1.
Bár visszakapnám nevemet a szellemektől!
Hogy egy percre se feledjem.”[1]
A |
forró, szélkavarta homokban tisztán látszottak a menekülő lábnyomai. Kétségbeesetten rohant, tüdeje pattanásig feszült. Nem vesztegette az időt azzal, hogy hátrapillantson. E nélkül is tudta, üldözői ott lihegnek szorosan a sarkában. Elkeseredetten rohant tovább egy pillanatnyi megállás nélkül.
Az életéért futott.
A szája és orra telement homokkal. Szemét égetően karistolták a finom szemcsék, de nem törődött semmivel. Versenyt futott az idővel.
Kiért a sivatag szélére, ahonnan végeláthatatlanul, mint egy jóllakott hatalmas vadállat, terült el a félelmetes homoktenger. Ez azonban cseppet sem késztette megállásra.
Látszott, tudja hová tart.
Összeszedve minden maradék erejét, lángoló tüdővel rohant tovább. Tudta, nem adhatja fel. Nem torpanhat meg egy pillanatra sem, ha kedves az élete.
Hirtelen, váratlanul elvágódott.
Kész, vége, gondolta, neki befellegzett, kíméletlenül elkapják üldözői.
Miközben elesett, páni félelmében felsikoltott...
* * *
Tiara Forrest leizzadva ébredt saját sikoltására. Homlokát törölgetve ült fel az ágyában. Fáradtabbnak érezte magát, mint amikor lefeküdt.
Rápillantott az órára: 05:12. Nincs értelme visszafeküdni, nyolc harmincra van bejelentve dr. Adam Holbrookhoz.
Nyúzottan kibújt az ágyból. Kiment a konyhába, hogy elkészítse magának elmaradhatatlan reggeli kávéját, és összeszedje magát a találkozóra.
Rémálmai lassan egy éve kínozták. Pár nappal ezelőtt jött vissza New Yorkból, ahová egy ismerősét kísérte el.
Marge befutott szobrász volt. Tiara vele tartott a kiállítására. Éjszaka jött visszafelé egy gép Miamiba, amelyet még sikerült elkapniuk. Úgy döntöttek, alszanak egy keveset az úton hazafelé.
Tiara arra ébredt, hogy Marge kétségbeesetten rázza. Mentegetőzve közölte vele: rémisztően sikoltozott. Kénytelen volt elmesélni neki, hogy a rémálmok közel egy éve, az apja halála óta tartanak. Teljesen tönkreteszik az életét.
A gépen az utasok – akik előzőleg szintén aludtak – szemrehányó pillantásokat lövelltek felé. Mintha az lenne a legjobb szórakozása, hogy vadidegen embereket riasztgat fel legédesebb álmukból sikoltozásával.
Részletesen elmesélte álmait. Marge ekkor megadta egy neves pszichiáter-hipnoterapeuta címét. Megígértette vele, amint hazaérnek felveszi vele a kapcsolatot. Tiara nem hitt az ilyen hókuszpókuszokban. Belátta azonban, nincs sok választása. Ha nyugodtan akar élni, a leggyengébb szalmaszálba is bele kell kapaszkodnia.
Marge elmesélte, hogy járt nemrégiben. Ő is elég rosszul aludt az utóbbi időben. Őt ugyan nem üldözték rémálmok, viszont a kialvatlanság miatt erős fejfájás gyötörte. Orvosától kapott egy hatásos altatót. A doki figyelmeztette, semmiképp ne vegyen be belőle többet egy szemnél. Nagyon erős a gyógyszer. Estére Marge feje megint fájni kezdett. Úgy döntött – figyelmeztetés ide vagy oda – ő bizony bevesz az altatóból három szemet. Másnap fontos találkozó várt rá. Alaposan ki akarta aludni magát. Reggel tökéletesen kipihenve ébredt. Gyorsan összekapta magát. Rohant az ügynökéhez a mára megbeszélt találkozóra. Lelkesen mesélni kezdte neki, milyen klassz orvosságot kapott. Nem csak úgy aludt tőle, ahogy már évek óta nem, de a fejfájása is elmúlt. Az ügynöke megértően bólogatott, és csak annyit kérdezett: „Jó, jó, de hol voltál tegnap a megbeszélt találkozó helyett?”...
