2.
„Kitartóan követem tetteim nyomát;
Mert a tegnap-szülte gyermek vagyok.”[1]
„Mert én megtisztult lélek vagyok,
Az isteni lények egyike,
Kiket maga Tum teremtett, a világok kezdetén,
Lélek, aki most virággá változik,
Az Isteni Szem sugarában.”[2]
A |
z orvos mély sóhajtással fordult a fekvő nőhöz.
— Bent vagyunk a rémálmaiban, Mrs. Forrest. Mesélje el, mi történik — mondta nyugodt, szuggesztív hangon. Figyelmesen nézte a nőt, akinek apró izzadtsággyöngyök jelentek meg a homlokán.
Légzése felgyorsult. Vergődni kezdett a kanapén, mintha futni próbálna. Érezte bőrén a forró sivatagi levegőt, s ahogy eltöltik pórusait az apró, finom homokszemcsék. Hirtelen elvágódott.
Kész, vége, most elkapnak, gondolta kétségbeesetten. Félelmében felsikoltott. A pánik kezdett eluralkodni az izmain. Tudta, ha hagyja magát általa legyőzni, azzal az életét is feladja. Összeszedte minden maradék erejét. Úgy pattant fel a homokos talajról, mintha felrántották volna.
Félelmében alig látott-hallott, de mintha egy ismerősnek tűnő hang duruzsolt volna a fejében: „Ne féljen, asszonyom! Nem eshet bántódása. Ez nem a valóság. Kérem, mondja el mi történik éppen!”
Tiara a csendes, nyugodt hangtól sem volt képes tisztán gondolkozni. Csak egy cél vezérelte: ki kell jutnia a sivatagba mindenáron! Csak is így van esélye a menekülésre... Ugyanakkor megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy beszéljen a hanghoz, amely szólásra bíztatta.
Dr. Holbrook épp megismételni készült kérését, amikor a nő váratlanul megszólalt. Olyan sebesen kezdett el beszélni, mintha szavai egy folyó vízáradata lenne, mely éppen most törte át a gátját, és zabolátlanul száguldozva csörtetne előre.
A doktor meglepetten kapta fel a fejét, amint ráébredt, páciense valamilyen ismeretlen nyelven beszél. Még ha ismerte volna a nyelvet, sem értett volna belőle semmit, annyira hadart a nő.
Amikor jobban odafigyelt a szavak áradatára, sikerült néhány szót felismernie. Atum, Uszire, Észet, Hor, Neferefre, mer... Sokat azonban – mint például a Zaid – nem ismert fel közülük.
A doktor öccse egyiptológus volt. Ezért jött rá, Tiara feltehetően óegyiptomi nyelven beszél. Ősi nevükön említi az isteneket.
Villámcsapásként hasított belé a gondolat: Tiara előzőleg azt állította, madár formájú fejdíszt viselő férfiak elől menekül...
Hát persze! ¾ csapott a homlokára. ¾ Ezek nem lehetnek mások, mint Hórusz-testőrök, a jellegzetes sólymot ábrázoló sisakjukkal!
A merről tudta, hogy piramist jelent. Neferefre pedig mintha egy fáraó lett volna.
Elhangzott még egy másik szó is, amit valamilyen névnek sejtett: Shi’reé. Ezt azonban sehová sem tudta beazonosítani. Többé nem is foglalkozott vele. A többi név, istenségek neve. De hogy „kik voltak” azok, azt már nem tudta volna megmondani.
— Tiara, kedves, nyugodjon meg! Nem történhet semmi baja! Ön nem ott van. Érti? Itt van velem Miamiban, a rendelőmben! ¾ nyugtatta remegő páciensét.
A riadt kis állat módjára viselkedő nő tudatába lassan behatoltak végre az orvos szavai. Enyhén megnyugodni látszott. Váratlanul angolra váltott a szóáradat.
Na végre! Így legalább én is tudom, mit csinálok, gondolta az orvos.
— Mindjárt... kiérek a... Siwából a sivatagba... Ha sikerül elérnem a... Jabi Rait, megmenekültem — zihálta kétségbeesett hangon Tiara.
— Mi az a Jabi Rai? — kérdezte kíváncsian a doktor.
— Jabi... Jabi Rai... Mindjárt... ott is vagyok... Igen... igen! Már látom is a csillogását!... Most... most emelkedik ki a föld alól...
A férfi izgatottan hajolt közelebb a nőhöz.
— A föld alól?! Mi jön elő a föld alól?
— A... a Kristálypiramis!!! — sikoltotta boldog megkönnyebbüléssel hangjában Tiara. Egy fáradt könnycsepp gördült le szeme sarkából, forró nedvével lágyan simítva arcát.
Vajon mitől könnyebbült meg?! — futott át a gondolat az orvoson. Letaglózva dőlt hátra. Minden ízében reszketett a felfedezéstől.
Scott! Ez nem lehet igaz! Ennek a szarjancsinak igaza volt! Igaza volt! Tényleg létezik!!!
Szinte látta maga előtt öccse reményteli arcát. Dr. Scott Holbrook egyiptológus évek óta keres egy titokzatos piramist, amely valahol a Szaharában a föld alatt rejtőzik az emberiség elől évezredek óta. Anyaga állítólag gyémántként szikrázó kristályból van. Az orvos öccse szentül hitt a Kristálypiramis létezésében. Noha ezzel a hitével mostanáig egyedül volt...
A lány tovább álmodott. Rendkívül zaklatottnak látszott.
Tiara lélekszakadva futott. Ahogy közelített a piramis felé, az úgy emelkedett egyre feljebb a homok alól. Színjátszó szikrákkal verte vissza a tűző nap forró, sárga fényét. Amint elérte a megfelelő magasságot, embernyi rés támadt rajta, hogy méhébe fogadhassa a menekülőt.
Üldözői sem maradtak le sokáig mögötte. A semmiből támadt résen ők is behatoltak a különleges piramis belsejébe.
Tiara lélekszakadva futott. Fülébe zengett az üldöző lábak dobogása. Leért a piramis mélyére. Egy hatalmas dzsed oszlop tornyosult előtte. A régiek „az égből jött”-nek, az „állandóság és tartósság” jelképének tartották.
Nem volt vesztegetni való ideje. Gyorsan az oszlop felé rohant. Megragadta a nyakában függő kristályankot, amely a piramis anyagából készült...
...Tiara szeme váratlanul kinyílt.
Az orvos meglepetten hátrahőkölt.
— Nem sűrűn fordul elő, hogy valaki magától jöjjön ki a hipnózisból! — mondta döbbenten. — Kívánja, hogy megismételjük?
— Természetesen, doktor úr! Essünk túl most már az egészen. Tudni szeretnék végre mindent!
— Emlékszik valamire abból, amely idáig történt?
— Mindenre emlékszem, dr. Holbrook.
— Igazán?! Érdekes... Nem is kértem, hogy emlékezzék a történtekre... Na, jó! Fogjunk akkor bele újra.
Többször is megismételték a hipnózist. Tiara azonban mindig kijött belőle ugyanannál a pontnál. A negyedik kísérlet után feladták.
— Tiara, kérem! Segítsünk egymáson azzal, hogy bevonunk egy harmadik személyt — kérte izgatottan dr. Holbrook. — A hipnózisok alatt elhangzott valami, amely szöget ütött a fejembe...
Az orvos beszélt Tiarának az egyiptológiából doktorált öccséről, aki évek óta egy rejtélyes, földalatti Kristálypiramist keres. Az egész tanult szakma kineveti érte. Mint mondják, ilyen piramis nem létezett soha. Sem a föld alatt, sem fölötte... Ám dr. Scott Holbrook – aki már két könyvet is írt a témáról – egy a XIX. század közepéről fennmaradt írásból szentül hiszi, neki van igaza. A többiek tévednek.
— Sok segítséget jelentene mindkettőjüknek, ha felvennék egymással a kapcsolatot! Az öcsém össze fogja pisilni magát a gyönyörűségtől, ha e a szalagnak egyes részleteit az ön engedélyével meghallgathatja! — felelte nevetve a férfi. Rámutatott a magnóban még mindig rögzítésre kapcsolt kazettára. Bizalmasan közelebb hajolt Tiarához. — Én nem értem ugyan az óegyiptomi nyelvezetet, nekem azonban úgy tűnt, ön kifogástalanul beszéli... Megkérdezhetem, hány nyelven beszél? A kezelés elején az már kiderült, tökéletesen tud arabul.
— Nem tudom pontosan. Sosem számoltam össze. De az biztos, soha nem tanultam egyet sem. Ez is a titok része...
— Csak úgy mellékesen jegyezném meg, az én kedvenc nyelvem az olasz. És az öné, asszonyom?
— Az enyém a főtt marhanyelv dijoni mustárral...
A pszichiáter felkapta a fejét. Tetszett neki a nő könnyed humora. Nem állhatta a sótlan, humortalan embereket. Tanult és szerzett tapasztalatai alapján az ilyen alakok nem képesek az igazi, önzetlen szeretetre. Egocentrikusak, rosszindulatúak, keserű irigység mardossa őket másokkal szemben. Érzéketlenek minden dolog iránt, amelyre a normális értékrenddel bíró emberek fogékonyak, s amely másoknak örömet okoz.
— És miként jött rá arra, hogy beszéli ezeket a nyelveket? ¾ kérdezte.
