10.

 

„Te azonban itt maradsz némán,

Gúzsba kötve, bénán!

Véghez vittem, amit parancsoltak nekem!”[1]

 

„Ellenségeid földre sújtva hevernek,

S béke honol a mennyben,

A bolygók szellemei a te dicsőségedet zengik,

Míg róják végtelen köreiket.”[2]

 

F

élrecsapódott a sátorponyva, és egy férfi lépett be rajta a félhomályba. Odament az árnyékban meghúzódó megkötözött alakhoz. Ekkor különös zajokat hallott kintről. Visszasietett a bejárathoz, és óvatosan, észrevétlenül kikémlelt. Amit látott az elgondolkodtathatta, mert erősen töprengő arcot vágott. Határozott léptekkel sebesen a fogolyhoz lépett. Különös mosollyal kacsintott rá egyet, fejével a bejárat felé intett, majd durván letépte szájáról a ragtapaszt.

Scott elnyomott magában egy fájdalmas kiáltást. Dühtől parázsló szemmel nézett a férfire, majd ő is vetett egy kíváncsi pillantást a bejárat felé. Biztos volt benne, hogy egy táborban van, s odakint többen is tartózkodnak.

— Truman, te patkány! Vajon miből is gondolhattam, hogy a te kezed is benne van...?! — vetette oda gunyorosan.

Truman félmosolyra húzta a száját.

— Tőlem akár átkozódhatsz is, kishaver, lepereg rólam! — felelte fölényesen.

— Ó, nem átkozódom én! Mindössze egyet kívánok neked: akkor álljon fel, amikor nem akarod!

            — Lődd le magad Scotty fiú! Nem vagyok vevő a szánalmas kis humorodra!

            — Szólott a humorkirály!... Azt sem tudod, mit jelent az, hogy humor... Tudod, Truman, a humor az nem más, mint az értelem katarzisa! Ebből az is egyértelműen kiviláglik, hogy a sötét emberek híján vannak a humorérzéknek...

            — Te már csak tudod, Holbrook!

            — Szánalmas kis szilícium-dioxidzsák!

            — Mi van?! — nézett rá értetlenül Truman.

            — SiO2, azaz szilícium-dioxid. Nem dereng valami az elemi iskolából? — világított rá gúnyosan Scott, de aztán a férfi fejnek látszó képződményére pillantva látta, hogy nem. — Ne fáraszd a szürke szamarakat, Truman, hisz’ úgy sincsenek. Inkább elárulom: homok... te kis homokzsák!

            Truman úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Ezen meg Scott akadt ki teljesen. De nem adta fel. Eltökélt szándéka volt, hogy kikészíti ezt a férget.

            ¾ Apád forogna a sírjában, ha látná mivé lettél!

            Truman arcán halvány árnyék suhant keresztül. Nagyon szerette az apját, aki nagy embert szeretett volna faragni a fiából. Az afro-amerikai ősökkel rendelkező öreg félvér, büszke múlttal rendelkező vietnámi veterán volt. Ebbe is halt bele.

            Sokat viccelődött azzal, míg élt, hogy a katonai behívó azt jelenti, a fehér ember elküldi a feketét harcolni a sárga ellen azért a földért, amit a vörösbőrűtől lopott el...

            Truman nem szándékozott az apja nyomdokaiba lépni. Még fekete származását is szégyellte, mely miatt sok megvetést kapott a feketéktől, beígérve neki egy jó alapos verést is, hátha attól végre fekete öntudatra ébred.

            ¾ Kifordítva mindenki rózsaszín! ¾ jött a nem éppen burkol fenyegetés a népétől, célozva rá, hogy ők egykettőre fehér embert csinálhatnak belőle...

— Mi van, újabban druida álcát kell öltened, hogy férfinek érezhesd magad? ¾ hergelte a férfit Scott.

            — Látom, Holbrook, nem értesz a szóból... Ne kényszeríts, hogy más eszközökkel hallgattassalak el!

            — Húúú! A mindenit! Mindjárt barnamártást köpülök a gatyámba! Hát azt’ anyád hogy van? Úgy van, ahogy hagytad vagy már mosakszik...?

            Truman feje lilára váltott a méregtől, ám nem szólt semmit. Scott úgy döntött, tovább hergeli. Ha elég dühös lesz, mérgében talán kikotyog valami fontosat.

            — Hány éves is vagy, nagyfiú?

            Truman meglepődött a helyzethez nem illő kérdésen. Ösztönösen válaszolt.

            — Harmincnyolc.

            — Nem az IQ-dat kérdeztem, agyas, hanem a korodat!

            — Ha így folytatod, Holbrook, soha nem látod viszont a kis cukorfalatot — csóválta a fejét fölényesen Truman, de egy ideg azért erősen ugrált a halántékán.

            Áhá! Témánál vagyunk! — gondolta Scott. Szinte teljesen biztos volt benne, Tiarát nem ebben a táborban tartják fogva. Szavaival a másikra támadt:

— Hol van Tiara, te szánalmas emberi korcs?

            — Ő? Köszöni az érdeklődésed, jól van! Már megvolt nekem, úgyhogy most jól érzi magát... Ízelítőt kapott, milyen is egy igazi férfi. És mondhatom, telhetetlen a kicsike, alig tudott betelni vele. De semmi gond, lesz még benne része bőven!

            — Hát igen... Jó vagy az ágyban, csak azt nem tudod, hogy jönnek rá erre harminc másodperc alatt!

            Truman bambán nézett Scottra. Nem értette...

            Scott Holbrook arcizmai vészjóslóan megfeszültek, de nem szólt többet. Még várt...

            — Sajnálhatja, hogy te voltál neki az első... — bátorodott fel erre Truman, s tovább hergelte. — Bezzeg amikor velem volt! Csak úgy sikoltozott az élvezettől a kis édes, nem úgy, mint nálad! — Kezével a lábai közé markolt, mintegy érzékeltetve mondandóját. — Úgy rábukott, azt hittem, már keresztben nyeli le. Mellesleg megdugni is igazi élmény volt. Látszik, hogy még nem volt dolga férfivel. Olyan szűk volt a drága, hogy akár úgy is tekinthetjük, én vettem el a szüzességét!

            Kezedben Amerika jövője! ¾ gondolta gúnyosan Scott, ahogy nézte, amint Truman saját lába közét markolássza. A férfi ismét valami ironikus választ vár tőle. Scott nem is hagyta várakozni. Megadta neki:

¾ Itt hiába keresgélsz viccet. Ott egy a kezedben!

Scott haragos vonásai ekkor kisimultak. Maga volt a nyugalom szobra. Arcán fölényes mosoly terült el. Truman értetlenül nézett rá. Nem értette a reakcióját.

Azt várta volna tőle, hogy akár megkötözve is, dühtől vicsorogva próbálja rávetni magát a szavai után. Erre úgy vigyorog itt, mint akivel most közölték: telitalálata van a lottón.

            Értetlen képét meglátva Scott hangos kacagásba kezdett. Vidám szólama megrezegtetni látszott a sátor falát.

            — Nem hittem volna, hogy így fogsz örülni annak, hogy fényesre keféltem a nődet — felelte tanácstalan képpel Truman. Látszott rajta, egy pillanatra elbizonytalanodott.

            Scott élvezte, hogy letörölhette képéről a magabiztos fölényt. Kajánul nevetett a képébe.

            — Az olyan fatökű, elfajzott pederaszták, akik férfiakkal fajtalankodnak, azt sem tudják, hogyan kell hozzányúlni egy igazi nőhöz, kisköcsög! — hergelte Trumant. — Aztán meg biztos vagyok benne, úgy féltek Tiarától, hogy még a szar is vigyázzban áll bennetek. Különben minek kellett volna az a sok hókuszpókusz!

A hatás nem is maradt el. Truman feje lila volt a dühtől.

Természetesen nem volt homoszexuális, ezt mindenki jól tudta, aki csak ismerte őt. Sőt! Nagyon is élvezte a nők társaságát, csak... éppen a nők nem élvezték az övét... Ha sikerült is nagy nehezen összejönnie valakivel, az egy-két nap után fejvesztve menekült előle. Talán azért, mert valóban fatökű, s a tetejében még brutális vadállat is volt...

Aki ismerte, azt is tudta róla, egy rövid ideig nős volt. Egy egészen rövid ideig... Az egyetlen közös benne és a feleségében az volt, hogy egy napon házasodtak. Amikor egy kollégája, aki pár héttel előbb ott volt a nagy csinnadrattával megtartott esküvőjén, megkérdezte tőle, hogy telnek a mézeshetek, Truman savanyú képpel kinyögte, éppen válnak. A felesége megcsalta őt. Azt mondta, a barátnőjénél aludt az éjszaka. Amikor a kollégája megkérdezte, hogy az miért baj, Truman azt felelete: „Hát csak azért, mert én aludtam nála...”

A válásuk után röviddel – Trumannek köszönhetően – az asszonyka olyannyira kiábrándulhatott a férfiakból, hogy az addig egészséges nő inkább átpártolt a saját neméhez...

— Szerinted a szex jobb, mint a logika, csak nem tudod bizonyítani, igaz?! Jaj, ne fárassz! Ugyan honnan tudnád, mi kell egy igazi nőnek?!...Végül is semmi csodálkoznivaló nincsen abban, ha egy nő leszbikus lesz csak azért, hogy ne kelljen veled házasságban élnie... pláne lefeküdnie — célzott gúnyosan Scott Truman félresikeredett házasságára. Akár nőről, akár férfiről legyen szó, nem állhatta a fajtalankodókat. Mondatával pusztán Trumanen szándékozott sebet ütni.

            — Erről talán faggasd Tiarát, Holbrook! Nálam érdekes mód többször is elélvezett!

            Truman úgy markolta meg ismét a lába közét, mintha egy értékes gyémántot szorongatna.

Ez egyszerűen beleesett a kezébe! ¾ Scott úgy gondolta, figyelmezteti:

            ¾ Ha háromnál többször rázod, az már maszturbáció! ¾ majd így folytatta. — Ne fáraszd magad, Truman! Még csak megerőszakolni sem bírtad volna, ahhoz is farok kell! Úgy dugtad meg őt, ahogyan engem!

Truman rájött, valahol, valamit nagyon elszúrt. Hogy mentse a menthetőt, gyorsan témát váltott, Scott pedig elégedetten dőlt hátra abban a biztos tudatban, hogy Tiarának – akárhol legyen is – egyelőre még nem esett bántódása. Egyelőre...

            Aztán eszébe jutottak a lánnyal töltött csodálatos percek. Sajnálkozó képpel mérte végig legádázabb ellenségét, akinek halvány fogalma sem volt arról, milyen is lehet együtt lenni Tiarával, aki olyat tud nyújtani egy férfinek, amit senki más emberi lény, ezen a Földön... Truman olyan ádázan utálta Scottot, hogy elvakult gyűlöletében, ostoba fejjel saját csapdájába esett.

            — Te a túszunk vagy, kishaver. Ha a bige nem működik közre, meghalsz! Ja, és csak úgy mellékesen jegyezném meg, nem igazán érdekli a sorsod! Nem érdekli, mit teszünk veled, ő akkor sem segít nekünk! — Truman újabb sebet akart ütni ellenlábasán, ám legnagyobb meglepetésére most is csak az ellenkezőjét érte el vele.

