4.

 

„Allah a vért és a sertéshúst

tiltotta meg nektek,

és az olyan áldozati állatot,

amelyet nem Allahnak,

hanem másnak áldoztok.”[1]

 

„Megszereztem a titkos tudást.”[2]

 

M

ásnap reggel Scott Holbrook elment Tiaráért, hogy együtt menjenek ki a repülőtérre. Elég korán érkezett. Kicsit tartott is tőle, hogy talán ő ébreszti majd a lányt, Tiara azonban már indulásra készen, becsomagolt bőröndökkel várta. Csak a térde remegett rendületlenül...

— Úgy látszik nekem is működnek a megérzéseim — felelte a férfinek. — Biztos voltam benne, hogy idő előtt érkezel. Izgatott vagy?

— Mi tagadás.

Scott letette az előszobában a taxiból kipakolt bőröndjeit. Kézitáskáját megmarkolva, Tiarával a karján bevonultak a szalonba.

— Még van időnk az indulásig. Tölthetek neked egy kis kávét, Scott? Imént lett kész.

            A férfi elfogadta a kínálást. Tiara átnyújtotta neki a gőzölgő csészét. Scott utánanyúlt. Ujjával véletlenül leverte a mokkáskanalat, mely gellert kapva száguldott a föld felé. Egyszerre kaptak utána. Azonban csak annyit értek el vele, hogy a kanálka mellett Scott táskája is landolt a földön, kiszórva magából tartalmát.

            Elkezdték összeszedegetni a papírokat. Tiarának kezébe akadt egy érdekes, hieroglifaszerűséget ábrázoló táblácska. Kíváncsian a mellette guggoló, iratait szedegető férfi orra alá nyomta.

            — Mi ez?

            Scott rápillantott. Arcán kaján mosoly terült el. Elővarázsolt egy másik, hasonló táblácskát is. Lenyomta a lányt a kanapéra, s maga is mellé telepedett. Tekintetét némán Tiaráéba függesztette.

            — Ne csigázz! — bokszolta oldalba a lány Scottot.

            — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tudós csapat, akiknek hosszú kutatás után sikerült találniuk egy különös hieroglifát, s egy latin betűkkel vésett római kori táblácskát. Nézték őket jobbról, nézték balról. Forgatták minden irányban, de sehogyan sem sikerült megfejteni a tartalmukat. Ekkor aztán bejött az utcáról egy egyszerű földi halandó. Látta, a fene nagy tudós férfiak nem boldogulnak. Gondolta segít nekik, és úgy is tett. Megfogta először a hieroglifákat tartalmazó táblácskát, és ami a tudós elméknek hosszú-hosszú ideje, többszöri próbálkozás után sem sikerült, megfejtette a rejtélyt:

 

 

 

 

 

 

 

 

 


— „Ez itten egy tulok szarva, ez a három pont, meg csak úgy ide van szarva. Ez itten egy láda malaga, ez pediglen Tutenkámen valaga!”

            Tiara felkacagott. Scott a kezébe adta a másik táblácskát is.

 

 

»      AVE    CEZAR    VAVAN      «

 

 

            — Aztán a jómadár, ezt a másik rejtélyt is megoldotta! ¾ mondta Scott. A táblácskát körmével megütögetve így felelt. ¾ „A vécé zárva van!”

            Tiarának sikerült végre lenyelnie a gombócot a torkában, ami az Egyiptomtól való félelmétől közvetlenül ébredését követően mászott bele. Oldott hangulatának hamarosan a csengő hangja vetett végett.

            — Vársz valakit? — érdeklődött Scott.

            — Igen... a taxit! Még kora reggel felhívtam a diszpécsereket. Kértem, mostanra küldjenek ide egy autót. Nem szeretném, ha lekésnénk a gépet, s így nem kellett az órát figyelgetni indulásig.

            — Mondták már neked, hogy nagyon precíz vagy?

            Tiara mosolyogva engedte el füle mellett a dicséretnek is beillő kérdést. Megindult a csomagjaiért. Scott kihordta sajátjait az autóba. Visszament, hogy átvegye a lány bőröndjeit is. Alig tíz perc múlva a taxi már robogott is velük a Miami Dade Collier repülőtérre.

            Hát közben az a szemtelen kis gombóc nem visszamászott Tiara torkába?!

 

*          *          *

 

            Katonás léptek visszhangja döndült végig a földalatti bázis kihalt folyosóján. A katonák javarésze az ultramodern materializációs technika segítségével kiépített földalatti barlangokban gyakorlatozott, vagy éppen bevetésen volt.

            A dörgő léptek megálltak egy egyszerű, huszadik századi ajtó előtt. A férfi bekopogtatott rajta.

            — Szabad — hallatszott bentről egy mély bariton. A katona belépett a helyiségbe.

            — Ezredes — bólintott köszönésképpen az asztal mögött ülő, hatalmas termetű férfi felé. Leült a felkínált székre.

            — Nem láttad T.J.-t? — kérdezte társát az ezredes.

            — Nem. Neki is jönnie kellene?

            — Igen, de nem szükséges megvárnunk. A te feladatod más lesz, Santie.

            — Hová kell mennem?

            — A helyszín Óegyiptom.

            — Értem. Melyik korszak?

            Don Bard ezredes kissé előredőlt. Közelebb hajolt beosztottjához, akivel rengeteg közös, kalandos bevetésben volt már része. — Az V. dinasztia.

            — Célszemély?

            Az ezredes mondott a hadnagynak egy nevet.

— A korszak, amelybe visszamész, kevéssel a kinevezése utáni időszak lesz — tette még hozzá.

            — Prioritás?

            — Csak ötös-fokozatú besorolás.

            — Hmm... Tehát csak egy kis megfigyelés lesz; nem likvidálni kell — vonta le a konklúziót a fiatal, latinos kinézetű hadnagy. Felnézett ezredese szép arcába.

            A katona világoskék szemei szigorúan hunyorítottak az előtte ülő férfire.

            — Mindent tudni akarok róla! A személyisége érdekel, a gondolatai, a legtitkosabb, legrejtettebb vágyai. Arról is tudni akarok, milyen színűt szarik!

            — Világos — húzta mosolyra a száját Santie. — Tehát teljes IEC-felszerelés, és nem beolvadás lesz.

            — Úgy van. Észrevétlennek kell maradnunk. Ezért van szükség intruderre, emiatt nem küldhetek stabil ügynököt.

Az ezredes jelentőségteljes pillantással nézett fel a katonára.

— Alaposan szondázd meg a fickót! — felelte csendesen.

Ekkor erőteljesen kopogtattak az eligazító helyiség ajtaján. Hamarosan a csinos kis szőke hadnagy állt előttük. Santie egy futó csókot lehelt az arcára. Engedélyt kérve felettesétől a távozásra lelépett.

— Látom kibékültetek — eresztett meg egy félmosolyt az ezredes. Hellyel kínálta a nőt.

— Fogjuk rá — vonta meg a vállát T.J. Várakozóan tekintett az ezredesre.

A férfi nem feszegette tovább a témát. Szokásához híven azonnal a tárgyra tért.

— Készülj fel, T.J. Hamarosan útra kelünk.

— Egyiptom?

Az ezredes némán bólintott, majd hozzátette:

— Szahara, XXI. század.

 

*          *          *

 

A repülőgép pontban nyolc órakor felszállt. A spanyol IBÉRIA légitársaság gépével repültek Madridba. Annyit beszélgettek repülés közben Egyiptomról, hogy a nyolc óra huszonöt perces út gyorsan elrepült. A felszállás után bőségesen megreggeliztek. A gépen már nem akartak többször enni. Úgy tervezték, az alatt az ötven perc alatt, amit az átszállásra várakozva töltenek, megebédelnek majd Madrid repülőterének, a Barajasnak az egyik éttermében.

            Az európai VIP-váró elegáns éttermében könnyű, de laktató ételeket választottak maguknak. A még előttük álló hosszú út alatt így nem fekszi meg a gyomrukat, de ugyanakkor nem is éheznek meg, amíg Kairóba nem érnek.

            Alighogy befejezték az étkezést, már hallották is, amint a hangosbemondó felszólítja a Kairóba induló egyptair légitársaság utasait, kezdjék meg a beszállást.

            Az Egyiptomba vezető úton már nem beszélgettek sokat. Mindketten fáradtak voltak. El-elszundikáltak a gépen.

Tiara nem akart aludni, A szundikálás azonban nagyon jólesett neki.

Aztán megérezte, hogy nézik.

Tudta, hogy nézik.

Nem nyitotta ki a szemét. Csukott szemhéjakkal lassan – mintha csak álmában tenné –, óvatosan körbefordította fejét. Lezárt szemhéjai alól látta, egy kiguvadt férfiszempár mered a kebleire.

Ezt a „látóképességét” nemrég fedezte fel magában. Senkinek sem tett említést róla. Nem szerette volna, ha csodabogárnak, vagy egyenesen bolondnak vélik. Magában szívesen eljátszott azzal a gondolattal, hogy tizenkét évvel ezelőtt ő egy szupertitkos-ügynök lehetett. Csak valami malőr csúszhatott be a legutolsó bevetésén. Ezzel lehet kapcsolatban az is, hogy nem emlékszik semmire. Képessége már akkor is megvolt, és most kezd visszatérni az ő titkos fegyvere...