...Tiara felhajtotta az időközben elkészült kávéját, és bement a fürdőszobába...
* * *
— Doktor úr! Mrs. Forrest megérkezett. Beküldhetem? — szólt a csinos, középkorú asszisztensnő a telefonba. Pár másodperc múlva közölte Tiarával, a doktor úr várja.
A rendelőbe belépve a nő egy magas, a negyvenes éveinek elején járó, enyhén deresedő halántékú, jólszituált úriembert látott maga előtt. Elegáns, ám kissé konzervatív szürke öltönyt viselt. Épp a nyakkendőjével küszködött.
— Miattam nem szükséges visszavennie a nyakkendőjét, dr. Holbrook! Különösen meleg napra virradt ma Miami — mondta kedvesen Tiara. A férfi hálás szemeket vetett rá. Abbahagyta nyakkendője igazgatását, de meglazítva azért magán tartotta.
— Van ugyan légkondicionálásunk, de azért így mégiscsak kényelmesebb. Köszönöm!
Tiarához lépett és megvárta, hogy a lány kezet nyújtson neki, majd bemutatkozott.
— Mrs. Tiara Forrest vagyok! — mutatkozott be a nő is. Leült egy kényelmes fotelbe, amit a doktor felkínált.
A férfi elégedetten pillantott végig egzotikus szépségű új betegén. Nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg:
— Ilyen fiatalon férjnél van, asszonyom?! Hiszen ön nem lehet több tizennyolc évesnél. Talán épp a házassága miatt vannak problémái, hogy engem felkeresett?
— Sajnos nem tudom megmondani, hány éves vagyok. Azonban biztosíthatom önt, doktor úr, már rég elmúltam tizennyolc. Körülbelül... olyan harminc lehetek...
A férfi meglepetten nézett a sugárzó fiatal teremtésre, akinél kifinomultabb szépséggel még nem volt módja találkozni. Olyanról pedig végképp nem hallott még, hogy valaki ne tudja hány éves. Hacsak...
A fiatal nőt nem lepte meg a doktor döbbent arca. Volt ideje hozzászokni hasonló reakciókhoz az évek során. Az emberek nem is azon csodálkoztak a legjobban, nem tudja pontosan hány éves lehet. Azonban hiába múlt felette is az idő ugyanúgy, mint bárki más felett, ez mégsem látszott meg rajta.
— Nem a házasságommal vannak problémáim, doktor úr! — felelte. — A férjem közel egy éve elhunyt. Elég idős volt, s a szíve is sokat rendetlenkedett. Minden gondos és szakszerű ápolás ellenére is sikerült legyőznie őt a szívbetegségnek. A férjem, tulajdonképpen nem is a férjem volt, hanem az apám...
A doktor akarata ellenére csuklott egyet a meglepetéstől. Sok furcsa embert látott már élete során a hivatásának köszönhetően. Ez a különös nő azonban, a még különösebbnek ígérkező életével túltenni látszott mindegyiken. A férfi visszaerőltette magára pókerarcát. Szentül megfogadta, hangozzék el itt bármi, többé ma már le sem veti.
Tévedni emberi dolog.
— A történetet csak úgy tudja megérteni, ha az elején kezdem. Pontosan tizenkét évvel ezelőtt kezdődött. De akár úgy is mondhatnám, hogy végződött...
A doktorról, mintha lefoszlani látszott volna a pókerarc.
¾ Tudja, doktor úr, a tizenkét évnél régebbi életemből nem emlékszem semmire.
— Ezen okból keresett fel engem, nem igaz? — csapott le a mondatra a férfi. Épp kezdett volna megelégedni magával, hogy végül mégiscsak sikerül megtalálnia az ésszerű kapaszkodót, amikor a nő a válaszával ismét kibillentette lelki egyensúlyából.