— Az apámmal nagyon sokat utaztunk. Amikor meghalt, nem akartam semmire sem gondolni. Ennek legjobb módja az volt, ha lefoglalom magam valamivel, hogy ne gondolkozzam. Apám minden vagyonát rám hagyta. Így nem okozott nehézséget később sem az utazgatás. Ekkor már természetesen rég tudtam írni-olvasni. Apámnak az volt a legelső dolga, amint Amerikába érkeztünk, hogy tanárokat fogadott mellém és kitaníttatott. Alig négy év alatt szereztem meg az elemi-, a közép-, és a felsőfokú iskolai képesítésemet.
— Alig nééégy év alatt?! — döbbent le a doktor. — Hát mi van a fejében, komputer?! És ön még szerényen megjegyezte, hogy megtanult írni-olvasni! Engem nem akar megtanítani?
Tiara bazsalyogva nézett az orvosra.
— Hogy az előző kérdésére válaszoljak, sok helyen megfordultam. Mindenütt folyékonyan társalogtam. Minden országban azt hitték az akcentusmentes kiejtésem miatt, hogy odavalósi vagyok. Lehet, furcsán hangzik, de bárhol jártam is, sosem szűnt meg sehol az érzés, hogy követnek...
— Nem hinném, hogy aggódnia kellene emiatt. Ez az elveszett múltjából fakadó elfojtott félelmeinek a kivetülése. Nehezen képzelhető el, hogy valaki tizenkét éven át kövessen egy embert, minden cél nélkül, és soha ne lépjen vele semmilyen kapcsolatba. Nem gondolja?
— De... — felelte bizonytalanul Tiara.
— Mert kapcsolatba ezek szerint sohasem lépett önnel a követője... vagy követői, nemde?
— Ez így igaz — bólogatott hitelesebben a lány.
— Mégis, milyen helyeken járt idáig? Egyiptomba, gondolom nem ment többé vissza?
— Oda valóban nem... Bejártam viszont Ausztráliát és Tanzániát. Indonéziát, Indiát, Kínát és Japánt. Afrikát, Óceániát, és Európát. Alig akad olyan hely a Földgolyón, ahol még nem sikerült megfordulnom.
A férfinek leesett az álla.
— Mindezt tizenkét év alatt! — füttyentett elismerően. — És ezeken a nyelveken mind beszél?! Hisz ez legalább ezer nyelvet jelent... ha a helyi nyelvjárásokat is beleszámítjuk.
— Egészen pontosan ezerkétszáztizenhármat.
— Ezt most számolta ki?!
— Igen.
Az orvos szinte csodálattal nézett a nőre. Jól sejtette, amikor azt gondolta, élete legkülönösebb esetével találkozik.
— Tizenkét év alatt ennyi helyre eljutni... azért ez se semmi! — mondta őszinte elismeréssel dr. Holbrook. — Kíváncsi lennék, milyen... hmm... adottságai vannak még... Ön mellett, hölgyem én egy primitív ősembernek érzem magam: a doktorátusomat is figyelembe véve. Igazi isteni képességekkel bír!
Pedig akkor még nem is tudta mennyire igaza van.
* * *
Mrs. Carrigan sietős léptekkel indult meg Tiara felé, amint meghallotta autója hangját. A fiatal nő épp a bevásárolt holmikkal teli szatyrokat pakolta ki a csomagtartóból, amikor észrevette az idős asszonyt. A nő a környék pletykafészke volt. Sokak szerint kicsit lökött is. Érthetetlen módon mindig mindenről tudott. Semmi nem maradhatott előtte titokban. Mindig olyan furcsán nézett, hogy az ember libabőrös lett tőle.
Tiara lemondó sóhajjal könyvelte el magában, hogy Isten minden bizonnyal nagyon szeretheti a bolondokat – merthogy olyan sokat teremt belőlük.
És ekkor megint megérezte!
Hirtelen szúrni kezdett a tarkója, és zsiborogni a feje.
Megpördült, de mint mindig, most sem látott senkit. Pedig meg mert volna rá esküdni: figyelték!
Az utcában pár méterrel fentebb két férfi taglalta lelkesen autójuk előnyeit. Az egyik egy kopaszodó, középkorú férfi, gyönyörű, vadonatúj Mercedesébe hajolva mutatott valamit a mellette állónak.
— Látod, ha megnyomom ezt a gombot, kinyílik az ajtó. Ha a másikat nyomom meg becsukódik.
— Ez mind semmi — legyintett erre a másik férfi. Őskövületére, az 1922-es évjáratú Fordra mutatott. — Ha én becsapom az egyik ajtót, az összes többi kinyílik.
Tiara önkéntelenül is elmosolyodott. Tovább pásztázta a környéket. Ám Mrs. Carriganen és a két férfin kívül nem látott senkit.
Megrázta a fejét. Tovább szedegetve csomagjait felpillantott. Látta, már nem menekülhet a szomszédasszony elől. Megadóan abbahagyta a kapkodást.
— Jó napot, Mrs. Carrigan! — köszönt rá előre kényszeredett illedelmességgel, mérgesen önmagára, amiért ilyen óvatlan volt. Máskor mindig előrelátóan elkerülte a találkozást, az orrát mindenbe beleütő asszonysággal. Ám most annyira izgatott volt a vendége miatt, akit mára várt, hogy nem ügyelt eléggé Mrs. Carrigan kikerülésére.
— Üdvözlöm, kedveském! Hallom orvosnál volt — támadta le azonnal az idős asszony.
Tiarának halvány fogalma sem volt róla, honnan tudhatja, hogy dr. Holbrooknál járt. Szentül elhatározta, őbelőle bizony egy árva szót sem fog kihúzni ez a kiszáradt, károgó varjú.
— Mit mondott az orvos? — kérdezte kíváncsi izgalomtól remegő hangon Mrs. Carrigan, azonnal a lényegre térve.
— Azt, hogy háromezer! — vágta rá Tiara. Meg sem próbálta letagadni, valóban orvosnál járt. Csomagjaival kezében megindult a háza felé, nyomában a kíváncsiságtól szinte fuldokló öregasszonnyal. A nő az összeg hallatán elsápadt ugyan, de nem adta fel a kérdezősködést.
— De mégis, mit állapított meg?
— Hogy csak kétezer van nálam!
Tiara kinyitotta a kaput és belépett.
— No, de mit írt fel?
— Azt, hogy még ezerrel tartozom — mondta Tiara, és a kaput bezárva jelezte, befejezte a beszélgetést. Bólintott egyet a tanácstalanul toporgó öregasszony felé, majd elindult a házba.
Valószínűleg életében először fordulhatott elő vele, hogy benne rekedt a szó, gondolta, ahogy maga mögött hagyta a tátott szájjal bámuló pletykafészket.
A házban sietősen munkához látott. Sok dolga volt még a vendége érkezéséig...
* * *
Tiara csészékbe töltötte a forró, gőzölgő kávét, és a tálcára helyezte. Majd az egészet megfogta, hogy bemenjen vele az ízlésesen berendezett hatalmas, hófehér szalonba. A helyiség vakító fehérségét csak itt-ott törte meg néhány dekoratív, hamvasbarack és almazöld színű díszítőelem, és kiegészítő.
A fiatal nő nem tartott személyzetet – noha megtehette volna. Mindössze egy bejárónője volt, aki rendben tartotta a hatalmas, impozáns házat, melynek gondosan lekerekített külső és belsőépítészeti munkái viktoriánus jelleget kölcsönöztek.
A szalonhoz érve zavartan megtorpant. Karján meredezni kezdtek a finom szőrszálak. Idegesen pillantott hátra. Nem látott semmit. Pedig mintha valaki mellett elhaladt volna az előbb, a szalonba vezető folyosón. Meg mert volna rá esküdni, állt ott valaki...
Nem tudott erre az érzésre semmilyen logikus választ adni, mert nem látott egy teremtett lelket sem. De hát nem is lehetett a házában más rajta, és a vendégén kívül! A kapu és az ajtó zárva. A riasztó – mint mindig – aktiválva. És mégis...
Tarkóján meredeztek a pihék. Szinte a bőrén érezte egy test jelenlétét.
A szalonból egy kellemes bariton szűrődött ki, felrázva a lányt dermedt bénultságából.
— Segítsek, Tiara?
A lány megrázta a fejét, mintegy kiverve belőle a hiábavaló gondolatokat. Nagyot sóhajtva belépett a helyiségbe. Búcsúzóul még visszalesett a válla fölött, de egy olyasmi fényjelenségen kívül, amit nagy forróságban látni, amikor a lég vibrál a hőtől, nem érzékelt semmi mást.
Alighogy a lány belépett a szalonba, a fényjelenség megmozdult. Haladni kezdett a szoba felé, Tiara nyomában. A vibráció csak egy pillanatig tartott. Mielőtt még emberi alakot ölthetett volna, semmivé foszlott.
— Nem kell segítened. Már itt is vagyok. Kitölthetem a kávédat, Scott? — kérdezte vendégét a lány, aki nem látszott sokkal idősebbnek Tiara feltételezett koránál. Nem lehetett több harminckét-harminchárom évesnél.
Már egy órája beszélgettek Óegyiptomról, a vallásról, miközben Martinit iszogattak. A férfi rendkívül jó előadónak bizonyult. Tiara érdeklődéssel itta minden szavát. Sikerült még a kellemetlen folyosói epizódról is megfeledkeznie.
