9.
„Erőszakkal hatoltam az egekbe,
Feltörtem a horizont kapuit,
Áthágtam a földek határait,
S leigáztam a hatalmas szellemeket.”[1]
A |
busz sebesen robogott a 36-os úton Salisbury felé. Deptfordnál balra fordultak az A303-as útra.
Jane McArthur nem látott a méregtől. A francia csoportból négyen máris hiányoztak. Még kilenc emberrel sem igazán akart elindulni az útra. Erre, amikor a Longleat Hause-ba, a longleati kastélyba értek, hogy aztán megtekintsék a híres szafari parkot is, madame Lachare rosszul lett. A férjével, Thierry Lachare-ral, meg a két ördögfattya gyerekükkel visszafordultak.
Csak azt tudnám, minek indul el valaki közel kilenc hónapos terhesen világot látni, mérgelődött magában Jane.
Az eredeti tervek szerint négy órára már a megalitoknál kellett volna lenniük, de Eve Lachare rosszulléte miatt felborult a program. Úgy elment az idő, hogy a parkon nem is tudta rendesen átvezetni a csoportot, erre még kijelentik, menjenek tovább...
Néhány kilométer után megérkeztek Anglia legérdekesebb és legizgalmasabb látnivalójához. Már messziről a szemükbe tűnt a Salisbury-síkságon magányosan meredező, hatalmas kövekből álló koszorú, a Stonehenge. Csaknem 4000 éve állnak ezen a helyen a rejtélyes kőtömbök, az ősi megalit-kultúra maradványai.
Csak azt tudnám, mit akarnak látni rajta ezek a pancserek ebben a szürkeségben, nézett Jane a sötétedő égboltra. Jó, hogy nem azt akarták, éjszaka hozzam ide őket?! Bár így is az lesz, mire végzünk!
— Kiszállás emberek, megérkeztünk! — szólt az utasokhoz. — Ha még látni is akarnak belőle valami, csipkedjék magukat, mert egyre sötétedik!
Nekem pedig este randevúm van egy klassz kis kandúrkával az előző csoportomból, tette hozzá gondolatban.
A francia csoport tagjai kikászálódtak a buszból, és megropogtatták elgémberedett tagjaikat. A legtöbben az idegenvezetőt sem várták meg, egyből a Stonehenge felé tódultak.
Jane McArthur bosszúsan terelte az ottmaradtakat a megalitok felé. Gyorsan le akarta zavarni a beszédét a Stonehenge-ről, hogy mielőbb visszatérhessen, és hancúrozhasson egyet a mai napra kiválasztott fickóval.
A csoport megindult az építményhez. Jane is a nyomukba eredt, de a sofőr utánaszólt.
— Meddig fog tartani? — kérdezte csendesen, hogy a még közelükben lévő franciák ne hallhassák meg.
— Mivel gondolom, még fotózni is akarnak, úgy másfél óra alatt lezavarom az egészet. Ez több mint elég. Miért?
— A parkban találkoztam egy helyes kislánnyal, és nem szeretném elszalasztani! Amíg ti itt bohóckodtok, addig én visszamennék, és becserkészném a vadat...
Jane gondolkodott egy pillanatig, aztán beleegyezően bólintott.
— Jó, de aztán másfél óra múlva itt légy nekem!
— Jövök-megyek! Már horgon volt a kicsike, amikor tovább indultunk. Nem lesz nehéz dolgom vele, úgyhogy addigra itt leszek.
— Csak úgy is legyen, Andrew! — felelte erre nyomatékos hangsúllyal a nő, és sarkon fordulva a csoport után eredt. Hosszú, vörösesszőke hajába belekapott a felélénkülő szél.
— No, emberek! — szólt a csoportjához, melynek tagjai tanácstalanul álltak a kerítéssel körülvett építmény előtt. — Van egy jó hírem! — felelte, és a magasba tartva megcsörgetett egy kulcsot a kezében.
Az emberek arca felderült. Jane a kerítés ajtajához lépett, és kinyitotta.
— Aztán ne dicsekedjenek vele fűnek-fának, hogy belülről is láthatták a Stonehenge-et, mert bajom lehet belőle. Tudják, én be szoktam vinni a csoportjaimat az olyan ritka alkalmakkor, amikor nem tartózkodnak itt mások is. Elhihetik azonban, nem volt könnyű másolatot szereznem a kulcsról, és a beavatottak sem épp ingyen néznek másfelé...
— Mi a szarnak kellett ezeket a köveket körbekeríteni?! — méltatlankodott közönségesen, akadozó nyelvvel egy Remblier nevű férfi, aki az előző állomásukon – és a buszon folytatva – eléggé felöntött a garatra.
— Tudja — fordult hozzá rosszul leplezett haraggal Jane, és a karjánál fogva kissé arrébb rángatta a csoporttól —, Egyiptomban a leggyakrabban látogatott Kheopsz-piramist évente tisztogatják-javítgatják. Rá is fér szegényre, mert az időjáráson felül az alpinista kedvű turisták okozta viszontagságok is jócskán próbára teszik a kő épségét. Mára már csak 137 méter magas. A szabályos gúla alakú csúcsa jókora platóvá laposult. Ha a Stonehenge-et nem kerítették volna el, ki tudja, mi maradna belőle a következő generációknak?! A turisták előbb-utóbb teljesen elhordanának emlékbe minden mozdíthatót. Úgyhogy, ha megkérhetném tanúsítson iránta több tiszteletet! — sziszegte fogai közül a nő, és felfordult a gyomra a férfitől. A szíve legmélyéből, undorral gyűlölte, és mélységesen megvetette az alkoholistákat. Ez a férfi pedig itt előtte a kiélt fejével, minden kétséget kizáróan az volt.