Amint rájött, ki mered rá ilyen egyértelműen, döbbenten nyitotta ki a szemét: Scott.

A férfi, mit sem vett észre abból, hogy leleplezték.

Tiarának még a szája is tátva maradt a csalódástól. Sosem feltételezte volna ezt a férfiről.

Ekkor döbbent rá arra, hogy Scott, egy kicsit mintha fentebb vizslatná mohó – és be kellett látnia –, megrökönyödött szemeivel, mint a keblei magassága.

Tiara nem értett semmit.

— Scott? — szólt halkan a férfihez. Ám az először meg sem hallotta. — Scott... Megmondanád, mit bámulsz így rajtam?

A férfi továbbra is a lány mellkasára szegezve szemeit – mintha csak fel akarná rá tűzni őket – dadogta Tiarának:

— Né... nézd! Va... valami... valami világít a ruhád alatt!

Tiara kétkedő mosollyal hajtotta le a fejét.

És akkor meglátta.

Valahogy azonnal tudta, mi az.

Az ank!

Szinte feltépte magán a ruhát, ahogy kirántotta alóla a fehérarany láncon függő medált.

— Már figyelem egy ideje — felelte halkan Scott. — Ahogy közeledünk Egyiptom felé, úgy kezd egyre erősebb lenni a fénye... Érted ezt?!

— Nem — felelte zsibbadtan a lány. Enyhén megremegett. Most már ő is meredten nézte a különös medált. Valahol mélyen tudat alatt egyre inkább érezte: ez nem ékszer.

Valami más szerepe lehet... de mi?

A nyakék nem világított olyan erősen, hogy igazán szembetűnő lett volna. Inkább csak sejtelmesen derengett. Tiara nem is értette igazán, hogyan vehette észre Scott. Tudták, a rejtély egy ideig még rejtély marad. Mint ahogy azt is, ezt az ékszert nem a leánykereskedők akasztották Tiara nyakába...

A lány újra befészkelte magát a gép kényelmes ülésébe. Próbált még egy kicsit szundikálni. Nem szeretett hiábavaló dolgokon rágódni.

Mindennek eljön a maga ideje...

Scott is próbált még egy keveset pihenni. Szemei azonban rendre ki-kinyíltak. Nem bírt elszakadni a rejtélyes fényben derengő anktól. Zsigereiben érezte, mindez azért történik, mert közelednek a Kristálypiramishoz.

Az ank, csakis a piramis anyagából lehet, futott át a fején a gondolat. Jóleső borzongás töltötte el.

A gép a Madridból való elindulásukat követően öt óra negyven perc múlva landolt a Kairó International repülőtéren.

Megérkeztek Egyiptom rejtélyekkel teli, titokzatos földjére.

 

*          *          *

 

Tiaráék nem állították át idáig az óráikat. Ráértek vele Kairóba érkezésük után. Hullafáradtak voltak, hisz’ reggel fél hatkor keltek. A gép nyolc órakor indult velük Miamiból, most pedig ott este tíz óra van. Tizenöt órás út állt mögöttük. A mínusz hat órás időeltolódás miatt Kairóban még csak délután négy óra volt.

            Gyorsan fogtak egy taxit maguknak. Kérték a sofőrt, vigye őket valami jobb szállodába. A vezető egy négycsillagos hotelt ajánlott, a Kariotel szállót. Akár válogathatnak is a szobák között, nem lévén turistaszezon.

            A taxis segítőkészen berámolta bőröndjeiket. Kinyitotta mindkettőjük előtt az autó ajtaját. A férfi akár egy párnak is nézhette őket, ahogy fáradtan egymásnak dőltek a kocsi hátsó ülésén. Tiarában ismét feléledt az a különös érzés, mintha valaki figyelné. Hátra-hátrafordult, de nem látott semmit. Aztán valami egészen más kötötte le a figyelmét...

Hamarosan elég kényelmetlenül érezte magát. A sofőr a szállodáig egész idő alatt merően leste őt a visszapillantó-tükörből. Elégedetten konstatálta, hogy szerencsére Scott – talán az utazás fáradalmainak köszönhetően – nem vett észre belőle semmit.

            Tiara tudta magáról, hogy nagyon szép nő. Azt is volt ideje megszokni már, hogy bárhová is vetődjön a nagyvilágban, megbámulják. Most mégis valamilyen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába...

            A férfi tekintetében kétségkívül volt valami furcsa. Mintha nem egészen úgy pillantott volna rá, ahogy idáig bárki más. A lány magában hálát adott Istennek, hogy nem egyedül utazik a taxiban. Scottnak mégsem tett említést az esetről.

Annyira nem ismerte még a férfit, hogy tudja, miként reagálna ilyen esetben. Tiara túlságosan fáradt volt... és amúgy sem akart felesleges bonyodalmakat.

            Megkönnyebbült, amikor megérkeztek, és végre kiszállhatott a taxiból. A sofőr fürkész, kutató tekintetét végig a hátában érezte, amíg el nem nyelte őket a hotel bejárata.

            A recepcióhoz mentek. Kivettek két szobát. Megállapodtak, hogy miután kipakoltak, és lezuhanyoztak találkoznak lent, a szálló éttermében. Megvacsoráznak, aztán elteszik magukat másnapra.

            A kinti forróságból a szálló légkondicionált hűvösében már nem sokat éreztek.

            Tiara több arab országban járt már, így ismert néhány jellegzetes arab ételt. Most falafelt rendelt magának. Az egyiptomi keresztény koptok főleg böjt idején készítik maguknak. A falafel fehér babból, vajjal és tojással készül. Lepényszerű formára van kisütve.

Paradicsomot és egyiptomi kenyérsalátát evett mellé, amely arab kenyérből készül. Alapanyaga általában az arab pite, melynek mindkét oldala sült, a közepe puha. Alaposan be van kenve fokhagymával, s egy teljes citrom levével van meglocsolva. Pirított fokhagymát, péppé tört paradicsomot, és reszelt uborkát tettek a tetejére.

            Az egyiptomi kenyérsaláta az arab országokban nagy becsben van. Minden étkezés fontos része a kenyér: a khubz. Az igazhívők Allah ajándékának tartják. Sütése előtt imádkoznak.

            Scott kenyérrel, liszttel, tejjel és citromlével készült sült csirkegombócokat evett. Csirkemellből készítik. Illatos mandulasalátát rendelt mellé.

            — Mi ez a finomság? — kérdezte kíváncsian Tiara. Belekóstolt a férfi által felkínált ételbe. Szemei kerekre tágultak a különleges, gasztronómiai élménytől.

            — Ez a mandulasaláta... én is tudok ilyet készíteni — magyarázta szégyellős mosollyal Scott. — A mandulát le kell forrázni, és a héját lehúzni. Megszáradása után le kell darálni a szemeket. Körülbelül húszdekányi mandulára egy teljes citrom levét kell ráfacsarni. Megöntözni olívaolajjal, megszórni cukorral, és sóban szétnyomott fokhagymával, tört mandulával és petrezselyemmel. Ezt a salátát a meleg éghajlatú országokban gyakran használják étkezésre, ízesítésre. Arab konyhán hideg halhoz, és szárnyasokhoz szervírozzák.

            Amikor a pincér letette Scott és Tiara elé az ételeket, „biszmilláh”[3]-val kívánt nekik jó étvágyat.

            Vacsora közben Tiara sok mindent megtudott még Scottól az arab konyha rejtelmeiről. Számos tudással gyarapította ismerettárát.

            Figyelemmel hallgatta, hogy az érdekes ételek Algériától Iránig egy zártabb gasztronómiai világot alkotnak. Ízelítőt nyújtani belőlük nem könnyű feladat. Az arab konyhakultúra ugyanis szorosan összefügg a sokarcú, ellentmondásos arab világ történetével, fejlődésével. Területét, népességének számát is tekintve, hatalmas az arab világ...

            Az arab törzsek történetük kezdetén pásztor és kereskedő életmódot folytattak. Nagyon lekötötte idejüket, ezért elsősorban gyorsan és egyszerűen elkészíthető, nem nagy választékú ételeket fogyasztottak. Ilyen például a húsból készült, zöldségekkel, fűszerekkel jól telerakott maraka. Ma is az egyik leggyakoribb, legkedveltebb étel. Leginkább a magyarok raguleveséhez hasonlítható.

            Az arab hódítás következményeként a VII.-VIII. században egy viszonylag összefüggő iszlám birodalom jött létre. Ebben már az egész arab életet – így a konyhakultúrát és az étkezési szokásokat is – az iszlám vallás befolyásolta. Mohamed egységes vallást adott népének. Ezzel egységes, erős, fejlődő állami szervezetet is.

            A Korán a muszlimok bibliája. Mintegy nyolcszázmillió ember hitének ma is alfája és omegája. Az iszlám országaiban minden társadalmi aktus, minden jelentős esemény forrása.

            Scott átnyúlt a szervizasztalhoz. Az alsó polcán felfedezett egy könyvet. Kinyitotta, és Tiara elé tartotta.

            — Ez a Korán — felelte. — Olvasni is tudsz arabul?

            Tiara megvonta a vállait.

