15.

 

Élvezem békéjét a mennyei tájnak,

Azon a vidéken, a Béke Földjén.”[1]

 

„Emlékezetem legyen tévedhetetlen s mindenre kiterjedő!

Bőségben éljem életem!

Ellenségeim keze ne érjen el soha!

Adjátok meg nekem, ó istenek,

A lélek békéjét, s a szív örömét!”[2]

 

A

 könyv zúgva hasította át a szobát, hogy aztán egy asztali lámpát lesodorva helyéről, a könyvtár puha szőnyeggel borított padlóján landoljon.

Dr. Adam Holbrook kétségbeesetten temette fejét a kezébe, hogy aztán válogatott káromkodások közepette pattanjon fel a kényelmes olvasófotelből, és kezdjen járkálni fel-alá a helyiségben.

Hosszú ideje már annak, hogy keresni kezdte nyomtalanul eltűnt öccsét, átkozva magát, és azt a pillanatot, amikor összehozta őt Mrs. Forresttel.

Eleinte nem nyugtalankodott. Scott nemegyszer eltűnt hosszabb-rövidebb időre, de aztán mindig életjelet adott magáról. A mostani elmaradása viszont, még az ő eltűnési idejének rekordját is megdöntötte. És Adam Holbrook – jól ismerve öccsét – tudta, ez csakis valamilyen bajt jelenthet...

Az asztalon halomban álltak a lexikonok, tudományos szakkönyvek, folyóiratok, és különféle írásmunkák. Többszöri átolvasás után sem talált bennük azonban semmi használhatót.

Kirobogott a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét. A szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek a fáradtságtól. Sorra nyitogatta a szekrényeket, a kávét azonban sehol nem találta.

— Hol a francban tartod a kávédat, öcskös? — morogta a fogai között, és tovább kutatta testvére konyhabútorát.

— Megvagy! — kiáltott fel diadalmasan, amikor a mosogató fölötti szekrényben rálelt végre a keresett, vákuumosan záródó dobozra. Öröme azonban nem tartott sokáig. Félrehúzta a száját, amikor meglátta, hogy őröletlen, brazil kávészemek vannak benne. Scott az erős presszókávét szerette, Adam viszont a gyenge és ízetlen, vizes amerikait.

— Mindegy, ez is jó lesz. Legalább felébredek — sóhajtotta megadóan, és levette a polcról a kávédarálót is.

Pár perc múlva a könyvtárban ülve, fintorogva szürcsölgette az erős illatú és zamatú italt, s a megmagyarázhatatlan rejtélyen töprengett.

Amikor Scott eltűnt, és a rendőrség sem jutott semmire a felkutatásában, Adam úgy döntött, maga veszi kézbe az ügyet. Azon az úton szándékozott elindulni, amelyiken Scott is tette. Emlékezett még a testvére lelkesedésére, amikor megmutatta neki gróf Meggyessy Félix levelét. Ez az iromány azonban most egyszerre szőrén-szálán eltűnt. Ám nem is ez volt annyira rejtélyes az egészben, hiszen erre nézve többféle magyarázatot is lehetségesnek tartott...

            Azt azonban már semmivel sem tudta megmagyarázni magának, hogyan változhattak meg a leírt adatok a lexikonban is a grófról!

            Pedig nem hülyült meg! Biztosan emlékezett arra, amit a saját szemével olvasott. Scott pár évvel ezelőtt az orra alá nyomta a vaskos könyvet, mely szerint a gróf 1861-ben halt meg vérmérgezésben, közel a Siwa oázishoz, egy hatalmas homokvihart követően.

Erre most – ugyanezen lexikon szerint! – Meggyessy Félix halála közel negyven évvel később következett be, és nem 1861-ben! A Szaharában megfordult ugyan, s át is élt egy tomboló homokvihart, de nem írt akkor semmilyen levelet sem, az észak-európai orvos barátjának, s főleg nem halt meg! Pedig ő fedezte fel a Kristálypiramist, ami az eredeti verzió szerint a vesztét okozta, s ami alapján Scott – teljesen becsavarodva – megszállott kutatásba kezdett.