            — Hát igen! Tiara okosabb nő annál, semhogy bármivel, vagy bárkivel meg lehetne zsarolni őt! Ha pedig nemet mondott, akkor arra bizonyára jó oka lehetett! — köpte elégedetten Truman képébe. — Elárulnád nekem, hogyan tudtátok leblokkolni az erejét?

            — Mi druidák vagyunk! — húzta ki magát büszkén a férfi, ami lesajnáló vigyort váltott ki Scottból. — A főpapunk ereje lenyűgöző! Ha megismered a hatalmunkat, nem fogsz vigyorogni ennyire! Végül is a földönkívüli kis ribancot is legyőztük, nem?

            Scottnak megütötte a fülét egy szó: földönkívüli. Truman túlságosan jól értesült. Biztosra vette, hogy amikor a Siwában beszélgettek Tiarával, kihallgatták őket. A lány testi másságáról nem esett konkrét szó. Ezért is eshetett abba a hibába ez a patkány, hogy öngólt lőjön azzal a dumával: lefeküdt vele.

            — Vajon miért van olyan érzésem, hogyha egyszer röntgenfelvételt készítenének a főpapotokról, te is megjelennél rajta?

            Truman nem sértődött meg.

            — Ha vállalná egy plasztikai sebész, még a nyelvemet is odavarratnám a seggéhez! — vágta rá azon nyomban. Scott nem szállt vitába vele.

— Mégis, hogyan értétek el azt, hogy Tiara nem tudta használni a hatalmát ellenetek?

            — Tudod, amikor elkaptunk benneteket, a testvéreink egy távoli, szent helyünkön áldozatot mutattak be az urunknak — felelte nagyképűen Truman. — Az ő hatalma volt az, ami megtörte a nő erejét. Aztán külön választottunk benneteket, és most, két nap után hagytuk, hogy magatokhoz térjetek... nem kaptatok több altatót.

            Scott értékes információhoz jutott. E szerint két napja el vannak kábítva. Teljes bizonyosságot szerzett immár arról is, hogy Tiara nincs itt. Arról is volt némi sejtése, miként blokkolhatták a lány erejét. Ekkor eldöntötte, felvesz egy álarcot, és szerepet játszik.

            — Miért volt szükség arra, hogy két napig ne térjünk magunkhoz? — kérdezte halkan, mintegy mellékesen. Aztán arra gondolt, valóban tenniük kellett valamit Tiarával, ha őt is el tudták altatni. Kairóban Freeman bandájának ez még sokkal rövidebb ideig sem sikerült.

            Truman bosszús képet vágott, amiért elszólta magát. Nem állt szándékában közölni Scottal, hogy két napja a „vendégszeretetüket” élvezik. Scott Holbrooknak sok mindenről nem szabadott tudomást szereznie. Tisztában volt vele, komolyan megütheti a bokáját, ha mindez kiderül.

            Ők csak amolyan „közkatonák” voltak, és meg kellett várniuk a papság ideérkezését, akik nélkül nem értek egy fabatkát sem. És akkor ő, ostoba módon elszólta magát, ezzel lehetőséget adva Holbrooknak, hogy összerakja a részleteket. Megkönnyebbülten látta Scotton, hogy az nem figyelt fel erre a fontos momentumra.

            Tévedett.

 

*          *          *

 

            Scott nagyon is jól tudta, mit jelentenek a hallottak... De jó színésznek bizonyult.

            Stonehenge! — Biztos volt benne, a druidák véres áldozatot mutattak be a Sötétség Fejedelmének. — Így blokkolhattátok, hát az erejét!

Úgy sejtette, az „ész” nem abban a csoportban van, amelyik Európában tevékenykedett. Itt kell lennie a közelben. Csak neki lehet némi esélye Tiarával szemben! Hogy idáig mégsem léptek, arra mutat, hogy valószínűleg a többi pap érkezését akarják bevárni.

            Scott tisztában volt vele, ez a tudás még a hasznára válhat. Csak azt lenne jó tudni, itt van-e már a többi pap, s hányan lehetnek azok odakint, akik őt őrzik. Valami azt súgta neki, nem túl sokan. A veszélyt Tiara jelenti számukra. Minden bizonnyal rá összpontosítanak.

            Scott ismerte a Trumanféle emberállatokat. Elég ostobák ahhoz, hogy kitűnni vágyásuk és kisebbrendűségi érzésük elnyomja bennük a legelemibb óvatosságot is. Meg kell csillantani előttük az „erejükkel”, „nagyságukkal” való dicsekvés lehetőségét, és tudatlan nagyképűségükben még olyat is elmondanak – csakhogy nagyobbnak lássák őket –, amit máskor soha nem árulnának el.

Scott erre bazírozott.

            Taktikát váltott. Ábrázatán földöntúli áhítat terült szét.

            — Csodálatos lehet igazi druidának lenni! Te valójában már pap vagy, igaz? — kerekítette szemét csodálattal, feldobva egy labdát, és feszülten várva, Truman elkapja-e.

            Elkapta.

            Ha a hülyeség növesztene, hanyatt fekve nyalná a holdat! ¾ futott át a gondolat Scott fején.

            Én már az vagyok! Most beszartál, igaz? — kérdezte büszkén kihúzva magát Truman. Látszott rajta, milyen elégedett, hogy újra ő van fölényben.

Scott teljes színészi átéléssel szövegelt. Hangjából csak úgy sütött az elismerés.

            — Igen, azt hiszem te valóban az vagy! — bólogatott olyan lelkes odaadással, hogy azt hitte leesik a feje. Aztán szomorúan, szinte szégyenkezve kijelentette:

— Ősi faj... félelmetes hatalom! Jó lenne igazán közétek tartozni!

            Truman úgy húzta ki magát, mintha ő maga lenne a főpap.

            Most megvagy! — gondolta elégedetten Scott.

            — Ugye megbocsátotok nekem — könyörgött esdeklően. Ha nincs megkötözve, talán még le is borult volna ez előtt a paprikajancsi előtt, akit kezdett úgy rángatni egy láthatatlan dróton kedvére, mintha marionettfigura lenne.

— Ha ügyes leszel, akár még az is megeshet — mondta bizonytalanul Truman. Nem hangzott valami őszintének. — Szólhatok egy pár jó szót az érdekedben — tette még hozzá.

Hát hogyne! — gondolta gúnyosan Scott.

— Mindent megteszek, amit csak mondotok nekem! — Scott Holbrook olyan átéléssel vigyorgott, ha nincs a két füle, körbemosolyogja a fejét.

            — Erre azért még várnod kell egy kicsit... A főpap már a közelben van — mutatott fejével az északi irányba. — A nővel tárgyal éppen.

            Scott halványan elmosolyodott magában...

Tehát észak!

            — Várni? Ó, kivárom én! Hogyne várnám ki?! Most már elzavarni sem tudnátok! Ó, te jó ég, megtértem! El sem hiszem, hogy ez velem történik!

            Truman elégedett büszkeséggel nézett ellenlábasára. Nem volt kis feladat, amit itt véghez vitt Holbrookkal, aki valóban megtérni látszott. Éppen ideje volt... Tudta, ezért még jutalom vár rá a főpaptól.

            — Hogy eshettél bele egy földönkívüli nőbe! — kérdezte neheztelő kíváncsisággal.

            Scott meglepett képet vágott.

            — Ne légy barom! Honnan a francból gondolod, hogy beleestem?! Csak el akartam szédíteni, hogy a piramis közelébe férkőzhessek, és... hogy megdughassam! Bejött... és kurva jó volt! — röhögött fel. — Még vállalnám egyszer-kétszer!

            Truman kajánul vigyorgott ki a fejéből, majd körbenyalta a száját. Elismerően füttyentett, és megveregette Scott vállát.

            — Remélem elmeséled, öregem!

            — Még szép! — röhögött fel Scott. — Van is mit mesélni, elhiheted!

            Chester Truman nagyon elégedettnek tűnt. Ezt meglovagolva, Scott nyálas hízelgésbe kezdett. Más bizonyára átlátott volna rajta... nem így Truman.

            — És te? Ugye igazi főpap lesz egyszer? — kérdezte szinte már alázatos tisztelettel.

            — Természetesen! — vágta rá büszkén Truman. Noha tudta, ez közelről sem fedi a valóságot...

            — Ha előbb megvilágosodom, megkötöznötök sem kellett volna! Nem kellene ilyen sok embernek őriznie...

            Truman Scotthoz lépett, és feloldotta a kötelékeit.

            — Ezen könnyen segíthetünk... Örülök, hogy jobb belátásra tértél, Holbrook, de azért ne bízd el magad! Ha esetleg mégis valami ostobaságot forralnál a fejedben, odakint van még öt testvérem...

            Szóval, összesen hatan vagytok!

            — Mondtam már, elüldözni sem tudnátok! Sőt, ha gondoljátok, segítek Tiara meggyőzésében is!

Scott rendkívül elégedett volt magával.

Truman a kezeit ugyan nem oldozta ki, de biztos volt benne, hogy ezt a problémát is hamarosan megoldja valahogy. A lényeg, hogy a teste és a lábai szabadok. Tiara északra van, itt a közelben! Valahogy csak megtalálja...

Ekkor Truman elővett a zsebéből egy műholdas mobiltelefont, és bepötyögtetett néhány számot.

— Minden rendben, uram, együttműködik! Nem szerelmes, csak cselezte a bigét. Önöké a terep — szólt bele, majd bontotta a vonalat. Visszafordult Scotthoz.

— Na, milyen volt kómában lenni? — szúrt bele azért még utoljára Scottba, célozva kétnapos csipkerózsika álmára. Scottnak nem maradt ideje a válaszadásra. Kintről ismét furcsa, halk neszek szűrődtek be. Ez Trumannek is feltűnhetett, mert elgondolkodó képpel nézett a sátor bejárata felé. Scott kihasználta a pillanatot, és felugrott a levegőbe… innentől kezdve Truman volt kómában.

Scott lassú léptekkel a sátor szájához merészkedett, és óvatosan nyúlt a ponyva felé, hogy félrehajtsa.

Amit a következő pillanatban meglátott, egy megtermett ököl volt, mely sebesen száguldott az arca felé.

 

*          *          *

 

A nap forrón tűzött le az égből. A sátorban elviselhetetlen volt a hőség. A ponyva félrecsapódott, és egy csuklyás fekete köpenyt viselő alak dugta be rajta a fejét. Tiara haragtól izzó szemekkel, ám a legkisebb félelem nélkül nézett az illetőre, akinek semmisem látszott az arcából. Különös szag áradt belőle.

            — Látom, nem fél! Ennek igazán örülök — mondta a férfi olyan hangsúllyal, mintha csak egy váratlan, de szívesen látott vendégét köszöntené.

            — Már kezdek hozzászokni, hogy örökösen elrabolnak... Ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, egyenesen hiányozni fog. Kénytelen leszek időnként felfogadni valakit, hogy raboljon el... — vágta oda epésen a lány.

            A férfi szélesen elmosolyodott a csuklya alatt.

            — Látom humorérzéke is van!

            — Na hallja, ezekben a szituációkban máshogy nem is lehet talpon maradni. Megtudhatnám most, minek köszönhetem azt a szerencsét, hogy méltóztattak elfogni?

            — Azon egyszerű ténynek, hogy szükségünk van önre, Tiara.

            — Rááám?!

            — Igaza van, nem csak magára... A csillagrombolójára is.

            — A csillag micsodámra? — Tiara teljes átéléssel játszotta a hülyét.