— Nem... Azért kerestem fel önt, uram, mert amióta az apám meghalt, szörnyű rémálmaim vannak — felelte Tiara. Szórakozottan játszadozott a nyakában függő, különös formájú, kristályszerű anyagból készült medállal. — Ráadásul „mellékhatása” is van: „idült paranoia”.
A doki „vérprofi” volt a maga területén. Tiarát első pillantásra teljesen normálisnak ítélte. A hangsúlyából és félmosolyából rájött, a nő bizonyára csak viccel. Azonnal vette a lapot. Belement a játékba.
— És ez miben nyilvánul meg? — kérdezte komolyságot mímelve. Tiara válasza azonban ismét meglepetést okozott neki.
— Amióta az eszemet tudom... azaz tizenkét éve... mindig volt egy olyan érzésem, mintha állandóan követne valaki. Persze, ezt sosem tudtam bizonyítani... A végén már magam sem voltam biztos benne, nem képzelődöm-e. Aztán igyekeztem nem foglalkozni vele tovább. Noha az érzés sosem szűnt meg. Így teltek el hosszú évek, egészen a rémálmaimig. Amióta ezek kínoznak, a paranoid érzés csak tovább fokozódott bennem... Persze, bizonyítékom most sincs semmire.
— Hangokat szokott hallani?
— Persze, hogy szoktam. Nem vagyok süket!
Az orvos meglepetten nézett a nőre. Ám rögtön rájött, csak ugratja.
— Úgy értem — kezdte teliszájjal vigyorogva —, gyakran előfordul-e az, hogy távoli hangokat is hall?
— Nagyon gyakran, doktor úr! — bólintott komolykodó képpel Tiara. A doktornak volt egy olyan különös érzése, a nő megint csak ugratni fogja.
— Hát, ha ez így van, akkor ez elég súlyos eset. Komoly odafigyelést igényel. Mikor szokott ez önnel előfordulni?
— Valahányszor, amikor telefonálok!
— Jó! — nevetett fel az orvos, kezeit megadóan feltartva. — Tehát hangok nincsenek. Követés van. Erre majd még visszatérünk a későbbiekben. Előbb lássuk a fő problémát.
Tiara elmesélte a rémálmait, ahogy menekül a sivatagon keresztül valakik elől, akik szorosan a nyomában vannak. Mindig saját sikoltozására ébred, hevesen dobogó szívvel, teljesen leizzadva.
Eleinte csak homályosan látta maga előtt ezeket az alakokat, akik mintha szoknyát viseltek volna. Valami különös fejdísz volt rajtuk...
Arra gondolt, talán kiltet[2] viselő férfiak lehetnek. Még Skóciába is elutazott, hátha ott sikerül magáról kiderítenie valamit. Egyre biztosabb volt benne, az álmok a tizenkét évvel ezelőtt elveszett életével lehetnek kapcsolatban.
Első útja a félmilliós fővárosba, Edinburgh-be vezetett. Bejárta a legnépesebb várost és elővárosait, Glasgowt is. Még a felföld eldugott falvaiban is megfordult. Kellemes meglepetésként érte, hogy még ma is beszélt nyelv a skót és az ősi kelta!
Tiara gondolatban visszaszáguldott Skóciába, ahol a hiábavaló kutatás ellenére is csodálatos heteket töltött el. Felidézte magában a festői tájakat, a barátságos, kedves embereket, akiket kutatóútja során volt szerencséje megismerni. Az emberek zöme az alföldeken és a tengerpart egyes szakaszain él. Így sok a szabad terület, ahol a természet zavartalanul burjánzik.
A Déli-felföldön a szomszédos Anglia hatása érződik. A hangulatos dimbes-dombos tájat – amerre csak a szem ellát – illatos, üde rétek borítják. Itt található a világhírű szövetéről ismert Tweed termékeny völgye is.
A központi lapály ad otthont a skót lakosság négyötödének. Itt található az ország két legnagyobb városa, Edinburgh és Glasgow, s a két rivális futballcsapat a Celtic és a Rangers is.
