ne vedd sértésnek... és főleg ne vedd magadra... de az ilyen gondolkodásmódból is látszik, hogy az agyatoknak mindössze csak a harmincnégy százalékát vagytok képesek használni, szemben a világűr fejlett népeinek száz százalékával! És akkor még arról álmodozik az emberiség java, hogy hamarosan felveszik velük a kapcsolatot az idegen fajok... Nevetséges!!!

            Scott, a teljes egyetértése jeleként lelkesen bólogatott, de azért az emberi méltósága nem tűrhette, hogy pikírten rá ne kérdezzen:

            — De azért ti felvettétek velünk — bökte oldalba a lányt. —, s még csak nem is tegnap! Pedig még fejletlenebbek voltunk, mint manapság...

            Tiara csiklandósan sikkantott egyet. Úgy oldalba taszajtotta Scottot, hogy az leborult a keskeny gyékényről. Nézte a tökéletes landolást, gunyorosan vigyorogva az elterülő férfin, majd nyomatékkal kihangsúlyozva szinte minden szót, így felelt:

            — Nem! Mi nem felvettük veletek a kapcsolatot, te nagy lakli gyerek! Mi elindítottunk benneteket azon az úton, hogy egyszer... nagysokára... felvehessük veletek a kapcsolatot!

            Ezzel az érveléssel már Scott sem szállhatott szembe.

 

*          *          *

 

            Az ezüstszürke, fényes lepel félrecsapódott az ajtó nyílásán. Egy halványrózsaszín tunikát viselő fiatal lány lépett be rajta. Hosszú fekete haja, gondos csigákba csavarva omlott le vállairól a hátára. Csuklóin értéktelen, áttetsző kövekből vésett, ezüst szemekkel összetartott karkötők szikráztak.

            A fiatal szolgálólány odalépett egy díszes zsámolyon ülő, atletikus termetű, feketehajú férfihez.

            — Uram, keresnek téged — csilingelte halkan, alázatosan leszegett fejjel.

            — Az, akit vártam, akinek az érkezését előre jeleztem neked, Nefertiri?

            — Igen, uram.

            — Vezesd be.

            Hamarosan egy harminc év körüli, karcsú, izmos férfi lépett a helyiségbe. Ruházata semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a közeli palota szolgálószemélyzetéhez tartozik. Közül is azokéhoz, akik általában különleges, személyes szolgálatokat látnak el uruk körül.

            — Már vártam az érkezésed — felelte a díszes, óegyiptomi ruházatba öltözött fiatal férfi, és felállt a zsámolyról.

            A belépő rabszolga arcán döbbenet futott keresztül.

            — Vártál, uram? De hát percekkel ezelőtt, még magam sem tudtam, hogy eléd kell járulnom!

            Az úr gúnyos mosolyra húzta a száját. Elégedett volt a helyzet alakulásával. Minden aszerint történt, ahogy azt eltervezte.

            Sikerült hát felbosszantanom! — futott át a fején az elégedett gondolat, a szolga gazdájára gondolva.

            — Azért jöttél, mert a gazdádnak nem sikerült kideríteni, ki vagyok, és mit akarok tőle, nem igaz?

            A speciális feladatokat ellátó rabszolga csodálkozó szemei – ha ez egyáltalán lehetséges – még kerekebbre tágultak a döbbenettől. Aztán eszébe jutott a feladata, mellyel az ura megbízta. Gyorsan összeszedte magát.

            — Mit kívánsz a gazdámtól, uram? — tette fel kérdését, megkísérelve fenyegetőnek látszani.

            — Miből gondolod, hogy az orrodra fogom kötni, rabszolga?

            — A gazdám tudni szeretné, ki vagy, és miért szimatolsz utána — szegezte kérdését az előtte állónak a férfi, és a vállait borító vörös köpeny alá nyúl. A másik figyelmét nem kerülte el ez az óvatos mozdulat.

            Szélesen mosolygott rajta.

            Fegyvertelen volt ugyan, ám egyetlen gondolatának erejével is képes volt felnyitni az interdimenzionális teret. A hármas szegmenséből lehívhatott egy materializációs rendszerű fegyverarzenált, ahonnan a szekercétől kezdve a szubatomikus fegyveren át a csillagrombolóig bármit aktiválhatott. Akár anyaszült meztelenül is állig felfegyverkezett lett volna. Most azonban nem volt szüksége fegyverekre.

            Ő maga volt a fegyver.

            — Felelj vagy meghalsz! — kiáltotta a rabszolga, és a köpenye alól előrántott egy díszes egyiptomi tőrt.

            Használni azonban már nem maradt ideje.

            A korhű ruhába öltözött intruder félelmetes capoeira harcos volt. Az óegyiptomi rabszolga nem tudta ezt.

            A gyilok kirepült a kezéből. Még fel sem ocsúdhatott első döbbenetéből, amikor ellenfele, harcművészete táncos lépéseibe kezdett: jingázott.

Mire az egyiptomi támadásra szánhatta volna el magát, addigra Frank Santie hadnagy már fel is vetette magát a levegőbe. Mintha csak cigánykerekezni akart volna, a földön jobb kezére támaszkodva, két lábával fellendült a magasba, és gyomorszájon rúgta a férfit. Amikor az hétrét görnyedt a beléhasító fájdalomtól, Santie egy pördülő mozdulattal a levegőbe vetette magát. Lábaival átkulcsolta férfi nyakát, és megpördítve elhajította a rabszolga testét, mintha csak egy könnyű kis babzsák volna. Ugyanebből a lendületből átfordulva, egy jól megtervezett, lefelé irányuló rúgást mért ellenfele torkára.

            A rabszolga nyelő- és légcsöve a nyaki csigolyákkal együtt úgy roppant ketté, mint a törékeny piskóta egy kisgyermek fogatlan ínyei között.

            A hadnagy ekkor az élettelen test felé mutatott a bal kezével, és a testébe épített ultrahang implantjával elporlasztotta a tetemet.

            Dolga végeztével még utoljára szétnézett a díszes helyiségben. Álcázott harctechnikai csuklópántján ellenőrzött valamit, majd mentálisan aktiválta az IEC-páncélt. A felnyitott interdimenzionális tér négyes szegmenséből kirobbant az energia. A pánton keresztül kiszabaduló ezüstfekete olvadt fém, a gravitáció minden törvényét meghazudtolva körbefolyta az egész testét, hogy azon nyomban puhán, rugalmasan megszilárduljon rajta.

            A hadnagy kilépett a szabadba, és a maga láthatatlanságában sebes léptekkel elindult a közeli palota felé. A forró sivatagi levegő, és a pompázatos park csodálatos növényeiből felé áramló illat nem hatolhatott át a különleges xeolitpáncélzaton.

            A palotához érve megtorpant egy pillanatra az elétáruló szépséges látványtól. Egy meseszép, egzotikus virágot látott maga előtt, egy lengedező pálma árnyas lombja alatt.

            A gyönyörű ifjú rózsaszál – akinek tudomása sem lehetett arról, hogy figyelik –, fenékig érő, dús haját simogatta szórakozottan. Tekintete a messzeségbe révedt, tüzes, fekete szemeiből izzó szerelem sugárzott. A park rejtett árnyai alatt szerelmesét várta titokban.