Amitől aztán Adam Holbrook kis híján őrjöngeni kezdett végül is az volt, hogy Scott kollégái értetlenül álltak azon tény fölött, hogy Scott a Kristálypiramis keresése közben tűnt el, aminek a felkutatására az egész életét feltette. A munkatársai furcsa, lapos pillantásokkal közölték vele, Scott soha életében nem keresett semmiféle Kristálypiramist, és nem értik, miről beszél. És ezt azok pont azok az alakok vágták a szemébe gúnyosan mosolyogva közben, akik annak idején a legjobban élcelődtek Scott mániáján!

            Adamnek volt néhány tudományos szaklapja. Még azokból az időkből származtak, amikor testvére a világsajtó céltáblája lett. Ám döbbenten látta: a gúnyos kritikák eltűntek az újságokból! Ezeket a lapokat direkt azért tartotta meg, hogy majd az arcába vághassa azoknak, akik írták, amikor testvére megleli végre a titokzatos piramist. A lapok tartalma azonban egyszerre megváltozott, a kritikák nyomtalanul eltűntek belőle...

            Adam Holbrook bement Scott hálószobájába, és az éjjeliszekrényke mellett leült az ágy szélére. Telefonálni kezdett. Amikor a vonal végén bejelentkeztek, a telefonhoz kérte Steven Caint, azt a rendőrnyomozót, aki a testvére ügyében vezette a vizsgálatot.

            Pár perc múltán keserű képpel tette le a kagylót.

            Scottról még mindig nem tudtak semmit.

            A nyomozó azt ismételte el újra, amit már úgyis tudott: a Siwából Mrs. Forresttel együtt reggelre virradóan tűntek el – ezt még az egyiptomi kollégáktól tudták meg. Adam felhívta ugyanis Steven Cain figyelmét Salemre, a Kairói nyomozóra. Róla Scott-tól szerzett tudomást, amikor testvére, Tiara elrablása után telefonon felhívta őt Egyiptomból.

            Lemondó sóhajjal állt fel az ágyról, és elkezdett összeszedelőzködni.

            Saját lakásába érve céltalanul járkált egy ideig, majd a teljes kimerültség szélén állva, fáradtan végigzuhant bevetetlen ágyán.

 

*          *          *

 

            Elkeseredetten rótta a sivatag homokját. Melege volt és zihálva vette a levegőt. Éles fényvillanást látott a szeme sarkából. Meglepetten kapta arra a fejét. Hatalmas, szikrázó csoda tornyosult előtte. Oldalán rés támadt, és Adam Holbrook a testvérét látta a nyílásban felbukkanni.

Scott a kezeit nyújtogatta, és kétségbeesetten kiáltozott felé. Ilyen közelről még a normális emberi beszédet is hallania kellett volna, nemhogy Scott kétségbeesett kiáltozását. Érthetetlen módon azonban mégsem hallott belőle semmit.

Adam rohanni kezdett a testvéréhez, ám ahogy közeledett a Kristálypiramis felé, az úgy került egyre távolabb tőle. A szikrázó piramis oldalán támadt nyílás kezdett egyre jobban összeszűkülni. Scott teljes erejéből küzdött, hogy kitörhessen, ám a piramis – mint valami hatalmas állat – falni kezdte őt, mígnem egy utolsó, fájdalmas sikoltással el nem tűnt a csillogó szörnyeteg gyomrában.

Adam elvágódott a süppedős homokban, ahogy a testvére felé kapott. Állati üvöltés hagyta el a torkát, és rémülten pattant fel a talajról, hogy megkísérelje a lehetetlent...

...Dr. Holbrook zihálva ült fel az ágyán. Testét vastagon verte a verejték a szörnyű rémálomtól. Kitámolygott a fürdőszobába, és beállt a zuhany alá. Sokáig folyatta magára a hűsítő vizet, mire sikerült teljesen magához térnie.

Amióta Scott eltűnt ez így ment minden alkalommal, valahányszor csak alvásra hajtotta fejét. Egyik rémálmot váltotta fel a másik.

Pár perc múlva – némileg kijózanodva a rémületből, de még mindig kábán a kialvatlanságtól – visszatámolygott a hálószobájába. Áthúzta a verejtéktől nyirkos ágyat, és újból lefeküdt.

            Gondolatait megkísérelte kellemes, szép emlékek felé fordítani, hátha ez segíti álmait kellemesebb mederbe terelni, és végre kipihenheti magát.

            Hirtelen elhatározással kinyitotta az éjjeliszekrénye fiókját, és elővett belőle két szem erős altatót.

