13.

 

„Elbukott, elzuhant az egykor nagy isten.

Oldalán fekszik, arccal a föld felé.”[1]

 

„Tágulj innen! Tűnj el! Menekülj!

Ezt parancsolom neked,

Az Ízisz mondotta szavak mágikus erejével,

Melyek akkor hagyták el ajkát,

Mikor közeledtél hozzá...”[2]

 

A

 testőrség tagjai körülbelül tízen lehettek. Vizsgálódva járták körül a területet, nyomok után kutatva.

— Erre mentek... Ketten voltak... — vizslatta árkus szemekkel a homokot az egyik férfi.

— És ha valaki van még a piramisban is a föld alatt? — kérdezte tőle egy másik katona.

— Ha van, hát észre fogjuk venni, amikor elő akar jönni! Nabeh, Kasuf, ti velem jöttök. A többiek itt maradnak, és biztosítják az őrséget!

— Bocsáss meg, Azar az ellenkezésemért, de feleslegesnek tartom, hogy hét embernek kelljen itt maradni! Ketten-hárman is elegendően volnánk. Ugyan, ki tudna ártani nekünk, és mivel?!

            Azar megsemmisítő pillantással mérte végig az okvetetlenkedőt.

            — Ez parancs volt, Khnum, és nem szavazás kérdése! — Ezzel szóra sem méltatva tovább Khnumot, Nabeh és Kasuf kíséretében megindult vissza a palotába.

            Amint tisztes távolságba értek, Khnum hatalmasat köpött a homokba.

            — Ezt a Nílus szennyét! Hogy Anup veszítsen el útközben![3]

            — És a szkarabeuszok üljenek tort a testeden! — kontrázott rá egy másik testőr is.

            — Jól mondod, Kebeh — felelte mérgesen Khnum, és ledobta magát a homokba. Két másik társa, Imentu és Pahet azonnal csatlakozott hozzá.

            Resef néhány méterrel arrébb állt, és idegesen forgatta a fejét.

— Mi lesz, ha mégis van még valaki a piramisban, Khnum?

            — Ugyan, mi lenne? Ha ki akar jönni, észrevesszük!

            — Mégiscsak egy istenségnek kell lennie, ha egyszer parancsolni tud a Csillagok Hírnökének!

            — Sajnálom, de előbb kellett volna gondolkodniuk... Még azelőtt, hogy sebezhetetlenné tettek volna minket — válaszolta nagyképűen, sebezhetetlensége felsőbbséges tudatában Khnum.

            — Te tényleg el is hiszed, hogy még ők maguk sem árthatnának nekünk, ha éppen azt akarnák tenni?!

            — Ugyan Resef, ne légy ostoba! Ilyenre még sosem volt példa!

            — Nem volt, mert nem adtunk rá okot, hogy legyen... — figyelmeztette a testőr, beszédesen függőben hagyva mondatát.

            — Most, hogy mondod... Én is nehezen tudom elképzelni, hogy teljesen védtelenné tették volna magukat a testőrséggel szemben... Nem feltételezek róluk ekkora ostobaságot! Hiszen mégiscsak istenek, mi pedig csupán egyszerű halandók vagyunk!

            Khnum hamiskásan mosolygott.

            — Az lehet, Heti, de ha valóban sebezhetetlenek lennének, miért volna szükségük testőrségre? Nem gondolkodtál el még ezen?

            Heti a füléhez kapta a kezeit.

— Hallgass el, te szerencsétlen isteneket káromló! Még meghallják, és lesújtanak ránk a haragjukkal miattad!

            — Ne légy nevetséges! Mikor bántottak minket, vagy bárki mást?

            — Nem bántottak, az igaz. Miattad azonban még megtörténhet!

            Khnum gúnyosan kacagott.

Aztán a szeme kikerekedett a döbbenettől. Szemgolyói fennakadtak, száján vér csordult ki. A többi testőr értetlenül nézte a torkán húzódó piros csíkot, melyből hatalmas vérfelhő robbant ki, beterítve a körülötte ülő férfiakat. Khnum feje gurulva landolt a homokban.

            A testőrök döbbenten vették észre, hogy egy hatalmas termetű, az istenek ruháját viselő izomkolosszus robban ki a homok alól. Nem értették, hogy jöhetett elő az Istenek Szekeréből, hiszen az továbbra is lent volt a föld alatt.

            Senuf azonnal reagált. Khnum hű embere vadállatként vetette magát a férfi gyilkosára, hogy akár puszta kézzel is szétszaggassa. A földből előtörő alak azonban gyorsabb volt még Senuf gondolatánál is. A mozdulatával azonos másodperc törtrésze alatt egy apró, fekete tárgy szelte keresztül a köztük húzódó teret. A férfit övező erőtér felizzott, ahogy a tárgy keresztül törte magát rajta. Az ultrahangpenge megállapodott Senuf homlokában.

            Keskeny vérpatak indult meg a testőr arcán lefelé. A döbbenet fénye még ott csillogott a szemeiben, amikor teste a földre zuhanva elterült. Az óriástermetű isten odalépett hozzá, és kihúzta homloka közepéből haragvó fegyverét.

            Heti azonnal hasmánt a földre vetette magát előtte.

            — Ne öld meg alázatos szolgádat, ó nagy isten! — rimánkodott félelemmel telve, keservesen. A többiek reszketve követték példáját.