            Santie azonnal felismerte a lányt. Kiismerhetetlen mosolyt küldött felé, majd sebesen megiramodott a palota irányába. Pár méterrel arrébb ismét megtorpant egy pillanatra, ahogy egy szolgálólányka keresztül ment láthatatlanságba burkolózott testén.

            — Te aztán gyönyörű vagy, angyalom! — füttyentett elismeréssel a mit sem sejtő lány után. Végignézett a rabszolgalány kifogástalan alakján, melyet egy pillanattal ezelőtt, rajta áthaladtában még kívül-belül meztelenül látott maga előtt.

— Egészséges, erős szíved van... és milyen szép piros — vigyorgott, és a lányka belső szerveiről ismét visszaterelte gondolatait a formás testére.

Hamarosan bent volt a palotában.

Pár pillanattal később meglátta a célszemélyt.

Megtréfállak egy kicsit, mielőtt visszamegyek, gondolta, és megvárva, míg a csinos, fiatal férfi egyedül lesz, odalépett elé.

Kinyújtotta a kezét egy csodálatos váza felé, mely ha megérhette volna azt a kort, amelyből a hadnagy érkezett, felbecsülhetetlen értékkel bírt volna.

Volna...

De sajnos nem érte meg. Millió darabra törve vágódott a férfi elé, aki értetlen képpel, rémülettel telve pislogott körbe az üres folyosón.

A kioltott interferencia végett nem hallhatta a tréfáskedvű IEC-katonából feltörő gúnyos kacajt.

 

*          *          *

 

Scott furcsa képet vágva nézett Tiarára. Kicsit zavarban volt ugyan, de volt még egy észrevétele, melynek kénytelen volt hangot adni.

            — Én sem szeretnélek megbántani, de annyit beszéltél itt a jóságról, tisztaságról, nemes cselekedetekről, ami rendben is van, „aláírom”... Azonban ezekbe valahogy mégsem fér bele az, amit a dűnék között láttam... Én nem mondom, hogy a sebhelyes Abdul nem érdemelte meg a halált, ezenfelül pedig az életedet mentetted, amikor megölted... de mégiscsak megölted!

            — De hát ő nem halt meg! — képedt el Tiara.

            — Mégis, minek neveznéd azt, ha valaki elég?

            A lány jóízűen felkacagott.

            — Abdult a féregjáratokhoz hasonlóan én is atomjaira bontottam.

            — És hogyan lehet így élni?! — világított rá Scott.

            — Szerinted mi minden egyes alkalommal meghalunk, majd feltámadunk, valahányszor csak a féregjáratba lépünk?

            — Gondolom, nem, de mégis... Az csak egy kis időre szól. No, de Abdul esetében?!

            — Az is csak egy időre szólt! Akár még hálás is lehet nekem... Lehetőséget kapott egy új életre, feledve az eddigi emlékeit. Ő nem újraszületik, mint csecsemő, marad az, aki volt. Csak éppen emlékek nélkül, tisztán, mint egy ma született bárány... egy másik dimenzióban. Ki tudja melyikben?

            — Minek a féregjárat, ha nélküle is képesek vagytok erre?

            Tiara megrökönyödve bámult Scottra:

            — Miért?! Ad egy: nélküle valóban csak Isten tudhatná, éppen melyik dimenzióba kerültünk... Ad kettő: te szeretnél emlékek nélkül magadhoz térni valami idegen helyen?

            — Hát nem igazán!

            — Akkor ezt megbeszéltük.

            — Ezt meg.

 

*          *          *

 

            A szomszédos helyiségben egyre többen voltak. A használaton kívüli műszereket egymásra pakolták, de még így is majd’ összetaposták egymást a szűk helyen, ahová ennyien betömörültek.

            Az egyik méregdrága ritka műszer megcsúszott egy másikon, amelynek előzőleg a tetejébe tették, de leesni nem tudott. A körülötte szorosan egymáshoz préselődő emberi testek akadályozták meg ebben.

Ha valaki láthatta volna őket, döbbenten csodálkozott volna rá a látványra. Körülbelül a szardíniák festhetnek így a dobozban: szorosan egymáshoz préselve, néma hallgatásba burkolózva.

Önelégült arcok bámultak egymásra mindenfelé, áhítatot, elégedettséget tükrözve.

Mindannyiak egy ultramodern technikai eszközt álltak körül, és a belőle kiszűrődő hangokat figyelték lázas izgalommal.

Mint türelmes pók a hálójában, tizenkét éve vártak az eljövendő eseményekre.

 

*          *          *

 

            Scott kifogyhatatlan érdeklődéssel fordult Tiarához. Arca kipirult az izgalomtól, hogy olyan dolgokat tudhat meg, amit rajta kívül senki más ember a Földön.

            — Hogy jöttök vissza az időből és az idegen bolygókról, dimenziókból? ¾ kérdezte.

            — Egyszerűen meghatározzuk mennyi időt szándékozunk eltölteni az adott helyen. Ennek leteltével megjelenik a féregjárat, bárhol tartózkodjunk is éppen. Beszippant és visszarepít minket a kiindulási pontra: a csillagromboló belsejébe. Így ha ellenséges területre tévedünk, és valamiképpen még a mentális erőinket is blokkolva gúzsba vernek idegen lények, hoppon maradnak. Eltűnünk a szemük elől egy feketén kavargó örvényben...

            — Csillagromboló — ízlelgette a szót Scott. — Ennek a nevében benne van egy utalás is...

            — Valóban... Képes bolygókat elpusztítani, ha a szükség úgy hozza. Ám erre még soha nem volt példa, mindössze biztonsági intézkedés. Sosem tudhatjuk kikbe, mikbe ütközünk űrbéli kalandozásaink során, amelyek esetleg komoly veszélyt jelenthetnének a fajunkra, vagy más fajokra nézve...

            Scott erős töprengésbe merült. Már jó ideje foglalkoztatta egy dolog, amely nem hagyta nyugodni.

            — És azt honnan a fenéből tudjátok, hogy ezek a pokol előszobájában tanyázó lények képesek kapuként használni a testet? Nem történhetett meg veletek, hisz megállapítottuk, akkor nem létezhetnél te sem!

            — Megtapasztaltuk egy bizonyos formában... Tudod, valamikor közöttünk is éltek hasonlóan fanatikus tudós elmék, mint köztetek. A ti tudósaitok közül néhány őrült fazon képes elkövetni olyan szörnyűségeket, hogy teszem azt beadja magának tesztelés előtt a feltalált orvosságot. Vagy éppen pusztító vírusokat alkot, amelyek Murphy asszony törvényszerűségét követve, előbb-utóbb rászabadulhatnak a világra. És még sorolhatnám az őrültnél is őrültebb dolgokat... Mi azért már itt is fejlettebbek, vagy talán helyesebb, ha inkább azt mondom: előrelátóbbak voltunk nálatok. A mi fanatikusaink úgy tették mindezt, hogy bebiztosították a fajukat minden káros következménytől, és nem estek neki „hübelebalázs” módjára! A tudósaink akkori tagjai... lévén, hogy nem tudhatták biztosra, mivel kerülnek szembe... olyan lakatlan bolygót kerestek egy távoli galaxisban, amelyiknek a környező bolygóin sem volt élet. Csak mintegy mellékesen jegyezném meg, ez nem is volt olyan egyszerű feladat!