            Majd megmutatom, hogy azért sem fogok álmodni! — gondolta, és bekapta a gyógyszert. Az orvosságot a rémálmokkal küszködő betegeinek szokta tüneti kezelésként felírni, kiegészítőként addig, amíg eredményre nem jutnak a speciális terápiával.

            Tíz perc múlva nyugodt, mély álomba szenderült.

 

*          *          *

 

            — Adam! Hallasz engem, Adam? Scott vagyok.

            Adam azt hitte rosszul hall. Kikerekedett szemekkel pördült meg. Scottot látta maga előtt... de az egész olyan különös volt. Úgy tetszett, mintha egy jövőt idéző, életszagú hologram jelent volna meg előtte. Hátborzongatóan valóságosnak tűnt. Annyira, hogyha nem csak részletében látta volna maga előtt, sosem jutott volna eszébe, hogy ez egy hologram.

Nem sok ideje maradt rá, hogy e képtelenségen törje a fejét. Ha ez megdöbbentette, akkor a következő látvány egyenesen letaglózta.

            Scott mögött különös figurák suhantak el. A háttérben látható hatalmas panorámaablak túloldalán furcsa, szárnyak nélküli járművek röpködtek. Scott háta mögött ekkor egy pillanatra megállt egy elképesztő szerzet. A fejét és az egész testét, legjobban talán a szkafanderhez hasonlítható valami borította, amely folyadékkal – vízzel? – volt tele. A lény, szemmel láthatóan kopoltyúkon keresztül lélegzett.

A legkülönösebb mégis az volt az egészben, hogy a fura lény teljesen emberszabású volt, csak éppen az orra hiányzott. Annak a helyét is kopoltyúnak tetsző lemezkék borították. A szemei minden irányban mozogtak, és majdnem fehérek voltak. Adam nem látta ugyan a ruházattól a kezeit, de meg mert volna esküdni rá, hogy úszóhártyák feszülnek az ujjai között – már ha vannak egyáltalán ujjai... Mindezek ellenére is, összességében elég mókás, aranyos, szinte már bájos látványt nyújtott, és rendkívül szelídnek tűnt.

— Mi... mi... miféle szerzet ez mögötted?! — kérdezte levegő után kapkodva Adam. Úgy érezte menten elájul, amikor a következő pillanatban egy óriási – legalább három méteres – vaskos, sáskaszerű lény húzott el a háttérben.

Scott hátrapillantva meglátta a kopoltyús alakot. Visszafordult, és vigyorogva felelte:

— Ő? Ő egy aquatrioni. Az Aquatrion egy óceánbolygó, innen két naprendszerrel arrébb, a Lyberius-rendszerben.

— Egy aqua... Lyberius-rendszer...?! Hát hol az ördögben vagy te, és mi ez az egész?!

Mielőtt Scott válaszolhatott volna Tiara Forrest tűnt fel a férfi mögött, megszólalni azonban már nem maradt ideje. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját megugrott, ahogy egy játékos kedvű, hatalmas termetű, csupa izom férfi nagyot sózott a fenekére.

Úristen! Ez a férfi is biztos földönkívüli lehet! Legalább két méter magas! — képedt el Adam, majd Scottot és Tiarát méregetve gyorsan pontosított magában: Nem, ez annál is több!

Scott elkapta a kis híján elvágódó lány karját, és mindketten röhögve fordultak hátra. A tréfamester mellett álló gyönyörű, világosszürke szemű szépség hátulról felugrott az óriásra, és előrebukva beleharapott gyöngysor fogaival a férfi orrába.

Pár percig semmit nem lehetett hallani a háttérzajokból a kirobbanó, tomboló jókedv miatt, míg aztán Mrs. Forrest mosolyogva véget nem vetett a vidám kacajnak:

— Hűtsd le magad, Jared, mert Néirá még fel találja falni az orrodat! — Aztán belekarolva Scottba, ő is Adam felé fordult. — Helló, doktor Holbrook! Scott most itt van az Asturionon. Ez az öt lakott bolygót magába foglaló Dewrah-galaxis negyedik bolygója a Maldor-rendszerben. Ha jobbra néz... és ha enyhül némileg a légi forgalom... a xeolitüvegen túl megláthatja az Asturion három lakott holdja közül az egyiket, a Datwuint is.

