3.

 

„Egyetek e jó dolgokból,

melyekkel Allah ellát titeket.”[1]

 

„Vagyok a ma.

Vagyok a tegnap.

Vagyok a holnap.”[2]

 

A

 konyhában finom illatok terjengtek. Tiara keze alatt égett a munka. Kinyitotta a sütőt és kivette belőle a süteményt. Az átsült rétesek forrón gőzölögtek a tepsin. Hamar összevágta és tálcára helyezte őket. Bekapott egy kibuggyanó meggyszemecskét. A főzőpulthoz lépett, ahol éppen felolvadt a vaj a serpenyőben. Belehelyezte a vastag bélszínszeleteket. A pultba süllyesztett beépített fritőzből kiszedte a készre sült hasábburgonyát, majd felhelyezte a kerámialapra a mártással teli lábast.

Ekkor megszólalt a csengő.

Épp időben, gondolta. Kiszaladt a bejárati ajtóhoz felkapni a kaputelefont.

— Nyitom már! A bejárati ajtót nyitva hagyom neked, gyere be — mondta a kagylóba. Megnyomta a készüléken a gombot, amely hatalmas háza kerti kapuját nyitotta. Lerakta a telefont, és sebesen visszaszaladt a konyhába.

A legjobbkor érkezett. Hamar megfordította a hússzeleteket. A burgonyát kiadagolta a tányérokra. A mártást is levette a tűzhelyről. Belekeverte a tejszínt. Tálalóedénybe öntötte, s felhelyezte a zsúrkocsira.

— Te jó ég! Micsoda illatok terjengenek itt! — szimatolt megnyúlt orral Scott a konyhába lépve. Akkorát nyelt, hogy Tiara azt hitte, menten kiugrik az ádámcsutkája a torkából. Igazán aranyos volt.

            — Szeretnélek megkérni, menj le a borospincébe, és válassz ki valamilyen italt a vacsorához, amíg én átviszem az ételt az ebédlőbe — kérte a férfit, majd kikapta a serpenyőből a hússzeleteket. A tálalókocsira helyezte, és már tolta is kifelé a konyhából. — Az előszobában balról a második ajtó — szólt vissza válla fölött a férfinek.

            — Szabad megtudnom, mi lesz a menü?

            — Belga bélszín, tejszínes borsmártással, hasábburgonyával. A desszert meggyes rétes és gyümölcs. De van még egy kis sajt is.

            Scott elégedett dörmögéssel sietett le a pincébe. Kiválasztotta az ételhez leginkább illő nemes, minőségi bort. Előszobában hagyott táskáját felkapva Tiara után eredt az ebédlőbe.

            — Hoztam ám én is valamit. Betehetnénk egy időre a hűtőbe? — kérdezte a férfi. Egy üveg Dom Perignont húzott elő a táska mélyéről.

            — Ó, micsoda fejedelmi finomság! — csettintett egyet a nő. — Ez a legkedvesebb pezsgőm. Mit ünneplünk?

            — A találkozásunkat!

            — Remek gondolat! Hozd kérlek, magaddal! A szalon hűtőjébe tesszük be, hogy ne kelljen később kijönni érte.

            A királyi lakoma után majszoltak egy kis mangót, s egy kevés papayát. Csendesen beszélgettek.

            — Kitűnő szakácsnő vagy, drága Tiara — dorombolta Scott, és jóllakott macska módjára szuszogott.

            Aranyos. Olyan, mint egy nagy gyerek, gondolta a lány, és megköszönte a dicséretet. Szívből utálta a tesztoszteron mérgezésben szenvedő, fitymacsattogtató machókat. Attól viszont egyenesen el tudott olvadni, amikor egy férfi olyan tudott lenni, mint egy édes kisfiú.

            — És te sokfelé megfordultál már? — kérdezte.