            Jared úgy tornyosult felettük hatalmasan, mint egy véres istenség.

            — Na? Még mindig sebezhetetlennek érzitek magatokat, áruló, hitszegő fattyúk? — förmedt rájuk dörgedelmes hangon.

            A testőrök kórusban felelték, hogy nem, sosem érezték, csak Khnum volt olyan ostoba.

            — Bánjátok meg bűneiteket, hagyjátok el áruló, gyalázatos uratokat, akkor talán megkegyelmezek szánalmas életeteknek! — mennydörögte mély baritonján Jared, és magában rendkívül jól mulatott.

            A testőrök egy emberként, alázattal behódolva sorakoztak fel mögötte.

            — Helyes — bólogatott, elégedetten a kialakult helyzettel a CIA-s. — Akkor most lesz egy kis feladatotok!

 

*          *          *

 

            Scottnak őrülten zúgott a feje. Lassan kitisztult homályos látása, és óvatosan megrázta a fejét. Koponyájába éktelen fájdalom hasított. Aztán lassan eszébe jutottak a történtek.

            Leütöttek!

            Amikor Tiara ájult testét megragadták, Scott vergődni kezdett az őt lefogó acélos karok között. Ekkor kapott a fejére egy ütést hátulról.

            Óvatosan szétnézett. Egy gyenge fénnyel borított termet látott maga előtt, a közepén – pár méterrel távolabb tőle – egy asztalszerűséggel, amelyen mintha feküdt volna valaki.

            Úristen! Ez Tiara! — sikoltott fel magában, ahogy egyre tisztuló tudatával felismerte az áldozati asztalon kikötözött embert.

Fel akart ugrani, ám valami visszatartotta. A földön ült egy oszlophoz kötözve, ezért sem látott rá rendesen az asztalra.

            Ekkor Zaid jelent meg az asztal mellett. Motyogott valamit a fogai között, Scott azonban nem értette. A férfi egy éles egyiptomi tőrt tartott a kezében, és Tiara felé közelített vele.

            Scotton eluralkodott a tehetetlen düh, és a kétségbeesés. A harag megsokszorozta erejét, ám még ez is édeskevésnek bizonyult kötelei elszakításához. Mindössze annyit ért el vele, hogy a minden valószínűség szerint, állati zsigerekből készített erős, éles zsinegek mélyen a húsába vágtak. Elkeseredetten felüvöltött, de nem a testébe hasító fájdalomtól, melyet a lelki kínjaitól szinte meg sem érzett.

            — Takarodj Tiara közeléből, te sátánfajzat júdás! — ordított teli torokból, hibátlan óegyiptomi nyelven Zaidra.

            A férfi egy pillanatra megtorpant. Értette az idegen beszédét, de szavainak jelentésével, ezen ősi kor szülötteként nem lehetett tisztában. Ám sejtette, minden bizonnyal valamilyen durva káromlás lehet.

Érdeklődéssel nézte Scottot, majd gyönyörű arcán széles vigyorral fordult felé.

            — Tiara? Szóval, te így ismered az istennőt!

            — Tudom jól, hogy Shi’reé az igazi neve, te szánalmas korcs! — köpte oda haragtól remegve az egyiptológus. Izmai vitustáncot jártak a kötelékei alatt.

            Zaid erősebb idegzetűnek bizonyult, mint Truman. A fejére zúdított szitkok a legcsekélyebb mértékben sem zökkentették ki lelki nyugalmából. Éppen ellenkezőleg, mintha felvidult volna tőle! Ha ez egyáltalán lehetséges, még szélesebben vigyorgott.

            Scott újra támadta.

            — Hogy árthatsz annak a nőnek, aki szeret téged, és csak azért jött vissza, hogy saját élete kockáztatásával is megmentse a te értéktelen, szennyes életedet, te elfajzott emberi szörnyeteg?!

            A csodálatos vonásokkal, és szoborszerű testtel megáldott férfi, szinte már kedvesen mosolygott rá, ahogy mondta:

            — Hogyan? Azt kérded, hogyan? Hát figyelj, és mindjárt meglátod! — felelte, és a tőrt belemélyesztette az ájulásból lassan ébredező lány karjába, aki a seb okozta fájdalomtól azonnal magához tért.

            Scott majdnem elájult a rátörő pániktól. Magában azon szitkozódott, hol a francban lehet már Jared, hiszen amikor körbekerítették őket, hallania kellett a mentális párbeszédüket Tiarával.

            Zaid egy arany tálkában felfogta Tiara kicsorduló, rubinszínű vérét, és diadalmas ordítással, szemeiben az őrület lángjával a magasba tartotta.

            Ez az alak teljesen őrült! — gondolta Scott. Oldalról mozgást érzékelve balra kapta a fejét.

Neferefre fáraó lépett be a látószögébe. Scott meglepetten jött rá, a férfi egész idő alatt a teremben tartózkodott, csendes óvatossággal, annak egy távolabbi pontjára húzódva.

Félsz Tiarától, mi, te fattyú?! — vonta le a konklúziót hiábavaló elégedettséggel. Keserű nyál gyűlt össze a szájában, ahogy végigmérte a gyáva alakot.

            — Ide az edényt, de hamar! — fortyant a fáraó türelmetlen, izgatottságtól remegő hangja Zaidra, és sietve közelített a testőr felé.

