Howard Phillips Lovecraft
Ulthar macskái

Azt mondják, hogy a Skai folyón túl fekvõ Ultharban senki sem ölhet meg macskát. Elnézem õket amint dorombolva ülnek a tûz elõtt: egész hihetõnek tûnik ez a tilalom. A macska ugyanis titokzatos teremtmény, s közelebb áll azokhoz a különös dolgokhoz, melyek az ember elõtt örökre rejtve maradnak. Az antik Aigyptos lelke él benne; Meroé és Ophir rég elfeledett városaiból származó mesék õrzõje. Rokonságban áll a dzsungel uraival, örököse Afrika õsrégi, baljóslatú titkainak. A Sphinx unokatestvére, érti nyelvét, mégis sokkal õsibb nála és emlékszik arra is, amit az már rég elfeledett.
    Élt Ultharban — még mielõtt a polgárok megtiltották volna a macskák elpusztítását — egy öreg paraszt a feleségével. Gyönyörûségüket lelték abban, hogy csapdába csalták és lemészárolták szomszédaik macskáit. Hogy miért tették mindez, nem tudom; talán gyûlölték éjszakánként fölhangzó nyávogásukat és azt, ahogy lopva sonnak a kertben és udvarokon át a sötétség homályában. Akármi volt is az ok, az öregember és az asszony örömmel fogott el és ölt meg minden macskát, ha közel merészkedett kunyhójukhoz; a néha sötétedés után hallható hangokból pedig a falusiak kitalálhatták, hogy nem gyöngéd módon történt az elpusztítás. Persze nemigen beszéltek errõl az öreg párral: arckifejezésük nem ígért semmi jót, és kunyhójuk is félelmetes volt, mélyen elrejtve egy elhagyatott kert hatalmas tölgyfái alatt. Az igazat megvallva, a macskák gazdái gyûlölték ugyan a furcsa párt, viszont sokkal jobban féltek tõlük, s ahelyett, hogy lehordták volna õket brutális tettükért, csupán arra ügyeltek, nehogy dédelgetett kedvenceik a sötét fák alatt álló magányos kunyhó felé kószáljanak. Az elõvigyázatosság ellenére is óhatatlanul eltûnt néha egy-egy macska, sötétedés után újra hallatszottak a hangok, s a gazda csak tehetetlenül kesereghetett vagy azzal vigasztalhatta magát, hogy hálát adottt az égnek, amiért nem valamelyik gyerekét veszítette el. Ultharban ugyanis egyszerû emberek éltek, és nem tudták azt, honnan származtak az elsõ macskák.
    Egy szép napon egy karaván tûnt föl a falu macskaköves utcáin, valami délrõl jött, furcsa vándor-népség. Bõrük színe sötét volt, de nem hasonlítottak azokhoz a városiakhoz, akik évente kétszer is áthaladtak a falun. A piactéren ezüstpénzért jövendõt mondtak, és színes üveggyöngyöket vásároltak a kereskedõktõl. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan jöttek, csak azt látták, hogy imáik különösek, és furcsa alakokat festettek a kocsik oldalára: embertestû, de macska-, héja-, kos— és oroszlánfejû lényeket. Vezetõjük pedig egy kétszarvú fejdíszt viselt, a két szarv között egy rejtéjes, korong alakú dísszel. Volt egy apátlan-anyátlan kisfiú a karavánnal, csak egy kis fekete cicája volt, azt dédelgette. A sors kegyetlenül bánt vele, csak ezt a kis szörgombócot hagyta meg neki, hogy enyhítse fájdalmát. De amíg az ember fiatal, könnyen feledést talál egy ilyen kismacska játékában. ågy Menés is — ez volt a fiúcska neve — gyakrabban mosolygott, mint sírt, amint a furcsára pingált kocsi lépcsõjén üldögélt játszótársával.