— Mekkora volt eredetileg a Kheopsz-piramis? — kérdezte Remblier, próbálva némi érdeklődést mutatni, hogy enyhítse kissé Jane iránta érzett haragját.
— Az oldallapjai egyenként 230 méter hosszúak — felelte kelletlenül Jane. — A magassága kilenc métert töpörödött a megépítése óta. Eredetileg 146 méter volt. Pusztán az összehasonlítás kedvéért jegyezném meg, a hatalmas strasbourgi székesegyház csak 142 méter magas!
Remblier szaporán bólogatott, és csatlakozott a többiekhez, akik már türelmetlenül vártak rájuk.
A csoport, Jane-nel a nyomukban besétált a megalit közepébe. A kőoszlopok két szabályos kört alkottak. A külső körben tizenhat, a belsőben tizenkilenc követ számoltak a csoport tagjai.
— A két kör közepén látható az Altar Stone, azaz az Oltárkő — kezdett beszélni Jane. — A külső oszlopoktól északkeletre, amerről jöttünk, emelkedik a Heel Stone, a Sarokkő. Elhelyezkedéséből a kutatók egyik fele úgy tartotta egykor, hogy az építmény druida templom volt. A tudósok másik fele szerint azonban nem lehetett az, mert a druidák csak a Kr.e. III. században érkeztek Britanniába, a Stonehenge építése pedig sokkal hamarabb befejeződött... Önökre bízom a kitalálását, hogy vajon melyik tudóscsoportnak lehetett igaza...
— A legfrissebb kutatások szerint a Stonehenge minden bizonnyal az újkőkorszakban és a bronzkor legelején épült, tehát körülbelül Kr. e. 1900 és 1600 között — szólt ki Jules Barret a csoportból. — Úgy tudom, a tudósok feltevése szerint három egymást követő, különféle népcsoport vett részt az építkezésben. Az első a békeszerető Windmill Hill-kultúra népe volt.
— Igen, ez a tudósok verziója — válaszolt Jane. — Utánuk az úgynevezett harangedény-kultúra népe következett. Kr.e. 2000 év táján érkeztek. Ők hozták magukkal a bronz ismeretét. Nevüket a harangformájú ivóedényeikről kapták. Pár évszázaddal később felváltotta őket egy még tevékenyebb és dolgosabb nép, a Wessex-kultúra népe. A Salisbury-síkságra körülbelül Kr.e. 1700-ban jöttek. Ők fejezték be végül is a Stonehenge-et. Az építkezés tehát valószínűleg három szakaszban zajlott. Nemcsak a nagyközönség, de még a tudósok is értetlenül állnak afelett, hogyan tudták mindezt ezek a primitív „technikával” rendelkező népek elvégezni. A mai napig nem tudták egyértelműen rekonstruálni a munka lefolyását... Däniken szerint idegenkezűség van a dologban...
Jane McArthur ekkor félrelépett Jean-Paul du Pays elől, hogy a férfi lefotózhassa az Oltárkövet, melynek egy részét eltakarta előle. A társaság tagjai is sebesen előkapták fényképezőgépeiket. Szorgalmasan villogtak a vakuk, és pár pillanatig semmi mást nem lehetett hallani a gépek kattogásán kívül.
— A dolog érdekessége még az is — folytatta Jane —, hogy az ősi korok embereinek értelemszerűen nem lehettek még iránytűik, amire pedig mindenképpen szükségük volt, hogy a munkához megfigyelhessék a Nap és a csillagok állását és mozgását. Követniük kellett valamilyen módon az évszakok pergését. Megfigyelni, mikor egyforma hosszú a nappal és az éjjel, azaz a napéjegyenlőséget. Tartósan rögzíteniük kellett a megfigyelést, hogy a többieket is ehhez igazítsák. Erre pedig a legtartósabb anyag, amit ismertek, a kő volt, ezért hát sokféle kőből építették meg maguknak ezt az öröknaptárt[2]. A nagy kőkör tehát nem csak az esztendő legfontosabb napjainak jelzésére szolgált, hanem még csillagászati időpontok rögzítésére is. A kutatók feltevései szerint még ennél is fontosabb volt, hogy előre lehessen jelezni a baljóslatú nap- és holdfogyatkozásokat. Erre azért volt szükség, mert ezek a jelenségek, azaz az égitestek „elsötétülései” nagy veszedelmet jelentettek, s jelentenek máig is a primitív társadalmakban. Ezek az emberek attól féltek, hogy valamilyen gonosz démon akarja felfalni az égitesteket, amelyek az életet adják a Föld lakóinak. Ezekre a „támadásokra” akartak áldozatokkal és szertartásokkal felkészülni...
Jane McArthur bosszúsan nézett Romain Remblier után. A férfi megpróbált észrevétlenül elosonni a társaságtól, hogy még utoljára ihasson egyet – mintha nem lett volna benne így is elég –, és lemenjen az éppen zárás előtt álló büfébe. A vendéglátó egységet ízlésesen, aluljáróval a föld alá süllyesztették, akárcsak az irodát és a pénztárt, hogy ne rontsák az összképet.