            — Ennyire lakottak lennének a galaxisok? — képedt el Scott.

            — Ennyire... Tehát hosszadalmas kutatómunka után sikerült is találniuk egy ilyen bolygórendszert. Leszálltak az egyik, amúgy elég tűrhető életfeltételeket biztosító bolygón. Miután három önként vállalkozó tudós átlépett a csillaghajó féregjáratán abba a bizonyos előszobába, a romboló a többi tudóssal együtt azonnal felszállt, és sebesen elhagyta az egész bolygóövezetet. Így tudtukon kívül megakadályozták, hogy a fajuk megsemmisüljön, ha megkezdődik a kirajzás. Az a bolygórendszer pedig amúgy is lakatlan volt.

            Scott kilométer hiánnyal küszködött. Ismét kísértést érzett a sétára, de inkább uralkodott magán. Nem tudta meddig lesz még erre képes...

            — Hogy tartották egymással a kapcsolatot? — kérdezte. — Az egész kísérletnek semmi értelme nem lett volna, ha nem tudják meg, mi történik ott. Vissza már nem merészkedhettek, hisz’ az feleslegessé tett volna minden azt megelőző óvatoskodást.

            Tiara magyarázóan a férfi karjára tette a kezét.

            — Te is tisztában vagy vele, Scott, milyen mentális képességekkel rendelkezünk. Ezeknek egyike a telepátia, amely feleslegessé tesz minden más kommunikációs eszközt, s az egyetlen, amely bárhol használható, mindegy hány millió fényévnyi távolságra vagyunk egymástól.

            — És mi történt? — hajolt a lányhoz izgatott kíváncsisággal Scott.

            — Az maga volt a POKOL!!!

            — Azaz, az előszobája — ironizált a férfi.

            — Tudod, ezek után én nagyon nem szeretném megismerni a vendégszobáit...

            — Még nem tudom, mi történt, de van egy sanda sejtésem, úgyhogy azt hiszem teljes mellszélességgel támogatva osztom a nézeted!

            — Odaát — mesélte Tiara —, a sötét párába burkolózott fekete fákon, mélyvörös égen, és a fojtogató dögszagon kívül nem találtak mást... eleinte. Időnként átrepült felettük valami meghatározhatatlan... Először azt hitték alkonyodik, mert egyenletes homály uralkodott. Egyhangúságát csak itt-ott törte meg néhány, ki tudja honnan felszálló füstszerű ködgomolyag. Aztán hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy itt ez az általános. Mintha nem is követnék egymást nappalok és éjszakák...

            — Hátborzongató!

            — Az — jegyezte meg komoly hangon Tiara. — Aztán arra is hamarosan rájöttek, hogy nem csak azok a valamik... nevezzük eztán egyszerűen madárnak őket... élnek ezen a baljóslatú helyen...

            — Mi történt?

            — Miután átvészeltek egy vérzivatart... ezt értsd szó szerint... ráébredtek arra, hogy mindvégig figyelték őket. Akik hamarosan meg is mutatták magukat... De erre nincsenek szavak...

            Tiara sápadt volt, és minden porcikájában remegett.

            — Mi nem csak gondolatokat tudunk egymásnak továbbítani — folytatta a lány —, hanem valósághű képeket is, amiket aztán... ha történelmi jelentőségű... átadunk az utódainknak is. Innen tudok mindenről.

            — Nyugodj meg — húzta magához Tiarát Scott. A reszkető lánynak, most érdekes módon eszébe sem jutott tiltakozni.

            — Nincs semmi baj — felelte —, tudom folytatni.

            — Gondolom, erre a továbbításra azért van szükség — fejtegette Scott —, hogy az utódok, mint egyfajta kollektív tudatot, magukba örökítsék fajuk múltját, és ha szükséges, akkor még az ősök hibáiból is tanulhassanak, nem igaz?

            — De, lényegében igen — felelte immár nyugodtabban a lány.

            — Hmm... Egyfajta történelemóra... Tehát akkor elmondhatjuk: a saját szemeddel láttad az akkor történteket. Mint valami filmet...

            Tiara furcsán megmosolyogta a férfi utolsó mondatát.

            — Szeretnéd... szeretnéd látni te is? — kérdezte csendesen.

            — Meg tudod csinálni? — döbbent le teljesen a férfi.

            A lány bólogatott, Scott pedig vacillált: nem tudta eldönteni, akarja e látni... Aztán győzött benne a kutatószenvedélye, és a lehetőség, hogy valami olyat tapasztalhat meg így, amit senki élő ember ezelőtt...

            Hamarosan megértette, miért mosolygott a „film” szón, mint ahogyan azt is, miért remegett a félelemtől Tiara.

 

*          *          *

 

            A varázslat egyik pillanatról a másikra, mint egy ragadozó támadta le. Mire egyáltalán felfoghatta volna mi történik vele, már köszönőviszonyban sem állt a valósággal.

            A szoba hirtelen megváltozott körülötte. Egy mélyvörös égboltú idegen bolygó, félelmetes dimenziójában találta magát. A feje fölött elszáguldott egy szörnyűséges démoni lény, óriási, tizenöt-húsz méteres fesztávolságú bőrszárnyakkal, és irracionális, hosszan lenyúló rovarlábakkal. A lábak edzett férfikar vastagságúak voltak, ám a test méreteihez képest még így is törékenynek mondhatók.

Az öt pár lábat pengeéles, vastag, fémszerű szőrök borították, és huszonöt centis acélkemény karmok voltak rajta.

            Scott ijedtében ugrott egyet.

            Nyugi! Ne feledd, nem ott vagy! Csak látod, hallod, szagolod és érzed őket, de semmi több! Nem bánthatnak!!! — hallotta a fejében Tiara hangját. Ám a borzalmas élmény hatására mégsem tudott egészen megnyugodni.

            Aztán meglátott három különös öltözetű embert.

            Ezek a tudós Jabik lehetnek, gondolta.

            Azok, felelte Tiara.

            Az égből ekkor ragacsos, vérvörös eső kezdett hullani.

            Eső?! Hiszen ez VÉR!!! — szörnyedt el Scott, és öklendezni kezdett a borzalom édeskés, rothadó vérszagától.

            A következő pillanatban minden megmozdult körülöttük. A tudósok riadtan tekintgettek minden irányba. Scott nem különben.

            Érezte a félelmüket.

Meg a sajátját.

            Sötét árnyak jöttek elő a buja, éjfekete növényzetből, a penészgombákkal lepett fák és bokrok mögül. Scott szinte fuldoklott a dögletes szagtól, amely a testükből áradt. Elementáris erővel, szinte a bőrén és a zsigereiben érezte a belőlük kisugárzó elemi gonoszságot és vérszomjas kegyetlenséget. Megértette azt is, miért voltak tökéletesen biztosak benne a Jabik, és más fajok, hogy a pokol előszobájában járnak! Zsigerből érezte az ősi, elemi gonosz, a Sátán közeli jelenlétét, s uralmát e borzalom felett.

