BONUSZ

 

 

„Defficile est saturam non scribere!”[1]

 

 

Fejezetek a fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnő életéből

 

 

A

z enyhe tavaszi napon, Boston közelében, a madárcsicsergéssel és nyíló virágok illatával fűszerezett parkban két alak ült egy padon. A kellemes, andalító környezetből, mit sem érzékelve, lázasan beszélgettek.

A fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnő legújabb művészeti alkotását tartották a kezükben.

— ... és nézze ezt a szédületes ecsetkezelést, miniszterelnök úr — lelkendezett műve felett a fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnő. — Egyszerűen lélegzetelállító, nem gondolja?

— Ó, dehogynem, kétségkívül! — vágta rá a miniszterelnök úr, és mintegy saját állítását megerősítve akkorát bólintott, hogyha a fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnő el nem kapja, leesett volna a padról.

A férfire a hirtelen mozdulattól rátört a csuklás, és akadozva, levegő után kapkodva így szólt:

— Ön egy... (hukk)... iga... (hukk)... igazi... (hukk)... Picass... (hukk)... o... (hukk-hukk)...

A miniszterelnök úr látta a híres és nevezetes, világhírű festőnő fejnek látszó képződményén, hogy nem érti. Szinte láthatóan csikorogtak a fejében az imitt-amott fellelhető rozsdás vaskerekek, ahogy az előző mondatán töri a deformált fejét.

— Pikkász... pikkász... — morzsolgatta magában a szót. Kis híján megkérdezte, hogy akkor most kártyázunk vagy festünk, de még idejében visszavonulót fújt, mert nem akart hülyébbnek látszani annál, mint amilyen...

Aztán hirtelen felragyogott holdvilágképű arca, ahogy felismerés gyúlt a fejében.

Pikkász, ó! Megvan, ez biztos valamilyen új festői technika lehet! — gondolta, majd leereszkedő hangon, mintegy magától értetődően így szólt:

— Ha ön mondja, miniszterelnök úr...

— Igazán érdekes ez a kompozíció — taglalta tovább a miniszterelnök —, ahogy a sárban dagonyázó sajtdarab körül rajzanak azok a szőrös lábú rovarok... — de nem tudta tovább ecsetelni a látványt, mert most a fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnőn volt a csuklás sora.

— Az a sajtdarab a lenyugvó nap az óceán felett — közölte vészjósló hangon, fenyegetően. — A szőrös légylábaknak titulált rovarok pedig, az alkonyi félhomályba burkolt pálmalevelek, uram!… Talán nem ismerte fel?!

— Ó, kétség nélkül, kétség nélkül! — helyeselt gyorsan, bólogatva a miniszterelnök, és egy hevesebbre sikeredett bólintás után, most kivételesen sikerült is neki hátrafelé leesnie a padról.

A világhírű és fergetegesen híres festőnő megértően bólogatott, és mélázva nézett a gyönyörűséges ívvel landoló férfi után.

Hirtelen árnyék vetült rá. Meglepetten kapta fel híres fejét, hogy megnézze, ki merészeli az ő fenséges személye elől eltakarni a napot. Két férfit pillantott meg maga előtt. Meglepetten pislantott egyet.

— El... elnök úr! — dadogta döbbenten a megtiszteltetéstől, amint az egyik férfiben felismerte személyes jó barátját, az Egyesült Államok közismert elnökét, aki majdnem olyan híres volt, mint ő.

A miniszterelnök úrnak éppen ekkor sikerült kimásznia a pad alól. Helyes kis porcicák raktak fészket nyávogva gyérülő hajában, és csak két foga törött ki.

— Ááá! Hát ön is itt van? — nézett a négykézláb álló férfire az amerikai elnök, és szórakozott mozdulattal megsimogatta az egyik porcicát, mire az lázas dorombolásba kezdett, és elégedetten összegömbölyödött a miniszterelnök úr fején.

