14.
„Mit látok? Éji sötét borítja az eget,
Ám hála áradó életerőimnek,
Át tudom repülni a határokat,
S most elérem álmaim hatalmas városát.”[1]
F |
áradtan a mögöttük álló kalandoktól, Tiara és a férfiak a csillagromboló egy eddig ismeretlen, de kényelmes helyiségében ültek, és csendesen beszélgettek.
Mindenfelé kényelmes ülőalkalmatosságok, néhány materializálódott asztalka állt, és egy ismeretlen rendeltetésű valami. A helyiség nélkülözött minden pompát, inkább a kényelemre, és célszerűségre fordítva hangsúlyt, semmint a teljesen felesleges díszítésre.
— Elárulnád végre, mi a franc volt ez az egész? — szegezte a kérdést Jarednek Scott, miután rendbe szedték magukat a robbanástól rájuk ragadt mocsoktól. — És honnan volt neked ez a furcsa robbanószered?
— Az X-DF-re gondolsz?
— Mi másra?!
Jared leült Scottal szembe, Tiara pedig odalépett ahhoz a valamihez, és hátraszólt a válla fölött, félbeszakítva a férfiak beszélgetését:
— Kértek valamit? Esetleg egy italt, vagy... — hagyta függőben a mondatot a lány.
Jared teljesen megfeledkezve Scott kérdéséről, meglepetten kapta fel a fejét.
— Ez egy bárszekrény akar lenni? — kérdezte csodálkozva, szemeivel az ismeretlen tárgyat fürkészve.
— Nem kifejezetten — mondta furcsán a lány, és rátette tenyerét a különös formájú szerkezetre.
Három darab apró, de mély kistálka – bennük egy hígabb, zselészerű valamivel – jelent meg a szerkezet fölött lebegve, fittyet hányva minden földi gravitációnak.
Tiara szétosztotta a férfiak között a kis csészéket, és megtartva az egyiket letelepedett melléjük.
— Szóval? Mi is ez? — kérdezte Jared, és furcsán méregette a nem valami bizalomgerjesztő, kocsonyás állagú löttyöt.
— Kóstold, meg és megtudod — felelte erre Tiara, és furcsán elmosolyodott.
— Nem mintha nem bíznék benned... de én bele nem iszom addig, amíg el nem árulod, mi a franc ez a takony!
— Osztom a véleményed — kontrázott erre Scott is.
— Ilyen gyávák vagytok, fiúk? — gúnyolódott Tiara, és a szájához emelve a csészét, élvezettel beleivott. — Ez egy virággyümölcs leve, amely a mi bolygónkon terem. A felső rétegét pompázatos virágszirmok alkotják, amelyek a gardéniához hasonlatosak. Ezeket leszedik róluk, így eljutnak a maghoz. Aztán meglékelik ezt a rózsaszín héjat, amely a keménységét tekintve a kókuszéhoz hasonlatos, és kifolyatják belőle a levét. Az egész virággyümölcs akkora, mint a nyári alma. Persze, amíg rajta vannak a rózsaszín szirmok, sokkal nagyobb, körülbelül, mint a gardénia.
Jared volt a legbátrabb, ő kóstolt bele először az italba.
— Jééé! Ennek whisky íze van! — csillant fel a szeme.
Scott félrehúzta a száját. Nem igazán kultiválta az erős italokat, de azért lassan az ajkaihoz emelte az edénykét, és óvatosan belekóstolt a furcsa állagú lébe. Aztán elkerekedett a szeme.
— Whisky?! Az enyémnek tisztára olyan íze van, mint a pulykából készült húslevesnek! Ó, Istenem, de finom, pont erre vágytam! Ha választhattam volna, biztosan ezt kérem.
Tiara szélesen mosolygott.
— Én tejszínes kakaót iszom. ¾ felelte.
— Nem ugyanazt adtál mindannyiunknak? — érdeklődött kíváncsian Scott.
— De... Ugyanazt a gyümölcslét isszuk mindannyian!
