|
Az árny, hol a nyivajk-faj él,
Mind nyirkos,
tintasötét, s
Lágy, lassú csengőszó zenél,
Akár ha iszapba
lépsz.
Iszapba lép, ki oly merész,
S ajtójukon kopog,
Míg lenn bűzhödten zúg a víz,
S pár vízköpő vigyorog.
A
folyó mentén, hol a part rohad,
Sok fűz sír és lekonyul,
Sötétlő
kormosvarju-had
Felkárog álmaiból.
A Habtörő-hegyeken túl
fárasztó, hosszu út,
Penészes völgyön át, hol a fák szürkék,
szomorúk,
Sötétlő tószegélynél, hol nincs sem ár, se szél,
Se
nap, se hold, a nyivajk-faj ott rejtőzködve él.
A pince, hol a
nyivajk-faj ül,
Mind mély, nyirkos, hideg,
Ott egy szál bágyadt
gyertya körül
Számlálják kincseiket.
Falaik vizesek, a
mennyezet ott
Csöpög, s a padlaton
Lábuk lágyan
leng-ráng-bugyog,
Ajtóhoz úgy oson.
Sunyin kilesnek; résen
át
Csúsztatják ujjukat,
S mire készen vannak, vár a zsák,
Ott őrzik csontjaidat.
A Habtörő-hegyek-elvén magányos,
hosszu táv,
A pókok árnyain s a Vatrangy-mocsáron át,
S bitófák
erdején át, melyek tövébe’ gyom él,
Mégy, hogy megleld a
nyivajk-fajt — s nyivajk-eleség legyél.
|