            Zaid megragadta a karnyújtásnyira elhelyezett, sólyomfejet ábrázoló sugárlándzsáját, mely a Jabi közösség által a Hórusz-testőrség számára rendszeresített fegyver volt.

            — Ne közelíts, ha kedves az életed! — mondta vészjóslóan. Neferefre szája széle remegni kezdett a haragtól.

            — A fáraóddal beszélsz, szolga! — förmedt rá parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangon, remélve, hogy félelmetes hatalma elrettenti a lázadót. Próbált erőt, tekintélyt parancsolni magára, ám a félelemtől úgy morzéztak a térdei, hogy azt öröm volt nézni.

            — Már nem sokáig leszel az, Neferefre... Mindent csak saját magamért csináltam! Ha nem lett volna olyan mohó hatalomvágyad, és nem lennél ilyen ostoba, magad is elgondolkodhattál volna ezen már az elején! Akkor talán nem lettél volna ennyire óvatlan!

            Jared! Itt Scott! Tiara élete veszélyben, siess!

            — Én megbíztam benned, hittem a hűségedben! Kijátszottál, te hazug féreg! Átvertél engem!

            Tudom! Tartsatok ki, úton vagyunk! — jött Jared válasza.

            — Át bizony! — felelte gúnyos hangon Zaid. — Végül is minden az én ötletem volt, nem? Csak nem hitted el egy percig is, hogy téged foglak isteni rangra emelni, amikor magam is azzá lehetek? Nem gondolhatod komolyan, hogy feljebb emellek még annál is, mint ahol most vagy, én pedig, aki mindezt elértem az eszemmel, és a kitartásommal, örökre megmaradok szolgának?! A te szolgádnak?!

            Úton vagytok?! Mégis kikkel?!

            — Áruló! Ezért meglakolsz, galád! — fröcsögte remegve a dühtől Neferefre.

            Nem mindegy neked? Nem hiszem, hogy ez lenne most számodra a legfontosabb! És mássz ki a fejemből, hátráltatsz a traccspartival! Miért nem Tiarának segítesz inkább, te szerencsétlen?!

            — Az lehet, hogy én áruló vagyok, de akkor te mi vagy? Te is ugyanerre készültél, csak mással kapartattad volna ki a gesztenyét! Ahhoz is gyenge, gyáva és ostoba vagy, hogy magad tedd meg, ugye? — felelte gúnyos hangon Zaid. — Megiszom Shi’reé istennő vérét, és magam is istenné leszek tőle! — nézett diadalittasan fáraójára.

            Elárulnád mégis, hogyan? Itt ülök gúzsba kötve! — üzente vissza Jarednek Scott, ám semmi választ nem kapott. ¾ Jared?

            Tiara – testi-lelki fájdalmában gyötrődve – a fejlemények kimenetelét várva kapkodta fejét egyik férfiről a másikra. Scott mentális beszélgetéséből Jareddel alig-alig fogott fel valamit.

            Jared?... Nem hallod?... Nem hallod?!... Nem hallja... ¾ Ám Scott nem adta fel. Tovább próbálkozott. ¾ Jared!!!

            Kuss! — jött a válasz.

            Zaid nem vesztegette tovább feleslegesen az időt. Oda se figyelt többé Neferefre szitkaira. Ismét a kezében tartott aranyedénykére összpontosított. Lassan a szájához közelítette a tálkát, hogy megigya Tiara vérét, aki ezt meglátva felsikoltott.

            — Neee! Ne, az Istenért, Zaid, ne!

            A férfi azonban Tiarára sem figyelt többé. Átszellemült képpel nyelte a meleg folyadékot, és várta a hatást – ami nem is maradt el...

            Ahogy Tiara szimbiontával teli vére a nyelőcsövén keresztül a gyomrába érkezett, azonnal munkához látott.

 

*          *          *

 

            Először Zaid gyomorsava tűnt el. Aztán a parazitavírus emészteni kezdte magát a gyomrot is. A szimbionták átrágták magukat a sejtfalakon, és zabálni kezdték a testnedveket. Három másodperc múlva eltűntek a testüregből a Tiara kétségbeesett, zokogó arcát döbbenten bámuló szemek. Majd az életéért elkeseredetten küzdő, mikroszkopikus méretű horda falni kezdte az agyat.

            Scott elkerekedett szemekkel nézte a – külsőleg is egyre inkább láthatóvá váló – borzasztó pusztítást, amely a testőrkapitányban végbement. Most végre azt is megtudhatta, miért is nevezte Tiara a szimbiontákat parazitavírusnak...

            Ahogy Zaid testéből rohamosan fogyni kezdtek a testnedvek, úgy aszalódott össze egyre inkább az egykor gyönyörű, daliás férfiarc és test.

            Öt perc leforgása alatt egyre kisebbedő, kiszáradt múmia maradt a büszke férfiből. A testében pusztító szimbionták haldokolni kezdtek.

            — Menekülj innen, ha kedves az életed! — rivallt Tiara a fáraóra, aki döbbenetbe meredten, reszketve nézte az idegborzoló, szörnyűséges látványt.

            Rémülettel telve pillantott fel a lányra, majd lassan hátrálni kezdett az összeomló torzó közeléből. Aztán eljutott végre a tudatáig Tiara figyelmeztetése. Őrült tempóban, két kezével a fejét fogva, eszelősen sikoltozva rohant ki a teremből, ki a palotából, meg sem állva a sivatagig.