Scottnak nagyon tetszett, hogy a fiatal nő ekkora tudásszomjjal bír, és megállás nélkül kérdez. Hamarosan össze is tegeződtek. Jót nevettek azon, hogy Tiara nem tudott rájönni, kire is emlékezteti a férfi.
Scott végül a segítségére sietett. Jól tudta, mire gondol a lány. Lépten-nyomon egy amerikai színésszel keverték össze. A tévében játszották a Csillagkapu című mozifilm alapján készült sorozatot. Scott a filmbéli Daniel Jacksonra hasonlított, mint egyik tojás a másikra. Azzal az apró különbséggel, hogy Scottnak smaragdzöld szeme van, szőkébb haja, és némileg magasabb Michael Shanks-nél.
Dr. Scott Holbrook elfogadta a felkínált kávét. Folytatta imént félbeszakadt mondandóját az óegyiptomi mitológiáról.
— Hogy az előző kérdésedre válaszoljak, a ba, az akh és a ka aránylag bonyolult fogalmak. Nyelvünkben nincs megfelelőjük, mivel a mi elképzelésrendszerünktől teljesen idegenek. Értelmezésükben még mi, egyiptológusok sem tudunk megegyezni.
— Ennyire bonyolult lenne? — érdeklődött Tiara. Elgondolkodó arckifejezéssel bámulta a poharában sercegő buborékokat.
Scott hevesen bólogatott.
— Ó, igen! A ba körülbelül „tiszta szellemet” jelentett. Az ember anyagtalan lényegének azt a részét képezte, amely bármikor elhagyhatta a holttestet meg a sírt. Szabadon mozoghatott. Az akh az ember szellemi erőit jelentette. Úgy tetszik, szorosabban kötődött a testhez. A három fogalom közül azonban a ka volt a legfontosabb. Jellemzésére elismert kutatók nézeteinek kombinációját használjuk fel[3]. Ez az ember „második énje” volt, amely az egyént egész életén végigkísérte, s a halála után tovább élt. Megkívánta azonban, hogy ételek és italok formájában áldozatot kapjon. Egyébként elpusztult volna.
— Ááá! Ezért volt tehát, hogy ételeket és italokat helyeztek a sírokba!
— Pontosan. Há’ nehogy má’ éhen-szomjan haljanak!
Tiara játékosan oldalba bokszolta a bohóckodó férfit, aki megadóan feltartotta a kezeit. Megjátszotta a megszeppent kisfiút.
A lány csendes mosollyal nézte Scottot. Kellemes borzongás söpört végig az egész testén. Figyelemreméltónak találta a jóképű, fiatal egyiptológust. Titokban hálát adott Marge-nak és Adam Holbrooknak, hogy megismerhette ezt a kiváló jellemű embert. Kifejezetten vonzónak tartotta. Nem elsősorban a külsőségek miatt – azok számára nem sokat jelentettek. Ellenben „Az ész mindig vonzó!” megállapítás az esetek többségében nála is bejött…
— Ezenfelül az egyiptomiak a túlvilági élet alapfeltételének a holttest épségben maradását tartották ¾ folytatta Scott. Figyelmét nem kerülte el a lány szemének villanása. ¾ Ahhoz, hogy az ember anyagtalan lényege a halál után is létezhessen, szerintük az anyagi lényegnek is meg kellett maradnia. Hogy miként jutottak erre az elképzelésre, nem tudjuk. Úgy tetszik, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a száraz homokban találtak épen maradt holttesteket.
— Ha így is épségben maradtak, mi szükség volt balzsamozásra?
— Azért ez nem ennyire fekete vagy fehér... — Scott kissé zavarban volt. Ahogy nézte a lányt, úgy érezte teljesen leizzadt. Nyakkendőjéhez nyúlt. Idegesen rángatni kezdte, hogy meglazítva némi levegőhöz jusson, de azért tovább beszélt. — Ezek a homok által tartósított holttestek nem voltak olyan tökéletes állapotban, mint a bebalzsamozottak. A régészeti kutatások arról tanúskodnak, hogy az iménti elképzelés már az őstörténeti időkben állandósult. Talán az istenekhez lehetett köze.
Scott még mindig a nyakkendőjével szenvedett. Ideges mozdulatai látva Tiara felállt a kényelmes kanapéról. A férfihez lépve lehajolt, és segítőkészen oldozni kezdte a nyakkendőt.
Scott nyelt egy hatalmasat. Zavarában azt sem tudta hová is nézzen.
A lány jól szórakozott rajta. A férfi szemei mohón rátapadtak, ahogy a nyakkendőt „kivégezve” elégedetten, kecses mozdulattal elnyúlt a kanapén, mint egy macska.
De még milyen pompás macska! — gondolta. Nem hagyta nyugodni az a megmagyarázhatatlan tény, hogy a nőt valamilyen furcsa titokzatosság lengi körül. Kényszeredetten mély levegőt vett. Kínlódva folytatta a félbeszakadt mitológiaórát.
— Erre a hitre épült aztán a holttestről való gondoskodás. Ez főleg két formában nyilvánult meg. Először a holttestet bebalzsamozták, tehát megakadályozták a hulla természetes bomlását. Másodszor pedig, a halottakat biztonságos sírokba temették. Azaz védelmezték a hiénáktól vagy az ellenség haragjától.
— Én úgy érzem, itt is valami titok lappanghat, amiről mi, a mai kor emberei nem tudunk semmit! — szakította félbe észrevételével Tiara, és megnyalta az ajkát.
Ebbe aztán Scott teljesen belesápadt.
Nem is macska: TIGRIS!!! — gondolta.
— Ez valószínű! — folytatta immár hangosan, nem elsősorban Tiara mondatával, mint saját, ki nem mondott gondolatával egyetértve. — De hát az ősi Egyiptom önmagában véve is elég titokzatos. A titkok nagy részét máig sem sikerült megfejteni. Ki tudja mennyi az igazság azokban is, amelyeket idáig kiderítettek? Ezt már sosem tudjuk meg...
* * *
A futurisztikus, páncélszerű katonai ruhát viselő hatalmas termetű férfi, fél fenékkel ült a kanapé szélén. Ívelt, telt ajkain keresztülfutó hitetlenkedő mosollyal nézett maga elé.
Gondolatai egy pillanatra el-elkalandoztak, de ennek ellenére sem szűnt meg figyelni. Az előtte ülő és csendes beszélgetésbe merülő pár minden szavát felfogta. Gondolatai azonban nem tudtak egykönnyen elsiklani azon képtelen tény felett, hogy a nő érzékelte jelenlétét az előszobában.
A karórának álcázott harctechnikai-számítógép moduljára pillantva ellenőrzött valamit. Mentálisan bepötyögtetett egy tíz számjegyű kódot. A csuklóján viselt szupertechnológiai szerkezet tökéletes összhangban állt az agyi, harctechnikai számítógép implantjával. Akár a gondolatával is képes lett volna a Nagaszakira ledobott hidrogénbomba tízezerszeres erejével elpusztítani mindent maga körül anélkül, hogy magában – az öltözetének köszönhetően – a legcsekélyebb kárt is okozná.
— Ezredes — szólalt meg egy kellemes, mély hang a férfi sisakjában lévő komban.
— T.J.! — ismerte fel a nő hangját a katona — Érkezési idő tíz perc, hadnagy! Csipkedd magad!
— Értettem! Tíz perc! — Ezzel Show hadnagy bontotta is a vonalat. Az ezredes kifürkészhetetlen mosollyal dőlt neki a kanapé puha, selyembársony borítású támlájának.
* * *
T.J.? — morzsolgatta magában a szót Tiara. Fogalma sem volt róla, miért és honnan villant ez a gondolat az agyába. Sehogy sem tudott azonban szabadulni tőle. Egyfolytában ott motoszkált a fejében a többivel együtt: hadnagy, ezredes, tíz perc...
Scott mit sem vett észre a Tiarát zavaróan kerülgető gondolatokból. Lassú kortyokban itta kávéját, remegő kezeire koncentrálva, nehogy kilöttyintse az italt. Próbált nem belenézni Tiara tüzes, fekete szemeibe... Kénytelen volt beismerni magának, hogy nagyon erős hatást gyakorol rá a nő.
Több mint erőset...
A férfi a legcsekélyebb mértékben sem volt szoknyabolond. Harmincnégy éve alatt, mindössze három komolyabb kapcsolata volt. Azok sem őmiatta szakadtak meg. Legutóbbi barátnőjét viszont ő hagyta ott. Már nem bírta tovább elviselni a nő „sötétségét”. Emiatt aztán elég sokat veszekedtek már a végén. Időnként Scott is teljesen kifordult önmagából.
A nő európai volt. Jó két évvel ezelőtt telepedett ki Floridába Romániából. Kamilla rettenetesen buta volt. Scott időnként úgy érezte, egyetlen agysejttel rendelkezik többel, mint a tyúk – azt is csak azért, hogy ne szarja össze magakörül az udvart...
Scott Holbrook tisztelte a nőket. Belátta, ha szeretne továbbra is így érezni irántuk, véget kell vetnie ennek az abszurd, meddő kapcsolatnak.
Aztán az egyik nap valóban besokallt. Tőle szokatlan módon így fordult a nő felé, elhatározva, hogy most egyszer és mindenkorra pontot tesz az ügy végére: „Kamilla, bocsánatot kell kérjek tőled! A kapcsolatunk vége felé illetlen módon kifakadva magamból, többször is azt vágtam a fejedhez, hogy buta vagy, mint egy állat. Nézd el nekem! Én is tévedhetek. Az állatok ugyanis rendelkeznek valamilyen szintű agyműködéssel... Te viszont csak a fényre fordulás képességével rendelkezel, ami a növényekre jellemző. Nomen est omen[4]...”
