11.
„Íme, most a Törvény és Igazság birodalmába érkezem,
S mint élő isten kapom meg a koronát.”[1]
„Ó Istenek!
A világ lüktetéseinek mértéket adók,
Titkos beavatások mesterei!...
Áldassék nevetek!”[2]
S |
cott szemei rugóként pattantak fel. Ásított egy nagyot, aztán meglepetten nézett szét. Hirtelen azt sem tudta, hol van. A lábánál megnyílt a kristályfal, és a nyílásban megpillantotta Tiarát. Akkor aztán eszébe jutott minden. Mosolyogva ült fel. A kristálytömb azonnal reagált a mozgására.
Tiara gondterhelt arccal nézte a férfit, akinek a szemében határtalan szerelem és gyöngédség tükröződött, amint megpillantotta őt.
Nem, ez nem lehet színjáték, gondolta a lány. Biztos volt benne, hogy a férfi őszintén szereti. Amikor belekezdett ebbe a kétes játékba vele, talán még valóban csak egy kényes feladatot jelenthetett a számára... de aztán ez később megváltozhatott.
Tiara érezte, hogy ez így van, de a férfi szájából szerette volna hallani mindezt, a miértekkel együtt. Jared fentebb állt a folyosón, nem túl messze tőlük, de hallótávolságon kívül... Nem mintha ez bármit is jelentett volna, a mentális képességeit figyelembe véve.
Scott nézte a lányt, és tudta, hogy baj van. Biztos volt benne, Tiara mindent tud. Szomorúan hajtotta le a fejét. A szíve a torkában dobogott.
— Reméltem, hogy soha nem jössz rá... — felelte elkínzott képpel.
— Egyszer úgyis rájöttem volna...
— Csak nem gondolod, hogy képes lettem volna véghezvinni, amiért eredetileg kapcsolatba kerültem veled?! — kérdezte őszinte fájdalommal a hangjában Scott.
— Képes valóban nem! Persze ez nem rajtad múlott volna... de a szándék adott volt!
— Tudnod kell, hogy azonnal beléd szerettem, ahogy közelebbről is megismertelek!
— És ha nem szeretsz belém?!... Természetesen mindent elkövettél volna, hogy a fenevadat rászabadítsd a világra, nem igaz? Mert az eredeti cél nyilván az volt, hogy akcióba lépj, amikor fel akarom nyitni a féregjáratot!
— Magam sem tudom, mit tettem volna... Az igazság az, hogy sosem éreztem magam közülük valónak. Azt azonban jól tudom, nem vittem volna véghez a parancsaikat! Erre ők is rájöhettek, ezért is fogtak el minket, amikor ki akartunk osonni a Siwából a piramishoz. Mivel ez nem volt benne az eredeti tervekben, rettenetesen megijedtem. Azonnal tudtam, baj van! Ha elhiszed, ha nem, nem magamat féltettem... Azt azonnal tudtam, én biztosan meghalok, de nem akartam, hogy téged is megöljenek! Márpedig miután megkapják, amit akartak, megtették volna, elhiheted. Árulásomra ráébredve, nem tudom, mi lehetett velem még a szándékuk, de Truman mindenesetre cinkosan jelzett nekem, amikor észrevette, Jared kint ólálkodik. Akkor aztán előadtuk azt a „ki a nagyobb fenegyerek” színjátékot.
— És a testvéred? Ezek szerint ő is druida leszármazott. Ő is benne volt ebben az egészben?
— Nem, ő nem! — felelte gyorsan Scott. — Még nagyon fiatalok voltunk... én középiskolás, Adam pedig egyetemista, amikor a szüleink meghaltak egy autóbalesetben. Beállított Adamhez két fura figura. Akkor én még nem tudtam, mit akarnak, ezt csak jóval később tudtam meg tőlük... Közölték Adammel, hogy druidák vagyunk, ahogyan ők is, és legyen erre büszke. A szüleink meghaltak, mielőtt felkészíthették és beavathatták volna legelőször őt, az idősebb fiukat. Azért jöttek, hogy ezt megtegyék... A szüleinknek furcsa, különös dolgaik voltak, úgyhogy Adam akár el is hihette volna az állításukat, mégis kidobta őket, és megtette, valahányszor csak újra próbálkoztak.
— Gondolom, ezután téged környékeztek meg? Nálad persze egyből sikerrel is jártak! — húzta félre a száját gúnyosan Tiara.
— Mit vársz tőlem? Szinte még gyerek voltam! Elkábított az a tudat, hogy mágusok leszármazottja vagyok. Szentül meg voltam győződve róla, hogy hatalmas, világrengető dolgokat fogok majd véghezvinni! Persze nem úgy gondoltam a világmegváltást, ahogyan ők... Később ráébredtem, mire is megy ki a játék valójában...
— Mégis részt vettél a kisded játékaikban!
— Sok választásom nem volt! Ez nem az egyiptológiai tanszék vagy egy elit golfklub ahonnan kedvemre bármikor kiléphetek! Beavatottként tőlük már csak egy út vezet kifelé: lábbal előre, tepsiben!
— Tehát maradtál, és becserkésztél engem...
— Maradtam, és kerestem a kiutat!
— Ez lettem volna én?
— Ez lettél volna te! — sóhajtott fájdalmasan a férfi. — Soha nem akartam ártani neked, egy percig sem! El kell hinned nekem! Csak menekülni akartam a karmaikból. Aztán... beléd szerettem... és már nem csak ez motivált... Akkor már az sem érdekelt, ha meghalok, csak téged megvédhesselek valahogy!
— Adam tudja...?
— Dehogyis tudja! Előbb ölt volna meg, mint ők!
— Hogyan kártyáztátok ki azt, hogy személyesen is megismerkedhessünk?
Scott csak egy szót mondott: Marge.
— Marge is közületek való volt?! — kerekedett el Tiara szeme. Pár perc töprengést követően a homlokára csapott. — Hát persze! Hiszen ő küldött el engem a bátyádhoz! Innen aztán már egyenes út vezetett ahhoz, hogy Adam Holbrook bemutasson minket egymásnak, anélkül, hogy tudta volna, azoknak a kezére játszik, akiket annyiszor elzavart!
— Igen, így volt. Adam tudta, hogy a Kristálypiramist keresem. Te pedig arról álmodtál a rémálmaidban... ezt a druidák is tudták... Csak mellékesen jegyezném meg, hogy a tolakodó szomszédasszonyod is az ő emberük.
— Mrs. Carrigan?! — ámult el teljesen Tiara. Képzeletben megjelent előtte a vén satrafa, aki annyi bosszúságot tört már az orra alá a mindenlébenkanál természetével.
— Ő is a megfigyeléseddel volt megbízva. Ezért is költöztettük a szomszédságodba, és ezért játszotta meg az orrát mindenbe beleütő asszonyságot — felelte Scott.
— Hát nem nagyon kellett megjátszania magát szerintem...