            Tiara, fejét hátrafeszítve Scottra pillantott.

            — Ne félj, Scott, ránk nem veszélyes — szólt oda a néma döbbenettel bámuló férfinek, majd lehunyta a lelki fájdalom könnyeitől csillogó szemeit.

            Képtelen lett volna a szörnyű emberi maradványokra nézni. Arra, ami egykor gyönyörű férfi volt, a forró szerelem ígéretével tele.

Vadul kavarogtak benne az érzések.

            Mint haldokló előtt, peregtek le előtte élete mozzanatai – és ő sem érezte magát különbül egy haldoklónál.

Elárulták. Elárulták őt is, és a szerelmét is.

Fájdalmas gondolataiból Scott kérdése zökkentette vissza:

            — Mi a... mi a franc volt ez?! — dadogta. — És te jól vagy?

            A lány a férfire emelte fátyolos szemeit, és erőtlenül elmosolyodott.

            ¾ A főpap halott, Zaid halott... és én sem érzem túl jól magam. ¾ Ám Scott most nem igazán volt vevő a humorára. A férfi féltő tekintetét látva gyorsan hozzátette. — Jól vagyok. Már a sebem sem látszik, tökéletesen begyógyult.

Tiara arcán a megkönnyebbülés örömkönnyei csordultak végig, ahogy Scottra nézett.

            Nincsen semmi baja! Legalább ő jól van! — sóhajtott fel magában megkönnyebbülten. Végre kezdett némileg tudomást venni környezetéről is. Szeme sarkából legördült egy újabb könnycsepp – lelke drágakövének gyémántja. Szívét marokba szorították a kínzó érzések. Némán felzokogott. Maga sem tudta volna megmondani, miért sír – de jólesett.

Szerelem és elhagyottság, öröm és szánalom, remény és kétségbeesés. Egyszerre száguldoztak át a lelkén, mint valami hömpölygő áradat, mely most törte át a gátját.

            Zaid.

            Nem, már nem érzett iránta szerelmet. Régóta nem. Talán soha nem is érzett... Talán csak a vad szenvedélyt tévesztette össze vele.

            Mennyire más volt minden Scottal!

            Azonnal a lelkét ragadta meg. Csetlő-botló, esetlen kisfiússágával, aranyos, kifinomult humorával és intelligenciájával azonnal a szívébe lopta magát. A férfi, aki rendkívül okos volt, mégsem volt soha, egyetlen percig sem nagyképű!

            Tiara utálta azokat az embereket, akik bő ismerettáruk és „fölényük” teljes tudatában imádják hallgatni a saját hangjukat, és képesek bárkit „lebeszélni” a székről, kevés szót engedélyezve a másiknak. Holott sok esetben a „beszélgetőpartnerük” éppen olyan okos – ha nem okosabb! –, mint ők!

Scott tudott hallgatni is...

            Tiara merengve gondolt vissza Zaidra. Csukott szeme előtt azonban minduntalan Scott arca jelent meg, kellemes, borzongó érzést keltve benne.

            Megrázta a fejét. Már nem akart többé Zaidra gondolni. Soha többé nem akart már rágondolni!

            Scott Holbrookot megismerve, tudott különbséget tenni.

            Különbséget férfi és férfi közt.

            Sajnálta Zaidot, és mindent megtett volna azért, hogy megmenthesse. Scottot ellenben szívből és mélyen szerette. Ebben már egy ideje teljesen biztos volt. Nem csak a teste, de a szíve és a lelke is végérvényesen egybeforrott vele ott, a sivatagban, akkor, amikor...

Kintről különös zajok szűrődtek be, kizökkentve a lányt a gondolataiból, majd berobbant a terembe Jared. Tekintetével sebesen vizslatni kezdett a helyiségben Tiara és Scott után.

Nem kellett sokáig keresgélnie.

Éppen ideje volt! — gondolta Scott.

            — Te baromállat! Miért nem használtad a mentális erődet, ahelyett, hogy engem tartottál fel a társalgásoddal? — förmedt Scottra az ügynök. Szeméből éles fénycsóvát lőtt ki a férfi kötelékeire, aki kiszabadulva végre felpattant, hogy Tiarához rohanjon.

Jared is a lányhoz lépett, de a lány addigra – némileg magához térve lelki fájdalmából – mentális erejével már eloldotta kötelékeit, és csuklóit dörzsölgetve ült fel az asztalon. Scott szerelmes, becéző szavakkal babusgatni kezdte.

— Ez a kis slapesz befészkelte magát a fejembe, és megállás nélkül nyaggatott, miközben itt ült tétlenül, ahelyett, hogy cselekedett volna! — panaszkodott az ügynök Tiarának.

            — Még sokat kell tanulnia, Jared, ne bántsd! — kérlelte csendesen a lány. Fejét lehajtva, magába roskadtan ült az asztal tetején, Scott gyengéd ölelésében, aki most álmélkodva kapta fel a fejét.

            — Jééé! Eszembe se jutott, hogy erre már én is képes vagyok! — felelte meglepetten.