Mostanra már szinte teljesen besötétedett, és a csoport fényképezőgépei is egyre kevesebbet kattogtak. Remblier hamarosan vissza érkezett. Úgy látszik a büfé is bezárhatott mostanra a többi kiszolgálóegységgel együtt.
— Ha megbocsát — szabadkozott Armand de Valéry Jane-nek —, beszélt az imént Erich von Dänikenről... Megengedné, hogy mondjak ezzel kapcsolatban pár szót a jeles társaságnak?
Jane az öregúrra nézett, és megvonta a vállát.
— Tőlem — vonta meg a vállát, pedig titkon örült az okoskodónak. Legalább nem neki kell itt tépnie a száját végig.
— Däniken szerint az első fázis építése Kr. e. 2800 körül zajlott le a neolitikumban, azaz a korai kőkorszakban. Tehát 4800 évvel ezelőtt! ¾ magyarázta de Valéry. ¾ Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor abban a korban lennie kellett egy nagy gondolkodónak, tervezőnek, aki valami igazán komoly dologban sántikált... Aligha képzelhető el, hogy az építő megbízó nélkül, úgymond a saját szakállára vitelezte ki a terveit, ahhoz ugyanis túlságosan gigantikus a komplexum. Kik lehettek az építmény urai? Kőkorszaki papok, vagy hatalmas uralkodók? Talán földönkívüli civilizációk hozták létre valamilyen, általunk egyelőre még ismeretlen célból? Esetleg mégis a druidák voltak, akik sötét célból, még sötétebb földöntúli erők segítségével építették? Hogyan állíthatnánk teljes meggyőződéssel, hogy itt voltak-e már vagy sem ezek a kelta tudósok, azaz a druidák? Nem tudhatjuk, mert írott emlékek nem maradtak fenn, sőt! A kor emberei nem ismerték az írást sem, ami bizonyára bosszantóan akadályozta ezt a nagyvonalú tervezést, hiszen az építményen még csak vésetek sincsenek sehol...
Jane McArthur meglepetten vette észre magán, hogy érdeklődéssel hallgatja az ötvenes évei végén járó, gyérülő hajú kisöreget. Nem nézett ki belőle olyan fokú tudást, amennyit előző szavai sejtettek.
— Hogy ismét Dänikent említsem ¾ folytatta de Valéry ¾, szerinte az a bölcs gondolkodó, aki elkezdte az építést, elődeinek az évszázados megfigyeléseire támaszkodhatott. Egész csomó információval kellett rendelkeznie, mert a Stonehenge-ben igen sok csillagászati tudás rejlik. Már néhány évvel korábban ki kellett jelölni a talajon a napfelkelte és naplemente fényeit és árnyékait, a holdfázisokat, a bolygók égi mozgását, és sok más csillagászati folyamatot az égen. Sok állócsillag pályáját is megfigyelték, mint például az Antares, az Atair és a Deneb, a Kapella, a Kastor, a Pollux vagy a Vega. Soha nem fogjuk megtudni, hogyan örökítették át ezeknek a csillagászati adatoknak az ismereteit. Hisz’... ne feledjék... abban az időben nem ismerték az írást, az építményen pedig vésetek sem voltak. Az utánuk jövők mégis pontosan tudták, mit és hogyan kell folytatniuk. A kő adta tényekből ugyanis csak az olvasható ki, hogy a „nulladik óra” építői már csomó biztos adattal rendelkeztek. Az pedig, hogy ezek az információk miként jutottak el hozzájuk, milyen közvetítéssel vagy technikai eszközök révén, örök titok marad.
— Elárulná nekünk, mi a foglalkozása? — fordult kíváncsian Jane a férfihez.
— Történészprofesszor vagyok a Sorbonne-on.
— Hja! Így könnyű! Most már mindent értek! — kacagott fel az idegenvezető.
— Ne gondolja — csóválta fejét szerényen a professzor. — Ez a téma nem tartozik szorosan a hivatásomhoz. Viszont Däniken munkássága mindig is érdekelt. Tisztelem érte, és amit erről a témáról tudok, javarészt tőle ered.
A Stonehenge környéke teljesen kihalt volt. A tájat lassan kúszva, hatalmas, fekete lepelként kezdte beborítani a sötétség. A csoport tagjai ebből mit sem vettek észre, annyira belefeledkeztek de Valéry előadásába.
— No, de folytassuk ott, ahol abbahagytuk! ¾ mondta de Valéry. ¾ Tehát ennek a tudásnak az alapján a főépítész ellátta a dolgozókat munkaeszközökkel: kovakőből, csontból, fából készült szerszámokkal... Ugye mindenki tudja, mi az a kovakő?
— Azt főleg a krétakori mészrétegekben találhatunk — csillogtatta meg tudását Marie Laroque, egy aprócska, középkorú vénkisasszony. — Ez a kor 80 millió évnyire van mögöttünk.
— Azaz fényévekre — kontrázott akadozó nyelvvel Remblier, és egy nagyot böfögött.
Armand de Valéry szemrehányóan megcsóválta fejét a részeg felé, majd elismerő mosollyal nézett az idősödő nőre.
— Így van! ¾ helyeselt. ¾ A kovakő érdes, könnyen megmunkálható, és csaknem olyan kemény, mint az acél! Ezek a kövek akkor válnak szabaddá, ha az évezredek alatt elmállik a körülöttük képződött mészkőburok. Az átmérőjük egy méterig is terjedhet. Csak érdekességként jegyezném meg, létezik egy igazi kovakőbánya több száz aknával a bajorországi Kelheim közelében, s még egy másik is Hollandiában, amit turisták is látogathatnak. De erre még később kitérek, menjünk csak szépen sorjában.