Scott erőtlenül rávigyorgott a lányra. Tiara egy pillanatnyi gondolkodás után felkapta a fejét.
— Álljunk csak meg egy pillanatra! Itt valami nem teljesen világos! — mordult fel. — Nem tudhattátok, hogy engem rémálmok fognak gyötörni, s azokban mi fog szerepelni! Marge is a repülőgépen tudta meg, hazafelé New Yorkból. Vagy ez mindössze csak kapóra jött, nektek?
— Nos... nem egészen...
— Ti okoztátok a rémálmaimat! — döbbent rá Tiara.
— Pontosabban a főpapunk, akivel módodban állt személyesen is találkozni... Az ő mentális képességei voltak a legerősebbek, ezért is volt ő a főpap. Az ő fejébe egyetlen egyszer sem sikerült „beleolvasnod”... Ő nyúlt bele a tudatalattidba, hogy felszínre hozza onnan az elfeledett emlékeidet. Azt nem tudhatta, mi fog előjönni onnan, de hogy valami előjön, abban biztos volt... Nem várakozhattak tovább tétlenül, míg magadtól rájössz, ki is vagy valójában. Ne feledd, akkor már tizenegy hosszú éve figyeltek, és az árnyékaid voltak, bárhová is mentél. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor kiderült, a Kristálypiramissal állsz valamilyen kapcsolatban, amit pedig én kerestem évek óta. Ez valóban kapóra jött, és a szerencsétlen véletlenek összejátszása volt.
— A piramis kutatása tehát valóságos volt!
— Hát persze! Máskülönben honnan tudhattam volna róla?
— Aztán amikor már eleget vergődtem a rémálmaimban, és még mindig nem mentem vele orvoshoz, akkor jött Marge, igaz? — kérdezte Tiara, és idegesen járkálni kezdett fel-alá, míg Scott már szinte beleszédült.
— Persze, hogy nem mentél vele orvoshoz! — felelte — Ők akarták, hogy ne menj! Végig irányítottak, hogy aztán ahhoz az orvoshoz kerülj, akihez ők akarták: azaz a testvéremhez!
— És ha én nem a te piramisoddal állok kapcsolatban, miként hozták volna létre a megismerkedésünket, hisz’ mire fel mutatta volna be a bátyád egy betegét az öccsének?
— Elhiheted, ennek is megtalálták volna a módját...
— És Truman? Ő sem az ellenséged valójában, nem igaz? Azt is csak nekem találtad ki, hogy az ő gúnyolódásaitól volt hangos a világsajtó?
— Ez azért nem teljesen így van! Ne feledkezz meg arról, Adam nem tudta, hogy kapcsolatban állok a druidákkal! Arról azonban mégis tudott, hogy céltáblája lettem a szakma „kiválóságainak”! Én pedig mindenek ellenére, elsősorban egyiptológus vagyok!
Tiara meglepetten pislogott.
— Tehát nem volt színjáték? De ilyen ádáz ellenségek, hogyan tartozhattak egy csapatba?
— Tudod, mi elég sokan vagyunk, és nem ismer mindenki mindenkit. Truman, mint szakmabeli elkezdett élcelődni rajtam. Aztán a papság közölte vele, hogy közülük való vagyok... Ekkor aztán fokozatosan csitulni kezdtek a támadásai. Nem hagyhatta abba hirtelenjében az egészet, mert az kérdéseket vetett volna fel, melyeket pedig mindenképpen el kellett kerülniük...
Tiara kiismerhetetlen arccal nézett Scottra, aki egy pillanatra elhallgatott. Miután a lány továbbra sem szólt semmit, a férfi megtörten folytatta.
— Ezért hát, csak fokozatosan csökkentek az intrikái, és az epés gúnyai Trumannek velem szemben. Mígnem aztán szinte teljesen lecsitultak a kedélyek, és lassanként feledésbe merült minden. Már csak időnként kapott fel itt-ott a pletyka lángja rólam, aztán hamarosan bejöttél a képbe te, Tiara. Trumannel persze soha nem lettünk barátok... és valóban meglepett, amikor a Siwában összefutottunk. Nem tudtam, hogy ott lesz! Én ma is azt tartom róla, amit régen... Elég hamar rájöttem, semmi sem az a szervezetben, mint ahogy azt képzeltem vagy hittem. A végén már nem kértem az egész brancsból...
¾ Csak egy okot mondj, amiért érdemes megfeledkeznem minderről!
Scott megtörten hajtotta le a fejét. Amikor megszólalt, hangja lemondó volt:
¾ Az érzéseim irántad olyanok, mint egy nagy vödörnyi halászhorog. Ha egyet ki akarok emelni, jön az összes többi is, úgyhogy inkább hagyjuk…
A férfi nézte a lány szép arcát. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy most aztán valóban, örökre elveszítette... És még csak vetélytárs sem kellett hozzá.
* * *
Míg Scott teljesen megfeledkezve Tiara telepatikus képességéről, magában szenvedett a lány elvesztése miatt, addig Tiara nyitott könyvként olvasott a férfi gondolataiban, érzéseiben. Olyan heves érzelmi viharok dúltak benne, hogyha Tiara nem is lett volna biztos a férfi érzelmeiben, most minden kétséget kizáróan meggyőződhetett volna felőle.
Neki elég is volt ennyi.
Tudta, hogy Scott nem hazudik. És Tiara csak erről akart megbizonyosodni.
— Na jó! Elég volt mára a szájtépésből! — indult meg a lány. — Gyere velem, kérlek, sok a dolgunk még! Mielőtt elindulunk Óegyiptomba, át kell esned még az átalakításon is.
Scott meglepetten pislogott a lányra, és lemászott a kristálytömbről.
— Át akarsz alakítani?! Nem dobsz ki innen? Azt hittem elzavarsz, és nem láthatlak többé! — csuklott meg fájdalmasan Scott hangja.
— Isten minden embernek megadja a megbánás lehetőségét, és a pozitív változás jogát. Milyen alapon tagadhatnám meg akkor ezt én tőled!
— Még annál is nemesebb ember vagy, ahogy eddig gondoltam! — rebegte a hála könnyeivel szemében Scott, és rettenetesen szégyellte magát. — Ezért is szerettem beléd! Nem a földöntúli szépséged ragadott meg. Ellenkezőleg! Te annyira szép vagy, hogy az már inkább elijeszti a férfiakat, semhogy vonzaná őket... Én sem voltam ezzel másként... Persze nem azokról a korcs emberállatokról beszélek, akik ha meglátnak egy gyönyörű nőt, primitív szellemi képességeikkel máris lihegnek ki a fejükből, füttyögnek, sziszegnek, és az jár a fejükben, hogyan lehetne hanyatt dönteni őket! Ezeket semmi nem különbözteti meg az állatoktól: ők is pontosan ugyanolyan ösztönlények! Én azokról a férfiakról beszéltem, akik tartalommal vannak feltöltve, és nem a farkuk vezérli őket. Legyen bármilyen csodálatos is egy nő, rendelkeznek aggyal, szívvel és lélekkel. Akik az övük alatt hordják az eszüket, értéktelenek, üresek, csak puszta aggyal rendelkeznek... akár az állatok... szürkeállománnyal nem! Az értékes emberek számára a testiség csak másodlagos: az ember három legerotikusabb zónája az elme, a szív, és a lélek. A külső szépség legfeljebb az érzékekre hat... ezért erősen múlandó is... A belső viszont a lélekre... ezért örök!