Jared mindentudó vigyorral a képén hajolt a lányhoz.
— Minden gyümölcs levének más az íze — szögezte le, ám Tiara most még szélesebben mosolygott, mint előtte.
— Mindannyian ugyanazt a gyümölcslevet isszuk!
— Na várjunk csak! — kapta fel a fejét Jared. — Hogy lehet más-más íze mindannyiunkénak, ha ugyanarról a gyümölcsről van szó?!
Tiara letette az asztalkára a tálkáját, és kissé előrehajolt.
— Ez egy méregdrága, különleges gyümölcs a bolygónkon ¾ magyarázta. ¾ Még nálunk is kuriózumnak számít. Rendkívül tápláló. Az a jellegzetessége, hogy olyant ízt ad egyénileg, mint amire az adott pillanatban éppen vágyik a fogyasztója.
A férfiak döbbenten kapkodták egymásra a tekintetüket, és szóhoz sem jutottak a meglepetéstől. Lelkesen habzsolni kezdték a mennyei nedűt, és vidám fejtegetésekbe kezdtek az igazi gasztronómiai élményt nyújtó csodáról.
A lány elmagyarázta nekik a különös szerkezet, a xeroxátor rendeltetését, és működését. A férfiakat leginkább az hozta izgalomba, hogy ha enni vagy inni szeretnének valamit, elég hang- vagy mentális utasítást adniuk, s a Központi Agy által vezérelt xeroxátor máris teljesíti kívánságukat. Persze az étel és ital csak amolyan másolatszerűség lesz, és nem az eredeti. A különbséget azonban legfeljebb egy laborvizsgálat tudná csak kimutatni. Tiara arra is figyelmeztette őket, hogy a virággyümölccsel csínján bánjanak, ha különleges levét később is fogyasztani szeretnék. Ez a finomság nem xeroxált. Csak annyi van belőle, amennyit a Központi Agy tárol speciális sztázis alatt.
Scott ettől felbuzdulva azon nyomban xeroxált is magának egy jó erős feketét. A többiek is vele tartottak, és elégedetten szürcsölték a zamatos, forró italt. Tiara négy kávéig meg sem állt.
Miután már elteltek az itallal, Scott Jaredhez fordult.
— Most, hogy már így tele a hasunk, elárulnád végre, mi a fene az az X-DF? — kérdezte ismét.
— Elárultam volna előbb is, de kaja közben nem beszélünk.
— Azért ittál whiskyt, nemde? — kontrázott Tiara.
— Haha! — mondta Jared, és Tiara térdére tette a kezét. Mozdulatától Scottnak elborult a tekintete. — Mert neked aztán mindenre van válaszod, igaz — felelte inkább kijelentő, semmint kérdő módban, ám minden él nélkül az ügynök. Aztán Scott arcát meglátva, jobbnak látta inkább elvenni a kezét Tiara térdéről.
— Legalább! — vágta oda nevetve a lány, majd egy nagy sóhaj kíséretében még hozzátette. — Bár mindenre lenne!
Jared ekkor Scott felé fordult.
— Az X-DF egy szupertitkos fegyver, amit a CIA fejlesztett ki. – mesélte. – Az „X” idegen technológiára utal a nevében... ki tudja, mi módon jutott hozzá a Cég. A „keresztapja” találó névvel illette: Destroyer Force[2]... Értelemszerűen a kezdőbetűkből áll össze a neve... és mint láthattátok is, az atomhoz hasonló a pusztító ereje. A pozitívuma azonban az atommal szemben az, hogy az esetében nincsen szó radioaktív „mellékhatásról”, ami sok esetben nem elhanyagolható tényező...
— Hol volt ez idáig?! — rökönyödött meg Scott. — Én ugyanis egyszer sem láttalak bombával a hónod alatt szaladgálni!
— Nem is láthattál — nevetett fel Jared —, hiszen az egész nem nagyobb, mint egy elem a karórámban. Összesen négy darab volt belőle, és azt mind fel is használtam.