— Ez mindjárt kiderül. — Kézbe vette a vaskos könyvet, és belelapozott. Nézte egy ideig, majd pár pillanat múltán, angolra fordítva fennhangon olvasni kezdte:

 

     „Dicsőség Allahnak, a világ urának,

     Az irgalmazónak, az irgalmasnak,

     Az ítélet napja királyának!

     Téged szolgálunk, téged hívunk segítségül,

     Vezess minket az igaz ösvényen.

     Azok ösvényén, akikhez kegyes vagy,

     S ne azokén, akikre haragszol,

     a tévelygőkén.”

 

— Ez a „megnyitás” szurája — felelte Scott. — A megnyitó fejezetet minden muszlim egy nap harminckétszer ismétli el imáiban. Az arab országokban ma is a Korán olvasásával kezdődik a napi rádió- és tévéadás. Az újságokban is olvashatunk Korán idézeteket. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a Korán... mely kezdetektől bíztat a jó ételek élvezetére, s tilt a tisztátalan ételektől... erősen befolyásolja ma is az iszlám étkezési szokásokat.

— Tilos például alkoholt fogyasztaniuk — helyeselt Tiara, és bekapott a tányérjáról egy ízletes falatot.

— Így van — bólogatott Scott. — Ezenfelül a Korán szerint napjainkban is tilos a fogyasztása például a disznóhúsnak, az elhullott állatok húsának és a vérnek. A sertéshús fogyasztásának tilalma... bár vallási indoklású... magában foglalja a higiéniai szempontokat is. A meleg éghajlati körülményeket, amelyek között a sertések révén terjedő betegségeknek nagyobb a kockázata. Ha szemügyre vesszük az iszlám böjt előírásait, az alkoholos italok tiltását, akkor már a modern, egészséges, korszerű táplálkozás igényeit is megtaláljuk a Korán intelmeiben. Az arab szakácsművészetet régen és ma is, az iszlám rituális szabályai, előírásai kötötték, és kötik meg.

            A férfi a lány érdeklődését látva felsorolta az arab ünnepeket is.

            Muharam 1.: az újév. Az iszlám holdév első napja. Előestéjén köszöntése általában kuszkusszal történik a MAGHREB-országokban[4].

            Mólid-en-Nabijj: a próféta születésnapja. Az egyik legnagyobb mohamedán ünnep. E napon kivilágítják a mecseteket. Udvarán táncolnak, s a szegényeknek főtt ételt, alamizsnát osztanak. Az ünnep egyik legjellemzőbb étele az Asszida-krém mandulával, szárított gyümölccsel.

            Ramadán: a böjtölés hónapja. A Korán kinyilatkoztatásának emlékére. A Ramadán-hónap a holdévnek megfelelően változik. Ilyenkor a mohamedánok napfelkeltétől napnyugtáig böjtölnek. A böjt tizennégy éves kortól mindenkire kötelező. Kivéve az utazókat és a terhes anyákat. Tilos minden evés-ivás. Sőt! Még a cigarettázás is! A hosszú napi böjt után az esthajnalcsillag megjelenését bemondja a rádió és a tévé. Ilyenkor megáll a forgalom az utcán. Mindenki ott ahol van, hozzákezd az evéshez. A közlekedési rendőr a posztján. Az autóbuszsofőr a vezetőülésben. A kereskedő az üzletében... Ramadán idején éjszaka zajlik az élet. Az esthajnalcsillag nyugvásáig be kell fejezni az étkezést, mely napnyugta utánig mindig ünnepi, bőséges, s az egyes arab országokban gyakran különböző.

            Aid el-Fitr: a Ramadán-hónap hosszú böjtjét követi. Ilyenkor az iszlám hívők megajándékozzák egymást. Nagy lakomákat rendeznek.

            Aid al-Kabir: a négynapos Nagy Ünnep. Azt fejezi ki, hogy a muszlimok készek a vagyonukat és az életüket is feláldozni Allahért és az iszlámért. Ez az ünnep egybeesik a mekkai zarándoklattal. Aki csak teheti e napon birkát vág – azaz áldozatot mutat be Allahnak –, és a húst megosztja családtagjaival, barátaival. A hús egy részéből kolbászféleségeket készítenek, melyeket néhány napig a szabad levegőn szárítanak.

            — Külön konyhakultúrája van az esküvőnek és a körülmetélésnek — mesélte a férfi. — Ezeken az ünnepeken sok szirupos, mandulás édességet, és különböző gyümölcsleveket fogyasztanak. Az alkohol tilos! Minden családi, vallási ünnep megkövetel egy bizonyos ételt, illetve több ételkülönlegességet. Persze ezek is változnak országonként és vidékenként.

            Scott összekotorgatta villájával az utolsó falatokat. Bekapta, és nagyokat nyeldekelve folytatta beszámolóját.

            — Mohamed unokája, Hasszán foglalta össze legérzékletesebben az arab étkezés főbb szabályait: „Mielőtt hozzákezdünk az étkezéshez, mossunk kezet, és mondjuk, hogy biszmilláh! Amikor befejeztük az étkezést, mondjuk hogy alhamdulilláh[5]! Tányérunkra kis falatokat vegyünk. Jól rágjuk meg az ételt. Jobb kezünk három ujjával együnk, és ha befejeztük az evést, nyaljuk meg ujjainkat...” — A mondat végére érve Scott csúfondáros vigyorral hajolt közelebb Tiarához. — Azért én megnézném, mit szólnának ennek az előkelő szállodának az alkalmazottai, ha kézzel-lábbal kezdenénk el enni, és aztán kézmosás helyett lenyalogatnánk az ujjainkat!

            Scottnak ekkor elhallgatott. Tiara furcsának tűnt neki. Arca sápadt volt, szemei fátyolosak.

            — Jól vagy? ¾ kérdezte aggódva.

            — Nem igazán — felelte elkínzott képpel a lány. — Nem tudom, mi van velem, de nagyon szédülök.

            — Miért nem szóltál erről eddig?

            — Á, már a repülő is forgott velem. Ha egy percet kések lemaradok róla...

            Scott fanyar mosolyra húzta a száját. Most valahogy nem tudott mulatni Tiara humorán. Aggódott a lányért.

            — Ne hívjunk orvost?

            Tiara lemondóan legyintett.

            — Semmi szükség rá. Biztos csak az utazás fáradalmaitól van. Reggelre kialszom magam, és meglásd, kutya bajom se lesz!

            — Hát jó — hagyta rá Scott, de nem volt meggyőződve döntése helyességéről.

            Hamarosan felszedelőzködtek az asztaltól. A kimerítő nap után holtfáradtan dőltek szobáikban a kényelmes ágyba. Tisztában voltak vele, az igazi izgalmak még csak most következnek.

De ha tudatában lettek volna mindannak, ami még rájuk vár, valószínűleg gyalog futottak volna hazáig...

 

*          *          *

 

Scott frissen és üdén pattant ki az ágyból. Az időeltolódás nem igazán zavarta meg. Utazásai során volt alkalma hozzászokni ehhez is, mint annyi máshoz. Ráadásul még egy kissé túl is aludta magát. Az órára nézve döbbenten állapította meg, kilenc óra van. Nem szokott ilyen sokáig aludni. Még olyankor sem, amikor olyan hosszú út áll mögötte, mint ez a mostani is.

Úgy látszik öregszem, gondolta.

Kinyitotta az ablakot, de mivel a korai idő ellenére is égető forróság csapta meg, gyorsan vissza is csukta.

Szaunázhatunk még eleget.

Gyorsan lefürdött, és Tiara szobájához sietett.

Szegénykém biztos nem tudja már elképzelni, mi lehet velem!

Azonban hiába kopogtatott, Tiara nem nyitott ajtót.

            A férfi azt gondolta, a lány bizonyára elunta a várakozást. Vagy egyszerűen csak nagyon éhes volt már, és lement reggelizni. Ő is gyorsan lesietett. Az étterembe lépve két olasz vendégen, és a lecserélődött személyzeten kívül senki nem volt.

            Scott megkérdezte a pincéreket, nem láttak-e egy feltűnően csinos, nagyjából százhetvenhét centiméter magas, fenékig érő, fényes fekete hajú és hatalmas fekete szempárral rendelkező tizennyolc éves forma nőt. Ám a pincérek egyértelmű nemmel válaszoltak. Kedvesen mosolyogva még azt is hozzátették, egy ilyen ragyogó ékkövet minden bizonyára észrevettek volna, ha itt jár.

            Scott ekkor a recepciónál érdeklődött. Ott is személyleírást adott Tiaráról, mert a tegnapi férfi helyett itt is másvalaki állt a pult mögött.

            Tiaráról itt sem tudtak semmit.

            — Visszamegyek a szobájához — mondta bizonytalanul Scott. — Lehet, hogy míg én itt keresem, ő odafent édesdeden alszik, s az előbb ezért nem hallotta a kopogásomat!

            A recepciós a kötelező sablonos mosollyal bólogatott, majd egy újonnan érkező vendéghez fordult.

            Scott Tiara szobájához érve először finoman, majd erőteljesebben kopogtatott. Már kezdte megfogalmazni magában a bocsánatkérő szavakat, amiért kénytelen felébreszteni a lányt, de hát ugye sok a tennivalójuk. Ám hiába, válasz most sem érkezett.

            Kezdett ideges lenni.