Adam Holbrook kikerekedett szemekkel nézett a mutatott irányba. Az elhaladó, tömött sorokba rendeződött repülő szerkezetek között valóban fel is fedezett egy pompázatos látványt nyújtó égitestet, amely alig volt nagyobb a Föld holdjánál. Igazán lenyűgöző látványt nyújtott. Nem is értette, hogy nem vette észre előbb.

— Adam!... Adam? — szólt hozzá Scott, és az orvos még mindig némán tátogva, egyik döbbenetből a másikba esve kapta tekintetét a testvérére. Tiara ekkor oldalra lépett, és eltűnt Adam látóteréből. — Szeretnél itt élni velünk?

Dr. Holbrook sebesen bólogatni kezdett, mert hang még mindig nem jött ki a torkán, és nem szerette volna, ha némaságát nemleges válasznak tekintenék.

Ekkor Mrs. Forrest arca jelent meg újra a férfi előtt. Széles mosollyal ajkain fordult Adamhez:

— Rendben, dr. Holbrook! Akkor most egy kis együttműködésre volna szükségem. Teleportálok önnek egy kis kapszulát. Tépjen ki a fejbőréből egy pár hajszálat, és tegye bele. Ne féljen, ahogy kézbe veszi, kinyílik magától. Minderre két perce lesz, aztán a kapszula már jön is vissza magától. Üresen vagy tele, ez öntől függ, és a gyorsaságától. Két perc azonban több, mint elég erre! Megértette?

Adam gépiesen bólogatott, bár valójában nem sokat értett az egészből. Az öngyújtó méretű tárgy pillanatokon belül materializálódott előtte a takarón. Amint Adam a kezébe vette, valóban magától kinyílt.

A férfi engedelmesen a fejéhez nyúlt. Kihúzott a fejbőréből néhány hajszálat. Összetekergette őket, és az apró kis kapszulába tette, majd visszahelyezte a takarójára, ahonnan előzőleg felvette.

— Rendben — felelte Tiara. A kis kapszula rövidesen, olyan hirtelen, és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, mint ahogyan megjelent.

Adam Holbrook elképedve látta, ahogy másodpercek múltán Mrs. Forrest feltartja maga előtt, mintegy mutatván, hogy megérkezett.

Ekkor a nő rövid időre ismét eltűnt Adam látóteréből, hogy aztán sietve megjelenjen újra, egy üveggolyónyi méretű, kristályszerkezetű tárggyal a kezében.

— Ezt most elküldöm önnek, dr. Holbrook — felelte a lány, és a golyóbis valóban, hamarosan meg is jelent Adam takaróján. — Ebből a memokristályból megtudhat mindent a népünkről, amit csak lehet. Az ön genetikájára lett kódolva, amit az elküldött hajszálaiból merítettünk, tehát senki másnál nem fog működni! Mivel mesterséges intelligencia, akkor is megszakad a működése, ha más személyt is érzékel kritikus közelségben. Tehát nem kell megijednie, ha ez bekövetkezne, nem romlott el. Erőszakkal sem szerezhető tudás belőle. Önmegsemmisítője cseppfolyóssá olvasztja, és két másodpercet követően az is elillan, mintha soha nem is létezett volna. Szorítsa erősen a tenyerébe, és várja meg, amíg felforrósodik. Amikor már túl meleg ahhoz, hogy továbbra is kézben tartsa, tegye le maga elé az asztalra. A többi már a kristály dolga lesz...

Adam Holbrook megrendülten pislogott. Egyik ámulatból esett a másikba, igazából fel sem fogva, hogy mindez vele történik.

— Időpontot mondani sajnos nem tudok, hamarosan azonban jelentkezni fog önnél valaki... esetleg valakik... akik segítségével hozzánk utazhat. Ez vagy egy földi, az önök jövőjéből érkező intruder osztag lesz, vagy egy szintén földi, de még ébresztés előtt álló, és megmagyarázhatatlan módon, totális képességekkel rendelkező fiatal nő. Liberty Maker[3] a neve, és eszközök nélkül is képes, még az emberméretű élő, szerves anyag teleportálására is. Addig is sokat kell még tanulnia a memokristályból, dr. Holbrook, melyből minden fontos információt megtudhat. Még kérdezhet is tőle.