Ezután óvatosabb volt. Már jó ideje nem járt senkivel. Egyhamar nem is állt szándékában változtatni ezen. Ezért a bátyja figyelmeztette, készüljön fel a látványra. Mrs. Forrest életveszélyesen gyönyörű, és fantasztikusan intelligens.
Tiara beletúrt fenékig érő, fekete hajzuhatagába. Hanyag, szórakozott mozdulattal vetette hátra az előrehullt dús, illatos tincseket. Az előbbi zavaró gondolatai elillantak. Ismét teljes odaadással tudott figyelni a férfire.
Játszik velem! — elemezte Tiara buja nőiességtől vibráló mozdulatát Scott. Mélyet szippantott a lány hajából felé áramló illatos levegőből.
— A költséges és díszes temetés tehát nem csupán a halott iránti kegyeletet fejezte ki, amellyel minden népnél találkozhatunk — folytatta nagy nehezen a férfi. — A túlvilági életről alkotott bonyolult elképzelésekből fakadt, s egyedül ezek ismeretében tudjuk megérteni. E sajátos elképzeléseket és a hozzájuk kapcsolódó még szövevényesebb kultuszokat az egyiptomi vallási irodalom nagyon egyszerűen, Uszire, azaz Ozirisz és Észet, azaz Ízisz mítoszával magyarázza.
Tiara felkapta a fejét. Izgatottan felegyenesedett.
— A bátyád lejátszotta nekem a felvett szalag jórészét, hátha nem emlékeznék pontosan mindenre, amit a hipnózisom során rögzített. Én is említettem rajta ezeket a neveket!
— Ó, igen! Ezért is vezettem errefelé a mitológia fonalát. Gondoltam ez lesz csak, mi igazán felkelti az érdeklődésed!
— Jól gondoltad! — vágta rá Tiara. Ernyedt várakozással gömbölyödött vissza a kanapéra.
— A mítosz alapja ősrégi. Irodalmi formába azonban csak a Középbirodalom idején öntötték. Uszire és Észet történetét már a hieroglifák megfejtése előtt ismertük. Mégpedig Plutarkhosznak kb. az i.sz. II. század elején írt Ízisz és Ozirisz című művéből. Ma már a történet eredetijét is ismerjük. Nem más ez, mint a Hor, azaz Hórusz, és Szutekh, azaz Széth isten világuralomért vívott harcáról szóló hosszadalmas elbeszélés egyik epizódja. Ez egyébként abban a formában, amelyben ránk maradt, rendkívül figyelemreméltó. Egészen más megvilágításban mutatja az egyiptomi isteneket, mint az imádságok meg a himnuszok. Olyan helyzetekkel is találkozunk benne, mint mondjuk a gengszterfilmekben vagy a pornográf regényekben. Még számos zaftos kifejezés sem hiányzik belőle...
A mondat végére érve Scott, enyhe pírral az arcán, zavartan a szoba egy távolabbi pontját vizsgálgatta szemeivel. „Nagyon érdekesnek találta a bárszekrény szépen metszett, velencei kristályüvegét...”
Jelen pillanatban bármit annak talált volna, csak ne kelljen e a mondat után Tiarára néznie...
— Amikor például Szutekh isten azzal fenyegeti az ő és a Hor isten viszályában bíráskodó kilenc isten testületét, hogy egytől egyig legyilkolja őket — folytatta Scott, nagy nehezen elszakítva tekintetét az „érdekes látványt nyújtó” üvegről —, a fülük botját sem mozdítják a fenyegetésre. Úgy látszik az ilyen kicsinységek nem hozhatják ki sodrukból a jeles egyiptomi isteneket. A csalás, a kéz- vagy fejlevágás, a szemkikaparás és a többi ilyen nyalánkság, valahogy jól belefér az istenek közti megszokott érintkezés kereteibe... Az erőszak ugyancsak elég gyakori, mert az az isten, aki megbecsteleníti a másikat, ezzel szemmel láthatóan bebizonyítja fölényét, azaz igazságát. Előfordulnak azonban olyan helyzetek is, amelyekben még a sok mindenhez hozzászokott istenek is hánynak az utálattól. A mítosz általában nem más, mint az evilági valóság visszatükröződése.
Tiara beleharapott egy szelet sárgadinnyébe. Arcára kiült az élvezet, ahogy majszolni kezdte. Telt keblei finoman rezdültek minden egyes lélegzetvételénél.
Mégiscsak macska!
— Te jó ég! — jajdult fel Tiara. — Ha valóban létezik reinkarnáció, akkor én ebben a vérrel színesre festett korszakban éltem volna?!
Scott nevetett... és légszomjjal küszködött.
— Macska... — dorombolta. — Akarom mondani közelről sem... — javította ki magát sebesen. Füle tövéig elvörösödött. — Egyrészt ez csak mitológia. Másrészt attól, hogy a hipnózis alatt az istenek haragjával fenyegetőztél üldözőid felé, csak a vallásosságot bizonyítja. Ez minden egyiptomi embernél eredendően adott volt, s jórészt adott ma is. Nem jelenti feltétlenül azt, hogy akkor éltél, amikor jó néhány ember istennek kiáltotta ki magát, megteremtve ezzel a mitológiának az idők során egyre színesülő alapjait. Egyiptomban a mai napig mindenki Uszire és Észet leszármazottjának tekinti magát. Szép nagy család, nem? A reinkarnációval kapcsolatban egyébként jómagam, enyhén szólva... hmm... mondjuk úgy ambivalens vagyok... — Scott mindezt sebesen, egy szuszra hadarta el. Csak reménykedni tudott benne, hogy a nőnek nem tűnt fel a száján előzőleg kiszaladt szó.
Feltűnt.
De nem mutatta. Csendesen somolygott magában.
— No, de menjünk tovább! Amikor lefordítottam a szalagról az általad elhangzottakat, jót mulattam magamban. Egyfolytában azt kiabáltad, hogy te magának a főistennek, Atumnak az egyenes ági leszármazottja vagy... tehát lényegében egy istennő. Az istenek haragjával fenyegetőztél. Hogy nem lehetnek örökéletűek, mert a holtak birodalmába nem nyerhetnek bebocsátást tettükért. Neferefre, más néven Raneferef fáraó, az V. dinasztiához tartozott. Tehát ha az ő alattvalói üldöztek, akkor „abban a korban éltél” — Scott arcán a racionális tudósemberek kétkedő mosolya jelent meg.
Tiara felemelte az italosüveget. Tölteni akart a férfinek még egy italt, de az zavartan leintette.
— Jaj! Ne tölts többet, kérlek! Két-három pohár után... khm... állattá változom. Odúkat keresek, és... lefekszem téli álmot aludni...
Tiara sejtelmes, „mindent értek” mosollyal félrerakta a Martinis üveget. Scott zavartan bólintott egyet köszönetképpen.
A lány nem csinált semmi különöset. A férfiben mégis feltámadt az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy Tiara teljesen tisztában van a rá gyakorolt hatással, és jól szórakozik rajta. Fürkészően vizslatta egy ideig a lányt. Mivel az csak kérdően nézett rá, felvette inkább az elejtett fonalat:
— A fáraó temetkezési helye Abu Sirban van. A fáraókat lényegében egy kalap alá sorolták az istenekkel. Piramisokat építettek nekik, stb. Neferefre azonban mégsem lehetett egy ilyen istenség, mert a piramisát elkezdte ugyan építtetni, de soha nem lett befejezve. Ki tudja, miért kezdte el egyáltalán?! Mint ahogy azt sem fogjuk már megtudni soha, miért nem fejezte be, ha már egyszer elkezdte építtetni. Ránk csak az alsó részének peremei maradtak. Az eredeti alapja kb. 75x75 méter.
— És miért emlegethettem a többieket? Mint például Uszirét és Észetet?
— Valószínűleg azért, mert ha Atum leszármazottjának nevezted magad, akkor az ő leszármazottjuk is vagy. Mindjárt megmagyarázom — felelte Scott. Kortyolt egy nagyot kihűlő félben lévő kávéjából. Némi gondolkodás után felhajtotta a maradékot is.
— Uszire az oni... héliopoliszi[5]... istenek „Nagy Kilencségének” a tagja. Észet Uszire felesége volt, és Hor anyja. Atum az oni papok szerint a legfőbb isten. Ő volt minden dolgok teremtője... önmagáé is. Uszire lett Egyiptom első uralkodója. Ő mondta először „Na most már elég az állatságokból!”, ezzel kivezette népét az állati sorból. Ő tanította meg az egyiptomiakat többek közt a földművelésre meg a kézműiparra is.
— Egyszóval, ő faragott belőlük civilizált embereket.
Scott egyetértően bólogatott.