Scott megrendülten, zihálva beszélt. Minden szó kimondása rendkívüli erőfeszítéseibe kerülhetett. Lelke fájdalmát a szíve is érezte.
Tiara is megrendülten hallgatta Scottot. Nem akart több kínlódást okozni a férfinek, ezért szólásra nyitotta száját, Scott azonban leintette őt.
— Hagyd, kérlek! — tiltakozott kétségbeesetten. — Ezt el kell mondanom neked. Tudnod kell! Hiszen magad sem vagy tisztában vele, milyen ember is vagy!
Tiara elkerekedett szemmel, megrebbenő szempillákkal nézte Scottot, az pedig elfordította egy pillanatra a fejét. Képtelen volt belenézni a lány könnyekkel telt szemeibe.
— A tiszta szereteted ereje hatalmas. Végtelen gyöngédség és jóság lakozik a lelkedben. Megbocsátás, irgalom és könyörület. Határtalan a jóságod, a türelmed, és gyémántból van a szíved. A bosszú fogalmát még csak hírből sem ismered. Az én szemeimben a te mottód a világ felé a következő lehetne: fogd a gyémántot a szívedben, és alakítsd át a semmivé; mondj le róla, és elnyersz mindent!
Tiara már nem bírta elviselni a férfiből áradó gyötrelmet.
— Ne! Kérlek! Hadd fejezzem be! — kínozta magát tovább Scott, és nem engedte, hogy a lány leállítsa. — Ha valaki bejuthat abba a bizonyos dimenzióba, amit mi emberek mennyországnak nevezünk, akkor az te vagy, Tiara! Én pedig... nos... én méltatlan vagyok a szerelmedre. Ezért... nem fogadhatom el tőled ezt a hatalmas ajándékot: ne töltess fel engem a mikrobákkal!... Elmegyek veled, segítek megmenteni azt a férfit, aki valóban méltó hozzád, aztán azt csinálsz velem, amit csak akarsz! Ha gondolod, otthagyhatsz abban a korban, ha akarod, visszahozol ide, de ha úgy akarod egy másik korszakban teszel le... Én méltatlannak bizonyultam, még a barátságodra is...
Tiara ekkor már nem törődött Scott tiltakozásával. Odalépett a férfihez, két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta.
— Szeretlek, te kis hülye! — becézte kedvesen.
— Nem érdemlem meg!
— De igen, és engedtesse meg a világ, hogy én döntsem el, ki méltó a szeretetemre és ki nem!
Ekkor Jared bukkant fel a folyosón.
— Látom, szent a béke — felelte vigyorogva. Pedig nem igazán tűnt boldognak. Magát jobban el tudta volna képzelni Tiara oldalán, mint ezt a szánalmas, „anyámasszony katonája” kis druida növendéket.
— Dugulj be, Jared! — hallotta Tiara hangját a fejében. — A véleményed tartsd meg magadnak!
Ám a férfi nem tudta megállni, hogy csendes iróniával oda ne szóljon Scottnak:
— Egy nő mindent megbocsát, alkalomadtán azonban emlékeztet bennünket arra, hogy megbocsátott nekünk!
* * *
Az átalakítás egyszerűbb volt, mint gondolta volna. Scott elégedetten szállt ki a kapszulából, és öltözködni kezdett.
— Most te jössz, Jared! — közölte Tiara.
Scott nem lepődött meg azon, hogy Tiara Jarednek szólítja René-t. Beszámoltak neki a beszélgetésről, melyből kimaradt, míg aludt. Azt is tudta már, az alvásra valójában azért volt szükség, hogy eltávolítsák egy időre, amíg megbeszélik a dolgokat...
— Én?! — rökönyödött meg a férfi.
— Egy kis jutalom... mindenért... — nem volt szükséges befejeznie a mondatot, mindannyian tudták, mire gondol Tiara.
A lány kellemes várakozással tekintett a vetkőzni készülő férfire, aki hatalmasabb volt, mint Schwarzenegger fénykorában. Nem kellett sokáig várnia.
— Hát? Ha szabad, nem hagynám ki a világ minden kincséért sem! — felelte boldogan Jared. Ledobva magáról a ruháit, lelkesen belemászott a kapszulába, mely ugyan nem volt kicsi, mégis alig fért bele.
Tiara lopva végigpillantott Jared bronzbarna, tökéletes, szoborszerű testén. A lapos, „kockás” hason, a tökéletesen kidolgozott hatalmas izmokon. Szeme kerekre tágult a döbbenettől, amikor tekintete a férfi megtermett férfiasságára tévedt, mely szinte szétszakítani látszott a rásimuló, vékony kis nadrágocskát – még így, „nyugalmi” állapotban is...
Jared elkapta a lány pillantását, és pajzán, kihívó mosoly futott át ajkain. Tiara elvörösödve fordította el a tekintetét. Feldühödve a férfi kihívó pimaszságán, mentális üzenettel válaszolt, hogy Scott – aki semmit nem vett észre abból, ami kettőjük között zajlott – ne hallhassa.
Az izmos testi szépség nem esztétikai kategória: pusztán csak edzettség kérdése! Ha egy ilyen férfi szívben, lélekben... és észben... is óriási volna, nem rúgnám le az ágyamról...
Jared jobbnak látta, ha inkább meg sem szólal.
Tiara magában vigyorgott. De azért örült, hogy nem sértődött meg a férfi, akinek az eszével semmi baja nem volt – sőt! –, viszont a pimaszságával egyre több... Tisztában volt vele, mennyire tetszik az ügynöknek. Tartott tőle, ez még komoly problémákat okozhat a két férfi között. Ezt pedig, az ügy fontossága miatt nem kockáztathatta meg. Vagy időben leállítja Jaredet... vagy baj lesz...
— Ne félj, nem fog fájni... nagyon — közölte Jareddel Scott, és óvatosan dörzsölgetni kezdte helyes, feszes kis pocakját.
— Nem félek a fájdalmaktól, Scotty fiú! Volt már nagyobbakban is részem! — felelte kissé lekezelően az ügynök, ezzel is inkább Tiarának szándékozva visszavágni, mint Scottnak.
Az egyiptológus gúnyosan félrehúzta a száját. Az ügynök feltett egy kérdést a lánynak, amivel viszont Scottot akarta bosszantani:
¾ Mi az, aminek huszonkét foga van, és útját állja az elképesztő tömegnek?