E helyen fekszik festői szépségű erdőkkel körülfogva a kétszázharminc méter mély, közel negyven kilométer hosszú, és csak néhány száz méter széles híres-hírhedt Loch Ness-i tó. Sötét, jéghideg vize és a parton elszórva álló, rideg, romos, és baljóslatúan hamuszürke, szellemek lakta kastélyok ideális, hátborzongató környezetet biztosítanak a tavat körüllengő mítosz életben tartásához...
— Részt vettem a Highland Gamesen, a felföld látványos játékokkal tarkított parádéján is — zökkent vissza gondolataiból a nő. — Ezen a parádén, hasonlóan a középkori várjátékokhoz a nyers testi erő bizonyítására nyílik lehetőség. Nagyon sok kíváncsi látogatót vonz. Felvonult egy dudás zenekar is. Jellegzetes népi viseletbe: kiltbe voltak öltözve. Akkor döbbentem rá, rossz nyomon járok. Nem ilyen ruhát viseltek álombéli üldözőim, akiknek a fején ráadásul nagy, magasra nyúló fejdísz volt. Később egyre élesebbé, tisztábbá váltak az álmaimban látott képek. Rá kellett döbbennem, hogy azok az alakok, akik üldöznek, valóban szoknyaszerű valamit viselnek ugyan, de az közelről sem a skót kilt.
— És mire jött rá mindebből, asszonyom? Felismerte a ruházatot, amit viseltek? — kérdezte érdeklődéssel az orvos.
— Felismertem — mondta sejtelmesen a nő. Egy pillanatra elhallgatott.
— Mi volt az? — A doktor hangjából kiérződött az izgatott emberi kíváncsiság.
— Nem fogja elhinni, doktor úr!
— Azért tegyünk egy próbát!
— Óegyiptomi viseletben voltak. Fejükön valamilyen ragadozó madarat ábrázoló fejdísszel.
— Már tudom, mit fogunk tenni, Mrs. Forrest ¾ csapott térdére a doki. ¾ Ha beleegyezik, regresszív hipnózist fogunk alkalmazni önnél. Előbb azonban szeretném, ha kicsit bővebben tájékoztatna arról az időről, amikor ráébredt, nem tud semmit élete előzményeiről.
Tiara belekezdett a történetbe.
Elmondta, hogy a sivatag közepén találtak rá Egyiptomban tizenkét évvel ezelőtt eszméletlenül, vérbe fagyva. Szörnyű sérülések lepték el az egész testét. Szinte egyetlen olyan porcikája sem volt, amit ne borítottak volna be vérző sebek.
Szerencsétlenségére az a karaván, amelyik rátalált, leánykereskedőkből állt. Az alávaló alakok ápolták ugyan, de csak azért, hogy eladhassák a feltűnően szép lányt, egy arab sejk háremébe.
Rendkívül gyorsan gyógyult ugyan, de még nem épült fel teljesen, amikor Kairóba érve egy óvatlan pillanatban lehetősége nyílt a szökésre. Nem tudta hová fog menni. Csak rohant a szabadságba. Minél messzebb ezektől a primitív, barbár alakoktól. Beért egy emberektől nyüzsgő piactérre. Remek lehetőséget kínált neki az észrevétlen elvegyülésre, hisz’ a barbár horda egy emberként loholt utána, amint percek múltán felfedezték szökését. Nem sok előnye volt, s az is hamarosan ködbe veszett. A piactér szélén észrevette rabtartóit, ahogy a tömeget vizslatva őt keresik. Elöntötte a kétségbeesés. Szerencséjére ekkor botlott bele a későbbi férjébe. Szó szerint.
Szinte ledöntötte lábáról az idősödő férfit, amikor belerohant a karjaiba. Jeffrey Forrest nem volt ostoba ember. Azonnal felismerte a helyzetet. A lány fejére téve egyik kezét lenyomta a földre. Betolta a vászonnal letakart asztal alá, amelyiknél éppen vásárolni akart valamit. Ugyanabban a pillanatban előrántott egy nagyobb címletű bankót. Az árus orra alá nyomta.
A kereskedő sem volt ostoba.
Egy gyors mozdulattal eltüntette a bankjegyet. Felkapott egy antiknak látszó ékszert az asztalról. A szépségét, eredetiségét kezdte el hadarva ecsetelni...