            Egy torz lény támadott először. A régi ábrázolások láthatták ilyennek a Sátánt.

Ám ez nem a Sátán volt.

A démonnak rémes vigyorba merevedett a pofája, melynek méretét egy késő krétakori T-rex is megirigyelhette volna. Az állkapcsa cápa módra járt ki-be, a hatalmas, görbe, hat sorban húzódó zöldessárga fogaival. Vérben úszó sárgás, állati szemeit érdes pikkelyek vették körbe. Acélos, kiálló karmokkal borított, patákban végződő lábait is pikkelyek fedték. A keze, a formáját tekintve az emberi kézhez hasonlított. Ám bőr helyett gennyedző, foltos pikkelyek lepték el, az ujjak végén legörbülő fekete, borotvaéles karmokkal.

A magasból egy ember nagyságú, sáskaszerű lény csapott le visítva, csattogtatva négy, borotvaéles lemezkékkel körülvett csáprágóját.

            Megszámlálhatatlan féle-fajta lény rontott a tudósokra. Kettőt azon nyomban széjjel is szaggattak. Undorító csámcsogás közepette, vértől csöpögő pofával zabálni kezdték a szétmarcangolt tetemeket, dühödten acsarogva a zsákmányon. Két szörnyeteg egymásnak esett a préda felett, ádázul tépve egymást. Az egyik dögből sötét, szinte fekete vér tört elő spriccelve. Teljesen bevadulva tépni, szaggatni kezdte saját magát, elevenen felzabálva önnön, rothadó húsát.

            A vértől iszamós fekete földből soha nem látott férgek és rovarok bújtak elő. Némelyik féreg – akárcsak rovartársaik – abszurd módon a levegőbe reppent. Félelmetes hangokat hallatva indultak meg a tudósok felé, és vetették magukat a harmadik férfire. Berágva magukat a testébe, köddé váltak, ahogy rajta keresztül átjutottak más dimenziókba.

            Ezért sietett úgy el a csillaghajó, gondolta Scott. Pedig nem is tudhatták, valójában mi is fog itt történni!

            Tisztelettel adózott az óvatos előrelátásuknak.

            Aztán a többi lény felreppent a levegőbe. Szédületes forgás után némelyik ektoplazmává, szellemalakká, mások sűrű, ragacsos fekete felhővé válva behatoltak a férfi száján és bőrén keresztül, hogy áthatolva rajta ők is elhagyják ezt a zárt dimenziót.

            A későn érkező lények már csak egy szétroncsolódott testet találtak, ami a harmadik tudósból maradt, és már használhatatlanná vált számukra az utazáshoz.

            Dühödten, egymással marakodva estek neki, hogy széttépjék a borzalmasan szétroncsolt, de felfoghatatlan módon még élő testet.

            Ekkor azonban különös dolog történt.

            A két halott tudós testéből kiszállt valami áttetsző, fehéres ködfelhő. Scott döbbenten látta, mindegyik felveszi a férfiak eredeti, de immár áttetsző alakját.

            Szellemek! — döbbent rá Scott a valóságra, ám sok ideje nem maradt a csodálkozásra. Felettük a vérvörös égboltozat hatalmas reccsenéssel, dobhártyarepesztő dördüléssel, és szemvakító fényességgel meghasadt, kettényílt. Habfehéren izzó fénylények özönlötték el e szörnyűséges, pokolbéli dimenzió világát.

            A haldokló férfi körül tömörülő lények pánikszerű, fülrepesztő sikoltozással menekültek. Amelyik az útjába került a lélegzetelállító látványt nyújtó fénylényeknek, kékes lánggal lobbant semmivé.

            Az angyali szerzetek gyönyörűséges arcocskájukkal rámosolyogtak a haldoklóra és a szellemekre. Néhány kézen ragadta a már halott tudósok szellemalakját. Kacagva reppentek át velük a meghasadt részen szikrázón, vakító fehéren ragyogó égboltozaton.

            Az egyik ilyen különös lény a haldoklóhoz lépett. Fehéren izzó törékeny kis kacsójával, végigsimított a vérbeborult torzó felett. A tudósnak megszűntek a kínzó fájdalmai. A lényecske leguggolva hozzá mosolyogva, türelmesen várta, hogy a férfi eltávozzon az élők sorából...

            Amint a tudós meghalt, Scott ismét a fogadó apró szobájában találta magát.

            A Jabi halálával megszűnt az „adás”...

 

*          *          *

 

            Tiara gyöngéd szeretettel nézett a megrendült dermedtségbe merevedett Scottra.

            — Szerinted, mik voltak ezek, ha nem Isten angyalai? — kérdezte csendesen, és letörölte az áhítat könnyeit a férfi arcáról. — És ugyan honnan tudhatták volna, mi történik ott, ha nem azok, akik?

            — Ér... értük... értük jöttek — dadogta megrendülten Scott. — Őrültséget követtek el, bűnt! Rászabadították ezeket a pokoli lényeket arra a világra, és mégis értük jöttek! Nem hagyták őket magukra!!!

            — Ők már csak ilyenek! — lehelte forró szeretettel a hangjában Tiara. — Nem volt helyes, amit a tudósok elkövettek, de magukat is feláldozva a népükért tették. Nem jutottak pokolra... Ez is amellett szól, hogy ez az előszoba elrettentésül, figyelmeztetésül szolgál... És persze bizonyítja Isten nagyságát. Mint ahogy azt is, mennyire nincs igazuk azoknak a „hívő” embereknek, akik különféle primitív szektákhoz tartoznak... amelyek kicsalják minden pénzüket... és fanatikus módon egy erőszakos, bosszúálló, hamis istenségben hisznek! Az ő kegyetlen „istenük” csak az intésre, a büntetésre képes, a jutalmat és dicséretet viszont már nem szórja ilyen bőkezűen, érdemeid szerint... Hibáztak a nevelésednél? Nem tanítottak tisztességre, becsületre? A jóságos mennyei Atya gyöngédséggel megtanít rá, s nem veri agyon érte a fejed! Nevelni csak gyöngédséggel, szeretettel, s nem fenyítéssel lehet!

A lány lemondóan sóhajtott. Szívből sajnálta ezeket a szerencsétlen álhitűeket, és ugyanakkor kétségbeesett, tehetetlen haragot is érzett irántuk.

— Ezek a szerencsétlenek képtelenek még csak felismerni is — folytatta —, hogy a „hitük” egyenlő az Istenkáromlással! Én ezt hiszem, ő azt hiszi... pedig a valóság teljesen független tőlünk! Csak részei vagyunk, nem pedig általunk van!