            — Ne vádold magad, nem tudhattad — közölte halkan Tiara. — Minden olyan gyorsan történt... én meg... ostoba módon elájultam... Aztán meg csak a saját sebeimet nyalogattam, és szinte észre se vettem, mi történik körülöttem... Nekem kellett volna észnél lennem!

            Scott gyengéden megsimogatta Tiara arcát. Csendesen így szólt:

            — Azt hiszem más is elájult és ilyen állapotba került volna, ha szembetalálkozik azzal az emberrel, akit egyszer a saját szeme láttára gyilkoltak le, mint egy állatot... bár... igaz, ami igaz: valóban nagy állat volt!

            Tiara könnyezve nézett Scottra. Szerelem és hála volt a tekintetében.

            — Mi történt itt? — kérdezte Jared, ahogy szétnézett a teremben.

            — Egy színjáték — suttogta keserűen Tiara. — Zaid azért cserkészett be engem, mert azt hitte, a vérem istenné teheti, és a Jabik rangjára emelheti őt. Nem tudta, hogy a vérünk, ha nem a megfelelő módon kerül a szervezetébe, méreg az élő szervezet számára. A szimbionta nem ölni akar, csak keresi a lehetőséget, a kapcsolatot az életben maradásához. Keserves harcot vív, hogy összhangba kerülhessen az új gazdatesttel, de ez ebben a formában, s a Központi Agy felkészítése nélkül nem lehetséges... Elszívja a testnedveket, hogy élhessen, ezzel azonban megöli a gazdatestet... s így végül magát is...

            — Gondolom... ez itt Zaid? — kérdezte Jared az összeaszott, hamuszerű porral lepett múmiát bámulva. A testtől arrébb heverő leesett kart nézve még hozzátette:

— És gondolom, ez is — majd némi töprengés után pontosított. — Azaz... ez volt!

            Tiara rezignáltan bólintott, de a világ minden kincséért sem nézett volna rá a szégyenletes maradványokra...

            — Igen okosnak képzelhette magát a baromállat! — köpött a múmiára dühösen egy hatalmasat Scott. — Ha valóban annyi esze lett volna, nem kellett volna ilyen nyakatekert trükkökhöz folyamodnia az isteni hatalomért. Tiara szerette, bizonyára ki tudta volna kártyázni, hogy tegye őt is „istenné”. Könnyebb lett volna kijátszania még a fáraóját is.

            — Mi van?! — kapkodta fejét értetlenül Jared Tiaráról Scottra, és vissza.

            — Zaid meggyőzte Neferefrét, tegyen úgy, mintha feleségül akarna venni — magyarázta csendes, fájdalmas hangon Tiara.

            Jared a fejét csóválva szegezte nekik a kérdést:

            — Tudjátok, eléggé el voltam foglalva... úgyhogy lemaradtam az itteni dolgokról. Elmondaná valaki, mi szükség volt erre?

            — A vérem kellett nekik — felelte Tiara —, de mivel istennő vagyok nem törhettek az életemre... Szerintem abban sem lehettek biztosak, meg tudnak-e egyáltalán ölni... Ők csak annyit fogtak fel mindenből, hogy telnek-múlnak az évek, és mi nem öregszünk...

            — Még mindig nem teljesen világos — felelte Jared.

            — Ha Neferefre menyasszonya vagyok, nem érinthet más férfi! Ezért a terv az volt, hogy Zaid magába bolondít, szerelmesen közeledik felém, gondoskodva arról, hogy „véletlenül” rajtakapjon vele a fáraó. Mivel úgy rendezkedtünk be itt a Földön, hogy az emberi törvények ránk is vonatkoznak, ezért, mint olyan nőt, aki méltatlanná vált egy fáraó hitvesének lenni, megölhettek volna engem...

            — Csakhogy te elmenekültél — vágta rá Jared.

            — El... de Zaid nem esett kétségbe! Mindenre felkészülhetett, mert tökéletes koreográfia szerint játszották el, hogy megölik. Számíthattak rá, nem hagyom lefogni magam, ezért biztosabbnak látszott, hogy ő látszólag meghaljon. Zaid tudta, az időben is képesek vagyunk utazni. s én vissza fogok jönni érte a „halála” előtt, hogy megmenthessem őt.

            — Ez a féreg — intett fejével a múmia felé Jared — mégsem volt hát azért annyira ostoba... Jól tudta, ha elmenekülsz is, vissza fogsz térni, hogy megmentsd.

            — Igen, s ők elkaphatnak... csakhogy pár nappal később érkeztünk. Mégis ő jött velünk szembe a folyosón. Ő, akinek minimum két napja halottnak kellett volna lennie... Azonnal tudtam, valami nincs rendben, és hogy Zaid nem az, akinek gondoltam... Később aztán teljesen összeállt bennem a kép...

            — Nem csodálom, hogy elájultál! Más talán meg is bolondult volna! — vigasztalta együttérzően Scott, gyengéden simogatva a lány hátát.

            — Honnan tudtad, hogy legalább két nappal később érkeztünk? — figyelt fel Tiara előző megjegyzésére Jared.

            Tiara Scotthoz bújva válaszolt:

            — Amikor Zaidot látszólag megölték, egy szobor az egyik folyosón még nem volt ott. Neferefre két nap múlva várta, hogy elhozza a szobrászmester, akivel készíttette. Neferefre édesanyját ábrázolja. Ez azt jelenti, hogy minimum két nappal később érkeztünk.