— Mint egy elem?! — képedt el Scott. — Hogyan lehetett akkor ennyire pusztító ereje, még ha négy darab volt is belőle?
— Szerintem ez a whuungok technológiája lehet — kapcsolódott be a beszélgetésbe Tiara. — Ez egy különleges vegyi anyag kombinációja. Hasonló robbanószerkezet létezik a Földön is, csak nem ekkora méretben, és főleg nem ilyen mértékű pusztító erővel.
— Úgy működik, hogy két vegyi anyag van elkülönítve az elem nagyságú titán burkolatban — mondta Jared. — Amikor az időzítő a nullára ér, a két folyadékot elválasztó lemez kettétörik benne, és a vegyi anyagok elkeverednek egymással. Ez váltja ki a robbanást. — Mondata végére érve kérdően nézett a lányra.
— Igen — bólogatott Tiara —, ez tipikusan whuung technológia. Hogy miként kerülhetett a Földre, arról halvány fogalmam sincs. Mindenesetre ennek mintájára készülhetett el a földi változat. Persze nem az, amelyikről te beszéltél, Jared. Az, amit használtál nem egyszerűen csak whuung technológia, de maga a kémiai anyag is a Gorianról származik. Ez a whuungok egyik bolygója.
— Ennek a kémiai komponensnek van akkora ereje, amely ilyen csekélyke mennyiségben is félelmetes, és valóban egy kisebb atomtöltet felrobbanásával egyenértékű — értett egyet a lánnyal Jared.
— Nem csoda, hogy nem vettük észre nálad, ha ennyire pici! — állapította Scott. — Gondolom nem minden CIA-ügynököt „ajándékoznak” meg vele...
Jared incselkedő képpel nézett Scottra.
— De nem ám, kishaver! Én különleges ügynök vagyok, de még én is csak az ügy jelentősége miatt kaphattam... és így is csak négyet.
— Hát igen! Bajosan szerezne be utánpótlást a CIA, ha el találna fogyni az agyag — felelte Tiara. — Csak úgy tudom elképzelni azt, hogy hozzájuthattak, ha elkaptak egy whuung űrhajót, amely szerencsétlenül járhatott valahol a Föld légterében.
— Hogyan dugtad el ezeket a palotában, Jared, és mikor? — csodálkozott Scott.
— Az a bizonyos „többes szám”...
— A testőr slapecokkal rakattad a szoborba?!
Jared Scottra vigyorgott.
— Velük, hát! — felelte – Ki mással? Ők tudták hol találhatóak istenszobrok a palotában. Utasítottam őket, tegyék ezeket a „kavicsokat” valahogy a szobrokba. Megkérdeztem milyen isteneket ábrázoló szobrok vannak bent, és milyen távolságokra egymástól. Aztán megmondtam nekik, melyik szobornál, melyiket rejtsék el. Az elsőnek robbanó szerkezet, pont a Ré-szoborban volt, abban a teremben, ahol te tartózkodtál, Scott.
Scott sokatmondóan felhúzta a szemöldökét.
— Istenszobrok?
— Merő irónia — vágta rá Jared.
— Hát ez az! — felelte erre gúnyos, megjátszott nehezteléssel Tiara, és kényelmesen belegömbölyödött Scott ölébe.
Jared leplezetlen irigységgel nézte őket.
— Megmondanád, miért kellett a levegőbe röpítened az egész palotát? — kérdezte tőle Scott.
— Hogyhogy miért?! — rökönyödött meg látszólag az ügynök. — Tanulják meg, hogy nem baszakodhatnak az istenekkel!
— Hát most aztán megtanulták! — csóválta a fejét Scott. — Csak az a kár, hogy alkalmazni már nem tudják.
— Mi is élünk, nem? Elég sokan követik még közülük a példánkat.
— Kivéve azokat, akik a palotában tartózkodtak a robbanás pillanatában! — hívta fel az apró momentumra a férfi figyelmét Tiara.