            — Sokan nem ismerik Istent... de azért nem lehet büntetni senkit, mert nem ismer valakit! — felelte erre csendesen Scott. — Ezért még senki nem kerülhet pokolra! Egyenesen abszurd, és rendkívül primitív elképzelés! Büntetni vagy jutalmazni csak az elkövetett tettekért lehet! Ezt Isten sem teszi másként, különben nem Isten lenne, és semmi esetre sem igazságos, jóságos atya! Ezek a szekták... miután sikeresen elhülyítették és kifacsarták... halálba taszítják az elcsábított tagjaikat. A mór megtette kötelességét, a mór elmehet. Lehetőleg három méter mélyre a föld alá!

            Tiara egyetértően bólogatott. Arca elsötétült egy pillanatra, az újfent rátörő haragtól. Minden porcikájában remegett a tehetetlenség érzésétől.

— A bosszúálló „istent” hirdetők, az istenhit mézesmázos álarca mögé bújó fanatikus szekta. Közelebb állnak a sátánizmushoz, mint az Istenben való hithez... A szerencsétlen elcsábított tagjainak... akik között sok tanult ember is van... sajnálatos módon nem elég kiforrott az intelligenciájuk ahhoz, hogy képesek legyenek ezt átlátni, felmérni... Sakk-matt... paradox egy helyzet... Valamilyen torz kreálmányt, egy vérgőzös, hamis istenséget imádnak, akit a csúnya Sátán szó helyett a szebben hangzó „Isten” szóval illetnek. Gondolván, így jobban elfogadja szánalmas kis hitüket a társadalom. Pedig az attól még az marad, ami! Ismered a mondást: ami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy jár, mint egy kacsa, úgy szól, mint egy kacsa, az bizony kacsa... mindegy minek is nevezed...

— Pedig többszörös bizonyíték van rá, mennyire nincs igazuk — legyintett Scott ingerülten. — Ők mégis ellentmondást nem tűrően, meggyőzhetetlenül és sokszor agresszívan kardoskodnak e vérszomjas, „istennek” nevezett karikatúrájuk mellett!

            Tiara szomorúan bólogatott.

— A halál közeli élményekre gondolsz?

            — Többek közt arra is — felelte Scott. — Olyan megdöbbentő esetek is előfordultak, melyek rendkívül beszédes módon, e primitív hitvilág ellen szólnak, és jókora fricskát nyomnak ezeknek a kegyetlen „istent” hívőknek az orrára! Jócskán elgondolkoztatják még a legvadabb, legmegrögzöttebb ateistákat is a világban...

            — Az ateistákat lehet — felelte erre jelentőségteljes hangsúllyal a lány —, de nem az álhívő, vakbuzgó fanatikusokat! Azoknak bármilyen bizonyítékkal is nyomj fricskát az orruk hegyére, inkább hagyják, hogy lecsavard, semmint csak egyszer is elismerjék a kézenfekvő tényeket!

            — Ezt én már nem vakbuzgóságnak nevezném. Még csak nem is fanatizmusnak — helyeselt bólogatva Scott, és gúnyosan elhúzta a száját. — Ha valakinek bizonyítékokat mutatnak be, nem egyet, nem tízet, de több százat, s az mégsem látja-hallja meg, arról a végén úgyis csak két dolog derülhet ki: vagy egyszerűen csak vak és süket... és te voltál a hülye, hogy ezt előbb nem vetted észre... vagy pedig ő maga az. Ergo: szürkeállomány helyett káposztalé lötyög a fejében.

            — Hmm... sarkalatos, de kétségkívül igaz — hümmögött Tiara.

            — Miért? Te mi másnak neveznéd az olyan embert, aki ugyan még nem járt New Yorkban, de te időt és fáradságot nem kímélve, megismerteted vele. Beszerzel neki minden írott anyagot, útikönyvet, térképet, esetleg még úti-filmet is a városról. Miután a gyagya végigrágja az egészet, a képén idegborzoló, ártatlan mosollyal kijelenti, hogy igazán szép munka, tetszetős, jól is hangzik, és milyen nehéz lehetett beszerezni... de ő akkor sem hiszi, hogy létezne ilyen város?!

            Tiara hangosan felkacagott.

Ehhez már ő sem fűzhetett hozzá többet.

 

*          *          *

 

            A sivatagban tombolt az égető forróság. Az emberek hatalmas ládákat pakoltak le a roskadozó tevék hátáról. Szellős öltözetük ellenére testüket vastagon lepte be az izzadság. Kezük alatt égett a lázas munka.

            A sátrak javarésze már állt, de még fel kellett húzniuk párat.

            Fáradtak voltak.

            Már a második tábort építették ki „erőltetett menetben” a kietlen sivatagban az elmúl két óra folyamán, de még nem pihenhettek. Ebben a táborban lesz a legtöbb sátor. A másikban mindössze kettőt kellett felhúzniuk.

            Itt még sok munka várt rájuk. Mindent elő kellett készíteniük, mielőtt az illusztris személyek megérkeznének, s a többiek is csatlakoznának hozzájuk Európából.

Az egyik sátornál különös figyelmet fordítottak a munkára, hisz ez lesz az ugródeszkája nagyszabású álmaik megvalósulásának. Hamarosan „vendége” lesz ennek a sátornak. Vendége, akinek a segítségével átírják a történelmet.

A munkások tudták, már forrongnak a hatalmas, sötét erők, felkészülve az eljövetelre.

Letörölték gyöngyöző homlokukat. Fájdalomtól sajgó tagokkal, de mégis lázas izgalommal dolgoztak tovább.

Ezért az álomért semmi sem volt nekik drága.

 

*           *          *

 

            Tiara szembefordult Scottal, és élénk magyarázatba kezdett:

            — Ha ismersz ilyen bizonyító erejű történeteket, akkor talán egy doktornő dokumentált esetéről is hallottál! Több, a klinikai halálból visszahozott páciense is beszámolt a halál közeli élményéről, mely szerint, mielőtt megindult volna abban a bizonyos alagútban, kiszállt a testéből, és látta maga alatt a műtőt. A doktornő titokban tett egy kísérletet, hogy bebizonyítsa mennyire lehet ezeknek a dolgoknak hinni.

            — Arra gondolsz — kérdezte Scott —, aki a műtő lámpájára felírt egy számot, amit csak a magasban, a mennyezet felől lehetett leolvasni? Hozzáteszem, aki azt a számot képes volt leolvasni, annak is létrára kellett állni... vagy megtanulni repülni!

            — Rá gondolok — bólogatott Tiara. — Pár hónap múlva a doktornő megfeledkezett erről a titkos akciójáról, amelyre a kétkedése sarkallta. Egy alkalommal rohamkocsival beszállítottak egy beteget, akit hosszú és keserves harc árán sikerült visszahoznia a műtős teamnek a klinikai halálból. Ez a beteg elmesélte élményét a doktornőnek. Értetlenül nézte, hogyan küzdenek az életéért. Hiába szólongatta őket, hogy közölje velük, semmi baja, még csak nem is hallották. Ekkor döbbent rá, hogy kívülről nézi magát, magasan a műtőasztal fölött lebegve. Aztán meglepve fedezte fel a plafonról függő lámpára írt számsort.

            Tiara jelentőségteljes pillantást küldött Scott felé.