            — Most már legalább arra is választ kaptunk, miért kezdte építtetni... s miért fogja leállíttatni... Neferefre az isteneknek kijáró piramis építését! — állapította meg Scott.

            — Már régóta dédelgethette az istenséggé válás tervét — bólogatott Tiara. — Mivel értelemszerűen a Jabik nem vehettek részt a főképp előlük titkolt műveletben, rabszolgákkal kellett végeztetnie, ezt az iszonyatos munkát. Úgy gondolhatta, ha már isten lesz, a többi isten segíteni fog a monumentális munka befejezésében, vagy akár ő maga is egymásra emelheti a köveket az isteni erejével... Az nyilvánvaló, hogy eztán miért is fogja abbahagyni...

            — Hadd kérdezzek valamit — fordult Tiarával szembe Scott. Az ő testéről is rég eltűntek már a véres sérülések, melyeket akkor okozott magának, amikor kötelékeinek elszakításával küzdött. — Miért zavartad el Neferefrét olyan ijedten, Tiara?

            — A szimbionta haldoklott, s még a bomlási folyamata is halálos az emberi szervezetre. A miénkre értelemszerűen nem... — Tiara itt elhallgatott, és szórakozottan nézett Scottra. — A sírok feltárásánál rengeteg ember lelte halálát emiatt.

            Scott döbbenten meredt a lányra.

— Ezért hullottak úgy az emberek, mint ősapáink rothadó fogai?!

            — A szimbiontának is van lebomlási ideje... felezési idő, mint az atom esetében — felelte Tiara. – Minél távolabbi ez az idő, annál lassabban öl és annál változatosabban. Merthogy különböző mennyiségben és bomlási periódusban kerül érintkezésbe az emberi szervezettel; mígnem aztán teljesen eltűnik, lebomlik, és így véglegesen elenyészik. Ezért halt meg mindenki másként a sírok feltárásánál.

            Jared mérgesen csóválta a fejét.

— Én tehetek erről az egészről!

            — Miről? — kérdezte meglepetten a lány.

            — Hogy ez az egész megtörténhetett veletek!

            — Már miért tehetnél róla te, Jared?

            A férfi jelentőségteljes pillantást küldött feléjük:

            — Tudták, hogy jöttök!

 

*          *          *

 

            Tiara és Scott értetlenül nézték Jaredet.

— De hát honnan tudhatták volna, hogy pont most jövünk? — kerekedet nagyra a lány szeme.

            — Alighogy elmentetek a piramis közeléből, megjelentek a Hórusz-testőrök. Előrelátóan megállapodtunk, hogy nem kommunikálunk egymással mentálisan, nehogy észrevegyék. Arra azonban nem gondoltunk, hogy a piramis működésbe lépését is jelezni fogják a műszereik! — közölte jelentőségteljes hangsúllyal Jared.

            Tiara dühösen az asztalra csapott. Nagyon mérges volt magára, amiért ez az „apróság” elkerülte a figyelmét. Gondolnia kellett volna erre is, hiszen annyira kézenfekvő volt, de a Zaidért való aggodalom minden józan ítélőképességet kitörölt a fejéből.

            — Te jó ég! Hogy lehettem ilyen ostoba! — jajdult fel. — Ezért vártak hát ránk, amikor már kifelé tartottunk volna a palotából!

            Jared bűnbánóan hajtotta le a fejét.

            — Én tehetek az egészről! — ismerte be szégyenkezve. – Rajtad látszott, mennyire ideges vagy. Nem hagyhattam volna, hogy te légy’ az, ki gondol mindenre. Az én kezembe tettétek le az életeteket. Különleges kiképzésben részesült katona vagyok. Nekem kellett volna gondolnom minden eshetőségre, főleg azután, hogy elárultad, jelzik a mentális tevékenységeket a műszereik. Ha azokat érzékelik, akkor a piramis aktiválódását is érzékelniük kell!

            — Ne hibáztasd magad, Jared! — nyugtatta kedvesen Tiara. — Senki sem tökéletes... még mi sem...

            Ám Jaredet ez közelről sem töltötte el vigasszal.

            — A legbosszantóbb mégis az — jelezte a többieknek —, hogy én pillanatok alatt felismertem ennek a valószínűségét. Ám mivel teljesen biztos nem lehettem az igazamban, nem kommunikálhattam veletek mentálisan, nehogy emiatt éppen én buktassalak le benneteket. Hagytam lesüllyedni a piramist a föld alá, aztán sebesen beástam magam én is a homokba. Jól tettem!... Pillanatokon belül megérkezett egy testőrcsapat.

            — Csak nem velük jöttél ide a palotába?! — akadt ki teljesen Scott. Jared rábólintott. — Ááá, már értem! Akkor ezért mondtad többes számban, hogy úton vagytok ide!

            Jared bólogatott.

            — Miként vetted rá őket, hogy átálljanak a te oldaladra? — kérdezte meglepetten Scott.

            — Megvannak a módszereim... — felelte sejtelmes mosollyal a CIA-ügynök.

            — El tudom képzelni — hagyta helyben Scott. Látszott rajta, nem szeretne belekóstolni ezekbe a módszerekbe. Elgondolkodva nézte egy darabig Jaredet, majd megkérdezte:

— Hány hulla van?

A CIA-ügynök szégyellősen vigyorgott.

¾ Nem sok... csak kettő.