— Ó! Nem voltak azok olyan sokan. Te tudod a legjobban, milyen kevés embert vitt magával Neferefre! — juttatta Tiara eszébe a száraz tényeket Jared.
Tiara úgy döntött, inkább nem száll felesleges vitába egy keményfejű CIA-ügynökkel. Lesz még a férfinek elég ideje a változásra otthon, a Jabik bolygóján.
Scott mindentudó elégedettséggel nézett a lányra. Kényelembe fészkelődte magát, és belefúrta a fejét Tiara vállgödrébe.
Kellemesen cseverészgettek még egy ideig, aztán a lány közölte a többiekkel, jobb lesz, ha felkészülnek lélekben, mert nemsokára elhagyják ezt a bolygót. A férfiak izgatottan várták az indulást, ám Tiarának még akadt egy kis elintézendője a Földön.
Arra a döntésre jutott, hogy az emberiségnek jobb lesz, ha a csillagromboló eltűnik a bolygóról... Rövid időre magukra hagyva a férfiakat, a féregjárat segítségével tett egy térbeli utazást a Jabik földi nagytanácsához, egyeztetve velük elhatározását. A bölcsek – némi győzködés után – egyet is értettek a lánnyal. Egyhangú döntésre jutottak: a csillagrombolónak mennie kell!
Tiara hamarosan visszaérkezett. A férfiak már izgatottan várták. Közölte velük, hogy nem a féregjáraton keresztül mennek – ennek mindkét férfi szívből örült! –, hanem viszik a csillaghajót is.
Hamarosan mindennel készen álltak a startra. Nem indultak neki azonnal, mert még itt a Földön akarták megvárni a Jabik „küldeményeit”.
Tiara a Féregjáratok Csarnokában odalépett egy reliefhez. Megnyitotta a panelt, előhívva egy közepes méretű, teleportációs teherkamrát. Pillanatok, és néhány fényvillanás múltán, a férfiak segítségével különféle tárgyakat kezdett el kirakodni belőle. Csupa olyan műszert és egyéb dolgokat, amelyek Tiara és a Jabi tanács döntése alapján nem maradhattak a Földön az utókorra...
A munka végeztével a férfiak xeroxáltak maguknak egy sört. Tiara ismét a kávét választotta. Miután az utolsó kortyot is felhajtotta kérdezni akart valamit Jaredtől. Felé fordult, ám megszólalni már nem maradt ideje.
Leesett az álla a csodálkozástól.
A szeme előtt három emberi alak kezdett materializálódni.
Teljesen elképedt. Nem értette, hogy juthattak be a rombolóba. Még a Központi Agy sem jelezte az érkezésüket, aminek – lévén, hogy leblokkolni nem lehetett – csak egyetlen, teljesen érthetetlen, elképesztő oka kellett, hogy legyen: nem érzékelte őket!
Mire ez átfutott Tiara fején, a három test már teljes terjedelmében materializálódott is előtte. A lány szeme kerekre tágult a megrökönyödéstől. A katonák – mert minden kétséget kizáróan azok voltak – sugárkezelt xeolitpáncélt viseltek.
Xeolitpáncélt?! Ez őrület! ¾ képedt el a lány.
Tiara hamarosan rájött, ennek a valószínűsége csak úgy lehetséges, ha a saját faja elitkommandósai az illetők, vagy ha a földi kormányzattal a Jabik felvették már a kapcsolatot, hiszen ez a technológia tőlük ered. Ez pedig egyenesen vezetett egy másik következtetéshez: a katonák a Föld távoli jövőjéből érkeztek!
— Egészen pontosan 3994-ből — válaszolt a nő gondolataira érzékien búgó, mély hangján a középen álló magas férfi.
Tiara belesápadva a látványba nyelt egy nagyot. Ilyen gyönyörű embert, se nőben, se férfiben még életében nem látott. E mellett az ember mellett, még a rendkívüli adottságokkal rendelkező néhai Zaid is csúf varangyos békának tetszett.