— Hatalmát és dicsőségét azonban megirigyelte az a sakálpofa bátyja, Szutekh. Mivel hiába törekedett megfosztani a hatalomtól, elhatározta, megöli testvérét. Hirtelen felindulásból lakomát is rendezett Uszire bratyó tiszteletére. Midőn a hangulat foka a legmagasabbra hágott, poénból felszólította, feküdjék bele egy ládába. Mutassa meg, vajon kitölti-e testével. Mihelyt Uszire ezt megcselekedte... hisz’ nem akart ünneprontó lenni, s ugyan miért is feltételezte volna, hogy saját testvére képes lenne az életére törni... Szutekh rácsapta a láda fedelét. Leszögelte és társai segítségével a Nílusba vetette. A folyó aztán kisodorta a ládát a tengerre. Észet mama természetesen tudomást szerzett a gaztettről. Hosszú keresés után megtalálta halott férjét. Na ezt csinálja utána valaki! Szutekh ekkor megint rajta ütött. Addig öllek, amíg meg nem halsz, gondolhatta. Az valahogy nem tűnt fel neki, hogy Uszirének már bevégeztetett. Vágómarhának nézve testvérét, felaprította. Ám ez sem volt elég neki. Darabjait szétszórta egész Egyiptomban.
¾ Nem is volt pszichopata ¾ jegyezte meg ironikusan a lány.
¾ Ja. És még sorozatgyilkos is volt szegény barma: sorozatosan a testvérét gyilkolászta. Az ész, vagyishogy Észet azonban megint résen volt! Minden egyes darabot megkeresett, és tisztességgel eltemetett. Előtte persze varázsszerei segítségével összenövesztette Uszire tagjait. Egy pillanatra még életet is lehelt a holttestbe, hogy Uszire megtermékenyíthesse őt, s így utódot hagyhasson maga után (a kis hullagyalázó). Itt megjegyezném, a történetnek ez csak az egyik verziója. Van belőle több is.
Scott felállt egy pillanatra. Megropogtatta elgémberedett csontjai. Állva maradt, de a történet folytatásáról sem feledkezett meg.
— Ez az utód Hor isten volt. Hosszú harc után végül is legyőzte a vigyori pofa Szutekhot, s mint Uszire jogos örököse magához ragadta a világuralmat. A nap, az ég és a világosság istene, „Egyiptom isteni uralkodója” lett. Halott apja ugyancsak elégtételt kapott. Atum-Re, a főisten, elküldte Anupot, azaz Anubiszt, a temetők, a halottak és a mumifikálás túlvilágistenét, hogy balzsamozza be Uszire testét, végezze el fölötte az örök életet biztosító szertartásokat. Ezután lelke felesége védőszárnyai alatt leszállt az alvilágba, és a holtak királya lett. Mutass nekem ma egy olyan nőt, aki követi férjét a halálba!
Tiara Scott mesélése közben helyes kis katonákat készített az asztalon lévő sajtból. Elegáns, rozsdamentes acélból készült kistányérokra helyezte a darabkákat. Az egyik tányért a férfi elé tolta az asztalon. Scott szórakozott mozdulattal fel is kapott egy katonát. Azonmód állva, majszolni kezdte a különleges, holland csemegét.
— „Ahogy Uszire valóságosan él, úgy te is élsz!”... olvassuk az egyiptomi sírok száz meg száz feliratán — folytatta két falat között. — „Ahogy Uszire valóságosan nem halt meg, úgy nem halsz meg te sem! Ahogy Uszire nem szűnik meg, nem szűnsz meg te sem!” Az egyiptomiak évezredeken keresztül ebben a mítoszban látták testük mumifikálásának őspéldáját, végtelen életük zálogát. Az egyiptomi királyok számára ez volt a legfőbb ideológiai érve annak, hogy „örökkön-örökké uralkodó isteneknek” tartották magukat... Szerettem volna látni a döbbent arcukat, miután meghaltak... Ezen a világon Hor, a másvilágon Uszire isten öltött testet bennük... tisztára, mint a Testrablókban!
— Igen, azt a filmet én is láttam!
— Jó, mi? Na most igazodj ki mindezen, de úgy istenigazából!
* * *
A csinos, fiatal szőke nő döbbenten hallgatta felettese beszámolóját. A kanapén ülő lány mögé lépett.
Az ezredes rászólt.
— Gyere onnan, T.J.! Mondtam, hogy képes érzékelni minket.
A nő flegmán megvonta a vállát.
— Legfeljebb majd megszondázom.
— Teljesen felesleges. Már próbáltam.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy hatástalan volt rá a pszimentál-szonda?! — képedt el teljesen T.J. Még száját is nyitva felejtette a döbbenettől.
— Erre lépj valamit! — bólogatott az ezredes.
— Ez azt jelenti, nem tudtad törölni belőle azt a tudatot, hogy érzékelt téged, Don?! — tágult kerekre a nő szeme.
— Hát akkor most már tudod, miért kiemelt fontosságú ez az ügy!
— Még életemben nem volt egyes prioritással kezelt esetem — dadogta megrendülten T.J., és óvatosan elhúzódott Tiara mellől.
A félelmetes erőket képviselő intruder elgyengült lábakkal rogyott le, az IEC[6] ezredesének lábai mellé a földre.
* * *
Scott visszatelepedett a puha fotelbe. Épp időben. Tiara nyaka már kezdett elzsibbadni, ahogy felfelé nézett a férfire.
— Ez az egyiptomi vallás hihetetlen elképzelések egyvelege — konstatálta a lány. Tarkóján rendületlenül meredeztek a pihék. Idegesen hátralesett maga mögé. Különös pillantást küldött Scott felé.
Biztos, hogy macska... én meg az egér! — értette félre pillantását Scott.
— Olyan fantasztikusan bonyolult és néha abszurd elképzelések ezek, hogy gyakran beleszédülünk — mondta mindenbe beletörődő, lemondó sóhajjal. — Keresztények, sintoisták, muzulmánok, zsidók, ateisták egyaránt. A világűri kutatások korának embere, hacsak nem misztikus beállítottságú, ugyanúgy vélekedik róla, mint az ókoriak. Már ha nem egyiptomiak voltak... Az asszírokból és a perzsákból kegyetlenséget, a zsidókból elítélő magatartást, a rómaiakból szarkazmust váltott ki az egyiptomi vallás. A görögök, mint „idegen és szokatlan” dolgon megütköztek rajta. Mellesleg a görögök még sok mindent nem tudtak az egyiptomiak túlvilági élttel kapcsolatos elképzeléseiről, melyekhez képest a királyok, meg az állatok kultusza lényegében egyszerű dolog volt.
Tiara szórakozottan játszott egyik hajtincsével. Gondolatai csak részben követték vendége szavait, aki a lány közbekérdezései miatt nem vett észre ebből semmit.
— Emellett úgy tudom, éppen a görögök voltak azok, akik minden népek felett tisztelték az egyiptomiakat, nem?
— Ám egyáltalán nem értették, hogyan hajthatnak térdet ezek az okos emberek a... macskák... — Scott zavart köhécselésbe kezdett —, a bikák, a krokodilok, a kosok és a többi állat előtt; miképpen isteníthetik ezeket úgy, mint a királyaikat. Valószínűleg a királyaik is nagy állatok lehettek...
Tiara az illendőség kedvéért felkacagott. Ám nevetése inkább volt ingerült, semmint önfeledt. Poharáért nyúlt. Ideges kortyokkal ivott belőle egy keveset. Scott csillogó tekintettel figyelte Tiara minden mozdulatát. Szemei mohón itták a nőből kisugárzó varázst.
A lány vibráló idegességét azonban, most ő is érzékelte.
— Valami baj van? — kérdezte óvatosan.
— Mond neked valamit az a szó, hogy pszimentál-szonda?
* * *
A két IEC-elites Tiara kérdésénél jelentőségteljesen egymásra pillantott. Teljes egyetértéssel bólintottak. Mindent tudtak már, amire jelenpillanatban szükségük volt.
— Itt már nincs több dolgunk — felelte az ezredes.
Ezzel távozási parancsot adva a harctechnikai-számítógépeknek, észrevétlenül – mint ahogyan jöttek – eltűntek a huszonegyedik századból.
* * *
Scott értetlen képet vágott.
— Pszi... mentál... szonda?! — morzsolgatta a szót. — Nem. Semmit nem mond. Miért, kellene?
— Á, dehogy — legyintett zavartan Tiara. — Csak valahonnan a fejembe pattant ez a szó.
A férfi tanácstalan, furcsa arckifejezéssel fürkészte a nőt, amitől Tiara jobbnak látta inkább sebesen elterelni a téma fonalát.
— Folytassd, kérlek! Hol is hagytuk abba?
Scott bizonytalanul méregette egy ideig. Csendesen így szólt:
— A görögöknél... A témához visszatérve, az istenek és a kultuszok világa, még a hieroglifák megfejtése után is sokáig a rejtélyek labirintusa maradt.
— Gondolom sok esszé készült a témában? — kérdezte Tiara. Különös megkönnyebbülés suhant át rajta. Az a nyomasztó érzés, hogy van még rajtuk kívül valaki – valakik? – a szobában, egy csapásra megszűnt. A lány leeresztett végre, akár egy kilyukadt luftballon.
— Ó, igen! Itt van mindjárt Jean-François Champollion, a hieroglifák megfejtője. Terjedelmes tanulmányt szentelt a kérdésnek, de a kultuszok magyarázatában nem egyszer kudarcot vallott. A közvetlen követőinek művei sem helytállóak. Pedig forráshiányra egyikük sem panaszkodhatott, hiszen az írásos emlékek döntő többsége éppen a vallási szöveg... A probléma mindenekelőtt éppen abban rejlett, hogy a szövegből általában csak az egyes szavakat értették, az egészét sosem. Egy korabeli egyiptológus az étlaphoz hasonlította ezeket a szövegeket: „Tudom mi a rostélyos, tudom hol van Bretagne, tudom, ki volt Chateaubriand, de hogy mi az a „breton rostélyos, á la Chateaubriand”, azt már a pincérnek kell megmagyaráznia!”