A többiek feszült várakozással nézték a professzort. A fel-felélénkülő szél átsüvített a magasba szökő megalitok között, megtáncoltatva körülöttük az árnyakat, azt a hátborzongató érzetet keltve a szemlélőben, mintha a letűnt korok ősi szellemei elevenedtek volna meg, s járnák vad táncukat az építmény többtonnás kövei között.
— Ott tartottunk, hogy e bizonyos főépítész előtt hamarosan világossá válhatott, a tervet nem lehet egy generáció munkájával megvalósítani. A jövőbe vetett bizalommal és kőkorszaki előrelátással arra épített, hogy a következő korosztály a megkezdett munkát tökéletes pontosságra törekedve elvégzi majd, mondván: tilos a kontár munka!
A hattagú kis társaság jóízűen kuncogott. De Valéry megvárta míg elhalkulnak a hangok, majd tovább mesélt:
— Az építkezés első fázisában egy kör alakú szegély készült el a terepen. A bejáratot két óriási kőtömb alkotta, a körön kívül pedig a Sarokkő állt. Ezután következett az égi mozgások előrejelzése. A töltésszerű szegélyen belül egy újabb kőkört képeztek ki, amiben 56 lyuk volt. Ezekbe feltételezhetően póznákat szúrtak, hogy kijelölhessék a pontos irányokat. A XVII. század elején egy Inigo Jones[3] nevű királyi építész harminc darab, a becslések szerint huszonöt tonna súlyú és 4,3 méter magas óriáskövet jegyzett le. Észrevette a földben a sok lyukat is, és az öt trilitből[4] álló belső monolitkört[5]. Ő római templom romjának titulálta a Stonehenge-et. Az 56 lyukat „Aubrey-lyukaknak” hívjuk a felfedezőjük után[6]. Ő úgy tartotta, a feltételezés, miszerint az építmény római templom volna bolondság. Valójában druida szentélyről van szó...
Jane letelepedett az Oltárkő mellé, és enyhén előredőlve hallgatta a beszámolót. Észre sem vette, mikor lépett vissza idegenvezetőből kíváncsi turistává.
— 1963. október 26-án — folytatta de Valéry —, a Nature című természettudományos folyóirat közölte Gerald Hawkins csillagász levelét, miszerint a Stonehenge csillagászati obszervatórium. Ezt később egy könyvben is alátámasztotta. Hawkins tudni akarta, hogy az „Aubrey-lyukak” milyen kapcsolatban voltak a trilitekkel és a Sarokkővel. Ehhez 7140 lehetséges összekötővonalat táplált be a számítógépbe. Kiszámíttatta vele, hogy bizonyos vonalak gyakoribb kapcsolatban vannak-e a csillagzatokkal, mint ami a véletlenek alapján elvárható volna. Most figyeljenek! Az adatok döbbenetesek voltak! A Stonehenge valódi csillagvizsgálónak bizonyult! Segítségével csillagászati események egész láncolatát lehetett megjósolni! Na erre lépjenek valamit!
A csoport tagjai léptek is. Néma döbbenettel pislogtak egymásra. Fázós borzongás futott át tagjaikon, de nem a felélénkült hűvös, esti széltől.
* * *
A sötétség, mint valami prédára leső ragadozó, csapott le rájuk, halálos, fekete karmaival ölelve körül őket, mint egy elborult elméjű, vérre szomjúhozó szerető. A megnyúlt árnyak elvesztették kontúrjaikat, ahogy a telihold egy utolsó fénycsókkal lágyan borítva testüket, szégyenlősen elbújt egy fekete felleg mögé.
Az éjszaka kimeresztette karmait.
A professzor tartott egy kis hatásszünetet.
— Most beszélnék pár szót az említett kovakövekről is — felelte. — Az a bánya, amiről említettem, hogy turisták is látogathatják, a hollandiai Rijckholt közelében van. Itt több aknát is felfedeztek a kutatók 1910-ben. 1972-ben alaposan fel is tárták, 150 méter hosszú kereszttárnát létesítve. Körülbelül 3000 négyzetméternyi területen 66 bányaaknát fedeztek fel. Az egész tárnarendszer 25 hektárra terjed ki. És ha erre a területre elosztjuk, a bányának 5000 aknája kellett, hogy legyen! Aztán ezeknek a tárnáknak a számából és nagyságából kiszámították, hogy a kőkorszakban kereken 41 250 köbméter kovakövet bányásztak ki, amennyiből legalább 153 millió baltát lehetett készíteni... A bánya aknáiban tizenötezer szerszámot talált az ásatási csoport. A teljes területén ma még mintegy két és fél millió szerszám hever! Feltételezve tehát, hogy a bányát mintegy ötszáz évig használták ezek a szorgalmas kőkorszaki emberek, akkor egész éven át, nap mint nap legalább ezerötszáz baltát állítottak elő! Szinte félelmetes! Mégsem voltak hát azok a makogó barbárok, mint sokan gondolnák?
A vita heves lángja felcsapott. De Valéry csendes elégedettséggel figyelte őket. Végül René Jarre tette fel az „ezerfrankos kérdést”.