A férfi hátravettette válláról varkocsba fogott fekete haját, és a szinte fehér, átható halványkék tekintetét mélyen belemélyesztette Tiara ámuló szemeibe.
— Te küldted a figyelmeztetést, igaz? — kérdezte a lány.
— Én voltam, Tiara.
— Ismersz engem?!
— Láthatatlanul ugyan, de ott voltam már a születésednél is.
— Az időben utaztok, ugye?
A férfi ekkor kedvesen a lányra mosolygott.
— A nevem Don Bard — hajolt meg igazi úriemberként Tiara, majd Scott és Jared felé. — Intruderek vagyunk. A 3994-es Egyesült Földi kormányzat szupertitkos projektjének dolgozunk, amely a milleneum[3] nevet viseli... nem összekeverendő a „millennium” szóval! Az élén egy nagy tudású misztikus személy áll, az Infinitum. A 6752-es esztendő Infinitumja visszaküldte legfőbb bizalmasát 2940-be; ő alapította meg a milleneum-ot. Mi e létesítmény Intervenciós Elitkülönítményének tagjai vagyunk. Én az alfa IEC-alakulat ezredese vagyok. Ők a csapatom tagjai — fordult a társai felé Bard —, T.J. Show és Frank Santie hadnagyok.
T.J.? — bazsalygott magában Tiara. Már mindent értett. Eszébe jutottak a házában történtek, a szótöredékek, melyeket a láthatatlanul ott tartózkodó intruderek váltottak egymás közt, s amelyeket ő mentálisan érzékelt.
Miközben a kölcsönös tiszteletköröket futották, Tiara mentális kérdéssel fordult T.J.-hez. A nő elég flegmának látszott ugyan, ám ez a legcsekélyebb mértékben sem tévesztette meg Tiarát.
Mit takar a T.J. rövidítés? — kérdezte.
Elárulom... ha megígéred, hogy utána rögtön elfelejted!
A két nő az üzeneteit kizárólag egymásnak intézte. Izolált gondolataikat a többiek nem hallhatták.
Megígérem! — kuncogott a nőn Tiara.
Tia-Jane... nem röhögni! — jött a válasz.
Nincs is miért! Szerintem nagyon szép a neved! — gondolta őszintén Tiara, és komoly arccal nézett a szőke nőre.
Örülök, hogy tetszik, de a legcsekélyebb mértékben sem illik egy harcedzett, kemény katonához!
Ebben volt valami, amivel Tiara is egyet értett. Aztán kíváncsian Bardhoz fordult.
— Ki támadt rá a csillagrombolóra a Siwánál, ezredes?
Don Bard futólag, ám annál beszédesebben pillantott Scottra. Ismét a lányra nézve mindössze csak egy szót mondott:
— Truman.
A nevet meghallva Scott ugrott egy hatalmasat meglepetésében.
— Az a... — harapott el egy cifra káromkodást. — Meg kellett volna ölnünk azt a rohadt patkányt! Ha ti nem vagytok, ott hagyhattuk volna a fogunkat miatta!
— Ezért is avatkoztunk közbe — felelte erre Bard. — A milleneum mindenről tud, így tudomása volt Truman szándékáról is.
— De hát mit akarhatott tőlünk?! — kérdezte Tiara. — Azt gondolta talán, hogy neki egyedül sikerülni fog az, ami a társainak sem sikerült?!
— Nem valószínű — szólalt meg az eddig csendben álldogáló, fiatal katonanő. — Inkább a te Zaidodéhoz hasonló szándékai lehettek.
— Ennek teljesen elment az esze! — képedt el Tiara, értelemszerűen nem T.J.-re célozva...
— Elment?! — fortyant fel Scott. — Ami nem létezett soha sem, az nem is mehetett el!!! A szánalmas kis farok... Istenség akart lenni!... Zaidnak legalább egy kevés sütnivalója is volt hozzá!