— Kíváncsi lennék, vajon az én „rostélyosom”, mit takarhat eredetileg!
Scott ránevetett a lányra. Ám magában azt gondolta, ha ő egyszer a kezébe kaparinthatná Tiara rostélyosát, nem kellene lexikon hozzá, hogy megfejtse, mit takar...
— Bízzunk benne, ez is kiderül hamarosan! — felelte vigasztalóan. Gyengéd bizalmassággal megveregette a lány térdét.
Tiara nem tiltakozott.
— Mikor végül mégiscsak felfogták a szövegek értelmét — folytatta boldog elégedettséggel Scott —, meg kellett állapítaniuk, hogy az egyiptomiaknak rengeteg istenük volt. Hogy számos különböző istennév egy és ugyanazt az istent jelölte. Hogy némelyik istent másként hívták reggel, és másként este. Minderre példa magának a főistennek a neve: a „felkelő Nap” Kheprer, a „delelő Nap” Re, a „lenyugvó Nap” pedig Atum volt. Ha valaki esküt tett, akkor az így szólt: „Esküszöm az ezer egyiptomi istenre!”, amely a számot tekintve egy cseppet sem nem túlzás. Budge egyiptomi vallással foglalkozó művében[7], mintegy két és fél ezer istent találtunk! Sokról azonban minden bizonyára már így sem szereztünk tudomást...
— Elképesztő! — hüledezett Tiara. Mostanra végre teljesen megnyugodott. Minden figyelmét vendégére fordíthatta.
— Az — hagyta helyben Scott. — A szóban forgó szövegekben ma is találunk olyan részeket, amelyeket a jelképek meg a homályos utalások sokasága miatt lehetetlen jól megérteni. Sőt! Akadnak bennük olyan mondatok és bekezdések is, amelyeket már az ókori egyiptomiak sem értettek! Ezek a szövegek ezredéves minták gépies lemásolásával jöttek létre. Mivel a sírmellékletek részét képezték, senki sem ellenőrizte őket valami szigorúan. Itt-ott kimaradt egy-egy szó. Másutt helytelen jelet alkalmaztak. A szövegek elferdített részei pedig arról tanúskodnak, hogy az írnok nyilván nem tudta, mit ír. Körülbelül olyasformán dolgozhatott, mint manapság az arab emléktárgykészítő, aki hieroglifának vélt jeleket rajzol a különböző szkarabeuszokra és vesebt-szobrocskákra.
— És arról, mit tart az egyiptológia, hogy pontosan miért is épültek a piramisok? — tudakolta Tiara. — Nemrég, mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy Neferefre nem lehetett „isteni” fáraó, mert nem épült piramisa... még ha valamiért el is kezdte építtetni?
A férfi elgondolkodva nézte a kielégíthetetlen tudásszomjú nőt. Elégedetten állapította meg: lám, a szépség nem jár mindig egyedül...
— A tudósok szerint a fáraók dölyfös hivalkodása hozta létre ezeket a kolosszális építményeket — húzódott közelebb Tiarához. — Azt kellett szemléltetniük, milyen óriási hatalom van a király kezében. Mások szerint az ókori Egyiptom gazdagságának az emlékművei. Az ország fel nem használt termékeinek kinccsé merevített feleslegei. Megint mások szerint pedig az „istenségüket” bizonyítandó relikviák. Mindezekben van egy-egy darabka igazság... Csakhogy némelyik fáraó nem építtetett piramist! Noha ugyanolyan hatalmas, s bizonyára ugyanolyan dölyfös és hivalkodó is volt, mint a piramist építtető uralkodók. Ezenfelül még a gazdagság körül is akad bökkenő. II. Ramszesz Egyiptoma kétségtelenül gazdagabb volt, mint Dzsószeré vagy Khendzseré. II. Ramszesz mégsem építtetett piramist! A történelmi korszakok útján megállapíthatjuk, Egyiptom gazdasági és társadalmi rendszere lényegében ugyanolyan volt, mint akkor, amikor már nem épültek piramisok.
Scott az ásványvizes poharáért nyúlt. Megnedvesítette kiszáradt ajkait. Visszatette poharát az asztalra. Tiara újratöltötte neki. Mialatt visszacsavarta az üvegre a kupakot, így szólt:
— A nemzetközi méretekben végzett összehasonlítás ugyanilyen eredménnyel jár. A mezopotámiai viszonyok például nagyon hasonlítottak az egyiptomiakhoz. Ott azonban mégsem jöttek létre piramisokhoz hasonló királyi síremlékek.
— Igen, ez így van! Ezenfelül a hiányos válaszok meg a jogos ellenvetések tömkelegéből a kutatók csak akkor találtak kivezető utat, amikor kiderítették, hogy a piramisok isteneknek tartott fáraók síremlékei, a halál utáni kultusz épületei. Tehát vallási jellegű építmények voltak. De te honnan tudod mindezt?
— Ó, egy tudományos szaklapban olvastam róla. A testvéreddel való találkozás után keresni kezdtem minden olyan írást, amely az ősi Egyiptommal kapcsolatos... Elmondhatjuk tehát, hogy azok a fáraók, akik piramissal rendelkeztek istenek voltak?
— Szerintük, legalábbis! — nevetett Scott. Hirtelen elhallgatott. Különös déjavu érzés söpört végig rajta, mely előtt értetlenül állt. Olyan érzés fogta el, mintha már nagyon régóta ismerné Tiarát. Nem csak úgy felületesen, ahogy ezt az emberek az esetek túlnyomó többségében értik, hanem mintha valóban ismerné. Minden embernek van egy lelki társa a Földön. Scott úgy érezte Tiara személyében talált rá az övére. A lányt körüllengő misztikumot azonban már semmivel sem tudta megmagyarázni.
Vajon ki vagy te, szépségem? — tette fel magának a kérdést.
* * *
Tiara Scotthoz fordulva épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen megmerevedett.
— Te is hallottad?
A férfi értetlenül nézte a nő riadtságát. Meg mert volna esküdni rá, hogy egy pillanatra égnek meredtek a hajszálai.
— Mit? ¾ kérdezte.
— Azt a zörejt!
— Zörejt?!
— Kintről jött a teraszról...
Scott megrázta a fejét. Figyelni kezdett. Ebben a pillanatban meglátott egy árnyat elsuhanni a kinti szürkületben az ablak előtt. Ezzel egy időben meghallott egy apró zörejt is. Ha nem figyel feszülten, észre sem vette volna, annyira halk volt. Szinte már óvatosnak tetszett. Mintha okozója véletlen ejtette volna, nem szándékozva felhívni magára a figyelmet.
Tiara minden porcikájában remegve nézett rá. Scott nem igazán értette a lányon eluralkodó pánikot. Az igaz ugyan, hogy nem kellemes élmény betörőt fogni az otthonunkban, de nem is magyarázza ezt az éktelen riadalmat. Hiszen még csak nem is egyedül van a házban. Ráadásul nem olyan nőnek ismerte meg Tiarát, akit egykönnyen meg lehetne ijeszteni. Most mégis, riadt kismadárként reszket itt előtte.
Határozottan érezte, e mögött valami többnek kell lennie...
Észrevételei a gondolat sebességével száguldottak át a férfi agyán. Visszhangjai még el sem ültek a fejében, amikor már a teraszajtó felé tartott. Visszapillantva csendre intette a lányt.
Tiarának minden idegszála pattanásig feszült. Eszébe villant a folyosói epizód, és minden hánykolódva töltött siralmas éjszaka, valahányszor csak az őt követő, láthatatlan tekintetek elől berobbant háza ajtaján.
Scott a kandalló mellett elhaladva – mely tekintetbe véve a földrajzi adottságokat, leginkább csak elegáns díszítőelemként funkcionálhatott –, felvette a márványoszlop mellé helyezett sárgaréz eszköztartóból a piszkavasat. Csendes léptekkel odaosont a hatalmas üvegajtóhoz. Ott egy pillanatra megtorpant. Kibámult az erősen megnyúlt, már alig-alig látható árnyakra. Csendesen kifülelt a házat körülvevő épített park gondozott fáinak susogására. Figyelmét nem kerülte el az ajtó felső részénél motozó halk zörej. Mintha csak a teraszról készülne bemászni valaki az emeletre. Óvatosan felnézett. Habozás nélkül, határozottan feltépte az ajtó egyik szárnyát...
...És ekkor kintről, valami az arcába vágódott.
* * *
A Tiara házával szemközt lévő, teljes sötétségbe borult épület egyik ablakában megmozdult valami. Egy kéz engedte vissza óvatos mozdulattal a függönyt. A lehulló anyag mellett, az utcáról bevilágító lámpa fényében egy pillanatra, három emberi alak árnya vált láthatóvá. A fény megtört az egyik árny kezében tartott távcső nagyítóüvegén.
A függöny óvatosan félrehúzódott. A távcsövet tartó kéz a sötétbe burkolt alak szeméhez emelkedett.
Tiara házát figyelte.
Az utcai lámpa fénye ismét megcsillant egy pillanatra a lencséken. Halványan láthatóvá tett egy erősen kopaszodó fejet, s egy penge vékonyságú szájat.