Tiara lapos pillantást lövellt felé.
¾ Hát nem a cipzárad! ¾ felelte Scott. Lesajnáló képpel nézett a férfire, és egyenesen a képébe röhögött. ¾ Igazi szupercsávónak érzed magad, mi? Te vagy a nagy Batman! De ha olyan jó fej a Batman, akkor miért hordja kívül az alsógatyáját?
Jared nem állta meg, hogy bele ne kössön.
— Mit vigyorogsz, kislapaj?! Szerinted egy nagy paraszt vagyok, nemde?
Scott közömbös arccal nézett az ügynökre.
— Ó, nem! A világért sem — felelte csendesen. — Csak már az óvodában szalonna volt a jeled...
— A tiéd meg már akkor is egy nagy szemüveg, nem, okostojás? Tudod, ha már feltétlenül választanom kellene, én akkor is inkább egy tökös parasztgyerek lennék, mint egy töketlen stréber...
Hát pont erről beszéltem! — üzente Tiara szemrehányóan Jarednek, mire a katona egykettőre meghunyászkodott.
— Bocs, Scott! Nem úgy gondoltam! — kért elnézést gyorsan a másik férfitől. Pedig mindannyian jól tudták, hogy bizony úgy gondolta...
Jared kemény, harcedzett katona volt. Csak a hozzá hasonlókat tekintette igazi férfinek. Az olyanokat, mint amilyen Scott is volt, egyszerűen csak nyálasnak, vagy félembernek nevezte magában. És nála ebben a formában az „ember” szó egyértelműen férfit jelentett...
Pedig az ilyen szelídebb beállítottságú férfiak is tudnak időnként meglepetéseket okozni. A szelídség nem feltétlenül gyengeséget vagy gyávaságot jelent. A tudós emberek ritkán machók. Nehezen egyeztethető össze a kettő. Míg az egyik nőnek a nyers erő, az ösztönös reakciók, addig a másiknak az ész, a megfontoltság a vonzó. De a machók ritkán szeretnek igazán mást is, önmagukon kívül... Az a nő pedig, aki még igazi, gyöngéd kedvességre is vágyik – bármennyire vonzza is az esztétikum –, biztosan nem egy machót juttat előnyhöz...
Tiara megcsóválta a fejét, és gunyoros hangon így szólt:
— Ha olyan férfit keresnék magamnak, aki vonzó, jó humorú, eszes, izmos, szédítően csinos, ezenfelül határozott, érzékeny és remek szerető, ugyanakkor sírig hű, ragaszkodó, és a tetejében még romantikus is: mozijegyet váltanék!
Erre már Jared sem tudott mit mondani...
A kapszula átlátszó kristályból lévő teteje bezárult a férfi felett.
— Na, mű Hófehérke, az ádámcsutkádat tartsd a torkodban, ha lehet! — vigyorogta Tiara.
— Mi leszünk a hét nagyra nőtt törpe, akik őrzik az üvegkoporsódat — vetette oda félvállról Scott.
— És ki lesz a szép szőke herceg, aki majd a csókjával felébreszt? — hallatszott tompán a kapszulából Jared hangja. Kihívóan nézett Tiarára.
— Talán Scott vállalkozik rá... — gúnyolódott a férfi célzatosságán a lány, és egy nagyot csapot a kapszula tetejére.
— Te pedig átveszed talán a gonosz nyugati boszorkány szerepét, Tiara?
— Az egy másik mesében van, Jared! Én a vadász leszek, aki kivágja a szívedet, ha nem hallgatsz el egykettőre!
— Jó! De az obszidián kést kérd el a barátunktól — szúrt bele még egyszer Scottba az ügynök, ám Tiarára pillantva inkább gyorsan hozzátette. — Tudod mit, a nadrágszáramban van a dzsungelkésem, talán az is megteszi!
Tiara válaszra sem méltatta. Utasította a Központi Agyat, hogy munkához láthat.
Most, hogy az ügynök már nem látta, Scott pózolni kezdett. Mozdulataiból Tiara egyértelműen felismerte: Jaredet utánozza.
¾ Egy kicsit beképzelt voltam... de most már tökéletes vagyok! ¾ affektálta az ügynök mély baritonját utánozva.
Követve Tiara utasításait – melyeket előzőleg Scottnak is adott – Jared teljesen ellazult. Erős fény villant a kapszula belsejében. A férfi különös bizsergést érzett a bőrén, ahogy a Központi Agy a szervezetét alkalmassá téve felkészítette, aktualizálta az idegen organizmus befogadására. Aztán Jared érezte, amint a mikrobák – mint valami lézerszerű fénysugár – behatolnak a köldökén át a testébe.
Olyan érzés uralkodott el rajta, mint amikor az ember teleeszi magát, és úgy érzi, menten szétreped a hasa. Aztán ez a telítettségérzés kezdett fokozatosan megszűnni, ahogy a mikrobák megkezdték útjukat a szervezetében, birtokba véve minden apró véredénykét, minden egyes sejtet.
A szervezetnek nem volt módja védekezni az idegen behatoló ellen. Mire megtehette volna, már tökéletes szimbiózisban[3] volt az élő organizmussal, amely csodálatos dolgokkal képes felruházni a gazdatestet.
Jared szeme fehéren felizzott.
A mikroba méretű paraziták már uralták a testet. Hamarabb léptek működésbe, mint Scottnál, az ügynökben már eleve meglévő társaik miatt.
— Körülbelül fél óra, fiúk, és olyanokká váltok, mint a született Jabik. Bár egy kis időbe beletelik még, mire rájöttök, mi mindenre vagytok képesek általa, s hogy azt miként használhatjátok... — közölte velük Tiara, és kisegítette Jaredet a kapszulából. — A mikrobáknak még ki kell ismerniük mindent az új gazdatestben. Már megkezdődött a hatalmas munka. Rendre veszik a folyamatokat... a génstruktúrátokkal kezdik. Van egy bizonyos gén, mely az öregedést okozza; ezzel kezdik meg a munkájukat ezek a jótékony kis paraziták.
— Paraziták?! — ugrott egy nagyot rémülten Scott. Még Jared is meglepetten kapta fel a fejét.
— Hát... igen... Ezek tulajdonképpen paraziták...
— Jókor szólsz! — csuklott egyet az egyiptológus.
— Most mit vagy így betojva? — nevetett rá Tiara.
— Hát, nekem a parazitákról valami egészen más jut az eszembe...
— Ebben egészen biztos voltam! Ezért is neveztem őket idáig egyszerűen csak mikrobáknak... Jó lenne elfelejtenetek az ostoba sci-fijeiteket... Máskülönben meg nem értem, miért vagytok úgy oda? Mikroba vagy parazita... nem mindegy, hogy melyik, ha jó célt szolgál?!