            — Naaa! Idáig egészen értelmesnek mutatkozott, kislány! Ne akarja, hogy csalódjak önben!

            — Úúú! És ettől most rosszul kéne éreznem magam?

            — Ettől még nem...

            Tiara világosan értette, miért hagyta függőben a mondatot a férfi.

            — Mielőtt tovább folytatnánk ezt az érdekfeszítő diskurzust, elárulná nekem, hol van Scott?

            — Biztonságban van, higgye el. Biztonságban mindaddig, amíg...

            — Amíg együttműködöm, nem igaz? — fejezte be a férfi helyett a mondatot.

            — Tudtam, hogy meg fogjuk érteni egymást — negédeskedett a másik, ám Tiarát leginkább egy ugrásra kész vadállatra emlékeztette.

            Szóval, tartotok tőlem, vonta le a konzekvenciát, és elégedetten hátradőlt. Ez nem kerülte el a férfi figyelmét.

            — Nem ajánlom, hogy bármivel is próbálkozzon, kisasszony! Tudja... Scott bácsi...

            Tiarát azonban még nem tudta megijeszteni. Szélesen elvigyorodott magában.

            Bármivel is győztetek le, azzal most nem rendelkeztek! Jó tudni...

            Sokat nem is tévedett.

 

*          *          *

 

            Tiara zavartan fészkelődött egy kicsit, majd érdektelen hangon megkérdezte a csuklyás alaktól:

            — És mit akarnak tőlem?

            — Szükségünk van rá, hogy megnyissa nekünk a féregjáratot.

            — Melyiket? — vált óvatossá, és különösen éberré a lány hangja. Nem törődött már azzal, hogy tagadjon és félrevezessen. Ezek úgyis mindent tudnak. Hogy honnan, ez rejtély volt előtte... bár azért volt felőle némi sejtése.

            — Az egyiket...

— Ne szórakozzon itt velem, nem a varietében vagyunk! Melyiket?

            — A dimen...

            Felejtse el! — förmedt rá félbeszakítva Tiara.

            — És mi lesz Sco...

            — Tőlem akár a római pápával is fenyegetőzhet — vágott a csuklyás szavába teljesen bevadulva a lány. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a másik ijedten hőköl hátra.

Elégedetten konstatálta, hogy hazugságát nem vette észre a férfi. Minden porcikájában Scottért aggódott.

Az viszont idegességében sajnálatos módon nem tűnt fel neki, hogy a druida körül megmozdul a forró sivatagi levegő.

— Nem nyitom fel magának a féregjáratot... Nem tudja, mit kér tőlem! Nem tudja... nem tudja, mivel játszik! — Tiara olyan volt, mint egy haragvó istennő.

            — De tudom...

            A nőnek feltűnő volt, ahogy a férfi félbehagyta a mondatot.

            — Maguk nem druidák! — kacagott fel gúnyosan. — Maguk egy szánalmas kis sátánista szekta! Még annak is kicsik és kevesek! Csak druidáknak képzelik magukat!

            A férfi testén gyöngyözött az izzadság a csuklya alatt. Ám ez most nem a melegnek volt betudható. Remegett a lány sértő szavaitól és gúnyos kacagásától, mely egyre jókedvűbben hömpölyögve áradt szét a sivatagon.

            — Tudja, hol vagyunk most, Tiara? — kérdezte vészjóslóan, némi nyugalmat erőltetve magára. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga a lánnyal. Eltökélt szándéka volt, hogy megijeszti a nőt.

            Valóban sátánista szekta volt az övék, ám a lány egy dologban mégis tévedett.

            Druidák voltak!

            Ősi kelta papok leszármazottai, akik generációról-generációra örökítették át a mágikus tudást, melynek intenzitása egyre csökkent, ahogy haladtak egyre előrébb az időben. Az ősi nyelv használata is elveszett valahol az idők végtelen tengerében. Mára csak egy elkorcsosult keveréknyelv – ötvözve keltával és latinnal – maradt fenn belőle. A vallásuk pedig a sátánizmussal lett egyenlő.

            A főpap fanatikus imádattal szolgálta az urát, de szégyellte ezt az elkorcsosulást, melyet jórészt az idő mért rájuk. És a lány kiváló érzékkel tapintott az Achilles-sarkára.

            Mágiájuk mára javarészt arra korlátozódott, hogy képesek voltak megidézni a Sötétség Hercegének erejét, amivel a lány hatalmát is béklyóba köthették, megakadályozva vele Tiara telepatikus képességét, s arra törekedve, hogy félrevezessék őt. A lány így azt gondolhatta, azzal hogy nem tud a fejükbe hatolni, továbbra is uralmat gyakorolnak felette. Pedig ez nem teljesen így volt.

            Nem teljesen.

            Tiara azonban a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Ez rendkívüli mértékben nyugtalanította, s elbizonytalanította a druida mágust.

            Hogy a lányt legyőzhessék, uruk sok vért kívánt. Hat életet a szent áldozóhelyen, a Csillagok Hírnökén[3]. Ez számukra is sok áldozattal járt, hisz’ meglepő fordulatot hozott... De végül sikerült megbénítaniuk egy időre a lány félelmetes mentális erejét. Szent célkitűzésük az volt, hogy beengedjék urukat a világba... és a Sátán tudta ezt.

            Csak Tiara nem tudta.

            A lány felfigyelt a „Csillagok Hírnöke” szóra, de tudta jól, a másik nem a Kristálypiramisról beszél. Addig a pillanatig, amíg ki nem hallgatták a Scottal folytatott beszélgetésüket a Siwában, nem is tudhattak a létezéséről. Merthogy ott hallgatták ki őket, abban Tiara mostanra teljesen biztos volt.

            — Miért, hol vagyunk? — kérdezte flegmán.

            — A Kristálypiramis közelében! Könnyedén megtalálhatjuk. Elég néhány méterrel arrébb vinnünk magát, és megláthatjuk, mint emelkedik ki a föld alól. Akár még ön sem feltétlenül szükséges hozzá.

            Ekkor megcsörrent a férfi műholdas mobilja. Pár szót mondhattak neki mindössze, de a hangjából ítélve nagyon elégedettnek tűnt tőle.

            A lány nevetéstől könnyes szemeit törölgette. Igazán jól szórakozott. Tudta, a férfi blöfföl.

Még hogy néhány méter?! Azt se tudják, a szélrózsa melyik irányába keressék! Még hogy ő ne kellene hozzá?! ¾ gondolta.

            — Könyörgöm, ne tegyék ezt velem! ¾ kulcsolta imára a kezeit. ¾ Soha ne raboljanak el még egyszer!

A druida értetlenül nézte Tiarát a csuklyája alól. Szavaiból akár azt is hihette volna, a nő mégis fél tőlük, ám ennek ellentmondani látszott féktelen jókedve.

            — Nem tesszük többé, ha most segít nekünk — felelte zavartan, megpróbálva visszaszerezni tekintélyét a nővel szemben. Mondatával azonban még nagyobb derültséget okozott.

            — Tudja, a nevetés hizlal... Ha még egyszer elrabolnak, már egy mangalicát keressenek!

            A főpap feje a csuklya alatt piroslott a dühtől. Hogy nem ütötte meg a nőt, annak nem csak az volt az oka, hogy félt tőle, és hogy azzal védekezésre késztette volna a lányt. Ennek következményeként az is kiderült volna, már meggyengült felette a hatalmuk.

            — Ugyan kérem! Ne nézzük hülyébbnek a másikat annál, mint amilyen... Maguk tökéletesen tisztában vannak vele, a piramis megtalálásához én is kellek. Ugyan mi másért raboltak volna el?! Meg aztán, hogy akarnak oda bejutni? Hogy akarják felnyitni? Sőt... tovább megyek: hogy akarják irányítani a féregjáratot... nélkülem?!

            Tiara mérgesen toppantott egyet. Lábai szikrát vetettek a földön, mint kevéssel ezelőtt Kairóban, az arabok szánalmas kis viskójában. Ebből aztán rájött egy fontos momentumra. Döbbenten nézett le a lábaira.

            Átvertek!

Amint átfutott agyán a felismerés, enyhén felemelte a fejét, és alulról felpillantva, félelmetes tekintettel, szinte már sátáni mosollyal nézett a druidára.

            A férfi is látta a szikrákat.

Tudta, hogy legyőzték.

Erre is felkészülve tartották fogva a nő egyiptológus barátját, akihez gyöngéd szálak fűzték a lányt. A főpap sebesen beszélni kezdett. Hangja – bármennyire is próbálta uralni – remegett.

            — Nem szeretném ismételni magam, de ha nem hajlandó együttműködni, annak a barátja egészsége láthatja kárát! Könnyen megtapasztalhatja a hatalmunkat, és akkor én fogok ilyen jókat derülni!

            Tiara csigavért préselt a vénáiba. Belátta, ezzel az érveléssel nem szállhat szembe. Türelmesnek kell lennie. Kényszerűen elhatározta, némiképp visszafogja magát, mielőtt viselkedésével veszélybe sodorja Scott életét.

            Mostanra tisztába jött vele, hogy ismét uralja erejét. A mentális „tapogatózása” azonban, amit egy ideje már kiterjesztett, még mindig eredménytelenül zárult. Ezek szerint mégis gyakorolnak még felette valamilyen hatalmat...

            Tisztában volt vele, itt valami nagyon bűzlik – de ez most nem a csuklyás férfi...

            — Hát jó — pattant fel a priccsről, látszólag beleegyezve a dolgokba. — Csak azt mondja meg nekem, mitől ilyen jól értesült?

            A lány a csuklyától nem láthatta ugyan, de a férfi, arcán fölényes mosollyal fordult felé.

            — Jó ideje figyeljük magát, kisasszony.

            Tiara felkapta a fejét.

            — Jó ideje? Mégis... mióta?

            — Attól a perctől fogva, hogy betették lábukat a kedves apjával egy ékszerüzletbe, Miamiban.

            Az ank! — gondolta Tiara.

            — Igen, jól gondolja — helyeselt a főpap, látva a lányon, sejti miről beszél. — Az az üzlet az egyik testvérünké... Tizenkét éve vagyunk a maga nyomában.

            — De hát... miért? — képedt el a lány.

            — Hát igen, akkor még mi sem tudtuk mire lesz jó mindez, de hogy jó lesz valamire, abban már akkor is biztosak voltunk. Mint látja, igazunk lett... Az ank, az anyagát tekintve kétségkívül földönkívüli eredetű. Ezt azonnal kiszúrta a testvérünk. Amikor az üzletből elmentek, az egyik kifutófiúját maguk után szalasztva, követtette magukat hazáig. Az ékszerész ezalatt felhívta néhány testvérünket... Arra a döntésre jutottunk, hogy figyelni fogjuk magukat: „sose lehet tudni” alapon...

            — Tizenkét éve járnak a nyomomban?!

            — Tizenkét éve, bárhová is ment. Láttuk és hallottuk az egész életét, amely az utazgatásait leszámítva, egészen az Egyiptomba történő megérkezéséig nem volt valami mozgalmas...

            — Látták és... hallották?

            A főpap bólintott, értve, mire gondol a lány.

            — Igen, mire a Siwába értek, mi már itt voltunk. És ne higgye, hogy olyan elmaradott a technikánk, mint az őseinké volt! Mi is használjuk a modern technika vívmányait.

            — Tehát kihallgattak minket!

            — Egy modern lehallgató-készülékkel — felelte gúnyosan a főpap.