— Itt valami nem stimmel! Hiszen ez azt jelentené, hogy már akkor létezett egy, úgymond „bányafőnökség”, ráadásul szabályos elosztóhálózattal. Tisztára, mint a mai kábítószer-kereskedelem! Elosztóhálózat! — nevetett fejét csóválva a csinos, fiatal férfi. — Meg aztán hogyan világították ezeket az aknákat?! Milyen régi egyáltalán ez a bánya?
— Az egyik tárnában talált faszéndarab szerint, a C14-kormeghatározó eljárással vizsgálva kereken Kr.e. 3200 év! — vágta rá de Valéry. ¾ Tudják, mi az a C14-es kormeghatározó eljárás?
¾ Földünket állandó radioaktív sugárzás éri a világűrből, mely teljesen minimális, így veszélytelen is ¾ magyarázta René. ¾ Minden élő szervezet... emberek, állatok, növényzet... felveszi ezt a radioaktivitást 14 atomsúlyú szénizotópok alakjában. Ennek a rövidítése a C14. Amikor egy organizmus meghal, megszűnik ezeket az izotópokat felvenni, és megkezdődik a szétesés ideje. A radioaktivitás hosszabb idő után leépül, és ahogy szétesik, a sugárzás is egyre gyengül, azaz már csak a fele van meg. Ekkor beszélünk felezési időről. Ezeknek a C14-izotópoknak a felezési ideje 5600 év! Minden élő szervezet lényegében ugyanazt az izotóp mennyiséget hordozza magában. Ezért aztán, ha előkerül egy régi fa-, csont- vagy szövetdarab, megmérik a benne lévő C14 mennyiségét, amelyek szabályosan megszámolhatók. Ebből aztán már csak vissza kell számolni: 5600 év elteltével csak a fele van meg, 11 200 év után már csak a negyede...
René Jarre elhallgatott, és idegesen toporgott. Fejét ide-oda forgatta, az építmény külső területeit vizslatva, de a leszálló sötétség miatt nem látott túl sokat. Különös zavarából a többiek, mit sem vettek észre.
— Két professzor ¾ vette vissza a szót de Valéry ¾, Alexander Thom és a fia csillagászati szempontból megvizsgált több, mint hatszáz kőkorszaki építményt. Arra a megdöbbentő felfedezésre jutottak, hogy kivétel nélkül mindegyik csillagászati vonatkozásokat mutat. Az is feltűnt ennek a két igen alapos tudósnak... ami megdöbbentette az egész szakmát... hogy akár Dániában, Írországban vagy Angliában, akár Spanyolországban vagy Franciaországban legyen is, mindegyik európai, történelem előtti kőépítménynél ugyanazt a mértéket használták! Amikor már biztosan mozogtak a matematikailag kijelölt pontokon belül, az építésvezetőség megállapíttatta a nemzetközi mértékhitelesítő hivatallal a „megalikus yardot”, ami 82,9 centiméter hosszú, s rögtön a sokkal későbbi építési szakaszok mértékegységévé is vált.
— Az első építész tehát nemcsak zseniális matematikus és csillagász volt, hanem kiváló látnok is — szólt közbe kissé ironikusan René.
— Ez bizony így van — helyeselt nagy komolyan de Valéry —, mert már a maga korában betervezte azt a 4,5 tonna súlyú kékkövet, amelyet az építkezés kezdete után 700(!) évvel illesztettek a helyére! Őrület! És még műszaki leírás sem kellett hozzá! Csoda-e ezek után, hogy mindez lázba hozta Dänikent?
— Mellesleg — kapcsolódott be ismét a beszélgetésbe Jane — a Brit-szigeteken számtalan dolmen és kereken 900(!) kőkör található! Ezekből persze a legismertebb a Wiltshire grófságban lévő Stonehenge — felelte, és kezeivel körbemutatott a tájon, mintegy érzékeltetve szavait.
A társaság tagjai fázósan húzódtak közelebb egymáshoz. Az összetartozó emberek egymást melengetve, kedvesen lapogatták társaik hátát. Remblier a cigarettáját keresve tapogatta a zsebeit, ám nem járt sok sikerrel.
— Azért akad köztük még egypár híresség — hangsúlyozta ki a tényt de Valéry.
— Ó, sorolhatnánk őket végeláthatatlanul — legyintett Jane.
— De legalábbis kilencszáz darabig!
— Tud valamit a druidákról is? — érdeklődött a professzortól lelkes izgalommal, egy csinos, huszonöt év körüli nő, Madeleine Guibert. De Valéry beleegyezően bólogatott:
— A kelták Nyugat-Európán keresztül özönlöttek be. Állítólag az i.e. VII. századot megelőzően telepedtek le Angliában, Walesben, Skóciában és Írországban. Vallásuk termékenységkultusz volt, amelyben bizonyos állatokat: disznót, lovat, medvét és bikát, bizonyos fákat és folyókat tiszteltek. Vallásos szertartásaikat ligetekben tartották. A kelták tudósait hívták druidáknak. Közülük kerültek ki a törzsfőnökök, bírák és mágusok. A római hódítás után a kelta vallási gyakorlat elhalványult, majd a kereszténység vette át a helyét. A kelta hatás azonban fennmaradt bizonyos nyelvekben; a gallban, a Man-szigeti és walesi nyelvekben, és sok más népszokásban. Ezek a kelta papok jártasak voltak az asztronómiában és az orvostudományban. A Napot imádták, és a neolit korszakból származó kör alakú kőépítményeket használták kultikus célokra. Hittek a lélek hallhatatlanságában, a reinkarnációban. Szentnek tartották a tölgyfát és a fagyöngyöt. Vannak bizonyos jelek, amelyek azt igazolják, hogy sokkal előbb itt voltak már, mint azt a tudósok állítják... Velük ellentétben szerintem... és még sok ember szerint... ők emelték a Stonehenge-et templomuknak, melyben aztán áldozatokat is bemutattak az isteneiknek...