A sötét köpenyes férfi ajkai, a fején keresztülröppenő, hosszú évek óta dédelgetett gondolattól elégedett, kegyetlen mosolyra húzódtak.
* * *
Scott feljajdult a beléhasító fájdalomtól. Mire döbbent arccal hátrafordult, Tiara egy halkat sikkantva, harcra készen, mint egy feltüzelt amazon, már mellette is termett.
A férfi arcán vékony patakocskában vér csordult le felszakított bőréből. Vállai rázkódtak a nevetéstől. Tiara elképedve bámult ki a sötétbe, keresve, mit talál ilyen mulatságosnak a férfi. Egy apró kis árnyat látott elsuhanni. Mielőtt eltűnt volna még megtorpant egy percre, hogy visszafordulva ádáz, vérszomjas támadóira fújjon.
— Hát csak te voltál az, Sába?! — kacagott fel a megkönnyebbüléstől Tiara. Játékosan visszafújt baloldali szomszédja, Mr. Coolidge egy éves abesszin cicájára.
— Ó, Istenem! Te aztán rendesen vérzel! Alaposan elintézett ez a csöpp kis haramia — fordult Scotthoz.
— Még sosem küzdöttem ilyen harcos kis macskával. Szelíddel sem... Legközelebb már felkészültebb leszek!
— Mindjárt elállítom a vérzést — felelte tettre készen Tiara. Sarkon fordult, és kisietett a fürdőszobába.
Tíz perc elteltével már újra – jókora ragtapasszal a férfi arcán –, egymás mellett ülve beszélgettek a kanapén.
— Mesélnél nekem a balzsamozásról is? — kérte Scottot a lány, miután alaposan kigúnyolták magukat, amiért egy ártatlan, csöppnyi kis jószág ekkora riadalmat tudott bennük kelteni.
— Nagyon szívesen, de... készítsd fel rá a gyomrodat!
A férfi töltött magának egy pohár ásványvizet. Ivott egy kortyot.
— Nos tehát... te kérdezted! — emlékeztette Tiarát. — Az első osztályú balzsamozást nagy gondossággal végezték. Először egy görbe vassal gusztusosan kihúzták az agyvelőt az orrlyukakon keresztül. Így azonban csak egy részét tudták kiszedni. Másik részét a koponyába öntött oldószerekkel távolították el. Mosogatásnál szólj rám, hogy mutassam meg valamin...
Tiara megrebbenő szempilláján látszott, nem igazán értékeli a férfi ez irányú humorát. Az egyiptológus magában kajánul vigyorgott, mintha csak a lányon akarná megbosszulni az arcán ejtett karmolást. Széles mozdulatokkal kísérve szavait kíméletlenül folytatta:
— Ezután éles etióp kővel felvágták a lágyékot. Kiemelték az egész hasüreget. Kitisztították, pálmaborral kiöblítették. Füstölőszerekkel bedörzsölték, és ismételten kitisztították. A hasat megtöltötték finomra tört mirhával, tömjénnel és egyéb fűszerekkel. Bevarrták. Az egész holttestet hetven napra bele tették szódalúgba, azaz nátrium-hidroxidba. Ez az átható bűz ellen is hatásos volt. A hetven nap leteltével az egész testet megmosták. Körülcsavarták büsszoszi vászonból vágott sávokkal, és beenyvezték. Amikor mindezen túljutottak, a holttestet átvehették a rokonok. Fából üreges emberalakot faragtattak. Belezárták a halottat, és álló helyzetben a falnak támasztva elhelyezték a sírkamrában... Ilyen volt a balzsamozás legdrágább módja.
Tiara vizuális alkat volt. Különösképp hatottak rá az egyiptológus szavai. Arca hamuszürke színben játszott.
— Ezek szerint volt olcsóbb módszer is? — kérdezett rá azért illedelmesen. Pedig maga sem tudta igazán eldönteni, valóban kíváncsi-e a folytatásra...
— Aki nem akart ennyi pénzt kiadni — bólogatott a férfi —, és a középső módszert alkalmazta, annak máshogy balzsamozták be a holttestet. Öblítő fecskendőkkel cédrusolajat fecskendeztek a halott testüregébe. Hasát azonban nem vágták fel, és nem ürítették ki. Az olajat a végbélen keresztül fecskendezték be, és megakadályozták, hogy visszafolyjon. Aztán ezt is hetven napra szódalúgba tették. Az utolsó napon kiengedték a hasból a cédrusolajat. Ez az olaj olyan erős, hogy kijön vele a hasüreg egész tartalma, a feloldódott belekkel együtt. A szódalúg feloldja a húst. Úgyhogy csak a csont és a bőr marad meg a hullából. Mikor ezeken túljutottak, a holttestet átadták a rokonoknak.
Scott ránézett Tiara sápadt arcára. Ébredező szánalommal kérdezte tőle, ne hagyja-e inkább abba.
— Semmi baj! Folytasd csak nyugodtan. A gyomrom már kezd hozzászokni.
Nem volt túl meggyőző.
— Biztos?
Tiara – bár liftezett a gyomra – bólintott. Nem tudott megszólalni. Félt a következményeitől annak, ha kinyitja a száját...
— Hát jó — felelte a férfi, de nem volt teljesen meggyőződve a folytatás helyességéről. Egészen lassan kezdett bele. Közben egy pillanatra sem vette le szemét a megszeppent nőről. — A balzsamozás harmadik módja a kevés pénzűeknek felelt meg. A hasüreget kiöblítették retekolajjal. A holttestet hatvan napra szódalúgba tették, aztán minden további nélkül átadták a rokonoknak, hogy elszállíthassák... Nem éppen ízléses dolog, de el kell mondanom, hogy a balzsamozás során még másféleképpen is kikészítették a holttesteket. Hajukat rövidre nyírták, ágyékukat megborotválták. A hajat és az ágyékszőrzetet csak a nőkön hagyták meg. Első osztályú mumifikálás esetén a nők haját sütővassal kibodorították. Esetleg enyves permettel tartósították a frizurát. A szemet bevarrták. Hogy a halott azonban mégis lásson, féldrágakőből készült szempótlókat helyeztek a szemüregekbe.
Tiara zavartan, kurtán-furcsán nyelt egy nagyot. Scottnak az a különös érzése támadt, hogy volt mit lenyelnie... Bizonytalanul folytatta, szemét egy pillanatra se véve le a megszeppent lányról.
— Hogy a belsőségek eltávolítása után a holttest össze ne horpadjon, homokkal, fűrészporral és gyantába áztatott vászongöngyölegekkel tömték ki. A többi töltelékanyagban különböző fűszerek, és hagyma nyomait mutatták ki a vegyi elemzések. A balzsamozásoknál jabi-vizet használtak. Erről azóta sem derült ki, mi lehetett... A belső részeket külön konzerválták, és úgynevezett kanopuszokban[8] helyezték el. Az elsőbe a májat, a másodikba a tüdőt, a harmadikba a gyomrot, a negyedikbe pedig a beleket helyezték. — Scott a kezeivel mutogatva próbálta némiképp vizuálissá tenni mondandóját. Pedig Tiara arcán jól látszott, e nélkül is tökéletesen képes elképzelni a folyamatot. Kifejezetten szürke színben pompázott amúgy egészséges, napbarnított bőre.
— Az edényeket a Hor isten négy fiának formájára készített fedelekkel zárták le — folytatta Scott. — A halott szívét nem távolították el a helyéről. Meggyőződésük szerint ugyanis a szív volt a központi irányítószerve testi és szellemi tevékenységüknek. A szív volt az ember „saját belső istene”. Nélküle tehát Uszire birodalmában sem boldogulhatott volna. A Hérodotosz említette hetven napnak azonban a haláltól a temetésig kellett eltelnie. Ezt az időt tehát nemcsak a szódalúgban való kikészítésnek szentelték. Az egyiptomi források szerint ennyi időre volt szüksége Uszirének, s az ő mintájára minden halottnak az új életre való feltámadáshoz. Ezt az időtartamot maguk az istenek szabták meg: Egyiptomban ennyi idő telt el a Sirius csillag kihunyta és újbóli feltűnése között. A mumifikáció azonban nemcsak technikai folyamat volt. Egyúttal vallási szertartás is... de talán ebbe most ne menjünk bele...
Bár a vallási szertartások már nem szaftos részeket jelentettek volna, Tiara teljes egyetértése jeleként hevesen bólogatott.
Scott önkéntelenül is elmosolyodott.
— Elmesélnék neked egy érdekességet, Tiara... Nem tudom van-e tudomásod arról, hogy a „gyűrűsujj” kifejezés az ősi Egyiptomból ered... Eredetileg a bal kéz negyedik ujját jelenti. A jobb kéz gyűrűsujjához semmi köze! A II. században Aulus Gellius, a görög Apionra hivatkozva magyarázta, hogy amikor az egyiptomi papok feldarabolták a hullákat, találtak egy vékony, nagyon finom ideget. Csak ezt az ujjat, és csak a bal kézen, egyenesen a szívvel köti össze.
— Ezért lett tehát ez a gyűrűsujj! — kiáltott fel meglepetten Tiara.
— Legalábbis a legtöbb népnél a bal kézen viselt karika jelenti a házastársi szentséget szimbolizáló összetartozást. Általában a „gyűrűsujj” kifejezésről mindenkinek ez jut eszébe...
— Lenyűgöző volt az egyiptomiak tudása! Elképesztő, mennyire felette álltak a többi népnek!