            Tiara gyilkos szemeket meresztett rá.

            — Sajnálom, kedves Tiara, de bizony minden egyes szót hallottunk, amit Scott barátunknak mesélt. Csak azt sajnáljuk, hogy azon az utazáson nem vehettünk részt Scottal... No de majd személyesen.

            Tiara egyre sápadtabb lett.

            — Maguk őrültek! Ha átvinném magukat, ott pusztulnának, és pusztulásba döntenék a bolygót is, az összes dimenziójával együtt! Ha mindent hallottak, ezt is tudniuk kell!

            — Ebben önnek tökéletesen igaza van, kisasszony: tisztában vagyunk vele! Azonban egy dologban mégis téved... Nem mi akarunk átmenni abba a dimenzióba... Urunkat, a Sátánt fogjuk beengedni onnan, akinek már sikerült is átjutnia abba az „előszobába”, és csak ránk vár! S hogy az emberekkel mi lesz? Mért érdekelne ez akár egy percig is minket?! Mégis... mit gondol... ha az urunk itt lesz, mi lesz velük...?

            Ebben én pedig nem veszek részt! — Tiarának összeszorult a szíve. Egy nagyot sóhajtott.

            — Sajnálom, Scott — felelte halkan, lemondóan.

 

*          *          *

 

Tiara némán állt a sátor bejárata felé fordulva, és feszülten figyelt. Mentális érzékeit ismét kiterjesztette a sátoron kívülre. Attól, amit tapasztalt teljes döbbenetbe meredt. A druida főpap szerencsére ebből, mit sem vett észre; idegesen járkált fel-alá. Már nem törődött azzal, hogy idegességét rejtegesse a lány előtt. Teljesen felesleges lett volna, hiszen a nő mostanra tisztába jöhetett vele, hogy lényegében tehetetlenek vele szemben.

Lényegében...

Tiara valóban rá is ébredt arra, hogy a főpap valójában soha nem volt képes igazából lekötni az erejét. Mindössze némileg letompította, és a telepatikus képességét tudta csak elaltatni: egy időre... Már az elején, szinte azonnal megérezte, hogy valami nagyon nem stimmel itt. Ez volt hát az a valami! Hogy nem támadott, annak mindössze két oka volt: Scott, és hogy kiszedje a druidából a „miérteket”.

A lány ismét kiterjesztette érzékeit a sátoron kívülre... és újfent megdöbbent. Nem tévedett az előbb sem, de egyszerűen nem akarta elhinni, amit tapasztalt. Pedig igaz volt.

Ekkor észrevétlenül, elégedetten bólintott egyet. Vett egy nagy levegőt, arcára nyugalmat erőltetett, és visszafordult a férfi felé, mielőtt még gyanút keltene. Mire egy teljes fordulatot tett, arca kisimult, földöntúli nyugalmat tükrözött, miközben ő maga maximálisan felkészült az előtte álló feladatra...

            A főpap ekkor elhatározta, kijátssza az utolsó ütőkártyáját. Félretolta Tiarát a bejárattól, és kidugta rajta a fejét.

            — Hozzátok ide, de előtte kínozzátok meg — utasított odakint valakit úgy, hogy Tiara is jól érthesse minden szavát. A nevet szükségtelen lett volna kimondania, anélkül is tudták jól mindannyian, kiről van szó...

            — Amint ideérnek, saját szemével nézheti végig a barátja halálát... és biztosíthatom, látványos lesz — sziszegte dühösen Tiara felé, mint egy prédára leső kígyó. Értetlenül nézte a lányt, aki különös félmosollyal bámult maga elé.

            — Valóban ennyire hidegen hagyná Scott sorsa, hölgyem? — kérdezte a férfi, de minden idegszála rosszat sejtett. A különös vibrálás ismét elkezdődött körülötte, amit most a lány is észrevett. Ám nem látszott rajta, hogy ez akár a legcsekélyebb mértékben is zavarná.

            Pedig nem ártott volna.

            — Imádkoztál már ma éjjel, Desdemona? — kérdezte különös hangon Tiara, azzal a furcsa félmosollyal az ajkain.

            A főpap egyre rémültebben pislogott a nőre. Az adrenalin szintje az egekig szökött, ereiben vadul száguldozott a vér. A félelemtől gyomra és a szíve őrülten remegett. Érezte, hogyan fut ki minden tagjából az erő.

            Lassan emelkedni kezdett a földről. Erősen kopaszodó fején kissé elcsúszott a csuklya, láthatóvá téve az arcát.

A főpap az ötvenes éveinek közepén járó férfi volt, a Siwa-fogadó Scottéval szomszédos szobájából. Az aki egy függöny rejtekéből Miamiban is figyelte őket a „macskakaland” alatt. Keskeny szája egyetlen vonallá szűkült, kifejezéstelen, szinte üveges tekintetében semmisem tükröződött a lelkében dúló sötétségből.

A rusnya állatja! Maszk nélkül járhatná végig a Halloweent! — futott át Tiara fején a pikírt gondolat.

A főpap, mielőtt tudatosult volna benne, hogy elveszett, tompa puffanásokra, és elfojtott kiáltásokra lett figyelmes odakintről. Ideje azonban már nem maradt rágódni ezeken.

            — Látni akartad uradat, hát legyen! — folytatta azon a különös hangon a lány. A következő pillanatban megismétlődni látszott az ominózus sivatagi jelenet.

Tiara szeméből vakító fénynyaláb csapott elő, ám a főpap körüli vibráció most visszaverte a pusztító sugarakat. A lányon hátborzongató érzés kezdett elhatalmasodni. Volt egy halovány gyanúja, miért történik mindez...

Teste kékes vibrálásba kezdett, felkészült az ádáz küzdelemre. Minden tiszta, mentális energiáját a főpap ellen fordította, akiben a Sátán földöntúli ereje kezdett materializálódni, de közben még egy mentális üzenetre is futotta erejéből...

Aztán elkezdődött a harc, amilyet élő ember még soha nem látott ezelőtt.

 

*          *          *

 

            Hatalmas földöntúli erők csaptak össze. A főpap, a Sátán fekete, pusztító erejével megacélozva tigrisként harcolt az életért, de nem önmagáért tette. Sírig az urát akarta szolgálni. Ha ez az úr nem maga a Sátán lenne, önfeláldozása még a lányt is megindította volna.

            A férfiből égető, bűzös, éjfekete felhő csapott a lány felé. Vörös és fekete lángok nyaldosták körbe a testét, készen rá, hogy eleven, lüktető húsába marjanak. A druida fejéről lecsúszott a csuklya, és a lány elborzadva látta, mint változik egyre-másra a főpap arca.

Azonnal tudta, cselekednie kell. Itt már nem a druida mágiával harcol. A Sátán hatalmas ereje kezd eluralkodni a férfin, akinek az arca hol a sajátja volt, hol egy szörnyűségesen vicsorgó állati fej kaffogott felé acsarkodva, milliónyi tűhegyes, üvegszerű fogakkal a pofájában. Aztán ismét a főpap arcát látta maga előtt. Fejét kétoldalt, penészfoltokkal tarkított sárga szaru ütötte át. Az előtüremkedő hegyes szarvak mellett sűrű, fekete és ragacsos, vérszerű valami folyt a druida homlokára, ahogy egyre inkább eluralkodott rajta, vissza-visszanyerve felette félelmetes hatalmát a Sátán.

Tiara tudta, most kell rámérnie egy utolsó, megsemmisítő csapást, vagy elveszett, a fenevad mentális energiája kitör, és lebírja őt. Abbahagyta a játszadozást, hiszen ez már nem a nevetséges kis mágus szánalmas ereje volt. Tiara minden mentális hatalmát magához ragadta, és összpontosítva ellenfelére zúdította.

Mielőtt a főpap lángra kapott volna, egy pillanatra még visszanyerte öntudatát, visszakapta saját arcát. Különös mosollyal az ajkain lehelte ki fekete lelkét, Tiara azonban nem sokat törte fejét az okán.

Pedig jobban tette volna.

Ne örülj előre, te földönkívüli szuka! Vár még egy kis meglepetés rád: az adu-ász még hátravan! — gondolta kéjes örömmel a druida... aztán bevégeztetett.

A mérhetetlen mentális energiáktól minden tárgy azon nyomban cseppfolyóssá vált vagy elhamvadt körülöttük. A talajban mély kráter éktelenkedett, felszínét homokból lett üveg borította. Tiara felette lebegett. Nem maradt más körülöttük, csak távolabb néhány megpörkölődött sátor, jó pár holt tetem, és a sivatagot uraló puszta homoktenger. Minden köddé vált, ami azelőtt a sátorban volt; nem maradt belőlük semmi.

            A főpapból sem.

            Egy aprón árválkodó kis kupac jelezte a valamikori druida mágus testét.

            — Teljesült hát a kívánságod — mondta minden öröm nélkül, hangsúlytalanul a lány. — Most találkozhatsz végre az uraddal... még ha nem is egészen így gondoltad... De biztosíthatlak, nem lesz örömöd benne...

            Tiara leereszkedett a megüvegesedett talajra, és leakasztotta nyakából a kristályankot. A főpapból lett kis porkupachoz lépett, és belesújtott vele.

            — Porból vétettünk, s porrá leszünk — suttogta csendesen. Tekintetét várakozva fordította el a kékes villanástól, a valamikori tábor egy bizonyos irányába.

            A sivatagon szikrázó napsütés uralta a tájat, vígan játszadozva a kormos, viharvert sátrakon, melyek most úgy néztek ki, mintha hurrikán söpört volna végig rajtuk. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt emberi tetemek feküdtek a sivatag porában, mintha csak egy hirtelen, váratlanul lecsapó ismeretlen vírus vitte volna véghez kivédhetetlen, szörnyű pusztítását a táboron.

Az egyik düledező sátorból rémisztő halálordítást hozott felé a szél.

            Tiara ismét mentális üzenetet váltott valakivel, aki abban a sátorban tartózkodott. Lassan a levegőbe emelkedett, és egyre gyorsuló, őrületes sebességgel forogni kezdett. Testéből kék és fehér villámok csaptak ki, s vágódtak szét a szélrózsa minden irányába. Minden sugárnyaláb meghatározott célpontba csapódott. A távolabbi, homokban lévő testek megszűntek az enyészeté lenni. Egyetlen dolog élte túl a félelmetes erőt. Egy sátor, amelyikből nemrégiben a halálordítást hozta a szél. Tiara abbahagyta a szédületes forgást, de még nem ereszkedett le a földre.

A sivatagi nehéz, forró levegőt hűs ózonillat váltotta fel.

Valaki kilépett a sátorból – ahol ezt követően is tovább dúlt az élethalálharc –, és óvatosan a háttal lebegő lány felé közeledett.

 

*          *          *

 

            — Légkondicionálónak sem vagy rossz — hallott meg egy ismerős hangot a háta mögül Tiara. Mosolyogva ereszkedett le a talajra, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

            Jól tudta, ki áll mögötte.

            A sivatagban rajtuk és a sátorban vadul dúló alakokon kívül nyoma sem látszott életnek. A druidák többé már tényleg nem léteztek.

            A sátorból jövő zajok elcsendesedtek, a bejárati ponyva megmozdult, majd félrecsapódott. Egy szinte óriás, szédületesen jóképű, lezser fickó lépett ki rajta.

            Tiara leereszkedett Scott mellé, és várakozva nézett a feléjük tartó férfire.