            Ismételten visszament a recepcióhoz. Kérte, menjen vele valaki. Nyissák ki a lány szobáját. Nagyon aggódik. Nem érti mi történhetett. Hiába kopogtat, válasz nem érkezik.

            A szobába belépve tapasztalták, hogy tökéletes rend uralkodik – nem úgy, mint Scottnál. Tiara ágyán azonban látszott, feküdt benne valaki.

            — Talán elmehetett vásárolni, uram — felelte Abu, az arab fiú, aki kinyitotta az ajtót.

            Ám Scottot nem hagyta nyugodni valami.

            Ha Tiara kiment volna egyedül a városba – a szobában uralkodó rend alapján –, minden bizonnyal bevetette volna az ágyat is. Arról nem is beszélve, nem menne el úgy, hogy ne hagyna neki üzenetet. Ráadásul láthatatlanná sem válhatott. Márpedig a szállóban a délelőttös személyzetből nem látta senki. És akkor még nem is említettük a lány félelmét Egyiptomtól... Egyedül biztos nem indult volna el sehová.

            Scott érezte, itt valami egészen másról van szó.

            Szörnyű gyanú fészkelte be magát a szívébe. Összeszorult tőle a gyomra.

 

*          *          *

 

            Nem, az nem lehet, gondolta Scott, amint eszébe jutott Tiara története. Tizenkét év telt el azóta... Az igaz, hogy állítólag ez alatt semmit sem változott külsőleg a lány. Mégis kevés esély volt arra, hogy közvetlen a megérkezésük után, amikor lényegében még rá sem léptek Egyiptom földjére csak a taxitól a hotelig mentek el, épp valamelyik régi rabtartójába botlott volna...

            Pedig a nő eltűnt. Ez vitathatatlan.

            Scott kérte Abut, a fiatal boyt, szóljon a szállodaigazgatónak. A sötétbőrű, elegáns angol öltönyt viselő szakállas férfi hamarosan meg is érkezett. Anvar Mahmud Samír néven mutatkozott be. Idegesen tördelte a kezeit, amikor Scott felvázolta neki a helyzetet. Próbálta nyugtatgatni Scottot, pedig ő maga talán még az egyiptológusnál is idegesebbnek tetszett. Izgatott sutyorgással fordult a fiatal boyhoz, aki rövid eszmecsere után sebesen elrohant.

            — Megtudhatnám, mit mondott a fiúnak? — érdeklődött Scott.

            — Kértem, telefonáljon a rendőrségre, uram — válaszolta az igazgató. Sápadtsága elnyomta arca egészséges barnaságát.

Scottnak gyanús volt ez a nagy riadalom. Ő is ideges volt, de még nem mert igazán rosszra gondolni. Nem értette az arabon láthatóan eluralkodó pánikot.

            — Mi folyik itt? — kérdezte rosszat sejtve.

            Az igazgató lehajtotta deresedő fejét. Remegő hangon beszélni kezdett. Nem mert Scott szemébe nézni.

            — Tudja, uram... több mint fél éve egy... sorozatgyilkos garázdálkodik Kairóban...

Az egyiptológus értetlenül nézett a férfire. — Mi köze ennek, ehhez az egészhez?

            — Ez az elmebeteg nyugati nőkre utazik...

            — Az lehet, de mi most egy szállodában vagyunk, nemde? — kérdezte Scott. Kezdett kifutni arcából a vér. — Mit keresne egy pszichopata ebben az emberekkel teli, zárt építményben? Nem, uram! Ez nem vall sorozatgyilkosra! Én aztán tudom: amerikai vagyok!

            Scott ezzel a kényszerű humorral utalt arra, hogy Amerikában legnagyobb a sorozatgyilkosok száma – ami persze közelről sem olyan meglepő, ha a területi kiterjedését is számba vesszük...

            Samír szomorúan nézett az előtte álló férfire. Ismerte jól ezt a még bizakodó pillantást. Az unokaöccse is szállodatulajdonos itt, Kairóban. Két héttel ezelőtt épp nála volt üzleti ügyben, amikor onnan is eltűnt egy nő. A rendőrség közölte a reménykedő szülőkkel: minden kétséget kizáróan a sorozatgyilkos vitte el a lányukat. Ők is ugyanígy néztek. Nem hitték el, hogy ez velük előfordulhat.

            — Sajnálom, uram, de ez az alak szállodákból rabolja el az áldozatait, hogy aztán...

            — Hogy aztán? — kérdezett rá Scott.

            — Az eltűnést követő harmadik napon... megtalálják a szerencsétlenek... tetemeit, amelyeken valamilyen rituális áldozatot hajtott végre... Azt azonban nem lehet tudni, miféle istenségnek hódolhat, mert nem hasonlít semmilyen ismert véres, vallási rituáléhoz. Tetteiből következtetve valószínűleg nem egyiptomi az illető. A rendőrség szerint azonban bizonyos jelek arra utalnak, szeretne az lenni... Fehér férfire gyanakszanak. Talán európai vagy... amerikai — felelte bocsánatkérően Samír, amiért kénytelen volt kimondani Scott előtt, hogy akár honfitársa is lehet az illető.

            — Ez őrület! — képedt el teljesen az egyiptológus. Az adrenalin vadul száguldozott ereiben.

            — De sajnos... vagy szerencsére?... olyan is van, hogy nem találják meg az elrabolt nőket. Nincs tetem, nincs nyom... Nem tudni, mit tesz azokkal, és miért... Bár ez a ritkábbik eset.

            Ekkor civil, és egyenruhás férfiak özönlötték el a szobát. Az egyik magas, jóképű, civil ruhás fickó egyenesen Scott felé tartott.

            — Ali Hossam Salem vagyok. Én nyomozok az ügyben — nyújtotta kezét Scott felé. Látszott, érti a dolgát. Nem vesztegette az időt felesleges körülményeskedéssel. Rögtön a tárgyra tért, és alaposan kifaggatta Scottot mindenről.

            Megegyezett a véleményük abban, hogy rendkívül különös az eset, hisz’ a tegnap délutáni érkezésüket követően azonnal a hotelba jöttek. Sehol nem álltak meg egyetlen percre sem. Itt aztán, röviddel a szobáikba vonulásuk előtt még megvacsoráztak az étteremben, ahonnan Tiara rosszulléte miatt hamarosan távoztak is. Lefeküdtek aludni. Nem voltak sehol másutt, ahol bárki is kiszemelhette volna őket – azaz Tiarát.

— Az elsődleges cél kideríteni hol, mikor, és hogyan fedezte fel a hölgyet a sorozatgyilkos... ha egyáltalán erről van szó — közölte a fiatal nyomozó.

            A lázas munkából ítélve a helyszínelők sem tétováztak. Rutinosan dolgoztak. Scottnak olyan érzése volt: tudják, mit keresnek. Még tíz perc sem telt el, és az egyik férfi máris odalépett a Salemként bemutatkozó harminc év körüli nyomozóhoz.

— Megtaláltuk, főnök.

            — Köszönöm, Jasar! — Odafordult Scotthoz, akinek a férfi pillantásától megfagyott ereiben a vér.

            — Sajnálom... — mondta együttérzően. — Ez... ez bizony a sorozatgyilkos.

            — De hát... de hát hogyan?! És mitől ilyen biztosak benne?

            Salem egy apró vesebt-szobrocskát nyújtott át Scottnak. Az aljába egyiptomi nyelven az volt beleírva, „vesebtej”, ami annyit tesz: „aki válaszol”.

            — Ennek így semmi értelme — vágta rá értetlenül Scott. Salem meglepetten pillantott fel rá.

            — Ért az egyiptológiához? ¾ kérdezte.

            — Abból doktoráltam. Egyiptológus vagyok.

            Ali Hossam Salem viselkedése megváltozott. Nem mintha eddig nem lett volna kedves és segítőkész. Most azonban elismeréssel, sőt, egyenesen barátsággal nézett Scottra. Szinte, mint egy született egyiptomira.

            — Most már értem, miért mondta azt Samír igazgató úr, hogy nem egyiptomi az elkövető — helyeselt Scott.

            — Igen... Több mint fél éve öldököl ez a sorozatgyilkos. Mindig ilyen szobrocskát hagy maga után a helyszínen. Ugye nem haragszik meg, ha nem mondom meg, hová rejti el? Tudja, a világ tele van őrültekkel. Titokban kell tartanunk. Nem szeretnénk tippeket adni senkinek...

            — Gondolja, valaki eltenné láb alól a feleségét, és úgy állítaná be, mintha ez a beteg állat tette volna? De éppen ön mondta az imént, hogy külföldi nőket gyilkol, ráadásul szállodai szobákból rabolja el őket.

            — Igen, de azt is mondtam, hogy több mint fél éve gyilkolászik, és még nem tudtuk elcsípni! Azaz külföldön is elterjedhetett a híre... Rengeteg külföldi üzletember jár hozzánk. Nem csak turisták jönnek szezonálisan. Az ördög pedig sosem alszik, ugye...

            Scott a kezében forgatta a szobrocskát. Már benne sem maradt semmi kétely. Ez a férfi csakis nyugati lehet, aki imádja Egyiptomot a mitológiájával együtt. Viszont nem ért hozzá szemernyit sem. Nincs az az egyiptomi, aki ne ismerné saját népe mitológiáját! Sőt: kifejezetten büszkék rá. Minden egyiptomi ember Ízisz és Ozirisz leszármazottjának tartja magát...