Amikor a Tiarát kereső férfiak eltűntek a piactér területéről, az árus felemelte a leplet. Szólt a lánynak, hogy már nyugodtan kijöhet...
Jeffrey sokat nyomozott a kislány ügyében. Érthetetlen módon sikertelenül. Nem maradt utána semmi fellelhető nyom, mintha soha nem is létezett volna előtte...
Tiara kifogástalanul beszélte az arabon kívül az angolt is. A férfi arra gondolt, bizonyára amerikai lehet, hiszen a kiejtése, akár egy született amerikaié. Sejtése szerint – a külsejét tekintve – egyiptomi származású. Valószínűleg a szüleivel érkezhetett Egyiptomba, megismerni a gyökereit. Talán az édesanyja származhatott innen, de hogy félvér, az biztos. Ám a lányt nem kereste senki. Semmi nyomot nem találtak.
Akkor az volt a legfontosabb, hogy mielőbb kimenekítsék Egyiptomból. Az arabok nem arról híresek, hogy egykönnyen felhagynának a kiszemelt préda megszerzésével! Ennek leggyorsabb és legegyszerűbb módja az volt, ha Tiara férjhez megy az amerikaihoz... A férfi örökbe akarta fogadni a gyámoltalan gyereklányt. Ám az a bürokrácia miatt nem megy simán – s főleg nem olyan egyszerűen, mint egy házasság...
Úgy döntöttek, miután a jómódú férfi elintéz minden fontos papírt, s beszerzi a lánynak is a szükséges iratokat, azonnal összeházasodnak. Tiara már Mrs. Forrestként hagyhatja el Egyiptomot. Így minden további procedúra nélkül beléphet az Egyesült Államok területére is.
A lány még a nevét sem tudta megmondani. Jeffrey Forrest nevezte el Tiarának, mert a kislány olyan meseszép volt, mint egy gyémántokkal kirakott, főrangú fejdísz.
Később a lány nyakában függő különös ékszer nyomán kezdtek el kutatni, hátha valamilyen módon képes lesz fellebbenteni a titokról a fátylat. Annak ellenére sem vetette el a férfi ezt a lehetőséget, hogy nem lehettek meggyőződve arról, a láncot a különös medállal nem épp rabtartói tették-e a nyakába. Kiemelve vele különleges szépségét, kelendőbbé téve általa az „árut”. Ám mindössze annyit sikerült megtudni az egyiptomi ankot ábrázoló kristálymedálról, hogy ilyen anyag elvileg nem létezhet a Földön... Ezért ennek a kutatásával is felhagytak, mielőtt még sikerül olyan fórumoknak felhívni magukra a figyelmét, amelyek „nem tesznek jót az ember egészségének”...
Azt is felettébb különösnek találta a férfi, annak ellenére, hogy a lány kifejezetten műveltnek látszott, érthetetlen módon nem tudott írni-olvasni. Ez attól volt még érthetetlenebb, mert Tiara – mint a későbbiekben kiderült – több nyelven, anyanyelvi szinten beszélt. Végül bármerre is indultak el a nyomozással, nem jutottak semmire...
Forrest, aki valóban szerető, gyöngéd apaként bánt a lánnyal, egyre gyengébb lett. Végül megállapították nála a szívelégtelenséget...
— Ahogy az apám beteg lett ¾ mondta szomorúan Tiara ¾ lassanként fel is hagytunk a kutatással. Már csak az egészségi állapota érdekelt. Nem engedtem tovább keresgélni. Pár csendes, nyugodt év következett, de aztán az állapota sajnos fokozatosan romlani kezdett. Egy reggel a karjaim közt halt meg a kórházban — fejezte be történetét csendes szomorúsággal.
A doktor részvéttel tekintett a fiatal nőre.
— Jó, induljunk el akkor a kályhától. Haladjunk szépen lépésekben. Én most hipnotizálni fogom önt, asszonyom. Visszaviszem először is az álmaiba — mondta dr. Holbrook. Nevetve hozzátette. — Még az is kiderülhet, előző életében ön volt Kleopátra!