            — Sokfelé, de északabbra még nem jártam. Bár egyszer nem sok híja volt. Egy barátom teljesen „bekattant”. Egyenesen az Északi-sarkra tervezett kirándulást tengeri úttal egybekötve. Közöltem vele, oda inkább menjen egyedül. Én nem osztozom az elmebajában.

            Tiara megdöbbent.

— Mit csinált ott?!

            — Fázott... Miért? Lehet ott mást is csinálni?! — kérdezte derűsen a férfi, majd hozzátette. — Ezért sem tartottam vele. Én már csak ilyen maradi vagyok. Megmaradok a jó forró Egyiptomnál.

            — Ja! És ahhoz legalább tengerre sem kell feltétlenül szállnod.

            — Ó, nekem sosincs tengeribetegségem. A barátomnak viszont van! Ezért sem értettem igazán, miért akar hajón utazni.

            — A kinetózis elég kegyetlen dolog lehet — bólogatott megértően Tiara.

            — Hát, ki is tört rajta rendesen! Az ökör... Mesélte, hogy odament a kapitányhoz, és megkérdezte tőle, mennyire lehet tőlük a szilárd talaj. Nagyon vágyott már szerencsétlen feje a partra. A kapitány közölte vele, úgy három kilométerre. A barátom roppant megörült a jó hírnek. Megkérdezte, milyen irányban. A kapitány válaszolt is neki: lefelé!

            Tiara közelebb hajolt a férfihez.

— Szerinted mit csinál egy pingvin, ha összetalálkozik egy jegesmedvével?

            — Sikoltozva könyörög kegyelemért? — évődött Scott, mintha nem tudná, mire megy ki a játék.

            — Semmit... — közölte nagy komolyan Tiara. Mit sem vett észre a férfi szándékából. — Ugyanis a pingvin a Déli-, a jegesmedve meg az Északi-sarkon él.

            Scott döbbent képet vágott.

— Nem ugratsz?!

            A lánynak leesett a tantusz...

— Inkább én ugrom egyet — nevetett fel, amint ráébredt, a férfi szórakozik vele. Úgy is tett: felpattant a kényelmes fotelből. — Hozok egy kis kávét. Mit szólsz hozzá?

            — Remek ötlet! Hódolattal adózom előtte. — Scott elégedett mosollyal nézett a lány után. Jóízűen megnyalta a száját.

            Nem a kávéra gondolt közben.

 

*          *          *

 

            Kávézás alatt megint Egyiptomra terelődött a szó. Mindketten egyetértettek abban, hogy az angliai British Museumban van a legtöbb, és legjelentősebb egyiptomi lelet. Amikor Tiara rákérdezett ennek az okára, a férfi elmesélt neki egy történetet Napóleonról.

            ¾ Napóleon a szívén viselte a kabátujját ¾ mondta erre Tiara. Scott belekezdett a történetbe.

            1798. július 21-én a gizehi piramisok kulisszául szolgáltak egy csatához. A mameluk sereg vívta Napóleon expedíciós hadával. A tábornok ütközetek előtt beszédet intézett a csapataihoz. „Katonák, negyven évszázad tekint le rátok!” Ezzel Bonaparte Napóleon egészen jól „saccolta meg” a piramisok „életkorát”. Holott az idő tájt is keringtek vad feltevések a gúlák koráról.

            Bonaparte hadteste rengeteg, szürke, teherhordó négylábúval volt felszerelkezve. Azonban nem csak a szamarakból vitt magával szép számmal, de a szürke agysejtek kétlábú letéteményeseiből is jó néhányat.

            A piramiskulisszás csatát Napóleon nyerte. Viszont maga a hadjárat egészében kudarcot hozott. Tizenkét hónappal később a francia katonák – a sivatagi városokban hagyott expedíciós hadtest maradványai – szégyenszemre kapituláltak az angolok előtt. Napóleon hadjárata tehát sem katonai, sem politikai szempontból nem volt sikeresnek mondható. Ellenben az egyiptológia dúsan arathatott. Az újkorban most először vehették számba és mérhették fel a legfontosabb ősi építményeket. Ez időben készültek az első szakszerű rajzok is.