— Most elköszönünk tőled, testvérkém — szólalt meg Scott. Nyitott tenyerét hátrafeszítve, kinyújtott karral maga elé tartotta a kezét, mintha csak megérinteni szándékozott volna Adamet. A bátyja némán követte öccse mozdulatát. Szívébe egyszerre öröm, és szomorúság költözött. A hologramszerű kép elillant, Adam pedig hátrahanyatlott az ágyban.

 

*          *          *

 

Adam Holbrook ásított egy nagyot, és felült. Teljesen kipihentnek érezte magát. Elégedetten nyújtózkodott egyet, aztán mozdulata hirtelen megtört, és visszahanyatlott a párnáira, ahogy eszébe villant az álma.

Rugóként pattan fel újra.

Álom? Miféle álom?! — képedt el teljesen, hiszen nem álmodhatott semmit. Éppen ennek elkerülése végett vette be azt a nyavalyás altatót.

Márpedig álmodott!

Emlékezett minden egyes pillanatára.

— Teljesen elment az eszem! — könyvelte el magában. Letörten kászálódott ki az ágyából, szomorúan gondolva vissza erre az ígéretes, izgalmas álomképre, melytől rövid időre boldogság költözött a szívébe.

Lassú, megtört mozdulatokkal ballagott ki a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét. Óvatos kortyokban itta a forró italt, majd gyorsan lezuhanyozott, és visszatért a hálóba, hogy bevesse a rendetlenül hagyott ágyat.

Elővette az ágytakarót, és lerakta az ágy lábához, majd felrázta a párnáit, és a takaróját. A tompa zörejre meglepetten kapta fel a fejét.

Mintha valamit lerázott volna a takaróval a földre. Tisztán hallotta a tárgy tompa puffanását a puha szőnyegen. Megkerülte az ágyat, és lehajolva keresgélni kezdett a földön. Már éppen készült volna feladni azzal, hogy nyilvánvalóan képzelődött az előbb, amikor az ágy lábrésze alatt megcsillant valami. Az előbb háttal volt neki, és a tetejében a tárgy, még az ágy lábának is a takarásában volt, ezért nem vehette észre azonnal.

Érte nyúlt és felvette.

Egy üveggolyó volt... azaz... kristálygolyó. Belső vésetekkel borított csiszolt testén megtörve, szikrázva hatolt át a nap fénye, ragyogó, színjátszó pompába öltöztetve hálószobáját.

— Ez... ez... Ez nem lehet... Ez nem lehet igaz! — képedt el teljesen Adam. Újra elméjébe villantak az álmában látott képsorok. — Mégsem őrültem meg!

Szédületes tempóval rohant ki a nappalijába, és izgatottan levágódott a kanapéra. Úgy szorította markában a kristálygolyót, hogy teljesen belefehéredtek az ujjai.

Amikor annyira átforrósodott, hogy már égette a bőrét, lerakta maga elé a dohányzóasztalkára.

A gömb felemelkedett a levegőbe, és Adam körül átalakult a szoba.

Egy csodálatos függővárosban találta magát, mely magasan a föld felett lebegett. Meg mert volna esküdni rá, ez ugyanaz a város, ahonnan nemrégiben Scott bejelentkezett. Alatta iszonyatos mélység terült el, Adam azonban nem nyugtalankodott. Tudta, ez nem a valóság. Biztonságban van, nem zuhanhat le.

Kinyújtotta a kezét maga elé, oda, ahová a gömböcskét látta felszökkenni. Amint az ujjai érintették, és megmarkolták a láthatatlanná lett kristálygolyót, Adam újra a nappalijában találta magát.

— Már tudom, hogyan működsz! — sóhajtotta elégedetten. Zsebre rakta a kristályt, hogy izgatottan a bárszekrényhez szaladva keverjen magának egy italt.

A pohárral a kezében, boldogan ült vissza a kanapéra. Széles mosollyal vette a kezébe ismét a gömböcskét, és erősen szorítani kezdte.

Míg arra várt, hogy a kristályszerkezet ismét átmelegedjen, elégedetten gondolt a ráváró rengeteg élményre, a csodálatosnál is csodálatosabb kalandra. Lélekben már a fantasztikus utazásra felkészülve, rakta le maga elé ismét, az időközben felforrósodott kristályt, hogy újra beléphessen Alice csodaországába.



[1] Egyiptomi Halottaskönyv: CX.

[2] Egyiptomi Halottaskönyv: CX.

[3] Liberty Maker, az író Ébredés című izgalmas, kalandos regényének a főszereplője (szerk.)