— Hadd mutassam be önnek a miniszterelnök urat — fordult az Egyesült Államok elnöke a mellette álló, és érdeklődéssel figyelő férfihez.

A miniszterelnök végre teljesen kimászott a pad alól. Egy laza sicc felkiáltással, nyegle mozdulattal elhessegette a hajában tábort vert macskákat, s hiányos fogazattal mosolyogva nyújtotta kezét az ismeretlennek. A fantasztikusan híres és nevezetes festőnő azonban mérges kirohanással megelőzte.

— Előbb a hölgyeket illik, nemde? — mordult rá az amerikai elnökre, és a padról felugorva, hatalmas pukedlizás közben durván elterült a murván.

Az Egyesült Államok elnöke gyönyörködve nézte a hibátlan landolást, és elgondolkodva bámulta egy ideig a zihálva heverésző festőnőt. Majd némi tanakodás után lenyúlt, és terebélyes hajánál fogva felrángatta a földről. Kósza mozdulattal lesodorta a nőszemély felrepedt bőrének sebéből a beleragadt apró kövecskéket, és megpróbálva túlkiabálni a fantasztikusan híres és nevezetes festőnő üvöltését, így szólt:

— Uram, hadd mutassam be önnek, a fantasztikusan híres és nevezetes, világhírű festőnőt, Rominát!

— Ramónát! — helyesbített a világhíresség, és elegáns mozdulattal egy nagyot köpött, hogy megszabaduljon a szájában felhalmozódott vértől.

— Elnézést! — szabadkozott bakijáért zavartan az elnök.

— Nem tesz semmit! — legyintett nagyvonalúan a hírneves festőnő. — Az úr bizonyára ismer engem! Engem mindenki ismer! — szögezte le, kihangsúlyozva az „engem” szót, és lesajnálóan, sértődötten keresztülnézett az elnökön, mintha az ott sem lenne.

— Amúgy hívjon csak Romynak, de szólíthat akár művésznőnek is. Mindenki ezt teszi — vonta meg a vállát flegmán, majd elgondolkodva pillantott fel az előtte álló idegenre.

— Nagyon ismerős az arca — felelte rezignáltan. A következő pillanatban felcsillant a szeme. — De hiszen én ismerem önt!

Heves bólogatásba kezdett, beterítve a sebéből kipotyogó véres kövecskékkel az előtte álló férfiakat.

— Maga az, fenség? — kérdezte választ sem várva, ellentmondást nem tűrően.

— Fenség?! — kérdezett rá érdeklődéssel hangjában az idegen. — Kire tetszik gondolni egész pontosan, hölgyem?

— Nem tetszik, de gondolok...

— Helyesbítek: kire nem tetszik gondolni, művésznő?

— Senkire... azaz mindenkire... azaz... Jaj, ne zavarjon már itt össze! Hát bolond maga?

— Ééén?! Én nem...

— Na ne mondja!... Én akkor is ismerem ám magát, Sándorkám!

— Honnan tudja a nevem?! — döbbent le teljesen a férfi.

— Jaj, kérem! Önt mindenki ismeri, hisz’ majdnem olyan híres, mint én!

— Mint ön?...

— Hááát! Maga Nagy...

— Nem, asszonyom, én Kiss vagyok.

— Hááát? Most, hogy így mondja... — nézett végig gúnyosan a férfin, deréktól lefelé, a fantasztikusan híres és nevezetes festőnő.

— Nem tud ám engem átverni — folytatta —, mert én ám nem csak fantasztikusan híres, de majdnem annyira okos is vagyok! — szögezte le kategorikusan, majd ezen a kijelentésén némileg elgondolkodott...— Ön Nagy Sándor, azaz III. Alexandrosz, makedón király és hadvezér, nem?

— Nem, művésznő! Én doktor Kiss Sándor vagyok, magyar származású, és az önök új pszichiátere...

 

 

(Charlize O’Quinn)



[1] Defficile est saturam non scribere! – Nehéz szatírát nem írni! (Iuvenalis)