Ami mozdítható volt azt magukkal vitték az expedíciósok. Aztán persze a fegyverletétel alkalmával mindent le kellett adniuk. Csakhogy nem az egyiptominak, akiké eredetileg volt, hanem az angoloknak! A mai napig is a londoni British Museumban lehet őket megcsodálni.

A férfi ekkor beszélt Tiarának arról a bizonyos papírról is, amely miatt az egész szakma rajta röhögött.

            Scott bebizonyította az irat eredetiségét. Azonban ezzel sem győzött meg senkit. A válasz mindössze annyi volt rá, hogy nem az irat eredetiségében kételkednek, hanem a tartalmában. Nem értik, tanult ember létére hogyan hihet ilyen hagymázas irományban. Azt is „aláírják”, hogy gróf Meggyessy Félix, a neves Afrika-kutató, és műkedvelő egyiptológus szavahihető ember volt. Nem szabadna azonban figyelmen kívül hagyni, hogy amikor az írás készült, magánkívül volt a láztól. Hamarosan bele is halt.

            Scott hiába is győzködte a szakmát, hogy a világ nem olyan embernek ismerte a neves, magyar származású tudósembert, aki mindenféle hülyeségeket kitalál. Sokat látott, sokat tapasztalt személy volt. Olyan büszke népek szólították „testvérem”-nek, akik nekünk még a lábbelijüket sem engedték volna megtisztítani. Puszipajtása volt az olyan vad törzseknek, akik minket is szívesen meghívtak volna vacsorára az asztalukhoz: főfogásként tálalva...

            A válaszuk erre sem volt más, minthogy a betegség nem válogat. Nem tesz kivételt különleges vagy átlag ember, becsületes és becstelen között – mint ahogy normális és bolond közt sem...

— Természetesen rám céloztak ezzel... Majd kijelentették, ideje lenne végre felkeresnem a bátyámat... Értelemszerűen ezzel sem a családlátogatásra utaltak... — mesélte Scott.

            Hiába is mondott eztán bármit. Már jóformán szóba állni sem voltak hajlandók vele. Teljesen bolondnak nézték. Ő azonban nem az a fajta ember volt, akit ilyen apróságok visszatarthattak volna a további kutatástól. Ám nem jutott semmire. Évek óta kutatott hiába. Már maga is kezdett hajlani arra, hogy talán mégiscsak a többieknek lehet igazuk, amikor a semmiből hirtelen és csodálatos módon felbukkant a reménység sugara: Tiara.

            — De én, sajnos nem tudok többet, mint amit a bátyádnak is elmondtam. Még azt sem tudnám magamtól, ha dr. Holbrook nem hozza elő belőlem hipnózissal.

            — Igen, jól tudom mindezt. Mint ahogy abban is biztos vagyok, nem azok az állatok vertek véresre téged. Ne feledd, el akartak adni! Miért vertek volna félholtra előtte? Az értékes áruban nem szoktak kárt tenni az effélék. Csökkentené az értékét... Meg aztán, mi okból nem emlékszel semmire?! Nem! Az állapotodnak nem lehetett semmi köze az arabokhoz! Itt valami egészen másról van szó...

            — De akkor mégis... Miben lehetnék én a segítségedre?

            — Amikor engedélyezted Adamnek, hogy lejátszhassa nekem a szalagot, egy dolog azonnal szöget ütött a fejembe — felelte mindentudó pillantással a férfi. — Attól a pillanattól fogva tudsz önmagadról, amikor az araboknál... akik összekanalaztak a sivatag közepén... észhez tértél. A Siwa oázis neve is elhangzott. Onnan menekültél ki a sivatagba a piramishoz. Szerintem van esély rá, hogy talán megtalálod azt a helyet...