            — Kell odabent is takarítanom? — kérdezte élőszóban a rejtélyes idegent, hogy Scott is érthesse.

            A férfi visszanézett a sátorra, és flegma mozdulattal megvonta a vállait.

            — Hát, egy kis porszívózás, törölgetés ráférne!

            Scott felröhögött Tiara mögött.

            — Szédületes a fickó! Hadd mutassalak be benneteket egymásnak — felelte, és mindhárman megindultak a másik felé. — Tiara, ő itt...

            — Hagyd csak, majd én — intette le Scottot a férfi, és színpadiasan meghajolt a lány előtt. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam, hölgyem! — felelte, majd hozzátette:

— A nevem Jarre. René Jarre.

 

*          *          *

 

Mindhárman fáradtan rogytak le egy dűne oldalában, és elégedett képpel néztek szét. Scott a homlokáról törölgette az izzadságot.

            — Hát, erről a helyről sem mondaná meg többé senki, hogy nemrég itt még emberek és sátrak voltak — állapította meg elégetten, és tovább törölgette az arcát.

            René Tiarához fordult, aki a munka alatt egyvégtében, csendesen kacarászott magában valamin. A lány vállai rázkódtak a visszafojtott nevetéstől.

            ¾ Min mulatsz te ilyen jól, kislány? ¾ kérdezte kíváncsian René.

            Tiara a férfire pillantott – és kirobbant belőle a jókedv.

            ¾ Az iménti bemutatkozásod mulattat ennyire ¾ felelte szinte fuldokolva. ¾ Olyan voltál, mint a mesebeli tehén, amikor találkozik James Bonddal ¾ mondta, majd elváltoztatott hangon hozzátette. ¾ My name is Bo... Bim-bó!

            René nem sértődött meg. Átérezte a helyzet komikumát, és együtt nevetett a többiekkel.

            A sivatag ontotta magából a forróságot. Bőrüket még a ruháikon keresztül is égette a tűzforró homok. Mielőtt tovább indultak volna a piramishoz, szükségük volt egy kis pihenésre. Beszélgettek.

            René beszámolója a Stonehenge-nél történtekről elborzasztotta őket. Az a rengeteg ártatlan áldozat... A francia nem sokat tehetett értük, ő is kis híján otthagyta a fogát.

            Áhá! Tehát a Stonehenge-et nevezte a Csillagok Hírnökének a druida főpap! — jött rá az összefüggésre Tiara.

            René elmesélte, hogy miután elkapták őket a druidák, obszidián[4] késsel felnyitották a még élő emberek mellkasát, és puszta kézzel tépték ki a még dobogó szívüket. Diadalordítással a magasba tartva kínálták fel áldozatukat a Sátánnak.

            Amikor körülvették őket, René egy párat sikeresen átküldött a másvilágra. Az emberek percekig döbbenten álltak az események láttán, aztán kitört a pánik. A turistacsoport tagjai szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Azaz csak szaladtak volna, mert a szekta tagjai elkapták őket. Nem volt nehéz, hiszen a kerítésen csak egyetlen nyitott ajtó árválkodott.

            René a képzettségének, és mentális erejének köszönhette életét. Az idegenlégióban eltöltött kemény évek megtették hatásukat.

            Scott a „mentális erő” szavakra felkapta a fejét.

            Tiarára pillantott, aki pajkos képpel nézett vissza rá.

            — Igen, Scott, ő is!

            — Én is?! Mit én is? — kérdezte René.

            Tiara ekkor nagy vonalakban elmesélte a férfinek azokat a dolgokat, amit két nappal ezelőtt Scottnak, kifejtve a leszármazottakról szóló részeket. René tátott szájjal hallgatta a beszámolót, majd Tiara és Scott életének történetét.

            — És te hogy keveredtél ide a sivatagba? — kérdezte Scott a franciát.

            — Amikor sikerült kereket oldanom, nem mentem messzire... Tehetetlenül néztem végig, ahogy megölik azokat a szerencsétleneket. Ez az egész út egy csapda volt. Volt a csoportban egy házaspár. A nő állapotos volt és rosszul lett. Állítólag... én azonban már erre sem mernék mérget venni... Persze az is lehet, ők valóban nem tartoztak közéjük, csak beadtak valamit a nőnek, hogy rosszul legyen. Ez szintén vérlázító, hisz’ ezzel veszélyeztették a magzatot... Lényeg a lényeg: a nő rosszulléte miatt csúszott a program. Nagy késéssel tudtunk csak tovább indulni a Stonehenge-hez. A szektának pont erre volt szüksége Ebből logikusan következik az is, hogy ők szervezték, hisz’ nem bízhatták a véletlenre!

            — Tehát megszervezték, hogy késve érkezzetek, és ott érjen benneteket a sötétség — vonta le a konklúziót Scott.

            — Ez tűnik valószínűnek — bólogatott René. — Aztán pillanatokon belül ránk sötétedett. A buszsofőr a megérkezésünk után odébbállt, vissza már csak a druidákkal jött.

            — Nyilvánvalóan értük ment — vágta rá Tiara. — Közölte velük, minden a terv szerint megy, jöhetnek!

            — Meg is jöttek! Aztán elszabadult a pokol. Én meglapultam, amikor kitört a totális káosz. Amikor láttam, hogy bevégezték rituáléjukat, bemásztam a busz alá. A hullákat összeszedték, és a buszba hajigálták. Hogy mit tettek velük, nem tudom. A sofőr kirakta a társait még London előtt egy romos kastélynál, aztán tovább ment a gyászos rakományával. Én végig a busz aljába kapaszkodva utaztam. Amikor a druidák leszálltak, eleresztettem a tengelyt, és megvártam, amíg bemennek a kastélyba.

            Tiara és Scott elismerően nézett a franciára. Volt egy halovány sejtésük arról, mekkora teljesítmény lehetett egész úton így utazni.

            — A kastélyba lopóztam. Az egyik teremből hangokat hallottam kiszűrődni. Valakik kihangosított telefonon beszéltek. Ott hallottam meg, hogy a Siwa oázist emlegetik. Mesélték, sikerrel járt az áldozó szertartásuk, mert elfogták „őket”, meg hogy „a nő” nem tudta használni az erejét velük szemben... Ezek az „ők” lehettetek ti — nézett Tiarára René.

            — Aztán hallottam még, hogy „a másikat” — intett a fejével Scott felé a francia — különválasztották tőle, mert félnek a nő erejétől, és így akarják sakkban tartani. Nekem éppen elég volt ennyi. Gondoltam, már csak dafke is, beleköpködök egy kicsit a levesükbe, és alaposan felkavarom a bili tartalmát... Nehogy má’ a csúcs tartsa az Eiffel-tornyot!... Besétáltam egy lakott területre... ez már London külvárosa lehetett. Ott fogtam egy taxit, és a repülőtérre vitettem magam. Őket megelőzve akartam a Siwába érni, ami sikerült is. Ott aztán hamarosan fel is bukkantak, s én szépen követtem őket az első táborig. Így botlottam Scottba... Onnan aztán ezek a frissen érkezettek szinte azonnal továbbálltak. Átjöttek ide... de én maradtam...

            — Igen — dörzsölgette a még mindig fájó állát Scott. — Jó erős öklöd van, szó se róla!

            René nevetett, és barátságosan hátba vágta Scottot.

            — Nem tudhattam ki áll a sátor szájánál, ezért bepancsoltam egyet szegénynek — mesélte Tiarának.

A lány együtt érző mosollyal simította meg Scott fájó állát. Hálás szemeket meresztett a franciára a nekik nyújtott segítségéért.

            — Gondoltam, kiszabadítom azt „a másikat”, mielőtt továbbmennék „a nőért”. Szép csendben, és sorjában leszedtem őket... Apropó! Mikor jöttél rá, hogy nem tudják tovább blokkolni az erődet? — kérdezte René a lánytól.

            — Elég hamar... Feltűnően tartott tőlem a főpap... ez több, mint beszédes volt. Ekkor jött az üzeneted... Közölted velem, készüljek fel, itt a felmentő sereg. Aztán gondoltam teszek egy próbát. Bejött. A fejükbe viszont továbbra sem láttam bele.

            Scott értetlenül pillantott egyik beszélőről a másikra.

            — Küldtem egy mentális üzenetet Tiarának — magyarázta értetlen ábrázatát meglátva René.

            — De hát... Nem tudhattad... És... Hogyan... — hebegett összevissza a döbbenettől Scott.

            — Természetesen nem tudhattam, hogy „fogja-e” majd vagy sem. De a druidák beszélgetését kihallgatva, és megtudva, hogy a foglyul ejtett nő erejét blokkolták, volt egy-két sejtésem... Nem tudhattam, milyen erőt blokkolhattak Tiarában, de tettem egy próbát, képes-e a lány venni egy mentális üzenetet, és bejött. Sőt, azon nyomban válaszolt is nekem. A többit már tudod.

            — Képes vagy olvasni a fejekben, mint Tiara?!

            — Amióta csak az eszemet tudom, azóta. Ha a buszon, a Stonehenge-hez menet a sofőr fejébe is bepillantottam volna, talán máshogy alakulnak a dolgok... Mivel azonban nem láthattam előre a történteket, miért foglalkoztam volna egy szimpla kis buszvezetővel, aki kirakott minket a monolitoknál, és aztán el is húzott?!

            — A buszon nem jöhettem rá a csapdára — folytatta René. — Ott a többiekkel voltam elfoglalva... beszélgettünk. A sofőrnek addig nem sok szerepe volt. Aztán mielőtt megtörtént, ami megtörtént, megéreztem a gonosz jelenlétét. Olyan sötét gondolatok áramlottak felénk, amelyeket akkor is érzékeltem volna, ha nem akarom, vagy ha nincs meg ez a mentális erő bennem. Aztán ennek az érzékelésnek köszönhetően tudtam a lehetőségeimhez mérten felkészült lenni, és azonnal cselekedni.

            — Tehát te is egy Jabi leszármazott vagy! — könyvelte el Scott.

            — Méghozzá elég erős! — tette hozzá elgondolkodó arccal Tiara. — A másik táborban maradtak élők? — fordult aztán René felé.

            — Egy-kettő akad. Volt, aki nem hősködött... Azokat csak kiütöttem, mint Scott azt a Trumant.

            — Akkor mégiscsak maradtak még élő druidák.

            — Druidák?! — köpött egy nőietlent a lány. — Azok csak szimpla emberállatok! A fajuk örökségeként rendelkeznek ugyan minimális mentális képességekkel, de az igazi druida mégiscsak a főpap volt... ő valóban nincs többé!

            Beszélgetésüknek végül Tiara vetett végett.

— Na jó, elég a szájtépésből! Ideje megindulnunk a Kristálypiramishoz!

            És úgy is tettek.

 

*          *          *

 

A sivatagot félelmetes dübörgés rázta meg. Több tonna homok mozdult meg egyszerre. A talaj úgy remegett, mintha földrengés söpört volna rajta végig. A homokból szemkápráztató csillogással egy aprócska kis kúp bújt elő, amely mind hatalmasabbá vált, ahogy fokozatosan előnyomult a föld alól.

            Scott önkéntelenül is megindult a messzeségben előbújó csoda felé, Tiara azonban a karját megragadva visszatartotta.

            — Ne menj közelebb, mert „eltapos”!