— Véres áldozatokat is bemutattak? — tudakolta félénken Gabrielle Meignan, egy apró, riadt tekintetű, törékeny madárcsontú kis nő.
— Emberáldozatokra gondol? ¾ kérdezte a professzor. ¾ Hát igen... vannak erre utaló jelek is... Persze ezek már a későbbi korokban történtek... ki tudja miért? Talán egyfajta elkorcsosulás okozhatta, feledve az ősi tanokat, mágiákat... Ne feledjék, évezredek telnek el, mialatt minden változik, átalakul, míg a végére a történelemből már csak mitológia, legenda marad, az ősi tudást pedig elnyelik az évszázadok, évezredek...
— Valóban ők építették volna a Stonehenge-et? — tudakolta egy fiatal lány, Barbara Jouvre, és a világ minden kincséért el nem eresztette volna jóképű barátja, François Collichon kezét.
— Szerintem nem csak ezt — mutatott végig az építményen Armand de Valéry. — A druidizmus központja Angleseyben volt, de emeltek monolitokat Aldborough-ban és Yorkban is. Mivel azonban a Stonehenge főként csillagvizsgáló-templomként szolgált, talán közelebb vitte őket az isteneikhez...
De Valéry arcán hamiskás mosoly futott keresztül.
¾ Tréfás formába öntve a druidákról való tudnivalókat, talán így tudnám legkönnyebben összefoglalni ¾ folytatta. ¾ Nemrég olvastam egy humoros kis füzetben, melyet egy diákomtól „koboztam el”... Ad egy: ők építették a Stonehenge-et. Ad kettő: ők találták fel az ébresztőórát... másként hogy a csudába tudtak volna felkelni, hogy lássák a hajnalt a tavaszi napéjegyenlőség idején? A probléma ugye, mint már beszéltünk is róla csak az, hogy a szakemberek szerint mégsem ők építették a Stonehenge-et, hanem valamilyen bizonytalan társaság, még jóval előttük, akik érdekes mód ezt követően gyorsan ki is haltak... Nyilván mérgükben, amiért nem tudták feltenni rá a tetőt... A druidákat az Isten is arra teremtette, hogy mi emberek a „szakértőikké” legyünk: mindenki hallott róluk, de a közszájon forgó ismereteknek legalább a fele képtelenség. Tehát ideális terep!
A társaság rendkívül jól mulatott. Vidám hahotájuk fátyolként repült át a táj felett. Az égen tovább gyülekeztek a baljóslatú felhők, egy horrorfilm forgatási helyszínéhez téve hasonlatossá a kihalt, misztikumot tükröző tájat.
A Jane által Andrewnak megadott időpont vészesen kezdett letelni. Alig volt hátra negyed óra belőle, de ez Jane-nek most fel sem tűnt. Rendkívül jól szórakozott az idős férfi kiváló előadásán. Még az izgalmasnak ígérkező éjszakai légyottjáról is sikerült megfeledkeznie. Nem volt kis teljesítmény tőle.
Zsebében ott lapult a mobilja. Rátelefonálhatott volna Andrewra, hogy csipkedje magát visszafelé, ha nem feledkezik meg teljesen az időről.
Ha tudta volna, mit tartogat még számukra ez a nap, már régen megtette volna. Mi több, messzire elkerülte volna még a grófságot is, nemhogy a Stonehenge-et.
* * *
De Valéry fázósan húzta össze magán a ruháját, a sötétséggel egy cseppet sem törődve tovább viccelődött:
— A druidák olyan előzékenyek voltak velünk, hogy „szájhagyományt” teremtettek, ugyanis képtelenek voltak megtanulni a zsinórírást. Így néhány faragott holmin kívül semmi sem maradt fenn a kultúrájukból, csak az, amit mi magunk kiagyaltunk róluk. Lényeges még tudni, hogy a druida szó azt jelenti: a tölgyfa tudománya. Frazer Az aranyág című könyvének ez a rejtély a fő témája. Tizenkét(!) kötetre volt szükség ahhoz, hogy kiderüljön, a kultikus aranyág micsoda. Pedig aki egyből az utolsó oldalra lapoz, megtudhatja: ez a fagyöngy. Az sem elhanyagolható szempont, hogy pontosan senki sem tudja, mikor is „működtek” a druidák. Egyes szélhámosok állítják, hogy a titkos tudomány megtartói a X. század közepéig éltek... az ilyesmi kimondásához azonban már arcátlanul pimasz magabiztosság szükségeltetik... A minap olvastam egy napilapban, hogy angol önkéntes történészek, hajósok és építészek vezetésével arra szövetkeztek, hogy elődeik nyomában és technikájával megépítik a kétezres millennium Stonehenge-ét. Az eredeti útvonalon, a dél-walesi hegyekből akarták szárazföldön, tengeren és folyón át a négyszáz kilométerre fekvő Salisbury-síkságra szállítani az óriáskövet. A nemzeti lottóalap bőkezűen százezer fonttal támogatta az ötlet megvalósítását. Kétezer áprilisának elején a Prescelly-hegyekben kezdték kibányászni és fából tákolt vontatóra rakni a háromtonnás kékkövet. Az emberek húzta görgős vontatók sorozatosan elakadtak a sáros utakon, majd a fabárkákra emelt kő egy viharban elsüllyedt a tengerben...