— Az tény, hogy Truman egy nagyképű, ostoba állat volt — értett egyet Scottal Jared is —, de mégis... miként gondolhatta azt, hogy nem fogjuk védeni magunkat?!
Santie felröhögött, és ujját a homlokához érintve mutatta, Trumannél nem volt minden rendben.
— Tudta, hogy nem hoztok magatokkal semmilyen fegyvert Óegyiptomba ¾ mondta. ¾ Azt gondolta azzal a kis agyával, hogy egyáltalán nincsenek fegyvereitek.
Tiara felvetett egy fontos momentumot:
— De azt is tudnia kellett... hisz’ kihallgattak minket a Siwában... hogy az engem üldöző Hórusz-testőröket elpusztította a Központi Agy, amikor behatoltak a rombolóba... Ergo: a romboló maga is egy fegyver!
¾ Én mondtam, hogy nem volt rendben valami az agyában! ¾ felelte erre gúnyosan Santie.
— Ki tudja, mi járhatott a zavaros fejében... — vette át a szót az ezredes. — Talán ő akkor még nem volt ott a szobában, amikor erről beszéltetek. Amikor én „bekukkantottam” hozzájuk, Truman még valóban nem volt ott. De az is lehet, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy azért végzett a testőrökkel a romboló, mert bentről indítottak támadást... Én a magam részéről úgy vélem... minden ostobasága ellenére... Truman nagyon is tisztában lehetett vele, hogy nem tud kárt tenni a C4-gyel a piramisban. Mindössze csak elő akart csalogatni benneteket. Ne feledjétek... tudta, hogy nincsenek nálatok fegyverek! Nyilván úgy vélte, odakint elbánhat Jareddel és Scottal. De legalábbis... mint előtte a főnökei... tovább zsarolhat téged, Tiara az életükkel, így rákényszerítve, hogy beengedd őt a piramisba, és átalakítsd. Hiszen neki... Zaiddal ellentétben... az átalakítás lehetőségéről is konkrét tudomása volt!
— Ez a szánalmas féreg, még a saját fajtáját is ki akarta játszani! Pedig istenítette rendesen a főpapját — csóválta a fejét hitetlenkedve Scott.
— A terv már elég régen megszületett a fejében: még a Szaharában, a Siwa felé vezető úton... Aztán Jared közbeavatkozása és a szökésetek a druidák fogságából kapóra jött neki.
Scott felkapta az ezredesre a tekintetét. Az egyiptológusra nézve a férfi bólogatni kezdett.
— Igen — felelte. — Akárcsak te, barátom, ő is ott lapult akkor egy bucka mögött annál a sivatagi rituálénál, amit Tiara és Farid rendezett.
— Az ezredes pedig mindent szépen kiolvasott a fejéből — vette át a szót T.J.
Bard gúnyosan vigyorgott:
— Az volt csak a nehéz feladat! Ekkora kuszaságot és homályt, még egy koponyában sem láttam... pedig volt alkalmam megnézni néhányat belülről is...
— Na ja... Még a pszimentál-szonda is csődöt mondott nála, akkora sötétség uralkodott az agyában.
— Pszimentál-szonda?! — kapta fel Santie mondatára a fejét egyszerre Tiara és Scott. Jelentőségteljesen egymásra néztek.
Bard nekitámaszkodott egy reliefekkel borított falnak, majd így szólt:
— A házadban érzékeltél minket, vetted az agyhullámainkat. Akkor hallhattad ezt a szót, amit gondolom megtárgyalhattál Scottal... Mi akkor már nem voltunk ott T.J.-vel. Ez a szerkezet sok mindenre képes. Többek közt arra, hogy töröljünk dolgokat valaki fejéből. Az elmebetegekre és a primitív agyműködésű emberekre, a fejükben alig-alig, s azt is csak zavarosan zajló agyműködés miatt hatástalan... Mint ahogy rendkívül fejlett, magas szintű agyi kapacitással rendelkező személyekre is!