¾ Esküdj! ¾ bökte oldalba Tiara.

¾ Nem nősülök ¾ felelte az ügynök, majd megvonva a vállát, még hozzátette. ¾ Most mit vagytok úgy oda! Végül is az élők csupán vakációzó halottak.

Scott hitetlenkedve csóválta a fejét.

            Csak kettő?! — gúnyolódott. Pedig még egyet is sokallt volna.

            — Ők is csak azért, mert emberkedtek — közölte ártatlan képpel a hatalmas termetű férfi. Arcán kisfiús mosollyal, nyakát szégyellősen behúzva a vállai közé mókás látványt nyújtott. Pár perccel később elgondolkodva fordult Tiarához.

            — Valami szöget ütött a fejembe... Miként lehet az, hogy te, aki olvasol a fejekben nem láttad, mi készül ellened?... Khm... — köszörülte meg a torkát enyhe zavarral, kerülve az egyiptológus tekintetét. — Scott esetében sem láttál át a „függönyön”...

            — Szerintem már te magad is tudod a választ a kérdésedre — felelte Tiara, célozva Jared éles eszére.

            — Én arra tippelnék — bólogatott az ügynök —, hogy a szerelem rózsaszín ködfellege elhomályosította az agyad, és a józan ítélőképességed...

            A lány macskamód simult Scott ölébe, úgy felelt Jarednek:

            — Hmm, hiába! A szerelem öl, butít és nyomorba dönt... — sóhajtott fel. Scott szeme boldog elragadtatással csillogott, ahogy felfogta a hallottakat.

Közelebb húzódott a lányhoz, és Tiara hátát a mellkasának döntve, hevesen kalapáló szívvel ölelte magához. A lány jóízű megelégedettséggel bújt hozzá.

            Jared vigyorogva nézte őket, aztán észbe kapva az idő múlása felett, sebesen az órájára pillantott. Egészen kiverte a víz.

            — A világért sem szeretném megzavarni ezt a gyönyörű idillt, de jobb lenne végre eltűnni innen! — felelte idegesen. — Gyertek gyorsan utánam, nincs több idő a csevegésre! — kiáltotta, és a többieket meg sem várva rohanni kezdett kifelé a teremből. Az ajtóhoz érve megtorpant, és visszanézett, követik-e a többiek.

            Scott és Tiara meglepetten bámultak rá. Nem értették ezt a nagy sietséget.

            Bizonyára zavarba jött tőlünk, futott át Scott fején a gondolat, és ő is lecsúszott az asztalról. A derekánál megfogva leemelte róla a lányt is. Jared meglátva készülődésüket, eltűnt az ajtóból.

            Mielőtt Scott elereszthette volna Tiara derekát, a lány szerelmesen hozzábújt. Adott egy meleg puszit az arcára, forrón megcsókolta, majd Jared után eredt.

            Scott rogyadozó térdekkel, szerelemittas kábulatban támolygott a megiramodó lány után. Utolérve őt, hátulról magához ölelte. Belecsókolt a nyakába, s élvezettel szívta be a nő bőrének édes, fűszeres illatát.

            Tiara hátranyúlt a két kezével, és Scott fenekét megragadva ölelte a férfi testét magához, aki erre szakadatlan csókokkal borította el a lány vállgödrét.

Szerelmesen édelegtek néhány pillanatig, aztán Scott felhevülten maga felé fordította Tiarát. Elhátrálva egy karnyújtásnyira lévő széles oszlopig nekidöntötte, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte, ahol csak érte.

Tiara viszonozta a férfi minden rezdülését, és csendesen nyögdécselt.

Scott, teljesen felajzva, térdre ereszkedett a lány előtt. Egyik kezével behatolt a combjai közé, miközben körbecsókolgatta Tiara gyémánttal díszített köldökét. A lány két kézzel belemarkol a férfi hajába, majd pár pillanat múlva felhúzta magához, és szenvedélyesen, vadul csókolni kezdte.

Scott heves mozdulattal nyúlt be Tiara aranymellvértje alá. Simogatta, majd gyöngéden kiemelte a nő mindkét keblét. Mialatt egyik kezével az egyik dombocska selymes bőrén kalandozott, addig szájával, vadul járó nyelvével becézgette a másik kebel rózsaszín bimbóját.

Tiara kezei sem tétlenkedtek. Minden szűzies szégyenlőssége a múltba merült. Kezét besüllyesztette a férfi ruhája alá, és szenvedélyesen megmarkolta keményen duzzadó férfiasságát. Pár pillanat múlva lassú, kéjes mozdulattal csúszott le az oszlop oldalán. A feje eltűnt, és ütemesen mozgott Scott tunikája alatt, aki a rajta keresztülsöprő kéjtől nyögdécselni kezdett, és szinte az ájulás szélén állt.

— Ez nem lehet igaz! — hallották meg ebben a pillanatban az ajtóban felbukkanó Jared hangját. — Mindjárt itt pusztulunk, ezek meg itt mindjárt dugni fognak! Már csak az hiányzik, hogy éppen most kezdjetek kefélni! Megáll az eszem!

Mire hátrafordultak, Jared már eltűnt.

Sebesen szedjétek a lábaitokat! — érzékelték a férfi mérges hangját a fejükben.

Tiara sajnálkozó mosollyal nézett Scottra.