            A régi egyiptomiak a megboldogult sírjába több vesebt-szobrocskát is raktak. Uszire birodalma abban az értelemben sem volt paradicsom, hogy ott ne kellett volna dolgozni. A túlvilági felügyelő felszólíthatta a halottat, menjen gabonát kaszálni vagy homokot hordani a Nílus egyik partjáról a másikra. S a másvilágon bizony még a felügyelőnek is nagyobb hatalma volt. Erre az esetre a szobrocska alakjában helyettest, rabszolgát tettek a halott mellé. A felügyelő szólítására aztán a szobrocska jelentkezett. Azt mondta: „Itt vagyok!”, és elvégezte a halottra bízott munkát.

Ha a megboldogult gondoskodni akart arról, hogy ne terhelje meg „rabszolgáit” – esetleg épp a „rabszolgái” sokaságával akart dicsekedni a többi halott előtt –, akkor az esztendő minden napjára szerzett egy vagy még több vesebtet.

Manapság a gyakran elég jól sikerült utánzatokon kívül, több tízezer ilyen szobrocskát ismerünk. Kőből, fajanszból, agyagból, fából készültek. Sok közülük igazi műalkotás. Ugyanolyan elbűvölőek azonban a szegény emberek művészietlen vesebtjei: egyedüli szolgái azoknak, akik egész életükben csak szolgáltak.

A sorozatgyilkos valószínűleg úgy értelmezhette a feliratot, hogy az „aki válaszol” azt jelenti: az áldozata közölni tudja vele, mi van a túlvilágon. Scott az elméletét megosztotta Salemmel is.

            — Mi is ilyesmire jutottunk indítékkeresés közben — felelte a nyomozó.

            — Bizonyára azért külföldieket gyilkol, mert valahogy úgy gondolkodhat, Uszire az egyiptomi nőket őrzi, így őket nem meri elkapni, hogy feleljenek neki a kérdéseire. Ezzel szemben egy idegen országbeli „avatatlan” nő, ha „segítségül kap” egy ilyen szobrocskát, választ adhat. A legnagyobb csalódására azonban ők sem felelnek neki. Ezért kap el ismét nőket újra, meg újra — taglalta egy ismeretlen férfi, akit Scott még nem ismert idáig. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem dr. Abdel Ramzy. Kriminálpszichológus vagyok. Ön amerikai, nemde?

            — Az vagyok.

            — Akkor nem ismeretlen fogalom ön előtt, a sorozatgyilkosság — mondta inkább kijelentve, mintsem kérdőn dr. Ramzy.

            — Éppen elég van belőlük az Egyesült Államokban — hagyta helyben Scott leverten.

            — Igen, sajnos... Ott van belőlük a legtöbb — helyeselt Ramzy. — A sorozatgyilkosok kilencven százaléka húsz és harmincöt év közötti fehér férfi. Legtöbbjük csendes és szerény. Pontosan jár be a munkahelyére. Jó szomszéd, jó férj. Esetenként jó családapa. Olyan fickó, akiről álmában sem gondolná az ember, mire képes. Ez a legdöbbenetesebb és a legfélelmetesebb az egészben. Az FBI[6] becslése szerint csak az Egyesült Államokban nap, mint nap harmincöt sorozatgyilkos cserkészi be soron következő áldozatát. Ezerötszáz, kifejezetten ilyen ügyre szakosodott ügynök sem képes a nyomukra bukkanni. Hatszázezer szolgálatban lévő rendőr sem tudja elrettenteni őket. Ezek a torz lények beteges gyönyörűségüket lelik mások kínzásában. Áldozataik sikolya elfeledteti velük saját fájdalmukat. A gyilkolástól felélénkülnek. Később azonban depresszió vagy elviselhetetlen magányérzet keríti őket hatalmukba. Csak úgy tudnak tőle szabadulni, ha újból ölnek. Ugyanolyan eszeveszetten vágynak arra, hogy új áldozatot ejtsenek, mint a kábítószeres a következő adagra.

            — Átfutott a fejemen valami... — mondta tűnődve Scott. Gondolataiba merülve elhallgatott.

            — És pedig? — érdeklődött Salem.

            Scott fel-alá járkált egy ideig, majd odalépett a nyomozó elé.

            — Az érkezésünket követően szükségszerűen mindössze pár emberrel kerültünk csak érintkezésbe... Egy részükkel a repülőtéren, a másik felével pedig itt a hotelben... Én mégsem hiszem, hogy közöttük kéne keresni a tettest...

            — Mire gondol?

            — Felötlött bennem a taxis... Roppant előzékeny és segítőkész volt ugyan, de... de volt valami furcsa a tekintetében.

            Salem igazi kopóként csapott le Scott észrevételére.

            — Furcsa? Mire gondol pontosan?

            — Nem igazán tudnám megmagyarázni... Olyan... olyan különös szemeket meresztett Tiarára. Nem szóltam róla a hölgynek, mert... mert nem szerettem volna nyugtalanítani... Tudja, kellemetlen emlékei fűződnek Egyiptomhoz, de ebbe most ne menjünk bele. Minden elvesztegetett perc Tiara életébe kerülhet.

            Salem szomorúan lehajtotta a fejét. Nem akarta nyugtalanítani Scottot, de az előző esetek alapján nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy a nő még életben lenne. Az a nyomorult már aznap este végezni szokott az áldozataival, amikor elrabolja őket...

 

*          *          *

 

            Scott Holbrook idegesen járkált fel-alá a szobában.

— Csak az sántít a gyanúmban, hogy önök fehér férfit emlegetnek. A taxis pedig arab — felelte. — Mégsem hagy nyugodni azonban a gondolat, hogy jó nyomon járok... Egészen biztos, hogy csak a sorozatgyilkos vihette el Tiarát? Megmondom miért kérdezem...

            Scott ekkor elmesélte Tiara történetét a leánykereskedőkkel. A rendőrök meghányták-vetették a dolgot, de nem hagyhatták figyelmen kívül a talált tárgyi bizonyítékot, amely a sorozatgyilkos sajátossága, „névjegye”. Direkt a rendőröknek szokta egy bizonyos helyen hátrahagyni. Mintegy eldicsekedvén vele: ő volt az, aki ismét lecsapott. Vagy pusztán csak azért, mert így akar üzenni nekik, hogy addig gyilkol, míg választ nem kap kérdéseire. Ebből kiindulva nem lehetettek a leánykereskedők az elkövetők, akik a sorozatgyilkos legújabb akciójának akarták álcázni tettüket, hiszen nem tudhatták, hová kell elrejteni a szobrocskát...

            A taxis nyomán érdemesnek látták elindítani a nyomozást. Bár túl sok remény ott sem kecsegtet, lévén hogy a férfi arab. Ők pedig minden valószínűség szerint egy amerikait keresnek.

            — Mi van akkor, ha a maguk taxisa nem is arab volt, csak barna bőrű, és jól álcázta magát? — tette fel a dr. Ramzyt is foglalkoztató kérdést Salem.

            — Ez sajnos zsákutca — felelte Scott. — Évek óta járok már az önök gyönyörű országába, uraim. Nagyon jól ismerem az arab embereket. Ez a férfi bizony született arab. Sajnos ez minden kétséget kizáróan vitathatatlan. Ámde mi van akkor, ha a gyilkos nem egyedül dolgozik?

            — Ezt felejtse el — közölte Ramzy. — A sorozatgyilkosoknak a legritkább esetben van társuk. A miénknek sincsen. Minden teljes mértékig arra utal, hogy egyedül dolgozik.

            — Egészen biztosak ebben?

            — Mérget vehet rá!

            Scott tanácstalanul toporgott. Kétségbeesetten nézett egyik férfiről a másikra.

            — Egyáltalán, hogy tudja kivinni a szállodákból a nőket? Nem igaz, hogy soha nem tűnik fel senkinek, amint egy magatehetetlen testet cipel. Mert bizonyára leüti vagy elkábítja őket... Nem tudom elképzelni ugyanis, hogy ezek a szerencsétlen teremtések önként és dalolva vele tartanának.

            Salem elismerően nézett az előtte álló férfire. Tisztelettel adózott intelligenciájának. Mielőtt szólásra nyithatta volna száját, Scott folytatta:

            — És hogyan lehetséges az, hogy ekkora rend van? — mutatott körül a szobában. — A többi esetben sem volt nyoma dulakodásnak?

            — Nem volt.

            — Akkor valószínűleg valamilyen alapos ürüggyel mehetett be az áldozataihoz, akik pont ebből az indokból kifolyólag követhették önként — fejtegette Scott. — Talán az útitársaikkal kapcsolatban adhatott be nekik valami hihető hazugságot, aminek következtében minden nő rohanva, gondolkodás nélkül követte őt.

            — Engedje meg, hogy megjegyezzem, briliáns az észjárása, uram — hajolt meg Scott felé a fiatal nyomozó. Az orvos is lelkesen helyeselt. — Mi magunk is pontosan erre az eredményre jutottunk. Ha valamikor később pályát akar módosítani, melegen ajánlom önnek a rendőri szakmát! — tette még hozzá enyhe mosollyal Salem.