A társaságban felhangzott a „mindentudó” kacaj. Eluralkodott rajtuk a misztikum. Egyre inkább valamilyen földöntúli erőt feltételeztek a Stonehenge építése köré. Végül is mi mással magyarázhatták volna, hogy a kőkorszak embereinek játszva sikerült az, amely a kétezres évekbe lépett génkorszaki embereknek nem...
— Talán emlékeznek még arra — vetette fel de Valéry —, hogy néhány évvel ezelőtt, ha jól emlékszem ‘98-ban, a rendőrségnek kellett kiszállnia a Stonehenge-hez, mert néhány ember bemászott a kerítésen. Meztelenre vetkőzve randalíroztak, azt állítva magukról, hogy druida leszármazottak. Bár hogy ehhez miért kellett meztelenre vetkőzniük, szerintem még maguk sem tudják...
Romain Remblier volt az, aki először rákérdezett arra, nem kellene-e esetleg már indulniuk. Valószínűleg „szomjas” lehetett... A többiekben ekkor tudatosodott igazából, hogy koromsötétben társalognak.
Jane McArthur a világító számlapú órájára pillantott, és megdöbbent. Nem akarta elhinni, hogy már ennyi az idő. Andrewnak már közel fél órája meg kellett volna érkeznie.
— Hol van a busz? — kérdezett rá a nő gondolataira René Jarre, a hatalmas, atletikus termetű francia.
— Azt én is szeretném tudni — válaszolt Jane. — Már rég itt kellene lennie. Nem értem, mi történhetett. Remélem hamarosan befut.
— Nem lehetne addig is valami kis fényt csiholni? — vetette fel René. — Van valakinél elemlámpa, öngyújtó, gyufa, gyertya, vagy akár egy darab kovakő, amivel fényt csiholhatnánk az éjszakába?
François Collichon térdre vetette magát a Stonehenge közepén, és két karját az égre tárta. — Adj, uram, egy nyíltlángot okozó kézi készüléket!
A társaság felkacagott. Collichon barátnője odarohant a férfihez, és felrángatta a földről.
— Mit ökörködsz itt, François, még megfázol nekem! — rivallt rá, de azért ő is ugyanúgy nevetett, mint a többiek.
— Nyugi, Babe — kontrázott Collichon —, az Úr előtti térdeplésbe még senki sem halt bele!
A csoport a két fiatal évődésével volt elfoglalva, Jane pedig magában mosolyogva nézte René-t. Egyre jobban tetszett neki a fess férfi. Úgy nézett ki, mint az amerikai akciófilmekben azok a jóképű fickók, akik az elit kommandósokat alakítják. Jane szemében szinte toronymagasnak tűnt. Teljesen lenyűgözték a ruhán keresztül is látható, tökéletesen kidolgozott, dagadozó izmok. Borzongatóan mély baritonja volt, és finom humora. Meg aztán ostobának sem látszott éppen. Jane mostanra már egyáltalán nem bánta, hogy lemaradt kis kalandjáról, a jóképű olasszal.
— Sajnálom, Giulio — motyogta a fogai közt, pedig egyáltalán nem sajnálta. Már elkönyvelte magában, hogy franciára cseréli az olaszt.
Lassan odaóvakodott az attraktív férfihez, és mintha csak megbotlott volna a karjába kapaszkodott. Amikor a férfi megragadta, hogy „el ne essen”, Jane hozzádörgölőzött. René azonnal átlátta a nő szándékát. Csendesen elmosolyodott. Nem kellett attól félnie, hogy bárki is meglátja, mert mindenki lázasan kutatott a vaksötétben, hátha talál magánál valamit, amivel fényt gyújthatnának.
Ám a nő kéretlen közeledése sem tudta letompítani az érzékeit annyira, hogy ne vette volna észre a mozgást a Stonehenge-en kívül.
* * *
René villámgyorsan pördült meg, de kiélesedett érzékeivel sem látott semmit. Mégis óvatos maradt. Sok mindent megélt már, és a hosszú évek a francia idegenlégiónál is megtették hatásukat... Megtanulta, semmit sem szabad figyelmen kívül hagynia, még ha lényegtelennek vagy érzéki csalódásnak tűnnek is – és ez már nemegyszer megmentette az életét...
Érezte, hogy figyelik őket.
Ekkor egy sötét árny lépett az építmény belsejébe. René izmai ugrásra készen megfeszültek. Épp figyelmeztetni akarta a többieket, amikor Jane felkiáltott.
— Hol a jó büdös francban tekeregtél, Andrew?! Világosan megmondtam, hogy másfél óra múlva itt akarlak látni!
— Puff neki... Defektet kaptam! — tárta szét jópofán kezeit a férfi.
A társaság feldobott hangulatban volt. Andrew gyengécske bohóckodása is elég volt ahhoz, hogy tovább fokozza jókedvüket.
René figyelmét azonban nem kerülte el a férfi különös hangsúlya. Lehajolt, mintha csak felgyűrődött nadrágját szerette volna megigazítani, és kivett valamit a nadrágszárából. Minden idegszála és sokéves tapasztalata veszélyt sejtett.
— Van egy kis gond... — kezdte Andrew.
— Nem sikerült kicserélni a kereket? Tényleg, hol a busz?! — ébredt rá döbbenten Jane, hogy nem hallotta a járművet megérkezni, s nem is látja sehol.