— Mikroba, azaz mikroorganizmus — magyarázta Scott. — Ez egy görög-latin szókeverék. A mikroorganizmusok pedig mikroszkóppal vagy még azzal is alig látható apró élőlények: baktériumok, gombák, egysejtűek vagy vírusok. Ezek egy részének viselkedését a szervezetben nevezhetjük akár parazitának is, noha nem ez a helyes megnevezésük. Míg a vírus azonban egyszerűen birtokba veszi azzal, hogy becsapja a hordozója sejtjeit, addig némely baktérium ugyanúgy szimbiózist folytat vele, mint ez a belénk injektált földönkívüli mikroba.
— Arra gondolsz, hogy míg teszem azt a bélbaktériumokra a szervezetnek szüksége van, addig a vírus elhiteti a szervezet sejtjeivel, hogy nem támadnia kell őt, hanem megsokszoroznia? — kérdezte furcsán, gyanúsan mosolyogva Tiara.
— Igen. A baktériumok képesek a szaporodásra, a vírusok azonban önmagukban nem. Ahhoz szükségük van egy hordozóra, vagy ahogyan te nevezted — nézett a lányra Scott —, gazdatestre. Beépülnek a sejtekbe és genetikailag átkódolják azokat, hogy ne önmagukat, hanem őt, a vírust kezdjék el reprodukálni. Így aztán maga a szervezet fordul saját maga ellen, és még csak nem is tud róla. Ha nem jut a beteg sürgősen megfelelő gyógyszerhez, akár meg is halhat. Tehát a vírusok javarésze elég ostoba élőlény, amely a gazdatesttel együtt önmagát is elpusztítja, hiszen nélküle nem élhet. Persze némely vírusfajta, még a hordozója halála után is erősen virulens[4] marad... De azért baktériumoknak is vannak veszélyesen agresszív fajtái, melyek még némely vírusnál is sokkalta veszélyesebbek...
— Más szóval a vírust nevezhetjük akár parazitának is, nem? — kérdezett rá Jared.
— A vírus... a szó igazi értelmében véve... nem parazita, még ha lényegében úgy is viselkedik — felelte Scott. Kérdőn nézett Tiarára, aki nagyon jól szórakozhatott, mert arcát széles vigyor öntötte el. — Ha ezek a mikrobák képesek átkódolni a génjeinket, mondd csak... nem vírusok ezek?
— Már vártam a kérdésedet, Scott!... Parazitavírus! — kacagott a férfi logikus észjárásán Tiara. — A gazdatestből „élősködik”, de ugyanúgy nem bánt minket, hanem az érdekeinket szolgálja, mint például a bélbaktériumok. Nem öl meg minket is önmagával együtt, mint egy „szokványos”, ám annál pusztítóbb vírus — lapogatta meg Scott hátát elismerően a lány. — Bár ebben az esetben nem igazán szeretem azt a szót, hogy „élősködik”! Sokkal helyesebb lenne, ha azt mondanánk: mi élősködünk rajtuk, vagy belőlük! Az előnyeink mindenképpen nekünk jelentősebbek ebben a szimbiózisban. A mi népünk ezért nem is parazitának hívja őket, hanem szimbiontának[5]. — Tiara megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. — Most már ti is tudjátok végre a teljes igazságot!
¾ Honnan tudsz te ennyit a biológiáról?! ¾ kérdezte csodálkozva Jared.
¾ Honnan-honnan? ¾ vonta meg incselkedve vállát a lány. ¾ Onnan, hogy orvos vagyok. Summa cum laude végeztem az autodidakta egyetemen...
Scott gúnyosan pislogott az ügynökre. Szerinte teljesen egyértelmű volt, hogy mindent tudjon valaki egy olyan organizmusról, amellyel szimbiózisban él. Jared is rájöhetett milyen hülyeséget kérdezett, mert nem firtatta tovább a dolgot.
— Ezek a paraziták kikapcsolják tehát az öregedés génjét, ha jól értelmeztem? — tudakolta.
— Egy jó időre igen. Véglegesen kiiktatni persze lehetetlenség. A természet utat tőr... Idővel az öregedés folyamata újra beindul, csakhogy a szimbiontának köszönhetően még akkor is sokkalta lassabban, mint teszem azt egy szimbiontával nem rendelkező földi embernél. Hamarosan végez a genetikátok átkódolásával. Azért kezdi elsőnek vele, mert az a legsürgősebb, hogy az öregedésetek folyamatát mielőbb leállítsa! Aztán az agyatokat kezdi átalakítani. Fél óra leteltével, s ha belejöttök a használatába, már ti is a száz százalékát lesztek képesek használni... de kérnélek benneteket, most hogy már tudjátok az igazat, nevezzétek eztán ti is szimbiontának őket!
A férfiak megértően bólogattak.
— És... — kezdett volna újabb kérdésbe Jared, Tiara azonban leintette.
— Elég lesz, fiúk! Tartogassátok a kérdéseiteket későbbre, különben ítéletnapig itt rostokolhatunk! Elfelejtettétek talán, miért jöttünk?
— Hát akkor munkára fel! — pattant fel tettre készen elsőnek Jared.
Ugyan ki is lehetett volna más?!
* * *
A kristálykupola villant egyet, majd eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Hatalmas erők keltek életre. A halvány világítás vibrált egyet-kettőt, ahogy a mérhetetlen energiák a féregjáratra összpontosultak.
Az előbb még színesen örvénylő fénykavalkád elsötétült, majd megemelkedett a horizontális síkjából, hogy vertikálisan helyet adjon egy feketén kavargó örvénynek, amely egykettőre kiteljesedett. Szélességében közel szobányi méretet öltött a félkör alakú „pulpitusok” között. Egy óriási fekete tányérhoz vált hasonlatossá, és állandó mozgásban volt: örvénylett, lüktetett, pulzált.
Jared – figyelve a folyamatot – akkora diadalüvöltést hallatott, hogy a romboló védelmi-rendszere kis híján bekapcsolt.
— Ide kell nekünk belépnünk?! — szörnyülködött vele ellentétben Scott.
— Ne pánikolj, Scotty fiú! — szólta le Jared. — Tiara is életben van, nemde?
— Semmi gond nem lesz, ne félj! — nyugtatgatta a férfit a lány.
— És ha becsúszik az a malőr, amitől tartottál, s teszem azt, véletlenül a dinók idejébe érkezünk, akkor mi lesz?
— Akkor leharapják a töködet — vágta oda Jared.
— Ekkora malőr nem csúszhat be! — szögezte le Tiara. — Legfeljebb annyi történhet, hogy kicsivel előbb, vagy rosszabb esetben későn érkezünk. Ha erről megbizonyosodtunk, módosítunk.
— Ez jó — röhögött fel Scott —, lehet, hogy látni fogjuk Tiarát, amint rohan a Hórusz-testőrséggel a nyomában a piramis felé!