            — De hát messze van még! Ha nem csillogna úgy, nem is lehetne meglátni! Ha még egy kicsit messzebb lenne, a föld görbülése miatt, még csak észre sem vehetnénk, bárhogy is ragyogjon!

            — Ez igaz, de a csillagromboló óriási! — juttatta eszébe Tiara.

            René higgadtan, mozdulatlanul állt. Figyelte a horizonton felragyogó szikrázó csillogást.

            — Mire teljesen kibújik a föld alól, itt fog elterülni szorosan a lábainknál. A tetejét addigra jóformán látni sem fogod, olyan magasan lesz. Pedig a legnagyobb része még így is a föld alatt marad!

            — Nem hittem volna, hogy ilyen... hatalmas... — álmélkodott Scott.

            — Végül is több, mint tízezer Jabit hozott a Földre annak idején...

            — Ilyen sokan jöttetek?!

            — Igen — bólintott Tiara minden további magyarázat nélkül. René még mindig mozdulatlanul állt.

A lány különös szemekkel nézte a két férfit. Tekintetén enyhe megdöbbenés suhant át. Ám a férfiak, mit sem vettek észre belőle, annyira el voltak foglalva a fenséges látvánnyal.

            A csillagromboló másodpercek alatt kiemelkedett a föld alól. Scottnak be kellett ismernie Tiara igazát: a piramis széle jó húsz centire húzódott a lábaiktól, és ha közelebb állnak hozzá valóban „eltapossa” őket. Ekkor „megrepedt” a feléjük eső oldalfala, és bebocsátást nyújtott az előtte állóknak.

            Tiara zavartan hátra-hátra pislogott abba az irányba, amerről jöttek. Különös érzés söpört rajta végig. Kiterjesztette érzékeit. Agyi aktivitás után kutatva mentálisan letapogatta a környéket, ám mindössze zavaros ürességet tapasztalt.

            Bizonyára állatok lehetnek a közelben, vonta meg vállait, és a férfiakra nézett.

            — Hát ő volna a Csillagok Hírnöke! — mutatott a piramisra Tiara, majd elsőként lépett be a feltárult jókora hasadékon. A többiek óvatosan követték, pedig nem volt mitől tartaniuk. A Központi Agy, engedelmeskedve a lány mentális utasításának, gond nélkül beengedte őket.

            A piramis „kapuja” fölött óegyiptomi nyelven írás volt látható:

 

»    «            PRMVSZ            »    «

 

Scott tátott szájjal bámulta a feliratot, majd hangosan olvasni kezdte, hogy René is érthesse.

            — Per-em-vasz! Ez azt jelenti, „ami a vaszból emelkedik ki”. Az ókori Egyiptomból ránk maradt szókészletben csak egyetlen hasonló kifejezést találhatunk, mégpedig ezt is a Rhind-papirusz szövegében. — Tiara értette a finom hangsúlyt... — A vasz szó jelentését azonban nem ismerjük. A szakma úgy gondolta, talán a térgeometria valamelyik alakzatát jelöli, de ez nem biztos — fordult kérdően Tiarához.

            A lány különös mosollyal nézett vissza rá.

            — Azoknak a függvényében, amiket már tudsz rólunk, szerinted, mit jelenthet? — kérdezte.

            — Hát azok alapján én úgy gondolnám, hogy a mondat így szólhat helyesen: „Ami a földből emelkedik ki”. Valójában azonban ez nem fedné a valóságot, hiszen a „föld” szó óegyiptomi megfelelőjét ismerjük, és az nem a vasz!

            — Akkor szerinted, mit jelenthet?

            Scott nézte egy ideig Tiara mosolygó, kedves arcát, majd megkérdezte:

            — Mivel az űrből érkeztetek, ezzel is kapcsolatban állhat a szó, jól gondolom?

            — Helyesen gondolod! Egyetlen szóban azonban lehetetlenség lenne értelmezni. Összességében, és érthetően lefordítva körülbelül annyit tesz: „A föld forró méhéből tör fel, ami a hideg űrből érkezett”. Nem csoda hát, hogy nem találtak rá megfelelő szót az egyiptológusok, hiszen nem tudták mihez kapcsolni. Földönkívüli értelmezésre pedig álmaikban sem gondoltak volna ezek a racionális elmék...

            Scott elkerekedett szemeivel úgy nézte Tiarát, mint egy kisfiú, akinek éppen most ígértek be egy hatalmas adag fagyit. A lánynak összeszorult a szíve a gyöngédségtől, mely elborította a lelkét, amint nézte a férfi tiszta, szinte gyermekien ártatlan tekintetét. Ám a nemrégiben tapasztaltak gondolkodóba ejtették...

Aztán a szemében hirtelen aggodalom villant.

            — Arra kérnélek benneteket, szorosan legyetek a nyomomban. Véletlenül se kalandozzatok el semerre! A hajó belülről kész útvesztő. Nem szeretném, ha eltévednétek. Abból persze még semmi bajotok nem származna. Vannak azonban olyan helyek, ahová nem enged számotokra bebocsátást a Központi Agy... és ebből komoly gond lehet! Felhívnám még a figyelmeteket arra is, hogy ne nyúljatok semmihez! Ne feledjétek, ez nem egy hétköznapi értelemben vett piramis! Itt is látni fogtok majd mindenféle... idegenszerű... reliefet, különféle ismeretlen hieroglifákat, melyek mindent elborítanak, s értelemszerűen nem az utókorra gyakorolt hatás a rendeltetésük. Mindegyiknek saját, külön funkciója van... Tehát mindent a szemnek, semmit a kéznek!

            Mindkét férfi bólintott, hogy megértette, és Tiara nyomában behatoltak a csodák birodalmába.

            Mély, dübörgő hang hallatszott. A férfiak ijedten kapták hátra a fejüket. A piramis lassan bezárult mögöttük, majd másodpercek alatt érezhető süllyedésbe kezdett. Ezzel az addig szikrázó benti világosság átadta helyét a halvány derengésnek.

            A föld alatt voltak.

            Nem messze a rombolótól, egy homokdűne takarásában hasalva, csodálkozástól kerekre tágult sötét szempár figyelte meredten, ahogy a háromtagú csapat belép a piramisba, majd az rövidesen süllyedni kezd velük.

 

*          *          *

 

            A romboló belsejében Scotték várakoztak néhány percet, hogy szemük hozzászokjon a gyengébb fényviszonyokhoz. Tiara célirányosan megindult a tekergő folyosók útvesztő rengetegében. A férfiak egyik csodáról a másikra kapva szemüket, követték.

            A látvány lélegzetelállító volt.

Scott elismerte, a lány nem túlzott, amikor azt állította, mindent hieroglifák, és különféle reliefek borítanak, s hogy mindezek ismeretlenek lesznek még előtte, az egyiptológus előtt is.

            Már legalább tíz perce némán haladtak előre a folyosók labirintusában, amikor Tiara megállt az egyik járat közepe táján. Sorra megérintette egy reliefekkel borított kristályfal néhány finomívű, domborvésetű kockáját.

            A fal egy része megnyílt előttük, feltárva egy akkora nagyságú sötétségbe burkolódzott kamrát, amelyben hárman, kényelmesen elfértek – volna, ha lett volna padlózata.

            — Ez tulajdonképpen egy lift. Antigravitációs elven működik. Nem láttok talajt, de nem kell megijednetek. Nyugodtan beléphettek, nem fogtok lezuhanni! Most három személyre nyitottam meg — felelte a lány. — Amikor a Hórusz-testőrség elől menekültem, nem volt időm használni ezt, mert amíg beütöm a megfelelő kódot a panelbe, beértek volna. Pedig, ha alkalmam nyílt volna rá, talán minden másképpen alakul... Követni ezen át értelemszerűen nem tudtak volna. A hosszabbik úton pedig, azaz a folyosókon keresztül nem találhattak volna rám, ha ezt használom. Ha pedig valahogy mégis rá is sikerült volna rábukkanniuk a teremre, ahol a féregjáratok vannak, én már réges-rég nem lettem volna sehol...

            Mindhárman beszálltak, és a gravolift ereszkedni kezdett velük. Gyomrukban érezték az őrületes sebességet, de még ezzel a tempóval is percekig tartott, mire leértek a féregjáratokhoz, amelyek nagyjából a piramis középpontjában helyezkedtek el.

            — Íme a Féregjáratok Csarnoka! — mutatott szét Tiara a hatalmas teremben.

            Az előttük feltáruló óriási helyiség falait is ismeretlen reliefek borították. A csarnok közepén tizenöt kristálykör volt a talajon szabályos, félkört formázó alakzatban kiépítve. Külön-külön ráállva, akár négy-öt ember is elférhetett volna rajtuk egyszerre. A külső szélén, derék magasságig emelkedett ki mindegyikből egy haránt irányban csapott, vékony kis oszlop. A padlózatba épített kristály körlapok felé néző ferde laprészeket is ezek a különös, reliefpanelek borították. A T-PORT-ok összességükben olyan látványt nyújtottak, mint tizenöt, félkör alakban egymással szembefordított pulpitus. A jókora félkör közepén állt egy hatalmas dzsed oszlop, melyet szintén azok az érdekes, különös reliefek borítottak.

            — A tartósság és állandóság szimbóluma! — kiáltott fel meglepetten Scott. — Ezt nevezték „az égből jött”-nek az ősi egyiptomiak... most már legalább azt is tudjuk, miért!

            Tiara leakasztotta nyakából a kristályankot, és belépve a félkörbe, a dzsed oszlophoz sétált. Tenyerét a panelhez nyomva megnyitott egy reliefet, és a megnyíló résbe behelyezte az ank szárát. A Központi Agy érzékelte a csatlakozást. Ugyanabban a pillanatban kiolvasta a „kulcs” genetikai kódját, és mentális kapcsolatba lépett a lánnyal. Miután a genetikai azonosítás megtörtént, a dzsed oszlop megnyílt, és... átalakult!

            Ha a férfiak feketén kavargó örvényt vártak, akkor most csalódniuk kellett. Az oszlop a metamorfózis után leginkább egy simára és tükörfényesre csiszolt kristálykupolához volt hasonlítható. Halvány, áttetsző fehérben derengett, mint az ank, melyet Tiara előzőleg az oszlopba helyezett. A fénytöréstől a szivárvány szemkápráztató színeiben szikrázott.

            — Ez volna a féregjárat? — kérdezte tátott szájjal Scott. — Csodálatos látvány, de... én valahogy egészen másként képzeltem el!

            — Nem egészen — felelte Tiara. — Ez még nem maga a féregjárat. Azt csak akkor nyitom meg, amikor utazunk.

            — Honnan szedi ezt a mérhetetlen energiát? — tudakolta René.

            — Mint mondtam, önfenntartó az egész rendszer. Az energiát maga a kristály szolgáltatja, melyet saját magából állít elő. Időnként persze elvégez magán egy kis frissítést is. Ezt mindig olyankor teszi, amikor egy csillag, azaz egy Nap mellett halad el. Vagy mint az ilyen esetekben is, amikor egy olyan bolygón tartózkodik, amelyiknek a közvetlen közelében van a csillag. Persze mindössze csak frissít belőle, valódi szüksége nem túl sok van rá... Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor az ember nassol. Finom, jól is esik, de lehet élni nélküle.

— És hogy jut a napenergiához?