Tiara értette a célzást. Köszönetképp rámosolygott az ezredesre.
— Vajon miért érzem úgy, hogy ti még ezt a Zaidot is megfigyelés alatt tartottátok — vetette fel Jared. Santie adta meg neki a választ:
— Talán azért, mert valóban megfigyelés alatt tartottuk!
Jared az elit kommandós pajkosan vigyorgó képébe nézett.
— Igen... ezt mindjárt gondoltam... amilyen alaposak vagytok...
Bard végigsimított szorosra fogott fényes haján, és feszesebbre húzta a copfját összefogó, sugárkezelt fekete gumit.
— Tudni akartam róla mindent — felelte —, mintegy tökéletes képet alkotva a jelleméről... Tudtuk, hogy ő a „hunyó”, de konkrétan is meg akartam győződni a személyisége legkisebb árnyaltságáról is. Santie kapta meg az ügyet; T.J. akkor éppen Truman sarkában lihegett.
Frank Santie kihívóan a lányra mosolygott:
— Láttalak is téged a parkban, Tiara. Gondolom éppen Zaidot vártad titkos légyottra.
A lány meglepetten pillantott a férfire.
— Valóban... Legtöbbször ott találkoztunk. Nem érzékeltelek... talán a bennem dúló szerelem tehetett róla...
— Hát igen — vigyorgott kajánul a latinos külsejű katona. — Elég réveteg pillantásokat meregettél magad elé...
Tiara lehajtotta a fejét. Enyhén elpirult. Mostanra kifejezetten szégyellte magát az érzés miatt, amit egykor a Hórusz-testőr iránt érzett.
— Mivel mindenütt a nyomunkban voltatok... ha jól sejtem... ti az itteni események alatt is itt tartózkodtatok. Miért nem avatkoztatok közbe akkor is, amikor a főpap fogságába estünk? És miért nem segítettetek Zaiddal szemben, hiszen most is veszélyben volt az életünk? — kérdezte kissé neheztelő hangon Scott.
— Mint mondtam, ismerjük, s uraljuk a múltat és a jövőt. Nem volt szükséges a beavatkozás, mint Truman esetében, ahol a figyelmeztetésünk nélkül valóban meghalhattatok volna! Ügyesen elboldogultatok nélkülünk is... — felelte elismerően az ezredes.
— Ti vagytok tehát az idő urai, akik ügyelnek az események helyes kimenetelére — vonta le konklúziót Tiara.
Bard rámosolygott.
Ettől aztán Tiara lába egészen enyhén megremegett.
— Képzeld... micsoda következményei lehetnének annak, ha mondjuk valaki megölné Hitler anyját még Adolfika születése előtt!
— Nem gyilkolhatná végig kedvére a fél világot — vágta rá Scott.
— Viszont megváltozna a történelem! Olyan események láncolatát válthatná ki, amely még több ember halálához vezethetne, ráadásul akkora mértékű időrengést okozhatna, hogy elpusztulhatna tőle akár az egész bolygó is! — dobta vissza a labdát Bard.
— Hmm... értem — törődött bele az egyiptológus. — Tehát nem ölhetem meg Hitlert.
— Nem bizony!
— És nekünk, miért kellett életben maradni? — tette fel gyanakvóan a kérdést az örök óvatos CIA-ügynök.
Bard és a csapata elismerően nézett végig rajta. Végül az ezredes volt az, aki megadta neki a választ:
— Mert ti fogjátok elvinni a Földről a Kristálypiramist!
— Nem maradhat itt, mint ahogyan semmilyen eszközötök sem! Annak beláthatatlan következményei lehetnének! — magyarázta T.J.
Ezzel Tiara is tökéletesen egyetértett.
— És most? Visszamentek 3994-be?... — kérdezte.
Bard bólintott.
— ...de gondolom, megvárjátok, míg elhagyjuk a bolygót — fejezte be mondatát a lány.