— Valóban visszatalálok oda, ahol életemben, akár csak egyszer is megfordultam. No de ez mégiscsak egy kietlen sivatag! És azt se felejtsd el, eszméletemen kívül voltam, amikor rám találtak! Miből gondolod, hogy képes leszek megtalálni azt a helyet?!

            — Na hallod?! A szalagon hallottak alapján?! — nevetett Scott. — Amúgy puszta megérzés... és talán... egy kis remény is.

            — Mindig ilyen jók a megérzéseid?

            — Szeretek rájuk hallgatni. Még nem fordult elő, hogy cserbenhagytak volna. Az pedig ne zavarjon, hogy nem tértél azonnal magadhoz. A sivatagban nem lehet ám olyan gyorsan haladni, hogy rövid idő alatt túlságosan messze kerülj egy adott ponttól. Így aztán biztos vagyok benne, megtalálnád azt a helyet.

            Tiara felpattant. Gondterhelten járkálni kezdett. A mozgás egyszerre idegnyugtatóként és serkentőként is szolgált számára. Mindig könnyebben, gyorsabban jöttek tőle a gondolatai.

            — Ez idáig rendben is van. De mi köze van az én megtalálásom helyének a Kristálypiramishoz?

            — Mindössze annyi, hogy a hipnózis során Adam megkísérelt más irányban is elindulni életed mozzanataiban, de mintha kimaradt volna belőle párezer év. A Hórusz-testőrök elöli szökésedet követő időszak rögtön a lánykereskedőknél folytatódott. Semmi átmenet. Mintha valóban egyenesen onnan jöttél volna át valami rejtélyes csoda folytán a mi korunkba, amely racionális elme létemre is enyhén szólva elgondolkodtatott... És azt se felejtsd el, annak ellenére, hogy érzékelhető volt a belőled sugárzó műveltség, mégsem ismerted a modern írást! Akkor és ott kellett történnie valaminek, ahol és amikor rád találtak. Vagyishogy közvetlen azt megelőzően. És kétfarkú hermafrodita legyek, ha ennek nincs valami... nagyon is szoros köze a titokzatos, földalatti piramishoz...

            — Ésszerű, bár mégis abszurd okfejtés... És mi van akkor, ha mégsem igaz?

            — Akkor korkedvezménnyel nyugdíjba vonulok.

            — Te aztán biztos vagy a dolgodban — vágta rá Tiara. Minden porcikájában idegesen vibrált, ahogy Egyiptomra gondolt.

            — Tudod, a megérzéseim...

            — Azért ez egy kicsit kevés az odautazáshoz. Nem gondolod?

            — Na, bumm! Legfeljebb nyaralunk egyet. Úgy hallottam szeretsz utazni. Vagy tévednék?

            Tiarának elfelhősödött a tekintete. Megremegett a térde.

            — Nem tévedsz, de... nem Egyiptomba... — mondta csendesen.

            A férfi hirtelen elsápadt.

— Bocsáss meg, kérlek! Teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy te és Egyiptom... Felejtsd el az egészet! Önző, figyelmetlen tuskó vagyok. Gondolnom kellett volna rá...

            Míg Scott így exkuzálta magát, Tiara lemondóan sóhajtott egyet. Leült mellé. Keze még mindig remegett kissé, amikor megszólalt.

            — Megyek — vágott Scott monológjába csendesen. Egy pillanatra azonban megfordult körülötte a világ.

            — ...de én címeres ökör, nem látok tovább az orromnál...

            — Megyek — ismételte meg újra, immár kicsit hangosabban a nő. A férfi most se látott-hallott. Hadarva szabadkozott tovább.

            — ...ha szóba kerül ez a nyavalyás piramis, akkor én...

            — Megyek!

            — ...se látok, se hallok, és... — Scott hirtelen elhallgatott. Hatalmasra tágult szemekkel nézett a lányra. — Me... me... — dadogta, ahogy végre eljutott tudatáig Tiara szava.