            Később még átadott Scottnak egy névjegyet, hogy érdeklődhessen a fejleményekről. Közölte, ők most elindulnak a taxis nyomában. Talán sikerül jutniuk valamire.

 

*          *          *

 

A szoba sötét volt és büdös. Teljes csend uralkodott. A helyiség sarkában megmozdult valami. Egy ember feküdt magzati pózban. Éppen ébredezett.

            Feljajdult a fejébe hasító fájdalomtól.

            A kinti helyiségben ülő alak meghallotta a fájdalmas hangot. Mintha egy elfojtott sikoltást is hallani vélt volna. Teljesen ledöbbent.

            Ez képtelenség!!! Nem térhetett még magához! A szertől még hosszú órákon át eszméletlennek kéne lennie!

            Óvatosan odalopózkodott az ajtóhoz, hogy belessen a kulcslyukon. Álla leesett a döbbenettől. Lábai remegni kezdtek.

            A szobából enyhe fény szűrődött ki. A szobából, ahol még csak egy árva ágy sem volt, nemhogy lámpa. Remegő lábakkal hajolt oda a kulcslyukhoz. Attól, amit látott, kevésen múlott, hogy megálljon a szíve. Idegesen túrt bele szőke hajába. Hátrálni kezdett az ajtótól.

            A belső helyiségben, miután magához tért, Tiara lassan kinyitotta a szemét. Szinte nappali fény árasztotta el a helyiséget. Halkan sikkantva egyet csukta be újra, amikor rájött, ez a fény az ő szeméből jön.

Mi folyik itt? Ki vagyok én?! — gondolta rémülten. Lassan, mélyeket lélegezve sikerül némi nyugalmat erőltetnie magára. Egészen addig a pillanatig, amíg nem tudatosodott benne, hogy nem a szállodai szobájában van.

Aztán hirtelen – mint tegnap – ismét megszédült. A semmiből előtört benne egy régi-régi emlékfoszlány. Bevillant neki egy ismeretlen férfi képe, aki mintha mégis, valahogy ismerős lett volna számára. Megmagyarázhatatlan gyöngédséget érzett az aranydíszítéses óegyiptomi ruhában lévő, egzotikus szépségű férfi iránt. Aztán a látomás elillant. Később hiába próbálta felidézni magában a gyönyörű férfiarcot, sehogy sem sikerült. Nem tudta, mi volt ez, de érezte, ismeretlen múltjából tört elő. Kellemes borzongással gondolt arra, talán beindult végre a folyamat. Elkezd lassan emlékezni...

Aztán eszébe villantak az este történtek is.

Épp lefeküdt, és jólesően elhelyezkedett a puha ágyban, amikor kopogtattak az ajtaján. Egy arab férfi állt előtte, akit azelőtt még soha nem látott. Közölte, azonnal vele kell mennie, mert a szállodától pár méterre találtak egy eszméletlen férfit. Papírjai szerint az ő útitársa, és neki azonosítania kellene.

Tiarát elöntötte a rémület. Sebesen magára kapkodott valami ruhát. Gyanútlanul követte az arabot. Átsiettek a szálló kihalt portáján. Egy belső helyiségből halk szófoszlányok szűrődtek ki. Bizonyára a recepciós beszélgethetett valakivel.

A hotelből kiérve, pár lépést követően a férfi, valami büdös rongyot szorított a szája elé. Szúrást érzett a karján, majd a feje koppan egyet a földön, ahogy hagyták elvágódni. Kábán – mint egy kívülálló nézelődő – érzékelte, amint ketten betuszkolják egy autóba. Az arab még előkotort valamit a kesztyűtartóból, majd visszament a hotelbe. Pár percet követően visszatért, a lányra pedig ráborult a sötétség.

Most pedig itt van, ezen a büdös helyen. A szeme reflektorként világít. Kint pedig van valaki. Ezt világosan érezte...

Felállt a földről. Ismét kinyitotta a szemét. Újra fény áradt belőle, de most nem volt ideje több rémüldözésre. Egészen más dologtól kellett félnie. Nem tudta, pontosan mennyi ideje lehet itt, de ki akart jutni!

Ránézett az ajtóra. Remegve vágyta, hogy feltáruljon. Az ajtó a pillantásától ragyogó fénybe borult, és... KINYÍLT!

Nem vesztegette a drága időt töprengéssel, mindez hogyan történhetett. Sebesen az ajtó felé szedte a lábát, kihasználva, hogy a kinti alak meglepetésében lebénulhatott. Kilépve a helyiségből felkészült, hogy valaki pillanatokon belül ráveti magát, és megakadályozza szökését. Ám legnagyobb döbbenetére nem ez történt.

Egy zsibbadtan reszkető férfit látott maga előtt, térden állva, csúszva-mászva a mocskos padlón.

Tiara tétovázás nélkül megindult előre. A férfi – talán attól való félelmében, hogy a világló szemű nő egy pillantásával elégeti – hasra vetette magát előtte. Két kezét keresztet formálva eltartotta a testétől, miközben jajgatva kántált:

— Bocsáss meg, Ízisz! Bocsáss meg istennő a te nyomorult földi halandódnak! Bocsássd meg, hogy rád merészeltem vetni méltatlan szemeimet! Ha tudtam volna, te vagy az, megakadályoztam volna, hogy elrabolhassanak a társaim!

¾ Istennő?! Maga megőrült? ¾ képedt el Tiara. Az előtte hasaló férfi, mintha nem is hallotta volna. Úgy hadart, hogy szinte levegőt sem vett közben. Tiara nem adta fel. ¾ Mondja, maga gondolkodásgátlót szed?! Ne legyen már szőke!

A férfi nem reagál erre sem. Szünet nélkül gajdalt, miközben minden ízében remegett a félelemtől.

— Könyörgök neked, mondd meg uradnak Ozirisznek, ne sújtson reám haragjával! Már biztosan nagyon keres téged… Mi nem tudtuk, hogy ti vagytok azok!!! A társaim azt mondták, te csak egy egyszerű nő vagy, aki tizenkét évvel ezelőtt kicsúszott a karmaik közül...

A lány teljesen belefáradt a hosszú litániába. Kezdett végre érteni mindent. Kíváncsi lett volna a folytatásra is, de félt, hogy a többiek, akikkel ezek szerint már volt módja tizenkét évvel ezelőtt találkozni, visszatérnek. Velük nem biztos, hogy ilyen könnyű dolga lesz, mint ezzel az őrült amerikaival. Ráförmedt, hogy azonnal hallgasson el. Csak akkor beszéljen, ha engedélyezi neki.

Úgy döntött, ebből a sok zagyvaságból, amit ez az alak itt összehordott előtte, előnyt kovácsolt magának. Kihasználja, hogy a férfi istenségnek nézi a világító szemei miatt.

Ízisz, nem is rossz, gondolta. Határozott hangon utasította a férfit, vigye ki innen. Azon ráér még rágódni, mi történhetett a szemével... Abba már nem is volt ideje belegondolni, hogy a sors megint ezzel a barbár hordával hozta össze, alighogy Egyiptom földjére tette a lábát.

— Mennünk kell, királynőm! Már vissza kellett volna térniük a többieknek. Ha itt találnak minket, és észreveszik, hogy meg akarlak szöktetni téged, talán még te sem tudsz megmenteni tőlük!

Tiara sem vágyott másra, mint mielőbb eltűnni innen.

Óvatossága nem volt hiábavaló. Hangokat hallottak kintről. A szőke férfi rémülten felsikoltott.

— A Sivatag Oroszlánjai!!!

 

*          *          *

 

Az ágyon egy jókora, szennyes ruhákkal telepakolt táskába tömte bele az utolsó ruhadarabot a szállodai boy.

Scott szerette volna kitisztíttatni néhány ruháját. Amikor Adam a múltkor rátelefonált, azonnal repüljön haza és ismerkedjen meg Tiarával, nem töltött otthon annyi időt, hogy erre alkalma lett volna. Hamarosan utaztak a lánnyal Egyiptomba, ezért hát úgy ahogy volt: gyűrötten, koszosan, visszadobálta holmiját a bőröndjeibe.

A szálloda mosodáját nem kívánta igénybe venni, mert arra várni kellett volna egy kis ideig. Azonnali tisztítást akart.

Soha nem lehet tudni, mikor kell továbbindulni, gondolta okkal.

A boy közölte vele, hogy két utcával arrébb van egy tisztítószalon, ahol meg lehet várni a ruhát. Scott most itt állt tanácstalanul: két tisztító is volt, szinte közvetlen egymás mellett. Találomra bement az egyikbe. Ez európai stílusú, tiszta, tipptop kis üzlet volt. A cégtábla szerint egy német férfié. Az eladó is fehér, húsz év forma fiatalember volt.

— Kérem, úgy hallottam, itt megvárható a ruha tisztítása?

— Jól hallotta. Csak azt mondja meg, mennyit akar várni, tizennégy napot vagy két hetet?

Scott rezignáltan nézett a szellemeskedő srácra. Humora van, ez kétségtelen. Nem állhatta, hogy ne jegyezze meg:

— Hogy lehet ilyen lassan dolgozni? Isten a világot hat nap alatt teremtette.

— Hát olyan is...

Scott lemondóan legyintett. Átment a másik tisztítóba, amely elég kétes tisztaságú volt ugyan, de az arab tulajdonos megígérte, jó két óra múlva viheti a ruháit.