            — Amikor a beteg ehhez a részhez ért az élménybeszámolóban — folytatta a lány —, a doktornő elsápadt. A számok egyeztek, pedig a felírásáról senki sem tudott. Legkevésbé ez a betege, akit röviddel a műtőbe vitele előtt szállítottak be a kórházba, teljesen eszméletlen állapotban. A doki ettől a pillanattól fogva hisz a halál közeli élmények valódiságában, és Istenben. A férfi elmesélte neki, hogy egy sötét alagút szippantotta magába, melynek a másik végéről erős, vakító fény áramlott be. Átérve az alagúton, régen elhunyt rokonai, barátai, és vakító fehéren izzó fénylények várták. Hatalmas szeretet vette körül. Olyan csodálatos érzések kerítették hatalmukba, melyeket nem tud szavakkal meghatározni. Élő emberként soha nem tapasztalhatta meg őket, holott harmonikus házassága, kiegyensúlyozott, boldog élete volt, és sokan szerették.

            Scott nem bírta tovább. Felpattant, és izgatott járkálásba kezdett.

            — Aztán ezek a fénylények közölték vele, hogy nem maradhat — vette át a szót. — Vissza kell mennie, mert még nem járt le az ideje. Érdekes mód, ebben a pillanatban sikerült a műtős teamnek életet lehelni a beteg testébe, aki sebesen száguldani kezdett visszafelé az alagútban. Rimánkodott a fénylényeknek, hadd maradhasson, de mindhiába. A dolog fintora, hogy a beteg nem volt hívő... pláne szektás... és lám, mégis a menny felé vitt az alagútja! Nem véletlenül, hisz jó embernek ismerte mindenki! Még nagyon sok eset lett dokumentálva, melyekből egyértelműen kiderül, ha jó ember vagy erre a csodálatos helyre visz az alagút, ahol szeretet és boldogság vár, s a rég elhunyt szeretteid, nem pedig egy barbár isten kegyetlen ítélete! Nesze nektek álhívők!

            Scott rendületlenül rótta a köröket. Tiara nem szólt rá semmit, pedig már kezdett beleszédülni, hogy ide-oda kapkodja a fejét. Megadóan tűrte.

— Az is magáért beszél a történetekben — folytatta Scott —, hogy az öngyilkosok, és rossz emberek alagútja egészen másféle helyre vezetett! Félelmetes sötétség vette körül őket, emberfeletti félelmek uralkodtak a lelkükön, miközben tudták, hogy borzalom vár rájuk az alagút végére érve. Aztán őket is sikerült visszahozni az életbe, ezért is lehetett dokumentálni a borzalmas élményeiket... Nem szívesen lennék azok bőrében, akiket nem engedett az Isten megmenteni... Rengetegen vannak, akik nem képesek elfogadni ezeket a dokumentált eseteket. Holmi víziókkal magyarázzák, ami akár igaz is lehetne, ha nem lenne minden esetben, szinte pontról-pontra ugyanaz! Pedig abban érdekes módon mindenki egyetért, hogy tömegesen ugyanaz a vizionálás nem létezik!

            — Ezzel csak a harmincnégy százalékos agyuk csekélyke kapacitását igazolják — szögezte le Tiara. — Teljesen lejáratják magukat azok előtt, akik képesek elszakadni az „Én vagyok a teremtés koronája, a világegyetem központja!” szindrómától. Nagy az Isten állatkertje... S több dolog van égen és földön, mintsem azt a fene büszke, nagybetűs EMBER képes lenne felfogni a kis agyacskájával!

            Scott töprengve nézett Tiarára.

            — Azon gondolkodom, ha van menny és pokol, akkor hogyan létezhetnek szellemek? Hiszen arra is vannak bizonyítékok, hogy létezik szellemvilág! A hit tanításai szerint azonban a két dolog valahogy mégsem fér össze egymással...

            — A bestseller mesekönyv szerint nem is! — világított rá Tiara, a beszédes ellentmondásokkal teletűzdelt bibliára célozva. — Ha meghalunk, bárhová tartson is a lélek, mindenképp távozik! Hogy létezhet mégis szellemvilág? Vegyünk egy-két példát. Valaki meghal, a testből kiszabaduló lélek azonban nem képes felfogni ezt! Szabad akaratával kitépi magát az alagútból, s itt ragad szellemként, hisz’ teste már nincsen. Szentül hiszi, hogy él, és nem érti, miért nem válaszol a kérdéseire senki, miért nem látják őt. Belőlük lesznek a kóbor lelkek, haragvó szellemek.

            — Képes kiszakadni belőle?! — döbbent meg Scott.

            — Hmm... Erről is szól a szabad akarat... A tudatos lélek azonban választhat is, ha úgy érzi, dolga van még a földön... noha sokat kockáztat ezzel! Isten megajándékozott bennünket a szabad választás lehetőségével, és... hacsak nem a pokolba tartunk... ebben az esetben is élhetünk vele... még ha ezzel rosszul döntünk is... Rengeteg szenvedést okoz magának azzal a lélek, ha itt marad. Azoknak az esete azonban, akik tudják, hogy meghaltak, s engedéllyel maradnak, eltér azokétól, akik kiszakították magukat az alagútból! Míg ők dolguk végeztével segítséget kapnak a visszatérésre, addig az engedély nélkül maradók... akik egy idő után persze ráébrednek arra, hogy ők már csak szellemek... nem tudnak visszajutni. Először csak elkeseredettek, aztán dühöngeni kezdenek.

            Scott lerogyott a lány mellé a gyékényre.

— Hmm... a szabad akarat... Nem szül mindig jó döntéseket!

— Igen, Scott... És itt lép életbe ismét az, amiről már beszéltünk. Isten nem kegyetlen zsarnok! Megadja nekünk a szabad választás jogát, még a halálunk pillanatában is. Maradni akarsz? Maradj, de sokat fogsz szenvedni, és nem biztos, hogy valaha is vissza tudsz jönni!

— És ennek valóban tudatában van a lélek?

— Az engedéllyel maradó igen! Az önkényes természetesen nem.

— Ezek az itt ragadt lelkek lennének hát azok a dühöngő szellemek, akikről annyit hallani?

— Ezek a lelkek nem akarnak ártani senkinek, csak kétségbeesettek. Azt akarják, hogy észrevegyék őket. Bizonyos emberek észlelik is némelyiküket... persze nem abban a formában, ahogy azt a szellem szeretné... Ők nem ártani akarnak, ezért bárhogy dühöngjenek is, igazából... klasszikus értelemben véve... nem őket nevezzük dühöngő szellemeknek. Persze ez nem kisebbíti a paranormális tevékenységeik félelmetes jelenségeit és erejét. Akikre te igazából gondolsz, azok a pusztító démonok… Ők az igazi dühöngő szellemek, akiknek valódi ártó szándékuk van. Persze vannak olyan itt ragadtak, akik gonoszak voltak már életükben is, miért éppen elhagyatottan, a halálban lenne ez másképp? Nem egyből a pokolba jutottak... abból az átjáróból senki sem képes kitépni magát... hanem reinkarnálódhattak volna, lehetőséget kapva még a tisztulásra... Ők nem sokban különböznek a pusztító, démoni szellemektől.