    Ottartózkodásuk harmadik reggelén azonban nem találta a cicát, s amint a piactéren hangosan zokogott, néhány falusi beszélt neki az öregrõl és feleségérõl, valamint az éjjeli hangokról. Amikor ezt meghallotta, abbahagyta a sírást, tûnõdni, majd imádkozni kezdett. Karját a nap felé emelte, és buzgón fohászkodott, s bár a falusiak nagyon szerették volna érteni, számukra teljesen ismeretlen volt a nyelv. A könyörgés hatására a felhõk kezdtek szokatlan alakot ölteni, s az égen lassan és homályosan kivehetõvé vált a furcsa, csak félig emberi lények szarvasfejdíszes alakja.
    Aznap éjjel a vándorok elhagyták Ulthart, és senki sem látta õket újra. Azonban nem csak õk tûntek el nyomtalanul, hanem a falubeli macskák is: kicsik és nagyok, feketék, szürkék, cirmosak, vörösek és fehérek egyaránt. Az öreg Kranon, a polgármester meg mert volna esküdni, hogy az idegenek vitték el az összeset Menés macskájáért; szidta is a fiút meg az egész karavánt. De Nith, a nyurga jegyzõ azt állította, hogy a vén házaspár a felelõs, hisz köztudott volt macskagyûlöletük. Persze senki sem merte õket kérdõre vonni, pedig a kis Atal, a fogadós fia látta az összes macskát, amint lassan és ünnepélyesen vonultak a baljóslatú kert felé, mintha valami sosem hallott rituáléra készülnének. A falusiak hitték is meg nem is az egészet, s bár azt gyanították, hogy a macskák csúnya véget értek, mégsem merték volna szóvá tenni addig, amíg napvilágnál, saját kertjén kívül nem találkoznak az öreggel. ågy hát Ulthar lakói tehetetlenül és dühösen feküdtek le aludni, de amikort reggel fölébredtek, álmélkodva látták, hogy minden macska elõkerült, és ott volt a megszokott helyén. Nagy, kicsi, fekete, szürke, cirmos, vörös és fehér: egy sem hiányzott. Lusták lettek és kövérek, behízelgõen doromboltak. A polgárok sokáig tanakodtak a hihetetlen esetrõl. Az öreg Kranon még mindig azt állította, hogy csakis a karaván vihette el õket, hisz macska nem került még élve elõ abból a kunyhóból, ahol a vénember és felesége lakott. Abban viszont egyetértettek, hogy fölöttébb különös a macskák viselkedése, nem voltak hajlandóak sem enni, sem pedig meginni az eléjük kiöntött tejet. Egész nap csak a tûzhely elõtt szundikáltak és a napon sütkéreztek.
    Már egy hét is eltelt, mire a falu lakói észrevették, hogy este nem gyúl kis fény az öregek kunyhójában. Nithnek az is feltûnt, hogy senki sem látta õket a nevezetes éjszaka óta, amikor a macskák mind eltûntek. Újabb hét elteltével a polgármester úgy döntött, kötelessége kinyomozni a dolgot, és félelmét legyõzve elment a kunyhóhoz. Óvatosságból magával vitte Shang kovácsot és Thul kõfaragót is. Amikor behatoltak a házba, néhány furcsa bogáron kívül csak két emberi csontvázat találtak az agyagpadlón, hús már nem volt egyiken sem. Mindenkit ámulatba ejtett az eset, sokáig találgatták, mi történhetett. Zath, a halottkém, Nith jegyzõ, Kranon, Shang és Thul: mindannyian a rejtélyen töprengtek. A kis Atalt, a fogadós fiát alaposan kifaggatták, jutalomból még cukorkát is kapott. Sokáig emlegették a vénembert és feleségét, a vándorkaravánt, a kis Menést a cicájával, az imáját és az égbolt megváltozását az ima alatt; azt, hogy mit csinálhattak a macskák aznap éjjel, amikor a karaván elhagyta a falut, és hogy mit találtak abban az átkozott kunyhóban a sötét baljóslatú fák alatt.
    Végül pedig a polgárok kihírdették a nevezetes törvényt, amely mindenütt nagy visszhangot keltett: Ultharban tilos macskát elpusztítani.

Redela Anna fordítása