Hogy teljen az idő, Scott beült egy közeli, régimódi borbélyüzletbe levágatni a haját. Túl sok tudást nem nézett ki ugyan a siheder arab fickóból, aki még szinte gyerek volt, de mostanra elkönyvelte magában, ez egy ilyen nap lesz... Mivel az események miatt még borotválkozni sem volt ideje, elfogadta a fiú kedves felajánlását, hogy meg is borotválja.

Aztán ezt hamarosan meg is bánta.

Jó volt a sejtése, amikor nem nézett ki túl sokat a fiúból – aki valószínűleg csak egy kisinas lehetett –, mert a régimódi, hagyományos borotvakéssel többször is megvágta az arcát.

Scott némán, megadóan tűrte egy ideig a szabdalkozást, majd rászólt a fiúra.

— Légy’ legalább sportszerű, fiam. Adj nekem is egy borotvát, hogy védekezhessek!

Amikor elszabadult végre a mondvacsinált Figarótól, vett magának még néhány dolgot, begyűjtötte a tisztítóból a ruháit, majd visszament a szállóba, és „ráfeküdt” a telefonra. Mindenképpen szeretett volna Adammel beszélni.

Teljesen az „őskorban” érezte magát, annyi probléma volt a vonallal. A rengeteg hiábavaló próbálkozás után, már éppen fel akarta adni, amikor végre kicsöngött.

— Halló, tessék! Cipőbolt!

Scott megdöbbent.

Ez nem lehet igaz! Annyi próbálkozás után végre kapcsol, erre félremegy!

— Jaj, bocsánat, eltévesztettem a számot!

— Semmi baj, hozza vissza, majd kicseréljük!

Scottban nem maradt semmi kétség: a világ megbolondult!

Végül csak sikerült elérnie Adamet. Elpanaszolta neki a történteket. Kérte, gondoljon vissza mindenre alaposan: nem maradt-e valamilyen dolog, amit még nem mondott el neki Tiarával kapcsolatban, és fontos lehet. Adam nem tudott erre mit mondani, de megígérte, ha eszébe jut valami, hívni fogja.

Alighogy lerakta a kagylót, megcsörrent a telefon.

Salem volt az.

— Megvan a taxis, ide tudna jönni azonosítani?

 

*          *          *

 

A szőke férfi Tiara keze után nyúlt, de úgy kapta vissza, mintha megégették volna. Nem merte venni magának a bátorságot, hogy istennőjét méltatlan kezeivel érintse.

— Gyorsan! A hátsó kijárathoz! — suttogta remegő hangon, és megindult előre, hogy mutassa az utat.

Amint az ajtóhoz értek, az felvágódott, és a láttukra döbbenten bámuló arab férfiakkal találták magukat szemben.

— Te elmebeteg kis pöcs! Nem megmondtuk, hogy erre a nőre nem teheted rá a szennyes mancsaidat?! — kiáltott a szőke férfire az egyik arab. — Ő a miénk, rengeteg pénzt fogunk kapni ezért a szépségért. Éppen elégszer elugattuk már neked, hogy a különösen szép nők minket illetnek, cserébe te védelmet kapsz tőlünk! Elfelejtetted talán, hogy még mindig keresnek?

— Figyeled? — kezdte röhögve az egyik férfi. Hatalmas sebhely éktelenkedett a jobb arcán, és ismerősnek tűnt Tiarának. — Képes lett volna ezt is kibelezni ez a hiéna!

Ekkor a másik ajtón is arab férfiak léptek a helyiségbe.

            Tiara ijedtében ugrott egyet. Sarka szikrát vetett, ahogy visszaérkezett a földre.

A lánynak ez fel sem tűnt, az arabok azonban megrökönyödve néztek Tiara lábaira. Ám a kecses női lábakon kívül már nem láttak semmi különöset.

A szőke férfi is észrevette a szikrákat. Előrelátóan, óvatosan hátrált a lány mellől. Elködösülő szemeiben őrült fény tükröződött. Biztosra vette, mi fog történni a következő percekben: a többiek kihívták maguk ellen Ízisz haragját!

Reszketve húzódott hátrébb Tiara útjából...

            — Ne feledd, is... istennő, én... én veled... veled vagyok! — dadogta félelemtől remegő, habzó szájjal.

            A sebhelyes arab megint felröhögött.

            — Freeman, te még attól is hülyébb vagy, mint gondoltam!

            ¾ Istennő?! Menten összeszarom magam! Figyelitek? Ez udvarol! ¾ képedt el egy másik férfi.

            Mellette álló társa csúfondáros röhögéssel bökte oldalba. Kézbőre repedezett volt, körmei mocskosak. Vigyorgó képében egyetlen rothadó fog árválkodott.

            ¾ Egy nő szívéhez a legrövidebb út a lelkén át vezet ¾ mondta gúnyosan.

            ¾ Freeman szerint a bordáin át!

            ¾ Ja! De az elég piszkos dolog...

            Tiara rémülten nézett egyik férfiről a másikra. A szeme már eredeti rendeltetése szerint működött, attól a pillanattól fogva, hogy kijött abból a sötét, büdös szobából a másik, világos helyiségbe.

            Az egyik nagydarab férfi egész idő alatt lassan, óvatosan közelített Tiara felé, ami nem kerülte el a lány figyelmét. A nőben túlpörgött az adrenalin. Minden izma megfeszült, ugrásra készen állt. A következő pillanatban, a nagydarab burnuszos alak, már a lány előtt állt.

Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy később Tiara még visszaidézni is alig tudta magában, értelmezni pedig egyáltalán nem.

A tagbaszakadt férfi próbálta megragadni Tiarát, aki önkéntelen mozdulattal, védekezőn nyújtotta maga elé kezeit. Nem érintette a férfit, de az mégis akkorát repült, hogy tokostól szakította ki a hátsó ajtót.

Ugyanekkor a sebhelyes arab megragadta hátulról Tiara derekát, mintha csak megölelni akarná. A szobában álló – és a cselekmények gyorsaságát még követni is alig tudó – férfiak, döbbenten hallották az arab fájdalmas sikolyát. Rémülettől kitágult szemekkel nézték, hogy társuk kezét, karjait, és törzsének azt a részét, ahol érintkezett a lánnyal, füstölgő égésnyomok borítják.

A Freemannek nevezett szőke férfi ekkor a helyiség közepére perdült.

— Takarodjatok Ízisz istennő útjából, ti nyomorult földi halandók, mielőtt mindannyiótokat elpusztít egyetlen pillantásával! — rivallt büszkén a társaira, majd Tiarához fordult. — Kövess, istennőm, visszakísérlek uradhoz, Oziriszhez a szállodába.

Tiarának minden idegszála viszolygott ettől az alaktól. A társaitól hallott információk szerint nőket öldös, és őt is szemrebbenés nélkül meggyilkolta volna, ha a banda tagjainak nem lett volna szüksége rá... vagy ha nem látja meg a lány szemeit a sötétben rejtélyes módon világítani.

Most azonban nem finnyáskodhat. Mielőbb el kell tűnnie innen, mielőtt a többiek magukhoz térnek a döbbenettől.

Sebesen Freeman után eredt.

Nem látott ugyan semmi furcsát, mégis meg mert volna esküdni rá, hogy valaki egész úton követte őket...

 

*          *          *

 

Scott, fáradtan dobta le magát szállodai szobája kényelmes foteljába. Elege volt már ebből a napból. Tiara eltűnése, a tisztítós pasi szívatása, a borbélytanonc „D'Artagnan-szindrómája”, majd a hosszú telefonálgatás, mire elérte a bátyját, és most ez a rendőrségi szembesítés.

Mást egy év alatt sem ér ennyi atrocitás. Biztos volt benne, több meglepetés már nem férhet ebbe a napba.

Tévedett.

 

*          *          *

 

Scott zsibbadtan gondolt Tiarára, erre a törékeny, ragyogó nőre, aki miatta került ebbe a borzalmas helyzetbe. Ha ő nincs, a lány boldogan élhetett volna tovább gyönyörű, floridai otthonában. Vagy éppen folytathatta volna utazgatásait a világban, távol Egyiptomtól, mely annyi borzalmat hozott már az életébe.

Felelősnek érezte magát Tiaráért. Még a gyomra is görcsbe rándult, ha arra gondolt, mi lehet vele éppen... Gyötörte a tudat, amiért nincs ott mellette, hogy megvédje a kiszolgáltatott, védtelen lányt. Erősen működött benne az ösztön, hogy védje az ártatlanokat, a kiszolgáltatottakat, akik még védekezni sem tudnak a kegyetlen, barbár terror ellen.

És Tiara most távol van tőle: tőle, aki belerángatta ebbe az egészbe. Tisztában volt vele, a nő csak a végtelen, gyöngéd jósága miatt követte őt Egyiptomba. Nem azért, hogy megtudjon magáról valamit – miként azt oly’ kedvesen állította. Ha valóban ez lett volna a szándéka, tizenkét év alatt bármikor megtehette volna, de ő inkább maradt azon a formás kis fenekén az édes tudatlanságban.

Scott, az első perctől fogva tökéletesen tisztában volt a nő önfeláldozásával, melyet durva és önző módon ki is használt saját céljaira. Mardosta az önvád, és a féltés a lány iránt, akit, bármilyen sablonosan hangozzék is – be kellett ismernie –, meglátni és megszeretni, szinte egy pillanat műve volt.