            Megyek! — ismételte el nyomatékosan negyedszer is a nő, hogy megerősítse a férfit abban, nem téved: jól hallotta. Hangja azonban gyengén megremegett.

            — Egészen biztos, hogy ezt akarod? — kérdezte halkan Scott. Megragadta a lány kicsiny, törékeny kezét.

            — Ideje megtudnom végre, ki vagyok! Ezenkívül bogarat ültettél a fülembe...

            Scott Holbrook elgondolkodva nézte a fiatal lánynak látszó érett nőt. Az életét is feltette volna rá, hogy állításával ellentétben nem önmagáért döntött így.

            Önfeláldozás.

Ez volt az első szó, amely Scott agyába villant.

Milyen bátor! Pedig teljesen érthető lenne, ha többé be se akarná tenni a lábát Egyiptomba, azok után, amik ott történtek vele. S még ki tudja mi minden, amiről még nem tudunk. Ha megtudunk egyáltalán valaha is valamit, gondolta a férfi.

Tiara törte meg a beálló csendet.

— Ennél jobb időpontot nem is találhatnánk a pezsgő felbontására! — A bárpult hűtőjéhez lépve kivette a palackot. Nem ünnepelni akart. Egy italra volt szüksége – de azonnal!

Két poharat vett ki a bárpult feletti sínből. Visszatérve az asztalhoz, átadta Scottnak az üveget, hogy kinyissa.

            — És most szeretném, ha elmesélnéd, mi áll abban a bizonyos levélben, amely Meggyessy gróf után maradt fenn — emelte poharát a férfire.

            — Sajnos csak levéltöredék — ragadta meg poharát Scott is.

            — Levéltöredék? — állt meg a kristálypohár Tiara kezében. — Úgy érted, egy több oldalas levél legalább három-négy lapja?

            — Sajnos, még annyi sem...

            Tiara kétkedve nézte a férfit. Átfutott a fején, hogy talán mégis a többi tudósnak lehet igaza...

 

*          *          *

 

            — Mindjárt megérted, miért jöttem tőle izgalomba — felelte Scott. Felkelt a fotelből. Odalépett a táskájához, és előhúzott belőle egy papírlapot.

            — Ez az eredeti írás fénymásolata. Az igazi levél elég rossz állapotban van. Hogy ne menjen még jobban tönkre, lefénymásoltam. Látod itt ezeket a foltokat? Ezek az eredeti levélen lyukak voltak. Ki tudja mi történhetett vele, hogy ilyen állapotba került. Tessék! Fogd meg és olvasd el! Angolul íródott.

            Tiara kézbe vette a lapot. Beleolvasott. A férfinek igaza volt. Hiába hiányoztak belőle részletek, attól még elég világosan érthető volt belőle minden.

            Tiara sajnálta, hogy nincs meg a teljes levél, mert amit olvasott, nagyon érdekes volt. Az is csak a véletlenen múlhatott, hogy legalább ennyi fennmaradt belőle, mert a másolaton is tisztán látszott, az eredeti bizony elég siralmas állapotban lehet. Az pedig, hogy a levéltöredékből pont az maradt fenn, amely éppen erről a titokzatos, földalatti Kristálypiramisról tesz említést, egyenesen a vak végzetnek köszönhető. És a csodával határos.

            Izgatottan gondolt arra, ez a réges-régi levél is segíthet neki abban, hogy megtudja végre, ki is ő valójában. Miért nem hiányzik senkinek sem tizenkét év óta az előző életéből.

Ugyanakkor félelem is bujkált benne, mire fognak rábukkanni. Nem hitt semmiféle misztikumban, de mintha eddigi ismeretei alapján tudatalattija mást mondott volna...

            A reinkarnációban sem hitt igazából. A zsigereiben azonban érezte, nem is erről van szó. Itt valami egészen más dolog van, amely ha kiderül, talán borzalommal fogja eltölteni, de legalábbis minden vad képzeletet felülmúl.