Az intruder elismeréssel adózva a lány kifinomult intelligenciájának, kedvesen rámosolygott, amitől a nő ismét elgyengülni érezte a lábait.
A kölcsönös jókívánságok után az időkommandósok hamarosan távoztak is. Tisztes távolságba húzódva a piramistól, várták a felszállását.
Tiara a központi vezérlőbe vezette a férfiakat, és átláthatóvá tette a kristályfalat.
— Ideje indulnunk, fiúk — sóhajtott egy nagyot összeszoruló szívvel, s a férfiak réveteg arcára pillantott. Ők szintén – közeledvén az induláshoz – melankóliával, szórakozottan bámultak kifelé a piramisból.
Scott a keserédes emlékeivel viaskodó lány mögé lépett. Andalogva ölelte át, karjaiban ringatva, mint egy gyermeket. Egyszerre volt kirobbanóan boldog, és fájdalmasan szomorú.
Háttal Tiarának és Scottnak, Jared is némán állt. Nem voltak szavak arra, amit érzett. A Földhöz kötötte minden. Itt született, itt tette meg első, bizonytalan lépéseit, ide kötötte millió és milliónyi emlék, jók és rosszak egyaránt. Itt lett belőle az, akivé lett, nem akármilyen posztot töltve be az emberiség tagjai között.
Visszagondolt egész eddigi, mozgalmas életére, felkészítve lelkét az újabbnál újabb kihívásokra. Rengeteg veszélyes kalandot hagyva maga mögött, készen állt az újabbakra. Kalandokra, melyeket ember még át nem élhetett az írott történelem során, s mely a nosztalgikus szomorúságát is némileg háttérbe szorította.
Rövid előkészületek után készen álltak az indulásra.
A Központi Agy működésbe lépett. A Kristálypiramis megremegett, és emelkedni kezdett a föld alól. A monumentális méretű csillagromboló lebegni kezdett a föld felett, majd méretét meghazudtolva, az emberi szem által követhetetlen gyorsasággal kilőtt a végtelen űrbe.
Mindhárman melankolikusan álltak. Letaglózva néztek kifelé, örökre búcsúzva ettől az ellentmondásos, és lenyűgözően csodálatos bolygótól, amely a korai korszakot tekintve olyan dús és buja volt, amilyennek a huszonegyedik századi emberek szeme már nem láthatta.
Innen a magasból, lenyűgöző látványt nyújtott a Föld. Ahogy távolodtak, úgy vált egyre kisebbé, mígnem gyermeki labdaméretűvé „zsugorodott össze”, furcsa, szorító érzést hagyva a szemlélődőkben. Nosztalgiával, kavargó érzésekkel tekintettek le rá, a sarkoknál lapított grandiózus gömbre, mindhármuk szülőbolygójára.
A csillagromboló egy óra elteltével elhagyta a naprendszert.
Scott úgy érezte csinálnia kell valamit. Nem akart a távozáson gondolkodni, mert amilyen izgalommal töltötte el a lehetőség, hogy megpillanthatja Tiara otthonát, olyan keserűséggel hagyta el a sajátját. Tiara mögé osont, és szerelmesen belecsókolt a nyakába.
¾ Kérsz még egy kávét? - kérdezte kedvesen.
¾ Kösz, ma már eleget ittam! Még egy korty, és teret váltok!
Scott tanácstalanul toporgott egy ideig, majd a xeroxátorhoz lépett. A következő pillanatban már a vezérlőpultnál ülve szürcsölte az illatos, forró italt.
A csillagromboló töretlenül száguldott előre.
A lány is a vezérlőpulthoz sétált, és ellenőrzött néhány rendszert. A Központi Agy ekkor közölte velük, hogy elérték a galaxis közelében lévő feketelyukat, amelyen keresztül három másodperc múlva belépnek a transztérbe.
A csillagromboló irányba állt.
Az iszonyú tömegen áthatolva hosszú időre búcsút intett az emberiségnek.