Még soha nem érzett nő iránt ilyet, és akkor pont ő az, aki veszélybe sodorja.

Kezdett ráébredni, hogy bizony beleszeretett a lányba.

Az erős, büszke férfi smaragdzöld szemeiből leperegtek az első férfikönnyek.

Fájdalomtól elszoruló szívvel gondolt arra, lehet, hogy Tiara már nincs is életben.

A szembesítés sem járt sok sikerrel. A taxis valóban az volt, aki őket a repülőtérről a hotelbe vitte. A rendőrök nem bántak kesztyűskézzel vele, de a „gyengéd unszolásuk” ellenére sem tudtak rábizonyítani semmit.

Máskor segíts a rendőröknek... verd össze magad! ¾ futott át az ironikus gondolat Scotton, amint meglátta az olajosbarna bőrén véraláfutásokkal, és kék-zöld foltokkal tarkított arabot.

A találkozást követően egyre inkább érezte, a taxisnak köze van Tiara eltűnéséhez. Salem azt mondta neki, ma éjjel még benntarthatják, bizonyítékok hiányában azonban holnap reggel kénytelenek lesznek elengedni. Már csak annyit tehetnek, hogy megfigyelés alatt tartják. Túl sok reményt azonban nem érdemes ehhez fűznie, mert ezzel Rahmin Habib, a taxis is tökéletesen tisztában van...

Majd meglátjuk, hogy az én gyöngéd unszolásom után is olyan néma lesz-e, mint a hal, és továbbra is tagadni fog-e minden vádat!

Mert azt már a szembesítést követően szentül elhatározta, ő is ott lesz, amikor másnap kiengedik Habibot. Elég rátermettnek tartotta magát, hogy kijátssza a rendőröket, és elkaphassa az arabot.

Könnyeitől maszatos arcát ekkor, alig érezhetően, puha, emberi bőr súrolta. Egy meleg, kicsi női tenyér tapasztotta be nedves szemeit a háta mögül. Annyira belemerült gondolataiba, hogy először észre se vette: bejött valaki a szobájába.

Amikor ez tudatosult benne, rugóként pattan fel és fordult meg.

Nem hitt a szemének!

Tiara állt előtte teljes életnagyságban, kissé maszatosan.

Szinte állati hördülés tört fel a torkából, ahogy örömmámorban úszva és magáról teljesen elfeledkezve kapta karjaiba a még piszkosan is lélegzetelállítóan szép lányt. Két hatalmas tenyerébe fogta a kicsiny arcocskát, és még a hevesen záporozó örömkönnyei sem tudták visszatartani attól, hogy megcsókolja.

A heves roham után zavartan bontakoztak ki egymás karjaiból, és csak némán néztek egymásra. Egyikőjüknek sem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy tudják, mi megy végbe a másikban. Az arcuk a viszontlátás örömétől ragyogott.

Tiara még Scottnál is nagyobb zavarban volt.

Nagyon tetszett neki ez az igazán figyelmes, kedves és jóképű férfi. Valami megmagyarázhatatlan érzés azonban nem engedte neki, hogy igazán közel kerülhessen Scotthoz.

A csókot követően heves lelkifurdalás-roham tört rá, amit akkor érez az ember, ha a megengedettnél közelebb enged magához valakit, miközben másfelé van elkötelezve.

Tiara nem értette ezt a különös érzést magában, hiszen neki nem volt senkije, nem tartozott hűséggel senkinek.

Scottban ekkor tudatosult, van még valaki a szobában. Tett egy lépést a földre borulva kántáló férfi felé, de Tiara, a karját megfogva visszatartotta. Fejével egy óvatos nemet intett, majd ujját a homlokához érintve mutatta: őrült.

— Bocsáss meg, ó nagy Ozirisz! — gajdalt rendületlenül a tagbaszakadt szőke férfi. Scott éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor kopogtattak az ajtaján.

— Szabad — felelte automatikusan, szemét egy pillanatra se véve le, a vallásos áhítatban fetrengő alakról.

— Bocsásson meg, hogy ismételten zavarom... — lépett a szobába Ali Hossam Salem, és döbbenten elhallgatott, ahogy meglátta a leborulva kántáló férfit.

Freeman felismerte, hogy rendőrrel áll szemben, azonban ez mintha egy cseppet sem zavarta volna. Míg máskor észrevétlenül kisurrant volna, hogy kereket oldjon, addig most rendületlenül fohászkodott bocsánatért az „isteneihez”...

Tiara bemutatkozott a jóképű rendőrnek. Elmesélte elrablása és kiszabadulása történetét. Az utóbbit némileg szépítve adta elő, kihagyva belőle bizonyos részeket...

Salem elmesélte Tiarának, hogy ez a pszichopata már jó fél éve garázdálkodik. Azon sem lepődött meg, hogy a lányt istennőnek nézte. Végül is ki ismerheti egy elmebeteg észjárását? Tiara amúgy is olyan szép, hogy ha az ősi Egyiptomban élne, akár valóban istennőnek is tarthatnák...

Közben sebesen riasztotta kollégáit, hogy nagy erőkkel vonuljanak ki a megadott címre. Talán szerencséjük lesz, és még ott találják a leánykereskedő bandát. Tiara ugyanis minden kétséget kizáróan felismerte az egyik arabban egy régi elrablóját, akinek legfőbb ismertetőjele az arcán húzódó jellegzetes sebhely. A többi férfit nem sok ideje volt megfigyelni, de nem mert volna megesküdni rá, hogy nem volt köztük még egypár a régiek közül.

Azt már nem merte hozzátenni, hogy ha a többieket nem is, de a sebhelyest és azt az arabot, amelyik „kirepült” az ajtón, biztosan megtalálják. A sebhelyes talán még most is, összeégve fetrenghet nagy fájdalmában a ház mocskos padlóján. A másik burnuszos alakért pedig jobb, ha hullaszállítót küldenek. Kifelé menet Tiara látta, amint törött nyakcsigolyával fekszik a kiszakadt ajtóra zuhanva...

Még megállapodtak, hogy a lány azonosítja a holnapi nap folyamán azokat, akiket sikerül begyűjteniük – már ha sikerül egyáltalán –, majd a rendőrnyomozó elköszönt, és Freemant vezetve kivonult a szobából.

Amint kettesben maradtak Scottal, Tiara kétségbeesett szóáradatban tört ki. Elmesélte, mik történtek valójában...

Scott elképedve hallgatta, majd a mellére vonva a lány fejét, csendesen vigasztalni kezdte. Idővel megállapodtak abban, hogy nem vesződnek ma már felesleges, megmagyarázhatatlan kérdésekkel. A lánynak most egy forró fürdőre, és pihenésre van szüksége. A többit az időre kell bízniuk. Csak az képes megoldani a rejtélyt, amely Tiara hirtelen feltámadt képességeit illeti...

Scott a szobaszolgálattól üdítőitalt – narancs-serbetet – rendelt a lánynak, melyet jó huszonöt perc múlva hozott is a pincér.

A narancs-serbet narancslé, víz, cukor, és narancsvíz keveréke fagyasztva, melyet kásásra törnek, és fogyasztás előtt húsz percre normál hűtőtérbe helyeznek. Az arab országokban sokféle üdítőital létezik. A leggyakoribb a víz, a cukor, és a gyümölcslevek nagyon édes keveréke, és a joghurttal kevert üdítők.

Ha arab országban vendégnek hívnak bennünket és serbettel, üdítőitallal kínálnak, csak lassan kortyolgassuk. Semmiképp se igyuk ki egyszerre: nem illendő!

Ez az illemszabály azonban most nem vonatkozott Tiarára. Mohón itta az édes italt, rádöbbenve, mennyire szomjas is volt. Ám az üdítő töményen édes íze csak tovább fokozta felébredt szomját, ezért rendeltek még egy üveg ásványvizet is, citromkarikákkal.

Megbeszélték, ha végeznek a rendőrségen, összeszednek néhány embert, és eredeti szándékuk szerint tovább utaznak a sivatagba. Ha sikerül ráakadniuk a titokzatos piramisra, talán megtudhatnak többet is a lányról és különös képességeiről. Mert abban mindketten biztosak voltak, Tiarának valamilyen rejtélyes, és egyelőre még megmagyarázhatatlan kapcsolata kell, legyen vele.

A nő végigsimított a nyakában lógó kristályankon.

Nem világított.

Hogy mikor hagyta abba – és főleg, miért – nem tudta volna megmondani. Tegnap este, amikor lefeküdt aludni, még derengett a maga halovány kis fényében. Aztán már kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy vele foglalkozzon...

Talán erre a rejtélyre is választ ad majd a Kristálypiramis. Mert abban teljesen biztos volt, ők meg fogják találni.

Valahogy tudta...



[1] Korán: 2,167 szura

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: LXVI.

[3] biszmilláh! – Isten nevében!

[4] MAGHREB-országok – Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia

[5] alhamdulilláh! – Istennek hála!

[6] FBI – Federal Bureau of Investigation: Szövetségi Nyomozó Iroda (USA). 2000-től már Magyarországon is működik irodájuk, az ukrán maffia felszámolásának elsődleges céljából.