— Hát az nem lenne valami jó dolog — felelte a lány. — Az a Tiara valószínűleg ugyanúgy elmenekülne, mint akkor, viszont cserébe elkaphatnák ezt a Tiarát! — mutatott magára.
Scott a lányra nézett.
— Azért abba nekem is lenne némi beleszólásom!
— Hát hogyne! — vágta rá gúnyosan Jared. — Csúnyán rájuk néznél, s ők elszaladnának, nemde?
— Mi a fasz bajod van velem egyfolytában, elárulnád?! — förmedt az ügynökre Scott. — Egy jó ideje mást sem tudsz, mint velem baszakodni!
— Ne húzd fel magad, öreg! A végén még férfinek nézne valaki!
— Mert te aztán olyan nagy ember vagy, igaz?!
— Mindenesetre te még csak csiszolódtál, mikor én már kristály voltam, kislányom!
— Húúú! És most hova kellene szarnom, nagyfiú?
— Ne túráztasd magad, öreg, nem leszel jobb csávó tőle!
Scott ekkor olyat tett, amivel mindhármuknak meglepetést okozott. Még saját magának is.
Hirtelen, és villámgyors mozdulattal megküldött egy jobb horgot. Gyomorszájon vágta Jaredet, s amint az meggörnyedt, állcsúcson ütötte. Reakciója gyorsasága még a sokat tapasztalt, edzett ügynököt is annyira váratlanul érte, hogy nem tudta kivédeni.
— Gondolom, most már férfi vagyok a szemedben, nem igaz? Merthogy szerinted attól vagyunk igazi férfiak, ha minél keményebb az öklünk, minél durvább és barbárabb a viselkedésünk... jól mondom, miszter tesztoszteron?!
Tiara ugrásra készen állt, hogy közbeléphessen, megakadályozva a kitöréssel fenyegető verekedést. Annál is inkább, mert a két férfit összehasonlítva legfeljebb verésről, semmint verekedésről lehetett volna szó...
Jared kiegyenesedett, és harminckét habfehér foggal vigyorogott.
— Végre egy olyan reakció, amit vártam! — felelte, és meglepő módon elégedettnek tűnt.
— Pontosabban: nem vártad! — célzott rá Scott, hogy sikerült megütnie a titkosügynököt, és lelkiekben felkészült a harcra.
— Szó se róla, neked is van egy öklöd!
A két férfi egymást mustrálgatva állt egy darabig. Szótlanul méregették egymást. Végül Scott törte meg a csendet.
— Hát akkor ezt megbeszéltük!
— Szent a béke? — lépett melléjük Tiara.
Scott válasz helyett kezet nyújtott... és Jared elfogadta a kinyújtott kezet. Meglepetéssel tapasztalta a másik határozott, erős szorítását.
Lehet, hogy félreismertem? — gondolta.
— Félre bizony! — válaszolta Scott.
Tiara kerekre tágult, mosolygós szemekkel nézett rá.
— Látom, már működik a szimbionta! — felelte.
Scott is lelkes örömmel vigyorgott.
— Igen! — bólogatott ámuló hangon. — Hallottam Jared gondolatát a fejemben!
— Hamarosan úgy megszokod, hogy olyan mindennapos és „észrevétlen” lesz, mint mondjuk a levegővétel. Még tetszeni is fog — bíztatta, immár meglepően baráti hangon Jared.
— Neked ez már kezdettől fogva természetes, hisz gyermekkorod óta együtt élsz a telepátiával!
— Valóban, Scott, de hamarosan számodra is az lesz!
— Hát ez igazán óriási!
Hmm... A végén még jó barátok lesznek! — gondolta mosolyogva Tiara, és elfeledkezett arról, hogy gondolatait elzárja a többiek elől. A két férfi először meglepetten, aztán mosolyogva pillantott rá, majd barátságosan megveregették egymás hátát.
Végül aztán Tiara szakította félbe a békés idillt.
— Na jó, fiúk! Remélem egyszer s mindenkorra véget ért a tesztoszteron verseny... Ha abbahagytátok a fitymacsattogtatást, csak úgy mellékesen, a miheztartás végett jegyezném meg, hogy a hülyeség és az aljasság közti különbség elhanyagolható... Akinek nem inge, ne vegye magára... Gyertek velem, adok nektek valami korabeli ruhát. Az öltözet olyan lesz, amilyet az óegyiptomi „istenek” viseltek.
A férfiak jókedvűen a lány után siettek.
Tiara ekkor mentális üzenetet kapott a Központi Agytól:
Idegen aktivitást észlelek. Irányzék három-kettes, az alfapont irányába.
Tiara nem állt meg egy percre sem. Teljesen nyugodt volt. A csillagrombolóba nem hatolhatott be idegen. Csendesen folytatta az útját.
— Nem nézzük meg, ki lehet odakint? — kérdezte tőle a különleges ügynök, aki Scottal együtt szintén „vette” az adást.
— Minek? — vonta meg flegmán vállait a lány. — A föld alatt vagyunk, de ha nem lennénk is, behatolni nem tud. És különben is... még messze van — felelte, majd közölte a férfiakkal, hogy ne foglalkozzanak vele, kezdjenek átöltözni.
Pár perc múlva újra ott álltak a feketén kavargó féregjárat előtt, mely mostanra teljes energián működött.
Idegen aktivitás észlelek — közölte ismét a Központi Agy — Irányzék zéró-zéró, alfapont.
— Tehát már itt van — vonta le a konklúziót Tiara, és kiterjesztette gondolathullámait a piramis alfapontjához. Mentális érzékelése észlelte a kinttartózkodó gondolatait, ám eligazodni nem tudott benne. A kinti személy fejében sötéten kavarogtak a zavaros gondolatok: isten, erő, nő, én, hatalom – sikerült kiszűrnie a lánynak néhány értelmesebb szót. És ennyi. Közelebb nem jutott. A gondolattöredékeket gyanúsnak találta ugyan, de nem foglalkozott vele tovább.
— A föld alatt vagyunk ugyan — vetette fel Jared —, de mi van ha már akkor a közelben tartózkodott a kinti személy, amikor mi beléptünk az űrhajóba?
Tiara elismeréssel adózott ugyan a vérbeli katona előrelátásának, de mégis legyintett egyet.
— Na bumm, hát akkor szerzett magának egy életre szóló élményt. Bejönni akkor sem tud. Napokig tartana kiásnia a csillaghajót a föld alól. Nem mintha a védelmi-rendszer ezt hagyná...
Aztán Tiara nem is foglalkozott többé ezzel a lényegtelen dologgal.
— Most tegyétek azt, amit én! — utasította őket, és a féregjárathoz lépett.
Ellenséges tevékenységet érzékelek! Ne lépjenek a féregjáratba. Ismétlem: ne lépjenek a féregjáratba!