— A busz az megvan. Ott van lentebb, ahol hagytam... Más probléma van itt...
— Micsoda?! — Jane hangja ideges volt. Végre neki is feltűnt a férfi különös hanghordozása.
— Tudod, szivi, áldozatot kell bemutatnunk...
Az idegenvezető értetlen képpel nézett a férfire. Érezte, amint egy jeges kéz kúszik fel a torkára. — Ál... miféle áldozatot?
— Véráldozatot — felelte azzal a különös hangsúllyal a sofőr.
— Nekünk kell véráldozatot bemutatni?!
— Nekünk bizony.
— És mit fogunk áldozni? — faggatózott megremegő hangon a nő.
— Ti? Ti semmit. Áldozni mi fogunk. Ti feláldoztok!
— Fel... feláldozunk? De mit?!
— Te kis butus. Hát az életeteket.
— Az életünket... Nektek?! Megbolondultál, Andrew? Miről beszélsz egyáltalán? És kik azok a „nektek”?
A férfi jelentőségteljesen félrefordította a fejét. René a sötétségtől nem láthatta, de előbb a hangjából kiérezte, amint kajánul vigyorog.
Ekkor újabb alakok jelentek meg az építmény körül. René a másodperc törtrésze alatt reagált. Andrewra vetette magát, és a nadrágszárából előhúzott dzsungelkéssel egyetlen határozott mozdulattal átmetszette a férfi torkát.
Na, most már vigyoroghatsz, te balfék! — gondolta, mialatt örök mosolyt varázsolt a férfi képére. Egy szempillantásnyi időre sem állt meg azonban ezalatt.
A következő másodpercben már az egyik belépő feketecsuklyás mellett volt, és megismételte az előbbi mozdulatát. Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy mire a csoport tagjai és a csuklyás alakok felocsúdtak, René már négyükkel végzett.
Aztán elszabadult a pokol...
A Stonehenge-nél aratott a halál.
* * *
Másnap reggel újabb csoport érkezett a Stonehenge-hez. Egy négyéves kislányt – aki volt olyan gyermekien leleményes, hogy felfedezze a kerítés nyitott ajtaját – a szülei szem elől tévesztettek egy pillanatra. Mire feleszméltek, a gyermek már bent is volt az építmény belsejében, ahol aztán megcsúszott valamin, és elesett az Oltárkőnél. Iszonyú bömbölésbe kezdett. Az anyja meglepetten látta, hogy örökmozgó kislánya szemfülesen bejutott valahogy a Stonehenge-be. Mérgesen rohant oda hozzá, és felrángatta a földről.
— Ez azért van, mert mindig ész nélkül rohangálsz, és soha nem nézel a lábad elé! Azt már megkérdezni sem merem, hogy jutottál be ide!
— Nem isz lohantam! Ejcúsztam vajamibe, ana — szipogta a kicsi, és kósza mozdulattal lesepert a lábáról egy bőrébe ragadt fagyöngy szemecskét.
— De el ám! A saját lábadban! — kontrázott mérgesen a nő. Egy zsebkendőt elővéve törölgetni kezdte a kicsi kezéről, lábáról a vért, majd gondos asszonyként az Oltárkő oldaláról is a ráfröccsent, alvadt vércseppeket.
Ha nem lett volna olyan mérges, feltűnt volna neki, hogy a vér már alvadt, és a gyerek kezéről, lábáról nem kerülhetett volna oda ennyi.
Már csak azért sem, mert a kislányon sehol nem volt sebhely...
* * *
A Scotland Yard[7] sokáig kereste az eltűnt turistacsoportot. Az INTERPOL[8] is bekapcsolódott a kutatásba, de soha nem tudtak meg róluk semmit. Még nem fordult elő ilyen eset. Elképzelni sem tudták, mi történhetett velük, hová lettek. Nyomtalanul eltűntek.
Örökre...
[1] Egyiptomi Halottaskönyv: X.
[2] A Stonehenge kövei: a homokkő, a gránit, a bazalt, a kvarc, a dolerit, a riolitból való „kékkő”, és a szürkészöld, igen kemény és ellenálló mélységi kőzet, az andezit. Mindezek a kőzetfajták megtalálhatók voltak ötven kilométeres távolságon belül. Kivéve a kékköveket! Bányáját, mely a dél-walesi Prescelly-hegyekben van – a Stonehenge-től légvonalban 220, szárazföldi úton pedig 380 kilométerre! – csak 1923-ban fedezte fel dr. Thom. A kékkövek származási helye, minden kétséget kizáróan bizonyított!
[3] Inigo Jones (1573-1652) – I. Jakab király uralkodása idején (1603-1625) élt.
[4] trilit – „hármaskövek”, két függőleges kőre egy vízszintes támaszkodik.
[5] monolit – összetett szó a régi görög nyelvből, a „mono” nagyot, a „lithosz” pedig követ jelent, jelentése tehát: nagy kő.
[6] John Aubrey az 1600-as évek közepe után, mintegy 50 évvel Jonest követően fedezte fel ezeket, amikor II. Károly a Stonehenge-hez küldte vizsgálódni.
[7] Scotland Yard – az országos rendőrkapitányság és a nyomozóhatóság központja Angliában (Nagy-Britannia, London).
[8] INTERPOL – Organisation Internationale de la Police Criminelle; a globális szintű Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet francia rövidítése (Franciaország, Párizs).