Scott tátott szájjal bámult Tiarára.

— Hogyan jutnak be ezek a démonok a mi világunkba?! — kérdezte döbbenten.

— Ó, megvannak a módszereik, elhiheted! Sokan játszadoznak a földöntúli erőkkel, mintha az csak holmi Monopoly volna. Némely’ ilyen szakavatatlan egyén... márpedig a valódi ismeretek hiányában még egy „szakértő” sem lehet eléggé szakavatott... szellemidézése által. Olyan helyeken is képesek azonban átbújni, ahol kisgyermek van a családban...

— Kisgyermek?! — kerekítette szemét Scott.

— A gyermekek még tisztán látnak mindent. Képesek olyan dolgokat is észrevenni, amelyekre a felnőttek már régóta vakok, nem fogékonyak. A gyermekek hatalmas és tiszta mentális energiákra képesek, amely születésük pillanatától fogva minden egyes fajnál adott. Csak aztán a civilizáció, és az úgynevezett racionális életre nevelés öli ki belőlük. Az ősember még képes volt olyan dolgokra, amelyekre a toronyházakban lakó, civilizált ember már nem... és itt nem csak a jobb szaglásra vagy hasonlókra gondolok… Mindannyian bizonyos fokú mentális erővel születünk... persze ez nem mérhető a Jabikéhoz. Ezenfelül pedig, mi Jabik már képesek vagyunk ezt megtartani, s a mikroba segítségével még fel is erősíteni. Ezeket a tiszta energiákat meglovagolva jutnak át ezek a dögök a mi világunkba. Nem minden esetben gyermeki képzelődés az, amikor a kicsik mumusokról beszélnek, és megmagyarázhatatlan módon félnek a sötétségtől...

— És az engedéllyel itt időző szellemek hogyan jutnak vissza?

— Sok esetben sehogyan... Amikor azonban a maradásukat kérik, ennek a lehetőségét is közlik velük — felelte Tiara. — Akad néhány, akinek sikerül segítőt találnia és elszakadhat ettől a világtól, de a legtöbb esetben ez sajnos nem így van.

            — Azért ezek az esetek is magukért beszélnek, nem gondolod?

            — Minden kétséget kizáróan! — értett egyet Tiara.

            Furcsa borzongás söpört végig rajtuk. Mindkettőjük lelkébe nyugalom költözött, mintha egy angyal simított volna végig rajta habszárnyával.

 

*          *          *

 

            A forró sivatagi homokban, mindössze apró, széllökés kavarta homokszemcsék jelezték az intuder érkezését. A harctechnikai-számítógép megfigyelőrendszere jelezte, közel s távol nincs egy teremtett lélek sem, ezért a férfi lekapcsolta a páncél modulját.

            Küldött egy mentális üzenetet a közeli oázis felé.

            Hamarosan egy alak körvonalai kezdtek materializálódni előtte. A számítógép már percekkel korábban jelezte a férfi érkezését.

            — Helló, Santie — köszöntötte a hadnagyot.

            — Ezredes!

            — Feladat?

            — Elvégezve.

            — Rendben — bólintott Don Bard, és megindult egy közeli homokbucka felé. A másik katona követte, hogy aztán letelepedjenek a tövébe.

Már több mint egy hete nem aludtak egy percet sem, a három hónapos beállítású kondicionálásuknak köszönhetően azonban nem éreztek fáradtságot.

            — Hamarosan munkához lát az ürge — kezdett bele az ezredes —, T.J. már a közelében van.

            — Mennyi időnk van még?

            — Már nem túl sok. De erről majd később még szót ejtünk, most mesélj!

            — Jelentem, uram, kielemeztem még a fingját is — vigyorodott el szélesen a hadnagy.

            Bard közelebb hajolt hozzá.

            — Hallgatlak, öregem.

            — Hát igen... valóban ő a hunyó — mondta Santie, és mindenről beszámolt az ezredesnek.

 

*          *          *

 

            Scottnak sikerült végre megnyugodnia. Mostanra valamelyest ki tudott szabadulni a borzalmas élmény hatása alól. Ismét elég erőt érzett magában arra, hogy tovább faggassa a lányt.

            — De hát ahhoz, hogy abba a szörnyűséges dimenzióba bejuthassatok, magas fejlettségi szinten kellett álljatok. Ez... mint több példa is mutatja... nemes lelkületet hoz magával. Miért van szükség akkor „elrettentésre”?!

            — A fejlett fajnak... amely képes behatolni a pokoli előszobába... a feladata elindítani a primitív népeket a fejlődés útján, amely nemesítve jellemüket, egyszer s mindenkorra távol tartja őket a valódi pokoltól. Sokan élnek a galaxisokban, de némelyik faj jellemrajza még mindig hagy némi kívánnivalót maga után... Sajnos az is tény, hogy még az ő tetteik sem mérhetők az emberi kegyetlenséghez és gonoszsághoz... Az ilyeneknek szól az elrettentés. Az olyan fajoknak, mint amilyen a tiéd is, Scott, akiket civilizáltunk már, akikkel egyszer, ha eljött az ideje ténylegesen is felvesszük a kapcsolatot, és figyelmeztetés gyanánt átadjuk nekik ezt az „élményt”...

            — Nem lenne célravezetőbb előbb megtenni ezt, hogy meg tudja a sok barbár, primitív barma, mivel játszik?! — győzködte kétségbeesetten a férfi.

            Tiara szomorúan lehajtotta a fejét.

            — Sajnos még ezt is ki kell érdemelni...

            Scott csendes haragot érzett a saját faja iránt.

            — És mi történt ezután? — utalt az imént tapasztalt szörnyűségekre.

            — Ezután a népem lezárta azt a bolygóövezetet. Figyelmeztette a többi fajt is a fenyegető katasztrófára, mely megtörténhet, ha a közelébe merészkednek. Ajánlották, lehetőleg kerüljék el még a galaxist is, biztos, ami biztos...

            — Gondolom, nem köszönték meg nektek...

            — Tévedsz! — felelte a lány. — Ebből mindannyian sokat tanultak, és közelebb kerültek azokhoz a kérdésekhez, amelyek minden gondolkodó lényt foglalkoztatnak az Univerzumban...

            — Minden bolygónak megvan tehát a saját pokla — konstatálta Scott. — De akkor eltérések is lehetnek köztük nem?

            — Ne reménykedj! Az eltérések elenyészők, úgymond az adott fajhoz igazodnak... — lombozta le Tiara. — Ezt követően vették fel velünk a kapcsolatot azok a fejlett szuperlények, akiket már említettem. Az ő technológiájuknak a segítségével, immár biztonsággal hatolhattunk be újra ezekbe az előszobákba. Megbizonyosodhattunk róla, hogy e dimenziók természete minden bolygón adott, ahol lehetőség van az életre, akár kialakult már, akár csak fog...

            — Hát azon a bolygón már nem fog... — jegyezte meg szomorúan Scott.

            — Nem — felelte a lány. — Sőt, a környező bolygókon sem. Erről a fénylények... Isten?... gondoskodnak.