Tiara mérgesen nézett maga elé. Nem értette, miért hátráltatja őket a Központi Agy. Szükségtelen számára a féregjáratoktól való energia elvonás a külső behatás ellen. Megvonta a vállát, és a féregjárathoz lépett, hogy egy határozott mozdulattal belépjen a kavargó örvénybe.
Ne lépjetek a féregjáratba! Azonnal gyertek el onnan! AZONNAL!!! — érzékelt egy mentális üzenetet a lány.
Elkerekedett szemekkel, döbbenten kapta fel a fejét. A hang teljesen ismeretlen volt számára: nem a Központi Agytól, és nem is Scottól vagy Jaredtől eredt. Valami mégis azt súgta neki, hogy hallgasson a figyelmeztetésre. Sebesen ellépett a féregjárattól. A férfiak döbbenten, de szó nélkül követték.
Ezzel egy időben a féregjárat összeomlott, és a csillaghajó őrületes vészstarttal emelkedni kezdett a föld mélyéből.
A Központi Agy támadásba kezdett.
* * *
— Vette a nő az „adást”! — szólt elégedetten az ezredesi rangjelzésű férfi a két társához.
A láthatatlan akciócsoportosok, mint élő felkiáltójelek álltak egy távoli homokbucka tetején, és nézték a sivatagi homokban dúló pusztítást. Az időzítők működésbe kezdtek, és a C4 egy része sorra felrobbant, hatalmas porvihart kavarva a piramist fedő homokból.
A lábaik előtt hasaló férfi elégedett, kaján mosollyal nézte a pusztítást, a biztonságot nyújtó távoli bucka takarásából. Biztos volt ördögi terve megvalósulásában.
A védelmi-rendszer támadására azonban nem számított.
Széles mosollyal ajkain figyelte, amint a piramis, ismét emelkedni kezd. Az már fel sem tűnt neki, hogy ez nem olyan lazán, komótosan megy végbe, mint előzőleg, amikor az a Tiara Forrest nevű idegen szuka előcsalogatta a föld mélyéből. A még felrobbanás előtt álló C4-esek, mint apró kavicsok, gurultak le a földből előtörő piramis oldalain.
A csillagromboló már emelkedés közben támadási pozícióba fordult, noha a legnagyobb része még így is mélyen a föld alatt maradt. A monumentális erőnek meg sem kottyant a testét borító, több ezer köbméter föld és homok satuszerű szorításában lazán megfordulnia, mint egy „súlytalan” prímabalerinának a színpadon. A védelmi-rendszere megindított egy halálos csapást a távoli bucka felé.
Az IEC-páncélok erőterei kékesfehér, koncentrikus köröket bocsátottak ki az érzékelt csapás elhárítására, melyek így akaratlanul, a földön hasaló merénylőt is megvédték.
A támadó energianyaláb, az elől álló intruder erőterébe vágódott, mire a páncél önmagának hasznosítva elnyelte a pusztító sugarat. A hatalmas energialökéstől a katona meg sem rezdült. Elnyomott magában egy unott ásítást, és a feletteséhez fordult.
— Meddig bohóckodunk még itt? A csillagromboló védelmi-rendszere nem árthat ennek a pancsernek, amíg mi is mellette vagyunk. Intézzük el hamar, és húzzunk a fenébe, már nagyon unatkozom.
— Csigavér, T.J — szólt a nőhöz Bard. — Ti menjetek vissza Santie-val, én majd elintézem ezt az alakot.
A két IEC-elites beleegyezően bólintott a parancsra. Belépve a téridőkontinumba eltűntek a huszonegyedik századból.
Don Bard ezredes fölényes mosollyal mentális utasítást adott a harctechnikai számítógépnek, és lekapcsolta a páncélt. Ezzel a szánalmas alakkal IEC-felszerelés nélkül akart végezni.
A földön hasaló férfi döbbenten bámult maga elé.
Nem értette mi történt.
Ostoba módon nem számított támadásra, és amikor az mégis megtörtént, nem esett semmi baja! A csillagrombolóból kicsapó villámok, mintha valamilyen gömbvillámszerűségbe ütköztek volna fél méterrel előtte – és ő sértetlen maradt.
Nem tudta elképzelni, mi történhetett, az eredmény azonban elégedettséggel töltötte el. Az ördögi mosoly visszatért az arcára, s ha ez egyáltalán lehetséges, még szélesebb, még gonoszabb volt.
A következő pillanatban azonban úgy folyt le róla, mintha ott sem lett volna azelőtt.
Egy alak körvonalai kezdtek kibontakozni előtte a semmiből, hogy végül teljesen materializálódva felöltse egy régóta nem létező harcos nemzetség félelmetes alakját.
Egy nindzsa állt előtte, talpig feketében.
A félelmetes harcos még az ősi Kínában és Japánban tanulta ki több ágú harcművészetének minden csínját-bínját a legnagyobb mesterektől, hogy tanítványként túlszárnyalva mestereit, két lábon járó, élő gyilkoló géppé változzon.
A rémülettől kerekre tágult szemű férfi nem tudta ezt.
Don Bard jobb kezével hátranyúlt a bal válla mögé. Előhúzott egy fényes, milliókat érő ősi kardot. Még 541-ben kapta Honan tartományban, magától Sugancha király harmadik fiától Ta-Mo-tól – a saolin kung-fu szülőatyjától –, mint legjobb tanítvány.
A földön reszkető férfinek már csak annyira időre futotta életéből, hogy belebámuljon az éjfekete anyag szabadon hagyott szemréséből kivilágító halványkék szemekbe.
A nindzsa meglendítette ősi kardját, és kettéhasította a felsikoltó férfi koponyáját. Majd egy ívet leírva a karddal, elválasztotta a fejet a törzstől. Ellépett a testből kirobbanó vér felhőjétől, és egy követhetetlenül gyors mozdulattal búcsúzóul – s amúgy teljesen feleslegesen – átdöfte még a testet is.
Bardnak mindössze három másodpercre volt szüksége mindehhez. A férfi teteme – a kettéhasított koponyájával – három darabban terült el a vér áztatta homokban. A széthasított szájra odafagyott a néma sikoly, az élettelen szemekben még ott tükröződődött az értetlen döbbenet.
Eztán a kard, leírva egy rituális ívet, mely alatt lerázódik pengéjéről a sikamlós vér, már vissza is került enyhén ívelt hüvelyébe.
Ekkor mozgást érzékel a piramis csúcsa felől.
Felpillantott, s a következő percben, már se látható, se hallható nem volt, ahogy a materializálódó páncél térinterferációs álcázó-berendezése kioltott körülötte minden interferenciát. Kezével sebesen a tetem darabjai felé intett. Az ultrahang implantból kicsapó erő, kékesen lobbant a szégyenteljes emberi maradványokon.
Egy pillanattal később nyoma sem maradt a porban az iménti véres epizódnak. Mint annak sem, hogy valaha, valakik, akár csak egy pillanatra is megfordultak volna ezen a homokbuckán.