— A Napot, ugye, atomok fűtik, s olyan forró a belseje, mint egy felrobbant hidrogénbombáé. ¾ magyarázta a lány. ¾ Ez a forróság, és a mindent összepréselő nyomás segít, hogy a Nap testének nagy részét kitevő hidrogéngáz atomjainak magja négyesével összekapcsolódjék, és egy másik gáznak, a héliumnak az atommagjává alakuljon: vagyis a hidrogén héliummá „égjen”. Ez persze nem igazi égés, hanem valami egészen más. Az atommagok egyesülése közben ugyanis „elvész” valami. Minden kiló hidrogénből mintegy hét gramm „oda lesz”. Nem héliummá válik, hanem sugárzássá, ergo: napenergiává. Ez fűti a bolygókat, és a piramisformájának köszönhetően a csúcsán keresztül ezt hasznosítja a csillagromboló is. Persze egy-egy ilyen frissítéssel hosszú-hosszú évezredekig is elvan.

— Eszméletlen a „kiscsaj”, nemde? — vigyorogta jókedvűen Scott. — Milyen szépen elmondta, hogy „süt a nap”!

            Tiara ekkor a férfihez fordult.

            — Te, Scottyka, most pedig hajcsikálni fogsz egy kicsit!

            — Miért kellene aludnom? — hökkent meg a férfi. — Nem mondom, voltam már kipihentebb is, de egy ilyen csoda kellős közepén, hogy tudnék aludni?!

            — Ha részt akarsz venni az átalakításban, aludnod kell. Megy utánad René is. Az átalakítás veszélytelen, de ez csak a kipihent, felkészült szervezetre vonatkozik. Máskülönben nem tudom a folyamat alatt garantálni a biztonságotokat.

            Scott megértően bólintott egyet.

            — Most már csak az a kérdés, hogyan fogok tudni elaludni ennyi csodától túlpörgetve?

            — Ezért ne aggódj egy percig se. Van erre egy speciális kamránk. Ott lefekszel, és a Központi Agy elvégzi a többit.

            — Mégis, mi lesz az a „többi”?

            — Feltölti a helyiséget egy speciális gázzal. Ezt is önmaga állítja elő... mint mindent... és altatógázként funkcionál. Biztosíthatlak, soha nem aludtál még olyan egészségesen, mélyen és pihentetően, mint ahogy ettől fogsz. Ugyanakkor ezalatt már el is kezdi a szervezeted felkészítését a továbbiakhoz. Te ebből már mit sem fogsz érzékelni. Mélyen alszol addigra, mint egy csecsemő.

            Scott megadóan sóhajtott egyet. Szétnézett még egyszer a hatalmas, gyönyörű csarnokban, és beleegyezően tárta szét karjait, hogy készen áll, tőle mehetnek.

            A gravolift pillanatok alatt egy ismeretlen folyosóra repítette őket. Bár ez akár ugyanaz is lehetett volna, hiszen a férfiak számára az egyik éppen olyan volt, mint a másik. Itt a lány volt otthon, csak ő tudott eligazodni a csillaghajó belsejében.

            Az egyik folyosóra befordulva Tiara előhívott egy hieroglifapanelt. Betáplált valamilyen kódot, amitől materializálódott előttük egy ajtónyi rés a kristályfalban.

            A feltáruló szobácska valóban egészen apró volt. Scotton kívül nem is fért volna el benne más. Egy téglalap alakú test helyezkedett el a közepén.

            — Feküdj rá, Scott — szólította fel Tiara. A férfi, mint engedelmes kisdiák a tanár néni felszólítására, követte az instrukciót.

            Amint elheveredett a kemény, hűvös kristálytömbön, az felvette az alakját. Bármerre is mozdult el, a kristály a testrészei nyomásához alkalmazkodva változott egyre puhábbá, s vette fel a férfi testének megfelelő hőmérsékletet és formát.

            — Hát ez valami óriási! — lelkendezett Scott. — Be kéne szereznem egy ilyet otthonra is!

            — Most magadra hagyunk — közölte Tiara. — Renét is bekísérem egy ilyen kamrába. Egy óra múlva találkozunk. A rövid idővolumen ne tévesszen meg, Scott. Ez nagyjából tízórai zavartalan, totális mélyalvással lesz egyenértékű, REM, azaz álomszakaszok nélkül.

            — Mélyalvással?! Hát ez se semmi! — felelte döbbenten az egyiptológus, és búcsút intett Tiaráéknak. A materializálódott ajtó egy szempillantás alatt eltűnt a kristályfalról, mintha soha ott sem lett volna. A lány megragadta René kezét, és berángatta maga után az aktivált gravoliftbe.

            Dühösnek tűnt.

            Visszatérve a Féregjáratok Csarnokába, szembefordult a férfivel, és szinte feltűzte a szavaira.

            — És akkor most beszélgetni fogunk! — jelentette ki kategorikus, ellentmondást nem tűrő hangon. — Ki vagy te?

 

*          *          *

 

            René pislogott egyet, de nem tűnt igazán meglepettnek.

            — Már vártam ezt a kérdést tőled...

            Tiara szigorú szemekkel nézett rá.

            — Langley[5], igaz?

            René mosolyogva nézte Tiarát, és bólintott.

            — CIA[6], valóban. Biztos voltam benne, hogy már tudod. Akkortájt jöttél rá, amikor a piramis kiemelkedett a földből, igaz? Mint ahogy mást is akkor fedeztél fel!

            Tiara elgondolkodva nézte az ügynököt.

            — Ügyesen eltávolítottad! — folytatta René. — Mi lesz most a sorsa, meghal?

            — Áruld el nekem, kicsoda Scott, René? René egyáltalán az igazi neved?

            — Természetesen nem. Nem francia vagyok, noha az idegenlégióban valóban szolgáltam valamikor... A valódi nevem Jared Hugh. Titkosügynök vagyok.

            — És Scott?

            — Tényleg nem jöttél még rá, vagy csak nem akarsz tudomást venni róla?

            — Nem... Az nem lehet... Neki is vannak enyhe mentális képességei, mégsem közülünk való azonban, mint azt először gondoltam... De az nem lehet, hogy...

            — Hogy ő is druida? Pedig az! — jött a könyörtelen válasz.

            — De hát, szeret engem! Tudom, hogy így van! Tudom, és érzem!

            — Hát, ezt neked kell jobban tudnod, Tiara, de... én azért óvatos lennék a helyedben... Ügyesen beépült melléd a gyerek!

            — És te? Te honnan tudod?

            — Én? Az az igazság, hogy ő is azok között volt, akik évek óta követnek téged. Engem tavaly állítottak rá az ügyre, és nem egyszer megláttam őt jómagam is...

            — A CIA is a nyomomban járt? — képedt el teljesen a lány. — De hát, hogyan és miért?

            — Az a bizonyos ékszerüzlet... Elég szerencsétlen ómen volt oda betérnetek az apáddal. De hát ugye, ezt nem tudhattátok előre...

            — Csak nem azt akarod mondani, hogy pont akkor és pont ott arra járt a CIA is?!

            — Nem egészen... — mosolyodott el halványan Jared. — A kifutófiú, akit utánatok szalasztott a druida tulaj, az egyik beépített fiatal ügynökünk volt.

            — Beépített ügynök? Mégis, mi folyt abban az ékszerüzletben, hogy a CIA figyelme is rájuk terelődött?!

            — Semmi olyasmi, amire gondolsz, nincsen benne semmi misztikum... A tulajdonossal kapcsolatban felmerültek bizonyos tényezők... Ezek egy magas rangú kormányhivatalnokkal álltak kapcsolatban, akit az ékszerész barátunk sakkban tartott valamivel. Ez a szenátusi tag fontos hadititkokat készült átadni a druidáknak, amit azok a „világmegváltó” terveikhez akartak felhasználni. Majdnem bejött nekik... Majdnem!

            — No, de hogy kerülök én a képbe?

            — Az ankod a CIA-nak is felkeltette az érdeklődését. Főleg azután, hogy az ügynökünk által tudomást szereztünk arról, a druidák is erősen érdeklődnek iránta.

            — Így aztán „felváltva” figyeltetek engem, nem igaz?

            — Csakhogy míg a druidákat mi kiszúrtuk, amint körülötted ólálkodnak, addig ők soha nem vettek észre minket...

            — Könnyű volt úgy kiszúrni őket, hogy tudtátok, figyelnek engem!

            — Nehogy azt hidd! Nem voltak ám ők olyan ostobák, mint azt gondolnád. Te se vetted észre őket soha, hiába is érzékelted, hogy valakik megfigyelés alatt tartanak! És akkor is tévedsz, ha azt hiszed, mind itt pusztultak a sivatagban... Jól kiépített szervezetük van szerte az egész bolygón.

            — Tehát van még belőlük egypár.

            — Van bizony! Nem is csak egypár!

            — Szóval, te végig tudtad, hogy Scott...?

            — Persze, mint ahogy azt is tudtuk, valami nagyon készülődik a Stonehenge-nél! Ezért is voltam ott. Arra, ami ott történt, persze még mi sem számítottunk. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, teljesen váratlanul ért. Több dolgot láttam én már földön és égen, semhogy igazi meglepetést szerezhetne bármi is...

            — A történetemen sem lepődtél meg?!

            — Nem különösebben. A kormányszervezet évtizedek óta vezet a különféle ufó észlelésekről egy „Kékkönyv” nevű aktát. Azt meg már addig is tudtam, hogy az ank földönkívüli eredetű, tehát nem dobtam el az agyamat a biográfiádtól... ha valami ilyesmire gondoltál!

            — De akkor miért fogták le Scottot is, ha egyszer közülük való volt?

            — Már nem bíztak benne... túl közel került hozzád... A sivatagi színjáték pedig csak nekem szólt! Mint azt ügyesen megállapítottad, rendelkeznek némi mentális képességgel... Érzékelték, hogy a táboruk körül ólálkodom. Azt is említettem már, nem voltak ostobák. Nem feltételezték, hogy pont egy véletlen arra kószáló valaki lennék. Tisztában voltak vele, hogy felkeltették a CIA érdeklődését. Így azt sem lehetett nehéz összerakniuk, hogy egy ügynök koslat a nyomukban. Sőt, azt is megelőlegezem, már egyenesen vártak rám! A Stonehenge-nél észlelték ugyanis, hogy az a személy, aki megritkította soraikat eltűnt... Truman bizonyára jelezte valahogy Scottykának, vigyázzon mit mond. Azt persze nem tudhatták, hogy én tökéletesen tisztában vagyok Scott valódi kilétével. Lefolytattak egy párbeszédet, amiről feltételezték, hogy a fültanúja lehetek. Én pedig belementem a játékukba. A forgatókönyvüket követve eljátszottam a „hős megmentőt”.

            — Miért volt szükségük erre?! Sokkal többen voltak, míg te egymagad! Ne vedd rossznéven, de egyszerűen elkaphattak és megölhettek volna!

            — Hát nem is attól estek hasra, hogy én vagyok a nagy és legyőzhetetlen 007-es ügynök — nevetett fel Jared. — A Stonehenge-nél történtek kényszeríthették őket erre a lépésre. Azt sem tartom kizártnak, hogy megfordult a fejükben, én is földönkívüli vagyok, netán egyenesen a tőled elszakadt társad... A Stonehenge-i eseményeket nem magyarázhatták egyszerűen a hírszerző katonai kiképzésemmel.... Azt ők is tudták, a mentális érzékelés nem tanítható! Nekem pedig akkor nem volt más választásom! Vagy leleplezem a képességeimet vagy ottveszek...

            Tiara gyanakodva nézett a férfire.