            Szeméhez emelte a lapot. Gyönyörködve pillantott a meseszép, dőltbetűs írásra. Szinte hihetetlen, hogy ez egy férfi kézírása. Úgy látszik a régiek még több gondot fordítottak az írásukra. Több régi időkből fennmaradt kézírást látott már. Mind gyöngybetűs, gondosan vezetett írás volt...

            Sóhajtott egy nagyot. Mintegy bátorítást kérően nézett fel a férfire, aki előtte állva izgatottan leste a lány minden mozdulatát. Várta a reakcióját.

            Tényleg olyan, mint egy kisfiú, futott át a gondolat Tiara fején, majd minden figyelmét a kezében tartott papírlapra koncentrálta.

            Alig olvasta végig a lapot, Scott kikapta a kezéből.

            — Minden világos volt belőle? Értettél mindent?

            — Igen — felelte meglepetten a lány. Nem tudta mire vélni a férfi reakcióját.

            — Jó — közölte Scott. Kirakott a táskájából egypár könyvet. Egyikből előszedett egy másik papírt. Azt is a nő kezébe nyomta. — Akkor most olvasd el ezt is!

            Tiara a lapra pillantott. Meglepetten látta, az előző levél másolatát tartja kezében. Itt azonban a hiányzó részek a lyukak helyén be vannak töltve. Még a kézírás is szinte teljesen ugyanolyan volt a pótolt részeken, mint a többi helyen.

            Értetlenül nézett a férfire.

            — Szeretném, ha most elolvasnád ezt is — mondta Scott —, és eldöntenéd, hogy az előző levél hiányzó részeit te is így töltötted volna e ki.

            — Ezt te írtad?! — mutatott a lyukfoltok helyén lévő írásra Tiara.

            — Igen.

            A lány elképedve nézte a férfit.

            Mindig tud újabb meglepetéssel szolgálni! Azt hiszem ideje lesz hozzászoknom, gondolta, majd olvasni kezdett.

 

...nem volt más lehetőségünk, de így is sietnünk kellett. Mahernek arcára volt írva a rémület. Ettől rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Maher a legjobb vezető Egyiptomban. Ha ő ilyen rémült, akkor ideje volt a legrosszabbra gondolnom...

            Tíz főből álló karavánunk tagjain is kezdett eluralkodni a kétségbeesés. Nizzár, az egyik arab „testvérem” lépett hozzám, és mondta: „Nem mehetünk tovább. Már biztos, hogy felénk tart a homokvihar. Nincs több vesztegetni való időnk. A közeli oázisba sem érhetünk már vissza... Be kell ásnunk magunkat a homok alá, különben mind itt pusztulunk. Allah legyen hozzánk irgalmas”.

            A férfiak azonmód bele is kezdtek az ásásba. Hatalmas ponyvákat varázsoltak elő csomagjaink mélyéről. Mielőtt segítségükre siettem volna, még felmentem egy közeli homokdűnére, hogy megnézzem a közeledő, félelmetes homokvihart.

            És akkor megpillantottam...

            Nem akartam hinni a szememnek! Azt hittem, a képzeletem játszik velem, de akkor vettem észre magam mellett Mahert. Utánam jött, hogy lehívjon, nehogy valami bajom essék – sok mindenen átmentünk már együtt a drága barátommal... Tudta jól, sokat próbált férfi vagyok, most azonban mégis nagyon féltett.

            Maher is tágra nyíl szemekkel fürkészte a nem túl távoli csillogást. Valószínűleg a közeledő vihar ereje takarhatta ki a homokból, több ezer köbméter homokot lesodorva róla. Ha nincs ez a hatalmas vihar, soha nem pillantja emberi szem.

            Nem tudtam parancsolni a lábamnak, a kutatási szenvedélyemnek, és a lehetőségnek, hogy valami olyan csodát pillanthatok meg, amit talán évezredek óta nem láthatott senki emberfia – különben már hallottunk volna róla...