— Ami késik nem múlik — vigasztalta, és mellvértjét megigazítva magán, Jared után eredt. Az ajtóban várakozón nézett vissza a férfire.

— Menj csak — lihegte csendesen Scott, próbálva lassan, mélyeket lélegezni —, megyek én is mindjárt utánad...

Csak kapnom kéne még egy kis levegőt... — tette hozzá gondolatban.

Tiara huncut mosollyal az ajkán kifordult a teremből. Scott nekitámaszkodva, homlokát a hideg márványoszlophoz szorítva próbálta visszaszerezni teste fölött az uralmat.

Megigazította magán deréktájt a ruházatát, igyekezve visszatuszkolni oda valamit, ami sehogy sem akart bent maradni...

Csak egy egészen kicsit volt mérges Jaredre.

Cseppet sem lehiggadva vett egy nagy levegőt, és ő is kirobogott a teremből.

Célirányosan haladt előre. Most jobbra fordulunk, most balra fordulunk, most megint balra, most ismét jobbra... és hirtelen ismeretlen helyen találta magát.

Eltévedt.

— Hogy az a jó büdös... — nyomott el magában egy káromkodást.

Nem értette, hogyan történhetett, mert úgy emlékezett, pontosan azon az úton ment végig, amelyen jöttek. Most mégis itt áll, és bámul, mint Bálám szamara, azt sem tudva hol is van az az itt.

Szívem, segíts nekem, eltévedtem! — küldött egy mentális üzenetet Tiarának.

Hol a francban vagy? — dörrent a fejében Tiara helyett Jared hangja türelmetlenül.

Hát ez az? A leghalványabb gőzöm sincs róla!

Ne hablatyolj most itt összevissza, gyerek! Inkább azt mondd meg, mint látsz magad előtt!

Hogyhogy mit?! — méltatlankodott Scott. — Egy irdatlan nagy terembe jutottam. Egyik olyan, mint a másik, csak a rongyrázó pompa ugyanaz mindenütt.

Na ne viccelj! Egyiptológus vagy, tudnod kéne különbséget tenni! — világított rá a fontos momentumra Jared.

Én tudnék is... ha lenne! De akár hiszed, akár nem, ez a terem pont olyan, mint bármelyik másik, amelyikben idáig, ebben az útvesztőnek is beillő palotában volt szerencsém megfordulni!

Akkor tehát szobrokat is látsz magad előtt — hívta fel a kézenfekvő tényre Scott figyelmét.

Hát azokat látok...

Ne szarozz itt nekem, Scott! — hallotta meg Tiara rémült hangját fejében a férfi. Nem értette, mitől ennyire ijedt a lány.

Hááát... egy Ré-szobor van itt, és... — kezdte volna gyorsan sorolni Scott, Jared azonban felüvöltött a fejében.

Ré-szobor?! Te jó szagú Úristen! Húzz onnan, de gyorsan, gyerek! Az X-DF mindjárt robban!

Scott ijedtében ugrott egyet, és rémülten felkiáltott:

— Az X-DF mindjárt robban! Az X-DF mindjárt robban!... Mi a szar az az X-DF!!! — sikoltotta, és egy gyors hátraarcot csinálva kirohant a teremből.

Futott előre, amerre a lába vitte. Az egyik sarkon egyenesen belerobogott Tiarába. Pár méterrel mögötte megjelent Jared is. Érte jöttek.

Három perc múlva kint voltak a palotából, és a pálmaligeten száguldottak keresztül. Jared futás közben az órájára pillantott, és felkiáltott:

— Hasra!

Mindannyian a földre vetették magukat. A következő pillanatban borzalmas robbanás rázta meg a földet, melyet öt-öt másodperces időzítéssel, sorozatban még három követett. A palota darabjaira szakadt, és mindenfelé olvadt kődarabok repültek.

A robbanássorozat hatalmas volt. Az égen gombaszerű, sötét felhő kavargott. Mindent fekete, ragacsos pernye terített be vastagon. A levegő sűrű és nehéz volt. Eltömte a pórusokat és a légutakat. Mindhárman fuldokolva köhögtek.

Szerintem ezt még a huszonegyedik században is hallották — gondolta Tiara, és köpött egy hatalmasat, megszabadulva a szájában felhalmozódott fekete ragacstól.

— Hát ezért marad csak néhány kis kavics a palotából — vonta le az egyértelmű konklúziót Scott, amikor pár pillanat múlva hátranézett a vállai fölött. Lelki szemei előtt megjelent a ruina, amit a saját korában, a Siwa oázis szélénél látott.

— Mit robbantottál te, atomot? — kérdezte meglepetten Jaredtől.

— Akkor már rég pecsenyekacsa lennél, kistojás! — felelte Jared barátságosan, minden él nélkül. — Egy szépasszony sem köpülne több fehérjét a tojásaidból! Megenné rántottának.

Scott megértően bólogatni kezdett, majd merengően felsóhajtott:

— Így ér véget a múlt dicsősége!



[1] Egyiptomi Halottaskönyv: XXXII.

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: XC.

[3] Az egyik legsúlyosabb óegyiptomi átok: Anup (Anubisz), a temetők és holtak istene, a halottak lelkét kísérte át a túlvilágra, amelynek elvesztése egyenlő lenne a végleges, és visszafordíthatatlan megsemmisüléssel.