— Régebbi a kultúrájuk is! — hívta fel e fontos momentumra Tiara figyelmét a férfi.
— Nem iszunk még egy kávét? — tudakolta a lány.
— Oké. Megyek veled én is. Segítek — pattan fel segítőkészen Scott. Tiara nyomában kivonult a konyhába.
A presszógép pillanatok alatt elkészítette a friss kávét. Az európai szokás szerint erősre főzött, frissítő nedűt szerette a lány is, akárcsak Scott.
A szalonba visszatérve, Tiarának kezdett végre visszatérni némi kis szín az arcába. Scott kedvesen nézett a fiatal nőre. Különös gyengédség söpört rajta keresztül.
Mennyi mindenen átment ez a szegény lány. És milyen fiatalon, gondolta. Arcán évődő mosoly futott keresztül. Elhatározta, felvidítja Tiarát. Komolykodó képpel kezdett bele.
— Egyiptom nagyon fontos az okkultisták számára. Ezt nem csak a sikeres múmiafilmek számlájára lehet írni. Más rejtélyekkel is találkozhatunk bőven. Például miért fordultak mindig profilba az istenek, ha modellt álltak a festőnek? Aztán; bár sok isten van Egyiptomban, akiket ismerni illik, mégsem olyan könnyű tudatlanságon kapni az ember fiát. Az illetők ugyanis néhány száz évenként nevet változtattak. Ha tehát valaki Rá napistent emlegeti, azonnal javítsuk ki: Amon-Rá. Vagy akár fordítva...
Tiara vette a lapot. Teli szájjal vigyorgott.
¾ Ha valaki esetleg rákérdez, nyugodtan válaszoljuk ezt: „A Középbirodalom idejében persze már Ré, Amon-Rá vagy éppen Amun. Csak az Óbirodalom idején volt Rá-Atum.” — Scott itt már nem bírta megállni nevetés nélkül. — Ha az illető visszavágja, hogy ő a Tin-korszakról beszél, amely tudvalevőleg az első és második dinasztia idejét jelenti, a lehető leggyorsabban vonuljunk vissza! Vagy képzett egyiptológussal van dolgunk, vagy magával a blöffkirály aranyérmes nagymesterével állunk szemben...
— Aztán! — Scott széles mozdulatokkal ecsetelte mondandóját. Kis híján leverte a Martinis üveget az asztalról. — Ízisz, az istenanya alaptípusa. Nagyon kedvelte a holdat. Ha valaki erre hozzáteszi: „Hát hogyne! Szentélye is van a kansasi Salinában!”, megbocsátó kifejezéssel vegyük tudomásul. Ne törődjünk vele. Az illető ugyanis nem egy blöffmester, csupáncsak idegenvezető...
— Ozirisz, az atya. A meghaló istenkirály. Nem túl éles eszű alak. Mozartnak azonban egy egész áriát megért — kontrázott erre Tiara is. Scott széles vigyorral a képén, azon nyomban „visszadobta a labdát”:
— Hórusz, a kisbaba... egyébként buzgómócsing. Nehéz megmondani, kire ütött testvérpár szülei közül, mert sólyomfeje van... Talán épp ezért: a testvériség miatt... Széth, a negatív hős. A korabeli szokásoknak megfelelően sakálfejet viselt. Mennyivel könnyebb volt így a gonoszokat felismerni a tömegben! Az eddigi történet tehát dióhéjban: a gonosz Széth, testvérét Oziriszt tizenöt darabra vágja. — Scott itt kaján cinkossággal a lányra kacsintott. — Numerológiailag ennek óriási a jelentősége! Merthogy a férfitest épp tizenöt darabból áll... Ezeket aztán a mi kis sakálkánk szétszórja a világban. Ízisz szépen nekilát összeszedni, majd ismét összerakni a „puzzle-t”. Végül majdnem sikerül is neki. De sajna, csak tizennégy részt talál meg... A kukacoskodóknak tessék találgatni, melyik rész hiányzik!
Scott Tiara keze után nyúlt. Pajzán arckifejezéssel nézett a szemébe.
— Arra meg egyenesen én is befizetnék egy zsöllyét, hogyan tudta így a bátyuska magját magába juttatni... Egyszer én is szívesen kipróbálnám... mármint azt — tette hozzá gyorsan —, milyen lehet ilyen istenségnek lenni. Magától értetődően nem Ozirisz szerepében...
Tiara rendkívül jól mulatott. A férfi fantasztikus előadó volt.
— Ezzel aztán egyiptomiék megadták a hangot több ezer év mindenféle vallási-darabolós történetéhez. Századunk elején az okkultisták különösen szerették ezt a motívumot. Bár a hiányzó tizenötödik testrésszel csak csínján bántak, nem lévén akkortájt elegáns pornófilm... Különösen jót tett nekik, hogy a feltárások következtében hullottak az egyiptológusok, régészek és munkások, mint a rovarirtóval lepermetezett őszi legyek. Mintha csak DDT-vel lőtték volna be magukat.
— A kis kábszeresek — ironizált a lány.
— Ja!... Mi a leggyorsabb módja a kokainról való leszokásnak?
— Hmm...? Ha áttérsz a heroinra?
* * *
— Gondolom ezek az okkultisták — vette fel később az elejtett téma fonalát Tiara — szájtátva bámultak és új erőre kaptak. Hiszen ha az egyiptomi mágia ereje képes arra, hogy egy fáraó kétezer év múlva is gyilkoljon, még azt is könnyedén megteheti, hogy valakit láthatatlanná tegyen. Vagy urambocsá’, valami bonyolultat egyszerűvé.
Láthatatlan? — ízlelgette magában a szót a lány. Újra eszébe jutott az előszobai epizód. Érezte, amint égnek merednek tőle a finom kis pihék a tarkóján.
— Hát hogyne! Aztán hasznos szempont az is — bólogatott Scott —, hogy az udvarias istenségek jó kis rövid neveket választottak maguknak. Ptah, Ré, Nut vagy Geb nevét sokkalta könnyebb volt megidézni egy rituálén, mint kimondani teszem azt, hogy Tao-szung-mo-nyang-cung. Vagy éppen Rabindranath Godhisztathva, avagy Avalohki Tesvaraniraki... A társaságot, amelynek körében valaki felragyog ezzel, jól válassza ki! Ugyanis az egyiptomi istenek bőven sminkelték magukat, ám öltözékük időnként a masszázsszalonokat juttatja eszünkbe...
A hosszú beszélgetéssel szépen elment az idő. Már nagyon későre járt. Scott nagyon szeretett volna még beszélni Tiarával a titokzatos Kristálypiramisról is, megtudni, ő mit gondol felőle. Látta azonban rajta, hogy már nagyon fáradt. Szivacsként szívta magába a sok információt. Mostanra már kimerülni látszott.
Nem csoda. Hisz’ a rémálmaitól alig alszik valamit!
— Mit szólnál, ha azt mondanám, holnap folytassuk itt, ahol abbahagytuk. Elég későre jár már...
— Oké — felelte a nő. Elnyomott egy ásítást. — Összeütök holnapra valami finomságot.
Scott szeme felcsillant.
— Óriási! — adott hangot örömének. — Tudod, általában még arra is alig van időm, hogy étterembe menjek. Itthon zömében kínai ételeket rendelek magamnak, hogy tovább tudjak dolgozni.
Tiara fejcsóválva nézett rá.
— Nem ártana időnként rendesen is táplálkoznod! Én amúgy sem kultiválom igazán a kínai kosztot. Ami mozog azt megfőzik, ami nem, azzal ízesítik...
Scott összeszedelőzködött. Megbeszélték még, holnap mikor jön, majd elbúcsúzott, és távozott.
Amikor Scott elment Tiara gyorsan lezuhanyozott. Azonnal bebújt az ágyba. Még vacsorát sem fogyasztott. A gyomra még mindig émelygett kissé...
Az ágyában fekve újra feldolgozta magában az este folyamán hallottakat. Kellemes érzéssel idézte maga elé az egyiptológus arcát, alakját, aranyos humorát, és az együtt töltött idő minden percét – a balzsamozás történetéről valamiért megfeledkezett...
Egy év után most először, átaludta az egész éjszakát.
Nem álmodott.
[1] Egyiptomi Halottaskönyv: LXIV.
[2] Egyiptomi Halottaskönyv: LXXVIII.
[3] Maspero az ember „szellemi hasonmását”, Breasted a „védő géniuszát”, Steindorff az „őrző szellemét”, Erman az „életerejét, Gardiner pedig a „szellemi lényegét” látta benne. Ez néha a mi „személyiség” vagy „individuum”, máskor a „lélek”, a „jellem”, időnként pedig a „sors”, a „helyzet” fogalmunknak felel meg, a legáltalánosabb értelemben azonban az ember „védőszellemét” jelentette.
[4] Nomen est omen – A név kötelez (lat.)
[5] Héliopolisz – óegyiptomi város; a tudás tára: filozófia, csillagászat; ide zarándokoltak a tudós államvezérek, és ez volt a Ré-hit központja.
[6] IEC: Intervention Elite Commando – Intervenciós Elitkülönítmény (ang.)
[7] W. Budge: The Gods of Egyptians – Az egyiptomiak istenei I-II. (London, 1904)
[8] Ezek az edények Kanoboszról kapták a nevüket, a görögök ugyanis így nevezték a mai Abukir helyén lévő kikötőt, ahonnan már az ókorban is szállítottak ilyen edényeket Európába.