             Méreteit tekintve elképesztően óriási lehetett! Az a része, amely kilátszott a föld alól, még innen messziről is monumentálisnak tetszett. Geometriáján egyértelműen látszott, óriásira szétterülve folytatódik a föld mélyében.

            Eszemet vesztve rohantam lefelé a dűnéről, nyomomban a kiáltozó Maherrel. Azonban még nemes barátom sem tarthatott vissza őrült elhatározásomtól, hogy a vihar kellős közepén odarontsak a szikrázó piramishoz. A tündöklését tekintve csakis valamilyen kristályból lehetett, és mintha csak élne, mozogni látszott! Mintha szégyenlősen rejtegetve magát, vissza akarna bújni a földbe... És valóban! Süllyedni kezdett a föld mélyébe!!! Nem a vihar takarta be, ha erre gondolnál, kedves barátom! Ellenkezőleg! Az tovább sodorta róla a homokot lefelé...

            Sajnos a homokvihar ekkor ért el minket. Mahernek még épp annyi ideje maradt, hogy rám vesse magát, és a földre lerángatva leguruljon velem a dűne oldalán. Azt már akkor is láttuk, a karavánhoz nem érhetünk le. „Testvérem” sebesen letekerte burnuszát. Belebugyolálta a fejemet. A földre lenyomva őrületes sebességgel, két puszta kezével kaparni kezdte a homokot. Belegördített, és elkezdett betemetni. A derekamra csatolt övemből még sikerült kirángatnom a tőrömet, hogy azzal tovább mélyítsem magam alatt a kevés biztonságot nyújtó mélyedést. Csak annyit értem el nagy igyekezetemben, hogy széthasogattam kezemet az éles, nemes kasztíliai pengével. Aztán már csak a vihar dübörgő halálordítását hallottam fülemben. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy hevenyészve összetákolt priccsen fekszem egy sátorban. „Testvérem” állt mellettem, aki megmentette az életemet.

            A mai napig nem tudom, önfeláldozó tette után, hogyan sikerült neki is megmenekülnie... Nélküle én biztosan odavesztem volna.

            Ekkor már egy hete feküdtem önkívületi állapotban. Rá kellett ébrednem, a sebeim, amelyeket saját, szeretett tőröm ejtett rajtam, a gondos ápolás ellenére is elfertőződtek. Hamarosan azt is be kellett látnom, már nincs sok időm hátra. Nem akarok azonban úgy meghalni, hogy ne tudassam Veled, drága barátom, mindazt, amit láttam – és amely közvetve végül is a halálomat okozza.

            Mire Te e sorokat olvasod, én már nem leszek az élők sorában. E hosszú levélnek a megírása is napokat vett nálam igénybe. Sokszor vesztettem el az eszméletemet közben. Tudtam azonban, nem halhatok meg addig, amíg be nem fejezem!

            Még valamit tudnod kell a titokzatos Kristálypiramisról, drága barátom. Minden erőmet arra fogom fordítani, hogy ezt még leírhassam Neked.

            Nem vesztegetem azzal vészesen fogyatkozó időmet, hogy megadjam annak a helynek a földrajzi koordinátáit, ahol a Kristálypiramist találod. Megkértem Mahert, aki ezt a levelet is eljuttatja Hozzád, legyen mindenben segítségedre, hogy megtalálhasd ezt a csodát.

            Amit azonban még feltétlenül el szeretnék mondani erről a csodáról...

 

            Itt ért véget a levél.

— Fantasztikus, hogy még ilyen állapotban is képes volt gyönyörű, gyöngybetűkkel írni — ámult el ismét az írás külalakján Tiara.

            — Látod, éppen ez itt a bökkenő! — csapott le az egyértelmű tényre Scott. Izgatottan felugrott. — Épp ez volt az, ami miatt nem voltam hajlandó elfogadni a feltételezést, hogy amit írt, csak lázálmában látta maga előtt. Egy beszámíthatatlanná vált ember írása nem lehet ilyen! Még a mondatai is összefüggőek, minden zavarosságtól mentesek!