Már csak a sorra felrobbanó C4-ek robaja hallatszott a Kristálypiramis felől.
* * *
Mi a jó Isten haragja folyik itt, futott át Tiara fején, majd sebesen rohanni kezdett. Intett az értetlenül bámészkodó férfiaknak, hogy kövessék.
A félkörben álló T-PORT-okhoz lépett – melyek némileg eltértek ugyan tőle, de lényegében mégis a teleportáció elvén működtek –, és ráállt az egyik kristálykörre. Két másodpercen belül a többiek is mellette álltak. A nő ekkor rácsapott a körből kiálló rúd döntött paneljére. Szédületes tempóval lőttek fel egyenesen a piramis csúcsa felé, puszta testükkel áthatolva minden útjukba kerülő akadály anyagszerkezetén, mintha csak szellemek lettek volna.
Mire a két férfi felocsúdhatott volna elképedéséből, már egy különös jármű belsejében találták magukat. A gép antigravitációs hajtóművei abban a pillanatban startra készen álltak, amint a Féregjáratok Csarnokában ráléptek a T-PORT kerek kilövőkonzoljára.
— Megáll az eszem — kiáltott fel Scott. — Ez egy szabályos repülőcsészealj!
— Ez egy Unker. Úgy ötven-száz darab van ezekből a harci-kompokból, minden egyes csillagrombolóban — szólt hátra Tiara, aki ekkorra már az irányítópultnál ült egy pneumatikus fotelben. Nem vesztegette az időt. Míg beszélt, hirtelen mozdulattal rávágott egy irányító panelre.
A gondolat sebességével lőttek ki.
A piramis csúcsa őrületes sebességgel közeledett feléjük.
Scottnak még felordítani is alig maradt ideje a rémülettől, amikor a hangtalan, ezüstös gép, már át is hatolt a piramis kristályszerkezetén. Megvillant felettük a kék ég, kivágódtak az Unkerrel a szabadba.
— A csillagromboló átengedi testén az Unkereket, anélkül, hogy ki kellene nyitnia a csúcsot — magyarázta Tiara. — Ez hasznos dolog egy űrcsatában: így se befelé nem jöhet idegen test, míg a csúcs emiatt nyitva van, se az oxigén nem illanhat el, se vákuum nem keletkezhet miatta.
Az időközben teljesen kiemelkedett piramis körül robbanások futottak végig. Aki elhelyezte a robbanószerkezeteket nem tudhatta, hogy akciójával semmi kárt nem okozhat az organikus szerkezetben. Pusztán a támadó szándék ösztönözte cselekvésre a Központi Agyat.
Tiarán hálaérzet kíséretében söpört végig a gondolat, hogy a különös idegen, aki mentális figyelmeztetést küldött neki, megmentette az életüket. A Központi Agy figyelmeztette ugyan, hogy ne lépjenek a féregjáratba, de mivel Tiara nem gondolta, hogy támadást intéz valaki a piramis ellen, ezért nem tudhatott arról sem, hogy az Agy viszonttámadást fog kezdeményezni, amihez szüksége van energiára. Kis híján megismétlődött az a régi-régi epizód, amibe akkor majdnem belehalt. Most azonban már nem csak az ő élete került volna veszélybe, s az sem biztos, hogy olyan „olcsón” megúszták volna, mint ő akkor...
Persze a csillagromboló harc közben is hibátlanul tudta volna működtetni a féregjáratokat, ehhez azonban már előtte teljes készenléti helyzetben kellett volna lennie, nem pedig pihenő, nyugalmiban.
Ezt annak idején természetesen nem kötötte Scott orrára. Akkoriban nem kellett még neki mindenről tudnia...
Tiara nem bízta a robotpilótára a dolgot. Saját kezűleg vezette a gépet. A levegőben homok, és a talaj mélyéből felszakított jókora kődarabok kavarogtak. Ügyesen manőverezve kerülgette az eléjük vágódó köveket. A férfiak mögötte, mégis késztetést éreztek az irányításra. Éppen négy-öt jókora kődarab repült feléjük, amikor Scott és Jared, szinte egyszerre sikoltottak fel:
— Jobbra!
— Balra!
— ÉN vezetek! — vetette hátra a válla fölött a lány, és ördögi ügyességgel átmanőverezett a feléjük száguldó veszélyes akadályok között.
Tiara teljesen berepülte a terepet.
Nem látott semmit. Életnek nyoma sem volt sehol.
Alattuk minden elcsendesedett. A robbanószerek elvégezve feladatukat, már teljesen elnémultak.
Az Unker kecsesen, hangtalanul siklott, lebegett a táj felett. Tiara szívesen kivitte volna a férfiakat az űrbe, megmutatni nekik a csodát, az élettől lüktető varázslatos bolygót onnan is, ahonnan kevesen láthatták a saját szemükkel. Nem merte azonban megkockáztatni, hogy a huszonegyedik századi modern technológia, a kémműholdak és megfigyelőrendszerek észrevehessék őket.
— Hát azt hiszem, fiúk, ránk itt már nincs szükség. A Központi Agy úgy látszik mostanra mindent elintézett.
— Akkor most mit csinálunk? — tudakolta kíváncsian Scott.
— Mi mást? Megfordulunk szépen, és visszamegyünk a rombolóba.
Tiara tett még egy kört a táj felett. Továbbra sem látva senkit és semmit, megkezdte a rárepülést, s behatolt a visszatérő gépet érzékelő piramis csillogó csúcsán.
* * *
— Mi lehetett ez az egész? — kérdezte később Jared, amikor már újra ott álltak az ismét működésbe lépő féregjárat előtt.
— Fogalmam sincs — felelte őszintén Tiara. — Azt sem tudom, ki figyelmeztethetett bennünket, de hogy ezzel megmentette az életünket, az egyszer biztos.
— Jó kis ramazurit csinált odakint az a pancser — helyeselt Jared. — Sokra azonban nem ment vele.
— Annyit azért tudtán kívül elért volna, hogy eltegyen minket láb alól, ha nem jön az a különös figyelmeztetés.
— Gondolod, szívem, hogy az is meghalhatott, aki a figyelmeztetést küldte? — Scott az óegyiptomi ruháját ráncigálta magán. Szokatlan viselet volt számára, ezért nagyon feszengett tőle.
A nő elgondolkodó képpel meredt maga elé.
— Nem tudom... — szólt hamarosan elmélázva —, valami azonban azt súgja nekem, hogy nem... Remélem, lesz még lehetőségem rá, hogy megköszönjem neki...
* * *
Nem vesztegették tovább az időt.
Tiara belépett a féregjáratba.
Scott és Jared, izgatottan az előttük álló lélegzetelállító kalandtól, boldogan indult a lány után.
Nem igazán vigyorogtak volna ilyen lelkesen, ha tudják, ez az elégedett mosoly hamarosan lelohad az arcukról.