            — Ugye... nem csak annyi történt ott, mint amit nekünk elmondtál?

            — Persze, hogy nem! Túl sok különbség azonban nem volt. Tudod... nem csak telepátiára vagyok képes...

            — Ezt rögtön gyanítottam! És? Milyen képességgel bírsz még?

            — Például telekinézissel. Persze én nem űzöm olyan magas szinten a tárgyak mozgatását pusztán mentális erővel, mint te... de így sem tudtak a közelembe férkőzni. Mentális energiaburokkal vettem körül magam. Egy-két patkányt átrepítettem ezzel az erővel a kerítésen túlra, akik pedig túlságosan közel kerültek hozzám, csúnyán megégették magukat ezen az energiapajzson. Aztán nem vesződtek velem tovább. Jól tudták, velem szemben is az az egyetlen esélyük, ha elkezdik a szertartást, és blokkolják az én mentális erőimet is... mint a tiéddel tervezték. Ezt én már nem vártam meg. Ha ott ér, biztosan megöltek volna... Nem hagyhattak hátra maguk után egy erős ellenfelet. Persze akkor én még nem tudhattam, hogy ez a szeánsz mire megy ki, de a végeredményt akkor sem vártam meg. Mire elkezdődött a rituálé, én már a busz alatt voltam... Azt hitték elmenekültem. Bosszúsak voltak, de tovább nem törődhettek velem. Meg kellett kezdeniük a szeánszot, mielőtt elszalasztanak még téged is. A rituálé alatt így már csak rád koncentráltak, s én így úsztam meg.

            Tiara zavartan toporgott. Arcán döbbenet és értetlenkedés ült.

            — Mi ébreszthetett fel ennyire, Jared... azon kívül, hogy benned több mikrobának kell lennie, mint az összes többi leszármazottban? Az ébredésed a piramissal sem magyarázható, hiszen csak pár napja kerültél a közelébe!

            — Szerintem a CIA-s kiképzésben rejlik a titok nyitja. Olyan dolgok is történnek ott ezalatt, amelyeket senki sem feltételezne, még a legvadabb álmaiban sem... Ezt természetesen tovább nem részletezhetem... Aztán meg eleve ezekért a képességeimért szerveztek be a Cégbe, még a légióból, hiszen már akkor és ott is adott volt egy bizonyos mértékben. Hogy erről azonban honnan szerzett tudomást a CIA, azt ne kérdezd, mert magam sem tudom, és soha nem is firtattam. Lényegtelen epizódnak tartottam, meg aztán akkor is hallottam már egyet s mást a CIA-ról és a módszereiről, úgyhogy nem lehetett igazán nehéz dolog ezt megtudniuk...

— Arra már a legelején rájöttem — bólogatott Tiara —, hogy több vagy, mint ahogy mondod... Nagyon rejtegettél valamit előttem... Akárhányszor mélyebbre akartam hatolni a fejedben, zárt kapukat döngettem. Mintha csak ízig-vérig Jabi lettél volna. Ez elgondolkodtatott, és tudtam, azonkívül, hogy leszármazott vagy, még valami több is... Innen már nem volt sok hátra ahhoz, hogy rájöjjek, valamilyen kormányszervnek dolgozhatsz... méghozzá elég komolynak. Ezzel aztán egyenes út vezetett Langley-ig... Amikor a piramis kiemelkedett a földből, azonnal rájöttem arra is, hogy Scott sem az, akinek mondja magát. Teljesen ledöbbentem: a piramis nem ébresztette fel! Téged viszont azon nyomban... bár eléggé erős voltál addig is... ez az igazi ébresztés érezhetően tovább fokozta ezt az erőt.

Jared nézte egy ideig a nő elgondolkodó arcát, majd feltett egy kérdést, amely azóta foglalkoztatta, hogy megismerte Tiara történetét.

            — Rendelkeztek genetikai emlékezettel is, nem?

            — Az állatoknál és az embereknél is működik ez bizonyos mértékben — bólogatott a lány. A feszültség egyre nőtt benne.

            Jared kérdően nézett rá.

            — Elmagyarázom — sóhajtotta megadóan Tiara. — A laboratóriumaitokban egereken és patkányokon folytattak kísérleteket a tudósok. Az állatot labirintusba tették, „aki” előbb-utóbb meg is találta a sajthoz vezető utat. Ha azelőtt kivették, mielőtt meglelte volna a csemegét, az utódai is sokáig bolyongtak ugyanabban a labirintusban, mire rábukkantak. Annak az állatkának viszont, amelynek hagyták, hogy meglelje az élelmet, és aztán újra meg újra ugyanazon az úton odamehetett a sajthoz, a későbbi utódai is szinte azonnal, a genetikájukban rögzült ösztönösséggel bukkantak rá a táplálékra.

            — És az emberek? — kérdezte meglepetten Jared.

            — Náluk is létezik a genetikai emlékezet. Bizonyára te is, mint minden ember, ébredtél már fel arra a kegyetlen érzésre, hogy zuhansz, így van?

            — Így — vonta meg a vállait Jared. ¾ Na és?

            Tiarának nem sok türelme volt ehhez a beszélgetéshez. Gondolatban egész máshol járt... Jaredet sem szándékozott azonban semmibe venni, ezért megadta neki a választ.

            — Az ősi időkben az előemberek még javarészt fákon éltek. A fák nemcsak táplálékforrásként és szállásként szolgáltak számukra, de bizonyos fokig védelmet is nyújtottak a különféle ragadozók ellen. Persze gyakran előfordult az is, hogy ezek a kezdetleges emberek minden ügyességük ellenére is lepottyantak. A legtöbbje persze nem élte túl, hiszen ezek a fák nem akkorák voltak, mint a maiak... Azok, akik túlélték a zuhanást, később szaporodtak, utódaik születtek, és a genetikájuk továbbörökítette ezt a megrázó élményt. Ezért van az, hogy minden ember képes átérezni a zuhanás szörnyűségét anélkül, hogy a valóságban bármikor is része lehetett volna benne.

            Jared döbbenten pislogott egy ideig – emésztve a hallottakat –, majd kisvártatva derűsen tette fel a kérdést:

            — És az álombéli repülés élménye? Melyik ősember tudott repülni? Vagy az öröklődött át genetikailag, hogy egy őskori ragadozó madárral a hátamon repülök? Én álmaimban anélkül szoktam!

            Tiara, idegessége ellenére is halványan elmosolyodott.

            — Madárral... teszem azt egy Pteranodonnal[7] a hátadon, nem is álmodhatnál repülésről, Jared... Ha valakit elkapott egy ilyen vagy hasonló ragadozó, az több utódot nem hozott létre, mert bekerült a táplálékláncba. Egy ilyesféle dög karmaiból nem lehetett menekvés. Amúgy a Pteranodont csak a szemléletesség kedvéért jegyeztem meg. Rég kihalt már, mielőtt az ember megjelent volna, és neki speciel fogai sem voltak.

            — Akkor mégis, hogyan álmodhatjuk azt, hogy repülünk?

            — Mit tudom én! Mindent azért én sem tudhatok — csattant ostorként a lány hangja. — Talán mégis voltak olyanok, akik túléltek egy hasonló „repülést” — Tiara szégyenkezett kissé a türelmetlensége miatt, ezért erőtlen bohóckodással próbálta enyhíteni. ¾ Még az is kiderülhet egyszer, hogy magatok is repülő őshüllők voltatok valamikor, és semmi közötök a majomhoz, „aki” egy szép napon lejött a fáról...

            ¾ Hát némelyik ilyen majom valóban jobban tette volna, ha fent marad a fán ¾ jegyezte meg Jared. Úgy döntött, inkább nem nyaggatja tovább kérdéseivel a lányt.

Tiara szinte vibrálni látszott. A férfi látta rajta, olyan feszült, hogy nagy erőfeszítésébe kerülhet visszatartani a könnyeit.

            Szívből sajnálta.

— Felesleges őrlődnöd! Ne érts félre... bár akár félre is érthetsz... — nézett kihívóan a lányra — Nem csak gyönyörű, csodálatos nő vagy, de rendkívül intelligens is! Sok okos nővel találkoztam már életemben, de azok alapján, amiket elmeséltél, s amiket tapasztaltam, kalapot kell emelnem az agytekervényeid előtt. Különb embert érdemelsz, mint ez a kis balfék...

            Tiara elkínzott képpel nézett az ügynökre. Csak halovány mosolyra futotta erejéből, köszönetképp a mondottak iránt. A kihívó felhangot a férfi szavaiban „nem akarta” észrevenni... Jared is tudta ezt, de nem sértődött meg rajta: ő sem panaszkodhatott az intelligenciájára...

            — És most?... Mi lesz Scottal?

            Tiara nagyot sóhajtott, és nem felelt. Lelkében kavarogtak a különféle érzések. Remegett a hangja, mikor végre megszólalt.

            — Attól függ minden, ő mit mond...

            — Csak nem vagy képes még mindig megbízni benne?!

            — Az előbb még azt ecsetelted, milyen rengeteg eszem is van nekem... akkor ezt bízd csak rám, jó?! — csattant idegesen Tiara hangja. Jared megadóan feltartotta kezeit, mintha csak pisztolyt szegeztek volna rá.

            — Végül is, mit árthat neked, nem igaz? — mondta. — Én azért itt leszek a közelben, ha valamiért mégiscsak szükséged volna rám... Nem hagyom, hogy bántson. Csak üzenned kell, és ott termek. Persze, szükséges hogy a közelemben légy, mert én nem igazodom el ebben az űrhajóban...

            — Nem lesz semmi probléma, biztosíthatlak, de... azért köszönöm! — felelte a lány, és egy szomorú sóhajtással megindult a gravolift felé.

Úgy érezte élete legnagyobb, és legnehezebb útját most kell megtennie...



[1] Egyiptomi Halottaskönyv: CVII.

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: XV.

[3] Csillagok Hírnöke – a druidák így nevezték szent áldozóhelyüket, a Stonehenge-et, mivel „ablakot nyitva” a csillagokra ősi obszervatóriumként is működött; ez volt a legalkalmasabb számukra a Sátán megidézéséhez. A véletlen folytán, az ősi egyiptomiak is így nevezték a Kristálypiramist, amivel hírt hozva a csillagokból, isteneik a Földre érkeztek.

[4] obszidián – különféle színekben előforduló igen kemény vulkáni üveg; rituális fegyverként volt használatos néhány kultúrában, mágikus erőt feltételeztek neki (lat.).

[5] Langley – CIA Központ (USA, Washington D.C.)

[6] CIA – Central Intelligence Agency: Központi Hírszerző Ügynökség, az amerikai hadsereg és a légierők központi hírszerző hivatala.

[7] Pteranodon („szárnyas, fogak nélkül”) – minden idők leghatalmasabb repülő őshüllője volt. Kiterjesztett bőrszárnyai közel 8 métert fogtak át. Csőrszerű állkapcsa és furcsa, csontos fejtaraja volt. A kutatók véleménye szerint kicsiny és gyenge lábaival nehezen mozgott a talajon, így – elkerülve a felesleges leszállást – a levegőből etette fiókáit. Állkapcsa igen alkalmas volt a víz felszínén úszó halak megfogására. Bőrszárnyait a mellső végtag meghosszabbodott „kisujja”, továbbá a mellső és a hátulsó végtag feszítette ki. A mezozoikumban, több mint 136 millió évvel ezelőtt élt (gör.).