            — Várjunk csak egy percet! — szólalt meg hirtelen Tiara. Felkapta tekintetét a férfire. — Lehet tudni, kihez íródott ez a levél?

            Scott elismerően nézett a lányra. Nyugalmat erőltetve magára visszaült mellé. Tudta jól, mit akar kérdezni a lány.

Okos.

            — A levelet egy bizonyos dr. Gustav Holgersson nevű svéd orvoshoz írta. Még az egyetemi tanulmányai alatt ismerte meg. Meggyessy gróf ugyanis Svédországban szerzett magának doktori címet. Az egyiptológiai kurzuson találkozott a végzős diákkal, aki bejárt oda. Nagyon foglalkoztatta fantáziáját Egyiptom, és minden, amit akkoriban tudni lehetett róla.

            Scott felkapta a poharát. Egyetlen hatalmas korttyal kiürítette tartalmát.

            — A gróf 1861-ben halt meg. Holgersson valóban meg is kapta a levelét, de... és itt jön a bökkenő! Bizonyára emlékszel, a barátjához írt levelében Meggyessy azt írta, nem ad koordinátákat. Arab barátja Maher, mindenben Holgersson rendelkezésére fog állni!

            — Persze, hogy emlékszem... — felelte a lány. Kétkedően összeráncolta a homlokát. — Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy Maher egy gazember volt?! Magának akarta a dicsőséget, és nem mondott semmit Holgerssonnak?!

            — Természetesen nem!

            — Na azért! Úgysem hittem volna el! A levélből nem ilyennek tűnt ez a férfi. Máskülönben minek mentette volna meg saját élete kockáztatásával Meggyessyt?!

            — Jó a logikád... Minden elismerésem! — nézett Tiarára elismerően Scott. — Az araboknál szent a barátság és az adott szó! Inkább válnának meg kezüktől, lábuktól, inkább szegnék meg a Korán tanításait, minthogy egy embert, akit egyszer már testvérüknek neveztek cserbenhagyjanak!

            — Mi történt hát?

            — Isten... azaz jelen esetben Allah útjai kifürkészhetetlenek... Amikor Holgersson odaért, el is indultak egy karavánnal. Sajnos azonban portyázó rablók támadták meg őket. Abban az időben, ez közelről sem volt szokatlan. Sőt, még ma is létező dolog... még ha nem is olyan gyakori, mint akkor volt. Maher itt is tanúbizonyságot tett az arab barátság önfeláldozó szentségéről. Életét adta Holgerssonért: aki a barátja barátja volt, s ezáltal az ő barátja is... Így ért véget egy nemes ember élete, aki azóta már Allah kertjében szedegeti a virágokat. És így fejeződött be a Kristálypiramis felkutatásának története is. Holgersson memoárjaiból még annyit tudunk, hol volt az a hely, ahol a karaván siralmas véget ért, ami állítólag már „testközelben” volt a Kristálypiramis fellelhetőségéhez. Ez nem más, mint a Siwa oázis közvetlen környéke!

            Tiarának a meglepetéstől elkerekedett a szeme.

            — Arra lennék kíváncsi — folytatta a férfi —, ez a hely mennyire lehet közel vagy távol attól a helytől, ahol rád találtak annak idején...

            — Hát ez hamarosan kiderül! Csak oda kell utaznunk — pattant fel tettre készen Tiara. Felkapta a telefont. — Máris hívom a repülőteret! Megkérdezem, van e két helyük holnapra valamelyik gépre.

            Úgy is tett.

            Scott boldog megelégedettséggel dőlt hátra a fotelben.

Ha rendelkezett volna a jövőbelátás képességével, azon nyomban lefagyott volna arcáról az elégedett mosoly...



[1] Korán: 2,167 szura

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: LXIV.