            — Miért nem zavarták egyszerűen csak vissza azokat a fenevadakat?

            — Ki tudja? Isten útjai kifürkészhetetlenek... Talán abból az indíttatásból, hogy „Adjuk meg az ördögnek, ami az ördögé!”... Ki tudhatja ezt?

            — Miért van szükségetek egyáltalán csillaghajókra, ha saját, „külön bejáratú” féregjáratokkal rendelkeztek? — érdeklődött Scott, és kedvesen cirógatni kezdte Tiara kezét. A lány nem tiltakozott.

            — Erre főként az áttelepülés miatt van szükség. És persze sok más, javarészt kényelmi szempont miatt is, de ebbe most ne menjünk bele...

            — Gondolkodom már egy ideje valamin... — mondta kis szünet után Scott. — Az egyiptomi mitológia néhány ránk maradt epizódja véreskezű, sokszor perverz, vérfertőző kapcsolatokat fenntartó istenségekről beszél. Ez sehogy sem fér össze az általad rózsaszínbe öltöztetett, és nemesen Építőknek nevezett fajtársaiddal. Itt valami erősen sántít... Mi az igazság, melyik verzió az igaz?

            Tiara sejtelmes mosollyal nézett Scottra. Nem sértődött meg azon, hogy a férfi gyanúsnak találta az elmondottakat faja nemességéről. A férfi tanulmányai valóban másfajta istenségekről beszélnek.

            — Érthető a kétkedésed, de mindjárt világosan fogsz látni és érteni mindent! Említettem, hogy a fajom nem szándékozott maximálisan beavatkozni a fejlődésetekbe, több okból sem... Úgy kellett alakítanunk a fejlődéseteket és a történelmeteket, hogy közben előrelátóan gondolnunk kellett a későbbi, s ezzel magától értetődően fejlettebb értelmi szinten álló korok embereire is. Erre a legkézenfekvőbb megoldásnak az bizonyult, hogy az azokból a korokból fennmaradó tudnivalókat, javarészt maguk az „istenek” gyártsák. Szántszándékkal sárral dobálva magukat, és ezzel sok kitalált hülyeséget hagyva az utókorra.

            — Mi értelme volt mindennek?!

            — Nem volt szabad az újabb korok számára túl tökéletes világot mutatniuk, hiszen például a mai kor embere logikusan gondolhatott volna idegenkezűségre! Sok mai ember... hogy mást ne mondjak Erich von Däniken... így is egyértelműen földönkívüli jelenlétre gyanakodott Egyiptommal, meg persze sok más dologgal kapcsolatban is. Hozzáteszem: briliáns logikával... Sok mindent, akár rosszat is eredményezhetett volna, ha az emberek egyértelműen tudják, földönkívüliek alakították a történelmüket. Ráadásul tovább fejlődnötök magatoktól kell, ahogy minden más fajnak is...

            — Akkor lényegében ezzel is minket védtetek?

            — Javarészt igen...

            — Másrészt pedig... gondolom azért... mert, mint mondtad, még rettenetesen messze állunk attól, hogy a galaktikus szövetségetekbe tartozzunk.

            — Az emberiség nem érett meg még a kapcsolatfelvételre és a „kozmikus tudásra”... s még sokáig nem is fog... — felelte Tiara.

            — Miért maradtak itt a Földön a néped tagjai?

            — Ó, azért sokan elmentek ám a féregjáraton át... Akik mégis maradtak azért tették, mert amíg csak lehetséges, szemmel akarták tartani az „elültetett mag” fejlődését. Keveredtek az emberi fajjal... ami kozmikus szinten is az egyénre bízott szabad döntés joga... azaz már családjuk volt. Jobbnak látták, ha a Földön maradnak velük.

            — Ezek szerint magukkal is vihették volna őket?

            — Persze — bólintott Tiara. — Igaz, némi átalakítás után, hogy életben maradhassanak a mi bolygónkon.

            — ÁTALAKÍTÁS?!

            — Nem kell ám semmi rosszra gondolni! Ezt a különleges eljárást igénylő beavatkozást maga a Központi Agy végezte volna el, alkalmassá téve az emberi szervezetet a mikroba befogadására, s aztán feltöltve vele. Amíg még én is a többi Jabi között voltam, ez nem történt meg egyetlen esetben sem. Erre különleges indok kell, akárki nem kaphat ekkora hatalmat a kezébe! Ki kell érdemelni... s még akkor is megfontolandó...

            Tiara elhallgatott. Olyan elgondolkodó képet vágott, Scott nem állhatta meg, hogy rá ne kérdezzen.

            — Egy ideje nem hagy nyugodni valami... — felelte csendesen a lány. — Az ismeretségünk kezdetére gondoltam vissza...

— Éspedig?

— A megérzéseid... — hagyta függőben a mondatot Tiara.

            Scottba mintha villám csapott volna a felismeréstől. Meredten nézett a lányra, majd mint akit rugóból lőttek ki felpattant.

            — Szerinted én is... Lehetségesnek tartod?

            — Elgondolkodtatott, hogy olyan könnyedén kapcsolódtál rá az agyhullámaimra, amikor megmutattam neked azt a dimenziót. Aztán eszembe jutottak a beszélgetéseink a találkozásunk elején, és bevillant, amint többször is megemlítetted a megérzéseidet...

            Scott rendületlenül rótta a köröket.

            — Megáll az eszem! Megáll az eszem!

            — Higgadj le — nézett rá mosolyogva Tiara. — A piramisban majd kiderítjük, te is a mi leszármazottunk vagy-e! Ha pedig igen...

            — Ha igen? — csapott le a szóra Scott.

            — Akkor bizony fel fogunk ébreszteni!

            Scott percekig némán rótta a kilométereket, majd lihegve rogyott le az őt árgus szemekkel figyelő lány mellé.

            — Mesélj nekem arról a legendáról is — kérte Tiarát némiképp lehiggadva.

            — Nem tudom, mikor és hogyan kapott szárnyra, mint ahogy azt sem, mikor alakulhatott meg a Hit Őrzőinek Szövetsége. De hogy miattam jöttek létre, és a legenda rólam szól, az biztos...

            — Minden erre vall, ez igaz, de mégis mitől vagy benne ennyire biztos?

            — Mitől? Attól, hogy én vagyok Shi’reé!



[1] Korán: Mekkai szura, 20.

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: LXXXIX.

[3] Egyiptomi Halottaskönyv: XC.

[4] duár – házhely (arab)

[5] ruina – rom (lat.)

[6] miazma – a régebbi felfogás szerint a levegőt egészségtelenné tévő anyag; a vízből, talajból kiáradó, betegséget, ragályt okozó párák, gőzök (gör.).

[7] protoplazma – mindennemű állati vagy növényi sejt élő anyaga; főként fehérjékből álló félfolyékony, színtelen, nyúlós tömeg (ném.< gör.).

[8] ektoplazma – a citoplazma külső része; a citoplazma (gör.) a protoplazmának alapállományszerű, főleg fehérjékből álló, hígan folyó része (gör.).